Luis Saul
BOSZORKÁNYHADÚR
Luis Saul
Boszorkányhadúr
Luis Saul © Ódor Ákos Boszorkányhadúr Első kiadás
2010
Szerkesztő: Bayer Tibor Borítófestmény: Vigh Szabolcs Borító ornamentika: Lipták László Hátsó borító: Mayer László Korrektor: Csibra István Műszaki szerkesztés: Tuan tipográfia
Kiadja: Tuan Kiadó Felelős kiadó: Hidegföldi Gyöngyi Tünde és Mórocz Tibor
Készült a debreceni Kinizsi N y o m d á b a n Felelős vezető: Bördős J á n o s ügyvezető igazgató
ISBN 9 7 8 - 9 6 3 - 9 9 4 0 - 1 4 - 7
Minden jog fenntartva. Utánnyomás, továbbá bármiféle optikai, akusztikai és elektronikus feljegyzés, tárolás és közreadás még részleteiben is csak a kiadó írásos beleegyezésével lehetséges.
„Yankar a gyáváké. Az igaz toroniak meghalnak a Birodalomért." Arrah-mey Tyan-on Mern'icch, távolkeleti flottaconcitator
A
jutalom
Hissis-on Salayn Míchíel, a Fekete Kéz rendjének primagitora a kastélyerőd toronyszobájának ablakából tekintett alá a Quiron-tengerre. Fehér tajték ölelte a zátonyokat, sirályok dala libbent a szélben, zöld rétek hevertek a grafitszín sziklákon, ahol a víz partot ért. A kastély udvarán szolgák neszeztek, ében kámzsájú boszorkánymesterek és lélekidézők mormolása hallatszott a szomszédos torony mélyéről. - Az Átokkufárok a Zászlóháború óta szolgálják a Fekete Kezet - folytatta a szoba homályába burkolózó vendég, magas, sovány arcú famor. - A téged támogató szekták közül egyedül az enyém hűséges hozzád ennyi ideje. A többi ifjú még; az öregek vagy fellázadtak ellened és eltörölted őket, vagy lemorzsolódtak a rivális családokkal folytatott háborúkban! - Nem kell bizonygatnod az Átokkufárok hűségét, Jiljak! Pontosan tudom, hogy mennyi mindent tettetek a birtokaim nyugalmáért az elmúlt években. - Akkor miért esik nehezedre jutalmat osztani érte? - A szektavezér olyan közönnyel kérdezett, ami még Hissist is meglepte. Jiljak mindig kényesen ügyelt rá, hogy nagy körültekintéssel lavírozzon a tartomány, Gedaga-yggyr hatalmasságainak érdekei között. Ha számon kért is, úgy tette, hogy véletlenül se haragítsa magára a nála nagyobb hatalmúakat vagy az óvérűeket. Ha kellett, tűrt, visszakozott és mosolygott, végül pedig amikor már senki nem számított rá, hátba döfte ellenfeleit, akár a legjobb boszorkánymesterek. Az Átokkufárok primagitora pedig kétségkívül a legjobbak sorait erősítette.
LUIS S A U L
- Amit te jutalomként kérsz, könnyen válhat vezéráldozattá számomra! - felelte a Fekete Kéz mestere. - Mindössze két holdfordulót kérek, Hissis. Amíg erőt gyűjtök, hogy visszavághassak! A Setétszívűek még csak az erejüket próbálgatják, és máris hat átokfészkemet füstölték ki az elmúlt hónapokban! Tégy végre valamit te is az én nyugalmamért! - Jiljak tekintete dühösen villant a félhomályban. Hissis felsóhajtott, és a vendégéhez fordult. - Tudod jól, hogy milyen kényesen ügyelek a tartomány és a Birodalom érdekei közti egyensúlyra, és te most azt várod tőlem, hagyjak fel vele! A felderítőim szerint a Setétszívűeket irányító rejtélyes hatalom a hassyri fellegvárban tanyázik. Abban ez erődben, amelyet az a Kalyneia-on Bahsílen tudhat magáénak, akit a Császári akarat szán unokabátyámnak arájául! Mindezt annak reményében teszi, hogy végre akad asszony, aki utódot szülhet a regitor imperalisnak, aki csaknem két évtized után visszaszerezte Rowon elveszettnek hitt Fekete Lobogóját! - A primagitor varázsfőzetektől ametisztté színeződött szeme szinte izzott a félhomályban. - Talán azt várod tőlem, Jiljak, hogy a saját vérem ellen forduljak? - Tharr nevére! Azt várom, hogy segíts! Hogy állj mellém, ahogyan én is melléd álltam a szükség óráiban! - Nem. Jiljak kimérten egyenesedett fel a helyéről. Arcán elszántság tükröződött, bal kezével finoman eligazította homokkőszín dreggisének redőit. Hissis egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Érzékeit a birtokot átjáró manavonalakra hangolva figyelt. Tudta, hogy tisztességes varázspárbajban könnyedén felülkerekedne az Átokkufáron, egy tisztességtelen összecsapásban azonban... Jiljak beletörődő sóhajjal simította hátra lenszőke fürtjeit. Ám természetéből fakadóan nem adta fel. - Igazad, van, Hissis. Nem kívánhatom, hogy pazarold a dicső ókyr vért, de talán segíthetsz anélkül is, hogy színt vállánál. 8
BOSZORKANYHADÚR
A Fekete Kéz mestere hamiskás mosollyal lazított a tartásán. - Hallgatlak. - Ha nem akarsz magitorokat vagy fegyvereseket adni, hát ne tedd! Elég, ha menedéket nyújtasz nekünk a vész óráiban! - Jiljak egy pillanatra kivárt. - Engedj rést a birtokod védelmén, hogy az átokvermeim varázstudói óvó falaid mögé menthessék embereimet a térmágiájukkal! Hagyd, hogy kaput nyissanak, ha a Setétszívűek újra lecsapnak rájuk. Az életbenmaradottakból nyert információ számodra is kinccsé válhat! Hissis elhúzta a száját. - És ha ezzel épp a Setétszívűeknek nyitok kaput? - Ugyan, Hissis! Nem kuruzslók vagyunk, hanem az Átokkufárok! - Nem. Jiljak tekintete elsötétült. - Húsz év hűségét árulással fizeted meg? - Vigyázz a szavakkal, Jiljak! Más módot kell találnod, ha a segítségemet akarod! - Szóval más módot... - szegte fel az állát a szektavezér. Hissis bólintott. - Akkor is, ha úgy kérlek, mint apa a másik apát? A primagitor erre a kérdésre már nem tudott mit felelni; kopogtattak. A két férfi egyszerre fordította fejét a toronyszoba ajtaja felé. Az érkező néhány szívdobbanás után benyitott. Hissis testőrkapitánya, Assahur bukkant fel az ajtó boltíve alatt. Merev ábrázatát csak még markánsabbá tették a kor ráncai. Hissis gyanakodva vonta fel szemöldökét. Bár a testőrt a közelengedés, a sherchia rítusával rég felmentette a rangok közötti illemszabályok alól, tudta, hogy a pugomagitor csak rendkívüli esetekben rúgta fel őket. Jiljak megvetőn vonta fel az orrát a tiszteletlen pietor láttán, de nem szólt. - Primagitor - biccentett Assahur. - Beszélj! - Követ érkezett hozzád. 9
LUIS SAUL
- Mely Háztól, hogy ilyen sürgős? A testőr lesütötte a szemét. - A Császári Udvar küldötte, primagitor. Vérpaszszussal érkezett. Hissis torka elszorult. - Vérpasszussal? Assahur bólintott. Az Átokkufár az állát dörzsölve figyelte a két férfit. - Még visszatérünk közös ügyünkre, Jiljak, de most... - mondta Hissis. - Nem akarlak hírbe hozni, primagitor - hajolt meg ájtatosan a vendég, hangjából némi irónia érződött. Felszívódok, akár a füst, de a helyedben nem várakoztatnám sokáig a követet! Hissis már nem figyelt rá, a testőrhöz lépett. - Szólj Míának és Achelinnek! Mindenkit a csarnokban akarok látni! A primagitor forgószélként viharzott végig a torony folyosóin. Nem akarta tovább tetézni gondjait azzal, hogy megváratja a küldöttet. Ha érteni nem is értette, miért, tudta jól, hogy a Vérpasszus csakis egyetlen dolgot jelenthet. Büntetést. *
*
*
Fülledt meleg terjengett a csarnokban. Noha az ókyr palota nagytermét hűs kövekből emelték, a kupola alá vágott ablakokon át bekúszott a nyári meleg, izzadtságfoltokat rajzolva a mozdulatlan heverő rabszolgák ruhájára. Előttük magasabb kasztúak sorakoztak, színes öltözékű dolgosok, sötét tónusú szövetekbe bugyolált boszorkánymesterek és orgyilkosok. A terem közepén lépcsős emelvény magasodott, rajta a palota urának trónusával. Hissis-on Salayn Míchíel az éjnél is sötétebb, ezüsttel szegett dreggisében ült trónján testőrei gyűrűjében. Ametisztté színeződött írisze valódi ékkőként csillant. Assahur szétvetett lábbal, háta mögé rejtett kézzel állt mellette. A márványpadlón obszidiánból 10
BOSZORKÁNYHAD Ú R
rakott csontkar hirdette a Fekete Kéz dicsőségét, a falakra lógatott díszzászlókon a Míchíel-dinasztia jelképe, a vadászkopó vicsorgott. A teremben is akadt belőlük néhány, mágiával elcsitítva, szögekkel kivert nyakörvben hegyezték fülüket, ínyüket kivillantva figyelték a csontmarok közepén álló alakot. Beesett arcú, sápadt pietor üdvözölte a ház urát, nyakában a császári megbízottak egymillióegy ütéses lunírmedálját viselte. Bőrébe kék varázsjeleket tetováltak, azoknak köszönhette, hogy egyáltalán elérte célját. A kutyák olykor ingerülten felcsaholtak, ám a csendvarázs nem engedett utat hangjuknak. Hissis tudta, hogy nem a falmenti parázstartókból előbodorodó, éjszín füst zavarta őket. A császári küldött már nem lélegzett, testét csak a belé plántált mágia tartotta egyenesen. Őt ugatták a vérebek. A primagitor nyugtalanul fészkelődött, örült, hogy arckifejezését elfedik az arcára kent boszorkánymesteri motívumok vastag festékrétegei. Famorként jól ismerte a szokásjogot, tudta, hogy a küldött élőként indult Shulurból, a tetoválások hajszolták, és azok is hivatottak biztosítani, hogy az embertelen tempó ellenére elérje célját. Az üzenet, amellyel érkezett, fontosabbnak bizonyult az életénél. Egy üzenet, amely a császári udvarból érkezett. - Állj fel, pietor! - Hissis-on Salayn Míchíel félve adott engedélyt a beszédre. Nem akart a hályogos szemekbe nézni. A nagyterem díszlobogóiba belekapott az ablakokon bekúszó szellő, a famor megborzongott az enyhet hozó hűvösségtől. Vágni lehetett a csendet, ahogyan a küldött az iszákjába nyúlt. Assahur közelebb húzódott urához. A Fekete Kéz magitorai csuklyáik árnyékából figyelték a jövevényt. Mögöttük a Míchíel-ház navorjai hevertek, homlokukat a kőpadlóhoz préselve, tiszteletteljes pózba dermedve. Az előttük lévő ezüsttálcákon sültek illatoztak, gyümölcsök pihentek, nemes borral 11
LUiS SAUL
teli kupák csillantak. Az illem így kívánta, ám a követ egy pillantást sem vetett rájuk. A császári pietor iszákjából aranyhímzéses kendőt vett elő, amelyet áhítattal fektetett a tenyerére, majd kurta szót mormolva emelte az arca elé, és szertartásos mozdulattal Hissis elé lépett vele. - Hissis-on Salayn Míchíel! - kezdte fennhangon, hangját mágia torzította mennydörgésszerűvé, arca szigorúságot sugárzott, szemei tejfehér golyókként gubbasztottak üregeikben. - A császári akarat méltatlannak talált arra, hogy Toron Birodalma megtartson téged kebelén. Büntetésedként vérvonalad ettől a pillanattól fogva töröltetik a Birodalom krónikás könyveiből, megfosztatik minden nemesi kiváltságától. Nincs többé sem rangod, sem neved, s midőn neked nincs, úgy leszármazottaid sem többek obsoroknál, akik megfosztatnak a lehetőségtől, hogy vezeklést tanúsítsanak. Javaid, amelyeket tetteddel beszennyeztél, nem méltóak egy kyr felemelkedetthez sem, azokat az idő hordja szét. A teremben halk sustorgás kélt. Hissis érezte, ahogyan homlokán izzadságcsepp gördül végig, trónusa karfáját úgy szorította, hogy ujjai belefehéredtek. Egyetlen szót ismételgetett magában: árulás. A tehetetlen düh majd szétvetette. Lányaira pillantott, akik vádlón figyelték őt, szemük könnybe lábadt. Hissisben lávaként kezdett fortyogni a harag. A küldött szétnyitotta a tenyerén pihenő kendőt. A mélylila selyembe a Lélekőr szimbólumát hímezték, a koronával ékes Tharr jelképet, a szöveten drágaköves tőr pihent, melynek pengéjébe tucatnyi kampót kovácsoltak. A zsivalyt mintha elvágták volna. A küldött előre nyújtotta a fegyvert. - Amarnath'racyah! Méltatlan halál! Hissis úgy érezte, menten leszédül a trónusáról. Tekintete idegesen villant, reszkető térdekkel emelkedett fel, de büszke kyrként, felszegett állal nézett farkasszemet végzetével. Idejét sem tudta, mikor szabtak ki utoljára a Birodalomban ilyen büntetést ókyrre, a legtöbb 12
BOSZORKÁNYHADÚR
úr beérte a badr'cyahhal. A méltatlan halál rítusa még a partraszállás idejéből eredt, az anyrok büntették így a Cranta pártjára álló szolgáikat. A pusztítók jó halála helyett szörnyű szenvedést jelentett az öngyilkosság ezen fajtája. A bűnösöknek az ormótlan sanqua-tőrrel kellett felmetszeniük gyomrukat, különben uraik tették. A krónikák szerint olykor napokig tartó szenvedés várt rájuk, míg belehaltak sérülésükbe. A tőrbe plántált mágia tehetetlenségre kárhoztatta őket, nehogy önkezükkel könnyítsék meg halálukat. Hissis kézbe vette a fegyvert, amely könnyű volt akár a pillangók, és hűvös, mint a Quiron-tenger. A balján ülő lányaira pillantott. Mía és Achelin rezzenéstelen arccal figyelték apjuk mozdulatait. Aranynyal szegett, merész kivágású, bíbor öltözetükben igazi dámaként pózoltak. Épp úgy, ahogyan Hissis tanította nekik. A famor számtalanszor adott már parancsot a szertartásos torokmetszésre, de nem hitte volna, hogy egyszer őt magát is felszólítják hasonlóra. Ókyr volt, még ha vére nálánál dicsőbb családokba oldódott is a történelem során. Hajtás volt ő a Salayn vérvonalon, mégis túl gyengének bizonyult a yankari száműzetéshez. Mindig hü voltam! Assahur feszülten figyelte urát, nyakán kidagadtak az erek. Mía és Achelin könnyes szemmel nézték apjukat, de nem fordultak el akkor sem, amikor gyomrához emelte a tőrt. Hissist büszkeséggel töltötte el lányai vasakarata. Nem törtek meg, ahogy anyjuk sem, amikor a férjének szánt tőr elé kellett lépnie. A famor szájíze megkeseredett; concitatorokat, regitorokat szánt gyermekeinek, helyette obsort csinált belőlük. Földönfutókat, és azt sem tudta, hogy miért. Árulás! Hissis a szeme sarkából a szekta kémjeire sandított. A kámzsások a földet bámulták szégyenükben. A famor végignyalta feketével kihúzott ajkait. - Mi a bűnöm, amiért maga a császár küldet nekem sanqua-tőrt a Lélekőr passzusával? Mi az, ami miatt 13
LUiS SAUL
kitaszítás helyett a halált érdemlem? Mondd el nekik, hogy teljes legyen a szégyenem! - Hissis cinikus fintorral mutatott övéire. A kámzsások jól tudták, hogy uruk halálával az ő életük is véget ér. Nem állhatnak meg a koncra éhes riválisokkal szemben. Az élőholt kivillantotta megsárgult fogsorát. - Vádollak Okhryss Kyrnis-en Salayn, Gedaga-yggyr regitorának meggyilkoltatásával! Elítéllek a császár akarata szerint! - Hogy? - bukott ki Assahurból. Oldalán a pugnitesek, a Míchíel-ház testőrei is felhördültek. Hissis egyetlen intéssel elhallgattatta a tiszteletlen szolgálókat. A kémeit fürkészve egyre inkább az az érzés kerítette hatalmába, hogy vesztének okozói ott állnak előtte, lesütött szemmel, gyáván. Fogalma sem volt, hogy unokabátyja halála miképp maradhatott titokban előtte, ám ahogyan végigmérte a császári követet, bizonyossá vált számára, hogy a legkiválóbb vérpapok fedték fel a tartományúr halálának rejtélyét. Bárki is taszította le famori trónjáról, Tharr vizsgálóit is képes volt megtéveszteni. Hogy lehettél ilyen vak?! - Amarnath'racyah! - dörögte a küldött. Hissis fogai megcsikordultak. Milyen ostoba bukása ez egy tiszta vérvonalnak! Mély levegőt vett, s hangos sóhaj kíséretében engedte ki tüdejéből. - A Császárért teszem - suttogta a küldöttnek, hangjában fojtott düh lappangott. - Hogy soha többé ne történhessen ilyen egyetlen kyr nemesházzal sem! - Mormolni kezdett, és a következő pillanatban lesújtott. Száraz reccsenés hallatszott, ahogyan a lélekszívó tőr átmetszette a küldött torkát. Az élőholt megbicsaklott, a földre rogyott, tagjaiból elillant a bűbáj. Hissis rezzenéstelen arccal figyelte az összecsukló testet. Tettével váltotta valóra azt, amiért a követ érkezett. A császári hírvivő meggyilkolásával valóban a birodalom árulójává vált. Jópár szívdobbanásig állt némán, végighordozva tekintetét emberein. A prima14
BOSZORKÁNYHAD Ú R
gitor és az apa vívódott benne, a birodalom famorja és az áruló. Lassan emelte magasba a tőrt, miközben kihúzta magát. - Hissis-on Salayn Míchíel vagyok, a Fekete Kéz nagymestere, Gedaga-yggyr regitorának unokaöccse! Famor, aki vérét mindig a Császár nevében, Toronért, Új-Kyriáért hullatta! Gyilkos, aki a birodalom ellenségeit ölte, nem dicső ókyr házak sarjait! Akad ebben a teremben bárki, aki kételkedni merészel ebben? Senki nem moccant, mintha megdermedt volna az idő. A famor biccentett. Assahur intett embereinek. - Égessétek el a tetemet! - utasította a pugniteseket. - A suessákat pedig kísérjétek a lakrészeikbe! A testőrök azonnal mozdultak. A két Míchíel-sarj ellenkezni próbált, ám apjuk akaratával nem dacolhattak. - Engedelmeskedtek! - parancsolt rájuk. Nyoma sem volt már a tanácstalanságnak. Hissis tekintetében a számító gyilkosok ravaszsága csillant. - Ti pedig - dörrent a navorokra -takarodjatok kifelé! - A szolgák hajbókolva siettek ki a teremből, pórázon fogták a kutyákat, talpra parancsolták az obsorokat. Csak a kiválasztott kevesek maradtak odabent: a Fekete Kéz belső köre, spiretorok - lélekgyűjtő boszorkánymesterek - és villámlovasok, vagy két tucat rendtag, és pietorok, akár csak Assahur. Türelemmel várták, amíg uruk szemében enyhül a tűz. Hissis legszívesebben elébük hajította volna a tőrt, hogy felszólítsa őket a szertartásos torokmetszésre. Cjahs, a kémek vezére tudhatta ezt, mert a követ érkezése óta egyszer sem pillantott fel a csuklyája alól, ahogyan a köré gyűlő fél tucat sycarr sem. - Titokban tartották, amíg Barr quessora fel nem fedte a szálakat - mondta Cjahs, megelőzve a famor kérdését. - Gedaga-yggyr egyensúlya kényes, Okhryssnak nincs vér szerinti örököse... immár. Az elsők közt tudtad meg, primagitor. Hissis keze megszorult a tőr markolatán. 15
LUIS SAUL
- Levelet írtam Mykosba apád lelki üdvéért, amikor elesett értem a Homályvivőkkel szemben. Holdfordulónként egyszer annál az asztalnál etettelek, amelyhez lányaimat ültetem. Mindent megtettem azért, hogy úgy érezd, van hová hazajönnöd! fgy félreismertelek volna? Cjahs felpillantott, szeme dühről és csalódottságról mesélt. - Nem, primagitor. Mi ismertünk félre. Meg kellett volna halnod az új Birodalomért! A sycarr tőrt rántott és döfött. Mérgezett pengéje feltépte a dreggis finom szövetét, de mielőtt a húsba szaladhatott volna, cikkanó penge vetett véget útjának. Assahur kardja csuklóban metszette le az áruló kém karját, a következő vágás pedig a gyomrát hasította fel. Ám amint Cjahs a földre rogyott, emberei léptek a helyébe. Fél tucat penge kereste a famor szívét. A magitorok riadtan kaptak észbe, ám mire az első varázsige megfoganhatott volna ajkukon, hárman hevertek holtan közülük. Hissist Assahur lökte el egy halálosnak szánt döfés elől, saját testét használva pajzsként. Vér fröccsent, a pugomagitor fájdalas szisszenéssel döfte torkon támadóját. A primagitor sem volt rest, a sanqua-tőrrel rontott árulóira, a Shulurban ellesett fogásokat dühével tette pontossá, és mire szíve tízet dobbant, tucatnyian hevertek vérbe fagyva a fogadócsarnokban. Heten a bajtársaknak hitt kémek közül, három magitor és ketten a vérző oldalú testőrkapitány embereiből. Hajlott hátú boszorkánymester guggolt a tetemek fölé, bűvigéket suttogva nyomta ujját Cjahs homlokára. Szeme fennakadt, jópár lélegzetvételnyi időbe tellett, míg visszatért a szellemek birodalmából. - Ismeretlen mágia óvja az emlékeit. Túl erős, hogy áttörjem. Hissis bólintott, nem is várta másképp attól, aki képes volt megtéveszteni Tharr főrangú papjait. - Gedaga-yggyr egyensúlya kényes, Okhryssnak nincs vér szerinti örököse... immár. Meg kellett volna halnod az új Birodalomért! 16
BOSZORKANYHADÚR
Erről szólna hát? - Harun! - Primagitor? - Sovány spiretor lépett elő, tejfelszínű haját fonatokba rendezte, amelyek végébe aranykorongokat fűzött. Minden egyes korongon más-más rúna derengett. - Nekilátsz és az embereiddel az utolsó obsorig mindenkit átvizsgálsz, idegen befolyást, furcsa mágiát keresve rajta! A Cjahshoz hasonlókkal végeztek! Aki ellenkezik, azzal is végeztek! Téged én fürkészlek ki! Hissis múló pillanatig eltűnődött. - Harun! - Igen, primagitor? - Üzend meg az Átokkufárok nagymesterének, hogy hajlandó vagyok teljesíteni kérését. Óhaja szerint utat engedtek embereinek az erőd védelmén át. - Óhajod szerint, primagitor! - Moran! Assahur egyik testőre lépett elő. Fiatal kölyök, szemében csupa tűzzel. Kardjáról még az árulók vére hullt alá, cseppjei megültek a pietor csizmája mellett. - Harun veled kezdi. Ha életben maradsz, Ebedorba mész! Emlékezteted a Vént, hogy a Míchíelek űzték ki a városából a Fejnélküliek szakadárjait, majd a sherr segítségét kérve meggyőzöd Barr quessorát, hogy tévedett! Időt nyersz, hogy kideríthessük, kik állnak az árulás mögött! - Ahogy parancsolod, primagitor! A Fekete Kéz - gondolta a famor, miközben végignézett az arcokon. Riadt toroniak gyülekezete. A legnagyobb próbatétel, amelyet egy rend kiállhat, most elérkezett. Ha elbukik, végképp töröltetik Toron törlénelméből, ám ha bizonyítja igazát... - Cjahs igazat mondott, különben már minden riválisunk a kastélyt ostromolná! Amint ellenségeink felocsúdnak, Tharr haragja is szelíd feddés lesz ahhoz képest, ami ránk vár. - Hissis lassan megnyugodott. csak a hideg fej segíthetett, és a hit, hogy Tharr igazságot szolgáltat. - De csak a bűnösök futnak el gyáván! 17
LUIS SAUL
Én harcolni fogok, és amíg én létezem, addig létezik a Fekete Kéz, és a bosszú! Menjetek, erősítsétek meg a syrcumok mágikus védelmét és a csapdarendszert! Tudjátok a dolgotok! Mától nem alszunk, amíg Moran vissza nem tér! A boszorkánymesterek meghajoltak, sietve távoztak a teremből, kámzsájukkal felkavarták a talaj fölött lebegő füstöt. Csak a pugomagitor és Hissis maradtak, no meg a zászlókba kapaszkodó szellő. - A leghosszabb éjszakád következik, Assahur mondta a famor halkan. - És ki tudja, mennyi még. - Tudom, primagitor - hajolt meg a testőrkapitány, mit sem törődve vérző oldalával. Sebhelyektől mogorva arca beletörődést tükrözött. - Egyedül nem fogunk tudni szembenézni az összes vérünkre szomjazó fenevaddal. Amint a kegyvesztettség híre eljut az ellenségeinkhez, légiónyi orgyilkos és magitor fog dörömbölni a kastélyom kapuján. Assahur ismét meghajolt. Egy rakoncátlan, fehér tincs a szemébe hullott. - Nem futok el, Assahur - Hissis jelentőségteljesen fúrta tekintetét a testőrébe. - Tartozom ennyivel Okhryssnek és a lányaimnak! Ők nem élnék túl a száműzetést! A pugomagitor ezúttal bólintott. Jadeszín pillantása metszett, akár a pugoss. - Menj, tedd a dolgod! - engedte el őt Hissis. - És vidd ezt a tőrt olyan messzire, amilyenre csak tudod! Többé nem akarom látni! - nyújtotta át a küldött fegyverét. Assahur bő ujjasa alá rejtette a pengét és elsietett. Miután a famor egyedül maradt a teremben, visszaroskadt a trónusára. Végignézett uradalmán, a kupolán terpeszkedő freskókon, az illatos füstöt eregető parázstartókon, a padlóba öntött szimbólumokon, a fal mellett álló csatapáncélon. Arra gondolt, talán most látja a birtokát utoljára. * 18
BOSZORKÁNYHAD Ú R
A Míchíel sarjak lakosztálya csillogott, akár egy ékszerdoboz. Arannyal futtatott tükrök, drágaköves hajtük és fésűk hevertek szerteszét, márványból faragott mellszobrok sorakoztak a falak mellett, nyakukban a suessák egymásra halmozott láncaival, medáljaival. Emberbernyi kristályablakokon át ömlött be a fény, aranysugaraival hintve be a baldachinos ágyat és a deréknyi fallal leválasztott kádat. Mía az ágyon üldögélt, vállán átvetett haját fésülgette, zöld macskaszemével vádlón meredt apjára. Achelin az árnyékok közé húzódott, egy mellszobor takarásába vékony ujjai a nyakláncok motívumain táncoltak. Mindketten feszültek voltak, ám egyetlenegy rosszalló megjegyzés sem hagyta el ajkukat, mióta apjuk belépett lakosztályba. A famor hajlott háttal, elkent arcfestései meredt a szőnyegre vetülő fényfoltokra. A köteles rendek közül egyedül az Átokkufárok hajjlandóak mellénk állni a bajban - mondta. - A többiek jó, ha távol maradnak, és nem fordulnak ellenünk inkább. Gyorsabban terjed a hír, mint gondoltam. És mégis meddig tartasz itt minket rabságban? csatant fel Mía. - Értsd meg, lányom, itt vagytok a legnagyobb biztonságban! A syreumot a mykosi Nagytorony szekta csatamágusai ruházták fel védelemmel! Csak a Fekete Kéz képes összeroppantani a köveket átható varázst! Bah! - legyintett Mía, fésűjét a párnák közé hajította. Mágusok és vajákosok! Szemfényvesztők, akárcsak te magad! Most az egyszer hagyhatnád,hogy apa legyek. Akkor adj kardot és vértet! Assahurral jól megtanitottatok minket vívni! Még a láncinget is megbírom magamon! Ne kérd ezt, Mía! Úgyan miért ne! Eljátszották a becsületünk, és te megfosztasz az esélytől, hogy visszavegyük! Az a követ azt mondta, obsorok lettünk! Hallod, apám? Obsorok! Mia felpattant az ágyról. - Hiszen te tanítottad, hogy az asszony legnemesebb fegyvere a dac, amely tombolóbb 19
LUIS SAUL
tűzviharrá válhat, mint Sogron küldötteinek lehelete! Te hajtogattad, hogy különbek vagyunk bármely pusztítónál, mert kard helyett pillantással ölünk, és hogy ha anyrnak születünk, egyetlen mosollyal szabtuk volna át északfölde térképét! - Mía az apja elé állt, felszegett állal nézett vele farkasszemet. - Hazugság volt tán? Ostoba illúzió? Hissis sóhajtott, elfordította a fejét. - Nem, Mía. Amit mondtam, mind igaznak gondolom. Achelin nesztelenül libbent elő az árnyak közül, a famor a hajának kellemes illatát érezte meg. - Kérlek apám — mondta csilingelő hangján -, hagyd, hogy nevünkhöz méltón nézzünk szembe a végzetünkkel! - Ez nem a végzetünk! - morrant Hissis. - Csak egy fejezet az életünkben, amelyben újfent bizonyítanunk kell a Birodalom iránti hűségünket. - Tévedsz, apám. A sorsunk fordulóponthoz érkezett, és bármi történjék ma, senki sem veheti el tőlünk a dicsőséget, amit aratni fogunk. A Míchíelek tettei Új-Kyriában vernek majd visszhangot! Hissis elmosolyodott Achelin dacos arckifejezése láttán. Széttárta karját, és intett a fejével. - Gyertek, hadd öleljelek meg benneteket! A két lány zavartan pillantott egymásra, némi tétovázás után, bátortalanul bújtak apjukhoz. Hissis tudta, hogy miért viselkednek így; nem is emlékezett rá, mikor ölelte meg őket utoljára. Mía és Achelin már elmúlt tizenhét esztendős, mégis úgy érezte, mintha apró csecsemőként csimpaszkodtak volna a hajába. Mélyet lélegezve szívta magába illatukat, a tisztaság illatát. - Rendben, megvívhatjátok a magatok harcát! Holnap hajnalban felszerszámozott lovak fognak várni benneteket. Kaptok egy tucatnyit a testőrségből, és néhány magitort. A tartományi székhelybe utaztok, Daulcha Maddanba. Rátok bízom, hogy kiderítsétek, mi történt a regitor imperalisszal, és bizonyítékot gyűjtsetek, 20
BOSZORKÁNYHADÚR
bizonyítandó ártatlanságunkat. így távol maradhattok a birtoktól, és ha baj történne, a pugniteszekkel könynyebben szálltok hajóra, hogy elmeneküljetek. - Úgy lesz, apám - somolygott Mía. - De hajnalig nem hagyjátok el ezt a szobát, megértettétek? A két lány elhúzódott az apjától. Mía arcára visszatért a szigorúság. - Úgy vigyáztok egymásra, mint még soha! - folytatta Hissis. - Kaptok fegyvert és őrséget is! Assahur fog vigyázni rátok! És nem tűrök ellenvetést! Achelin beleegyezően bólintott. - Egy család vagyunk, apa. Ha kell, együtt halunk meg! Hissis elhúzta a száját. - Senki sem hal meg. - Úgy lesz, apám - biccentett Mía. Achelin arcán azonban bizonytalan árny suhant át. - Senki sem hal meg - ismételte Hissis, miközben újra magához ölelte lányait. #
*
*
Hissis a Háromfejű óriásszobra előtt térdepelt. A kápolnába alig szűrődött be valami a vörös hold fényéből, éjközép körül járhatott. A primagitor hosszú évek óta nem érezte magát ilyen kiszolgáltatottnak. A sebezhetetlenség illúziójában élve, ősi vér birtokosaként már-már úgy hitte, eggyé vált a császárral és a Birodalommal, szava az ő akaratuk. Tharr szörnypofájába bámulva szíve a torkában dobbant. Hiszen mindig hűen szolgálta a Birodalmat és a Császárt! Rendje nevét félve ejtette ki észak legtöbb boszorkányvadász gyülekezete. Elsőként küldte embereit a Zászlóháborúba, a Légiók segítségére, és a bukásból is az elsők között eszmélve szolgálta Tharr és Új-Kyria érdekeit. Szava volt a Lavarthagomban, a kyr nemesekből álló tanácsban, és unokabátyja révén egészen Shulurig ért a keze. 21
LUÍS SAUL
És most jussaként maga a császár küldte el a büntetést. Alig tudta elfojtani keze reszketését. Világ életében gondosan ügyelt arra, hogy semmi se maradjon titkokban előtte. Évtizedek óta vívta árnyékháborúit, különös éberséggel figyelte környezetét, és ezt várta el embereitől is. Szektájának legnagyobb riválisai mind kipusztultak már, vagy beolvadtak a Fekete Kézbe. Maradt volna egy örökös? Egy elfelejtett gyermek? A famor torka elszorult. Hiszen épp így jutott ő is ilyen magasságokig. Ármánnyal és méreggel, ahogyan Daumyr örökösei között szokás. A Shuluri Hadiakadémia padjait koptatta még, amikor Tharr fanatikusok ütöttek rajta családján. Amint eljutott hozzá apja halálhíre, Hissis minden követ megmozgatott, hogy nyomára bukkanjon a gyilkosoknak. Hét évbe tellett, de feltárta az okokat, amik jóval az apja születése előttig nyúltak vissza. A Míchíel-sarj pedig végzett mindenkivel, aki elvitatta családja méltó helyét Toron ókyr dinasztiái között. Sokat tanult, míg kezes báránnyá nem tette háza egykori riválisait. Mindig ügyelt, hogy ne vétsen olyan hibát, mint az apja, aki az ókyr vér erejében bízva semmibe vette a hígabb vérű dinasztiákat. A megfelelő pillanatban kötött és rúgott fel szövetségeket, Tharr akarata szerint. Miután felesége belehalt egy neki szánt mérgezett tőr döfésébe, a férfi nem engedte, hogy dadák oktassák fegyelemre véreit. Fiúutód nélkül a lehető legkeményebb neveltetést akarta a lányainak. Hitt abban, hogy a női praktika erősebb lehet még a Pusztítók fegyverzeténél is. A primagitor sóhajtva pillantott istene képmására. - Segíts - suttogta. Ekkor rázta meg az első lökés a belső syrcumot. Hissis megszédült az elillanó lelkek asztrálsikolyától. Harun hibázott - ez volt az első gondolata, amint tudata végigsiklott a kastély védművein. A támadók belülről törtek maguknak utat, amelyre egyedül belső 22
BOSZORKÁNYHADÚR
segítséggel lehettek képesek. Hissist mérhetetlen harag öntötte el, dühvel markolt a manahálóba, készen rá, hogy bárkit elemésszen. A szentélyből kilépve a fogadócsarnok irányába indult, hogy a márványpadlóba öntött csontkéz hatalmát kérje. Kevesen tudták, hogy a szekta nevét adó szimbólum több volt holmi klánjelvénynél. Verem a síkok között, amelyben démonok és lidércek várták, hogy újra a világra szabadulhassanak. Hissis már a csarnokhoz vezető körfolyosón járt, amikor felharsant elméjében a halálsikoly. Mía! A famor a falnak tántorodott, úgy érezte, mintha kitéptek volna egy darabot a szívéből. Köhögve vett erőt magán. >< - Nem - nyögte, és visszafordult a toronyszobák felé. A fekete mellvértet viselő támadókba a lakóbástyába vezető csigalépcsőn botlott. Nem tűntek toroninak, némelyikük buzogányt, mások kardot vagy épp tőrt forgattak. Szedett-vedett zsoldosoknak látszottak, még csak nem is navoroknak. Elégedett vigyorral fogadták az egyedül érkező primagitort. Hissis nem gondolkodott, azonnal szabadjára engedte a baljában lappangó enyészetet. A zsoldosok hörögve buktak a földre, bőrük megzöldült, fogaik kihullottak. Még azelőtt kimúltak, mielőtt felfoghatták volna, mi végzett velük. Hissis egy pillanatra megtorpant, hogy a sötét szemekbe nézzen. Külhoniak? Zavartan sietett tovább, ám alig jutott felfelé néhány lépcsőfokot, amikor a fegyveresek után érkező két kámzsásba botlott. Önkéntelenül is visszakozott, az újonnan érkezők pedig mormolni kezdtek. Hissis még időben vont védfalat a magitorok átkai elé, felemésztve hatalma jelentős részét. Amint a manaháló rángása elült, a famor előrevetette magát, és baljával a két alakra mutatott. Zöldes pára tört elő a kezéből, amely ködként terült szét a levegőben. A gyilkos permet sisteregve marta végig a kőfalat, a boszorkánymestereket 21
LUIS SAUL
pedig véres hústömeggé változtatta. A két magitor még élt, amikor a famor ellépett mellettük. A mélyből ekkor érkezett a következő döndülés. Hissis lába megbicsaklott és a famor lezuhant a lépcsőn. Csak a szerencsének köszönhette, hogy nem szegte nyakát, s alighogy talpra állt, vagy fél tucat fegyveres rontott rá a közeli folyosókról. Hát ezek soha nem fogynak el? Az élen álló páncélos kardja még a villámvarázs megszületése előtt lesújtott. Hissis felüvöltött a vállába robbanó fájdalomtól. A fegyver mély sebet vágott húsába, s elrepesztette a kulcscsontját. A kín majdnem megtörte a koncentrációját, de Hissis azért állt a Fekete Kéz élén, mert akarata olyan volt, akár a Pusztítók hite: megingathatatlan. Vicsorogva engedte útjára a kezében lüktető energiát. A villám átégette a támadó mellkasát, kék fényárba borítva a folyosót, és már pattant is tovább, hogy ezt tegye a mögötte érkező fegyveresekkel is. A mellvértek felizzottak, ahol a varázslat elérte őket, és az áldozatok üvöltve, rángatózva zuhantak a földre, orrukból, szájukból füst szivárgott. A primagitor érintésére öszszeasztak, akár a napon felejtett gyümölcs, és a haldoklók csekély életereje begyógyította a famor sebét. Hissis mágiájának utolsó morzsáiból vetett hurkot a tetemekre, amelyek zsinórbábként imbolyogva álltak újfent hadrendbe, ezúttal a famor oldalán. A synbastior mélyéről újabb dübbenés hallatszott, a torony megremegett. Hissis szitkozódva támasztotta meg a falat, az asztrálsíkon végigsüvítő halálsikolyok kibillentették egyensúlyából. Tucatnyi élet illant el a mélyben. Hissis érezte a mélységből sugárzó nem evilági haragot, egy démon tombolt odalent, amelynek nem szabadott volna átlépnie a birtok határát óvó varázsjeleket. A primagitor keserű szájízzel vonta le a következtetést, hogy a második syrcum mágikus védműve megbomlott. A támadók gyakorlatilag ellenállás nélkül nyomultak előre, és már csak a kastély szikláiba börtönzött 24
BOSZORKÁNYHADÚR
lelkek, a Fekete Kéz ereje tarthatta vissza őket. Ha a spiretorok elszabadítják ezt a hatalmat, akkor mindenki meghal a falak között. Achelin is. Hissis a dreggise redőibe rejtett üvegcséhez kapott, egyetlen korttyal itta ki belőle a kék folyadékot. Legyűrve a rátörő hányingert, az élőholtak élén indult újra neki a lépcsőnek, a lakosztályok felé. Ezúttal már nem ütközött ellenállásba. Odafent bársonyszőnyeg borította a padlót, kimérák és mantikorok vicsorogtak rajtuk. A falakba ütött vasszegeken zöldes lángú örökmécsesek világítottak. A tompa fény végignyalta a folyosót, felfedve a szörnyűséget, ami nemrég itt történt. Kivérzett pugniteszek és halott mellvértesek hevertek vérbe fagyva, mintha valaki válogatás nélkül vágott volna rendet közöttük. A primagitor kezén égnek meredt a szőr a levegőben kísértő erők hatására. A Fekete Kéz testőreinek vajmi kevés esélye lehetett a mindent elsöprő mágiával szemben. Hissis óvatosan lépdelt a tetemek között, a mögötte tántorgó élőholtak már nem voltak ilyen figyelmesek. A primagitor kizárta tudatából a fülében doboló vére hangját, s a folyosó zajait kezdte figyelni. Valahol a mélyben újabb varázsjel roppant össze, a torony megrázkódott, ám a túlvilági iszonyat ezúttal nem ömlött végig a köztes síkokon. A harc a mélyben a végéhez közeledett. A folyosó végi szobából fojtott sikoly és beszéd hallatszott. A halott pugniteszek között megmozdult valami. Hissis mormolni kezdett, bal kezén végigbizsergett a nyers energia, gerincén égnek meredt a szőr. - Primagitor - suttogta egy ismerős hang. A Fekete Kéz nagymestere megkönnyebbülten hagyta, hogy a mágia ártalmatlanul áramoljon szét tagjaiban. - Assahur! - Bocsáss meg, primagitor! - A testőrkapitány vérző homlokkal, vérmocskos öltözékében úgy tűnt, mintha a sírból kelt volna ki. Sápadt volt és elgyötört a testét 25
LÜIS SAUL
borító sebektől. Most térhetett magához, tekintete fátyolosan csillant. Keserves grimasszal verekedte magát térdre, a combjára szíjazott tokból előhúzta pugossát. - Hibáztam. - A fegyvert a torkához emelte, hogy elmetssze azt. Hissis ajka összeszorult a testőrparancsnok láttán, kiütötte kezéből a pugosst. Assahur csalódottan nézett fel urára, azután nem bírta tartani magát, a szőnyegre borult. Hissis a férfi szívére tette a kezét, maga mellé rendelte az élőholtakat, kinyúlt feléjük szellemkezével, és kurta paranccsal kitépte belőlük az élet princípiumát. Az életerő végigáramlott csontjain, egyenesen a testőrkapitányba. Az Assahurt borító sebek megfeketedve zsugorodni kezdtek. Nem zárultak be teljesen, de a pugomagitorba így is visszatért a szín. Zavartan könyökölt fel, hogy pillanatokkal később a famoroknak kijáró tisztelettel köszöntse urát. Hissis megakasztotta a mozdulatot. - Erre most nincs idő! Ebben a pillanatban sikoly hasított a folyosó csendjébe. Hissist mintha katapultból lőtték volna ki, meglódult a szobák felé. Assahur jó pugomagitorként azonnal ura nyomába eredt. A két Míchíel-sarj lakosztályának ajtaja nyitva állt, odabentről szitkok és zihálás, majd dulakodás zaja szűrődött ki. - Nem árthatsz nekem, és a lelkednek hála, hamarosan az apád sem! Hissis képtelen arcot kölcsönözni a hangnak, elméjét elborította a bosszúvágy. Megvadult byzonként rontott be lányaihoz, nyomában a pugomagitorral. Odabent a vér édeskés illata csapta meg orrát. Mía két mellvértes között holtan hevert a felforgatott lakosztály közepén. Egykor hófehér haja saját vérétől beszennyezve terült szét a malachitzöld szőnyegen. Üvegesedő tekintettel bámulta a mennyezetet, és bár seb nem látszott rajta, vér szivárgott orrából, szájából, a vér könnycseppekként gördült végig az arcán. A tőrt még mindig szorította, amellyel kioltotta a két fegyveres életét. Hissis26
BOSZORKÁNYHADÚR
ben megroppant valami. A nekromancia mestereként számos módját ismerte annak, hogy új életet adjon a holtaknak, ám egyik metódus sem bizonyult kellően méltónak lányához. Mía meghalt. Örökre. Achelin sikoltani próbált, amikor meglátta apját, ám páncélos marok tapasztotta be a száját. A lányokon kívül négyen tartózkodtak a szobában. Hármat közülük Hissis nem ismert, egyikük a kámzsából ítélve magitor lehetett, a másik amolyan orgyilkosféle, a harmadik, aki Achelint tartotta, külhoni páncélos volt, olyan, mint akikbe a lépcsőfordulóban ütközött. A negyediket azonban száz közül is felismerte volna. Szövetségesének hitte, primagitor volt ő is, az Átokkufárok nagymestere. - Jiljak! Hissis egy csapásra megvilágosodott. Szánalmasnak érezte magát, amiért bedőlt az Átokkufár színjátékának. Engedj rést a birtokod védelmén, hogy az átokvermeim varázslói óvó falaid mögé menthessék embereimet térvarázsukkal! Hagyd, hogy kaput nyissanak, ha a Setétszívűek újra lecsapnak rájuk. A primagitor csaknem térdre rogyott. Megöltem a lányomat! Az Átokkufár felvonta szemöldökét, halkan mormolva felemelte a kezében lévő rozsdabarna tőrt, és mielőtt Hissis tombolni kezdhetett volna, a fegyvert Achelin testébe vágta. A Fekete Kéz primagitora vért köhögve rogyott össze, gyomrába mintha forró ólmot öntöttek volna. Könnybe lábadó szemekkel figyelte, amint az Átokkufárok nagymestere dühödt vicsorral kirántja a fegyvert az elsápadó Achelinből. Amint a háttérben gubbasztó, kénszín kámzsájú boszorkánymester is előrébb lépett, Assahur megtorpant Hissis mellett. Jiljak Obras Cjenhuran, az Átokkufárok primagitora elmosolyodott. Sovány arcán a lakosztály lámpásainak fénye tükröződött. Ezüsttel szegett dreggise megvillant, 27
LUIS S A U L
ahogyan mozdult. Fakószőke haját kristálydiadém tartotta kordában. Előrenyújtott baljából villám vágódott elő, a falnak taszította Assahurt. A pugomagitor magatehetetlenül rángatózott a földön. - A lányaid élhettek volna, Míchíel! - sziszegte Jiljak. - Annyit kellett volna tenned, hogy birkaként szolgálod tovább a Császárt, ahogyan eddig! Olyan nagy kérés lett volna, hogy elvágd a torkod? Hm? Hogy ne kelljen idejönnöm, és bemocskolni veletek a kezem? Az Átokkufár szemében őrült tűz lobogott. - Áruló! - nyögte Hissis, arca eltorzult a dühtől. - Áruló? - Jiljak felkacagott. - Nem, Míchíel! Csak a megfelelő pillanatban rúgom fel a szövetséget, az én Újkyriámért! - Külhoniak kezére játszod Toront és a Császárt! Elárultad a birodalmat, Jiljak! - A Birodalom árult el minket, amikor az Újkyr nemesházakat a magadfajták alá sorolta, és kizárt minket a legfelsőbb körökből! Nem Hissis, rendet teszek Toronban. Te viszont útban vagy. És az elvakultságod miatt túl sok kárt okozhatsz nekem ahhoz, hogy élni hagyjalak! Az Átokkufár meglendítette a karját, és tébolyult kacajjal vágta a tőrt újra Achelin gyomrába. A lány összerándult a zsoldos karjai közt, már sikoltani sem maradt ereje. Hissis vért öklendezett, állkapcsa belesajdult, úgy szorította össze a fogait. A szőnyegbe markolt, összpontosítani próbált, összeszedni a gondolatait, túlélni, hogy bosszút állhasson. Assahur a falat támasztva lassan talpra állt, pugossát előre szegezte. A kámzsás Átokkufár előrelökte a karját. - Hagyd, elintézem! - vetette oda neki az orgyilkos, miközben előhúzta övéből a tőrét. Szeretlek, apám! Hissis összerezzent az elméjében felsejlő hangtól. Lányára pillantott, Achelin elgyötörten nyöszörgött, ám tekintete mérhetetlen dacról árulkodott. A primagitor csak az utolsó pillanatban ismerte fel, hogy lánya szavaira megrezdül a manaháló. 28
BOSZORKÁNYHADÚR
Jiljak és a kámzsás Átokkufár is későn eszmélt. A külhoni páncélos a győztesek diadalával hagyta, hogy a törékeny test kicsússzon kezéből és vérző gyomorral a földre zuhanjon. Hissis hitetlenkedve nézte a földön elnyúló törékeny testet. Izületeiben ott lüktetett Achelin fájdalma, ám a benne lappangó akarat is. Hogyan? - Hissis értetlenül állt a lányából áramló hatalom felett. Vér a véredből! Assahur zihálva, vérmocskosan várta, hogy megmárthassa a hangtalan léptű orgyilkosban a pugosst, amikor a szobában kialudtak a fények. Az árnyak mintha önálló életre keltek volna, függönyt vontak a szemek elé, nyirkos hideget csempészve a lakosztályba. Morgena? - A Fekete Kéz primagitora reszkető lábbal, zavarodottan emelkedett fel, kezét a gyomrára szorította. Újra elfogta a hányinger, és tudta, ha nem képes elrabolni valaki életerejét mihamarabb, akkor meghal. Lánya bűbája váratlanul érte, és nem is sejtette, hogy Achelin miként rejthette el előle tudását, ám amikor tüdejébe szívta az árnyakat, rájött, hogy több ez egyszerű varázslatnál. Ez isteni adomány. Hitetlenkedve nyúlt ki szellemével lánya felé. Szabad vagy, apám! Menekülj! Achelin üzenete fagyos karomként hasított végig a famor mellkasán. Múló pillanatig érezte még tüdejében lánya lélegzetét, hallotta fülében szívének dobbanását, azután megszűnt közöttük a kapcsolat. Penge csendülése, toppanó léptek zaja hallatszott. - Nem! - kiáltotta Hissis. Egy pillanatra mintha megfagyott volna a levegő. A Fekete Kéz primagitora zsigereiben érezte a kövekből előkúszó iszonyatot. Jiljak mormolni kezdett, erős gennyszag ülte meg a szobát. Szavai lassan elhaltak, mintha víz alól szólnának. - Meghalsz, Míchíel! - dörögte az Átokkufárok nagymestere a kurta rituálét követően. Hissis, aki járatosabb volt a túlvilági praktikákban, azonnal felismerte a hívás parancsát. 29
LUIS SAUL
A torony mélyén tomboló fenevad sietve érkezett ura megsegítésére. A kövek zugaiból szivárgott elő, hogy bűzhödt leheletével beterítse a szobát. A Fekete Kéz primagitora összerezzent a démonból sugárzó iszonyattól. Talán ha egyenes derékkal, tiszta elmével szállhatna vele szembe, még vakon is visszaűzné a síkjára, ám így, kiszolgáltatottan, megtörve szemernyi esélyét sem látta győzelmének. Vérbe borult szeme előtt a szoba, csak a bosszú perzselő tüzét érezte. Hallotta a zsoldos vértlemezeinek súrlódását, a kámzsás Átokkufár riadt kántálását, Jiljak parancsszavait. Az árnyak hűvösét langymeleg váltotta fel. Zsigerek bűzhödt szaga legyintette arcon a famort. Á démon megtalálta a prédáját. Hissis szellő simítását érezte jobbról, erős marok szorította meg vállát. - Itt vagyok, primagitor! Assahur elrántotta az urát, s a következő pillanatban hideg karmok hasították orruk előtt a levegőt. A szörnyeteg csaknem a fejüket vette. A pugomagitor határozott taszítással lökte urát a fal irányába, ám Hissis tétovázott. A lelkében fortyogó indulatok azt súgták neki, hogy képes végezni Jiljakkal, még mielőtt a démon megfosztaná az életétől. És a famor beérte ennyivel. - Primagitor! - kiáltotta Assahur. - Hagyj! Szabad vagy! Többé nem vagy a pugomagitorom! - Hissis a sötétben moccanó sziluettek felé vetette magát. A testőrkapitány döntött. Ura kijelentése nem csupán a szolgálat alól mentette fel, hanem a kasztjaik közötti kötöttségek alól is. Hissis után ugrott és pugossa markolatgombjával lesújtott a botladozó famor tarkójára. A primagitor ernyedten csuklott össze, egyenesen testőre karjaiba, arasznyival kerülve el a démon összecsattanó állkapcsát. Zsongó fejjel, kábán tűrte, hogy a testőre felnyalábolja és az ablak felé vonja. Hiába akart maradni és puszta kézzel tépni ki Jiljak szívét, képtelen 30
BOSZORKANYHADÚR
volt testét szolgálatra bírni. Még kiáltani sem volt képes, amikor Assahur a szelleme erejét segítségül hívva vele együtt vetette át magát a mozaikablakon, és jópár láb zuhanás után a Quiron-tenger hullámaiba csapódtak. *
*
*
A hajnal a birtoktól jó tízmérföldnyire érte őket. Assahur alig bírta urát elvonszolni a meghasadt Míchíel synbastior árnyékából. A famor az útjukba eső falu legelni kicsapott ökreinek életerejét sarcolta meg, és miután visszatért magabiztossága, haragját Assahurra zúdította. Őt vádolta a birtok elvesztéséért, lányai haláláért, a beteljesítetlen bosszú fájdalmáért. Azután végleg megroppant benne valami, az út menti kövekre roskadt. Nem zokogott, rangjához méltón, arcát tenyerébe rejtve csendben tűrte szégyenét. Assahur a sebeitől meggörnyedve figyelte urát. Azelőtt soha nem látta ilyennek. Többé már nem volt a Fekete Kéz primagitora, büszke ókyr, és már famor sem. Csak egy kyr, aki egyetlen nap leforgása alatt vesztette el mindenét. Assahur, hosszú percek csendje után, felsegítette urát. - Tovább kell mennünk. Hissis felpillantott, mozdulatával teljesen elkente arcfestéseit. - Hova, Assahur? - Minél távolabb a tartománytól, oda, ahol nem ismerik arcod és neved! Át a határon, oda, ahol erőt gyűjthetsz! A primagitor keserűen felkacagott. - El kellett volna vágnom a torkom inkább. Legalább büszkén halok meg, a Császárért, és nem küldöm halálba a lányaimat! - Az ő haláluk nem a te bűnöd - komorodott el Assahur. - Hanem az enyém. - A birtok irányába pillantott. - Én voltam az, aki képtelen volt szembeszállni az Átokkufárok mágiájával. Én voltam az, akit ledöfött 31
LUIS SAUL
az a fekete vértes északi, hogy rátörje az ajtót a suessákra. Nem tudom, milyen apának lenni, primagitor, talán már sohasem tudom meg, de most is kezemen érzem a kezük melegét, amikor táncra és legyezővívásra tanítottam őket! És legszívesebben megölném magam szégyenemben, hogy veszni hagytam őket! Hissis kezét morzsolgatva egyenesedett fel, a pirkadat lilává színezte az ég sötétkékjét. - Toronban nem lehetünk biztonságban, primagitor '- folytatta Assahur. - Erőre kell kapnunk, hogy Tharr haragja lesújthasson az Átokkufárokra! Elrejtőzünk valahol Tiadlan vagy a Dwyll Unió területén, ahova már az ellenség keze nem ér el! - Nem, Assahur - Hissis lemondóan rázta a fejét. - Mía és Achelin vér a véremből, és ha meg nem is tudnak ölni az ő nedveikkel, bárhol a nyomomra bukkannak. Sehol sem lesz nyugtunk, míg akad sycarr, aki engedelmeskedjen Jiljaknak. -De... - Nézz körül, Assahur! - tárta szét a karját a famor, ázott dreggise összeesve ölelte testét. - Ez a hazám! Itt születtem! Érte küzdöttem, és érte neveltem fel Míát és Achelint. Nem vádoltam, amikor elvette tőlem a feleségemet, Hvyennt, és nem vádoltam akkor sem, amikor a császári küldött felszólított a gyomormetszésre! Itt fogok meghalni, Assahur! Mert nem tudom, máshol hogyan kell élni. A pugomagitor hallgatott. - Azt hiszed, én nem szomjazom Jiljak vérét? Legszívesebben most azonnal visszafordulnék, hogy tányérra tegyem a szívét! Mentem megőrülök, Assahur! Mintha férgek rágnák az agyamat, folyton azt suttogva: bosszú, bosszú! Megölték a lányaimat! - Bocsáss meg, primagitor. Hissis sóhajtott. - Nélküled már én is halott lennék, Assahur. Fogalmam sincs, Jiljak miféle erőket gyűjtött maga köré, de attól tartok, ketten vajmi kevés ideig dacolhatunk velük. Az a kígyó holtan akar látni, hát megkapja! 32
BOSZORKANYHADÚR
Assahur gyanakodva ráncolta homlokát. - Ez az egyetlen módja annak, hogy felhagyjanak az üldözésünkkel - mondta Hissis. - Ha halottnak hisznek minket. A testőr jól ismerte az ura holtak feletti hatalmát. Látva az ametiszt szempárban lobbanó tébolyt, megrettent. - Primagitor... - Nem menekülök el, de üldözött obsorként soha nem fogok egy famor közelébe jutni! - Talán, ha... - Tharr tanítása ez, Assahur! Vezekelnem kell a vakságomért! Bűnhődnöm, hogy feloldozást nyerjek, és jogot a bosszúra! Hissis eltűnődött. Assahur beharapta az ajkát, aggódva figyelte urát. - És csak egyetlen helyet ismerek Toronban, ahol még a császár gyilkosa is feloldozást nyerhet bűne alól. - Hissis szeme összeszűkült, a nyugati határvidéket fürkészte. A pugomagitor torka elszorult. - Primagitor, csak a tébolyultak vonulnak önként Daychínba! Ezer és egy évente teszi ki onnan toroni élve a lábát, de ők is árnyékuk csupán régi önmaguknak! Ne hagyd, hogy a bosszú elvakítson! - Kioktatsz, pietor? - Hissis szeme lilán szikrázott. A pugomagitor alázattal hajolt meg a néhai famor előtt, ujjait széttárva mutatta, hogy nyitott könyv a másik számára. - Hát jól figyelj, Assahur Laertas! - emelte fel hangját Hissis. - Tharr nevére esküszöm, hogy megbüntetem mindazokat, akik lányaim haláláért és a vérvonalam bemocskolásáért felelősek! Kyr istenek és hekkák! Figyeljetek minden szavamra, mert nektek ajánlom a bosszúm! Fogadom, hogy amint lejár a szolgálat, élve térek vissza a Sápadt Légióból!
33
LUÍS SAUL
A végzet útja Jiljak a Míchíel-birtok trónszékébe roskadt. Lába idegesen járt, tekintete a márványpadlóba öntött pentagrammára tévedt. Shulur felé mutató csúcsát végigkövetve a fal mellett álló, pallost markoló páncélon állapodott meg. Egy mryss. Ókyr páncél, amelybe gazdája lelkének egy darabját kovácsolták egykor. A legtöbben még csak álmodni sem mertek róla, hogy valaha látnak egyet, a Fekete Kéz erődjében pedig úgy állt, mint valami őrző, hirdetve a vérvonal dicsőségét. Bossszúálló, a Salayn-Míchíel família csatapáncélja korok óta élettelenül, mégis nyomasztóan nézett farkasszemet Jiljakkal. A szoborszép kyr arcot mintázó sisakrostély megvetően meredt az Átokkufárok primagitorára. Jiljak Hissis ábrázatát vélte felfedezni benne. A primagitor dühösen öklözött a trónszék karfájába, felpattant, és hátat fordított a páncélnak. Érezte, mégsem akarta beismerni, hogy tart Hissistől. Pedig mire beköszöntött a hajnal, a Fekete Kezet összezúzták. A tervet csaknem maradéktalanul sikerült végrehajtani. A császári követ érkezése után Míchíel nem tehetett mást, mint hogy maga mellett tartotta az embereit, ha túl akart élni. Azokat, akik közé Jiljak hosszú évek alatt csempészte be övéit. Az áruló Cjahs jó munkát végzejt, halála mit sem számított már. A kém így is a falak mögé juttatta az Átokkufárokat és szövetségeseiket. Egy részüket egyenesen a Míchíelek lakóbástyájába. A többieknek az az ostoba hólyag engedett szabad bejárást, amikor elhitte sirámját a Setétszívűekről! Jiljak emberei mindenkit megöltek, kivéve azt, akitől a férfi a legjobban tartott. Hissis-on Salayn Míchíelt. Az Átokkufárok nagymestere tudta, hogy az elszökött famor vajmi keveset árthat a tervének, valahogy mégis görcsbe rándult a gyomra, ha Hissisre gondolt vagy a páncélra nézett. Áz, hogy ő maga is képtelen volt megakadályozni a szökését, haragra gerjesztette. 34
BOSZORKÁNYHADÚR
Átokverte ókyr! Keserű nyál futott össze a szájában. A birodalom legendái kavarogtak a fejében. Csatapáncélban őrjöngő pusztítók, százakat megbabonázó anyrok, birodalmakat romba döntő asszonyok. Dicső, irigylésre méltó hősök. A régmúlt megkövült szobrai. Jiljak keze ökölbe szorult, akárhányszor eszébe jutott a Lavarthagomon, a famorok gyűlésén megjelenő ókyrek tekintete. Úgy néztek rá, mint valami hernyóra, amelyből soha nem lehet pillangó. Az Átokkufárok primagitora vézna volt, nem dagadtak rajta a pusztítók izmai, arca is viaszosabban csillant a bronznál. Ereiben alig csörgedezett már a dicső kyr dinasztiák vére. Újkyr volt, nemes a pórok, pór a nemesek között. Beleszédült, ha arra gondolt, milyen méltóságoktól esett el a vér jogán. Mások irigyelték volna a hatalmát, hiszen szektája rövid idő alatt erős gyökeret eresztett a tartományban, ráadásul senki nem sejtette hatalma valóját és a mögötte álló emberek számát. Az Átokkufárok primagitora több volt szektamesternél. Kiválasztott volt, aki arra hivatott, hogy felélessze mindazt, ami korokkal ezelőtt forró álomba szenderült. Jiljak szájíze azonban keserű maradt, a felszín alatt húzódó háló mit sem ért, ha senki maradt Toron urainak szemében. Csak egy átkozott szekta! Pedig ő többre hivatott! Az anyja is ezt mondogatta már kölyökkora óta. Az anyja, akivel gondosan kitervelték, miként emelik a család, és az újkyrek nevét méltó rangra. Jiljak mindent számításba vett, most mégis úgy tűnt, hogy kudarcot vallott abban, amiben a legjobbnak hitte magát: az emberismeretben. Hissis képe lebegett előtte. A Fekete Kéz primagitora vicsorogva kapott a torka felé, ő pedig hörögve fuldoklott szorításában. Bár az életén kívül elvette Míchíeltől mindenét, mégis rettegett tőle. Ahogyan minden ókyr famortól. Nem! Villám sercent Jiljak kezéből, fényét élesen verte viszsza a márványpadlóba öntött pentagramma, közepén 35
LUIS SAUL
a fekete kézzel. A kéve egyenesen Bosszúállóba csapódott, végignyalta az illesztéseket, fénye baljós derengést csempészett a szemrések sötét üregébe. A páncél meg sem moccant, halkan zúgott csupán a csapástól. A primagitor a varázslat mozdulatába dermedt. Előrenyújtott balja bizsergett még, szeme előtt lassan elporladt Hissis arca. A csarnokban elült a villám visszhangja, a fenti ablakrésekben szellő sustorgott. A primagitor ekkor hallotta meg a lépeteket a trón mögül. A belső syrcumba vezető folyosón csoszogó alak bukkant fel. Lávaszín köpönyeget viselt, nyakában kígyómintás szimbólumon tükröződött a parázstartók fénye, bal kezét kacskán szorította mellkasához. Amikor megpillantotta Jiljakot, nyöszörögve nyújtotta ki, hogy a famornak kijáró tiszteletet megadhassa. A primagitor lenéző fintorral meredt a földre boruló alakra. - Beszélhetsz, Ak'r! - Köszönöm, primagitor! - nyögte a navor, homlokát a földnek szorítva. Hangosan szuszogva nyelte a levegőt, mint aki futva érkezett. - Az orgyilkosaid a vér útján üzentek. Symballnál utolérték a Fekete Kéz primagitorát. Jiljak szíve a torkában dobbant, komoly erőfeszítésébe került, hogy ne moccanjon. Méltóságon aluli lett volna az érdeklődés jelét mutatni egy effajta pórnak, még ha fontos szerep hárult is rá. - És? - kérdezte gyanakodva. - Tanácsot várnak, primagitor. - Tanácsot?! - csattant Jiljak. A kacskakezű összerezzent hangjától. - írásba adjam tán, hogy filézzék ki, tiporják ki a belét annak a hitetlen császártagadónak?! A lávaszín köpenyes férfi megvárta, amíg elült a visszhang, csak azután válaszolt. - A helyzet ennél bonyolultabb, primagitor - suttogta remegve. - A daychíni toborzások megkezdődtek. Hissis-on Salayn Míchíel és a pietora a Végzet Hetvenhét Útjának kezére kerültek. Jiljakban bennakadt a lélegzet, szemöldöke magasba szaladt. Először nem tudta, mit mondjon, aztán egyszer 36
BOSZORKANYHADÚR
csak kuncogni kezdett. Vidámsága szép fokozatosan harsány nevetésbe csapott át. - Köszönöm! - kacagott. - Ennél szebben nem is érhetne véget! Időbe tellett, míg jókedve apadni kezdett. A földön hasaló fickó félve szólította meg Jiljakot. - Primagitor? Az orgyilkosok várják az utasításod. Aggódnak, hogy a karaván mágiahasználói túl nagy falatnak bizonyulnak, és... - Elég volt! Hallgass! A kacskakezű igyekezett a legkisebbre összehúzni magát. - Üzend meg nekik, hogy visszatérhetnek! Hissis-on Salayn Míchíel immáron halott - folytatta Jiljak elégedetten. Még mindig nem akarta hinni a hallottakat. Visszaült a Fekete Kéz trónjára, végigsimított a karfa gyöngyberakásain, ezernyi lidércarc tejfehér szemén. Csosszanó élőholt hordákra gondolt, és ismét elfogta a kacaghatnék. - Senki nem éli túl a Sápadt Légiót! mondta, majd útjára bocsátotta a kacskakezűt. *
*
*
Symball égő házai között szörnyálarcos rabszolgavadászok kergették prédáikat. Sikoltozó asszonyok hallgattak el pofonjaikra, férfiak sikítottak fel asszonyként ütlegeikre. A Végzet Hetvenhét Útja nem ismert könyörületet. Tharr félig ember, félig szörnyeteg felhajtói bármi áron teljesítették uruk akaratát. Symballban megteltek az utolsó ketrecek is. Az asszonyok hiába könyörögtek uraik szabadságáért, a legvérmesebbek közülük maguk is a rácsozott határokon végezték. Hissis szúró oldalát szorította, napokkal azelőtt zsákmányolt lova foszló hússal hevert mellette; immár végleg kimúlt. Assahur undorodva rángatta ki lábát az összerogyott dög alól, miközben hátrapillantott a válla felett. A házak mögötti dombon csuklyás incognóba burkolózó lovasok figyelték a két férfi minden mozdulatát. A hátasaik nyugtalanul ficánkoltak, 37
LUFS S A U L
Jiljak orgyilkosai türelmetlenül fürkészték a falut, de Daychín felhajtóihoz nem mertek közelebb óvakodni. A Fekete Kéz primagitora megkönnyebbülten sóhajtott. Egy hajszálon múlott, hogy nem az orgyilkosok méregtől csöpögő pengéjén végezték. Ha hátasaik még éltek volna, bizonyára belepusztultak volna a hajszába. Időbe tellett, amíg felfigyeltek kettejükre a Végzet Hetvenhét Útjának sorozói. A félig ember, félig szörnyeteg toborzók előreszegezték csontkardjaikat, nyugtalanul suhintottak korbácsaikkal. Bakot és kígyót formázó, torz arcukon gyűlölet ült. Az ígéretes példányok reményében hagyták hátra addigi prédáikat, egyre szűkebbre vonták a famor és a testőr körül a kört. Megérezhették a primagitorban lappangó hatalmat, mert óvatos léptekkel közelítettek. Hissis a batárok felé pillantott. A ketrecekből segítséget remélő falusiak nyújtották felé kezüket, az út porától mocskos kyrben felismerhették a famort. Még az sem zavarta őket, hogy lecsupaszított testük a rácsokon meredező ujjnyi szögeknek préselődik. Sárbarna csuhás alak lépett a batár mellé, elővonta a rövidkardját, és ráförmedt a rabszolgákra. A nők és férfiak azonban megmentőjükre ismerhettek Hissisben, mert nem riadtak meg a hangos szótól. A földbarna csuhás a famor felé sandított, méregette egy darabig, azután meglendítette a kardját és sziszegve lecsapta egy kifelé nyújtózó rabszolga kézfejét. A férfi sikoltva markolta meg a vérző csonkot, a többiek visszakapták kezeiket a ketrec védelmébe. A primagitor szíve a torkában dobogott. A vérrel keveredő füstszag, a dobhártyáját karistoló jajveszékelés és a sikolyok egyre inkább kikezdték a meggyőződését. Számos történetet hallott már Daychín felhajtóiról, ám most, hogy saját szemével láthatta a szörnyűséget, büszke famorként is megrettent tőlük. A toldozott-foltozott batárok Tharr káoszát hirdették. Rudak és kampók lógtak belőlük, némelyikükre szárított emberbőrt feszítettek zászlóként, amelyet vérrel festettek meg. Akadt, amelyiken göcsörtös kémény eregette füstjét, a bakon 38
BOSZORKÁNYHADÚR
parázsló fémkályhát kénsárga bőrű szörnyeteg hevítette tüzes leheletével. A Végzet Hetvenhét Útjának toborzói egyetlen intéssel döntöttek élet és halál fölött. Mérhetetlen igyekezettel válogatták ki a leendő légiósokat. Hissisnek fogalma sem volt, hogy miért lökik a földre a nagydarab, izzadó obsort, és nyalábolják fel helyette az alig tízéves forma kölyköt, vagy épp miért gyömöszölnek kutyákat a foglyul ejtettek közé. Ám bármi is volt az oka, úgy tűnt, nem ölnek szórakozásból. Aki ellenkezett, az megismerte a korbácsaik vagy bütykös ökleik fájdalmát, mígnem eszméletét veszítette a kínban, de az égő házak között rohangáló falusiak javával mit sem törődtek. Symball mintha a Lindigass egy szegletévé változott volna. A házak megrogytak a karaván rút magitorainak hatalma előtt. A boszorkánymesterek az épületeket nem kímélve kerítették elő a titkos szobákba rejtezőket. Vályog ropogott, tűz lobbant, füst bodorodott az ég felé. Á felhajtókból erjedő izzadságszag dőlt, szinte marta Hissis áfiumillathoz szokott orrát. Assahur fintorogva vonta ki pugossát, miközben a hátasa alá szorult lábát fájlalva féltérdre emelkedett a ló mellől. Tekintete azt üzente: készen áll megvédeni urát. - Mi a parancsod, primagitor? - szűrte a fogai között a szót. Izmai megfeszültek, kidagadtak nyakán az erek. Az állatbőrökbe öltözött fenevadak karmai alig karnyújtásnyira hasították a levegőt. Hissis körbepillantott. Bíbor csuhás papokat, izzó vasakkal hadonászó hajcsárokat látott. Csupa obsort és navort, sehol egy kiemelkedettet, akihez rangjához méltón szólhatna. Elfintorodott a gondolatra, hogy ezek a bűzhödt állatok kísérik őt Daychínba. - Primagitor? A szörnyetegek kivillantották az agyaraikat. Hissis a foszladozó dreggisbe törölte izzadó tenyerét, kiegyenesedett, hogy az obsorok fölé magasodhasson. - Türelem, pietor! Amint kimondta, az egyik fenevad kivált a körből, és öklét lendítve Hissis koponyája felé sújtott. Assahur 39
LUIS SAUL
az ura elé lépett, és még az előtt felmetszette a fenevad gyomrát, hogy a toborzó kárt tehetett volna a famorban. A primagitornak csak a szeme rebbent, ahogyan megcsapta orrát a kiomló belek bűze. A bőrökbe bugyolált rabszolgavadászok felvonyítottak, már épp készültek, hogy a kyrekre vessék magukat, amikor öblös hang akasztotta meg őket. - Saccalas! Ők az enyémek! Hissis némileg megkönnyebbülve fordult a hang irányába. Jobbnak látta elkerülni a felesleges vérontást, nem akarta magára haragítani a rabszolgavadászokat. Egy lángokban álló pajta mögül szikár férfi lépett elő. Testét mintha füstből gyúrták volna, szinte úgy bodorodott elő a lángok közül. Ezüstszín hajába belekapott a felszálló meleg levegő, a tűz gondosan megvilágította fekete-ibolya arcfestését. Kesztyűs jobbjában elrozsdált láncot markolt, amely végén inas férfi botladozott riadt képpel. Könyörgő tekintetét Hissisre szegezte, ruhája megégve, szakadtan lógott rajta. A szörnypofájú toborzók kaffogva visszakoztak. ' A kyr odavetette a láncot egyiküknek, csatokkal ékes, egész testét fedő bőr öltözéke ropogott rajta a mozdulattól. A békaképű toborzó lehajtotta a fejét, úgy vette át a rabszolgát. Társai követték a mozdulatot, s a földre borultak. Így tett Assahur is; a kyr férfi szeme köré rajzolt ezüst motívumok és a homlokán csillogó holdforma egyértelművé tették famor származását. Hissis felvonta a szemöldökét. Megmagyarázhatatlan sorsszerűség áradt a pillanatból, ahogyan az ezüsthajú felbukkant. A primagitor legfeljebb pietorokra számított, a famor feltűnése váratlanul érte. Számára ismeretlen Ház jegyeit vélte felfedezni a rangjabelin. Nyugtalanul simította ki foszladozó dreggise rojtjait, megpróbálta összeszedni minden tekintélyét. Mielőtt megszólította volna a kyrt, hátrapillantott a válla felett. Jiljak emberei tapodtat sem mozdultak a falu határából. Hissis pillantása nem kerülte el a rabszolgavadász figyelmét. Ő is szemügyre vette a köpenyeikbe burko40
BOSZORKÁNYHADÚR
lózó orgyilkosokat, majd tekintete a földön heverő holttestre, onnan pedig a primagitorra vándorolt. - Eltévedtél, symfamor - közölte, arca semmiféle érzelmet nem tükrözött. - A szolgád kevés, hogy megvédjen a Végzet Hetvenhét Útjától. Kár lenne elpazarolni ezt az értékes vért. - Épp hozzád jöttem - felelte Hissis, hangjába igyekezett belecsempészni minden meggyőződését, és elfojtani a haragot, amiért a másik nincstelen nemesnek nevezte őt. - Harcolni akarok a Sápadt Légiókban. A kyr arcán halovány árnyék suhant át. Elhúzta kékkel festett száját, kivillantva éles ragadozóagyarait. - Nem hordod magadon Tharr jelét. Menj haza, symfamor! - azzal intett övéinek, akik a batárok felé indultak. A kyr is követte példájukat, hátat fordított a primagitornak és testőrének. Assahur megkönnyebbült sóhajjal pillantott urára. Hissis dühösen húzta fel orrcimpáit. - Nincs jogod megfosztani a bosszúmtól! A másik megtorpant, visszafordult. - Tévedsz, symfamor - nyomta meg a jelzőt. - Ha valakinek, hát nekem jogom van dönteni a sorsodról! A kyr tekintete elsötétült, mintha szurok öntötte volna el szemének fehérjét. - Megteltek a ketrecek. Hissis jobbja ökölbe szorult, balján égnek meredt a szőr, ahogyan a nyers, formázatlan mana öntötte el porcikáit. Assahur komorrá vált, megvetette lábát, harcra készült. - Daychín nincs már messze - csitította urát. Gusborkban meghallják majd szavad, primagitor! - Nézz rám, Assahur! - A famor a pietora felé fordította lesoványodott, portól és koromtól koszos arcát. Ametiszt tekintete a faluhatár felé villant. - Soha nem érjük el Daychínt! Symballban elülni látszott a káosz. A sikolyok elhalkultak, amint a Végzet Hetvenhét Útjának toborzói visszatértek a batárjaikhoz. Csendesen zokogó asszonyok, egymást ölelő apák és fiaik nézték a távozni készülő rabszolgavadászokat. 41
LUFS SAUL
Akárcsak Hissis. A primagitor felemelte balját, s egy szívdobbanás múlva szabadjára engedte a lüktető manát. A villám mennydörögve hasított fényével a tájat megülő porfelhőbe és a láncon vezetett férfi hátába csapódott. Az inas toroni rángatózva zuhant el, szemei fennakadtak, orrlyukából füst szivárgott elő. Az állatbőrökbe bugyolált toborzók szétrebbentek a villám robajára, amelyik a láncot markolta, maga is orra bukott, vinnyogva markolta kezét. Az ezüsthajú kyr sarkon fordult. A halott obsort látva kivillantotta ragadozó vicsorát. - Ostoba! Ez a toroni Tharr bélyegét hordta magán - sziszegte. - A tremchart! Megölted Tharr kiválasztottját! Hissis állta a sötétbe boruló tekintetet. - Most már akad egy hely a ketrecben? Az ezüsthajú félrebiccentette a fejét. - Tényleg szolgálni akarsz, tisztavérű? - Alakja elmosódott, akár az árnyék. - Legyen! A következő pillanatban elillant, mint a füst, csak szürke pamacsokat hagyott maga után, ám szemvillanással később a semmiből robbanva elő Hissis arcába sújtott könyökével.. A primagitor könnybe lábadó szemmel csuklott össze. Assahur mozdult, hogy megvédje urát a füstből gyúrt kyrtől. Pugossával az ezüsthajú ágyéka felé szúrt, de csak levegőt talált. A férfi egyszerűen semmivé foszlott, majd újra anyagiasulva torkon ütötte a pietort. Assahur fuldokolva csuklott ura mellé. A szörnypofájú toborzóknak nem kellett több, nyálukat csorgatva vetették magukat a prédára. Hissis szédelegve figyelte az egyre közeledő, elmosódott foltokat, szájában saját vérét ízlelte. Összpontosítani próbált, még mindig hitte, hogy méltó helyet harcolhat ki a Végzet Hetvenhét Útjának batárjain. - Varázsoló! - hallotta a morranást. - Billogot neki! Hissis felkönyökölt, fogszorítva formázta a manát. Félmeztelen, repedezett bőrű szörnyalak bukkant fel, 42
BOSZORKÁNYHADÚR
bőrén az árkok izzottak, akár a rúnák. A primagitor őt vette célba, ahogy a varázslat formát öltött. Befejezni azonban már nem tudta. Súlyos bakancs csattant az állkapcsán, és ő fennakadó szemmel zuhant vissza a földre. Úgy érezte, fogai mind szilánkokra hasadtak, kiáltani akart, ám éles kín vágott a fejébe a mozdulattól. Ellenkezni próbált, amikor a bűzhödt szörnypofájúak leteperték. Assahur szitkait is hallani vélte, ám a világ szép lassan szétfolyt előtte. Az ütlegek közepette még látta a zsíros hajú, vágott szájú obsort, aki tüzes vasat markolva, önelégült vigyorral hajolt fölé. Aztán amikor a fém sisteregve a baljába égett, Hissis elveszítette az eszméletét. *
*
*
Arra tért magához, hogy a feje fájdalmasan ütődött valami hidegnek és keménynek. Sós íz gyűlt a szájába, időbe tellett, míg felfogta, hogy a saját vérével keveredő nyálát érzi. Mozdulni próbált, de éles kín vágott végig a testén. Szédelegve próbált felkönyökölni, ám azonnal visszarogyott. Baljában mintha láva folyt volna szét. Orrát izzadság, vizelet és ürülékszag csapta meg. Óvatosan nyitotta ki szemét, az elmosódott foltok alakot öltöttek, a fémketrec rácsai rajzolódtak ki előtte. Fekszik - tudatosult benne. Megérezte a szekér döccenéseit, ahogy a kerekek nyikorogva küzdöttek a sziklás talajjal. A Fekete Kéz egykori nagymestere megvert kölyökként nyögött, amikor ép jobbjával megtapintotta törött orrát. Elhatározta, hogy amint teheti, elszipolyozza valamely obsor életerejét, hogy a gyógyulására fordíthassa, ám ekkor felderengett előtte a föléje hajoló rabszolgavadász ábrázata. Varázsoló! Billogot neki! Hissis reszkető kézzel emelte arca elé a fájó balját, és amikor megpillantotta sebzett tenyerét, öklendezni kezdett. Kézfejét öt helyütt vékony, rézszín szeggel 43
LUIS SAUL
ütötték át, amelyek tökéletesen illeszkedtek a tenyerébe sütött pentagramma csúcsaihoz. Éppen csak kibukkantak mindkét oldalon, körülöttük megpörkölődött a bőr, vér és korom gyűlt a seb árkaiban. A boszorkánymester maga mellé ejtette a karját, hogy ne kelljen látnia a szörnyűséget. Tett még egy próbát, hogy megmozdítsa az ujjait, ám amikor a fájdalom egészen könyökéig beiéhasított, nem próbálkozott tovább. - Assahur! - nyögte. - Itt vagyok, primagitor. - A pietor hangja egészen közelről hallatszott. Halk volt, indulatokkal teli. A pugomagitor a ketrec bak felőli végében gubbasztott. Lábait maga alá húzta, szőke haja megbarnult már a mocsoktól. Fejét kissé lehajtotta, vészjóslón méregette a ketrec túlsó végében nyomorgó obsorokat. Lehettek majd' tucatnyian. Ketten közülük nyakaszegetten hevertek Assahur mellett. Üvegesedő tekintettel bámulták a fellegeket a rácsokon át. A többiek ugrásra készen gubbasztottak, a pietor takarásában heverő kenyereket és vizet méregették. Hissis homlokát ráncolva húzódott közelebb testőréhez. - Ezek az obsorok azt hiszik, hogy az étked őket illeti - mondta Assahur. - Legalábbis addig, amíg magadhoz nem térsz. A famor a halottakra pillantott. Megbarnult fogú, himlőhelyes alakok voltak, a karcsú, inas Assahurhoz képest igazi monstrumoknak tűntek. - Egyél, primagitor! Nagyobb szükség lesz az erőnkre, mint gondoltam. Hissis figyelme a körülöttük elterülő vidékre terelődött. Önkéntelenül ragadta meg mindkét kezével a rácsokat, s azonnal, fájdalmasan nyögve kapta vissza balját. A Végzet Hetvenhét Útjának szekerei korbácsok csattanásától, jajszavaktól és vihogástól kísérve zötykölődtek az Erchag-hegység árnyékában. A távolban ott vöröslött a Shrad-hágó. A rőt sziklákba vésett démonarcok elmosódott foltnak tűntek csupán ebből a távolságból, Hissis gerincén mégis végigfutott a hideg. A hágó, amelyet a legtöbben a Vérnyelők Torkaként 44
BOSZORKÁNYHADÚR
vagy Sápadt Sikolyok Völgyeként ismertek, Hissis otthonát, Gedaga-yggyrt választotta el Daychíntól. A szekerek mellett továbbra is a szörnypofájú teremtmények kullogtak. Uraik száma mintha megszaporodott volna Symball óta, Hissis legalább tucatnyi rozsdacsuhás Tharr papot, és szerzetest számolt össze. Akármennyire is kereste azonban, a füstszagú famort nem látta közöttük. Dühödten szorította a rácsot. Az a másik famor megalázta őt. Elvette tőle a jogokat, amik vére okán megillették volna. Vagy tán az a másik felismerte őt? A primagitor megvetően mérte végig az obsorokat. Lányaira gondolt, a vérző gyomrú Achelinre, a kivérzett Míára. Azután megbillogozott baljára, és arra, hogy megfosztották őt a túlélés legfontosabb kellékétől: a varázstudományától. - Öld meg, aki csak megmoccan - vetette oda Assahurnak. Az obsorok morogtak, de nem mertek közelebb ólálkodni a pietorhoz. Hissis kelletlenül nyúlt a száraz kenyérért, és életében először olyat tett, ami méltatlannak bizonyult rangjához. Beleharapott.
Ehhsarym
A Vérnyelők Torka mintha valóban belsőségek közé szippantotta volna a Végzet Hetvenhét Útját. A zöldellő Erchag átváltozott rücskös, alvadtvér-szín fekélylyé, amely a megsárguló talajból sarjadt. A sziklákba vájt, több ezer éves démonpofák elégedetten vicsorogtak. Friss hús érkezett. Az ég mályvaszínűvé változott, örök sápadtságot kölcsönözve a ketrecek mélyén gubbasztóknak. 45
LUIS SAUL
A Sápadt Légiók leendő talpasai. A famor mérhetetlenül fáradtnak érezte magát. A kiszámíthatatlan időjárás kikezdte egészségét. Hidegrázósan, olykor lázasan gubbasztott a testőr mellett. Mióta a karaván fogságába esett, alig beszélt. Az obsorokhoz egyáltalán nem szólt, Assahurral is néhány szót váltott csupán, ha kellett. A foglyok nem voltak méltóak rá, hogy megismerjék a gondolatait. Őt sem igazán érdekelték a többiek nyűgei, bár akaratlanul is kihallgatta őket éjszakánként, amikor azt hitték, hogy ő már alszik. Olykor elfintorodott, amikor a rabszolgák a birkanyúzás szépségeiről, a friss húsról ábrándoztak. Még magának is nehezére esett beismernie, hogy meg-megkordult a gyomra. Az obsorok eleinte sokat pusmogtak róla is. Kiféle, miféle alak lehet. Némelyik azt állította, egyszerű symfamor, akinek csak egyetlen szolgára futotta, ám ilyenkor Assahur pillantása fagyasztotta beléjük a szót. Mások úgy vélték, valami szörnyű bűnt követhetett el, és vezekelni jött a légióba. Hissis nehezen állta meg, hogy ne förmedjen rájuk. Ám a legkülönösebb véleménye egy csíkos bundájú, otromba orknak volt, még a famor pillantását is sikerült kiharcolnia vele az ostoba szerzetnek. A sötét bundájú hím úgy vélte, Hissis kyr Pusztító, aki álcát öltve azért érkezett a légióba, hogy visszaállítsa Kyria harcosainak hírnevét, s a kellő pillanatban megmutatja majd, miként cselekszik egy igazi légiós! Arra, hogy akkor miért nem leplezi rangját, vagy hogy miért bújik a jadeszemű testőre mögé, már nem tudott válaszolni. Az ősei megsúgták, hogy így van - morogta sértődötten, és inkább meghúzta magát. Orkként obsor volt még az obsorok között is. A napok úgy vánszorogtak, akár a karaván. Lassú tempóban haladtak Daychín szíve felé. A Gedaga-yggyr közelében zsákmányolt obsorok rémtörténetekkel riogatták társaikat. Távoli rokonokról meséltek, akik a tremchart, Tharr kezének jelét hordva besoroztattak, majd leszolgálva a kiképzés éveit, visszatértek elmesélni a szörnyűségeket. 46
BOSZORKÁNYHADÚR
Savként maró eső, csontig hasító fagy, a semmiből születő vérfolyamok töltötték meg meséiket, bármi, amit csak az emberi elme képes volt megszülni. Ám Daychín nem volt más, csak rozsdaszín röghegyek, kóró és dögszagra érkező vadak, akik az éj leple alatt előszeretettel gyűltek a ketrecek köré. A leleményes obsorok ki is használták őket, rothadó társaikat az út alatt szép lassan megetették velük, és olykor nyakon ragadtak egyet-egyet a túl közel merészkedő keselyűkből. A friss hús többet ért a száraz kenyérnél. A tizenhetedik napon tűnt fel az erőd. Az Erchag rögfalába ágyazva először sziklakiszögeilésnek látszott, ám ahogy a karaván közeledett felé, úgy nyertek körvonalat bástyái. A Végzet Hetvenhét Útjának kísérői élénkebb iramra ösztökélték a batárokat vonó öszvéreket és félember fajzatokat. Csörögtek a láncok, morogtak a szörnypofájúak, de a karaván meglódult. - Gusbork! Gusbork! - suttogták az obsorok, amikor feltűnt nekik a hegyoldalba épített erődítmény. Csak Assahur húzódott urához közelebb, fejét ingatva, ő tudta, hogy nem a tartományi székhelyhez közelítenek. - Nézd, primagitor! A tornyok! A vályogszín bástyákra keselyűk hada vetett árnyékot, szinte eltakarták a megtépázott, hamuszürke lobogókat. Alig látszódtak a beléjük hímzett felségjelek, a Légiókat irányító kilenc boszorkányherceg címerállatai. - Megérkeztünk. - Assahur megkönnyebbült sóhaja a lemondás hangja is lehetett volna, ám akár csak a karavánkísérők, a pietor is felélénkült. - Nézd a kapukat! Az erőd úgy kapaszkodott a sziklafalra, mint egy pók, aki lábait mélyen a kövekbe fúrta. Őrlángok pislákoltak szemekként, s a kígyószemet mintázó kapu szolgált a potroha díszeként. A bejárathoz azonban nem vezetett egyetlen ösvény vagy lépcsősor sem. Hissis úgy vélte, legalább százlábnyira nyílik, elérhetetlenül a magasban. A Végzet Hetvenhét Útja az erőd árnyékába érve elkanyarodott. Barna kórórengetegen siettek át, a növény recsegve hajlott el a szekerek alatt, mígnem 47
LUIS SAUL
a hegyoldalban egy barlang szája bukkant fel. Falakba vésett, ősi rúnák keretezték a vágatot, mintha csak hegek volnának a sziklán. A ketrecekre csend telepedett. Assahur közelebb húzódott urához, úgy figyelték a barlang mindent elnyelő torkát. A batárok szép lassan begördültek a járatba, ám a napfény már nem férkőzhetett utánuk. Sötét lepel terült az odabent megbúvókra. Hissis elszoruló torokkal fogadta a rátörő éjszakát. Gyomra felkavarodott a körötte összecsapó mágikus energiáktól, aztán a szekér erős zökkenés kíséretében megállapodott. Néhány szívdobbanást követően a sötétség is múlni kezdett, visszahúzta kacsait a karavánról. Fémszagú csarnok fogadta a Végzet Hetvenhét Útján járókat. A mennyezet a homályba veszett, a magasból induló, karnyi láncok és emelők mintha a semmiből születtek volna, nyikorogva ereszkedtek alá, mint valami rozsdaszörny csápjai. Nyögések, szitkok, kiáltások töltötték meg a csarnokot, őrült kakofóniát teremtve. Hissis hátán égnek meredt a szőr a neszektől. Kénsárga köpenyes szerzetesek sürögtek a batárok körül. A famor elhűlve vette tudomásul, hogy a hatalmas sziklateremben vagy félszáz szekeret zsúfoltak össze. Shulur piacai elevenedtek meg előtte, amikor még a Hadiakadémián tanult. Némely karavánkísérő hangosan perlekedve próbált egyezségre jutni az erődbeliekkel, mások megvetve figyelték próbálkozásukat. A ketrecekből a legkülönb alakokat ráncigálták elő. Akadt közöttük ork, aki vicsorogva mart foglyul ejtői felé, hogy aztán erős rúgások némítsák el, karcsú elf, aki sápadtra válva, minden porcikájában rettegve hagyta, hogy a szerzetesek a csarnok másik végébe ráncigálják. Tharr pecsétje, a tremchar nem válogatott a rabszolgák és a toroniak között. Ám a javuk mégiscsak egyszerű toroni közember volt. Lehettek vagy félezren. A famor nyugtalanul toporgott, tisztavérűt szinte egyet sem látott közöttük. Csattanás hallatszott, a ketrecben ülők összerezzentek. Assahur ugrásra készen kapta a fejét a hang irányába. A mennyezetről lógó láncokat a szerzetesek 48
BOSZORKÁNYHADÚR
aggatták a rácsokra, majd felnyikorogtak a csörlők, és a rabszolgákkal teli ketrec felemelkedett. Hissis egyensúlyát keresve próbált megkapaszkodni, ám sérült baljával hiába markolt a fémrúdra. Megcsúszott a lába, és miután a szekér kigördült alóluk, talaj híján a rácsok közé került. Nem ő volt az egyetlen, aki így járt. Az obsorok kétségbeesetten jajgattak. Assahur épp időben ragadta meg ura karját és segítette őt viszsza a rudakra. A darut irányítók nem kímélték a foglyokat. Egyszerűen leoldották a láncokról a ketrecet, amely döndülve, elroppanó csontok és fájdalmas üvöltések közepette csapódott a talajnak. Hissis és Assahur sajgó tagokkal állt talpra. A famor legszívesebben egy villámkévével torolta volna meg a kámzsásokon az efféle bánásmódot. Meggyötörten figyelte, ahogy - néhány ketrecen kívül - egyikkel sem kivételeznek. Amelyekkel óvatosabbak voltak, azokban éppolyan foglyok reszkettek halálra váltan, mint ők. Ám amikor Hissis megpillantotta az egyiknél a füstszagú famort, rájött, mi a különbség. Tharr kiválasztottjainak másfajta fogadtatás dukált. - Famor! - kiáltott oda a füstszagúnak, mindhiába. Hangja elhalt a csarnok zajaiban. Tharr szerzetesei időközben valamely furcsa sugallat szerint elkezdték szétválogatni a foglyokat. Az utazás során elhulltak testét is kirángatták a rácsok közül, és a súlyosan sebesültekkel együtt kézikocsikra tornyozták őket, amelyeket a csarnok mélyére vontak. - Bármi történjék, mellettem kell maradnod, primagitor! - Assahur hangja nem tűrt ellenvetést. A testőr szeme vészjóslón csillant, jádeszín tűz gyúlt benne. Hogy nyomatékosítsa mondandóját, egyik kezével megragadta ura dreggisét, és magához vonta a famort. Hissis némileg megkönnyebbült, amikor a koszos képű, csomókba ragadt hajú, lesoványodott pietorban újra megpillantotta a Fekete Kéz pugomagitorát. Mía és Achelin testőrét. A kámzsások kinyitották Hissiszék ketrecét is. Az obsorok riadtan hőköltek hátra, amikor megpillantották 49
LUIS SAUL
a csuklyák alatt a megszürkült, pikkelyektől himlősnek ható arcokat. Tharr szerzetesei szó nélkül rángattak ki mindenkit. A pugomagitor maga mögé vonta urát, öszszeszorított szájjal tűrte, hogy a karmos kezek az ő húsába marjanak és magukkal rántsák. Hissist végig fogva tartotta, húzta maga után, nem engedte el. A foglyokat felsorakoztatták. A primagitor úgy érezte magát, mintha egy rabszolgavásáron lenne, ahol ezúttal ő a portéka. Pedig ha Tharr meg nem tréfálta, akkor nem a foglyok sorsa várt rá, hanem a katonáké. A Sápadt Légió kiképzői. Akadt, aki büszkén tűrte, hogy a Tharr szerzetesek húzzák-vonják, körbeszimatolják, akár a kutyák. Ők is maguktól jöttek, akárcsak Hissis. Ám nem mindenki vonult Daychínba önszántából. A primagitor mellett álló sörtehajú toroni térdre rogyott a kámzsás előtt. Könnyeivel küszködve markolta meg a koszlott szövetet, arcát a redők közé fúrta. - Kegyelem - nyögte. - Könyörgöm, kegyelmezzenek! A szerzetes érdeklődve biccentette félre a fejét, úgy méregette a fickót egy darabig. Aztán megpróbált ellépni előle, ám a toroni kullancsként kapaszkodott a kámzsába. - Könyörgöm, uram! Nem vagyok én katona! Én csak egy fazekas vagyok! Kérem! A szerzetes próbált szabadulni a maga egyszerű módján, ám hiába vergődött, a toroni csak nem engedte. A kígyóképű Iharr hívő dühösen morrant, majd állatias üvöltéssel a férfira bődült. A fazekas megrettenve kushadt a földre, ám a kámzsát csak egy pillanatra engedte el. - Bocsásson meg! Bocsásson meg! Kegyelmezzenek! Assahur óvatosan vonta odébb Hissist. A kénsárga csuhás megelégelte a belé csimpaszkodó toronit, őrjöngve mart előre, fekete karmai a fazekas tarkójába mélyedtek. Vér fröccsent, és a férfi véres fejjel, élettelenül terült el a földön. A szerzetes vadul morgott a tetemre, majd dolga után nézve Hissiszre vicsorgott. 50
BOSZORKÁNYHADÚR
A famor undorodva tűrte, hogy a görnyedt, iszapszagú szerzetes feltépje mellkasán a dreggist, végigkaristolja véres karmaival a bőrét, megnyalja kék nyelvével a szívénél, nyakánál, beleszagoljon a szájába. A szerzetes kígyótekintetében nem sok értelem csillant, ám az ösztönök ősi tüze nyugalomra intette Hissist, és az ugrásra kész pietort is. Egyikőjük sem akart a fazekas sorsára jutni. A szerzetes mindkettőjüknél elégedetten morrant, sziszegve vonta őket maga után, a csarnok dohszagú homályába, a többi kiválasztott mellé. A famor megkönnyebbülten sóhajtott fel. Hogy elviselje a kiválasztás szörnyűségeit, lányaira gondolt, és a megaláztatásra, amit Jiljak miatt érzett. Tudta, hogy minden lépése közelebb hozza a bosszút, és bár a Shuluri Hadiakadémia képzéséhez szokott, biztos volt benne, hogy egykori primagitorként átvészeli majd a hírhedt légió megpróbáltatásait. Nem volt más választása. A csarnok nyugati szegletében vörös csuhás alakok bukkantak fel. - Rőtcsuklyások - morrant Assahur. - De vajon hol vannak a kiképzők? - súgta a primagitor. A szerzetesek összébb húzták magukat uraik jelenlétében, növekvő buzgalommal hajtották feléjük a zsákmányt. Hissiszék a rőtcsuklyások kíséretében léptek át az újabb csarnokba, az erőd szíve felé. A helyiség kisebb volt, mint a karavánozók csarnoka, ám így is könnyedén elfért idebent a majd félezer toroni. Zsivajuk megtöltötte a teret, furcsán vert visszhangot a falakon. Hissis tekintete a freskókkal borított mennyezetre tévedt. Odafent Tharr vértengere háborgott. Kimérái vért okádtak, a vörös folyam egészen a jó öt láb magasan lévő karzatokig folyt, ahonnan a gyertyaviasz indulhat komótos útjára a föld felé. Mint a vízesés függönye, úgy omlott alá a sötétbe boruló körfolyosó korlátjáról, torz arcokba gyűrődve. A karzat mögött árnyak rebbentek, halványan derengő szempárok lapultak a sötétségben. A rőtcsuklyások 51
LUIS SAUL
felsorakoztak a falak mentén, ismeretlenbe nyíló, elrozsdált zsanérú ajtók előtt. A rabszolgasereg megállapodott. Amint Tharr szerzetesei becsukták mögöttük a kaput, eluralkodott rajtuk a nyugtalanság. Hissis jól ismerte a félelem szagát. A Fekete Kéz primagitoraként volt ideje megbarátkozni vele. Ám nem csak ő vagy Assahur tűrte nyugodtan, hogy felvonultassák őket az erőd urai előtt. A riadt toroniak között ott lapultak az igazi ragadozók, akik a legnagyobb eséllyel indultak neki a kiképzésnek. Lapos tekintetű késesek, felszegett állú verőemberek, fakó hajú kyrek, akiket Tharr szeszélye, a tremchar szakított ki hétköznapjaikból - a toroni hadiflottából, méregkeverő szektákból, vagy épp a Vihargárdából. A karzaton kelme libbent, a rőtcsuklyások leszegték fejüket, figyelmeztető szisszenésükre lassan elült a zaj a teremben. A gyertyák fénye utat talált a sötétségbe és sápadt, vékony férfit világított meg az árnyak között. Bőre szürkés árnyalatúnak hatott, fekete és méregzöld tetoválások kúsztak fel végig a nyakán, kopasz fejére. Arcát türkiz-fűzöld festések tették hüllőszerűvé, lapos orra és szinte fültövéig vágott szája csak még inkább egy kígyóhoz tették hasonlatossá. A sedularok testfestéseit viselte, élettelen tekintete arról árulkodott, hogy nem több puszta bábnál. A rőtcsuklyások dühödt vicsorára a legtöbb obsor azonnal térdre vetette magát a náluk magasabb rangú előtt, ám akadtak jópáran, akiknek néhai rangjuk folytán nem ivódott vérébe a megalázkodás. A bejáratokat őrző Tharr szerzetesek nekilódultak, hogy megbüntessék az arcátlanokat. - Primagitor, kérlek! - Assahur jelentőségteljesen meredt urára. Hissis tekintete összevillant egy szögletes állú kyrével, aki egyenes derékkal várta a szerzeteseket, úgy tűnt, esze ágában sincs meghajolni a kígyóképű előtt. - Primagitor! A famor tétovázott. Tharr szerzetesei felemelték karjukat, némelyikük kezében hullámos tőr villant. 52
BOSZORKA N Y H A D Ú R
Akadtak, akik megriadtak tőlük, és a földre kushadtak, ám néhányuk szembeszállt a kámzsásokkal. Ököl lendült, csont reccsent, dühödt kiáltások harsantak. - Primagitor! Miért nem hagyod, hogy megvédjelek? Assahur tekintetében ott lobogott a jádeszín tűz, amelyet Hissis már oly' jól ismert. A famor beharapta az ajkát, és a pillanat törtrésze alatt megannyi lehetséges jövő villant át elméjén. Sebesült baljában ott lappangott még a fájdalom. Már nem maradt hatalma, amivel megvédje magát. Egyetlen dologba kapaszkodhatott: a rangjába, és az ezzel járó esetleges kiváltságokba, ha az csak friss vizet vagy nagyobb fejadagot jelentett is. A famor döntött: harcolni fog érte. - Akkor védj meg! - azzal megvetve lábát, felkészült a szerzetesek fogadására. - Tharr nevére! - morrant Assahur, ám nem várta meg, amíg a villanó kígyótőr ura a húsába mar. Meglendítette a lábát, s Hissis térdhajlatába akasztotta. Mire a famor észbe kapott, a földre rogyva pillantott fel a megtorpanó szerzetesre. Ha a szemében lobbanó gyűlölet perzselni tudott volna, a kámzsás pernyévé omlott volna előtte. - Ezért még számolunk, pugomagitor! - morrant, amikor a karzatról öblös, mágiától zengő férfihang harsant. - Úgy tartják, a büszkeség egyharmadrészt bátorság, kétharmadrészt tudatlanság. Nos, én itt most nagyon sok tudatlant látok. - A kígyóképű a korlátra támaszkodva végighordozta tekintetét a rabszolgákon. Tekintete üres maradt, szócsöve volt a homályban megbúvó igazi hatalmaknak. - Mégsem vagyok csalódott. Hiszen mit várjon a kiemelkedett egy seregnyi obsortól? Hissis torka elszorult. - Mert az az ajtó - mutatott a kígyóképű a bejáratra - végleg megfosztott titeket mindenetektől. Legtöbbeteket az életétől is. A mai naptól számítva öt teljes esztendőn át nem lesztek többek obsoroknál, akik uraik parancsát lesik, és teljesítik az életük árán is! Ám mégis különbek vagytok a szemétzabáló férgeknél, mert amíg 53
LUIS SAUL
nekik soha nem adatik meg a felemelkedés, addig titeket egy cél hajt majd: - a szócső kivárt - pietorrá válni. A teremben moraj kélt. - Megszolgálni a hírnevet, amely rettegetté tette a sápadt lobogókat! Meghalni Toronért, a Hatalmasokért, hogy valami másként, valami hatalmasabbként újjászületve harcoljátok ki a félelmet, amelyet ellenségeitekben ébresztetek majd! Ez a kyr istenek akarata! Ez az én akaratom! Holnaptól háromszor száztizenegy légiós vonul ki Daychín szívébe, és öt esztendőn át viszsza sem tér Ehhsarymba. Ám amikor újra látjátok ezen viaszfalakat, nem remegtek majd. - A kígyóképű egy pillanatra elhallgatott, és halkan felkuncogott. - Mert akkor már egyek lesztek azzal, amit úgy félnek a Birodalomban, hogy a Sápadt Légió.
Kígyószívű - Úgy tűnik, az embereid kudarcot vallanak - jegyezte meg Chassia szarkasztikusan. Csuklyája alatt csak önelégült, bordó mosolya látszott, ahogyan a völgyben futó utat figyelte. Odalent fegyverek csörögtek, amint a fekete páncélba öltözött zsoldosok összecsaptak a feltartóztatott batárt kísérő naplovagokkal. Khardassul, az éjszín vértesek ura tűnődve méregette a némbert. Még így, lovon ülve is alig volt magasabb nála. Eljátszott a gondolattal, hogy páncélkesztyűs jobbjával egyszerűen megmarkolja az apró menyétfejet és véres salakká roppantja. Ki tudja, hamarosan talán tényleg megteszi, ám türelmesnek kellett lennie, ha véghez akarta vinni terveit. Türelem - a leggyűlöltebb szavainak egyike. Ám ami még ennél is jobban feldühítette, az a függés volt, a kiszolgáltatottság. 54
BOSZORKÁNYHADÚR
Khardassul keze ökölbe szorult. Holdfordulók óta létezett bábjaként a némbernek, és apjának, Jiljaknak. Évek teltek el, amíg a bukott Zászlóháborút követően akadt szövetséges, aki hajlandó volt segítő kezet nyújtani a maroknyivá morzsolódó Kard Testvériségnek. Khardassul, Orwella lovagja a vereség gyűlöletétől telve lett bujdosóvá, mert a hozzá hasonlókat még Toron sem tűrte meg kebelén. Úgy érezte magát, mint a láncra vert pteropták. Gyengébb pillanataiban, az Atokkufárok kazamatáiban gubbasztva megmarta kenyéradóit is. Jiljak vörösre vált fejjel üvöltött vele a kiontott belű szektatagokat látva. Khardassul rendre azért imádkozott, hogy a boszorkánymester nekiugorjon dühében. Vágyta a pusztítást, vágyta a küzdelmet és a fájdalmat. A szabadságot, hogy a lelkét mardosó indulatokat a világra szabadíthassa. Időbe tellett, amíg belátta, várnia kell. Fújtatott, lehelete fehér gőzként bodorodott elő a páncélsisak tűfogú, vak öregasszonyt ábrázoló rostélya alól. Teljes vértje, Go'hatr hűvös hullámokat áramoltatott végig a testén. A lovag tüdejébe szívta a friss, dwoon levegőt, beleborzongott, ahogyan elképzelte, amint végigdübörög a domboldalon, és puszta kézzel, a Go'hatrból serkenő kampókkal tépi darabokra a lovagjait visszaszorító kíséretét a batárnak. Nem is bánta, hogy emberei rendre elhullottak a dwoonok csapásai alatt. Nem volt kenyerük a rajtaütés, a túlerőben bízva, hajnalban rohanták meg a Davalon felé tartó börtönszekeret. Alig fél tucat naplovag kísérte a batárt, éppen fele a fekete páncélosoknak, ám hiába a meglepetés és a túlerő, Ranil harcosai felülkerekedni látszottak az éjszín lovagokon. Fém csikordult, üvöltés harsant, ahogyan a kardok összecsókolóztak egymással és a húsba vájtak. - Talán az apámnak kellett volna a fiúért jönnie helyetted - vélekedett a lány. Khardassul dühösen morrant. Meglehet, nem is a fejét zúzza majd szét a kölyöknémbernek. A lábánál fogva lógatja majd fel, és a gyomrát vágja ki. Vagy kivérezteti, 55
LUIS SAUL
de nem a torkán, hanem a csuklóján át. Azután pedig kivájja szemét, és trófeaként Go'hatr kampóira aggatja. A páncél újabb jeges áramlatot csorgatott végig Khardassulon. Lágy bizsergéssel tudatta, hogy szólni kíván a lovag szájával. - Apád túl gyáva ahhoz, hogy arcát mutassa az ellenségnek - dörögte. - Mosollyal és hízelgéssel még soha nem nyertek háborút. A fiatal lány feljebb emelte a fejét, csuklyája alól előbukkant tompán csillanó szeme. Arcán múló döbbenet látszott. - Apám épp azért hízeleg most odahaza, hogy fogyatkozó lovagjaid megkapják jussukként a Míchíel-birtokot, amiért segítettek kardélre hányni a Császár ellenségeit! A lovag felkacagott, de öröme nem volt őszinte. Tudta jól, hogy a némbernek igaza van. Jiljak tovább játszotta a kyr sakkjátszmát, amelynek mesterlépéseit még Khardassul-Go'hatr maga sem ismerte igazán. Egy valamiben azonban biztos volt. A végelszámolásnál szüksége lesz a dwoonok foglyára. Mielőtt a némber iránt felhorgadó, hirtelen gyűlölet ökölcsapásban csúcsosodhatott volna ki, a lovag elvált a hajnal árnyékaitól és megindult az odalent hadakozók felé. A földút vértől vöröslött. A rabtartó batár körül egyre tágult a kocsit védők köre. Ranil lovagjai fegyelmezetten követték az aranyló páncélú, sisak helyett napdíszes diadémot viselő mesterük parancsait. A fekete páncélosok úgy hevertek szerteszét körülöttük, mint a megcsonkított bogarak. Khardassul vadul fújtatva dübörögött végig a domboldalon. Megérezte a vér szagát - Kettő mögém! - kiáltotta a Ranil lovag, amikor megpillantotta a Kard Testvért. Khardassulon életre kelt a páncél. A mellvértből kiálló kampókon szürkévé aszalódott a döghús - az egykori áldozatok maradványai. Ahogyan a vértezet felfalta őket, a kesztyűn lévő karmok nyúlni kezdtek. Mire Orwella lovagja elérte az arcvonalat, alkarnyi méretű keskeny pengékké formálódtak. 56
BOSZORKÁNYHAPÚR
Az egyik naplovag a mestere előtt akart megmérkőzni a felbukkanó veszedelemmel. Büszkén villantotta meg a mellvértjébe ágyazott napszimbólumot a hajnal fényében. Sisakja mélyén isteni hatalomtól telve morajlott harci üvöltése. Khardassul felkacagott, háta lúdbőrzött az összecsapás izgalmától. A naplovag előreszegezett karddal várta a rázúduló vértest. Arra számíthatott, hogy a két és fél lábnyi monstrum képtelen lesz megfékezni magát. Nem tévedett. Orwella lovagja egyenesen a nyársként előremeredő kardnak rohant, esze ágában sem volt kitérni. Hite szerint mit sem ért a pusztítás, ha ő maga nem áldozhatott a fájdalom oltárán. A naplovag kardja a combvasnak csapódott, szikrákat csiholva vájt bele a lemezbe, de nem tett kárt az alatta rejtező húsban. A karomkezű óriás csalódottan morrant, ujjait előreszegezve döfött, feltépve a mellvértet. A naplovag zsákként dőlt el, bordái helyén véres lucsok vöröslött. Khardassul felbukkanása megváltoztatta az erőviszonyokat. A naplovagok kényszeredetten vonták szorosabbra a kört, a fekete vértesek pedig felbátorodva rontottak nekik újra. Az ősz szakállú, diadémos lovag szigorú arccal utasította a batár védelmébe övéit, ám óriási hibát vétett, amikor sisak helyett a napdíszes ékszert választotta. A diadém képtelen volt eltakarni a szemében lappangó rémületet, amikor a monstrumra nézett. Khardassul vérszemet kapott. Go'hatr, megérezve a hús melegét, újabb tüskéket sarjasztott magából. A másik lovag, aki az idősebbet óvta, megpróbálta megakasztani a rozsdavértes óriás támadását, ám túl gyengének bizonyult. A Khardassul izmait feszítő irdatlan erővel nem dacolhatott. Kardja pengéje csengve hasadt szilánkokra, s a következő csapás letépte a karját. A Kard Testvér karmai olyan könnyedén vágták át az acélt, ahogy a toroni karakkák orra szelte a Quiron-tenger habjait. 57
LUIS SAUL
A naplovag csonka karját markolva, üvöltve rogyott térdre. A rozsdavértes óriás nem törődött vele tovább. Fújtatva rontott az aranypáncélos vezérnek. A naplovag homlokán felizzott a diadém, aztán egy lobbanással elvakította Khardassult. A Kard Testvér elégedetten szorította össze szemét. A fájdalom a koponyájába égett, a tűfogú öregasszony képe is torz grimaszba csavarodott. A rozsdavértes majd beleőrült az ágyékából felfelé kúszó gyönyörbe. Vakon mart előre, de hiába. Ranil paplovagja mögéje kerülve a derekába döfte a kardját. Khardassul visítva kacagott. Újra a komtúr lehetett, aki a Fekete Lobogó várományosaként létezett egykor, és akit a sors végül hontalanná tett. A tétlen düh, amit Toronban megbújva magába gyűjtött, most valóságos manarobbanásként tört a felszínre. A rozsdavértes őrjöngve csapkodott maga körül, és amikor karmával páncélvasat talált, üvöltve vetette magát a prédára. Addig döfködte, hasította, míg az üvöltött a fájdalomtól, és amikor elhallgatott, akkor tovább tépte a húsát, meghempergett vérében. Hallotta, ahogy feléje léptek, olyankor odamart, mint egy dühös kutya. A csörrenő vértlemezekből ítélve senki sem merészelt igazán közel húzódni hozzá. Zihálva állt talpra, tekintete előtt lassan újra körvonalat nyert a külvilág. Csalódottan vette tudomásul, hogy lába előtt a naplovag helyett saját emberének szétmarcangolt teteme hevert. Ranil paplovagja megdöbbenve állt övéi, a négy életben maradt lovag előtt. Arcáról még a homlokán szikrázó szimbólum sem tudta elűzni az iszonyatot. - N e m erre esküdtünk - jegyezte meg halkan az egyik dwoon, az, aki eleddig oly' nagy hévvel vágott rendet a feketepáncélosok között. - Ranil heve eméssze el azt, aki most megfutamodik! - felelte a paplovag, és két kézre fogta a kardot. Ha bátortalanul is, de a maroknyi fekete páncélos felsorakozott uruk mögé. Mint Ranagol és Domvik angyalai, úgy néztek farkasszemet egymással. Khardassul elégedetten morrant, sisakrostélyán Go'hatr, a tűfogú öreg58
BOSZORKA N Y H A D Ú R
asszony is elvicsorodott. Azután széttárta véres tenyerét, és meglódult, hogy széttépje a húsára éhes férgeket... Az összecsapásból csak a sziklák takarásában megbúvó fiatal toroni lány maradt ki. Sápadtan szemlélte a rozsdavértes pusztítását, amint őrjöngésében saját bajtársainak ugrott. Ám amikor Khardassul, újra viszszanyerve önuralmát, valódi ellenfeleinek támadt, elfordította a fejét. *
*
*
A börtönszekér lakatját az egyik Kard lovag verte le fegyvere markolatgombjával. A kölyökképű északi szó nélkül nyitotta ki az ajtót Chassiának. Khardassul őrdémonként tornyosult a nő fölé, szorosan mögötte, friss vértől vörös páncélban figyelte lovagja mozdulatait. Chassia igyekezett elfojtani a hányingert, ami a szétmarcangolt tetemek zsigereiből és a Khardassul páncéljából áradó bűz miatt gyötörte. A Kard testvér a vértezetből előmeredő tüskékre Ranil paplovagjának lenyúzott arcbőrét aggatta. Á fémveretes ajtó mögül reszketeg férfi bukkant elő. Ősz haja izzadságtól csapzottan tapadt homlokához. Szeme alá sötét karikák gyűltek, jobbjával kámzsaszerű öltözékét gyűrögette. Chassia szempillája megrebbent a batár mélyéről előhömpölygő forróságtól, nem irigyelte az utasokat, akik a korai órák ellenére is - a meleg évszaknak hála - mintha tüzes katlanban ücsörögtek volna. A lány figyelmét nem kerülte el a fickó mögött rebbenő árny, huszonöt esztendős forma férfi. - Hála neked, ó, megmentőm, bárkit is tisztelhetek benned! - rebegte a fakóhajú. Szeme idegesen cikázott ide-oda. Amikor megpillantotta a páncéljával babráló Khardassult, sápadtan nyelt egy nagyot. Chassia odébb lépett, hagyta, hogy a kölyökképű lovag kisegítse a foglyot a batárból. - Melkor-on Emars - mérte végig a lány a rabot. - Vhyokon-on Emars, Toron külügyi kancellárjának harmadik testvéröccse. 59
LUIS SAUL
A fogoly zavartan mosolygott. - A Zászlóháború utolsó évében a dwoon-toroni határvonalon eltűntté, bátrabbak által halottá nyilvánítva - folytatta Chassia. - Én volnék - felelte a lenhajú bizonytalanul. Chassia felvont szemöldökkel mérte végig az idős férfit. - Hány éve is? Huszonnégy? Huszonhat? - Huszonnégy. A lány bólintott. - Balszerencsés szám. - Balszerencsés, úrnőm. - Úrnőm? - Chassia megvetően morrant. - Hát hová süllyedhet még Kyria büszke népe? Úrnőm?! - fakadt ki a lány. - Huszonnégy éve még egy ókyr família famorjaként dirigáltad a dwoon-toroni egyezményeket! Mondd, Melkor-on Emars, mióta fuvarozzák a dwoonok lánc nélkül toroni díszfoglyaikat? Egyáltalán hova fuvarozzák még huszonnégy esztendő után? A toroni zavartan téblábolt, egyre sápadtabbá vált. - Fogatlan harida vagyok én már, úr... - Valóban? - tűnődött Chassia. - Meglehet, haridának fogatlan vagy már, de vajon piderai hópárducnak is, Melkor? - Nem értelek, úrnőm. - Igyekeznünk kell - vetette közbe egy félszemű, borostás Kard lovag. - A határvadászok már útban lehetnek. Chassia bólintott. - Hogyan is értenél, Melkor? A félelem elemésztette a józan eszed. Huszonnégy év után is rabnak álcázod magad, bepállott hónaljjal gubbasztasz a fémszagú börtönödben, és rettegve várod a pillanatot, amikor a Birodalom észbe kapva az árulók után nyúl. - Bizonyára tévedsz... - Tévedek? - tárta szét karját Chassia a megcsonkított naplovagokra mutatva. - Megbocsáss, de huszonnégy év után még a te múltadhoz képest is díszes kíséreted akad, messir. Vagy meglehet, ezek a paplo60
BOSZORKÁNYHAPÚR
vagok nem is őrizni, hanem pusztítani jöttek a toroni határvidékre? Most éppen melyik végvárba mutatsz utat, Melkor? Arabyss? Sakhetíen? Ujlass? A fogoly gondterhelten sóhajtott, igyekezett elkerülni az őt vizslató lovagok tekintetét. Homlokán kövér izzadságcseppek gördültek végig. - Mit akartok? - A magatok fajta pökhendi ókyrek vitték romlásba Kyriát! - Azért jöttél, hogy a fejemre olvasd a bűneimet? Chassia felkacagott, lágy, már-már gyermeki hangján. - Ugyan! - legyintett. Tekintetében láng lobbant, és tőrt rántva köpönyegének bő ujjából úgy metszett, akár a vérnász utolsó tánclépésénél szokás. Melkor elkerekedő szemmel kapott a torkához, ujjai közül dús, bíbor vér csorgott elő. Chassia nézte egy darabig a kyr haláltusáját, és mielőtt kimúlt, még közel hajolt hozzá. - A fiadért jöttem. Khardassul morranására a fekete vértesek a riadtan megbúvó kölyöknek ugrottak. A fiú hiába kiáltott, a fiatal lovag ökölcsapása jó időre elnémította.
Száztizenegy Tharr kegye - gondolta Hissis, amikor végigpillantott a sziklateraszon heverő, véresre korbácsolt toroniakon. így jártak azok, akik az ehhsarymi boszorkánymesterek döntését megvétózva maguk akarták megválasztani a száztizenegyet, amelyben szolgálni kívántak. A primagitor hálát adott a kyr isteneknek, amiért Assahurt meghagyta védelmére. A legtöbben a földön heverők közül hamvas bőrű kyr-vérűek voltak, fájdalomtól görcsbe rándult arccal. 61
LUIS SAUL
A szerencsétlenebb nyöszörgött még, a Tharr kegyében állók ájultan hevertek a porban. Senki sem lépett oda a segítségükre. Az ehhsarymi sziklaerőd teraszán csend honolt, csak a szél cibálta lobogók zajongtak a magasban. A gyilokjárókon rőt és kék kámzsás strázsák figyelték az obsorok minden mozdulatát. A leendő légiósok alig maradtak száztizenegyen, a többieket már kiválogatták és Daychínba vezényelték. Ahogy Hissis számolta, a földön heverőkkel együtt éppen száztizenhárman maradtak az erődben. Szerencsés szám. Legalább is valaha annak számított. A pugomagitor tekintete találkozott egy vágott képű kyrével, aki karba font kézzel figyelte őt és Assahurt. A fickón rongyokban lógott ezüsttel szegett, mélyzöld dreggise, ám így is kihangsúlyozta a férfi kiemelkedett valóját. A rókaképű kyr elmosolyodott, a sebhely az arcán vicsorrá húzta a gesztust. Alig észrevehető főbiccentéssel jelzett Hissisnek. A primagitor csak most vette észre, hogy a férfihez több fakóhajú is közelebb húzódott. Egyetlen alsóbb rangúnak sem hagytak maguk mellett helyet. így volt ezzel a többi kaszt tagja is. Bár a kapuk átlépte óta mindannyian obsorokká váltak, még vérükben hordozták Toron szigorú szokásait. Az egy kasztból valók hamar egymásra ismertek, csoportokba verődtek. Egyedül Hissis maradt külön övéitől, aki pietorát választva, a szélben táncoló lobogók árnyjátékát figyelte. Talán épp ezért vívta ki a vágott képű figyelmét. A gyilokjárókról vizslatok pillantása az idő múlásával egyre kellemetlenebbé vált. Mintha arra vártak volna, mikor marnak egymásba a csoportok, mikor akad egy, aki már most megpróbál a többiek fölé kerekedni. Ám egyelőre mindenki hallgatott. Amíg a falak mögött voltak, életben voltak. Ezért még a vágott képű famor is hajlandó volt elviselni az obsorok közelségét. A pugomagitor az árnyékok közé húzódó, csíkos bundájú orkot nézte, akivel a Végzet Hetvenhét Útja hozta össze. A hím egyedüli farkasfiként magára ma62
BOSZORKA N Y H A D Ú R
radt, maga alá húzta lábait, úgy gubbasztott a zászlók árnyékában. - Tudom, mit gondolsz - mondta Hissis a pugomagitort figyelve. - Én nem gondolkodom, primagitor. Csak teszem a dolgom akaratod szerint. - Famor vagyok, és te a pietorom. Tharr így fog velünk bánni, bárhol legyünk is. A pugomagitor keserű mosolyra húzta a száját. - Tudom, primagitor. Gong döndült, a teraszon gyülekezők felkapták fejüket. Az északi bástya kitátott démonpofát mintázó kapujában felfegyverzett alakok bukkantak fel. Határozott léptekkel közeledtek, és úgy tűnt, számuk soha nem apad el. Lehettek vagy háromtucatnyian, és ahogy közeledtek, a teraszon zsivaj kélt. A kevés nő, akiket Tharr akarata kényszerített légiós sorsra, sírva fakadt, ám jópár férfiember akadt, aki hekkája nevét ismételgetve megváltásért vagy épp megbocsátásért könyörgött. Assahur óvón lépett ura elé, úgy figyelte a felbukkanó ehhsarymieket. Hissis tekintete összevillant a vágott képűével. Mindketten tudták, kik azok az alakok. Az érkezők tompán csillanó, könnyű vértet viseltek, gyorsan ölő, keskeny pengéket csatoltak oldalukra, mellkasukra. Az élen haladók üveges tekintettel meneteltek előre, aszott arcukra a könyörtelenség maszkja száradt. Rögtön mögöttük nesztelen léptű kámzsások bukkantak fel, és akárhogy fordultak, a napfény képtelen volt csuklyáik alá férkőzni. Csak szemük rőt villanása jelezte, hogy rég túllépték már a létezés korlátait. Szorosan mellettük csontig oszlott élőholtak zörögtek, a testükhöz kovácsolt rudakon foszló szélű zászlókat cipeltek. Sárgás csontjaikon ezernyi póknak hatott az őket mozgató rúnák sokasága. A lobogók megfakult, királykék szövetére hanyagul húzott örvényvonalat pingáltak. Hissis hiába erőltette az agyát, nem ismerte fel a motívumot. Figyelmét aztán az utolsókként érkezőkből sugárzó hűvös vonta magára. 63
LUIS SAUL
Hárman voltak, ketten közülük szinte teljesen kifakultak az anyagi valóságból. Testük sötét volt és áttetsző, szemük borostyán tüzű, nyakukban elrozsdált foltnak látszott a rézből vert Tharr szimbólum, fagyos levegő örvénylett körülöttük. Hissis megborzongott, ahogyan a hideg végigsimított szögektől lüktető balján, eszébe juttatta a születő villámok bizsergését. A két árny ölelésében kövér Tharr pap igazgatta bíbor dreggisét olyan körültekintéssel, mintha csak bálba készülne. Irdatlan teste ellenére könnyedén lépdelt, bár a mozgásából Hissis azt gyanította, inkább lebeg. Földet súroló öltözékével felkavarta a port. Arcát látva a primagitor elfintorodott, pedig halottidézőként akadt ideje hozzászokni az élőholtak üres ábrázatához. A halott kopasz feje sápadt volt, akár az ehhsarymi lobogók, bőrén átütöttek lila erei, de mélylila volt húsos ajka vagy a tarkóján redőkbe gyűlő háj is. Kiugró szemöldöke alatt tejfehér golyóknak tűntek kidülledő szemei, írisze apró fekete pont volt csupán. Fülét vagy tucatnyi aranykarika lyuggatta át, de jutott belőle cserepesre száradt ajkaiba vagy keskeny orrába is. A legkülönösebb ékének mégsem a drágaköves karikák számítottak. Hissis kezébe belehasított a szögek fájdalmának emléke, amikor megpillantotta az élőholt homlokába vert, fémből öntött Tharr szimbólumot. Az élőholtak kört vontak a teraszon gyülekezők köré. A toroniak reszketve húzódtak közelebb egymáshoz. Izzadság- és vizeletszag elegyedett a rothadás bűzével. A bíbor dreggisbe öltözött élőholt megállapodott, lába mintha megnyúlt volna, a teste emelkedni kezdett, jópár fejjel magasodott a légiósok fölé. Dreggisének aláomló redői már alig érintették a földet. A pap végighordozta tekintetét a tömegen, elvigyorodott, kivillantva sötét ínyét. - Néhány héttel ezelőtt még torokmetszésre szólítottak volna föl benneteket ezért a tiszteletlenségért - recsegte száraz hangján, amely mintha közvetlenül Hissisék fülében zengett volna. 64
BOSZORKÁNYHADÚR
A reszkető obsorok csak most tértek észhez. Azonnal térdre rogytak. - Talpra! - üvöltött rájuk az élőholt. Szava visszhangot verve kísértett a fejekben. - Úgy - bólintott, amikor újra mindenki felegyenesedett. - Most már a káosz szolgái vagytok! És én vagyok a mentorotok, aki megtanítja nektek, miként is szolgálja a káoszt a légiós! - Kivárt, mintha csak helyeslésre számítana, s csak szívdobbanásokkal később folytatta. - Úgy fogtok szólítani, hogy Ukhyorr! Csend. Hissis és Assahur egymásra pillantott. - Hallgassátok a káosz első dogmáját! — tárta szét karját az élőholt, szeme fennakadt, mint aki isteni kinyilatkoztatásra készül. - Mind meg fogtok dögleni közölte nemes egyszerűséggel. A tömegben riadt zúgolódás kélt. - Ötszáz esztendeje szolgálom Toron Hatalmasait. A legkiválóbb légiósok kerülnek ki a kezem alól, ám ahhoz, hogy testetekbe fogadhassátok a káoszt, át kell alakulnotok. Még soha sem buktam el. Soha senki sem élte túl a felügyeletem alatt töltött öt esztendőt. Senki. Assahur gondterhelt sóhajjal nyugtázta a hallottakat. Hissis összeszorította ajkát, szűkülő szemmel figyelte Ukhyorrt. - Az, hogy hogyan fogadjátok a változást, csak rajtatok múlik. Szenvedésetek csak azon áll, mennyi idő alatt fogjátok fel, hogy mind halottak vagytok. Én pedig hű mentorotokként tenni fogok azért, hogy mielőbb felnyissam a szemetek! - A pap végigsimított a homlokán. - Nincsenek regulák. Minden, amit tesztek, a káosz jegyében cselekszitek majd. Előbb-utóbb magatok is rájöttök, hogy Daychín nem Shulur vagy Odassyn, és a Sápadt Légió nem a Vihargárda. Ukhyorr ismét hatásszünetet tartott, úgy tűnt, elmereng, még kuncogott is magában. Hissis fintorogva nézte a sápadt arcot. - Most pedig eljött az ideje, hogy átlépjétek a változás első kapuját - folytatta az élőholt. - A káosz 65
LUIS SAUL
harmadik dogmája: ölj bárkit, és javaiból boldogítsd magad! Alig háromnapi járóföldre, délnyugatra orkok fenyegetik Hesserdan templomgazdaságát. Megöljük mind. Senki nem szólt. Ukhyorr lesújtó ábrázattal rázta meg fejét. - Szánalmas dögök. Verni kell majd titeket, úgy látom. Mondom, ölni fogunk! - emelte fel a hangját. Halk morajlás futott végig a tömegen. Hissis foszló dreggisének redőibe rejtette kezét, Assahur a riadt ábrázatokat figyelte. Vékony, himlőhelyes képű, fiatalon megőszült toroni szólalt fel buzgón. - Adj fegyvereket, mentor, és bárkit megölünk! Véleménye nem aratott osztatlan sikert. Ukhyorr felhúzta az ajkát és megvetően nézett le a toronira. Homlokán vörösen lobbant Tharr szimbóluma. - Fegyvereket? A következő pillanatban a himlőhelyes felüvöltött. Koszlott, fehér paraszti ingét vér áztatta át. A férfi összerogyott a fájdalomtól, azután vonaglani kezdett, ahogy az elsőt újabb véres csíkok követték. A semmiből születő sebek pillanatok alatt nyíltak meg a húsán, ahogyan Ukhyorr tekintete végigcikázott a férfin. - Egyszer mondok el mindent - közölte Ukhyorr a férfi üvöltésének közepette. Még csak fel sem kellett emelnie a hangját, mágiától átitatott szavai azonnal utat találtak a fülekhez. - Ez Daychín, nem a Hadiakadémia! Itt nincsenek fegyverek. Nincs sem étel, sem ital! Megértettétek? - felkacagott, széttárta karját, végigmutatva a tömegen, beleértve az üres tekintetű, felfegyverzett élőholtakat és kámzsásokat is. - Ölj bárkit, és javaiból boldogítsd magad! Felfogtátok végre? Halk igenek hallatszottak, néhányan a tömegben felsírtak. Assahur csak az orra alatt morgott. Hissis a csíkos bundájú orkot méregette. Az obsor még görnyedt tartásával is legalább olyan magas volt, mint ő, karja pedig kétszer olyan vastag. A famor nem sok reményt 66
BOSZORKA N Y H A D Ú R
fűzött ahhoz, hogy komoly fegyverekhez jutnak az előttük álló úton, és már varázslataira sem számíthatott a rájuk váró veszedelemmel szemben.
Nincsenek fegyverek. Nincs sem étel, sem ital. Öt év élelem és víz nélkül? Hissis őszinte aggodalommal harapott ajkába. Fogalma sem volt arról, hogyan éli túl az első küldetést.
Vérszertartás
Az Emars fiú világos foltnak hatott csupán a Fekete Kéz főcsarnokának márványpadlóján. A pentagramma közepén terpeszkedő csontkéz szinte összeroppantotta lesoványodott testét. A csarnokban az ablakokon bekúszó szellőn és a mryssen kívül alig akadt más. A parázstartók halovány rőt fényében a színek is a rőt és a szürke árnyalataivá silányultak, minden mozdulat árnyak táncának hatott. Tizenöt éves forma lány táncolta körbe a láncokra kötött kyrt, lenge ruhája szellemként libegett teste körül. A kelmén átsejlettek az egész testét beborító rajzolatok. Szeme kifordult a révülettől, szempillája reszketett, ajkáról halk mormolás kélt. Egyik kezében csonttá kopott emberi állkapcsot tartott, amelyben a fogak tintakékké kövesedtek, a másik alkarján fekete kígyó tekergőzött egyre vadabb tempóban. A szertartást ketten figyelték. Jiljak a Míchíelek trónján könyökölt, mögötte Khardassul úgy festett, mint Tharr kíndémona. Csak az árnya látszott a sötétben. Chassia sustorgására búgni kezdett a márványpadlóba öntött pentagramma, a csontkéz is vonaglani látszott. Az Emars fiú bódítószerektől kábultan tűrte a bőréhez simuló hideg kőlapot. Még akkor sem rándult össze, amikor Chassia közelebb hajolt hozzá, és a fekete kígyó újra a bőrébe mart. Sűrű, bíbor vér csorgott elő 67
LUIS SAUL
a sebből, hogy aztán a sötét szertartás részeként tintakékké színeződve visszafolyjon az erekbe. A Fekete Kéz egykori főcsarnoka lassan életre kelt. A pentagramma száraiból árnyalakok röppentek a kupola felé, hogy vércseként lecsapva az Emars fiú testének csapódjanak újra és újra. Chassia tánclépései gyorsulni kezdtek, vadul vonaglott, kezében a kígyó ingerülten sziszegett. Bűvigéi egyre hangosabban verődtek vissza a csarnok falairól, teljes kakofóniát teremtve odabent. A tintakék fogsor izzani kezdett, és ebben a pillanatban kék lobbanással kaptak lángra a parázstartók. A magasban repkedő lelkek sipítva rebbentek a kupola sötétje felé. A kyr fiú felnyögött. A csontkéz ökölbe szorult alatta, feltépte a valóság szövedékét. Mint amikor az élőholt kikel sírjából, úgy repedezett meg körülötte a padlózat. A márványpadló hangtalanul hasadt szilánkokra, a pentagramma helyén születő jó tíz láb átmérőjű, feneketlen örvény nyelte magába darabjait. A kéken és magmaszínben villódzó tölcsér a pokol torkaként szippantotta be a lelkeket, csak Chassia és a fiú lebegtek a szájában. Hajukat szél cibálta, a tölcsérből sugárzó fény a kupolára festette árnyékukat. Az örvényben karmok és szemek villantak, a zúgó szélbe delejes kacaj és dühödt morgás vegyült. Jiljak a karfát markolta, Khardassul megbabonázva figyelte, amint a törékeny lány megnyitja a Míchíel birtok évszázadok alatt kiépített védművét, a Fekete Kezet. A magasból kőpor szitált, az épület megroppant, ahogyan a kupolába épített varázsjelek dacoltak a kitörni vágyó fenevadakkal, Jiljak kezén égnek meredt a szőr, mégis kíváncsian nyújtotta előre nyakát, hogy a verembe leshessen. Rég elfeledett vagy halottnak hitt entitások zúgtak odalent, nem tűrték, ha megzavarták nyugalmukat. Rivális boszorkányurak szelleme, béklyóba vert asztrál és mentáiszörnyek, hatodkori démonok vicsorogtak Chassiára, ám a széttört pentagramma csúcsán világító parancsjelek nem engedtek utat nekik. A lány olyan könnyedséggel lebegett fölöttük, mintha 68
BOSZORKA N Y H A D Ú R
csak egy virágos réten táncolna. Csupán a kígyó sziszegett vadul. Chassia megemelte a tenyerén izzó fogsort, aztán lesújtott vele, egyenesen a kígyó fejére. Az állat válaszul a lányba mart, ám az tovább ütötte őt, mígnem a hüllő elernyedt a karján és a mélybe hullott. Chassia ekkor az ereklyét is elengedte. A többezer éves fogsor a kígyó után zuhant, eltűnt az örvény fodraiban. A lány folytatta táncát, ősi, elfeledettnek hitt lépésekkel. Arcát a fájdalom rántotta grimaszba, ám ő még csak le sem lassult. Közel volt már a szertartás vége. Jiljak elmosolyodott, amikor megpillantotta a tölcsérből előszivárgó tintakék gomolygást. Szánakozva gondolt a Fekete Kéz primagitorára, aki valószínűleg nem is sejtette, milyen kincseket rejtett démonverme. Khardassul türelmetlenül horkantott mögötte. Nyúlánk, áttetsző entitás röppent a csarnokba, körbelebegte Chassiát. Karjai a földig lógtak, arcát mintha csuklya takarta volna, csak a fogsor izzott a mélyén, fénye átütött a tintakék ködön. Áttetsző, folyton változó teste hol női vonásokkal, hol vaskos férfiizmokkal ruházta fel. Úgy tűnt, mintha körbeszimatolná Chassiát, óvatosan közelített hozzá, aztán akár a szagot fogott kopó, meglódult a trón irányába. Jiljakban bennakadt a levegő. Hiába tudta, hogy az ő vére is ott pezsgett az áldozatul szolgáló kígyó gyomrában, óvón emelte maga elé kezét. Hallotta Khardassul vértjének csörrenését, amint amaz felkészült az öszszecsapásra, ám Chassia éles sikolyára mintha hurkot vetettek volna a démonra. A fenevad nyikkanva tántorodott vissza, láthatatlan erő kapta a markába, felemelte és az Emars fiúnak csapta. Úgy merült el a húsban, mintha vízbe csobbant volna, csak tintakék ködtestének fodrai hullámzottak végig a tölcsér felett. Chassia zihálva fejezte be a szertartást. Utolsó tánclépéseire összezsugorodott az örvény, végül a csarnokban elült a zúgás, a parázstartók újra rőten derengtek, a márványpadló is visszanyerte eredeti alakját. Csak az Emars fiú szájából sugárzott tompa fény. 69
LUfS SAUL
A lány fáradtan, meggörnyedve pillantott fel, zilált fürtjei izzadt bőrére tapadtak. Öreg tekintete diadalittasan csillant, szája szélén hamiskás félmosoly lappangott. Az Emars fiú kinyitotta a szemét, megpróbált feltápászkodni, ám béklyója nem engedte. A csörrenésre a fiú ábrázata szigorúvá változott, vicsorogva kezdte rángatni láncait. Jiljak megkönnyebbült sóhajjal, elégedetten lépdelt végig a trón lépcsőin. A Cjenhuran Ház ura megigazította dreggisét, kezet nyújtott a lánynak, hogy amaz megtámaszkodhasson rajta. - Érti, amit mondok? - kérdezte Chassiát. Az Emars kölyök zavartan pislogott rá, mint akinek fogalma sincs, hova került és mi történt vele. - Attól tartok, képtelen lesz befogadni a fiú emlékeit. Túl sok időt töltött az előző testében, és még annál is többet a börtönben, két világ közé taszítva. Időbe telik, amíg visszatérnek az emlékei, és újra megtanul járni, vívni vagy beszélni. Khardassul elégedetlenkedve horkantott. - Engedelmeskedni fog? A lány bólintott. - Időbe telik majd. Jiljak leguggolt a fiúhoz, óvatosan végigsimított a bőrén. Hideg volt, akár a márványpadló. A férfi a kölyök szemébe nézett, és elmosolyodott. - Tudja, hogy kicsoda ő valójában? - Igen. A Hatodkorban kötött alku értelmében a kéknővérek egyenlő félként birtokolták a testet. A Mantissa syncordia bukása után a kyrek léleklenyomatát használva próbáltak elrejtőzni a daemasycarrok, a démonvadászok elől. Csaknem sikeresen, hiszen a kéknővéreket egy ismert praktika sem volt képes felfedezni, ha ők maguk nem akarták. A sors fintora volt, hogy végül akadt egy, aki a fajtájával szembefordulva, az egyedüli hatalom reményében a daemasycarrok kezére adta azokat, akiket tudott. Jiljak áhítattal telve bámulta a fiút. Nehezen tudta elhinni, hogy hosszú idő után végre elérkezett a pilla70
BOSZORKA N Y H A D Ú R
nat, amikor ő kötötte zsinórra egy ókyr família sarját, akárcsak tették ezt az ősi vérvonalak leszármazottai velük, felhígult vérűekkel. Tudta, hogy hosszú évekbe telik még, amíg kívül-belül tisztavérűt farag a kölyökből, Orwella hívét, aki képes lesz parancsolni a beléje plántált hatalomnak. A primagitor felegyenesedett. Elégedetten simította ki dreggise redőit. Elérkezett az ideje, hogy behajtsa a maradék jussát, amiért elsőként sújtott a Császár és a Birodalom árulójára, a regitor gyilkosára, elsöpörve őt Toron színéről. A csarnok végében gubbasztó mrysshez fordult. A csatapáncél szoborarca kifejezéstelenül meredt vissza rá. - Látod őt? - kérdezte a famor. - Hajolj meg új urad, Lochus on-Demydiss előtt!
Mananyargalók
Hissis a többiektől leszakadva, Assahur oldalán menetelt az élőholtak gyűrűjében. Nem volt ez igazi menet, és a felügyelet sem emlékeztetett a Shuluri Hadiakadémia szigorú reguláira. A száztizenegy - Hissis számításai szerint száztizenhárom - csoportokra szakadva követte az élen haladó csontvázakat, akik a szakasz zászlaját cipelték a csontjaikhoz kovácsolt rudakon. Voltak, akik némán, reszketve tettek meg minden lépést, mások - és ők voltak kevesebben - már a túlélés esélyeiről vitatkoztak. - Estére elvesszük tőlük a fegyvert! - mondta egy barna hajú, szálkás izomzatú férfi. Feldúlt ábrázattal sandított hol az élőholtakra, hol pedig a menet élén csoportosuló, maroknyi kyrre. - Halkabban! - morrant társa, aki az öltözékéből ítélve valamiféle csatornajáró lehetett. Penészfoltos ingére apró rákollókat, kiszáradt korallokat aggatott. 71
- Ugyan má' mér kéne suttyorognom? Az a vágott képű végre megtudja, hogy ki is az igazi obsor! Letörlöm a pofájárú' azt a lefitymáló nézését! Harminchét éve szó'gálom a Birodalmat vírrel-verítékkel! Gürcöltem, mint az állatok! Navor voltam a legjobbak közű! És most pietor leszek! De addig íppen olyan obsor ő is, mint mink! - Csendben, Tharr fakassza véred! - sziszegte a csatornajáró. - Itt is vannak e! A másik toroni hátrapillantott, úgy tett, mintha körbekémlelne, tekintete csak egy pillanatra állapodott meg Hissisen és Assahuron. A primagitor félrepillantott, mintha meg sem hallotta volna őket. A mellettük húzódó rőtvörös Erchagot nézte. A testőrkapitány azonban állta a pillantást, orrát felhúzva igyekezett minden megvetését egyetlen grimaszba sűríteni. Az egykori navor megvonta a vállát. - No és? Ha nálunk a kard, megtudják, ki is az úr! - mondta, ám később csak suttogva folytatták a társalgást. Hissis nem foglalkozott velük, akadt, aki megvédje a megvaduló nyájtól. Dreggise egyre nehezebbé vált, ahogyan megtelt az út porával, húzta tagjait, dörzsölte vállát. A csizmája is törni kezdte a lábát, pedig a legkiválóbb orkabőrből varrták. Daychín mályvaszín ege zavarta szemét, ahogy kisápasztotta a környék színeit. A távolban lévő erdők kéknek és feketének, a hegy bíbornak, a pusztaság bőrszínűnek hatott. A primagitor úgy hunyorgott, hogy a feje is belesajdult. A szomjúság is hamar érzékeltette jelenlétét, pedig a hegyek árnyékában kellemes hűvös uralkodott. Hissis az izzadságtól sós száját nyalogatta, ám az így is hamar kicserepesedett. A famor mégsem szólt egyetlen szót sem. Csak ment, amerre Ukhyorr és tisztjei vezették. - Az Erchag közelében még biztonságban vagyunk - szólalt meg Assahur hosszú menetelés után, amikor Ehhsarym már pontnak sem látszott mögöttük. - A hegyek közt akad majd víz és élelem is, ha végre 72
BOSZORKANYHADÚR
tábort verünk - vélekedett, majd némi töprengés után hozzátette: - Ha egyáltalán tábort verünk valaha. Hissis eltűnődött. Ukhyorr nem diktált eszeveszett tempót, az élőholtak komótosan, ám fáradhatatlanul meneteltek körülöttük. - Nem fogunk pihenni - közölte. - Ukhyorr úgy bánik majd velünk, mint élőholt szolgáival, és csak akkor lehetünk jó katonák, ha végre meghalunk. Assahur lebiggyesztette ajkát. - Igazad lehet, primagitor. Hissis bólintott, az élőholtakat figyelte. - Ugyanakkor mégis túlélhetjük - mondta néhány szívdobbanással később. A testőrkapitány felkapta a fejét. - A pap emberei javarészt tudattalan élőholtak és láncra vert, kóbor kísértetek. Ám a tisztek között két homályjáró is akad. - Hissis a ködtestű Tharr papok felé bökött fejével. - Bármilyen hatalmasak legyenek is, még ők sem dacolhatnak örökké a nap sugaraival. Daychín fényei tompák, és talán a mágia, ami óvja őket, erős, de mindenféleképpen véges. — A primagitor a szögekkel átütött kezére pillantott. - A varázslatoktól megfoszthattak, de a megérzéseimtől nem. Érzem a köröttünk hullámzó manát. Hamarosan pihenniük kell. - Hissis elmosolyodott. - Az éjszaka lesz a mi időnk, Assahur. Akár a holtaké. A pugomagitor bólintott. - Furcsa hangok sustorognak a vidék szíve felől folytatta Hissis. - Pusztulásról regélnek. Régi idők háborúiról és a nyomukban maradt mágikus viharokról. Mihamarabb fegyverekre lesz szükségünk. - Több okból is - bökött Assahur a szálkás izomzatú navorra. Hissis bólintott, bár nem a toronitól tartott. A csíkos bundájú ork a sort záró boszorkánymesterek előtt kullogott. Lesunyt fejjel mászta meg a sziklás domboldalakat, nem lihegett, nem morgolódott a sokadik mérföld után sem. Olykor lehajolt a kövek tövében megtelepedő növényekért, szakított belőlük. Szó nélkül 73
LUIS SAUL
tűrte a boszorkánymesterek villámkorbácsait, ha feltartotta őket. Behúzott nyakkal gyömöszölte nadrágjába a kórókat, és amikor észrevette, hogy Hissis őt figyeli, zavartan szegezte tekintetét a földre. A menetelés negyedik óráján dőlt ki az első ember. Csípőben erős menyecske volt, a famort a felesége társalkodónőire emlékeztette. Méz hajú, jégkék szemű nő guggolt mellé, hogy azonnal felsegítse a sziklákra roskadó asszonyt. Hissis csak most figyelt fel a nőre, aki bár a sedularok semmitmondó öltözékét - durva szövésű inget, kopottas bőrzekét, nadrágot - viselte, haját szálanként kapta hátára a szellő, és keze is törékeny volt, olyan, mint ami ezüstétkészlethez szokott. - Vizet - nyögte az asszony. - Pihennem kell... Félszemű toroni sietett talpra segíteni a menyecskét. Rögtön akadtak még, akik megtámasztották őt, úgy vitték tovább. Hissis a többiek viselkedését figyelte. Az asszonynyal egyenrangúak ábrázata vegyes érzelmeket tükrözött. Volt, aki szánalommal, volt, ki közönnyel, és akadt, aki megvetéssel szemlélte, amint a nő sántikálva, a segítőibe kapaszkodva botladozik tovább. A menet élén haladó kyrek rezzenéstelen arccal figyelték az asszony vergődését. Akárcsak Hissis. A Fekete Kéz primagitoraként rég hozzászokott a halálhoz. Ott lappangott az minden csepp méregben, a halottigéző formulákban, a démonhívó litániák minden egyes szavában. Akárhányszor fenevadat vetett a főcsarnok démonkútjába, megérintette őt a halál szele. Elég volt csak ránéznie a nőre, hogy tudja, immár halott. És halottak azok is, akik erejüket elpazarolva a segítségére siettek. Ukhyorr széthúzásra ösztönzött, le sem lassított a nő szenvedését látva. Még arra sem vette a fáradságot, hogy maga tegyen a sereg átalakulásáért. Hagyta, hogy az emberek egymást és saját magukat emésszék el. A famor elhúzta a száját, ahogyan tekintete a vágott képű kyrével találkozott. Félrefordította a fejét, és elfogadva Assahur segítő kezét, felkaptatott az újabb emelkedőn. A mézhajú nő és a széles csípőjű asszony kálváriája is csak addig pisz74
BOSZORKANYHADÚR
kálta kíváncsiságát, amíg a szomjúság ismét be nem fészkelte magát gondolataiba. Alkonyodott már, mire Hissis belátta, a másnapot sem érik meg így. Addigra alig maroknyian maradtak, akik segítség nélkül, saját lábukon vánszorogtak a zászlóvivő csontvázak után. Szinte már maguk sem festettek másképp, mint az élőholtak. Szemük kivörösödött, arcuk beesett, mozgásuk darabossá vált, tenyerük véres volt a hegyoldal éles köveitől. A primagitor is Assahur támogatásával lépdelt előrébb, és akárhányszor a menet körül járkáló Ukhyorra nézett, csak erősödött benne a gyűlölet. Balja ökölbe szorult, arra gondolt, milyen egyszerűen elsöpörte volna ezt a férget, ha beteszi a lábát a Míchíel-birtokra. - A káosz első dogmája - kacagott a pap. Diadalittas arccal vonta fel az orrát, láthatóan jóleső érzéssel töltötte el a szenvedés látványa. A primagitor próbálta kizárni elméjéből a külvilágot, csak a lépésekre összpontosított, ám ahogyan nyála egyre nyúlósabbá vált, és feje is majd' széthasadt, minden nesz, minden elcsattanó szó ökölcsapásnak hatott. Az elgyötörtség szép lassan kikezdte az idegeit. - Könyörgöm, uram, adj vizet! - fohászkodott egy kopaszodó, inas obsor immár ki tudja hányadszor. Nem bírjuk tovább! - Fogd már be a pofád! - rivallt rá egy disznó szemű, csupaszőr férfi. Ökölbe szorult kezét a gyomrára szorítva kullogott utána. - Igaza van! Nem bírjuk tovább! így a legközelebbi csúcsot sem érjük el élve! - fogta az inas pártját egy köpcös, sánta férfi, aki két asszonyt támogatva, átizzadt inggel haladt előre. Állandóan a torkát köszörülte. - Kuss legyen! - morrant a barna hajú, szálkás izomzatú férfi, aki órákkal ezelőtt még a fegyverek megszerzéséről értekezett kagylódíszes ruhájú társával. - Ha azok ott kibírgyák lapos pofával, akkor te is befogod! - bökött fejével az élen haladó kyrek felé. A csoportba verődött nemesvérűek ziláltan tántorogtak a zászlóvivők árnyékában. A sebhelyes kyrt 75
LUIS SAUL
hárman is támogatták, egyikük égővörös hajú, piszkos arcú nő volt, a másik amolyan zsoldosféle lehetett, a száztizenegyből egyedüliként szakadt bőrvértet hordott. Sorukat egy mélylila kámzsás alak zárta, talán valami papféle. Hissis nem tudta eldönteni, mert figyelmét egyre inkább az obsorok vitája kötötte le. - Ha nem iszunk, meghalunk - közölte a vékony toroni. - Ha nem fogod be, akkor is - a vállas obsor fenyegetőn emelte meg kezét. Egy követ markolt, sokat sejtetően lóbálta meg. - Megölnél, te rohadék?! - Az inas fickó hajthatatlannak tűnt. Hissis el sem tudta képzelni, honnan fakad a lobbanékonysága. A férfi szája már kifehéredett a sótól, és úgy lihegett, mint az öszvér, amely három helyett vonja az igát, mégis dacosan szegte fel állát. - Meglehet, veled kezdem. A kijelentésre a vékonyka toroni a másiknak ugrott, lábára, derekára csimpaszkodott, beleharapott az oldalába. A nagydarab férfi felkiáltott. Magából kivetkőzve a kővel kezdte ütni a másik nyakszirtjét. A többi rabszolga igyekezett mihamarabb távolabb húzódni tőlük, a verekedés kapóra jött, hogy megpihenjenek kicsit. A földre zuhanva, tessék-lássék vonszolták magukat előrébb, miközben a hátramaradó birkózókat figyelték. Ukhyorr felemelte a kezét, az egyik homályjáró a holtak nyelvén süvöltött megálljt a zaurakoknak. Hissis tudta, hogy az élőholtak csak küllemükben hasonlítottak a tudattalan entitásokhoz, a testben megbúvó lélek és mágia együtt veszedelmes ellenféllé tette őket. A menet szoborrá dermedt. A rögvidék sápadt sziklái között megrekedt a nyögdécselő, jajgató emberek hangja. Az emberek kapkodva húzódtak félre a közéjük lépő papok elől. Ukhyorr megállapodott a verekedők képzeletbeli arénájának peremén, kivillantotta sárgás fogsorát. Hissis nem ült le. Tudta, hogy képtelen lenne újra felállni. Vibráló tekintete előtt a homályjárók az alkony fényeibe vesztek. Csak a sápadtszürke bőrű Ukhyorrt 76
BOSZORKA N Y H A D Ú R
és a semmibe bámuló élőholtakat látta. A boszorkánymesterek a vérszagra gyűlve uruk mellé húzódtak. Senki nem szólalt meg, amikor a barnahajú toroni halántékot talált, és az inas fickó nyikkanva megmerevedett. Az emberek a fejüket is elfordították, amikor a megdühödött obsor újra ütött. A kezében szorongatott szikla vörös krátert nyitott az elzuhanó toroni koponyájára. Azután még egyet és még egyet, amíg a férfi bírta szusszal. Végül kiejtette kezéből a véres követ, és a halott mellé zuhanva tébolyultan felkacagott. Hissis vállán megszorult Assahur keze. A pugomagitor homlokát ráncolva figyelte a toronit, tekintetében jáde tűz lobogott. - Tharr akarata! - nevetett Ukhyorr. Néhányan csendben sírva fakadtak. Hissis fintorogva bámulta a pökhendi élőholt grimaszát. Felhígult vérű, újkyr nemesházak vérbajos kölykeit látta maga előtt, akiknek többre nem futotta erejéből, mint hogy obsorokat kínozzanak. - Holnapra meghalunk így - suttogta. - Tarts ki, primagitor. Hamarosan eljön a mi időnk! - Nem, Assahur. Nem ismerjük a vidéket, ki tudja, bukkanunk-e vízre. Meglehet, erőnk sem marad felkerekedni. - A lányaidból meríts erőt! Hissis tekintete elsötétült. A primagitor kihúzta magát, s ha megtörve is, de újra a famor volt, aki százaknak parancsolt. Assahur önkéntelenül is lesütötte a szemét, hogy ne kelljen állnia az ametiszt tekintetet. - Azt hiszed, hogy megszegve a fogadalmamat hagyom magam elsorvadni?! - Bocsáss meg, primagitor! Hissis lerázta magáról a testőre kezét, előrelépve kivált a tömegből. A halott körül serénykedő boszorkánymesterek megtorpantak, Ukhyorr is kíváncsian vonta fel szemöldökét. A vágott képű famor intett az övéinek, hogy álljanak el előle, megérezhette, hogy Hissis készül valamire. A primagitor megköszörülte a torkát, lenyelte összecsomósodó nyálát. 77
UJISSAUL
- Inni adsz nekünk - mondta Ukhyorrnak. Nem kért, közölt, ahogyan a kiemelkedettek szoktak. - Különben a holnapot sem érjük meg, és a saját bőrödet kell az orkok elé vinned. A Tharr pap először meghökkent, azután kuncogni kezdett. Körbenézett, jól hallja-e, hogy Hissis hozzá beszél. A száztizenegyben helyeslő zúgás kélt. Ukhyorr intett, és a boszorkánymesterek felegyenesedtek, tettek néhány lépést a famor felé. Assahur jó kopóként ura mellé szegődött, kivillantotta fogsorát. - A Birodalomban súlyos büntetés jár annak, aki engedély nélkül szólít meg egy nála magasabb rendűt - közölte Ukhyorr. - Ugye tudod, obsor? Hissis bólintott. - Csakhogy épp te mondtad, hogy mi már halottak vagyunk. Tudtommal pedig a halottak rendjéről nem rendelkezik a Chyceles Syr Kyria. Ha büntetni akarsz minket, életben kell tartanod. Újabb moraj futott végig a tömegen, ezúttal az elismerés felhangjaival. Ukhyorr horkantott egyet. Tejfehér pillantásával szinte felnyársalta a famort. A primagitor megköszörülte égő torkát, s bármennyire is nehezére esett, legyűrte megvetését. - Adj innunk, kérlek! A vezér ellenszenvvel méregette egy darabig a famort, végül felkacagott. Hangja akár a száraz gallyak ropogása. - Szánalmas obsor! Még büntetésre sem vagy méltó! Ötszáz éve szolgálom a Hatalmasokat Tharr törvényei szerint. Nem kaptok inni! Ha holnapra megdöglötök, hát ezúttal néhány vesszőfogót adok a Hatalmasok kezébe - azzal intett, és a boszorkánymesterek visszahúzódtak a halott mellé, hogy varázslatba fogjanak. - Tovább! - parancsolta az élőholt Tharr pap. Hissis dühösen morrant, Jiljak véres képét képzelte maga elé. - A káosz száztizenegyedik dogmája! - vetette oda az élőholtnak olyan éllel, mintha valóban ismerné a kinyilatkoztatásokat. 78
BOSZORKÁNYHAPÚR
- Primagitor! - próbálta figyelmeztetni az urát Assahur. Ukhyorr szája megvonaglott, az aranykarikák öszszekoccantak. Hissis folytatta. - Fogadj meg bármit, és rúgd fel esküd, amint telieted! - hazudta. Noha nem ismerte az élőholtat, a belőle áradó téboly azt sugallta, hogy Tharr tanításainak sajátos értelmezései mellett vadászkopóként kitart. A Hadiakadémián pedig azt tanulta, a jó vezér nem hagy csorbát tekintélyén, de nem korbáccsal torolja meg az arcátlanságot. Javára fordítja azt, bizonyítva kiemelkedettségét a kétkedők felett. A vezérből csontig hatoló hűvös kúszott elő. Közelebb lépett a primagitorhoz, félrebiccentette fejét. Hissis nem szólt, állta a halott szemek vizslatását. Hosszú másodpercek teltek el mozdulatlanul. Ukhyorr körül remegni látszott a levegő, ám a pap meg sem moccant. Homlokán egyre tompábban csillant a szent szimbólum, ahogyan a daychíni nap a sziklabércek mögé bukott. - Szóval, szomjasak vagytok? - Az élőholt felhúzta ínyét - Vykas, Malveil! - morrant a boszorkánymesterekre. - Csináljatok esőt! A száztizenegyen az öröm hulláma csapott át. Hissis felsóhajtott. A vágott képű famor hamiskás félmosollyal méregette a primagitort. Az obsorok hálatelten borultak Ukhyorr lába elé, és bár hangjukkal elnyomták egymás szavát, az élőholt bűbájtól zengő hangját nem tudták elnyomni. - Azt az ametiszt szeműt pedig korbácsoljátok meg! *
*
*
Hissis-on Salayn Míchíel reszketve húzta magát öszszébb. Minden mozdulat éles fájdalommal járt, porcikáiban ott bujkált még a büntetés emléke. Az est leszállt, holdtalan éjjel köszöntött a száztizenegyre, csak 79
LUtS SAUL
a csillagok pislákoltak a magasban ezernyi szörny lángoló szemeként. A dreggis nehezen száradt. A boszorkánymesterek támasztotta vihar vaskos esőcseppekkel hintette be a szakaszt, az emberek mohón ittak a pocsolyákból, sikerült végre szomjukat oltani. Ám az éjjel hűvöse új szenvedést hozott. Az obsorok egymáshoz bújva vacogtak, javuk még a megtett mérföldek fáradsága ellenére sem tudott elaludni. Ukhyorr élőholtjai feléjük fordítva arcukat, csendben figyelték őket. Sötét árnyaknak tűntek az éjbe olvadva, a szemüregükben pislákoló rőtes derengés a rémtörténetekből kilépő fenevadakká varázsolta őket. Hissis csendben hallgatta Daychínt, a hegyoldal sziklái között megbúvó fák zizegését, a rovarok ciripelését a zsombékok védelmében, a szél zúgását a hegyormok között. A vidék suttogott. A messzi távolból mintha sikolyokat sodort volna a hideg szellő. A famor reszketve markolta össze magán a dreggist. A hátából, karjából sugárzó fájdalom, ahogyan testét védve a korbács útjába tette kezét, forró lüktetéssel éreztette jelenlétét. Assahur is nyugtalanul mocorgott, hátát a sziklafalnak vetve. Miután nem hagyta, hogy urára egyszerű sedularok emeljenek kezet, neki is kijutott a büntetésből. A boszorkánymesterek bűvigéi a földre döntötték, az élőholtak pedig ütni, karmolni kezdték. A pugomagitor átvérzett, szétfoszló ingében vacogott szótlanul, és még így, sápadtan, elszíneződő sebszélekkel is tette a dolgát. A vidéket figyelve őrizte urát, olykor harapott a kóróból, amit a zsombékok közül tépett Hissis parancsára, s ami enyhülést hozhatott a sebekből induló fertőzésekre. - Aludnod kellene, primagitor - mondta Assahur rekedtes hangon. - Akárcsak neked, Jádefarkas. A testőr elmosolyodott. - Legutóbb akkor hívtál így, amikor a mykosi Tharr szakadárok a Míchíel-földeken akartak megtelepedni, és te nem engedted nekik. - Emlékszem. Alábecsültem őket - vallotta be a famor. - Nem hittem, hogy annak a kékpofájú papnak SO
BOSZORKANYHADÚR
van akkora hatalma, hogy egy Ultimatort küldjön a Ház ellen. - Az a sedular hasonlított Ukhyorra - somolygott Assahur. Hissis grimaszát elrejtette az éjszaka sötétje. - De ő nem állhatta az acélt - folytatta a testőr. Ahogyan aztán a démon sem. - Jókor jó üzlet - biccentett a famor. - Az abasziszi Merserek tintaacélja. Úgy hírlik, krákok vérét keverik az ötvözetbe, attól válik kékesfeketévé, akár az éjszaka. - Mit meg nem adnék most azért a pengéért! Valahol a távolban diadalittas sivítás kélt. Ukhyorr homályjárói az est leszálltával vadászni indultak. Hissis ismét megpróbált pihenni, becsukta a szemét. Végigpergett előtte a nap, a vágott képű famor, a szétzúzott fejű obsor. A hétköznapi toroniak riadalma, amint először lettek szemtanúi egy feltámasztásnak. Újra átélte a közönyt, ahogyan végignézte, hogy Ukhyorr boszorkánymesterei életet lehelnek a halottba. Az újra csatasorba álló férfit nem zavarta már, hogy szemébe folyik a vére. Most már ő is ott állt valahol a felfegyverzett zaurakok között, a semmibe révedve. A famor a mézhajú nő képével hessegette el a kellemetlen emléket. Összeszűkölő szemmel idézte fel a bársonyos bőrt, az ápolt körmöket. Kíváncsivá vált, a lány vajon mit keresett az obsorok falkájában, amikor jól láthatóan a vágott képű mellett lett volna a helye. Aztán Hissis ráébredt, hogy tulajdonképpen neki is. Assahur érintésére eszmélt. A pugomagitor abbahagyta mellette a fészkelődést, úgy tűnt, figyel. A famornak időbe tellett, míg lecsillapodott fülében a vér zúgása, ám azután ő is meghallotta a talpak alatt ropogó kavics hangját, s megcsapta orrát az obsorok jellegzetes izzadságszaga. - Itt vannak - súgta valaki a lopva közeledők közül. - És ha még nem alszanak? Ök kyrek! Láttad a szemüket?! - Ha félsz tőlük, takarodjá' a többiek közé! 81
A famor ezt a hangot már felismerte. A vállas toronié volt, aki bezúzta a társa koponyáját. Összébb húzta magán a dreggisét, kezével nagyobb kavicsdarab után kutatott. Az obsorok előbújtak a sziklák mögül. A csillagok fénye csak sötét alakjukat rajzolta a famor és a testőr elé. Hatan voltak, Hissis még szánni sem tudta őket, amiért a számmisztika erejét figyelmen kívül hagyták. Tudatlan obsorok voltak mind. Hatan kettő ellen. Balszerencsés számok. Az obsorok nem tétováztak sokat, földművelésben edzett izmaik hozzászoktak már a megpróbáltatásokhoz, korbácsnyomok sem csíkozták testüket. Mire Hissis megkaparintott egy méretesebb kavicsot, azok hatan rájuk ugrottak. A famor felnyögött a rázuhanó test súlya alatt. Felsebzett bőre az érdes talajnak nyomódott. Kiáltott volna a fájdalomtól, ám a száját betapasztó kérges, porízű tenyér beléfojtotta a szót. A forróság végigszáguldott a testén, mély nyomot hagyva a zsigerekben. A primagitor elejtette a követ. Érezte, hogy egy kéz a bal karjára fonódik, a földhöz szegezve azt. - Most megvagy, Ametiszt! - sziszegte képébe az ismerős hang. A famor megpróbálta elfordítani a fejét az áporodott, ürülékszagú lehelettől. - Mán nem is vagy olyan nagylegény, mi? Elvertek, mint az obsorokat, mi? Assahurra négyen is jutottak a támadók közül. Tűrve az ütlegeket, sebei ellenére is küzdött, hogy kitörjön a fogságból. - Azt hiszed, különb vagy nálunk, mer' vizet csikartál ki a parancsnok úrtól, he? Kiemelkedett, mi? He? Válaszojjá! Hissis minden erejét összeszedve bólintott. A vállas toroni elvette a kezét a szájáról, és akkora pofont kevert le neki, hogy eleredt tőle az orravére. A primagitor keze ökölbe szorult a dühtől. - Vedd le rólam a kezed, obsor! - Majd meglássuk azt, ki itten a rabszolga! Okosabb lett vón a falkádba verődni! 82
BOSZORKA N Y H A D Ú R
A toroni leszállt Hissisről, dreggisénél fogva rántotta tol a földről. A másik támadó nem eresztette a balját. A famor kényszeredetten tűrte, hogy bábként rángasák, egészen közel az élőholtak sorfalához. A testőrére pillantott. Assahuron recsegett az ing, ahogyan a négy loroni belekapaszkodott, hogy a földön tartsa a pugomagitort. Hissist hátba taszította a toroni, és épp korbácstépte sebet talált. A famor össze is csuklott volna, ha nem tartják őt szorosan. A zaurakok előtt megállapodva a toroni az élőholtakra mutatott. - Mondd meg nekik, hogy adják oda a kardjukat! Hissis meghökkenve vonta fel szemöldökét. - Mégis hogyan, obsor? A vállas toroni ismét arcon ütötte, ezúttal ököllel. A famor körül megfordult a világ, úgy érezte, a koponyája menten szétreped. A nap megpróbáltatásai, a szomjúság emléke felfokozták a kínt. - Ha még egyszer így nevezel, a te agyadat is kiloccsantom, megértetted?! A famor képtelen volt válaszolni, komoly erőfeszítésébe került, hogy talpon maradjon. Azt hiszed, nem láttam a kezedet? N e m vagyokám ostobaTudom, hogy vajákos vagy! Mondjad, hogyIde a kardokat! Most! Hissis összeszedte magát, amennyire tudott, kiegyenesedett. - Nem tudom. - Ne mondjam még egyszer! - Nem látod, hogy nyomorékot csináltak belőlem?! Hissis igyekezett a balját úgy fordítani, hogy jól látszódjanak a tenyérbe ütött szögek. - Nem tudok parancsolni nekik! A vállas toroni jól láthatóan elbizonytalanodott. Fújtatva dörzsölte meg az állát. - Hát jó! - mondta. - Akkor vedd el tőlük! - azzal .a zaurakok elé taszította a foglyát. Az élőholtak némelyike megmoccant, üres tekintetét a famorra emelte. A primagitor hátrapillantott a válla 83
LUIS SAUL
felett. A sziklák között elhalt a dulakodás hangja, senki nem moccant. A túlerő legyűrhette végül a sebesült testőrkapitányt. A famor a zaurakokhoz fordult. A vidék zajait hallgatva közelebb lépett hozzájuk. Volt idő, amikor valóban parancsolhatott volna nekik, ám ezúttal fogalma sem volt, miként szorítja engedelmességre őket. Megtorpant, kínos csend telepedett a vidékre. Csak a lidércek sivítottak lelkekre szomjazva valahol, hangjuk megremegtette a valóság szövetét. A primagitor beharapta az ajkát. Amint a manaháló rezdülései elérték, ráébredt, hogyan javíthat helyzetén. Mélyet sóhajtott, lehunyta szemét. Lelkének legmélyebb régióiba nyúlt, hosszú évek rituáléival elsajátított tudást emelt a felszínre, és amikor tekintetét újra Daychínra emelte, szája a holtak nyelvén kiáltotta: préda. - Mit mondott? - kérdezte riadtan a vékonyabbik obsor. - Mi lesz már? - türelmetlenkedett a vállas toroni, látszólag meg sem hallotta a kérdést. - Ide a kardot! Hissis feléjük fordult, felszegte állát. - Vedd el magad, ha akarod - közölte, és karba fonta a kezét. A fickó dühösen fújtatott, tétován toporgott, majd megtaszította a társát. - Gyerünk! Vedd el a kardjukat, és tanítsad meg ennek a hóhajúnak, ki itten az úr! - Én aztán oda nem megyek! A démonok nyelvét beszéli! A vállas toroni eltöprengett, azután öles léptekkel megindult-Hissis felé. - Hát jó! Most aztán megkapod! - dörmögte. Tharr nevére, szétverem a pofádat, te! A dombok mögül hűvös kúszott elő, a fűszálak megderesedtek. A két lidérc már közel járt. Hissis csak remélni merte, hogy időben megérkeznek, és bár biztos volt benne, hogy nem kelnek egyikük védelmére sem, azt remélte, jelenlétükkel elijesztik majd az obsorokat. Talán kedvüket is elveszik egy időre mások zaklatásától. 84
BOSZORKA N Y H A D Ú R
Ebben a pillanatban vált el az árnyék a szikláktól. langtalanul libbent, mint a legjobb orgyilkosok. A vállas toroninak esélye sem volt mozdulnia. Csontos ököl csapódott halántékának, és ő szédülve zuhant volna térdre, ha a támadója nem fonja karját a nyaka köré. Assahur vérző szájjal, csapzottan szorította meg a ferfi torkát. A toroni hiába volt nagyobb darab a testőrnél, vergődni sem bírt a szorításban. A pugomagitor századévek legjobb harcosainak kódexeiből sajátította cl a harcot. - Obsor létedre kezet emeltél egy famorra - közölte. Elkövetted a legsúlyosabb bűnt, amit kiemelkedettek ellen elkövethetnek. Kyars. A büntetésed pedig... A homályjárók sárga tüzű szeme lobbant az éjben. A ködtestű Tharr-papok hullámként csaptak át a dombokon, hideg dérrel hintve be a környéket. A testőr azzonnal elengedte az obsort, hogy a veszélyesebb ellenfélhez forduljon. A vállas toroni, amint kiszabadult, fejvesztve rohant vissza a tábor mélyére. Ukhyorr tisztjei forgószélként örvénylették körbe Hissist és Assahurt. A két kyr vacogva figyelte az élőholtak minden mozdulatát. Az éj sötétje érezhetően megsokszorozta erejüket, egyikük nyakában rőten felizzott Tharr szimbóluma. Hissis úgy érezte, mintha kezét láthatatlan zsinórra kötötték volna, amelyet a homályjáró rángatott. Természetellenes szögben emelkedett a magasba, megvillantak benne a manát gúzsban tartó szögek. - Beszélsz hozzánk! - susogta a lidérc, át a valóság korlátain, egyenesen Hissis lelkének. A famor vicsorogva tűrte, ahogyan a mágia megfeszítette a testét. - Ősi tudás - préselte a fogai között. - Nem mágia! - Hazudsz! - szisszent a lidérc, rántott a láthatatlan zsinórokon, Hissis kénytelen volt lábujjhegyre emelkedni, hogy tompítsa a kínt. - Még egy kyr sem képes megtanulni a holtak nyelvét! A primagitor legyűrve a fájdalmat, az élőholt tekinletét kereste. - De igen - felelte. - Ha meghal a tudásért. 85
LUIS SAUL
A rőt izzás ellobbant, a famor a földre roskadt volna, ha Assahur nem támasztja meg. - Te élsz - sziszegte az élőholt. Hissis bólintott. - A spiretorok visszavezettek a testemhez. A homályjárók elhallgattak, tettek néhány kört a két férfi körül. - Hazudsz - súgták újra. - A szellemem hatalmával fizettem érte. Látjátok a lelkemen a heget! - Érzem az elmédet óvó védműveket! Hazudsz! - Örökre megkövültek, de többé nincs hatalmam felettük. Tudjátok ti is! A homályjárók egy pillanatra megdermedtek, majd dérkristályokat hintve a két férfira, szempillantás alatt elillantak. Hissis jópár szívdobbanással később vacogva jelezte Assahurnak, hogy le akar ülni. A pugomagitor maga is ura mellé roskadt a kövekre. - Köszönöm - mondta Hissis. Assahur fájdalmas képpel nyújtóztatta ki lábát. Arca lassan bedagadt a rámért ütlegektől. - Késtem, primagitor! - vallotta be bűnbánóan. Hissisnek csak most jutott eszébe a többi obsor. A kövek felé pillantott, ahol rajtuk ütöttek. - Élnek - felelte a testőr, kitalálva ura gondolatát. - Amiért ostobaságukban még rád sem tétováztak kezet emelni. - És ez erény? - somolygott Hissis. - Az, ha az orkok ellen is így cselekszenek majd. Kell, aki azért hal, hogy mi élhessünk. A famor hamiskás mosollyal ingatta a fejét. - Tharr nevére! Mivé teszi hű testőrömet a kiképzés? Assahur a kavicsokkal kezdett babrálni. - Bárcsak tudnám, pugomagitor - felelte. - Bárcsak tudnám. %
*
86
*
BOSZORKÁNYHADÚR
A hajnal zsigerszín gyertyából csorgó viaszként öntötte végig az Erchagot, a nap szürke korongként terpeszkedett Daychín egén. A sziklaormok kőmorzsalékkal fedlek el lábukat, a görgeteg között vékony törzsű, ritkás lombú fák sarjadtak. A zsámbékosban rágcsálók iszkoltak a Mananyargalók elől, hogy méterekkel arrébb kígyók áldozatai legyenek figyelmetlenségük miatt. Hissis és Assahur szájukat összeszorítva meneteltek holtak után. Egyre távolabb kerülve Ehhsarymtól, a lankák ellaposodtak, a sziklák helyét a rőtes morzsalék vette át, fokozva a lábbeli nélkül gyalogló obsorok szenvedéseit. Bár a famor és a testőr csizmája jól bírta a terep viszontagságait, az út mégsem vált könnyebbé számukra. Az előző napi verés, a kialvatlanság, a szomjúság valóságos zsigerdémonként bujkált tagjaikban, amely a hús nedveit elszívva végül csonttá rothasztja .a testet. A fájdalom tüzéhez, a szomjúság szárazságához és a fáradtság ólomsúlyához azonban újabb érzés csatlakozott. Az éhség. A famor leverten kullogott alig néhány lépéssel lemaradva egy medvetermetű, félmeztelen férfi mögött, akinek a hátán feketével festett pteropta tárta szét szárnyait. Ahogyan a férfi mozdult, úgy tűnt, mintha a teremtmény repülne. Hissis a tetoválás vonalait fürkészve próbálta elhessegetni gondolatait korgó gyomráról. Az éjszaka folyamán Assahur gyűjtött jópár gumót és gyökeret, amik a szomjúságot és éhséget hivatottak legyűrni, ám a keserű, nyálkás nedvek még a hatalom italának gennyízénél is szörnyűbbnek bizonyultak. A famor kínkeservvel rágcsálta a bíbor és fekete gumókat, de sem szomja, sem éhsége nem csillapodott. A bőre viszont annál jobban viszketett. Az esti támadói feloldódtak valahol a tömegben, nem mertek Assahur és Hissis közelébe kerülni. Visszatértek övéikhez, és együtt nyögték az út viszontagságait. A homályjárókon ezúttal mintha a fény sem ütött volna át. Testük olyan volt, akár a korom, lépteik nyomán dérbe borultak a kavicsok. A közelükben menetelők 87
LUIS SAUL
dideregve húzták össze magukat. Ukhyorr elégedett vigyorral zárta a sort. Boszorkánymesterei villámmal fenyegették a lemaradókat, és hiába a könyörgés, sem nőt, sem öreget nem kíméltek. A robajokat fájdalmas kiáltások követték, ám a magitorok ügyeltek rá, hogy ne oltsanak ki egyetlen életet sem. Hissis gyomra újabbat kordult. A famor megfeszítette az állkapcsát, ám végül rávette magát és újabb fekete gumót harapott szét. Kicsordult a könnye a keserű létől és öklendezni kezdett. Fogalma sem volt, hogyan tudja a pugomagitor rezzenéstelen ábrázattal rágcsálni a növényt. - Élelem nélkül elfogy minden erőnk, mire elérjük Hesserdant - mondta Hissis, tekintetét le nem vette a szárnyaló pteroptáról. - Ha igaz egyáltalán, hogy tartunk valahová, és nem csak menetelünk a halálba! - Az élőholtak elriasztanak minden élőt a közelünkből - felelte Assahur. - Túl messzire húzódnak, hogy befoghassam őket. - Ha el is kapnád, hogyan ennénk meg? Nyersen? - Attól tartok, primagitor, nem lenne más választásunk. - Nem vagyok gahul, Assahur! És még Ukhyorr sem lesz képes rákényszeríteni, hogy azzá legyek! - Jól beszélsz, Ametiszt - szólalt meg a tetovált hátú, aki végighallgatta a párbeszédet. A testőr elkomorodott, kurta fejbiccentéssel jelzett urának, kész rá, hogy illemre tanítsa az előttük gyaloglót. Hissis megrázta a fejét. Ametiszt. Tudta, hogy a szeme miatt hívták így. A főzetek színezték be, amelyek a halálba és így a holtak nyelvéhez segítették. - Ukhyorr a legjobbakat akarja a Hatalmasok légióiba - folytatta a famor. - Megkapja. - Keze ökölbe szorult. Mondani akart még valamit, ám az obsorra való tekintettel végül nem tette. Jó fertályóra csend telepedett rájuk, csak az élők lihegése, nyöszörgésük és jajszavaik, a holtak csosz88
BOSZORKÁNYHAPÚR
szanása, roppanó csontjaik hangja hallatszott. Lankásabb részhez érve a famor megcsodálhatta a menetet. A száztizenegy és Ukhyorr katonái port verve masíroztak végig az Erchag árnyékában, a zászlóhordó csontvázak mögött. Hissis eddig fel sem figyelt rá, milyen sokakkal osztozik sorsában. Hirtelen minden olyan parányivá vált. A bosszújuk is, és az esély a beváltására. Mint egy kígyó - gondolta a sereget figyelve. Kék pofájú fenevad, fehér gallérral, szürke, tompán csillanó pikkelyekkel, amelyből néhol vaskosabb fekete dudor emelkedik elő - Ukhyorr élőholtjai. Assahur bökte oldalba a famort, megtörve képzelgését. Hissis kérdő tekintettel pillantott testőrére. A pugomagitor előre mutatott, a zaurakok gyűrűjében, az obsorok között két tejfelszőke, vékony képű toroni bukkant fel. Öltözékük - legalábbis ami maradt belőle egyértelművé tette, hogy kiemelkedettek. Az egyikük valaha magmaszín brokátkabátot, fekete, oldalán fűzött bőrnadrágot viselt, a másikuk karcokkal teli, rézveretes bőrvértjét igazgatta. Láthatóan kellemetlenül érezte magát az obsorok gyűrűjében, akik nem palástolták, hogy felfigyeltek az értékes holmira. Amint odaértek testőrhöz és urához, a bőrvértes taszított a Hissisék előtt gyaloglókon, hogy gyorsabb mozgásra ösztökél)e őket. A tetovált fickón kívül senki nem mert neki szólni, ő is csak morrant egyet az orra alatt, de nem ellenkezett. - Tudunk az éjjel történtekről, Ametiszt - közölte a magmaszín kabátos, amint kellően leszakadtak a menettől. A mögöttük haladók a boszorkánymesterek villámait nyögték már. Akkor azt is tudjátok, hogy még egy pietortól sem tűröm el, hogy tiszteletlenül szóljon hozzám. Hissis ingerülten villantotta feléjük tekintetét, jelezvén, hogy nem szívesen társalog velük. Hírnevét próbálta fegyverként használni a két toroni ellen, nem sok sikerrel. - Bocsáss meg, de én sem tűröm a sértéseket, még akkor sem, ha az pusztán az öltözékemből fakadó félre89
LUIS SAUL
értés eredménye. - A toroni talányos mosolyra húzta a száját. - Kijén Asghatar, Thysies városának régense - biccentett. Hissis és Assahur egymásra néztek. A pugomagitor megnyalta kicserepesedett száját. - Nem famor az, aki vele egyenrangúak hódolatát keresi - vágott vissza a primagitor, miközben idegesen rántott egyet a kórókba akadó dreggisén. A Kijén arcán terpeszkedő mosoly még szélesebbé húzódott. - Tán nem ezt tetted magad is, amíg a Birodalmat szolgáltad? - Most is a Birodalmat szolgálom. - Úgy véled? - Mit akarsz? Thysies régense felsóhajtott, és elborult a tekintete. - Amit te. Túlélni bármi áron! Lemosni magamról a tremchart! Tharr ostoba, ha azt hiszi, a légiókban nagyobb szolgálatára lehetünk! - A helyedben vigyáznék, mit beszélek. - Hissis a homályjárók felé bökött. Az élőholtak Ukhyorr körül lebegtek, borostyán szemük a menetet vizslatta. - Ha összefogunk, nem kell félnünk többé tőlük sem. Tudjuk, hogy értesz a nyelvükön! A Sebhelyes azért küldött, hogy tolmácsoljam a kérését: szeretné, ha csatlakoznál hozzá! A famoroknak az obsorok felett a helye! Hissis figyelmét nem kerülte el Assahur fintora. - Sebhelyes? - így kérte, hogy hivatkozzunk rá, a neve nem sokat mondott volna neked. - Ahogy a tiéd sem. Kijén szeme összeszűkült, arcizma idegesen rándult. - Vigyázz, mit vesztegetsz el, Ametiszt! Legközelebb nem hívunk, harcolnod kell a kegyért! - Nem harcolok senki kegyéért, ezt jó, ha az eszedbe vésed! - Hissis évek alatt beidegződött mozdulattal emelte fel a bal kezét. A rézszögek fenyegető közelségben villantak Kijén arcához. 90
BOSZORKÁNYHAPÚR
Thysies egykori régense óvatosan hátrébb húzódott. - Hibát követsz el, Ametiszt. Falka nélkül elpusztulsz hamarosan. - Van falkám. - Erre a beesett arcú pietorra gondolsz? A pugomagitor tekintetében pislákolni kezdett a jáde tűz. - Különb társ, mint ti magatok együttvéve - válaszolt Hissis. - Ő még nem felejtette el, hogy mely urat és mely isteneket szolgálja! Kijén Asghatar szája összeszűkült. A régens lenyelve dühét, bólintott. - Legyen. - Intett a bőrvértesnek, hogy befejezték a beszélgetést. A másik is biccentett, majd megszaporázva lépteiket, köszönés nélkül távoztak. Hissis fogát csikorgatva nézett utánuk, és fohászt mormolt Tharrhoz, hogy ne ez a döntése bizonyuljon élete legnagyobb hibájának. *
*
*
Az alkony már az Erchag mögött húzódó dombvidéken érte őket. A menet egyre közelebb került Daychín szívéhez, és egyre távolabb a Birodalomtól. Az éhség és a szomjúság mindinkább felkorbácsolta a kedélyeket. A feszültség nőtt az emberek között. A csoportok már szemmel láthatóan elkülönültek egymástól, és az obsorok össze-összeverekedtek a jobb fekvőhelyekért, ízletesebb gyökerekért. Csontok törtek, inak szakadtak, iiz erősebbek nem kímélték a gyengébbeket. Hissis fáI yolos tekintettel szemlélte a csetepatékat, Assahurnak hála, neki nem sok félnivalója akadt, ennek ellenére amennyire tudtak, közel húzódtak az élőholtak védfalához, így legalább a gyávábbaktól megszabadulhattak, amíg alszanak. Mert ahhoz, hogy aludniuk kell, ezúttal nem férhetett kétség. Hissis ólomsúlyúnak érezte minden tagját. Száraznak, mint egy gally, amely egy nagyobb fuvallatra elroppan. Bőre lángolt, viszketett. Ajkát hiába nyalogatta, 91
LUIS SAUL
száraz maradt, s jobban perzselt, mint annak előtte. Szeme izzó rögként gubbasztott a helyén, a korbácsütések nyomai most még jobban martak, mint amikor a dreggisen keresztül a bőrébe vájtak. A Vörös Hold fénye lassan itta be magát az éj színeibe. A homokot rozsdává változtatta, a kórókat pirosló erekké. Hissis a szempilláin át figyelte a horizontot. Hófehér ruhájú, lepellel fedett arcú alak bontakozott ki a sötétből, lépte könnyed volt, akár a kurtizánoké. Apró szökkenésekkel lopta a távolságot, hang nélkül osont el a zaurakok között. A famor megbabonázva figyelte a jelenést, még Assahurra sem mert rápillantani, félt, hogy szem elől veszíti a csipkés ruhát. Jázminillatot sodort az esti szél, Hissis elkényelmesedve terült el a kavicsokon, arcán mosoly suhant át. A jelenés perdült, forgott, és már ott volt a famor előtt. Puha, finom lábával mintha bársonyon lépkedne, úgy táncolta körbe Hissist. A primagitor még a kacaját is hallani vélte. A lány tekintete átütött az arcát fedő csipkefátyolon, kék volt, akár a Quiron-tenger áramlatai. Keze megbabonázva járt végig öltözékén, mindig más fodrot penderítve táncra. Akár egy elnyíló és folyton újjászülető rózsa - gondolta a famor, s úgy érezte, teste felemelkedik a földről, és ő is táncba kezd. És akkor acél villant. Hissis mosolyogva tűrte, hogy a fátylak csipkéi mögül előrántott tű a nyaka felé döfjön. A vörös hold fénye ellenére is ezüstösen villant, és alig ujjnyival állapodott meg a férfi torka előtt. A lány megdermedt táncában, majd kacagni kezdett, fellibbentette fátylát. Gyermeki arca ártatlanságot sugárzott. - Halott vagy, apám! - nevetett Mía. - Gyors vagy, akár édesanyád volt - suttogta Hissis, akárcsak azon a majd' tíz esztendővel azelőtti napon. Daychín rőt árnyaiból a fiatalabb Assahur bontakozott ki, tiszteletteljesen megköszörülte torkát, mielőtt szólni kívánt. - Gyors, de még sokat kell tanulnia. Leginkább a türelemről. 92
BOSZORKA N Y H A D Ú R
Ukhyorr élőholtjai megmoccantak, a múlt képei semmivé foszlottak, átadva helyüket a vér színének. Hissis a szemét dörzsölve könyökölt fel, Assahur gyanakodva szemlélte, amint a zaurakok szorosabbra vonják körülöttük a kört. A tábor lassan eszmélt, időbe tellett, amíg neszezésük értetlen zsivajjá erősödött. A homályjárók a boszorkánymestereket utasítva lebegtek körbe a táboron. A kámzsások egy szívdobbanásig sem tétováztak, az emberek közé vetve magukat talpra parancsolták őket. - Mi történt? - faggatózott Hissis, akit újra megrohantak az anyagi világ nyűgei. - Nem tudom. - Assahur talpra állt, és felsegítette urát is, mielőtt a boszorkánymesterek nógatták volna őket. - Olyan, mintha riadót fújnának, de nem értem, hogy az élőholtak miért ránk meresztik szemüket. A famor körbefordult. Ukhyorr zaurakjai valóban őket bámulták, mintha csak arra várnának, mikor eshetnek neki a védtelen toroniaknak. Hissis nagyot nyelt, remélte, parancsnokuk nem olyan ostoba, hogy mindannyiukat elveszejtse. A riadalom futótűzként csapott át a szakaszon. Orkokrol, s ki tudja milyen fajzatokról hadováltak, akik pillanatokon belül lerohanják a tábort. Képzeteiket Ukhyorr zúzta szét. Két fős csoportokat akarok! - közölte száraz hangján. A toroniak értetlenkedve néztek egymásra. Tharr papja kivillantotta szürke ínyét. Tán emlékeztetnem kell benneteket, hogy hányszor mondok el mindent?! Ez. hatott. A tábor felbolydult, voltak, akik könnyeden teljesítették a parancsot, mások fejvesztve rohangálltak párt keresve. Mint valami ostoba gyerekjáték Gondolta Hissis, aki közelebb húzódott Assahurhoz. jopár percbe tellett, amíg mindenki társat talált. Illetve majdnem mindenki. Hozontos, dús szakállú férfi téblábolt a többiek között, kétségbeesetten karolt az emberekbe, de mindenki 93
LU1S SAUL
elhúzódott előle. A fickó könnyes szemmel járkált fel-alá, csak a famorokhoz nem mert odalépni. - Könyörgöm, segítsetek! - zokogta. Hissis az orkot kereste szemével. Kíváncsi volt, miféle párja akadhatott neki, ha ez a fickó egyedül maradt. A csíkos bundájú hímet azonban nem találta a sötétben. Ukhyorr repedezett karmait piszkálva, hanyag ábrázattal lebegett a szakállas fickóhoz. A lesoványodott toroni reszketve borult térdre a nála jó fejjel magasabb élőholt előtt. Nyikkanni sem mert, félelmében maga alá vizelt. A Tharr pap szeme úgy izzott a hold fényében, akár a szimbólum a homlokán. Ukhyorr felszegte állát, megvetően pillantott le a férfira. A táborra a csend leple terült. Hissis homlokán izzadságcsepp gördült végig, óráknak tűnt, amíg az élőholt vezér megszólalt. - Elmehetsz. A famor először nem akart hinni a fülének. A párok összesúgtak, úgy tűnt, ők is félreérthették Ukhyorr szavát. A szakállas férfi elkerekedő szemmel pillantott fel, ügyelve arra, hogy még véletlen se emelje feljebb fejét a pap térdénél. - Nem hallod? Szabad vagy! Takarodj a szemem elől! - ismételte Ukhyorr. A férfi reszkető lábbal egyenesedett fel, zavartan morzsolgatta ujjait, miközben tekintete idegesen villant ide-oda. - Hányszor mondjam még el? - üvöltött a vezér. A toroninak nem kellett több, botladozva nekiindult. Félve fordult vissza, mintha attól tartana, hogy Ukhyorr csak a bolondját járatta vele. Hissis is így gondolta. Már felkészült a halálsikolyra, a csont reccsenésére, ahogyan a halálvarázs széttépi majd a szakállast. Azonban semmi sem történt. A férfi elől elléptek az élőholtak, utat nyitva neki Daychín mélye felé. A fickó reszketve vágott át a zau94
BOSZORKA N Y H A D Ú R
rakok sorfalán, ám amikor őket is maga mögött hagyta, inaszakadtából futni kezdett. Ukhyorr homlokán elült a rőt izzás, az élőholtak visszaálltak a helyükre. A táboron értetlenkedő moraj futott végig. - Holnap átlépitek a változás első fázisát - kezdte az élőholt. - És miképp mások lesztek belül, úgy mások lesztek majd kívül is. A hold lesz a nap, és a nap lesz a hold, az éjjel lesz a reggel, és tudjátok, miről beszélek, úgyhogy nem járatom tovább a pofám. Aki közelebb van a holdhoz a másiknál, az kezdjen ásni! A másik nézi! Ahol nem tudjátok eldönteni, hogy ki ásson, ott szeretett magitoraim segítenek nektek! - A kámzsások felkuncogtak. - Akinél a kék holdkeltéig nem látok két láb hosszú, fél láb mély és ugyanolyan széles vermet, azzal a stratégáim beszélgetnek el. - Ukhyorr megigazgatta a fülébe és szájába aggatott karikákat. - Aki segíteni próbál a társának, azzal pedig én. Assahur észrevétlenül lépett ura elé. Hissis a vállára tette a kezét. - Pihenned kell! - suttogta testőrének. - Én vagyok a szolga, és te az úr. Én ások! A famor csendben nézte, amint a pugomagitor térdre ereszkedett, és levetve csizmáját, a kezére húzta azt. A vasalt orrú lábbelivel csapott a kavicsos talajba. Hissi fintorral gondolt azokra, akik puszta kézzel estek neki a földkaparásnak. A száztizenegy szitok nélkül, némán tette a dolgát, surrogott a kavics, porfelhő terített leplet a hold elé. Assahur nekivetkőzve ásott egyre mélyebbre, olykor gyerekfejnyi kőrögöket fordítva ki a domboldalból. Mire elérte a kívánt mélységet, csizmájának orra cafrangosra kopott. A vörös hold egyre mélyebbre bukott, az idő szorított. Hissis úgy érezte, szeme menten lecsukódik. Minden porcikája a föld felé húzta, ám nem alhatott el. Ukhyorr magitorai azonnal lecsaptak volna rá korbácsaikkal, vagy rosszabb esetben villámaikkal. Nem ült a földre, mint sokan mások, nem guggolt Assahur mellé. Állva tűrte az idő múlását. Mire a hold 95
LUIS SAUL
alábukott, a pugomagitor lihegve borult a kiásott, hűvös földkupacra. Az éjközép szemfedőként borult a vidékre, hogy percekkel később ezüst szikrázással emelkedjen ki sírjából a kék hold. Az élőholt vezér elégedetten tapsolt a tábor közepén. - Majdnem mindannyian végeztetek időben! mondta elismerően. - Akik nem, azok verést kapnak, hogy jól a fejükbe véssék, mostantól minden éjszaka ez vár rátok! - A maradék erőnket is felemészted, uram! - nyögte valaki a holdfényben gubbasztó alakok közül. - Azt ígérted, nem lesznek regulák! Ukhyorr szája elé tette a kezét, hogy elrejtse kuncogását. Mágiától zengő hangja azonban mindenki fülében ott kísértett, mint valami rovar, amely odúnak nézve azt végleg beköltözött. - Hogy is hangzik? A káosz száztizenegyedik dogmája! - tárta szét színpadiasan a kezét, miközben pillantásával Hissist kereste. - Fogadj meg bármit, és rúgd fel az esküd, amint teheted! Ugye, emlékeztek még? A primagitor gyomra összerándult. Ukhyorr kijelentésére vádló tekintetek kereszttüzében találta magát. A tegnap hőse pillanatok alatt vált a nyomor forrásává. A famor keze ökölbe szorult, testén végigfutott a forróság. - Akik nem ástak, feküdjenek a gödörbe! - parancsolta Ukhyorr. A homlokán izzó szimbólumból a félelem hullámai söpörtek végig a táboron. Hissis érezte, amint lejtőn elszabaduló hordóként döndülnek elméje védfalán. A legtöbben reszketve engedelmeskedtek. A famor a gödör elé lépett. Assahur sápadtan egyenesedett fel. A famor tudta, hogy nem a varázslattól riadt meg, hiszen a pugomagitor elméjének pajzsait is ő emelte, mikor még hatalma volt a szellem ereje felett. A testőr Ukhyorr tébolyától rettegett, és attól, hogy ez lesz az a pillanat, amikor elveszíti urát. Hissis óvatosan ereszkedett a gödörbe. N e m akart ellenkezni, egy újabb verés a holnap megpróbáltatá96
BOSZORKA N Y H A D Ú R
sai előtt végérvényesen megpecsételte volna a sorsát. csendben tűrte, hogy a föld körülölelje. Az eget nézte. csak a legerősebb csillagok harcolhattak a telihold fényével. A famor hitt benne, hogy az egyik az ő csillaguk. - Temessétek be őket - vetette oda Ukhyorr azoknak, akik talpon maradtak. Assahur kétségbeesetten nézte urát. - Csináld, amit mond! - parancsolta Hissis. A pugomagitor reszkető kézzel nyúlt a földért, hogy urára szórja. A primagitor összerezzent a lábára omló rögöktől, de némán tűrte, hogy a hűvös föld lassan maaga alá temesse. - Hamarosan a föld lesz a nyughelyetek! - zengte Ukhyorr. - A legpuhább priccs, amin álomra hajtottátok fejeteket, és amitől soha többé nem akartok majd szabadulni! És mire letelik az öt év, belétek ivódik minden mozdulat, amellyel magatok vetitek meg ágyatok, és amellyel a szükség óráiban a leghamarabb keltek ki belőle! Hissis lehunyta a szemét, amennyire bírta összeszoritotta a száját, hogy az arcára hulló föld ne férkőzhessen a torkába. Furcsamód nem félt. Mi több, a hűvös föld kellemesen hűtötte le kimerültségtől izzó testét. Talán Ukhyorrnak igaza volt. Ez lesz a legkényelmesebb így, amiben valaha feküdt. Miközben erre gondolt, a föld végképp ellepte. Úgy érezte, mintha testén bogarak szaladgálnának, de nem maradt ereje, hogy utánuk nyúljon. Kis kortyokban nyelte a levegőt a lyukon át, amelyet Assahur hagyott neki. Legyűrve a késztetést, hogy szabaduljon a súlytól egy mondókát kezdett dúdolni. Azt, amellyel lányait ringatta álomba egykoron. - Jó éjszakát, Mananyargalók - kacagott Ukhyorr. *
#
*
Hissis légszomjra ébredt. Kapkodva vett levegőt, és amikor földet szippantott, harákolva szabadult sírjából. Érezte, hogy megmarkolják karját, és a következő 97
LUÍS SAUL
pillanatban megérezte a reggel melegét. A famor az oldalára dőlve várta, amíg elmúlik a tüdejét égető fájdalom, ám rögtön utána hasogató fejfájás lett rajta úrrá. Amikor kinyitotta a szemét, a gödröt látta maga előtt, és a földkupacot, amely az imént még az ő mellkasát nyomta. Assahur hajolt fölé, kérges kezével megtörölte ura arcát, és talpra segítette Hissist. A famor sajgó tagokkal egyenesedett fel, az alkarjába törölte a száját. A fény késként vájt a szemébe, a táborban sürgők homályos foltnak tűntek csupán. A légiósok java csak most éledezett, pedig úgy tűnt, a nap már jócskán a zeniten járt. Lomhán kászálódtak ki gödreikből, földmocskosan, portól szürkén. Legalábbis azok, akik túlélték. Ahogyan múlt az ébredés nyűgje, Hissis döbbenten figyelte, amint Ukhyorr magitorai a mozdulatlan kupacokhoz lépve kiráncigálják mélyükről a szerencsétlenül jártak holttestét. Úgy tűnt, jópáran akadtak, akik túl buzgón teljesítették Úkhyorr parancsát, halálra ítélve az elföldelteket. A boszorkánymesterek fojtott hangú rituáléira hamarosan majd tucatnyi élőholt egyenesedett fel, hogy bezúzott fejű társukhoz csatlakozva a lobogókat hordó csontvázak mögé sorakozzanak fel. A famor szédült, émelygett, úgy érezte, nincs is izma, már csak inakból és szikkadt bőrből áll, amely lassan lángra kap a nap hevében. Assahur is sápadtan, beesett szemekkel kémlelte, amint a tábor lassan az új napra készült. Akadtak, akik zokogva keltek ki nyughelyükből, csókot dobva az égnek, mások rideg tekintettel egyenesedtek fel, lélekben már csatlakoztak Ukhyorr embereihez. - Meg fogok őrülni, Assahur! - Hissis elfintorodott, ahogyan a föld megsercent a foga alatt. A testőr nem tudta, mit feleljen. - Beletébolyodok az éhségbe és a szomjúságba! folytatta Hissis. - Elfogyott az erőm! - Ki kell tartanod, primagitor! Ha igaz, amit Ukhyorr mondott, akkor ma elérjük az ork tábort. Ott lesz élelem és víz, és fegyverek. 98
BOSZORKA N Y H A D Ú R
Hissis bólintott. - Sok minden eldől most, Assahur. Ötévnyi jövő múlik azon, mi történik ma. - Tharr figyel ránk. A famor a homályjárók felé pillantott. Ott lebegtek Ukhyorr mellett, mintha az élőholt vezér árnyékai lennének. - Tharr figyel. Efelől nincs kétségem. A csontvázsereg zörgő csontokkal lódult meg, a zaurakok irányba fordultak, a boszorkánymesterek a menet mögé húzódtak, a megszokott helyükre. A sereg komótosan indult neki az újabb domboknak, legtöbbjük arcán elszántság tükröződött. Hissis elkapta Kijén Asghatar pillantását, Thysies régense sértett fintorral fordította el a fejét. A navorokból és obsorokból álló csoportokon félelem és elszántság tükröződött. Jónéhányuk önként és nem Tharr hívó szavára érkezett a légióba, tudták, hogy most kell majd bizonyítaniuk. Hissis örült ennek, és bár nem kívánt lealacsonyodni hozzájuk, tudta, hogy hasznukra lesznek. A famor apró lépésekkel követte a zilált csapatot, igyekezett minél kevesebb erejét elvesztegetni. A kavicsokat számolta, verset szavalt, csak hogy ne hallja saját gondolatait: éhen halsz! szomjan halsz! Ehenhalszszomjanhalszéhenhalszmeghalszmeghalszmeghalsz. Ukhyorr ezúttal nem kímélte seregét. Mint a szagot fogott kopó haladt előre, homlokán vérszínbe borult a szent szimbólum. Ahogyan az Erchag zsugorodott mögöttük, úgy koptak a dombok, hogy a mályvaszín égtől vöröses pusztaságnak adják át helyüket. A fűcsomók és a cserjék sárgás gazokká silányultak, a kövek közt megbúvó szürke kigyókat is felváltották barna pikkelyes rokonaik, akik hullámot rajzolva a homokba menekültek a Mananyargalók elől. Dél körüljárhatott az idő, amikor Hissis csapzott hajjal, lihegve, sajgó inakkal felfigyelt a zúgolódásra. A jobb szárnyon haladó obsorok már jó ideje sutyorogtak, 99
LUIS SAUL
és amikor a homályjárók feléjük libbentek, elhallgattak, mintha titkot őriznének. Ám ahogyan emelkedett a nap, és fakultak Ukhyorr tisztjei, úgy nőtt a hangjuk, mígnem hatan közülük kiváltak a tömegből, és futni kezdtek. Mire a zaurakok felocsúdtak, az öt férfi és a nő áttört közöttük, egyenesen Daychín mélye felé. A sereg megtorpant, zsivaj kélt, a balszárnyról többen faggatóztak, hogy mi történt, nyakukat nyújtogatták. Hissis elismeréssel adózott a hat szökevénynek. Tempójuk három nap éhezés és szomjúság után a fürgébb zsebesekével vetekedett. A menekülők fátyolszerű porfelhőt kavartak maguk után, vissza sem néztek, úgy rohantak. A tekintetek Ukhyorra meredtek. Mindannyian emlékeztek még a legutóbbi éjszakára, és az élőholt könyörületére. Tharr papja a szökevények felé fordult, homlokán fenyegetően izzott szent szimbóluma. A homályjárók borostyán tekintete haragvón lobbant, a magitorok is mormolni kezdtek. - A káosz hetvenegyedik dogmája - kezdte Ukhyorr, hangja nyugodtan, már-már fátyolosan hangzott. - Mutass könyörületet, és torold meg a bűnt, amikor már senki sem számít rá. Az élőholt intett, hogy tovább. - így mások is meg fogják próbálni, primagitor súgta a testőrkapitány. - Ők már halottak, csak még mozognak - felelte Hissis. - Hallom a vidék hangjait, Assahur. Bármilyen szörnyű ezt kimondani, de itt vagyunk a legnagyobb biztonságban. - Ezt az obsorok nem tudják. - Az okosabbak már igen. A többiek pedig hamarosan megtudják. A száztizenegy zúgolódva indult neki, s egyre többen figyelték a távolodó szökevényeket. A zaurakok kissé szorosabbra vonták a kört, ám még így is volt lehetőség a szökésre. A famornak úgy tűnt, jópáran fontolóra vették a dolgot. Töprengő, tanácstalan arcok vizslatták a horizontot, ám senki sem vette a bátorságot, hogy kö100
BOSZORKA NYHADÚR
vesse társaikat. A kudarc pedig haragot szült, s a gyávák a büntetés hiányát kezdték firtatni egymás között. - A Birodalom árulói! - Tharr-tagadók! - Tetves obsorok! - Dögöljenek meg! A menet alig félszáz métert haladt, amikor a zászlóhordók megtorpantak. A bíborpalástú Ukhyorr félrebiccentett fejjel dörzsölte az állát, disznószemeit körbehordozta nyáján. - Meg kellene hogy büntesselek benneteket, amiért parányi agyatok képtelen befogadni a káosz tanításait közölte. - Ám mivel a változás hamarosan új útra terel titeket, ezúttal könyörületes leszek. - Megkékült nyelvével elégedetten nyalta végig száját. - A z t akárjátok, hogy bűnhődjenek? - Az élőholt vészjósló hangja szinte megdermesztette a levegőt. - Akkor megbüntetem őket. Senki nem mert ellenkezni. Hissis a fejét ingatta a kijelentés hallatán. Erre ment hát ki a játék. A hat szakadár életét Ukhyorr helyett a száztizenegy pecsételte meg. Akik az imént hangoskodtak, most sápadtan meredtek az élőholt vezérre, akik pedig a menekülő pártját fogták, megacélosodó tekintettel méregették őket. - Aiul! - vakkantotta Ukhyorr. Az egyik homályjáró meglódult, hűvös levegőt kavarva röppent át a száztizenegyen, hogy a fecskéknél is gyorsabban vesse magát a távolodók után. - Tovább - parancsolta az élőholt vezér. A sereg megbabonázva figyelte, amint az anyagtalan élőholt viharfellegként terebélyesedett ki a menekülők felett. A szökevények kétségbeesetten rebbentek szét, ám nem volt hova bújniuk az iszonyat elől. A homályjáró gennysárga fénybe borította őket, sikolyuk a menetig elhallatszott, s hamar hörgésbe csapott át. Ukhyorr horkantva kacagott. - Tovább! - ismételte, ezúttal a félelem hullámait sugározva a száztizenegy felé. Hissis a többieket figyelte. A menekülés ígérete hamar szertefoszlott, a leendő légiósok halálra váltan 101
LUIS SAUJL
indultak tovább, ám az arcokat figyelve úgy tűnt, jópár bosszúfogadalom megköttetett. A famor, ha kényszeredetten is, de elismeréssel adózott a vezérnek. Ukhyorr akármennyire hangoztatta a káosz dogmáit, hűvös logikával tartotta kordában az emberei érzelmeit, hogy a kellő pillanatban fordíthassa a maga hasznára őket. És hogy rövid időn belül kiölje belőlük mindazt, ami emberré tette övéit. Hissis is úgy érezte, bármit képes lenne felfalni, és még a sárlét is bevedelné. A többiekkel ellentétben nem nézett vissza. A jövőre összpontosított, ami a fogyatkozó mérföldekkel egyre közelebb került. A baljós gondolatok csak tovább fokozták fejfájását. - Taníts az orkokról, Assahur! - bökte ki. A pugomagitor zavartan kapott észbe. A visszatérő homályjáró elterelte a figyelmét. Aiul hangtalan röppent a helyére, Ukhyorr mellé, a zaurakok élére. Anyagtalan teste olykor-olykor fodrot vetett, mintha valami ki akarna törni a mélyéről. - Nem sokat tudok róluk, primagitor. Akikkel hadat viseltél, különb urak voltak annál, semmint hogy effajta obsorokat tartsanak testőrként. - Azért valamit mégis csak tudsz. - Csontjuk akár az Erchag sziklája, csak az idő morzsolja el. Husánggal vagy kövekkel kevés kárt fogunk tenni bennük. A keleti barbárok íjhúrt fonnak az inaikból, ölre menni velük öngyilkosság, de éppúgy véreznek, mint mi. Szívük erősebb és szaporább is a miénknél, és a főbb erek is úgy futnak testünkben, mint a miénkben. Ha jó helyen döfjük vagy vágjuk meg őket, akkor hamar kivéreznek. - Ha megdöfjük őket... Assahur az öve mögé túrt, maroknyi kavicsot húzott elő belőle. - A tiéd, primagitor. Hissis felvont szemöldökkel vizsgálta a csepp alakú követ, amely úgy tűnt, éles, akár a vihargárda kardjai. - Éjszakánként pattintottam, míg te aludtál. Nem sok, tudom. 102
BOSZORKÁNYHAD ÚR
A famor elismerően bólintott. - A császár sem kívánhatna különb pugomagitort, Assahur! Köszönöm! A testőr lebiggyesztette az ajkát. - Bárkinél dicsőbbül szolgálod a Császárt. Nekem nem lett volna bátorságom bevonulni a légióba a Birodalomért. Hissis mosolya vigyornak hatott az elcsigázottságtól ráncos arcon. - Nem a Birodalomért teszem. Meg akarom ölni Jiljak Obras Cjenhurant. Hesserdan kora délután bukkant fel a horizonton. Alig látszottak ki girbe-gurba tornyai a dombok mögül. Hissis szíve nagyot dobbant, amikor megpillantotta a falak és tornyok körvonalait a remegő hőségben. A száztizenegyben valaki Tharr litániákat kezdett mormolni, s nem kellett sok idő hozzá, hogy követői akadjanak. Az emberek saját hekkáikhoz fohászkodva, elszántan törtek céljuk felé. A csontvázsereg gödörszemeiben pislákolni látszott a harag lángja, a zaurakok is előreszegezett karddal meneteltek tovább. Amikor Ukhyorr megállította a sereget, a homlokán újra felizzott a szent szimbólum. Mindenki árgus szemekkel leste, mi következik. Az élőholt vezér mellett megrebbentek a homályjárók, a holtak serege gépies mozdulatokkal fordulni kezdett, majd nekiindult az új iránynak, nagyjából az Erchag felé. - Mit csinál?! - csattant fel Hissis, aki egyre biztosabb volt benne, hogy beleőrül a fejfájásba és a torkát kaparó szárazságérzetbe. A többi katona is értetlenkedve követte a zászlóhordozókat, de nem mertek szólni, tették a dolgukat. - Elterelő hadművelet lehet - vélekedtek. - Taktika! - Biztos a túlerő miatt - adtak hangot kételyeiknek. - Ma mind meghalunk. - Én még sosem láttam orkot. - Pedig köztünk is van egy! 103
LUIS SAUJL
- Az nem ork! Csak félig! Én igaziról beszélek! - Szétmorzsolnak minket. - Maj' most jó' megtévesszük őket! Alig fertályóra múlva egy dombok határolta völgyben elhagyott tábor nyoma tárult a szemük elé. A kitaposott kórók helyén gallyakból rakott fekhelyek, megtépázott állatprémek hevertek. A táborhelytől jó tízlábnyira hamutól fekete folt regélt az egykori tábortűzről. A megrágott csontokról varjak röppentek fel, ahogyan a menet közelebb ért hozzájuk. Hissis gyanakodva méregette a tábort. A dombok között vakondtúrásszerű földkitüremkedés kígyózott dél felől a táborig, a tűz körül jó három láb átmérőjűre duzzadt, majd ismét lábnyira szűkülve folytatódott. Amennyire a famor fel tudta mérni, Hesserdan felé. - Ezek vagy félszázán lehetnek - nyögte valaki halálra váltan. A fekhelyekkel határolt szállásterületen rengeteg láb hagyott nyomot. Ahogyan a száztizenegy bemenetelt a táborba, szinte azonnal el is söpörték mind, de Ukhyorr nem törődött vele. Megálljt parancsolt. A Mananyargalók fölé a csend borította köpenyét, csak a magasban repkedő varjak károgtak sértődötten, prédájuk felé meresztve szemüket. Az élőholt vezér, maga mellé szólítva a boszorkánymestereket, a tábortűzhöz sétált. Bíbor palástja portól megbarnulva hömpölygött utána. Leguggolt a maradványok közé, homlokán megszűnt a vérszín izzás. Fintor nélkül túrta szét a hústól nedves csontokat, jópáran elfordították a fejüket a látványra. Hissis és Assahur azonban türelmesen vártak. Még akkor sem követték társaik példáját, amikor Ukhyorr annak a lesoványodott, szakállas toroninak a fejét emelte ki a halomból, akit az előző éjjel szabadjára engedett. - Vérmágia - fintorodott el Hissis, amikor tudatosult az Ukhyorr gesztusa mögötti szándék. - Ő volt a felderítőnk! Egész végig őt követtük! - Pihenő! - harsant Ukhyorr. A famor önkéntelenül is befogta a fülét az elméjében zúgó hang miatt. 104
BOSZORKÁNYHAD ÚR
Az élőholt vezér csapatba állította a boszorkánymestereit, és a földtúrást követve a dombok közé indult. A zaurakok és a két homályjáró tágabbra vonta a kört a száztizenegy körül. Az emberek megkönnyebbülten szusszantak, a levegőben terjengő orkbűz sem tarthatta vissza őket attól, hogy a szedett-vedett priccsekre roskadjanak. Hissis ezúttal sem ült le. Nyugtalanul kémlelődött, a csíkos bundájú orkot látva rendre a közelgő összecsapáson járt az esze. Pár perc töprengés után a szabadon hagyott hamukupac felé bökött. - Meg tudjuk vizsgálni. Assahur bólintott, és már indult is. Nem csak Hissis kapott az alkalmon, hogy szemügyre vegye a tábortűz maradványait. A vágott képű famor ebei tűntek fel a lobogókat tartó csontvázak mögül. A magmaszín kabátos ezúttal nem csupán a bőrvértes cimboráját hozta. Két izmosabb toroni és egy foghíjas kyr követte. Haja csomókban hiányzott, arcának egyik fele mintha megfolyt volna, úgy lógott, homlokán vérmaszatos sebhely terpeszkedett. Peremébe mintha a Hissis tenyerébe vert rézszegek másolatait ütötték volna. A famor hiába igyekezett, nem ismerte fel a kyr nyavajáktól megroskadt toroni vérvonalát. Ha nincsenek fehér hajszálai, a betegség nyomai, akkor öltözéke alapján akár sedularnak is nézhette volna. Mélylila, csuklyás kámzsája olyan volt, akár az egyszerű magitoroké. Hissis intett Assahurnak, hogy siessen, amíg ő lassított a léptein, hogy feltartsa az érkezőket. Thysies régense, Kijén Asghatar nem rejtette véka alá ellenszenvét. - Ametiszt. - És a Tharr-tagadó. - Vigyázz, mit beszélsz, famor - villant Kijén tekintete. A torz képű kyr a fejébe húzta csuklyáját, igyekezett elfordítani arcát, hogy minél kevesebbet mutasson rútságából. - A kutyád rossz helyen szaglászik, Ametiszt. 105
LUÍS SAUL
- Furcsa ezt egy másik kopó szájából hallani - Hissis a szeme sarkából Assahurt figyelte, és a tekintete egy pillanatra megakadt a csonthalmon. A szakállas toroni feje a rakás közepén hevert, szemürege üresen tátongott, mintha a fehér golyókat egyszerűen kiszippantották volna belőlük. - Jobb lenne, ha szólnál neki - bökött Kijén a testőrre. - A helyetekben inkább pihennék, hamarosan szükség lesz az erőtökre! Hissis eltöprengett, jó ideig állta a fölényes tekinteteket, végül visszakozott. - Assahur! A pugomagitor ura mellé lépett. - Pihenjünk inkább. - Ahogy óhajtod, primagitor - biccentett a testőr. Kijén elégedetten bólintott. - Bölcs vagy, Ametiszt. Kár, hogy túl későn világosodtál meg. A famor nem törődött az élcelődéssel, visszasétált a tábor közepére. Az obsorok közül ki érdeklődve, ki pedig megvetéssel figyelte őket. Hissis nem messze tőlük kuporodott a földre. - Láttad, mi van a csonthalomban? - kérdezte. Ügyelt rá, hogy hangját ne csak Assahur hallja. A pugomagitor összeszűkülő szemekkel próbálta kifürkészni ura szándékát. Kimérten bólintott. - Nem sok, de a puszta ökölnél többet érnek. Legalább néhányuknak maradna esélye! A testőr elmosolyodott; mindent értett. - Szentigaz! Alig pár szívdobbanás múlva az obsorok már a hallottakról pusmogtak, és mire a Sebhelyes emberei belemerülhettek volna a nyomok feltérképezésébe, néhány csapat kivált a pihenő toroniak közül, hogy az ismeretlen, ámde kecsegtető zsákmány után nézzenek. Amint nem maradt, aki kihallgathatná őket, Hissis a pugomagitorhoz hajolt. -Nos? - Nem sok, primagitor. így nem lehet... 106
BOSZORKÁNYHAD ÚR
- A lényeget mondd! - Értem. Bocsáss meg - sütötte le szemét Assahur. A tábortűz körüli lábnyomok között nem láttam azokat a jellegzetes, ork nyomokat, amiket itt, a priccsek körül. - Hát, mit láttál? - Nem tudom. Talán a szakállas és még néhány ember lábnyomát, de orkok nyomait biztos, hogy nem. Hissis sóhajtott, legyűrte a köhögést, amit a száraz légcsövén átszáguldó levegő ébresztett. - Furcsa, hogy a tábortüzet ilyen távol gyújtották a priccsektől - mondta. Assahur megköszörülte a torkát. - Ez a másik, ami miatt gyanakszom - közölte tűnődve. Hissis felkapta a fejét. - Mire gyanakszol? - Az nem tábortűz maradványa, primagitor. - Akkor mi? - hökkent meg a famor, miközben a csonthalmot ellepő emberek felé pillantott. - Nem tudom, de nem hamu, pernye vagy korom. Hissis a jáde szempárt figyelte, gyanakodva ráncolta össze szemöldökét. - Ki vele, Assahur! Akkor micsoda? - Nem tudom - ismételte a testőr. - Talán valamiféle ürülék. A famor megdörzsölte a halántékát, igyekezett kallódó gondolatait sorba rendezni. Tudta, hogy minden mozaikdarabka a végén az életet jelentheti. Töprengését Ukhyorr kiáltása szakította félbe. - Tovább! - hallatszott a vezér hangja. Az élőholt még fel sem bukkant a dombok mögül, de parancsára már hadrendbe állt a sereg. A zászlóhordók Hesserdan felé lódultak, a túrásszerű földcsík mentén. Hissisék sajgó tagokkal, kényszeredetten egyenesedtek fel. Az obsorok is kinyilvánították nemtetszésüket, köztük azt is, hogy az ametiszt szemű kyr bizonyára a bolondját járatta velük, és pusztán a többi famor elleni hatalmi játszmájában használta őket, amikor zsákmánnyal kecsegtetett a halom mélyén. 107
LUIS SAUJL
Hissis meglepődve fülelt, nem hitte volna, hogy egyszerű obsorok képesek ilyen következtetésekre jutni. Úgy tűnt, valóban kezdetét vette egy átalakulás. Megszokott közegükből kiszakítva a toroniakon eluralkodott a káosz. A rabszolgák gondolkodni, a famorok pedig butulni kezdtek. Hissis legalábbis hiába erőlködött, képtelen volt Ukhyorr terve mögé látni. A vezér szokatlanul gyors tempóra sarkallta a menetet. A könyörgés eddig is hiábavalónak bizonyult, de most már megtorlás járt érte. A mézhajú nő társa lassította le ismét a menetet. Összerogyott, kicserepesedett ajkai véreztek, akárcsak lába és a tenyere. Könnyes szemmel kapaszkodott a többiek után, de senkiben sem maradt elég erő, hogy támogassa. Az obsorok, akik eddig bajtársként álltak ki mellette, most megtorpantak. - Vezér! - kérte egyikük. Az élőholt visszafordult. Nem szólt egy szót sem, ám a homlokán felderengő szimbólum nem sok jóval kecsegtetett. - Kérlek, vezér, pihennünk kell! Ukhyorr a fejét ingatta. - Nincs pihenő. Ha ez az obsor nem képes saját erejéből jönni a lábán, akkor itt marad. - Kérlek, vezér, kegyelmezz! Egyedül meghal! - Ez Daychín törvénye - közölte a pap, azzal továbbot intett. - Vezér! Ukhyorr azonban nem figyelt többé, a menet élére állva sietett Hesserdan felé. Hissis rezignáltán figyelte a reszkető asszonyt, és hogy a mézhajú nő zokogva próbál kitörni az őt fogva tartó obsorok közül. A toroniak nem engedték őt, magukkal vonták, tovább a menettel. Úgy sétáltak el a magatehetetlen asszony mellett, mintha ott sem lenne. Hiába nyöszörgött, kaparászott szerencsétlen. A magasban elégedetten károgtak a varjak. A famor az Assahurtól kapott kővel szemezve menetelt tovább. Azon gondolkodott, talán jobb, ha a saját torkába vágja, mielőtt ő is a csonthalom tetejére kerül. 10S
BOSZORKÁNYHADÚR
Ha megteszi, neki sem kell tovább éreznie a fizikai lét nyűgét: a belülről égető szárazságot, a hamuízű nyálat, a koponya mélyén kaparászó rovarokat, a kígyót, amely a zsigerek helyén tekereg, hogy minden váratlan mozdulatra a húsba csepegtesse csípős mérgét. Ám amint a halál megérintette, Mía és Achelin sustorgását sodorta a szellő. Tartozol nekünk apám! Menekülj! Szabad vagy! Késő délutánra járt, mire a templomgazdaság tornyai újra átbökték a láthatárt, iránytűként szolgálva a száztizenegynek. Homokszín kövei a természet törvényeit meghazudtolva tapadtak egymáshoz, bizonyára Tharr káoszmágiája tartotta őket egyben. Akadtak termek, amik dudorként terpeszkedtek az erődön, pillérek, amelyek soha nem értek földet, oszlopok amiket vízszintesen építettek a falakra. Hesserdan kiszögellései között vastag köteleket feszítettek ki, színes pokrócok lengtek rajtuk, vérrel és ki tudja milyen nedvekkel összepingálva. Véres volt a homok is, amely az erődöt szegélyezte. Orkok tetemei hevertek a falak alatt. Hissis gyomra összeszorult, amikor a nyugati fal alatt sorakozó farkasfiakat megpillantotta. Rücskös rozsdafoltként piszkolták be a tájat, tisztes távolságban a falakon meghúzódó mágiahajigáló papoktól. Lomhán tébláboltak, úgy tűnt, belátták, hogy vajmi kevesen vannak egy ostromhoz. A famor torka még jobban kiszáradt az iromba vasvértek, férfilábnyi pörölyök láttán, legszívesebben elhajította volna a követ. Az orkok még nem vették észre őket, a szélirány a Mananyargalóknak kedvezett, elrejtve a holtak szagát. Ukhyorr vérszemet kapva még gyorsabb iramra ösztökélte övéit. Nem törődött a meglepetésben rejlő előnyökkel, byzonként dübörgött előre. Hissis, aki gondolatokkal próbálta elűzni félelmét, értetlenül állt az eset előtt. Nem kellett hadiakadémiai képzés, hogy bárki belássa, öngyilkosság, amit művelnek. Miért sietünk? 109
LUIS SAUL
Az orkok felől vonyító üvöltés harsant, a rozsdafolt új alakot öltött, ahogyan a farkasfiak felfigyeltek a közeledőkre. A száztizenegy reszketve húzódott össze, csak az élőholtak futottak szemrebbenés nélkül. Ukhyorr boszorkánymesterei lemaradtak, kántálni kezdtek, szájuk hamarosan a csontvázak szájával szólt. Hideg söpört végig a seregen, a homályjárók sikolyszerű fohászára fellobbantak a Tharr szimbólumok, sárga izzásuk szikraszerű visszfényt lopott a Mananyargalók szemébe. Hissis érezte, amint elönti a buzgóság, és a hit, hogy puszta kézzel is képes széttépni a vadakat. Hálát adott Tharrnak, amiért gondolataitól nem fosztották meg. Félelem nem, csak a perzselő fejfájás maradt. Az orkok kaffogva sorakoztak fel a Mananyargalókkal szemben, vaspáncéljukhoz csapkodták kardjaikat. Akadt közöttük félfülű, agyonszabdalt veterán, vékonyabb, inas fajta, megszürkült bundájú vén és nőstény is. Egy valamiben azonban mind egyformák voltak; szemükben ugyanaz a furcsa fény tükröződött. - Maradj mellettem... primagitor! - lihegte Assahur, aki sápadtan, csapzott hajjal, ám soha nem látott elszántsággal loholt ura társaságában. - Bármi történjen... maradj! Az orkok abbahagyták a fémcsattogtatást, két kézre markolták buzogányaikat, előre szegezték otromba kardjaikat. Kitátott pofájukban baljósan csillant a nyálcsík, ahogyan megfeszült a megsárgult agyarakon. A két sereg szinte már karnyújtásnyira került egymáshoz. A zászlóhordó csontvázak szemgödréből villámok cikáztak elő, robajuk elnyomta az orkok hörgését. Javuk csak a port verte fel, ám amelyik talált, annak nyomán felizzott a vaspáncél. Az orkok fájdalmasan nyögtek, de nem zuhantak el. Szipogva, kaffogva néztek szembe végzetükkel. És tapodtat sem moccantak. Hissis nem erre számított. A legutóbbi zászlóháború tanulságai alapján inkább az erőben, semmint a taktikában bízó orkokat várt. Csak erősödött meggyőző110
B O S Z O R K Á N Y H A D ÚR
dése, hogy őrültség nekikrohanni, ám hiába a gondolat, a papi áldás alatt elillant a meghátrálás szándéka. A famor orrát megcsapta az irhaszag, szinte már nyakán érezte az orkok leheletét. A csontvázak ropogva csókolóztak össze a frontvonallal, érintésük nyomán elsorvadtak a végtagok. - Maradj! - ragadta meg Hissis karját Assahur. A következő pillanatban az orkok falának csapódtak. A famor majdnem orra bukott az előtte elzuhanó obsorban, egy másiknak tántorodott, de már lökték is előrébb. Szöges pöröly húzott el közöttük, ork ék tépte ketté a Mananyargalók sorfalát. Törött agyarú hím üvöltött diadalittasan, páncéljának rozsdaszaga a vér ízét csalta Hissis szájába. A fenevad megemelte husángját, és újra lesújtott. Assahur vállal taszította odébb urát, olyan erővel, hogy az egy másik toronit is feltaszított estében, csak így menthette meg a famort a végzetes csapástól. Hissis a szeme sarkából látta, amint a pöröly alig arasznyival kerüli el őt, és a következő pillanatban véres pépet csinál a pugomagitor arcából. A testőr holtan csuklott össze, tetemén átgázoltak az utána érkezők. Hissis azt hitte, csak a szeme káprázik. Meg akart torpanni, fel akarta segíteni a szétroncsolt fejű testőrt. Összekuporodva tűrte a testébe rúgó lábakat, a fullasztó port, mígnem az ork újabb csapására szétrebbentek az arra igyekvők. Hissis azon kapta magát, hogy szinte egyedül maradt a hímmel szemben. A többiek összecsókolóztak az ellenséges ékkel, elszakítva néhány orkot a többitől. Élükön a csontvázak savat köptek, rontást sikoltottak, felfogva a támadások javát. A fegyvertelen száztizenegynek a martalékot hagyták hátra. A férfi, akit Hissis az imént feltaszított, furcsa szögben álló kezét markolta, szemébe a fájdalom könnye gyűlt, vicsorogva nézett farkasszemet az elbődülő fenevaddal. A famor hányingerrel küszködve, elhomályosuló tekintettel figyelte a meglendülő pörölyt. Mintha a halál vetne rá árnyékot, kifakultak körülötte a fények. 111
LUJS SAUL
Hiába akart minden erejéből küzdeni, hiába gyűlölte mindennél jobban az orkot, aki elvette tőle utolsó társát, az éhség, az elcsigázottság kiölte belőle a tettet. Annyi erő maradt benne, hogy felszegett állal nézzen szembe a halállal. Sajnálom, Mía! Sajnálom, Achelin! Az ork pörölye azonban nem őt találta. Az élők nyomában második hullámként érkezett a zaurakok hada. Egyikük lángoló tekintettel gázolt át a tetemeken. Szívdobbanással később roppanó bordával tántorodott odébb, elejtette fegyverét. Az élőholtat újabb követte, aki mit sem törődve azzal, hogy a famor kezére tapos, társa helyére lépett és döfött. A lomha ork felvonyított, a kard pengéje a combjába szaladt, vér fröccsent Hissis arcára. A primagitor végre magához tért a bódulatból. Émelygése nem múlt, ám felpezsdülő vére arra ösztönözte, hogy az elejtett kardért nyúljon. Az ork félúton járt az újabb csapásban, amikor a zaurak ismét döfött, az iromba vaspáncél illesztéseinél egyenesen a bordák közé. A hím sötét, már-már fekete vért prüszkölt, de nem adta fel. Hissis talpra állt, Shulurban töltött éveit felidézve két kézre fogta a kardot, és haránt felfelé döfött. A penge végigkaristolta a vértet, a lemezek vezették a fegyvert, a csapás az első lemez alatt talált utat az ork testébe. A hím elejtette a pörölyét, hátrébb lépett, kicsavarva Hissis kezéből a kardot. Fájdalomtól torz vicsorral próbálta kihúzni a testébe ékelődő acélt, mozdulatai nyomán sűrű vér patakzott végig páncélján. Térdre rogyott, a zaurakok nem foglalkoztak vele tovább. Hissis elképedve figyelte, hogy a fenevad végül győzedelmeskedik. A kardot a porba hajította, szemében a furcsa tűzzel megpróbált újra talpra állni. Pöröly lendült. A törött kezű fickó üvöltve sújtott le az ork fegyverével. A hím reccsenő koponyával zuhant el, nem mozdult többé. A férfi szinte azonnal elejtette az iromba fegyvert, grimaszából ítélve ezer kín ficánkolt a karjában az iménti mozdulattól. 112
B O S Z O R K Á N Y H A D ÚR
Hissis elismerően biccentett, miközben újra felmarkolta a véres kardot. A domb tövében egymásba olvadt a két sereg. Az orkok akárhányszor darabokra törték a csontvázakat, azok újra összeálltak, hogy villámló szemgödörrel, mérget köpve terítsék le a bestiákat. A száztizenegy lassan ocsúdott, ám az élőholt támogatásnak hála, kevés embert veszített az első percekben. A három nap alatt szerveződött csoportok élére hamar vezetőt szült a kényszer. A papi mágiától felbátorodva puszta kézzel estek neki a közéjük sodródó orkoknak. Parányinak tűntek a mázsás vadak között, mégis úgy tűnt, a túlerő előbb-utóbb maga alá gyűri a farkasfiakat. Hissis közelében egy sápadt képű ork nőstény bukkant fel, több sebből vérezve küzdötte át magát a holtak sorfalán. Meztelen tőgyei a köldökéig csüngtek, nem fedte őket egyetlen árva rongy vagy vértdarab sem. A famor szíve a torkában dobbant, ahogyan a nőstény acsarogva rontott neki. A törött kezű obsor riadtan markolta fel a buzogányt, de megemelni már nem bírta. A nőstény előre mart, Hissis pedig a Hadiakadémián beléívódott mozdulattal vont pengefalat a támadás elé. Lehunyta a szemét, amint az agyar alig arasznyival csattant az arca előtt, fájdalmas vonyítás kíséretében. A nőstény vérző mellkassal lépett hátrébb, láthatóan nehezebben viselte a fájdalmat, mint hím falkatársai. Vér, dögök és vadak szaga kavargott Daychín porfellegében. A famor úgy érezte, a bordái menten átdöfik duzzadó tüdejét. Alig kapott levegőt. Vére pezsgésével azonnal elhatalmasodott rajta a rosszullét. Minden félelemmel töltött pillanat csak közelebb sodorta a végső kiszáradáshoz. A törött kezű megemelte a buzogányt. Az ork nőstény kaffogott, úgy tűnt, nem szánja el magát újabb rohamra. Hissis idegesen tűrögette szakadozott dreggisét. Primagitorként nem kívánhatott megfelelőbb öltözéket, temérdek áfiumos fiola elfért a redőkben, ám a csatamezőn egyre súlyosabbá vált a szövet. 113
LÜIS SAUL
Három nap. Ennyit sikerült túlélnie? - Zihálva nézett farkasszemet a felbőszült nősténnyel. A kardot fullánkként szegezte előre, és már azon volt, hogy nekiindul, amikor megremegett a föld. A törött kezű újfent elejtette a pörölyt, Hissis csaknem térdre rogyott, fülében visszhangot vertek Ukhyorr liturgikus szövegének felhangjai. A homályjárók elviharzottak a csapat felett, a nyugati szárny felé. Még hogy szárny! A famor elmosolyodott kínjában. Máshogy tanulta ő a hadviselést, és abban a kódexben az ő seregüket legfeljebb csürhének lehetett nevezni. Az orkok csak egy szemhunyásnyira torpantak meg, Hissis hátán égnek meredt a szőr. A bőrén érezte a környéken sűrűsödő manát, és a viszontagságokban edződött ösztönei azonnal riadót fújtak. Megszédült az elméjének csapódó idegen akarattól. Hirtelen nyúlósnak és nedvesnek érezte a levegőt, gyűlölte az életet, de mindennél jobban gyűlölte azokat, akik elüldözték őt otthonából, s akik miatt új fészket kellett keresnie. Te vagyunk mi! A teremtőknek pusztulnia kell! Hesserdannak pusztulnia kell! A primagitor a fejéhez kapott, az idegen tudat hajszál híján áttörte elméje védműveit. Sűrű pislogásokkal próbálta kiélesíteni elhomályosodó látását, és az utolsó pillanatban emelte torokmagasságba a kardot. A törött kezű férfi fojtásra emelkedő kézzel rontott neki, egyenesen a pengébe szaladt. Gurgulázva omlott össze, amint a kard átdöfte a gégéjét. Szemében jópár pillanatig kísértett még a tűz, amit Hissis az orkokéban is felfedezett. A csata képe szemvillanás alatt megváltozott. Az idegen tudat súlya alatt csaknem mindenki megrogyott. Pusztán az élőholtak és a maroknyi toroni számított kivételnek, akik bírták az elme hatalmát. A megfolyt arcú kámzsás, a Sebhelyes, egy kövér, kopasz, hegtől hemzsegő obsor, és a mézhajú nő kétségbeesetten próbált kitörni sajátjaik gyűrűjéből. Mire Hissis felocsúdott a 114
B O S Z O R K Á N Y H A D ÚR
bámészkodásból, azon kapta magát, hogy társai rontanak rá üveges tekintettel. A famor fogcsikorgatva markolta meg a kardot, ám nem szívesen vágott volna le egyet sem az övéiből. Tudta, ha netán túlélné, rajtuk múlhat az élete. Assahur halott! A Fekete Kéz egykori nagymestere reszkető karral dörzsölte meg a szemét. A homályjárók felsikoltottak. Minket követtek! parancsolták a holtak nyelvén. A zaurakok erre megfordultak, úgy hasítottak és védtek, mint egy kahrei ostromgép, aki olykor szívóssággal kárpótolja lomhaságát. Ukhyorr élőholtjai lassúságuk ellenére mégis meglepően hamar vágtak utat maguknak. Hissis megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy hárman épp az őt veszélyeztető csoporton át. Több sem kellett neki, egy combsebet kiosztva kibillentette egyik ellenfelét egyensúlyából, utat nyitva a zaurak éknek. Amikor a holtak melléje értek, ő szorosan mögéjük lépve árnyékként követte lépteiket. Ha kellett szúrt, ha kellett vágott vagy zúzott. A többi sarokba szorított társa észrevette, mit művel, s ők is igyekeztek követni a famor példáját. A föld újra megrázkódott, az orkok mintha lelassultak volna, szüntelen kántálás zengett a levegőben. A frontvonal mellett Ukhyorr izzó szimbólummal emelte magasba a kezét. Az égen fekete örvény jelent meg, s felszippantotta a talajról az apróbb kavicsokat. A homályjárók az örvény hullámain lovagolva maguk is Tharrhoz fohászkodtak, miközben a zaurakok védőgyűrűt vontak alakjuk köré. A zászlóhordó csontváz harcosok kihasználva az ellenség figyelmetlenségét, éles karmokkal martak az orkok felé. Úgy tűnt, az őket irányító boszorkánymesterek ereje lassan megfogyatkozott. Az élőholtak nem lövelltek már villámokat szemeikből, érintésük nyomán sem rothadt el a hús. A farkasfiak egyre többször zúzták őket darabokra, s helyükre lépve elragadtak egyet-egyet a zaurakokból; élő ellenfelük a bűbáj óta vajmi kevés akadt. 115
LUIS SAUJL
Hissis megérezte az örvény erejét. Csaknem orra bukott, amikor a fekete tölcsér a földbe nyalt. Teste felforrósodott, orra, füle vérezni kezdett, látása is egy pillanat alatt elhomályosult. Csak most döbbent rá, hogy a zaurakokkal együtt a vesztébe rohan. A föld szüntelen reszketésbe kezdett, pattogtak a kavicsok, Hesserdan bámészkodó őrei behúzódtak a tornyok védelmébe. A primagitor elszakadt a zaurakoktól és hátrálni kezdett. Zavart tekintetű társakkal és riadtan vonyító orkokkal találta szemben magát. A két nép fiai mintha álomból ébrednének, meglepetten méregették egymást. Úgy tűnt, az örvény hatására visszakapták ellopott elméjüket. Értetlenül figyelték, amint meghasad lábuk alatt a talaj. Az orkok prüszkölve rázták fejüket, sűrűn pislogva próbálták kitalálni, vajon hol lehetnek. Fel-fellobbant szemükben a láng, olyankor Ukhyorr és a homályjárók felé araszoltak. Az elsőként eszmélő obsorok, felismerve, hogy őrizetüket vesztették, futni kezdtek, be a dombok közé. Akadt, aki után ork portyázó eredt, mások a zaurakok védelmét keresték, míg a bölcsebbje Hissis példáját követve a csontvázsereg védelmébe hátrált. Az életben maradottak aggódva figyelték, amint a templom faláról leváltak a pillérek, s dübörögve krátert ütöttek a talajba. Ukhyorrt majdnem levetette hátáról a föld, ám a pap tovább kántált. Lába alatt egyre nőtt a halom, majd a csillag alakban meghasadó domb mélye visító hang kíséretében kitüremkedett, s dögletes bűzű nedv kezdett csorogni belőle. A famor a füléhez kapott fájdalmában, a feje majdnem széthasadt a rettenetes zajtól, szédülten rogyott az elesettek közé. A dombot majd' öt láb hosszú csápok tépték fel. Sárszínű indáknak tűntek, csonttüskében végződő hegyükkel vadul döftek ellenségeik felé, ám hiába próbálkoztak, a homályjárókban nem tehettek kárt. Ukhyorr, aki meglovagolva a földhullámokat kitartóan dacolt az elemekkel, felkacagott a testébe vágódó csontdárda láttán. Még akkor is nevetett, amikor az a magasba lendí116
BOSZORKANYHADÚR
tette. Öröme csak akkor hagyott alább, amikor az inda dühösen a földhöz csapta. A domb mintha szájat növesztett volna, nyirkos, bordó gödör nyílt rajta arasznyi tüskékkel. Hissis azt hitte, menten elájul az újabb visítástól. Az orkok és az obsorok fülükre tapasztott kézzel vergődtek a porban. A homályjárók folytatták Ukhyorr művét, és a mágikus tölcsér szikrázva vágott ismét a dombba. Az a fél tucat obsor, aki talpon maradva eddig a zaurakok menedékét kereste, most riadtan próbált távolabb kerülni a felszínre törő fajzat elől. Egyenesen az orkok felé rohantak, ám soha nem érték el a bestiák sorait. A tölcsér kiteljesedett és pukkanó hang kíséretében önmagába roskadt, beszippantva minden nedvet jó húszlábnyi körzetben. A földrengés szemvillanás alatt megszűnt, az élőlények vérpermetté váltak, a porba már csak csontjaik hullottak. A tölcsér széttépte Daychín szörnyetegét is. A fajzat utolsó visítása a létezés több síkját feltépve jótékony ájulást hozott a még élők számára. Hissis még látta, amint Ukhyorr diadalittasan emelkedik fel a földkupac mögül és élvezettel fordítja arcát az esőként szitáló vérbe. *
*
*
Hissis reszketve tért magához, úgy sejtette, alig pár percig lehetett eszméletlen. A száztizenegy némán gubbasztott Hesserdan árnyékában, a megmaradó orkok szétszéledtek az élőholtak erejét látva. Vérszag terjengett a levegőben. A famor remegő kézzel törölte meg a szemét. Már nem is emlékezett, mikor könnyezett utoljára. Körbenézett, Assahurt kereste, de csak orkok és obsorok tetemét látta. Egyedül maradt. Csendben visszafeküdt a földre, szorosan magához szorította kardját. Arra gondolt, lehunyja a szemét, elalszik, és nem kel fel többé. Az éhség vagy a szomjúság úgyis hamarosan megöli. Ugyan mire ment volna 117
LU1S SAUL
a varázshatalma nélkül afféle szörnyűségek ellen, mint a daychíni fenevad? A hideg futkosott a hátán, ha belegondolt, hogy az a szörnyeteg valaha Hesserdan falai mögött születhetett, valamely őrült papok kreatúrájaként. A famor arcát a föld felé fordította, hogy senki ne láthassa, amint zokogni kezdett. - Büszke vagyok rátok! - Ukhyorr zengő hangjára Hissis összerándult. - A mai napon végérvényesen átléptétek a változás első kapuját! Most már mindanynyian méltóak vagytok Tharr figyelmére! A primagitor megtörölte az arcát, s felkönyökölt, hogy láthassa az élőholt vezért. - Éppen ezért a számoknak helyre kell állniuk folytatta Ukhyorr, kezében egy bőrzsákkal a túlélők között sétált. Odanyújtotta az iszákot nekik, hogy húzzanak belőle. A toroniak értetlenkedve néztek össze. - Mert a káosz nyolcvankilencedik dogmája kimondja: csak ott lehet káosz, ahol rend van. Az élőholt odalépett a famorhoz, odanyújtotta a zsákot. - Húzz! Hissis óvatosan túrt az iszákba, gyanakodva nézett farkasszemet a pappal. Apró, hideg golyóbisokat érzett. Amikor kihúzta kezét, tenyerén áttetsző üveggolyó feküdt. Ukhyorr bólintott, és tovább sétált. - Három pap, tizenegy magitor, huszonhét zaurak és huszonegy zászlóhordó. Hatvankét légiós a holtak birodalmából. Ez Tharr mérlegének egyik tálcája. - Úgy tűnt, az élőholt az utolsó golyókat osztja. - És hetvenhatan az élők közül. Hissis szemöldöke a magasba szaladt. Majd negyven embert veszítettek alig három nap alatt. Újra zokogni támadt kedve, ha a jövőre gondolt. Vajon legközelebb nem temetik-e el végleg pusztán figyelmetlenségből? Daychín mely fenevadjával kell legközelebb szembeszállniuk fegyver nélkül? Vagy épp meddig bírja étlen és szomjan? Ukhyorr Hesserdan tornyaira pillantott. 118
B O S Z O R K Á N Y H A D ÚR
A gyilokjárókról kénsárga köpenyes alakok figyelték az erőd előtt heverő holtakat és a tébláboló élőket. A nap egyre vörösebb árnyalatot öltve bukott alá mögöttük Tharr lecsukódó szemeként. - A mai napon mindenki kiharcolta a kegyet, hogy élve vagy holtan, de a légióig vezessem. - Az élőholt eltűnődött. - Inkább holtan. - Egy pillanatra megtorpant, mintha nevetésre számított volna. - Ám egyelőre élve maradhattok. Kivéve azt, aki a bíbor golyót markolja. Hatvanhárman a holtak birodalmából és hetvenegyen az élők közül. Ez lesz a számok rendje! - Ne! Uram, ne! - kiáltotta egy hosszú, göndör hajú fickó, aki vonásai alapján dwoon származék lehetett. Reszketve emelkedett fel ültő helyéből, tiltakozón rázta kezét. - Két orkot is megöltem, hogy ne essen baja a katonáidnak! Ukhyorr szenvtelenül hallgatta a könyörgést. - Két orkot és egyet a mieink közül! Még a hasznodra lehetek! - A fickó a társaihoz fordult. - A hasznotokra lehetek! Nem értitek?! - Nyugodj meg, a hasznomra leszel! - Ukhyorr intett, a homályjárók a fickóhoz libbentek. A férfi megpróbált elfutni előlük, de szinte azonnal utolérték. A ködtestek átsuhantak a férfién, aki egy pillanatra megmerevedett, arca torz grimaszba fagyott, majd a fickó összecsuklott. A homályjárók felnyalábolták a tenyeréből kiguruló vörös golyóbist, és visszaadták vezérüknek. A magitorok azonnal tették a dolgukat. Szavaikra megmoccantak a zaurakok, felnyalábolták a tetemet, a dombok takarásába vitették, csak ott, a többiek tekintetétől távol kezdtek rituáléjukba. - És a többi elesett társunk? - kérdezte valaki a tömegből. Hissisben egy pillanatra felcsillant a remény. A nekromancia avatottjaként nem viszolygott egy élőholttól sem. Talán ha... - Ők elbuktak. Testüket a dögevők hordják majd el. A famor keze megszorult a kard markolatán. 119
LlffS SAUL
- Legalább hadd temessük el őket! Ukhyorr érdeklődve vonta fel szemöldökét. A drágaköves karikák megcsillantak a nap utolsó fénysugaraiban. - Eltemetni? Neeeem. Nagyobb kegyet mutatok annál. - A pap intett az egyik magitornak. - Tüzet! A boszorkánymester előreszegezte balját. Villám cikázott elő ujjából, egyenesen az egyik földön heverő, prémekbe bugyolált orkba. A szőrme megpörkölődött, apró lángnyelvvel pislákolt fel. - Három napon át nem ittatok és nem ettetek! Tharr azonban nem várja el, hogy mindig így legyen. Átléptétek az első kaput, megérdemlitek hát az ő étkét! Áz orkok büdösek és szőrösek. De ők nem. - Ukhyorr a halott toroniakra mutatott. - Jó étvágyat, Mananyargalók! - azzal hátat fordított a katonáknak. Egyetlen csettintésére eltűnt Hissis tenyeréből az üveggolyó. Mire a szakasz felocsúdott, a vezér már a dombok mögé húzódott. A toroniak egy darabig értetlenül álltak. Némelyikük arcán az iszonyat ült, ám javuk az egyre nagyobb lángra kapó bundát és a földön heverő fegyvereket figyelte. Az ösztön rövid időn belül győzött. Az emberek szinte egyszerre mozdultak, hogy egymáson átgázolva a fejedelmi falatokhoz juthassanak. Verekedés zaja, szitkok töltötték meg a beköszönő éjszakát. Hissis távolabb húzódott a lángoktól, hogy ne kelljen éreznie a sercegő hús szagát. Végigbotladozva a csatamezőn Assahurt kereste, remélte, nem került terítékre senki által. Amikor rábukkant, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Egykori testőre mellé kuporodott, előreszegezett karddal jelezte, hogy az élete árán is hajlandó megvédeni a pugomagitort a gyalázattól. Senki nem próbálkozott vele, akadt könnyebb préda bőven. Még a dwoonnak is, aki visszatérve a dombok mögül, sápadtan, üveges tekintettel, ám mégis hatalmat sugározva csaknem két tetemet felfalt. Maroknyian akadtak csupán, akik öklendezve hallgatták az éjszaka hangjait. Hesserdanban kürt zúgott 120
B O S Z O R K Á N Y H A D ÚR
az elesettekért. Hissis az ájulással küzdve próbált ébren maradni, miközben azon járt az esze, hogy ha túl akar élni, erőre lesz szüksége. Ahhoz viszont mihamarabb ennie kell. Húst. A sereg már rég elnyugodott, a kék hold ezüstje borult a tájra, amikor Hissis-on Salayn Míchíel megemelte a fegyverét. Időbe telt, amíg elföldelte egykori testőrét. A sírhalomra Tharr áldását kérte. Miután végzett, a kialudt tábortűz parazsához botorkált, megpiszkálta a láng mellett hagyott sülteket. Illatuk egyre íncsiklandozóbbnak érződött, a sötétben úgy festettek, akár egy malacsült maradékai. A famor kezébe vett egy húsosabb csontot, könnycsepp gördült végig az arcán, amikor az ajkához emelte. Visszafojtotta a lélegzetét, és leküzdve az undort, nekilátott a vacsorájának. *
*
*
A hesserdani összecsapást követő napokon nem csak Ukhyorr számára vált érezhetővé a változás. Az éjszaka, amikor ember embernek farkasává vált, meghatározta a száztizenegy jövőjét. A bátrabbak, akik végül ettek és az orkok zsákmányaiból oltották szomjukat, kipirultak, új erőre kaptak, és egyre megvetőbb pillantásokat vetettek azon kevesekre, akik tovább éheztek és szomjaztak. A nappalok unott meneteléssel teltek, a száztizenegy ideje az est leszálltával érkezett el. Akár a Sápadt Légióé. Az éjszakára valóságos frontvonalak alakultak ki. A zsákmányolt hús elfogytával a ragadozókat csak az tántorította el a prédáiktól, hogy a többiek is magukhoz vették az orkok fegyvereit. Hissis, aki Assahur elvesztése óta csak árnyéka volt önmagának, furcsa érdeklődéssel figyelte a körülötte lévőket. Az eddig kialakult csoportok tovább szakadtak, az erősebb obsorok leváltak a gyengébbekről, új közösséget teremtettek, de elszakadtak övéiktől a nők és idősebbek is. Egyedül a famorok 121
LU IS SAUL
gyülekezete tűnt megtörhetetlen szövetségnek, bár így is maroknyian voltak csupán a száztizenegy többi kasztbelijéhez képest. A változásokat figyelve Hissis egyre jobban aggódott a sorsáért. Az élelem visszahozta őt a túlélni akarók közé, ám Assahur nélkül nem dacolhatott egyik csoporttal sem. Gyanította, hogy ha a ragadozók újra lecsapnak, a magányos prédát választják először. Még Ukhyorr enyhülése sem javította esélyeit. Az élőholt pap végre katonaként bánt velük. Bár irama így is könyörtelennek számított, nem hajtotta őket halálra, miután újra az Erchag felé vezényelte övéit. Ahogyan hagyott időt a homályjáróknak a feltöltődésre, úgy az embereknek is hagyott teret. A zaurakok már nem a toroniakat figyelték, a tábor nyugalma felett őrködtek. A hesserdani mészárlást követő napokban csak kevesen akadtak, akik úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak a szökéssel. Őket Aiul és Fharrahs, a két homályjáró hozta vissza. Lelküket ők maguk, testüket a Mananyargalók falták fel. A lakomát követően néhány napra enyhült a csoportok közötti feszültség. Ám a korgó gyomor és az emberek növekvő bátorsága állandó veszélyt jelentett. Az eszköz pedig ott volt minden katona kezében, hogy megszerezze azt, amit akar. Ukhyorr temetési rítusa végigkísérte a száztizenegyet minden egyes éjjel, és előfordult, hogy egy-egy reggelen valaki nem ébredt fel. Hissis azon tűnődött a zsákmányon marakodókat látva, hogy ha a változás első kapuja ezt tette a toroniakkal, vajon mit hoznak az elkövetkező stádiumok? A hesserdani összecsapást követő tizenhetedik napon úgy döntött, nem egyedül várja meg, amíg választ kap a kérdésre. *
*
*
A famorok majd' derékig érő kórórengeteg közepén vackolták el magukat. A száraz növény azonnal árulójává vált a lépteknek, így senki nem férkőzhetett ész122
B O S Z O R K Á N Y H A D ÚR
revétlen a közelükbe. Egyedüli veszélyt egy gondosan odahajított fáklya jelenthetett volna a számukra, amely belobbanthatta a kórót, ám az élőholt magitorokon kívül senkinek nem akadt tüze. Hissis összefogta magán dreggisét, nem vesződött azzal, hogy elleplezze érkezését. A kék hold ezüstös aurát vont a kyrek köré. Az őrt álló kevesek felegyenesedtek, jelentőségteljesen villantották meg az orkoktól zsákmányolt hegyes vasdarabokat és kardnak beillő késeket. Az egyikük - vékony árnyék - hátat fordított az érkezőnek, s egy pillanatra eltűnt a kórórengetegben. Amikor ismét felbukkant, újabb alakok emelkedtek fel a növények közül, mozdulatukra halk ropogás kélt. Hissis azon kapta magát, hogy fél tucat toronival néz farkasszemet. - Mit akarsz? - vakkantotta oda az egyik. A famor széttárta karját, hogy jelezze, nincsenek ellenséges szándékai. - A Sebhelyeshez jöttem. A kyrek összesúgtak, a holdfényben úgy tűnt, a vékony alak tölti be a szócső szerepét. - Aztán minek? - Elfogadom a kérését. Csatlakozom hozzátok. Néhány szívdobbanásra csend ülte meg a vidéket, aztán gúnyos kuncogás kélt a rengeteg mélyéről. Az öröm lassan átragadt az őrökre is. A kórórengetegből vállas férfi emelkedett fel, gondosan ügyelt rá, hogy a holdfény megvilágítsa az arcát. Hissis fintorogva ismerte fel benne Kijent. - Nocsak, Ametiszt! Már vártam ezt a pillanatot! Hissisnek bármennyire nehezére esett, tudta, hogy ezúttal csendben kell maradnia. Kijén előmerészkedett a bozótosból, öltözékéből földszag áradt. - A szükség csak idehozott, igaz? Félsz, hogy maholnap valaki a te húsodból zabál! A primagitor állkapcsa megfeszült. Meredten bámult előre, nem méltatta Thysies régensét egyetlen pillantásra sem. 123
LUtS SAUL
- Hibáztál, amikor nem ismerted fel a kegyet! Késő, Ametiszt! Takarodj vissza a porba, az obsorok mellé! Kijén hátat fordított a famornak, visszasétált fekhelyéhez, Hissis azonban nem tágított. A felé mozduló őröket látva megköszörülte a torkát. - És mit gondol a Sebhelyes? - kérdezte fennhangon. Az őrök megtorpantak. Kijén újra szólásra emelkedett, ám a felegyenesedő alak a torkára forrasztotta a szót. A vágott képű famor mosolya vicsornak hatott az éjszaka gyér fényében. - Figyellek, mióta Ehhsarymban megláttalak. Ismerem a tetoválásaidat, primagitor. - Akkor tudod, hogy hasznotokra leszek! - Képességeiddel talán. De a hiúságoddal mit kezdjek, Ametiszt? A kérdés lógva maradt a levegőben, a famor hallgatott. A Sebhelyes bólintott, mintegy igazolandó következtetései helyességét, majd felpillantott a csillagokra. Hosszú perceken át bámulta őket, mielőtt újra Hissishez fordult. - Csatlakozz hozzánk! - intett végül. - Csak így? - hördült fel Kijén. - Hogy bízhatnánk benne? Ez egy tévelygő, aki elfelejtette, kikhez tartozik! - Elég! - morrant a Sebhelyes, ám Thysies régense nem hagyta abba. - Bizonyítson! Bizonyítsa, hogy hű a Birodalom értékrendjéhez, a Császárhoz és Tharrhoz! - Azt mondtam, elég! Hissis összerezzent a kiáltás hallatán. A Sebhelyes hangját mintha mágia erősítette volna fel, hosszan visszhangzott a dombok között. - Már réges-rég bizonyított - mondta a vágott képű. - Igaz, Hissis-on Salayn Míchíel? A famor döbbent tekintete találkozott Kijenével. Hiába erőltette az agyát, nem emlékezett a sebhelyes képűre. - Hetvenegy emberemet küldte a halálba a démon, amit a szektám ellen idéztél meg - közölte a Sebhelyes. 124
BOSZORKÁNYHAD ÚR
- Kis híján engem is - tette hozzá talányos mosollyal, vágott képét mutatva a famornak. *
#
*
Hissis sokat hallott már Daychínról. A legtöbb történet rémséges teremtményekről, mágikus zavarokról szólt, a vidék most mégis úgy hevert előttük, mint az őszbe öltözött gedaga-yggyri dombvidék. Szöcskék ugráltak fűszálról fűszálra, zerge szökkent a sziklákon, a kórórengeteg lila virágait bontogatta. A száztizenegy az elmúlt hetekben ki sem mozdult az Erchag ormai közül. A vörös sziklák árnyéka hűtötte a szüntelen meneteléstől izzadó testeket, és a mályvaszín napkorong kíméletesen bánt hevével. A famorok lemaradva, a magitorok előtt meneteltek. Kijén és a bőrvértes társa, akiről kiderült, hogy a Távol-nyugati concitator szolgálatában állt, mígnem egy vesztes tengeri ütközetet követően elveszítette ura kegyét, a megfolyt képű kyrt segítették. A mélylila kámzsába bugyolált férfi szótlanul zárta a kiemelkedettek sorát. Hissis úgy sejtette, valamiféle pap lehetett, aki hitét megtagadta, vagy épp társai gondolták úgy, hogy nincs közöttük helye. Talán kivágták a nyelvét, hogy megfosszák fohászaitól és ezzel isteni hatalmától. Erre utalt a homlokán lévő heg is, amely Tharr szimbólumát mintázhatta egykor, akárcsak Ukhyorr fején. Mára azonban csupán egy heg maradt, amihez hasonlót a famor azokon a pietorokon látott, akik önkezűleg próbálták eltávolítani magukról a boszorkánymesterek tetoválásait. Hármukon és a Sebhelyesen kívül még heten akadtak a kiemelkedettek közül. Egy ikerpár, akik a vonásaik alapján az északi határvidékről származhattak. Enyhén vágott szemük, keskeny szájuk és sárgarézhez hasonlatos bőrük a kyrrel keveredő tiadlani vért sugallt. Egy vállas, szögletes állú fickó, aki termetével messze kirítt a toroni átlagból. Járása alapján súlyos felszerelésekhez szokott, talán valamely lovagrend tagja lehetett. 125
LUIS SAUJL
Ketten akadtak még, akik hasonszőrűnek tűntek Hissishez. Bár gondosan kámzsájuk alá rejtették tetoválásaikat, az arcukra pingált magitori jelek árulójukká váltak. Egyikük kopasz volt, a tarkóján mintha pikkelyek sarjadtak volna, körömnyi zöldes bőrkeményedések borították a fejét, a másik szőke sörtehaja elütött a sötétebb borostájától. Az utolsó két kiemelkedett egy szikár, csontos férfi és egy vékony derekú nő volt. A férfi az öltözéke alapján valamiféle kereskedő lehetett, erre utaltak a gallérjába, kabátszegélyébe varrt külhoni prémdarabok, amik mára erősen hullatni kezdték szőrüket. A famorok közül egyedüliként ékszereket is hordott. Hissis úgy vélte, a fickó önként érkezhetett Ehhsarymba, különben a karaván tagjai megfosztották volna értékeitől. A nő kyreknél szokatlan módon égővörösre festette haját, amelynek tövében már megjelentek a szőke foltok. Nem számított kifejezetten szépnek, ám pillantásában volt valami ősi tűz, ami egy pillanatra még Hissist is meglegyintette hevével. A primagitor Sogron hívének vélte a nőt, ám hiába fürkészte őt, a könnyed utazóruha nem árulkodott semmiről. - Nem emlékszem rád - vallotta be Hissis a mellette menetelő Sebhelyesnek a sokadik kaptató után. - Én viszont pontosan emlékszem. - Miért nem hagytál egyedül, ha az ellenséged voltam? - Nem lettünk barátok, Ametiszt - figyelmeztetett a vágott képű. - Ám valamit megértettem, amikor a Végzet Hetvenhét Útja közölte, hogy a tremchart viselem. A Birodalom nélkül semmire sem mész. És itt, a hegyoldalban azok jelentik a Birodalmat, akik még emlékeznek rá, hogy milyen. - Akkor a Birodalom a végnapjait éli. - Nem osztom a véleményed. Az obsorok száma jelentősen apadt, míg mi egyetlen famort veszítettünk. A napszámosok túl ostobák, hogy ellenálljanak az ősi vérnek. Újra rendet fognak tanulni. - Mégis hogyan? 126
B O S Z O R K Á N Y H A D ÚR
- Ahogyan megtették a szolganépek. Ha kell, acéllal véssük az elméjükbe. Hissis a száztizenegyet nézte. A csoportok egymástól leszakadva meneteltek a zászlóhordók után. Nem jajgatott, nem könyörgött senki, csak tették a dolgukat, ahogyan katonához illik. - És Ukhyorr? A Sebhelyes elmosolyodott. A démonkarom tépte heg fehér ajakként húzódott arcán. - Megfeledkezel tán arról, hogy valaha én is részese voltam a Házak közötti viszályoknak? Megvannak a terveim, Ametiszt. - Van nevem. - Itt már nincs. Hissis végigpillantott a famorokon. - Méltó elégtétel, hogy itt látsz? - kérdezte. A Sebhelyes felvonta a szemöldökét, tekintete sötéten villant. - Semmi sem lehet olyan édes, mint látni téged szenvedni és meghalni - közölte a kyr. - De nem itt és nem most. Hissis nem faggatózott tovább. Az Erchag köveibe feledkezett. A sziklakiszögellések árnyékában olykor mintha kísértetet látott volna. Jádezöld szem villant, Assahur oldalán Mía és Achelin intett apjának, ám amint a famor arra kapta fejét, a jelenés nyomban szertefoszlott. A képek túlságosan élőnek, túl elevennek hatottak ahhoz, hogy pusztán a képzelet szüleményei legyenek, ám a famor hiába kereste a bizonyítékot. Hogy figyelmét elterelje kísértő lelkiismeretéről, inkább kérdezett. - Mind a tremchart viselitek? - Talán te önszántadból jöttél ide? - Húzta el a száját a Sebhelyes, mint aki más lehetőséget el sem tudott képzelni. A famor egy szívdobbanásig tétovázott, majd megrázta a fejét. - Nem. - Talán az ikrek nem - enyhült meg a vágott képű. - A többiek biztos. Kijén Thysieszből, az Érsek 127
LUIS SAUJL
a nyelvjárása alapján valahonnan innen, Nyugat-Toronból, a Bőrvértes szintén thysieszi, a Gárdista Shulurból, Kígyó Sabbúlból. Magitort Myddor városában érte utol Tharr keze, a Kalmár Dagh Piettenből, Tűz Cyer Navilasból. Hissis meglepődött, hogy a légió begyűjtői mennyire behálózták Toront. Úgy tűnt, a karavánok elől nincs menekvés. Ám vajon kikből születtek azok az ezrek, akik a boszorkányhercegek csontaknáiban gubbasztottak, a Légió sorait erősítve? Ahogyan a famor elnézte a száztizenegyet, alig kéttucatnyi túlélőt saccolt az öt év leteltével, és legfeljebb kétszer ennyi élőholtat. Számításba véve azokat, akiket még Ehhsarymban látott, talán ha kétszáz Légiós kerül ki majd az erőd falai közül. Aztán eszébe jutott a többi templomgazdaság, és belátta, porszemek csupán Daychínban. A száztizenegy a maga ütemtelen menetével kaptatott fel az Erchag dombjainak egyikén. A csontvázharcosok lobogói épp alábuktak a sziklák mögött, az obsorok csatakosan követték őket. Hissis a tájba feledkezve azon kapta magát, hogy kezdi megszokni a vidéket. Csak az egyre égetőbb viszketés és a szomjúság zavarta, amely újra felütötte a fejét, bár mintha nem olyan hévvel tette volna mindezt, mint legelőször. Már épp ismét kérdezett volna a Sebhelyestől, amikor megérezte a fókuszálódó mágikus esszenciákat. A hullám a semmiből érkezett, az Érseket azonnal a földre taszította, de Kígyó és Magitor is megrogytak tőle. A famor először támadásnak hitte a varázst, a hesserdani fajzat praktikájának, aki Tharr tudja, hogyan, de túlélte a halálos tölcsért. Ám amint a hullám hirtelen tovább haladt, rádöbbent az igazságra, Daychín végre megmutatta igazi arcát. Hissis túl későn kapott észbe, és ahogyan a manafodor feltépte a Szövedéket, úgy sodorta magával az anyagi valóságot is. A dombon feneketlennek tűnő, lábnyi széles hasadék nyílt, épp az utolsó csapat obsor és a famorok között. A primagitor, aki a Sebhelyessel együtt az élen haladt, kétségbeesetten fordult vissza, 128
B O S Z O R K Á N Y H A D ÚR
ám a föld kicsúszott a lába alól. Hissis tíz körömmel kapott a sziklák után, tüdejéből szinte kiszorult az összes levegő, ahogy a verem falának csapódott. A Sebhelyes sem járt másképp. Vicsorogva markolta a hasadék peremét, amely a manahullám hatására tovább repedt. A mélyből elhaló sikoly hallatszott, egy obsort végleg elnyelt a szakadék. A többi famor megtorpant, a szüntelen omladozó hasadék szélét látva hátrálni kezdtek. A magitorok szavára a zaurakok is megálltak, lassú léptekkel távolodtak a peremtől. Hissis a Sebhelyesre pillantott. A férfi izzadó homlokkal kapott az újabb és újabb biztos pont után, ám mindannyiszor kifordultak helyükről a kapaszkodónak kiszemelt kövek. A primagitor a lábával próbált támasztékot találni, de minél jobban ficánkolt, annál inkább lemorzsolódott alatta a sziklafal. Tehetetlenül lógtak mindketten, hiába igyekeztek, képtelenek voltak szilárd talajra vergődni. A fal fokozatosan omlott darabokra, ahogyan a manahullám utórezgései tovább hasították a valóságot. A famor döntött. Segítséget kellett hívnia, különben nem maradt esélyük. -Valaki... - Meg ne próbáld! - förmedt rá a Sebhelyes. Hissis dühödten rivallt társára. - Akkor meghalunk! - Ukhyorr visszahoz majd! A primagitor döbbenten vonta fel orrcimpáit. - Te tényleg meghalsz inkább? - Mind megfogunk - kacagott a Sebhelyes. Árnyék libbent, mint amikor madár takarja el a napot. Hissis először azt hitte, Aiul vagy Fharrahs érkezett a segítségükre. Meglepetten vette tudomásul, hogy egy izzadságszagú obsor ugrotta át az egyre táguló hasadékot, kétségbeesetten próbálta megvetni lábát Hissisék oldalán. A göndör hajú fickó először majdnem hanyatt zuhant a mélybe, ám végül megtalálva egyensúlyát, hasra vágta magát. Földtől mocskos, kérges tenyerét Hissisnek nyújtotta. 129
LUIS SAUJL
- Segítek... messir - rebegte, zavarában nem tudta, hogy hova nézzen, az illem azt diktálta, kerülje a famor tekintetét. A primagitor a vicsorgó Sebhelyesre pillantott. Átvillant az agyán Assahur és lányai emléke. Aztán rézveretes balját meglendítve megmarkolta az ásónyélhez szokott kezet. Az obsor minden erejéből húzni kezdte őt, de a famornak csak úgy sikerült kievickélnie a hasadékból, hogy a szolga ruhájába kapaszkodott. A fickó majd' megfulladt a nyakára tekeredő ingtől. A primagitor sóhajtva tántorgott odébb a bizonytalan talajon. Csak most vette észre, hogy a többiek biztonságos távolból lesik őket. Ukhyorr és a homályjárók úgy figyelték az obsor botladozását, mint a macska a foglyul ejtett egér vergődését. A famorok közül egyedül Tűz volt, aki nyugtalanul járkált fel-alá, de a biztonságos szikláknál tovább nem merészkedett. A talaj hullámzott, fodrot vetett, újrarendeződött, olykor a levegő is követte példáját, felsüvített, zúgott. - Messir! - Az obsor hangját alig lehetett hallani, amint a másik bajbajutottnak nyújtotta a kezét. A Sebhelyes követte Hissis példáját, a fickót használva létrának ő is partra vergődött. Az obsor megkönynyebbülten egyenesedett fel, hogy a biztonságot jelentő sziklákhoz kísérje a Sebhelyest, amikor a manaháló még egy utolsó fodrot vetett. A végső hullám a vágott képű mögött tépte fel a valóságot, felverte a port. Az obsor még megpróbált elugrani a leomló kövekről, de ahogyan az imént a két famor, ő is az újonnan nyíló verembe zuhant. - Segítség - nyögte, miközben halálra vált arccal kapaszkodott az életéért. Egyik keze alól kifordult a kavics, és ő kis híján lezuhant. Hissis az ajkába harapva figyelte, amint többen ugrásra készen megfeszültek, de végül senki nem indult neki. Minden tekintet a Sebhelyesre szegeződött, aki alig karnyújtásnyira, az elcsituló sziklapárkányról nézett le az obsorra. 130
BOSZORKÁNYHAD ÚR
- Segíts, messir! - sütötte le szemét a göndör hajú toroni. A vágott képű fickó a hasadék túlfelén sorakozó társaira emelte a tekintetét. Perceknek tűnő pillanatig farkasszemet nézett velük, majd hátat fordított a jajgató toroninak. - Ne hagyj itt, kérlek! - A fickó kétségbeesetten kapott a famor felé, ám mozdulatával megpecsételte sorsát. A lendülettől kifordult tenyere alól az életét jelentő szikla, és ő sikoltva zuhant a mélybe. Mire a többi társa odaért, hogy segítsen, a hangja is elhalt a sötétben. A Sebhelyes elégedett grimasszal porolta le ruháját, komótosan sétált vissza a többiekhez. Tekintete találkozott Hissisével. A primagitor őszinte megvetéssel mérte végig egykori ellenségét. - Koszos obsor volt - mondta a Sebhelyes. Az obsor társai vicsorogva méregették a maroknyi nemes vérűt. - Érted halt, rútpofa! És a koszos falkádért! A Sebhelyes, ahelyett, hogy meghúzta volna magát, a képükbe röhögött. Egy dús szakállú, barbár küllemű fickó ugrott volna neki, ám egy láthatatlan erő visszarántotta a porba. - Tovább! - Ukhyorr mágikus szava korbácsként csapott közéjük. Az élőholt homlokán felizzott a szent szimbólum. Ellenvetést nem tűrően mutatott utat a zúgolódóknak. Csak amikor a száztizenegy újra nekiindult, akkor engedett meg magának egy hamiskás mosolyt Hissisék felé. *
*
*
Az alkony már újra a dombvidéken érte őket. A táj kísértetiesen hasonlított Hesserdan környékére. Ellaposodó lankák, száraz cserjék, kígyók a kövek között. Hissis azon sem csodálkozott volna, ha valami láthatatlan kapun átvonulva épp oda jutottak. A lenyugvó nap fényében alig látszottak már a homályjárók, a zaurakok is egyre porosabb öltözékben dermedtek szoborrá, 131
LUIS SAUJL
csak a fehérre kopott csontvázak őrizték makulátlan küllemüket. Hissis amint tehette, elvonult kellően laza földterületet keresni. A kardja épp eléggé kicsorbult az elmúlt napok alatt, nem akarta elveszíteni fegyverét, amely talán az egyetlen mentsvára lehet a felhergelt obsorokkal szemben. Kitépkedte a gyomokat egy koporsófedő alakú kő mellett, és ásni kezdett. - Még azt sem tudod, kivel leszel ma párban - lépett hozzá a Sebhelyes. Hissis nem méltatta szóra, a kard helyett vasakkal átütött kezével vájt a talajba. - Csak nem sajnálsz egy obsort? A primagitor felpillantott, ametiszt szeme hűvösséget sugárzott. - A pugomagitoromat sem sajnáltam - hazudta. - Neheztelsz, amiért szívesen láttalak volna holtan? - Az ellenségemnek mondod magad, a kinyilatkozásaid logikusak. - Akkor? - tárta szét a karját a Sebhelyes. Hissis felegyenesedett, hogy egyenrangúként nézhessen szembe a másikkal. - Tudom már, hogyan akarsz felülkerekedni az obsor túlerőn. A vágott képű érdeklődve dörzsölte meg az állát. - Láttam a tekinteted a halál kapujában. Te már akkor elfogadtad az elmúlást, amikor besoroztak! Egyetlen cél lebeg a szemed előtt: túlélni, ameddig csak lehet. Addig, amíg Ukhyorr végre valódi hatalmat jelentő túlvilági léttel adományoz meg. Ezt akarod, igaz? -Hissis hunyorogva nézett farkasszemet a másikkal, mintha elméjéből akarná kiolvasni a válaszokat. - Lidérccé válni, mint Aiul vagy Fharrahs. És talán ezt várod tőlünk is! A Sebhelyes rezzenéstelen arccal hallgatta végig a primagitort. - És mit fogsz tenni, ha jön egy újabb hasadék, és a többiek túlélnek téged? - kérdezte Hissis. - A mélyben nem vár újjászületés! A vágott képű famor kígyóként mart, megragadta a primagitor dreggisét, magához rántotta a férfit. 132
BOSZORKÁNYHAD ÚR
- Mit gondolsz, miért van szükségem rád? - sziszegte a képébe alig hallhatóan. - Azt hiszed, eltűröm bárkitől is, hogy a káosz dogmáját hirdetve megszegje Toron évezredeken át csiszolódott értékrendjét? Hogy hagyom az obsoroknak a dicsőséget, amit mi aratunk? Azt hiszed? Hissis nem tudta, mit mondhatna. Gyanította, hogy a Sebhelyes elméjét kikezdte már a szomjúság és az éhezés. - Amíg élt a pietorod, kiemelkedettebbnek hitted magad még a fajtádbelinél is! Ha én elbukok, te lehetsz, aki végigviszi a száztizenegyben a Birodalom akaratát! - folytatta a Sebhelyes. A primagitor cinikus mosolyra húzta a száját. - Ezt mondtad mindegyiküknek, igaz? - bökött fejével arra, amerre a többi kyr-vérűt sejtette. A vágott képű elengedte Hissist, kisimította a dreggis redőit. Hümmentett párat, azután hátat fordított a famornak, és visszasétált a táborhelyükhöz. A primagitor újra hozzáfogott a sír megásásához. Minden marék földdel egyre biztosabb volt benne, hogy ha a bosszúját véghez akarja vinni, szüksége lesz a falkára. Ahhoz azonban be kellett hódolnia az ellenségnek, bármennyire nehezére esett. Ahogyan egyre jobban hergelte magát, csontjai belesajdultak az ásásba. Az utolsó marék földet dühödten vágta a cserjék közé, azután a gödörbe roskadt. Mosdatlanságtól felhólyagosodó háta viszketni kezdett. Legyűrte a késztetést, hogy megvakarja, Daychín egét kezdte kémlelni. Halovány, zöld köd húzott csíkot az égre, a szél áramlataira fittyet hányva kúszott odafent. A vörös hold rozsdaszínűvé színeződött tőle, sajátos fényt kölcsönözve a dombvidéknek. Hissis perceken át bámulta az égi vándort, ilyennek képzelte a Lindigass szikláit, már ha akadtak olyanok egyáltalán. Tharr birodalmáról eszébe jutottak lányai. Elhúzta a száját. Legalább most már akadt, aki vigyázzon rájuk odaát. A famor jópár perc pihenést követően sóhajtva vett erőt magán. A Fekete Kéz nagymestereként, a Míchíel-ház egyetlen élő képviselőjeként megtanulta, hogy 133
LUIS SAUJL
minden toronit a vére után a kapcsolatai tesznek azzá, ami. Ideje volt nekikezdenie kiépíteni az ittenieket. Kimászott a gödörből, és indult volna a többiekhez, amikor ökölnyi kő találta lapockán. A famorban bennszorult a levegő, csaknem féltérdre rogyott. Szisszenve kapott a kardja után, és körbefordult a tengelye körül, készen arra, hogy szembeszálljon a támadójával. A dombok között azonban csak az éj gubbasztott. Hissis szuszogva kapkodta tekintetét a bokrok minden rezdülésére, ám senki nem ugrott elő mögülük. A szél olykor megrázta a kórót, a távolban vadak vonyítottak, de nem mozdult semmi. A primagitor kissé vonakodva rejtette dreggise alá a kardot. Gyanakodva guggolt le a porban heverő kőért. Ellaposodó fajta volt, jó tenyérnyi méretű, vélhetően a dombok közül való. Amikor a hold felé fordította, egybefüggő karcolást fedezett fel rajta. A gyér fényben alig bírta kivenni a girbe-gurba rajzot. A kőre a halál szimbólumát vésték. A primagitor meglepődve vette tudomásul, hogy milyen művelt toroniak akadtak az obsorok soraiban. Nem volt kétsége afelől, hogy ők üzentek neki. Vajon megtették ezt a Sebhelyessel is? A követ a kard mellé rejtve visszaindult övéihez. Csaknem mindenki végzett a sírja kiásásával. Az ikrek a halmon ültek, izzadtan törölgették homlokukat. Érsek és a magitorok a ködöt figyelték, Tűz, Bőrvértes és Gárdista a tábor szélére húzódva épp az őrködés menetéről egyeztettek. Kijén és Kalmár hevesen gesztikulálva perlekedtek egymással, hogy melyikük műveltebb hajótudományban, míg Sebhelyes lehunyt szemmel, lábait maga alá húzva mormolt, mintha imádkozna. Hissis leült mellé, előhúzta a követ és a társa ölébe ejtette. A Sebhelyes a szeme sarkából pillantott a primagitorra. Félbeszakítva rítusát, kézbe vette a követ. - Remélem nem valamelyikőtöktől származik - jegyezte meg Hissis. 134
BOSZORKÁNYHAD ÚR
A vágott képű közelebb emelte arcához az üzenetet. - Remek munka. Kézműves csinálhatta. Egy navor! - Ukhyorr nem fog gátat szabni az obsorok boszszújának. - Ukhyorr csak egy sedular, fogalma sincs, mit kell tennie! - Talán megfeledkezel arról, hogy harmadmagával véget vetett a hesserdani fajzat tombolásának. - Miközben vágóhídra küldött minket! - csattant fel a Sebhelyes. - Ő pusztán a Hatalmasok játékszere, Ametiszt, aki jól játssza a szerepet, amit kreált magának. A primagitor nem tudott mit kezdeni a másikból áradó fanatizmussal. - Beszéljünk inkább arról, hogy miként védjük meg magunkat, ha rosszra fordulnának a dolgok - váltott témát inkább. A Sebhelyes épp válaszolni kívánt, amikor az élőholtak szorosabbra vonták a gyűrűt a tábor körül. Eljött a nyugovó ideje. A homályjárók már napok óta nem röppentek körbe, és Ukhyorrnak sem kellett figyelmeztetnie senkit a szabályokra, vagy ahogyan ő nevezte: a káosz dogmáira. Azon az éjszakán azonban kivételt tett. - Talpra! - harsant, hangja mintha egyenesen a koponyák mélyén született volna. A famorok meglepetten néztek össze, az Ikrek pattantak fel elsőként. A többiek követték őket. Ukhyorr vagy félszáz lábnyira a tábortól, a legmagasabb domb tetején állt, hogy mindenki láthassa. Háta mögött vérvörös glóriaként tündökölt a hold, elmosódott árnnyá varázsolva az élőholtat. A száztizenegy elgémberedett macskaként tápászkodott fel, nyújtózva, nyögve jelezték, hogy berzenkednek még a mozgás gondolatától is. - Mananyargalók! - kezdte a vezér. - Ma ízelítőt kaptatok Daychín szeszélyéből. Remélem, mindannyiótoknak tetszett, mert az elkövetkező időszakban, miként a változás újabb kapuit belökitek, jóval különbekre kell számítanotok! Legalábbis azoknak, akik akkor még élnek. De nem erről akartam most beszélni - közölte 135
LUIS SAUJL
kedélyesen. Hangjában érezni lehetett a feltörni akaró indulatot. - Hanem arról, hogy ostoba módon megint felrúgtátok a számok rendjét! - förmedt a katonákra. Hissis torka elszorult, amikor rádöbbent, mi következik. így lehettek vele az obsorok is, mert sóhajaik egycsapásra elhaltak. - Elhullott egy élő, de nem született helyette holt! Tudjátok ez mit jelent? Csend. - Itt most a gyöngyök sem segítenek! Ráadásul úgy vadásszátok egymást, mintha öt évre előre meg akarnátok tömni a gyomrotok! Kiket vezetek így a végén a Hatalmasok elé? Azt hiszitek, holtotokban nem tudlak megbüntetni benneteket? - Ukhyorr sziluettje megvonaglott a hold előtt. - Szerencsétekre testemben hordom a káosz esszenciáját, így pontosan tudom, miként tehetitek jóvá bűnötök, amit Tharral szemben elkövettetek. Már nevet is adtam neki. Halálfutás. A száztizenegy gondterhelten sóhajtott fel, a famorok egymásra néztek. Sebhelyes közönyösen hallgatta a beszédet. Egyedül Érsek és a két magitor tűnt sápadtabbnak. Tűz izgatottan toporgott. - Éjközépre két kiválasztottat akarok az élők közül, akik a kék hold első sugaraira nekiindulnak a dombvidéknek. Addig szaladnak majd, amíg rá nem bukkannak Fharrahsra. Onnantól az ő áldásával fordulnak vissza a táborba. Megértettétek? Elszórt igenek hallatszottak. Némelyik toroni megkönnyebbülten sóhajtott. Hissis azonban, aki délelőtt ott lógott a hasadék torkában, sejtette, hogy a feladat korántsem lesz ilyen egyszerű. Kezdte gyanítani, hogy eleddig Ukhyorr és a magitorok védték meg őket Daychín szeszélyeitől, ám a mai nappal véget vetettek ennek. - Csakhogy ahhoz, hogy a számok helyre álljanak, nem elég Tharr áldását kérni - folytatta Ukhyorr. Az egyik halálfutó soha többé nem tér vissza a Mananyargalókhoz. Még holtként sem. Az élők száma így helyreáll! 136
BOSZORKÁNYHAD ÚR
A megkönnyebbült arcok újra elsápadtak. - Csak egyikük hozhatja vissza Tharr áldását, a másik pedig vagy elbukik magától, vagy... - A vezér nem fejezte be. - Ha nem tér vissza senki, újra futtok. Ha nincs áldás, újra futtok. Ha van, pár napig daychíni húst zabálhattok, Aiul és a magitorok gondoskodnak róla. A toroniak pusmogni kezdtek, már azt vitatták, melyikük indulhat a legnagyobb eséllyel, és ki az, akit nem látnak többé szívesen maguk között. Hissis nem ismerte a neveket, egyedül az ork szó ragadt meg fülében. Ukhyorr azonban hamar elcsitította a száztizenegyet. - Kuss - közölte nemes egyszerűséggel. - Még nem fejeztem be. A káosz ötvenharmadik dogmája kimondja: váltsd meg életed más élete árán. Ma délelőtt ketten azok közül, akik kiemelkedettnek hiszik magukat, egy obsor életével bizonyították a káosz igazságát, felrúgva ezzel a számok egyensúlyát. Egyiküknek azonban akad még tartozása, nem igaz? Hissisnek mintha jeges kéz szorította volna össze a szívét, érezte, hogy a tekintetek lassan rá szegeződnek. - Lássátok a kegyet, lehetőséget adok a törlesztésre. A két halálfutó közül az egyik azon obsorok közül legyen, akik tudják, hol a helyük. A másik pedig... A primagitor szíve a torkában dobogott. - ...azok közül, akik még nem ismerték fel, hogy ők is csak mocskos obsorok. Elégedett morranások kísérték a kijelentést. A famorok újra egymásra néztek. Az Ikrek elszántan bólintottak, ám a Sebhelyes türelemre intette őket. - Mire a Kék Hold megcsillan Daychín felett, ezen a dombon akarom látni a két halálfutót. Ha nem tudtok választani, netán késtek, akkor én választok. Megértettétek? Szórványos igenek hallatszottak. - Nem hallom. - Igen! - harsant a torkokból. - Alig egy órátok maradt. 137
LUÍS SAUL
Ukhyorr ezzel befejezte beszédét, lesétálva a dombról, eltűnt a sötétben. A famorok visszahúzódtak szálláshelyükre, a cserjék közé. Mindenki a Sebhelyesre figyelt. - Ametisztnek kell mennie — törte meg a csendet Kijén, hangjából némi káröröm érződött. - Ő a hibás. - Hibás? - hökkent meg Hissis. - Mert nem dögöltem meg én is az obsorral? - A famor lassan felegyenesedett. - Majd megy valamelyikünk - közölte az egyik iker a testvérére bökve. - Ametisztnek amúgy is bizonyítania kell - ütötte tovább a vasat Kijén. - Nem a Birodalomban vagyunk, Asghatar régens - Hissis állta a másik vádló tekintetét. - Itt már nem vagyunk érinthetetlenek, máshogy is rendezhetjük a viszályainkat, mint ármánnyal. A Sebhelyes dühödten pattant fel. - Daychín a Birodalom távol-nyugati tartománya! Senki nem rendez semmit! Ha nem vettétek volna észre, egy nyamvadt sedular az obsoroknak akar hízelegni a mi vérünkkel! Hissis karba fonta a kezét. Kijén a győztesek vigyorával szakította el róla a figyelmét. - Az éremnek van egy másik oldala is - szólalt meg Kalmár. - Most bizonyíthatjuk, hogy valóban kiemelkedettek vagyunk. - Nem fogok bizonyítani semmit a póroknak A Sebhelyes hangjában fojtott indulat bujkált. - De Tharr akaratával nem szegülhetek szembe. A számoknak helyre kell állnia! - Döntenünk kell, fogytán az időnk. - Gárdistának meg vannak a képességei - vélekedett Kígyó. - Hakonnak vértje is van - bökött fejével Magitor Bőrvértesre. - Mondom, megyünk mi - erősködött az iker. - A Fojtogató megy. - A Sebhelyes váratlan közbeszólására mind elhallgattak. 138
BOSZORKÁNYHAD ÚR
Hissis Kijenre pillantott. Egyedül az ő gúnynevét nem hallotta még. A régens felszegte az állát, a szája sarkában idegesen rángott egy izom. Bár elsápadt, úgy tűnt, méltóságon alulinak érezte, hogy ellenkezzen. - Ez hát Tharr akarata? - Nem. Ez az én akaratom. Győzni fogsz, és miként a győztesek, te is megkapod a jutalmad. Kijén szeme felcsillant, sejtelmes mosoly suhant át az arcán. Hissis valamiféle összeesküvést vagy régi megállapodást gyanított a háttérben. - Szükségem lesz fegyverre. A famorok zsebeikbe, ruhájuk alá nyúltak. Többnyire éles kövek, az orkok husángjairól letört szálkák, szögek kerültek elő. Az egyik iker kígyómintás tőrt rakott a halomba. A kérdő tekinteteket látva csak annyit mondott: - Találtam. - Azt hiszem, akkor ez eldőlt - vélekedett Tűz. - Várjatok! - Hissis előhúzta a dreggis alól a zaurak rövidkardját. Vonakodva nyújtotta oda Kijennek, de tudta, hogy a gesztus előrelendítheti abban, hogy a falka végre befogadja. - Ezt vidd! Könnyű, akár a tőrök, és gyanítom, nem csak az élőket fogja az éle. Ki tudja, mi vár rátok odakint. A régens felhúzta az ínyét. Néhány szívdobbanásig habozott, ám végül elfogadta a kardot. Nem köszönte meg. - Számítunk rád, Fojtogató! - biccentett a Sebhelyes. - És valaki más is - mosolyodott el. Kijén nem maradt tovább velük. Jóval éjközép előtt felsétált a dombra. Hissis figyelte, ahogy távolodik. Mellkasában furcsa szorító érzés áradt szét, amiért kölcsönadta a túlélése eszközét. Csak remélni merte, hogy visszakapja, s nem kell visszavennie, és leginkább, hogy nem veszíti el. - Miért hívják Fojtogatónak? - kérdezte Tűztől, aki Kijén távoztával Hissis mellé telepedett. - A többieket mind külső jegyek alapján neveztétek el. Őt miért nem? Tűz kerített egy követ, amivel a földet kezdte karcolgatni. 139
LUIS SAUJL
- A Sebhelyes talán már eldicsekedett vele, hogy egyetlen famort veszítettünk, amióta elhagytuk Ehhsarymot. - Igen. - Kijén fojtotta meg. *
#
*
- Talán bölcsebb lett volna Gárdistát vagy az Ikreket küldeni - vélekedett Hissis a horizontot fürkészve. Úgy saccolta, Kijén legalább egy órája elment. - Az a toroni az obsorok csapatából valaha sycarr lehetett, és a tetoválásaiból ítélve nem egyszerű utcai csavargókat fosztott meg az életétől. Sebhelyes nem felelt, csak figyelte a dombvidéket. - Ha jobban belegondolok elég nagy a tét - mondta Kalmár. - Ha a Fojtogató elbukik, az obsorok úgy gondolják, gyengék vagyunk, és a rang már kevés lesz az elrettentésükre. - Viszont, ha ő tér vissza, megszilárdíthatjuk itt is, ami Toronban már évezredek óta szentírás. - Kígyó behúzott nyakkal gubbasztott a sírgödre mellett. - Toronban vagyunk most is - morrant a Sebhelyes. - Hányszor mondjam még el? Hissis fáradtan ásított, ám ébersége nem lankadt. Idegesen piszkálta a baljába ütött szögeket, amelyek mára már úgy csillantak, mintha mindig is a famor testének részét képezték volna. - Érsek! Elmormolhatnál egy imát Fojtogatóért! - Bőrvértes, aki talán a legközelebb állt Kijenhez, sokadszorra ismételte meg kérését. Ezúttal is hiába. A megfolyt arcú kyr eleven sötétségként gubbasztott a kámzsája mélyén. - Minek? Nincs rá szüksége! - kacagott Tűz. - Épp elég figyelmet kapott már. Hissis gyanakodva ráncolta a homlokát, miközben igyekezett legyűrni a rátörő viszketést. A mosdatlanságtól a karja és a nyaka is felhólyagosodott. Úgy érezte, a háta is szörnyen festhet. 14 0
B O S Z O R K Á N Y H A D ÚR
- Miért ölte meg Kijén azt a famort? - kérdezte. A többiek egymásra néztek, mintha azon tanakodnának, elárulhatják-e. - Mert kikotyogta a titkát - felelte a Sebhelyes. A primagitor látva a többiek arcát, nem firtatta tovább a dolgot. - Kijén örökletes nyavajával született - szólalt meg Érsek váratlanul. Hangja halk volt, Daychín tücskei is hangosabbnak tűntek nála. - Rút bőrbetegséget hord az altájékán, amely a férfiasságára is rányomta a bélyegét. - Ha ezt megtudja, téged is megöl, mint a thysieszit - közölte Sebhelyes. - Miért tudná meg? Egy csapat vagyunk, nem igaz? - Érsek hangjába mintha némi gúny vegyült volna. Éppen ezért neki is joga van tudni. Az ikrek beleegyezően bólintottak. - Kijén nem nemzőképtelen - folytatta a megfolyt arcú kyr. - De ellenállhatatlan kínokat él át az, aki az ágyába fekszik. Éveken át kereste az ellenszert a nyavajájára. Miután egy magitornak sem sikerült gyógyírt találnia rá, a vajákosokat és a banyákat megvakíttatta, nyelvüket kivágatta, hogy ne mesélhessenek a látottakról. Később odáig merészkedett, hogy megégesse őket, miközben éhsége a szerelemre és az utódra anynyira elborította elméjét, hogy vágyait elnémított obsorokon élte ki, akiknek már a nemük vagy koruk sem számított. - Ezt másodjára is förtelem hallgatni - ingatta a fejét Kalmár. - Tharr végül nem nézte jó szemmel, hogy Kijén az ő papjait gyalázza, és mielőtt végképp elfajultak volna a dolgok, a thysiesi régenshez bekopogtattak a tremchar végrehajtói. Hissis fintorogva hallgatta végig a történetet. - A thysieszinek azért kellett meghalnia - vette át a szót Tűz mert úgy vélekedett, hogy egy efféle szörnyetegnek nincs helye a famorok között. A Sebhelyes a Fekete Kéz nagymesteréhez fordult. - Szerinted sincs, Ametiszt? 141
LUIS SAUJL
Hissis állta a másik tekintetét, és csak az terelte el a figyelmét, amikor a dombok mögött felbukkant valaki. A famorok egy emberként ugrottak talpra, és így tettek az obsorok is, akik távolabbról figyelték a láthatárt. Az alak lassan, bizonytalanul közeledett, mint a sebesültek. Alkatából ítélve nyurga, könnyűléptű lehetett. A primagitor torkába csomó gyűlt. Mindannyian tudták, mit jelent ez. Sebhelyes karba font kézzel, hunyorogva figyelte a távolban tébláboló fickót. - Veszítettünk - suttogta Bőrvértes. A kék hold úgy nyújtózkodott a felhők mögül, mintha ő is a lent igyekvőt figyelte volna. Ezüstös fénye végigsiklott a dombokon, megtört a bozótoson, a néhány fán, és a fekete árnyon, aki a botorkáló sycarr mögött egyenesedett fel. Amint felbukkant, néhány szívdobbanás alatt utolérte a másikat. A levegő egy pillanatra mintha megfagyott volna, azután az obsorok bajnoka összecsuklott és nem mozdult többé. Tébolyult kacaj törte meg a döbbent csendet. Hissis karján égnek meredt a szőr, amikor felismerte Kijén hangját. *
*
*
Ukhyorr beváltotta az ígéretét, a magitorok friss húst szereztek. Furcsa, három tülkű vadat, amely leginkább bölényre emlékeztetett, ám bőre kérges volt, és csak foltokban sarjadt rajta szőr. Először a famorok ettek, és Kígyó tanácsára úgy kínálták fel a maradékot az obsoroknak, mintha az ő jóvoltukból született volna a fejedelmi vacsora. Ukhyorr dühös szemvillanása jelezte, hogy nem kerülte el figyelmét az arcátlanság, ám nem szólt egy szót sem. A famorok mindannyian úgy gondolták, hogy ez rosszabbat jelent, mintha azonnal verést kaptak volna, ám a Sebhelyes nem tanúsított bűnbocsánatot. Az obsorok a megszokottnál csendesebben hajtották álomra a fejüket, és a famorok vérére éhes kőhajigálók sem mutatkoztak. Senki sem mert szembefordulni azokkal, akik frissen bizonyították kiemelkedettségüket. 142
B O S Z O R K Á N Y H A D ÚR
Miután Kijén visszatért a táborhelyükhöz, emlékeztette a Sebhelyest az ígéretére. A vágott képű férfi eleinte nyugalomra intette a Fojtogatót, ám végül belátta, hogy elérkezett a legmegfelelőbb alkalom. Engedélyt adott a régensnek. Bár Kijén több sebből vérzett, az elgyötörtség jele nélkül vetette bele magát az éjszakába. Hissis a bozótosban gubbasztva hallgatta a társalgást, és amikor Thysies régense eltűnt Kígyó és Bőrvértes társaságában, úgy döntött, utánuk megy. Elsősorban a kíváncsiság űzte, ám tudva azt, hogy előbb-utóbb valóban ki kell harcolnia mindannyiuk bizalmát, megfelelő alkalomnak találta segíteni Kijent a jutalom megszerzésében. A primagitor gyakorlott késesként lopta magát a többiek mögé, a zaurakok közelébe. A holtak bűze elnyomta a szagát, egyedül az elhallgató tücskök váltak árulójává. Bőrvértes meghökkenve fordult hátra, amikor meghallotta a famort, a kezében lévő karót fenyegetőn szegezte előre. A többiek is sarkon perdültek, Kijén megvetően vonta fel orrát, amikor felismerte Hissist. - Mit keresel itt? - suttogta. - Elfelejtetted visszaadni a kardom. Fojtogató a rongyokból rögtönzött fegyverövébe tűzött pengére nézett. - Gondolom, nem tágítasz, amíg vissza nem adom? Hissis megrázta a fejét. Kijén körbesandított, mintha azt mérlegelné, mi történne, ha végleg elhallgattatná a másikat. A primagitor igyekezett megőrizni a nyugalmát a farkasok között. Nem kívánt a megfojtott kyr sorsára jutni, abban bízott, a jutalom fontosabb lesz Kijennek annál, hogy feláldozza érte. - Megkapod idejében - morogta Fojtogató, azután hátat fordítva Hissisnek, kilesett a bokrok mögül. Bőrvértes és Kígyó méregették még egy darabig a famort, mielőtt követték Kijén példáját. Hissis is kilesett a bokrok mögül, igyekezett mihamarabb rájönni, mire készülnek. Némileg megkönnyebbült, amikor a domb mögött szendergő obsorokra leltek, és nem Ukhyorr magitorjaira, netán az élőholt vezérre. 143
LUIS SAUJL
- Gyerünk! - Kijén hang nélkül surrant át a bokrok között. Hissis gyanította, hogy Fojtogató nem csupán egyszerű régensként élte mindennapjait. Bőrvértes némileg ügyetlenebbül vetette magát utána, ám Kígyó nem hazudtolta meg magitori mivoltát. A primagitor zárta a sort, csendben közeledtek az obsorokhoz. A fekhelyül szolgáló gödrökben hangosan hortyogtak a toroniak. Alig néhányan maradtak, akik Ukhyorr szabályainak megfelelően, csak másnaponta választották a sírt. Ők a domboldalban, összekuporodva szuszogtak, bízva a holtak védelmében. Kijén lassított léptein, és elkerülte a jóllakott szendergőket. Úgy tűnt, inkább a perifériára szorult kevesek érdeklik. Hissis kíváncsian nézte a földkupacok alatt gubbasztókat, csak maszatos arcuk látszódott ki a gödörből. Úgy érezte magát, mint amikor először járta birtoka temetőit, hogy frissen tanult mágikus formuláit a gyakorlatba ültesse át. Feltűnt neki egy gondozottabb sír, a zaurakoktól alig karnyújtásnyira. Bár a rothadásgátló praktikák, és a balzsamok csitították az élőholtakból áradó bűzt, a közvetlen közelükben orrfacsaró szag terjengett. Gyomor kellett hozzá, hogy valaki melléjük vackoljon. Hissis közelebb húzódott a sírhoz, a zaurakok szoborként meredtek előre, színtelen arcukat még sápadtabbá mázolta a holdfény. A primagitor leguggolt a kupachoz, óvatosan kotorta félre a földrögöket ott, ahol az arcot sejtette. A kupac megmoccant, Hissis mozdulatlanná dermedt, amikor megpillantotta a halomból előbukkanó szörnyarcot. A csíkos bundájú ork felvont ínnyel ébredezett, szuszogva szimatolt a levegőbe. A famor sietősen távozott, ügyelve arra, nehogy végképp felverje a hímet. - Mit művelsz? - morgott Kijén, amikor Hissis felzárkózott mögé. - Felvered az egész tábort! - Nem ártana igyekeznünk. Hamarosan hajnalodik, és addig aludnunk is kellene. Ki tudja, mit tartogat nekünk Ukhyorr! 144
BOSZORKÁNYHAD ÚR
- Aludni? - A régens felkuncogott. - Ma este ünnepelünk, Ametiszt! Kígyó pisszenése zavarta meg a társalgást. A magitor hevesen integetett, a többiek sietve köré sereglettek. A boszorkánymester a lábánál heverő, rongyokba bugyolált alakra bökött, aki az orkhoz hasonlóan, meglehetősen távol vert tanyát a többiektől. A szövetek közül csak néhány fakó tincse kandikált elő. Hissis gyanakodva figyelte, amint Bőrvértes egy nagyobb követ kerít, és az alak fölé hajol. - Várj! - Kijén szemében tébolyult tűz lobbant. Négyen elegen vagyunk! - Nem kockáztatok! - szögezte le Hakon. - Mi van, ha mégis felveri a többit? - azzal lesújtott. Kijén azonnal a famor mellett termett, alkarja megszorult a torkán. - Ezért még számolunk! - sziszegte a fülébe. - Eressz el! - A végén még ti veritek fel őket - Kígyó már a rongyokkal matatott, hogy kihámozza belőlük az alakot. Hissis vonakodva segített neki, akadt valami megalázó abban, amit műveltek. Amikor megpillantotta az ájult obsort, megtorpant. A mézhajú toroni nő hevert a szövetkupac mélyén. - Gyerünk! - Kijén vérszemet kapva ragadta meg a lányt. Bőrvértes igyekezett jóvátenni a bűnét, azonnal a társa segítségére sietett. Kígyó sem tétovázott sokat. Egyedül Hissis vonakodott tenni a társaiért. - Gyerünk már! Ha kell a kard, fogd meg a lábát! parancsolta a régens. A primagitor Kijent látva inkább engedelmeskedett. A véres, földmocskos Fojtogató sírból kikelt megszállottakhoz hasonlított, akik bármit képesek megtenni céljaikért. Hissis most már értette, miért volt olyan sürgős behajtani a jutalmat. A tekintély csak ideig-óráig óvta meg a rémtettek következményeitől. Márpedig Kijén szörnyűségre készült az obsorok ellen. A famor tábor felé kétszer verték fel majdnem a szendergőket, egy ízben még az egyik zaurak figyelmét is 145
LUIS SAUJL
magukra vonták. Amikor már elég közel értek társaikhoz, Kijén lihegve torpant meg. A mögötte álló éjszaka láthatóan megviselte, ám a tekintetében lobogó tűz tovább űzte. - Tegyétek le! A többiek engedelmeskedtek. - Most pedig tűnjetek innen! Hissis feltűrte dreggise ujját. - Amint ideadod a kardomat, megteszem, amit kérsz. Kijén elvigyorodott. - Na persze. Tűnés, innentől már az én dolgom! Bőrvértes biccentett társainak. - Jobb, ha megyünk. A primagitor beharapta az ajkát, s hangos sóhajjal próbálta elűzni a dühét. Utolsóként indult vissza a táborhelyükhöz, ám Kijén váratlanul megállította őket. - Gyertek vissza! Segítenetek kell! Hissis balja ökölbe szorult. Kígyó és Bőrvértes reménykedve fordultak sarkon. A mézhajú nő halkan nyögdécselve magához tért. Megtörölte véres homlokát, és amikor észrevette a fölébe magasodó férfiakat, riadtan húzta összébb magát. Bőrvértesnek nem kellett több, mocskos kezével betapasztotta a lány száját. Kígyó előkapta ujjasából a törött pengedarabot. - Ha sikoltasz, kifilézlek, obsor! A fogoly kapálózni kezdett. Bőrvértes felszisszent, amikor a lány a kezébe harapott, de nem eresztette el. - Vetkőztesd le! - mondta Kijén Kígyónak, miközben gombolni kezdte öltözékét. Hissis életéhez hozzátartoztak a véráldozatok, és fiatalabb éveiben az orgiák, most mégis undorodva nézte, amint a Fojtogató lassan feltárta testi torzulását. A primagitor elfordította a fejét, nem volt kíváncsi a régensre, mosdatlan teste hirtelen viszketni kezdett. Egy utolsó pillantást vetett a nőre, aki hiába próbált, képtelen volt szabadulni a szorításból. Az ezüst holdfény körbenyalta testét, felfedte domborulatait és a bőrén futó rajzolatokat. Bár a színek eltompultak az est 146
B O S Z O R K Á N Y H A D ÚR
fényében, a rajzok ívét látva Hissis döbbenten kapta fel a fejét. - Állj! Ő is famor! Kígyó keze megremegett, Bőrvértes a tetoválásokat méregette. - Dehogy, az nem lehet! Legfeljebb pietor - vélekedett Kígyó. - Csak egy obsor! - Kijén a száját nyalogatta, számára már nem létezett más, csak a jutalom, amelyet a Sebhelyes adott. Hissis közelebb lépett a régenshez. - Ez a nő közénk tartozik! - Dehogy tartozik! - Kijén lecsatolta az övét. - Inkább tedd hasznossá magad! Fogd meg ezt! - Hissisre sem nézett, úgy nyomta a gönceit a kezébe. A nő elkerekedő szemmel figyelte, amint a régens föléje kuporodik. Bőrvértes és Kígyó alig bírták lefogni, úgy kapálózott. A zaurakok némán lesték, amint Kijén letépi a nőről az utolsó rongyot, és megmutatja neki kelésekkel teli férfiasságát. A magitor és Bőrvértes tanácstalanul néztek egymásra. A lihegő Kijent látva forróság öntötte el Hissis zsigereit. A régens úgy bánt azzal a nővel, ahogy az obsorokkal szokás. A lánnyal, aki a Bakpápa quessorának rangjeleit hordta a testén. A primagitor előhúzta a régens derékszíjára erősített kardot. A Fojtogatóhoz lépett, és mielőtt Bőrvértes és Kígyó figyelmeztethették volna, markolatig döfte a hátába a pengét. Kijén görcsbe rándulva kapott a fegyver után, ám a famor csavart egyet a kardon. Furcsa elégedettség öntötte el a vért hányó Kijent látva. Bőrvértes és Kígyó hátrahőköltek. A kiszabaduló nő magára kapkodta gönceit, undorodva nézett farkasszemet Hississzel. - Ezt nem kellett volna - vicsorgott Bőrvértes, aki látva a primagitor arcát, tovább hátrált. Hissis kirántotta az elcsituló régensből a kardot, a véres pengét Hakonra emelte. - Ti nem famorok vagytok, hanem rannok\ Idegenek, akik rég elveszítették vérvonaluk büszkeségét. 147
LUIS SAUJL
- A Sebhelyes meg fog büntetni ezért! - A Sebhelyes még Kijennél is rosszabb! - Tudod, mit beszélsz, Ametiszt? - Kígyó úgy sziszszent akár a valódi siklók. - Ezzel aláírod a halálos ítéleted. - Nem ez lesz az első alkalom. - A Sebhelyes megbüntet ezért! - Csak Tharrnak tartozom számadással! - Megtébolyodtál, Ametiszt! - Bőrvértes csak tisztes távolból merte felemelni a hangját. - Tudod, mi vár az őrültekre? A két famor eltűnt a táborhely kórói mögött. Hissis a nőhöz fordult. A mézhajú toroni reszketve állt Fojtogató teteme mellett. A primagitor leeresztette a fegyverét, igyekezett barátságos ábrázatot erőltetni magára. - Öltözz fel, suessa! A nő a megszólítás hallatán felszegte az állát, majd leköpte a primagitort, és elszaladt. Hissis dermedten állt egy darabig, s a távolodó árnyat figyelve a famorok táborhelye felől szűrődő zörejeket hallgatta. Dühödt kiáltások, csalódottság talán? Kijén véres teteme valamit megértetett a néhai rendmesterrel. A száztizenegyben rajta kívül egyetlen famor sem akadt. Ám ő is csak addig mondhatta magát annak, amíg Assahur azzá tette. A rangbéli kötelékek elszakadtával azonban átváltozott olyanná, mint a perifériára szorult ork, vagy a mézhajú nő. Száműzötté a saját hazájában. Mielőtt elvackolta magát, megragadta Kijén tetemét, és egészen a magitorokig vonszolta. A boszorkánymesterek gyanúsan méregették az elébük vetett tetemet, ám amint Hissis a holtak nyelvén kérte őket, nekikezdtek a feltámasztó rituálénak. A famor nem várta meg a végét. A zaurakok szomszédságába telepedett, összehúzta magát, s a holdra pillantott. - Hol vagy, Assahur? 148
B O S Z O R K Á N Y H A D ÚR
Egy szemhunyásnyit sem aludt. Az obsorok és a famorok bosszújától tartva azon morfondírozott, hogy holnap vajon miféle ellenséget szerez. Tudta, hogy Kijen meggyilkolásával újra kibillentette az élők és holtak képzeletbeli mérlegének nyelvét. Ukhyorr tanításai szerint pedig a számoknak helyre kellett állnia. *
*
*
Hissis remegő kézzel húzta ki az üveggolyót, miközben egész testében viszketett. Képtelen volt elszakítani tekintetét Ukhyorr tejfehér szemgolyójáról, amiben tűszúrásnak hatott a fekete írisz. Áttetsző üveggömb. A primagitor megkönnyebbülten sóhajtott. Sebhelyes pár lábnyira állt, és őt figyelte. Bőrvértes és Kígyó odasúgtak neki, szemük sarkából a vezért lesték. Kijén úgy állt a száztizenegy alkotta gyűrű közepén, mint egy szószóló, hogy mindenki jól lássa, miért is volt szükség Tharr kezére. Bőrén megalvadó vére furcsa mintába olvadt az ágyékánál vöröslő kelésekkel. A kéjes vigyor, ahogyan a mézhajú nő fölé hajolt még most is ott kísértett az arcán. Hissis csak remélni merte, hogy a régens nem kapta vissza a lelkét. A lány, aki nemrég még az obsorok közé bújva próbálta elleplezni származását, a többiektől távolabb álldogált. Ő is túl volt már a sorshúzáson. Széttépett ruháját tessék-lássék összekötötte magán, ám a tetoválások egy része így is jól látható maradt, odavonzva a tekinteteket. A primagitor keserű szájízzel nyugtázta, hogy ami a Birodalomban a dicsőséget jelentette, az Daychínban a megvetés jelképévé vált. A lányt végleg kivetették az övéi. A vörös golyó ezúttal egy égett képű, szürke hajú toronit talált. Az obsor félelf lehetett, erre utalt borostyán csillanású szeme, amelyet beletörődőn hunyt le, amint megpillantotta az üveggolyót. Legközelebb már csak akkor nyitotta ki, amikor a magitorok dombja 149
LUIS SAUJL
mögül visszatért. A különös csillanás azonban örökre elveszett belőle. Ukhyorr elégedetten csettintett a nyelvével. A két új élőholt felsorakozott a zászlóhordozókhoz. - Köszönöm - jegyezte meg gúnyosan. - Tharr meghálálja majd! - azzal kurjantásával menetre ösztökélte a Mananyargalókat. Hissis a sort záró magitorok közelében kullogott, ahol már érezni lehetett a boszorkánymesterekből áradó hűs levegőt. Kialvatlanságtól forró bőre szinte kideresedett a túlvilági fagyban. Arcába omló haja mögül a többieket kémlelte, és ahogyan múltak az órák, egyre több bosszúszomjas alakot vélt felfedezni. Hogy a fáradtság láttatta vele a rémeket, vagy valóban mind a vérét akarták, nem tudta eldönteni, ám egyvalamit megfogadott. Bármenynyien legyenek is, nem fog meghunyászkodni előttük. Az újabb, cél nélküli menetelés szép lassan elhitette vele, hogy talán a Sebhelyesnek volt igaza. Kijent, a félelfet, vagy a Hesserdan alatt elhullott szerencsétlent, a Gyöngy gúnynevet kapott élőholtat látva talán ez maradt az egyetlen lehetséges kiút, hogy valaha beválthassa bosszúját. Meghalni, és bízni Tharr kegyében, aki talán felfigyelt fogadalmára. Kora délután Daychín adománya, semmiből születő eső vert végig rajtuk. A frissítő cseppek visszahozták Hissisbe valamelyest az életet. Felidézték benne azt az időt, amikor még szolgák százai lesték parancsát, és szavára szekták tűntek el nyomtalanul Toron színéről. A famor megértette: Hissis-on Salayn Míchíel meghalt, amikor felajánlotta magát annak a füstszagú kyrnek, Symball határában. Ám hamvaiból valami új született, ami lerázta a Birodalmi regulák nyűgjét. Valaki, aki embert ehetett, büntetés nélkül ölhette övéit, és ha jól végezte dolgát, csak Tharr szeszélyeitől kellett tartania. Ametiszt. így hívták a jövevényt. Az est leszálltával gépies mozdulatokkal kaparta ki a sírját. A zaurakok közelében vert tábort, az ásás közben úgy beszélt hozzájuk a holtak nyelvén, mint rég elhullott rokonaihoz a Míchíel-birtok kriptájában. Mesélt 150
B O S Z O R K Á N Y H A D ÚR
nekik a lányairól, s feleségéről, aki leginkább a mézhajú nőre hasonlított, míg egy tőrdöfés véget nem vettet életének. Hissis homlokráncolva vakarta meg tűzforró bőrét. Talán a nyavaja őrá is áttapadt? Azon gondolkodott, hogy jó lenne végre fürdeni. Aztán észbe kapott. Hiszen a délutáni eső lemosta róla az út porát! Talán épp azért viszketett ennyire. Elszokott már a tisztaságtól. Elhomályosuló tekintettel nézte a Vörös Holdat. Tudta, hogy nem alhat. Még nem. Előbb meg kell küzdenie a bosszúállókkal. Mire beköszöntött az éjközép, a fáradtság felülkerekedett rajta, és álomba ringatta. *
*
*
Erős ütés térítette magához. Szédülve, sűrű pislogással próbálta összerakni a szeme előtt széthullott képet. Sötétség, bűz, surranások, fájdalom. A famor érezte, hogy állkapcsa szinte belereccsent a rúgásba. Erős markok rángatták ki a gödörből egy újabb ökölcsapás kíséretében. Vért köpött, miközben a hányingerrel küzdve próbálta megállítani a körbe-körbe forgó világot. Valaki a hajába markolt, és hátrafeszítette a fejét. - Jó estét, messir! - sziszegte képébe az ismerős hang. - Ugye nem felejtette e' urasággyuk, hogy tarozni tetszik? - Kárörvendő kacajok hallatszottak. Hissis támadói legalább fél tucatnyian lehettek. - Gyün nekünk egy karddal! Kard! A szó beindította a famor ösztöneit. Kapkodva túrt dreggise redői közé, amíg a nyakának nyomódó acél nyugalomra nem intette. - Nocsak, ez gyors vót! A primagitor megnyalta a véres ajkát, s mély sóhajtással levegőt vett. A kép lassan tisztulni kezdett, felismerte végre a haramiát, aki hetekkel ezelőtt megpróbálta rávenni, hogy vegye el a zaurakok fegyverét. - Hiába forgatod a szemedet, most nincsen aki megvédjen! És ezek a fiúk igen morcosak, amiért múltkor ellátták a bajukat. Igaz, fiúk? 151
LUJS SAUL
- Úgy ám! - Bizony! - Morcosak. - Vajon beérik egy karddal? - kérdezte az obsor. - Nem - válaszolta a kórus. - Nem érik be, hallod? Hissis hátán veríték csorgott végig, viszketésre ingerelve őt. Próbát tett, hogy kiszabaduljon a szorításból, ám túlságosan gyenge volt még percekkel az ébredés után. Megfeszítette állkapcsát, ábrázata lassan visszanyerte a kiemelkedettek szigorát. - Nézd, hogy néz! Hínnye, de dühös! - Az obsor vidámsága vicsorrá torzult. Kardját Hissis torkának feszítette úgy, hogy a famor vére elhomályosította a penge tükrét. - Nem az obsor az ostoba, hanem te! Miattad halnak az enyéim, meg a tieid miatt! De már nincsenek ám barátaid, aptyuk. Nekem viszont sok van! És most már sokan gondulják úgy, hogy a barátaim akarnak lenni! Itten nem lesz kyr uralom, Ametiszt! Tudod, mi lesz itten?! Ilyenek, mint ezek itten - bökött a zaurakok felé csak fehér hajjal! A társai felröhögtek, majd vihogva intették csendre egymást. - Feszítsétek meg! Hissis hiába tiltakozott, a fél tucat obsor hamar a földre teperte. Újabb ökölcsapásokkal próbálták megnyugtatni több-kevesebb sikerrel. A famor végül kifeszített tagokkal hevert a sírgödör felett. A toroni a gyomra felé sújtott, felmetszve a dreggist, és megsértve a bőrt. A famor felszisszent, de nem kiáltott. - Végig fogod nézni, ahogyan kivágom a beledet! - És mi lesz a számok rendjével? - nyögte Hissis, könyöke szinte kifordult, úgy feszítették. - Kuss! Pofa be! - förmedt rá az obsor. - Fogjátok be a száját, mielőtt ránk uszítja aztat az árnyékpapot! Kérges, föld ízű tenyér tapasztotta be a famor száját. A toroni úgy magasodott fölé, mint egy bakó, döfésre kész karddal. Hissis becsukta a szemét, hogy ne kelljen a győzelemittas képét látnia. Lélekben már felkészült 152
BOSZORKÁNYHADÚR
a halálra. Nem először tekintett át a kárpiton túlra, bár eddig mindannyiszor vissza is tért onnan. Nem félt, ahogyan az emberek java, inkább csalódott volt, amiért csupán eddig jutott. Legalább tiszta lelkiismerettel halhatott volna meg. Azon kapta magát, hogy érzékei kitágultak. A haszontalannak tűnő dolgok most érdekessé váltak, a fények, az érzések mind különös bizsergéssel töltötték el. A holtak szaga új illatokra bomlott: balzsam, bőr, fém és... A famor kinyitotta a szemét. Irhaillat? A bestia úgy emelkedett fel a hóhérként tetszelgő toroni mögött, akár az orgyilkosok. Az obsor ijedten perdült meg, ő is megérezte a ragadozó szagát. Némileg megkönnyebbült, amikor a sötétben gubbasztó árnyban a csíkos bundájú orkra ismert. — Eriggyé innét! — vetette oda, miközben megvillantotta a kardot. Az ork a pengére sandított, de nem moccant. A többiek elengedték Hissist, és felsorakoztak a vezérük mellé. A famor sajgó tagjait markolászva, izzó testtel kuporodott össze a gödörben. - Takaroggyá, míg szépen mondom, he! - A toroni dühösen toppantott. - Vagy kifilézlek, mint a fivéreidet annál a templomnál, he! A farkasfi lesunyta a fülét, szemének villanását elrejtette kiugró szemöldökcsontja. Ujjnyi agyarai megcsillantak a nyáltól, amikor elvicsorodott. Termetétől szokatlan gyorsasággal rugaszkodott el, a vezérnek csak annyi ideje maradt, hogy megemelje a fegyverét, ám arra már nem, hogy az ork felé fordítsa. Hörögve ejtette el a kardot, kétségbeesetten kapott a nyakát marcangoló bestia feje után. Csont reccsent, vér fröcsögött, a csíkos bundájú ork néhány szívdobbanás alatt kivégezte prédáját, majd a többiek után vetette magát. Pörölyszerű öklével bezúzta az egyik toroni halántékát. A férfi holtan bukott a sírgödörbe, épp Hissisre. A famor felnyögött a ránehezedő súlytól. Csak most döbbent rá, mennyire legyengült. Úgy érezte, menten 153
LU IS SAUL
megfullad, vagy beleőrül a viszketésbe. Egyre forróbb hullámok csaptak végig zsigerein, halántékában megfeszültek az erek. Fogcsikorgatva küzdött, míg végül sikerült legördítenie magáról a holttestet. Mire kikászálódott a gödörből, négyen hevertek a domboldalban mozdulatlanul, az ork diadalittasan vicsorgott a futva menekülők után. Hissis értetlenül ráncolta a szemöldökét. Vacogott és izzadt egyszerre, tarkójából ólmos forróság csorgott dereka felé, miközben úgy érezte, le kell hántania magáról a bőrét, ha azt akarja, hogy elmúljon a viszketés. A fujtató orkot látva elfogta a gyanú, hogy elméje a bolondját járatja vele. Azután elhagyta minden ereje, térdre rogyott, a hideg földre borult. Lecsukódó szemeivel még látta, hogy az ork melléje guggol. *** Hissis keserű ízzel a szájában ébredt, amely leginkább a hatalom italának fanyarságára emlékeztette. Köpni akart, de a nyála egybetapadva csorgott végig az állán. A kék hold fényétől hunyorogva nézett körbe, a láz, amely az utóbbi órákban hatalmasodott el rajta, csitulni látszott, csak a gyógynövényszagú izzadság emlékeztetett hevére. A famor gyanakodva szagolta meg a bőrét. Alig vette észre az orkot, aki sötét kupacként, arccal a földön hasalva, mozdulatlanul hevert. Kezét tenyérrel felfelé előrenyújtotta, benne Hissis kardjával. A famor felült. Az obsorok hullái ott hevertek mellette, gondosan egymás mellé fektetve, ahogyan jó macska kínálja fel gazdájának az elfogott egereket. Hissis ismét köpött, ezúttal sikerült megszabadulnia a keserű nyáltól, ám hamar visszatért a szájába az íz. Mintha egész bokornyit evett volna meg a kékgyökérből, a hatalom italának vagy némely csatamágus fétisnek a legfontosabb alapanyagából. Feltápászkodott. A holtakat számolva remélte, hogy az ork nem végzett a többiekkel. így talán nem kerül sor újabb sorshúzásra, hiszen, ha a magitorok feltámaszt154
boszorkányhadúr ják a hullákat, helyreállhat a számok rendje. Az orkot látva Hissisben megfordult, hogy köszönetet kellene mondania az életéért, ám a hasaló hímet végigmérve elbizonytalanodott. - Mit művelsz? — kérdezte, miközben legyűrt egy újabb viszketésrohamot, amely ezúttal enyhébbnek hatott az eddigieknél. Az ork nem felelt. Félve húzta összébb magát. Hissis gyanakodva fordult körbe, de sem Ukhyorrt, sem a homályjárókat nem látta. - Etettél velem valamit? - próbált szóba elegyedni, ám a farkasfi némán lapított, akár az obsorok. Hissis kezdte gyanítani, miért. Lehajolt a kardért, elvette tőle. Miközben oldalára csatolta, hátrált pár lépést a csíkos bundájútól, és bár nem volt biztos benne, hogy helyesen cselekszik, ráparancsolt. - Állj fel! Az ork serényen engedelmeskedett. Pofaszőrén a toroni vére vöröslött. Nem nézett Hissisre, jó szolgaként a földet bámulta. A primagitor összevont szemöldökkel, fejét félrebiccentve méregette a farkasfit. - Szükségtelen követned az etikettet, már nem vagyok famor - közölte, ám az ork meg sem moccant. - Etettél velem valamit? Csend. Hissis sóhajtott, taktikát váltott. - Chys'syscyllal Beszélhetsz! Etettél velem valamit? - Igen, messir - szólalt meg végre a hím. A famor fellélegzett. Eszébe jutott a jópár héttel ezelőtti kép, amint az ork növényeket gyűjtött, amiket a nadrágjába gyömöszölt. - Miért? - Hogy megmentselek a bőrférgektől. Hissis tekintete elsötétült, széthúzta mellkasán a dreggist. A vörös dudorok mintha apadtak volna, tűfoknyi fehér golyók keretezték a szélüket. - A puha, kevés napfényt látott bőrben hamar megtelepednek - dörmögte az ork -, de ha elég epekórót 155
LUIS SAUl.
rágcsál el az uraság, olyan büdösét izzad, hogy messzire elmenekülnek a nyüvek. A famort kirázta a hideg, ha a testén motoszkáló férgekre gondolt. És ő még azt hitte, csak az éjszaka rovarjai tapadtak rá, akik a gödör földjéből felriasztva szaladtak végig a testén. - Miért segítettél nekem? Az ork néhány szívdobbanásig elcsendesedett, mintha tartana a kijelentés következményeitől. - Mert a szolgának ez a dolga. Hissis meglepetten húzta fel szemöldökét. - Te nem vagy a szolgám. Mondandója hallatán az ork látható csalódottsággal hajtotta le a fejét. A famor értetlenkedve figyelte a farkasfi reakcióját. A négy halott és a Sebhelyes azonban arra figyelmeztette, nem szabad elvesztegetnie a semmiből érkező esélyeket. - De még lehetsz. Van neved? - Grom. - Miért pont az én szolgám akarsz lenni, Grom? Akad még kiemelkedett épp elég! - Láttam meghalni a szolgádat. - Nemes gesztus, de van, akinek soha nem volt szolgája. - Bizonyára nincs rá szükségük. - Szerinted nekem van? Az ork bólintott. - És miért csak most bukkansz fel? Assahur már több hete halott! Előbb is szükségem lett volna rád! Grom bűnbánó grimasz kíséretében nagyot nyelt. - Most jött el az ideje. Hissis érezte, hogy az orknak akadna még mondanivalója, de nem maradt türelme faggatni őt. A fáradtságtól és a láztól megszédült, felkavarodott a gyomra. - Pihennem kell. Túlságosan elgyengültem, így nem húzom soká. Az ork egyetértő morranással lépett a tetemekhez, letépkedte róluk a szövetet, leterítette a földre. - Jobb, ha ma nem férgekkel alszol! 156
BOSZORKÁNYHADÚR
Bár a famornak nem fűlött túlságosan a foga ahhoz, hogy obsorok izzadt, helyenként véres öltözékébe hempergőzzön, be kellett látnia, hogy az orknak igaza van. A tetvek talán jobbak a bőrférgeknél. Elvackolódott a rongyokon. A hím tisztes távolságban melléje kuporodott, szuszogva szaglászta a levegőt, miközben a ruhájában matatott. - Ezt edd meg, messir - nyújtotta át a sárgás kórót Hissisnek. A famor nem ellenkezett. Elvette a gyógynövényt, és rágni kezdte. A keserű nyálat nyelve lassan elálmosodott. Már majdnem elszenderült, amikor az ork felzavarta. - Most akkor a szolgád vagyok? Hissis morrant egyet. - Még nem - motyogta. Grom a fűcsomókkal kezdett babrálni. - Értem, messir. A famor elhúzta a száját, az orkhoz fordult. A farkasfi sietve kapta el róla a tekintetét. - Először is - kezdte Hissis -, mostantól úgy szólítasz, hogy Ametiszt! - Igenis, Ametiszt! - Jó. Másodszor, ha jó szolga akarsz lenni, hagyj végre aludni. Az ork nem szólt, Hissis lassan álomba szenderült. Hosszú hetek után először olyan nyugodtan aludt, akárcsak Assahur mellett. *
*
*
- Talpra, férgek! - harsogta Ukhyorr. Hissis mélyálomból riadt. Hirtelen azt sem tudta, hol van. Szája kiszáradt, dreggise gyógynövényszagtól bűzlött, izzadt haja csomókba tapadt. Bőre viszketett még, ám közel sem annyira, mint az éjjel. Grom növénye elképesztő gyorsasággal hozta meg hatását. - Grom! - Hissis a szemét dörzsölve fordult feléje, ám az ork helyett bíbor kelmét pillantott meg. Gyomra 157
LUIS SAUI.
azonnal összeszorult, óvatosan mert csak felegyenesedni, hogy farkasszemet nézzen Ukhyorral. Az élőholt vezér fagyos tekintettel méregette őt. Kivillantotta szürke ínyét, ajkában az aranykarikák baljósan csillantak. A famor körül heverő holttestekre bökött. - Ez mi a szar, mi? Hissis Gromot kereste. Az ork néhány lábnyira tőlük, a zaurakok sorfala előtt állt lesütött szemmel. - Kérdeztem valamit! A száztizenegy némán figyelte a famort. Legtöbbjük szemében káröröm tükröződött. - Halottak. Ukhyorr arcon ütötte Hissist, majd rögtön utána torkon ragadta. A primagitor fuldokolva kapkodott levegő után, érezte, hogy lába lassan elhagyja a földet. Grom dühösen morrant. - Talán el kellene roppantanom a nyakad, és végre rend lenne itt. Kár, hogy egy dogmát sem ismerek, ami felülbírálja a számok rendjét. Mert kettőnk közül én betartom Tharr törvényeit. Hát te, Ametiszt? Be tudod tartani az én törvényeimet? A famor kínkeservesen próbált bólintani. Ukhyorr szinte teljesen kiszorította belőle a szuszt. - Mananyargalók! - kiáltott a pap. - Mostantól, aki engedély nélkül emel kezet a másikra, annak kitépem a szívét, és megetetem vele. Találjatok más, Tharrnak tetsző módot a gyermeteg bosszúitokhoz, megértettétek?! - Igen! - Nagyszerű! Még a végén kénytelen leszek friss húst keríteni mellétek, mert ha ilyen ütemben fogytok, a telet sem érjük meg! A káosz harmincharmadik dogmája: gyarapítsd a nyájad, hogy mindig legyen, kit elmarhass. - Ukhyorr jelentőségteljesen meredt Hissisre. A homlokába ütött szimbólum visszatükrözte a famor arcát. - Most már a képed is olyan lila, mint a szemed - azzal az élőholt elengedte foglyát. A primagitor összecsuklott, perceken át úgy érezte, hogy Ukhyorr még mindig a torkát szorongatja. A kár158
BOSZORKÁNYHADÚR
örvendőket Grom vicsora tántorította el. Sebhelyes elégedetten mosolygott az orkot és újdonsült urát látva. - Hová süllyedhetsz még? - vetette oda, amikor a zászlóhordókat követve ellépett mellettük. Bőrvértes és Kígyó kiköptek, ám a kaffogó orktól ijedten hőköltek hátra. A többiek pillantásra sem méltatták a felkászálódó famort. Egyedül Érsek tekintett rá vissza, de ábrázatát elrejtette csuklyája. - Miért nem keltettél fel, mielőtt Ukhyorr ideért? förmedt Hissis az orkra. Grom lesunyta fülét. - így akarsz a szolgám lenni? - Félek. - Tessék? - Félek a döglöttektől - vallotta be bűnbánóan az ork. - De hiszen eddig mellettük vackoltad el magad! - Tudom. De félek tőlük. Leginkább a világító homlokútól. Hissisnek kacagnia támadt kedve kínjában. - Akkor rútul elbánt veled a sors, Grom. Ez ugyanis a Sápadt Légió előszobája! Holtak ezrei várnak majd rád! Talán jobb lett volna, ha megölöd magad, mielőtt a karaván foglyul ejtett! Grom vonásai megkeményedtek, látszott rajta, hogy nehezére esik visszafognia indulatait, mégis fegyelmet erőltetett magára. - Magamtól jöttem. A famor, aki időközben nekiindult a többiekkel, most megtorpant. - Azért, hogy bebizonyítsam, nincsenek a nemzetségemnél hűségesebb szolgálói a dicsőségeseknek! - közölte az ork. Tisztes távolságban lépdelt a famor mögött. Hissis visszafordult. - Állj meg! Grom megtorpant, saját lábfejét bámulta. - Tényleg a szolgálóm akarsz lenni? Az ork bólintott. 159
LU15 SAUL
- Ugye tudod, hogy bármelyik nap olyanná válhatunk, mint azok - Hissis a közeledő magitorokra bökött. Grom megrázta a fejét. - Csak te, messir. Nekem csak egy életet adott a Farkasszellem. A lelkem meghal, ha én meghalok. - Akkor nem sok választásunk akad, nem igaz? - Nem sok, messir. - Kértem tőled valamit. - Bocsáss meg, Ametiszt! - Rendben, Grom. Ha valóban nemzetséged legjobbja akarsz lenni, meg kell tanulnod legyőzni a félelmeidet. Ha kell, meghalsz értem, megértetted? Az ork ismét bólintott. - Jó. Akkor most jól figyelj, Grom. íme az első szabály a szolgává válás útján: nézz a szemembe, ha hozzám beszélsz! Az ork összerezzent. - De, Ametiszt, amíg nincs rangom, addig... - Pokolba a Birodalom szabályaival! Ha az én szolgám akarsz lenni, azt teszed, amit mondok, megértetted? - Igen. - Akkor nézz a szemembe! Azt akarom, hogy lásd, én nem félek! Grom óvatosan emelte fel busa fejét. Szeme alatt ezüstösen csillant a szőr. Borostyán tekintete őszinte csodálattal találkozott Hissisével. - Köszönöm - suttogta az ork. - Ne köszönd, Grom. A legnagyobb terhet kaptad most meg, amit valaha cipelhettél. - Hissis hátat fordított az orknak, s újra nekiindult, mielőtt még a villámkorbácsos magitorok utolérték volna őket. - Ha meghalok, az életed végéig ez a szempár kísért majd - mondta. - Én már tudom. « *
*
Hissis gyanakodva rágcsálta az újabb gallyakat. A bőrférgek szép lassan felhagytak csípéseikkel, a vörös foltok is hihetetlen sebességgel gyógyultak, a famor mégis 160
BOSZORKÁNYHADÚR
nyugtalanul figyelte a dombokat. A magaslatok, a távolban vöröslő sziklák, az égen kúszó nap mind olyan ismerősnek tűntek számára, ám nem sikerült nevet kapcsolnia a tájhoz. Úgy látszott, nem csak neki tűnt fel a hasonlóság útjuk valamely helyszínéhez. A Sebhelyes és gyülekezete egyre gyakrabban néztek körbe, mintha keresnének valamit. Az ork is a levegőt szimatolta. - Ismerős szagot fogtál? - kérdezte a famor, miután megköszörülte a torkát. Ukhyorr szorítása óta úgy érezte, mintha tűket döftek volna a nyelőcsövébe. Grom elhúzta a száját. - Nem tudom. Az nem sok - nyugtázta magában Hissis, figyelmét újfent a tájnak szentelte. Kórók és kövek, kígyók, szöcskék, varjak. Dombok és hasadékok, amelyeket Daychín szeszélye pingált a tájra. És egy hosszan elnyúló túrásnyom, amit Hissis száz közül is megismert volna. A hesserdani homokfajzat nyoma. Nem kellett sokat várniuk, alig fertályóra múlva felbukkantak Hesserdan girbe-gurba tornyai is. Némileg megkönnyebbült, amikor egyértelművé vált, hogy a templomhoz igyekeznek. A falak talán tiszta ruhát és friss vizet jelentenek. Nem is emlékezett rá, mikor ivott utoljára igazi vizet. Az elmúlt hetekben teljesen hozzászokott az aszkézishez. A menetelés szálkássá edzette izomzatát, a napi néhány tíz kilométert jószerével már meg sem érezte. Egyre közelebb érve Hissist elfogta a rosszérzés. Többször lepergett szeme előtt Assahur halála. Vajon mi lett a holttestekkel? Alig néhány óra múlva, Hesserdan alá érve választ kapott a kérdésére. A hetekkel azelőtt megvívott csata áldozatai közül alig hevertek már a palánkfalak előtt, széthordták őket a dögevők. Lesoványodott kutyák kóboroltak közöttük, bele-belemartak a tetemekbe, még a felbukkanó Mananyargalók sem riasztották el őket. A zászlóhordó csontvázak megálltak, a zaurakok és a magitorok követték példájukat. A homályjárók figyelmeztetőn libbentek el a száztizenegy felett. Az obsorok megtorpantak, gyanakodva súgtak össze. 161
LU IS SAUL
- Megálltunk - állapította meg Grom. - Meg - bólintott Hissis. - De miért? Az obsorok gyűrűjében Ukhyorr tűnt fel, aki látszólag elégedetten tette hátra a kezét. - Mananyargalók! Nagy örömömre szolgál bejelenteni, hogy megérkeztünk. Hamarosan részeseivé váltok az újabb változásnak! Az obsorok csendben toporogtak. - A káosz harmadik dogmája: az egység a gyengék fegyvere, az erősek önmaguk rúgják fel a rendet! Ismeritek már a törvényeket, amelyeket én teremtettem számotokra. Itt az ideje, hogy megismerjétek végre Daychín igazságát! A teremtés csak a kezdet! Az igazi hatalom az elmúlásban rejlik! A kijelentésre Hissis és Sebhelyes összenéztek. A vágott képű vicsorral jutalmazta a primagitor pillantását. - Fertályórán belül három Mananyargalót akarok látni a színem előtt, akik értenek valamit a hadtudományokhoz! - közölte a vezér. - Addig pihenhettek. Szükségetek lesz rá. - Ukhyorr hátat fordított az obsoroknak és a száztizenegy élére vonult, a csontvázak és a magitorok gyűrűjébe. Időbe tellett, míg a Mananyargalók eszméltek a monológot követően. Bizonytalanul forgatták fejüket, egymástól várva a magyarázatot. - Hogy értette, hogy szükségünk lesz rá? - kérdezte valaki a tömegből. A famor gyomra összeszorult. - Talán harcolni fogunk? - Grom a tarkóját vakargatta. Hissis nem felelt, összefogta magán a dreggist, és Ukhyorr után indult. A magitorok gyűrűje megnyílt előtte. A boszorkánymesterek pergamenszáraz, repedezett arcán évtizedek óta nem látszódott érzelem, csak rőt tüzű szemük árulkodott a bennük lappangó indulatokról. Ukhyorr karba fonta a kezét, megnyalta az ajkába fűzött aranykarikákat. - Ez gyors volt, Ametiszt! - Le fogjuk rohanni Hesserdant? 162
BOSZORKÁNYHADÚR
- Az eszed éles, akár az abbitkard! Remélem, hamar megdöglesz, mert még a végén a fejemre nősz! - kacagott a pap. - Akkor mi értelme volt megvédenünk?! - A káosz hatvanötödik dog... - Ezek az emberek főként obsorok! - Hissis a pap szavába vágva a száztizenegyre mutatott. - Fogalmuk sincs a hadviselésről, ez pedig egy erőd, nem holmi idegen tudat által összeverbuvált csürhe! Ukhyorr elkomorodott, orrcimpája idegesen rángott. - Pofa be, Ametiszt! Majd én eldöntöm, hogy mire vagytok képesek! Hidd el, még örülni is fogok, ha netán mind megdöglötök! - Ha így vélekedsz, az elmúlt éjszakákon miért védtél annyira minket? Az élőholt pap keze lendült, és pofon csattant. A famor megszédült az ütéstől, arcát mintha lángok nyalták volna végig, szájába véríz gyűlt. - A káosz esszenciája vagyok, obsor! Úgy véled, magyarázkodnom kell neked? Hissis igyekezett bűnbánó képet vágni, ám újabb pofont kapott. - Nem hallom! - Ukhyorr kikelt magából, csépelni kezdte a famort. A primagitor kétségbeesetten igyekezett óvni a fejét, ám a természetfeletti erővel nem tudott mit kezdeni. Nyikkanni sem maradt ereje, az ütlegek kiszorították belőle a szuszt. Grom a magitoroktól alig karnyújtásnyira figyelte urát, nem mert közelebb lépni az élőholt vezérhez, hiszen azzal a három kiválasztott közé lépett volna, egyenlő rangra az urával. Ekkora bűnt pedig esze ágában sem volt elkövetni. - Vezér! - A magitorok között az az obsor bukkant fel, akinek a hátán a pteropta tetoválás terpeszkedett. Ukhyorr először meg sem hallotta a férfit. Tovább ütötte az összekuporodó Hissist. - Vezér! - Az obsor az élőholt vállára tette a kezét. A pap visszakezes csapása arcon találta, felrepedt szájjal tántorodott hátrébb. Célját azonban elérte, Ukhyorr abbahagyta a verést. Hissis, feldagadt arccal, saj163
LUIS SAUI.
gó bordáit szorította. Bosszúszomjas képpel tápászkodott fel, zúgó fejjel porolta le öltözékét. Nem sokkal a tetovált férfi után a Sebhelyes bukkant fel harmadikként. - Úgy látom, nevelik az obsorokat. A primagitor megvillantotta vérétől vörös mosolyát. Azzal, hogy teljes lett a csapat, Ukhyorr ujjait tördelve engedte ki az iménti dühöt. Szürke ábrázatát látva Hissis egyre biztosabbá vált abban, hogy az élőholt tébolyodott, és olykor maga sem tudja, mit miért tesz. Nyelvével megpiszkálta a fogait, hogy ellenőrizze, hány lazult meg az ökölcsapásoktól. - Mananyargalók! - kiáltotta Ukhyorr. - Eljött az ideje, hogy a megismerjétek Tharr valódi arcát! Amit egyesek könyörtelenségnek, mások eretnekségnek neveznek, valójában nem más, mint szeszély! A káosz kiismerhetetlensége! A száztizenegy reszketve hallgatta Ukhyorrt. - Azok ott - bökött a templomgazdaság felé a pap - azt hiszik, uralkodhatnak Daychín felett! Tharr helyébe lépve, a teremtés megcsúfolásával kiérdemelték a káosz figyelmét. Elérkezett az ő próbájuk! De csakis ti vezethetitek őket át az első próbatételen! És ha méltónak bizonyulnak kegyetekre, részesei lesznek az elkövetkező stációknak! - Ukhyorr ájtatosan tárta szét karját. - Mananyargalók! Ma este újra emberhúst ehettek! Az öröm nem volt maradéktalan. Egyesek félve sandítottak az erőd felé. Fegyvereik ugyan már akadtak, de egyik sem érhetett fel egy faltörő kossal vagy egy katapulttal. Hissis kiköpte a vérét, s egyúttal kifejezte véleményét Ukhyorr tervéről. - Ők itt - folytatta a pap a három férfira mutatva önként vállalták, hogy győzelemre segítenek benneteket. Első és talán utolsó lehetőségetek bizonyítani, hogy obsorként is értek annyit, mint a Sápadt Légió pietorjai. Talán a mai napon dől el, hogy az ötszáz év után közületek kerül-e ki az első, aki túléli a Mananyargalók öt évét. - Ukhyorr elmosolyodott. - Ez a három obsor azt hiszi, méltóak lehetnek Aiul vagy Fharrahs posztjára. 164
BOSZORKÁNYHADÚR
A vezér kijelentésére nevetés csapott végig a száztizenegyen. A homályjárók borostyán szeme sértetten villant. - Azt akarom, hogy döntsetek, melyikükért vagytok hajlandóak meghalni! Az emberek zavartan pislogtak. - Most! - förmedt rájuk a vezér. A száztizenegy megélénkült, akár a hangyaboly, ám időbe tellett, amíg döntöttek, és felsorakoztak a három férfi előtt. A famorok mind egy szálig a Sebhelyest támogatták, a többi kaszt képviselői közül csak néhányan akadtak, akik megtisztelték jelenlétükkel. Öltözékükből, gesztusaikból ítélve közel állhattak a felső körökhöz, talán épp így reméltek bebocsátást nyerni a Sebhelyes köreibe. A legtöbben mégis a tetovált hátút támogatták. A barbár küllemű férfi rezzenéstelen arccal figyelte, hogy csaknem félszáz toroni áll be soraiba, szemben a Sebhelyes alig kéttucat csatlósával. Hissis mosollyal nyugtázta, hogy elsőként Grom állt mellé, és ő is maradt az egyetlen. A vágott képű kárörvendőn hajolt riválisához. - Csak annyit kellett volna tenned, hogy elfogadod a Birodalom törvényeit. - A te birodalmadban inkább hazaáruló leszek. A Sebhelyes a fejét ingatta. - Szégyen, hogy a rendem épp tőled szenvedett vereséget. Nem vagy méltó arra sem, hogy a lábam nyomát csókold. Hissis elengedte füle mellett a sértést. Homlokán izzadságcsepp gördült végig. Grom a többieket figyelte. Ukhyorr kiropogtatta a nyakát. - Nocsak, Ametiszt, úgy látom egyetlen követőd akad, pedig a nyugati falat épp neked szántam! - kacagott. Sebhelyes csatlósai követték a példáját. Egyedül Tűz és Érsek nem osztoztak a vezér örömében. Érdeklődve figyelték a famor és az ork furcsa kettősét. Az obsorok pusmogva latolgatták esélyeiket. Egyikük sem adott nekik sokat. A vezér már épp nekikezdett volna az eligazításnak, amikor vékony hang próbálta túlkiabálni a Mananyargalók zsivaját. 165
LU IS SAUL
- Én is hozzá csatlakozom! A száztizenegy, mintha jégbe öntötték volna, egy csapásra megdermedt. Az ork mellé a mézhajú nő lépett. Idegesen gyűrögette szakadt ruháját, ám pillantásával bátran dacolt Ukhyorr hullatekintetével. - Most már kettő - javította ki magát az élőholt. - Még valaki? A tetovált előtti tömegből megereszkedett vállú, disznóképű férfi lépett elő. Arcát hosszában fehér heg szelte ketté, megfosztva őt az orrától, felnyesve ajkait. Az újonnan érkezett kivillantotta csorba fogait, orkoktól zsákmányolt vértje baljósan kongott sánta lépteinek ütemére. Az obsorok közül jópáran megkönnyebbülten felsóhajtottak, hogy nem kell tovább elviselniük maguk között a fickót. A mézhajú nő nem tudta palástolni undorát, amikor a férfi melléje lépett. Grom egykedvűen szimatolt a levegőbe. Hissis csodálkozva mérte végig a fickót, köszönetképp biccentett neki. - Három - Ukhyorr jókedve apadni látszott. - Még valaki? Hissis végighordozta tekintetét a seregen. A famorok egykedvűen bámultak vissza rá, kivéve Magitort és Tüzet, akik elfordították fejüket. Úgy tűnt, többen nem akarnak jelentkezni a soraiba. - Végre - mondta Ukhyorr. - Alkonyatkor támadunk. Északi oldal, keleti oldal - bökött a tetováltra és Sebhelyesre. - Ametiszt, tiéd a nyugati fal. - Ez öngyilkosság - vágott közbe a tetovált. - Semmi esélyük nincs. - Egy Sápadt Légiós egyedül szembeszáll akár Ediomaddal is - közölte a vezér, lezárva a további vitát. Készüljetek! Hamarosan itt az idő! Addig meg tűnjetek a szemem elől! - Sok sikert, Ametiszt - somolygott a vágott képű, mielőtt hátat fordított a társainak. Hissis maga mögött hagyta az élőholtakat, fázósan húzta összébb magán a szakadt dreggist. Néhány lépést követően a tetovált barbár lépett oda hozzá. 166
BOSZORKÁNYHADÚR
- Az erőd nem túl nagy - súgta. - Az alkonyat egy idő után éjszakába fordul. Ha addig megbújtok, utána csatlakozhattok hozzánk. A pugomagitor megrázta a fejét. - A vezér máshogy gondolja - közölte. - Jobb, ha magad miatt aggódsz, Pteropta. Én legfeljebb csak három embert veszíthetek. A tetovált hátú rosszalló fejrázással maradt el Hissis mögött. A primagitor még sokáig a hátában érezte a pillantását. A lány, a csonkaorrú és az ork úgy vették őt körbe, mint a falusiak a Tharr áldását hozó khótorrt. A mézhajú nő őszinte érdeklődéssel méregette. A Kijennel való találkozás megrázkódtatásainak nyoma sem látszott rajta. A rútképű fickó egykedvűen piszkálta orrcsonkját. Grom némiképp feszengett, amiért ura szemébe kellett néznie, de tartotta magát a parancshoz. Mihamarabb teljes értékű szolgává akart válni. A primagitor hosszú pillanatokon át csak állt övéi előtt. - Kissé nehezemre esik lelkesítő beszédet rögtönözni, miután a halálba akarnak küldeni minket - kezdte aztán. - Nem hiszem - jegyezte meg a rútképű. - Nekem úgy tűnik, Ukhyorr megint nem az élőknek szánja a legfontosabb szerepet. Mintha nem bízna bennünk, vagy tartana tőlünk. Hissis a magitorok felé pillantott. A vezér szoborként állt közöttük, mozdulatok és szavak nélkül beszélt hozzájuk. - Igazad lehet - mondta a rútképűnek. - Mit várhatok tőled... ? - Hívj Korbácsnak. A Gro-Ugon menti Láncbarátoknál szolgáltam. Sokat küzdöttem a fajtájukkal - bökött fejével Gromra. - A betörésük komoly szervezettséget kíván, de rengeteget fizetnek értük a kelet-toroni urak, úgyhogy megéri a szenvedést. - Hüvelykjével az arcára mutatott. - Idilli a társalgás, de ismerkedni talán ráérünk az ostrom után is - vágott közbe a lány. - Több értelme is lenne, ha már biztos, hogy túléltük. 167
LUIS SAUI.
Hissis felvont szemöldökkel fordult a mézhajúhoz. - És téged hogyan szólítsalak? I h a r r vizsgálója? Quessor? - Van nevem - villant a lány tekintete. - Aymír Ashion! - Nos, kedves Aymír Ashion. Tudnom kell, mit várhatok tőletek, mielőtt bármit is rátok bízhatnék! - Ez nem a Zászlóháború és nem is a Hadiakadémia, hogy parancsokat osztogass. A társaid leszünk, nem a csatlósaid. A primagitorban egy pillanatra bennakadt a szó. A lány szeme úgy ragyogott, akár a nyári égbolt, olyan dac lobogott benne, amely elhomályosította volna a napot is. Hissis utoljára a lányai szemében látott ilyet, és a távolinak tűnő bosszú ígérete új erővel lángolt fel benne. - Igazad van, Aymír. Grom felmorrant, de Hissis leintette. - Egy jó társ mindig tudja, mire számíthat a többiektől - mondta. Hunyorogva nézte Hesserdant, a mályvaszín nap a szemébe tűzött. Felötlöttek benne ifjonti évei, amikor még a Míchíel-ház magitoraként loholt mestere mögött, mélyen a föld alatt. Számtalanszor szálltak alá a birtokukon burjánzó Tharr templomokba, hogy a legjobbaktól tanulják el a főzetkészítés rejtelmeit. - Ha elbújunk, Ukhyorr végez velünk. Ha a falaknak rontunk, akkor a hesserdaniak. - Hissis az állát dörzsölte, fejében lassan körvonalat öltött a terv. - Egyedül odabent maradhat esélyünk. Korbács felkacagott. - Túlélni egy ellenséges Tharr templomban? - Egy jó társ mindig tudja, mire számíthat a többiektől. Megvannak az eszközeink - biccentett a famor, miközben Aymírra kacsintott. - Nem igaz, Quessor? A lány arcára kiült a rettegés. *
*
168
*
BOSZORKÁNYHADÚR
Grom négykézláb ereszkedve, kitágult orrlyukakkal szaglászta a talajt. Korbács megszabadulva vértjétől, ugrásra készen várakozott. Hissis elképedve nézte a robosztus testen futó hegeket, a Láncbarát irdatlan ütközetekben vehetett részt. Aymír sápadtan kószált a bozótosban, a hesserdani fajzat beomlott üregétől alig néhány lábnyira. - Meglehet, Hesserdan csak egy előretolt helyőrség - vélekedett. - Talán épp Ehhsarymból vezénylik ide a Tharr szerzeteseket. A famor a fejét ingatta, miközben a bőrféreg-űző kórót rágcsálva sétált fel-alá az óriási, vakondtúrásszerű vonalak mentén. - Meg fogjuk találni! Keressétek! Alig egy óránk maradt napnyugtáig! Grom megtorpant, elfintorodott, szeme könnybe lábat. Egy tisztáson guggolt, ahol a kórórengeteget egy sávban földtúrás szelte ketté. - Itt a büdös! - prüszkölte. A Láncbarát két szökkenéssel ott termett és vértezete váll-lemezével ásni kezdett. - Jól van! - Hissis elismerően bólintott. - Remek úton haladsz a szolgává válás felé! - azzal Korbács másik vasdarabjával maga is nekiesett a földnek. Kisvártatva már mind a négyen ástak. - Ez egyre büdösebb - morgott az ork. Hissis csak most kezdte érezni a keserédes szagot, megtörölte izzadt homlokát. - Az azt jelenti, hogy hamarosan ott vagyunk. Áss! Bő fél óráig tartott, amíg elérték az alagutat. Korbács már derékig állt a gödörben, amikor a lába alatt hirtelen megindult a talaj, és ő a repedésbe zuhant. Zöldessárga gőzök csaptak fel a hasadékból, Aymír fintorogva kapta orra elé a kezét. Grom tüsszögni, prüszkölni kezdett. Hissis, aki rengeteg időt töltött főzetek készítésével, elismerőn hümmentett. Még az ő gyomra is felkavarodott egy pillanatra a bűztől. - Tharr nevére! - szentségeit Korbács. A nyirkos verem mélyén hússzínű tócsából kászálódott ki éppen. 169
LUIS SAUI.
A pocsolya egy patak kiszélesedéseként vájt üreget a föld alá. A láncbarát undorodva próbált szabadulni a nyúlós masszától. - Ez förtelmes! - Látsz vájatot az erőd irányába? - kérdezte Hissis. - Igen! Tharr nevére! Ezt a lötty gőze vájta!? A famor a gödörbe vetette magát. Az üregben egyetlen rovar vagy féreg sem mozdult, még a növények is elkerülték gyökereikkel. A nyálkás folyadék csatornaszerű járatból csorgott, s a másik irányban tűnt el valahol a sötétben. A famor hálát mormolt Tharrnak, amiért ilyen szélesre teremtette a vájatot. - Én nem megyek le - közölte odafentről Aymír. - Grom! - mondta Hissis. Az ork hanyag egyszerűséggel a többiek után lökte a lányt. A mézhajú nő sértetten tápászkodott fel, elutasítva a segítő jobbot. - Ez ostobaság! Meg fogunk fulladni odabent, és még az sem biztos, hogy valóban az erődbe vezet! - A falak alatt levadásznak minket a boszorkánymesterek - közölte Hissis. - Ha valakinek, akkor neked tudnod kell, hogy a szerzetesek tenyészkádjaiból a föld alá vezetik a burjánnedveket, amik gyakorta marnak vájatokat a mélybe! Nem egy szekta végezte úgy, hogy a folyadék olyan dolgoknak nyitott utat, amelyek a felszínre törve örökre eltörölték a felelőtleneket. De Tharr akarata tiltja, hogy gátat szabjanak a káosz folyásának. Ez a járat az erődbe vezet! - Térj már észhez! Az az alagút a tenyészet szívébe visz! - Pontosan - A primagitor szemében újra a könyörtelen rendmester elszántsága tükröződött. - Az erőd szívébe. - Furcsa, hogy ez éppen erre folyt, szinte vízszintesen! - Korbács igyekezett a tócsa kevésbé nyálkás peremére lépni. - Honnan tudtad? - Eszembe jutott a pillanat, amikor a hesserdani fajzat a felszínre tört. Tulajdonképpen neki köszön170
BOSZORKÁNYHADÚR
hetjük, hogy most itt vagyunk. Ő is a föld alatt próbált beférkőzni teremtőihez, és amikor Ukhyorr forgószele kitépte a járatból, akkor éreztem meg a tenyészfőzetek szagát. Először azt hittem, hogy csupán a fajzat nedveinek kipárolgása, és minekután ráomlott a föld, nem törődtem vele, de a Quessor felidézte bennem a régi emlékeket. A Láncbarát megkönnyebbülten sóhajtott. - Akkor ez a fajzat furata. Már azt hittem, hogy a lé marta. - Az marta - közölte Aymír. - Legalábbis egy részét. - Ha ezt csinálta a földdel, mit fog művelni a hússal? - Grom igyekezett rongyot csavarni az orra elé. - Nincs más választásunk. - Hissis a sötétbe vesző járatba bámult. - Tharr szerzeteseit éveken át itatják és fürösztik a párlatokban, amíg átalakulnak. Talán nem árt meg ez a néhány óra. Korbács kiköpött. - Elég sokat tudsz a templomokról, Ametiszt. - Majd' tíz évig tartott, míg a korcs szektákat kiűztem a földjeimről. - Ezesetben mehetünk - bólintott a láncbarát. - Én nem megyek be - szögezte le Aymír. - Szükségünk van rád - mondta a famor. - Te vagy a legkisebb közülünk, ott is átférhetsz, ahol a járat már túl szűk egy férfiembernek. - És mégis mit csinálok odabent? Megölöm az erőd főpapját? Hissis nem felelt. - Na, azt már nem! A primagitor bólintott, és hátat fordított a lánynak. - Grom! Gyűjts botot, csontot, vagy bármit, amire rongyot lehet csavarni, és az erőd előtt heverő hullákról szaggass gyolcsot a végükre. Szükségünk lesz fáklyákra. Az ork bólintott és indult. - Segítek! - mondta Aymír, és utána sietett. Hissis csíkokat hasított a dreggis redőiből, s egy részüket a ruha alól kibukkant fakó, tetoválásokkal teli bőrére kötözte. 171
LUIS SAUI.
- Ezeket az arcunk elé kötjük, biztos, ami biztos. Korbács bólintott. - És hogyan gyújtjuk meg a fáklyákat? - bökött a sötét vájatra. - Rögtönzünk. - Ezt tanítják a famoroknak a Hadiakadémián? somolygott a Láncbarát. Nem váltottak több szót, amíg társaik visszaértek. Grom vagy tucatnyi csontot hozott, ám végül csak egy-egy fáklyát vettek magukhoz. - Mivel gyújtjuk meg? - kérdezte Aymír. - Nem gyújtjuk meg. Legalábbis nem most. - Akkor meg minek cipeljük magunkkal? Odabent már találunk! Hissis felvonta a szemöldökét. - Azt hittem, te tudni fogod - mondta sokat sejtetően, miközben, követve az ork példáját, a letépett rongyok egyikét az arca elé kötötte, s azután bevette magát a járatba. - Várj! - szólt utána Korbács. - Jobb, ha az ork megy elől. Jobban tájékozódik a föld alatt mindannyiunknál! A famor biccentett, és intett Gromnak. A hím hű kopóként vette be magát a nyirkos alagútba, a többiek követték, egyedül a mézhajú lány tétovázott. - Hiszen még el sem kezdődött az ostrom! - Aymír úgy állt a gödörbe férkőző, tompa fénykévében, mintha a kyr istenek küldötte lenne. - Ha szerencsénk van, nem lesz szükség ostromra. - Hissisnek csak a hangja hallatszott a szűk járatból. Korbács a nyálkás folyadékban lépdelt. - Képes lennél egyedül legyőzni egy erődöt? - kuncogott. A famor elhúzta a száját, megdörzsölte a mágikus szögekkel átütött tenyerét. - Volt idő, mikor egy birodalmat is képes lettem volna. - Ez hatalmas meggondolatlanság - Aymír tovább ágált, ám nem akart egyedül maradni, s a többiek után indult. 172
BOSZORKÁNYHADÚR
- Nincs más választásunk - ismételte Grom a leendő ura kijelentését, röviddel azután, hogy mindnyájukat elnyelte a föld. A járat hamar szűkülni kezdett. Mélyebbre haladva, a bűzt árasztó főzetek a falakba ivódtak, sírszerűvé változtatva a vájatot. Hissisék körül lassan megszűnt minden fény, csak a szuszogás, a pergő föld hangja maradt. Néhol az üreg újra kiszélesedett, ilyenkor a négy légiós megkönnyebbült sóhajjal pihent meg. Odabent megszólalni már nem mertek, mintha attól tartottak volna, hogy magukra vonják Tharr haragját. Óráknak tűnő bolyongás után sivításra, kaparászásra lettek figyelmesek. Ürülékszag kavargott a fullasztó levegőben. - Patkányok - suttogta Grom. Pillanatokkal később már a rágcsálók között tenyereltek. Lábukra, farkukra tapostak. A patkányok sipítva menekültek, némelyik beléjük mart. Hissis remélte, hogy könnyebb fertőzésekkel megússzák a dolgot. Elismeréssel adózott Aymírnak, aki egyetlen szó nélkül tűrte a megpróbáltatásokat, s kitartóan követte a három férfit. Az ork szerint alig néhány lábnyira lehettek az erőd falától, amikor véget ért a fajzat ütötte hasadék. Grom megérzései alapján, a patkányok szagát követve ástak tovább, küzdve az egyre nyomasztóbb légszomjjal. A talaj szerencsére lazának bizonyult, a főzetek kellően átitatták. Néhány perc múlva újabb vájatra bukkantak, s gondolkodás nélkül vetették bele magukat. Egy sziklás átjárót követően a járat mélye felderengett, sistergés, léptek, csobbanások hallatszottak. A famor torka összeszorult, Hissis óvatosabb tempóra fogta Gromot. A talaj újra sárszerűvé változott, a főzetszag a poshadt víz bűzére emlékeztetett. A vájat végül egy kútszerű gödörben ért véget, aminek aljában bokáig állt a ragacsos lé. Patkányok hada vetett hullámokat benne, kaffogva húzódtak félre a halált jelentő talpak alól. A vöröses fény egy rácson át kúszott a mélybe. A fémrudakról jégcsapként lógott alá a megkocsonyásodott nedv. A hangokból ítélve, a rács felett kisebb csarnok 17 3
LUIS SAUI.
húzódhatott. Hissis számára érthetetlen beszéd töltötte be a teret, amely főként sziszegésből és morgásokból állt. Sietős léptek koppantak a sziklákon, olykor egy-egy csobbanás hallatszott. - És most? - suttogta Korbács. A famor sóhajtott. Az eddig sziklaszilárdnak tűnő terve most kártyavárrá változott a szélben. Válasz helyett elővonta dreggise alól a kardot, amellyel alig fért el a másfél láb magas üregben. Grom a hátával a rácsnak feszült. A szerkezet megnyikordult, de hangját elnyelték a csarnok zajai, a felfelé vezető út feltárult. Az ork letépte az arcáról a bűztől óvó rongydarabot, kivillantotta agyarait, és már ki is dugta a fejét a veremből, amikor kötelet vetettek a nyakára. Hörögve kapott a hurok után, de képtelen volt lefejteni magáról. Önkéntelenül felegyenesedett és a következő pillanatban egyszerűen kirántották a gödörből. - Vissza! - kiáltotta Hissis, ám amint fordult, hogy a járatba vesse magát, a feléje igyekvő Aymírba és Korbácsba ütközött. A föld mélyéről patkányok hada özönlött a gödörbe, nyoma sem volt rajtuk az iménti riadalomnak. Szemükben gyilkos tűz lobogott, sárga agyaraik között nyálcsík feszült, ahogyan kivillantották fogaikat. Hissis szitkozódva húzódott a rácshoz, Tharr apró, szürke besúgói elárulták őket. Odafent kénsárga köpenyes szerzetesek gyűltek az odúhoz, hurkot vetettek a betolakodókra. Hissis fuldokolva markolta meg a nyakán megszoruló kötelet, kardját a pocsolyába ejtette. Úgy érezte, gégéje menten elroppan. Lába elemelkedett a földről, hörögve tűrte, hogy végigvonszolják a csarnok kövén, akárcsak Gromot vagy a többieket. Hesserdan tenyészcsarnoka jó harminc láb hosszan nyúlt el az erőd alatt, ám mindössze alig háromlábnyira görbült Hissisék fölé. Rücskös, lyukakkal átütött mennyezetére csillogó kéntelepeket pingált a fél tucat medence gőze, amelyekben hússzín főzet bugyogott. A csarnok falain kaotikus minták közé ékelve kristályok derengtek egy-egy groteszk szobor vizslató tekin174
BOSZORKÁNYHADÚR
tétéként, belőlük áradt a csarnokot átitató rőtes fény. A kőkádak fölött arasznyi széles kürtők sötétlettek, ugyanilyenek nyíltak a medencék peremén is, amelyek alatt a Hissisékéhez hasonló ráccsal elfedett gödrök ásítottak. A csarnok végében, elveszve a homályban lépcső indult felfelé. Grom két szerzetes markában feszengett. A fűzetektől szívóssá vált fajzatok könnyedén tartották az orkot. Hissist a vezérük, egy rőtcsuklyás szörnyeteg rángatta. Aymírt és Korbácsot három másik szerzetes igyekezett kihalászni a gödörből, és még vagy tucatnyi kámzsás sürgött a medencék körül. A kénsárga csuklyák alól semmitmondó pillantásokkal figyelték, amint társaik talpra rángatták a betolakodókat. Hissis megszédült a rőtcsuklyásból áradó izzadságszagtól. A kígyótekintetű fajzat megmarkolta a primagitor arcát, kivillantotta villás nyelvét. Sárga szemében egy pillanatra megnyugvás látszott, ám hamar elmúlt, amint megérezte a famorból áradó illatot. Dühödten hajította el prédáját, Hissis nyikkanva csapódott a legközelebbi kőkádnak, dreggise alatt elroppant a fáklya szára. Sajgó bordáját markolva összegörnyedt, és bár a fájdalom mélyen a testébe harapott, a gondolatai már a túlélés körül forogtak. - Eresszetek! - vicsorgott Korbács, ám ő is tehetetlenül vergődött csupán. A szerzetesek természetfeletti erejével nem tudott mit kezdeni. Aszott képű, hajlott hátú figura lépett elő. Kámzsája főzetektől foltosán ölelte testét, nyakában Tharr szimbóluma csüngött. A férfi bőre szokatlanul sárgának hatott, arca a patkányok pofájára emlékeztetett. Az orkra és Aymírra bökött, a láncbarátot Hissis mellé parancsolta. Korbács néhány pofon után a famor mellé roskadt. - Túlságosan szívósak - mondta, miközben a nyakán lévő kötelet markolta. A szerzetesek vicsorogva rángatták a pórázt, s próbálták rendre utasítani. A rőtcsuklyás kiöltötte kígyónyelvét, fenyegető sziszegéssel meresztette előre karmait. Grom Aymír elé 175
LUIS SAUI.
húzódva állta a szerzetesek ütlegeit, Tharr hívei nem tudták kibillenteni egyensúlyából. A bíbor kámzsájú vezér dühödten vájta belé a karmait. Az ork fújtatva tűrte a fájdalmat, mellkasán véres csíkok hasadtak. Tharr papja kimért léptekkel sétált a famorhoz, szánalommal telve pillantott le rá táskás szemeivel. - Hesserdan szívélyes örömmel fogadja megmentőit, de a betolakodókat nem tűri meg a falak között. A famor igyekezett legyűrni a köhögését, amelyet a torkára fonódó kötél okozott. Grom még mindig a rőtcsuklyással viaskodott, több sebből vérezve vicsorgott a szerzetesekre. Aymír felhagyott az ellenállással, a földön térdelve tűrte, hogy a kámzsások körbeszaglásszák. - Nyughass, ork! - morrant Hissis, amikor végre levegőt kapott. Grom meghökkenve kushadt a földre. Izmai majd' szétpattantak a feszültségtől, mégis engedelmeskedett. Korbács értetlenül meredt a primagitorra. A csarnokban elültek a zajok, csak a medencékkel bíbelődő szerzetesek nesze maradt. - Tharr kegyes lesz hozzátok, amiért megkönnyítitek a... - kezdte a pap, ám Hissis közbevágott. - Hallgass, és figyelj! A pap arcát pillanatok alatt elöntötte a vér. - Mit képzelsz, fattyú?! - Fogd be a szád, és hallgasd! - ismételte a famor. - Hallgasd Tharr akaratát! A pap gyanakodva biccentette félre a fejét. Dühödten intett, s a szerzetesek abbahagyták a munkát. Hamarosan már csak a medence falának ütődő hullámok suttogása hallatszott. És a halk döndülés, majd a roppanó szikla nesze. Odafönt kezdetét vette az ostrom. - Hesserdannak vége - mosolygott Hissis, tébolyult tűz költözött tekintetébe. A pap amilyen gyorsan kivirult, olyan gyorsan elsápadt. Felmarkolta a földre omló kámzsáját, a szerzetesek sziszegő, kaffogó nyelvén parancsolt. A kénsárga csuhások java elszórta a botokat, merítőlapátokat, és 176
BOSZORKÁNYHADÚR
a lépcső felé indult. A pap leguggolt Hissishez, csontos kezével megragadta a kötelet, úgy húzta magához a famort. - Mi folyik itt? - Tharr ítéletet mondott Hesserdan felett. Ma meghaltok, amiért a fajzatotokkal megcsúfoltátok a teremtés szépségét! A patkányképű pofon vágta a famort, rögtön utána tapogatni kezdte Hissist. - És mégis mit akartok, ti négyen? - Szeme vadul járt végig a betolakodókon. Vetkőztetni kezdte a famort, előbukkantak a tetoválások, a boszorkánymesteri szimbólumok, és a törött fáklya. A pap megragadta a csonkot. - Mi ez? - Fáklya. - Fáklya? -Az. A pap döbbenete egy szívdobbanás alatt örömmé változott. Kacagva hajította el a csonkot. Ráförmedt a szerzetesekre, akik azonnal átkutatták a többieket, de ők sem találhattak mást a fáklyákon kívül. A tákolmányokat a csonk után hajították, ahogyan vezérüktől látták. - Tharr akarata? - A pap elengedte Hissist, a távozó szerzetesek után indult. - Majd meglátjuk. - A lépcsőről még visszafordult, és toroniul adta ki utolsó parancsát, hogy a betolakodók is jól érthessék. - Öljétek meg őket! A teremben kilencen maradtak. A négy betolakodó, ugyanennyi kénsárga kámzsájú fajzat és a rőtcsuklyás. A bíbor csuhás örömmel meresztette ki újra karmait, hogy végérvényesen legyűrhesse az orkot. Hissis látta még a szeme sarkából, hogy Grom hörögve felegyenesedik, ám a következő pillanatban rántást érzett a nyakán, és hason fekve találta magát a csarnok padlóján. A szerzetes úgy vonszolta el a medencétől, mint a rongyot, egyenesen az egyik világító kristály fénykörébe, át az elhajigált fáklyákon. 177
LU IS SAUL
Korbács a saját kötelét markolva próbálta enyhíteni a torkára nehezedő nyomást, miközben farkasszemet nézett fogvatartójával. Újabb és újabb fogást találva húzta magát közelebb a kámzsáshoz. Aymír úgy vonaglott a póráz végén, mint Tiadlan papírsárkányai a madzagjaikon. A kígyóképű Tharr szolgáló élvezettel húzta-vonta őt. Egyedül Gromban akadt erő, hogy dacolhasson rabtartójával, ám a Rőtcsuklyás lekötötte minden figyelmét. A kígyónyelvű fajzat élvezettel karmolt végig a testén újra és újra. Hissis megfeszítette a torkát, nyaka görcsbe állt az erőlködéstől, hemperegve próbálta elnyújtani a véget. A szerzetes rángatta őt egy darabig, fárasztotta, ahogy a halakat szokás. A famor tűrt egy darabig, majd látszólag feladva a küzdelmet, reménykedett benne, hogy kap néhány lélegzetvételnyi időt. A szerzetes elengedte a kötelet, a famor fölé magasodott. Hissis fátyolos tekintettel tapogatózott, a könnyein át csak vörösben oldódó, elmosódott kénszín foltot látott. Hallotta Grom üvöltéseit, Korbács hörgését, Aymír sikkantását. Émelyegve szívta tüdejébe a páráktól terhes levegőt. A szerzetes kivillantotta agyarait. Hissis érezte az arcára csöppenő nyálat. Keze puha, rongyszerű anyagot tapintott. A túlélés ösztöneitől hajtva lendítette meg karját, és mielőtt a szerzetes átharapta volna a torkát, a fáklyacsonkot a fajzat képébe döfte. A Tharr szolga gurgulázva tántorodott hátrébb. A primagitor azonnal lefejtette nyakáról a kötelet. Mint fuldokló, aki partot ér, úgy szívta magába a bűzt. A párlatgőz azonnal kijózanította. Talpra vergődött. Ellenfele abban a pillanatban húzta ki szemgödréből a törött csontot. Felbődülve hajította el, a sebből kékesfekete vér csorgott. Hissis jobb híján a kötelet markolta két kézre. Egy pillanatra fontolóra vette, hogy a kámzsásnak ront, mielőtt az végképp magához tér, ám a szeme előtt ugráló foltok arra ösztönözték, hogy meggondolja magát. Hátat fordított a szerzetesnek. Korbács még mindig talpon volt, alig arasznyira vicsorgott ellenfele pofájába. Alkarját támasztotta a szerzetes torkának, hogy az ne marhassa meg az arcát. 178
BOSZORKÁNYHADÚR
A homlokán gyöngyöző veríték elárulta, nem bírja már soká. Aymír eszméletlenül hevert az egyik medence tövében. Az őt fogva tartó szerzetes Grom hátán csüngve próbálta őt leteperni. Fogát az ork vállába mélyesztve marcangolta. A rőtcsuklyás szüntelen csépelte a hímet, a farkasfi dühödt morgással igyekezett hárítani az éles karmokat. Tudta, hogy ha elesik, neki is és a lánynak is vége. Hissis összeszedve minden erejét, megiramodott, súlyát beleadva a bíbor kámzsásnak ugrott. Átkarolta, elsöpörte Grom elől. A rőtcsuklyás nyekkenve zuhant a földre, és mielőtt magához térhetett volna a meglepetésből, a famor a nyakára hurkolta a kötelet. Az ork végre szabad utat kapott, átnyúlt válla felett, belemélyesztette karmait a hátán kapaszkodó szerzetesbe és lefejtette magáról a bestiát. A másik Tharr fajzat hiába rángatta Grom kötelét, az ork fuldokolva is maga elé vonta a rabul ejtett kígyóképűt, és átharapta a torkát. Kékes vér mosta végig állát, az imént még Aymírt fogva tartó szerzetes hang nélkül csuklott össze. A rőtcsuklyás időközben talpra állt. Az orkot ítélve veszélyesebbnek, eleinte megpróbált a vesztére törni, ám a primagitor fogaszorítva tartotta vissza a kötéllel. Hissis úgy érezte, menten elszakadnak inai, amint a szerzetesek vezére újra és újra nekiugrott Gromnak. A csalódott kámzsás egyre vadabbul kapálózott, végül Hissis felé fordult. Két szökkenéssel előtte termett, ám mielőtt elérhette volna, a famor ellépett iménti helyéről, és rántott egyet a kötélen. A rőtcsuklyás a csarnok porába zuhant. Az ork egyedül maradt addigi rabtartójával. A kénsárga kámzsás szolga Hissist utánozva próbálta feltartani a vicsorgó Gromot, ám félállati eszével korántsem bizonyult olyan hatékonynak, mint a primagitor. Az ork megfeszítette az állkapcsát, s derékból rántott egyet a kötélen. A szerzetes kibillent az egyensúlyából, botladozva tántorodott közelebb a hímhez. Gromnak nem kellett több, egy ugrással előtte termett, felkapta és a medence kávájához vágta. A szerzetes gerince 179
LUIS SAUI.
hangosan reccsent. A fajzat egyetlen nyikkanás nélkül próbált talpra vergődni, lábai azonban többé nem engedelmeskedtek akaratának. Úgy vonaglott a földön, akár egy kettévágott giliszta. Grom a primagitor segítségére sietett volna, amikor rengés rázta meg az erődöt, ledöntve mindannyiukat a lábukról. Por szitált a mennyezetről, s kénvirágos kődarabok hullottak a nyakukba. Odafönt összecsaptak a mágiaforgatók. Hissis szitkozódva vette tudomásul, hogy kicsúszott a kezéből a rőtcsuklyás póráza, ráadásul a félszemű szerzetes is nyálát csorgatva közeledett felé. Egyedül Korbács lélegezhetett fel, aki a rengésnek hála, megszabadult ellenfele fenyegető közelségétől. Aymír éledezni kezdett a fal tövében. Grom fejére egy nagyobb darab kő zuhant, egy embert talán agyon is ütött volna. Az ork túlélte ugyan, ám prüszkölve kereste az egyensúlyát. A famor Korbácshoz hátrált, a szerzetesek már óvatosabban közelítettek feléjük. - Szívósak, akár az orkok! - morrant a Láncbarát, aki jobb híján felkapta az egyik fáklyát a földről. Hissisnek sem támadt különb ötlete, követte társa példáját. - Nem így képzeltem. - Most már elárulhatnád, mi volt a terved. A primagitor figyelme a kádakra terelődött. A medencékben hullámzani kezdett a folyadék. Végtagok, arcok bontakoztak ki belőlük. A nedvtől csöpögő karok a kőperemekbe markoltak. Tharr hadba szólította minden csatlósát. - Az, hogy felgyújtom a templomot. - Ezekkel? - hökkent meg Korbács a fáklyára meredve. - Mit gondolsz, miért nincs egy árva gyertya sem idelent? Miért kristályokkal világítanak? A tenyészfőzetek gyúlékonyak, akár a nafta! - Akkor mire várunk? - Korbács figyelmét egyre inkább a közelgő szerzetesek kötötték le. - Nincs mivel meggyújtani a fáklyát! - Keress valamit, addig feltartom őket! 180
BOSZORKÁNYHADÚR
- Egyedül? - Grom! Gyere már! Az ork fátyolos tekintettel ugyan, de a hang irányába vetette magát. A maradék két szerzetes vont falat elé, míg a rőtcsuklyás a meglóduló Hissis után vetette magát. Korbács az utolsó pillanatban kapta el a kötelet, amely még mindig a fajzat nyakában lógott. A bíbor csuhás nyikkanva torpant meg. Hissis elszörnyedt a medencékben vonagló testek láttán. Vagy három tucat félig ember, félig már szörnyeteggé változott fajzat igyekezett kikászálódni az iszamós kádakból. A primagitornak mihamarabb ki kellett találnia valamit. A láncbarát és a kábult ork nem tarthatott ki örökké. A éledező Aymír mellé térdelt, s szelíd pofonnal próbált életet lehelni belé. - Térj magadhoz, segítened kell! Találnunk kell valamit, amivel meggyújtjuk a fáklyát! A lány bágyadtan pislogott, arca feldagadt, szája felrepedt, fájdalmas grimasszal markolta a könyökét. Úgy tapogatózott maga körül, mintha vak lenne, keze Hissis baljára tévedt. - Aymír! A lány ijedten rántotta vissza a kezét, amikor megérezte a szögeket. Hissis hátán borzongás futott végig, ám a mézhajú mozdulata hozzásegítette a felismeréshez. Már tudta, hogyan csiholjon tüzet. - Figyelj rám! Maradj a földön! Bármit hallasz vagy látsz, ne mozdulj innen! - mondta, s mielőtt a legközelebbi kádhoz sietett volna, még hozzátette - Köszönöm! A medence tajtékzott, a burjánlé habot vetett a kőperemnél. A mélyben vonagló arcok viaszosan csillantak, vicsorogva meresztették fogukat Hissisre. A famor vetett még egy pillantást Korbácsra és Gromra. Mindketten erősen véreztek már, a rőtcsuklyás ütlegeitől meg-megrogytak, ám összeszokott társakként siettek egymás segítségére. - Mi lesz már? - üvöltötte Korbács, amikor észrevette, hogy a famor őket figyeli. 181
LUIS SAUI.
Hissis a folyadékba mártotta a fáklyát, majd szorosan markolva a kád peremére fektette. Mély levegőt vett, magasba emelte a balját... Szeretlek, Mía! Szeretlek, Achelin! ...és lesújtott. Keze fájdalmasan csattant a kád káváján, felkavarva az előbodorodó gőzöket. A kín egészen a könyökéig hatolt. Legszívesebben megmarkolta volna a kezét, elfojtva a lávaként hömpölygő fájdalmat, ám újra felemelte azt, és a fáklya mellé csapta. A rézszögek a kőbe vájtak, és végre szikrát vetettek. A főzettel átitatott rongy azonnal tüzet fogott, és bűzhödt füsttel lobbantotta lángra a kád gőzeit. Hissis előtt elfehéredett a világ, megcsapta orrát saját hajának égett szaga. Fájdalomtól telve roskadt össze, szinte csontjaiban érezte a testén ficánkoló láng harapásait. Ám amilyen gyorsan érkezett a kín, olyan gyorsan távozott. A primagitor hemperegve adta át magát a föld hidegének, és amikor minden porcikáját átjárta a hűvös, kinyitotta a szemét. A lángok futótűzként söpörtek végig a csarnokon, leterítve a rőtcsuklyást és szerzeteseit, akik a lángokkal küzdve vergődtek a medencék között. Gőzökkel átitatott öltözékük hamar tüzet fogott. Korbács és Grom sietve szabadultak lángra kapott ruhadarabjaiktól. Aymír, úgy tűnt, végre magához tért. Köhögve kapaszkodott a falba. - Ez volt a nagy terv? - nyögte. Hissis megkönnyebbült a kijelentés hallatán, azután a görcsösen szorongatott fáklyát a vonagló főzetbe hajította. A folyadék jópár szívdobbanásig dacolt a tűzzel, ám az utolsó pillanatban belobbant. A láng a kipárolgásoknak köszönhetően oszlopként csapott a magasba. A mennyezeten vágott lyukak sípolva szippantották magukba, az alkimista kamrák felé. Hissis tüdeje elszorult, ahogy a láng kiszívta a csarnokból a levegőt. Úgy érezte, bőre azonnal kiszárad a hőtől. Valahonnan a felső szintek felől dörrenés hallatszott, s újabb adag por szitált a mennyezetről. 182
BOSZORKÁNYHADÚR
A famor köhögve kapta szája elé a kezét, jobbját nyújtotta Aymírnak. A verem bejáratához evickélt, kihalászta a patkányok közül a rövidkardot. A markolat éritnése jeges nyugalommal öntötte el. - Gyújtsd fel a többi medencét! - utasította a nőt. - Én segítek a többieknek! A rőtcsuklyás időközben sikeresen megszabadult kámzsájától, amely zöldes lángokkal lobogott a földön. Hissis fintorogva nézett végig a sikamlós, kígyószerű testen. A fajzat teljesen elvesztette nemi jellegét, zöldesszürke bőrén körömnyi pikkelyek burjánzottak, néhol csontkinövések döfték át az irháját. A szerzetes kék nyelvét kiöltve sziszegett, kígyószemében kitágult az írisz. Korbács és Grom a főzetek füstjétől hunyorogva köhögtek. A félvak szerzetes a betolakodóknak rontott, nem láthatta a sérült szeme felől kerülő Hissist, aki eléje lépett, és tövig mártotta kardját a fenevad szívébe. A pugomagitor a lábával taszította el magától a lángoló testet, majd a két életben maradt fajzatnak szegezte a kardot. Korbács diadalittasan felüvöltött. A lány akkor gyújtotta fel a második medencét. Aymír elzuhant a felszabaduló hőtől. A kád megrepedt, a lobogó folyadék elöntötte a környékét, végigfolyt a körötte kialakított csatornákon. A kádban szunnyadók eleven fáklyaként vetették előre magukat, hogy néhány szívdobbanásnyi kapálózást követően kiszenvedjenek. A pusztítást látva a rőtcsuklyás melletti szerzetes szűkölve vonyított fel. A lángkígyók ismét a magasba tekeredtek, a csarnok felett húzódó helyiségből sorozatos robbanások hallatszódtak, elemeiben rázva meg a csarnokot. A mennyezet nem bírta tovább, recsegve kettérepedt. A rőtcsuklyás ezt a pillanatot választotta végső rohamára. Éles karmait kimeresztve, cséphadaróként lengette karjait. A pusztítás forrását, a primagitort szemelte ki magának. Hissist azonban mérhetetlen magabiztossággal töltötte el a kard hűvöse. Shulurban tanult precizitással állított éket ellenfelének, aki saját 183
lendületétől hajtva nyársalódott fel a kardon. A famor azonban nem érte be ennyivel. Kirántotta a kardját a kaffogó fajzatból, és lecsapta a fejét. Az utolsó szerzetest Grom és Korbács döntötte le. A kötelet ráhurkolva végigvonták a földön, bele a lobogó tócsákba. A fajzat hang nélkül vergődött egy darabig, míg végül lobogva kiszenvedett. A levegő kezdett elviselhetetlenül forróvá válni, ráadásul a megrepedt kádból kiömlött folyadék is egyre közelebb csorgott a többi kádhoz, robbanásra kész katlanná változtatva a csarnokot. - El kell tűnnünk innen! - lihegett Korbács. Karjaiból, orrából vér szivárgott. Grom sem festett jobban, sípolva vette a levegőt, pofáját olykor a fájdalom rántotta grimaszba. - A járaton át nem mehetünk! - Aymír a rács felé bökött. A lángoló főzet csurig töltötte a vájatot. - Mindjárt ránk szakad az egész - morogta Grom, aki egyre sűrűbben sandított a szüntelen ropogó menynyezet felé. - Akkor a lépcsőn megyünk - közölte Hissis. Szeme könnybe lábadt a füsttől. - Gyerünk! A mennyezetről lángoló kövek zuhantak alá, a hasadékokon át lombikok szilánkjai hullottak. Hesserdan remegve rogyott térdre a Mananyargalók előtt. A lépcső csípős füsttel teli, kiürült folyosóra vezetett, amelynek egyik végében kékeszöld lobbanással szakadtak át a falak, amint a mögötte húzódó szobák naftával teli hordóként robbantak szét, különféle tárgyak roncsait és végtagokat okádva magukból. Az enyészet feltépte a kövekbe vésett káoszrúnákat, a felszabaduló energia visszafordíthatatlanul rombolt. - Erre! - Aymír alig tudta túlkiabálni a robajt. A lépcső mélyéről mennydörgés hallatszott, forró léghullám söpört végig a folyosón, a talaj reszketni kezdett, és a következő pillanatban meghasadt a világ. Hissisék egymásba kapaszkodva próbáltak talpon maradni. Alig néhány lábnyira mögöttük a szikla zöldeskék lobbanással omlott össze, a felső szintek a csarnokba zuhantak. 1S4
BOSZORKÁNYHADÚR
- Ha itt maradunk, meghalunk! - üvöltötte a famor. A kőportól és gőzöktől fuldokolva húzta társait az ismeretlen felé. Aymír ragadta meg a kezét és rántotta magával. Hissis furcsa érzéssel loholt az ismeretlen járatban, mögötte életre kelt az erőd. Tharrhoz fohászkodott az életéért, miközben arra gondolt, a Mananyargalók épp most hirdettek halálos ítéletet a Háromfejű temploma felett. Egy idő után már csak bábként rohant Aymír után. Riadtan sipítozó papok, megzavarodott szerzetesek között szaladtak, akik fejvesztve menekültek az összeomló épületből. A négy Mananyargaló őket követve tört utat magának. Grom és Korbács feltaszított mindenkit, aki az útjukba került. Hamarosan azonban feltorlódott előttük a hitsorsosok tömege. Magasba vezető csigalépcső állta útjukat, amely roskadásig volt tömve a szabadság felé igyekvőkkel. Aymír szitkozódva rántotta társait egy újabb folyosóra, szembe az áradattal. Hissis rövidkardjával vágta le a közéjük robbanó menekülőket. A csodának köszönhették, hogy nem sodródtak el egymástól. Néhány perc múlva ritkult az áradat, majd végleg elfogytak a menekülők. Hissis megtorpant. Szúró oldalát markolva támaszkodott a falnak. Barlangjáratszerű folyosón állapodtak meg, a falakon sorra egymás után ajtók nyíltak. - Hol vagyunk? - kérdezte Korbács. Aggodalmasan pillantott vissza a válla felett. Hesserdan gyomra szüntelenül morajlott. - Talán... valami... lakórészleg - lihegett Aymír. - Halálszagot érzek - szimatolt a levegőbe Grom. - Nézzünk körbe, hátha találunk valami hasznosat - javasolta Hissis. Példát mutatva bevette magát a legközelebbi helyiségbe. A patkányodúra emlékeztető hálófülkét sietve hagyhatták hátra. A ládák felborogatva hevertek a szoba közepén, a holmik java még ott pihent a prémekkel fedett talajon. A famor leguggolt, kardjával túrt a halomba. Összetört fiolák, elkent főzetek, a prémbe ivódott porok. Csupa használhatatlan holmi. Vetett néhány pillantást a ruhák között heverő pergamenekre. Magitori 185
LUIS SAUI.
formuláknak tűntek, amit a magafajta rendmesterek előbb tanultak meg, mint járni. Egyszerű parancsoknak, amellyel pillanatnyi engedelmességre szólíthatta a külső síkok fajzatait. Az ágyra hajította őket, amikor megpillantotta a takaró alól előkandikáló, kéken csillanó üvegcsét. Hatalom itala! Sietve kapott a kék folyadékkal teli fiola után, igyekezetében megfeledkezett a baljában lappangó fájdalomról. Az üveg kifordult kezéből, az ágy peremének ütődött, majd a talajnak csapódott, ám nem roppant el. Hissis meglepetten vette tenyerébe a fiolát, a fémszegekhez kocogtatta. Áldotta a boszorkánymester eszét, hogy törhetetlen üvegben őrizte kincsét. Bár a famornak egyelőre nem sok hasznára szolgált a varázsital, úgy döntött, magához veszi. Dreggise ép redőibe tömve újra a folyosóra lépett. Grom akkor bukkant fel egy kanyarulatból. - Nincs tovább járat - közölte. - Kell lennie. Aymír nem véletlen hozott ide minket. Neve hallatán a lány is előlépett az egyik szobából. - Talán a lépcsőn kellett volna mennünk? - fakadt ki. - Arra mentem, amerre a legkisebbnek ítéltem az ellenállást! Korbács egy hátizsákot tömött tele éppen, úgy lépett a folyosóra. - Azt hittem, ismered a templomokat, Quessor! Hissis idegesen túrt a hajába, de rögtön meg is bánta, amikor a fájdalom belehasított a bal kezébe. - Elég! Korbács! Ürítsd ki a zsákot! Grom, Aymír! Forgassátok fel az összes szobát, és hozzatok el mindenféle fiolát, amit találtok! - Mit akarsz tenni? - kérdezte a láncbarát. - Vissza kell fordulnunk, és valahogy át kell jutnunk a tömegen. Ha kell, őket is a levegőbe repítem. Abban a pillanatban hangos roppanás kíséretében megmozdult a föld. Hissis a falnak tántorodott. Egy pillanattal később kőpor és kavicsdarabok vertek végig rajtuk. A famor köhögve dörzsölte szemét. A levegő 186
BOSZORKÁNYHADÚR
lassan tisztult, felfedve titkát: a járat beomlott, nem volt többé kiút. - Tharr ítélete - Aymír sápadtan törölgette koszos arcát. Grom nyugtalanul toporgott. - Mit tegyünk, uram? - Nem vagyok az urad! - förmedt rá Hissis. A tehetetlenség dühe majd szétfeszítette. Mély lélegzetvétellel próbálta végiggondolni, odakint, Gedaga-yggyrben mit lett volna hasonló helyzetben. Zakatoló szíve lassan csillapodott, ám a kétségbeesésben végül utat találtak a gondolatok. A famor lekuporodott a földre, lehunyta szemét, összpontosítani próbált. Igyekezett kizárni elméjéből a többiek kérdéseit. Hangjuk mintha másik szobából szűrődött volna át. - Mit csinálsz? - Ametiszt! - Erre nincs idő! - Hagyjátok békén, vagy átharapom a torkotok! Hesserdan recsegő zajai elhalkultak, a szikla hidege a mana nyers hullámzásává változott. A famor érezte az ősi kövekben lappangó erőt, a megtört varázsjelek manasikolyát, a tenyészveremben uralkodó mágikus űrt, amit a mágiától óvó jelek még holtukban is árasztottak. A primagitor fanyar mosolyra húzta a száját, Hesserdan papjai rettegtek Daychíntól, de az elemektől védő jelekre mégsem gondoltak. Szinte tapintani tudta az elhulló szerzetesek lelkét, a falak közé férkőző Mananyargalók félelmét, az élőholtak közönyét. És a templomban szunnyadó veszedelmet. Kinyitotta a szemét. Társai némán néztek vele farkasszemet. Szemöldökük kérdőn szökött a magasba. - Szükségem van egy Tharr szimbólumra! - közölte Hissis. - Mire készülsz, Ametiszt? - kérdezte Korbács. - Egy ókyr dinasztia utolsó tagja vagyok, nem fogok egy nevenincs templomban megdögleni! Ha nem tudunk önerőből kijutni, kijutunk segítséggel! 187
LUIS SAUI.
A primagitor kiropogtatta tagjait, megmasszírozta sajgó balját. Grom és Korbács eltűntek, hogy szimbólumot kerítsenek, csak Aymír figyelte érdeklődve a famor mozdulatait. - Varázsolni fogsz? - suttogta döbbenten. - Azt hittem, a szögek... A primagitor megrázta a fejét. - Nem a varázserőm tett a Fekete Kéz nagymesterévé. - Fekete Kéz? Akkor te... - A lány elharapta a mondatot, ám szemében ott lappangott a felismerés. Hissis figyelmét nem kerülte el a félbe hagyott kijelentés, de nem maradt ideje foglalkozni vele. Előhozta a pergameneket a boszorkánymester szobájából, majd gyertyát, tűzszerszámot és gyolcsot kerített. Grom és Korbács csalódottan támaszkodott a folyosó falának. - Egyetlen rohadt szimbólumot sem találtunk! Se egy házi oltár vagy hekka fétis! A primagitor elhúzta a száját. Szimbólum nélkül is képes lett volna végrehajtani a tervét, ám Tharr figyelme nélkül a biztos halál várt rájuk. - Talán segíthetek - mondta Aymír. Mindannyiuk tekintete rá szegeződött. - De tudni akarom, hogy mire készülsz. Hissis felegyenesedett a gyertyák mellől, hangos sóhajjal nézett a kék szemekbe. - Vannak kiváltságok, amivel primagitorként vérteztem fel magam a rivális szekták ellenében. Ilyen például, hogy látom a manahálót, és képes vagyok érzékelni magam körül a túlvilági entitásokat. Mi több, meg is tudom különböztetni őket egymástól. Ukhyorr és a homályjárók nemrég betörtek a templomba. Alig néhány folyosónyira tőlünk szembeszálltak a hesserdani papokkal. - Nem értem - vágott közbe Korbács. - Hagyd, hogy befejezzem - türelmetlenkedett Hissis. - Hesserdan erős templom. Erősebb, mint gondoltam, nem hiába maradt fent eddig. És mint minden 188
BOSZORKÁNYHADÚR
nagyobb templomnak, ennek is megvan a maga őre. A papok hajszálnyira vannak tőle, hogy magukhoz édesgessék, és ha sikerül nekik, Ukhyorrék komoly ellenállásba ütköznek. Meg kell előznünk a hesserdaniakat! - Mégis miféle őr az? Talán még egy földtúró fajzat? - faggatózott Korbács. Hissis megrázta a fejét. - Nem. A templom mélyén egy Ultimator pihen. Tharr démona. Aymír óvó jeleket rajzolt a levegőbe. Gromnak láthatóan fogalma sem volt a szavak jelentéséről, de az arcokat elnézve jobbnak látta leutánozni a mozdulatokat. - Tharr küldöttének segítségét akarod kérni, miután leromboltuk a templomát? - Korbács félve pillantott körbe. - Ahhoz szükségem lenne a kezemre - felelte Hissis. - De tudom, hogyan vonjam magunkra a figyelmét. És amikor értünk jön, Ukhyorr azt hiszi majd, hogy a papoknak sikerült hadrendbe állítaniuk. Mindent meg fog tenni, hogy elpusztítsa. Ha kell, utat tör magának ebbe a kelepcébe. A láncbarát kiköpött. - Nem tetszik ez nekem. Ukhyorr őrült. Mi van, ha tévedsz? - Társak vagyunk. Bíznod kell bennem. Mást úgysem tehetsz. Korbács állta a famor pillantását. - Itt halunk éhen, vagy Tharr tép minket darabokra. Szép kilátások. Aymír tanácstalanul méregette a két férfit. - És ha nincs kiút arra sem, amerről ő érkezik, ha érkezik egyáltalán? - Lesz kiút! A nő végtelennek tűnő pillanatig bámult Hissis szemébe, azután megoldotta magán öltözékét. Korbács felvonta a szemöldökét, Grom illedelmesen elfordult, amikor a ruha lecsúszott Aymír fél válláról, felfedve tetoválásokkal körberajzolt keblét. Hissis tekintete mégsem a tenyérbe illő, kerekded mellen állapodott meg, 189
LUIS SAUI.
hanem a hegfehér Tharr szimbólumon, amelyet barbár kezek sütöttek a lány bőrébe a szív fölött. - Tessék - hunyta le a szemét Aymír. Hissis óvatosan tapintotta meg a sebet. Tharr rabszolgáin látott utoljára ilyet. A falak mögül morajlás kélt. - Siess! - kérte a lány. A famor biccentett. Meggyújtotta a gyertyát, rámarkolt a rövidkard pengéjére, és megvágta tenyerét. A sebet a szimbólumra szorította. A lüktető fájdalom egybeolvadt a lány szívverésével. A primagitort egy pillanatra rabul ejtette a riadt tekintet. Szelíd mosolyt erőltetett az arcára, azután megköszörülte a torkát, és a pergament olvasva fennhangon kántálni kezdte a sorokat. Vére vékony patakokban csorgott végig Aymír mellén, újabb csíkokat festve a tetoválások vonalaira. Grom és Korbács lélegzetvisszafojtva figyelték a jelenetet, mígnem Hissis elszakította kezét a szimbólumról. Sápadtan támasztotta vállát a falnak, és széttépte a pergament. - Ches navador! Jöjjetek elém! - kiáltotta a holtak nyelvén. A falak között sustorgás kélt, Aymír és Korbács riadtan kapkodták a fejüket. Hissis a sebesült tenyere alá tartotta a gyertyát, a láng sercegve zárta össze a húst. A famor majdnem összecsuklott a fájdalomtól, Grom támasztotta meg a hóna alatt, segített neki áttekerni gyolccsal a sebet. Aymír magára kapta a ruhát, reszketve törölgette kebléről a vért. - Meg fogunk halni - suttogta Korbács. Arca sápadt volt a félelemtől. - Alig álltok a lábatokon! így akarjuk fogadni Tharr küldöttét? Hissis a sebesülése ellenére is erősen markolta meg a kardot. - Megmondtam: nem döglöm meg sem most, sem az előttem álló öt év alatt! Olyan meggyőződéssel közölte mondandóját, hogy a láncbarát megadóan elfordította a fejét. A sustorgás erősödött, Aymír öltözéke alatt felderengett a szimbólum. - Készüljetek, közelednek! 190
BOSZORKÁNYHADÚR
- Közelednek?! Többen is vannak? - Korbács remegve húzódott a falhoz. Nem maradt idő a válaszra, az egyik hálófülke felől langyos szellő söpört végig a folyosón, a vér édeskés illata töltötte be a teret. Roppanás hallatszott, s a következő pillanatban vadállati üvöltés harsant. A famor óvón húzta maga mögé a reszkető Aymírt. Grom és Korbács vállukat egymásénak vetve vontak falat eléjük. - Nem fogunk elférni mellette! - A láncbarát halántékán veríték patakzott. - Előre! - parancsolta a famor. Araszolva indultak meg. A sötétben halvány derengés kélt, léptek, fegyverek csendülése verte fel az addigi csendet. A folyosókanyarulatban árnyék vetült a falra. Háromfejű szörnyeteg vonyított a sötétben. Rőt szőrű karja bukkant fel először, ahogy karmaival végigtépte a falat. Azután bakpatái, amelyek baljósan koppantak a köveken. Grom szűkölve torpant meg, a láncbarát is lassított léptein. Hissis a kardot nyomta Korbács hátának. - Azt mondtam, előre! Futás! A férfi azonban nem moccant. - Nem fogsz ledöfni! Tudom, mire készülsz! Odalöksz minket a fenevadnak, amíg te kereket oldasz! Hát mégis famor vagy, a javából! Szembe fordult Hississzel, tekintetében félelemmel vegyes gyűlölet tükröződött. - Abból nem eszel, Ametiszt! Itt döglesz te is! - Évtizedek alatt szerzett rutinnal csavarta ki a famor kezéből a kardot. Amint megkaparintotta, mozdult, hogy a primagitor torkának szegezze, ám valamiről megfeledkezett. Grom komoly erőfeszítés nélkül mart a férfi nyakába, agyaraival éppen csak megroppantva Korbács gerincét. A láncbarát kezéből kifordult a fegyver, szeme elkerekedett. Rongybabaként csuklott össze, azonnal maga alá vizelt. Szólni akart, de csak artikulálatlan hörgés jött ki a torkán. Bénultan figyelte a föléje magasodó primagitort. - Köszönöm - mondta Hissis, miközben elvette Gromtól a felé nyújtott kardot. A magatehetetlen Korbácsnak azonban nem adta meg a kegyelemdöfést. 191
LUÍS SAUL
- A sorsodra maradsz, áruló! Az ultimator üvöltése törte meg az idillt. Hissis nem törődött a fájdalommal, kézen ragadta Aymírt. - Futás! - azzal meglódult a démon irányába. A fenevad bömbölése zsigeri félelmet plántált beléjük, Hissis úgy érezte, menten elhagyja minden ereje. Összeszorított foggal igyekezett előre, szinte csak a lendület vitte tovább. A démon vájta hasadékon át fagyos szél süvített végig a járaton. Tharr küldötte megrázta mindhárom fejét. Az oroszlán kivillantotta fogait, a kígyó sziszegve öltögette nyelvét. A famor csak egy pillanatra kapta el a bak sárgás tekintetét, de ennyi épp elég volt ahhoz, hogy bátorságának utolsó cseppjei is odavesszenek. Hissis épp az ultimator előtt bukott fel, és hálát adott Tharrnak, amiért épp ott, ahol számított rá. Grom vonyított, Aymír sikított félelmében, megderesedő hajjal figyelték, amint a küldött feléjük mar. Az ultimator azonban soha nem érte el őket. A hasadékból, amelyet a démon nyitott, Aiul és Fharrahs robbant elő. Jégsikolyuk a falnak taszította a fenevadat. A bestia bődülve vont tűzköpenyt maga köré. Heve csaknem leperzselte Hissis szemöldökét. A famor megkönnyebbülten vette tudomásul, ahogy a halál hidegét az élet heve váltotta fel tagjaiban. Amint lefoszlott róluk a félelemvarázs, kapkodva tápászkodott fel, hogy amíg a két homályjáró elvonja a démon figyelmét, kisurranhassanak a járaton. Az utolsó pillanatban eszmélt. Termetes alak érkezett sietve, karmaival csaknem a szemét vájta. Hissis még épp idejében ütötte el Ukhyorr karját. Az élőholt vezér tébolyult kacajjal taszította félre a famort, rőten derengő szemmel vetette magát az ultimatorra. - Gyere! - Aymír igyekezett talpra segíteni a szédelgő Hissist. Végül Grom markolta fel a primagitort, és a templomba özönlő holtakon átverekedve magukat, egészen a felszínig cibálta. *
*
*
19 2
BOSZORKÁNYHADÚR
A famor a zsákmányból szerzett kenőcsök szagától bűzlött. Behunyt szemmel hagyta, hogy Aymír a tenyerébe masszírozza a krémeket. Hesserdan ostroma alig két óra alatt bevégeztetett. A boszorkánymesterek támogatta élőholtak szinte veszteség nélkül vágtak rendet a szerzetesek soraiban. Ukhyorr és a homályjárók pedig könnyedén a földbe döngölték a náluk jóval csekélyebb varázshatalommal rendelkező papokat. A száztizenegy is alig néhány főt veszített. Mielőtt a Sebhelyes és a tetovált hátú vezette csapatok a falaknak ronthattak volna, a legfőbb tornyok megrogytak, és a templom java önmagába zuhant. Eleinte Tharr kegyének vélték, ám az est leszálltával szárnyra kapott a szóbeszéd, hogy életüket hús-vér teremtményeknek köszönhetik. Annak a háromnak, akik koromtól feketén, fuldokolva törtek a felszínre, magukon hordozva a templom mélyének bűzét. Az obsorok tudták, hogy oda a holtakon kívül senki sem jutott el. Nem ellenkeztek, amikor a zsákmányosztásnál ők álltak a sor élére. Még a Sebhelyes sem, aki vértől mocskosan, dühödten ült hívei között. Kalmár és az egyik Iker hiányzott mellőle. Hissis Grom mormogására lett figyelmes. Az ork takaros gúlát emelt a zsákmányolt fegyverekből, zöld szövetdarabokat szórt rájuk, s fűszín kenőcsökkel kente be az arcát. Kisvártatva az esti tábortűz egy parázsló husángjával járt táncot a fegyverhalom körül. Aymír befejezte a sebek ápolását, régi rongyaiba törölte a kezét. A famor hálás mosollyal jutalmazta a kedvességet. Mióta véget ért az ostrom, és a lány megnyugodott, varázslatos változáson ment át. Az étel, a víz és a váltás öltözék kivirult amazonná tette. A bőrszíjakkal átkötött nadrág, a bronzlemezekkel átvarrt ujjas igazi harcost faragott belőle. Hissis sóhajtva nyújtózott, felmarkolta a földről egykori dreggise maradványait. A tábortűzhöz sétált vele. A háttérben az ork tánca a tetőpontjához közelített. - Viszlát, bőrférgek! - azzal a lángok közé hajította a koszlott ruhadarabot. A templom kipárolgásaitól 193
LUIS SAUI.
nyirkos szövet zöldes lánggal lobbant el. A famor egy ideig a tüzet nézte, s csak szívdobbanásokkal később vette észre az őt bámuló orkot. Grom áhítattal borult térde a zöld lángokkal övezett famor előtt. - Agrommot! Hissis tanácstalanul fonta össze a kezét a mellkasa előtt. - Állj fel! Ha a pietorom akarsz lenni, nem eshetsz térdre holmi szemfényvesztéstől. Grom a famor elé kúszott. - Agrommot! - ismételte tátott szájjal. Hissis nem tudta mire vélni az ork viselkedését. Zavartan morrant. - Mit művelsz? Grom mintha álomból eszmélne, megrázta a fejét, bűnbánóan egyenesedett fel, ám szemében gyermeki öröm látszott. Meghajolt leendő ura előtt, visszakushadt a fegyverhalom mellé, és kaparni kezdte nyughelyüket. A primagitor a fejét ingatva ült le Aymír mellé, a karddal kezdett babrálni. Hosszas csendet követően pillantott csak fel, a lány talányos mosolya fogadta. - Miért somolyogsz? - morrant Hissis. - Nem kell cipelned tovább a súlyt. Most már nem vagy egyedül! Á famor elhúzta a száját. Aymír megpiszkálta a tábortüzet. - Talán nem így gondolod? - kérdezte. - Mindegy, hogy mit gondolok. - Már nem. A mai nap legyőzted Ukhyorrt és a halált. A száztizenegy halálát! Csodálkoznék, ha akadna bárki, aki ezek után ne állna az oldaladra a bajban. - Csak betartottam egy ígéretet. Aymír sejtelmesen ingatta a fejét. - Ki az az Agrommot? - Hissis igyekezett más útra terelni a témát. - A Zöld Harcos. Egy ork, aki obsorból ünnepelt gladiátorrá vált, és nevet szerzett fajtájának a famorok körében. Ma hekkaként tisztelik övéi birodalomszerte. 194
BOSZORKÁNYHADÚR
Hissis beharapta az ajkát, keze zsibbadni kezdett a bőrébe ivódó kenőcstől. Aymír az arcának rezdüléseit látva felkacagott. - Ugyan, messir! - nyomta meg gúnyosan az úri jelzőt. - Hiszen egy hekka érintését hordod magadon! A famor nem osztozott a lány örömében. - Semmi közöm egy ork hekkához. - Úgy véled? - Aymír egycsapásra megkomolyodott. - Talán Tharr hozott ki minket odalentről? Hissis nem válaszolt. - Biztos vagy benne, hogy a Háromfejű figyel ránk? - firtatta a lány. - Daychín az ő birodalma. - És a Lindigass? - Nem értek a valláshoz. - Valóban hiszel benne, hogy ránk figyel? A primagitor megmasszírozta az alkarját, azután a lányra pillantott. - Nincs más választásom, Quessor. Valamiben hinnem kell. Aymír elkomorodott, hátrasimított egy arcába hulló tincset. - Tudod jól, hogy nem vagyok Tharr vizsgálója. - Nem, valójában fogalmam sincs róla. Azt tudom, hogy nőként nem hordhatnád magadon a jelet, és hogy megveted azt, akinek rajzait a bőrödre pingálták! Aymír elfordította az arcát, s karba fonta a kezét. - Kinek köszönheted ezt a gyűlöletet? - ütötte tovább a vasat a famor. Jóleső érzéssel töltötte el, hogy végre megszabadult a kínos kérdésektől. A lány felállt, kiragadott egy darab húst a tűzből és faképnél hagyta Hissist. A famor nézte egy darabig, majd kinyújtóztatta fáradt lábát. Előkotorta újdonsült kabátja mélyéről a kék folyadékkal teli fiolát. Az üvegcse kellemes hűvöst árasztott, halkan koccant a rézszögeknek. - Nincs más választásom - suttogta Hissis. Grom megköszörülte a torkát, úgy lopózott leendő ura mögé, mint egy vérbeli Iker. 195
LU/S SAUL
- Ametiszt! - hajolt meg tisztelettudóan. - Mit akarsz? - Beszélni szeretnének veled! A famor szeme összeszűkült. - Kicsodák? Az éjszaka sötétjéből ösztövér alak bontakozott ki. A tetovált hátú fickó volt az, a zsákmánynak köszönhetően ő is jobban festett. A mosdás, a lopott ruházat, az oldalára tűzött kígyótőr igazi harcossá tették. - Engedelmeddel, Ametiszt. Újabb alakok léptek a tetovált mellé. Vagy tucatnyi obsor, szemükben elszánt tűzzel. - Csatlakozni akarunk hozzátok - közölte az ösztövér férfi kertelés nélkül. Hissis alig tudta palástolni a döbbenetét. Eszébe jutott, amit az imént Aymír mondott a magányról. Nem vagy egyedül. Assahur képe derengett fel előtte. Azután a Sebhelyessel töltött idő és az obsorok haragja, azoké az embereké, akik most félve toporogtak előtte. Grom bárgyú vigyorral meredt rá, Hissis legszívesebben letörölte volna az arcáról. Aymír után pillantott. A lány ott gubbasztott a sötétben, alig látszott a bokrok mögött. - És mi is csatlakoznánk. Minden tekintet az újonnan érkezőkre szegeződött. Az iker testvérpár életben maradt tagja lépett a lángok fényébe Tűz kíséretében. Közönyösnek tűnt, ám tartása elárulta, mennyire feszült. Hissis némán állt a kérdő tekintetek kereszttüzében. - Agrommot hívása - súgta neki az ork. - Hagyj békén ezzel az ostobasággal! - förmedt rá a primagitor, ám egy pillanatra elbizonytalanodott. Mi van, ha Aymírnak ebben is igaza volt? Megdörzsölte a halántékát, s gondterhelt ábrázattal hordozta végig tekintetét a gyülekezeten. - Azt hiszitek, én megmenthetem a nyomorult életeteket? A többiek némán állták az ametiszt pillantást. - Azt hiszitek - vette tudomásul Hissis. Felállt, kiropogtatta a tagjait, zavarta, hogy a többiek föléje magasodnak. 196
BOSZORKÁNYHADÚR
- Hát jó - sóhajtotta. Furcsa érzés volt számára, ahogy a magány terhét felváltotta a felelősségé. Még elevenen élt benne a családja és Assahur emléke, és a fájdalom, amit épp az elveszett felelősség tüzelt. Hissis az égre pillantott, de fohászt mormolni nem mert. Hát jó! - Gyerünk, gödröt ásni! - intett beletörődően. - Itt az ideje, hogy pihenjünk, holnap megbeszéljük a többit! Elégedett mosolyok derengtek fel a szájak szegletében, az újonnan érkezők helyet kerestek maguknak. Grom is indult volna, hogy segítsen nekik, ám a famor megállította. - Te maradsz! Az ork engedelmesen megtorpant. - Ki ez az Agrommot? - kérdezte a primagitor. - Hős, a Csonttörők nemzetségéből származott! Pietor volt, réges-régen! Előtte pedig nagy harcos! - Grom büszkén révedt az éjszakába. - Családom vére! - A leszármazottjának véled magad? - Még a nevünk is hasonlít! - felelte naivan az ork. - És én méltó leszek a véremre! Ha egyszer szolgává fogadsz, engem is ismer majd minden nemes úr! - Az orkot szinte szétvetette a büszkeség, beleéléssel csapott a mellkasára. - Agrommot, a Zöld Harcos vére! Grom, az Ametiszt Harcos! Hissis elhúzta a száját. - El kell hogy szomorítsalak, én nem ismertem Agrommotot, és gyanítom, felmenőim sem. Ami pedig a leendő nemes urakat illeti - a famor a száztizenegy felé fordult nos, nem hiszem, hogy valaha is hallani fognak rólad. Az ork lesunyta a fülét, búskomoran hajtotta le a fejét. Egy ideig saját lábujjait bámulta, azután felpillantott. - Nem bántottál meg - közölte barátságosan. - Rálok, urakra Tharr figyel, és a Tűzkobra. És a kyr istenek! Mindig a nagyot érdemiitek, ezért vagytok ti az urak. Mi pedig a kicsit kapjuk - tűnődött. - De boldogok 197
LUIS SAUI.
vagyunk, mert éppen annyit kapunk, amennyi nekünk jár. Buta ork vagyok - bólogatott helyeslőn. - Persze, hogy névtelenül halok meg. Hiszen obsor vagyok. Nekem ennyi jár. - Elmosolyodott, Aymír után pillantott, a levegőbe szimatolt. - Sír. Hissis akaratlanul is a lány felé pillantott, de csak a sötétben gubbasztó sziluettet látta. Mikor visszafordult, Grom már nem állt ott. Komótosan sétált a vackához, miközben furcsa, torokhangú dalba kezdett. A famor a tűz mellé kuporodott, s a lángokba bámult. A narancsvörös tánc lassan elcsitította éberségét, ám valamit képtelen volt kitörölni a benne kavargó érzelmek közül. A lelkiismeret-furdalást.
Orwella
árnyai
Chassia izzadságtól csillogó bőrrel vonaglott Jiljak ölében. Hangosan zihálva markolt a férfi hajába, hátrafeszítette fejét, rabul ejtette a másik pillantását. Az ágyékában izzó forróság lassú hullámokban áradt szét testében, és ő vadabb tempót diktálva ülte meg Jiljak ágyékát. A férfi, akit mindenki a lány apjának hitt, vicsorogva tűrte a nő csókjait, amelyek a vágy hevében véres harapásokká erősödtek. Chassia Jiljak ajkához préselte a mellét, a nyirkos száj új irányba terelte a gyönyört, tovább fokozva az ösztönöket. A férfi az ágyneműbe markolt, fájdalmas grimaszt vágott, amikor a lány pofon vágta. - Gyerünk! - vicsorogta Chassia. Erezte, ahogyan a famor férfiassága lankadni kezdett. A forró hullámok után fagyos zivatarként vert rajta végig a csalódottság. Az elmúlt napokban nem először esett meg vele, hogy végül nem élhette át a gyönyört, amire számított. 198
BOSZORKÁNYHADÚR
Jiljak bűnbánón sütötte le a szemét, tűrte, hogy a nő kifacsarja. - Gyerünk! - förmedt rá a lány. Azután jég és tűz egymásba karolt, és sivító gőzként robbant fel. Chassia megfeszült, nyakán kidagadtak az erek, hosszú másodpercekig szorította a férfit mozdulatlan, azután forró sóhajjal omlott az ágyra, hogy a lepedő hidegétől borzongva lovagolja meg a vágy utolsó hullámait. Jiljak magára terítette a takarót, hátát az ágy háttámlájának vetve a kristályablakokon megtörő holdfényt kezdte bámulni. A lány odabújt hozzá, a harapásokból kibuggyanó vércseppekkel rajzolt a bőrére körmével. - Majdnem megint csalódást okoztál! - mondta. Illik ilyet tenni? - Sajnálom, anyám. Chassia tűnődve fürkészte fiát. Szeme köré ráncok gyűltek, egy pillanatra valódi kora sugárzott tekintetéből; az évszázadok óta rejtőző boszorkányé. - Gyere, bújj hozzám! - tárta szét karját. - Hadd legyek jó anyád! Jiljak múló pillanatig habozott, ám végül engedelmeskedett. Chassia fia hajába túrt, csókot lehelt a homlokára. - Mondd el, mi bánt! A férfi felsóhajtott, az ajka legörbült. - Megkaptam a passzust. A Császár elismerte az Átokkufárok évek óta gyűlő érdemeit a Birodalom árulói ellen tett intézkedésekben. A tartományi döntéshozók ajánlása alapján én lettem Gedaga-yggyr új regitora. Chassia elmosolyodott. - Látod fiam, az ősi vér nem minden! A magunkfajta is képes dönteni ezrek sorsáról. Minden a tervek szerint alakul! - A felavatásomat Shulur helyett Mykosban végzik. - Ahogy számítottunk rá. - Számítottunk? - A férfi tekintete elborult. Ahogy te számítottál rá! Az az átkozott Császár nyíltan szembeköpte az Újkyr dinasztiákat! 199
LUIS SAUI.
- Nyughass! - csattant fel Chassia, keze megszorult fia nyakán. Jiljak szája remegett a dühtől. - Nem lesz elég tekintélyem, hogy megnyerjem magamnak a tartomány famorjait! Akik Salayn helyére áhítoztak, mind joggal kérdőjelezik meg majd a helyem. A Császár egyértelműen kinyilvánította, hogy nem kíván látni a fővárosban! - Úgy viselkedsz, mint egy sértett csecsemő! Az elejétől fogva tudtad, hogy ez lesz! Gedaga-yggyr Toron küszöbe, határában tele külhoni csavargókkal. A Császár sem ostoba, hogy tisztavérűt helyezzen az élére, amíg nem biztos benne, hogy a regitor utódja nem jut elődje sorsára a felboruló hatalmi egyensúly következtében! Ha kudarcot vallasz netán, mossa kezeit, hiszen beavatásod nem a hagyományoknak megfelelően zajlott. Politika, fiam! Hányszor verjem a fejedbe? - Chassia sóhajtott. De te erős vagy, fiam. Az Arc Nélküli Hatalom követői melletted állnak. Mire a Demydiss fiú tudatára ébred, te már egyike leszel Toron legerősebb regitor imperialisainak. És szükségünk is lesz rá. Mit gondolsz, miért kötöttem paktumot azzal az átkozott Kéknővérrel? Hányszor kell még türelemre tanítanom téged, hogy megértsd végre, az árnyak között éltük túl az elmúlt évtízezredeket! Nem a te feladatod méltó helyére ültetned az Úrnőt! Chassia újra a fia hajába markolt, úgy fordította maga felé Jiljak arcát. - Te csak tedd a dolgodat regitorként! Amikor itt az ideje, fogadd be, és emeld fel Demydisst! Szüksége lesz a támogatásra. A Császári Tanácsba csak tisztavérű kyr kerülhet be, de a származás még nem minden, az erőviszonyok nagyban közrejátszanak. Segítened kell neki, hogy szava legyen a tanácsban. Mert az ő szava az Úrnő szava. A tettek pedig, amiket kicsikarhat... - A nő talányosan elmosolyodott. - Miért Khardassul? - Jiljak sértetten tépte ki magát anyja öleléséből. Chassia először meglepődött, majd kisimult az arca. - Kibújt hát a szög a zsákból - kacagott. - Gyere csak vissza! 200
BOSZORKÁNYHADÚR
A famor tekintete a pőre mellekre tévedt, de nem engedelmeskedett. - Azt mondtam, ide gyere! Jiljak összerezzent a nő hangjában rejlő hatalomtól. Arcát a forró kebleknek préselte, hagyta, hogy a nő karjai újra a nyaka köré fonódjanak. Chassia simogatni kezdte fia haját. - Mi az árnyak között élünk, fiam. És mindig számolunk a legrosszabbal! Mit gondolsz, ha tervünkre fény derül, hogyan védjük meg magunkat a Míchíelek sorsától? Szükségünk van Khardassulra! Évekbe telik még, míg az Emars gyerek valódi Demydissé válik! Tharr vérvizsgálói mindent elkövetnek majd, hogy foltot találjanak rajta. Azt hiszed, csak úgy teret engednek egy elfeledett család elfeledett sarjának? - De miért Khardassulra bízod őt? Az az átkozott lovag a saját embereimet marcangolja unalmában, miközben a jussát követeli! - A Fekete Lobogót? - Amit Salayn kezére játszottunk. Az elveszettnek hitt rowoni zászlót. Khardassul tudja jól, hogy a regitori ranggal együtt az is a birtokomba kerül, amíg új gazdát nem talál. Az a barom azt hiszi, hogy ha az orkok nem szólnak közbe, ő lett volna Gro-Ugon új Fekete Hadura! - Tudom, mit hisz, de ne aggódj! A lobogók szeszélyesek. Jó ideig szunnyad még, mielőtt választ! És nem Khardassul lesz a választottja. - Ebben nem lehetünk biztosak - sóhajtott Jiljak. Chassia sejtelmes mosolyra húzta a száját. - Khardassul miatt ne aggódj, fiam. Nem ő a tervünk kulcsa! Még azelőtt lekerül a kyr-sakk tábláról, mielőtt komoly károkat okozhatna, de addig szükségünk van rá! Nála jobban kevesen képesek megtanítani I )emydisst a fanatizmusra, az emberfeletti akaraterőre, a halálig tartó kitartásra. - Adj egy hónapot és különb orwellánusokat kerítek helyette! - És vajon Go'Hatr helyett is kerítesz mást? - Mi köze annak a vasdarabnak az egészhez? 201
Chassia talányos mosollyal nyújtózott el az ágyon. - Ha a Császári tanácsba akar kerülni a kyr, nem elég hozzá az ősi vére. Szavatolnia kell a bizalmát a tanácstagok, a Császár és Daumyr Hatalmasai felé. - Egy káoszvérttel? - Go'Hatr nem káoszvért, fiam. Jiljak gyanakodva ráncolta a homlokát, pillantása végigsiklott anyja domborulatain. - Az Űrnő ereklyéje, amelybe calyrok kovácsolták a lényegét, amikor lába Rualant tapodta - mondta az asszony. - Ő egy mryss, fiam. - Mryss? - suttogta Jiljak. - Páncél, ami túl régóta sínylődik rossz kezek között, idomulva gazdája lelkéhez. Ám amíg nem akad méltó viselője, kénytelenek leszünk megtűrni magunk mellett Khardassult. Hordozó nélkül a vért rövid időn belül elpusztulna. - A Demydiss fiúnak szánod? - Ó, kicsi gyermekem - búgta Chassia. - Hatalmam csekély ahhoz, hogy effajta ereklye sorsáról döntsek. Az Úrnő sugallatait követem. A fiú csak az ajándék hozója lesz, de a vért más kezébe kerül. Olyasvalakiébe, akinek hálája a császári tanácson túlra mutat. - Végigsimított fia arcán, tekintetében ősi gonoszság lappangott. - Én nemcsak a Császárt akarom megtéveszteni, fiam, hanem a Birodalmat! És ha a fiú végre készen áll, hála neked, egy egész tartomány és az Úrnő fog mögötte állni, hogy visszakapaszkodhasson jogos helyére: Új-Kyria trónjára! Jiljak szemében a felismerés lángja gyúlt. - Daumyr... - Úgy van, fiam. A Tengeri Kígyó visszakapja elveszettnek hitt páncélját.
202
BOSZORKÁNYHADÚR
Megszegett
ígéretek
Vigyázz! - üvöltötte Hissis, amint az előtte álló förlelem meglendítette a karját. A daychíni vihar úgy csapott rajtuk végig, mint a szöges korbács. Döféseit még a boszorkánymesterek sem védhették ki, csupán tompítani voltak képesek. Az üvöltő szél a semmiből született, jégszilánkokkal szórta meg a száztizenegyet, majd szikrázó örvénnyé alakult, feltépve a talajt, elnyelve a kórókat és a túl közel merészkedő Mananyargalókat. Szikrákat köpött, üveggé olvasztotta a homokot, széttépte a húst, hogy tébolyult alkimistaként keverjen a matériákból új egyveleget. A száztizenegyre okádta a gyomrában hordott dögöket, állatok és emberek maradványait. Azután egy villanással elillant, kupacokba gyúrva a tetemeket, és amikor már mindenki azt hitte, hogy végleg elült a vihar, a döghalmok megmoccantak. Sokkarú óriásként emelkedtek a riadtan kuporgó Mananyargalók fölé, vérükre szomjasan rontottak rájuk. A száztizenegy azonban már korántsem hasonlított a csőcselékre, amely évszakokkal - évekkel? ezelőtt kilépett Ehhsarym erődjéből. A sereg, hozzászokva a környék viszontagságaihoz, gyorsan eszmélt, es a szélrózsa minden irányába röppenve, kis egységekre szakadva kerülte el, hogy a döggólemek közrefogják őket. Ám nem futamodtak meg. Rendezték soraikat, és ahogyan a légiósokhoz illik, az ellenfeleikre rontottak. Hissis összeszorított foggal lódult neki a csont és dög kreatúrának. A teremtmény megemelte a karját, készen arra, hogy porrá zúzza a köréje sereglő Mananyargalókat. A primagitornak figyelmeztetnie sem kellett társait, a csapat újfent szétrebbent, hogy megnehezítse ellenfelük dolgát. A jó hét láb magas förtelem őkle lomhán csapódott a talajba. Két zaurakot temetett maga alá, ám a fürge Ikert és a tetovált hátú Pteroptát egyelőre képtelen volt eltalálni. 203
A primagitor a kardot markolva figyelte a döggólem minden mozdulatát. A teremtmény taktikát váltott. Zöldesszürke bőre felhólyagosodott, majd a következő pillanatban kifakadt, törött csontokat köpve az alatta szökdécselő emberekre. A famor az utolsó pillanatban hemperedett el az áradat elől. Köhögve egyenesedett fel, társai legyekként rajzották körbe a dögöt. A közelben három másik förtelem próbálta megritkítani a Mananyargalók sorait. Az élőholt magitorok villámokat hajigálva próbálták legyűrni őket, ám hiába, a Daychín lényegével átitatott testről lepattant mindennemű mágia. Ukhyorr és a homályjárók dühödten küldték élőholtjaikat újabb és újabb rohamra. A döggólemek pörölykarjai sokadszorra is rendet vágtak közöttük, testek röppentek a magasba, hogy jópár lábbal odébb becsapódva újra talpra álljanak, és ismét nekiinduljanak. Aymír és Grom a fenevad három lába között villogtatta pengéit, ám hiába minden szúrás, vágás, képtelenek voltak komoly kárt tenni ellenfelükben. Tűz azzal a számszeríjjal tűzdelte tele a döggólemet, amit még néhány hónapja egy másik száztizenegy rothadó maradványaitól orzott el. Az egységet ismeretlen erő - talán épp Daychín szeszélye - tépte szét. A förtelem ismét csontköpetet zúdított az alant állókra, és a hozzá legközelebb esőknek rontott. Pteropta és Iker az utolsó pillanatban sodorta el Aymírt a csapás útjából. Grom farkasként szökkent el a nyálkás csáp elől. Megremegett a talaj, amint a kinövés a porba zuhant. A többi Mananyargaló hasonló eredménnyel szállt szembe Daychín teremtményeivel. Kárt nem tudtak tenni bennük, jobb híján az oszlopszerű lábakat kerülgették. Csak az élőholtak bizonyultak elég bátornak, hogy megpróbálják kivédeni a monstrumok támadásait. A földbe tiporva, a sziklákon elkenve hevertek, várva a pillanatot, amikor a magitorok mágiája újra hadba állítja őket. Tűz keveredett Hissis mellé, aki időközben elhúzódott a gólemtől, hogy fújjon egyet. Megtörölte verejtékező homlokát, elkenve rajta a hajába rakódott port. 204
BOSZORKÁNYHADÚR
- Egyszerűbb lenne lefutni őket, és úgy a hátunk mögött hagyni! - próbálta túlkiabálni a közelben cikázó villámok robaját. - Tudod jól, hogy Ukhyorr soha nem menekül, és soha nem veszít! A nő az élőholt vezér irányába sandított. Ukhyorr a két homályjáróval karöltve szórta varázslatait az egyik monstrumra. A döggólem épp ebben a pillanatban kapott a magasba röppenő Ájul után. - Néha nem értem, miért nem fog egy tőrt és vágja el egyszerűen a torkunkat! - zsörtölődött Hissis. - Hitvallás, Ametiszt! A káosz akárhányadik dogmája! A famor elmosolyodott. - Vagy inkább vezeklés. - Vezeklés? - Szerinted melyik ostoba vállal ötszáz év szolgálatot Daychínban? Tűz felkacagott, miközben újra felajzotta nyílpuskáját. - Az a fajta, amelyik képes önként vonulni a Sápadt I.égióba! Hissis gúnyos mosollyal ingatta a fejét. A szád helyett inkább a kezed járjon! Tűz színlelt sértettséggel célzott és lőtt. A lövedék hangtalanul suhant át a puha húson A primagitor fejét ingatva hallgatta a csata zajait. A zászlóhordó csontvázak ropogását még a villámok sem tudták elnyomni. A döggólemek mindenre támadtak, ami mozgott. Üresfejű bábként tébláboltak, ám ahogyan az obsorok fáradni kezdtek, öklük egyre fenyegetőbb közelségben csapódott be mellettük. Hssis elégedetten vette tudomásul, hogy emberei a zaurakokkal karöltve maradéktalanul kiveszik részüket az összecsapásból. A monstrumokat figyelve elérkezettnek látta az időt, hogy végre ő is hasznossá tegye magát. Tűz! Igen? 205
- Mennyi vessződ van még? - Fél tucat. Hissis körbepillantott. - Mondd meg a többieknek, hogy amikor jelt adsz nekik, kezdjenek Ukhyorrék felé hátrálni! - Rendben. - Gyerünk! - Várj! Mikor kell jelet adnom? - Észre fogod venni - azzal Hissis megiramodott az élőholt vezér irányába. - Hogy Sogron égessen el! - hallotta még a nő hangját, azután mindent elnyelt a csata zaja. Kéken cikkanó villámok között, zaurakok közönyös döféseit elkerülve rohant, át a többi egység frontvonalán. Lihegve szívta a tüdejébe a dögszagot. Gyomra felkeveredett, alig bírta visszanyelni a torkába gyűlő epét. Ukhyorr meglepetten vonta fel szemöldökét, amikor megpillantotta a primagitort. - Mit keresel itt? - vicsorogta, homlokán szembántón izzott a szent szimbólum. Hissis a döggólem körül szisszenő homályjárókra pillantott, igyekezett lecsillapítani kalapáló szívét. - Hívd el az élőholtakat a ti támogatásotokra! A vezér kezében fekete penge anyagiasuk, amely szürkévé homályosította maga körül a színeket. Mintha magába szippantotta volna környezetét, úgy hajlottak meg közelében az ívek. Ukhyorr egy ideig farkasszemet nézett Hississzel. - Meg akarsz halni? - kacagott. - Győzni akarok! Az élőholt vezér mit sem törődött az egyre közelebb dübörgő cölöplábakkal. Hissis torkának szegezte az ébenszín pengét. Úgy állt a tomboló monstrum árnyékában, mint aki sérthetetlen. - Tharr látja lelkem, az agyamra mész, Ametiszt - közölte hűvösen. - Fharrahs! - mágikus hangja bezengte a teret. A homályjáró megtorpant a magasban, a döggólem csaknem elsodorta csapásával. - Rendeld ide a zaurakokat! Az összeset! 206
BOSZORKÁNYHADÚR
Hissis elégedetten bólintott, és már rohant is viszsza övéihez. Félúton járt, amikor Tűz a magitoroktól kikönyörgött lángnyelvet a magasba lőtte. Mire a famor visszaért társaihoz, az élőholtak a vezérrel küzdő monstrum felé kígyóztak. - Ez mire volt jó? - szitkozódott Pteropta, aki egyre gyöngyözőbb homlokkal szökkent el az újabb és újabb csontköpetek és csapások elől. Aymír a feltüzelt Gromot vonta maga után, az ork vicsorogva próbált a fenevadnak ugrani. - Élőholtak híján ránk marad az összes! - Türelem, Pteropta! Nincs messze a vége! - Hissis előreszegezte a kardját, és az egyik cölöplábnak ugrott. - Gyere, te förtelem! - morogta és kaszabolni kezdte az óriást. A többi egység vicsorogva próbálta feltartani saját ellenfelét. Az élőholtak hiányával a szörnyetegek minden figyelme rájuk terelődött, ők pedig egyre fáradtabban igyekeztek túlélni. Segítséget remélve, kényszeredetten hátráltak a zaurakok után. A döggólemek követték őket. Hissis döfött és hasított. Társai nem akadékoskodtak többet, jó katonához méltón követték a parancsot, hátráltak, ahogyan Tűztől hallották. Az egységek egyre közelebb kerültek egymáshoz és Ukhyorr különítményéhez. Amint a három másik förtelem árnyéka is rájuk vetült, az arcokon felismerés tükröződött. - Már értem! - kacagott Pteropta. - Figyelj! - kiáltotta Hissis. - Még nincs vége! - Készüljetek! - Ukhyorr hangja váratlanul érte mindannyiukat, ám Hissis nem csalódott a vezérben. Bármennyire is könyörtelenül bánt velük, korántsem volt ostoba. Az egy helyre sűrűsödő Mananyargalók közül kivonta az élőholtakat. A boszorkánymesterek is egy oldalra tömörülve hajigálták villámaikat, ellenfelüket a sereggé olvadó élőkre húzva. Alig néhány perc leforgása alatt már csak a kiválasztott kevesek küzdöttek fogaszorítva a négy monstrum árnyékában, élükön Ukhyorral és a homályjárókkal. 207
I . U I S SAUL
Az újonnan kialakult viszonyoknak köszönhetően a döggólemek alig karnyújtásnyira kerültek egymáshoz. A varázslattal beléjük plántált ösztöneiktől hajtva próbáltak elpusztítani mindent, ami mozgott. Ám a mágia csak paranccsal látta el őket, ésszel nem. Az emberek azonban rájöttek, mire ment ki a játék. - Most! - üvöltötte Hissis, amint a föléje magasodó monstrum bőre felhólyagosodott. A társai egyszerre rebbentek szét, gondosan ügyelve rá, hogy útjuk a hátuk mögött felmagasodó förtelem lába között vezessen. A gólem lesújtott, dögcsonttól tüskés ökle épp Gromot zúzta volna porrá, ha nem akad el a többi Mananyargaló által odacsalt szörnyetegben. Furcsa böffenés hallatszott, s dögletes bűz árasztotta el a levegőt. Összeszáradt bensőségek záporoztak alá, amint a tüskék feltépték a másik döggólemet. Az obsorok kihasználták a kavarodást, és amint a négy óriás figyelme egymásra terelődött, a mozdulatlanul szemlélő élőholtak után vetették magukat. A döggólemeket tovább űzte a beléjük plántált ösztön. Pillanatnyi megtorpanás nélkül pusztították a közelükben moccanókat: immáron egymást. Hissis zihálva rogyott a földre, amikor tisztes távolságba értek a fenevadaktól. Társaival együtt csendben figyelte, amint a négy döggólem lassan elpusztítja egymást. Már a hálás vagy irigy tekintetekkel sem törődött. A dolgát tette. Fogadalmához híven: túlélni és bosszút állni. Amikor az utolsó m o n s t r u m maradt csak hátra, Ukhyorr dühödten vezette hadba a seregét. A gennyet vérző, megtépázott hústorony már nem tudott sok kárt tenni a száztizenegyben. A föld megrázkódott, amikor ledőlt a lábáról. Daychín lehelete szürke rovarfelhőként távozott belőle. A Mananyargalók diadalittasan kiáltottak, és jól bevált szokásukhoz híven megrohanták a tetemeket. A javuk azonnal metszeni kezdte a még ehetőnek vélt darabokat, mások trófeát vagy épp öltözetnek való bőrt hasítottak a förtelmekből. Hissis hónapok óta leved208
BOSZORKÁNYHADÚR
lette magáról kasztjának nyűgeit, mégsem tudta megemészteni a látottakat. Emberek és élőholtak hangyaként lepték el a dögöket, és az elmúlásból gúnyt űzve tort ültek felettük. Aymírt kereste tekintetével. Ő és Grom maradt az egyedüli, akik hasonlítottak még valamelyest hozzá. Egy nő és egy ork. A quessor néhány lépésre a famortól, a földön ülve figyelte a nyüzsgést. Pillantásuk találkozott, a lány kimért biccentéssel adózott Hissis újabb sikere előtt. A primagitort egyre jobban nyomasztotta Aymír távolságtartása, amit a hesserdani éjszaka óta nem sikerült feloldania. A lány engedelmes maradt, ám többé nem faggatta Hissist a sorsról, sikerekről és kudarcokról. Cselekedett és elvárta, hogy őt is békén hagyják. A famor pedig nem kérdezett. Hozzászokott, hogy az emberek önként nyíltak meg előtte. Egyesek felkeresték olykor és beszédbe elegyedtek vele. Általában életről és halálról társalogtak. így próbáltak megmaradni önmaguknak. Kibeszélték a nyűgeiket, a famor pedig nem tett mást, csak meghallgatta őket. Egyedül Aymír és Grom nem mesélt a gondjairól. Pedig mindketten számadással tartoztak neki. Az ork arról, miért mentette meg őt az obsoroktól akkor rég, Aymír pedig Tharr billogjáról és a Fekete Kézről. Ukhyorr parancsba adta, hogy verjenek tábort. A dögök kellő fedezéket és táplálékot jelentettek az érkező éjszakára. És ahogyan minden összecsapást követően történt, eljött az ideje a sorshúzásnak a számok törvénye szerint. A száztizenegy még élő tagjai rezzenéstelen arccal sorakoztak fel Ukhyorr előtt, akadtak, akik mosolyogtak is. Az eltelt idővel Daychínban új értelmet nyert a halál. Elég volt csak a döggólemekre pillantani. A vörös golyót ezúttal bozontos szakállú, sűrű szemöldökű obsor húzta. Becsületes fajta, hiszen mindig megosztotta javait övéivel. Hissis csalódottan nézte a saját tenyerében nyugvó, áttetsző gömböt. Azon 209
I.UIS SAUL
gondolkodott, vajon melyik hekka óvta őt, és melyik büntette azzal, hogy immár sorban harmadszor az övéi közül vett el egyet. A kiválasztott Aiul elé lépett. - Rögtön jövök - kacsintott társaira. A Sebhelyes és a maroknyi kyr elégedetten szemlélte a jelenetet. Egyedül Érsek bújt meg takarásukban. A homályjáró hangtalanul és gyorsan fosztotta meg az obsort az életétől. Azután érkeztek a magitorok, elvonszolták a testet, hogy új életet adjanak neki. Ki tudja, ha Ukhyorr is úgy akarja, megőrizhet valamit egykori énjéből. Ám a vezér nem akarta úgy. Mire az obsor beesett arccal, vérre szomjasan újra visszatért a száztizenegybe, a daychíni éjszaka bekormozta a mályvaszín eget. Zöldes lángok lobbantak a dögökből rakott máglyákon. Iker a még épnek talált húsdarabokat sütögette, Pteropta és az obsorok a lángokat bámulva csámcsogtak és kacarásztak. Suttogó szél lobogtatta meg a tüzet. Hissis megborzongott, amikor a szellő erőre kapott, agyának legmélyére sustorogta a magány és az őrület szépségét. Hogy meneküljön előle, ő is odaült a többiekhez, Aymír és Tűz közé. - Ó, a vezér behajtja jutalmát! - élcelődött Handzsár, a legsoványabb obsor mind közül, aki onnan kapta nevét, hogy még a legvékonyabb tőr is hóhérbárdnak hatott a kezében. A többiek természetellenes jókedvvel röhögtek, némelyikük szájából még a falat is kihullott. Hissis szorongással figyelte az eltúlzott gesztusokat. Ő is érezte lelkén a hosszú hónapok lenyomatát, félt belegondolni, hogy ezek a szerencsétlenek mit hordoznak legbelül. - Hol van Grom? - kérdezte. - Na, tessék, ennyit a szórakozásról. Pedig megérdemelnénk egy kis szórakozást! - A monstrumok felé láttam kóborolni - válaszolt Aymír. 210
BOSZORKÁNYHADÚR
Hissis a sötétbe meredt. A Mananyargalók tüzei túlvilági lángként táncoltak a sötétben. Az emberek árnyéknak tűntek fényükben, hullák szaga lengte körbe a tábort. - Azt mondta, a testőröm akar lenni, aztán öszsze-vissza kóborol - morgott a famor. - Mostanában sűrűn kerüli az esti társaságunkat. - Minek neked egy szőrös ork, amikor itt vagyok én? - szólt közbe Tűz, megvillantva csábos mosolyát. Az obsorok újra felröhögtek, Tűz vonzerejét kezdték vitatni, magukra terelve a lány figyelmét. - Egyre jobban kötődsz hozzá - jegyezte meg Aymír a vitatkozó toroniakat figyelve. Hissis meglepetten vonta fel a szemöldökét. - Gromhoz? Persze, hiszen a szolgám. - Csak hitegeted vele. Akármit tesz, akárhányszor megkérdezi, te mindig azt válaszolod: még nincs itt az ideje. A famor elhúzta a száját. - Többé már nem leszek famor. Nem én fogok dönteni a sorsáról. - Akkor miért hitegeted? Hissis mélyen a lány szemébe nézett, ám végül nem válaszolt. Időközben néhányan felálltak a tábortűztől, bevették magukat a daychíni szurokba. Tűz csábos pillantásokkal rúgta le cipőjét, ringó csípővel sétált a tábortűzhöz. A férfiak elégedett kurjantásokkal bátorították. - Ez az, aranyom! Hadd irigykedjenek a szomszédok! A sötétből előkerültek az imént eloldalgó katonák, vigyorogva karoltak élőholttá lett társaikba, akiket Ukliyorr zaurakjai mellől ráncigáltak el. Ott volt Gyöngy, az első, aki a sorshúzásban veszítette életét, vagy Bajusz, kinek teste szinte még ki sem hűlt. Az obsorok úgy vonszolták őket, mintha részegek lennének, az élőholtak pedig rezzenéstelen képpel követték társaikat. - Hoztunk társaságot! Hissis elégedetlenkedve ingatta a fejét. - Hagyjátok őket! 211
I.UIS S A U L
- Ugyan, Ametiszt! - szólt közbe Pteropta. - Napok óta csak menetelünk ezen a kísértetvidéken. Ráadásul ma megvívtunk egy győztes csatát is! A famor rosszallása vajmi keveset enyhült. - Nem. - Csak egy halálfutás! - próbálkoztak a többiek. Gyöngynek vissza kell vágnunk! A primagitor beharapta az ajkát. Az utóbbi hónapokban Ukhyorr tébolya az obsorokra is ráragadt. A nyomasztó félelmet eszement játékokkal űzték el. Újraértelmezték a halálfutás szabályait is. Rábírták az öntudatukból még szikrákat őrző, mostanra élőholttá vált társaikat, hogy fussanak versenyt velük az ismeretlen daychíni éjszakában. Az a Mananyargaló nyert, aki a legmesszebbre merészkedett és megelőzve élőholt társát, élve tért vissza a táborba. Mivel sem kötelük, sem bírájuk nem akadt, aki a vidék mélyére merészkedett volna lemérni a távot, ezért más módját választották a táv becslésének. Sebet ejtettek oldalukon, és egymás ruháiból hasított gyolccsal körbetekerve azt nézték, kinek vérzett át jobban, mire visszaért. - Nem. - Hissis hajthatatlannak bizonyult. - Legutóbb Fharrahs torolta meg, hogy elhagytátok a tábort. Megint azt fogják hinni, menekültök. O t t van Tűz, majd ő elszórakoztat benneteket. Szükség van az erőtökre. - Ugyan, hiszen így is, úgy is meghalunk! Akkor már szívesebben távozom röhögve! - Nem halunk meg - morogta a famor, miközben a csontvázak felé pillantott. - Nem halok meg - tette hozzá, hogy a többiek ne hallják. Tűz közben a lángokkal incselkedve járta táncát. Meglazította ruhája zsinórjait, előbukkant izzadságtól csillanó, piszkos bőre, nyakának íve. Láthatóan élvezte, hogy a férfiak társalgása félbeszakad, és a tekintetek rá szegeződnek. Kéjes sóhajokkal libbent el az obsorok előtt, testének illatát perzselve a tüdőkbe. Amikor körbe ért, egy pillanatra megtorpant Hissisnél. Kacsintott és már lépett is tovább. A famor rosszallóan ingatta fejét. 212
BOSZORKÁNYHADÚR
Tűz azóta próbálta elcsábítani őt, mióta társává szegődött. Számára azonban nem volt több lángnyelvnél, amely perzsel, és bárhogy lobogjon is, mindig ugyanaz az ártó tűz marad. - Gyerünk, fiúk! Kinek a legszebb ma a hálógödre? - kacagott a nő, majd átszökkenve a lángokon, az éjszakába vetette magát. A férfiak azonnal talpra ugrottak, a parázsló ruhaszélek után vetették magukat. Elcsattant néhány pofon és szitok, mire elült zajuk. Csak a tábortűz lobogása maradt és a daychíni éj. Dögszag, suttogások a szélben, élőholtak sziluettje a holdfényben. - Nem tetszik, amit művel - közölte Aymír, aki Hississzel maradt. Hajával babrált, a dögökből szerzett, fehérre csiszolt csontokkal próbálta megzabolázni a mézszín fürtöket. - Csak túl akarja élni. - Szajhálkodással? A famor bólintott. - A gyönyör az életre emlékezteti. Arra, hogy nem két lábon járó dög, nem áttetsző homálylény, hanem hús-vér ember. Amíg lesz, akit maga mellé csábíthat, életben marad. Amíg lesz kiért megverekedni, addig azok a férfiak is emlékezni fognak arra, miben másak Ukhyorr zaurakjainál. És ha majd meghalnak, hálásak lesznek Tűznek. - Idő kérdése, és ölni fognak a lányért. Egymást. Hissis elkapta Quessor kék tekintetét. Mélyen elmerült a Quiron hullámait idéző szempárban, múló pillanatig újra otthon érezte magát. - Te mivel őrzöd meg önmagad, Aymír? - kérdezte aztán. A lány állta egy darabig az ametiszt pillantást, azután elfordította fejét és felállt a tűz mellől. - Jó éjt - közölte, és magára hagyta Hissist. - Mivel szolgáltam rá a haragodra? - kurjantott utána a famor. Aymír nem méltatta válaszra, némán feloldódott az éjben. A primagitor felsóhajtott. 12
LUiS SAUL
- Mivel? - kérdezte maga elé meredve. Shhhhh — suttogta a szél Mía és Achelin hangján. - Talán - bólintott. Kiropogtatta a tagjait, itt volt az ideje lepihennie. - És én? Én vajon hogyan maradok kyr? Shhhhh... - Meglehet - kacagott. - Meglehet! - A gödörbe kuporodott, amit Grom ásott neki. Magára húzta a földet, szájába vette a bőrférgek elleni kórót. Mielőtt elnyomta volna a Mananyargalók éber álma, azon tűnődött, hogy hol a Tharr poklában lehet Grom? *
*
*
- Ébresztő, halálraítéltek! Hissis legszívesebben a fejéhez kapta volna a kezét, Ukhyorr elmébe karcoló hangja majdnem szétroppantotta a koponyáját. Lomhán sodorta le magáról a földhalmot, úgy érezte magát, mint a vámpír, akit verőfényben vertek ki a kriptájából. Beesett arccal, éhesen és szomjasan kászálódott elő, ahogy a többiek. Alig pislákolt még a daychíni nap, fátyolos köd lebegett a mágiával legyalult pusztaság felett. A famor rácsodálkozott, milyen sokan néztek vissza rá üres szemgödrökkel a magitorok mellől. Ahogyan minden ébredéskor tette, most is hálát rebegett szeretteinek, amiért tovább vitték az úton. És Gromnak, amiért felnyitva szemét, megmutatta neki a hekkák furcsa világát. A hesserdani ostrom óta nem mert Tharrhoz fohászkodni. Aymír elültette benne a kételyt azon az éjjelen. Pedig azelőtt is számtalan kígyópapot küldött a Lindigassra. Daychín azonban más volt. - Biztos vagy benne, hogy a Háromfejű figyel ránk? - firtatta a lány. - Daychín az ő birodalma. - És a Lindigass? - Nem értek a valláshoz. - Valóban hiszel benne, hogy ránk figyel? 214
BOSZORKÁNYHADÚR
Ahogyan eltűnt mögülük az Erchag, hogy a sószínű és csontokkal barázdált pusztának adja át a helyét, a Háromfejű jelenléte kézzelfoghatóvá vált. Haragja ott szikrázott a manaviharokban, vizslató tekintete ott bújt a néha-néha felbukkanó ősi romok árnyaiban. A famor a bőrén érezte a bosszúszomjat, és csak remélni merte, hogy így érez Jiljak is. Ez a hite űzte, hogy szembe merjen szegülni akár Ukhyorral is. Vagy a Sebhelyessel. A vágott képű famor lassan felhagyott elveivel. Hogy a Hississzel való rivalizálás hajtotta, vagy a körülmények láttatták be vele, nem érdemes folytatnia szélmalomharcát, a primagitor nem tudta eldönteni. A maroknyi kyrrel azon kevesek élére állt, akik jobban hittek Ukhyorrban és élőholtjaikban, mint Ametisztben. Hissis csak mosolyogni tudott a Sebhelyes köpönyegforgatásán. A vágott képű végül behódolt annak, akit még nála is jobban megvetett! Akárhányszor találkozott a tekintete a kyrrel, érezte a lappangó gyűlöletet, amely csak a pillanatot várta, hogy a felszínre robbanva elemésszen mindenkit maga körül. Ettől kiszolgáltatottnak érezte magát, a kiszolgáltatottság pedig eszébe juttatta az újabban a saját útját járó testőrét. - Grom! Az ork sietve szökkent leendő ura mellé. Csípős verítékszaga meglegyintette Hissist. Rajta kívül még Aymír tűnt frissnek és ébernek, a többiek álmatagon botorkáltak az élőholtak alkotta gyűrű közepére. Ukhyorr az egyik d ö g m o n s t r u m o n álldogált, ékszereit piszkálta. Szokatlan türelemmel várta, amíg a száztizenegy elcsendesedik. Elégedetten csettintett a nyelvével, összecsapta a tenyerét. - Na, akkor! A káosz nyolcvanötödik dogmája: uralj mindent és mindenkit, hogy te lehess a Káosz maga! A Sebhelyes és Hissis tekintete összevillant. A vágott képű arcán lenéző mosoly suhant át. - Tharr nevére, régen láttam ilyen szívós száztizenegyet, mint ti - folytatta Ukhyorr. Az élők gyanakodva vakargatták a fejüket, nem szokták a vezértől 215
I.UISSAUL
a dicséretet. Vihar előtti csendet sejtettek. - Ötvenegy élő, leendő légiós ötszázharmincnégy nap után! Megrökönyödött sóhajok szakadtak fel. Hissis csaknem összerogyott a teher alatt. Még négy év! Mennyivel jobban érezte magát, amíg csak találgatta az elmúlt időt! Társai is belesápadtak a vezér kijelentésébe, csupán Grom álldogált bambán, mintha mi sem történt volna. - Itt ez a dög a bizonyíték arra - bökött Ukhyorr a lába alatt heverő monstrumra -, hogy megértetek a változás következő kapujára! Az élőholt cinkos mosolyra húzta a száját, jópár szívdobbanásig kivárt, pattanásig feszítve az idegeket. A daychíni szél a csontvázakra erősített zászlókat cibálta, a kelme duhogásával töltve be a teret. A vezér komótosan emelte kezét, a szövetre festett örvényre bökött. - Itt az ideje, hogy megtudjátok, miért vagytok ti a Mananyargalók! A kijelentés hallatán az élőholt magitorok között neszezés kélt. Alig csaptak zajt, mégis magukra vonták csaknem az összes élő figyelmét. Grom felhúzta az ínyét. - Félnek - súgta Hissishez hajolva. A famor kezén égnek meredt a szőr. A többiek is megérezték a nyugtalanságot, közelebb húzódtak a primagitorhoz. - Te mágus voltál - mondta Pteropta. - Mit jelentsen ez? - Boszorkánymester - javította ki Tűz, miközben a famor kezére bökött. - Mágus, boszorkánymester, egyre megy! Mind vajákos - túrt a szakállába Késes, aki a Ködfivérek klánjelvényét viselte nyakán, és állítása szerint a Hissis-félékre vadászott egykor. - Több tiszteletet, mer' átharapom a torkodat! Grom borostyánszeme megvillant a kiugró szemöldök alatt. Késes megadóan emelte fel a kezét. - Azt jelenti, hogy annyi folyadékot és élelmet gyűjtötök magatokhoz, amennyit csak bírtok! - válaszolta 216
BOSZORKÁNYHADÚR
Hissis. - Bármire is készüljön az a förtelem, nem lesz benne köszönet. A legrosszabbra számítsatok! - Alig van itt kóró, amiből vizet lehetne kicsikarni! - Akkor gennyet gyűjtötök, és vért. Grom majd kiszagolja a hozzávalókat, hogy némi kotyvasztással meg bírjuk inni! - Pfff - fújt Aymír, a keze reszketett. - Kibírod, szépségem - élcelődött Tűz, de szemének rebbenése elárulta, hogy cseppet sem nyugodt. - Már nem kell soká félnetek - somolygott az ork. - Grom hamarosan megvéd benneteket mindentől! mondta sejtelmesen. Mielőtt Hissis rákérdezhetett volna, Ukhyorr szakította félbe a társalgásukat. - Most indulunk - közölte, majd a mana hullámait meglovagolva lelibbent a dögről. - Mennyi holmit gyűjtöttünk az elmúlt napokban? - kérdezte Hissis. Késes és Pteropta egymásra néztek, azután lehajtották a fejüket. - Kapóra jöttek a döggólemek - mondta Iker. - Itt akartuk bepótolni a hiányosságokat. Hissis rosszallóan ingatta a fejét. - Utánpótlás nélkül nem indulhatunk útnak. Legalább annyi időre szükségünk van, amíg némi élelmet gyűjtötök! A vezér parancsát követve a száztizenegy szedelőzködni kezdett. - Úgy látom, erre már nincs mód - húzta el száját Handzsár. - Tegyétek, amit mondtam - parancsolta a famor, miközben kivonta kardját. - Mire készülsz? - kérdezte Aymír. - Időt nyerek - azzal Hissis a vezér felé lépett. Ukhyorr! A primagitor felszólítására a Mananyargalók megtorpantak. Az élőholt pap a két homályjáró társaságában fordult feléje. - Mit akarsz? 217
I.UISSAUL
- Miért vagyunk mi Mananyargalok? A vezér végigmérte a toronit, tekintete elsötétült. - Nincs kedvem szórakozni, Ametiszt. Takarodj a helyedre, rühes kutya! Tűz Hissishez simult. - Ne csináld! A lidércek miatt úgy is meg fogunk állni az éjszaka. Majd akkor gyűjtünk gyökereket. - És ha nem? - A famor elhúzódott a nőtől. - Miért vagyunk Mananyargalók? - ismételte. - Nem mondtam, hogy miért vagytok azok. A famor csak erre várt. Mía és Achelin tiltakozón sivítottak a fülébe, ám ő harmadszor is feltette a kérdést: - Miért vagyunk mi Mananyargalók? Az élőholt meredten nézte a famort egy darabig, majd elhúzta száját. A többi obsor értetlenkedve bámulta egymást. - Értem már! - A vezér bólintott. - Pontosan tudod, hogy semmit nem mondok el kétszer. Büntetést akarsz, igaz? Hissis nem felelt, szíve a torkában dobogott. - Hát jó! - biccentett az élőholt. - Korbácsot neki! - parancsolt a magitorokra. - Csak azután indulunk! A boszorkánymesterek az obsorok közé léptek. Iker és Pteropta próbálta útjukat állni, de könnyedén félrelökték őket. Kezükben halk pukkanással anyagiasuk a fényevő korbács, és mire lesújtottak, Tűz és a többiek már a folyadékot és az élelmet gyűjtötték. Hissis a fejét védte, és hálát adott a korbácsolás hekkájának, ha akadt egyáltalán olyan, amiért a magitorok soha nem vették a fáradságot, hogy lecsupaszítsák a bűnhődőket. Összeszorított foggal tűrte az eleinte bizsergető, majd egyre fájdalmasabb ütlegeket. Felszakadt testén a ruha, az alkarján a húsa is, ahogyan védeni próbálta magát. A szívdobbanásait számolta, a boszorkánymesterek óraműpontossággal végezték munkájukat, a beléjük plánták parancsok szerint. Harminchét, harmincnyolc, harminckilenc... Ám ezúttal nem hagyták abba. A primagitor fáradt, fájó karja önkéntelenül is lejjebb 218
BOSZORKÁNYHADÚR
csúszott, az egyik korbács áthatolt a védelmén, kis híján a nyakára tekeredett, az arcába mart. Hissis térdre rogyott, szemét elöntötte a könny. - Meg fog halni! - hallotta Aymírt fülének csengésén át. Minden erejét összeszedve újra felegyenesedett, tudta, ha térden marad, minden ütés a fejét éri majd. - Engem a fájdalom éltet - vicsorogta. - Engem a fájdalom éltet - ismételte, és mint valami idéző litániát, mantraként folytatta. - Elég! - Ukhyorr véget vetett a verésnek. Ötvenegy szívdobbanás. Vajon mennyi élelemre volt elég? Lángoló bőrrel próbálta kihúzni magát, a száztizenegy a döggólemek körül serénykedett. Ukhyorr Tharr küldötteként állt az óriások tetemei között, mintha csak ő végzett volna velük. - Indulhatunk? - kérdezte hamiskás mosollyal. Még egy kis idő - gondolta a famor. - Elbírok még néhány ütleget. - Miért vagy... - kezdte, ám kérges, koromszín tenyér tapasztotta be a száját. - ...vagyunk Mananyargalók? - fejezte be leendő ura helyett Grom. Hissis letörölte az arcáról a vért. - Mit művelsz? - Nem tudtalak megvédeni, veled szenvedek! - A többieknek szüksége van a szimatodra! Takarodj a dolgodra! Az ork elbizonytalanodott. - Gyerünk! Grom tett néhány tétova lépést, ám tekintete lassan megacélosodott. - Nem. - Megszeged urad parancsát? - Azt mondtad, még nem vagy az uram! - Az ork tett egy lépést a vezér felé. - Miért vagyunk Mananyargalók? Ukhyorr dühödten ingatta a fejét. - Korbácsoljátok meg az orkot is! 219
LUISSÁUL
Hissis Grom vállába markolt. - Ostoba! Cserben hagyod a társaidat! - Megmentem őket - felelte az ork. - Azzal, hogy nem hagyom, hogy a vezérüket félholtan lássák! Nem maradt több idő a szavakra, a famort elsodorták a magitorok az ork mellől. Szisszenő korbácsaik mélyen Grom húsába martak. * * *
Hissis reszketve gubbasztott a gödör mélyén. Áldozata hiábavalónak bizonyult, a száztizenegy a következő éjszaka éppúgy megpihent, mint addig. A verés és az álló nap tartó menetelés felhevítette az izmait, a hideg föld kádnyi jégnek hatott. A fertőzések és a húsába telepedő élősködők ellen a saját izzadtságától bűzös vérkóró-ágat rágcsálta, amit csaknem Hesserdan óta rejtegetett az ujjasa alatt. A Daychín egén gyülekező felhőket nézte. Eszébe jutott, amikor apja tanácsnoka, a vén Sagrithas kazamatájába lopózott, hogy megleshesse a színes főzeteket és füstöket. Már kölyökként is vonzotta a köd, a felhők, a füst és minden, ami mögöttük rejtőzött. Sokszor képzelt arcokat a bodorokba, s beszélt hozzájuk. A daychíni viharfellegek is megmutatták idővel az arcukat. Akár az árnykupoláját levető daronne, torz pofával vicsorogtak Hissisre. Süvöltő hangjuk végignyargalt a vidéken, nyáluk hideg cseppekben hintette be a száztizenegyet. A villámok szégyenlősen bújtak meg a koromszín fodrok mögött, csak villanásuk látszott, némi fényt csempészve a csillagtalan éjbe. A csontkatonák egymásba kapaszkodva dacoltak a hátukra erősített zászlókba kapó széllel. A zaurakok és az élőholt obsorok pislogás nélkül tűrték a szemükbe csorgó esőt. Üres arcok, érzelmek nélküli bábok voltak csupán. A Sápadt Légió katonái? Hissis elképzelte, amint a boszorkányhercegek rezidenciájának csontgödreiben, üres szemgödrökkel várja 220
BOSZORKÁNYHADÚR
a hadba szólító parancsot. Némán, testi és lelki fájdalmak nélkül. Emlékek nélkül. Shhhhh... - búgta a szél. Az élők egymáshoz közel húzódva, ruháik javát maguk fölé feszítve ültek az élőholtak között. Mindanynyian emlékeztek még Daychín legutóbbi ajándékára, amely először a bőrt megmaró savasesőt, majd pusztító manaörvényt és végül a döggólemeket szülte. A famor szándékosan húzódott félre övéitől. Parancsba adta, hogy senki ne zavarja. Grom kijelentése visszhangzott elméjében. „...nem hagyom, hogy a vezérüket félholtan lássák." Talán igaza volt az orknak. Meglehet, nem volt elég, ha belül maradt erős, kívülről is annak kellett látszania. - Túl fogom élni - suttogta. A fél birtokát odaadta volna egy pokrócért. A láz hekkájához könyörgött, hogy könyörüljön meg rajta. A sebek csak most fájtak igazán. Egy év? - Hissis tudta, hiszen valahol számon tartotta, ám mégsem hitte. Abban reménykedett, hogy hamarosan véget ér a rémálom, és az Avatás szertartásával véget ér Ukhyorr és Daychín rémuralma is. Erősnek hitte magát, s amikor mégsem eléggé, akkor csak lányaira és Jiljakra gondolt, vagy épp Assahurra. Még négy év téboly? - Nem fogom túlélni - motyogta. Shhhhh... - süvített a szél. Hissis összerezzent. - Tudom... Sajnálom. Shhhh... - Tudom, csak... fáradok. Shhhh... - Elég! Hagyjátok abba! Csak a süvítés maradt. Hissis elmosolyodott. - Akaratosak vagytok, m i n t . . . Amint kimondta, elbizonytalanodott. A fellegek a feje fölött összemosódtak, s villámnyelvüket öltögetve dörögtek tovább. - Nem fogok meghalni - súgta nekik. 221
És ők Grom hangján feleltek. - Nem fogsz! Az ork az ura mellé kuporodott. Ázott bundája csomókba ragadt, ahogy az eső kimosta szőréből a port. Fanyar gyógynövényillat áradt belőle. Savanyú ízű levelet tömött a famor szájába. Halkan dúdolni kezdett. - Hol jártál már megint? - kérdezte Hissis. Grom elfordította a fejét, nem válaszolt. - Erről is hallgatsz? A zúgó szél hátára kapta az ork dalát. A levelek íze lassan elillant, a famor kiköpte őket. - Fölöslegesen verettük meg magunkat - mondta a primagitor. - Tűznek lett igaza. Megálltunk. Grom abbahagyta az éneket, újabb adag növényt tömött a famor szájába. - Nem fölöslegesen. Egyszer, amikor még a kutyákkal harcoltam a sikátorban, megharapott az egyik. Grom szívós ork, nem törődött vele. De a sebbe gonosz hekkák költöztek, Gromnak fájt tőle mindene. Akkor még nem ismertem a gazokat, nem tudtam, mit kell tenni. Amikor a gazda meglátott, elvert nagyon. Azt hitte, meghaltam, kidobott a szemétdombra. De Grom nem halt meg. Odavetette magát az első rabszolga-kereskedőnek, mert tudta, különben tényleg meghal. - Az ork sóhajtott. - Pár rézért vettek meg, de jobb helyre kerültem. Úgy csináltam mindent, hogy népem büszke legyen rá. Jó szolgaként! Jó gazdája volt Gromnak. Amíg meg nem ölték. Grom azután nem ment többet rabszolgapiacra. Ide jöttem. Hissis eltűnődött. Nem emlékezett rá, hogy valaha beszélt volna neki az ork a múltjáról. - Azt hiszem, értem - mondta. - A sebeink tesznek azzá, akik vagyunk. Grom bólintott. - Még soha nem kérdeztem meg, hogy honnan ismered ilyen jól a növényeket? - A famor megköszörülte a torkát. - Vajákos vagy? Azt hittem, ti csak dögöt zabáltok. - A Farkasszellem nem csak a hús igazságát ismeri. Titkát azonban csak a sámánvérűek előtt fedi fel. 222
BOSZORKÁNYHADÚR
- Sámán lennél? - Hissis szeme elkerekedett. Grom elvigyorodott. - Nem. De lehetnék! Hwraag fia Ghorr fia Busgurk fia Grom vagyok a Csonttörő nemzetségből. Sok veszedelmes sámánunkról szólnak az énekeink! Agrommotról is! - Azt hittem, ő harcos volt. - Az volt. Hissis megint kiköpte a leveleket, de Grom már tömte is belé az újabb adagot. - Elég már, nem vagyok kecske! - Enned kell. - Mi ez? - Thym-fű. Hissis szemöldöke ráncba szaladt. - Thym-fű? Az nem egy fűszer? Grom ismét elvigyorodott. - Látod, te is jól ismered a növényeket. - De én primagitor vagyok! Az ork megvonta a vállát - Én meg ládahordó voltam egy fűszerkereskedőnél. A famor jobbnak látta nem vitatkozni. Érdeklődve figyelte a villámokkal megvilágított arcot. Rücskös, már-már visszataszító, mégis bárgyú pofa, lapos homlok, mélyen ülő borostyánszemek, lebiggyedő ajkak, amik mögül veszedelmesnek tűnő agyarak bukkantak elő. Akár egy farkas. Hissis elmerengett, vajon a Míchíelek használtak-e valaha orkot rabszolgának. Grom szívóssága, szaglása, elhivatottsága, amely a lényéből fakadt, messze fölé nőtt a meggyötört embereknek, akik tudat nélkül tették a dolgukat. Grom gondolkodott rabszolgaként is. És farkas létére beszélni is tudott. - Furcsa dolog ez - tűnődött Hissis. - Itt heverek, te meg gyógynövényekkel tömsz, mikor megtiltottam, hogy bárki zavarjon. Milyen szolga vagy te? - Most már a szolgád vagyok? - Azt nem mondtam. De ha az lennél, megbüntetnélek. Grom megvakarta a tarkóját. 223
I.UISSAUL
- Tudom. - Mégis itt vagy. Az ork lesunyta a fülét. -Itt. Hissis sóhajtva kotorta le magáról a sarat, meglazította magán az átázott ruháját. - Érdekes dolog ez, Grom. Törékeny vagyok, mint az enrawelli kristályok, mégis százak rettegtek tőlem. Te szívós vagy, mint Quironeia krákjai, mégis féltél a magamfajtáktól. - Letörölte homlokáról az esőt. - Kell-e nagyobb bizonyíték arra, hogy a káosz vidéke ez? Itt ülök veled, és erről beszélek. Otszázharminchat nappal ezelőtt nem is gondoltam arra, hogy valaha egy orkkal társalgók majd a kételyeimről. Grom odatartotta a tenyerét Hissisnek. - Köpj! A famor engedelmeskedett. Az ork összegyúrta a megrágott leveleket és a szájába vette. - Velem előtted még soha nem beszélt ekkora uraság - csámcsogta. - Nagy hiba - tűnődött Hissis. - Nagy hiba. Meglehet, ezért veszítettük el Kyriát. Villámlott. A kék fény közeledő árnyat festett az éj vásznára. Aymír volt az, ázott haja arcára tapadt. - Mondtam, hogy ne zavarjatok - morrant a primagitor, ám haragja már nem volt őszinte. - Ha ő itt lehet, akkor én is. Grom hangos toccsanás kíséretében kiköpte a megrágott levelet. - Mit akarsz? - kérdezte a famor. - Segíteni. - Nem kell. Boldogulok. Aymír a csípőjére tette kezét. - Akkor csak hagyd, hogy törlesszem a tartozásom egy részét! - Miféle tartozást? - Hogy megmentetted az életem. Hissis felkacagott. - Majd törlesztesz, ha valóban a halál küszöbén állok! 224
BOSZORKÁNYHADÚR
- Tüdőlobot kapsz, ha nem váltasz öltözéket! Gyere vissza közénk! Iker és Karvaly tákolt esőfogót! - Szeretem az esőt. Tisztára mossa a gondolataimat. Aymír bosszankodva toppantott. - Ostoba fafejű! Grom, kérlek! Az ork megvakarta az állát. - Amikor még élt az uram, elvitt egyszer a nagy vízen túlra. Grom nagyon nem szerette a vizet. Grom nem a vízre való. De láttam hajókat a sziklák között. Meg dögmadarakat, akik a hajósokat ették. A hajó nem a sziklára való, az ember meg nem a madarak gyomrába. - Aki meg szolga akar lenni, nem járatja fölöslegesen a száját. Grom lehajtotta a fejét. - Néha azt hiszem, tudom, ki vagy, de te rendre öszszezúzod a képet - mondta a lány félrebiccentett fejjel. - Belőlem legalább látni szilánkokat, nem igaz, Quessor? Aymír összeszorította az ajkát. - Gyere, Grom! - mondta végül, azzal faképnél hagyta Hissist. Az ork egyik lábáról a másikra nehezedve bámult utána. - Tedd, amit mondott! Hagyjatok végre magamra! A farkasfi bólintott. - Megyek - azzal ő is hátat fordított a famornak, ám néhány lépés után visszafordult. - Emlékszem ám a rácsokra, amikor együtt utaztunk a végzet útján. Mindenre emlékszem. Arra is, hogy az emberek kinevettek engem, amikor azt mondtam, Pusztító vagy. - Újabb villám ragyogta be az eget, hangja még váratott magára. - Akkor este, amikor még a fakósörényűek falkájában voltál, rám néztél. Először nézett Gromra úgy nemes úr! A szemedben pedig megláttam őt. Akkor este Agrommot nézett le rám. Azt mondta, harcoljak mellette. - Mondtam már, te ostoba, hogy semmi közöm ahhoz az orkhoz! Soha nem is lesz! Hisz te is tudod: más hekkák segítik a magamfajtákat! 225
I.UISSAUL
Grom ismét elcsendesedett, a mennydörgés szétszaggatta a szél zúgását. - Obsor vagyok. Együgyű. Csak a szívem nagy. Néha még azok is beleférnek, akik bántanak engem - mondta, azzal elkullogott. Hissis az ajkát harapdálva tűrte a hideg esőcseppeket. - Igaz ez? - kérdezte az éjszakától. - Egy obsorral vitatkozom? A fellegek új arcokká olvadtak, villámnyelvükkel sziszegtek a száztizenegyre. - Tudom! - öklözött dühösen a sárba, a markát nyomták a mágikus szögek. - Tudom! - vackolta volna el újra magát, ám a villámfényben újabb alakokat pillantott meg. Ázott kísértetekként közeledtek, bőrszárnyaikat alig bírták kordában tartani a szélben. Csak amikor igazán közel értek, Hissis akkor ismerte fel a társait. - Mit mondtam! - morrant rájuk, ám azok nem hallgattak rá. Csendben körbeállták, Iker és Pteropta kifeszítette fölötte az esőfogót. Aymír lépett elé, kezében egy halom prémdarabot és a halott hesserdani papoktól zsákmányolt szöveteket gyűrögette. Testével védte őket az esőtől. Grom és Tűz úgy álltak Quessor mellett, mint a délvidéki legendák dzsinnjei. Karba font kézzel, ellenvetést nem tűrő ábrázattal. - Tűnjetek már innen! - Hissis meggyőződése alábbhagyott. - Nem - közölte Aymír. - Most pedig vetkőzz! A famor ellenkezni akart, ám a köré gyűlő, elszánt arcokat látva visszakozott. - Primagitorként féltek tőlem az emberek! Nem pedig istápoltak, mint egy behugyozó öregembert! - zsörtölődött, miközben levetette átázott ujjasát. Végigmérte a körötte lévő embereket, csupa sovány, sáros ábrázat. Vékonyak, akár egy beteg, a szemükben lévő tűz azonban elevenebben lobogott mindennél. Ösztönök fűtötték őket, soha nem látott teremtmé226
BOSZORKÁNYHADÚR
nyekkel harcoltak, Daychín szeszélyét nyögték, társaik, barátaik teteméből ettek, hogy túléljenek. Élni akartak, ahogyan Hissis. A famor elvette Aymírtól a száraz ruhát. Felpillantott az égre, a fellegek baljósan gomolyogtak fölötte, vicsoruk csalódottságról árulkodott. Hissis bólintott. - Tudom - suttogta, majd a társaihoz fordulva anynyit mondott: - Köszönöm. #
*
*
- Hol van Grom? - sziszegte Hissis. Foga összekoccant, úgy vacogott a jéghideg szélben. Az ítéletidő a megfeketedett rom közül szivárgott elő, amely csonka fogsorként nőtt ki a mályvaszín dombokból. A felismerhetetlenségig lecsupaszított falak éppúgy származhattak a kyr időkből, mint cranta korából. A kövek sustorogva szólongatták a száztizenegyet, az emberek tekintete ide-oda rebbent, ám nem láttak senkit a csonkok között. Dél körül verhettek tábort. Ameddig a szem ellátott, kies síkság övezte őket, s ott, ahol egybeforrt az éggel, úgy hullámzott, mintha a Quiron habjai magasodtak volna a vidék fölé. A menetelésnek és a környék baljós kisugárzásának köszönhetően a Mananyargalók csendben gubbasztottak. A kövekből szivárgó meleg eleinte arra ösztökélte őket, hogy szabaduljanak meg ruháiktól. A famor izzadtan törölgette a homlokát, korbács ütötte sebeit csípte a veríték. Ukhyorr és a két homályjáró bevette magát a romok közé, a csontvázak egy nagyobb fal mögött a magitorok köré vontak védőgyűrűt, zászlójuk itt-ott előkandikált a fekete taréj takarásából. A zaurakok és az élőholttá lett besorozottak a túlélők társaságában várták a vezérek újabb parancsát. A fagy a semmiből érkezett. Mintha a romok megharagudtak volna a Mananyargalókra, dermesztő ködöt fújtak rájuk, majd amikor az elillant, csontrepesztő hideget okádtak magukból. Az emberek riadtan bújtak 227
L.UIS SAUL
egymáshoz, magukra kapkodták összes ruhájukat. Fharrahs bukkant fel, nyakában sárgán izzott szent szimbóluma, hangja a két világ között átívelve karolt a kövek sustorgásába. A rom pedig tovább tombolt. Dérszilánkokkal harapott, jeges széllel karmolt. A zaurakok ébenszín öltözéke néhány szívdobbanás alatt sápadtkékké fagyott. Az embereken ropogott a ruha, amikor megmozdultak, hogy életet masszírozzanak elhűlő tagjaikba. A legszörnyűbbnek mégsem a hideg bizonyult. Hissis könnybelábadó szemmel vicsorgott, szíve a torkában dobogott, amint farkasszemet nézett a csillámló hódarán túli valósággal. Alig ötvenlábnyira tőlük, a fagy birodalmán túl a nap vakító délibábot remegtetett Daychín dombjain. - Nem bírom tovább - vacogta Tűz. - Ki kell bírnod - mondta Törpe, aki közelebb húzódott a lányhoz, s nagy testével próbálta megóvni a széltől. - Ne aggódj, az ork tud vigyázni magára — válaszolt a famornak Pteropta, aki rögtön utána tovább lehelte kékülő ökleit. Hissis alig látta a csillámló hókásában a homályjáró izzó szimbólumát. Az emberek egyre szorosabban ölelték egymást. A primagitor sem bírta tovább egyedül. - Iker! A mindig csendes kyr a kezét nyújtotta felé, az Aymírral, Tűzzel és Handzsárral alkotott csapatba vonta. Reszketve ölelkeztek össze, foguk vacogását még a szélben is hallani lehetett. - Én mondom, menten kiszaladok innét - mondta Handzsár, akinek szakálla lassan jéggé fagyott. - Meg ne próbáld - vacogott Hissis. - Mindenki itt marad, megértettétek?! - üvöltötte a többieknek. Fülében ott duruzsolt Fharrahs halotti beszéde. Dérvirág serkent a köveken, a szél azonnal átfagyasztotta a tagokat. A famor úgy didergett, hogy belesajdult az állkapcsa. - Nem kapok levegőt - hörögte Tűz. 22 8
BOSZORKÁNYHADÚR
A légörvények annyira hideggé váltak, hogy alig lehetett beszippantani őket. - Minden hekka nevére! - Hissis dühödten öklözött baljával a combjába, de meg is bánta, ízületei fájdalmasan roppantak. - Ha lenne most hatalmam! A magitorok miért nem segítenek? Handzsár kuncogott kínjában. - Ezt most komolyan kérdezted? - Vigyázz a szádra - figyelmeztette Aymír. Újra elcsendesedtek. Fájt még beszélni is. Reménykedve bámulták a fagykupolán túli, langyos valóságot. - Én nem bírom tovább! - Handzsár mozdult, hogy felálljon, ám elgémberedett tagjainak köszönhetően nem bizonyult elég fürgének. Iker és Hissis egyszerre ragadták meg és rántották vissza a földre. - Térj észhez! Alighogy kimondták, valaki a közelben a vékony obsor elhatározására jutott. A fickóból csak elmosódott folt látszott, ahogyan feltápászkodva nekilódult a meleget ígérő külvilágnak. Azután egyik pillanatról a másikra jéggé fagyott. Handzsár akkorát nyelt, hogy a többiek is hallották. Azután senki nem szólt egy szót sem. A papok imáját hallgatták, hogy eltereljék a figyelmet a csontot megdermesztő hidegről. És egyszer csak vége lett. A szél elült, a dér csillámlón semmivé foszlott, csak a kövekről leolvadó zúzmara, a ruhák redőiben kéklő jégszilánkok és a megfagyott légiósok emlékeztettek az iménti hidegre. Négyen álltak szoborrá dermedve, mind jópár lábnyira a biztonságot nyújtó papoktól. Ukhyorr bukkant fel a zászlóhordókat takaró fal mögül. Végighordozta tekintetét a vacogókon, megvillantotta szürke ínyét. - Tökéletes lesz - állapította meg. - Féltek már, Mananyargalók? Hissis az égre pillantott. Mintha Daychín összeesküdött volna a romokkal, baljós fellegek gyülekeztek. - Tökéletes! - ismételte Ukhyorr. - Készüljetek! 229
I.UISSAUL
A famor reszketve egyenesedett fel, tagjaiból még nem múlt a fagy zsibbasztó hidege. Tekintete találkozott a Sebhelyesével. A vágott képű kyr ajkát beharapva legalább annyira dühösnek tűnt, mint amilyennek Hissis érezte magát. Csatlósai tagjaikat dörzsölték, öszsze-összesúgtak. Egyedül Érsek tűnt nyugodtnak. Komótosan lerázta magáról a deret, megigazította kopott kámzsáját. Csak a szája látszott ki a csuklyája alól, és Hissis mintha mosolyt vélt volna felfedezni rajta. - Tüntessétek el ezeket a barmokat - bökött Ukhyorr a jégszobrokra. - De amint felolvadtak, újra itt akarom látni őket. Szükség lesz rájuk, mert ki tudja, kit hová vet a sorsa? - A vezér göcögve tűnt el a romok között. - Vajon meddig táborozunk itt? - kérdezte Pteropta. - Fogalmam sincs - válaszolt Hissis. - Mindenesetre jobb, ha pihenünk. Ma senki ne akarjon szórakozni! Semmi halálfutás! Aymír körbepillantott. - Ahogy elnézem, nem nagyon lesz kedve senkinek elmenni innen. - Vagy épp ellenkezőleg - vélekedett Tűz. - Most akarnak csak igazán szabadulni. Hissis élvezettel fürdött az egyre tompábbnak tűnő napfényben, ám a rossz érzés, ami már az érkezésükkor ott motoszkált benne, nem hagyta nyugodni. - Nézzetek körbe, amennyire az élőholtak engedik! Akadhat néhány hasznos gaz vagy holmi a romok között. - Úgy lesz - bólintott Iker. Hissis mélyet sóhajtott. - És aki találkozik Grommal, küldje ide azt a farkasfattyút! *
*
*
Hissis a fellegeket figyelte. Éjszakai sötétség borult az égre, a szél egyre erősebben süvített a romok között. Sikított, kaffogott a száztizenegyre. Az emberek fél230
BOSZORKÁNYHADÚR
ve az újabb hidegtől közelebb húzódtak egymáshoz. Fahrrahs és Aiul a magitorok körül lebegtek. Ukhyorr a romok közepén, a csontvázsereg gyűrűjében pihent. Fülbevalói és az ajkába fúrt karikák egymásnak koccantak a szélben. Rezzenéstelen arccal, tágra nyílt szemmel figyelte a gomolygó eget. A famor egyre nyugtalanabbul fészkelődött egy fekete sziklacsonk tövében. A felhők között zöld és bíbor villámok sercentek, a távolban egészen a földig nyúltak. Ám eső illatát mégsem hozta a szél. Száraz por kavargott a levegőben, az emberek szemébe karmolt, befurakodott a ruhájuk alá. Hissis a Fekete Kéz egykori primagitoraként bőrén érezte a manát, de ilyen mértékben még soha nem tapasztalta a háborgását. Még a Míchíel-birtok lidércverme sem sugárzott magából ekkora veszedelmet, pedig egy ősi démonkút szolgált az alapjául. És a vihar még mérföldekre volt a romoktól. A famor tagjai zsibbadtak, szeme alatt rángott az izom, gyomra görcsbe állt, korbács tépte sebei felfakadtak. Ahogy közeledtek a villámok, a szíve vad ütembe kezdett, a bőre szinte parázslott. Gromot pedig mintha a föld nyelte volna el. Az orkot hiába keresték, nem találták sehol. Jóllehet, nem akarták rá felhívni egyik élőholt figyelmét sem. Hissisnek nehezére esett bevallania, de szüksége volt Grom társaságára. Az az ostoba farkasfattyú megnyugtatta! A többieket elkergette maga mellől, amikor a horizonton felbukkantak Ok. Most nem a felhőkből, hanem a villámokból formázták arcukat. Üveges tekintettel bámulták Hissist, és fénytestük vad szikrákkal ropta táncát. Suttogásuk úgy ütötte át a szél sikolyát, mintha Ukhyorr varázsbeszédével szólnának hozzá. Shhhh... A famor az ujjait tördelve nézett farkasszemet velük. Elvicsorodott, szuszogva vette a levegőt. A környék zajai eltompultak, csak a sustorgás maradt. Shhhh... - Most hagyjatok békén! 231
I.UISSAUL
S h h h h h h h h h h h h h h h h h - förmedtek rá amazok. Hissis a szeme elé kapta a kezét, zöld villám vágott a közeli domboldalba. Rögtön utána érkezett a robaj, és a famor üvöltve tapasztotta be fülét. - Hagyjatok! - kiáltotta. Shhhh... - Nem! Nem! Nem! Hissis összerezzent, amikor Aymír megérintette a vállát. A lány szemében őszinte aggodalom látszott. - Jól vagy? - Persze hogy jól vagyok! - morrant a primagitor, haját vadul cibálta a szél. Szeme sarkából azonban az egyre közeledő szellemeket figyelte. A fellegek kígyóként siklottak végig az égen, a száztizenegy fölé tornyosultak. Ukhyorr zengő hanggal kántálni kezdett. - Amagra chassijis quo vhygor! Elthyar shabidass kiel'zhar! Amagra chassijis quo vhygor! Elthyar shabidass kiel'zhar! Shhhh... A villámok a romok közé csaptak. A fekete kövek sípolva nyelték magukba az energiát. Az élők üvöltöttek félelmükben, az élőholtak közönyös képpel tűrték, hogy a becsapódások helyén születő villámférgek végigrohanjanak testükön, bemásszanak testnyílásaikba. Gyöngy vigyorogva tűrte, ahogy a szikrák delejes tüzet csempésztek szemgödreibe. A magitorok pedig remegő hangon követték Ukhyorr szavait: - Amagra chassijis quo vhygor! Elthyar shabidass kiel'zhar! Amagra chassijis quo vhygor! Elthyar shabidass kiel'zhar! A fényeket mintha elvágták volna, a romokon kívül csillagtalan éj borult Daychínra. Hissis karján égnek meredt a szőr, a mana bizsergésétől minden porcikájában reszketett. Görcsösen markolt Aymír kezébe. A lány sikoltva húzódott hozzá közelebb. A zöld és vörös fényszellemek vicsorogva ugrottak Hissis torkának. Mía és Achelin arcát viselték. Vádlón haraptak apjuk torkába. 232
BOSZORKÁNYHADÚR
Shhhh... - Sajnálom! - Hissis szeméből kicsordult a könnye. - Azt hittem, sikerülni fog! Én tényleg azt hittem... - Amagra chassijis quo vhygor! Elthyar shabidass kiel'zhar! Amagra chassijis quo vhygor! Elthyar shabidass kiel'zhar! - Aymír! - fordult a famor a lányhoz. - Meg fogok őrülni! - Amagra chassijis quo vhygor! Elthyar shabidass kiel'zhar! Amagra chassijis quo vhygor! Elthyar shabidass kiel'zhar! - kántálták a holtak, és a villámok szinte minden szívdobbanással lesújtottak. Zöldes lobbanással emésztették el azokat, akiket eltaláltak, hűlt helyükön por kavargott. Ukhyorr tébolyult kacajjal folytatta a varázslást: - Amagra chassijis quo vhygor! Elthyar shabidass kiel'zhar! Amagra chassijis quo vhygor! Elthyar shabidass kiel'zhar! Hissis már nem hallott mást, csak a dübörgést, zsigerei remegtek a reszkető talajtól. Hunyorogva kapta szeme elé a kezét, a villámok csaknem teljesen elvakították. Mía és Achelin vad tánccal lobogott a sötétség peremén, fénytestükbe sötét foltot mosott a vidék. Árnylény öltött bennük alakot, görnyedt hátú, kacska járású sötétséglidérc. Shhhh... Grom úgy bukkant elő a semmiből, mintha a villámok hátán érkezett volna. Lesunyt fejjel, hunyorogva ügetett, a szél a szőrét borzolta. Hissis először a képzelet szüleményének vélte a lányai testén átvetődő homályfoltot, ám ahogyan közelebb ért, az ork képére ült riadalom mindent elárult. Hissis Aymírba kapaszkodott, a villámok egyre közelebb vágódtak hozzájuk a talajba. Megpróbált talpra állni. Érezte, hogy a valóság szép lassan felfoszlik körülötte, ám abban is biztos volt, hogy az ork jóval a határon túlról érkezett, amit Aiul és Fharrahs a szolgálatszegés bűntettének kijelölt. A primagitor a remegő talajon egyensúlyozva nekiindult, ám Aymír visszahúzta. 233
LUÍS SAUL
- Ez nem lehet - suttogta Hissis, s megdörzsölte a szemét. - Amagra chassijis quo vhygor! Elthyar shabidass kiel'zhar! Amagra chassijis quo vhygor! Elthyar shabidass kiel'zhar! Azután zöld villám csapott le pörölyként, egyenesen az egymásba karoló párra. Hissis úgy érezte, húsa viasszá változva szép lassan lecsorog a testéről. Égett haj szagát szippantotta, s nem látott mást, csak zöld ragyogást. A következő pillanatban elragadta a manavihar. #
#
#
Megszűnt számukra a fent és lent, csak a ragyogó semmi maradt. Hissis a szemét dörzsölte, ám hiába minden, nem látott mást, csak a villámot. Fülében szüntelen dübörgött a vihar, ám a szél zúgása megszűnt. Hirtelen mintha a Quiron-tenger örvénye kapta volna el, a mélybe rántotta, és ő fuldokolva merült el a végtelen űrben. Hányingerrel küzdve, feszülő tüdővel kapálózott mindhiába. Mintha valóban víz nyelte volna el, hullámzó, elmosódott foltok villantak fel körülötte. Azután megszűnt a szenvedés, és ő a béke szigetén kikötve lebegett a mindenségben. Csillagok ragyogtak körülötte, hideg szellő simított rajta végig. Megkönnyebbülten sóhajtott. És tovább zuhant. Vaskos sziklafalak bukkantak fel, ő pedig roppanó csontokkal zúzta át mindahányat, hogy kifacsarodott tagokkal érkezzen a semmiből született baldachinos ágyra. Vörös vánkosok között szuszogott magatehetetlenül, vér és füstölők illatát érezte. Iszonyú kínok marcangolták, mintha farkasok közé vetették volna, akik újra és újra kitéptek belőle egy darabot. Langyos simítást érzett, gyertya gyúlt, hunyorogva fordította fejét a fény irányába. - Semmi baj, apa. - Mía szelíd mosollyal ült mellé, a baldachinba szellő kapott. A lány kikotorta arcából fehér tincseit. - Semmi baj. 234
BOSZORKÁNYHADÚR
Hissis megpróbálta megérinteni a lányt, ám hiába nyúlt, balját mintha az ágyhoz szögezték volna. Felrémlett előtte egy homályos emlék, és amikor kezére tekintett, megszédült a látványtól. Balja szétroncsolódva, karóval átütve szögezte az ágyhoz. - Semmi baj - ismételte Mía, miközben a gyertyával csendben meggyújtotta a baldachint. A lángok lassan harapóztak el Hissis fölött, a kelméből körömnyi, izzó darabok hullottak alá cseppenként. - Mía! - Cserben hagytál, apa, tudod? - Bosszút állok, ígérem! - Hissis, leküzdve a kínt, szabadulni akart a növekvő forróságból. - Semmi baj, apa - a lány csókot lehelt a famor szájára. - Csak... - A vánkosok közül valószerűtlenül nagy bárdot húzott elő. Az acél visszatükrözte a lángok vörösét. - Csak nem vérzel eléggé - azzal lesújtott. Hissis baljában fehér fájdalom robbant, és ő a katlan hevétől kísérve zuhant tovább. A sötétségben rúnák izzottak fel, a férfi olyan sebesen szárnyalt, hogy a vésetek szinte életre keltek. Időbe tellett, amíg felismerte, hogy a Fekete Kéz démonkútjának rajzolatai azok. Szörcsögő hangok, dögszag legyintette meg odalentről. - Gyere, apa! - kiáltotta valaki a mélyből Achelin hangján. - Már nagyon várlak! Hissis elkerekedő szemmel figyelte, hogy a lába alatt megnyílik a semmi. Rozsdás lánckötegek feszülnek meg alatta, a szemek közé fonva hegyes kampók csillogtak. - Gyere, apa! így vigyáztál ránk te is! - A láncokon póklábú, embertestű lény vonaglott. Achelin mosolyogva feszítette meg a láncokat. - Neeeem! - üvöltötte a famor, ám hiába vergődött, képtelen volt lefékezni a zuhanását. Csonka balja vérrel spriccelte be a semmit, ő pedig a láncoknak csapódott. Úgy szakította át a kampókkal teli fémet, mint kövér esőcsepp a keresztespók hálóját. Vért köhögve zuhant tovább, ökölnyi darabok szakadtak a ki a testéből. El akart ájulni, meghalni, csak hogy ne kelljen éreznie tovább a szenvedést, de a lidércálom ébren tartotta. 235
I.UISSAUL
- Jaj, apa! Már megint cserben hagytál? - nézett utána Achelin csalódottan. - Már megint cserben hagytad őket? - kacagott fel a sötétség, Hissisnek pedig már nem maradt semmije, amivel betapaszthatta volna a fülét. - Cserben hagytad őket, Hissis! - ismételte a férfihang. Jiljak sovány képe megsokszorozódva lebegte körbe a famort. - Meghaltál, Hissis! Örökre! - vihogott a férfi, fantomkezeivel magához ölelte a semmiből mellette termő lányokat. A derekára kötött póráz végén a patkánytestű Assahur ugatott dühödten. És akkor egy zöld lobbanás kíséretében véget ért a rémálom. Hissis nyekkenve csapódott Daychín talajának, minden porcikájában vacogott. Csecsemőpózba görnyedve fordult az oldalára, szeme mintha parázzsá változott volna, annyira égett. Csak homályos foltokat látott, állára nyálától ragacsos homok tapadt. Idejébe telt, amíg újra levegőt kapott, és elült fülében a zúgás. Amikor rájött, szenvedése valóban véget ért, zokogni kezdett. Tagjaiba szép lassan visszaszivárgott az erő, és ő a földbe öklözött dühében. Sírt, és úgy csapkodta a talajt, mintha Jiljak arcát ütné. Csupasznak érezte magát. Csontig gyalulva, megfosztva minden tudásától. Az emberségétől. A zöld fény kifakult a szeméből, átadta magát Daychín csillagtalan éjének, csak a Kék Hold korongja terpeszkedett kövéren odafönt. Valami mozdult. Hissis riadtan eszmélt, kardja után tapogatózott, mindhiába. A holdfényben karcsú, ingatag alak egyenesedett fel. A famor alig ismerte meg a vértől és portól maszatos Aymírt. Quessor zokogni kezdett, amikor rájött, barátra lelt. Négykézláb kúszott oda a famorhoz, magához ölelte. A primagitor megszédült a törékeny testből sugárzó melegtől. - Szükség van rám, tudod? - sírta Quessor. - Rám még szükség van! Hissis magához ölelte a reszkető lányt. Aymír úgy 236
BOSZORKÁNYHADÚR
szorította a férfit, mintha az élete múlna rajta. Azután pofozni kezdte. Ököllel csépelni, tépni a haját. - Gyűlöllek, Hissis-on Salayn Mícíhel! Gyűlöllek! Gyűlöllek! A primagitornak nem rémlett, hogy valaha is megosztotta volna igazi nevét másokkal. Egyedül a Sebhelyes és társai tudhatták, ám ők kezdettől fogva Ametisztnek nevezték. Zúgó fejjel tűrte a pofonokat, furcsa mód élvezte őket. Minden tenyércsattanás, minden elpattanó hajszál az életre emlékeztette. Aymír felhagyott az ütlegekkel, a férfi arcába harapott. Hissis megpróbálta eltolni magától a nőt, ám ereje elhagyta. Quessor egyre többet, egyre óvatosabban harapott. A férfi nyakába, fülébe, miközben a hajába markolt. Zöld villámok robajlottak végig az éjszakán, üstökösként csapódtak be mérföldekkel odébb. A Mananyargalók megérkeztek, a vihar szétszórta őket Daychín mélyén. Hissis tűrte a bőrébe vájó fogakat, hirtelen támadó vágyakkal tépte le Aymír ruháit. Mohón mart az előbukkanó keblek felé, az sem zavarta, hogy a baljába ütött szögekkel felsérti a lány bőrét. Aymír felszisszent, dühödten markolta meg Hissis férfiasságát. Ösztönöktől fűtve hemperedtek el a homokban, nem törődtek a robajokkal, a villanó fénnyel, a sötétben megbúvó vadakkal. Nem számított már semmi sem. Csak érezni akarták egymást, érezni, hogy többek rothadó hulláknál, többek Ukhyorr bábjainál, többek Daychínnál és a Sápadt Légiónál. Vad, ősi aktus volt az övék. Fájdalommal és könnyel teli. Hissis durván hatolt a lányba, Aymír karmolt és harapott, zihálva szorította lábaival a famort, hogy az majdnem beleroppant. Újra ütni akart, ám a férfi kicsavarta a kezét, és lüktető férfiasságát egyre hevesebben mártotta a forró ágyékba. Aymír teste megfeszült, és amikor az utolsó villám is lesújtott, dübörgése elnyomta a gyönyör fojtott sikolyát. *
*
237
*
I.UISSAUL
Hissis a porba fúródva találta meg a kardját, a homok furcsán üvegszerűvé változott körülötte. El is roppant, amikor a férfi kifordította belőle a kardot. - Hová tűntek a többiek? - kérdezte Quessor a ruháját igazgatva. - Nem lehetnek olyan messze innen, a villámok alig néhány mérföldre csapódtak be. Aymír körbefordult a tengelye körül, a környéket bámulta. - Mi történt velünk? Hissis az oldalára kötötte a kardot, balját ökölbe szorította, hogy megcsikordultak a tenyeréből kilógó szögek. - Ukhyorr a mana szeszélyére bízott minket. Megtörte a testünket, és most megtöri a lelkünket is. Hamarosan nyáladzó élőholtak leszünk, semmi több. És semmit sem tehetünk ellene! - Szeme sarkából a horizonton fénylő pontokat leste. Mía és Achelin semmitmondó ábrázattal figyelték őt. Hissis hallani vélte sustorgásukat: shhhh... - Vajon hány mérföldet utaztunk? - Fogalmam sincs. Tízet, százat, ezret? Meglehet már nem is Daychínban vagyunk. A kék hold fényében porfellegek kergetőztek, kopár dombok düllesztették mellkasukat az ég felé. Csak itt-ott sarjadt göcsörtös fa a talajból, a homok néha hullámot vetett, mintha óriási féreg mozdulna alatta. - O t t vagyunk - állapította meg Aymír méla undorral. - És még sokáig itt leszünk. - Meg kell keresnünk Gromot! - És a többiek? - Őket is, de az ork fontosabb. Aymír gyanakvón méregette a férfit. - Túlságosan megkedvelted azt a csúfságot. - Csak egy obsor, nem erről van szó! - Akkor mégis miről? A primagitor a sérült tenyerére pillantott. - Grom valahogy becsapta a homályjárókat, és úgy jár ki-be a táborhelyről, mint a Ködfivérek. 238
BOSZORKÁNYHADÚR
- Mégsem egyszerű obsor? - Akármi is, olyat tud, amit senki más közülünk. - Hissis kézen ragadta Aymírt és elindult arra, amerre a legközelebbi villámot látta. - Azt hiszem, képes varázsolni. A famor egyenletes kocogásba kezdett, Ukhyorr mellett volt ideje hozzászokni a fizikai megpróbáltatásokhoz. Fél óra kellett, míg elérték a legközelebbi becsapódás helyét. A villám lenyomata már messziről csillogott a holdfényben. A zöldes üveg pecsétviaszként ragadt Daychín homokjába, három pár lábnyom indult tovább mellőle. Aymír a térdén támaszkodva fújta ki magát, amíg Hissis körbejárta a villám ütötte sebet. A famor igyekezett figyelmét a lábnyomokra fókuszálni, nem akart tudomást venni a mellette ácsorgó szellemalakokról. - Tudod, mit tanítottam neked, primagitor. - Mit csinálsz, apa? - Sosem hívhattunk apának! - Szabad vagy, apám! Menekülj! Hissis legszívesebben szétkergette volna őket, mint kisgyermek a füstölők bodrait, de nem akarta magára vonni Aymír figyelmét. Mindenkinek saját magának kellett szembenéznie a tébolyával. Ezért megöllek, Jiljak! - Honnan tudod a nevem? - törte meg a csendet a famor, hogy elterelje a figyelmét a sustorgásról. A kérdés váratlanul érte Aymírt. A lány zavartan kulcsolta össze karját a keblei előtt. - Mindenki tudja. - Hazudsz - somolygott a férfi. - Hesserdan templomában ismertél fel, és azóta tudod, hogy ki vagyok. A Quessor a primagitort látva hátrált néhány lépést. - És ha így van? - vont vállat. Hissis a fejét ingatta. - Nem én akarom ellopni a lelked, hanem Ukhyorr azzal elindult a nyomokat követve. Aymír hosszan nézte őt, s csak késve szólt utána. - Tudni akarod, miért hordom magamon a quessori tetoválásokat? 239
L.UISSAUL
A famor megtorpant. - Soha nem voltam quessor - folytatta a lány. - Az apám volt az. - Az apád? Tharr vizsgálóinak tiltják, hogy családot alapítsanak! Az életüket Tharrnak szentelik! - És a gyermekeikét is. Hissis sóhajtott. - Nem értem. - Apám megszegte a szabályt. Átkozottul jó quessor volt. A császári Lélekőr felmentette a bűn alól, ám cserébe a gyermekeit az egyháznak kellett ajánlania. - Gyermekeit? Van egy testvéred? Aymír bólintott. - A quessorok a famorok kiváltságait bírják, bárhonnan érkezzenek is Tharr kebelére. És ugyanazt érdemlik hozzátartozóik is. Ám amikor a vizsgáló meghal, a rang a Lindigassra száll vele együtt. Többé már nem élvezhettük volna az egyház oltalmát. Az öcsém alig múlt tizenöt. Vékony és beteges, hiába vág az esze a mithrillpengénél is élesebben! Én pedig csak egy nő vagyok Toron kebelén! - Ide jöttél, hogy a rangért harcolj? - A famor hitetlenkedve rázta a fejét. - Az öcséd helyett is? - Az apám átkozott jó quessor volt, és az egyház adott egy lehetőséget egyikőnknek! - Lehetőséget? - Hissis cinikus mosollyal pillantott körbe. - Ébredj fel! Odakint nem az öcséd, hanem a Sápadt Légió vár! - Akárcsak téged. - Aymír sértetten vonult el a famor mellett. - Úgy látszik, ebben hasonlítunk. A domb aljából még hozzátette. - De én legalább nem vagyok gyilkos. Hissis a lány után sietett. - Mit titkolsz, Quessor? Aymír meglendítette a kezét, és mielőtt Hissis észbe kaphatott volna, pofon vágta. - Elvetted tőlem az apámat, és még sértegetsz is? sziszegte. - Nem vagyok quessor! A primagitor elkomorodott. 240
BOSZORKÁNYHADÚR
- Soha nem öltem magas rangú egyháziakat. Kiváltképp nem vizsgálókat! - Közvetlen nem is. - Ki vele, Aymír. Mi a titkod? - sziszegte Hissis. Mit akarsz ilyen tekervényesen a tudtomra adni? - Hát jó. - A lány a hold felé fordította az arcát. - Apám kapta a feladatot, hogy felkutassa Okhryss Krynis-en Salayn, Gedaga-yggyr regitor imperalisának gyilkosát. - Micsoda? - A férfi gyomra görcsbe rándult. A lelkében kavargó bosszú hirtelen új célt kapott. Mélyről gyürkőzött a felszín felé, hogy vulkánként robbanva elemészsze azt, aki miatt Hissis légiósorsra jutott. - Az apád... - A császári ítéletet követő harmadik napon meghalt. A bosszúd elérte őt, Hissis. Gratulálok! De mindez mit sem számít már, hiszen te is itt vagy. A famor fejében őrült gondolatok kavarogtak. A távolban ácsorgó kísértetalakok elemelkedtek a földtől, egészen közel röppentek hozzá. Hissis becsukta a szemét, hogy ne kelljen az arcokba bámulnia, ám helyettük Jiljak képe derengett fel előtte. Az Átokkufár úgy kacagott, hogy a nyálhab végigcsorgott az állán. Shhhh... Hissis betapasztotta a fülét, Jiljak nevetése sípolássá változott, csak elvétve vegyült bele egy-egy szófoszlány: Be... csap... talak... His... sis... His... sss... Hississ... - Hissis! A famort újabb pofon térítette magához. Zúgó fejjel eszmélt, Aymír szigorú ábrázattal állt előtte. - Mi ütött beléd? - Tessék? - Jól vagy? - Persze - hazudta a famor. Aymír gyanakvón méregette. Induljunk! Meg kell találnunk a többieket, mielőtt valami lecsap ránk itt, a dombok között - azzal a lány példát mutatva kocogni kezdett. 241
L.UISSAUL
A primagitor követte, ám gondolatban elhagyta Daychínt. Egykori birtoka nagycsarnokában állt, előtte Jiljak térdepelt. És ő bírva a mágia hatalmát újra és újra elemésztette. *
*
*
Amíg futottak, a táj szinte percenként változott körülöttük. A végeláthatatlannak ítélt dombok keskeny erdősávvá, majd az Erchagot idéző sziklás tereppé formálódtak, azután repedezett talajú sivataggá és újra sziklás lankává. Ám ahányszor hátrapillantottak, csak a kies dombvidéket látták. A nyomok fél óra után egy meredek, köves domb tövében értek véget. A derékig érő sziklák és a megfakult bokrok tövében szétmarcangolt tetemek hevertek. Hissis felismerte a három férfit. Azok közül származtak, akik a maguk útját választva sem hozzá, sem a famorokhoz nem csatlakoztak. Átharapott torokkal, kifacsart tagokkal hevertek, vérük olajfeketén sötétlett a kék hold fényében. Aymír leguggolt hozzájuk, megtapintotta a karjukat, kiömlött vérüket. - Még meleg - suttogta. Hissis bólintott, kivonta a kardját. A lány követte példáját, egymásnak vetett háttal fordultak körbe. A domboldal aljában heverő törmelékből nem sokat tudtak kiolvasni. Vérfoltok pettyezték a sziklákat, helyenként kifordult kavicsok jelezték, hogy valaki megvetette ott a lábát. A vidék csendesnek tűnt. - Merre? - kérdezte a lány. Hissis hiába kutatta a csillagokat, a holdfény minden mást elnyomott. Akármerre nézett, csak dombokat látott. - A manavihar leginkább arra tombolt - mutatott nyugat felé. Aymír a holttestekre bökött. - Talán ennünk kellene belőlük, ki tudja, mekkora út vár ránk. A primagitor eltöprengett. 242
BOSZORKÁNYHADÚR
- Nem szívesen gyújtok tüzet. A fenevad, ami végzett velük, még itt ólálkodhat. - A legtöbb vad fél a tűztől. - Daychínban is? Aymír erre már nem tudott mit válaszolni. Fogta a tőrt, amit még Hesserdannál szerzett, és a tetemek mellé térdelve nekilátott, hogy a legfinomabb falatokat lekanyarintsa róluk útravalónak. Hissis mozdult, hogy segítsen neki, amikor megpillantotta a bokrok között villanó tekintetet. Torkán akadt a szó, megdermedve nézett farkasszemet a borostyán szempárral. - Aymír! - súgta a lánynak. A mézhajú először meg sem hallotta. - Quessor! Aymír erre már felkapta a fejét. Hissis a bozót felé biccentett, tartása mindent elárult. A lány abbahagyta a kaszabolást, lassan felegyenesedett. A bokrok közül mély, torokhangú morgás kélt. - Semmi hirtelen mozdulat! - súgta Hissis, és tartva magát az elhangzottakhoz, óvatosan hátrálni próbált. A fenevad azonban nem várt tovább. Felvonyított mély, gurgulázó farkashangján, és elővetette magát rejtekéből. A famor elszörnyedve vette tudomásul, hogy i kutyaméretűnek hitt bestia csak gubbasztott a bozótosban, az alkalmat várva, amikor megmutathatja teljes valóját. Alig fél arasszal volt alacsonyabb Hissisnél, ám karja és nyaka kétszer olyan vaskos volt, mint a famoré. Sötét bundáját ezüstös csíkok szabdalták, mélyen ülő disznószemeiben ragadozóösztönök csillantak. Kivillantva agyarait, a primagitornak ugrott. Hissis maga elé kapta a kardját, ám amikor felismerte a támadót, kétségbeesetten próbálta elfordítani a dárdaként előremeredő hegyet. Grom! - kiáltotta, ám az iromba ork elsodorta, kiszorítva belőle a szuszt. A primagitor elejtette a kardot, a földnek csapódott. Úgy érezte, minden bordája elroppant a súly alatt, a hátába nyomódó kavicsok lassan szinte átdöfték a bőrét Bal keze az ork és a saját teste közé szorult, jobbját 243
a hím torkának feszítette. Grom állkapcsáról véres nyál csorgott arcába, a megsárgult agyarak fenyegető közelségben csattantak. Hissis minden erejét összeszedte, hogy eltolja magától támadóját, ám küzdelme már az első pillanattól fogva kudarcra ítéltetett. Aymír rikoltva vetette magát Grom hátára, tőre markolatgombjával ütlegelte az ork koponyáját. Amaz mintha meg sem érezte volna, megfeszülő nyakkal próbálta átharapni a famor torkát. - Grom! - Hissis alig bírta kipréselni magából a szót. - Én vagyok az... His... - Megőrült! - kiáltotta a lány. - Ha nem öljük meg, ő fog megölni minket! - Nem! - A famor újult erővel feszítette meg a karját. - Ha az ork meghal, sírba száll vele a titok is, hogyan játszotta ki Fharrahst és Aiult. Aymír nem osztotta a famor véleményét. Fogást váltott a tőrön, és az ork lapockájába vágta. Grom felvonyított, megrázta magát. Karjával hátrakaszált, Aymírt a halálosnak szánt csapás közben érte az ütés. A lány nyikkanva hemperedett a földre, a tőr kifordult a kezéből. Hissis kihasználva a pillanatot kiszabadította balját. Az ork ismét nekifeszült, a famor két kézzel is alig bírta visszatartani. - Én vagyok az! Grom! A hím fújtatott, prüszkölt, fogát csattogtatta. A famor úgy érezte, elpattannak karjában az inak. - Grom! Hiába próbálkozott, a manaörvénynek köszönhetően leendő szolgája visszavedlett azzá a lénnyé, amivé az istenei teremtették. Minden erejét összeszedve teleszívta tüdejét. Már csak egyetlen esélye maradt. - Csont... tö... rő... vagyok - préselte ki magából a levegőt. - Falkatag! - Szabadjára engedve hangját, az utolsó szavakat már Grom képébe üvöltötte. - Agrom mot fia, Ametiszt! Grom arcán árnyék suhant át, szorítása enyhült. Gyanakodva szagolt a levegőbe, tartása ellazult. Hissis sietve kúszott ki társa alól, sajgó tagokkal talpra vergődött. 244
BOSZORKÁNYHADÚR
- Én vagyok az, Grom - lihegte. - Térj észhez! Az ork szemében azonban tovább lobogott a fenevad lángja. Felhúzta ínyét, tekintete összeszűkült, tarkóján felállt a szőr. Ám mielőtt újra Hissisnek ronthatott volna, Aymír bukkant fel, és a feje fölé emelt szikladarabbal lesújtott a hím koponyájára. Grom nyikkant egyet, megtántorodott. Fejét rázva hadonászott párat, majd ártalmatlanul elterült a földön. *
*
*
- Meghalt? - Szerencsére nem. - Hissis oldala még mindig sajgott, a famor gyanította, hogy valóban elroppant néhány bordája. - De ki tudja, magához tér-e még? Grom fennakadt szemekkel hevert a földön, nadrágja és ujjasa cafatokban lógott rajta. Alig látszott, hogy mellkasa emelkedik és süllyed. Aymír megkönnyebbült sóhajjal ejtette a földre az iromba sziklát, megkereste elveszett tőrét. Hissis hirtelen ötlettől vezérelve az ork ruháját kezdte tapogatni. Alaposan átvizsgálta, kiforgatta a zsebeket. Gyökereket, ragadozók fogát, színes kavicsokat, szántott kisállatokat talált, csupa haszontalannak tűnő holmit. Primagitorként azonban pontosan tudta, hogy a legutolsó hajszál is veszélyes eszközzé válhat a szakavatottak kezében. Először azt hitte, Grom valóban sámán, aki eltitkolta kilétét, ám akkor megpillantotta a faragványt. Az ork nyelve ernyedten lógott tátott szájában, .a holdfény megcsillant a nyálán, és még valamin. A famor benyúlt az agyarak közé, kiemelte a jádezöld szobrocskát. Az alig tenyérnyi, lapos kavics egy ork-ember idakot ábrázolt meglehetős idomtalansággal. Hissis mégis felismerte az alkotó múzsáit. Gromot és önmagát. Megfordította a követ, a hátuljára gondos kezek karcoltak varázsjeleket. Hissis nem ismerte fel mindet, a legfontosabbat azonban mégis megtudta belőlük: Grom 245
I
csakis akkor készíthette volna, ha valamely toroni varázslórendnek magitorává avatják. Kavics ropogott. - Ametiszt! Aymír a tőrét előreszegezve állt a domb aljában, farkasszemet nézve a jövevényekkel. Gyöngy, az első élőholt sétált oda hozzájuk fél tucat zaurak kíséretében. Rothadt arcát semmitmondón fordította a lányról Hissisre, majd az orkra, végül a három holttestre. A lány eltakarta az orrát, az élőholtból áradó dögszag a lépésekkel odébb álló Hissist is megcsapta. Gyöngy látszólag épen átvészelte a manavihart. Ujjnyivá sarjadt, repedezett körmeivel combját kapirgálta, az elmúlt hónapok alatt mély árkot vájt már az alig fonnyadó izmokba. Ukhyorr kegye. Gyöngy megállt a két Mananyargaló között, és mint a sírok őrzői, szoborrá dermedt. - És most? - kérdezte Aymír. Hissis az ujjasába rejtette a zöld szobrocskát, végigmérte az élőholtakat. A telivé duzzadt hold vészjóslóvá tette jelenlétüket. - Begyűjtenek minket. - Nekem úgy tűnik, inkább utasításra várnak. A famor visszagyömöszölte a zsebekbe Grom szerzeményeit. Odalépett Gyöngyhöz, megköszörülte a torkát. Alig hallhatóan sustorgott, a holtak nyelvén kérte az élőholtakat, hogy segítsenek neki. A zaurakok egyszerre mozdultak, Aymír összerezzent. Mindketten tudták, hogy a fél tucat élőholt ellen ketten nincs esélyük. Gyöngy Gromhoz lépett, megmarkolta a ruháját, nem érdekelte, hogy karma az ork húsába vájt. Csontjai ropogtak, könyöke csaknem kifordult, az inak megnyúltak, a mágia mégsem hagyta, hogy az élőholtnak bármi baja essen. Gyöngy egymaga emelte feje fölé a több mázsás orkot, és nyugatnak indult. A zaurakok követték társukat. - Meg kell találnunk a többieket - mondta Hissis, és utánuk indult. *
*
246
*
BOSZORKÁNYHADÚR
Hissisnek fogalma sem volt, mennyi idő telt el, amíg rátaláltak Aiulra, s míg vezetésében összeverődött a száztizenegy. A manavihar sokat kivett az emberekből. Réveteg tekintettel, a csendes őrültek ábrázatával ücsörögtek az összeverődött zaurakhad védelmében. Kezük reszketése, pillanatokra feltörő, fojtott kacajuk jelezte, a vihar még nem ült el, lelkük mélyén tovább tombolt. A famor a szeme sarkából figyelte kísérteteit. Assahur, Mía és Achelin ezúttal nem szóltak hozzá. Szánalommal méregették, néha ujjal mutogattak rá, kuncogtak. Hissis egyelőre képtelen volt feldolgozni a jelenlétüket. Nem emlékezett rá, mikor bukkantak fel először, és arra sem, hogy mik ők valójában. A társai reakcióiból világossá vált számára, hogy csak ő látja őket. A lidérceket, akik szerettei képében próbálták megfertőzni józanságát. A m a n a v i h a r villámai erősen megritkították a Mananyargalókat. Hissis bajtársai közül eltűnt Törpe és Koldus, aki azóta ugyanabban az öltözékben volt, amiben Ehhsarymba érkezett. Nem tért vissza Magitor, az egykori famor sem, és ott volt még a három halott, akikkel Grom végzett. Testüket végleg bátrahagyták. Tűz és Késes azon fáradoztak, hogy Aymírral együtt életet leheljenek Gromba. Gyöngy karmainak nyomát lörölgették, napok óta őrzött gyógyfüveiket tömték a sebbe, s jutott belőlük Hissis korbács tépte hegeire is. Nem az ork volt az egyedüli, aki ájultan tért vissza a többiek közé, Sebhelyest is a csatlósai cipelték a sziklás völgybe. Ukhyorr azonban egyelőre még hiányzott. A telihold jól láthatóan beragyogta a katlant, amely akárcsak az erdősávok vagy a bozótosok - nemrég még a kopár dombvidék képét mutatta. Hissis régóta próbálta kideríteni, vajon merről sodorhatta őket ide a vihar, és milyen mélyen járhatnak Daychínban. Ám az. éjszaka mintha megdermedt volna, a famornak úgy tünt, jó ideje már a hold sem moccant. 247
Shhhh... - Hagyjatok! Shhhh... - Nem hallgatok rátok. Shhhh... Árnyék mozdult, Tűz hajolt oda a famorhoz. - Grom visszatért közénk. Az ork hangosan lihegve hevert, hátát egy sziklának támasztva. Tekintetében még ott pislákolt a fenevadak gyilkos dühe, ám arcvonásai már régi önmagát idézték. Hátát fájlalva fészkelődött, zavarták az őt körülálló emberek. Hissis elkergette onnan a többieket, még Aymírt is, aki sértetten vonult félre. A famor az ork mellé ült, a hűvös kövekre. - Örülök, hogy visszatértél. - Sajnálom, Ámetiszt. Én nem... - Nincs erre idő! Az ork lebiggyesztette az ajkát. - Hazudtál, Grom! - Hissis szavai baljósan csengtek. - Azt mondtad, a szolgám akarsz lenni, de te átvertél! - A szolgád akarok lenni. - A szolgáknak nincsenek titkaik az uruk előtt! - Sajnálom. - Mi itt meggebedünk Ukhyorr rémuralma alatt, te meg... - Hissisnek görcsbe rántotta gyomrát a düh, ha a kiszolgáltatottságra gondolt. - Azt akartam, hogy büszke legyél rám! Grom bátor és megmenti az urát! - Mégis mitől? Az ork elfordította a fejét. - Felelj, Grom! Mit hittél? - Én jót akartam. Elűzni a három kísértetet, hogy újra erős legyél. Ha az úr erős, erős a szolgája is! Hissis megszédült, Grom vállába kapaszkodva hajolt közelebb társához. - Te látod őket? Mégis sámán lennél? Az ork megrémült ura arckifejezése láttán. - Csak egy buta obsor vagyok. Egy buta, buta obsor. 248
BOSZORKÁNYHADÚR
- Felelj! - Beszéltél hozzájuk. Álmodban. Sokszor. Harcolsz velük. Grom megmarná őket, de nem tud a szellemekkel harcolni. Hogy legyek így jó szolga, ha nem tudlak megvédeni? Jót akartam. Hissis marka megszorult a társa vállán. - Jól van, Grom. Ha meg akarsz menteni, elmondod, hogy honnan szerezted a zöld szobrocskát. Az ork felkapta a fejét. - Te... ! - Igen, tudok róla. A romok között találtad? Te készítetted? Hogy kerültek rá a varázsjelek? Felelj, hogy Tharr emésszen el! - Neked akartam adni, amint megszereztem minden hozzávalót, amit kért tőlem. - Ki? - Hissis szinte már kiabált. - A pap! Hissis homloka ráncba szaladt. - Ukhyorr? Vagy a homályjárók? Grom a fejét ingatta. - A gennyszagúnak, amelyik ronda, mint Grom. A famor tekintete összeszűkült. - Érseknek? - Felrémlett előtte a torz arcú kyr, akinek homlokán rút hegek rejtették el hovatartozásának szimbólumát. Hissisben hirtelen szörnyű gyanú ébredt. - A kavicsok és a gyökerek, amik nálad vannak... Ő kérte, hogy gyűjtsd össze őket? Grom bólintott. - Miket kért még? - Csontokat, növényeket, kavicsokat. Agrommot hekkáért cserébe. Hissis felkacagott. Hogy lehetett ennyire ostoba! - Az nem hekka, Grom, hanem egy amulett. Arra szolgál, hogy elrejtsen a tekintetek elől, amíg lehet. A famor elhúzta a száját. - Az éhhaláltól azonban nem véd meg. - Gyomrában a görcs megenyhült, nyugodt sóhajjal állt fel az ork mellől. - Érsek pedig nem pap, ha nem csatamágus. 249
L U I S SAUL
Grom értetlenül vonogatta a szemöldökét. Hissis a Sebhelyes felé pillantott. - Egy strateggior, és úgy látom, tudja, hogyan kell megtörni a rézszögek hatalmát. *
*
*
Ukhyorr hangja váratlanul ért mindenkit, a száztizenegy megrezzent, akár a fák lombjai az őszi szellőben. Az élők riadtan kapkodták a fejüket, de a vezér hosszú ideig nem adta meg a kegyet, hogy láthassák. Végül a tábor közepén, zöld szikráktól övezve anyagiasult, a kavicsok megolvadtak a lába alatt. - Nagyszerű! - tapsolt. - A káosz harminckilencedik dogmája: ha meg akarod téveszteni a környezeted, legjobb, ha magad sem tudod, hogy mit teszel. - A vezér egy pillanatra eltöprengett, majd hozzátette: - Vagy, hogy hova mész. Grom felkászálódott, Aymír, Iker és Pteropta megvető képpel léptek a famor mellé. Gyűlöletük nem Hissisnek, hanem Ukhyorrnak szólt. A Sebhelyes csak most kezdett ébredezni, ő is rácsodálkozott, mennyire megfogyatkoztak. - Mostantól a hosszabb távokat így tesszük meg - közölte a vezér. - És Tharr akarata szerint mindig helyrebillentjük a számok egyensúlyát - somolygott. Bíbor köntöse alá nyúlt, hogy elővegye a golyóbisokkal teli erszényt. Grom nyugtalanul szimatolta a levegőt. - Farkasszagot érzek. Hissis csendre intette társát. Ukhyorr odalépett az első élőhöz. - Én meg dögszagot - fintorgott Tűz. - Hetek óta. - Csend legyen! Góblin, a nyurga, fekélyes bőrű obsor megkönnyebbülten sóhajtott fel az áttetsző golyó láttán. Grom leendő ura vállára tette a kezét. - Farkasszagot érzek! A famor másodjára már nem engedte el füle mellett 250
BOSZORKÁNYHADÚR
a figyelmeztetést. Az ork borostyán szemeiben őszinte aggodalom lapult. Hissis a levegőbe szimatalt, de csak dög- és verejtékbűzt szagolt. Megnyalta száját. - Ti is érzitek? - suttogta a csendben gubbasztó lidérceknek. Shhhh... A kék hold fénye felzabálta a katlan árnyait, ám az éj függönye elfedte előlük Daychín mélyét. Ukhyorr újabb obsor elé lépett. - Húzz! Fharrahs és Aiul ereje teljében lebegett a csontvázak előtt, s nem tűntek nyugtalannak. - Megütötted a fejed! Csak képzelődsz! - mondta Hissis. Grom marka fájdalmasan megszorult a famor vállán. - Itt vannak - suttogta. A primagitor hátán jeges kéz simított végig, és a következő pillanatban felvonyított az éjszaka. Ukhyorr felkapta a fejét. Aymír elsápadva mutatott a völgy peremére. - Ezek nem állatok! Szisszentek a pengék, ahogyan a száztizenegy szinte egyszerre rántott fegyvert. Ám az acél ideje váratott még magára. A sziklák között sötét bundájú fenevadak bukkantak fel, lehettek vagy kéttucatnyian. Két lábon jártak, szemük halványan derengett az éjben, farkaspofájukban ujjnyi, csontfehér agyarak villogtak. Karmukat fenyegetőn meresztették a Mananyargalókra. - Vérfarkasok! - üvöltötte valaki. A fenevadak vonyításukkal magukra vonták a figyelmet. A száztizenegy szinte észre sem vette, amikor a bestiák mögött felbukkantak az ellenséges magitorok. Villámok robajlottak végig a domboldalon, némelyikük elvásott a sziklákon, ám jópár utat talált a zaurakok között. Kiáltások harsantak, a Mananyargalók zavartan forgolódtak, tehetetlenül nézték, amint társaik rángatózva terülnek el mellettük. - Hadrendbe! - üvöltötte Ukhyorr, mindhiába. 251
LUJS SAUL
A vérfarkasok gyorsabbnak és erősebbnek bizonyultak még Ukyhorr zaurakjainál is, gondolkodás nélkül vetették magukat a túlerőben lévő ellenségre. Elhajoltak a vágások elől, csapásaik csontot törtek, harapásaikkal tagokat szakítottak le. A legfájdalmasabb sebet mégsem ők ütötték a száztizenegyen. Hissis kivont pengével állt a katlan közepén. - Maradj! - üvöltötte övéinek, akik elszánt tekintettel, mégis reszketve húzódtak mögé. A fenevadak elé Ukhyorr élőholtjai vontak falat. Mágiával átitatott pengéik megsebezték ugyan a vérfarkasokat, ám úgy tűnt, megállítani nem tudják őket. A primagitor abban bízott, hogy a túlvilági fajzatok kellően meggyengülnek, mire átverekedve magukat a zaurakokon, elérik az élőket. Fogcsikorgatva figyelte, ahogyan a sötét bundájú dögök nyálhabot prüszkölve meresztették ki karmaikat feléjük. Ki tudja, mióta szomjazták az embervért. - Maradj! - ismételte Hissis, amikor fénylő gömb jelent meg a völgy felett. Ragyogása egy pillanatra elhomályosította még a kék holdat is. A jelenés néhány szívdobbanásig tündökölt, s a száztizenegy hunyorogva figyelte a mélyén villódzó kékes izzást. Majd a fény dárda alakot öltött, és az egyik homályjáróba csapódott. Aiul felsikoltott, az élők fülükhöz kaptak, Hissisnek a fogsora is belefájdult az éles hangba. Az élőholt pap néhány pillanatig vergődött a fényben, azután olyan hanggal, mint amikor az üveg roppan, ezernyi darabra szakadt. A rivális magitorok diadalittasan felüvöltöttek, s tovább szórták villámaikat. Aiul halála megrengtette a manahálót. Hissis úgy érezte, mintha a húsában élősködő férget végre kivágta volna valaki. Megkönnyebbült sóhajjal eszmélt, ám amikor észrevette, hogy a fürge zaurakok egy része visszaváltozott csoszogó bábbá, elillant az öröme. - Iker, Pterpota! Fogjátok az embereket! A magitoroknak rontunk! - És a farkasok? - kiáltotta Grom a cikázó villámok közepette. 252
BOSZORKANYHADÚR
- Hagyjátok őket a holtaknak! Meg kell védenünk Fharrahst és Ukhyorrt! - Elment az eszed? - háborodott fel Tűz. - Igaza van! - vágott közbe Aymír. - Nélkülük meghalunk! - Pteropta! Tereld el a keleti szikla mögöttiek figyelmét, én megkeresem az ellenséges primagitort! Gyerünk! A famor azt kívánta, bárcsak elfedné valami a holdat. Mintha fáklyával a kezében futott volna az erdőben, amelynek lombjai között a császár íjászai rejtőztek. A Mananyargalók lassan észbe kaptak, kisebb csoportokra oszlottak, úgy vették fel a harcot a vérfarkasokkal. Ukhyorr magitorai varázspárbajba keveredtek a sziklák között rejtőző boszorkánymesterekkel. Savfelhőjük felmarta a domboldalt, enyészet rohant végig a sziklák között. Úgy tűnt, könnyedén elsöprik a lesből támadókat, ám varázslataik az utolsó pillanatban elvástak egy láthatatlan pajzsfalon. Újabb fénygömb izzott fel az égen. Ukhyorr és Fharrahs riadt kántálásba kezdtek. Fohászukra a fényburok megfakult, növekedése lassult, de nem szűnt meg. Hissis a talajból előmeredő sziklák takarásában kaptatott fel az árok peremére. Grom árnyékként követte, mellettük néhány lábnyival Tűz és Aymír igyekezett elkerülni a cikázó villámokat. A támadók kéklő nyilai ott pattogtak a sziklák között, úgy tűnt, soha nem akarnak elülni, de a maroknyi Mananyargalót elkerülték. Az ellenséges boszorkánymesterek tucatnyinál többen nem lehettek. A bal kezükből elővágódó villámok kékre festették őket, fényt lopva csuklyáik alá, felfedve száraz, repedezett arcukat. Halott volt mind, és halott volt a mögöttük kántáló alak is. Anyagtalan testén átütött a holdfény, csontjai látszottak az áttetsző bőre alatt, szeme vérszínűen izzott. A kavicsok vitustáncot jártak körülötte, ahogyan átjárta testét a féktelen energia, amellyel a fénylő gömböt bűvölte a Mananyargalók fölé. 253
Késes és Garott zárkózott fel Hissis mögé. A sebhelyes torkú fickó foghíjas vicsorral sercintett, amikor megpillantotta a rőt szemű élőholtat. - Híííazannya! - Nincs szaga - morrant Grom. - A teste már rég elrothadt ideát - mondta Hissis. - Egyszerű acél nem fogja. Aymír, Tűz és Iker képtelenek voltak közelebb férkőzni a magitorokhoz. A boszorkánymesterek épp azt a területet tartották ostrom alatt, amelyen át az útjuk vezetett volna. Pteropta és emberei még nem értek célba. A Sebhelyes és a független obsorok több sebből vérezve, a manaugrástól kábán küzdöttek a vérfarkasok ellen. Fegyvereik ugyan feltépték a fenevadak húsát, de igazán komoly sebet nem tudtak ejteni rajtuk. A csapások alatt összeroskadó zaurakok rövidkardjait próbálták megkaparintani, ám támadóik sem voltak ostobák; ügyesen tartották őket távol a mágikus fegyverektől. Ukhyorr szent szimbóluma úgy ragyogott a völgy közepén, ahogy a rubin teszi egy halom kőmorzsalék között. Fejük fölött a fénygömb nem dagadt tovább, a fohász és a varázslat ereje egymásnak feszült. - Most mit csináljunk? Hissis a kövek fedezékében reszkető Aymírt figyelte. Szeme sarkában látta, amint felbukkantak szerettei, és tudta, esze ágában sincs csatlakozni hozzájuk. Ahhoz viszont meg kellett mentenie Ukhyorrt és Fharrahst a lesath varázslatától.
Miért pont egy lesath?
A Fekete Kéz primagitoraként jól ismerte a magafajtákból születő élőholtakat, akik létezésükben az isteneket kísértő varázslatformulákon törték a fejüket, de kísérleteikbe belebukva örökre kitaszíttattak a Körforgásból. Hissis megmarkolta a rövidkardot, teleszívta a tüdejét levegővel. Odabiccentett szerettei kísérteteinek, majd teljes erőből futni kezdett. A lesath új alakot öltött képzeletében, tejfelszőke, vékony kyrré formálódott, kaján vigyorral a képén. A primagitor fújtatva elbődült: - Megöllek, Jiljak! 254
BOSZORKÁNYHADÚR
Mire a többiek észbe kaptak, Hissis már jó tíz lépésnyire járt tőlük. Az ellenséges magitorok felkapták a fejüket. Pteropta ebben a pillanatban vonta el a keleti szárnyon ácsorgók figyelmét, teret nyerve Aymírnak és Tűznek. A távolság azonban mindannyiuk ellen dolgozott. Az egyik magitor elvakkantotta magát, mutatóujját a famor mellkasára szegezte. Hissis későn eszmélt, elméjét elöntötte a vörös köd. Annyi ideje maradt még, hogy behunyja a szemét, de a villanás még így is csaknem elvakította. Mintha forró viasszal öntötték volna nyakon, bőre felhevült, szíve kihagyott, tüdeje összeszorult. Perceknek tűnő ideig nem kapott levegőt, nyekkenve csapódott a talajnak. Úgy érezte, fogai parázsrögökké változtak szájában, orrát saját bőrének égett szaga csapta meg. Zúgó fejjel, hányingerrel küszködve vonaglott, és amikor végre kinyitotta a szemét, hálát adott az őt óvó hekkáknak, hogy nem forrtak fel a zsigerei. Görcsbe rándulva meredt a boszorkánymesterekre, akik pillanatok alatt leterítették a rájuk rontó fegyvereseket. Az, amelyik mellbe lőtte, újabb kévét eresztett meg felé. Hissis tudta, a második csapást már nem vészeli át ép ésszel. Az jutott az eszébe, hogyan lehetett ilyen ostoba? Gyilkos düh fogta el, ha arra gondolt, ép ballal, varázserejének birtokában milyen egyszerűen elkerülhette volna a megaláztatást. Grom úgy bukkant fel a semmiből, mintha Tharr küldte volna. Kidüllesztett mellkassal vetette térdre magát, egyenesen a villám útjába. A varázslat telibe találta. Hörögve zuhant a hátára, épp Hissis mellé, égett szőr szaga lengte körbe, testén apró villámférgek tekergőztek még néhány pillanatig. Hissis legszívesebben hálát rebegett volna az orknak, ám állkapcsát a görcs feszítette. A boszorkánymester újabb varázslatba kezdett. Grom szívósabbnak bizonyult leendő uránál. Nyálhabot prüszkölve újra talpra állt, és ismét a boszorkánymester villámába lépett, megvédve a primagitort. Megtántorodott, de nem zuhant el. A boszorkánymester 255
LÜIS SAUL
újra lőtt, immár az orkra, de Grom tűrte a testéről levágódó villámokat. - Agrommot! - üvöltötte újra és újra. Vicsorogva emelkedett fel, s a magitor felé indult. Úgy haladt előre, akár egy gólem. Lomhán, döngő léptekkel, legyűrhetetlen elszántsággal. Három villám csapódott testébe, mire elérte a boszorkánymestert. Hissis feltápászkodva szemlélte, amint Grom nemes eleganciával felemelte, és a többi magitorra hajította az élőholtat. Amíg a famor a földön hevert, a rivális boszorkánymesterek tették a dolgukat. Garott minden pórusából vérezve fetrengett, s az utolsókat rúgta. Pteropta a bőréhez tapadó savtól próbált szabadulni úgy, hogy a földön hempergett. Aymír és Tűz kifordult szemekkel, természetellenesen rángatóztak. Egyedül Grom volt talpon, de úgy tűnt, ő sem bírja már soká. Bundájából több helyen füst szállt fel, és szemében ott lobogott még ugyan Agrommot zöld lángja, de már csak az ösztönök vitték előre őt. Grom az összpontosító lesathra vicsorgott, s idő kérdése volt csupán, mikor ugrik neki. Azt nem vehette észre, hogy a fénygömb, amelyet az ellenséges magitor bűvölt az égre, két szeletre hasadt, és az egyik épp fölötte ragyogott. Hissis kísértetei kárörvendőn vigyorogtak. - Ebből elég - morrant a primagitor. A kardjára pillantott, s aztán eszébe jutott valami. Zsebébe túrt, és Grom talizmánját kapta elő. - Ha létezel, Agrommot, akkor most segítesz! - suttogta a holminak, majd a lapos kavicsot a szájába vette, és a nyelve alá szorította. Előreszegezett karddal iramodott meg, némán robogott el a magitorok között. A gondolat, hogy ez a roham lehet életében az utolsó, természetfeletti erővel töltötte el. Amikor látta, hogy a boszorkánymesterek nem rebbennek utána, tudta, hogy győzött. Ahogy sejtette, az amulett elrejtette őt a holtak tekintete elől. Két kézre fogta a kardot, és a gyanútlan lesathnak ugrott. A mágiával átitatott fegyver mintha sűrű iszapba fúró256
BOSZORKANYHADÚR
dott volna, átdöfte az anyagtalan testet. Az élőholt felüvöltött, koncentrációja megtört. A fénylő gömb összeomlott odafent, egy pillanatra megtévesztő sötétséget terítve a tájra. A lesath sikoltott, ám sebe korántsem bizonyult halálosnak. Hissis, aki nagyobb ellenállásra számított, a lendülettől átszáguldott az anyagtalan testen, és egyensúlyát veszítve orra bukott. Nem maradt ideje, hogy tompítsa az esést, arccal előre a talajnak zuhant. Foga elvásott a talizmánon, és úgy érezte, ha nem köpi ki menten a szájába toluló vért, megfullad. A zöld szobrocskával együtt azonban elveszett az észrevétlensége is, amely elrejtette eddig a holtak elől. A lesath elmosolyodott. Némán, rőt szemekkel a levegőbe rótta a pusztítás rúnáit, és a következő pillanatban a közelében pihegő élők vért kezdtek izzadni. Hissis az ájulás határán vonaglott, állkapcsa szinte azonnal bedagadt, a kavicsok felszántották a bőrét. Hallotta társai sikolyát, de képtelen volt segíteni rajtuk.
Azok az átkozott szögek!
Az elmúlás zajába váratlanul hasított Ukhyorr dühödt baritonja.
- Dách'has mammon kel'ynn Tharr!
Hissis érezte, hogy a kínjai hirtelen megszűnnek. Meleg levegő csapta meg, apró kavicsokat vágott az arcába, és amikor a lesath csalódott sikolya felharsant, megkönnyebbülten adta át magát az ájulat hekkáinak. *
*
*
Hissziszt erős pofon térítette magához. Az arcában lüktető fájdalom felerősödött. Szólni akart, de csak motyogni tudott, az álla teljesen felduzzadt. A kék hold úgy tündökölt az égen, akár a reggeli nap, fényárba borítva a csatateret. Hissis Aymír karjában feküdt, körülöttük vértől és Portól mocskosan a száztizenegy élő tagjai pihegtek. Az ellenség elhullott vagy elmenekült. A hátrahagyott vérfarkasok visszavedlettek emberré, irdatlan sebek 257
LUIS SAUL
szabdalták testüket, holtan feküdtek a darabokra tépett zaurakok és légiósok között. Grom kábán ült, mindkét kezét az ölébe ejtve, az ezüst csíkok mellé koromfoltok társultak. Pteropta és Iker támasztotta, hogy ne dőljön el. A tetovált hátú toroni arca felhólyagosodott, eltorzult, ám egyetlen rossz szó sem hagyta el a férfi száját. Tűrt, ahogyan a többiek is. Aymír újabb szelíd pofonnal legyintette volna képen, ám a famor elkapta a csuklóját. - Elég! - morogta. - Hála minden hekkának. - Quessor megkönnyebbült sóhajjal húzódott el a férfitól. - Mi... történt? - A támadók leendő légiósok voltak. A Bíborkarmúak száztizenegyéből. Úgy tűnik, a támadók vezére ősi ellensége Ukhyorrnak. Soha nem láttam még ilyen dühösnek a papot! Haragszik ránk, észre kellett volna vennünk a Bíborkarmúakat! Most mindenkit hadrendbe állít. Azonnal indulni akar, felkutatni valami Zerhan nevű fickót. Ő lehet a rivális száztizenegy vezére. Azt mondta, hogy akit képtelen most, rögtön csatába állítani, azt itt hagyja a fenevadaknak. Hissis szédelegve tapogatta végig a tagjait. Ruhája felfoszlott, de az arcát leszámítva mindene ép volt. Még a kardja is ott lógott az oldalán, rongyokkal a derekára kötve. - A szobrocska... ? - Tessék? - kérdezte Aymír. - Agrommot szobra... - Fogalmam sincs. Legutóbb nálad láttam. Hissis elhúzta a száját. A domboldalra pillantott, próbálta felidézni, hol történhetett az összecsapás, hol hagyhatta el az amulettet. Ukhyorrt szemlélve most lett volna rá a legnagyobb szüksége. Érsekre pillantott. A strateggior szürke patkányként húzta meg magát a kyrek között. Hissis már értette, a torz, betegesnek tűnő férfi miként élhette túl eddig. Vajon mit tervelt még ki az átkozott? Legszívesebben most azonnal kiverte volna belőle, ám sem ereje, sem lehetősége nem akadt rá. 25 8
BOSZORKÁNYHADÚR
- Mananyargalók! - kiáltotta Ukhyorr. A száztizenegy összerezzent. - Már rég halottnak kellene lennetek! Ahogy ezeknek itt! - Teljes erőből belerúgott az egyik vérfarkas tetemébe. Elkapta a hév, rúgta, ahogy bírta, ameddig a tetem arca el nem deformálódott. - Különben hogyan akartok szembeszállni bárkivel is? Mi? Tetves barmok! Hogy merészelitek venni a bátorságot, hogy élő létetekre kezet emeltek egy kiképzőre? A száztizenegy reszketve állt sorba, amint Fharrahs ellibbent felettük. - Talán meg kellett volna döglenünk? - morrant Iker. - Csendesebben! - feddte meg Tűz. Homlokán izzadságcsepp gördült végig, ahogyan segített Gromot támogatni. A homályjáró hideg levegőt vont maga után. - Mananyargalók! - harsogta Ukhyorr. - Ezúttal kegyben részesítelek titeket! A sorshúzástól eltekintek. - A vezér homlokán izzani kezdett a szimbólum. - Legalábbis a manaugrás előtt. A kék hold elé fellegek kúsztak. - Jaj, ne! - nyögték az emberek. A Sebhelyes igyekezett mihamarabb bekötözni vérző sebeit. Szeme sarkából Hissist figyelte. - Meg fogunk halni! - vélekedett valaki az obsorok közül. Arca nem látszott, holdtalan éj borult a száztizenegyre. A magitorok kántálása lassan elnyomta a hangokat, egyedül Ukhyorr hívó szava hallatszott. Hissis az eget fürkészte. A zöld villámok féregként bukkantak elő a felhőkből, hogy rögtön vissza is bújjanak. - Agrommot - szuszogta Grom, próbált kibújni a segítő kezek alól. A primagitor megborzongott, ha az utazás rémálmaira gondolt. Még most is beléhasított a fájdalom a kezébe, ahol a lánya bárdja lesújtott rá. Hosszú percekig csak figyelte az eget. A villámok egyre vadabbul tekergőztek, zöld fényük lidérclángot lopott a tekintetekbe. A megbabonázott emberek múló pillanatra úgy festettek, mint a Sápadt Légió. 259
LUIS SAUL
Aztán az első kéve mennydörögve vágódott a zaurakok közé, és smaragddá olvasztva a követ, magába nyelte őket. Hissis ezt a pillanatot választotta, hogy megtörje az alakzatot. Visszafojtott lélegzettel iramodott meg előre, a Sebhelyes felé. - Ametiszt! - Aymír kétségbeesett kiáltása még a mennydörgésen át is hallatszott. A famor tüdeje összeszorult a hangból áradó keserűségtől, de elhatározta, egyszer és mindenkorra megszabadul csonkaságától. Túl akart élni, és szüksége volt hozzá a varázshatalmára. Mire az első obsorok eszméltek, Hissis már a Sebhelyesnél járt. A villámok forró leheletükkel borzolták a haját, de ő megpróbált tudomást sem venni róluk. A vágott képű felkapta a fejét, ám hiába kiáltott övéinek, a primagitor ökle vérző oldalába vágott. Sebhelyes összegörnyedt, Hissis pedig könnyedén kibillentette egyensúlyából, hogy megnyissa az utat igazi célpontja felé. A starteggiort meglepetésként érte a támadás, képtelen volt megfékezni a famor rohamát. A primagitor könnyedén a vállára kapta a pehelykönnyű varázslót. Jópár lábnyira sodorta a társaitól, és bár lendületet veszítve végül összerogyott, épp elég messzire jutottak a Mananyargalóktól, hogy az egyik lezúduló villám csak kettejüket ragadja a mana háborgó szövedékének ismeretlenjébe. *
*
•
- Megőrültél? - Érsek a derekát támasztva kászálódott fel. - Meg is ölhettél volna! Hissis elmosódott foltnak látta a strateggiort. Jiljak képe lengte körbe kacagva, miközben a három szellemalak táncot járt az orra előtt, még inkább összezavarva őt. Minden porcikája fájt, a manaugrástól megszédülve tántorgott. - Persze, hogy megőrültem - kuncogott. - Te talán nem, starateggior? 260
BOSZORKÁNYHAPÚR
Érsek köhécselve rogyott vissza a földre. Daychín dombokkal teli arcát mutatta nekik, a kék hold is újra az égen ragyogott, ám az iménti sziklás katlan most vállig érő, sűrű tüskebokrokká változott. Hüvelykujjnyi, hangosan dongó bogarak kerepeltek gallyról gallyra, a bátrabbak a frissen érkezőket is körbezsongták. Hissis ingerülten kergette el az előremeredő szarvú rovarokat, ám azok rendre visszatértek. Shhh... Krrrr... - Sokáig tartott, amíg rájöttél - tűnődött Érsek. Pedig nem is titkoltam igazán. - A papi álca megtévesztett! Azt hittem, Ukhyorr rendjéből való vagy! Talán még most is azt hinném, ha korábban nem hozott volna össze Weila egy mykosi csatamágussal a Nagytorony rendből. A te rendedből! Érsek állta a famor tekintetét. - Tudom, hogy jelentéktelennek tűnő dolgokból faragtok manafókuszt, hogy aztán egy fél országnyi területet taroljatok le a varázslataitokkal! Érsek bólintott, akár a gyilkos, aki sarokba szorítva így ismerte be tettét. Nem volt tovább értelme titkolóznia. - Ukhyorr rendje? - mosolygott. - A lábnyomomba sem léphet az a hitvány sedular. - Látom, a Sebhelyes dogmái utat találtak a józan eszedhez. - Azt hiszed? - Alig néhány mérföldnyire zöld ragyogással csapódtak be a villámok. - Azt hiszed, az a lecsúszott magitor uralkodhat felettem? - Szedd le rólam a szögeket! A strateggior jobbnak látta felállni, a bogarak odalent a földön egyre bátrabban akaszkodtak a ruhájára. - Nem megy - bökött a homlokára. A managátló rézveretek ott csillogtak a helyükön. - Hazudsz! Tudom, hogy képes vagy megtörni a manacsapdát! - Dehogy tudod! - legyintett Érsek. Hissis döngő léptekkel termett ott a másik előtt, megragadta a kámzsát. 261
LUIS SAUL
- Én nem egy lecsúszott boszorkánymester vagyok, strateggior! - Dehogynem - kuncogott Érsek. - Dehogynem. Hissis keze satuként tartotta fogva a csatamágust. - Megmenthetnéd a száztizenegyet! - Minek? Ez a Sápadt Légió előszobája! - a csatamágus a fejét rázta. - Nem. És te sem őket akarod megmenteni, Ametiszt. Hissis elengedte Érseket, kiigazította a gyűrődéseket. - Látod, ebben is hasonlítunk. - Miben még? A famor lerázta magáról a bogarakat. - Egyedül egyikőnk sem megy semmire. - Úgy gondolod? - Mióta használod a manát? Hetek, hónapok óta? Mióta kiléptél Hesserdanból? Mégis itt vagy ebben a tetves kórórengetegben! Érsek nem válaszolt. - Ugyan már! - folytatta Hissis. - Segíts nekem, hogy bosszút állhassak azon, aki ide juttatott! Segíts, hogy megölhessem a lányaim gyilkosát! Te talán nem ezt akarod? Bosszút állni a birodalmon? A tremchar miatt? - Mit tudsz te?! - Érsek tekintete elborult, dühösen öklözött a levegőbe. Háta mögött vadul cikáztak a villámok. - Mit tudsz te rólam? Semmit! Fogalmad sincs arról, hogyan kerültem ide, vagy hogy mire vagyok képes! Ha lenne rá hatalmam, már rég itthagytam volna Daychínt! Élj túl, ahogy akarsz, én nem tudok segíteni! - azzal hátat fordított a famornak és elindult a legközelebbi villámok irányába. Hissis összeszorította ajkait, elméjében ott kísértett még a manaugrás őrülete. Kivonta a kardját, s a világ vörösbe borult körülötte. - Hazudsz - suttogta, és elüvöltve magát Érseknek rontott. A csatamágus összerezzent, elkerekedett a szeme. Kezét maga elé rántotta, s parancsszavakat suttogott. A primagitor a gyomra felé fordította a pengéjét, döfött, és... 262
BOSZORKÁNYHAPÚR
A strateggiorból kirobbanó láthatatlan erők jó húszlábnyira letaroltak körülötte mindent. Tüskék záporoztak szerteszét, Hissis a bokrokkal együtt repült a levegőbe, tótágast állt, s nyekkenve csapódott a talajnak. Minden tagja sajgott, hálát kellett volna adnia az égieknek, amiért nem halt azonnal szörnyet. Ám ő csak kacagni tudott. - Tudtam - nyögte, dé nevetése nem hagyott alább. - Tudtam! - oldalára fordult, köhögve tapogatta tagjait. - Tudtam, tudtam, tudtam! Érsek odalépett hozzá, legörbülő ajkakkal nézett rá. - Tudtam! - nevetett a képébe Hissis, az állában lüktető fájdalom sem bírta jókedvét szegni. - Már rég visszanyerted minden hatalmad! - Úgy véled ez minden? Meglepődnél, ha tudnád, milyen friss az érzés! A csatamágus kígyótőrt húzott elő a kámzsa alól, s a tehetetlenül fekvő magitor mellé guggolt. Megvillantotta fegyverét a holdfényben, hogy Hissis is jól láthassa. Hegyét a férfi arca felé fordította. Tekintetük végtelennek tűnő időre találkozott. A primagitor újra az iménti közönyt tudta csak kiolvasni a felemás szempárból. Az acél lejjebb csúszott a torok felé, megkarcolva a bőrt. - Mit keresel még itt, strateggior? Érsek megnyomta a pengét, nyomában vér serkent. - Már nem tart soká a szenvedés - felelte a csatamágus, majd felegyenesedett, és a tőrt újra a kámzsa alá rejtve arra indult, amerre az imént. Hissis kiköpte a szájában összegyűlő port, megkereste kardját, és leporolta az öltözékét. - Ennyi? - kiáltotta Érsek után. - Nem félsz, hogy elárulom a titkod? Érsek visszafordult, hátravetette csuklyáját, és a homlokába ütött szegekre bökött. - Ugyan, ki hinne egy tébolyultnak? - Szükséged van rám! Segíts! Kérlek! - Nem. - Érsek! Kérlek! 12
LUIS SAUL
A csatamágus a fejét ingatta. - Te még nálam is jobban gyűlölsz. - Megölték a gyerekeimet! - Hissisnek elég volt a három kísértetre pillantania, hogy azonnal felfortyanjon. - Hogyan nézzek a szemükbe odaát, ha itt döglök meg? - Neked legalább volt választásod, hogy idejöjj. - A tremchart nem tudom eltörölni, de talán másban segíthetek! - Nem tudsz. Hissis kifogyott az érvekből. Tehetetlenségében eltiporta a lába előtt vergődő bogarakat. Aztán eszébe jutott Ukhyorr, és elszörnyedt saját magától. Eltette a kardot, Érsek után indult, arra, amerre a száztizenegyet sejtette. - Legalább azt áruld el, miért Grom? A csatamágus hitetlenkedve ingatta a fejét. - Te sosem adod fel, igaz? - Ez volt a fogadalmam, mielőtt idejöttem. Érsek sóhajtott. - Hát jó. Csak ő volt alkalmas arra, hogy felkutassa nekem a holmikat. A tájékozódó képessége, a szaglása, a... - Elég a hazugságokból, Érsek. Az igazat mondd! A másik tekintete összeszűkült. - Mi vagy te? Egy tetves, északi Kyel pap? - A csatamágus újra a csuklya alá rejtette az arcát. - Tényleg tudni akarod? Annak a nyomorult obsornak nincs lelke, mint neked vagy nekem! Akkor jár ki és be a táborhelyről, amikor akar! Rá nem hat a homályjárók bilincse! Érted, Ametiszt? Az a nyamvadt obsor akkor szökhetne meg, amikor csak akar! Talán még túl is élné, ha a szívóssága mellé észt is kapott volna! - Kényszeredetten vigyorgott, mint aki maga sem hiszi, amit mond. Hissisben bennakadt a szó. Emésztenie kellett a hallottakat, és legfőképpen gondolkodnia, miként törje meg a csatamágus ellenállását. Ha hazug is volt, Érseknek egyvalamiben igaza volt. Soha nem fogja feladni. *
*
264
*
BOSZORKÁNYHADÚR
A száztizenegy majd' húsz láb magas, csontszínű fa tövében várakozott. A növény úgy festett, mint a Quiron-tenger koralljai. Megszámlálhatatlanul sok ág sarjadt belőle, amelyeket csüdhöz hasonlító csomók szelvényeztek, mélyükön gyöngyszerű csillanással. A primagitor már messziről berzenkedett az árnyék nélküli fától, ám amikor a csomókban a száztizenegyet vizslató szemekre ismert, felállt karján a szőr. Ukhyorr szokatlan nyugalommal várta be, amíg Hissis és Érsek néhány zaurakkal együtt megérkezett. Úgy tűnt, a manaugrás ezúttal nem szórta szét a sereget anynyira. Hissisék alig negyed óra alatt rábukkantak a Mananyargalókra, és gyanították, hogy csak azért tartott ennyi ideig, mert Hissis megtörte az alakzatot az induláskor. A famor gyanakodva forgatta a fejét. A magitorok utat nyitottak nekik, az obsorok sorfalat álltak, némelyikük ábrázatán megkönnyebbülés, másokén káröröm tükröződött. A primagitor a társait kereste tekintetével. A Sebhelyes volt, akit először megpillantott. A vágott képű kyr idegesen morzsolta ujjait. Tűz és Iker Gyöngy mögül figyelték a primagitort. Sápadtabbnak tűntek a szokásosnál. Aymír Grom mellett állt, portól koszos arcára friss könnycseppek festettek csíkokat. Büszkének akart látszani, de nem tudta elleplezni reszketését. Ahogyan Grom sem. Az ork nyugtalanul lépett hol az egyik, hol a másik lábára. A többieket látva Hissis tüdejére mázsás súly nehezedett. Érsek is nyugtalanul gyűrögette a kámzsáját. Ő sem tudta mire vélni a sorfalat, amelyet a száztizenegy állított nekik, és amely Ukhyorr elé vezette őket. A primagitor lassított a léptein, jeges kéz markolászta zsigereit. Próbálta felfedni a változás forrását, kereste a hiányzó társakat, akiket örökre elvett tőlük a manavihar, de csak akkor tűnt fel neki a több tucat ökölbe szorult marok, amikor megpillantotta a vezér kezében lógó erszényt. A sorshúzás! 265
LUIS SAUL
Fharrahs vérre éhesen gomolygott a vezér mellett, ami csak egyet jelenthetett: még senki nem húzta ki a bíbor gyöngyöt. Érsek olyan hangosat nyelt, hogy még Hissis is meghallotta. Az ő térde is megremegett, amikor megállapodtak Ukhyorr előtt. Az élőholt vezér kivillantotta fogait, az ajkába fúrt karikák összekoccantak. - Végre. - Az utolsóként érkezőknek nyújtotta az erszényt. - Húzzatok! Hissis beharapta az ajkát. Esze ágában sem volt meghalni, és beleszédült, ha végiggondolta a következményeit annak, hogy elveszíti Érseket. Súlyos izzadságcseppek gördültek végig halántékán, keze szinte görcsbe állva lógott mellette. Nem vitte rá a lélek, hogy belenyúljon az erszénybe. Érsek hasonlóan gondolhatta, mert ő sem moccant. - Mi lesz már? Húzzatok! - förmedt rájuk Ukhyorr. Még az Őstűz sem tudta volna leolvasztani arcáról a kárörömöt és az elégtételt. Hissis Aymírra és Gromra pillantott. Némán figyeltek, a három kísértetalak ott állt mellettük, cinkos mosollyal a szájuk szegletében. Kíváncsian nyújtogatták nyakukat, ám ezúttal hallgattak. - Nem mondom még egyszer! A famor számolni próbált. Vajon tényleg párosan maradtak az élők? Vagy Ukhyorr megszegte a szabályokat, ahogy eddig mindannyiszor?
Káosz dogmái, most segítsetek!
- Tudjátok, mi történik, ha valamit el kell ismételnem! - Ukhyorr meglengette az erszényt. Érsek nem bírta tovább. Remegő kézzel nyúlt az iszákba. Fharrahs nyugtalanul feszengett, alig várta, hogy bevégezhesse valamelyik élőt. Hissis körül lelassult az idő. Nem hallott mást, csak szíve dobogását. Egyre vadabbul és vadabbul duhogott mellkasában, ki akart törni csontketrecéből. - Várj! - Hissis megmarkolta Érsek csuklóját. Vágni lehetett a beálló csendet, mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt. 266
BOSZORKÁNYHAPÚR
- Szórakozol, Ametiszt? - Ukhyorr kimeresztette karmait. Hissis lenyelte a torkába gyűlő csomót, minden igyekezetével azon volt, hogy elleplezze hangja remegését. - Ha azt akarod, hogy a számok helyreálljanak, nálunk fontosabb helyen kell előbb rendet tenned! A száztizenegyben jópáran értetlenkedve forgatták fejüket. - Talán meg akarod mondani, hogy mit tegyek? kérdezte Ukhyorr. A famor tudta, az élete múlik a válaszon. - Nem mernék szembeszegülni a hatalmaddal! hajtotta le fejét. - Éppen ezért hiszem, hogy ha rangsort kellene állítanom, a sor végén lennénk, amikor a számok törvénye kinyilvánítja akaratát! Nem úgy, mint te. - Hissis egy pillanatra megtorpant. - Vagy Fharrahs. Megbocsáss, vezér, de hárman vezettetek minket idáig, mint papok, de Tharr akaratából már csak ketten ítélkezhettek felettünk. Aki eddig zúgolódott, most egycsapásra elcsendesedett. - Mit merészelsz? - Ukhyorr megragadta Hissis állát. - Csak a törvényt követem, amellyel egy éve nevelsz minket a változásra! - A famornak nehezére esett beszélnie, állkapcsa lüktetni kezdett. - A kettő balszerencsés szám. Tégy rendet a nagy számokban, hogy aztán rendet tehess a jelentéktelenekben! Ukhyorr megmarkolta a légiós torkát. Úgy tűnt, tiszta erőből szorítani kezdi, de Hissis csak az ismerős, tűszúrásszerű fájdalmat érezte. - Szerinted ez a kiképzés példamutatásról szól? Hőstettekről? - A vezér írisz nélküli, tejfehér szemei akár a Pidera hócsúcsai, megdermesztették a levegőt. - Azt gondolod, Ametiszt? Hissis elfordította a fejét, nem akarta hergelni a vezért. - Nem. - Akkor mit gondolsz, mi? Felelj! 267
LUIS
SAUL
- Azt gondolom, hogy ez a kiképzés Tharr akaratáról szól! A káosz dogmáiról és a változásról! - válaszolta a famor. - Rólad, Ukhyorr. Az élőholt felszegte az állát, elengedte a primagitor torkát, ám megdermedt a pózban. - Rólam? - így gondolom. A vezér kuncogni kezdett. - Rólam! Fharrahsból a nyugtalanság hűs hullámai áradtak. A vezér egészen közel hajolt a famorhoz, mintha számított volna bármit is a távolság a hangjánál. - Közelebb kerültél a változás következő kapujához, mint hinnéd - súgta. - De tévedsz, Ametiszt. Ez az öt év nem rólam szól. - Keserű mosoly suhant át az arcán. - Már rég nem rólam szól. Hirtelen mozdulattal távolodott el a jégcsappá dermedt Hissistől. Csettintésére több tucat üveggolyó röppent az iszákjába az élők markából. Bíbor palástja alá rejtette az erszényt, és hátat fordított a Mananyargalóknak. - Nem veszíthetek több papot! A káosz kilencvenkilencedik dogmája: ha egyensúly van, borítsd fel a mérleget! - A vezér intett - Fharrahs! Indulunk! A száztizenegynek időbe tellett, míg feleszmélt: elmúlt a veszély. Érsek odafordult a primagitorhoz. - Köszönöm - rebegte alig hallhatóan. Hissis elhúzta a száját, és faképnél hagyta a csatamágust. Zakatoló szívvel sietett az övéihez, és mire odaért hozzájuk, úgy érezte, összecsuklik a kimerültségtől. *
*
*
Hissisnek szúrt az oldala, a halántéka lüktetett. A tempó a kiképzés első napjait idézte. Ukhyorr szagot fogott kopóként húzta maga után a többieket. Az emberek szó nélkül tűrtek, ám mindannyian tudták, mihez fog vezetni az újabb hajsza: egymást ölik majd az élelemért, és a nedvességet jelentő vérért. 268
BOSZORKÁNYHAPÚR
Nem véletlenül rettegték észak-szerte a Sápadt Légiót. Grom egy lépést sem tágított Hissis mellől, ahogyan Aymír sem. Együtt támogatták a famort, ha kellett, hiába förmedt rájuk, hogy nincs szüksége segítségre. Tűz némi féltékenységgel figyelte Quessor igyekezetét. A primagitor rácsodálkozott, hogyan bújhatott meg ennyi erő a kyrben, hogy vész idején is jutott belőle az irigységre. A dombvidék alig egy óra leforgása alatt fullasztó levegőjű, ökölnyi bogarakkal és fájdalmasan csípő szúnyogokkal teli dzsungellé változott. A lombokról alácsüngő liánok mindenütt egyszerre lengtek, mintha mágia mozgatná őket. A térdig érő páfrányok között kígyók sziszegtek, de nem mertek közelebb óvakodni az élőholtakhoz. Az iszapos talaj megnehezítette a menetelést, a zaurakok csontjai is ropogva tiltakoztak az iram ellen. Ukhyorr nem lassított. Hissis irigykedve figyelte Gromot, aki hű vérebként követte lépését. Az az ostoba obsor meg is szökhetett volna akár. Ukhyorr még arra sem vette a fáradságot, hogy a száztizenegyhez láncolja a szerencsétlent. Az ork még itt sem találtatott méltónak arra, hogy egyenlő elbánásban részesüljön a többiekkel. A famor gyanította, hogy azon kevesek közé tartozott, akit Ukhyorr soha nem fog maga mellé emelni még holtában sem.
Bárcsak én is megszökhetnék!
Érsek immár tartozott neki. Az életével. Legbelül mégis úgy érezte, a csatamágus nélküle fogja faképnél hagyni a Mananyargalókat. Nem a szabadságot irigyelte, hanem az időt, amit nyerhetett volna neki a strateggior. Nem akart mást, csak megölni Jiljakot. Azután vége. Mindennek. A császár akarata szerint véget vet az életének. Józan énje a három lidérc hangján kárált vele: pietorrá kell válnod! Obsorként senki vagy, veszíteni fogsz! Ám a famor mindannyiszor rájuk förmedt. Megtalálja a módját, hogy annak az átkozott Jiljaknak a közelébe férkőzzön! Épp csak annyira, hogy a késével elérje 269
LUIS SAUL
a torkát. Már beérte volna ennyivel is, hiába ígért ezer kínt lányai gyilkosának. - Jól vagy? - kérdezte Aymír - Verejtékezel, a bőröd lángol! Grom az éjszakát fürkészte, orkként remekül tájékozódott a sötétben. - Megint beszélsz hozzájuk - morrant. Hissis lerázta magáról a segítő karokat, megtörölte a homlokát. - Melegem van. - Hőstettet vittél végbe azzal, hogy megtörted a sorshúzás rítusát - súgta Aymír. Tekintete büszkén csillant. - Csak az életemet védtem. - Legyőzted Ukhyorrt! - Hallgass! - parancsolt Hissis Aymírra. Pillanatokkal később azonban megbánva mogorvaságát enyhített a hangján. - Ukhyorr veszélyesebb, mint hittem. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy igazat mondott Ehhsarymban. Ezt a kiképzést senki sem éli túl, és csak azon múlik, mennyit szenvedünk, hogy milyen hamar fogadjuk el a halált. - Ne mondd ezt! - Aymír csalódottan öklözött a famor vállába. - Túl kell élnem. Különben... A testvér. Hissis a fák között lebegő lányaira sandított. - Agrommot erős. Megvédi Quessort és Ametisztet is! - mondta az ork.
No persze! Az ork hekka! Ugyan már!
- Aymír! Mit tudsz a tremcharról? - Miért kérded? - Csak válaszolj! - A primagitor arra fordult, amerre Érseket sejtette. Csak sötétséget és derengő szempárokat látott. - Nem sokat. Tharr pecsétje. Egyeseknek szerencse, másoknak szerencsétlenség. Azt beszélik, a Háromfejű maga süti rá azoknak a lelkére, akiket a seregében akar tudni. A tremchar hordozóiért a Boszorkányhercegek sorozótisztjei maguk mennek el, hogy Tharr akarata 270
BOSZORKÁNYHADÚR
szerint Daychínba vigyék. Ott pedig kezdetét veszi a kiképzésük, aminek végén a Sápadt Légió katonáivá válnak. Ha túlélik. - Aymír közelebb húzódott a famorhoz. A férfi megérezte a lány verejtékének furcsa, édeskés illatát. - A tremchar kegyetlen. Nem válogat férfi, gyermek, nő vagy idős között. Még kyr, ember vagy más fajú között sem. Bárki az áldozatául eshet. Tharr szeszélye. A káosz billoga. Hissis emésztette a hallottakat, s csak azután kérdezett. - Le lehet törölni magadról valahogyan a tremchart? - Nem értem a kérdésed. A tremcharról senki sem tud, amíg fel nem bukkannak a sorozok. - Csak tegyük fel! Ha tudnál róla, le tudnád törölni magadról, hogy újra normális életet élhess? - A tremcharral ellenszegülni istenkáromlás! - Aymír! Berkano mosolyára, nem felelhetnél végre? A lány tétovázott. - Én még nem hallottam olyanról, aki meg tudott volna szabadulni tőle. Olyanról viszont már igen, hogy valaki szándékosan harcolta ki Tharr figyelmét. - Szándékosan? - Hissis felkapta a fejét. - Mégis, hogyan? - Erről nem lenne szabad beszélnem - vette halkabbra hangját a lány. A famor megfogta Aymír kezét. Hol volt már a puha bőr? A lány tenyere éppolyan szikáran simult az övébe, mint a sajátja. Már csak a száj puhasága maradt a néhai kyr asszonyból. Átkozott légió! - Kérlek, Aymír! - Hát jó. Akadnak papok, akik képesek megjelölni a halandók lelkét a tremcharral. - De hiszen ezzel... - Bárki felett képesek ítéletet mondani - fejezte be a lány. - Igen, veszélyes tudás, de sokan vannak, akik Toron törvényei szerint halálra ítéltettek, mégis bizonyítani akarják ártatlanságukat. Olyanok, akiknek nincs elég erejük maguktól eljutni Daychínig az őket üldözők elől. Ha szerencséjük van, még időben elnyerik 271
LUIS SAUL
egy ilyen pap kegyét, aki rájuk üti a tremchart. És ha szerencséjük van, a sorozok még azelőtt értük jönnek, mielőtt a fejvadászok utolérnék őket. Hissis a fejét ingatta. Papok, akik egyetlen fohásszal a Lindigassra küldhetik a leghatalmasabb ellenségeiket is. Miféle tiltott hatalom ez? - Mégis, kik ezek a papok? - Erről már végképp nem beszélhetek! - Ugyan, Aymír! - Sajnálom. Hissis homloka ráncba szaladt. - A quessorok, igaz? Tharr vizsgálói! A káosz őrei! A lány egy ideig hallgatott. - Tévedsz, ha azt gondolod, a quessorok mindenhatók! Flammea Sanqua, a Perzselő Vér rituáléja ez! Csak azok részesülhetnek benne, akik elnyerik a vizsgáló kegyelmét, és akik önként vállalják a kárhozatot a becsületükért! Én láttam ilyen szertartást, láttam a kés és láng fájdalmától könnyezőket! Flammea Sanqua merengett Aymír, és jó időre elcsendesedett. A primagitor elhúzta a száját. Hát persze! Vajon milyen áron kegyelmeznek meg a szerencsétleneknek? Követte a lány példáját és némaságba burkolózott. Nem jutott közelebb a megoldáshoz, miként kenyerezheti le végleg Érseket. Végiggondolta beszélgetésük minden momentumát. Újra és újra. És bő fél óra töprengést követően ráébredt a megoldásra. Csak éppen esélyét nem látta, hogy valaha is valóra váltsa a tervét. *
*
*
A száztizenegy a dzsungel hangjaira figyelve üldögélt, elvegyülve a zaurakokkal és néhai társaikkal, akik mostanra aszottan, rezzenéstelen képpel meredtek a semmibe. Hissis egy méretes páfrány takarásában gubbasztott, és a fejében süvöltöző lidérceket hallgatta. Shhhh... 272
BOSZORKÁNYHAPÚR
Shhhh... - Tudom - mondta nekik, de azok mintha meg sem hallották volna. Az éjsötét erdő mélyére bújva kiáltoztak neki. - Nem megyek sehová! Shhhh... - A vesztemet akarjátok? Shhhh... - Nem! Shhhh... - Elég! - kiáltotta Hissis. A közelben gubbasztok összerezzentek. A fák között rejtőző madarak is megriadtak, gallyak és levél záporozott alá, ahogy a magasba röppentek. A famor látta a sötétben csillanó szempárokat, amint rá szegeződtek. Grom egykedvűen vakarta meg a tarkóját. - Ismertem egy obsort - mondta. - Ember volt. Nagyon közel voltak a szemei egymáshoz. Meg a homloka magas volt. És folyton gügyögött, akár egy gaug. Kedveltem. Még akkor is, ha éjjelente beszélt álmában. Legtöbbször akkor, ha Agrommotnak dudorásztam. - Kímélj meg, Grom! Fáradt vagyok. - Csak éjjelente beszélt. De akkor rendesen. - Az ork maga elé meredve folytatta. - Nappal viszont gügyögött, egy szót sem lehetett kihúzni belőle. A falkatársai pedig megharagudtak rá ezért. Mondták neki: - Miért nem beszélsz most is? De az obsor csak nézett, bután, akárcsak Grom. Hissis elcsendesedett. - A falkatársai végül addig marták a gügyögőt, míg szusz volt benne. Megölték, amiért egy szót sem tudtak kihúzni belőle. Azt hiszem, féltek tőle. Pedig nem bántott az senkit, csak beszélt álmában. - Az ork hosszúra nyúló pillanatig eltöprengett. - Este, miután ő meghalt, Grom dúdolt Agrommothoz, ahogyan szokott. Es dúdolt a Közelszeműhöz is. Aztán lefeküdtem. És álmodtam. A Közeiszeművei. - Hangja elszomorodott. És akkor azt mondta a Közeiszemű: köszönöm, hogy beszélgettél velem esténként. Én csak ennyit akartam, 273
LUIS SAUL
semmi mást. Beszélgetni. Velük is. A barátaimmal. Grom elcsendesedett, a vadont figyelte. Hissis összehúzta a szemöldökét. Nem teljesen értette az ork meséjét, a lelke mélyén azonban megérezte, hogy a történet furcsa melegséggel tölti el. Csak hosszú perceket követően figyelt fel rá, hogy a három kísértet elcsendesedett a dzsungel mélyén, mintha nyugovóra tértek volna. A famor szakított egy húsos levelet, a szájába préselte a nedvességet. Erőt vett magán, hogy megköszönje az orknak, amiért felnyitotta a szemét. Abban a pillanatban kiáltás, majd hörgés rázta fel a száztizenegyet. Női sikoly hallatszott. - Aymír! - Hissis úgy pattant fel, mintha parázsra ült volna, a zajok irányába vetette magát. Alig látott valamit a sötétben, csak dulakodó árnyakat és a zaurakok rőt szemét bírta kivenni, s hallotta a vadállatias morgást. - Mi történt? - kérdezte. A Mananyargalók fegyvert rántottak. Farkasüvöltés harsant, Hissis összerezzent, úgy sejtette, ha kinyújtja a kezét, akár meg is érinthette volna a hang gazdáját. Előhúzta a rövidkardot, az éjszakának szegezte. Irhaszag csapta meg az orrát, de nem a fenevadé. Grom lépett a famor mellé. - Nyugalom - súgta. - Mi történt? - kérdezte a famor. A száztizenegy lassan felsorakozott köré. Újabb vonyítás hallatszott, ezúttal kissé távolabbról, ám még mindig fenyegető közelségből. - Azannya! - kiáltotta valaki. - Vigyázz! - Döfd le! - Erre tereld! - Megharapott! Ez az állat megharapott! - Iker! Ne csináld! Hissis keze megszorult a markolaton. - Mi történt? - morrant az orkra. - Ikert megszállta a farkasszellem. Átváltozott, és a társainak rontott. 274
BOSZORKÁNYHAPÚR
A primagitor dühödten toppantott. Hogy lehettek ilyen ostobák! Még azok a kontár dorani halott-táncoltatók is tudták, hogy a vérfarkas szelleme új testet keres, ha a hordozóját megölik! Igaz, nem ilyen hamar! - Aymír! - A famor a vonyítás irányába vetette magát. Kardját maga mellé szorította, nehogy véletlen felnyársaljon valakit. Átvágtatott néhány zaurak között, fellökte az elé kerülő embereket. A puha föld azt a képzetet keltette benne, hogy zsigereken tapos. Még a belsőségek szagát is érezni vélte. Feltört benne a bosszúvágy, amit Ukhyorr óta minden élőholt iránt érzett. - Aymír! - kiáltotta. A holt-eleven katonák egy tapodtat sem mozdultak. Figyelték, amint az élők igyekeztek olyan helyre terelni a fenevadat, ahol megküzdhettek vele. Ám a bestia nem akart nekikrontani, az erdő fele hátrált. - Itt maradsz! - sziszegte a primagitor, amikor megpillantotta a vérfarkas sziluettjét. Kardja hegyét felszegte, és kész volt, hogy rohamra induljon, amikor rőtes lobbanásra lett figyelmes. A következő pillanatban harmadmagával a legközelebbi fának csapódott. - Hagyjátok, ostobák! - hallatszott Ukhyorr hangja. Hissis légszomjjal küzdve tápászkodott fel. - Aymír! - nyögte. - Itt vagyok! - A lány tavaszi szellőként simította meg az arcát. - Itt vagyok. - Jól vagy? - Semmi bajom. De Ikert elveszítettük. A famor nézte, amint Fharrahs és Ukhyorr közéjük sétál. A vezér amulettje átható vörös fénnyel izzott, világosságot csalva a dzsungelbe. - Mindenki vissza a helyére! - parancsolta a vezér a harcra kész Mananyargalóknak. - Kussoljatok és élvezzétek ki ezt a néhány nyugodt percet! Hamarosan indulunk! Hissis úgy szorította össze az állkapcsát, hogy a fogai megcsikordultak. Még az sem zavarta, hogy a kín hullámokban szalad végig halántéka felé. 2 75
LUIS SAUL
- Mindjárt jövök - mondta Aymírnak, és lerázva magáról a lány kezeit, a tábor túlfeléhez sétált. A zűrzavar megkönnyítette a dolgát valamelyest, ráadásul a sötét is kedvezett neki, ám így is nehezére esett észrevétlen félrecsalnia Érseket, aki a riadalomnak hála, egészen közel húzódott a Sebhelyeshez és Gárdistához. - Mit akarsz? - kérdezte a csatamágus, miután a famor az aljnövényzet takarásába vonta. - Meg akarsz szökni, igaz? - Ezt már megbeszéltük. - Segítek neked, de neked is segítened kell! Érsek sóhajtott. - Mit akarsz? - Készíts nekem egy amulettet fulgor rúnájával! Meg tudod tenni? A csatamágus hallgatott egy darabig. - Mire készülsz? - kérdezte gyanakodva. - Segítek megszökni, és te cserébe magaddal viszel engem, Aymírt és az orkot! - Őrült vagy! - Meg tudod csinálni az amulettet, vagy sem? - Meg. - Siess, mert nincs sok időnk! Ukhyorrnak terve van a vérfarkassal, ami még a hasznunkra válhat. De a dzsungel veszélyes, a számok gyorsan változnak. - Miről beszélsz? - Csak tedd a dolgod, és szabad leszel! - mondta Hissis és magára hagyta Érseket. *
*
*
Hissis nem hallott egyetlen szót sem Ukhyorr és Fharrahs beszédéből, amint a holtak nyelvén társalogtak, mégis tudta, hogy a vezér mire készül. Hogy maga találta ki, vagy a kísértetek súgták meg neki, nem tudta eldönteni, ám abban biztos volt, hogy elérkezett az ő ideje. Érsek néhány perccel azelőtt adta át neki az ujjnyi vastag, rúnákkal telekarcolt gallyat, hogy Ukhyorr a szent szimbólumából áradó fénytől övezve a Mananyargalók közé lépett. 276
BOSZORKÁNYHAPÚR
- A számok egyre rosszabbodnak, mióta beléptünk ebbe a dzsungelbe - mondta a vezér. Szokásához híven az ékszereivel babrált. Fharrahs teljesen az éjbe olvadt mögötte, csak borostyánszín szeme fénylett a sötétben. - A vérfarkas megfosztott minket egy hústól, amelyből kiváló katona válhatott volna. Idővel persze, de jó úton járt. Tudjátok, mit jelent ez? Hissis az elkövetkező percekre gondolt. Tudta, hogy mit jelent, és azt is tudta, hogy hosszú idő óta az egyik legnagyobb áldozatot kell majd meghoznia. Primagitorként számos hasonló döntésen volt már túl. Ám akik felett akkor ítélkezett, egyszerű navorok vagy sedularok voltak. Nem a bajtársai. Ukhyorr kivárt. - Az elmúlt hónapokban szórakozássá silányítottátok Tharr akaratát, de elérkezett az idő, hogy újra megtapasztaljátok a kiválasztás gyönyörűségét! Az eszesebb obsorok arcán látszott a rémület, az ostobábbak csak azután kaptak észbe, hogy Ukhyorr kihirdette: - Halálfutás! Pteropta ingerülten köszörülte meg a torkát. - Nem elég, hogy a halálba hajszol minket, még fussunk is! És a papok száma, ahogyan te is mondtad? fordult Hissishez. A primagitor összeszűkülő szemmel figyelte a vörös ragyogást, amit Ukhyorr szimbóluma árasztott. A sötétben bántotta szemét a fény. - Ez nem a számokról szól - mondta halkan. - Hanem a Bíborkarmúak elleni bosszúról. Pteropta értetlenkedve forgatta a fejét, de társai csak a vállukat vonogatták. Hissis azonban megtartotta magának a magyarázatot. Pontosan tudta, mire megy ki a játék. Ukhyorr, a mindig könyörtelen vezér nem engedte volna el a vérfarkast, ha nem lett volna terve vele. Hissis pedig épp elég ideig űzte a nekromancia titkos misztériumait, hogy tudja, a vezérnek fürkészre van szüksége. Egy iránytűre, amely az elszökött lélek után vezeti. Iker lelke után. 277
LUIS SAUL
Elég volt az éjben gubbasztó Fharrahson végignéznie, hogy lássa, a homályjáró alig várta, hogy újra megízlelhesse a lélek ízét. És hamarosan felfal valakit, aki kellően közel állt Ikerhez, hogy a kettejük között szövődő asztrál és mentálfonalat pórázként használhassa. A homályjáró testéből áradó fagy jégvirággal lepte be a növényzetet, a szúnyogok hópehellyé fagytak az élőholt körül. - Nincs időm, hogy rátok bízzam a döntést - folytatta Ukhyorr. - De mivel már átléptetek a változás első kapuin, egyőtök önkéntes lehet abból a néhány főből, akiket a kiválasztott mellé megjelölök. - Ukhyorr megköszörülte a torkát, mintha még hangszálakkal formázná a hangokat. - A kiválasztott pedig... A száztizenegy behúzta a nyakát, legtöbbjük nem mert a vezér szemébe nézni. Az élőholt pap színpadias mozdulattal emelte fel a kezét, és Hissisék felé bökött. - Te vagy - mondta. Tűz keserű mosollyal egyenesedett fel. - Döglött egy kéjenc vagy te, Ukhyorr - mondta. De bárkit is jelölj ki mellém, visszatérek, és szétrúgom azt az aszott valamit, amit a lábad között hordasz! Csak a bátrabbak engedtek meg maguknak egy mosolyt, a többiek feszülten figyeltek. A pap kárörvendő vigyorral tapsolta meg a monológot. Tűz. Hissis mélyet sóhajtott. A legjobb választás, megannyiszor háltak Ikerrel. Izzó zsigerekkel egyenesedett fel, minden idegszála berzenkedett az ellen, amit tenni akart. Az erdőben gubbasztó lányaiból merített erőt, és Ukhyorr látványából, aki Jiljak kegyetlenségével tornyosult előtte. - Ametiszt! - Aymír döbbenten kapott a férfi csuklója után, de nem tudta visszahúzni a földre. Hissis hátrasimította koszlott fürtjeit. - Én leszek a másik! Tűz felkacagott. - Hissis! - Aymír őszinte kétségbeeséssel tekintett a famórra. 278
B O S Z O R K Á N Y H A D ÚR
Grom nyugtalan morranásokkal egyenesedett fel. Topogni kezdett, mint mindig, amikor nem tudta, hogy mitévő legyen. - Őrültség, hagyd, hogy ő válasszon! - mondta Pteropta. - Nem. Én megyek! Tűz odalépett a primagitorhoz, szelíden hozzásimult, a tomporába csípett. - Tudtam, hogy egyszer megkaplak. Kár, hogy csak a véred lesz az enyém. És talán a lelked. A famor nem válaszolt, akárcsak a száztizenegy élő tagjai, Ukhyorrt figyelte. A vezér félrebiccentette a fejét, mintha hallgatózna. - Jól van, Ametiszt. Legyen meg Tharr akarata! Te mész! - Miért csinálod? - kérdezte Aymír. - A sajátod ellen fordulsz? Hissis igyekezett leküzdeni hangja remegését. Korántsem érezte felkészültnek magát arra, ami rá várt. - Egyszer majd megköszönöd, amit most teszek azzal Tűz példáját követve Ukhyorr elé vonult. A vezér karba fonta a kezét. - Érdekes párosítás. Kedvemre való. Meghiszem azt - gondolta Hissis. Vajon Fharrahs beérné az ő lelkével is, vagy mindenáron Tűzre vágyott? A homályjáró már a dzsungel mélyére merült. - Tudjátok a szabályokat - mondta a vezér. - Aki először tér vissza Tharr áldásával, az az ő kiváltságaival élhet a többiek között. Legalábbis egy ideig. A másik viszont soha nem tér vissza. így áll helyre a számok rendje. Az obsorok között - tette hozzá. - Megértettétek? A famor Tűzre nézett. A lány képén letörölhetetlen mosoly pihent. - Meg - mondta a sogronita. - Meg - felelte Hissis. Ukhyorr felkacagott. - Akkor gyerünk! « ** 279
LUIS SAUL
Hissis néhány lépést követően mintha szurokba vetette volna magát. A párás levegőtől a tüdeje elnehezedett, nyirkos levelek csaptak az arcába, és ő az orráig sem látott. Alig néhány lépést követően kénytelen volt megtorpanni, hogy tájékozódjon. Az érzékei helyett az ösztöneire próbált hallgatni. A tébolyából táplálkozó kísértetek előléptek a fák közül, kacagva figyelték próbálkozását. Hissis számára éles sikoly volt nevetésük, foga is belecsikordult a hangba, amely a koponyájában született, akárcsak Ukhyorr szavai. Kurta sóhajokkal próbálta legyűrni émelygését, felemelt fővel nézett szeretteire. - Beszélni akartok hozzám, igaz? - suttogta. - Hát akkor beszéljetek, mert lehet, hogy ez lesz az utolsó alkalmatok rá! - azzal Fharrahs fagyhullámait követve megiramodott. - Kapjatok el, ha tudtok! - kacagta. Soha nem járt a dzsungelben, bár művelt toromként olvasott a Sheral lábainál burjánzó erdőségekről. A sorok alapján másnak képzelte őket, és gyanította, hogy valójában nem hasonlítanak a daychíni látomásra, amely a dombvidékből vedlett át a hínárszagú dzsungellé. A lombok között átütő gyér holdfény kísértetiessé tette számára a vidéket, mintha minden levél mögül árnyak figyelték volna lépéseit. A vadon hallgatott, Hissis csörtető vadkannak érezte magát, és nem is tévedett sokat. Olykor megállt, de hiába fülelt, nem hallotta Tűz zajait. A lány vagy ügyesebb volt, mint gondolta, vagy már halott. A primagitor nem kergetett illúziókat Fharrahsról és a szabályok betartásáról. Ukhyorr nem véletlenül választotta ki a lányt. Mélyet sóhajtott a sűrű levegőből, és újra megiramodott. Azon töprengett, vajon mennyire távolodtak el a tábortól. Pár lábnyira, mérföldekre talán? Nem tudta volna megmondani, a dzsungel furcsán ugyanazt a képet mutatta mindig. Dús bozót, indák a bokánál, csend. A furcsa csend. Sehol az állatok zaja, még a szúnyogok sem zúgtak a famor körül. A három lidércalak elégedetten ült meg a fák lombjain. Elismerő hümmentéssel figyelték igyekezetét. 280
BOSZORKÁNYHADÚR
- Igazán segíthetnétek, ha már erre jártatok - somolygott Hissis. Oldala szúrt, az ereiben lüktető vér vadul dobolt a dobhártyáján. - Persze, most csendben vagytok, mi? Megnyalta a száját, kiegyenesedett, hogy újra a Fharrahsból sugárzó túlvilági erőkre koncentrálhasson. Ekkor hallotta meg a pendülést. Ideje sem maradt, hogy reagáljon. Hangos surrogást követően mintha ökölnyi szikla találta volna vállon. Elveszítette az egyensúlyát, s iszonyú kín robbant a kulcscsontjába. Nedves levelű páfrányok közé zuhant. Amint földet ért, jobbjával a vállából előmeredő veszszőre markolt. Összeszorított foggal tépte ki a sebből a kurta számszeríj-lövedéket, és bár a fájdalom nem szűnt, a feszítő kín enyhült. Shhhh... - kacagtak a lidércek. Hissis egy fa tövébe hemperedett, próbált rájönni, merről érte a támadás. Talán ha meghúzza magát, Tűz nem bukkan rá! Újabb pendülés hallatszott, a nyílvessző rezegve állt meg a fatörzsben, forgácsot vágva a famor képébe. Hissis azonnal odébb vetette magát, egy szomszédos fa takarásába. - Azt hittem, kedvelsz - mondta. Kezét a sebre tapasztotta. A vadon hallgatott. - Legalább egy szemernyi esélyt adhatnál, mielőtt kivégzel! - Adtam. Kettőt is - szólalt meg Tűz. Hangja alapján nem lehetett túl messze, de Hissisnek nehezére esett betájolni az irányát. - És most? Megölsz? - Te is azt tennéd, különben minek akartál volna épp velem halálfutni? A cafka tüzelt fel, igaz? - Aymír? - Hissis felkacagott. A vállában lüktető fájdalom majdnem elnyomta a hátán végigsimító jeges kezet. Fharrahs! A fuvallat észhez térítette. 2 81
LUÍ5 SAUL
- Figyelj rám, Tűz! Nem azért jelentkeztem, hogy megöljelek! Épp ellenkezőleg! Meg akarlak menteni! - A vesztesek átlátszó beszéde. Ha nem vetted volna észre, Ametiszt, ez a halálfutás! - Tévedsz! Ez vadászat! És mi vagyunk a vadak! - Elég a beszédből! Készülj, mert jövök érted! Hissist kirázta a hideg, igyekezett mihamarabb pozíciót váltani. - Ukhyorr azért választott téged, mert a te lelked birtokában képes lesz rábukkanni Ikerre és a belé költözött vérfarkasra! Általa akarja megtalálni a Bíborkarmúakat, hogy bosszút állhasson! Megölhetsz, de ezt a halálfutást még úgy sem nyerheted meg! - Hazudsz! - Ha nem én jelentkezem, akkor Pteroptát vagy Késest, esetleg Aymírt jelölte volna meg! Közülünk valakit! Azért jöttem én, mert... - A famor hangja elcsuklott. - Mert meg tudom ölni Fharrahst! De szükségem van a segítségedre! Hosszú csend telepedett rájuk. - Hazudsz. - Ne légy makacs, Tűz! Tudod, hogy igazat mondok! - És mi lesz, ha legyőztük? Ukhyorr halálfutásából csak egyőnk térhet vissza. Hissis beharapta ajkát, felsandított a fákon gubbasztó kísértetekre. - Megszököm, Tűz. Nem bírom tovább. Percek teltek el némán, Hissis minden idegszálával a dzsungelt figyelte. A lány hirtelen bukkant elő, hangtalanul, akár a jó késesek. A sötétben alig látszott belőle valami, a hajába levelek akadtak. Számszeríját a famorra szegezte. - Állj fel! Hissis engedelmeskedett. - Ha igazat is mondasz, Ukhyorr miért nem végez velünk a saját kezével? Vagy teszi meg Fharrahs? Minek ez a színjáték? - Nem tudom biztosan. De azt hiszem, Ukhyorr tart tőlünk. A szabályokkal, amikkel a kegyetlenkedéseit el282
BOSZORKÁNYHADÚR
leplezi, fenntarthatja a könyörület álcáját. De ha nyíltan szembefordulna velünk, talán az élők fellázadnának. - És szerinted árthatnánk bármit is Ukhyorrnak? - Nem tudom. Ő úgy hiszi, igen. - Talán igazad van. Mégis miként akarsz végezni Fharrahsszal? És mire megyünk vele? Ukhyorr azonnal a nyomodba veti magát, és ha elkap, eléri a célját. Ez Daychín, Ametiszt! Nem fogod túlélni! - Én nem... - Hissisen mintha lavina zúdult volna végig, kirázta a hideg, egy pillanatra elveszítette a látását és szaglását. Tagjai teljesen elgémberedtek, szívébe félelem költözött. Fharrahs megérkezett, és vele együtt a döntés pillanata. - Bármi legyen is a terved, itt lenne az ideje, hogy megoszd velem - mondta Tűz, miközben számszeríját a vadonra szegezte. A homályjáró mintha magába szívta volna a sötétséget, az éjnél is feketébb foltként bomlott ki a bokrok közül. Szent szimbóluma halovány fénnyel derengett, borostyán színben, akár Fharrahs szeme. Az élőholt lassan kúszott közelebb, körbefolyta, megdermesztette az aljnövényzetet. - Szóval? Hissis a lombokra pillantott. A fákon ülő kísértetek vádlón szegezték rá ujjukat. Shhhh... - zúgták. Előkotorta ruhája redőiből a gallyat, és kardot húzott. A fegyvert markolva az a pillanat jutott az eszébe, amikor átvette a császári küldöttől a sanqua-tőrt. Ajka legörbült, szíve elszorult. - Sajnálom - rebegte. És döfött. A lány szeme elkerekedett, amikor a kard a hátába szaladt. A famor érezte, ahogy a test súlya a pengére nehezedik. Tűz akaratlanul is elsütötte a nyílpuskát, a vessző surrogva szállt a semmibe. - Ametiszt - nyögte erőtlenül, lassan lecsúszott a pengéről, elhevert a páfrányok között. 283
LUIS SAUL
Hissis torka összeszorult, szeme könnybe lábadt. Shhhh!!! - Értetek teszem! Sajnálom! - Ametiszt - hörögte a lány, kezét nyújtva a famornak. - Ukhyorrnak meg kell kapnia, amit akar! Csak így vonhatom el a figyelmét rólunk! Ugye, megérted? - Átkozott famor! Átkozott! - Ugye, megérted, Tűz? Hissis látta a szeme sarkából a fellobbanó sárga fényt. Fharrahs úgy gomolygott a szent szimbólum ragyogásában, mintha ő szabadította volna az örök éjt Daychínra. A homályjáró falánk módon vetette magát a haldoklóra. A sárga gomolygás körbefolyta a fákat, amelyek leginkább földbe ásott kezek görbülő ujjaiként meredtek az ég felé. A lombok is a körmökből szétspriccelő vérre emlékeztettek. Tűz a sárga fény mélyén vonaglott, teste elvesztette már nőies formáját, ahogyan Fharrahs egyre mohóbban szívta amulettjébe a lány lelkét. Aztán vége lett. A homályjáró szeme megvillant, a szimbólum újra ragyogni kezdett, Tűz sikolya búgott domborulataiban. A famor izzadó tenyérrel markolta a gallyat. Tharr áldása - üzente Fharrahs a holtak nyelvén. -
Kiérdemelted,
halandó!
Hissist bizsergéssel töltötte el a testében szétáramló melegség. Hányingere támadt, ha arra gondolt, Tharr simít végig a bőrén. Tűrt, mert tűrnie kellett, és amikor Fharrahs a rituálé végére ért, a primagitor minden gyűlöletét és csalódottságát egyetlen kiáltásba sűrítette: - Fulgor! - azzal elroppantotta a gallyat. Az ősi szó szabadjára engedte a gallyban lappangó manát, amely a fény erejével felvértezve egyetlen szívdobbanás alatt szétáramlott Hissis körül. A kitörés még lehunyt szemmel is csaknem megvakította a famort. Szinte érezni lehetett a nappal melegét, amely végigsöpört a vidéken, felolvasztva a homályjáróból áradó fagyot. Fharrahs visított, Hissis pedig a hangot követve szúrt és vágott. Úgy, ahogyan Shulur Hadiakadémiáján tanították egykor. Mélyre és erővel. 284
BOSZORKÁNYHADÚR
Újra és újra. A meglepetés erejét fordította a homályjáró ellen, és addig csépelte, amíg a vállában lüktető fájdalomtól le nem hanyatlott a karja. Fogalma sem volt, meddig tartott az összecsapás, vagy hogy összecsaptak-e egyáltalán. Arra eszmélt, hogy a földön térdel, langyos Tharr szimbólumot markol. Fharrahs eltűnt, talán már a fénykitörés darabokra tépte, talán a dzsungel sötétje szívta fel, örökre. Hidege semmivé lett, eltűnt Hissis érzékeiből. Tűz tágra nyílt szemmel feküdt a bozótosban, arcán a gyötrelem ült. Nem lélegzett, a dzsungel lett a koporsója. Hissis lecsukta a lány szemeit, nem bírt rájuk pillantani. A fán gubbasztó lidércek hallgattak, mintha végleg megpattant volna bennük valami. - Sajnálom - mondta a famor. - Ukhyorrnak tovább kell űznie a Bíborkarmúakat. Mert amíg rájuk figyel, addig mi felkészülhetünk a szökésre. - Tűz mellkasára hajtotta a fejét, megcirógatta a vörös fürtöket. - Ugye, megérted? Bár józan esze tudta, hogy jól döntött, lelkében űr tátongott. Hosszú percekbe került, míg megértette: átlépte a változás következő kapuját. *
*
*
Amikor visszatért a táborba, nem mert társai szemébe nézni. Hallotta Aymír csendes zokogását, Pteropta csalódott morranását. Grom zavartan téblábolt. Ukhyorr sápadt volt, akár a kék hold, és olyan dühösnek tűnt, mint azelőtt soha. Tudta. Fharrahs halott. - Érzem rajtad Tharr áldását - mondta a famornak. Hissis nem válaszolt. Felemelte a markában szorongatott szent szimbólumot, amely Tűz lelkével a mélyén iránytűvé változott a vezér számára. Ukhyorr szeme felcsillant, ám haragja nem enyhült. - Mi történt Fharrahsszal? A famor kihúzta magát. 285
LUIS SAUL
- Nem tudom - hazudta. - Nem tudod? - A vezér elvette az amulettet, megdörzsölte. A szimbólum egy pillanatra felderengett a jellegzetes sárga fénnyel. - Tharr tudni fogja. Hissis gyomra görcsbe rándult, de a famor állta Ukhyorr tekintetét. - A számok egyensúlyra törekedtek. A rend helyreállt. A vezér keze ökölbe szorult. Pillantása úgy nyársalt, akár egy abasziszi falanx lándzsái. - Mananyargalók! - kiáltotta. - A színjátéknak vége! Indulunk! A száztizenegy úgy engedelmeskedett, mint egy kipihent alakulat. - Ametiszt! Hissis összerezzent. Ukhyorr kivillantotta hamuszürke ínyét. A famor remélte, hogy Érsek mihamarabb elviszi őket innen. Még azelőtt, hogy Ukhyorr rájön a tettére, és kivégzi őt. Elárulta a Mananyargalókat.
Csak követted a káosz dogmáit! Ölj, hogy élhess!
A vezér nézte egy darabig a famort, azután váratlan dolgot művelt. Nevetni kezdett. Ha lett még volna könnye, talán az is kicsordul, olyan őszinte örömmel tette. A primagitor vonakodva fordított neki hátat, ám Ukhyorr sokáig nem hagyta abba. Hissis kimerülten botorkált vissza az övéihez. Útközben elkapta Érsek pillantását. A csatamágus elismeréssel biccentett neki. * * *
A Mananyargalók kötelességtudóan gyülekeztek az újabb manaugrás után. Hissis szédelegve roskadt egy kőre, élezni kezdte a kardját, amíg a többiek is megérkeztek. Közben Ukhyorrt figyelte, aki úgy állt a holtak között, mintha maga Tharr lenne. Grom ura mellé somfordált, leült mellé, s a körmét kezdte piszkálni. Hissis elkapta Aymír pillantását. A lány lopva figyelte őt. 286
BOSZORKÁNYHADÚR
- Mit akarsz? - kérdezte az orkot. Grom tétovázott, a szavakat kereste. - Megváltozott a szagod - bökte ki végül. - A szagom? - Hissist meglepetésként érte a kijelentés. - Régen esett, nem volt alkalmam tisztálkodni. - Nem a bőröd szaga. A szellemedé. - Mit akarsz ezzel mondani? Az ork elfordította a fejét. - Semmit. - Már nem akarsz a szolgám lenni? - A szolgád leszek - felelte Grom. - Fogadalmat tettem Agrommotnak. - Én is fogadalmat tettem, Grom. Most pedig hallgass meg te egy bölcsességet leendő uradtól: a fogadalmaktól néha megbüdösödik a szellem. A famor felegyenesedett. - Jól látom, hogy a Sebhelyes nem ért vissza? - kérdezte. - Sokan vannak még távol. - Nagyszerű! Készülj, Grom, már nem kell soká várnod! Hamarosan a szolgám leszel! Hissis az övébe tűzte a kardot, és otthagyta az orkot. Érsek kavicsokat gyűjtött éppen, amikor a primagitor odalépett hozzá. - Már vártalak - pillantott fel a fölé magasodó férfira. - Tartozol, strateggior! - Ne aggódj, a hálám nem marad el! - Akkor szedd le ezt - Hissis odatartotta a rézveretekkel átütött balját. Érsek felállt, kérges tenyerébe vette a sérült balt. Végigsimította, akár egy szerető, eljátszott a tenyér árkaiban. Lopva körbepillantott, nem figyeli-e őket valaki. - A jelek nem túl bonyolultak, akik kitalálták, soha nem akarták megcsonkítani a hordozókat. Inkább csak letörni a szarvukat, megzabolázni őket egy időre. - Nem érdekel a sallang, szedd le! Érsek a fejét ingatta. - Magadnak kell megszabadulnod tőle. Én csak azt tudom megmutatni, hogyan tedd. 2 87
LUÍS SAUL
Hissis arcán árny futott végig, ám végül beletörődően sóhajtott. - Beszélj! - A jel több síkról táplálkozik, a mana csak egyetlen eleme. - Azt mondtad, ez egy egyszerű jel. - Azt mondtam, nem túl bonyolult. - Jópár hónapja talán még eltűrtem volna a körmönfont beszédet, de most... - Nyugalom, Ametiszt. Türelem! - Érsek újra végigcirógatta a famor tenyerét. - A harmadik szög fogja bilincsbe a manát. A rúna, amit belevéstek, rossz esetben téged is elemészthet. Ezen a ponton kell megtörnöd - mutatott az ívre Érsek. - De azzal csak a hatalmad csekély részét kaphatod vissza. - És mi a többi sík? - A hús világa. Az elsődleges anyagi síké. - Folytasd! Érsek elkomorult a csuklya alatt. - A szögek olyanok, akár egy vámpír. Ha jól sejtem, épp eleget tudsz az életerőről, barátom. Hissis bólintott. - A rézveretek a testedben áramló erőkből nyerik hatalmuk többi részét. Kényes egyensúly fontos pontjain csimpaszkodnak. Primagitor vagy, a bal kezed akár az obsor szíve. Öt kapocs - simította végig a szögeket -, és öt forrás. - Érsek összezárta Hissis ujjait. A primagitor a szemöldökét ráncolta. - Azt akarod mondani, hogy... Érsek bólintott. Megemelte a csuklyáját, épp csak annyira, hogy a holdfény aláférkőzhessen. A primagitor undorodva meredt az összeszabdalt, torz fejre. - Nem mindegyik heget szülte a fajtámra jellemző rútság - somolygott a csatamágus. - A valódi hatalmadat soha nem kapod vissza. A mértéke viszont rajtad áll - bökött Hissis baljára. A primagitor végigsimította hüvelykjével az ujjbegyeit. Hátán jeges borzongás futott végig. - És a menekülés? 288
BOSZORKANYHADÚR
- Csendesen! - feddte meg Érsek, miközben a kavicsok közelébe vonta. Úgy tett, mintha a kövekkel babrálna. - A dolog nem olyan egyszerű. - Érsek! - Azt nem mondtam, hogy lehetetlen! - Láttad, mire vagyok képes! - Szükségem is van rád! De Daychínnal te sem tudsz megküzdeni! - Csak mondd, mit kell tennem! - Semmit. Semmit sem tudsz. Az erőm véges, és ez lehet a vesztünk. Képes lennék elrepíteni magunkat innen egészen Mykosig, de a daychíni manaörvények túl szeszélyesek, képtelen vagyok megzabolázni őket. És talán soha nem is leszek képes rá. Hissis Érsek szemébe nézett. - Tudom, hogy van terved. A csatamágus megdörzsölte az állát. - Ukhyorr manaugrásai rengeteg erőt emésztenek el, jó időre legyengítik az örvényeket. Az ugrás pillanatában talán kellően kiegyensúlyozott a mana, ám még a Hatalmasok is képtelenek lennének elkapni a megfelelő pillanatot. - Márpedig te el fogod! - Én túlélni akarok, nem darabokra szakadni! csattant fel Érsek. - Nem ment el az eszem! Más módszert kell találnunk. Hissis a halántékát dörzsölte, próbált gondolkodni. Primagitorként nem csupán használta, de értette is a mágia legtöbb misztériumát, legalábbis saját területén. A manaugráshoz hasonló erejű varázslatra lett volna szükségük, amely elszippantja a mana jelentős részét, lecsökkentve az örvény általi káosz esélyét. Hissisnek Hesserdan és a homokfajzat jutott az eszébe, Ukhyorr manatölcsére, majd a lesath fénydárdája. - Azt hiszem, hamarosan eljön a megfelelő pillanat! - Éspedig? - Az összecsapás a Bíborkarmúakkal. Ukhyorr bármit meg fog tenni, hogy végezzen velük. És egyedül maradt, vezérkar nélkül. 289
LUIS SAUL
- Valóban - helyeselt Érsek. - Talán az lesz a megfelelő pillanat! Akárhogy is, legyetek a közelemben! Mint mondtam, nem őrültem meg. Ha eljön a pillanat, megyek. Ha nélkületek, hát akkor úgy. Hissis bólintott. - Hamarosan! - Felállt és otthagyta Érseket. A tudat, hogy képes megszabadulni a manabilincstől, egyre jobban sürgette, hogy tegye is meg. És csak időbe tellett, hogy elfogadja: az elveszett hatalomért meg kell csonkítania önmagát. #
*
*
Grom türelmetlenül téblábolt, kezében azt a lesoványodott kopót tartotta, akit Hissis kérésére fogott nemrég. A kutya képtelen volt kitörni az ork vaskos markából. Nyüszített, morgott, mindhiába. - Félek, Ametiszt - mondta Grom. - Nyugalom, tudom, mit teszek. A famor a kőre fektette a balját, s megemelte a kardot. A zaurakok jó tízlábnyira álltak, úgy tűnt, mintha őt figyelnék. Hissis azonban tudta, hogy a társaikat várják, akik kint kóboroltak még a pusztában. Szájába vette a kórótövet, amelyet az imént vágott ki. Kifújta a tüdejében lévő levegőt, igyekezett leküzdenie a keze reszketését.
Az életerő bilincse.
És lesújtott. Sebesült állkapcsa mintha szilánkokra robbant volna, amikor elharapta a kórót. Feje tetejére állt a világ, s úgy érezte, mintha egy végtelen fekete gödörbe zuhanna, ám a keze fennakadt volna a verem peremén, és csak nyúlik és nyúlik, egyre nagyobb kínt okozva. Remegő jobbjával felkapta a kő mellé készített üvegcsét, kitépte a dugót, kristálykék tartalmát vadul nyeldekelte. Még az erjedő epeíz sem tántorította el attól, hogy az utolsó cseppig kiigya a folyadékot. Rég tapasztalt bizsergés futott végig zsigerein, és a fájdalmas vergődés közepette érezte, hogy a romló húsban újult erőre kap a szellem. 290
BOSZORKÁNYHAPÚR
- A kutyát! - vicsorogta. Grom riadtan engedelmeskedett. A primagitor vérző baljával markolt a kopó sörényébe. Remegő hangon citálta elő az igéket, és a következő pillanatban a fájdalom hullámai enyhülni kezdtek. Mintha a helyére ugrottak volna az állkapcsában a szilánkok, és megcsonkított keze is ujjakat sarjasztott volna. Perceknek tűnő pillanatokat követően a fájdalom végleg elmúlt, és ezzel párhuzamosan a kutya is megszűnt lélegezni. Hissis tébolyult vigyorral meredt régi-új kezére. Noha tenyerében ott csillogtak még a szögek, és két ujja is a múlté volt már, Érsek nem hazudott neki. Varázshatalma visszatért. Teli torokból kacagni kezdett. Grom szűkölve húzódott el a közeléből. Ezúttal a három lidérc is jobbnak látta megbújni a dombok mögött. *
*
*
- Mi történt a kezeddel? - kérdezte Aymír. - Az most nem számít, beszélnünk kell! - Hissis igyekezett kihasználni tekintélyét, ami Tűz halála óta lassan félelemmé változott. Lopva a magitorokra pillantott. A boszorkánymesterek erejét egyre inkább lekötötte az élőholtak kordában tartása. Aiul és Fharrahs hiánya rájuk is rányomta bélyegét. - Meg fogok szökni és magammal viszlek. Aymír szeme elkerekedett. A lány a füle mögé kotorta tincseit, hátha rosszul hallott. - Mit mondtál? - Nincs időm magyarázkodni. Nem hagyom, hogy itt pusztulj, a testvérednek szüksége van rád. Velem jössz! - Mégis hova? - El innen! - Gromnak igaza volt. Teljesen kifordultál magadból. 291
LU IS SAUL
- Gromot most már megbüntetem az állandó locsogása miatt! - Megértelek, Hissis - mondta Quessor csalódott grimasszal. - Én már rég beleroppantam volna abba, amit tőled vártunk. - Figyelsz te rám? - A famor megmarkolta Aymír karját. A lány felszisszent. - Eressz el! - El tudlak innen vinni, csak légy mindig mellettem! - Daychínból még senki nem szökött meg! - Mert te aztán minden legendát ismersz! Nem kell hogy higgy nekem, csak maradj mellettem! Megértetted? - Eressz el! - Megértetted? - kérdezte Hissis erélyesebben. A lány szeme felszikrázott. - Meg. A famor megkönnyebbülten sóhajtott. Mía, Achelin és Assahur érdeklődve figyelték őket, néha helyeslőn bólogattak. - És a többiek? A primagitor hátrasimította a haját. - Nem tudom őket megmenteni. Elfáradtam, Aymír. A lány hosszan nézte a férfit, kimérten bólintott. - Akkor majd megmentem őket én. - Aymír! - Mégiscsak az vagy, akinek először hittelek! - Quessor előresietett, hogy felzárkózzon a társaihoz. - Aymír! - A férfi keze ökölbe szorult. A többiek felvont szemöldökkel fordultak hátra. Hissis legszívesebben rájuk förmedt volna, hogy mit bámulnak, ám lenyelte a dühét. Aymírnak nem volt igaza. Ő az a férfi, akinek a lány hitte! A szellemek megmondhatták volna! *
#
#
A dombvidék úgy szűnt meg, ahogyan a szárazföld ér véget a Quiron-tengernél. Jó ötven láb mély szakadék292
BOSZORKÁNYHAPÚR
ba torkollott, aminek aljában szürke por hullámzott a szurdokban süvöltő széltől. Ám a homoktenger nem veszett a semmibe, a láthatár peremén újabb falba ütközött, amelyen túl Daychín mályvaszín napja ontotta fényét. Mintha két sík találkozott volna, a sötétségé és az isteneké, ám a határvonal elérhetetlennek tűnt. A száztizenegy szüntelen menetelt az éjben. Ukhyorr parancsára csendben, szinte már kúszva sorakozott fel a sereg a szakadék peremén. A vezér azt akarta, hogy mindannyian lássák, mi vár rájuk. A völgyben liláskék őrlángok lobogtak tábortűz helyett. Körülöttük apró halmok emelkedtek, ennyi idő után már nem volt nehéz felismerni a sírhelyeket, amelyet a leendő légiósok ástak maguknak. Ám zaurakokhoz és rothadó társakhoz képest a lent állomásozó hadtest veszedelmes ragadozók gyülekezetének tűnt. A Mananyargalókat elnézve mintha obsorok készültek volna lerohanni a Vihargárdát. Hissis meglepődött, hogy mennyire hozzászokott a szeme a sötéthez. Még így, több tucat lábról is élesen kivette a lent őrködőket. Ukhyorr száztizenegyéhez hasonlóan fehérre kopott csontú élőholtak cipelték az ellenség felségjelét, ki tudja hány esztendeje már. A magitorok is hasonlónak tűntek, kámzsájukba burkolózva húzódtak egy nagyobb homokdomb fedezékébe. Ám az élők korántsem látszottak olyan kimerültnek, mint amilyennek a primagitor érezte magát. Inas férfiak marakodtak a zsákmány felett, vékony obsort téptek miszlikbe épp, talán egy másik száztizenegy katonáját, vagy meglehet, egykori társukat. Egy kisebb társulás valamiféle játékot játszott, amely, úgy tűnt, önmaguk sanyargatásából állt. Amolyan kínpróbának, amit az nyer, aki legtovább húzza talpon. Őrült vihogás vegyült a kiáltásokba, a katonák jól szórakoztak. A famor óvatosan terjesztette ki a tudatát. Érezte a körötte gomolygó dühöt, a szellemet szétziláló másvilágot. Bár egyet sem látott, érezte a vérfarkasok kóborló szellemét, és megérezte a papokat is. 293
LUIS SAUL
Az egyikük elmosódott fehér foltnak látszott. A famornak meg kellett erőltetnie a szemét, hogy kivehesse odafentről. Foszladozó lepelnek hatott, amelyen tompán ütött át az őrlángok fénye, csuklyája alatt csillagtalan éj gomolygott. A másik szinte teljesen beleolvadt a tájba, a testére tekert gyolcsok portól koszosan ölelték, tetőtől talpig elfedték, néhol csíkokban lógtak róla. Úgy festett, akár egy múmia, bár Hissis nem tartotta valószínűnek, hogy Tharr rituáléi között ismeretes lett volna az efféle praktika. A Bíborkarmúak önfeledten birtokolták a szakadékvölgyet, mintha minden a maga medrében zubogna. Hissis egyre nyugtalanabbul kereste a vérfarkassá lett Ikert, ám a férfit sehol sem látta. Feje zúgni kezdett az erőlködéstől. - Furcsa ez a nyugalom - súgta Késesnek, aki mellette könyökölt. - Vihar előtti csend. - A levegő is büdös - morgott Grom. - Halálszagú. - Már Ehhsarym óta az - kuncogott Handzsár. - Tudod, hogy érti - morrant Pteropta. A tetovált hátú azóta vált ilyen mogorvává, amióta egyszerre veszítette el két bajtársát, Ikert és Tüzet. - Elég volt a bámészkodásból - mondta Ukhyorr. - Hozzám! A száztizenegy engedelmeskedett, beljebb, az utolsó dombok árnyékába gyűltek. A vezér megnyalta az ajkát. - Mananyargalók! Semmi kedvem beszédet rögtönözni. Azt akarom, hogy lemenjetek oda, és megöljetek mindenkit! A holtakat is. Újra. Itt nem lesz semmiféle csata. Mészárlás lesz. Ahogyan a Sápadt Légió tenné. - Mégis, hogyan jutunk a közelükbe észrevétlenül? - kérdezte a Sebhelyes. - Azt hittem, akiket megöltünk a dzsungel előtt, hozzájuk tartoztak. Ezek ott nem tűnnek úgy, mintha tetemes veszteség érte volna őket! - Majd most fogja. Más kérdés? - Mi lesz a mágiahasználókkal? Mert ugye mi... A felszólaló obsor elhallgatott. 294
BOSZORKÁNYHAPÚR
Ukhyorr torkából hörgésszerű moraj tört fel. Hissis először hallotta az élőholt igazi hangját. - Ötszáz éve élek ebben a tetves labirintusban mondta. - Ötszáz éve szívom magamba a kipárolgásait, már teljesen összeasztam tőle! Senki nem szolgál ilyen rég Daychínban! Tudjátok, miért? - A vezér kivárt, mintha választ remélne. - Mert megdöglöttek. Széttépte őket valami fenevad, vagy a mana. És tessék, mit érdemlek ezért? Titeket! Tetves zaurakokat, meg néhány sipákoló húsdarabot! - Ukhyorr körül megsűrűsödött a levegő, érezhető gonoszság áramlott alakjából, amitől az élők reszketve húzták összébb magukat. - Én vagyok Ukhyorr! A káosz összes dogmáját ismerem! Én vagyok a káosz, én vagyok Daychín! Azok ott lenn senkik! Megértettétek? Senkik! Hissis tartott ugyan a vezértől, ám soha nem látta ennyire kivetkőzve önmagából. Az élőholt nem kiabált, fojtott indulattal súgta a fülükbe a gyűlöletét. A famor most először érezte úgy, hogy a vezér megmutat valamit valódi hatalmából. - Hogy hogyan jutunk a közelükbe észrevétlenül? - ismételte Ukhyorr a Sebhelyes kérdését. - Nem bujdosom, mint egy vakond a föld alatt! Egyszerűen odamegyünk, és kész. Jó estét, Bíborkarmúak - mondjuk majd -, most mind szépen megdöglötök, értettétek? Még a három lidérc is reszketve bújt egymáshoz Hissis képzeletében. - Mondom, értem?! - harsogta az élőholt, de csupán a száztizenegy fülében tűnt mindez ordításnak. A vidék hallgatott. - Értjük! - zengték a Mananyargalók. Odalent megremegtek az őrlángok. *
*
*
A Mananyargalók bokáig süppedtek a finom szemcséjű homokban, igaz, a járás még így is könnyebbnek bizonyult, mint a dzsungelben. Ukhyorr valódi hadvezérként menetelt az élen, mögötte a zászlóvivők, majd 295
LUIS SAUL
a zaurakok és élők sorai következtek. A sort a magitorok zárták, és a maradék élőholtak, akik óvón vették őket körbe. A Bíborkarmúak tábora felbolydult, árnyak libbentek az őrlángok előtt, parancsszavak, kiáltások harsantak. A lángok fénye felerősödött, hogy mielőbb bűvkörükbe vonhassák az érkezőket. Hissist hiába kísérte Grom, egyáltalán nem érezte magát biztonságban. A Hadiakadémián töltött évek alatt számos taktikát, stratégiát megtanult, ha kellett, akár elvezetett egy száztizenegy fős osztagot is, ám amit Ukhyorr tett, azt sehol sem oktatták. Talán a crantaiak vonultak fel ilyen ostobán a kyr hódítók előtt, az egyezség vagy a hősies csata reményében. A famor megmosolyogta a párhuzamot. Hiszen itt, Daychín vidékén is számos csata dúlhatott egykor a crantaiak és a kyrek között. Talán épp azoknak az öszszecsapásoknak a hegeit viseli mind a mai napig magán a vidék. Biztos volt benne, hogy csapdába sétálnak, ám a legjobban mégsem ez bosszantotta. Hanem Aymír, aki a lehető legtávolabb próbált húzódni tőle. A primagitor Érseket kereste tekintetével. Ukhyorr nagyjából egy falkába vezényelte az élőket, így a csatamágus kellően közel volt hozzá. Az ellenség soraiban felbukkantak a vérfarkasok is. Úgy vedlették le emberi külsejüket, mint kígyó a bőrét. A kék holdra vonyítva várták a porfelhőt verő Mananyargalókat. A Bíborkarmúak alakzatba rendeződtek, kivonták fegyvereiket, rozsdás vagy épp saját kezűleg eszkábált kardokat. A sötétben megbúvó arichoknak nem volt szükségük fegyverre. Nem úgy, mint Ukhyorr zaurakjainak. Az élőholt vezérek az őrlángok fényébe léptek, úgy tűnt, kivárnak. Hissis felpillantott a szemközti meredély mögött vöröslő napra. Azt kívánta, bárcsak ott lehetne. Aztán eszébe jutott, hogy hamarosan távolabb lesz. Sokkal távolabb. Aranylóan csillogó nappal! 296
BOSZORKANYHAPÚR
Érsek őt figyelte. Kimérten bólintott. Hissis közelebb lépett Gromhoz, de nem akarta megtörni a szedett-vedett alakzatukat, hogy Aymírhoz férkőzhessen. A lány így is elég közel volt. A strateggior majd magával rántja őt is, ahogyan megegyeztek. Amikor már alig félszáz lábnyira lehettek a Bíborkarmúak arcvonalától, Ukhyorr lassított a tempón, alig harminclábnyira pedig megtorpant. Megigazította ékszereit, kisimította ruháját, leporolta róla a szürke homokot. Nyugodtnak tűnt. Az élők a fejüket forgatták, ők is érezték a veszélyt. A Bíborkarmúak túlontúl magabiztosnak látszottak. Farkasemberek, árnyak, tébolyult toroniak vállat vállnak vetve bámulták a Mananyargalókat. A lepelnek tűnő pap sejtelmesen imbolygott a kék őrláng fényében. - Ukhyorr! - mondta a szürke gyolcsba bugyolált élőholt. Hangja akár a gallyak ropogása. - Daychín szégyene! - göcögött. - Üdvözöllek, Zerhan! - Ukhyorr mágikus szavai ott zengtek minden fülben. - Elszámolni jöttem, a káosz huszonharmadik dogmája szerint. - Te és a dogmáid! Agyadra ment már az a sok év idelent! Mennyi is? Ötszáztizenhárom, ötszáztizennyolc? - Ötszáz. - Ötszáz? - Zerhan felkacagott. - Hiszen ezt mondtad öt esztendeje is! Látod, Ukhyorr, minden szavaddal azt bizonyítod, hogy öreg bútordarab vagy már közöttünk. Az is csoda, hogy a boszorkányhercegek rád mernek még bízni bárkit is, azok után, amiket tettél. - Tudod, Zerhan, ha te is annyit bűnhődnél miatta, mint én, nem lenne ilyen nagy a pofád. - Ukhyorr feltűrte palástja ujjait, kivillant alóluk fakó bőrű, húsos karja, amelyet számos tetoválás ékített. - Akkor ugyanis tudnád - folytatta -, hogy nem csak a szánalmas csoportosulásodat gyalulom a porba, hanem téged meg azt a leprás barátodat is. - Nem vagy a társalgásbeli riposztok nagymestere, de értékelem az igyekezeted. Ellenben egyre jobban 297
LUIS SAUL
unom a szánalmas csevelyt. Botorság volt idejönnöd, de mit is vártam. Kiszámítható vagy, Ukhyorr! Nem te bukkantál ránk, mi akartuk, hogy ide gyere. A Két Világ Völgye! Innen nincs menekvés. Végre bevégezzük Ehhsarym akaratát! Hissis homlokráncolva hallgatta a beszélgetést. Ukhyorr tébolya más értelmet nyert az elmúlt percben. A primagitor kíváncsian várta a folytatást, miközben tenyere egyre jobban izzadt a kardja markolatán. - Ehhsarym akarata? Ugyan, Zerhan. Nem képzeled te kicsit magasra a gyolccsal betekert segged? Mind irigyek vagytok azért, mert büntetés ide vagy oda, még így is én adom a legkeményebb légiósokat a boszorkányhercegeknek! Kapitányokat és hadurakat! - Halottakat. - Érdekes, hogy a saját állagodért bezzeg nem emelsz szót! - Megharcoltam érte! - Ők is meg fognak. - Tévedsz - morrant Zerhan. - Ők már nem! A Bíborkarmúak közelebb húzódtak urukhoz. Az őrlángok egyre vakítóbb fénnyel izzottak, beragyogva a völgyet. - Vége, Ukhyorr. A valóság délibábként vonaglott meg, és a láthatatlan köpönyeg, amely eddig elrejtette a többi alakot, most lefoszlott a völgyben megbúvókról. Hissis nagyot nyelt. A kék hold fényében sápadtlila és homokszín lobogók bukkantak fel, árnyékukban pedig parázsló szemű élőholtak és tébolyult vigyorú élők. Vagy kétszáz fegyveres, akikkel a kör bezárult a Mananyargalók körül. - Nocsak - mosolyodott el Ukhyorr. - A Lélekfalók és a Porfivérek. Hát már ahhoz is gyáva vagy, hogy egymagad nézz szembe velem, Zerhan? A gyolcsokba csavart pap nem válaszolt. Emberei kaffogva zárták szorosabbra a kört. A lidérclángok megvonaglottak, a szél felkapta a szürke porszemcséket. Hissis kétségbeesetten dörzsölte a szemét, szíve a torkában dobogott. Grom felvont ínnyel forgolódott 298
BOSZORKANYHADÚR
a tengelye körül, ám ellenségei nem rettentek meg. Vezéreiket, a Fharrahshoz hasonló árnypapot és a kopott vértben strázsáló, aszott fickót nézve nem is volt mitől. Egyetlen fújással elsöprik majd őket, efelől a famornak nem volt kétsége. Aymír felé hátrált, miközben állta a vérfarkasok, a kóbor lelkek és árnyak vészjósló pillantását. És az élőkét, akik mindennél jobban vágyták, hogy végre megmárthassák fogukat az ellenség húsában. - Tudjátok, van valami sorsszerű abban, hogy épp itt akarjátok a vesztemet - tűnődött Ukhyorr. - A Két Világ Völgye. Itt haltam meg egykor. Mikor is? - A vezér legyintett. - Mindegy, a ti lelketek még csíra sem volt akkoriban. így hát fogalmatok sem lehet róla, hogy a helyet nem amiatt hívják a Két Világ Völgyének, hogy a fény és az éj találkozik - bökött a szemközti sziklafal és a távolban tündöklő nap felé. Az ellenséges vezérek zavartan egymásra néztek. - Nocsak, mintha meglepődtetek volna - somolygott Ukhyorr. - Bizony, barátaim. Megfeledkeztetek a káosz negyvenkilencedik dogmájáról: csak azt teheted tönkre igazán, amit ízig-vérig ismersz. - Hirtelen támadt szél kavarta fel a homokot, Hissis beleborzongott a vezérükből előkúszó iszonyatba. - A nevem Ukhyorr! Én vagyok Tharr akarata! - A pap sárgán izzó szimbólummal nyilvánította ki valódi hatalmát. Zerhan és a többi vezér képtelen volt elleplezni az arcára ülő rémületet. A száztizenegy egy pillanatra belekóstolhatott Ukhyorr lényegébe. Hissis csaknem térdre rogyott félelmében. - Én vagyok Daychín! üvöltötte a vezér. - Elég! - kiáltotta Zerhan, és katonái abban a pillanatban meglódultak. Hissis gyomra ökölnyire zsugorodott, amint az élőholtak zsivaja ellepte a Völgyet. Úgy markolta a kardot, mint még soha, szűnni nem akaró késztetést érzett, hogy előreszegezve balját, villámokkal szórja meg a zaurakokra rontó támadókat. A Mananyargalók harci kiáltását szinte teljesen elnyomta a támadók rohama, csontok roppantak, acél csendült, ahogyan a frontok 299
LUIS SAUL
összecsókolóztak. Ukhyorr pedig csak kacagott, homlokán egyre vakítóbban izzott a szent szimbólum. A Porfivérek árnyai dérfogukkal marcangolták a zaurakokat, ám az élőholtak fájdalmat nem ismerve szabdalták őket. Kardjaik árnyfoltokat téptek ki az ellenség testéből, némelyiket kettészelték. Az alig fél tucatnyi vérfarkas húsra éhesen ugrott a Mananyargalóknak, nem foglalkoztak az eléjük álló élőholtakkal, ők a gyűrű mélyén várakozó élőket akarták szétmarcangolni. Egyikük, egy sötétebb bundájú, vállas teremtmény egyetlen szökkenéssel a zsákmánynál termett. Az obsorok felkiáltottak, a Sebhelyes és Gárdista gondolkodás nélkül rontott neki. Vér fröccsent, a fenevad üvöltött, fél tucat kard járta át a testét, ám ő akkor sem rogyott le. Érsek igyekezett minél távolabb húzódni az összecsapástól, ám nem volt hova menekülnie. A háromszor száztizenegy néhány szívdobbanás alatt átütötte a védfalat. Ukhyorr kacaja elült, egy pillanatra a túlvilág csendje ereszkedett a tájra. A pap körül tomboló szél elcsitult, a homok megvonaglott. És akkor... Félszáz porgejzír formájában tört a magasba, ledobva hátukról a marakodókat. Zerhan értetlenkedve hőkölt hátrébb, varázslata, amelyet az imént kezdett fennhangon kántálni, most félbeszakadt. A homok beférkőzött a ruhák alá, égette a szemüket. Hissis könynyekkel küszködve tapogatózott a füstszerűvé sűrűsödő felhőben. Elmosódott előtte barát és ellenség egyaránt. Fejét Ukhyorr kacaja töltötte ki. A gejzírek pora megülte a levegőt. Hissis harákolva figyelte a belőlük születő alakokat. Megfolyt lelkeknek tűntek, szemük üres gödör, arcuk homokból gyúrt maszk. A primagitor most ébredt rá, hogy amit eddig homoknak hitt, valójában hamu. Amint felbukkant az új ellenség, a háromszor száztizenegy figyelme megtört. A hamuszellemek legalább annyian voltak, mint Ukhyorr ellenségei. - Ukhyorr! Visszatértél hát - sóhajtották. 300
BOSZORKANYHAPÚR
- Még nem - kacagott a pap. - Csak beugrottam. Hoztam nektek néhány finom falatot! - Ukhyorr, te rothadó disznó! - üvöltötte Zerhan. - Mind itt döglötök! - kacagott a vezér és kántálásba kezdett. A hamuszellemek kérés nélkül tették a dolgukat. Ketten-hárman vetették magukat Ukhyorr ellenségeire, megkönnyítve valamelyest a Mananyargalók dolgát. Hissis érezte az egyre sűrűsödő manát, ahogy vad hullámokból golyóvá formálódik a harcolók körül. Az ellenség magitorai sem tétováztak. Villámok cikáztak, tűzkorbács vágott végig a zaurakokon, sav marta meg a hamut. Alig néhány perc leforgása alatt Hissis mintha a Vinali ütközet közepén találta volna magát. Emberek rohantak el mellette, árnyak suhantak át rajta, ő pedig vicsorogva kaszabolt. Sápadt alak ugrott elé. Alacsony volt, éppen a mellkasáig ért. Alig ismerte fel benne a tizenéves kölyköt. A fiút teljesen eltorzította Daychín. Szemfogai megnyúltak, írisze csíkká szűkült, akár a ragadozóké. A famor nem gondolkodott, hatszor szúrta át, mire a fiú vért okádva végleg összeesett. A primagitor orrát a halál szaga öntötte el, fém csendült, sikolyok szálltak az égre, a világ beszűkült körülötte, burokká zsugorodott, csak saját sóhaja, szívének dobogása és félelemmel teli kiáltása maradt. - Aymír! Ukhyorr varázslata megfogant. A telihold elhomályosult, sűrű fellegek gyűltek elé. A famor jól ismerte már a sűrű gomolyagokat. Ezúttal azonban kételkedett benne, hogy a manaugrás villámai sújtanak le belőlük. Zerhan körül kiméra árnya vonaglott. A fenevad szelleme egyetlen lépésre sem távolodott el urától, áttetsző karmai nem válogattak barát és ellenség között, mindenkit széttéptek, aki túl közel merészkedett Zerhanhoz. Hissis alig bírta elkerülni, hogy ne zuhanjon a szörnyeteg elé, a tömeg egyre inkább az ellenségnek préselte a famort. Ukhyorr jelenléte váratlan elhivatottsággal és erővel öntötte el a Mananyargalókat. 301
LUIS SAUL
A primagitor kihasított a kimérából egy tenyérnyi árnycafatot. Grom a semmiből bukkant elő, mozgása szokatlanul lassúnak tűnt, testéből épp akkor emelkedett elő egy arich. Hissis vágott, a mágikus penge kettészelte az élőholtat. - Megvédelek - lihegett Grom. A fellegekből alázúdult az első villám, a Lélekfalók vezérében bennakadt a szó. Az árnyat zöldes láng járta át, amitől az élőholt felfúvódott. A földre rogyott, vonaglani kezdett, hogy szabaduljon a veszedelemtől. A Mananyargalók a kezdeti sikereket látva felbátorodtak. Az obsorok a hamuszellemek mögött osontak, és akikkel nem végeztek a lidércek, azokkal megtették maguk. Cikáztak a daychíni pengék, hullottak a végtagok, a Bíborkarmúak csalódott képpel fújtak visszavonulót, hogy rendezzék a soraikat. - Láttad Aymírt? - kérdezte Hissis. - Arra! Odavezetlek! - bökött fejével az ork a Porfivérek irányába. Indult volna, ám a famor visszafogta. - Nem! Keresd meg Érseket, és hozd ide nekem! Bármi áron! Nem várta meg, amíg Grom felfogja a kérését, belevetette magát a forgatagba. A zaurakok között ellépve felhasította egy Bíborkarmú obsor gyomrát, elsöpörte társát egy rohamozó vérfarkas elől, s talpra szökkenve átvetette magát egy a földből előszivárgó árny felett. - Aymír! A mézhajú lány vicsorogva küzdött, oldalán Gyöngy hasította karmaival az ellenség élőholtjait. A Porfivérek félmeztelen magitorain minden varázslatnál felizzottak a bőrüket behálózó repedések. Sercegő villámaik lyukat ütöttek a hamuszellemekbe, ám a sebek azonnal összezárultak. - Aymír! A lány felkapta a fejét, csak Gyöngynek köszönhette, hogy pillanatnyi megingása nem került az életébe. Az élőholt épp időben tépte fel a tőrét két kézre markoló katona torkát. A lendületben lévő test elsodorta 502
BOSZORKÁNVHADÚR
ugyan Gyöngyöt, ám Törpe lépett a helyére, aki fülig hasadt szájával a sötét komédiák patrónusaként osztotta az elmúlást. A lány, amint meglátta Hissist, menekülni próbált előle. A Porfivérek azonban megnehezítették a dolgát. Szemből az ellenséges obsorok tartották vissza, oldalról a magitorok villámai fenyegették, egyedül jobbra, a Lélekfalók arcvonala felé szaladhatott volna, amelyet épp abban a pillanatban tépázott meg Ukhyorr villáma. A zöld nyalábok végigvertek a csatatéren, és hosszúra nyúló pillanatig nyugalmat hoztak a vidékre. - Aymír, kérlek! - Hissis a lány mellé ugrott, sarkával zúzta be a földön vonagló obsor halántékát. - Hagyj békén! - Szabadok leszünk! - Nem érdekel! - Aymír, ne légy ostoba! - Már késő! Bolond voltam, amiért azt hittem, az oldaladon bármire képes leszek. Akár túlélni az öt évet is! - Hát nem érted? Az oldalamon nem kell addig várnod! Gyere velem! A lány Hissisnek rontott tőrével, a famor alig bírta elvezetni a pengét. A közelben lévő élőholtak lassan eszméltek a villám okozta sokkból. - Te nem érted! Nem értesz semmit! Én nem mehetek el innen! Ez a fogadalmam! Különben az öcsémet megölik! Hissis hátán végigfutott a hideg. - Nem értelek. Megmenthetnénk az öcsédet is! - Te ne mentsd meg senkimet! Még a lányaidat sem tudtad! Most Hissisen volt a sor, hogy a lánynak támadjon. Aymír kezéből messzire repült a védekezésre emelt tőr. Rémülten nézett a férfire, indulatai egy csapásra elcsitultak, szemében könnycsepp jelent meg. - Amikor apám meghalt, elveszítettük a rangunkat, ám apám érdemeit még a kudarca sem törölhette el. A quessor nélkül maradt Bakpápa hajlandó volt maga mellé emelni Cyssurt. Érted, Hissis? Lehetőséget kaptunk! 303
LUJS SAUL
A Lélekőr kegyelméből Cyssur apám nyomdokaiba léphet. Ám ahhoz, hogy ő famor maradhasson, nekem meg kell harcolnom a hírnévért, amelyet apám révén kaptunk. - Aymír letörölte a könnyeit. - Pietorrá kell válnom, különben minden hiába! Ha nem élem túl az öt évet, Cyssurt az egyezség nevében áldozati oltárra küldik! Ha most magaddal viszel, nem megmenteni fogsz. Megölöd mindkettőnket! Megölöd azt, amiért harcolok! - Ametiszt! - Grom alig bírta túlkiabálni a mennydörgéseket. - Ametiszt! - Érsek sántikálva érkezett mellette, a csatamágus csuhája átvérzett az oldalán, méretes hasadás éktelenítette. Hissis levágta a közéjük rontó obsort, majd segített az orknak, a csatamágus hóna alá nyúlt. - Érsek! - Nyugalom, minden rendben! - mondta, ám rögtön utána elfogta a köhögés. - Ne merj megdögleni! - markolta meg a csuklyáját Hissis. Szeme előtt Jiljak képe lebegett. - Készen állok, ne aggódj! A Porfivérek árnyai új rohamot indítottak. Sivítás és zöld lobbanások töltötték meg a szurdokot, a mennydörgés visszhangot vert a sziklafalakon. A hamuszellemek port hintettek ellenségeik szemébe, a magitorok pedig savat tömtek a torkukba. - Akkor csináld! A strateggior szétvetette lábát, kínkeserves mozdulatokkal rótta a levegőbe a rúnákat, a sötétség foszladozni kezdett, sápadt fénycsíkok szakították fel, lassan formáztak örvényt, amely szívni kezdte magába a hamut. Hissis a lányhoz fordult. - Nem harcolhatsz az öcséd helyett! - mondta, ám Aymír már nem volt sehol. - Orwella emésszen el! Grom! Az ork épp két kézre markolta a Lélekfalók egyik zaurakjának torkát. Már harmadízben törte ki a nyakát, mindhiába. Megelégelve a kudarcot, a holtat a feje fölé emelte, és agyaraival a derekába mart, kiharapva a gerincből egy jókora darabot. A zaurak így sem pusz304
B O S Z O R KÁN YHAD ÚR
tult el, ám amikor Grom a földre hajította, már csupán kúszni tudott. - Ametiszt? - lépett lihegve leendő urához. - Védd meg őt, amíg visszajövök! - Hova mész? - kérdezte a strateggior. Alakja mögött egyre sűrűbben örvénylett a levegő. - Túl sok élet szárad már a lelkemen. Még egyet nem hagyok elveszni! - azzal két kézre markolta a kardját, hogy Aymír után vesse magát. - Ametiszt! - Érsek kyr szavai váratlanul érték. - Ne légy ostoba! A kapu pillanatokon belül kész! - Azt mondtam, megvársz! Grom megvéd addig! - Nem érted! Az ork nagyobb hasznunkra lesz, mint az a nő! Hissis zsigereit forróság öntötte el. - Hogy érted, hogy mint a nő? Hármunkról volt szó! Grom ide-oda kapkodta a fejét, egy szót sem értett. - Alábecsültem Daychínt. Csak két embert tudok magammal vinni! A famor balja ökölbe szorult, a rézveretek megnyomták ép ujjait. - Te álnok kígyó, végig tudtad, igaz? Pontosan tudtad, hogy nem leszel képes többre! - Szükségem volt rád - húzta el a száját Érsek. - És még mindig szükségem van rád! És rá is! - bökött a fejével az orkra. - Hissis! Aymír sikolya mélyen a Porfivérek arcvonala mögül hallatszott. A famor aggódva kapta arra a tekintetét, még látta, amint az egyik tiszt szent szimbólumának izzása körbefolyja a lányt. Szíve összeszorult, Tűz halála elevenedett meg előtte. - Hissis! - Uram - Grom tanácstalanul toporgott. - Most mi lesz? - Bármi is történik, itt maradsz! Megértetted? - parancsolta. - Agrommot akarata! Megvéded ezt a kyrt, és bármi történjen, nem mozdulsz el innét! Megértetted? Te képes... képes vagy rá, amire mi nem... 305
LUIS SAUL
- A szagod... - Megértetted?! Az ork bólintott.
- Készülj, Érsek! Aymír jön. Az ork marad! - azzal
nekiindult. Kardját a jobbjába fogta, balját előre szegezve mormolni kezdett. Sziszegve robbant elé egy obsor, aki legalább akkora karmokat növesztett, mint Gyöngy, ám mintha valamiféle lakkal kente volna be őket, feketék voltak, akár az éj. Hissis gerincén ismerős borzongással kelt életre a villám, amely vállából alázúdult, felforrósította könyökhajlatát, felhevítette a rézszögeket, majd furcsa lilás tónussal a támadó gyomrába csapódott. Az obsor égett hús bűzében omlott össze, és mire földet ért, Hissis már a következő igét mormolta. A Lélekkufárok árnyai rontottak rá, ám abban a pillanatban füstszerű pamacsokká omlottak, amint a famor körül anyagiasult a fénylő villámaura. Hissis azonban nem érte be ennyivel. Ujabb varázslatával tucatnyi lélekpórázt vetett szét, és az életére törő élőholtak csahos kutyaként hajtották meg előtte fejüket. - Öljétek azt, ki eddig társatok volt - súgta nekik a holtak nyelvén, és a holtak engedelmeskedtek. Ukhyorr újabb villáma tépte fel a sötétséget, a Porfivérek közé csapott, nagyjából oda, ahol az áradat elragadta Aymírt. Obsorok repültek szerteszét, egy pillanatra az elsőtiszt ködszerű alakja is felbukkant. A famorból felszabadultak az indulatok. Minden gyűlöletét a világra szabadította, amelyet az árulás óta magába gyűjtött. Üvöltve rohant be a porfivérek közé, az ellenségben Jiljakot vagy Ukhyorrt látta. Aymírban pedig lányait és felségét. Saját tehetetlenségét, a bosszút. Villámai még a holt húst is leégették a csontról, nyomában talpra álltak a holtak, hogy seregbe verődve haljanak érte újra és újra, amíg még voltak tagjaik. Hissis úgy született újjá, akár a főnix. Nem emlékeztetett már a megtört famorra, újra a primagitor volt, aki százaknak parancsolt. Haját a Völgyben rekedt szél 306
BOSZORKANYHADÚR
cibálta, arcát a cikázó villámok festették ördögivé. Senki sem férkőzhetett hozzá pár lábnál közelebb. A leghatalmasabb varázslatokkal tört utat Aymírhoz, nem számított az elemésztett hatalom. A lány a földön hevert, obsorok tetemei között. Ukhyorr villáma csúnyán megégette őt is. Haja megperzselődött, arca felhólyagosodott, ruhája több helyütt a húsába olvadt. - Hissis - nyögte, amikor a famor melléje roskadt. A primagitor kimerülten lihegett, az élőholtjai öszszerogytak mögötte. - Itt vagyok. - Szerette volna magához ölelni a lányt, ám egyetlen ép foltot sem talált rajta. Tehetetlenül szorította ökölbe kezét. Bűvigéket rögtönzött, hogy saját életerejéből jutasson Aymírnak. Úgy érezte, férgek kezdik marni belsejét, szája kiszáradt, szeme szúrt, ám hiába az áldozat. Hatalmából alig cseppnyi maradt, csak a kínok enyhítésére bizonyult elegendőnek. - Gyűlöllek, Hissis-on Salayn Míchíel - mondta a lány homályosuló tekintettel. - Tarts ki, Aymír! Csak még egy kis időt! Meg tudlak gyógyítani! - Gyűlöllek! - Aymír ereje fogyott. - Megöltél! Meg... öltél... - Nem! - A primagitor dühösen öklözött a földbe. Felnyalábolta a lányt. - Eressz... el! Undorodom... tőled! - Megmentelek, Aymír! Hallod? - Eressz el! - Megmentelek téged, és megmentem az öcsédet is! Hallod, Aymír? Megfogadom, hogy megmentelek titeket! A lány kárörvendőn elmosolyodott. - Ez is csak egy üres fogadalom, mint amilyet Ehhsarym előtt tettél. Hissis a képzeletében megbúvó lidércekre gondolt. Lányai emlékére, akik riadtan bújtak el az ütközet elől. - Hallgass már... - ám Hissis nem fejezhette be. 307
LUIS SAUL
Láthatatlan erő taszította mellbe, jópár lábnyit zuhant, nyekkenve csapódott a talajnak. Köhögve tápászkodott fel, amikor bíbor palást libbent. Ukhyorr kirúgta a famor kezeit. - Tetves féreg! - fröcsögte a pap. - Nem mész te sehová! Hissis kétségbeesetten kapálózott, ám ezúttal hagyott időt neki a pap, hogy felálljon. Körülöttük dúlt még az ütközet, ám a villámok Ukhyorr nélkül is tették a dolgukat, ahogy a hamuszellemek is. A vezér kezében sercenve anyagiasult a káoszpenge, a pap fúriaként rontott a famorra. Hissis Aymírral együtt a kardját is elejtette, sajgó bordákkal csak annyira futotta neki, hogy karját emelje a fegyver útjába. A penge hangos pukkanás kíséretében foszlott semmivé, mielőtt elérhette volna. - Nem tudlak megölni! - Vihogott Ukhyorr. - Öt évig kell tűrnöm a szánalmas próbálkozásaitokat, mint ez a szökés! De téged, Ametiszt, már legszívesebben Hesserdannál kibeleztelek volna! A primagitor félve hátrált a vezér elől. - Megölted a tisztemet! Ezért halál jár! És én mit csinálok? Átkozott golyókkal sorsolok, vagy épp a halálfutásra bízom az életetek! A véletlenre! Mert nem érhetek hozzátok! Néhány nyamvadt száztizenegy miatt - mutatott körbe. A hamuszellemek az utolsó ellenfelekre vetették magukat, oldalukon a Mananyargalókkal. - Pedig csak Tharrnak akartam kedveskedni, amikor máglyát raktam belőlük. Ez Tharr birodalma, és én a szolgája vagyok. Én vagyok Daychín! De tudod, mit mondtak a boszorkányhercegek? Hogy elvettem, ami az övék! - A vezér a szája elé tette a kezét, úgy kuncogott. - Ami az övék! Mégis hogyan veszik a bátorságot, hogy Tharrnál magasabbra képzelik magukat? Legfőképpen pedig, hogy billogot süssenek a szolgájára? - bökött a homlokába égett szimbólumra. - Öt tetves év újra és újra! Ugyan mi az a kis szabadság, ami közte adatik. Nem ölhetlek meg, Ametiszt, de a lelkedet addig kínzom, ameddig darabokra nem szakad! Megértetted? 308
BOSZORKÁNVHADÚR
A primagitor Aymírhoz lépett, óvatosan lehajolt érte. Még élt. Farkasszemet nézve Ukhyorral felnyalábolta a lányt. - Elmegyek, Ukhyorr! Jobb lesz így mindkettőnknek. A pap röhögni kezdett. - Dehogy mész! Szándékosan ugyan nem akarhatom a veszted, de vannak módszereim, Ametiszt. Ez az én kis bosszúm a büntetésért! A Mananyargalók közül senki sem éli túl az öt évet, de aki kellően sokáig húzza, azt méltó újjászületésben részesítem. - Én nem halok meg! - Ó, dehogynem! Majd meglátod! Hissis futni kezdett, ahogy csak bírt. Úgy érezte, dereka és karja menten leszakad, de nem adta fel. Átgázolt a holttesteken, szaladt, ahogyan a lába bírta. A távolban Érsek örvénye vadul szívta magába a port és a kavicsokat. Grom vicsorogva küzdött a varázslat ellen, egy tapodtat sem mozdult onnan, ahová a famor parancsolta. Érsek az örvény közepén állt, Hissist nézte. - Késő, Ametiszt! - kiáltotta. - Várj meg! - Nem várhatok! Az örvény pillanatokon belül öszszeomlik! - Várj meg, te kígyó! - Sajnálom! Grom még mindig értetlenül forgatta a fejét, látszott rajta, hogy legszívesebben visszafogná Érseket. - Nem, Grom! Te maradsz! Mi megyünk! - förmedt rá Hissis. Többre nem maradt ereje, tüdeje majd kiugrott mellkasából. A Sebhelyes váratlanul bukkant fel. A hamuszellemek elfedték az alakját, az örvényben vergődő porfelhőnek tűnt, amíg az élőholtak fel nem fedték őt. Görbe pengéjű tőrén megcsillant a villámok fénye. Érsek ijedten kapta feléje tekintetét, de már későn. Sebhelyes markolatig mártotta fegyverét a csatamágus szívébe, és amikor kirántotta belőle, a testet az örvénybe lökte. Érsek múló pillanatig lebegett a semmiben, majd ahogyan szétáramlott a kaput összetartó 309
LUIS SAUL
mana, a varázslat önmagába omlott, örökre magába nyelve a holttestet. - Neeeeeem! Hissis térdre rogyott, vadul ölelte a lányt. Sebhelyes elégedett vigyorral törölte le pengéjéről a vért. - Azt hiszed, becsaphatsz? - harsant a famor fejében Ukhyorr hangja. - Meg nem ölhetlek, Ametiszt. De megbüntethetlek. És fájni fog. Nagyon. Hissis megsemmisülve kuporgott, ölében Aymírral. Zokogott, akár egy gyermek. A lány mézhaját cirógatta. Aymír már nem ellenkezett. Hogyan is tehette volna, hiszen már nem élt. Hissis tudta, nem a villám végzett vele. Hiszen Ukhyorr nem ölhette meg. A szíve szakadt meg. Miatta. Tűrte, ahogyan a Sebhelyes és csatlósai leteperik a földre. Látta az acsargó Gromot, aki hiába akart a segítségére sietni, Ukhyorr élőholtjaival nem tudott mit kezdeni. A társai ütlegeitől megszédülve végre megértette, mekkora hibát követett el. Hazudott. Megszegte a fogadalmát, amit lányainak tett. A fogadalmat, amire Tharr előtt esküdött. *
*
*
Szó nélkül tűrte, ahogyan a hamuszellemek megfeszítették a testét. A magitorok hóhérként sorakoztak fel előtte, baljukat vádlón rá szegezték, villámaik sercenve vágódtak a húsába. A famor nyálat köpött, izmai megfeszültek, majd' szétszakadt a testét átjáró energiáktól. Mégsem könyörgött kegyelemért, rászolgált a büntetésre. A Két Világ Völgyében csaknem kétszáz test feküdt mozdulatlanul. Friss holtak, és hosszú ideje szolgáló katonák, akik sokadszor és immár végleg útjuk végére értek. A Mananyargalók győztek. Súlyos veszteségek árán, de legyűrték a túlerőt, hála Ukhyorrnak és a hamu gyermekeinek. Az életben maradt obsorok karba font kézzel figyelték a kínzást. Csak kevesek mutattak együttérzést, leg310
BOSZORKANYHADÚR
többjük megvetéssel figyelte Hissis szenvedését. Kiváltképp Pteropta, akit józanabb társai fogtak vissza, hogy n e mártsa meg kését a fa mórban. - Áruló! Cserben hagytál minket! - üvöltötte. A halálba küldtél! Áruló! Hissis a kínok enyhülésével Grom tekintetét kereste. Az ork lehajtott fejjel téblábolt. Vívódott benne a megcsalt társ és az esküre váró szolga, aki hamis úrnak adta a lelkét. A famor tőle sem várt könyörületet, csak bocsánatot akart kérni. - És azt miért tennéd? Érte vagy a saját üdvödért? Mía szelleme karba font kézzel méregette apját. - Ugyan, nővérkém, hiszen tudod - kuncogott Achelin. - Több tiszteletet, lányok - morrant Assahur. - Végtére is épp miattunk szenved! Igaz, meghalni nem mer értünk, ahogyan mi tettük érte! - Nem miattunk szenved - Mía félrebiccentett fejjel bámult apja képébe, nem zavarta a testén átcikázó villám. - Látom a szemén. - A szemén? Hiszen csukva van! - kacagott Achelin. - Na, kinyöghetnél végre valamit - bökte oldalba Assahur -, primagitor! - tette hozzá színpadiasan. Hissis forró lüktetésnél alig érzett többet a villámokból. - Igazatok van - motyogta. - Csitt! Mintha hallottam volna valamit - élcelődött Mía. - Mondom, igazatok van. Sajnálom. Önző voltam. - Áruló lettél, pedig mi hittünk benned! - kiáltotta Pteropta, és a szellemek szétrebbentek Hissis elől. A magitorok leeresztették karjukat, Ukhyorr sétált a famor elé, hosszú körmű kezével felemelte a lebukott fejet. - Azért sajnálom, hogy nincs már velünk Fharrahs vagy Aiul. Ők elbánhattak a szökevényekkel. Igaz, te nem szöktél meg. - Ukhyorr tekintetében Daychín káosza kavargott. - Legszívesebben itt hagynálak a Völgyben, de tudod, hogy nem tehetem. - Megkocogtatta 311
LUIS SAUL
homlokán a szent szimbólumot. - Az öt év az öt év. Ellenben - sandított hátra remélem, akad az obsorok között valaki, aki véget vet daychíni pályafutásodnak. Megmondom őszintén, még soha nem akadt olyan arcátlan, aki arra vetemedett volna, mint te! Arcon köpni Tharr akaratát! - Az élőholt eltűnődött. - Mondjuk, a kezedet lecsapathatnám. Boszorkánymesterként szörnyű érzés lehet. Bár, ahogyan gyanítom, hatalmad már nem maradt, visszaszerezni pedig... - A vezér tekintete összeszűkült. - De különb módon akarom összetörni a lelkedet! Vhul! Az egyik magitor kilépett a társai közül, intésére a sorfal mögül egy zaurak tűnt fel. Hissis a villámoktól reszketve figyelte, amint az élőholt a hajánál fogva ráncigálja elé Aymír holttestét. A famor szívét mintha árnyak kapták volna marokra, Hissist jeges hullám csapta meg. A hamuszellemek elengedték, görcsbe rándulva rogyott a földre. Legszívesebben odakúszott volna a zaurakhoz, hogy kiszabadítsa markából a lányt, ám erejéből csak annyira futotta, hogy a földbe markoljon. Az élőholt a sorfal elé vonszolta Aymírt. - Ereszd el - rebegte Hissis. A zaurak mintha meghallotta volna az erőtlen sóhajt, elengedte a lány haját. Aymír feje kőként zuhant a porba. - Jól nézd meg őt, Ametiszt, mert most látod utoljára! - mondta Ukhyorr. - Róla már én dönthetek! kuncogott. - Mananyargalók! Jól harcoltatok! Azt akarom, hogy tudjátok, a káosz dogmái nem tiltják, hogy jutalmat osszak! - Ne merészeld - suttogta Hissis, de szavai elhaltak Ukhyorr beszédében. A vezér elmosolyodott. - Katonák! - tárta szét karját. - Jó étvágyat! A toroniak egymásra néztek. - Azt mondtam, tépjétek szét ezt a szajhát! Most! Kardok és kések villantak, az obsorok nekiestek a holttestnek. Hissis lehunyta a szemét, hogy ne lássa a gyalázatot. Zokogni kezdett, könnye fagyos érintés312
BOSZORKÁNVHADÚR
sel csorgott végig felhevült arcbőrén. Képtelen volt felemelni a kezét, hogy a fülére tapassza. A roppanó csont, a szakadó hús émelyítő hangja betöltötte a tudatát. Jó ideig senki sem törődött a magatehetetlen famorral. Még Grom sem. Nyakát behúzva üldögélt. Felsőtestét hintáztatta, miközben ork nyelven mormogott. A Sebhelyes volt az, aki végül odaguggolt Hissis mellé. Karja Aymír vérétől csöpögött, arcán gonosz vigyor ült. - Tudod, Ametiszt, valamit meg kell köszönnöm neked - mondta. - Megtanítottál megalkudni. Még az obsorokkal is. - Elhúzta a száját. - Érsek pocsék módon titkolózott. Igaz, piszok gyors volt. Majdnem későn eszméltem! Még szerencse, hogy Ukhyorr a közelben volt. Hissis szemöldöke ráncba szaladt. -Te? - Már régóta figyeltelek benneteket, tudtam mire készültök. Sajnos, nem engedhettem, hogy itthagyj, tudod? Tartoztam neked. - Sebhelyes Aymír vérével kent rúnát Hissis homlokára. - Végre legyőztelek! A vágott képű felállt, és faképnél hagyta a famort.
- Látod, mit tettél?
Hissis tudatában ismeretlen hang vert visszhangot. Amikor felpillantott, a három lidérc mellett megtört mosolyú lány álldogált. - Megöltél, Hissis! - mondta Aymír. - Engem és az
öcsémet. A családodat. Mindenkit. Magadat is. ***
Ukhyorr hamar indulást parancsolt, bár hagyott némi időt fosztogatni a Mananyargalóknak. A hamuszellemek elpihentek nyughelyükön, a vezér magához szólított jópárat a három rivális sereg holtjaiból, hogy pótolja az elhullott magitorokat, zaurakokat és zászlóhordókat. Az ütközet meghozta a változás következő stádiumát. Aymír szétcincálása volt az utolsó csepp a pohárban. Az obsorok kivetkőzve magukból gúnyt űztek ellenfeleik teteméből, torz játékokkal vezették le a feszültséget. Báboztak tagjaikkal, nyúzóversenyt rendeztek. 313
LUIS SAUL
Hissis a hidegrázással küszködve ült Aymír holtteste mellett. Tudatának mélyére vonulva beszélgetett a négy kísértettel. Hitről és csalódásról, győzelemről és kudarcról. A fogadalom mit sem ért már, és társak sem akadtak, akik elkísérték volna az úton. Nem maradt mása, csak a bosszúja. El akarta pusztítani Jiljakot. Mindenért, amit vele tett. Egyre mélyebbre merülve apátiájában Hissis kezdte úgy érezni, valójában ő maga a bűnös. Megfordult a fejében, hogy talán magával kellene végeznie. Elég volt körbepillantania társain, hogy belássa: hamarosan megteszi más. Pteropta bizonyosan. Vagy az obsorok, akik vezérüket vesztve a tetovált hátú mellé álltak. Vagy... Robosztus test takarta el a hold fényét. A famor hunyorogva pillantott fel Gromra. Az ork felszegett állal nézett le rá, szaporán szedte a levegőt, nehezére esett egy helyben maradni. - Buta, buta, buta - ismételte. - Buta, Ametiszt! - Hibáztam, Grom. Nem akarom, hogy megbocsáss... - Hallgass! Hissisben bennakadt a szó. - Grom buta, de valamit tud! Tudja, hogy Ametiszt itthagyta volna! - Én... - Most Grom beszél! Agrommot mesélt nekem a bosszúról. Régen, amikor Grom még gyűlölte a korbácsot. Akkor még nem voltam obsor. Mesélt nekem Huwurogról, a Csonttörőről, akinek Hószakáll, a törpe ölte meg gaugját. Mesélt arról, miként szállt alá Huwurog Hószakállért, miként üldözte addig, mígnem élete véget nem ért. Elmondta, hogy Huwurogot a bosszú ölte meg. Agrommot megmutatta nekem, hogy Huwurog már annyira gyűlölt, hogy azt kívánta bárcsak meg se született volna a gaugja. Grom tudja, miért gondolta így Huwurog. Elszörnyedt azon, mivé tette őt a bosszú. - Az ork sóhajtott. - Meglehet, hogy Grom tévedett. Meglehet, Ametiszt nem Agrommot harcosa. Talán 314
BOSZORKÁNYHADÚR
Huwurog szelleme szállta meg. De Grom nem Huwurog! Grom vagyok! Fogadalmat tettem Agrommotnak! És neked, Ametiszt! - Grom... - Tudd meg, Ametiszt, lehet, hogy nem vagy jobb első uramnál, de megfogadtam, hogy a szolgád leszek! És Grom tartja a szavát! Hissis feltápászkodott, hogy méltó félként nézhessen az ork szemébe. Mondani akart valamit, ám nem jött szó a szájára. Végül csak bólintott, és elfordult, hogy Grom ne láthassa, amint könnybe lábad a szeme.
Elveszett
lobogók
Jiljak a hintó ablakából figyelte a hajdan volt Míchíel-birtok őrtornyait. A csipkékkel, vízköpőkkel díszes boltívek, a tornyok közt átívelő függőhidak lélegzetelállítóan borultak az érkezők fölé. A főkapu után felbukkanó kertben navorok és sedularok sürögtek, a sövényt nyírták, a kerti ösvények kavicsait egyengették gereblyéikkel. A falakhoz gerendaállványok tapadtak piócaként, kőművesek javították a domborműveket. Amint megpillantották a hintót, mindannyian a földre roskadtak. Egyikük sem vehette a bátorságot, hogy a kíséretet adó, aranyló páncélban feszítő gárdisták szemébe nézzen. A fegyveresek Gedaga-yggyr regitor imperalisának hintóját kísérték. Jiljak keserű szájízzel engedte az ablak elé a selyemfüggönyt. Elégedetten nyugtázta, hogy a hajdan volt családra utaló jelek, szobrok végleg kivesztek a Míchíel-birtokról. Átadták helyüket a Demydiss fiú múltjának. A famor keze ökölbe szorult. 315
LUJS SAUL
A hintó hirtelen lassult, a regitor majdnem átbukott a szemközti ülésre. Dreggisét egyengetve mormolt szitkot, gondolatban feljegyezte, hogy ne felejtse el megbüntetni a hajtót. A főépület szélesre tárt, kétszárnyú ajtaja előtt állapodtak meg, szolgák hada igyekezett elfoglalni mind a százhét lépcsőfokot, majd' felöklelték egymást, amikor a hintó lefékezett. Jiljak nem pazarolta az időt a formaságokkal, maga csapta fel a kocsi ajtaját, az elébe siető páncélosokat határozott mozdulattal parancsolta félre. - Tharr nevére! Mutassatok példát nekik! - sziszegte a rendezetlen fogadóbizottság felé mutatva. A gárdistáknak időbe tellett, amíg észbe kaptak. A rangidős pietor elvörösödő fejjel rogyott térdre az elendoroknak kijáró tisztelet jegyében. Jiljak megvető ábrázattal sietett el közöttük, a válla felett még odavetette testőreinek: - Itt maradtok! A kripta hidege fogadta odabent. A falakon öt láb magas boltívek követték egymást, szám szerint tizenhármán, ölelésükben sötét tónusú freskók hirdették a tizenhárom Hatalmas dicsőségét. Jiljak elhúzta a száját, figyelme a folyosó végén felbukkanó alakra terelődött. - Lochuss-on Demydiss! - köszöntötte a fiút már messziről. - Regitor Imperalis! Meghagyhattad volna az esélyét, hogy magam fogadjalak! - mosolyodott el a fiú. Jiljak elégedetten mérte végig a ház urát. Lochuss-on Demydiss vékony, kissé sápadt fiatalember létére igencsak kivállasodott az utóbbi években. Hermelinprémmel szegett palástja úgy folyt le a vállán, akár a tinta. Homlokán gyémántköves diadém pihent, gondosan kordában tartva az aranyszín hajkoronát. Lochuss mosolya vértelen volt, pillantása fenyegető. Jiljak elismerően hümmentett. Mióta a regitori teendők begyűrűztek mindennapjaiba, nemigen akadt lehetősége meglátogatni a fiút. - Beszélnünk kell - Jiljak a freskókra pillantott. Bizalmasan! 316
BOSZORKÁNVHADÚR
Percekkel később a toronyszobák biztonságot nyújtó falai között álltak. Az embernyi magas kristályablakok üvege megfestette a beszüremlő fényt. A csóvákban apró szemű por kavargott, a félhomályt elűzendő, derékig érő állványokon néhány szál gyertya pislákolt. Lochuss kupákat és kristálybutéliát kerítve lépett vendégéhez. - Bort? - Már semmi szükség a képmutatásra. A fiú tekintete elhomályosult. Bólintott, majd a fotelek egyikébe roskadt. Jiljak nem foglalt helyet. Máig nem sikerült levetkőznie a nyugtalanságot, amely a falak között férkőzött tagjaiba. - Nos? - kérdezte a fiú. A regitor megnyalta kiszáradt ajkát. - Shulurból jövök - kezdte. - Sikerült audenciát kiharcolnom a Lélekőrtől. Egy órán át társalogtam vele közös ügyünkről. A mykosi és ebedori vén passzusa kellett hozzá, hogy meggyőzzem róla, de végül a javunkra döntött. A Demydiss fiú öntött magának a borból. Tekintete kéken csillant, a ravaszság ráncai gyűltek szeme sarkába, ahogyan a kupába kortyolt. Felkavarodott mögötte a por, az ablakokon beszűrődő fény rozsdaszín foltokat fialt a valóság szövedékére. Jiljak karba font kézzel figyelte, amint a fiú mögött álló Khardassulról lefoszlott a láthatatlanság álcája. Az elendort megcsapta a lovag dögszaga. A csaknem három láb magas bestia mit sem változott az elmúlt időszakban. Vértjének kampóiról friss húscafatok lógtak, az illesztések között mintha férgek másztak volna. - Khardassul - mondta Jiljak csöppet sem felhőtlen örömmel. - Ezek szerint közel vagyunk már! - a lovag az ablak elől inkább a gyertyákhoz húzódott. A regitor vonakodva nézett farkasszemet a sisakrostély tűfogú öregasszonyával. Nem tudta eldönteni, hogy Go'Hatr vagy Khardassul szól hozzá. A lovag folyton zavarba hozta, és ő gyűlölte ezért. Nehezére esett be317
LU)S SAUL
vallania, hogy az anyján kívül akadt még valaki, akitől őszintén félt. - A türelem soha nem tartozott az erényeid közé, Khardassul - mondta mély megvetéssel. A lovag megmoccant, vértlemezei összekoccantak, a húscafatok néhány árnyalatnyit sötétedtek, a kampók mintha megnyúltak volna a mozdulat nyomán. - Túl régóta sínylődöm rabságban, Jiljak. Nehogy a végén téged marjalak meg! - Jóllaksz te a szolgákkal, ha jól sejtem - bökött fejével a vértre. - De nem acsarkodni jöttem. A Lélekőr hajlandó volt szentesíteni a Demydiss vérvonal visszakerülését a Birodalmi könyveibe! - A férfi sóhajtott. - Csakhogy a névvel együtt nemcsak a régmúlt dicsőségét, hanem a kudarcait is újra a nagykódexbe vésik. Hiába bizonyítottam érdemeit az elődöm Okhryss Krynis-en Salayn ellen elkövetett bűnök feletti igazságtételben, hiába bizonyítottam, hogy a fiú a kezemre adta az ügyet kivizsgáló quessor gyilkosát, mindez nem bizonyult elegendőnek! A Császár nem hajlandó szentesíteni a vérvonalat, amíg az nem rendezi a Házak között a régmúltban felmerült viszályokat! - Úgy tűnik, ez patthelyzet - vélekedett a fiú, miközben újabbat kortyolt a borból. - Meggyőztük azt, akitől a legjobban tartottunk, mégsem mentünk vele semmire! Khardassul nyugtalanul fészkelődött a gyertyák füstjében. Jiljak az állát dörzsölte. - Azért ez nem teljesen igaz. Lesznek jópáran, akiknek elegendő bizonyíték lesz jogaidra a Lélekőri paszszus. Ami pedig azokat a családokat illeti, amelyekkel szemben elszámolnivalód akad... A Demydiss fiú tekintete összeszűkült. - Úgy tűnik, van már terved. Jiljak bólintott. - Épp elég időm volt töprengeni Shulurtól idáig. - A türelem valóban nem az erényem - morrant Khardassul. A famor az elégtétel vigyorával fordult a lovaghoz. 31S
BOSZORKÁNYHADÚR
Hosszúra nyújtva a pillanatot kiélvezte a páncélosból szivárgó düh minden hullámát. - Meglátjuk, mit szól a Császár ahhoz, ha a megkerült rowoni lobogó Lochuss-on Demydisst választja új birtokosául! *
*
*
Khardassul minden erejéből futott. Lovagjai még lóháton is alig bírták tartani vele az iramot. A szörnyeteget nem csupán a düh, de a szabadság érzése is fűtötte. Napok teltek el Jiljak és Chassia legutóbbi látogatása óta. A két toroni szokatlanul nyájasnak és adakozónak bizonyult. Még az sem zavarta őket különösebben, hogy épp akkor toppantak be, amikor Khardassul fél tucat rabszolgát marcangolt szét a Demydiss birtok katakombáiban. A láthatatlan rém - így hívták őt az obsorok, és ő élvezettel járt-kelt közöttük, a páncélja adta képességeknek hála. Nagy gonddal válogatta meg áldozatait, ám rendre csalódást jelentettek számára a parasztok. Senki nem volt képes igazán nagy fájdalmat okozni neki. - Tudod jól, miben egyeztünk meg, Khardassul! mondta a lány, amikor ő a szemükre vetette, hogy nem csendes sínylődésről, hanem dicsőségről és pusztításról szólt alkujuk az Úrnő akarata szerint. - Segítséget kértél, és mi segítünk, de ehhez be kell tartanod a kyr-sakk szabályait - vágott közbe Jiljak. A mi szabályainkat. Khardassul már ezerszer megbánta, hogy a Zászlóháború bukását követően, gyengeséget mutatva, hittársai kegyéért fohászkodott. Megalázó volt az alku minden pillanata. Otthont kérni az elvesztett hazáért, Gro-Ugonért cserébe! Toron elárulta őket! És a papnők is! Khardassul fújtatva vágtatott fel a domboldalon, a túloldalán nyugodt toroni falucska bukkant fel. A lovag megtorpant, elmosolyodott. Páncélkesztyűi formálódni kezdtek, arasznyi pengékké változtak az ujjak. A Kard 319
LUfS SAUL
Testvér megfogadta, épp akkora élvezettel fogja megmártani a vasat Jiljakban és lányában, mint ahogyan azokban a mit sem sejtő parasztokban. Orwella akarata... - ...hogy meghúzzuk magunkat - mondta Chassia akkor régen, a Zászlóháborút követően. - Ám a rejtőzés nem végtelen időkre szól. Már tudjuk, ki lesz az, aki a Császári Tanácsba férkőzhet. Nemes vérű, akár maga a Császár, nem lesz vérségi akadálya annak, hogy elfoglalja méltó helyét. És akkor, drága lovagom, Orwella akarata szerint te leszel az, aki uralmat nyer majd a teste fölött, hogy általa Orwella Birodalmát, Új-Kyriát irányítsa! - És a lobogó? Az a lobogó engem illetett volna, nem a nyomorult farkasfattyakat! A lobogót akarom! Jiljak és Chassia akkor egymásra néztek. - Nagyravágyó vagy, lovaguram. - Ha kell, egyedül irtom ki az egész nyamvadt törzset! - Arra semmi szükség! - vágott közbe Jiljak. - Tudom a módját, miként juss a Fekete Lobogók közelébe. - Nem erről volt szó! - mondta a lány. - Orwella mellénk áll, nem fogja hagyni, hogy hívei Fekete Hadúr nélkül maradjanak! - Hát jó - sóhajtott beleegyezően Chassia, Khardassul pedig elégedetten csatlakozott hozzájuk maradék lovagjaival, hogy eltöröljék Toron színéről a tervük kibontakozását gátló utolsó akadályokat. A lobogó azonban egyiküket sem volt hajlandó elfogadni új birtokosának. Khardassul tört, zúzott, ölt, kis híján Toron quessorait vonta magára, ám végül elcsitították. A Császári Tanácsban kiharcolt helyével sokkal nagyobb hatalom birtokába kerülhetett, mint amit a lobogó valaha adhatott volna. Már-már el is hitte a szavakat, amikor jött apja és lánya, és előrukkoltak a tervükkel, miként adják a Demydiss kölyök kezére azt, ami őt illette volna. Rowon Fekete Lobogóját! - Tán elfeledted, miben alkudtunk? - vágta az arcába Chassia. - A fiúval együtt a lobogó is a tiéd lesz! - És ha én jól érzem magam a bőrömben? Ha mégsem akarok egy nyápic testébe bújni? 320
BOSZORKÁNyHADÚR
Erre már nem tudott egyikük sem mit mondani, csak bambán néztek egymásra. Khardassul legszívesebben ott helyben széttépte volna őket, ám mégsem tett semmit. Azok ketten azt hitték, becsaphatták őt, ám nem azért vált Orwella lovagjává, hogy csak úgy rászedjék. Elmosolyodott a sisak alatt. Azok ketten mit sem sejtettek még az Úrnőtől kapott hatalmáról. Gondosan elrejtette előlük, érezte, hogy egyszer döntő fontosságú lehet majd. - Hozd vissza a testet, Khardassul, hogy a fiúé és általa a tiéd lehessen! - kérte Chassia. A lovag pedig hagyta, hogy a szavakba ágyazott bűbáj látszólag áthatoljon elméje védelmén és gyökeret eresszen lelkében. Khardassul felkacagott. Az ostobák! Orwella lovagja nem kér, hanem elvesz! És ha kell, megtéveszt, akárcsak az a két kígyó! Mélyet sóhajtott. Tudta, hogy türelmesnek kell lennie. Hónapokba telhet majd, amíg rábukkan a testre, amelyet azok ketten úgy áhítoznak, és amely képes volt a Lobogóhoz vezetni őt. Ám akkor... ! Türelem... Azzal meglódult a falu felé. Néhány tucat elillanó lélek talán megnyugtatja majd.
Daychínban az évszakok akkor és ott bukkantak fel, ahogyan kedvük tartotta. A csillagtalan éj, a gyakorta változatlanul ragyogó nap és holdak a tájékozódást is megnehezítették. Hissis jó ideig megpróbálta követni, hol és mikor járhatnak, ám végül feladta. Hagyta, hogy elnyelje a homokóra, amelynek koszlott üvegén túl homályossá vált a külvilág. Napokat fagyoskodtak 321
LUIS SAUL
a télben, hogy egyetlen óra leforgása alatt nyári kánikula zuhanjon rájuk a semmiből. Daychín. Az utolsó évre nemcsak szellemükkel, de testükkel is alkalmazkodtak a vidékhez. Hissis eleinte furcsának érezte a változást, heteken át nem ivott, nem evett, mégsem veszített erejéből. Ha kellett, dögökkel is beérte, ízük furcsán zamatossá vált, a betegségek pedig elkerülték a famort. A hónapok helyett napok, olykor órák alatt változó évszakok könnyebbé tették, hogy elviselje a hideget és meleget, az éjszakák pedig kiélezték a látását. Akár a macska, úgy lopakodtak, még körmük és fogaik is a ragadozókéhoz váltak hasonlatossá. A Két Világ Völgyét követően Hissis számkivetetté vált, és bármit tett, az is maradt. A kudarcba fulladt árulás lemoshatatlan szégyenfoltnak bizonyult, és bár elhalványult, nem tűnhetett el. Ukhyorr élvezettel emlékeztette katonáit tettére minden egyes elhulló Mananyargalónál, akit a magitorok új életre hívtak. - Látjátok! Ezt érdemlik a Mananyargalók! Az árulók pedig azt, amit Ametiszt és az ork fognak kapni! Az áruló kyr és a testőre. Grom négy bosszúszomjas obsornak harapta át a torkát, akik Hissis életére akartak törni a sikertelen szökést követően. A rohamok aztán felhagytak, amikor a többiek rájöttek, hogy a végén úgyis mindenki meghal. Ennek fényében léteztek, hogy minél tovább húzva, minél dicsőbb tettekkel megszerezhessék Aiul vagy Fharrahs helyét. Egyedül a primagitor és Grom nem hittek ebben. Egy esős éjjelen Hissis mindent elmesélt a csendben őrködő Gromnak. A legelején kezdte, lányai halálánál, és egészen Aymír vesztéig jutott. Az ork nem szólt. Ám a következő napon prérikutyát fogott, darabot harapott belőle és a falatot átnyújtotta Hissisnek. A famor soha nem érzett akkora megtiszteltetést, mint amikor Grom megosztotta vele a zsákmányát. Azok után soha többé nem beszéltek a múltról. Hissis pedig nem firtatta, hogy az ork akar-e még a szolgája lenni. Mi értelme lett volna már? 322
BOSZORKANYHADÚR
Mire elérték a romvárost, amelyet Ukhyorr a Mérgek Kútjának nevezett, tizenhármán maradtak az élők közül. Akár a Hatalmasok. így hívták magukat. ***
A romváros falain korom és vér hagyott nyomot, a homokból fehérre kopott csontvázak kandikáltak elő, akár ha vízben úsznának. Félbe tört oszlopok, megcsonkított szoborcsoportok emelkedtek, amerre a szem ellátott. Az éjszaka fényeiben baljós, zöldessárga köd szivárgott elő a romokból, szaga szúrt, marta a torkot. Volt, aki vért köhögött tőle, ám a kipárolgás csak kínzott, meg nem ölt senkit. A Mérgek Kútja. A kőgyűrű a város közepén terpeszkedett, Shulur negyedeit megszégyenítő méretével félbetörte a leomlott falakat, kórókkal teli tereket. A szikla, melyből építették, megfeketedett az évezredek során. Körötte minden más elfonnyadt vagy szétmállott, közelében poshadt vizű halastón remegett a holdfény. Az ölelésében pedig... A Mananyargalók hangyaként rajzották körbe a gyűrűt, amelyet Daychín viharai repesztettek meg az évek során, megtörve a démonkút bilincseit. Az élőholtak előre nyomultak, a magitorok bűvigéket recsegve dacoltak a förtelemmel, amely a gyűrű közepéről okádta a száztizenegyre átkait. A démon úgy festett, mintha félbevágták volna, csontos felsőtestén emberszerű karok markoltak a túl közel merészkedők felé, ám ezek a végtagok számos helyen képesek voltak meghajolni, mintha több könyöke lenne a bestiának. Száj és orr nélküli arcán tintakék bőr feszült, hegyes fülei fejére lapultak. Derekából sárgászöld köd gomolygott elő, mint valami szoknya, úgy omlott alá, fodrai megtöltötték a gyűrűt, csápokat növesztve kúsztak egyre előrébb. Az ősi kyr mágiának hála, a démon csak ereje töredékét fordíthatta a Mananyargalók ellen, ám csapásai 323
LUIS SAUL
alatt így is elolvadtak a zaurakok, mintha savba merítették volna őket. A veszedelemnek azonban, mint általában, ezúttal is több arca akadt. A láncait feszegető démon esszenciája az évek alatt áthatotta a környéket, saját képére formálva élővilágát. A romok között méreglények, savlidércek vertek tanyát, emberderéknyi vastag mérgeskígyók rontottak a száztizenegyre. Ukhyorr úgy masírozott be közéjük, mintha csak Ehhsarymba érkezett volna. Homlokán izzott a szimbólum, és ő fennen kántálta Tharr igéit. A Mananyargalóktól csak egyet kért, mielőtt a démonnak ugrott volna: védjék meg, bármi áron. *
*
«
- Vigyázz! - üvöltötte Árnyék. Az odassyni rabszolgáról senki sem hitte, hogy beteges külleme létére idáig húzza. Főként nem azok után, hogy jobb karját homoki féreg harapta le. Ám a fickó túlélt, és Daychín kegyes volt hozzá. A hiányzó végtag helyén füstszín lidérckéz sarjadt, amely veszedelmesebbnek bizonyult bármely kovácsolt fegyvernél. Hissis az utolsó pillanatban taszította félre Kimérát, mielőtt a kőportól ragacsos méregmassza ledönthette volna a lábáról. A mindig csendes, szikár férfiről csak azután derült ki, hogy a Boszorkánybörtönből emelte ki a tremchar, amikor a Láthatatlan Síkok Kertjében egy tűzelementál kiégette mindkét szemét. A férfi mégis úgy tájékozódott, akár ép szeme világával, Hissis sokáig azt hitte, mágiával teszi. Ám a szagtalan méreglényekkel nem tudott mit kezdeni. A romvárosból sugárzó mágia elfedte őket érzékei elől. A primagitor ellépett a méregzöld entitás elől, kardjával felfelé hasított, a penge cuppanva vágta kétfelé a méreglényt. - Ezt ne merészeld még egyszer! - ugrott talpra Kiméra. Égett arca félelmetessé tette grimaszát. A famor elmosolyodott, és már fordult is tovább, 324
BOSZORKÁNVHADÚR
hogy az őket figyelmeztető Árnyék segítségére siessen. Az obsor Grommal együtt egy néhány ujjnyi vastag, emberforma törmelékdarabot tartva maguk előtt a démonkút felé hátráltak. Vízként fodrozódó savlidérc próbálta életüket kioltani. A teremtmény ostorként hasított végig a sziklán a csápjaival, sistergő, fekete csíkokat hagyva rajta. Hissis körbenézett, tőle nem messze a Sebhelyes és Aquir küzdött egy zaurakkal, akinek orrlyukából és szemgödréből sárgászöld köd szivárgott. Aquir daychíni adottságait fordította az élőholt ellen. Testén szájhoz hasonló, gennyes sebek nyíltak az évek alatt, és bár a férfi elmondása szerint olykor rendkívül csíptek, a belőlük csorgó váladék még az acélnak is ellenállt, ha megszáradt. Hissis Kimérára pillantott, ám a fickó meggondolta magát, nem sietett a segítségére. Árnyék és Grom helyett a gyűrűnél ragadt társai felé lódult. A famor nem is várt mást. - Ketten, ahogy régen, igaz Assahur? - kérdezte. - Na és én? - vonta fel orrát Aymír sértődötten.
- Hátrább az agarakkal, messa! Vegyen példát Mí-
áról és Achelinről. Ez férfimunka! - felelte a testőr, és nevetve rontott előre. Hissis kacaja visszhangot vert a romok között. A férfi két lépéssel a savlidérc mellett termett, és egy csapással levágta az egyik csápját. Kardján sistergett a matéria, de nem tehetett kárt a mágikus fémben. Néhány elszabaduló csepp a kezére fröccsent, Hissis felszisszent. A lidérc nem vesződött azzal, hogy támadója felé forduljon. Egyszerűen két részre vált. Az újonnan született savlény fürgén vetette magát a famorra, Hissisnek alig sikerült ellépnie előle. A lény egy leomlott falnak csattant, és mire ráébredt, hogy elhibázta, addigra fekete foltot égetett a kövekre. - Csak tudnám - vicsorogta Árnyék hogy minek megvédeni az élőholtakat a mérgektől! Hissis előreszegezett karddal várta az újabb rohamot, ám a kezén mart sebet elnézve jobbnak látta taktikát váltani. 325
LUIS SAUL
- Kövessetek! - kiáltotta, azzal meglódult. Grom azonnal engedelmeskedett, Árnyék pedig segítség híján képtelen volt egyedül megtartani rögtönzött pajzsukat. Kétségbeesett kiáltással lódult a többiek után. A talaj remegett a lábuk alatt, ahogyan a démon csapásai megreszkették a romvárost. Nyomukban a sistergés szinte elnyomta a társaik kiáltásait, a mágikus lövedékek robaját. Hissis nevetve rohant végig a lejtőn, amely a gyűrűhöz vitt. Majdnem orra bukott a törmelékben, érezte a tocsogó savlény kavarta forró levegőt, aki egyre közelebb férkőzött hozzá. A tó egy több láb átmérőjű oszlop mögül bukkant elő. Rothadó növények lepték be víztükrét, döglött halak úsztak a felszínén, ám Hissis egy percig sem habozott, szorosan markolva a kardját, belevetette magát. Ahogy sejtette, a savlény túl ostoba volt ahhoz, hogy felfogja a vesztét. Hissis behunyt szemmel, orrát befogva igyekezett minél távolabb evickélni a mögötte csobbanó teremtménytől, a felszínre bukkanva hányingerrel küzdve köhögött, ám diadalittasan figyelte, amint a savlidérc vadul kapálózva feloldódott a vízben. Grom és Árnyék egyszerre csapódtak a tóba, üldözőjük pedig követte ikertestvérét az elmúlásba. Hissis nem várta meg, amíg társai a felszínre evickélnek, a partra úszott. A démon abban a pillanatban hintette be méregzöld füsttel a gyűrű peremét, a közelben harcoló, még élő Mananyargalók felsikítottak, ám hangjuk hamar harákoló fuldoklássá változott. Ukhyorr kántálása felerősödött. A magitorok közül kiváltak páran, és kört alkotva lángot gyújtottak. A talajon repedések futottak végig, s a méreglényekkel együtt jópár élőholtat is elnyeltek. Közeli robbanás rázta meg a levegőt, Hissis dobhártyáját is kis híján berepesztette. A famor csengő füllel fordult a zaj irányába. Sebhelyes egy sziklának tántorodva hevert eszméletlenül, fejéből vér szivárgott. A zaurak, akinek az imént még sárgászöld füst gomolygott az orrából, nem volt sehol, ismeretlen mágia vetette szét a testét olyan erővel, hogy még a talaj 326
BOSZORKÁNVHADÚR
is beleremegett. Darabjai a szélrózsa minden irányába szétszóródtak, ám az őt megszálló, furcsa színű köd lassan fodrozódva kezdett formát ölteni. A kútnál tomboló démon alakját vette fel, de teste áttetsző maradt. Aquir, aki az imént még a Sebhelyes oldalán harcolt, nem volt sehol. Talán a földön húzódó végtelen mély repedések nyelték el.
- Élvezettel fogom végignézni, ahogy az a valami szá-
razra szipolyozza azt a vágott képét! - nevetett Assahur. - Ugyan, Ametiszt!Ezt nem teheted - mondta Aymír. - Már hogyne tehetném? Miatta haltál meg!
- Apám, nem ő miatta kerültél ide, hanem messir Cjenhuran miatt! - Ne merd messirnek szólítani azt a szörnyeteget!
- Ametiszt! Kérlek! Még szükséged lehet rá, ő is légiós!
- Csak egy gyilkos. Akárcsak én - felelte a primagitor, azzal nekiiramodott. Átvetette magát egy lába alatt nyíló hasadékon, elvetődött egy méreglény elől, aki hiába nyúlt utána. - Itt vagyok! - üvöltötte a ködfajzatnak. Két kézre fogott karddal rontott rá, hogy a következő pillanatban a ködtől megszédülve a Sebhelyes mellé rogyjon. A kénszagú kipárolgás, amelyet a fajzat a képébe lehelt, megfosztotta a színektől, a kontúroktól. Hissis hányingerrel küzdött, kétségbeesetten markolta fegyverét, ám minél jobban szorította, annál jobban úgy érezte, hogy semmit sem fog. Egy pillanatra megérintette a körben raboskodó démon keserűsége. Évezredek tébolyult magánya, a megroppanó bilincsek, amelyek a szabadsággal kecsegtetnek, ám a láncot mégsem sikerül eltépnie. És újra felbukkannak a gyötrői, akik rabságra kényszerítették, és az a sápadt bőrű fajzat, akinek egyetlen szeme a homloka közepén izzott. Igen, ő az, ő ütötte bele a szeget a láncába minden ciklusban! Mindig akkor, amikor már csak hajszálnyira volt attól, hogy keletnek indulva felemésszen mindent, ami a szenvedésére emlékeztette. - Apám\ - Hissist lányai sikolya térítette magához. A ködből gyúrt rettenet alig karnyújtásnyira magasodott 327
LUIS SAUL
fölé. A primagitor ösztönösen szúrt az áll alá. A penge ellenállás nélkül szaladt a koponyába, ám igazi kárt nem okozott a teremtménynek. A jellegtelen ködarc hosszában megnyílt, s szilárdnak tűnő, tintakék fogak bukkantak elő vérre éhesen. - Mi a... ? - nyögte a Sebhelyes, aki lassan magához tért. Hissis hátrálni próbált, ám tagjai zsibbadtak voltak még a ködlény leheletétől. Grom érkezett váratlanul. Üvöltése még a holtakat is megdermesztette volna. Kezében megfeketedett sziklacsonkot markolt, rajta izzó, kyr rúnával. Hogy a faldarab, amit magával cipelt, a véletlen folytán akadt-e a kezébe, vagy szándékosan választotta, sohasem derült ki. A rúna hatalmával a fajzat sem dacolhatott. Mozdult, sárga gőzt köpött Gromra, ám a szikla így is telibe találta. A démon esszencia ködpamacsokat hagyva jópár métert libbent hátra, majd egy szoboregyüttesnek csapódva feloldódott a kövek repedéseiben. Az ork felsegítette Hissist. A Sebhelyes elismerő hümmentéssel pillantott a teremtmény után. A kőgyűrű körül az iméntihez hasonló fajzatok nyüzsögtek, egyre többen szivárogtak elő a hasadékokból. A raboskodó démon csalódott morranással küzdött a körötte sűrűsödő manában. A magitorok kántálása lassan az egész romvárost betöltötte. Ukhyorr, dacolva a köddel, a démonkút maradványaihoz térdelve imádkozott. Csókjával illette a szimbólumokat, Tharr kegyelméért és áldásáért fohászkodott, és egyre inkább úgy tűnt, istene meghallgatta könyörgését. A démon megvonaglott, üvöltésétől újra megrázkódott a föld, oszlopok rogytak össze dübörögve, falak dőltek el. A gyűrűből egyre sűrűbben szivárgott a köd. A démon szoknyája vékonyodott, ám odakint majd két tucat ködfajzat öltött alakot. A csontvázak az élőholt Mananyargalókkal karöltve próbálták visszaszorítani őket a gyűrűbe. - Meg kell védenünk a magitorokat - kiáltotta Hissis, füle még mindig zúgott az iménti robbanástól. 328
BOSZORKÁNYHADÚR
- Egy fenét! - mondta a Sebhelyes. - Itt maradunk! Ukhyorr gondoskodik majd a győzelemről. Már így is megtettük a magunkét. - Gyáva féreg! - Eszem ágában sincs itt, a végén elbukni! - Akkor maradj! Grom! - Hissis indult volna, ám a Sebhelyes utánuk vetette magát, s nyakon ragadta az orkot. - Nem mentek sehová! - a kardját Grom oldalának szegezte. - És ha sorshúzás lesz? Ki tudja, hányan buktak el most közülünk! Ha sorshúzás lesz, csak akkor van esélyem, ha elegen vagyunk! - Esélyed? - Hissis elhúzta a száját. - Most is csak magadra gondolsz. Grom megunta a patthelyzetet, kicsavarta a vágott képű kezét, nem zavarta az oldalába fúródó kard. A Sebhelyes vicsorgott. - Elég! Eressz el! - Gyere, Grom! - intett Hissis, és megindultak. - Tudod, Ametiszt... - kezdte az ork. - Ne most! - Várjatok! - kiáltotta a Sebhelyes, s néhány szívdobbanáson belül utolérte őket. Szisszenés hallatszott, Hissisék lába körül sárgás ködfoszlányok bukkantak fel. A köd a földből szivárogott elő, mintha a teremtmény alattuk kúszott volna a járatokban. A kántálás a gyűrű közelében abbamaradt. A primagitor felkapta a fejét, ám mielőtt felfoghatta volna a történteket, minden eddiginél nagyobb rengés rázta meg a romvárost. Szobrok hasadtak ketté, a falak kőgörgetegként görögtek végig a lankákon. Hissis elveszítette az egyensúlyát, és előrebukott. Reccsenést hallott, először azt hitte, csontja tört, ám fájdalom nem követte a zajt. Nem ő volt az egyetlen, aki elzuhant. A zaurakok mintha most keltek volna ki a sírból, esetlenül próbáltak talpra állni. A rengés épp olyan hamar elült, mint ahogyan született. A méreglények és savlidércek még nem adták fel, 329
LU1S SAUL
ám a sárgászöld köd, amely szellemként szállta meg a Mananyargalók élőholtjait, visszaszivárgott a démon börtönébe. A sivító hang közepette Hissis alig hallotta meg a kiáltást. - Ametiszt! Talpra ugrott, a hirtelen mozdulattól csaknem a hasadékba szédült, amely az imént nyílt a háta mögött. A repedés épp a sarkánál ért véget, feneketlen mélyéről zöldes gőz szivárgott elő. Sebhelyes és Grom, karnyújtásnyira a peremtől, a hasadék falában kiálló földrögökbe kapaszkodtak. Az ork vicsorogva próbált fogást találni, hogy felhúzza magát, mindhiába. A mérgező gőz, mintha egy fújtató szippantotta volna magába, szisszenve tűnt el a rögök között. A Sebhelyes lihegve meredt a famorra a tátongó mélység felett. - Segíts! - Dögölj meg! - mondta Aymír.
- Hadd zuhanjon! Kettejüket úgysem bírod el - As-
sahur karba fonta a kezét. - Le akarsz lökni, igaz? - a Sebhelyes vihogni kezdett. - Ugyan, legalább a tetememet húzd ki! A Sápadt Légió katonája akarok lenni! Hissis elhúzta a száját. - Árnyék! - kiáltotta. - Meghalt - préselte ki a fogai között Grom. - A tó magába nyelte. A primagitor a gyűrű felé pillantott. Sebesülteket keresett, de csak élőholtakat és méreglényeket látott. - Apám! - Mía lépett elő, s szelíden megérintette a primagitor vállát. - Hagyjatok! - Apa! - Achelin követte testvére példáját, megölelték az apjukat. Hissisen kellemes bizsergés futott végig, lelohasztva a lelkében tomboló lángokat. Sóhajtott. - Legyen. Hasra vetette magát, mindkét kezét a mélybe nyújtotta. A Sebhelyes azonnal a jobbja után kapott, meg330
BOSZORKÁNVHADÚR
markolta a csuklóját. Grom kis híján az ismeretlenbe bukott, ahogy a segítő balért nyúlt. Csak Hissis ujjait érte el. Marka akár a satu, úgy szorította a famor kezét. - Köszönöm - vigyorgott a Sebhelyes. - Csak a sorshúzás miatt teszem - vicsorgott Hissis. - Hogy nagyobb... esélyem... maradjon... túlélni... Másszatok! A vágott képű kapkodva rúgta el magát a faltól, ám lába alól kifordult a rög. Körme véres sebet ejtett a primagitor karján, amint jó kétarasznyit rántott Hissisen. A famornak a bordája közé ékelődött a hasadék pereme. Alig kapott levegőt. Tüdejében egyre növekedett a fájdalom, de képtelen volt tenni ellene. Karjai szinte tőből kiszakadtak, prüszkölve tartotta a jó két mázsányi súlyt. Tudta, hogy ha Daychín nem formálta volna át az elmúlt években, nem bírta volna el társait. - El ne engedj, hallod! - kiáltotta a Sebhelyes. Hissis tudta, hogy patthelyzetbe került. Képtelen volt erőt kifejteni a kényszeredett pózban, ám sem a vágott képű, sem az ork nem tudott kellő fogást találni izzadó karján. Gromra pillantott. Az ork átérezhette reménytelen küzdelmét, mert szeméből beletörődés sugárzott. - Obsor vagyok - mondta. A szellemek hallgattak. Hissis vicsorogva próbálkozott újra és újra, hogy felszínre segítse társait, de úgy tűnt, a vidék összeesküdött ellenük. A földrögök sorra kifordultak a bajbajutottak lába, karja alól. A primagitor a szellemekre sandított. Ott álltak a verem peremén, beharapott ajkakkal bámultak a mélybe. A vágott képű megérezhette a famorban lappangó csüggedést, idegesen förmedt rá. - Ne merészeld, hallod!? - Dühödten próbált újra támasztékot találni, ám a föld rendre kipergeti lába alól. - Hallod? Tartozol nekem! - Tartozom? - vicsorgott Hissis. - Mit gondolsz, kinek köszönheted, hogy itt vagy? 331
LUIS SAUL
Ukhyorr téged is széttépetett volna, ha nem szólok! Tharrnak hála, beérte a nővel meg a strateggiorral! Figyelsz rám, Ametiszt? Megmentettem az életed! A priamgitor elmosolyodott. - Hazudsz - préselte ki tüdejéből a levegőt. - Ukhyorr átkozott. Képtelen ártani az élőknek, amíg le nem telik az öt év! - Hissis! - Búcsúzz, Sebhelyes... - Hissis! Te tetves áruló! - Nem leszel Sápadt Légiós... -Ne! - Még holtként sem! A Sebhelyes fájdalmasat rántott Hissis jobbján, de mielőtt megragadhatott volna bármit is, a primagitor elengedte őt. Csalódott üvöltéssel zuhant a mélybe, hangját tompa puffanás zúzta szét. - Grom! Az ork megragadta a felszabaduló kart. Hissis a fogát szorítva, csukott szemmel tűrte, hogy társa újabb és újabb fogást találva az ő testét használja kapaszkodónak. Amikor végre felért, mintha a mellkasára gördített szekeret toltak volna odébb a famorról. - Köszönöm - rebegte az ork. - Grom soha nem látott még olyan urat, aki megmentette a szolgáját. Hissis a hátára fordult, sajgó oldalára szorította a tenyerét. Kiélvezte, ahogyan a vizes ruha a testéhez tapadt, a hideg föld lehűtötte. Csak most tűnt fel neki, hogy valahol elhagyta a kardját. Tüdejébe szívta a romváros kőpor- és kénszagú levegőjét, és hamiskás mosollyal csak annyit mondott: - Még nem vagy a szolgám. *
# «
A démon nagyobb pusztítást végzett, mint ahogyan azt Hissis gondolta. Bár úgy tűnt, a fenevad ereje alig haladta meg a primagitor hatalmát, a romok között megbúvó teremtmények megtizedelték a Mananyarga332
BOSZORKÁNYHADÚR
lókat. Ukhyorr még a veszteségeket számolta, amikor Hissis már tudta, az élőkre újabb próba vár. Mindössze négyen maradtak. A Hatalmasok szép sorban elbuktak. Volt, akinek még a tetemét sem találták meg. Árnyékot végleg elnyelte a tó, Cápát, a pengevigyorú toronit a savlények oldották fel. Hissisnek és Gromnak sikerült kellően távol maradni az ütközettől. Mire igazán belemelegedhettek volna, vége lett. Rajtuk kívül Áquir és Pteropta élte csak túl, ám a tetovált hátú obsorra már alig lehetett ráismerni. Arca péppé változott, akár csak fél teste, amely még akkor is gőzölgött, amikor fájdalmasan nyögve a többiek mellé rogyott. Négy. Balszerencsés szám. Sorsuk az élőholtak kezében volt. Ha ők is párosan lesznek, a sorshúzás fog dönteni, és a magitorok végzik el a piszkos munkát. Átkozott kiskapuk - gondolta Hissis. Ukhyorr azért csak-csak áthágta valahogy a szabályokat. Ki tudja, talán valóban ő maga volt a káosz. Ám ha az élőholtak páratlanul maradtak, akkor hiába a kimerültség, a halálfutás várt rájuk. Fharrahs és Aiul szerepét pedig Ukhyorr egy ideje Daychínra bízta. Akit a vidék engedett visszatérni, arra úgy tekintett, hogy Tharr áldását hordta magán. A három férfi és az ork hím démonokat ábrázoló szoborcsoport alatt üldögélt. Hissis bizarrnak találta a hasonlóságot köztük és a kőből faragott teremtmények között. A zaurakok, gahulok és még ki tudja miféle élőholtak, amikké az egykori toroniak váltak, némán szemlélődtek. A magitorok a zászlóhordók között húzták meg magukat, az ő számuk is megcsappant az elmúlt időszakban. Mennyien is voltak? Hissis már nem emlékezett rá. Ukhyorr az ékszereivel babrálva érkezett vissza hozzájuk. Végighordozta tejfehér szemét az élőkön, majd előkotorta palástja alól a varázserszényt, amelyben az üveggolyók lapultak. Mondani akart valamit, aztán csak elmosolyodott és Gromnak nyújtotta az erszényt. - Húzz! 333
LUIS SAUL
Az ork Hissisre pillantott mielőtt beletúrt az iszákba. Markát összeszorítva emelte ki kezét. A többiek közelebb húzódtak, Pteropta fájdalmasan nyögött, talán azt kívánta, hogy neki jusson a bíbor golyó. Grom sóhajtott, szétnyitotta az ujjait. Sártól koszos tenyerén úgy feküdt az áttetsző golyóbis, akár a gyöngy a kagylók szájában. Az ork megkönnyebbülten sóhajtott. Ukhyorr bólintott és továbblépett. - Húzz! - parancsolt Hissisre. A famor szíve a torkában dobbant. A primagitor úgy nyúlt az erszénybe, mintha először tenné. Bőrét szinte égette az érdes szövet, hátán a hideg futkosott, az áporodott levegőtől felkavarodott a gyomra. Tapintására összekoccantak a golyóbisok. Mindhárom ugyanolyan hűvösnek, épp annyira gömbölyűnek érződött. - Ne, ne azt! - súgta Achelin. - Inkább az előzőt! - mondta Aymír. - A harmadikra rá sem néztél! - érvelt Assahur. - Hallgass a megérzéseidre! - tanácsolta Mía. - Elég! - fakadt ki Hissis. A többiek meglepetten kapták fel a fejüket. A famor mély levegőt vett, és kikapta az első markába akadó golyóbist. Keze megremegett, miközben szétnyitotta az ujjait... ...az idő egy sóhajnyira megfagyott... ...és amikor megpillantotta a gyöngyöt, minden erő kifutott a lábából. Vörös.
Elbuktam!
Ez volt az első gondolata. Hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy fusson. Minél messzebb, talán a romok között megbújhat! Túlélni valahogy ezt is! Lába azonban mintha kővé változott volna, nem engedelmeskedett. - Na, végre, Ametiszt! - kacagott Ukhyorr. - Na, végre! Aquir megkönnyebbülten lélegzett fel, Pteropta csalódottan sóhajtott. 334
BOSZORKÁNYHADÚR
Grom gondterhelten toporgott, pillantása találkozott leendő ura riadt tekintetével. Elbuktunk - súgták a szellemek. A magitorok tettre készen léptek előre. Az ork váratlanul mozdult. A homoki kígyók fürgeségével kapott a bíbor golyó után, és mire Hissis eszmélhetett volna, a gyöngyöt a szájába vette, és lenyelte. A saját golyóbisát nyomta a famor markába. - Grom! - Hissis elkerekedő szemekkel meredt a társára, aki büszkén húzta ki magát a vezér előtt. Ukhyorr keze ökölbe szorult a zsákon. - Mit műveltél, ostoba obsor? Az ork nem felelt, farkasszemet nézett Ukhyorral. - Árulók vagytok mindketten - mondta a vezér. A légió szégyenei lennétek! Nem hagyom, hogy betehessétek a lábatokat oda! Aquir és Pteropta egymásra pillantott. Ukhyorr elvicsorodott. - Hát jó! A számok helyreállnak így is! Tharr téged akart, Ametiszt, de ez a büdös ork kijátszotta őt! - Amint kimondta, az élőholt elnevette magát. - Nocsak, csak tanultok valamit! Még Tharrt is kijátszottátok! - Jókedve hamar elillant. - De engem nem fogtok! Aquir, Pteropta! - A két férfi vigyázzba vágta magát, ám a tetovált hátú alig bírt megállni a lábán. - Adjátok oda a kardotok ezeknek! Aquir azonnal az ork kezébe nyomta a rövid pengét. Pteropta a primagitorhoz bicegett, a famor csak vonakodva vette át a fegyvert. - Tharr dönteni fog - közölte Ukhyorr. - Ostobák! A magitorok kiváltak az élőholtak közül, szűk kört vontak Hissis és az ork köré. - Harcolni fogtok! - mondta a vezér. A famor a pengére pillantott. Élni akart, és tudta, hogy Grom sem akar mást. Dicsőséget szerezni népének, bebizonyítani, hogy különb szolgája lehet az uraknak bármely más toroninál. - Grom soha nem mondta el, miért állt igazából Ametiszt mellé - mondta a hím. - Akkor este, amikor 335
LUfS SAUL
Agrommot rám nézett a te szemeiddel, megmutatta Gromnak, hogy eljön ez a pillanat. Hissist jeges fuvallat legyintette meg. - Grom... A romok között a farkasszellem vonyított. - Megmutatta nekem, hogy egy obsor hogyan válik pietorrá ott is, ahol nem számítanak már a rangok. - Grom! - hasított Hissisbe a felismerés. - Népem büszke lesz rám, amiért életemet adom egy famorért! - Grom, ne! A primagitor későn mozdult. Az ork maga felé fordította a kardot, és két kézre fogva azt, mellkason szúrta magát. Ukhyorr tapsolt, Hissis remegve ugrott a hörögve összerogyó Gromhoz. - Mit tettél? - Kétségbeesetten húzta ki társából a kardot, balját a sebre szorította. A hordónyi mellkasban egyre tompábban lüktetett a szív. - Én csak egy átkozott obsor vagyok! Soha nem leszek újra famor! Legfeljebb pietor lehetek! Az ork bágyadt mosollyal szorította meg a primagitor ruháját. - Jól döntöttem - somolygott. - A víz a szemedben megmutatja. Hissis alkarjába törölte az arcát. Újra elátkozta magát, amiért elpazarolta minden varázshatalmát a Két Világ Völgyében. Megmenthette volna Gromot! - Ha majd vége lesz - lihegte az ork -, meséld el, hogy mit tett Grom! Ugye, elmeséled nekik, Ametiszt? - Elmesélem. ' - Bosszuld... meg... a falkádat! - Tharr nevére, Grom! Te is itt hagysz? - Hissis remegő kézzel túrt az ork sörényébe. - Jól van ez így. A szolga meghal az uráért - nyögte, tekintetéből kifakult a ragadozók tüze. - Most már... a szolgád... vagyok? Teste megfeszült, Hissis tenyerét elöntötte a kyrekénél forróbb, sűrű vére. 336
BOSZORKÁNYHADÚR
- Nem, Grom - mondta a famor. - A barátom lettél. Az ork elmosolyodott, azután örökre lehunyta a szemét. Ukhyorr lépett melléjük tapsolva. - Rododa színészeknek kellett volna mennetek a Légió helyett! Szép alakítás! Hissis vicsorogva ugrott talpra, és minden dühével a vezérnek rontott. Kardját újra és újra a testbe döfte. A pap kacagva tűrte a sebeket, azután megelégelte a dolgot, s homlokán felizzott a szimbólum. Hissis görcsök közt vergődve a földre rogyott. Ukhyorr föléje hajolt, kinyitotta az iszákját, a mágikus gyöngyök megjelentek a zsák fölött, a mélyére hullottak. A vezér beletúrt az erszénybe, kiemelte a bíbor golyót. - Ezt tisztítsátok meg! - hajította oda a magitoroknak. - Az orkot pedig állítsátok csatasorba. Sietnünk kell, mielőtt lejár az időnk! - a famorhoz fordult. - Ne aggódj, Ametiszt! Hamarosan vége lesz. *
*
*
Hissis mindennap azt várta, hogy Grom felbukkanjon lányai, Assahur és Aymír mellett. Ám míg teste ott menetelt a zaurakok között, szelleme végleg eltűnt. Ukhyorr nem engedte, hogy a magitorok az igazán erős élőholtak közé emeljék az orkot. Á vezér szemében ő is csak egy áruló volt, ám a démonkútnál vívott ütközet veszteségei után nem engedhette meg magának a pazarlást. A primagitor Grom példáját követve minden éjjel Agrommothoz fohászkodott. Az emlékeire hagyatkozva dúdolta a hekka dalait, hogy adjon neki erőt és kitartást. Már túl sokan haltak meg az ügyéért, úgy érezte, lelke darabokra szakad, ha végül elbukik. A manaugrások lassan kilúgozták belőle az érzelmeket, Aquir és Pteropta sem volt több számára, mint olyan élőholtak, akik még lélegeztek. Magát sem tartotta többre. Épp csak annyival, hogy komoly indokot tudott a túlélésre. Már nem akart pietorrá válni. Csak egy kést akart, és a pillanatot. 337
LUIS SAUL
A táj a romvidékből visszaváltozott a kiismerhetetlen dombsággá, majd a kórórengeteggel teli pusztává. Ukhyorr egyre gyorsabb tempót diktált, Hissis sokáig azt hitte, újabb száztizenegy vagy másik démonkút vár rájuk. Ám amikor megpillantotta a rőt hegyvonulatot, hosszú idő után először ismét elevennek érezte magát. Az Erchag. A Mananyargalók szó nélkül haladtak egyre közelebb a hegységhez. Úgy festettek, mint egy szakasznyi a Sápadt Légióból, noha az Avatás még váratott magára. Aquir megélénkült a sziklák láttán, Pteropta azonban nem csak testében, szellemében is elveszítette emberi vonásait. Közeledve az Erchaghoz minden lépés újabb cseppet jelentett a kétely gyarapodó kupájában. Hissis jól emlékezett Ukhyorr kijelentésére: senki sem éli túl. A hegy pedig épp elég messze magasodott még ahhoz, hogy a vezér betarthassa az ígéretét. Ráadásul a famornak fogalma sem volt róla, vajon mennyi van még vissza a kiképzésből. Ahogyan haladtak kifelé Daychínból, Ukhyorr felhagyott a manaugrásokkal. Talán hatalma csak a tartomány szívében teljesedett ki, talán tartalékolta az erejét. Akárhogy is, visszatért az ismerős menetelés, amely az első napok emlékeit átszínezve jó érzéssel töltötte el Hissist. Elég volt csonka baljára néznie, vagy a négy kísértetre, akik szótlanul követték őt, másoknak láthatatlanul, hogy tudja, mi minden változott. A száztizenegy meg sem állt a hegyvonulatig. Hissis tüdejében bennszorult a levegő, amikor a hasadékokon áthaladva felpillantott a hatalmas sziklafalakra. Az Erchag gyomra úgy festett a repedésekkel, a féregvájatszerű folyosóival, szűk völgyeivel és árkádjaival, akár egy labirintus. Az üregekbe bokrok telepedtek, a völgyekben színes, bizarr formájú virágok nyíltak, szikláin zerge ugrált. Daychínba visszatért az élet, és visszatért a halál. A Mananyargalók hullaszagot húzva maguk után, a dögevő madarak árnyékában meneteltek a megté338
BOSZORKÁNYHADÚR
pázott zászlóhordókat követve. Veszélyes meredélyen ereszkedtek alá, akadt, aki a mélybe zuhant, hogy aztán percekkel később, kifacsarodott tagokkal, de újra csatlakozzon társaihoz. A meredélyt szűk járat követte, a sziklát mintha gigászi penge hasította volna ketté, a falak tükörsimák voltak, mindössze a változó színezetű rétegek szabdalták. A vájat keskeny katlanba vezetett, és amikor Hissis megpillantotta a mélyén szunnyadó hasadékot, tudta, hogy megérkeztek. Megfeketedett peremű, majd tíz láb magas repedés hasított barlangot a katlan falába. Szegélyein moha burjánzott, közöttük tenyérnyi levelű kúszónövény vert tanyát, indái a barlang mélyére nyúltak. A hasadékból erjedt bűz áradt, a barlang szájánál bokáig érő pára hömpölygött. Hissis érezte az elméjének feszülő mágiát. A sziklaporos talajt kavicsokból rakott szimbólumok díszítették. A katlan az ég felé szélesedett, peremén a repedések látszólag szabálytalanul követték egymást, ám a napfényt úgy hasították csóvákra, hogy az minden órában a rajzolatok valamelyikére vetüljön. A száztizenegy menetelése visszhangot vert a katlanban. Ukhyorr megálljt parancsolt seregének. - A változás utolsó kapuja - A vezér hangjából őszinte csalódottság érződött. - Tudjátok, miért rettegik annyian a Sápadt Légiót? - A pap az élőkhöz fordult. - Mert könyörtelen? - kérdezte Aquir bizonytalanul. A pap a fejét ingatta. - Mert a katonáit már nem köti gúzsba az élet és a fájdalom. Korokon át képesek küzdeni ellenségeikkel, és soha sem felejtenek. Tudjátok, mi ez? Aquir Hissisre pillantott. A primagitor hagyta, hadd válaszolja meg a vezér a saját kérdését. - Én sem tudom, de katonák százait nyelte el nyomtalanul az évszázadok során: papokat, toroni testvéreinket. - Ukhyorr eltűnődött. - Mára talán rajtam kívül senki sem tud a létezéséről. - Tekintete összeszűkült. - Úgy rejtőzik, akár a vérnyelők. Ez a hasadék él, lélegzik 339
LUIS SAUL
és harcol. De én tudom, mit akar. Meghúzni magát az eljövendő kor hajnaláig. Várja a pillanatot, hogy feléledhessen, és mocskát Toronra zúdíthassa. A vezér intett, az élőholtak utat nyitottak Hissiséknek. - Hiába küzdöttem, hogy felfedjem a hasadék rejtélyét. A rajzolatoknál tovább nem jutottam soha. Biccentett Ukhyorr az élőknek, hogy lépjenek előre. A mágia, amely óvja, nem enged át holt anyagot, csakis az élet szikráját. Hissis gyanakodva lépte át a legközelebbi kavicsvonalakat. - Egyedül ti vagytok képesek kideríteni, mi rejlik odabent! És meg fogjátok tenni! Toronért és leendő uraitokért. Aquir a kavicsokat piszkálta, úgy tűnt, nem bírja megmozdítani őket. Hissis Pteropta közelében maradt. A tetovált hátú gélemként gyalogolt be a katlan közepére. A primagitor a hasadék bejáratát fürkészte. Ahogy közelebb merészkedtek, elfogta a balsejtelem. Hátat fordított a barlangnak. A Mananyargalók élőholtjai ütközetre kész seregként álltak a kavicsok kijelölte vonal mögött. Középütt, hátukon kék zászlókkal a csontvázak, előttük bíbor palástjában Ukhyorr. A magitorok a zaurakok gyűrűjében, a bal szárnyon, míg az egykori obsorokból lett élőholtak jobb oldalon álltak. Foszló arcuk közönyt sugárzott, némelyikük anyagtalan testével társába olvadt, furcsa kreatúrákat hozva létre. A katlanban csend honolt, csak a dögmadarak vijjogtak éhesen odafent. - Tulajdonképpen mit akarsz tőlünk? - kérdezte Hissis. Ukhyorr meglepetten fonta karba a kezét. - Nem kérdéseket - felelte morózusan. - Bizonyítsátok be, hogy ötszáz év után ti vagytok az elsők, akik megérdemlik, hogy élve vonuljanak vissza Ehhsarymba az én vezényletem alatt! Ha túlélitek a barlangot, a dicsőség vár rátok! Hissis figyelmét nem kerülte el az élőholt szemében villanó furcsa fény, de nem kérdezett többet. Csak ab340
BOSZORKÁNVHADÚR
ban bízott, hogy a vezért sújtó átok megmenti őket attól, hogy közvetlenül a halálba sétáljanak. Afelől azonban nem volt kétsége, hogy bármi is legyen abban a barlangban, minden eddigi megpróbáltatásuk közül talán a legnehezebbnek bizonyul. *
*
*
A bokáig érő pára hidegen ölelte őket körbe, Hissis gyakran érezte úgy, hogy a mélyén valami bele-belecsimpaszkodik a lábába. A falak nyirkosán csillogtak, a plafonon burjánzó növények gyökerei szőrként meredeztek a torokszerű járatban. Fény már egy sugárnyi sem jutott a mélységbe, ahol jártak, ám Daychín adománya, az éjjellátás megkönnyítette a Mananyargalók dolgát. Az árnyék sűrű lilának, az idomok kékesen csillanónak látszottak, az anyagtalan pára pedig vörösnek, akár a vérpermet. Pteropta ment elől. Kahré gépszolgájaként gyalogolt egyre mélyebbre. Aquir és Hissis mögéje húzódott, s tisztes távolságban követték társukat, hogy menekülhessenek, ha netán csapdába rohanna. A tetovált hátúval ellentétben számukra nem volt mindegy, hogy élve vagy holtan térnek vissza az Erchag gyomrából. Hissis óvatos léptekkel követte Pteroptát, kardját, amelyet Grom halála után zsákmányolt, kivonta. Elcsitította a körötte nyüzsgő szellemeket; Aymír durcásan, Assahur kötelességtudóan sétált mellette. Lányai egykedvűen nézelődtek. A primagitor fülelt. A plafonon csüngő folyondárok megzizzentek, a beláthatatlan folyosókanyarulatok mögött neszezés kélt. Aquir csosszanásai becsapódó katapultlövedéknek hatottak. Hiába, a kiképzés meghalni tanított, nem lopakodni. Az első rajzolatok egy cseppkövektől szűk járat után bukkantak fel. Hissis éppúgy nem ismerte fel őket, mint a bejárat előtti kavicsmintákat, ám furcsa borzongás kerítette hatalmába. A nyirkos falakról szörnyarcok domborművei vicsorogtak, úgy néztek rájuk, ahogy 341
LUÍS SAUL
a betolakodókra szokás. Hissis megtorpant, Aquir félreérthette mozdulatát, ő is megállt, gyanakodva kémlelt körbe. - Mi az? - kérdezte. Hissis a domborművekhez lépett, óvatosan megérintette őket. Hűvös vizet érzett, mintha a szikla izzadt volna. Az arcok ilyen közelségből emberibbé váltak. Úgy tűnt, embernek születhettek egykor, míg az idő vagy valamely sötét praktika el nem bánt velük. - Mondd már! Mit találtál? - Aquir idegesen forgolódott. - Semmit - mondta Hissis. - Csak azon tűnődöm, vajon Ukhyorrnak valóban nincs fogalma arról, hogy mi van idebent? - Ha tudsz valamit, ideje, hogy elmondd, Ametiszt! A famor odébb rúgta a pára foszlányait, felbukkantak az alattuk rejtőző arcok. - Lehetnek vagy félszázán idebent. - Akkor jobb, ha kinyitod a szemed, mert én nem kerülök közéjük - köpött Aquir. - A Légióban a helyem! Hissis elmosolyodott. A szörnyalakok mintha osztoztak volna örömében. - Ukhyorrnak igaza volt. Ez a barlang lélegzik. A kövek... Szisszenés hallatszott, mindketten felkapták fejüket. A hang a tovább nyíló hasadék felől érkezett. A két férfi egymásra nézett. - Pteropta! - bökte ki Aquir, ám abban a pillanatban lódult is tovább a társa után. Hissis sem tétovázott. Átpréselte magát a hasadékon, s amint átért, gyomra görcsbe rándult. A teremben, ahova érkeztek, szinte délibábként remegett a mana. Az éjszakai látást is elhomályosította, ám Hissis még így is jól kivehette a cseppkövek alatt álló obeliszkeket. A hat ember magas kövek, egy képzeletbeli hatszög csúcsain álltak, az idő mit sem fogott rajtuk. A cseppkövek egyre növekvő tüskeként, több gyűrűben, mégis szabálytalanul meredeztek, beterítve az egész csarnokot. Akadt, ahol összeértek plafonról csüngő társaikkal. 342
BOSZORKÁNYHADÚR
A pára a repedéseikből gomolygott elő, vízként folyt végig az oldalukon, egészen a földig, ahol tócsába gyűlt, s beleolvadt a többi pocsolyába, tavat képezve odabent. Hissist az esőáztatta föld illata csapta meg. Mintha alkalmi sírjába feküdne, a bőrén érezte a rögök közt motoszkáló rovarokat. Újabb szisszenés hallatszott a sötétbe vesző csarnok mélyéről. A primagitor hátrált egy lépést a hang hallatán, lába alatt elroppant valami. Elkergette a ködöt, fehér koponya vigyorgott rá a földről. Óvatosan lépett beljebb az obeliszkek irányába, próbálta kitapogatni a pára alatt rejtőző veszélyeket. Rengeteg csont hevert szanaszét a barlangban. Aquir bevette magát a cseppkövek közé. - Pteropta! - suttogta. - Pteropta! Hissis hátrapillantott, vajon a társuk valóban erre jött-e? Ám a bejárat helyett vaskos sziklafallal találta magát szembe. Odalépett, tenyerét a kőre tapasztotta, repedést, titkos járatot keresett, de nem talált semmit. A hasadékot a föld nyelte el. Hissis torkát jeges kéz cirógatta. Roppanás hallatszott, árnyék moccant a cseppkövek között. Aquir ugrásra készen mozdult, ám az embernyi sziklaujjak között Pteropta bukkant fel. Szétmart arca közönyt sugárzott, kardját maga mellett lógatta. Megállt az obeliszkek közelében, és nem mozdult. A Mérgek Kútja óta gyakorta csinálta ezt, gólemmé vált, már csak az különböztette meg az élőholtaktól, hogy még vert a szíve. Aquir a falhoz húzódva eltűnt a sötétben. Néhány perc múlva némileg megkönnyebbülten támaszkodott neki az egyik cseppkőnek. - Nincs tovább járat, csak kő. Némelyikük olyan, mint egy szobor, amit alig kezdtek el kifaragni, de semmi több. Forduljunk vissza, más járatot kell keresnünk! Hissis a csontokkal babrált. Újra felhorgadt benne a vágy a mana iránt, volt idő, amikor egyetlen érintéssel képes volt kicsalni a holttestek minden titkát. A szellemekre pillantott. Követői szinte teljesen kifakultak a valóságból, rettenet sugárzott belőlük. 343
LUIS SAUL
- Nem tudunk visszamenni, a barlang bezárult mögöttünk - közölte. - Még ehhez is ostoba vagy? - Aquir nem hitt a fülének, odasétált, ahol az imént bejöttek. Körbetapogatózott, ám ő sem találta meg a hasadékot. - M i a... ? - Foglyok vagyunk, Aquir. És ami a kijutást illeti... - A primagitor megemelte a kezében lévő koponyát, amelyről még az idő sem tudta letörölni a kárörvendő vigyort. Szövet súrlódott, Hissisék a hang irányába fordultak. Pteropta a nyakához emelte kardját, és egy határozott mozdulattal elvágta a torkát. Társai megrökönyödve nézték végig a jelenetet, esélyük sem volt megakadályozni a történteket. A tetovált hátú férfiból megkönynyebbült sóhaj szakadt fel. Tekintete örömet sugárzott, és reményt. Térdre, majd arccal a földre rogyott, a köd elfedte a tócsába gyűlő vérét. Aquir és a famor jó darabig mozdulatlanul álltak. Hissis először a csarnokban remegő mana befolyását sejtette, valamely szemmel láthatatlan teremtményt. Ám a mozdulatlan páratengert nézve ráébredt, Pteropta régóta dédelgetett vágyát válthatta valóra. Megváltotta a lelke szabadságát. Nem csak szenvedéseitől, de a Sápadt Légiótól is megszabadult. Ukhyorr magitorainak hatalma nem érhetett a barlang mélyére. - Szerencsétlen! - köpött Aquir dühösen. - Örülj neki, hogy ezt tette. A húsával hetekkel nyújtotta meg az esélyeinket arra, hogy kijussunk! - Vagy a szenvedésünket. - Aquir elkente az egyik sebének váladékát, fintorogva törölte ruhájába a kezét. - A számok rendje felborult, Ametiszt. - Sokat sejtetően emelte fel a kardját. Hissis nem vett tudomást a fenyegetésről, megsimította a köveket. Langyos lüktetést érzett, a szellemek ijedten húzódtak hátrébb tudata legmélyére. Aquir az obeliszkeket vizslatta. Éjjel látó szemüknek obszidián faragványoknak tűntek. A cseppkövekből kioldódó mészkő az idővel karöltve dudorokat, barázdákat for344
BOSZORKÁNVHADÚR
mázott rájuk, ám még így is felsejlett az alattuk rejtőző tökély. Úgy domborodtak, akár a kristályok. - Primagitor! - suttogta Assahur. Hissis felkapta a fejét. Langyos fuvallatot érzett, a karján felállt a szőr. Halk búgás töltötte meg a csarnokot, Aquir ijedten hátrált el az obeliszkektől. - Tharr nevére! A búgásba sustorgás vegyült. Szívdobbanás múlva mintha kő roppant volna. Hissis előreszegezett karddal forgott a tengelye körül. A mennyezetről lelógó cseppkövek akár egy vasszűz szögei, a hegyükről vérként csöppent alá a pára. A búgás erősödött, az obeliszkek felől érkezett. Hissis képtelen volt levenni a tekintetét a felettük meredező kődárdákról. A pára úgy vonaglott, akár egy kígyó. Elvékonyodó farka erősen kapaszkodott a cseppkövek csúcsába, ám fején széttárta a csuklyát, torz emberi arcokkal vicsorgott alá. - Mi ez? - kiáltotta Aquir. Hissis megnyalta kiszáradó száját. A bokájánál kavargó párából karok, fejek bukkantak elő. Mintha vízből emelkednének ki, hínárhajú, ráncos képű alakok egyenesedtek fel. A primagitor a búgó obeliszkekre pillantott. A kőlerakódások megrepedni látszottak. Levegő tört fel alóluk, elkergette a tejfelszerű ködöt, s egy szívdobbanásnyira felfedte Pteropta holttestét. - A vér! - hasított Hissisbe a felismerés. A tetovált hátú életereje beindította a csarnokban szunnyadó mágiát. Akár egy tűzrobbanás heve, Hissis elméjét iszonyú forróság öntötte el. A szellemalakok egyik pillanatról a másikra változtatták helyüket, mintha teleportálnának. Szárnysisakos lovagoknak tűntek, majd tollakkal ékes sámánnak, vaskos férfiassággal megáldott termékenységistennek, telt keblű asszonynak, aki csábosán int ujjával. A csarnok szép lassan szilánkjaira hullott. Hissis képtelen volt talpon maradni. Hányingerrel küszködött, a világ hullámzani kezdett körülötte. A cseppkövek festett testű alakokká formálódtak, mintha agyaggal 345
LUIS SAUL
kenték volna be őket, bőrük repedezett. Táncot jártak, görbe késekkel hadonászva kurjantottak az égbe. Azután aranyló alakokká változtak, szétfolytak akár a higany, majd újra egybegyúrta őket a szellő. - Ametííííííííííííszt! Aquir teste mozdulatlanul állt a látomás közepén. Csillámló palástba öltözött, rideg tekintetű férfiak állták körbe, és egy asszony, akinek szépsége elvakította az aranyló izzást. Csak az arcuk tűnt időtlennek, a testük folyton változott. Köpenyük hol a csillagokat, hol véres háborúk képeit tükrözték. Hissis torka elszorult, amikor a minták között felismerte véreit, a kyreket. Ráébredt, miért volt ismeretlen számára a csarnokban rejtőző mágia. A hat crantai entitás hirtelen csapott le Aquirra. Egymást félretaszítva martak a férfi teste után. Karmokká görbülő ujjaik a férfi testébe hatoltak, mégsem fakasztottak vért. - Ametíííííszt! - Aquir lelke sikítva emelkedett ki a testéből. A primagitor mintha maga is cseppkőbe fagyott volna, bénultan nézte, amint a hat crantai ízekre tépi társa szellemét. A foszlányok alighogy elillantak, a hat alak kéklő köddé változva próbált beszivárogni a még mindig szoborként álló test homlokán és szívén, a tudat és test legfőbb kapuin. Aquir porhüvelye megfeszült, majd néhány szívdobbanás alatt elsorvadt. A kéklő ködfelhő visszaváltozott a crantai entitásokká, a hat alak úgy meredt egymásra, mintha ősi ellenségek volnának. A csarnok egy villanásnyira megmutatta önmagát. A sötétség szerteillant az obeliszkek mélyéről sugárzó fényben. A pára a hat oszlop közé gyűlve örvénylett, mögötte egy másik világ derengett. Kék tollú keselyűk szárnyaltak a mana hullámain, vércsesikolyú vadászok hajították manadárdáikat a csarnok mennyezetének. Aztán a hat alak Hissisre pillantott. A primagitor úgy érezte, legrosszabb rémálmába csöppent, amely a kristályokból előszivárogva túlságosan is elevenné vált. A crantaiak köddé formálódva röp346
BOSZORKÁNYHADÚR
péntek hozzá, úgy méregették, akár a boszorkánymester-tanoncok az asztalukon fekvő holttest feltárt szerveit. Azután lecsaptak. Hissis kiáltott, maga elé rántotta volna a kardját, ám teste az Erchag mélyén hevert üveges tekintettel, mozdulatlanul. A gomolypalástú mágusszellemek vicsorogva kapaszkodtak a famor lelkébe, hogy ízekre tépjék, akár az imént Aquirét. Hissist furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha mézzé változott volna, amely lassan csordogál. A kín is hosszan ült meg koponyájában, kapart, vésett, zúzott. Az entitások egymást félresodorva próbáltak közelebb férkőzni a lélekhez, keselyűcsőrt növesztve vágtak egymásba, ha a másik túl közel merészkedett. Évezredek óta vártak álomkristályaikban gubbasztva, hogy végre újra testet ölthessenek. Bármit megtettek volna a kyr porhüvelyéért. Fel sem fogták, hogy mohóságukban rejlett állandó kudarcuk. Hissis üvöltött, vonaglott, hogy lerázza a belé kapaszkodó karmokat, mindhiába. Cafatok szakadtak le lényegéből. Az emlékek, amik az imént még oly' világosan lángoltak tudata mélyén, hirtelen szertefoszlottak. Az egyik crantai mágus diadalittas vigyorra húzta a száját, amikor Assahurt torkon ragadta. A testőr szelleme vicsorogva ágált a fogság ellen, ütött, rúgott, ám tollpihének tűnt a szellemlény markában. A többi alak úgy vetette magát a lélekfoszlányra, mint hiénák a koncra. - Neeee! - Ám Hissis hiába üvöltött. Tudata akár egy hagyma, amelyről szép lassan lehántották a héjakat. Elméje megkövültnek hitt pajzsai pillanatok alatt elpárologtak. Assahur éppúgy darabokra szakadt, mint Aquir. Füstszerű teste szemvillanás alatt felszívódott. A mágusok csalódottan sóhajtottak, egyikük elrikoltotta magát, arca úgy festett akár egy keselyűcsőrű fémmaszk. - Hissis - suttogta Aymír kétségbeesetten, de a famor hiába nyújtotta kezét a szellemnek, a megvadult crantaiak kitépték kezéből a lányt. 347
LUIS S A U L
- Neeee! - Mentsd meg Cyssurt! - üzente Aymír, mielőtt a mágusok szellemei őt is elemésztették. A famor keze ökölbe szorult, dühödten vicsorgott. A csarnok mélyén egyre vakítóbban izzottak a kristályok, a kő már lepergett róluk. Úgy festettek, akár a falhoz állított üvegkoporsók, amelyeken átsejlett a bennük gubbasztó test. Arcukat mintha az üvegnek préselték volna, talán ők sem hitték, hogy az eddig bénultan heverő famor valóban elkiáltotta magát. Testén ametiszt fénnyel derengeni kezdtek a tetoválások. A crantaiak dühödten martak Mía után. - Nem! - Hissis minden erejét összeszedve megfeszítette izmait. A kínnal nem törődve szabadította ki kezét a bénulatból, hogy torkon ragadja az egyik crantait. - Még egyszer nem veszítelek el! A mágus arcán mintha mosoly suhant volna át, keselyűcsőrével a primagitor szemébe vágott. A famor önkéntelenül is a sebhez kapott, a crantaiak pedig kihasználva gyengeségét, a lányra vetették magukat. Morogtak, akár a kutyák, Hissis pedig kétségbeesetten üvöltött. A dühe egyre nagyobb erőt csempészett tagjaiba, mégsem vetekedhetett az ősi szellemekkel és a mágia erejével. - Nem! - ajka legörbült, a tehetetlensége megőrjítette. - Hagyjátok őt! Az entitások meg sem hallották. Egyedül a csodaszép asszony figyelt fel a famorra. Mély tüzű szemében érdeklődés csillant. Hissis vergődött, fújtatott, mindhiába. Úgy érezte, a látvánnyal együtt ő maga is elsorvad. Újra ott volt Assahur mellett, amikor az ork pörölye szétzúzta a testőr koponyáját. Ott volt akkor, amikor Jiljak a lányába mélyesztette a tőrét. Égette a kezét a vér, amely Tűz testéből fröccsent rá a halálos szúrásnál, ahogyan égette az emlék is, amint Aymír testét a kezében tartotta.
Bosszuld meg a falkádat!
Grom hangja mindennél elevenebbnek hatott. A famor tapintani vélte a haldokló ork szívének lüktetését. 34 8
BOSZORKÁNYHADÚR
Te is itt hagysz? - hallotta önmagát. A crantaiak kiragadták Achelint Hissis tudatából. A famor hiába akarta, képtelen volt magakadályozni. Végső kétségbeesésében már nem tudta, mit tegyen, elkiáltotta magát: - Agrommot! A crantaiak egy pillanatra mintha felkapták volna a fejüket, ám amint Achelin szabadulni próbált, ők újra rávetették magukat. Egyedül a csodaszép asszony húzódott az árnyékokba. Hissis hiába várta, nem történt semmi. - ... Grom! - nyögte a kínban fürödve. - Segíts! Az entitások kacagva szaggatták foszlányokra Achelint. - Grom! - Hissis feladta. Elernyedt a mágikus erők és a crantai mágusok markában. Eszébe jutott a csarnok és a kopott csontok a páratenger alatt. Ki tudja, talán jobb is így! Meglehet, soha nem lett volna képes bosszút állni! Talán így kellett történnie. A crantaiak mohón kaptak az utolsó héj, Hissis utolsó tudatszilánkja felé. A famor kihúzta magát, talán ha hagyja, hamarabb megszabadul a szenvedésektől. A kín felidézte benne újra a lélek fájdalmait, és amint a keselyűálarcos crantai kitépte belőle az első foszlányt, hideg szél söpört végig a csarnokon. A valóságban Hissis felállt, szemében ametiszt tűz lobogott, a tetoválásaiból sütő fény elnyomta az obeliszkek ragyogását. Az álomkristályokban gubbasztó crantaiak összerezzentek, amikor a famor felvonyított. Akár egy falkavezér. A Hissis lelkére telepedő mágusok hirtelen viszszakoztak. A primagitor szelleme mit sem értett a történésekből, amíg fel nem fedezte a lila ragyogást. Mögüle érkezett, a crantaiak pedig visszahúzva karmaikat tettek egy lépést hátra. Hissis égő tagokkal húzta össze magát, lopva tekintett válla fölé. És amikor megpillantotta a medve termetű farkast, akinek bundáját ezüst csíkok díszítették, borzongás futott végig a gerincén. 349
LÜIS S A U L
A farkas szemében fáklyaként lobogott az ametiszt színű láng, elvakítva az évezredeken át a sötétben gubbasztó entitásokat. A crantaiak hunyorogva hátráltak, egyedül a keselyűarcú tett előre egy fenyegető lépést. - Grom? - sóhajtotta Hissis. A farkas megnyalta a száját, majd a mágusokra vetette magát. A crantaiak kék köddé oszlottak, hogy elkerüljék az agyarakat, de mindhiába. A fenevad úgy is fogást talált rajtuk, és ahogyan az imént ők tették Aquirral vagy Hissis szellemeivel, darabokra tépte őket. A keselyűképű a kétely és az agónia szavait fröcsögte a farkas képébe, ám Grom sokkal több volt már puszta szellemnél, akit könnyedén elsöpör a vtah. Hissis beleborzongott az orkból sugárzó hatalomba. A farkas mintha Tharr küldöttjeként érkezett volna. Lepattant róla minden átok, minden ártó mágia. Úgy roppantotta össze áldozatait, ahogyan a macska teszi az egerekkel. Miközben a primagitor a pusztítást figyelte, nem vette észre a mögéje férkőző gomolygást. A kék köd meleg érintéssel omlott rá, akár egy paplan. Megsimította ajkát, felhevítette mellkasát. A famor riadtan próbálta megmarkolni, megakadályozni, hogy a mellkasán, homlokán át a testébe szivárogjon. Nem érzett semmit, mégis fuldokolva öklendezett, ám a kék gomolygás egyre mélyebbre küzdötte magát, letűnt korok emlékével töltve meg gondolatait. Már-már végképp Hissisbe költözött, amikor Grom állkapcsa összezárult a ködfoszlányon. A primagitort évezredek fájdalma rohanta meg, a börtönbe zárt szenvedés, a vágy a létezésre. A bosszúra, amiért ikreit a születésük pillanatában áldozták a letűnt korok isteneinek, segítséget remélve egy bukott háborúban. A fájdalomra, amiért saját vérei fosztották meg az anyaság örömétől, a legszentebb gyönyörtől. A kudarcra, hogy ábrándokat kergetve maga hajtott fejet a fivérek akarata előtt. A csodaszép női arc kibontakozott a kék ködből. 350
BOSZORKÁNYHADÚR
Ismerem a fájdalmad - súgta. - Láss engem!
Hissis egy pillanatra elmerült a mandulavágású szemekben. Grom rántott egyet az entitáson.
Láss engem!
A famort meglegyintette a nőből áradó téboly. Ismerős érzésként élte meg a kaotikus víziókat, amelyek egyre többet fedtek fel előtte a crantai mágusfejedelem múltjából. - Várj! - kérte Gromot végül. Az ork megtorpant, de zsákmányát nem engedte el. Láss engem! - ismételte a nő. Hissis, aki az imént még a pusztulás árnyékában vergődött, most a győztes hadvezérek ábrázatával mérte végig az asszonyt. - Tartozol nekem - mondta neki, miközben Grom mellé lépett, megsimította a bundáját, s a füléhez hajolt. - Hiányoztál, barátom - súgta. Az asszony nem szólt, felhagyott azzal, hogy emlékeivel bírja könyörületre az őt legyőző kyrt. - Látlak téged Tír-An! - mondta Hissis. - Tudom a neved, nincs többé hatalmad felettem! - A nő elé lépett. - Vigyél ki innen, és én meghagyom neked a szenvedést! Az asszony bólintott, majd kék köddé válva elfoglalta a zugot, amelyet a primagitor nyitott neki az aurájában. Az Erchag gyomrában, az obeliszkek csarnokában elült a vakító fény, a hat lélekkristályból öt derékba törött, szilánkjaik porával hintve be a földet. Csak az egyikük világított még lüktetve, akár egy szív. Hissis a megmaradt obeliszk előtt állt, tenyerét az oldalának tapasztva. Érintése nyomán megrepedt a kristály, a földet beborító pára szivárgott belőle elő. A famor szemében utolsót lobbant az ametiszt láng. Zavartan rázta meg fejét, fogalma sem volt, mi történt a csarnokban, ám a szelleme vívódására pontosan emlékezett. A bejárat felé pillantott, és amikor felfedezte a hasadékot, amin belépett oda, elégedett mosolyra húzta a száját. 351
LUIS SAUL
Maga mögött hagyva az évezredek óta rejtőző crantai kegyhelyet, már az sem zavarta, hogy a bordái közé fúródott kristályszilánkokkal népe egykori ellenségeinek hatalmát fogadta magába. *
*
*
A katlanban az éj ellenére is megült a meleg. A kőrajzok érintetlenül sorakoztak egymásba karolva. Hissis sápadtan botorkált végig közöttük, az elmúlt órák nemcsak a szellemét, de a testét is megviselték. Ruhája felszakadva, véresen tapadt bőréhez. A rajzolatok peremén elmosódott lábnyomok jelezték a Mananyargalók ittlétét, ám a száztizenegy mostanra mintha köddé vált volna. A famor az oldalát fogva rogyott a földre, hátát egy sziklának támasztotta. Itt hagyott minket - tudatosult benne. - Tudta, hogy
senki nem jött ki innen élve!
Ukhyorr egyszerűen otthagyta őket a barlangban. Vajon a pára alatt megbúvó csontok közül hány Mananyargaló hevert örökre az Erchagban feledve? Hányan hitték azt, hogy a próba valóban a változás utolsó kapuja, amely jogot biztosít számukra, hogy élőként vessék őket alá az Avatás szertartásának? A famor kuncogni kezdett. A vezér nem tett mást, mint elrejtette saját kudarcát, mélyen a sziklák között. Azokat a légiósokat, akik, hiába a könyörtelenség, túlélték Ukhyorr törvényeit. Cranta szellemei Kyria és ezáltal a Birodalom és a Sápadt Légió ellenségei voltak. Legyőzni őket dicsőségnek számított. Ám Ukhyorr azt is tudta, hogy ez a tett csaknem lehetetlen. Csaknem. Hissis vidámsága egyre erősödött. A végén már tébolyult kacajjal fordította arcát az égnek. A sziklák között gubbasztó madarak riadtan röppentek a magasba. - Ukhyorr, te átkozott bestia! Túléltem! Hallod ezt? Talpra állt. 352
BOSZORKANYHADÚR
- Nem törtél meg! - bizonytalan lépésekkel indult neki. - Soha nem is fogsz! Kocogni kezdett. - Jövök, Jiljak! - mondta az oldalát szorítva. Ismerős erő költözött a tagjaiba. Grom irhájának illatát érezte az orrában, és ráébredt, nincs egyedül. Az ork, aki végig kitartott mellette, nem hasonlított a bomló elméjében létező szellemekre. Úgy érezte, társa mellette üget, óvón öleli őt, figyeli lépteit. Egyre határozottabban állt a lábán, és mire az Erchag sziklafalára kapaszkodva a száztizenegy után indult, már biztosan tudta, hogy nem bukik el fogadalmában. *
*
*
A száztizenegy nyomai mint valami ezerlábú féreg hagyta csapás pihentek az Erchag oldalában. Hissis kitartó vadászkopóként ügetett a nyomukban, legyűrte az oldalát szúró érzést és a légszomjat. Úgy hitte, néhány órát töltöttek csak a barlangban, ám napok kitartó hajszája után sem bukkant fel előtte a Mananyargalók zászlaja. Remélte, hogy nem Daychín tréfálta meg és rejtette el seregét a szeme elől, ahogy tette azt egykor a dzsungellel. A testébe fúródott kristályszilánkok azt súgták, a barlang mágiáját alábecsülve egy időcsapda áldozatává vált. Néhány napnál több lemaradást még így sem saccolt. A lábán végleg megadta magát a csizmája. Talpát egyre jobban kikezdték az éles kövek. Dreggise roncsait hasogatta csíkokra, hogy minden napfelkeltekor úgyahogy helyrehozhassa lábbelijét. A szövet azonban szép lassan elfogyott, s nem maradt a kristályok tépte sebekre, amelyek csak nem akartak begyógyulni. Hissis egy kóró csonkjával piszkálta ki a kisebb kristálydarabokat testéből, ám néhány nagyobb szilánk mintha gyökeret eresztett volna a húsába. A folyamatosan vérző seb lassan kikezdte a Daychínban edződött famor szívósságát is. A hatodik napi ébrenlét után, étlen-szomjan úgy erezte magát, mint az első napokon. A talpán lévő 353
LUIS SAUL
sebeknek köszönhetően izzó parázzsá változott a kő, a kórók csípős karcolásokat ejtettek vádliján, oldala szúrt, torka majd szétrobbant a szárazságtól. Sajgó fejjel, szédelegve futott, miközben az orkot szólongatta. - Ne hagyj el, Grom! - ismételte mantraként, míg végül már tudatlanná váló holtként tette meg az egyik lépést a másik után. A Mananyargalókat a tizenegyedik napon érte utol. A kék zászlók, rajtuk az örvényszimbólummal, Hesserdan romos falai alatt bukkantak fel. Hissis gyomra görcsbe rándult, amikor megpillantotta az egykori templomgazdaság maradványait. Ukhyorr vörös palástja messziről virított az elszürkült élőholtak gyűrűjében. Állandó tempót diktálva meneteltek keletnek, amerre Hissis Ehhsarymot sejtette. A sereg láttán a primagitor vére felpezsdült, természetfeletti erőt kölcsönözve neki az utolsó mérföldekre. - Ne hagyj el, Grom! - motyogta. Sántán ügetett a száztizenegy nyomában. - Ne hagyj el, Grom! Ne hagyj el, Grom! Ne hagyj el, Grom! Minden szótag egy lépés, egy újabb lábnyi az áhított cél felé. Ám fohásza ezúttal nem talált meghallgatásra. Hissis alig két mérföldnyire lehetett a légiótól, amikor szívét mintha ork marok szorította volna össze. Fejéből kiszökött a vér, egy pillanatra elfehéredett a világ, és ő vért köhögve felbukott. Könyökét és térdét bezúzva, magatehetetlenül bucskázott végig egy domboldalon. Amikor megállapodott az alján, a világ tovább forgott körülötte. - Ne hagyj el, Grom - nyögte. Megpróbált talpra állni, ám annyi ereje sem maradt, hogy a fejét felemelje. Szeme sarkából látta, amint az élőholtak egyre távolodnak tőle. - Uh... Hissis nem bírt megszólalni, torkába mintha durva szemcséjű homokot tuszkoltak volna. Ajkát megnyalva próbálta enyhíteni az érzést. - Uhkh... 354
BOSZORKÁNYHAD Ú R
Tharr nem lehet ennyire könyörtelen - gondolta. Az utolsó pár lépésnél elbukni...
Hol vagy, Grom, amikor szükségem van rád?
Minden erejét összeszedve kiköpte a szájába gyűlő vért és nyálat, lenyelte a keserűséget, és felidézve az elmúlt évek minden fájdalmát egyetlen szóba sűrítette a mellkasát feszítő haragot. - Ukhyorr! - nyögte a holtak nyelvén. A kiáltás erőtlennek hatott, a túlvilági szavaknak azonban nem állta útját sem a zúgó szél, sem a visszhangot verő domboldalak. Hissis a száztizenegyet figyelte. A zászlók fennen hirdették a Mananyargalók dicsőségét, rendíthetetlenül haladtak Ehhsarym felé, mígnem... A famor a porba ejtette fejét.
Győztem!
*
*
*
Ukhyorr úgy körözött a földön heverő famor körül, mint valami dögevő. Hissis behunyta inkább a szemét, hogy ne is lássa, szédült már így is épp eléggé. A vezér egyedül érkezett hozzá. Eleinte dühösnek, később inkább csalódottnak tűnt. Fehérre sápadt arcán többször is furcsa grimasz futott át. A pap nem akart hinni a szemének. - Nézz rám! - parancsolta. Hissis fölé guggolt, karját az ölébe ejtette. Szótanul bámulták egymást jódarabig, mígnem a vezér elhúzta a száját. - Az idejét sem tudom, mikor guggoltam egy obsor mellé. Talán soha. - Visszatértem - lihegte Hissis. Ukhyorr bólintott. - Te vagy az első. - Ott akartál hagyni... örökre... A pap az égre pillantott. A magasban dögevő madarak köröztek. - Az a barlang olyan nekem, akár a lelkiismeret. 355
LUIS SAUL
Az idők végezetéig elraktározza a kudarcokat, amiket holt-eleven létezésem során vétettem. - Többé már nem. Ukhyorr elmosolyodott. - Most már majdnem mindent tudsz rólam - kuncogott. - Tudod a kis titkomat, hogy mi történik azokkal, akiket képtelen vagyok holtként az Avatás szertartására citálni. Ismered a titkomat, miként bánok az élőkkel a kiképzés alatt, és hogy miért nem ártok nekik úgy, ahogyan mások tennék. - Nem vádollak... - Miért tennéd? - A vezér kisimított egy tincset a famor hajából. Hissis megpróbált felkönyökölni. Ereje lassan viszszacsordogált tagjaiba, de még mindig túl gyenge volt ahhoz, hogy talpra álljon. - Vigyél Ehhsarymba! Legyek én a kivétel! Ukhyorr az ajkában lévő aranykarikákkal babrált. - Büszke leszel rám! - Hissis tekintete megacélosodott. - Büszke? - A vezér elnevette magát. - Azt hiszed, hogy tudsz rólam mindent, igaz? Hogy azon töröm a fejem, kétszer is érdemes átgondolni, hogy feladjam az elveimet! - A vezér dühös ábrázattal ragadta nyakon a famort. - Úgy ver a szíved, akár a sarokba szorított patkánynak! Semmit sem tudsz rólam! A porba lökte a primagitort. Hissis előtt felvillantak a vörös és fehér foltok. - Tudod, Ametiszt, valahol mélyen tényleg büszke vagyok rád, amiért soha nem adtad fel. - Ukhyorr látszólag megenyhült. - Ebben hasonlítunk. Éppen ezért, hadd áruljam el a legnagyobb titkomat. - Az élőholt olyan közel hajolt a famorhoz, hogy az orruk szinte összeért. Hissis a rothadás bűzére számított, ám Ukhyorrt furcsa módon még a por szaga sem lengte körbe. - A káosz dogmáit hirdetem, de valójában tudod, mit csinálok ebben az átkozott tartományban? - A vezér széttárta a karját. - Rendet tartok! Bizony, Ametiszt. Rendet! Helyreállítom az óidők védműveit, eltüntetem 356
BOSZORKÁNYHAD Ú R
a szektákat, amik gombamód szaporodnak és fogalmuk sincs már Tharr igaz valójáról. Rendet tartok! - Ukhyorr a fejét ingatta, mintha maga sem hinné, amit mond. - Ha én nem lennék, Daychín rég felemésztette volna Ehhsarymot és talán Gedaga-yggyrt is! Nem emlékszem, mikor születtem vagy mennyi ideje létezem. Tudod, miért? - Hissist fojtogató érzés kerítette hatalmába. - Mert én vagyok Daychín, Ametiszt! És elpusztítok mindenkit, aki azt hiszi, lejárt az időm! A famor egyre nagyobb késztetést érzett, hogy feltápászkodjon.
Ne hagyj el, Grom\
- Nem, Ametiszt. Az én időm még nem érkezett el - folytatta Ukhyorr. - A tiéd viszont sajnos itt ér véget. Az elvek már csak ilyenek, tudod? Makacsak, akár az öszvér. - Mi értelme ennek? - Hissis zsibbadó lábát markolva próbálta elrúgni magát az élőholttól, ám csak a port kavarta fel. - Mi értelme? - Ukhyorr felkacagott. - Azt hittem, megértetted már a változás törvényeit! Nincs értelme, Ametiszt! Ez a káosz tanítása! - A pap homlokán felizzott a szent szimbólum, kezében megjelent az éjszínű káoszpenge. - Az átkod... ? - Hissist elöntötte a jeges félelem. Kétségbeesetten markolt a földbe, karjával húzta magát odébb. - Átok? - a pap ismét elmosolyodott. - Csalódást okozol! így legalább biztos, hogy itt hagylak megrohadni. Mit tanítottam neked a változásról, és a káosz dogmáiról? - ingatta fejét - A szolgálat tegnap este lejárt. Kitelt az öt év! Mindazonáltal, Ametiszt, már nem átkozott vagyok - Ukhyorr megemelte a kardot.
Grom, segíts!
- Csupán őrült! - és elvágta a primagitor torkát.
357
LUÍS SAUL
A lobogó lelke Khardassul láthatatlanul érkezett a regitor birtokára. Lovagja nem akadt már, mind lemorzsolódtak a Szövetség határvidékén túl. Az is csak hajszálon múlott, hogy ne a dorani ügynökök kezén végezze ő is, hátán az északiak elől megszerzett zsákmányával. Chassia és Jiljak azonnal fogadták, dohos szagú pincébe vezették. Khardassul a pókhálóval teli ládákra hajította terhét. Chassia a zsákhoz lépett, meglazítva száját a mélyére túrt. Elégedett mosollyal bólintott. - Lenyűgöző, Khardassul! Az Úrnőnek valóban téged kellett volna Reag komtúrjává emelnie! Jiljak is a zsákba pillantott. - Nem túl sok maradt belőle. - Az idő és a Szövetség kutyái túlságosan széthordták már - hazudta a Kard Testvér. Jópár darabot rejtett el a testrészekből, mielőtt idehozta a maradványokat. - Ne légy telhetetlen, apám! Az is csoda, hogy a szóbeszéd igaznak bizonyult, és a herceg megkerült! Elegendő lesz ennyi is! Kérdés az, hogy miként akarjuk a nemesek tudtára adni a lobogó döntését? Jiljak kisimította a pókhálót a hajából. - Látni akarom, amint az a sok gőgös famor egyszerre hódol be a Demydiss fiúnak! Látni akarom a képüket, amikor a lobogó kinyilvánítja az akaratát! - Mégis hogyan? - Kérdezte a lovag színlelt kíváncsisággal. Fejében már saját tervei kavarogtak. Jiljak lassan széthajtotta a zsákot, hogy tüzetesebben szemügyre vehesse a benne lévő rozsdás vértlemezek között heverő csontokat. - A lavarthagom megfelelő pillanat lesz! Itt az ideje, hogy regitorként összehívjam az első tartományi gyűlést! Egyetlen famor sem engedheti majd meg magának, hogy lemaradjon róla! - És addig? - kérdezte a lovag. Ha jól sejtette, a la358
BOSZORKÁNYHAD Ú R
varthagom megszervezése újabb hónapok várakozását jelentette. Jiljak Chassiára nézett. - Ide kell rendelned a fiút! - mondta a lány. Khardassul felmorrant: - Azt hittem, ehhez a szertartáshoz is a démonvermet használjátok majd! - Nem. Ez már túlnő a verem hatalmán. Kénytelenek leszünk az Úrnő segedelmét kérni! - A lány végigsimított a tetem vértjének egykori cikornyáin, sejtelmesen elmosolyodott. - Rowon vízbefúlt hercege túl régóta halott!
A
légiós
Az ehhsarymi kulcsárt éppúgy a falakon érte a hajnal, ahogyan minden áldott reggel. Szorgos embereit figyelte, akik a kövekbe vésett óvó jeleket, a templom bejáratainak védelmét ellenőrizték. Ehhsarym közelébe nem juthatott akárki, a falakon belülre pedig... A kulcsár végigsimította gyöngyökbe fűzött, vékony szálú szakállát, mosolyogva bámult a vérszínű napba. Tharr szeme - gondolta. - Büszkén figyeli szolgáját! Végigsétált a falak fölé emelt gyilokjárón, egészen a Hatalmasok klánszimbólumaival ékes zászlók árnyékába. Az égbe törő fémdárdák meghajlottak, ahogyan a szél a lobogókat cibálta, ám soha el nem törhettek. A kulcsár gondoskodott róla. Az Erchag sziklái között fekete batárok bukkantak fel. Épp időben! A férfi elmosolyodott. Hiába erőltette a szemét, onnan, az erőd magasából képtelen volt kivenni, melyik 359
LUIS SAUL
boszorkányherceg küldöttei érkeznek az Avatás szertartásán átesett légiósokért. A lovak patái sárgás port vertek fel, a szél a hátára kapta, akár egy elszabadult fátylat. Rekedt vijjogás ütötte át a lobogók zúgását. A kulcsár felkapta a fejét, tekintete elborult. Évtizedek óta őrizte Ehhsarym biztonságát. Senki sem juthatott be az erőd falai mögé a tudta nélkül, ám az átkozott madarakkal képtelen volt mit kezdeni. Leginkább a keselyűket gyűlölte. Kopasz fejük, dülledt szemük arra a fickóra emlékeztették, akivel minden áldott nap a tükörben kellett szembenéznie. Vagy két tucat dögevő érkezett sáskaként. Sűrű, földszínű gomolygásnak tűntek. A kulcsár vörösbe boruló fejjel üvöltött le az udvarra. - Fyssul! Bőrszín kámzsájú pap kapta fel a fejét. Gondolkodás nélkül iramodott ura felé, egy ízben meg is botlott, csak utána jutott eszébe, hogy kezébe fogja földig omló ruháját. - Ne hozzám, te ostoba! - ripakodott rá a kulcsár, miközben a madárraj felé bökött. Fyssul észbe kapott, az udvaron nyüzsgő szerzetesekre ordított, akik kis idő múltán kövekkel és számszeríjakkal felfegyverkezve a temetőudvar felé futottak. A kulcsár dühödt fújtatással szaladt le a lépcsőn. Még csak azt kéne, hogy a boszorkányhercegek követei az ürüléktől bűzlő falakat lássák! A temetőudvar szűk volt, Tharr szobra alig fért el a közepén. Árnyékában megdőlt kövek emlékeztek a földben nyugvókra. Nem sokan akadtak, hiszen akiből csak lehetett, a papok élőholtat teremtettek. A szerzetesek előreszegezett számszeríjjal, mozdulatlanul álltak a temetőudvar peremén, élükön Fyssullal, aki szájtátva bámulta a Tharr szobron tollászkodó dögevőket. A kulcsár feje elvörösödött, már épp le akarta hordani a papot, amikor feltűnt neki a keselyűk furcsasága. A madarak úgy gubbasztottak ott, akár az igaziak, ám egyiküknek feltépték az oldalát, kilátszott a 360
BOSZORKÁNYHAD Ú R
bordája, másiknak a feje lógott nyakaszegetten, megint másiknak a beleit ontották, amelyek mocska frissnek tűnt még a barna tollakon. A kulcsár halántékán kövér izzadságcsepp gördült végig. Harmincöt esztendeje szolgálta Ehhsarymot, de ilyet még nem látott. Ám amikor a szobor takarásából előlépett a betolakodó, még a szíve is kihagyott. A jövevény úgy festett, akár egy zaurak. Csapzott, valaha fehér haja saját vérétől rozsdaszínűen omlott arcába, ám így sem fedhette el a fekete szájként nyíló toroksebet. A testét kikezdték már a dögevők, arcát csőr szántotta árkok szabdalták, örök vigyort kölcsönözve a merev ábrázatnak. A férfi szemgödrei üresen tátongtak, ám amikor a kulcsár megpillantotta bennük az ametiszt lobbanást, elfordította a fejét. - Nem megmondtam, hogy erősítsétek meg a temetőudvar védelmét is? - Azzal kezdtük, lochoniss - felelte Fyssul. A kulcsár letörölte homlokát. - Ha ez kiderül... - ám nem fejezte be. - Mire vártok, ostobák? - förmedt a szerzetesekre. - Végezni vele! Pendült a húr, repültek a kövek. A nyílvesszők az élőholt testébe csapódtak, ám az alak meg sem tántorodott tőlük. Egy darabig tűrt, majd megemelte balját, és varázsszót vakkantott. Hangja szárazon roppant, a kulcsár meg mert volna esküdni rá, hogy farkasok vonyítását hallotta a zöngékben. Az élőholt baljából ibolyaszín villám vágódott elő, telibe találta az első szerzetest, tovább pattant, és néhány szívdobbanáson belül az összes fegyveresbe belenyalt. Égett hús szaga töltötte be a temetőudvart, a szerzetesek fájdalmas morranással rogytak a földre. A kulcsár összerezzent a falakon visszhangzó robajtól. Pillantása az élőholt kezére tapadt. A jövevény alkarja körül még ott sercegett az energia, ám a kulcsárt jobban érdekelték a tenyérben csillanó rézveretek. Lenyelte a torkába gyűlő csomót, és előrébb lépett. - Hívd a mortosycarrokat - súgta Fyssulnak. A pap elrohant. 361
LUIS SAUL
- Ki vagy és mit akarsz? - kérdezte a kulcsár, az időt akarta húzni. Az élőholt leeresztette a karját. - Ametiszt vagyok, a Mananyargalók száztizenegyéből. A jussomért jöttem. - Miféle jussért? - Kiharcoltam a jogot, hogy a Sápadt Légiók katonájává avassanak! - Az élőholt szemgödrében megvillant az ametiszt láng. A kulcsár akaratlanul is hátrébb lépett. - Attól tartok, Ametiszt, elkéstél. Az Avatás szertartása két napja véget ért. Az arra érdemesek a batárokat várják, és ahogyan látom, te nem vagy közöttük. Morajlás és léptek zaja hallatszott. Az élőholt felkapta a fejét, a keselyűk követték a mozdulatot, mintha egyek lennének a jövevénnyel. - Tenni fogsz róla, hogy ott legyek. A kulcsár felkacagott. - Attól tartok, Ametiszt, elkéstél - A háta mögé pillantott. Fyssul lóhalálában érkezett, mögötte három alakkal. A mortosycarrok nem hasonlítottak Toron gyilkosaira. Bő ujjast, fekete kígyómintákkal hímzett, vérszín szoknyanadrágot hordtak, nyakukban Tharr szimbólumát viselték. Igazi fegyverüknek nem az oldalukon lógó kígyókard számított, hanem az elméjükben megbúvó hatalom. A kulcsár megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor a kopasz, tetovált fejű férfiak melléje léptek. Ehhsarym mortosycarrjai Daychín-szerte híresek voltak a fátylon túliak feletti hatalmukról. Puszta gondolattal fojtották meg az asztrállényeket, kardjuk úgy hasította az érinthetetlennek hitt fajzatok bőrét, akár Sogron papjainak tekintete a selymet. A templom védelmére hivatottak a tartomány szörnyetegeivel szemben, hatalmuk Ukhyorréval vetekedett. - Jogom van az Avatás szertartásához - közölte az élőholt. A kulcsár megnyalta a száját. - Nem, barátom. Neked a méltó elmúláshoz van jogod. 562
BOSZORKÁNYHAD Ú R
- Nem harcolni jöttem - Ametiszt hangja ridegebbé vált. A keselyűk megrázták magukat. Karvalyorrú mortosycarr húzta odébb a kulcsárt, elővonta kígyókardját. - Ez már a mi dolgunk, lochoniss. Társai imát mormolva léptek elő a szerzetesek közül, nyakukban sárga izzás ölelte a Tharr szimbólumot. Nem faggatóztak, szó nélkül vetették magukat az élőholtra. A keselyűk vijjogva rebbentek a magasba, kallódó tollakat hagyva a szélnek. Az ametiszt tűz felerősödött az élőholt szemgödreiben. Ikervillám vágódott elő belőlük, korbácsként vert végig mindhárom mortosycarron. Tharr gyilkos szolgálói rángatózva terültek el a földön, akár a kezdő fejvadászok kiképzőjük ütlegeitől. Szent szimbólumuk fénye azonnal kialudt. Az élőholt azonban nem érte be ennyivel. A keselyűk sipítva zúdultak alá, ellepték az egyik mortosycarrt. Villogtak a csőrök, újra és újra lecsaptak. A férfi jó darabig magatehetetlenül vergődött, míg végleg el nem csitult. A karvalyorrú gyilkos rázta le elsőként magáról a bizsergető magatehetetlenséget. Őszinte fohásszal kérte Tharr segedelmét, élőholtak tucatjait küldte már így ura elé. Az ima kurta volt, anyagiasuló ereje felborzolta a manahálót, ám kiteljesedni nem tudott. - Grom - az élőholt csak ennyit suttogott. A karvalyorrú teste megfeszült. A kulcsár elképedve nézte végig, amint a mortosycarrból húsdarabok szakadtak ki. Mintha láthatatlan farkasok vetették volna magukat a férfira. Még akkor is marcangolták, vérrel hintve be az udvart, amikor a karvalyorrú már nem moccant. Az utolsó gyilkos bizonytalanul egyenesedett fel. Végtelennek tűnő pillanatig farkasszemet nézett Ametiszttel, végül nem visszakozott. Ám abban a pillanatban, amint előrelépett, láthatatlan erő rántotta a talajba, egyetlen szívdobbanás alatt magába nyelve őt. Mire elült a porfelhő, amit kavart, Ametiszt úgy állt Tharr szobrának árnyékában, mintha mi sem történt 363
LUIS SAUL
volna. A keselyűk komótosan tollászkodtak a háromfejű karjain. A kulcsár a kámzsája ujjaiba rejtette reszkető kezét, háta viszketni kezdett, ahogy a durva szövet hozzátapadt. - Nem kellett volna meghalniuk - közölte Ametiszt. - Mi vagy te? Az élőholt mosolyra húzta vértelen ajkát. - Mananyargaló - intésére magasba röppentek a keselyűk -, aki átlépte a változás utolsó kapuját. A szerzetesek ugrásra készen várakoztak. A kulcsár a holttestekre pillantott. Fogalma sem volt, miképp magyarázza ki mindezt a főapát előtt. Nem elég, hogy feladatát sem volt képes ellátni, most hárman is holtan hevertek előtte Ehhsarym legértékesebb emberei közül. - Egész életemben a birodalmat szolgáltam - mondta Ametiszt. - Halálomban sem akarok mást. Kiérdemeltem az Avatás szertartását! - Ehhsarym történelmében soha nem akadt példa arra, hogy valakit egymagában, a rituálé után avattunk volna légióssá. - A kulcsár felszegett állal próbálta megőrizni méltóságát. - Évezredes hagyományok ezek, élőholt! Megölhetsz, de soha nem leszel légiós! - Ebben tévedsz, lochonissl A kulcsár összerezzent a hangtól. Csaknem öt esztendeje nem hallotta már. Egyetlen szívdobbanásig sem habozott, hogy hasra vesse magát. Látta, amint így tesznek a szerzetesek is. Félve mert felpillantani, azt is csak az újonnan érkező csizmaszáráig tette. Poros, feketére lakkozott bőrcsizma volt, olyasfajta, amit csak a legnagyobb urak engedhetnek meg maguknak. Bokatájékon vékony, lunírból öntött, madarakat mintázó pánt ölelte, amely saroktájékon borotvaélesre fent madárszárnyban csúcsosodott ki. A kulcsár a férfi árnyékára pillantott. Mint mindig, most is úgy bodorodott, akár a füst. - Tharr hozott, messir Veychassus! - rebegte zavarában. Ritkaságnak számított, ha valamely boszorkányherceg pugomagitora személyesen látogatott el Ehhsarymba. Legutóbb épp öt esztendeje volt rá példa. Akkor 364
BOSZORKÁNYHAD Ú R
is a Farkas követe, a Sul-Morhul-ház megbízottja érkezett a Végzet Hetvenhét Útjával. - Nem mondtam, hogy beszélhetsz! - dördült a követ. Szava még a főapáténál is nagyobb parancsnak számított. A kulcsár reszketve tárta szét a földön karjait. A keselyűk felvijjogtak az égen. - Ismerlek téged - mondta a követ, a lochoniss úgy sejtette, az élőholthoz beszél. - Emlékszem rád, symfamor! Állj fel! Kavics surrogása hallatszott, a kulcsár a talajhoz szorította homlokát. - A pietorod? - kérdezte Veychassus. - Halott - felelte Ametiszt. - Kár - egy pillanatra csak a keselyűvijjogást lehetett hallani. - Lochoniss! A Sul-Morhul-ház boszorkányhercege szól a számmal! Elvégzitek rajta az Avatás szertartását, és még naplemente előtt a határokra rakjátok ezt a légióst! - Igen, messir! - Nem mondtam, hogy beszélhetsz - ismételte a követ. A kulcsárt a sírás kerülgette a figyelmetlensége miatt. Porszemnél is kisebbnek érezte magát. Hol volt már a hajnal, amikor a gyilokjárón állva Ehhsarym urának képzelhette magát! - Jöjj velem, légiós! - parancsolta Veychassus. A főapát maga fog felszentelni téged! A kulcsár látókörében viseltes csizma bukkant fel. Az élőholt csatlakozott a követhez, otthagyták a temetőudvart. Tharr papja sokáig meg sem moccant. Csak akkor vette a bátorságot, hogy felemelkedjen, amikor a döglött keselyűk egyike alig arasznyira az arca elé zuhant. *
*
*
Hissis némán zötykölődött a batáron. A Vörös Hold ritkán bukkant elő a felhők mögül, kísérteties fénybe vonta az égboltot. Sugarain mintha gyermekek futkároztak 565
LUIS SAUL
volna kacagva, az árnyékok között kíváncsi szellemek nyújtogatták a nyakukat, ám nem mertek közel ólálkodni a karavánt kísérő toroniakhoz. Hissis számára végleg megváltozott a világ. Égi szekérként zuhant le az élők birodalmából a túlvilágra, átszakította a Fátylat, és bár visszaevickélt, lelkének egy darabját végleg otthagyta. Örökre elméjébe égett a fájdalom, amikor Ukhyorr a torkával együtt a reményt is átvágta. A kudarc keserűsége olyan nyughatatlanságot plántált szellemébe, amely nem hagyta odaát vívódni. Boszorkánymester volt, a legjobbak közül való, egy ízben olyan mélyre merült a holtak birodalmába, hogy csaknem ottveszett. Jól ismerte a visszautat, ám mindaddig nem akadt ereje, hogy felkapaszkodjon, amíg a semmiben kallódó lelke köré oda nem gyűltek rég nem látott szerettei. Mía és Achelin csecsemőként csimpaszkodtak hajába, hogy pillanatok alatt felcseperedve karolják át apjuk nyakát. Csókot nyomtak az arcára, megfeddték késlekedéséért. A következő pillanatban Assahur tanította vívni, térden vágta, pofon ütötte, hogy térjen már észhez, legyen figyelmesebb. Tűz eleven lángoktól övezve gyulladt fel a semmiben. Aymírral perlekedve táncolták körbe. Vádlón szegezték rá ujjukat, ajkába haraptak, letépték ruháját, körmük mélyen a bőrébe vájt. Szerettek és gyűlöltek, mígnem egymásba olvadva elhomályosítottak mindent maguk körül. A primagitor üvöltve sodródott a semmiben, miközben újra és újra végigélte, ahogy a kezében szorongatott karddal átdöfi szerettei testét. A semmi ezüstös csillanással szilárdult meg körülötte, és saját arcképe helyett a kacagó Jiljakot látta maga előtt. Hissis számára megszűnt az idő, év-tízezredeknek tűnő őrülete egyre csak nőtt. Foggal, körömmel kapaszkodott egyre feljebb, hogy torkon ragadja Jiljak-képű önmagát. El soha sem érte, ám az ezüst valóság szilánkokra törött. És akkor felragyogott a nap. A dűnék között ametiszt farkas üldögélt nyelvét lógatva. Hissis hálával telve hajolt meg hűséges társa, 366
BOSZORKÁNYHAD Ú R
Grom, a Bosszúváró előtt. Sírhelyénél döglött keselyűk hevertek, amelyeket mintha a farkas tépett volna szét. A famor több volt már húsnál és csontnál. A mana a zsigereibe mart, szellemére vetve hurkokat örökre a tagjaiba ivódott. Nem volt már szüksége hatalom-bélyegekre vagy italra, hogy varázsolni tudjon, ő maga lett a vidéket átjáró erő. Én vagyok Daychín - jutottak eszébe Ukhyor szavai. Végigsimította a bordájánál csillámló kristálydarabokat. Az egykori nyughelyén heverő, döglött keselyűk megmozdultak, megvonaglott a föld. Grom vonyítva egyenesedett fel. Hissisnek a barlangban látott víziók derengtek fel. Óvatosan érintette meg a nyakát, s egy pillanatra felmerült benne, hogy talán az egészet csak képzelte. Keze lassan fedezte fel az alvadt vértől mocskos nyaksebet, s kúszott fel a keselyűk megtépte ajkakra. Amikor megtapintotta a kivájt szeme üregét, üvöltve fordította arcát az égbe. Vonyított Grom, sírtak a keselyűk, porgejzír robbant a magasba a dűnékből. Sűrű viharfellegek gyűltek a famor fölé, a primagitor szeméből kilövellő ibolyaszín villámok csendes esőt fakasztottak belőlük. Hissis visszatért. És mindent meg akart kapni, amiért az életét adta. *
*
*
A Vörös Hold egy pillanatra megmutatta teljes valóját, fénye végigsuhant a hegyek közt zötykölődő határokon. A kocsik némelyikét ponyvával fedték le, másutt jól látszottak a bennük gubbasztó, zsarátnokszemű élőholtak. Néma halálhozók, a Hatalmasok rettegett katonái. A Sul-Morhul-ház Sápadt Légiói. Hissis végigpillantott a ketrecben álldogálókon. Aszott képű, beesett arcú katonák bámulták az előttük lévő hátát. A batárokat a Végzet Hetvenhét Útjának szörnypofájú bérencei, a félig ember, félig állat toroniak kísérték. Elnyűhetetlenül szimatoltak a levegőbe, az éjszaka minden rezdülésére rávicsorogtak, kaffogtak, 367
LUIS SAUL
hörögtek. Hissisnek elég volt a tenyerében lévő szögekre pillantania, hogy tudja: veszélyesek. A rácsok között ülve is megérezte a szabadság illatát. Amint hátuk mögött hagyták Ehhsarymot, olthatatlan szomj fogta el a vérre. Jiljak vérére. Az Avatás lélekpecsétje ott ragyogott a tudatában, a Birodalom iránti elkötelezettséget, a boszorkányherceg iránti hűséget sugározta, mégsem tudott másra gondolni, mint a bosszúra. A legszörnyűbb kínokat is hajlandó lett volna magára vállalni a szabadságért. Csak addig, amíg ígéretéhez híven felzabálja a gyilkos szívét. A Fekete Kéz primagitoraként sokat hallott Daumyr toroni követeiről, ám soha nem találkozott egyikükkel sem. A boszorkányhercegek és hadurak rettegett híre nem csak az Északi Szövetség szívét dermesztette meg, még a Birodalom nemesi köreiben is baljósan csengett. Hissis Gromhoz fohászkodva mégis megfogadta, hogy nem áll be a bárgyún álldogáló élőholtak sorába. Ha kell, könyörögni fog új urának, és ha az sem elég, hát szökni. Az árnyakba olvadó Veychassusra pillantott. A követ lebegni látszott, testéből mintha füstszerű pamacsok szakadtak volna le, hogy hollóvá válva a magasba röppenjenek. A kyr homlokán ezüstösen csillámlott a félhold, akár egy harmadik szem. A primagitor elbizonytalanodott. Még az újjászületéstől kapott hatalmat sem érezte elegendőnek, hogy méltó félként említhesse magát a Sul-Morhul pugomagitorral. Élőholt létéből fakadó érzékei felfedték előtte a Veychassust átható erőket. A férfi maga volt az eleven pusztítás, aki talán kedvtelésből viselte az ókyr álcát, ám alatta jóval több volt puszta inaknál és csontnál. A famornak be kellett látnia, hogy Daychín után nyert esélye az utolsó is volt egyben. A Vereserőd falai mögül már nem lesz menekvés. A Vörös Hold elbújt, a sötétség újra elfedte a karavánt, csak az élen haladó kordékon himbálózó lám368
BOSZORKÁNYHAD Ú R
pások pislákoltak. Akár egy ezerlábú féreg szemei. Az Erchag sziklataraja egyre kurtább tüskéket növesztett a földből, meredély és sziklaárok azonban akadt elég így is. Hissis furcsa érdeklődéssel figyelte a mélységet, amely az éjszakában végtelennek hatott. Kedve lett volna elmerülni benne, érezni a hidegét. Hirtelen ütött szöget a fejében a gondolat. Ráébredt, miként szabadulhat meg a ketrecétől. Már a puszta ötlet is borzongást keltett benne. A friss hűségpecsét szinte égette a lelkét az eretnek gondolat nyomán, ám ereje kevésnek bizonyult a bosszúvággyal szemben. A primagitor egy pillanatra eltűnődött, hogy talán csak becsapták, és Ehhsarym kéngőzzel teli katakombájában hiába ivott a Boszorkányhercegek vérüstjéből, hiába szívta magába a feláldozott templomszolgák füstté illanó lelkét. Nem avatták igazi Légióssá. Hűség mindhalálig és azon is túl - zengte akkor túlvilági hangján, és Veychassus mosolyogva szemlélte a pietorrá váló Hissist. - Most már kész vagy rá, hogy véghez vidd, amire rendeltettél - mondta a követ. A primagitor a batár rácsaiba kapaszkodott, és a bordái közé fúródott kristályok erejével nyúlt ki az ismeretlenbe. Eggyé vált a földdel, a szelet lélegző égbolttal. Legszívesebben feloldódott volna bennük, hogy elérje célját, de a rácsokba karcolt rúnák megvédték a rakományt az elemektől. A holtak elméjének azonban már nem kellett védelem. A hűségpecsét megóvta őket attól, hogy egymás vagy uraik ellen forduljanak. Attól azonban nem, hogy a Végzet Hetvenhét Útjának rabszolgavadászaira támadjanak. A rácsok kékes izzással sugározták magukból a manát, ami ragyogó gömbként ölelte a batárt és a lovakat. A félig ember, félig szörnyeteg fajzatok rángó hústömegnek látszottak az asztrálvilágban. Hissis gyanította, hiába próbálkozna az érzelmeikre hatni, a lelkükben fortyogó vihar azonnal elsöpörné a varázst. Ám a mentái testük szilárdnak tűnt. Túlontúl ridegnek, akár Daumyr sziklafalai. 369
LUIS SAUL
A primagitor végigsimított a bakon ülő rabszolgavadász elméjén. Áttörhetetlen védművek óvták őt is. Nem hiába; egy boszorkányherceg bérencei kísérték a karavánt. A primagitor az utolsó lehetőségbe kapaszkodva a batárokat vontató állatokra nyitotta tudatát. A lovak fele halott volt már, parancsbélyegek űzték őket is. Talán épp a boszorkányherceg billogjai. A maradék azonban nagyon is élőnek tűnt, és ahogyan Hissis sejtette, az ő elméjükre már kevesebb figyelmet fordítottak. Gromhoz intézett kurta fohásszal köszönte meg, amiért az ő batárját vontató lovak védművei tűntek a leggyengébbnek. Egy pillanatra átsuhant agyán, hogy talán mindez csapda, talán nem véletlen, ám amikor a sziklák között valahol felvonyított egy farkas, tudta, hogy mindennek így kellett történnie. A kristályokból nyert természetfeletti hatalmából egyszerű parancsot plántált a jószágba, majd visszakuporodott a helyére. A karaván halkan gördült tovább az Erchag sziklái között. Hissis csendben figyelte a sziklákat. Pillérek és erkélyek, omlások és hasadékok. Fák szegélyezte sziklapárkányra fordultak, a távolból víz csobogása hallatszott, amely idővel tompa dübörgéssé változott. A fák ritkulni kezdtek jobb kéz felől, felfedve a szakadékot, amely vízeséstől párás völgybe omlott. - Grom - suttogta Hissis, majd megoldotta a parancsot visszafogó béklyót. A lovak megugrottak, a batár nyekkenve lódult meg. Az élőholtak egymásra borultak, szinte rögtön megpróbáltak talpra állni. Hissis tekintetét elöntötte az ametiszt ragyogás. A sziklapárkány pereme pillanatok alatt az orruk előtt termett. Mire a rabszolgahajcsárok észbe kaptak, a megvadult lovak már kettejüket is maguk alá tiporták, és még a semmiből előillanó Veychassus sem akadályozhatta meg, hogy a mélybe vessék magukat. Hissis egy pillanatra úgy érezte magát, mint a keselyűk karmai között, amikor Ehhsarym falain átszökkent. Megszűnt a fent és lent, a jobbra és balra. Csak a semmi és a minden maradt. A lovak nyihogva küzdöttek az elmúlás ellen, ám minden kapálózás csak közelebb 370
BOSZORKÁNYHAD Ú R
sodorta őket a véghez. A batár végtelennek tűnő ideig zuhant, majd szikrát vetve a völgy szikláinak csapódott. Fém sírt, deszka roppant, Hissis képébe forgács zúdult, a rács egyik nyársra törött rúdja fúrta át a gyomrát. A batár tovább bukfencezett a lejtős hegyoldalon, szilánkokat hintve szerteszét, s végül egy többszáz éves fa földből kifordult csonkjának vágódva állapodott meg. A primagitor néhány szívdobbanásig az eget fürkészte. Társai törött tagokkal neszeztek mellette. A famor tudta, nem maradt sok ideje, hogy kiélvezze szabadságát, odafent már felharsantak az első parancsszavak. Puszta kézzel törte el a béklyóként fogva tartó rácsrudat, majd varázshatalmát összeszedve szívni kezdte a körülötte lüktető életerőt. A légiósok hörögve vonaglottak, Hissis törött tagjai pedig lassan visszarendeződtek eredeti alakjukba. Mielőtt végleg maga mögött hagyta volna a roncsokat, visszafordult, és egykori barátjának tett ígéretét betartva, a földbe karcolta: Grom erejéből. Azután futni kezdett. Odahaza már túl régóta vártak rá. #
#
*
Veychassus a roncsokat fürkészte. Az élőholtak egymás hegyén-hátán hevertek, legtöbbjük hasznavehetetlenül. Aki átvészelte a zuhanást, azt is megviselte a becsapódás. Kifacsarodott tagokkal sorakoztak fel, bosszúra készen. A pugomagitor a kocsishoz sétált. A patkányképű kocsis a sziklák közé ékelődve, örök éberséggel bámulta az eget. A völgybe alászállt társai idegesen tébláboltak a roncs körül. Leginkább az a két rabszolgavadász tűnt nyugtalannak, akiknek feladata a batár őrzése volt. Veychassus jól tudta, hogy a lovak nem maguktól ugrottak a halálba. - Badr'cyah - parancsolta a két rabszolgavadásznak. Azok beletörődő sóhajjal, szó nélkül engedelmeskedtek. Vérük a roncsokra fröccsent, amint átvágták a torkukat. 371
LUIS SAUL
Veychassus Hissis lábnyomait követve a távolba bámult. Lapos pillantású, megsárgult szemű férfi lépett mellé. Az arcát borító tetoválások egyértelművé tették, hogy a pugomagitorhoz hasonlóan ő is a Sul-Morhul-ház szolgája. - Megbüntettem Daurotot a mulasztásért - mondta, ám a hangsúlyt függőben hagyta mondandója végén. Veychassus helyeslően bólintott. -Es? - Az ehhsarymi billognak meg kellett volna akadályoznia, hogy ez megtörténjen. A pugomagitor hátrasimította az arcába hulló ezüst tincseit. - Alábecsültük Daychín erejét. - Nem juthat messze. Hamar a nyomára bukkanok! - Úgy gondolod? - fordult tűnődve szolgájához Veychassus. - Ő immár a Sul-Morhul-ház Sápadt Légiósa mindaddig, amíg el nem kapjuk. Olyan ajtók nyílhatnak meg előtte, amire nem is gondolsz! És biztos lehetsz benne, hogy ki is fogja használni. Öt év kiképzés és egy feláldozott élet volt az ára. - Mintha szenvedélyt vélnék hallani szavaidban, messir. A pugomagitor kivillantotta ragadozófogait. - Mert ostoba vagy! A sárga szemű toroni bűnbánóan hajtott fejet. - A lélekpecséttel végezhetsz vele, messir, mielőtt... Úgy tűnt, a pugomagitor mérlegeli a hallottakat, végül megrázta a fejét. - A herceg majd ítélkezik felette! - Sarkon fordulva visszaindult a karavánhoz. - Készítsd fel a többieket! Magam eredek az áruló után! - Akaratod szerint, messir - hajolt meg a férfi, azzal dolgára sietett. Veychassus a szökevény földbe karcolt feliratára pillantott, és amikor senki nem láthatta, fejét ingatva elmosolyodott.
372
BOSZORKANYHADÚR
Bosszúnak
ideje
Khardassul feldöntötte a parázstartókat, az izzó rögök szikrát vetve gurultak szerteszét a Fekete Kéz nagytermében. Lochuss-on Demydiss sötét kámzsájú, Orwella kígyószívét viselő boszorkánymesterek gyűrűjében térdelt a csontkéz motívumon. Elgyötört kacajjal törölte le orrának vérét. - Semmire sem mész, Khardassul! - Tovább! - förmedt a lovag a kámzsásokra, és ők riadtan fogtak újra a kántálásba, hogy kezükben rowon hercegének maradványaival megnyissák a démonvermet. - Több eszed is lehetne, Khardassul! Ha nem érek oda a lavarthagomra, hiába minden, Jiljak és a boszorkány végeznek veled! - Majd meglátjuk, kinek az oldalára áll az Úrnő! - Ne akard, hogy előhívjam a bennem rejlő hatalmakat! - A fiú szeme kék szikrát vetett. - Tovább! - üvöltötte a lovag. - Egy oldalon állunk, te barom! Nélkülem semmire sem mész! Értsd meg, hogy hiába minden, nem emlékszem semmire! Khardassult nem érdekelte a fiú, tovább tombolt, a falakon lógó lobogókat, szaggatta, végigkaristolta a freskókat, feldöntötte Bosszúállót, a Míchíelek egykori csatapáncélját. Megőrjítette a tudat, hogy Chassia és Jiljak sikeresen elvégezték a fiún szertartásukat, amellyel a zászló kegyét elnyerhette. Ráadásul a lavarthagom is napokon belül megnyitotta a kapuit. Terve, mely szerint ő masírozik majd be a Fekete Lobogóért a regitor és kompániája elé, szép lassan elillant, akár a kialvó parazsak füstje. Lochuss felkiáltott, teste megfeszült. A tortúra első perceiben Khardassul még kéjelegve hallgatta a férfi szenvedését, ám az idő múlásával mindez elmúlt. Ha nem sikerül kiszednie a fiúból a szertartás titkát, csak egy báb marad, akit Orwella kegyeltjei saját kényük szerint tologatnak a képzeletbeli sakktáblán! 373
LUIS SAUL
A lovag a legjobb boszorkánymestereket kerítette elő az elmúlt hónapban. Orwellánusokat, akiket pénzzel vagy félelemmel győzött meg igazáról. Lovagjai elvesztésével lassan egyedül maradt, ám harcát nem vívhatta meg hathatós zsoldosok nélkül. A fiút eleinte nem akarta bántani. Kivárt. Arra vágyott, hogy Jiljak lássa, amint a szó szoros értelmében a földbe tiporja. Ugyan ki mert volna ujjat húzni azzal, akit a Fekete Lobogó maga emelt a Lélekőr vagy épp Ediomad főhierarchája mellé? Ám ahogyan közeledett a lavarthagom, és vele a kudarc, Khardassul kivetkőzött magából. Vagy sokkal inkább újra önmagává változott. - Mit érek ezzel az erőddel, ha hatalmát sem tudom a magam javára fordítani? - üvöltötte a kupolának, mintha csak Orwellához szólna. - A Lobogó engem illet! Engem! A kántálás újra elült, a szertartás kudarcba fulladt. Khardassul kezdett kételkedni abban, hogy valóban rowon hercegének maradványait birtokolta. Meglehet, ebben is átejtették? A fiú kiköpött sanyargatói felé. - A nevem Lochuss-on Demydiss - mondta. - Gedaga-yggyr regitorának jobbkeze, Chassia Obras Cjenhuran leendő jegyese, a Fekete Lobogó várományosa vagyok! Ez az utolsó esélyetek, hogy felhagyjatok eretnek varázslatotokkal, és én nem vetlek Tharr vizsgálói elé titeket! - Hogy beszélhet így Orwella kiválasztottja? - morogta Khardassul. - Neked az Úrnőt kellene szolgálnod! - Ahogyan neked is! - Semmi keresnivalód a tanácsban, fiú! Nekem van ott helyem! - És ezzel megkapod? Ugyan, Khardassul, térj már észhez! Rabul ejtesz a saját házamban? Meddig maradhat ez titokban? Toronban vagy, nem Gro-Ugon gyepűin! Állj mellém, ahogyan eddig. Taníts küzdeni vagy fohászt idézni, ahogyan eddig! Vagy kérjem Go'Hatrt? A lovag dühe, úgy tűnt, csillapodott. - Ne hidd, hogy megtévesztesz, démon! 374
BOSZORKÁNYHAD Ú R
A fiú szeme szokatlanul kékre színeződött. - A nevem Lochuss-on Demydiss. Ókyr nemes vagyok. Famor. - Hiába vesződöm veled - legyintett a lovag. Tényleg semmit nem tudsz. Üres vagy, mint az ugoni gyíkok feje. Hiszen azt sem tudod, hogy mi vagy valójában! Az a szajha meg az apja különb bábot csinált belőled, mint énbelőlem! . Dörömbölés szakította félbe a társalgást, és vele együtt a szertartást is. A boszorkánymesterek egymásra, majd Khardassulra néztek. A lovag kimeresztette karmait, ám végül visszakozott. Fejével a fiúnak biccentett. Lochuss gúnyos ábrázattal egyenesedett fel, ismét ingujjába törölte az orra vérét. Megigazította haját, a földre hullott diadémját a homlokára tűzte. Mire rendbe szedte magát, a boszorkánymesterek az árnyakba húzódtak. Khardassul a páncél erejéhez nyúlva rejtette el magát az élők szeme elől. - Tudod, mi a dolgod - suttogta még, mielőtt végképp elnyelte a láthatatlanság-varázs. Lochuss megköszörülte a torkát, megvárta, amíg elült az újabb dörömbölés. - Nem megmondtam, hogy ne zavarjatok? - igyekezett, hogy hangja minél szigorúbban csengjen, úgy, akár egy igazi famoré. Bátortalan bocsánatkérés szűrődött be kintről. - A parancsod világos volt, akár a Quiron hullámain megtörő napfény, messir! - Akkor hát kotródj innét, mielőtt még torokmetszésre szólítalak fel! Néhány pillanatra beállt a csend. - Nem tehetem, messir - szólalt meg kint a szolga. Lochuss szemöldöke a magasba szaladt. - Parancsszegésért halál jár! - Könyörülj rajtam, messir! - Akkor kotródj! - Nem tehetem! - a hírvivő hangja már-már hisztérikussá változott. - Főrangú vendéged érkezett, messir! Lochuss arra nézett, amerre Khardassult sejtette. 375
LUIS
SAUL
- Főrangú? - Azt hiszem, messir. - Mégis kicsoda? Nyikkanás hallatszott, a szolgában bennakadt a szó. Az ajtón lévő zár felizzott, majd megroppant, a szárnyakat viharos erejű szél taszította be. A bejáratban fekete kámzsájú alak állt, arcát csuklya fedte, lábánál a szolgáló feküdt nyakaszegetten. Az érkező megigazította kesztyűjét, mint aki jól végezte a dolgát, és befejezte, amit a szolga már nem tudott. - Egy megkeseredett pietor! *
*
*
Lochuss-on Demydiss a trón felé hátrált, szeme sarkából a boszorkánymestereket figyelte. A kámzsások megbújtak a lobogók mögött, ugrásra készen figyelték a terembe sétáló alakot. A csuklyás idegen érdeklődve forgatta a fejét, ám a terem foghíjassá vált parázstartói nem kölcsönöztek annyi fényt, hogy bárki az arcot elfedő szövet mögé pillanthasson. - Vendég vagy, de még tiszteletet sem ismersz? Térdre a famor előtt, pietor! - A birtok urát keresem - közölte a jövevény. Hangja zúgott akár az avart kergető szél. - Én vagyok az, Lochuss-on Demydiss! A jövevény léptei nyomán elporladtak a kihunyt parázsrögök, az idegen megtorpant a hajdanvolt csatapáncél széthullott darabjai között. Lochuss először azt hitte, nyert, amikor a pietor leguggolt, ám tiszteletadás helyett felemelte a sisakot, amelyről szoborszép arcú kyr nézett vissza rá. Jópár szívdobbanásig elidőzött rajta tekintete. - A birtok urát keresem - ismételte nyomatékosabban. Lochuss-on Demydiss felállt trónjából. Érezte, amint Khardassul ellép mellette, felkavarja a levegőt, ám a vascsizmák nyikorgását éppúgy elfedte a bűbáj, mint a vértből áradó szagot. A fiú a diadémját megigazítva jelzett a boszorkánymestereknek, ám amikor 376
BOSZORKÁNYHAD Ú R
tekintete találkozott a csuklya alatt fellobbanó ametiszt ragyogással, az az érzése támadt, hogy a jövevény nemcsak látja mindannyiukat, de a szándékaikat is rég kifürkészte. - Immár öt esztendeje engem illet e birtok! A Császár ellen elkövetett bűnök megtorlása miatt kaptam jussomul a hozzá tartozó földdel együtt! A regitor imperalis, Jiljak Obras Cjenhuran ajándéka! A nevem Lochuss-on Demydiss, egy ókyr dinasztia utolsó sarja, tiszta kyr vér örököse! Mit akarsz tőlem, senkiházi, pietor? Hogy merészeled megcsonkítani vagyonom? - bökött a szolga holttestére. Amikor végigmérte a kitekert nyakú férfit és a beszakadt ajtót, egy pillanatra elbizonytalanodott. Főrangú vendég érkezett - emlékezett a sedular szavaira. - Ki vagy te, hívatlan idegen? - ráncolta a homlokát. A boszorkánymesterek előléptek a zászlók takarásából, baljukat fenyegetőn szegezték előre, nyakukban sötét láncon függött a kígyószív. Khardassul némán öltött alakot a jövevény mögött, karmai szinte már a pietor torkát karistolták. Az élőholt válaszolni akart, amikor Lochuss elmosolyodott. - Tudod, mit? Nem is érdekel - azzal intett övéinek, hogy öljék meg a betolakodót. *
*
*
Hissis szíve már nem dobogott, ő mégis úgy érezte, amikor megpillantotta egykori birtokát, mintha egy krák ragadta volna a csápjai közé, és addig facsarta, amíg csak egy csepp vér is maradt benne. Egy pillanatra felvillantak előtte szerettei, lányai bátorítón bújtak hozzá, megölelték. Szeretlek, apám - súgták neki, de ő hiába szorította őket, keze átsiklott a látomáson. A primagitorban felfortyant a harag, és mint újabban, ha így történt, ibolyaszínbe borult előtte a világ, 377
LUIS SAUL
megfeketedve sercent el körülötte a fű, az állatok menekültek előle. Ő immár a Sápadt Légió pietora volt. Igaz, már nem soká. Megszaporázta lépteit, és ahogy közeledett a kastélyhoz, újra és újra lejátszotta a Jiljakkal való találkozás képeit. Az, hogy a férfit nem találja a birtokon, meg sem fordult a fejében. Ott kellett lennie, ez volt az égiek akarata. Akárhányszor ismételte magában a bosszú szövegét, mindannyiszor olyan sutának hatott. A végén már azon töprengett, miként valljon színt. Érkezzen lopva, vagy nyíltan, mint az urak? Abban nem kételkedett, hogy gond nélkül fog bejutni. Bármi is történt az elmúlt öt évben, a birtok évtizedekig volt az övé. Minden zugát ismerte, akadt olyan, amelyről rajta kívül más nem is tudott. Az ablakokban pislákoló fényt figyelve végül arra jutott, hogy visszaszerzett rangját használva lépi át a falakat. A hideg köveket szemlélve az a gondolata támadt, hogy hazaért, ám amint megpillantotta az idegen rabszolgák hadát, a soha nem látott szobrokat, a csupasz kőig vésett domborműveket, amelyek egykor még családja dicső tetteiről meséltek, megnyugodott. Megértette Ukhyorrt, és rájött, maga sem különb nála. Immár Daychín az ő otthona. A szolgálóknak elég volt megmutatnia igazi arcát, és felfedni, hogy a Sul-Morhul-ház követe. A boszorkányherceg pietorának hazudta magát, jóllehet nem járt túlságosan messze az igazságtól. Minden ajtó egycsapásra megnyílt előtte, ám nem engedte, hogy bármiféle hírhozó megelőzze őt. Három pugomagitor is akadt, aki megpróbálta türelemre inteni. Hissisnek elég volt végigpillantani rajtuk, hogy tudja, Jiljak bérencei. Lelkűkből sugárzott a gyűlölet a tisztavérűek és Tharr iránt. A légiós kérdezés nélkül ölte meg őket, és azokat is, akik a segítségükre siettek. Azután senki nem mert ellenkezni akaratával. Kérésére azonnal előlépett a szolga, aki hajlandó volt a belső syrcumba vezetni őt, át a mágikus védműveken. Egyedül átjutni rajtuk fölösleges energiapocsékolás lett volna. 37 8
BOSZORKÁNYHAD Ú R
Ismerős, mégis idegen folyosókon haladt, átmázolt freskók, lecserélt mellszobrok kísérték. A fekete bársonyszőnyeget is zöldre cserélték. Fonatai úgy csillantak, akár a kígyó bőre. A nagyterem felé haladva kitárta tudatát. A kastély védművei felé nyúlt, az erővonalak jobbára idegenül kanyarogtak a gócpontok között, ám valami változatlan maradt. A démonverem óriás sárkányszívként lüktetett odabent. Hissis elmosolyodott, furcsa bizsergéssel öntötte el a hatalom, amikor a hírnök megdöngette a nagyterem ajtaját. Érezte, amint a testőrök tekintete a hátába fúródik, pórusiba szivárgott a teremben lappangó iszonyat, a Birodalomtól idegen gondolatok. A primagitor egy pillanatra elbizonytalanodott, azután gondolatban megvonta a vállát. Ugyan mi jelentősége már? A bosszú elhozta őt a birtok urához.
Jövök, Jiljak!
Amikor meghallotta az ajtó túloldalán felcsendülő hangot, felhorgadt benne a csalódottság. - Nem megmondtam, hogy ne zavarjatok? Idegen férfihang. A Hissis oldalába fúródott kristálydarabokból mintha fagykígyók tekergőztek volna végig a testén. Az a fickó odabent nem Jiljak volt! - A parancsod világos volt, akár a Quiron hullámain megtörő napfény, messir! - rebegte a szolga. - Akkor hát kotródj innét! A sedular reszketve pillantott hátra a válla felett. Hissis szeméből ametiszt szikrák pattogtak. - Nem tehetem, messir! A szolga bölcsen belátta sorsát, ám a Mananyargaló fejében már az öt évvel ezelőtti történések kavarogtak. Kusza mozaikok, amelyek sehogysem álltak össze egységes egésszé.
Jiljak Obras Cjenhuran megölte a családodat, és megfosztott mindenedtől! 379
LUIS SAUL
- Főrangú? - hallatszott bentről. - Azt hiszem, messir. - Mégis kicsoda? Hissis nem várta meg a választ, dühödten ragadta nyakon a szolgát, túlvilági erejével vajmi kevés ideig dacolhatott a csigolya. A holttestet a földre hajította, puszta pillantásával törte darabokra a nagyterem ajtajának zárszerkezetét. A fiatal kyr vékony és jellegtelen volt, olyasfajta, aki beleszürkül a történelem viharaiba. Hissist felbosszantotta, hogy egy ilyen senkiházi vallotta magát a kastélya urának. Amikor azonban megpillantotta a trón mögött gubbasztó monstrumot, egycsapásra megváltozott benne minden. A bestia hiába leplezte magát, nem maradhatott rejtve a primagitor halott szemei előtt. Úgy állt ott, mint valami testőr, ám a belőle áradó iszonyat, a lappangó mana elárulták, milyen veszedelmes fajzat. Hissis megérezte a zászlók mögött rejtőző magitorokat is. Furcsa bizsergés fogta el. Fekete páncélos alakok rohantak képzeletében, egykor volt szolgálóit prédálták, ám a pillantásuk elárulta, szolgák ők is. Most már tudta, kinek a szolgálói. Az a páncélos a trón mögött azonban semmit sem sejtett róla. Hissis érezte a zsigereiben. Úgy gubbasztott ott, mint egy szobor, a prédáját leste, akár a bokor mögött megbúvó párduc. Fogalma sem volt, hogy a primagitor túlvilági tekintete előtt nem maradhatott rejtve. - Én vagyok az, Lochuss-on Demydiss... Hissis megállapodott Bosszúálló darabjai között.
Demydiss!
Leguggolt, a sisakrostélyban önnön képére ismert. Arra a férfira, aki egykor holt lelkek és démonok hadát börtönözte be kastélya védelmére a márványpadló alatt húzódó kútba. Szellemével kinyúlt a fiú felé, és amit élőként nem érezhetett, azt most felfedték az oldalába fúródott kristályszilánkok. Lochussban valami lappangott odabent, amely már csak töredékében hasonlított egykori valójára. Átjárta a fertő, amit idegen, 3 80
BOSZORKANYHADÚR
mégis evilági hatalom plántált belé, és ami a kígyók nyelvén sziszegett a fürkészmágiára. Demydiss... Hissis jól ismerte a vérvonal históriáját. Tudta, hogy a Mantissa syncordia egy ritka démonfaj erejével vált hírhedtté Toronban. Ám azt is tudta, hogy épp a Kéknővérek döntötték romlásba végül, amikor egymás ellen fordultak. A famor bő tíz esztendeje akadt a túlélő nőstényfajzatra. A démon az ő testét akarta használni, hogy újra a hatalom közelébe férkőzhessen. Hissis azonban legyőzte, és jó mélyre rejtette a Fekete Kéz vermébe. Nem hitte volna, hogy valaha szemközt találja vele magát. Vagy legalábbis azzal a részével, amelyet megőrzött önmagából. Ismerte Jiljak hatalmát, tudta, hogy nem lett volna képes megnyitni a vermet és megfertőzni a Kéknővért. Hissisnek rá kellett döbbennie, hogy amit egy Újkyr vérvonal kicsinyes hatalomvágyának hitt, egy sötét öszszeesküvés apró mozaikja csupán. A kép többi darabját pedig azok ketten őrizték! - A birtok urát keresem - ismételte. A döghústól mocskos szörnyeteg ellépett a tróntól, csendben sétált végig a termen, Hissis tűrte, amint mögé került. A fiú monológja az őt illető javakról kellően felbosszantotta.
Alábecsültelek, Jiljak!
- Ki vagy te, hívatlan idegen? A lobogók mögül előóvakodtak a magitorok, nyakukban istennőjük szimbóluma csüngött.. ...és amikor Hissis felismerte Orwella jelét, a kígyószívet, iszonyú haragra gerjedt.
Avida Dolor!
A fiú lejjebb óvakodott a trónushoz vezető lépcsőn, felsőbbrendű vigyora csak olaj volt a tűzre. - Tudod mit? Nem is érdekel - azzal intett övéinek. Az idő megdermedt. Szívdobbanással később Orwella kígyói a betolakodónak rontottak, hogy végképp eltöröljék a Birodalom színéről. Khardassul vérre éhesen csapott le. Pörölyszerű öklén épphogy csak sarjadni kezdtek a tüskék, mellvértjén 381
LUIS SAUL
elsistergett a hús, ám a lovagban lappangó erő elegendőnek bizonyult volna akár egy byzon agyonütéséhez is. Hissist mégsem találta el. A primagitor már érkezése óta gyűjtötte magába a manát, amit dühe csak tovább fokozott. Az elméjéből előcsorgó hatalom összekapaszkodott a kristályok lüktetésével, felfűtve a Sápadt Légiós szellemét. Hissis varázsszó nélkül változott a nyers dühe lidércévé. Fizikai teste kifakult az anyagi valóságból, sistergő, ibolyaszín villámlénynek adta át a helyét. Úgy festett, akár Hergol villámmesterei. Mint valami elementál, amely vakító kacsokkal ver gyökeret a földbe. Sercegve kiáltotta az égbe haragját. Khardassul mágiával átszőtt páncélkesztyűje múló pillanatig akadt csak el a szikrázó erőben. A lovag szembántó villanás kíséretében, kék mennydörgéssel vágódott hanyatt, kondulva csapódott a padlónak. Egészen a bezúzott ajtóig taszította a mágia ereje. A láthatatlanság lefoszlott róla. A fél tucat boszorkánymester szinte azonnal hátrahőkölt. Ketten közülük útjára engedték villámaikat, ám a kévék ártalmatlanul enyésztek el a villámalakban. Hissis nem foglalkozott a magitorokkal, hatalmuk csekély volt ahhoz, hogy árthassanak neki. Sokkal jobban aggasztotta őt az ingerülten üvöltő lovag, aki szinte azonnal feltápászkodott. No meg a fiú. Lochuss a trón védelmébe húzódva egyre sűrűbb manaburkot szőtt teste köré. A primagitor érezte, nem tarthatja fent soká új alakját, a varázslat falánk kopóként zabálta a manahálót. Úgy tűnt, még a démonverem erővonalait is kikezdte. Khardassul kesztyűje izzott, mellvértjén úgy fonynyadt el a ráaggatott friss hús, akár a napon felejtett gyümölcs. A sisakrostély tűfogú öregasszonya szarvakat növesztett, az alkarvédőkről éles kampók görbültek elő. - Végre! - hörögte a páncélos. A mellvért alól rőt fény szivárgott elő, az irdatlan marokban fényevő káoszpenge anyagiasult. 382
BOSZORKANYHADÚR
Hissis lelkét mintha összegyűrték volna, a famor zsigeri gyűlölettel ismerte fel a kardot, aminek mása az életét oltotta ki nem is olyan rég. A Fekete Kéz egykori primagitora a düh utolsó cseppjeit lovagolta meg. A parázstartók rezegni kezdtek a terembe szökő nyers manától, s akár a gejzírek, az égbe köpték a gyomrukban lévő matériát. A parázs narancsvörösen, majd aranylón izzott, végül fehérbe hajló villanással enyészett el, apró lángnyelvekkel hintve be a közelükben függő lobogókat. Hissis érezte, amint Lochussból előszivárog a külső síkok iszonyata, és érezte az orwellánus lovagot átitató isteni energiát. A boszorkánymesterek félve hátráltak a csarnok kijáratai felé, a hatalmuk nem vetekedhetett a teremben lévő hároméval. A kupoláról por szitált alá. A primagitor villámteste egyre vakítóbban izzott, az energiakacsok karcolatokat olvasztottak a márványpadlóba. Khardassul az iméntiből semmit sem okulva, eszelős kacajjal rontott Hissisnek. A légiós az élők fájdalomkerülő ösztönével lépett el a több mázsás lovag elől. Az orwellánus csalódott morranással száguldott át az ellenfele hátrahagyta villámindákon. Az energia kék féregként tekergőzött a vért lemezein, s csak akkor aludt ki végleg, amikor a lovag a trónhoz vezető lépcső tövében megállapodott. A csarnok vakító fénye hirtelen megszűnt, a sercegés is elült, csak az egyre nagyobb lángra kapó lobogók duhogtak a falakon. Hissis újra önmaga volt, az örök mosolyra húzott szájú élőholt, mindössze a csuklya alatt pislákoló ibolyaszín láng és a kámzsán átütő kristályszín derengés emlékeztetett a légiósban lappangó hatalomra. Lochuss-on Demydiss önelégült vigyorral sétált Khardassul mellé. Gondosan ügyelt rá, hogy néhány lépcsőfokkal felette álljon meg, utalva a köztük lévő rangkülönbségre. Tartása szokatlanul egyenessé, vonásai már-már nőiessé szelídültek. Egykor szürke szeme kék volt, akár a magitorok villámai, írisze világítani látszott. 383
LUIS SAUL
- Akárki vagy, hiba volt idejönnöd! Az Úrnő végleg megfoszt szánalmas nemlétedtől! - Azért jöttem, hogy vérét vegyem a kyrnek, aki elvette mindenemet! Tiszta halált szántam neki, de helyette férgeket találtam otthonomban, akik kígyónak hiszik magukat! Nem többek egy tintafoltnál, ami lapokat ütött át ugyan a krónikás könyvekben, de mégsem többek holmi pacánál! A Demydiss fiú félrebiccentett fejjel, kéjelegve hallgatta a monológot. Khardassul egyre türelmetlenebbül fújtatott, csak a fiú vállára nehezedő keze tartotta vissza. - Miután végeztem veletek, megteszem Jiljakkal is. De már nem érem be holmi karddöféssel! - Magasztos szavak, kár, hogy semmire sem mész velük. Hissis megnyalta vértelen ajkát. - Egy valamiről megfeledkezel Demydiss! Azt, akitől a hatalmad lopod, én kötöttem rabláncra egykor. Lochuss tekintete elborult, kiesett a gőgös úr szerepéből. - Én vagyok a hatalom! Az Úrnő itatja át testem! Egy istennel még te sem dacolhatsz! Az ametiszt tűz felerősödött Hissis szemében. Egyre biztosabb volt benne, hogy a fiú testét bitorló Kéknővér nyomokban sem emlékeztetett önnön valójára. Lochussnak talán igaza volt. Orwella angyalává változva zsigerelte ki porhüvelyét. Khardassul újra nekilódult. Testén a vértezet szinte fodrokat vetett, az öregasszony tűfogai között nyálat prüszkölt. Vérszemet kapva robajlott végig a trónt és a primagitort kettészelő távolságon. Nem félte sem a fájdalmat, sem a halált. Káoszkardja búgott, ahogyan a fénnyel együtt magába nyelte a levegőt. A Demydiss fiú rövid fohásza úgy lengte körbe a Kard Testvér alakját, akár egy újabb páncél, amely nem csupán védelmet, de megsokszorozódó erőt is kölcsönzött gazdájának. Hissis belátta, egy istennő hatalmát valóban nem oszlathatja szét. 384
BOSZORKÁNYHAD Ú R
Az idő lelassulni látszott, a zászlók fáklyaként sercegtek, s foszlányokra hasadtak. Khardassul lépteire szinte megnyílt a padló, amint átszáguldott a Fekete Kéz ujjpercein. A Demydiss fiú a lépcsőkön állva úgy festett, akár egy szobor. Arcára rikoltás vont torz maszkot, keze vádlón mutatott az élőholtra. Hissisnek döntenie kellett, és bár a fiú alig bontogatta még hatalma valódi szárnyait, legalább akkora fenyegetést jelentett bosszújára, mint az üvöltő lovag. A primagitor megtámasztotta a lábát, és lelkének legmélyéről szólította a farkast. - Segíts, Grom! A teremben viharos szél söpört végig, letépte a lobogók maradványait. Forgószélként kapta fel Bosszúállót, a darabokban heverő mrysst és a kardját. A lunír páncéllemezek galambhadként röppentek a magasba, s egyetlen szívdobbanásig körüllengték Hissist, majd ahogyan a sirály csap le a vízben csillámló halra, az elemek a helyükre pattantak. A famor az élettelen testével is érezte a porcikáit átható, ezüstös hideget. Akár a csonka, aki hosszú évek gyötrelmét követően visszakapja elvesztett tagját, tette előre egy lépést. Hallotta fülében a farkas vonyítását, egy pillanatra újra élt, tüdejébe szívta a csarnok keserédes levegőjét. Amikor a sisakrostély az arca elé került, ibolyaszínbe fordult a világ. Khardassul majd' másfél lábbal fölé magasodva úgy zúdult rá, mint az égről leszakadó holdszilánk. A primagitor ösztönösen emelte védekezésre a pengét, megakasztotta a káoszkardot. Hogy csökkentse a karjának feszülő ellenállást, oldalra lépett, és visszakézből hasított. Úgy érezte magát, akár a táncparketten, amikor még a feleségével járta a dwellyn adayannát. Ám amit a vérnász tiltott, az számos párbajkódexbe felvésetett, és bár a lovagot isteni mágia védte, nem dacolhatott a Grom erejével átitatott karddal. Vérpermet szitált, Khardassult tovább űzte a lendület, s csak jópár lépés után torpant meg. Hitetlenkedve 385
LUIS SAUL
fordult hátra, kezéből eltűnt a káoszpenge. Nyaktájékon felmetszett páncélja mohón nyelte magába a verőérből spriccelő vért. Khardassul fújtatott, akár egy bika. - Végre - nyögte, majd fél térdre rogyott. A Demydiss fiú sem tétlenkedett. Felrikoltott, a földön lobogó zászlók füstcsíkot húzva siklottak végig a padlón. Mint a kígyók, úgy kúsztak, s Hissishez érve felegyenesedtek, kitárták lángoló szövetcsuklyájukat. A primagitor elszakította tekintetét a lovagról, természetfeletti gyorsasággal hasított, kettészelve az egyik lángkígyót. Ám a leszakadt darab önálló életre kelve csatlakozott társaihoz. A lobogók a famor lába köré tekeredtek, sebesen kúsztak feljebb, magukba nyelve Hissist páncélostól. A primagitor hunyorgott, akár az élők, amikor a lángok bekúsztak a sisak résein át. A lunír dacolt a tűzzel, ám a testen megszoruló szövet alatt ropogva sírt az ódon fém. - Ez az én harcom! - hörögte Khardassul. A Kard Testvér a halálos sebesülés ellenére felegyenesedett. Vére patakokban csorgott végig a páncélján. A fiú a kísértetek könnyedségével libbent végig a lépcsőn, karjait maga előtt tartotta, ujjai mintha görcsbe rándultak volna, ahogyan parancsot adott a megelevenedő lobogóknak. Bosszúálló megvédte Hissist a lángnyelvektől, ám a hő beférkőzött a vértlemezek alá, kiszárítva a testet. A famor nem érzett fájdalmat, ám tudta, hogy idő kérdése, és lángra lobban. A vért nyikorgott, az őt gúzsban tartó szövet recsegett, sistergése úgy hangzott, akár a kígyók sziszegése. Hissis elvicsorodott. Halálon túli erővel emelte meg oldalának feszülő karjait. A szövetkígyók azonnal megsokszorozták szorításukat, csírájában fojtva el a próbálkozást. - Ő az enyém! - fröcsögte a lovag, hangja fenyegető közelségből hallatszott. Hissis újabb fohászt mormolt Gromhoz, ám a farkas ezúttal nem sietett társa segítségére. Fém csattant, még a tűz duhogásán át is hallani lehetett. A szövetkígyók egyszer csak visszavedlettek 386
BOSZORKÁNYHAD Ú R
élettelen, darabokra foszló rongyokká. Hissis sietve tépte le magáról bilincseit. A Demydiss fiú az állát fogva, vérző képpel egyenesedett fel a márványpadlóba öntött csontkézen. Khardassul meghajlott parázstartót markolt ütésre készen. Lochuss csak a körötte remegő manaburoknak köszönhette, hogy a lovag nem sújtotta halálra az imént. - Ostoba dúvad! Az Orwellánus monstrum azonban nem foglalkozott vele tovább. Sokkal jobban érdekelte a jövevény, aki koromtól mocskos páncéljában két kézre fogta kardját. Hissis végigpillantott a termen, szelleme egybeolvadt a hellyel. Megérezte a külső syrcum nyüzsgését; az elmenekülő boszorkánymesterek riaszthatták falkatársaikat. Alig néhány perc kérdése volt, hogy Orwella férgei mikor özönlik el a csarnokot. Khardassul alkarnyivá sarjadó pengéket növesztett, fejét leszegte, szarvát Hissisnek fordította. Véres nyálat prüszkölve hörgött, akár az agyonszúrt disznó, aki nem lehelte még ki a lelkét. Lochuss, úgy tűnt, nem kívánt beleavatkozni harcukba. A csontkéz tenyerére húzódott, Khardassul mögé, hogy újra erőt gyűjtsön. - Végre - horkantotta a lovag, és nekiindult. Hissis érezte a tagjait feszítő erőt, és bár úgy vélte, képes lenne elemészteni a lovagot, a külső syrcumokból érkező segítség és Demydiss fohászai fellibbentették előtte a végső elmúlás lehetőségét. Ám elég volt egy pillantást vetnie a padlót beborító motívumokra, hogy tudja, mit kell tennie. Útjára engedte a tagjait feszítő hatalmat, de ahelyett, hogy a lovagnak szegezte volna, a kövekbe áramoltatta.
- Chaeduass!
A föld megremegett, a kupoláról újabb adag por szitált alá. Hissis sietve hátrált el a márványba öntött pentagramm elől, amely megfolyt a szavára akár a higany, és savként ette be magát a talajba. A csontkéz motívum egyetlen szemvillanással megfeketedett, az orwellánusok lába alatt fakult ki a valóságból, hogy ablakot nyisson a mélyben lappangó iszonyathoz. 3 87
L ü f S SAUL
Lochuss kiáltva próbált menekülni a talpa alatt nyíló hasadék elől, kevés sikerrel. A mélység démonai mohón martak feléje, ám lepattantak a kastélyt óvó mágikus védműről. Hissis csak rést nyitott nekik, a szabadság váratott magára. Khardassul megbicsaklott, egyik lába elsüppedt a viaszként megfolyó márványban, és a lovag elveszítette egyensúlyát. Kétségbeesetten próbálta elkerülni, hogy a verembe zuhanjon, a mindent elsöprő roham ügyetlen botladozássá silányult. Hissis nem várta meg, míg a Kard Testvér újabb csodával vissza nem nyeri egyensúlyát. A felszikrázó rúnák között megiramodva ellenfelének rontott, és amikor az dühödt szitkozódással az arcát mutatta neki, teljes erőből a tűfogú öregasszony álla alá döfött. A lovag kapálózni kezdett, ám Hissis úgy markolta kardját, mintha az élete múlna rajta. Khardassul csaknem így is kicsavarta a kezéből, a primagitor csontjai szinte beleroppantak a nekik feszülő súlyba. A lovag azonban minden egyes mozdulattal csak a halálát sürgette. A kapálózásnak köszönhetően egyre tágabbra nyílt nyaksebe, sűrű, fekete vér fröcsögött belőle. Hissis megunta a haláltusát. Kirántotta a fegyvert ellenfeléből és azzal a lendülettel sarkon fordult. A kard pengéje sivítva szelte a levegőt, s fülbántó kondulással csapódott Khardassul fémgallérjának. Az ősi kyr penge szikrát vetve metszette le a térdre roskadó szörnyeteg fejét. A lovag azonban így sem adta fel. Mint valami féreg, akit kettészeltek, teste önálló életre kelt, imbolyogva próbált újra felegyenesedni. Hissis nem várta meg, amíg Orwella akaratából új erőre kap. Taszított rajta egyet a vállával és a megnyíló démonverembe lökte. Lochuss-on Demydiss tíz körömmel kapaszkodva csüngött a kút peremén. Szeméből kiveszett a tündöklő kékség, átadta a helyét egy riadt férfinak. Erei kidagadtak a nyakán, feje lógott, mintha ólmot öntöttek volna belé, ami a mélybe húzza. 388
BOSZORKANYHADUR
- Vége, démon, a mágia tudja, hol a helyed! - vetette oda neki Hissis. - Segíts! Nem leszek hálátlan! A primagitor a padló repedéseibe tűzte a kardját. Felemelte a földről Khardassul fejét, lefejtette róla a sisakot. Az öregasszony grimasza orkéhoz hasonló, rücskös bőrű arcot rejtett. Hegekkel teli, rémisztő ábrázatot, kiugró agyarakkal, mélyen ülő, borostyán szemekkel. Ám a sziklakemény koponya csak hasonlított a farkasfiakéhoz, az orwellánust nem ork nőstény szülte e világra.
Egy tonor?
Hissis ismerte a hatodkor legendáit, amikor dawa máguskirályai a tökéletes harcost kívánták Ynevre szabadítani. Praktikáik végeredménye egy kihalt ork nemzetség mágiával átitatott monstrumok lettek. Ám a természetfeletti fizikum mellé téboly és a józan észt elsöprő asztrálviharok párosultak. Ész semmiképp, amely a tonorokat Orwella lovagjai közé emelhette volna. A primagitor undorodva pillantott az öregasszonyarcú sisakrostélyra. A rozsdaszín páncéldarabot a démonverembe hajította, a külső síkokra bízva a szörnyet. Lefejtette magáról a páncélkesztyűt, csupasz tenyerét a tonor homlokához nyomta. Halk varázsszóval hívta életre a halott múltját. Hosszú évtizedek nyomasztó emlékei rohanták meg egyetlen szívdobbanás alatt. Fájdalom és öröm, téboly és bölcsesség. Cél nélküli bolyongás, halálvágy, bosszú, vér. Találkozás egy haldokló lovaggal, a zsákmány öröme, és a változás, amikor a fekete vasat magára öltötte. Az úrnő suttogása, halál és pusztítás. Kudarc, magány, hontalanság. És halál és pusztítás... ...és még valami... A démonkút morajlása csaknem elnyomta a közeledő léptek zaját. A primagitor szédelegve eszmélt. Gyorsan kellett cselekednie. - Köszönöm, Grom! - a fejből csöpögő vérrel hálaszimbólumot mázolt a mryssre. Bosszúálló csörömpölve omlott elemeire, megkönynyítve Hissis mozgását. A famor batyut kanyarintott az 389
LUIS SAUL
egyik épen maradt lobogódarabból, elrejtette benne a fejet, és a Demydiss fiúhoz lépett. Lochuss arcát pókhálóként szőtték be a tintakék erek. A démonverem egyre erősebben húzta magába a testben megbúvó Kéknővért. - Ki vagy te, idegen? - kérdezte Demydiss az erőlködéstől rekedten. - Volt idő, amikor a kastély urának ismertek. Lochuss mosolya inkább vicsornak hatott. - A bosszú hajtott... - Jiljakért jöttem, nem érted. - Ha engem is megölsz, soha nem bukkansz a nyomára - hazudta Demydiss. - Tévedsz. A lovag holtában is mindent elárult. A folyosóról parancsszavak hallatszottak, vagy tucatnyi láb lépteinek zaja szivárgott a terembe. Hissis nem tétovázott tovább, mormolni kezdett, fémszegekkel átütött balját a fiú szájára tapasztotta. Lochuss teste megfeszült, a férfi elengedte a démonkút peremét. A primagitor épp időben kapott utána, mielőtt a mélybe zuhant volna. Kék izzás kélt, mint valami füst, úgy szivárgott elő a fiú szeméből és orrából, körülölelte Hissis alkarját. - Nyugodj meg, Demydiss! Nem öllek meg! Egy darabig szükségem van még rád sértetlenül. A bezúzott ajtóban kivont pengéjű pugnitesek bukkantak fel. Amint megpillantották a behatolót, a vezérük parancsot adott a támadásra. Hissis fél kézzel kiemelte a kába fiút a veremből. - De a Kéknővérnek vesznie kell! A fegyveresek óvatosabbá váltak, amikor megpillantották a csarnok közepén örvénylő démonvermet. A benne rejlő iszonyat újra és újra megpróbált csápokat növeszteni, hogy belekapaszkodva a kupolába, az egész kastélyt eláraszthassa. Hissis a verem fölé hajította az alkarján lévő izzást. A Kéknővér idomtalanul lebegett a semmi felett, alakja megnyúlt, ahogyan a verem szívni kezdte. Mélyén fekete folt moccant, rőtszemű kígyó riadt fel a gyomrában. És amikor ráébredt, hogy újra börtönbe akarják vetni, a primagitornak rontott. 390
BOSZORKÁNYHAD Ú R
Hissis készen állt, hogy eltörölje az egykori otthonából született fekélyt, Orwella melegágyát. Félve tárta ki tudatát, lényegébe engedte a démonverem hatalmát. Évtizedek lappangó iszonyata legyintette meg. A primagitor mintha csak megérezte volna egykor, hogy egyszer szüksége lesz a démonkúthoz fogható védműre. Félve nyúlt ki az épület köveibe vésett óvó jelek felé, ő maga sem tudta pontosan, mit szabadít el. - Grom erejéből - suttogta, és szabadjára engedte a manát. Féltve őrzött szóba sűrítette, amelyet évtizedek óta őrzött mélyen a tudatában, de egyetlen egyszer sem ejtett ki száján.
- Relesias!
A varázsigére megrepedt a kupola, a földön lüktető rúnák kihűltek. A syrcum védműve dübörgő manahullámot vetve omlott össze, elroppantva a démonverem minden bilincsét. Magmaként robbant a csarnokba az iszonyat, vadul rángva darabokra tépte a Kéknővért és az éjszínű kígyót. Nem akadt immár semmi és senki, aki gátat szabott volna neki. Embernyi szikladarabok szakadt le a mennyezetből, s dübörögve csapódtak a padlónak. Sipító árnyak hada lepte el a csarnokot, marcangolni kezdték a menekülő pugniteseket. A még mindig lángoló zászlók fényében szárnyas förtelem tátotta ki száját. Hissis élvezettel nézett farkasszemet a káoszszal. Ukhyorr jutott eszébe, és elmosolyodott. Rendet teszek ebben az átkozott tartományban! Mielőtt a démonáradat őt is elragadhatta volna, vállán a levágott fejet rejtő batyuval és Demydisszel eleven villámmá változott. A csarnokban felszabaduló manát használva, a kupola hasadékain át úgy távozott, akár egy vérbeli Mananyargaló. *
*
*
Daulcha Maddan csendes kikötővárosnak számított. Mondják, partja veszélyesebb volt még a Quiron Zátonyszigeteinél is, borotvaéles sziklák, mélybe szippantó repedések bújtak meg a víztükör alatt, csak az igazán 391
LUIS SAUL
botor vagy vakmerő hajósok merészkedtek az égkék és égővörös korallzátonyok közé. Az okosabbja persze tudta, hogy nem a korallok tartották távol a mély merülésű bárkákat, hanem Shulur vonta el őket. A fővárost egyesek szerint tisztább napokon a partról is lehetett látni. A birodalmi székhely azonban nem feledkezett meg hűségeseiről. Ami elveszett a szárazföldi utakat fosztogató rabszolgavadászok kezében, ő visszaadta a tengeren át. Az a kevés hajó, amely a türkizszínű vizeken átsiklott Daulcha Maddan kikötőjének gránitkapuján, értékesebbnél-értékesebb portékát rejtett. Legfőképp azóta, hogy a város egykori, több mint öt esztendeje halott regitora visszaszerezte a Fekete Hadurak elveszettnek hitt rowoni lobogóját. A kikötőben most is ringott néhány galleon, a főváros címerével árbocaikon. Az öböl úgy festett, mint egy hatalmas rája, amelybe a mólók tűztek szálkákat. Egyik oldalról a város főtere határolta, a másikról majd' száz láb, lépcsőzetes sziklafal. Csúcsán a regitor imperalis erődje, alatta pedig a köteles házak birtokai meséltek a város gazdagságáról. Márvány és kristály, arany, lunír és mithrill. Daulcha Maddan vályogházai kusza összevisszaságban követték egymást, porszínű egyhangúságukat olykor megtörte egy nagyobb, kőből emelt birtok, vagy Tharr dicsőségét hirdető szentély. A Háromfejű helyi temploma, a rontásérsek székhelye a Famorhegy melletti dombon kapott helyet. Valaha fehér falaira állatok vérével festettek szent képeket, három tornya, mind másik irányba dőlve, bíbor kristályüvegekkel pillantott a nyüzsgő városra. Körülötte a fű sárga és száraz volt, akár az őszi avar, kapujában patkányok nyüzsögtek. Úgy tartották, Daulcha Maddanban egy emberre két sirály jutott, ám a város a mendemondákra fittyet hányva zsúfolásig tömte utcáit a késő tavaszi reggelen. A shuluri bárkák mellé könnyű merülésű hajók siklottak az elmúlt napokban. A korallkék vízből vérvörös szín kanyarintott ki magának egy darabot, a városiak reggelente élőállatot áldoztak a tenger hekkáinak, hogy 392
3QSZORKÁNYHADÜR
tartsák meg jó szokásukat, és engedjék békében behajózni a szüntelen érkező sajkákat. A tartományi székhelyen néhány napja kezdetét vette a lavarthagom. Az új regitor, Jiljak Obras Cjenhuran évek óta nem hívta össze a famorok ítélőtanácsát. Az a szóbeszéd járta, előrelátó stratégaként követte el mindezt, s enynyi idő kellett, hogy a tartomány nemesen születettjei elfogadják őt maguk közül valónak a méltán nagyhírű Salayn dinasztia után. Az utcán azt pletykálták, az új regitor nem oly' nemesvérű mint elődje, s hogy inkább szerencsével, semmint tettekkel jutott posztjára. A Salayn-ház férfi ága olyannyira elcsökevényesedett, hogy nem maradt vér szerinti utód. Azt beszélték, a Fekete Lobogó visszaszerzése sem regitori gesztus, sokkal inkább végső mentsvár volt arra, hogy a Salayn-ház ezáltal harcoljon ki új kegyeket Shulurból. Aki mégis méltó utód lehetett volna, épp az unokabátyja ellen elkövetett ármányok miatt átkoztatott ki a Birodalomból, és Tharr akarata szerint megtért a Lindigassra. Akárhogy is, Daulcha Maddan lakói a zsigereikben érezték, hogy nagyobb dolog volt készülőben a tartományi fővárosban holmi igazságtevő törvénykezésnél. Palánkból emeltek arénát, hogy a városba vonzzák a tartomány legnemesebb harcosait, egymást túlkiabálva ajánlgatták kölykeiket a dübrögő hintóval érkező főuraknak. Bíztak a felemelkedésben. Dalnokok pengették samballáikat a fogadók falának támasztott emelvényeiken. Az elmúlt éj báljairól daloltak: szerelemről, párbajról, vérről. Csaholó kutyafalkát fogtak pórázon a pietorok, vadászsólymokat vittek karjukon a famorok, akik a vadászat izgalmától kipirosodva vették az irányt a közeli erdő felé. A város a hírhozók rikoltásaitól zengett, fiatal kölykök vállalták magukra a szerepet, hogy az előző nap törvényeit és ítéleteit csokorba gyűjtve a nép tudtára adják őket. Az Igazság Ösvénye, így nevezték el a várost kettészelő főutat, amelynek mindkét oldalán palánkkal 393
választottak le egy jó darabot a bámészkodóknak. A tekintetek kereszttüzében itt vonultak végig azok, akik a famorok bölcsességére éheztek. A palánkfalat állványzatok törték meg, akár egy várfalat a bástyák. Éles szemű gárdisták gyülekeztek köröttük, a fent ácsorgó rendfelügyelők parancsát lesve. Az állványok korlátairól a meghívottak címereivel felvarrt szövetek omlottak alá a szivárvány különböző színeiben. A főút a Famorhegy érintésével kanyarodott északnyugat felé, a daulcha maddani Törvénygyűrű mentén. A sziklákból vájt, arénához hasonlító épület környékén egyre sűrűsödött a tumultus. A gyűlés hamarosan kezdetét vette. Jiljak az erőd magasába vezető lépcsőn érkezett, állát felszegve, oldalán Chassiával. Az aranysujtásos dreggisben, tekintélyt parancsoló tartásával komoly kihívásnak számított végigmenni a hétszázhetvenhét lépcsőfokon anélkül, hogy orra bukott volna. Fél szemmel az előtte igyekvő gárdisták hátát figyelte, a másikkal pedig a Törvénygyűrű irigykedve bámuló famorjait. - Gyűlölnek téged - kuncogott Chassia. - Gyűlölnek, és félnek! És veled együtt az Úrnőt is! - Halkabban, anyám, győzelmünk messze még! - Ugyan, tán az italhordók éles fülétől félsz? Vagy tucatnyi lépcsővel vannak mögöttünk lemaradva, a gárdisták csaknem ugyanennyivel előttünk. - Rossz érzésem van. - Remekül irányítod a lavarthagomot! A szüntelen bálok, a vadászat szép lassan elgyengítik a pökhendi urakat. A végén már nem lesz türelmük ellenkezni veled. - Vagy épp ellenkezőleg, ingerültségükben nekem ugranak! - Ebből elég volt, fiam - Chassia a férfi karjába vájta a körmeit. Jiljak elfintorodott a fájdalomtól. - Sajnálom, anyám. Meglehet, én is elfáradtam. Igen nagy megpróbáltatás nap mint nap végigkaptatni ezen a lépcsőn. 394
BOSZORKÁNYHAD Ú R
- Hát akkor szedd össze magad! Legalább tucatnyiszor teszed még! Nyerj erőt belőlük, nézd, ahogyan összesúgnak! Nézd, mennyire irigyek! A Törvénygyűrű lelátói félkörívben fordították arcukat a Famorhegy sziklafalának. Az épület úgy festett, mint egy hosszában félbevágott színház, akusztikája is hasonlóan erősítette fel a hangokat. Hosszú, velőt rázó kürtszó harsant, és amint elhalt, vele együtt elcsendesedett az aréna is. Még a lobogók is megpihenni látszottak a szélben. Álmatag képű, felcicomázott asszonyok, áfiumot szipákoló jogértők, lapos pillantású Tharr papok, cikornyás díszvértjeikben feszítő lovagok várták szemlesütve az érkező párt. A gárdisták elérték a lépcső alját, begyakorolt mozdulattal nyíltak két csoportra. Az egyik osztag a lelátók alatt foglalta el a helyét, néhányan közülük a panasztevők pódiumához vonultak. A másik osztag a díszpáholy selyemvánkosokkal bélelt melegéig kísérte a párt, át a várakozók seregén. Az esőtől és fénytől óvó árnyékvetők alatt vagy két tucat rőt kámzsájú pap várakozott tettre készen. Egyik kezükben gömb alakú parázstartót himbáltak láncon, másikban ezüstkupa csillant, amiből sárgás színű pára gőzölgött. A regitornak összeugrott a gyomra, ha eszébe jutott a sós, keserű íz. Mielőtt elfoglalhatta volna méltó helyét, a rangidős pap elébük lépett, a füstölőt meglengette a regitor orra alatt. Jiljak magába szívta az édeskés illatot, miközben a pap Tharr áldását duruzsolta.
- Syeles cjus dammach serpentis y'gra'it Tharr! -
mormolta ókyr nyelven, majd átnyújtotta a regitornak a kupát. Az ezüstkehely langyos volt a benne gőzölgő vér és nyirok keverékétől. Jiljak lélegzetvisszafojtva kortyolt bele a patkányok és kígyók nedvébe, hogy magába szívja vele együtt Tharr bölcsességét is. Majdnem visszaöklendezte a nedűt, de erőt véve magán végül kiitta az egészet. A pap elismerően biccentett. 395
LUIS SAUL
- Tharr áldása szálljon rád és vérvonaladra, emessir! - azzal intett a társainak. A többi pap a lelátón végigsétálva nekilátott, hogy elvégezze az összes ítélethozón a szertartást. Jiljak a száját törölve, sápadtan rogyott a selyempárnák közé, a félmeztelen asszonyok azonnal köréje sereglettek, hogy pávatollas legyezőikkel frissítsék fel. - Ha így folytatják, még a végén vámpírt csinálnak belőlem - morogta. Körbepillantva, úgy tűnt, nem csak ő fintorgott a bölcsesség szertartása alatt, amelyet minden áldott törvénynap elején elvégeztek rajtuk a daulcha maddani rontásérsek emberei. Egyedül az ebedori Vén küldötte, egy vak, csontos képű pap kortyolta mohón a nedveket, aki pórázra kötött albínó patkányát különös szorgalommal simogatta. Jiljak elégedett félmosollyal hordozta végig a tekintetét a judikátorokon. A jogtudók még egy asszony ölénél is szívesebben bújták a Chyseles Syr Kyria, a Birodalom törvénykönyvének sorait. Rabszolgák tucatja gyűltek körülöttük. A Törvénygyűrű lelátójára terített hímzett csipkekendők alapján csaknem minden Ház képviseltette magát. Egyedül a mykosi Vén maradt távol a tartomány illusztrisabb lakói közül, és egy jelentéktelen vérvonal, a Khasyllys-ház, akik üzleti okokra hivatkozva épp Mykosban vonták ellenőrzésük alá a fendori úton érkező portékáikat. No és Demydiss. - Itt lesz - hajolt közelebb fiához Chassia. - A kyars kegyéből - intett Jiljak, a famorok fellélegezhettek, immár a regitorra emelhették tekintetüket. A férfi kért egy kupa bort, hogy kiöblítse a száját, majd elküldte a legyeskedő szolgálókat. A gárdisták időközben utat nyitottak az igazságszolgáltatásra váró navoroknak, ám írnokokkal karöltve gondosan felügyelték, hogy csak az arra jogosultak léphessenek be az arénába. Azt még ők sem tudták, hogy Jiljak kérésére a tollnokok között magitorok is akadtak. A reigtor nem bízott 396
BOSZORKÁNYHAD Ú R
semmit a véletlenre, a Törvénygyűrű biztonságát orwellánusok szavatolták. A különböző kasztokat kisebb csoportokba osztva egymás után hallgatták meg a famorokat. Az első napok inkább a tivornyáról és a felszínes ítéletekről szóltak. Navorok, majd a sedularok nyűgeit intézték. Az igazán fontos ügyeket a lavarthagom utolsó napjaiban, kellő mértékű mulatozás és pihenés után vizsgálták. így a pietorok viselt dolgait, vagy az egymás között zajló hatalmi ügyeket is. - Hiba volt őt egyedül hagyni azzal a... - Meg fogja védeni magát - súgta Chassia. - Khardassul erővel szedi majd ki belőle az igazságot. - Ahogyan azt előre láttuk - bólintott a nő. - Lochuss nem csupán egy tisztavérű testbe zárt kóbor lélek. Jiljak legyintett, válaszolni akart, ám a tribünről a Dyhath ókyr ház eprimora vonta el a figyelmét. A széles állú, páncélhoz szokott rendmester gúnyos képpel emelte köszöntésre kupáját. A regitor a viszonzás helyett megvetően fordította el tekintetét. - Öt év után is rajtam röhögnek! Bort iszom, míg ők vígan szürcsölik az ambrosia imperalist! És közben rajtam röhögnek! - Már nem sokáig! Amint a rowoni lobogó új gazdája áll a pártodra. A regitori szolgálók között pusmogás kélt, viaszos bőrű, megsárgult körmű titoknok, az Átokkufárok álruhás magitora tört utat magának az alacsonyabb kasztúak között. Jiljak elé lépve megigazította a fejéhez simuló bőrsipkáját, és hű pietorként hasra vágta magát ura előtt. A regitor nyugtalanná vált a boszorkánymester kezének reszketését látva. - Beszélj! A titoknok lopva az őrködő gárdistákra pillantott, mintha attól tartana, hogy kihallgathatják. - Üzenetet kaptál a Demydiss-birtokról. Jiljak kiegyenesedett, a pupillája kitágult. Chassia a saját hajfonataival babrálva húzódott közelebb a férfihoz. 397
LÜIS SAUL
- Folytasd! A titoknok nagyot nyelt. - A birtok nincs többé, emessir. Démonok és más túlvilági fajzatok a földdel tették egyenlővé. - Micsoda? - Jiljak hangjában fojtott indulat lappangott. - Többet nem tudunk, a hírhozó szörnyű sebekkel érkezett, és az üzenet átadása után kimúlt. - És a teteme? - Magam faggattam ki, emessir, de nem sokat tudtam meg tőle. Túl messze volt az eseményektől, valószínűleg ezért élhette túl. Mintha kaput nyitottak volna a külső síkokra, emessir. A démonok felprédálták a kastélyt, majd erejük fogytán visszaszivárogtak a saját birodalmukba! Jiljak legszívesebben felpattant volna a helyéről, és a selyemvánkosokat szaggatva élte volna ki dühét. Gedaga-yggyr regitoraként, a tartomány famorjainak jelenlétében azonban nem tehetett mást, mint nyelt egyet. - Lochuss-on Demydiss? A titoknok mintha megtorlástól tartana, hátrébb kúszott. - A hírhozó emlékei szerint a belső syrcumban tartózkodott, amikor a dolgok rosszra fordultak. Attól tartok, emessir, nem élte túl. Jiljak Obras Cjenhuran elvörösödött, egy kurta paranccsal elküldte a pietort. - Miért tőle kell ezt megtudnom, Chassia? Neked érezned kellett volna Lochuss halálát, nem? - mondta vádlón anyjának. - Te tartod pórázon a Kéknővért! Vagy talán elfogyott a hatalmad? A pillantásoktól övezve a nő nem engedhette meg magának, hogy a férfinak ugorjon. Szeme szinte perzselt. - Mit gondolsz, miként erősödött meg úgy a Mantissa syncordia? Nálam nagyobb varázstudók sem voltak képesek nyomon követni a Kéknővéreket! Sőt, még leleplezni sem! A démon az Úrnő princípiumát kapta meg tőlem, minket szolgál, erre mérget vehetsz! De a sajátosságaitól nem foszthattam meg! 398
BOSZORKÁNYHAD Ú R
- És ha a fiú tényleg halott? - Adj időt, hadd gondolkodjam! Jiljak majd szétrobbant a dühtől. Képzeletében ezerszer lejátszódott, amint az ostoba Khardassul óvatlanul megbontja a démonkút mágikus egyensúlyát, elszabadítva a főrtéimét, amelyet az átkos Míchíelek gyűjtögettek oda évtizedeken át. - És Khardassul? - kérdezte aztán. - Ha ő ott veszett... Chassia üveges tekintettel bámult maga elé. - Oda Go'Hatr is. A Famorhegyen felzúgó kürtök szakították félbe társalgásukat. A famorok ítélkezésre készültek. Elérkezett az igazság ideje. *
*
*
A néhai Míchíel-birtok megfeketedett csonkként meredt elő a földből. Égbetörő tornyai mintha sosem lettek volna, maradványaik alig fejmagasságig értek. A birtokot több mérföldes környezetében hasadékok szaggatták, némelyik olyan mélyre vájt, hogy aljában felszínre bugyogott a talajvíz. A kastélyerőd három napja vált a földdel egyenlővé, mégsem mert senki a romok közé férkőzni, hogy zsákmány után nézzen. Beszélni is csak félve mertek róla az ivókban, sokan hallották azon a bizonyos éjszakán a száznyi torok jajveszékelését. Akadt, aki mágiát, mások démonokat, megint mások Tharr igazságát sejtették a pusztítás mögött. A mákonyt szipákoló khótorrnak, aki egy fekete kámzsájú idegenről és egy bizonyos Grom haragjáról hadovált, nem hitt senki. Veychassus a pengéjével piszkálta a romok között lerakódott pernyét. Néhol végtagok, egy feltépett hát, bezúzott arc kandikált elő alóla. A Sul-Morhul pugomagitora utoljára a tizennegyedik zászlóháborúban látott ilyet. Akkor Tiadlan harcmesterei szálltak szembe Dass határvidékén a Csontgárdával, a Cyuhann klán Sápadt Légiójával. Szinte még hamu sem maradt belőlük. 399
LUIS SAUL
A Míchíel-birtokot átható vér- és kátrányszag lengte körül. A sziklák néhol megfolytak, felhólyagosodtak, akadt, ahol vastag koromrétegbe hasítottak nyomot borotvaéles karmok, másutt mintha a semmi szippantotta volna be a romokat, s csak a csupasz föld maradt. Veychassuson kívül még vagy tucatnyian lézengtek az épület maradványai között nyomok után kutatva. A pugomagitor emberei és néhányan a Végzet Hetvenhét Útjából sorra kifordították a kövek alól a holttesteket. A tetovált arcú, megsárgult szemű testőr, Ancon lépett urához. - Eprimor - hajolt meg -, találtunk valamit. A férfi a fogadócsarnok leomlott kupolájához vezette az ezüsthajút. A helyet por lengte körül, a maradványok úgy festettek, akár egy leejtett tojás héja. Ancon az egyik szilánkhoz kísérte a pugomagitort, amely körül egy vénséges öregember holtteste sétált. Veychassusnak elég volt az üveges szemekbe pillantania, hogy tudja, életerőorzó praktika sorvasztotta el az ereje teljében lévő férfit. Lecsupaszított mellkasát saját vére mocskolta be, szíve köré kígyóként hullámzó vonalakat karcoltak. A hátát sem hagyták szabadon, stilizált bak meresztette szarvát, homlokán billogként terpeszkedett a szám: hetvenhét. Alatta sirály és a vérkard, az üzenet vagy hadüzenet jelképe sötétlett, közvetlenül a szökevény és a bilincs szimbóluma mellett. A sziklát, amely körül a tetem kóválygott, korommal írt felirat piszkolta be. - Grom erejéből - olvasta Ancon. Veychassus összeszűkülő tekintettel méregette a tetemet. Megpiszkálta kardjával, amaz erre egy pillanatra megtorpant, majd tovább sétált a rom körül. - Miféle üzenet ez? - morrant Ancon - Mintha tudatni akarná, mire készül! A pugomagitor bólintott. - Tudatta is. - Megbocsáss, eprimor, de úgy tűnik, többet tudsz a szökevény szándékairól, mint amennyit jómagam sejtettem. 400
BOSZORKÁNYHADÚR
- Ezért vagyok én az úr, és te a szolga! - vetette oda neki Veychassus. - Tovább állunk! Üzenj Daurotnak, hogy két szekérrel és fél tucat mananyelővel induljon Daulcha Maddanhoz! - Óhajod szerint! - Indulunk! - kiáltotta Veychassus, s a többiek egy csapásra felhagytak a romok vizsgálatával. - Megbocsáss, eprimor. És mi hova tartunk? Veychassus felszegett állal szimatolt a levegőbe, a kátrányszagba a tenger illata vegyült. A magasban sirályok szárnyaltak. A pugomagitor összeszorította az ajkát. Az önfeláldozása és az acélos akarata mellett a feltétlen hűsége juttatta Cor-Corvis-on Syruhas, a Sul-Morhul boszorkányherceg mellé. Soha nem kérdezett, nem lett volna méltó a posztjához, most mégis elfogta a kíváncsiság. A telerótt hullát látva könnyedén értelmezte a jeleket. A szökött légiós hajlandó volt szembenézni a végzetével, és feladni magát. Csupán annyit kért tőle, hogy kövesse őt Barrba, a Bakpápa székhelyére, ám sejtelme sem volt, miféle üzenetet kívánt ott Ametiszt átadni.- Ancon! - Igen, eprimor? - Tüntesd el a nyomainkat! Tharr vizsgálói alaposak lesznek, nem szeretném, ha egyszer csak beállítanának Vereserődbe, Syruhas herceghez! - Óhajod szerint, eprimor! - hajolt meg a szolga. Veychassus indult volna, hogy jelentést tegyen urának, amikor hűségese utána szólt. - Eprimor! - Igen, Ancon? - Ezzel itt mi legyen? - bökött a tébláboló élőholtra és a sziklára. A pugomagitor kisimította ezüst tincseit, övébe tűzte vékony pengéjű kardját. - Pusztítsd el az élőholtat, de a feliratot hagyd! - Az eprimor tekintete összeszűkült. - Nincs jogunk hátráltatni egy bosszúhekka születését!
401
LUIS SAUL
Cyssur Ashion, a Bakpápa quessora arcátlanul fiatalnak számított Tharr magasrangúi között, s mint ilyennek, rengeteg riválisa akadt, akik pusztán a kor és a vele járó tapasztalat okán a helyükbe képzelték magukat. Csakhogy Cyssur Ashion nem pusztán iszonyúan fiatal volt, de mérhetetlen ravaszsággal, és még inkább könyörtelenséggel ruházta fel őt a Háromfejű. Bárki, aki szót merészelt emelni ellene, vagy cselszövéssel próbálta eltávolítani a quessori posztjáról, igen hamar Tharr oltárán találta magát. A fiú pedig ragaszkodott hozzá, hogy ő maga márthassa meg testükben az áldozati kést. Veleszületett fogékonysága az összeesküvések felfedésére, éles esze, s ahogyan kiigazodott Tharr kaotikus jogi útvesztőjében, mind azt igazolták, hogy méltó a rangjára, amelyet épp ezen törvények kijátszásával szerzett meg. Cyssur Ashion olyan volt, akár az apja. Legalább is Impernis Magnior, Barr Bakpápája így gondolta. És amíg Tharr másképp nem akarta, a törvényszegés felett is hajlandó volt szemet hunyni, amelyet az apa követett el akkor, amikor quessorként családot nemzett. Bár a fiú mit sem sejtett róla, de a család duplán fizette meg a rangot, amelyhez Cyssur ösztönösen is foggal-körömmel ragaszkodott. A Barri Mantikor, így nevezték a háta mögött. Irdatlan szárnyain vitorlázva alig néhány napja lépte át Gedaga-yggyr határát. A Demydiss-birtokon történtek híre pillanatok alatt eljutott Barrba, hála Tharr besúgó kedvű hitsorosainak. Cyssur azonnal és önként indult útnak. A kötelességtudat űzte, s a gyanúját is el akarta oszlatni annak, hogy a balszerencsés esemény következményei az egyházra kihatva netán a tartományi Vének székét is megingatnák. Bakfejes ezüstpálcája bárhová betekintést engedett, és a quessor gondoskodott róla, hogy minél többször villogtassa. Érkezésének híre így mihamarabb körbejárhatta a tartományt, felkavarva az állóvizet, vagy ahogyan a köznép emlegette: kiugratva a nyulat a bokorból. 402
BOSZORKÁN'YHADÚR
Cyssur soha sem tartott attól, hogy áldozatai, az egyház és a Birodalom ellen vétők elszöknek az orra elől. Modorossága és figyelmessége különb fegyvernek bizonyult a hatalomból fakadó félelemnél, és nem kellett különösebb bölcsesség ahhoz, hogy tudja: a káosz országában mindig akad egy rivális, aki a haragosai hátán kíván felmászni a ranglétrán. Papként, a barri kolostorerőd falai között élve furcsa vonzalmat táplált a hétköznapi élet iránt. Útjain ragaszkodott hozzá, hogy a templomok helyett becsületes toroni polgároknál szállásolja el magát, és a kegyért cserébe nem kért mást, csupán hétköznapinak tűnő tárgyakat - agyagedényt, poharat, vasszöget, szárított virágcsokrot amelyeket hazatérve a többi relikvia mellé rakott. Irigyei nem győzték a szemére vetni famorhoz méltatlan megnyilvánulásait, ám hangjuk hamar elhalt: Cyssur tettei nem csupán az adakozókedvet emelték Barr irányába, de Nyugat-Toronban a Bak fő imádata is érezhető mértékkel növekedett az újabb és újabb küldetések nyomán. Tharr adta, és el is veszi - tartották a bölcsebbek, akik úgy sejtették, a fiú tettei előbb-utóbb a Kígyó nyelvét vagy az Oroszlán sörényét ráncigálják meg, és akkor... ***
A Haiven kereskedőcsalád kúriája valóságos erőddé változott Cyssur érkezte óta. A kalmár még azzal sem törődött, hogy ezüstkészletei mellől kell megvonnia az őrséget. A quessor érkezése Tharr áldása és átka is volt egyben. Rafien Haiven szerint a jövőben igencsak megkönnyítheti az üzletet vendégük kitüntetető figyelme, ugyanakkor, ha épp nála érné baj az egyházi méltóságot, annak az egész dinasztiára kihatása volna. Megtett hát minden tőle telhetőt, noha fel sem foghatta, hogy ténykedése teljesen fölösleges. Egyszerű kereskedőként semmit sem tudhatott azon veszélyekről, amelyek a magasabb köröket fenyegethették. Ha tudta volna, zsoldosok helyett valószínűleg strateggiorokat fogad. 403
LUIS SAUL
Cyssur kénytelen volt maga gondoskodni a védelméről, így a közelgő alkony fényében, a rezidenciája ablaka előtt térdelve mormolta a litániát, amellyel hatalmat csempészett a vérével írt rajzolatokba. A jelek szinte teljesen felolvadtak a padló és fal repedéseiben, alig lehetett észrevenni, hogy csaknem az egész szobát behálózzák. Cyssur az a fajta toroni volt, aki nem bízott semmit a véletlenre, ugyanakkor a testőröktől különösen idegenkedett. Meglehet, hogy Impernis pugniteseinek tudása a barri vérnyelőével vetekedett, ám legtöbbször semmi szükség sem volt rájuk. Cyssur kénye szerint viselkedni parancsra sem tudtak. Túlságosan a vérükbe ivódtak Toron kasztbeli sajátosságai. A quessor harmadszor nézte végig szobája ablakából, amint a lenyugvó nap vérrel önti fel az ég alját. Bár az idő sürgette, egyelőre nem sietett továbbállni. Várta, amíg a kereskedőház hírét viszi érkeztének Gedaga-yggyrben, ráadásul Tharr akarata egy helyre gyűjtötte a tartomány famorjait, és vele együtt - ha a Háromfejű is úgy akarta - a kérdésekre kapható válaszokat is. Daulcha Maddanban a hetekben ülésezett a lavarthagom. Cyssur gondosan visszabugyolálta a bársonyba a szertartáshoz használt kelyhet és a tőrt, hasított egy darabot a szövetből, amelyet maga mellé készített, és betekerte alkarján a sebet. A rituálé utolsó felvonásaként megcsókolta a nyakában lógó Tharr szimbólumot, és már azon volt, hogy éjszakai sétájához összekészülődjön, amikor megszólították. - Hamarabb küldtek, mint számítottam rá. A quessor pályafutása alatt kétszer adódott alkalom, hogy a varázsjelek nem figyelmeztették a veszélyre. A kehely, amelyet az imént bugyolált be, számos teremtmény vérét gyűjtötte magába az évszázadok során, mialatt kézről kézre járt Barr quessorai között. Elsőként tisztavérű kyr gyilkos próbálta Cyssur vérét venni, később valamely rivális pap vérszolgája tört az életére figyelmeztetés nélkül. Előbbinél a kardot, utóbbinál a mágiát választotta támadója ellen, ám ezúttal 404
BOSZORKANYHADÚR
nem tudott dönteni. Sem a kyr, sem a vérszörny nem jutott hozzá ilyen közel. - Tudom, hogy a kyr hagyományok megkövetelnék, most mégis tekintsünk el a formaságoktól - mondta az idegen. - Mindkettőnk ideje véges. A quessor felegyenesedett, felmarkolta a priccsének támasztott kígyókardot, s Tharr áldását kérve fordult szembe a jövevénnyel. A szoba sarkában, az árnyékok közé húzódva sötét alak állt. Az alkonyfény alig fedett fel belőle néhány szegletet. Csuklyája alól csak halványan derengő szemgödrei látszottak. Cyssur gondosan végigmérte őt, mialatt szelleme láthatatlan kezeivel kinyúlt hívatlan vendége felé. - Fölösleges pazarlás - szólalt meg újra az árnyalak. - Hamarosan nem lesz titkom előtted. - Öt éve viaskodom Impernisszel, hogy ne adjon mellém testőröket, és te most meg akarsz ingatni elhatározásomban? - A quessor a beszéddel nyert idő alatt újrarendezte elméje pajzsait. - Jól tetted, hogy magad jöttél. A pugnitesek jelenléte felesleges fényűzés lenne, és csak megnehezítené a békés társalgásunkat. A quessor megtámaszkodott a kardon. - Tehát békés. - Megvédeni jöttelek, Cyssur. És cserébe szívességet kérni. A Barri Mantikor ezúttal nem bírta elleplezni meglepettségét, és felkacagott. - Bocsáss meg - mondta. - A világért sem szeretném haragos vizekre terelni békésen ringó ladikunkat, de több mint meghökkentő, hogy betörsz hozzám, majd sejtelmes megjegyzésekkel szolgálatra akarsz bírni, úgy, hogy azt sem tudom, ki vagy. Az árnyalak előrébb lépett, felfedte csőr szabdalta, pergamenszáraz arcát. - Valaha Hissis-on Salayn Míchíelnek hívtak, ám azóta átléptem a változás utolsó kapuját. A nevem Ametiszt, a Sápadt Légiók katonája vagyok. 405
LUIS SAUL
Cyssur szeme összeszűkült. - Ismerem a neved, Míchíel. Melyik légió megbízását teljesíted? Hissis visszahúzódott az árnyékokba. - Egyikét sem - felelte. - A nővéred, Aymír küldött. A quessor tekintete elsötétedett. Jól emlékezett a napra, amikor testvére összeszedte holmiját, hogy Shulurba utazzon. Sírva fogadkozott, hogy visszatér hozzá, ám megszegte ígéretét. Hazugságával megváltotta Cyssur gyűlöletét. - A nővérem halott. - Valóban az, de nem ott, és nem úgy halt meg, ahogyan te hiszed. - A beszélgetésünknek ezennel vége, Ametiszt. - Látom, ugyanazt az akaratos, harcias vért örököltétek! - Ritkán kér a quessor, de most megteszem. Távozz, légiós! - Már nem sokáig vagy quessor, ahogyan én sem légiós. Sorsunk egy, de téged még megmenthetlek! - Fenyegetsz? - Cyssur kezében sárga fénnyel izzott fel a kard, a quessor az élőholtnak ugrott. Ametisztnek nem volt hová hátrálnia a szűk helyen, épp csak annyira sikerült elhajolnia, hogy a penge a torka helyett a mellkasában állapodjon meg. A felszentelt kard azonnal égetni kezdte a holt húsát, ám a légiós sem volt rest. Jobbjával a fegyvert tartó csuklóra markolt, balja eleven villámmá változva Cyssur torkára fonódott. A quessor fogai összekoccantak, állkapcsa fájdalmasan megfeszült. Saját égett húsa csapta meg az orrát, de a kardját nem engedte el. Csak idő kérdése volt, amíg a szent penge elemészti a légióst, fohász sem kellett hozzá. - Tudod te is, hogy a vizsgálók egyedül Tharrnak kötelezhetik el magukat - vicsorogta az élőholt. - Nem lehet családjuk! Amikor apád meghalt, elveszítettetek volna mindent! Cyssur nyálat prüszkölve forgatta meg Hissisben a kardot. Állkapcsa egyre jobban izzott a szikrázó baltól. - Aymír Tharr ítélőszéke elé vonult, amikor elha406
BOSZORKÁN'YHADÚR
gyott téged - folytatta Ametiszt. - Feláldozta magát, hogy te famor maradhass, és apád után quessor lehess! De Tharr nem volt kegyes hozzá! Aymír azt a feladatot kapta, hogy élje túl Daychín viszontagságait, váljon a Sápadt Légió pietorává, hogy bizonyítsa, a vérvonal méltó a kiemelkedettek rangjához! - Hazudsz - vicsorogta a quessor. - Aymír meghalt, Cyssur! Elbukott! Tudod, mit jelent ez? Többé nem vagy a Bakpápa kegyeltje! Vérnyelője már a nyomodban jár! - Hazudsz! - Miattam halt meg, ahogyan az apád is! - Hissis mellkasán egyre terebélyesedő koromfolt falta magába a tetoválásokat. - De tudom, hogy ki ölte meg őket! És a bosszúval nem lesz hiábavaló az áldozatuk! Te még megválthatod az életed! De ahhoz bíznod kell bennem! Cyssur nem bírta tovább, de fegyverétől sem akart szabadulni. Kirántotta Ametisztből, s kábán tántorodott hátra, a bőre égett, koponyáját mintha Sogron tüze hevítette volna fel. Az élőholt is a falnak tántorodott, elült az őt ölelő mágia, csak a szeme izzott lilán, akár az ametiszt. - Nem... hiszek... neked... - zihálta a Barri Mantikor. - Neki hinni fogsz - mondta Hissis, köpenye alól batyut húzott elő, tartalmát, egy levágott szörnyfejet gurított a szoba közepére. - Orwellánusok akarják beszennyezni a császári tanácsot és... A folyosóról elhaló hörgés hallatszott, léptek koppantak a padlón. - Mennem kell! - Az élőholt a mellkasán vágott sebbe nyúlt, egy darab húst tépett ki belőle, amit a vizsgálónak hajított. A quessor vonakodva kapta el. - A holtak maradványai különb tudás birtokosai még az Enrawelli Kristálykönyvtárnál is - mondta a légiós. - A múltam és jövőm, Cyssur. Olvass belőle. Ebből tudni fogod, hogy mit kell tenned! Robbanás rázta meg a házat, az ablakot fedő marhahólyag kettérepedt. Az élőholt sietve ugrott oda. A keretbe kapaszkodva még visszafordult. 407
LUÍS SAUL
- A vérnyelő megérkezett. Talán most mégis bölcsebb lenne testőrt fogadnod. Találkoznod kell az üldözőimmel, ők segíteni fognak neked! - Ez ostobaság! Számtalanszor bizonyítottam tudásom! Ugyan miért érdekelné a Bakpápát egy öt évvel ezelőtti fogadalom? - Mert a császári Lélekőr szentesítette. A quessor eltűnődött. - Ha így van is, évekbe is beletelhet, amíg a politika útvesztőiben eljut hozzá a határozat. Addig pedig... - Sajnos, Cyssur, az én ügyem sietős. Semmit nem bízhattam a véletlenre. - Mire célzói ezzel, légiós? - A pápának épp elég ideje volt, hogy kifürkéssze a dolgok hátterét. A quessor félrebiccentette a fejét. - Úgy érted... ? Hissis bólintott. - Amint átlépted a tartomány határát, mindent megüzentem neki - azzal kivetette magát az emeletről. Cyssur az ablakhoz ugrott. Ismerte a Míchíelek sorsát, és eddig azt hitte, a sajátját is. Ám a látogató mindent felkavart. Penge szisszent odakint, halálhörgés hallatszott. Barr Mantikorja beharapta az ajkát. Mindeddig azért élte túl a riválisok rohamait, mert minden apró részletet figyelembe vett. Most sem tehetett kivételt, de megborzongott, ha a Bakpápa vérnyelőjére gondolt. A bokrok között suhanó árnyat látva eltűnődött. - És mi van, ha meghalok, mielőtt segíthetnék? kiáltotta Hissis után. Az élőholt megtorpant, az alkony épp olyan lilán hímzett szegélyt kerített az éj köpenyére, mint Ametiszt szeme. - Akkor vegyél példát rólam! - felelte, és tovább rohant. *
*
408
*
BOSZORKÁN'YHADÚR
Jiljak nyugtalan sóhajjal szívta magába a Törvénygyűrű alatti katakomba hűvösét. Toporogva méregette az előtte felsorakozó papokat. Gyűlölte Tharr szertartásait. Kaotikus mivoltukon soha sem tudott kiigazodni, ráadásul megvetette a Háromfejű minden megnyilvánulását. A tudat, hogy egy kíndémonból lett isten próbál uralmat nyerni felette, Orwella híve felett, felboszszantotta. - Biztos, hogy szükséges ez? - kérdezte a daulcha maddani rontásérsek pietorát. Mióta Chassia elutazott, hogy személyesen győződjön meg a történtekről, és akárhogyan is, de előkerítse Demydisst és Go'Hatrt, Jiljak különösen bizalmatlanná vált. A gárdisták számát megkettőzte, a lavarthagom jogsegédjei közé még többet ültetett az Átokkufárok közül. Mindenkiről és mindent tudni akart, legszívesebben mindenütt ott lett volna. Tharr hívei különösen bosszantották, olyanok voltak, akár a kígyó: ravaszak, fogaik tövében halálos méregzacskókkal. - A famorok ügyei különös figyelemmel viseltetnek Tharr részéről, emessir, és a jelenlegi, kényes vallási helyzetben felelőtlen döntés lenne bizonyos hagyományokat figyelmen kívül hagyni, teret adva ezzel a sogronita egyház azon felvetésének, miszerint istenük bölcsessége vetekedik a... - Elég! - Jiljak leintette a tanácsadót. A fáklyák bűvkörében lévő kőemelvényhez lépett, végigsimított a vérvörös selyemabroszon, amellyel az oltárt letakarták. - Ha ilyen fontos hagyomány, akkor a famorok előtt lenne a helyem, hogy lássák elkötelezettségem az egyház iránt. A tanácsnok nagyot nyelt. - Példaértékű lenne az elkötelezettséged, emessir, de... A regitor tekintete fellobbant, akár a fáklyák. - De? A tanácsnok összébb húzta magát. - Az elmúlt napokban tanúsított hangulatodat látva nem lett volna szerencsés döntés - jegyezte meg halkan. 409
LUIS SAUL
- Úgy értem, a lelátón igen sokan kötődnek az egyházhoz. Egy rosszul megválasztott magatartással... - És az öt év adakozás és regulák? - Jiljak dühödten gyűrte össze a terítőt. Nem kerülte el figyelmét a papok lesújtó tekintete. - Nem bújok el a méltóságos egyházfiak elől! Vitessétek fel a szertartás kellékeit, azt akarom, hogy mindannyian lássák az elkötelezettségemet! Sőt! A mai naptól a szertartást segítő összes papnövendék helyet kap a regitori parcellában a lavarthagom végeztéig! - De, emessir... - Még egy de, és a kutyák elé vettetlek, megértetted? A pap bólintott. - Gyerünk! - intett Jiljak a gárdistáknak. - Tharr nem csinál belőlem föld alatt bujkáló patkányt! Ha ez kell a főméltóságoknak, hát megkapják! A homályos járatok után Jiljak hunyorogva lépett a napfénybe. Váratlan helyről való felbukkanása előbb meglepett morajt, majd tapsvihart és éljenzést keltett. A regitor visszafogott mosolyt erőltetett arcára, épp ahogyan anyja és Daulcha Maddan etikett-tudorai oktatták neki. A lelátó zsúfolásig telt, akik eddig vadászattal, párbajozással, úri dámákkal, vagy épp urakkal múlatták az időt, mind ott ültek a Törvénygyűrű selyemvánkosain. Legyezők mögé rejtőző, hamiskás pillantású asszonyok, kevély, szigorú tekintetű uraik, kígyónyelvű papok, a város rontásérseke, Ebedor Vénjének küldötte, kalmárdinasztiák fejei, törvényhozó jogtudorok. Jiljak kihúzta magát, úgy sétált el közöttük. A kyars kegyéből köszöntések sorát kapta, ám néma pillantásnál senkit sem méltatott többre. A gárdisták egészen a színes szövetekkel leárnyékolt trónjáig vezették, ahol szolgák hada feküdt parancsra készen, arcukat a lelátó kövének nyomva. A regitor helyet foglalt a smaragdszín vánkosok között, de bármennyire próbált elkényelmesedni közöttük, Chassia hiánya rányomta a bélyegét hangulatára. Embereit keresve hordozta végig tekintetét az arénán. Orwella kígyói ott bújtak az árnyékok között. 410
BOSZORKANYHADÚR
A Jiljakot kísérő papok megállapodtak a lelátó tövében, dúdolni kezdtek. A regitor döntése némileg felborította a tervezett eseményeket, kellett egy kis idő, amíg rendezték soraikat. Jópár perc telt el énekükkel, a lelátó közben elcsendesedett, mígnem monoton daluk ütemére csosszanó léptek hallatszottak. A katakombák felől rozsdaszín kámzsájú Tharr hívők érkeztek. Lehettek vagy kéttucatnyian, mindannyiuk kezében láncra lógatott, kénszagot árasztó parázstartók függtek. A regitor undorodva vonta fel az orrcimpáját. Daulcha Maddan rontásérseke felegyenesedett. A férfi alig nyomhatott ötven fontot. Ahogyan az áldás és áldozat jelét rótta a levegőbe, kibukkant dreggise ujjából csontsovány karja. Vagy tucatnyi karlánc zörgött rajta. A férfi szemei fennakadtak az áhítattól, valódi múmiához vált hasonlatossá. Májfoltos arcbőre úgy tapadt koponyájához, hogy szinte minden szegletét felfedte. - Chys raur khatah! - kiáltotta fennhangon, s a kórus egyetlen torokként zengte utána. - Tharr vére pezsdítse fel a miénket, hogy bölcsességében fürödve vezéreljük az örökkévalóságig az Ő birodalmát! A kijelentésre akadt néhány rosszindulatú megjegyzés a famorok más vallású házaitól, ám a Tharr hitűek többsége hamar elnyomta a morajt. - Chys raur khatah - zengte a kórus, miközben füstölőiket lóbálva megindultak a lelátók felé. Jiljak türelmetlenül gyűrögette a keze ügyébe akadó párnát. Száját harapdálva figyelte, ahogyan a papok az alázat teljes meghajlása kíséretében sorra megérintették füstölőikkel a nemeseket, majd emberkígyót alkotva feléje kúsztak. Ezt akarjátok, férgek? - nézett végig Tharr főméltóságain. Az ebedori sherr-pap, a Vén vizsgálója vakon bámult maga elé, miközben az ölében pihenő patkányt cirógatta. Az első felkent odaért a regitor elé, letérdelt előtte, imát mormolt, majd a gárdistákra nézett. Jiljak kihasználva a pillanatnyi szünetet, felegyenesedett. 411
LUIS SAUL
- A famorok ideje ez! A tiétek, drága vendégeim! A miénk! És midőn Tharr csillaga ragyog Daulcha Maddan felett, úgy az ő lángnyelvei kell hogy beragyogják az elkövetkező napjainkat! - tárta szét karját áhítatosan. - Chyseles Syr Kyria! Chyseles Syrra Tharr! Mától ezek a lángok - mutatott az előtte térdeplő papra - a lavarthagom végeztéig itt ragyognak majd körülöttem, ezen vánkosok között! A regitor elégedetten figyelte a meghökkent arcokat. A Galganor-ház sogronitái nemtetsző ajakbiggyesztéssel néztek össze, de szólni nem mertek. Jiljak lenyelve undorát, az előtte állóra pillantott. - Folytasd! - azzal visszaroskadt a vánkosok közé. A pap, a csuklya mögé rejtve arcát, felállt. Meglengette Jiljak feje körül a Sogron vándorszentélyeit idéző kegytárgyat. - Hiszed? - kérdezte. Jiljak vonakodva bár, de bólintott. - Hiszem - a sárgás füst csípte a szemét, facsarta orrát. A pap ókyr nyelvű fohászát követően, a gárdisták útmutatásai alapján helyet foglalt a regitori körcikkben. Helyébe azonnal egy másik hitsoros lépett. - Féled? - Félem. A Tharr hitű követte társát, átadva helyét az újabb érkezőnek. Amaz letérdelt, halkan mormolt, ügyetlenebbnek tűnt elődeinél, parázstartóján is ferdén állt a zárcsat, a benne izzó áfium szinte kibukott a résen. Jiljak aggódva mérte végig a kölyökképű hitsorost, akinek izzadt, barna fürtjei a szemébe lógtak. Az ostoba még egy pillanatra a rangok közötti különbségről is megfeledkezett. - Akarod? - kérdezte Jiljakra nézve. - Akarom - válaszolta a regitor mélyen a jégkék tekintetbe bámulva. A kölyökképű pap észbe kapott, lesütötte szemét, ám riadalmában megrezzenő keze tévútra terelte a parázstartót. Kapkodva próbálta kijavítani a rituális 412
B O S Z O R K A NYHADÚR
mozdulatokat, ám túlbuzgóságára a gömb meglódult, a regitor álla alá akadt. Jiljak összerezzent, ahogy a felhevült parázstartó a bőrének nyomódott. A fiú megpróbálta elrántani onnan a holmit, ám csak tovább rontotta a helyzetet. A csat mély sebet ejtett Jiljakon, az elakadó zár nem bírta tovább, kioldott, és az izzó áfium a regitor gallérjába borult. Jiljak dühödt üvöltéssel ugrott talpra, lüktető állához kapott, elszörnyedve vette tudomásul, hogy keze merő egy vér. A bőre alá férkőző parazsak múló pillanatig égették csak, szinte azonnal kihűltek, de nyomot hagytak arcán a seb körül, és érezte, hogy a mellkasán is. - Te ostoba! - üvöltötte, és azzal a lendülettel arcon vágta a kölyökképűt. A férfi megszédült, végigzuhant a lelátón, elsodorta a szolgálók egy csoportját, nyekkenve csapódott az arénát elválasztó korlátnak. A Törvénygyűrűben vágni lehetett a csendet. Jiljak gerincén forróság rohant végig, észbe kapva meredt lesújtó öklére, a fiút rángató gárdistákra. A rontásérsek eltorzuló arccal markolta a nyakában függő szent szimbólumát. A regitor lenyelte gyűlöletét, határozott paranccsal küldte el a köré gyűlő szolgákat, akik pillanatok alatt kerítettek gyógykenőcsöket, kötszert. - Tharr intése ez! - kiáltotta el magát. A famorok, akik eddig a nyakukat nyújtogatva próbálták kideríteni, mi történt a palánkfal mögött eltűnő hitsorossal, most egy emberként meredtek a regitorra. Jiljak felmutatta koromtól és vértől mocskos tenyerét. - Az ő vére! Az ő bölcsessége! Segítsétek fel azt a papot, és ültessétek a többi mellé! - parancsolta a gárdistáknak. A rontásérsek felegyenesedett, egy darabig farkasszemet nézett Jiljakkal. A regitor úgy érezte, mintha fürkészbűbáj ostromolná elméjét, pedig a szellemét óvó pajzsok csendben pihentek. A főrend megnyalta a száját, színpadias lassúsággal eresztette el szimbólumát, és tapsolni kezdett. 415
A regitor mellkasáról mázsás súly gördült le, a férfi kihúzta magát. Az újabb tapsvihar futótűzként terjedt, a famorok elismeréssel súgtak össze a sérülésével mit sem törődő, büszke tartományvezért látva. Tapsoljatok, csőcselék! - somolygott Jiljak, intett a gyógykenőcsökkel várakozó szolgáknak, hogy immár tehetik a dolgukat. A megszégyenült pap mélyen a szemébe húzott csuklyával mászott vissza a lelátó fokain. - Serphis! - A regitor közelebb intette a gárdisták ezüstszakállú primorját, Orwella álruhás bajnokát. - Emessir? - Ne engedjétek többet a közelembe azt a csuhást! - Igen, emessir - hajolt meg a testőr. Jó fertályórába került, míg az összes pap a tiszteletét tette a regitor előtt. Azt követően minden jelenlévő nemesház bemutatkozott, mintha aznap érkeztek volna, végül pedig a lavarthagom prijudicatora lépett az aréna közepén kialakított pulpitushoz. A harsonák felzúgtak a Famorhegyen, a város nyüzsgése mintha elcsitult volna. Amint elült a visszhang, a prijudicator megköszörülte a torkát, megigazította aranysujtásos stóláját, amelyre az összes nemescsalád címerét felhímezték. - Prima chysylla! Az első törvényirat! - kiáltotta, a Törvénygyűrű akusztikája messzire repítette hangját. - Amelyben Darach Dran Khatirir, Ferdun kikötővárosának kormányzója kifogását nyújtja be Abryssos Malevar Thylvien, Lakhon tengererőd flottaparancsnokának a fyn-fionari szigetcsoport és a ferdun-fionorei tengeri folyosó katonai ellenőrzés alá vonása miatt. Dran Khatirir a lavarthagom kiemelt figyelmét kéri azon vonatkozásban, hogy Abryssos Malevar Thylvien ezzel nem csupán a szabad tengeri kereskedelmet korlátozza, de önhatalmúlag vitat el háromezer négyzetmérföldet a Dran Khatirir-ház vér szerinti örökségéből. A lelátón mozgolódás kélt, széles vállú, borostás képű kyr egyenesedett fel. Jiljak jól ismerte a festett szemöldökű Darach Dran Khatirirt. Vádiratai és panaszlevelei 414
BOSZORKÁN'YHADÚR
halomban álltak az irattárban. A famor pökhendi arckifejezéssel húzta ki magát, nyakában vagy két tucat arany nyakláncon csillant a reggeli nap fénye. - Minden bizonnyal a véletlen folytán - kezdte -, de a panaszomból kimaradt az a nem elhanyagolható tény, hogy Abryssos Malevar Thylvient kalózkodással és indokolatlan vámszedéssel vádolom, amivel Ferdunt rövidíti meg! Jóvátételként a város kincstárába holdfordulónként hétszázhetvenhét toroni dukát megfizetését követelem egy teljes esztendőn át, továbbá... A famor beszédét a felzúgó harsonák nyomták el. Jiljak lüktető állát dörzsölgetve kapta fel a fejét. A Törvénygyűrűn úrrá lett a kíváncsiság, a famorok értetlenül forgatták a fejüket. A regitor a gárdistákra, onnan tanácsadóira nézett, ám azok vállukat vonogatták. A lelátó tövében sápadt szolgáló bukkant fel, rohanvást érkezett, mint akit vérebek kergettek. Lihegve roskadt a regitor elé, kezével jelezte, hogy szólni kíván. - Beszélj! - Emessir... - szuszogta a sedular. - Megérkezett... - Chassia? - A férfit elfogta a nyugtalanság. Anyja gyorsnak bizonyult, túlságosan is gyorsnak. - Nem ő, emessir... - A szolgáló mély levegőt vett. - Hanem Lochuss-on Demydiss. Jiljak szíve nagyot dobbant. - Lochuss? - Igen, emessir. A regitor intett a férfinak, hogy elmehet, majd jelzett a gárdisták primorjának. - Ne engedjétek be! Látni akarom, mielőtt ideér! Nyakához szorította a vérétől maszatos szövetet, kiverekedte magát a szolgák hadából, hogy mielőbb a famor elé siethessen. Csalódott moraj hallatszott Dran Khatirir kompániája felől, Darach sértetten vonta fel orrát. - Úgy látom, a regitor imperalis nem fogékony tartománya igazságtalanságai iránt - jegyezte meg hangosan, hogy mindenki jól hallhassa. - Talán a vére nem túl sűrű, hogy befogadja Tharr bölcsességét. 415
LUIS SAUL
Jiljak megtorpant, a megjegyzés elevenbe talált. A regitor sok mindent eltűrt, de a származását firtatok előbb-utóbb a Quiron-tenger mélyén végezték. - Meglehet, Dranach - felelte. A Dran Khatirir arcán diadalittas mosoly terült szét. - De ahhoz elég sűrű - folytatta Jiljak -, hogy a lavarthagomon való kakaskodás helyett a népemért folyassam, amikor a gályám fedélzetén állva parancsot adok, hogy zúzzon porrá mindenkit, aki az uradalmam nyugalmát fenyegeti! A regitor lezártnak tekintette a beszélgetést, még a famorok elégedett moraja sem tudta jobb kedvre deríteni. * *
*
Lochuss-on Demydiss a katakombák mélyén, orwellánus fegyver- és mágiaforgatók gyűrűjében tűrte, hogy Jiljak gyanakvó vérebként járja körbe újra és újra. A regitor hiába keresett, nem talált kivetnivalót rajta. Egy kissé sápadtnak tűnt ugyan a fáklyafényben, enyhe, áporodott szag lengte körül, amely a sietség eredménye is lehetett. Utazóruházata poros volt, néhol felfeslett, mintha kövön vagy bokrok között kopott volna el, ám a férfi tartása épp azt a kimért felsőbbrendűséget sugározta, amelyet Jiljak megszokott. - Szóval egyedül érkeztél? - kérdezte, miközben óvatosan megnyitotta a tudatát. Jiljak örült, hogy az anyja ezúttal távol volt, az utóbbi időben egyre akaratosabbá vált, mindent maga óhajtott csinálni, míg neki ott maradt az udvar unalmas ügyeinek intézése. Izgalommal töltötte el, ahogyan szellemkeze végigtapintotta a fiú elméjét óvó pajzsokat. Csípő jég, gyémántkemény kristály, a mélyén fortyogó láva. Épp olyan, amilyennek képzelte: áthatolhatatlan a legkülönbek számára is. A regitor pillantása a Lochuss oldalán függő kardra tévedt. Megnyalta a száját, sóhajtott. - Kifelé! - intett embereinek. 416
BOSZORKÁN'YHADÚR
Az orwellánusok engedelmeskedtek. Jiljak végignézte, amint kisétálnak a földmélyi szobából. Szisszenés hallatszott, és amikor a regitor a hang irányába fordult, Lochuss kivont kardjával találta szembe magát. Demydiss félrebillentett fejjel nézett el a penge mentén, egyenesen a regitor torkára. Szemügyre vette az állsebet, hidegkék tekintete találkozott Jiljakéval. A regitor megvillantotta ragadozóvigyorát, a hűvös acél kellemesen csiklandozta a fájdalomtól felhevült bőrét. - Szerencsétlen baleset - mondta, miközben mutatóujjával félretolta a kardot, le sem véve a másikról a szemét. - De mindez semmiség a hírekhez képest, amelyek a birtokodról érkeztek! A famorok már sugdolóznak a háttérben, Barr elindította quessorát, bármelyik pillanatban felbukkanhat az ezüstsüveg! A mykosi Vén egyéb teendőkre hivatkozva távolmaradt a lavarthagomtól, de sherr-papjai már szaglásznak. Senki sem veszi jó néven, ha egy látszólag Tharr-hű, ókyr dinasztia megtalált sarja csak úgy eltűnik a Birodalom térképéről! Lochuss nem mozdult, a kardot újra a férfi torkához emelte. - Azt hittem, ott vesztél - tolta el újra a pengét a regitor. - Nem azért töltöttünk éveket azzal, hogy felépítsük a múltadat és jövődet, hogy egy óvatlan manavihar lesöpörjön a térképről! Hol van Khardassul? A férfi nem válaszolt, csak a regitor torkához emelte a kardot. - Elég a játékból! - Jiljak dühösen csapta félre a pengét, balját fenyegetőn emelte fel, mutatóujja a fiú szívére célzott. - Beszélj! Lochuss újra felemelte a kardot, ám ezúttal nem szegezte a regitornak. - Khardassul halott. Megbűnhődött, amiért az életemre tört. Jiljak némileg megkönnyebbült a hallottaktól, a kezdetek óta gyűlölte a lovagot. - És a páncél? A birtok? A nyomok? Beszélj már, hogy a kígyók egyék ki a szívedet! 417
LUIS SAUL
- Khardassul túl ostoba volt ahhoz, hogy uralkodhasson a Fekete Kéz hatalma felett. - Ahogy sejtettem. - Jiljak leeresztette a karját. Tovább! - Hol van a boszorkány? - Az a boszorkány majd a jegyesed lesz! Tisztességgel beszélj róla! Tovább! Lochuss tekintete összeszűkült. - Miután hazatértem az erődödből, Khardassul szagot fogott. Megérezte, hogy Chassia praktikája olyan közel sodort a Fekete Lobogóhoz, amilyen közelre önmagát képzelte hozzá. A terve az volt, hogy a saját lelkemmel együtt tépi ki belőlem Rowon hercegének princípiumát, de túlbecsülte képességeit. - Folytasd - a regitor elégedetten bólintott. Megelevenedett előtte a gyűlölettől tomboló Khardassul. - Hatalma azonban kevésnek bizonyult, hogy áttörje Chassia varázslatát. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, a Fekete Kéz démonvermét használja ellenem. Kontárokat gyűjtött szerte Toronból, titkon elbújtatta őket a szolgálóim között. A lavarthagom végül tettekre sarkallta. Ugy tervezte, ő érkezik ma hozzád helyettem, és felrúgva megállapodásotokat, a Fekete Lobogóval nyilvánítja ki Orwella hatalmát, és elvárásait a jövőre nézve. - Lochuss megnyalta ajkát. - A kontárok azonban képtelenek voltak kordában tartani a vermet. A varázslatuk önmagába omlott, a verem megnyílt, a külső síkok magukba szippantották a kastélyt. - De te túlélted... -Túl. - Hogyan? - így is túl sok időt veszítettünk - pillantott Lochuss a mennyezetre, ahol a lelátót sejtette. - A famorok bizonyára nyugtalanok már! - A famorok az én kontómon tespednek odafent! Ráérnek még! - csattant a regitor. - Beszélj! Lochuss elhúzta a száját. - Hát jó. Amikor a démonverem éledezni kezdett, kiszabadultam a boszorkánymesterek varázslatából. 418
BOSZORKÁNYHADÚR
Tudtam, hogy túl késő, képtelen vagyok helyreállítani a mágikus egyensúlyt. Azt is tudtam, hogy egymagam nem szállhatok szembe a verem lakóival. - Egy pillanatra megtorpant a mondandójában. - Megöltem Khardassult, hogy Go'Hatr erejéből merítkezve éljem túl a mészárlást. Jiljak hátrált néhány lépést, úgy mérte végig az előtte állót. - Tehát a páncél átvészelte a katasztrófát? Lochuss bólintott. - Hol van? - Elrejtettem a Míchíel-birtok határában. A regitor vigyorra húzta a száját. - Jól van, fiam! Jól van! Értette már, hogy miért tűnt olyan furcsának a Demydiss-örökös. A hideg is kirázta, ha arra gondolt, hogy neki magának kell felvennie Go'Hatrt. Büszkén mérte végig Lochusst, amiért sikerült megőriznie ép elméjét. - Hol van az asszony? - kérdezte Demydiss. - Chassia épp a keresésedre indult - dörzsölte meg az állát Jiljak. - De talán jobb is, hogy most nincs itt. Megborzongott. Tudta, hogy büntetésre számíthat, ha anyja nélkül avatja hadúrrá Lochusst, mégis minden porcikájában vágyta a függetlenséget. - Igazad van! - mondta végül. - Túl sok időt vesztegettünk már! Itt az ideje, hogy bemutatkozz mindenkinek, aki eleddig csak hírből ismerte a neved! És holnap... Jiljak elkiáltotta magát, hamarosan felbukkantak az imént távozott szolgálók. - Adjatok neki úri ruhát, és mire a Dran Khatirir-ügy végére pontot teszünk, a lelátón akarom látni! A pietorok engedelmesen bólintottak. - Igyekezz! - vetette oda Lochussnak, és távozott. *
*
*
Jiljak szinte már nem is érezte az állsebből sugárzó fájdalmat. A kölyökképű pap bűnbánón gubbasztott, csuklyája alá rejtve arcát. 419
LUIS SAUL
Helyes! Végtelennek hatott, amíg a lavarthagom döntést hozott a két famor ügyében. Az ítélet eredményeképpen öt rendelet módosítása is szóba került, amelyek a hajózást, a tengeri kereskedelmet és hadviselést érintették. Végül mindkét fél elégedetten ülhetett vissza vánkosaik közé. Dranach visszakapta az uralmat az elbitorolt vizei és partszakaszai felett. Cserébe Abryssosnak ígérte Fyn-fionar egyik lakatlan, ámde kőben és ércben gazdag szigetét, amely kiválóan alkalmas volt katonai támaszpont létesítésére. Amint az ítélet megszületett, Jiljak felpattant a helyéről, és jelentőségteljesen megköszörülte a torkát. A Törvénygyűrűben hamar csend született. - Gedaga-yggyr méltóságai! Némi késlekedéssel ugyan, de engedjétek meg, hogy magunk közé szólítsam Lochuss-on Demydisst, aki úri tapintatról téve tanúbizonyságot, nem kívánta jelenlétével bonyolítani a Dran Khatirirek amúgy sem bonyodalommentes panaszvizsgálatát! Intett, a kürtök felzúgtak. Nyílott a katakombákhoz vezető ajtó, Lochuss szigorú tekintettel lépett a Törvénygyűrű arénájába. Végighordozta tekintetét a palánkfal mellett sorakozó őrökön és judicatorokon, a toroniaktól roskadozó lelátókon. Tintakék dreggise kiemelte sápadt arcát, mélyen ülő szemét. - Bizonyára mindannyian emlékeztek rá, hogy ő az a famor, aki évezredek száműzetéséből visszatérve az oldalamon harcolta ki jogát közöttünk, amikor a Birodalom árulóit Tharr színe elé küldte! Lochuss időközben elérte az aréna közepén álló pulpitust. Jiljak halkabban folytatta, s a lelátókon lévők arcát figyelte. - A híresztelések, amelyek a napokban kaptak szárnyra, hamisnak bizonyultak. Egyetlen arcizomrándulás vagy sértett tekintet sem árulkodott arról, hogy a famorok valamelyikének kötődése lett volna az eseményekhez. - Úgy is mondhatnám, Lochuss-on Demydiss a ha420
BOSZORKÁN'YHADÚR
Iáiból tért vissza, hogy itt lehessen közöttünk - kacagott Jiljak. Tapsolni kezdett. Ha nehezen is, de a lelátón ülőkre már csaknem átragadt a hangulata, amikor női sikkantás hallatszott. A messa riadalmát újabb kiáltások követték. - Tharr nevére! - fakadt ki Dranach Dran Khatirir elsápadva. Tharr papjait leszámítva szinte mindenki követte példáját. Jiljak értetlenül forgatta a fejét. A riadt tekinteteket követve fordult a pulpitushoz, és amikor megpillantotta Lochusst, ő is a vánkosok közé roskadt. Demydisst lágy szellő lengte körül, amely vékony csomókban kapta hátára a férfi haját. A markáns vonások pillanatok alatt koptak el, a bőr száradó avarként göndörödött Lochuss arcán, majd elillant a szellőben, akárcsak a hajkorona. Megszürkült, rég kivérzett sebektől felnyílt arc bukkant elő, vértől megbarnult haj, kivájt szemek, gödrei mélyén ametiszt ragyogással. Jiljak nem tévedett nagyot. Hissis-on Salayn Míchíel visszatért a halálból, hogy ott lehessen közöttük. *
*
*
Hissis jól sejtette, nagyobb elégtételnek bizonyult figyelni Jiljak és a famorok arcát, mint véres sebet vágni a regitor torkára a katakombák mélyén. Pedig Grom ott vonyított a fülében, érezte a vad szagát. Mintha villám égette volna karját, amikor felemelte a pengét odalent. Míát és Achelint látta maga előtt kivérezve, és lelki szeme előtt megelevenedett a kiontott belű Jiljak. Az a büntetés azonban a közelébe sem érhetett mindannak a bűnnek, amit a regitor és halált kijátszó anyja a Míchíelek és a Birodalom ellen elkövettek. A riadalom közepette jópáran akadtak, akik felismerték az aréna közepén álló alakot. Megannyi lavarthagomon találkoztak már, amikor a primagitor még élt. 421
LUIS SAUL
A Törvénygyűrű mintha megkövült volna: a gárdisták tétován ácsorogtak, Jiljak parancsát lesték, a famorok riadtan vagy ámulva meredtek a primagitorra, a regitor pedig halálra váltan süppedt egyre mélyebbre a vánkosok között. A prijudicator ájultan rogyott össze a pulpitus mellett. A tekintetek kereszttüzében Hissis olyat tett, amire egyik famor sem számított. Széttárta karját, és letérdelt, ahogyan a pietorok hajtanak fejet a magasabb rangúak előtt. - Hissis-on Salayn Míchíel vagyok - mondta. A Sul-Morhul-ház Sápadt Légiójának talpasa. Pietor, aki vérét adta a rangért, és vérével mosta le a bűnt, amely öt esztendeje a lányaim életébe, a családom becsületébe került. Elégtételért jöttem, hogy Gedaga-yggyr urai megismerjék a Míchíelek igazát! - Szemében felerősödött az ametiszt láng. - Jiljak Obras Cjenhuran! Vádollak Okhryss Krynis-en Salayn meggyilkoltatásával, az egyház megtévesztésével és a császári tanács feddhetetlenségének bemocskolásával! Vádollak, amiért tiltott praktikákkal uralmat kívántál szerezni a Fekete Lobogó felett, méltánytalan előnyhöz juttatva embereidet a tartomány igazhitű famorjaival szemben! Vádollak a Birodalom ellenségeivel való öszszeesküvéssel, Orwella imádatával, és hogy tetteiddel az ő akaratát szolgálva újra a romlás felé kívántad sodorni Toront! Nem vagy méltó posztodra, és nem vagy méltó a létezésre, ahogyan mindazok sem, akik melletted állva hisznek még Avida Dolor uralmában Új-Kyria felett! Végül pedig, vádollak egy császárhű család kiirtásával, nevének örök bemocskolásával, Mía, Achelin tisztavérű kyrek meggyilkolásával, és az én halálommal! A Törvénygyűrűben összesűrűsödött a csend, a város zajainak minden apró részletét hallani lehetett. Jiljak eszmélt elsőként. Gárdistái ugrásra készen várakoztak, ám a regitor nem adott jelet. Felegyenesedett, megdörzsölte a halántékát, hogy életet leheljen gondolataiba. Felszegett állal próbálta megtámasztani omladozó tekintélyét. 422
BOSZORKÁNYHADÚR
- Te, aki Hissis-on Salayn Míchíelnek mondod magad, jól figyelj! Nem hiszek neked, ki úgy váltogatja előttünk bőrét, mint Ediomad főrangjai! Hovatovább, nem ismerek olyan bekezdést a Chyseles Syr Kyriában, amely rendelkezik a halottak jogairól. Úgyhogy, Hissis-on Salayn Míchíel, vagy akárki is légy, hallgasd az én vádjaimat: a lavarthagom megbecstelenítéséért, Gedaga-yggyr famorjainak megtévesztéséért, Lochuss-on Demydiss nevének bemocskolásáért, rangjával való visszaélésért, a tartomány regitorának rágalmazásáért jogos jussod csak a végső pusztulás lehet, amelyet itt és most végrehajtok! Ebedor sherr-papja patkányát simogatva állt az esőfogó ponyvák árnyékában. - Nem, amíg Tharr úgy nem akarja! A vak férfi úgy pillantott végig az arénán, mintha pontosan tudná, hogyan fest körülötte az építmény. - A Chyseles Syr Kyria nem értekezik a holtak jogairól, ám ellenében sem! A lavarthagomról viszont kiemelkedő részletességgel nyitott fejezetet! A törvénygyűlés ideje alatt senki sem hirdethet bizonyítás nélkül, önkéntesen ítéletet! Még a tartomány regitor imperalisa sem! jiljak iménti sápadtsága kezdett bíbor árnyalatot ölteni. Helyeslő morgás hallatszott elszórtan a lelátókon. A famorok arcán ott ült még a viszolygás. Hiába léteztek Toron elitjében, javuk soha sem találkozott sírontúliakkal, ám épp eleget hallottak róluk, hogy komolyan vegyék Hissis felbukkanását. A regitor bólintott. - Tharr bölcsessége szól a száddal, sherr. A lavarthagom fejezetei valóban részletekbe menően taglalják a törvénygyűlés hagyományait, és mint ilyen, azt is, hogy a kasztok mikor és miképp vonulhatnak az ítélethozók elé. A pietorok ideje tegnap alkonyatkor lejárt! Semmi keresnivalója itt ennek a förtelemnek! Felelni fog mindazért, amit Lochuss-on Demydiss és a Birodalom ellen elkövetett! Hissis elmosolyodott, ám gondosan ügyelt rá, hogy tartása tiszteletteljes maradjon. Famorként látta épp elégszer, hogyan művelik ezt a pietorok. 423
LUIS SAUL
- Ismerem a Chyseles Syr Kyriát - törte meg az ismét beálló csendet. - Volt idő, amikor még ott ülhettem azon a lelátón, köztetek. - Azok az idők elmúltak! - Jiljak intett a gárdistáknak. Hissis szót mormolt, testét ibolyaszín villámok nyalták körbe, a törvénygyűrű szikláiba vésett védőrúnák ropogva sírtak, de nem tudtak gátat szabni a légiósban lappangó hatalomnak. A fegyveresek megtorpantak. - Megfeledkezel arról, regitor, hogy a hűséges felszólalhat a famorok idején, ha valamely dicsőséges felruházza a joggal! Missel cjes famorum, a dicsőségesek szája! - idézte a primagitor. - A törvénykönyv háromezer-hétszáztizenharmadik bekezdése. Jiljak felnevetett. - Hisz bizonyítékod sincs! Ugyan! Mely ostoba famor állna hamis vádjaid mögé, élőholt? Mutass rá! Gedaga-yggyr urai elfordították fejüket, mélyen hallgattak. A város, mintha csak megérezte volna a csendet, felmorajlott. Riadalom és kocsidübörgés hangját sodorta a tengerillatú szellő. Jiljak elégedett mosollyal szemlélte a meghunyászkodó rangjabelieket. Úgy tűnt, egy sem akadt közöttük, aki az élőholt pártját fogná. A regitori lelátón mozgás kélt, a pap, aki ügyetlenségében felsértette Jiljak állát, felegyenesedett. Hátravetette csuklyáját, a kámzsa redőiből aranyból öntött, háromujjas gyűrűt halászott elő. Ügyelt rá, hogy mindenki jól láthassa, amint a jobbjára húzta a papi vizsgálók eltéveszthetetlen felségjelét. - Én vagyok az az ostoba famor - mondta. - Cyssur Ashion, Barr quessora, Tharr Bakpápájának követe! Az alacsonyabb kasztú papok egymást lökdösve borultak le a főméltóság előtt, még a daulcha maddani rontásérsek is lesütötte szemét a quessori jelkép láttán. Az ámulat felhangjai vertek visszhangot a Törvénygyűrű arénájában. Jiljak halántékán kidagadtak az erek, ahogyan elöntötte a méreg. Szédelegve kapaszkodott meg az árnyékvetőket tartó egyik oszlopban. 424
BOSZORKÁNYHADÚR
- Összeesküvés - mondta fojtott hangon. - Még hogy quessor! - tapintotta meg sebét. - Kételkedsz talán? - A fiatal hitsoros a lelátók felé fordult, magasba emelte az öklét: - Daulcha Maddan igazhitűi! Ismeritek-e nevem? A rontásérsek gondolkodás nélkül bólintott, az egyházbeliek kórusként zengték, hogy a lelátó is szinte beleremegett: - Ismerünk, Barr Mantikorja! Cyssur újra a regitorra emelte tekintetét. - Kételkedsz-e még? Jiljak bütykei kifehéredtek öklén, annyira szorította a tartórudat. - A császári lélekőr maga szentesítette az okiratot, amellyel Lochuss-on Demidyss a tartomány teljes jogú famorjává vált! - sziszegte. - És te annak a pártját fogod, aki megölte őt, elbitorolta a húsát, lenyúzta a bőrét, hogy magára öltve megtévessze az egész tartományt? Nem hagyom, hogy szavaitok megmérgezzék csaknem két tucat nemesi ház tisztánlátását! Ez a regitor imperalis kötelezettsége! Ha kell, Tharr egyházával is szembeszállók! - Jiljak a tömeghez fordult. - Öszszeesküvés! Hissis elhúzta a száját, a lelkére ütött pecsét úgy lüktetett, ahogy a szíve, amikor teste még több volt kihűlt hústömegnél. Odakint egyre csitultak a város zajai, csak a dübörgés maradt. *
*
*
- Lavarthagom famorjai! - mondta Jiljak a homlokát ráncolva - Mégis miképp lehet, hogy a Sápadt Légiók bajnoka ilyen messze szakadt társaitól? Hissis felpillantott. A dicsőségesek hátradőlve hallgatták a regitort. - Netán akad egy is közületek, aki hallott már olyan vérebről, aki saját kénye-kedve szerint rángatja a Hatalmasok pórázát? - A regitor vádlón a primagitorra mutatott. - Ez az élőholt hazudik! Barr quessora egy 425
LUIS SAUL
hazug tetem mellé áll! - Jiljak kényszeredetten felkacagott. - Tharr nevére, miféle komédia ez? - Regitori színjátékod utolsó felvonása - felelte Hissis. A Törvénygyűrű falain túlról parancsszavak harsantak, a gárdisták sietve érkeztek, hogy társaik segítségét kérve próbálják feltartóztatni az elhaló dübörgés forrását. Pofon csattant, fájdalmas nyögések szivárogtak át a kőfalak felett, mígnem a regitur katonáit torz arcú, nyáladzó alakok szorították vissza az arénába. Alig kéttucatnyian lehettek, puszta ökölcsapásaik vértet horpasztottak, kéregvastag bőrükben megragadt a penge. - Mi folyik itt? - csattant Jiljak. A szörnypofájúak gyűrűjében három alak bukkant fel. Egyikük tetovált arcú, megsárgult szemű fegyveres, aki szorosan az ék csúcsán álló tisztavérű nyomában járt. A harmadik a szörnyarcúakhoz hasonlított. Félmeztelen testén orkokat megszégyenítő izmok feszültek. Vöröses bőre éppoly vastag és rücskös volt, mint embereié, ám a rajta futó repedések a testet behálózó varázsjelfüzérré olvadtak. Hetvenhét szimbólum: a végzet útjai. Akárcsak emberei, az övébe ujjnyi hosszú rézszögeket tűzött, oldalán kopott, egyélű fejsze lógott. Daurot, a Végzet Hetvenhét Útjának karavánvezére az arcokra fagyasztotta a döbbenetet. - Mi folyik itt? - Ez hallatlan! - A regitor képtelen rendet tenni? - Undorító! - Ez a lavarthagom meggyalázása! - Tharr irgalmazz! - hallatszott a lelátóról. Az élen haladó kyr rosszallóan ingatta a fejét, egyetlen szívdobbanásra a quessorra tekintett. Hanyag mozdulattal csavarta ki az elé lépő gárdista kezéből a kardot, a férfit úgy hajította odébb, mint egy marék szalmát. Könnyed léptekkel közelített az ítéletre várók pulpitusa felé. - Lejárt az időd, szökevény! - mondta a Sul Morhul pugomagitor. 426
BOSZORKÁNYHADÚR
A lelátókon falat vontak uraik elé a testőrök, az ókyr házak képviselői összesúgtak, akadt, aki tudta, kit tisztelhet a holdszimbólumos férfiban. Hissis felegyenesedett, szembefordult az érkezőkkel. - Büntetésedet a tetteid fényében szabjuk rád! folytatta Veychassus. - És a halál csak az első lépés! A primagitor megadóan tárta szét karját, miközben Ancon és a Végzet Hetvenhét Útjának rabszolgavadászai elállták a lehetséges kijáratokat. Jiljak diadalittas kacagással nyugtázta a hallottakat. - Gedaga-yggyr famorjai! - mutatott az élőholtra. - Hát kell ennél ékesebb bizonyíték a regitort ért rágalmakra? Ez a hulla egy nem szavahihető szökevény! A Birodalom árulója! Immár másodszor! - vicsorogta. - Tüntessék el a szemem elől, mindörökre! Veychassus elsimította az arcába hulló tincseit. Egyetlen mozdulata elég volt, hogy magára vonja a figyelmet. - Ez a szökevény Cor-Corys-on Syruhas és az Árnyékfalók Sápadt Légiójának pietora! Mindaddig, amíg a boszorkányherceg másképp nem rendelkezik, szava a Sul-Morhul-ház szava! Aki igazában kételkedik, az én igazamban kételkedik! - A pugomagitor közelebb lépett a regitori pulpitushoz. - Mindamellett, regitor, a lavarthagom nem csupán a famorok, de az istenek bölcsességének színhelye is egyben. Elég csak ezen urakra pillantani - mutatott a főrangú egyházi képviselőkre. - Daurot! - Mégis, mire célzói? - Jiljak szeme alá sötét karikák gyűltek. A karavánvezér leakasztott egy marék rézszöget bőrövéről. Hissis összerezzent koccanásukra. Újra kezében érezte a vasat, megízlelte a létezés fájdalmát. Ám a rossz emlék hamar kellemes bizsergéssé változott. A bosszú izgalmává. Azok a koccanások az igazság hangjai voltak. - Nem a lavarthagom ítéletéért jöttem, Jiljak - közölte Hissis. - Azt már meghozta egy náluk sokkal hatalmasabb bíró! - A primagitor tűrte, hogy a Végzet 427
LUIS SAUL
Hetvenhét Útjának rabszolgavadászai körülállják, rúnákkal szőtt láncokat akasszanak rá. - Azért jöttem, hogy elmondjam az igazságot azoknak, akiket öt éven át megtévesztettél! Gedaga-yggyrben helyre áll a rend! És látni akartam az arcod, amikor ráébredsz: végleg veszítettél! - Mit merészelsz? - Jiljak bizonytalanul húzta öszszébb magán dreggisét. Daurot a fejszét is leakasztva oldaláról a lelátó felé indult. - Mi folyik itt? Mégis, mi ez a színjáték? Seregek tucatjai hallgatnak a parancsomra! Jiljak arcára őszinte rémület költözött, amint a szörnyarcúak csatlakoztak vezérükhöz, és a falakon felkapaszkodva bevették magukat a famorok közé. A csendben figyelő urak undorodva parancsolták el útjukból a testőreiket, senki sem mert szembeszegülni a Sul-Morhul pugomagitor vérebeivel. Egyedül a regitor gárdistái szegezték előre kardjaikat összecsapásra készen. - Utoljára szólítalak fel, förtelem! - kiáltotta Jiljak. - Hagyj fel cselekedeteddel! Hissis a quessorra pillantott. Cyssur alig észrevehetően bólintott. A primagitor fülében újra felcsendültek Aymír gondolatai, amelyeket még Daychín mélyén osztott meg vele. - Akadnak papok, akik képesek megjelölni a halandók lelkét a tremcharral. - Mégis, kik ezek a papok? - Erről már végképp nem beszélhetek! -A quessorok, igaz? Tharr vizsgálói! A káosz őrei! - Tévedsz, ha azt gondolod, a quessorok mindenhatók! Flammea Sanqua, a Perzselő Vér rituáléja ez! Csak azok részesülhetnek benne, akik elnyerik a vizsgáló kegyelmét, és akik önként vállalják a kárhozatot a becsületükért! Jiljak dreggisén ott vöröslött még a vére, néhány hajtincse összepöndörödve lógott, álla alatt a kötés koromtól volt maszatos. 428
BOSZORKANYHADÚR
A primagitor úgy érezte, mellkasába kövült szíve újra megdobban, az oldalába fúródott kristályok forróságot sugároztak. Perzselő Vér. A szerződés megköttetett. - Gedaga-yggyr regitor imperalisának parancsa ez! - üvöltötte Jiljak önmagából kikelve. Hissis Veychassusra pillantott. A pugomagitor kérdés nélkül, kurta főbiccentéssel jelzett. - Sherchia! Állj fel, pietor! A primagitor felegyenesedett, tagjain megfeszültek a ráaggatott láncok. Őt éve várta a pillanatot, amikor önnön valójában nézhet farkasszemet családja gyilkosával. - Nem, Jiljak. Már nem vagy regitor - közölte hűvösen. - Nem, amióta a tremchart viseled lelkeden! - Amint kimondta, úgy érezte, az Erchagot görgették le testéről, hogy lelke végre szabadon röppenhessen szeretteihez. Őt év szenvedése kiáltott megtorlásért. - A Sápadt Légió megkezdte a sorozást! - vetette oda. Riadt sikkantások szakadtak fel az asszonyok torkából, döbbent és elégedett sóhajok viharzottak körbe a lelátón. Jiljak viaszfehérré sápadt, úgy ingatta a fejét, mint egy tébolyodott. - Hazudsz! Én vagyok a regitor imperalis! Meghalsz, áruló! Az ebedori Vén sherrje és a rontásérsek szinte egyszerre emelkedtek fel a helyükről. - Ez a lavarthagom, ahol Tharr bölcsessége ítélkezik életről és halálról! Míchíel igaza hamar bizonyítást nyerhet! Az érsek lecsukta szemét, megérintette a nyakában lógó szimbólumot, és imát intézett a Háromfejűhöz. A feszült csendben szinte még a sóhajtását is hallani lehetett. A szimbólum sárga fénnyel felderengett, és amint a pap újra kinyitotta a szemét, kihunyt. Daulcha Maddan rontásérseke jelentőségteljesen biccentett az ebedori küldöttnek. - Ha másban nem is mondott igazat, de ebben az 429
LUIS SAUL
élőholt nem hazudott! - jelentette ki a sherr. - A regitor Tharr jegyét viseli magán! A tremchart! - Összeesküvés! - kiáltotta Jiljak már-már hisztérikusan. - Bosszú - suttogta Hissis. - Nem. Nem. Neeeem! Én vagyok a regitor imperalis! Parancsolom, hogy öljétek meg ezeket az árulókat! Mindet! Mindenkinek megparancsolom! Halljátok?! Daurot és emberei vicsorogva néztek farkasszemet az őrséggel. Puszta pillantásuk elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy néhányan elálljanak útjukból, ám a maradékot, Orwella fanatikusait nem tántorították el. A fegyveresek élő falat vontak Jiljak elé. A karavánvezér jó példával elől járva elsőként rontott a gárdistáknak. Fejszéje sisakkal együtt repesztett szét egy koponyát. A testőrök kardjai a kemény bőrbe vágódtak, ám himlőhelynél mélyebb árkokat képtelenek voltak vájni Daurot testébe. A regitor úgy szisszent, akár a kígyó, pupillája elkeskenyedett. Villám dördült baljából, s Daurotnak csapódott. Megtöltötte fénnyel a vezért behálózó varázsjeleket, ám többet nem árthatott. A Végzet Hetvenhét Útjának elitjei a pengénél különb fájdalmakhoz szoktak, saját testüket használva pajzsként hamar hurkot vetettek láncaikból a gárdisták nyakára. A fegyveresek bénultan rogytak össze, a varázsjelek azonnal elszívták erejüket. Hissis a keselyűk szabta örök mosollyal nézte végig, ahogyan Jiljak kétségbeesetten próbált szabadulni az őt fenyegetőktől. Ám ahogyan a villám, úgy a sav és a rontás sem fogta a karaván vezérét. A regitor belátta, hogy hiába minden. Hatalma maradékából villódzó falat vont önmaga és támadói közé, majd nekilódult, hogy levetve magát a lelátókról, végleg maga mögött hagyja a Törvénygyűrűt és Daulcha Maddant. Hissist meglegyintette a kudarc szele, a bordája közé fúródott szilánkok felhevültek. A tagjait béklyóban tartó vasak ropogni kezdtek, a beléjük zárt jelekben háborgott a mana. 430
HOSZORKÁNYHAPÚR
- Nem mész sehová - préselte fogai között, miközben meglendítette karját. - Grom erejéből! - kiáltotta. A csuklójára kötött lánc csörögve lendült. Kurta villámmá változva oldódott le karjáról. Sisteregve szelte a levegőt, és amikor elérte a menekülő regitort, újra visszaváltozott manaszívó béklyóvá. Jiljak nyikkanva kapott a torkához, a lánc egyik vége a torkára tekeredett, a másik az árnyékvetők oszlopához bilincselte. A varázsjelek azonnal kifejtették hatásukat. A regitor térdre bukott, fuldokolva kapaszkodott a megfeszülő láncba. A Végzet Hetvenhét Útja időközben legyűrte az öszszes ellenállót, Daurot a rézszögeket markolva lépett Jiljakhoz. Emberei kicsavarták a magatehetetlen boszorkánymester kezét. Amikor a vezér megemelte bárdját, hogy tompa végével a regitor kezébe üsse a szögeket, Hissis tekintetében felerősödött az ametiszt izzás. Egy- Míáért. Jiljak üvöltött, a Törvénygyűrű felerősítette kiáltását. A lelátón ülők java elfordította a fejét. Kettő. - Achelinért. Cyssur nem volt már kíváncsi a történtekre, egyenes derékkal lépdelt alá Hissisékhez. Három. - Assahurért. Az egykor ember rabszolgavadászok a győzelem mámorával kaffogtak. Négy. - Gromért és a Mananyargalókért. A magasban sirályok sírtak az áldozatokért. Öt. Az üvöltést mintha elvágták volna, Jiljak nem bírta tovább, elveszítette eszméletét. - Az életemért - suttogta Hissis. A lavarthagom némán nézte végig, amint a szörnyek a vállukra vették és kicipelték a Törvénygyűrűből a regitort. Senki sem merte megállítani őket. 431
LUIS SAUL
A pugomagitor a kezébe fogta Hissis láncait, ám mielőtt a rabszolgavadászok után vezette volna, a légiós megszólalt. - Tudom, hogy az ehhsarymi pecséttel mérföldekről elpusztíthattál volna. Veychassus felvonta a szemöldökét. - Testőr vagyok, nem tisztem döntéseket hozni - közölte. Jópár szívdobbanásig álltak farkasszemet nézve, amíg a pugomagitor szája sarkában megjelent a cinkos mosoly. - De készülj, Ametiszt, mert amit mondtam, komolyan gondoltam: a szökevények a boszorkányherceg kezétől bűnhődnek meg! - Legyen meg Tharr akarata - bólintott a primagitor. - De a boszorkány még szabad. - Gondoskodni fogunk róla. - Veychassus a quessorra pillantott. - Jiljak Tharr közbenjárásával kicsúszott a kezem közül - mondta Cyssur. - Az én fizetségem ilyeténképpen még várat magára. Hissis egyetértőn bólintott. - Gyere légiós! - zörgette meg Veychassus a láncokat. - Vége. Kifelé indultak a Törvénygyűrűből. A famorok csak most kezdték megemészteni a látottakat. - Most mi lesz? - tette fel egyikük a kérdést. - A regitor és lavarthagom nincs egymás nélkül! Hissis megtorpant. - Megengeded? - kérdezte Veychassust. A kyr bólintott. - Gedaga-yggyr famorjai! - fordult a primagitor a rangosokhoz. - A nevem Hissis-on Salayn Míchíel. Volt idő, amikor hallgattatok rám, ahogyan Okhryss Krynis-en Salayn szavaival is tettétek. Soha nem látott lehetőséget kaptatok! Gedaga-yggyr történetében először magatok választhatjátok meg a regitort, a lavarthagom szentesíti szándékotokat! Mutassátok meg Toronnak, hogy a Birodalmunk erős, és Orwella sosem lesz úr Kyria felett! A famorok egyetértően bólogattak, ám hangot csak akkor mertek adni nézeteiknek, amikor a quessor és a 432
BOSZORKÁN'YHADÚR
rabszolgavadászok kíséretében Hissis elhagyta a Törvénygyűrűt. *
*
*
Chassia némán zötykölődött a veszett tempót diktáló hintó mélyén. Ujjával türelmetlenül dobolt az ülésen, lába idegesen járt. Az az ostoba Jiljak! Meg kellett volna ölnie Míchíelt! A nő a Demydiss-birtok felé tartva értesült a lavarthagomon történtekről. Azonnal maga mellé rendelte a környéken megbúvó Átokkufárokat, és a fendori útra kanyarodva mihamarabb el akarta hagyni Toront. Szándékát, hogy újra Orwellát emeli a kyrek fölé, nem adta fel, ám a súlyos veszteségeket időbe tellett kiheverni. Nem a fia halála viselte meg legjobban; az évszázadok során épp eleget veszített már el belőlük, hogy az eset hidegen hagyja. Ami igazán aggasztotta, az Go'Hatr sorsa volt. Az elmúlt évtizedeket mással sem töltötte, mint hogy Orwella elveszettnek hitt ereklyéit hajszolta. Még a Hiwhittekkel is hajlandó volt lepaktálni ősi térképekért, jövendölésekért. A Zászlóháború idején bukkant rá a vértezetre. Sokáig maga sem hitte, hogy a káoszpáncélnak hitt vashalom egykor mryssként szolgált. Azt pedig végképp nem, hogy múltja egészen a Hatalmasokig nyúlik. Orwella Árnyéka Daumyrra is rávetült. Chassia a végsőkig megtartotta magának a titkot, biztos volt benne, hogy amikor eljön a pillanat, hogy felfedje kártyáit, Ynev sorsát befolyásoló hatalmak figyelmét vonja magára. Nem tévedett. A hintó hirtelen fékezett, Chassia átbukfencezett a szemközti ülésre. Kiáltások harsantak, a kíséret megálljt parancsolt. A boszorkány ingerülten igazította meg a haját. - Mi az? - szólt ki a kocsisnak. - Úgy tűnik, útonállók, messa. Chassia kihajolt az ablakon, hogy saját szemével lássa ellenfeleiket. Sűrű tölgyerdő hajolt a hegyvidéki út 433
LUIS SAUL
fölé. A sziklás terepnek köszönhetően meredek dombok íveltek a magasba, a talajt dús aljnövényzet és lehullott levelek borították. A tucatnyi lovas kivont karddal táncoltatta lovait a hintó körül. Feljebb az úton két alak állt. Az egyiknek ezüstszín sörényébe belekapott a fák közé férkőző szellő, úgy látszott, mintha alakját is füstként mosná el. Csak egy keskeny pengéjű kard látszott nála, homlokán sarló fénylett, akár a hold. A másik rőt kámzsát viselt, akárcsak Tharr jónéhány papja, ám tartásából visszafogott elegancia áradt. Úgy tűnt, egyikük sem hajlandó megmoccanni. A boszorkány óvatosan terjesztette ki tudatát, az erdőben csend honolt. Szokatlan csend. - Tiporjátok el őket - parancsolta szenvtelenül. A lovasok megugratták jószágaikat, ám azonnal meg is torpantak. Az aljnövényzet ropogni kezdett, a fák között megszürkült bőrű alakok bukkantak fel. Szemük üvegesen csillogott, ruháik szinte teljesen lefoszlottak róluk, úgy festettek, akár az egyszerű zaurakok. Ám Chassia tudta, hogy nem azok. - Hajts! - kiáltotta. - El innen! Gyerünk! - parancsolta a kocsisnak már-már hisztérikusan, és szinte abban a pillanatban formázni kezdte a manát. Mielőtt azonban az emberek észbe kaphattak volna, megelevenedett a természet. Dögszagú karok robbantak elő a földből, a lovak lábaira, a hintó kerekeire kapaszkodtak. A rejtőző élőholtak úgy lepték el az utat, ahogyan a hangyák a bolyra hulló dögmadarat. A lovak rúgkapálni kezdtek, levetették hátukról lovasaikat. A hintót húzó igások is nekiindultak, ám a felépítménybe kapaszkodó hullák nem engedték tovagördülni a szerkezetet. A hám nyúlni kezdett, a szíjak recsegtek, a földre zuhant orwellánusok kétségbeesetten próbáltak elhúzódni a megvillanó paták elől. Az élőholtak lehettek vagy félszázán - utánuk martak, hosszú karmuk a húsukba akadt. Tépték, szaggatták őket, és a fegyveresek hiába kaszaboltak, minden levágott végtag után kettő másik kapott feléjük, hogy életüket oltsa. 434
BOSZORKÁNYHADÚR
- Gyerünk, hajts már! - kiáltotta Chassia, de a kocsist már a bakra felkapaszkodó élőholtak marcangolták. Gennysárga fényű tekintetek bukkantak fel az ablakban, rothadó karok nyúltak a nő felé. - Nem! Chassia testéből perzselő tűzhullám robbant elő, feltépte az ajtókat, elsöpörte a holtakat, lángba borította a hintót. A győzelem azonban csak lélegzetvételnyi ideig tartott. A lángoló testek fürgén álltak újra talpra, elzárva minden kiutat. A boszorkány idegesen túrt harisnyakötőjébe, piszkosfehér krétát kapott elő. A tűz egyre elviselhetetlenebbé tette a levegőt, ráadásul a holtak is egymás testén átgázolva másztak be az utastérbe. - Morgis sath salis innufrisan... - hadarta a bűbájt, miközben sietve rajzolt négyzetet maga alá. Lángoló, mégis nyirkos kezek ragadták meg a bokáját, karját. Mintha tüskebokorba akadt volna, hiába rángatta öltözékét. A tűz fájdalmasan nyalt végig a testén. ...rach'ahatarfatalisl Az árnyékajtó megnyílt, Chassia megkönnyebbült sóhajjal merült el a sötétségben, ám teljes egészében nem lépte át a mágikus átjárót. Az élőholtak a hajába, bőrébe csimpaszkodva a hintóban tartották. - Eresszetek! - visította. - Eresszetek! - A levegő lélegezhetetlenül forróvá hevült odabent. A holtak bőre úgy izzott, akár a parázs, s mozdulataik nyomán lassan szétmállott. - Eresszetek! - nyögte a nő, ám Cor-Corys-on Syruhas a Sul-Morhul boszorkányherceg Sápadt Légióinak nem parancsolhatott. Alig néhány szívdobbanásig vergődött csupán a két világ közé ragadva, mégis örökkévalóságnak tűnt a tűzviharban töltött idő. - Eresszetek - nyögte félvakon, ám a holtak mindaddig fogva tartották, amíg imént szőtt mágiája szét nem oszlott. A bezáródó árnyékkapu nemcsak az egérúttól fosztotta meg, hanem a hosszúra nyúlt életétől is.
435
LUIS SAUL
Ehhsarym
visszavár
Még a legkeményebb zsoldosok is reszketve húzták magukat összébb Ehhsarym sziklateraszán. Jónéhányuk hátát korbács tépte véresre, volt, aki holtan hevert a templomerőd kövezetén. Jiljakot a hányinger kerülgette a vizelettel keveredő verejtékszagtól. Undorodva próbált elhúzódni az obsoroktól, de akármerre lépett, csak azt érte el, hogy egy újabbhoz dörgölőzzön. - Nyughass már - förmedt rá egy kövér, medve termetű obsor. Jiljak legszívesebben gallyá aszalta volna mágiájával, ám amint erre gondolt, éles fájdalom nyilallt szögekkel átütött baljába. Még a könnye is kicsordult tőle. Kelet felől viharfellegek közeledtek sebesen, pedig a falakon lobogó zászlók alapján a szélirány nem nekik kedvezett. A szürkeség láttán Tharr szimbólumát viselő pap szaladt végig a gyilokjárón, s jelt adott a gongnál várakozó navoroknak. A két ember átmérőjű rézkorong zúgott, akár a vihar, Ehhsarym egy csapásra felbolydult tőle. Csak a felsorakoztatott rabok álltak tovább némán, és majdani kiképzőik, akik a zászlók vetette árnyékból figyelték őket. Tharr szerzetesei a rabok közé furakodva ütlegekkel tagolták csoportokra a tömeget, két bőrsipkás pap segítségével osztották őket száztizenegyekre. Jiljak a veréstől rettegve tolta maga elé az obsorokat, a rangnélküliek szitkozódva fenyegették, hogy ezért még megfizet. Ám a néhai regitor jobban tartott attól, ami a falakon túl várta. És azoktól is, akik a gyilokjáróról bámulták őket. Élőholtak voltak mind, pillantásuk akár Hissisé, Jiljak hátán végigfutott tőlük a hideg. Gyomra görcsbe rándult, ha az összeesküvésre gondolt, amelynek áldozatául esett. Az az átkozott ókyr múmia elvette mindenét! Újra megkondult a gong, a falakon lévő kapuk kitárultak, fegyveresek vonultak be rajtuk, élők és élőholtak egyaránt. Utasításra várva vették körbe a tömeget. 436
BOSZORKÁNYHADÚR
- Sírvigyázók! - kiáltotta el magát az egyik pap. A szerzetesek elválasztották a többiektől az első száztizenegyet, amelyet a fegyveresek egyik csoportja sorakoztatott a zászlók alá. Az eső csendben szitálni kezdett. Jiljak tűszúrásnak érezte a jeges cseppeket felhevült bőrén. Minden porcikája tiltakozott az ellen, ami rá várt. Csak az vigasztalta, hogy a Sul-Morhul-ház követe a halálnál rosszabb büntetést ígért Hissisnek. Legalább az az átkozott boszorkánymester is azt kapta, amit ő! Jiljak tucatszor eltűnődött már, hogy mégis a halált kellene választania, de túl gyáva volt ahhoz, hogy önkezével vessen véget életének. Túl fogja élni! Bármi áron! A tömeget lassan beosztották. Jiljak a Lánglelkűek száztizenegyébe került, vezérük eleven koromként ropogott, amikor elébük sétált. Szemgödre, szájürege parázsként izzott, a testére hulló esőcseppek azonnal elszisszentek. A számok kiigazítása után maradt csaknem még egy száztizenegynyi toroni, akik vezér nélkül tébláboltak. Ismét felzúgott a gong. Az udvaron lévő felbolydulás hirtelen elült, még a lobogók is halkabbra vették duhogásukat. A gong körül összesúgtak a papok, sorra a földre hasaltak. A száztizenegyek mögött zsanérok nyikordultak. A tömeg egy ideig tanácstalanul forgatta a fejét. Sírszagú köd kúszott a bokák köré, az éjszaka hidege költözött az udvarra. A száztizenegyek felmorajlottak, riadtan húzódtak hátrébb, javuk azonnal a földre borult. Jiljak értetlenül kapkodta a fejét, mígnem az előtte tolongok is a földre hasaltak, és ő megpillantotta az érkezőt. Ametiszt a mryssekhez fogható félvértezetben lépett Ehhsarym udvarára. Páncélját mintha ezüstből öntötték volna, a lemezekről farkasok domborművei vicsorogtak, szemüket ametisztből csiszolták, mélyükön ibolyaszín láng pislákolt. Az élőholt végigsimított varkocsba kötött haján, megigazította a válláról leomló 437
LUIS SAUL
éjszín, tollmintás köpenyét. Mozdulatára köd gomolygott elő a szövetből, végigbodorodott a redőkön, tócsába gyűlt a lábak körül. Kiropogtatta bőrkesztyűbe bújtatott kezét, üres szemgödrét végighordozta a tömegen. - Ez lehetetlen - nyögte Jiljak. Mire észbe kapott, egyedül ő volt már csak talpon. - Büntetést ígértek neked, nem jutalmat! Ametiszt elmosolyodott. Egyetlen pillantás elég volt, hogy a Tharr szerzetesek felpattanjanak áhítatos pózukból, és kemény ütlegekkel kényszerítsék földre a tiszteletlen obsort. Jiljak ellenkezni próbált, ám a húsába tépő korbács azonnal ledöntötte. - Árulás! - nyögte, miközben magzatpózba kuporodott az ütések elől. Ez lehetetlen! Az ütlegek varázsütésre abbamaradtak. Hallotta a csizmák ropogását, érezte a lehűlő levegőt. - Örök szolgálat - Ametiszt halkan beszélt. - Ez a büntetésem, Jiljak. Távol a szeretteimtől mindörökre. A jutalmam pedig... - Az élőholt eltűnődött. - Most már sem te, sem a hozzád hasonlók nem mocskolhatják be a nevem, mert Daumyr hűségbélyegét viselem magamon. Amit te elvettél, a Birodalom visszaadta. A múltamat és jövőmet... A hazámat. - Ametiszt lökött egyet Jiljakon a csizmatalpával, hogy az a hátára forduljon. Szemében villámok szikráztak. - Végre méltón temethettem el a lányaimat! Újra felnyikorogtak a közelben a zsanérok. - Azért jöttem, hogy megköszönjem mindazt, amit a Míchíelekért tettél, és személyesen győződjem meg róla, hogy a legjobb kezekbe kerülsz! Jiljak megpróbálta egyetlen pillantásba sűríteni a gyűlöletet, amit érzett. - Ukhyorr! - Az élőholt intett az imént érkezőnek. Vérszín palástú pap egyenesedett fel a tiszteletadás pózából, holtsápadt arcán nyugtalanul rángott egy ideg. Szimbólumát a homlokába szögelték, halott volt, akár Ametiszt. Odasétált Míchíelhez, lehajtott fejjel álla438
BOSZORKÁNYHADÚR
podott meg mellette, láthatóan bosszantotta a megalázkodás. - Úgy hírlik, a te kezed alól kerülnek ki Ehhsarym legkülönb légiósai - somolygott Ametiszt. - Azt akarom, hogy tanítsd meg ezt az obsort mindenre, amire engem tanítottál! Ukhyorr elhúzta a száját. - Óhajod szerint, emessir - mondta, majd minden dühétől fűtve, hatalmasat rúgott Jiljakba. Az egykori regitor elhomályosuló tekintettel kapott reccsenő bordájához. - A káosz első dogmája, obsor: meg fogsz dögleni! - sziszegte a kiképző. Jiljak a fájdalmát leküzdve mászni kezdett, négykézláb, menekülni mihamarabb onnét! A szerzetesek ragadták meg a bokájánál fogva, és a földön végigvonszolva a vezér nélküli száztizenegyhez rángatták. A leendő Mananyargalókhoz. Egykori rangjához és neméhez méltatlanul bőgni kezdett, hisztériája csaknem elnyomta Ametiszt hangját. - Ukhyorr! A száztizenegyhez igyekvő élőholt visszafordult. - Köszönöm - mondta Hissis. A pap meglepetten vonta fel szemöldökét. Ametiszt végigcirógatta a mellvérten vicsorgó farkasfejeket. Ott domborodott Aymír és Assahur, Mía és Achelin, Tűz, Pteropta, és minden társ a Mananyargalókból; immár Grom ereje éltette őket. Hissis felpillantott, szemgödreibe visszatért az örökké nyughatatlan lidércfény. - Nélküled nem lehettem volna az Árnyékfalók Boszorkányhadura - mondta, azzal hátat fordított Ehhsarym udvarának, és nem tért vissza soha többé.
439
LUIS SAUL
Epilógus Sziklák mázsáinak biztonságában, nyirkos katlan mélyén dörrenve nyílt hasadék a valóság szövetén. Kortalan arcú kyr bűvölte elő az egyre táguló repedést, s egyetlen szemöldökrántással taszította a mélybe a förtelmeket, amelyek úgy özönlöttek elő onnét, akár az éjjeli lepkék a lámpás fényére. Sivító szél töltötte be a dohos helyiséget, ám a kyr vékony szálú haja meg sem libbent. A dreggis aranyfodrai is alig mozdultak a deret hintő orkánban. A kyr közelebb lépett az átjáróhoz, a szoba fényeit magába szívó sötétség csápokat növesztett, a férfi arcába kapaszkodott, ám rögtön visszakozott, amikor megérezte a kyrben rejlő iszonyatot. A férfi egy volt a tizenhárom Hatalmas közül, egyike azon háromnak, akiknek porhüvelye még Calowynen, népük őshazájában látta meg a napvilágot. Hatalma olyan volt, akár a kráni félisteneké, Toron Császára egyszerű báb volt számára, semmi több. Évtízezredek óta vívta háborúit riválisaival, a többi Hatalmassal, és úgy tűnt, legutóbbi csatájában sikert aratott. Rövid ideig elmerült az olajként nyúló masszában, és amikor újra előlépett, hívogató mozdulattal intett a sötétségnek. A hasadék megvonaglott, és nedves, fekete kupacot okádott ki magából. A kyr lába előtt heverő halomról lassan húzódott vissza a nyúlós massza, utolsó cseppje csak akkor tűnt el, amikor a síkok közötti hasadék bezáródott. Tintakék páncél hevert a földön, cikornyái hallatlan kézügyességű mesterről árulkodtak. A vértezet szinte lélegezni látszott a remegő fáklyafényben. Mryss volt, kyr csatapáncél, amelybe hordozója lelkének egy darabját kovácsolták. Az ívek szépségét az egyre visszahúzódó kampók és tüskék törték csak meg, és a sisakrostély, amely kígyóhajú, tűfogú öregasszonyt mintázott. - Mily régóta már - suttogta a férfi ókyr nyelven. Itt volt az ideje, hogy visszatalálj! 440
BOSZORKÁNYHADÚR
A páncéllemezek összekoccantak, a vért, mint életre kapó gólem, megvonaglott. - Ébredj, barátom, eljött az idő! A kiválasztott már vár rád! A Hatalmas elhátrált a feltápászkodó mrysstől, elégedett mosollyal markolta meg a nyakában függő, ötmillió-öt ütéssel vert Tengeri Kígyót. A Farkas húzása ügyesnek bizonyult. Elegendőnek azonban...
VÉGE
