L. Stipkovits Erika - Szeretettel Sebezve (Szülőkről Felnőtt Gyerekeknek)

L. STIPKOVITS ERIKA

SZERETETTEL SEBEZVE SZÜLŐKRŐL FELNŐTT GYEREKEKNEK

Ráfonódsz a gyerekedre, mint a borostyán, szinte fojtogatod túlzott féltéseddel? Vagy szülői szerepbe helyezed, mert hiányzik va­ lami az életedből? Netán „idomár" vagy és a gyerekedet képmutatásra, szorongásra kényszeríted, hogy meg tudjon felelni ne­ ked? Esetleg arra vagy büszke, hogy te vagy a legjobb barátja, az igazán jó fej? Vigyázz, nézz magadba (és a gyerekedbe), mert ezek a merev szerepek sokat ronta­ nak a lehetőségeken, az ő életében is. Erre tanít ez a könyv és arra, hogy mit tehetsz, ha a helyzetet felismered. Mert nemcsak a látszólag jóban bújhat meg a rossz, a rosszban is ott lappanghat a jó lehetőségek sokasága. Jelenetekből, élethelyzetekből, vallomásokból és a legfrissebb kutatások­ ból ismerhetjük meg ezeket, ismerhetünk magunkra és szüléinkre. V EK E R D Y TAMÁS

L. Stipkovits Erika

SZERETETTEL SEBEZVE Szülőkről felnőtt gyerekeknek

h v g Q könyvek

L. Stipkovits Erika: Szeretettel sebezve - Szülőkről felnőtt gyerekeknek © L. Stipkovits Erika, 2015 Szerkesztette: Kugler Judit Illusztráció: Pásti-Kovács Nóra

Borítóterv: Tabák Miklós

HVG Könyvek Kiadóvezető: Budaházy Árpád Felelős szerkesztő: Tanács Eszter ISBN 978-963-304-291-5 Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon a kiadó engedélye nélkül közölni. Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2015 Felelős kiadó: Szauer Péter www.hvgkonyvek.hu

Nyomdai előkészítés: Kedves László Nyomás: Gyomai Kner Nyomda Zrt. Felelős vezető: Fazekas Péter

Ajánlom unokáim szüleinek, a gyermekeimnek

T

*

T a r t a lo m

Előszó

9

Bevezetés - A legelső köteléktől a szülői szerepvállalásig

21

1. A túlféltő-túlkötődő szülő, avagy a BOROSTYÁN

43

2. A szereptolvaj szülő, avagy a SZÜLŐSÍTŐ

75

3. A túlkövetelő szülő, avagy az IDOMÁR

99

4. A barát szülő, avagy a JÓ FEJ

131

5. A mindentudó, Mr. és Mrs. Tökéletes, avagy a SZUPERSZÜLŐ

157

6. Az érzelmileg zsaroló szülő, avagy a MÁRTÍR

187

7. A távolságtartó szülő, avagy az ÜVEGHEGY

215

8. A bántalmazó szülő, avagy az AGRESSZOR

245

9. Az elég jó szülő, avagy a BÁTORÍTÓ

279

Szeretetcseppek - Gyakorlatok a szülő-gyerek kapcsolat erősítéséhez

315

Utószó - Gondolatok a megbocsátásról, az elfogadásról Jegyzetek Felhasznált irodalom Név- és tárgymutató

351 365 383 387

Előszó

Amikor kamasz fiam focicsapatával az Egyesült Arab Emírségekbe repült, én napokig, de inkább hetekig szorongtam. Az eszemmel tudtam, jó dolog történik vele: hatalmas élmény, óriási fejlődési lehetőség ez számára. Mégis halálra aggódtam magam, lelki sze­ meim előtt katasztrófafilmekbe illő képek peregtek. Az indulás előtti napokban ezernyi óvó jótanáccsal traktáltam, és sűrűbben ölelgettem. O pedig - megérezve túlféltésemet - bölcsen helyre­ tett: „Jaj, anya, ne aggódj, bízz már bennem egy kicsit!" Megdöb­ bentem: néhány évtizede ugyanezekkel a szavakkal vágtam viszsza édesanyámnak, amikor a barátnőimmel tervezett balatoni nyaralás örömét csorbította túlaggódásával. Akkor megfogadtam, hogy ha gyerekem lesz, én nem fogom az őrületbe kergetni az aggódásommal. Elhatároztam, hogy én majd jobban csinálom, mint a szüleim aztán mégis egészen hasonló módon neveltem a gyerekeimet. Jobb szülő akartam lenni, tudattalanul mégis a tőlük kapott min­ tákat másoltam: miközben nagyon szerettem a gyerekeimet, én is hol túlzottan féltettem őket, hol túl sokat követeltem tőlük.

9

„A modern gondolkodású fiatalok szívesen beszélnek a szüléik­ ről. [...] A modern szellemiséghez hozzátartozik a szülők bírálá­ sa" - írta csaknem 80 éve Agatha Christie.1Talán modern lennék, ha most magam is azzal kérkednék: nem szerettek a szüleim. Ez azonban így nem igaz, hiszen szerettek ők, csak nem mindig úgy, ahogy én szerettem volna. Ahogy én sem tudtam mindig azt adni a gyermekeimnek, amire vágytak. Sőt, sokszor még a saját elvárá­ saimnak sem tudtam megfelelni. Persze tudom, hogy nem létezik tökéletes ember, így tökéletes szülő sem. Mindenkinek vannak nehéz napjai, amikor szigorúbb, idegesebb, kiabál, akaratlanul ugyan, de bántja gyermekét. Egy egészséges gyermek ráadásul mindezt elfogadja. Mégis, engem is sokszor gyötört anyai bűn­ tudat, hogy elég jó szülő vagyok-e. Önismeretem folyamatos mé­ lyülésével nemcsak szorongásaim gyökerei tudatosultak bennem, de az is, hogy családom előző generációi is bűntudattal terhelten éltek, és - bár egyáltalán nem akarták - ezekből bőven örökítettek át nekem is. Az egyik nagyapámat fiatalon kegyetlenül kivégez­ ték, a másikat kitelepítették. Apám legnagyobb bűne az volt, hogy szülei még nem készültek fel a jöttére, anyám pedig sosem tudott megfelelni a családi elvárásoknak. A legtöbb szülő ugyanígy ismételgeti az előző generációktól kapott súlyosabb traumákat is, az állandó, fojtogató túlféltést, a rátelepedést, a túlzott elvárásokat vagy éppen a korlátlan szabad­ ságot, az agresszív megnyilvánulásokat. Többnyire tudattalanul ejtjük ezeket a sebeket, és bármilyen érettek és olvasottak vagyunk is, a szülői viselkedést mégis leginkább akaratunkon kívül tanul­ juk, azoktól, akik talán maguk sem a legkiválóbb tanítómeste­ rek: a szüléinktől. Tudatosan mindig gyermekünk javát akarjuk, és ezzel szüléink sem voltak másként. Senki nem akar ártani a gyermekének, ám lelki sérülései és életkörülményei miatt mégis gyakran megsebzi. A tudattalan családi m inták mellett a társadalmi elvárások, a nehéz életkörülmények, a szegénység, a munkanélküliség, az anyagi és egészségi problémák mind-mind nehezítik, hogy olyan 10

szülővé válhassunk, amilyenek lenni szeretnénk. Ám minél na­ gyobb az önbecsülésünk, annál könnyebben látjuk be hibáinkat, tévedésein­ ket, és annál inkább képesek vagyunk változni, változtatni. Mert lelki sebeink nemcsak fájdalmasak, de egyben a fejlődés lehetőségét is hordozzák: segítenek, hogy sértettségünket félretéve kilépjünk komfortzónánkból, mélyen önmagunkba tekintsünk, és bátran szembenézzünk mindazzal, amit ott látunk. Éppen ott fejleszthet­ jük leginkább a képességeinket, ahol megsérültünk. Noha nem kaptunk elég ölelést, mégis megtanulhatunk ölelni, bár nem be­ szélgettek velünk, mégis megtanulhatunk mélyen megnyílni, és ha nem figyeltek ránk, mi akkor is érdeklődéssel fordulhatunk szeretteink felé. Többen gondolhatják: minek a gyerekkorunkkal foglalkozni, folyton a múlton rágódni? Épp elég bajunk van a jelenben! Ezt sen­ ki nem vitatja, ám tudnunk kell, hogy a jelen konfliktusait mindig a gyermekkor szűrőjén keresztül éljük át: az itt és most felmerülő legnagyobb gondjaink a gyermekkorban sérült önértékelésünk­ ből fakadnak. Problémáink csak tünetek, és leginkább az okokat szükséges orvosolni. Mindenki magában hordozza családja törté­ netét, annak örömeivel és fájdalmaival együtt. Akit gyermekként túlzottan féltettek, bántottak vagy túl nagy felelősséggel ruháztak fel, akivel szemben teljesíthetetlen követelményeket támasztottak, annak önbizalma sérült, életét, kapcsolatait pedig hibás reakciók uralják. Egy kisgyerek nem akarja látni a gyötrő valóságot, hogy „apa, anya nem szeret, nem számíthatok rájuk" - ezért inkább önmagát hibáztatja. Aztán egy életen át cipeli a „kevés vagyok", „nem va­ gyok elég jó", „nem vagyok szerethető" fájó érzéseit, felnőttként is mindig önmagát ostorozza. A kisebbrendűségi érzés ezzel éppen ellentétes módon is megnyilvánulhat: ha a korai gyermekkorban az alkoholfüggő vagy gyermekágyi depressziós szülőjéhez má­ szó gyermek csak agresszióval tudta érvényesíteni akaratát, ha rángatnia, ütnie kellett anyját, hogy az megetesse, ellássa őt, elő­ fordul, hogy felnőtt életében hasonló eszközökkel akar figyelmet, 11

szeretetet, törődést kivívni. Megküzdési módszere kiskorában akár életmentő is lehetett, felnőttként azonban már nem szeren­ csés megoldás kiabálni, megütni gyerekünket, társunkat, vagy sértődötten visszahúzódni, napokig duzzogni, ha éppen nem figyelnek ránk. Felnőttkori élményeink egy korán kialakított szű­ rőn mennek át, ami pedig, az állandó ismétléssel, vészhelyzetben hasonló viselkedést generál. Ha meg akarunk változni, először is ezt a korai megküzdést, a szüléink iránti elfojtott érzelmeinket kell megváltoztatnunk. Gyermekkori tapasztalataink, konfliktusaink nyomán tehát ki­ alakítjuk önmagunk és szüléink belső képét. A szülő képe irreális vágyakkal, indulatokkal terhelt, erősen torzított sűrítmény, amelynek kevés köze van a valósághoz. Ha ezt az érzelmi sűrítményt megérinti valami, könnyen félreértjük a helyzetet, indulatossá válunk és rosszul reagálunk. Ha gyermekként sokat dorgáltak, ha soha nem tudtunk megfelelni szüléink maximalista elvárásainak, akkor előfordul, hogy szörnyű kritikaként kezeljük kollégáink egyszerű, segítő szándékú megjegyzéseit is. Ha csalódással, dühvei reagá­ lunk, amikor társunk focimeccset néz, mi pedig beszélgetni sze­ retnénk, kiderülhet: gyermekként nem éreztük, hogy szülőnknek fontosak vagyunk, és mindmáig az a hibás kép él bennünk, hogy sose figyelt ránk, mert elfoglaltságát - szeretete hiányától szen­ vedve - torzítva rögzítettük magunkban. Ha problémás a kapcso­ latunk a hatalommal, a tekintéllyel, ha úgy érezzük, főnökünk el akar nyomni, akkor gyakran az apahiány, a férfias bátorítás hiá­ nya vagy éppen az agresszív, elutasító apától való félelem zokog gyermeki lelkűnkben. Ha felnőttként sem tudjuk a saját életünket élni, ehelyett szüléink konfliktusait akarjuk megoldani, akkor a túl erős kötődés irányít bennünket. Általában igaz, hogy ha egy helyzet az indokoltnál nagyobb indulatot vált ki belőlünk, akkor tudat­ talanul a szüléinkről alkotott, torz belső képre reagálunk. Ilyenkor nem érezzük, hogy a másik embernek (anno a szüléinknek, a jelenben társunknak, főnökünknek) igenis fontosak vagyunk, legfeljebb ezt nem tudják jól kifejezni, esetleg képtelenek kimutatni. 12

Munkám során sok-sok gyermekkori sérüléssel foglalkozom, amelyek nemcsak mindennapi működésünkre, de a szüléinkhez fűződő viszonyunkra, sőt szülői viselkedésünkre is hatással van­ nak. Ahhoz, hogy felnőjünk, és leváljunk a szüléinkről, át kell értékelnünk az ideális anyáról és apáról dédelgetett képünket is, mert - hozzánk hasonlóan - szüléink is hús-vér emberek, így ritkán felelnek meg ezeknek az irreális elvárásoknak. Kevés olyan emberrel találkozom, aki reálisan látja szüleit. „Az apám olyan nagyszerű ember, klónozni kellene!" - hallom gyakran, ahogy az ellenkezőjét is: „Látni sem akarom, az az állat tönkretette az életemet!" Ezek a kijelentések a realitás hiányát mutatják, azt, hogy szüleinket vagy túlidealizáljuk, vagy éppen leérté­ keljük. Fejlődésünk szempontjából mindkettő káros. Aki idealizál, az szülei pozitív tulajdonságait irreálisan felnagyítja, személyüket tökéletesnek látja, s eszerint kezeli őket, sokszor egy életen át. A szülő szívesen fürdőzik gyermeke csodálatában, mert az növeli önbizalmát, egy idő után viszont nagy teher mindig bölcsnek, jóságosnak, hatékonynak lenni. Az idealizált szülő kénytelen el­ fojtani gyengeségeit, mert nem elfogadható, ha fáradt, rosszkedvű vagy nem tudja megoldani a problémáit. Az idealizáló gyermek pedig önértékelési bizonytalanságát kompenzálja, tudattalanul elfojtja szülei iránti negatív érzéseit, dühét, haragját. Mivel nehéz lenne kimondania ezeket a negatív érzéseket, inkább átfordítja őket, és kizárólag pozitívan - rajon­ gással, csodálattal - viszonyul a szülőkhöz. A nagyszerű szü­ lők mellett önmagát is biztonságban érezheti, így szorongásai csökkennek. Ha az effajta idealizálás tartós marad, akkor a felnőtt gyer­ mek nem tud leválni, feladja törekvéseit, önálló döntéseit, a fele­ lősségvállalást önmagáért. Ha anyánkat vagy apánkat túlzottan idealizáljuk, akkor önállósodásunk idején bűntudat gyötör holott szüléink biztosan nem ezt szeretnék. Bűntudatunk van, ha akaratuk ellenére elköltözünk, ha valami nekik nem tetsző dolgot akarunk tenni. Gyakran másokat is idealizálni kezdünk 13

(társunkat, főnökünket), és nehezen érvényesítjük érdekeinket, tovább gyengítjük önértékelésünket, önbecsülésünket. Az idealizálás gyakori ellentéte a szülők leértékelése: amikor negatív tulajdonságaikat erősítjük fel. Ezzel az elutasítás következ­ tében fellépő fájdalmunkat, frusztrációnkat, kínzó veszteségérzé­ sünket akarjuk tudattalanul csökkenteni. „Nem érdekel az apám, szar alak, sosem szeretett engem!" - mondják sokan, miközben hangjukból árad az apai szeretet iránti sóvárgás. Ha túl negatívan látjuk a szüleinket, felnőttként is sokkal jobban félünk szavaiktól, reakcióiktól, mint amennyire kellene. Nem tudunk őszintén be­ szélgetni velük, kérni tőlük. A félelem érzéseit azután tudattalanul társunkra, kapcsolatainkra (főnökünkre, hivatalok képviselőire) is kivetítjük. Tőlük is félni kezdünk, társaságukban nem merünk spontán módon viselkedni. Ha lenézzük szüleinket, vagy túlzó elvárásaink miatt indulatot érzünk irántuk, akkor valójában a felsőbbrendűségünket tápláljuk. A fensőbbségérzettel tudattala­ nul magunkkal szemben is túlzott elvárásokat támasztunk, ami­ nek persze sosem tudunk megfelelni, így végül önmagunkat is leértékeljük. A fensőbbség gőgjében a velünk egyenrangú felnőtt szülőnket nem tudjuk vádaskodás, harag vagy félelem nélkül el­ fogadni, szeretni. Nem valóságos emberként látjuk őt, a maga sok­ féle erényével, gondjával-bajával, egyedül azt a hibáját vagyunk képesek észrevenni, amivel a sérelmeinket okozta. A fejlődés lehetősége a kezünkben van, hiszen felnőttként már leginkább mi tehetjük önmagunkért a legtöbbet azzal, ha végre a pozitív és a negatív tulajdonságaikkal együtt, reálisan próbálunk tekinteni a szüléinkre. Ha megszabadulunk a gyerekként róluk alkotott, torz elképzeléseinktől, érzéseinktől, amelyek akaratunk­ tól függetlenül befolyásolják mindennapi viselkedésünket. Tisztel­ jük, hogy a legfontosabbat, az életet adták, és akárhogyan is, de megbirkóz­ tak életük nehézségeivel. Ismerjük el a szeretetet és a gondoskodást, amit kaptunk tőlük, mert minden szülőben megvan a szándék, hogy jól nevelje gyere­ keit. Lássuk meg, hogy szüléink maguk is bizonytalanok, szoron­ 14

ganak és tévednek: nem mindenható, tökéletes lények. Csak úgy és azt tudták adni, ahogyan és amit maguk is kaptak. Háy János novellájában a fia ritkuló látogatásain gondolkodó idős asszony így fogalmazza meg ezt: „...nem azért, mert nem szerettük. Mert szerettük, én nagyon szerettem, úgy szerettem, ahogy szeretni tudtam. Mert senki sem tud másképpen szeretni, csak úgy, ahogy tud."2 Forduljunk kíváncsisággal afelé, hogyan éltek, milyen volt a gyermekkoruk, milyen lelki sérüléseket sze­ reztek, hogyan gyógyították be (vagy hordozták egy életen át), hogyan kezelték a nehézségeket. Ha sérülékeny, esendő ember­ ként látjuk a szüleinket, akkor szeretni is tudjuk őket, hiszen negatív érzéseink éppen saját hiányainkból, túlzó elvárásaink­ ból fakadnak. Szerencsés a jelenben rendezni szüléinkhez fűződő érzelmi viszonyunkat, mert „.. .csak élőnek adható, visszafizethe­ tő, megköszönhető bármi, mert a temetők hallgatása egyértelmű és feloldhatatlan: a halottak nem felelnek."3

Mihez ad segítséget a könyv? Előző könyveimben,4 a párkapcsolati tévhitek ismertetésekor is, valós eseteken keresztül mutattam be a gyermekkor, a szülő­ gyerek kapcsolat és az önismeret fontosságát, amelynek hatására egyre jobban felismerjük viselkedésünk okait, következményeit, életünk nagyobb összefüggéseit, és szinte észrevétlenül pótoljuk régóta fájó érzelmi hiányainkat. Ez a könyv szülőkről és gyerekekről szól: szüléinkről, vala­ mint arról, hogy milyenek vagyunk mi magunk, gyermekként és szülőként. Célom, hogy bemutassam az egyes szülőtípusokat, elő­ nyös és hátrányos tulajdonságaikkal együtt, bár e tipizálás csak teoretikus lehet, hiszen a szülők érzelmi megnyilvánulásai sok­ félék. Léteznek azonban olyan felismerhető mintázatok, amelyek feltárása segíthet a hatékonyabb szülői viselkedés kialakításá15

ban. Több évtizedes terápiás munkám során számos különböző szülőtípussal találkoztam személyesen, illetve tapasztaltam meg nevelésük hatásait közvetett módon, pácienseim esetein keresz­ tül. E típusok sosem tiszta, jól elkülöníthető kategóriák, ráadásul minden szülőben több típus jegyei is megtalálhatók. Elnevezéseik tapasztalataim, benyomásaim alapján formálódtak és kristályo­ sodtak ki bennem az évek során. Ebben a könyvben ezeket az elnevezéseket használom.5 Hogy kire mi jellemző leginkább, azt a gyermekkorában tudattalanul átvett minták határozzák meg. Persze valamennyien megfogadjuk, hogy mások leszünk, mint szüléink voltak, végül mégis ugyanazokat a játszmákat ismé­ telgetjük és adjuk tovább magunk is, generációról generációra. Az egyes típusok bemutatásakor kitérek arra, miként okozhat­ nak akaratukon kívül sérülést gyerekeiknek a túlféltő, a szerep­ tolvaj, a túlkövetelő, a barát, a mindentudó, az érzelmileg zsaroló, a távolságtartó, valamint a bántalmazó szülők. Majd számba ve­ szem, hogyan változtassunk felnőttként, hogyan gyógyítsuk lelki sebeinket, ha az egyik vagy másik típus jellemzőit mutató szülők neveltek bennünket. Kitérek arra is, hogyan ne ismételjük tudat­ talanul szüléink hibás viselkedésformáit, hogy tudatosan bátorító, támogató szülővé fejleszthessük magunkat, hátrahagyva a több generáción át hordozott kéretlen örökségeinket. Igyekszem útmutatással szolgálni, hogy rátaláljunk saját utunkra, s értékeljük a lehetőségeinket azzal is, hogy feldolgozzuk éle­ tünk történetét. A változás nem egyszerű feladat. Sokszor magunk és környezetünk sem akarja, hogy felboruljon a megszokott rend­ szer. Félünk fájó, elfojtott érzéseinktől, a család pedig ragaszkodik az ismert, régen kiosztott szerepekhez (ki az okos, ki a támoga­ tásra szoruló szerencsétlenke). Ebből a darabból nehéz kiszállni. Reményeim szerint segít a könyv abban is, hogy jobban tisz­ teljük a szüleinket. Ne vádoljuk felmenőinket, ne rajtuk kérjük számon, ha életünk nem úgy alakult, ahogyan szerettük volna. Ismerjük fel a korlátaikat: ha megértjük élettörténetüket, talán már nem fogunk ítélkezni felettük. Attól egészen biztosan nem 16

leszünk boldogok, ha elfojtott haragunkat szabadjára engedve bántjuk, szidjuk őket. Ha csupán szüleinket hibáztatjuk, akkor nem vállalunk felelősséget életünkért, energiáinkat a tettek he­ lyett az indulataink kötik le. Éppen sérüléseink segíthetnek a fejlő­ déshez, mert általuk nyerünk betekintést lelkünk legmélyébe. Csak akkor találunk rá belső erőforrásainkra, ha van elég bátor­ ságunk szembenézni a sok jó mellett a kapott sebekkel is. Ahhoz szeretnék segítséget nyújtani ezzel a könyvvel, hogy a sérüléseink meggyógyításával közelebb kerüljünk önmagunkhoz, szüléink­ hez, gyermekeinkhez, és jobb vagy legalább olyan jó szülővé vál­ junk, mint elődeink. A Bevezetésben azokat az izgalmas biológiai és pszichológiai eredményeket veszem számba, melyek a korai kötődés fontossá­ gáról, meghatározó szerepéről szólnak. Áttekintem azokat a kuta­ tásokat is, amelyek bizonyítják, hogy önismeretünk mélyítésével, szülői viselkedésünk módosításával bármikor pozitív hatással lehetünk magunk és gyermekeink fejlődésére és egész életére. Az egyes szülőtípusok életszerű bemutatásához zömében a saját praxisomból származó pszichoterápiás (integratív hipnoterápiás) eseteket használok. Pácienseim iránti mély tisztelettel teszem mindezt, hiszen én is sokat tanultam tőlük, fejlődtem általuk. Az esetek a valóságon alapszanak, de a szakmai etikának megfelelően a neveket megváltoztattam, és úgy mutatom be őket, hogy a körülményekből se lehessen felismerni a szereplőket. A hozzám fordulók történetei hitet és példát szolgáltatnak arra, hogy megszabadulhatunk örökségünktől: ha szembenézünk a tör­ téntekkel, megváltoztatjuk elfojtott érzéseinket, elfogadóbb, bol­ dogabb emberré, társsá, szülővé válhatunk. Minden bemutatott eset mögött egy hosszabb folyamat áll, amely az elfojtott, fájó érzé­ sek átdolgozását szolgálta: az átélteket érzelmileg elfogadhatóvá tettük, pótoltuk a szülők által elhanyagolt érzelmi szükségleteket. A Szeretetcseppek című fejezet jól használható gyakorlatok gyűjteménye. Azért kaptunk két agyféltekét, az érző jobbot s a racionális balt, hogy életünk eseményeit át is éljük és meg is ért17

sük. Reményeim szerint a gyakorlatok segítenek megszabadul­ nunk a szüléink iránti vegyes érzéseinktől. A szüleinket nem tudjuk megváltoztatni, de saját magunkat igen. Ha egyik vagy másik szülőnk nem olyan volt, amilyenre vágytunk, ha úgy érez­ zük, nem kaptunk elég szeretetet, gyengédséget, akkor a gya­ korlatok segítségével először ettől a fájdalomtól szabadulhatunk meg. Erős érzéseket kelthet majd, ha találkozunk gyermekként elfojtott dühünkkel, ha bepillantunk lelkünk mélyen eltemetett bugyraiba. De cserébe jóleső érzéssel vehetjük át a felelősséget saját életünkért (csak a magunkéért!), önazonosabban élhetjük mindennapjainkat. Elfogadjuk, hogy felnőttként már csak mi magunk tudjuk meg­ adni hajdani önmagunknak azt, amit nem kaptunk meg: a vágyott, feltétel nélküli anyai, apai szeretetet. Ennek elengedhetetlen fel­ tétele - a düh megélése után - a megbocsátás: amikor visszahárít­ juk szüléinkre tetteik felelősségét, de megértjük viselkedésük okait, s hálásak vagyunk azért, hogy a hiányok és szenvedések által fejlődés indulhat el a személyiségünkben. Érzelmeink mély megélésével, lelki sérüléseink feldolgozásával egyre értékesebb, felnőttebb személyiségekké válunk. Nem az az erős, egészséges ember, aki nem sérül, hanem az, aki tévedéseit, kudarcait, sérülé­ seit hasznosítani tudja, és bizonytalanságait legyőzve bölcsebb, teljesebb, gazdagabb emberré válik. A Jegyzetek bővebb magyarázatokkal, a bemutatott kutatások részleteivel, bőséges szakirodalommal szolgálnak mindazoknak, akik tovább mélyítenék ismereteiket a témában. Könyvem fontos célja szülői önismeretünk fejlesztése. Szeren­ csésnek mondhatjuk magunkat, ha szülőként bízni tudunk abban, hogy a sok szeretet és gondoskodás egyszer csak eredményt hoz. Ha segítjük gyermekeinket útjukon, támogatásunkkal mögöttük állunk, de nem akadályozzuk önállóságukat, fejlődésüket, az pozi­ tív eredményre vezet. Ez akkor is igaz, ha tudjuk: a gyermek szemé­ lyisége, érzékenysége, a születési sorban elfoglalt helye is befolyásolja,

18

hogyan érinti őt a szülői viselkedés - ezért fejlődnek gyakran máshogy ugyanazon szülői hatás mellett a testvérek. Gondoljunk csak bele, ha akaratunk ellenére - túlféltésből vagy maximalizmusunktól hajtva, vagy mert elődeinktől ezt tanul­ tuk - gyermekünknek sokszor mondogatjuk: „Ezt te úgysem tu­ dod megcsinálni!" Előfordulhat, hogy ez egyikükből bizonyítási vágyat vált ki („csak azért is megmutatom!"), míg a másik elhiszi a szülői szavakat, lemond a küzdésről, és később is könnyen fel­ adja próbálkozásait. Szóval, szülőtársaim, ne feledjük: ha nem is minden, de igen sok múlik rajtunk, egy (kettő, három ...) élet hosszú ideig a kezünkben van, próbáljuk hát „elég jól" csinálni! Mert - mint Diana Loomans - hiába vágyunk rá, nem kezdhetjük elölről, csak bízhatunk benne, hogy gyermekeink majd ügyesen korrigálnak.

Ha elölről kezdhetném a gyermeknevelést, Fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet, Példálózás helyett példát mutatnék, Nem siettetném a gyereket, hanem hozzá sietnék, Nem a nagyokost játszanám , hanem okosan játszanék, Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot, Kirándulnék, sárkányt eregetnék, Réten kószálnék, bámulnám a csillagokat, A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék, Nem erőszakoskodnék a gyermekkel, hanem a lelkét erősíteném, Előbb az önbizalmát építeném, azután a házamat, Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről, És többet a szeretet hatalm áról.6

19

Bevezetés - A legelső köteléktől a szülői szerepvállalásig

Visszatérünk az előttünk járók életéhez, zavarba ejtő Möbiusszalag, míg haza nem érünk, végül, önmagunkhoz.1 C olum M c C ann

Az európai népek mítoszaiban, meséiben rendre állatok által fel­ nevelt gyermekek csodálatos történeteire bukkanunk. A legismer­ tebb talán Romulus és Remus legendája, akiket egy nőstény farkas nevelt fel, s akik később Róma alapító királyai lettek. Néha még napjainkban is hallunk egy-egy hasonló esetről: a szüleik által elhanyagolt gyermekekről, akik állatok segítségével maradtak életben.2 Szándékosan nem a „felnevel" szót használtam, hiszen lehet bármilyen bájos, felemelő vagy hősies egy ilyen történet, jól tudjuk, hogy Kipling Maugli-meséje fikció. Egy gyermeket ugyan­ is csak az emberi közösség, a többi ember tud emberré nevelni. Az emberi csecsemő talán a legkiszolgáltatottabb minden kicsi közül, és már születésétől (sőt, egyesek szerint már születését megelőzően is3) szoros kapcsolatban áll elsődleges gondozójával, optimális esetben az édesanyjával. Ez a kapcsolat nem csupán 21

testi, hanem lelki is: a csecsemő élettani szükségleteit kielégítő anya (apa) nemcsak utódja testi fejlődéséhez járul hozzá, hanem pszichés fejlődését is megalapozza mindazzal, ahogyan részt vesz a kötődés kialakulásában. A kötődés a csecsemő és szülője közti tartós érzelmi kötelék, amely a kicsinek a biztos háttér, a támo­ gatás érzetét nyújtja, egy életre. Mai ismereteink szerint a kötődés alapja ösztönös, de valójában egy rendkívül összetett, „finomhangolt " rendszerről van szó, melynek alakításában gyermek és szülője egyaránt részt vesz.4Már a csecsemő is ösztönösen kapcsolatot kezdeményez szülőjével, hiszen szüksége van az érintésekre, a gondozásra és a visszajelzésekre: a szemkontaktusra, a mosolyra, a figyelemre és a beszédre. Tévedés viszont azt hinni, hogy az anya reakciói is ösztönösek, és a válaszkészség, az odafordulás és a gondoskodás képessége minden anyában varázsütésre megjelenik a gyermek születésekor. „Egy (jó) anya mindent megérez", „Egy (jó) anya szíve mindent elvisel", „Nincs erősebb az anyai szeretetnél" - oldalakon át so­ rolhatnánk azokat a közhelyeket, amelyek kinyilatkoztatják, mi mindent érez, tud, tesz és visel el állítólag egy anya. Ám a közhe­ lyek csupán a jóval összetettebb valóság túlegyszerűsítő leképe­ zésére, mély érzéseink elfedésére szolgálnak. De akkor mégis honnan tudhatjuk, milyen a jó szülő, ki mondja meg, hogyan vál­ hatunk azzá? Ma úgy gondoljuk, hogy az anyaság és bennünk élő képe bio­ lógiailag és kulturálisan is determinált.5 Biológiai adottságaink, tapasztalataink és neveltetésünk jellegzetességei határozzák meg, milyen szülőkké válunk; a szűkebb-tágabb (családi és társadalmi) környezet elvárásai alapján döntjük el, ki a jó szülő; és igyekszünk (a saját fogalmaink szerint) jó szülőkké válni. Ez azért is fontos, mert minden gyermek az anya-gyerek összehangolódásban szerzi első tapasztalatait arról, milyen is ő, és milyen a körülötte lévő világ: biztonságos-e vagy veszélyes. így a csecsemő kezdetben olyannak látja magát, amilyennek az anyja látja őt. Ha az anyá­ nak bármilyen érzelmi bizonytalansága van önmagával szemben, 22

akkor a gyermek is torzítottan látja anyja „tükrében" önmagát. Ha a szülő ideges vagy - akár érzelmileg - elhanyagolja őt, a gyer­ mek azt érzi: ő nem szerethető. Olyan dolgokat tapasztal meg és rögzít önmagáról, amelyek valójában nem is róla szólnak. Olyan vágyakat, elvárásokat tesz magáévá, amelyek inkább az anyáéi. A szülővé válás legfontosabb feladata, hogy megtanuljuk szétválasz­ tani belső érzéseinket, képeinket a gyermekünk valós képétől, gyerme­ künknek pedig felhőtlenül tudjunk örülni, és teljes elfogadással legyünk iránta.

A korai kötődés hatásai felnőtt életünkre - kötődési mintázatok A minap egy sokak számára ismerős jelenetnek voltam szem­ tanúja. Egy fiatal anyuka egyéves kisfiával sétált: a kicsi hol a babakocsiba, hol édesanyja kezébe kapaszkodva élvezettel gyako­ rolta a járást, és láthatóan örült saját teljesítményének. Összefutot­ tak az anyuka egy idősebb ismerősével, aki maga is nagymama, ráadásul távoli rokon. A hölgy kedvesen csicsergett a kicsinek, majd fel akarta kapni. A kisfiú erre rémülten kapaszkodott anyjá­ ba, a hölgy pedig nem állta meg szó nélkül: „Nocsak, milyen kis nebáncsvirág vagy! Ne kényeskedj, nem eszlek meg!" - mondta továbbra is gügyögve, ám érezhető rosszallással. A kicsihez inté­ zett szavai valójában az édesanyának szóltak: értse meg, ha akar­ ja, hogy bizony rossz irányba tart a nevelése... Nehezen álltam meg, hogy ne nyugtassam meg a fiatal édesanyát: semmi oka a szégyenkezésre, a zavarra. Gyermeke nem elkényeztetett vagy bi­ zalmatlan, ellenkezőleg, éppen úgy viselkedik, ahogyan a bizton­ ságosan kötődő egyévesek szoktak: anyjukat részesítik előnyben az idegennel szemben, és nem bújnak rögtön egy idegenhez, de nem is félnek tőle, hacsak nem kezdeményez akaratuk ellenére korlátozó közelséget. 23

Mary Ainsworth kanadai fejlődéspszichológus már az 1960-as évektől azt kutatta, melyek a gyermek fejlődése szempontjából legelőnyösebb anyai viselkedések és anya-gyermek interakciók. Úgy találta, hogy e viszonyulásoknak a harmadik életévre már kiala­ kult módjaik, mintázataik vannak, amelyek később is megmaradnak. Míg egyes anya-gyermek párosokat jó együttműködés és harmónia jellemez a közös tevékenységek során, addig más esetekben nyílt vagy lappangó feszültség, a kapcsolat nehézségei figyelhetők meg. Idegen Helyzet Teszt elnevezésű, később híressé vált kísérlet­ sorozatában az anya-gyermek kapcsolat biztonságosságát model­ lezte: megfigyelte, hogyan reagálnak a kicsik, amikor az anya rövid időre magukra hagyja őket egy frissen megismert idegen társaságában, majd visszatér hozzájuk.6 Ainsworth úgy találta, hogy a kulcsmozzanat az anya visszatérésére adott reakció, ami alapján biztonságos kötődést, valamint a bizonytalan kötődés két for­ máját, a szorongó/elkerülő és a szorongó/ellenálló (ambivalens) kötődést különböztette meg. A biztonságosan kötődő gyermekek pozitívan reagálnak idegenekre is, feltéve, ha anyjuk jelen van, de mindig az anyát részesítik előnyben. Az anya távozásakor nagyon nyugtala­ nok lesznek, az idegen közeledését nem fogadják el. A visszatérő anyának azonban örülnek, karjába bújnak és gyorsan megnyug­ szanak. A szorongó/elkerülő kötődés jele, hogy a gyermek többékevésbé közömbös az iránt, jelen van-e az anya. Távozásakor az ilyen kicsi vagy sír, vagy nem, de az idegenek is képesek megvigasz­ talni. A visszatérő anyához nem megy oda, inkább elfordul tőle. A szorongó/ellenálló gyerek már akkor is nyugtalan és szorong, amikor anyja jelen van - pusztán az új környezet is elbizonytala­ nítja. Szorosan anyja közelében játszik, állandóan szemmel tartja. Az anya távozása megviseli, visszatérésére pedig úgy reagál, hogy kezdetben keresi vele a kapcsolatot: karját nyújtva vigaszt kér, ám közeledésére mégis elutasítóan viselkedik: eltolja a kezét, vagy azonnal lekéredzkedik az öléből. Tapasztalatok szerint a kezdetben mindig, majd később megfele­ lően rendelkezésre álló anya gyermeke biztonságosan kötődő lesz. 24

Kicsiként édesanyja mellett biztonságban érzi magát, el is távo­ lodik tőle, de ha fáj valamije, visszatér hozzá, s hamar megvigasztalódik. Ha anyja kimegy a látótérből, akkor keresi, nyugtalan lesz, de megnyugszik, ha újra látja. A bizonytalanul kötődők kö­ zül az elkerülő babák látszólag magabiztosak, nem keresik anyjuk­ kal a kapcsolatot, idegenekkel is barátkoznak. Baj esetén sem ke­ resnek anyjuknál vigaszt, szinte tudomást sem vesznek róla. Az ambivalens kötődésű babák nem mernek eltávolodni anyjuktól, szemmel tartják, bizonytalanul, kissé szorongóan viselkednek. Pánikba esnek, ha nem látják, de visszatérése sem nyugtatja meg őket: ambivalensen viselkednek, hol ölelik, hol ütik őt. Ainsworth eredeti kísérletei után mintegy tíz évvel munkatár­ sai egy harmadik - súlyosabb tünetekkel, kiszámíthatatlan visel­ kedéssel járó - bizonytalan kötődési mintázatot is azonosítottak. A dezorganizált kötődés komoly érzelmi elhanyagolás következ­ ménye: akkor alakul ki, ha a csecsemőt bántalmazták, vagy anyja hosszú ideig súlyos mentális zavarral (például depresszióval) küz­ dött, és a környezet nem volt a segítségére. Egyes kutatások a kötődés élethosszig tartó hatására hívják fel a figyelmet. Úgy találták, hogy a kialakult és rögzült mintázatok a felnőttkori kapcsolatainkban, a szerelemhez és a munkához való viszonyunkban is tetten érhetők.7 Felnőttként a biztonságosan kötődők kellő önbizalommal ren­ delkeznek, képességeiket jól hasznosítják, szívesen és könnyen teremtenek kapcsolatokat, de nem függenek kapcsolataiktól vagy mások véleményétől. Az ilyen embereket kiegyensúlyozottnak, érzelmi és viselkedésbeli szélsőségektől mentesnek ismerjük. Alapvetően bíznak az emberekben, de nem idealizálják az emberi kapcsolatokat. Személyközi viszonyaikban hűség, állhatatosság, intimitásra való képesség, ugyanakkor kellő függetlenség jellemzi őket. Szülőként figyelmesek és gondoskodóak, de nem teleped­ nek rá gyermekükre. A bizonytalanul kötődők felnőttként szintén szeretnének közelséget létrehozni, csakhogy nem tudják, hogyan kell. Nehéz 25

számukra a közelség beállítása fizikailag, időben és érzelmileg is. A bizonytalanul kötődő hirtelen esik szerelembe, hajlik sze­ relme idealizálására, és a másik viselkedése alapján ítéli meg ön­ magát. Kapcsolataiban általában jellemző a rossz időzítés: egy beszélgetés után már úgy érezheti, örök barátra lelt valakiben, és a másik döbbent értetlenkedésében saját csökkentértékűségének bizonyítékát látja. O az, aki a beszélgetés során egyre közelebb jön, bele a „személyes zónánkba", noha mi finoman hátrálunk; vagy a bemutatkozás után öt perccel már vállveregetéssel osztja meg velünk vidám történeteit. Teljes gőzzel veti bele magát a kap­ csolatokba, ám ugyanez a vehemencia jellemző rá akkor is, ha a kapcsolat nem az elvárásai szerint alakul. Ekkor nem érzi magát szerethetőnek, szorong, könnyen lehangolt lesz, depresszióba esik. Mivel nagyon fontos számára, hogy elfogadják és szeretetre méltónak érezze magát, kapcsolataiban hajlamos alárendelődni. Szülőként kevésbé fogékony gyermeke igényeire, szükségleteire, túlgondoskodó, túlzottan is kötelességtudó lehet. Ő az, aki szeretetével szinte „megfojtja" a gyermekét. A felnőtt szorongó/elkerülő általában nem bízik az emberek­ ben, sőt előfordul, hogy megveti, lenézi őket. Alapvetően úgy érzi, nincs szüksége társakra, a „jól elvagyok én egyedül is" típus. Környezete hidegnek tartja, mert nem fogékony mások érzel­ meire és érzéseire. Gyakorta önző, karrierista ismerőseinkben ismerhetünk erre a típusra. Az intimitást kerüli, de nem azért, mert fél a sérüléstől, hanem mert úgy érzi, nincs is szüksége rá. Alkalmazkodni csak akkor és addig képes, amikor és ameddig érdekei úgy kívánják. Kívülről magabiztos, határozott, domináns, aki könnyen párra talál - de csak egy alárendelődő társ személyé­ ben. Szülőként merev, a mégoly értelmetlen szabályokhoz is kicsi­ nyesen ragaszkodó, követelő apa vagy anya, aki engedelmességet és fegyelmet vár el, ennek hiányát pedig (akár agresszióval is) megtorolja. A szorongó/ellenálló nem csupán másokban, de önmagában sem bízik. Az előző típussal ellentétben nem lenézi a többieket, 26

hanem fél tőlük, intim kapcsolatot (noha vágyik rá) a közelségtől és az ezzel esetleg együtt járó sérüléstől való félelmében nehezen létesít. Ő a „nebáncsvirág", aki a mégoly őszinte közeledéstől is visszariad, könnyen félreértelmezi a legártatlanabb mondatokat és gesztusokat is, és megsértődik. Énképe nagyon negatív, így az érdeklődést, a dicséretet, a pozitív véleményt őszintétlennek, alakoskodásnak érezheti. A gyermekek tehát már életük első évében kialakítanak magukban egy képet a bizalomról: egy munkamódot arról, mennyire bízhatnak az anyában, majd később ennek alapján másokban és az egész világban,8 Ha a szülő nem korlátozza túl, nem félti túlságosan a gyerme­ két, de mellette van, amikor szükség van rá, segít a fájdalmában, örül az örömének, akkor a baba biztonságban érzi magát, bízik az anyában. Később, már felnőttként, pedig bízik önmagában és kör­ nyezetében is, így tisztában van saját érzelmeivel, és képes meg­ felelően kezelni őket. A szorongó, túlféltő vagy éppen érzelmileg elérhetetlen, távolságtartó szülő a bizonytalanságot erősíti. Ezt a munkamodellt szintén megőrzi a csecsemő, akinek így felnőttként kevesebb önbizalma lesz majd, és nehezebben tud kapcsolódni másokhoz. Az ilyen ember csak hosszabb önismereti fejlődés után tud kiteljesedni. Azt is kutatták, mit tesznek az anyák a biztonságos kötődésért.9 Fontosnak találták, hogy az anya legyen érzékeny a gyermek jelzéseire, s azoknak megfelelően reagáljon: ölelje át, ha a kicsi azt igényli, de engedje el, ha távolodni akar. A gyermek megnyugtatása mel­ lett lényeges, hogy anya és gyermeke mennyire érzik jól magukat együtt, mennyire képesek összehangolódni. Minden babának és minden anyának más közeledésre van szüksége, nincs egyetlen jó módszer. Természetesen van, ami minden anyában közös: mind­ annyian az emberre jellemző biológiai adottságokkal - szervezet­ tel, génállománnyal, hormonrendszerrel - rendelkezünk. Ám a bio­ lógiát illetően épp ennyire igaz, hogy bár az alapok mindenkinél adottak és közösek, megnyilvánulásaik olyannyira változatosak, hogy valóban elmondhatjuk: „Ahány ember (anya, apa), annyiféle." 27

A kötődés hormonális alapjai Már a terhesség során olyan hormonok termelődnek a szervezet­ ben, amelyek segítenek a korai kötődés kialakításában és erősí­ tésében, s ezek hatását a gyermek jelenléte aztán még tovább fo­ kozza. Az egyik ilyen hormon a prolaktin (az agyalapi mirigyben termelődő terhességhormon), amelynek nem csupán a tejterme­ lésben van szerepe, hanem például a szülés előtt álló kismamák „fészekrakó" viselkedésében is. Ha azonban megkérdeznénk a szülés előtt álló kismamát, aki óriási pocakkal is nagytakarítás­ ba kezd, átrendezi a szobát, talán maga sem tudná, miért teszi. Viselkedéséért valójában a prolaktin felel, amely a szülés közeled­ tével megnövekedett mennyiségben kerül a vérébe. Egy érdekes kísérlet során hím patkányokba prolaktint injekcióztak, s az álla­ tok ennek hatására a vemhes nőstényekhez hasonlóan fészkeket kezdtek építeni.10 Ismertebb hormon az oxitocin, amely fontos szerepet játszik a szülés megindulásában és lefolyásában. Ma már tudjuk azonban, hogy e hormonnak számos egyéb funkciója van. Már a terhesség végén erősíti az anya és a magzat közti kötődést. Később a gyen­ géd érintések és a szoptatás is növeli az oxitocin szintjét, tovább erősítve az anya-gyerek kötődést. A vizsgálatok szerint fokozódik az oxitocintermelődés a gyermekükkel éppen játszó anyák agyá­ ban is - amennyiben az anya érzelmi kontaktusban van a gyer­ mekkel. Ettől az anya megnyugszik, kedvesebb, türelmesebb lesz: ezért nyújthat olyan meghitt, szeretettel teli látványt az együtt játszó gyermek és anya. Azoknál az anyáknál viszont, akik nem voltak ilyen meghitt viszonyban a gyermekkel, akik csupán kötelességtudóan, gépiesen gondozták, nem mutatták ki az oxitocinszint növekedését.11 A pszichológiai gyakorlatból ismert tényt, hogy a kötődés nagyon korán kialakul, és minősége egész életünkben hatással van a kap­ csolatainkra, az agykutatás is igazolta. Kimutatták, hogy az árva­ házban felnőtt gyerekek vérében jóval alacsonyabb az oxitocin 28

szintje, mint a szüleikkel (vagy szülői gondoskodást nyújtó sze­ mélyekkel) felnőtt gyermekek vérében, sőt, még örökbefogadá­ suk után három évvel is az átlagos szint alatt marad.12A kötődés­ hormonnak is nevezett oxitocin nem csupán a korai anya-(apa-) gyerek kötődésre van hatással, de későbbi szociális kapcsola­ tainkra is. Ennek oka az, hogy noha az agy hypothalamus nevű területén képződik, az agy számos egyéb területére eljut, ame­ lyek olyan viselkedésmódokat befolyásolnak, mint a bizalom, a nyugalom, a nagyvonalúság és a vonzalom. A félelem és az agresszió agyi központjára, az amygdalára hatva pedig csökkenti a félelmet. A vazopresszin hormon az anyai agresszióban játszik fontos sze­ repet. Mesterségesen bevitt vazopresszin hatására a nők barátsá­ gosnak ítélték meg a kísérletek során nekik mutatott arcokat.13 Mindebből arra következtethetünk, hogy az idegenekkel - és adott esetben új jövevényként az újszülött is idegennek számít szembeni barátságosság, vonzódás agyi szinten (hormonálisán) is támogatott. Összefoglalva: az anya-gyermek kapcsolatok szempontjából a prolak­ tin a gondoskodás, az oxitocin a kötődés, míg a vazopresszin az elfogadás hormonja. Természetesen a férfiakat is segítik hormonjaik az apává válás­ ban, a gyermekükhöz való kötődés kialakításában. A prolaktin a férfiak szervezetében természetes körülmények közt is jelen van, persze kisebb mennyiségben, mint a nőknél. Tudományos vizs­ gálatok igazolták, hogy e hormon szintje az apákban is növeke­ désnek indul az anya terhességének idején,14 következésképpen náluk is fokozódik a gondoskodási ösztön. Ennek okát a kutatók az anya szaganyagaiban (feromonok) látják, amelyek a terhesség során megváltoznak. A férfiakban a prolaktinszint növekedése a tesztoszteronszint csökkenésével is együtt jár, ennek hatására csökken a születendő gyermekkel szembeni agresszió, akárcsak a szaporodási vágy. Azt is mondhatjuk, hogy a természet a férfiakat is felkészíti az apaságra, olyan hormonális változásokat idézve 29

elő bennük, amelyekről nem is tudnak, ám az apai viselkedés ki­ alakulásához elengedhetetlenek. A gyermek megszületése után az apák vérében is növekszik az oxitocinszint, de csak azoknál az apáknál találtak ilyen növekedést, akik ösztönző, meghitt viszonyba tudtak kerülni gyermekükkel játék közben. Érdekes kutatások mutatták ki, hogy a vazopresszin üzeneteit fogadó receptorok nem megfelelő működése kétszere­ sére növeli a férfiaknál a párkapcsolati problémák, a hűtlenség és a válás esélyét.15 Tanulságos, hogy (mivel receptorhibáról van szó) a vazopresszin mesterséges adagolása nem megoldás, hiszen ennek hatása férfiaknál éppen ellentétes: ők ez esetben a közöm­ bös arcokat is agresszívnak, barátságtalannak látják. Apává válva viszont e férfiak agyának prefrontális kérgében (ahogy minden férfiéban) növekszik az aktivitás, új szinaptikus kapcsolatok jön­ nek létre, és így a vazopresszin iránti érzékenység is fokozódik. Az elfogadásért felelős hormon tehát elvégezheti feladatát, képes ösztönözni a szociális viselkedést, ez esetben az apai gondoskodó magatartást.16 A különféle kötődési stílusok esetében eltérő agyi működések és az oxitocin különböző szintjei mutathatók ki,17ezenfelül pedig génjeink is fontos szerepet játszanak a kötődés kialakulásában. Magyar kutatók megállapították, hogy a korai kötődési zavarok bizonyos eseteit a dopamin D4 receptor génspecifikus alléljei be­ folyásolják, mégpedig úgy, hogy a figyelem és a motiváció idegrend­ szeri szabályozására hatnak, így a csecsemő temperamentumának és szenzitivitásának mértékét is meghatározzák.18 Bár a genetikai alapjai adottak, a kötődés mintái nemcsak genetikailag öröklődnek, hanem szociális és ökológiai faktorok is befolyásolják, melyik kötődési stílus alakul ki. Az evolúciós pszichológia szerint egyik kötődési mód sem te­ kinthető eredendően patológiásnak, a körülményektől függ, hogy annak minősül-e. A bizonytalan-elkerülő kötődés is jó alkalmaz­ kodást szolgálhat: egyes afrikai területeken például csak az ilyen gyerekek élik túl az éhezéses időszakokat. Egy modern, ipari társa­ 30

dalomban élő átlagos családban azonban, ahol elvileg minden adva van a biztonságos kötődéshez, a bizonytalan kötődés nem szerencsés, és ismert következményei (így a kognitív és a szociális képességek gyengesége) sem kívánatosak a gyerek életének sike­ ressége szempontjából.19 A korai kötődés tehát az evolúciós pszichológia szerint is többtényezős jelenség. E tényezők neurobiológiai (agyi és hormonális), genetikai (mint a veleszületett képességek: sírás, szemkontaktus felvétele, szopóreflex), szociális, ökológiai és kulturális természetűek. E tényezők egyformán fontosak, és dinamikus viszonyban állnak, vagyis bármelyik megváltozása hatással van az egész rendszerre. Úgy tűnik tehát, hogy támogató szülői viselkedésünkkel sokat tehetünk a korai kötődés és gyermekünk egészséges lelki fejlődése, felnőttkori kiteljesedése érdekében. Az európai kultúrában központi szerepet tölt be az anyaság ké­ pe, elég csak az anyaistennők szobrocskáira vagy a Madonna­ képekre gondolnunk. Kultúránkra hagyományosan az is jellem­ ző, hogy az apák sokkal kevesebbet foglalkoznak a csecsemőkkel, mint az anyák. Ennek ellenére az apák fontos referenciaszemé­ lyek a gyerekek számára, és a kötődés bizonyos formái csak velük jöhetnek létre. Az apák szerepe például minden kultúrában, hogy olyan tevékenységekbe vonják be a gyereket, amely kihívást jelent számára, stimulálja és növeli aktivitását. A jól bevésődött sztereo­ típiák szerint az anyák inkább a táplálás és a lelki jóllét, míg az apák a fizikai aktivitás felelősei. Az apák gyerekeikkel töltött aktivitása a gyerek életkorával nő, és nagyjából kétéves kortól eltolódik a fiúk javára. A kutatók azt találták, hogy az Idegen Helyzet Teszt­ ben a gyerekek 15 hónapos koruk után ugyanúgy reagálnak az apjuk hiányára vagy jelenlétére, mint az anyjukéra - ekkorra épül tehát ki az apához való kötődés mintázata.20 Más szóval, bár az apák általában inkább a csecsemőkorúnál idősebb gyerekekkel készek többet játszani, meghatározó a kezdeti kapcsolat minő­ sége, az, hogy pici korban is foglalkozzanak a gyerekkel! Az apa­ gyermek kapcsolatnak is vannak genetikailag meghatározott 31

elemei, más mozzanatai az anyával kialakult pozitív kapcsolatban rögzülnek. Ezért apa és gyermeke kötődésének jelentős tényezője az apa-anya kapcsolat minősége is.21

Öröklött vagy tanult? - Génjeink és a szülői viselkedés Az öröklődés-környezet vita az emberiség egyik legrégebbi filozó­ fiai kérdése. Az ókortól kezdve foglalkoztatta a gondolkodókat, hogy tulajdonságaink és viselkedésünk vajon szüléinktől ka­ pott örökségünk megnyilvánulásai-e, vagy környezetünknek és neveltetésünknek köszönhetők. Az évezredes vetélkedés során hol az egyik, hol a másik elképzelés hívei kerekedtek fölül. A leg­ utóbbi évtizedek orvosbiológiai (azon belül kifejezetten genetikai) és pszichológiai kutatásainak eredményei azonban arra utalnak, hogy az igazság valahol a két álláspont között van. A genetika tudományának legfrissebb ága, az epigenetika22vilá­ gított rá a tényre: bár genetikai örökségünk valóban meghatározó, hogy génjeinkből melyik és milyen mértékben fejeződik ki (akár a külsőnket, akár belső tulajdonságainkat tekintve), az függ attól, milyen környezeti hatások érnek, de még attól is, hogy milyenek érték szüleinket-nagyszüleinket. Azaz, a szerzett tulajdonságok is öröklődhetnek. A környezeti hatások kifejezést pszichológiai szempontból tisz­ táznunk kell. Állatkísérletekből régóta ismert, hogy a vemhes nőstények táplálkozása hatással van utódaik megjelenésére, fizi­ kai felépítésére és egyes betegségekre való fogékonyságára vagy azokkal szembeni ellenálló képességére is. Mi több: az utódok aztán ezeket a tulajdonságokat saját utódaikra is átörökítik.23 Az ember esetében sincs ez másképpen.24 Adja magát a kérdés: vajon az olyan, születéstől fogva minket érő környezeti hatások, mint a szülői gondoskodás minősége, a környezet ingergazdag­ 32

sága, a stressz vagy az elszenvedett traumák is hasonlóan hatnak-e, vagyis hagynak-e utódainkra is átörökíthető nyomot gén­ jeinkben? Az elsőként egerekkel és patkányokkal végzett kísérletek azt a lenyűgöző eredményt hozták, hogy az anyai gondoskodás minő­ sége hatással van az agy stresszért felelős területeinek fejlődésére, így az utód sérülékenységére, viselkedésére is. Moshe Szyf és Michael Meaney kutatásaik során kimutatták, hogy a kölykeiket sokat nyalogató, jól gondozó patkányanyák utódai nyugodtabbak és szociábilisabbak voltak kevésbé szerencsés társaiknál. Az iga­ zán nagy feltűnést keltő felismerés azonban az volt, hogy az anyai gondoskodás kémiai változásokat idézett elő a kölykök agyának azon részén, amely a stresszhormonok szabályozásában játszik szerepet, és ez az elváltozás felnőttkorukban is kimutatható volt. Az anyával töltött minőségi idő tehát a kispatkányok agyát, hormontermelését, így felnőttkori viselkedését is pozitívan befolyásolta.25 Más kutatásokból tudjuk, hogy maga az anyai gondoskodás min­ tája is öröklődik, és nem pusztán mintakövetéses tanulás során, hanem epigenetikai módosulások segítségével is.26 A nem meg­ felelő anyai gondoskodás csökkenti az agy ösztrogénreceptorainak számát; emiatt is lesznek gyakran a nem jól gondoskodó anyák utódai akaratuk ellenére is nem jól gondoskodók. Az érin­ tések hiánya hasonlóan káros hatással van a szerotonin- és oxitocinreceptorokra, ami megnehezíti a boldogság és nyugalom érzésének kialakulását, valamint az anyai és a szerelmi kötődést, azaz a mélyebb érzelmek, az intimitás megélését. A korai nega­ tív élettapasztalatok, a krónikus stressz a homloklebeny működé­ sét is rontja, így az utódneveléshez szükséges olyan készségek fejlődésére is káros hatással van, mint az agresszió szabályozá­ sa vagy a szükségletkielégítés késleltetése. Ha tehát a gyermek stresszes környezetben nő fel - például mert szülőjét rendszeres dühkitörések jellemzik vagy éppen szerfüggő -, az aztán a pszi­ chés fejlődésében is hosszú távú, nehezen helyrehozható károkat okoz.27 33

Adódik a kérdés, hogy ezek a változások későbbi pozitív hatá­ sokkal visszafordíthatók-e, vagyis pótolható-e később az elmaradt érzelmi gondoskodás? Szyf és Meaney kutatásuk következő lépésében elhanyagoló patkányanyák kölykeit (melyeknek az agyában már kimutathatók voltak a változások) gondoskodó anyáknak adták. A megfelelő gondoskodás hatására a kispatkányok agyában a stresszhormonok termelődése csökkent. Egy másik vizsgálatban mesterségesen szimulálták a nem megfelelő anyai gondoskodást, az anyától való korai elszakadást. A kölyköknél ez esetben is fokozott stressz­ érzékenység, valamint későbbi negatív viselkedési tendenciák voltak megfigyelhetők. S bár ezek az epigenetikai változások fenn­ maradtak, ha később megfelelő gondoskodást és ingergazdag kör­ nyezetet biztosítottak számukra, akkor nem nyilvánultak meg, azaz az így kompenzált kispatkányok semmiben sem különböztek zavartalan fejlődésmenetű társaiktól.28 Vagyis úgy tűnik, hogy a nem megfelelő anyai gondoskodás permanens hatással van az utódokra, ám ez a hatás enyhíthető, sőt, visszafordítható.29 Az epigenetikai ku­ tatások a veszélyeken, negatív hatásokon és azok örökíthetőségén túl arra is felhívják a figyelmet, hogy mindezek kivédhetők vagy ellentételezhetők is. A génekben kódolt káros hatások, viselkedési tendenciák nem fognak megnyilvánulni, ha a korai szeparációt követően ismét megfelelő gondoskodást kap az egyed.30 Ez tovább növeli szülői felelősségünket - és tágítja lehetőségeink körét -, hiszen arra figyelmeztet, hogy a kedvezőtlen hatások időbeni korrek­ ciójának lehetősége mindig a kezünkben van. Igen elterjedt az az elképzelés, hogy az anyai érzések és az anyai gondoskodás képessége - ha nem is velünk született, de - a gyermek születésekor azonnal és természetes módon kialakul az anyában, mintegy az anyaállatok ösztönös magatartásához hason­ lóan. Ez az elgondolás ahhoz persze túl egyszerű, hogy igaz is legyen, ahhoz azonban eléggé népszerű, hogy lelkiismeret-furdalást okozzon azoknak az édesanyáknak, akik nem érzik a szülést követően azonnal, vagy legalábbis egy-két napon belül, a mindent 34

elsöprő boldogságot és az újszülöttjük iránti rajongást. Vannak anyukák, akiknél ilyenkor elmarad az eufória, és inkább aggoda­ lommal, szorongással tekintenek a jövőbe. Fontos tudnunk, hogy semmi gond velük. A kisbaba érkezésekor nem csupán gyermek, hanem család is születik. Az édesanya viselkedésére, az anyai gon­ doskodás jellegére az is erőteljes hatással van, mennyire tud az édesapa apaként, a nagyszülők kellően támogató nagyszülőkként viselkedni, sőt az is, hogy az anya milyen gondoskodást kapott kiskorában. Kevesen hinnék, hogy majdani szülői viselkedésünk már azt megelőzően körvonalazódik, hogy szülőkké válnánk. Az Ohiói Állami Egyetem kutatói érdekes kísérletet végeztek olyan párok részvételével, ahol a kismama terhessége harmadik trimeszterében járt. A pároknak egy játék babát adtak, és videóra vették, ho­ gyan gondozzák, altatják vagy éppen vitatkoznak a feje felett. A kísérletsorozat utolsó lépésében a már kilenc hónapos kicsivel együtt játszó, őt gondozó szülőket vették videóra, és a hasonlóság megdöbbentő volt. A gyermekükkel foglalkozó szülők viselkedé­ se hasonló volt ahhoz, ahogyan születése előtt a játék babával (és persze egymással) viselkedtek.31 El kell tehát fogadnunk, hogy szüleink-nagyszüleink tapasztala­ tai ránk is hatással vannak, hiszen a velük történtek mintegy a gén­ jeinkbe íródtak, még ha a családból nem is emlékszik már senki a konkrét eseményekre. Egyik szülőnk vagy nagyszülőnk stresszre vagy függőségekre való fogékonyságát is örökölhetjük, ha ennek oka az, hogy ő maga nem kapott megfelelő szülői gondoskodást, odaadást, szeretetet. Jó hír viszont, hogy - amint láttuk - ezek a korai hiányok nem okoznak visszafordíthatatlan károsodásokat, hiszen a szülői gondoskodás és a pozitív környezeti hatások képe­ sek jóvátenni mindezt, egyszerűen szólva: a negatív hatású géne­ ket ki-, a jótékony hatásúakat pedig „bekapcsolni". A javítás lehetősége nem csupán kora gyermekkorban áll ren­ delkezésünkre. A legújabb idegtudományi, neuropszichológiai eredmények azt mutatják, hogy a pszichoterápia önmagában, 35

tehát gyógyszerek alkalmazása nélkül is képes a káros epigeneti­ kai változások eltüntetésére.32 Az epigenetikai kutatások eredményei egyrészt arra figyel­ meztetnek, hogy viselkedésünkkel, káros szokásainkkal, függő­ ségeinkkel nemcsak gyermekünk, de unokáink életére is hatás­ sal vagyunk: nem csupán magunknak okozunk betegségeket, de őket is hajlamosítjuk hasonló vagy más betegségekre. A kutatások másik fontos olvasata az, amit a pszichológusok és pszichoterapeuták is hangsúlyoznak: a sorsunk nem eleve elrendeltetett, magunk is alakítói vagyunk. Felnőttként nem hivatkozhatunk folyton szüléink nevelési hibáira vagy nehéz gyerekkorunkra: önismeretünk és személyiségünk fejlesztésével új utakat jelöl­ hetünk ki magunknak. A „génjeinkbe íródott", felnőtt viselke­ désünkön, párkapcsolatunkon, szülői magatartásunkon nyomot hagyó sérülések kijavításáért mi magunk is tehetünk, s ehhez az önismeret, a tudatos személyiségfejlesztés, a különböző pszicho­ terápiák lehetnek az eszközeink.

Kéretlen örökségeink - az ősök által átélt traumák hatásai Ma már nemcsak a szakemberek körében ismert tény, hogy a szél­ sőséges, extrém tapasztalatok, nagy megrázkódtatások hatással vannak az azokat átélők, elszenvedők emlékezetére, érzelemszabá­ lyozására, az őket érő biológiai stresszel való megküzdési képes­ ségeikre és a személyes kapcsolataikra is. A trauma okai, körül­ ményei és megnyilvánulási formái igen változatosak, akárcsak a traumát követő tünetegyüttes (a poszttraumás stressz szindróma), valamint a szorongás, a pánik, a depresszió és a többi kapcsolódó lelki jelenség. A traumával és a traumát követően megjelenő tünetekkel foglal­ kozó szakirodalom különféle eseteket dolgoz fel, amelyek között 36

szomorú példákat találunk gyermekbántalmazásra, házastársi erőszakra, természeti katasztrófákra, háborús eseményekre, sőt - még századunkban is - népirtásokra is. A trauma egy addig csak sejtett, ám nem vizsgált jellemzőjére a 20. század legnagyobb - és példa nélküli - történelmi kataszt­ rófája, a holokauszt túlélői és a leszármazottaik által produkált tünetek és szindrómák hívták fel a figyelmet. Judith Kestenberg munkájának eredményei rávilágítottak arra, hogy a traumát át­ élők pszichés állapota, viselkedésük és emberi kapcsolataik jel­ lemzői a második generáció tagjainál, leszármazottaiknál is meg­ figyelhetők.33 A szorongások, a pánik, a látszólag indokolatlan pszichés és életvezetési problémák mellett a magyar Virág Teréz olyan magatartásbeli megnyilvánulásokat is leírt, mint amikor a leszármazottak (a 20. század végének nyugat-európai árubősé­ gének és jólétének ellenére) lázasan készleteket halmoztak fel, és gondolkodásukban az élelmiszer elérhetősége központi problé­ mává vált.34A jelenséget transzgenerációs traumaátadásnak nevezik, így fejezve ki azt, hogy a trauma okozta pszichés megrázkódta­ tás hatással van a traumát átélt emberek leszármazottaira is, még akkor is, ha ők maguk mit sem tudnak őseik megpróbáltatásairól, tragédiáiról. Hiba lenne azonban csak a történelmi, nemzeti vagy természeti katasztrófák, népirtások vagy tömegszerencsétlenségek túlélői­ nek leszármazottaihoz kapcsolni a fogalmat. Nem csupán az ilyen mérvű csapások jelentenek traumát, hanem a „legbelsőbb kör", a család saját tragédiái is. Sokszor valóban a nagy történelmi ese­ mények hagynak nyomot egy családon oly módon, hogy egy csendőr vagy besúgó nagypapa, egy disszidáló vagy kivégzett felmenő titkolt története tükröződik a leszármazottak lelki problé­ máiban. De ugyanilyen hatása lehet egy csecsemőkorban meghalt testvér, egy öngyilkos nagybácsi vagy az anya művi abortuszai miatt meg nem született testvérek - történelmi vonatkozások nél­ küli - történetének is. Nem csupán maga a traumatikus esemény, hanem annak eltitkolása, elhallgatása is hat a családra, a benne 37

felnövő gyermekre. Az őszinteség és a megnyílás képességének hiánya, a titkolózás, a feszültség, a szégyen egyaránt hozzájárul ahhoz, hogy a trauma nemzedékeken keresztül kifejti hatását. A félbehagyott mondatok, a kínosan került témák (vagy az azok felmerülésekor megfagyó levegő), a „Ne a gyerek előtt!" kimon­ dott vagy egy figyelmeztető szemvillanással érzékeltetett tilalma mind-mind arra hívják fel a gyerek figyelmét, hogy a családban valami titok lappang, valami kimondhatatlan dolog van jelen. Ez a kimondhatatlan dolog a tabu, amelynek félelmetes, szo­ rongáskeltő és lélekpróbáló hatása a kulturális antropológiai szakirodalomból jól ismert. Tabu az, amiről tudomásunk van, de megneveznünk nem szabad - és sokszor szavunk sincs rá. Mégis jelen van, többnyire egy tilalom formájában, és a tilalom megszegői nem csupán saját, de közösségük jólétét, életét is ve­ szélybe sodorják. A közösséghez tartozás érdekében mindenki elfogadja a tabut anélkül, hogy rákérdezne a tilalom okára. így akár évszázadokig élhet egy szokás, egy cselekvéssor, egy gondol­ kodásmód egy társadalomban - egy idő után funkcióját veszt­ ve is - anélkül, hogy bárki tudná, honnan származik, vagy az észszerűség jegyében megpróbálna szakítani vele. A természeti népek életét és gondolkodásmódját idealizáló romantikus lelkek­ kel ellentétben a kulturális antropológia kutatói jól tudják, hogy a természeti népek körében és a hagyományos társadalmakban mennyire meghatározó volt a tabu, és az általa kiváltott félelem, lappangó szorongás.

Az apának is van szerepe? - Az újra felfedezett szülő Bár a pszichológia nagy elméletalkotói, köztük Sigmund Freud és Carl Gustav Jung sokat foglalkoztak az apa szerepével35 és a gyermek pszichés fejlődésére gyakorolt hatásával, a téma egészen 38

a 20. század második feléig a pszichológiai kutatások „mostohagyereke" maradt. A szociológusok és a történettudósok viszont tanulmányozták e témát, és úgy látták, hogy az apa és a gyermek közötti fizikai és érzelmi kötődés a vadászó-gyűjtögető társa­ dalmakban a legerősebb, ahol nagy az egymásrautaltság. A leg­ gyengébb apa-gyermek kapcsolatokat pedig a földművelő-állat­ tenyésztő társadalmakban figyelték meg. Az ilyen jellegű munka nagy erőkifejtést kíván a családfenntartótól, ezért, ahol így biz­ tosítható a család megélhetése, ott az apának sem ideje, sem ereje nincs a gyermekkel foglalkozni: játszani, szabadidőt eltölteni vele, kötöttségektől és feladatoktól szabadon együtt tevékenykedni, csupán az együttlét kedvéért. Napjainkra talán már nem jellemző az általános „kenyérkény­ szer", vagyis hogy a nappali világosság minden óráját a munka kösse le. Ennek ellenére tanúi lehetünk annak a jelenkori para­ doxonnak, hogy modern társadalmainkban kisebb ugyan az egy­ másrautaltság, és kevesebb munkával töltött idő is fedezné a meg­ élhetést, mégis, az apahiányos társadalmak a jellemzőek.36 Sajnos sokszor elhangoznak a következő, fiatal nőknek adott „jó tanácsok" is: „A gyerekneveléshez ma már nem kell férfi", „Csak szülj időben, aztán fel tudod nevelni egyedül is!" Eía ilyet hallunk, feltételezhetjük, hogy a kéretlen tanácsadóból saját nega­ tív tapasztalata, keserűsége beszél, hiszen a gyermeknek mindkét szülőjére szüksége van. A kiegyensúlyozott élethez elengedhetetlen, hogy kellő bátor­ sággal és magabiztossággal tudjunk mozogni a világban. Azonban csak az tud így működni, akinek van hová visszatérnie, ha szeret­ ne megpihenni vagy nyugalomra vágyik. Akkor tudunk sikereket elérni, ha van biztos kiindulópontunk, ahonnan lépéseket tehe­ tünk a külvilág felé; ha vágyjuk és szeretjük a biztonságot, de nem félünk a külvilágtól, és időről időre elhagyjuk a hátországun­ kat. Ez a hátország persze nem csupán a fizikai otthon, hanem a biztonságról és a gondoskodásról kialakított elképzelésünk, az ezekkel kapcsolatos élményeink, tapasztalataink. 39

Bálint Mihály világhírű, magyar származású pszichoanalitikus szerint ez a gondoskodás az anya és az apa esetében eltérő. Az anya szóhoz (a női minőséghez is) az elfogadás, a befogadás, a megtartás, az ölelés, a vigasztalás, a (hátország, háttér fogalma kapcsolódik, míg az apa (a férfi) sokunk számára a dinamizmus, az erő, a lendület, a kaland, a vadság fogalmait idézi fel.37A gyer­ meknek, felnövekedése során, mindkét gondoskodási formára szüksége van, ám nem mindegy, melyikből milyen arányban ré­ szesül. Napjainkban már úgy gondoljuk, hogy nem különül el élesen az anyai és az apai gondoskodás minősége, sokkal inkább az a fontos, hogy mindkét gondoskodási mód jelen legyen mind­ két szülőben, ám a megfelelő arányban. A könyvben példákkal, terápiás esetekkel is bemutatott túlféltő anya ölelése talán biz­ tonságot ad a külvilággal szemben, ám a kaland és önmaga ki­ próbálásának lehetősége nélkül ez a külvilág félelmetes lesz a gyerek számára, aki sem önmagában, sem a világban nem tanul meg bízni. A „jó fej" szülő, bár kalandozik a gyerekkel, eközben nem nyújtja azt a biztonságot, ami pedig szintén szükséges lenne. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem csupán a munka, a pénzkereset miatt többnyire távol lévő, leterhelt, a család mellett, de nem a családdal élő apákkal találkozunk. Manapság már meg­ szokott dolog az apás szülés, és egyre több édesapa marad otthon gyesen. S bár hazánkban a párkapcsolatokban még mindig inkább a hagyományos munkamegosztás dominál, a fiatal párok eseté­ ben már megfigyelhető, hogy nem különülnek el élesen a „férfiés női munkák" (vagyis már nem „ciki", ha egy férfi főz, és egy nő is ki tudja cserélni a villanykörtét). A határok beállítása mindig a pár dolga, ám e határok igencsak sérülékenyek, és könnyű átesni a ló túloldalára. Korábbi könyveimben is hangsúlyoztam, hogy a tévhittel ellentétben a nemek, férfi és nő nem tudnak minden téren egyformák lenni (és erre nincs is szükség).38 Véleményem szerint igaz ez a szülői szerepekkel kapcsolat­ ban is. Apai mintát csak az apa, míg anyai mintát csak az anya adhat a gyermeknek, ahogyan párkapcsolati mintát is kettőjük 40

együttműködéséből, egymás iránti szeretetükből (vagy sajnálatos esetekben annak hiányából) tanul. Ehhez híven e kötet írásakor szándékom volt, hogy az egyes szülőtípusok bemutatásánál kellő figyelmet szenteljek az apáknak is, és felhívjam a figyelmet fon­ tos, más családtag által nem (vagy csak igen hiányosan) pótolható szerepükre.

Mit kezdhetünk az örökségünkkel? Felelős utódok Amint láttuk, a korai kötődés valóban nagyon meghatározó, ám nem determinál mindent. Hosszú hónapokon keresztül formáló­ dik, és jelenlegi vélekedésünk szerint az első év végére alakul ki a gyermekben a világ működéséről alkotott modellje, valamint képe a szülőről és önmagáról, mindez pedig befolyásolja későbbi viselkedését, döntéseit, választásait, teljesítményét, kapcsolatait. A korai kötődés minősége jó és rossz irányba is el tudja indítani a személyiség fejlődését, ne feledjük azonban, hogy személyisé­ günk a halálunkig fejleszthető. Felnőttkorban is van mód arra, hogy a gyermekkorban elszenvedett traumákat felülírjuk, hiá­ nyainkat pótoljuk, képesek legyünk biztonságot érezni kapcso­ latainkban és a világban, és megfelelő teremtő erővel rendelkez­ zünk. Ennek az ellenkezője is igaz: egy jó korai szülő-gyerek kapcsolat ugyan biztos bázist nyújt, de ha a későbbi életszaka­ szainkban túl sok stressz ér, túl nagy kihívásokat állítunk ma­ gunk elé, vagy negatív befolyások érnek, akkor a jó korai kapcso­ lat sem véd meg teljesen a változás kedvezőtlen irányától. A jó korai kapcsolatok hiánya tehát senkit nem kárhoztat élethosszig tartó együttélésre súlyos felnőttkori személyiségzavarokkal, ám a biztonságos korai kötődés megléte sem véd meg egy életre a nehézségektől, szenvedésektől, önmagában nem lehet a további töretlen és pozitív személyiségfejlődés záloga. 41

Nem foghatunk tehát mindent a szüléinkre, s nem csupán azért, mert, ahogy láthattuk, a korai kötődés alakulásában a kicsi maga is aktívan részt vesz, és a gyermekek személyisége is na­ gyon változatos, sokszínű.39 A tény, hogy az ember rugalmas és alkalmazkodóképes, természetesen jó hír, ám felelősséget is ró ránk. Annak felelősségét, hogy megismerjük-e (meg akarjuk, meg merjük-e ismerni) örökségünket, s ezután hogyan gazdálkodunk vele. Vajon elherdáljuk, megtagadjuk, vagy megköszönjük, és észrevesszük benne a jót, úgy használjuk, hogy saját, majd gyer­ mekeink, utódaink épülésére szolgáljon? Bizony tőlünk is függ, hogy amikor átadjuk ismeretlen örök­ ségünket - szüléinktől, őseinktől kapott mintáink, értékeink, hiányaink, történeteink, titkaink, örömeink és vágyaink sokasá­ gát - a gyermekeinknek, az Pandora szelencéje vagy kincsesládika lesz-e számukra. Magam ez utóbbiban szeretnék segíteni ezzel a könyvemmel is.

A tú Iféltő-tú Ikötődő szülő, avagy a BOROSTYÁN

Emily eltűnődött, hogy öntudatlanul nem épp azért lett-e beteg, mert egy darabig még szeretett volna a lánya társaságában időz­ ni. A vágy miatt, hogy el ne veszítse. Hogy a közelében tartsa. Hogy az alatt a másik bőr alatt éljen} C o lu m M c C ann

Egy csípős, tiszta tavaszi reggelen Tamás és édesanyja megérkez­ tek az iskola elé. Mint minden reggel, most is az édesanya hozta iskolába a 12 éves fiút, hiszen éppen útba esik a munkahelye felé. Tamás kipattant a kocsiból, és barátságosan hátraintve szaladt az iskola előtt várakozó fiúcsoport felé. Édesanyja azonban utána­ sietett. „Szalámis szendvicset csomagoltam, a kedvenc sajtoddal mondta szeretettel. - Délután jövök érted, korábban elviszlek a zongoraórára. Megbeszéltem Zsófi nénivel, hogy kicsit többet foglalkozik veled, hogy jól felkészülj a vizsgaelőadásra. A mobilomat bekapcsolva hagyom, ha korábban végeztek, csörögj rám, és érted megyek, ne kelljen a hidegben várnod!" „Rendben, ér­ tem" - mormogta Tamás kissé kényszeredetten. Amikor elindult 45

a bejárat felé, az anya még utánaszólt: „Na mi az, már puszit sem kapok?" Tamás benyitott a kapun, és közben szinte a hátában érez­ te osztálytársai gúnyos pillantásait, már hallotta is lekicsinylő, sértő megjegyzéseiket: „Na, megjött anyuci pici fiacskája." Tamás megkapta édesanyjától mindazt a szeretetet és gondos­ kodást, amit sok gyerek szeretne - de talán túl sok is jutott neki. Egy kis óvodás esetében még érthető lett volna az ilyen mérvű anyai törődés és aggodalom, ám Tamás 12 éves volt. Édesanyja mindent megadott neki, csupán az önállóságot és a szabadságot nem: a lehetőséget, hogy a fiú kipróbálhassa magát, megismerje képességeit és erősségeit, és észrevegye gyengeségeit. Gondos­ kodásával, szeretete és aggodalma folytonos és túlzó kinyilvánítá­ sával magához kötötte gyermekét. Óvta és védte, minden esetben elrendezte a legkisebb, a gyerekre veszélyesnek tűnő - egyébként ártalmatlan - helyzetet. Amikor a fiú iskolába került, „hótoló" üzemmódba kapcsolt. Eltolt előle minden nehézséget, elintézett és megszervezett helyette mindent, tanult vele és felkészítette a szereplésekre. Hozta és vitte a különórákra, és felkereste a tanárt, hogy a gyerek „elég komoly" szerepet, „elég hosszú" verset kapjon az anyák napi műsorban. Tamás iskolai kudarcaiért legtöbbször a pedagógust vagy a körülményeket okolta. Sőt, a gyereket még az apjával vagy a tágabb családdal szemben is megvédte. Ha az apa tanult a gyerekkel, az anya akkor is közbeavatkozott: „Miért kiabálsz? Úgy magyarázod, hogy én sem érteném meg!" Tamásnak kezdetben persze jó volt ez a gondoskodás, ám a kisgyermekkorba lépve, az önálló kezdeményezések és a világ önálló felfedezésének időszakában a túlzott védelem már hátrál­ tatta egészséges fejlődését. Mivel mindig mindenben segítséget kapott, és mindent megoldottak helyette, nem tapasztalta meg az önállóságot, nem ismerte meg fizikai és szellemi korlátait, következésképpen képességei fejlődését sem. Tamás a családon kívül, a szülőktől távol félénk és önbizalomhiányos lett, a kihívá­ soktól gyakran megrettent, elbizonytalanodott. Ha kudarc érte,

46

akkor vagy másokat hibáztatott, vagy önmagát okolta, kisebb­ rendűségének bizonyítékát látta a sikertelenségben. Tamás életében is a kamaszkor volt az első időszak, amikor úgy érezte, szülője túlzottan belefolyik az életébe. Túlkötődő édes­ anyja ötpercenként kopogott be a szobájába, amikor a barátaival töltötte az idejét. Persze csak jót akart: megkérdezte, nem kérnek-e valamit, aztán a nemleges válasz után is hozott néhány szendvi­ cset, és ahogy azt Tamás, már felnőttként, megfogalmazta: „szálan­ ként vitte be a ropit". Tamás szülei nem ismerték fel, hogy a kisfiúk időközben felnőtt, és már nem olyan gondoskodásra van szüksége, mint óvodásként. Kamaszkorában talán egy kicsit több távolságért, szabadságért lett volna hálás. Fiatal felnőttként, önismereti fejlődése során Tamás így beszélt erről: „Anyám nagyon jó, és tudom, hogy szeret, de néha úgy érzem, megfojt a szeretetével. Olyan, mint a borostyán: messziről szép és mutatós, de körbefon, és minden kis résben meg­ kapaszkodik. Megszabadulni tőle pedig szinte lehetetlen..." Nem csoda, hogy Tamás aztán felnőttként is gyakran igénybe vette szülei segítségét - engedte, hogy kiszolgálják őt. Bár külön lakott, nem igazán vállalta a felelősséget saját életéért. Továbbra is anyja főzött, mosott, vasalt rá. Keményen dolgozott, de az anyja sose bízott benne: „Jaj, kisfiam, nehéz ez neked!" - mondogatta. Tamás egy leépítésnél munkanélküli lett, és inni kezdett - ho­ mokba dugta a fejét, jó darabig nem nézett szembe problémáival. Az anya néha önmagát hibáztatta fia állapotáért, ezért még kevés­ bé merte magára hagyni. Azt gondolta, ha többet tesz érte, talán jobban lesz, így egyre jobban magához kötötte fiát. A borostyán szülők szenvedtek a fiuktól, a fiú pedig a szülőktől, mégsem tettek semmit. Túlzottan kötődtek, miközben nem voltak képesek érzelmileg közel kerülni hozzá. Egy idő után Tamást már na­ gyon zavarta, hogy borostyán édesanyja az el nem vágott érzelmi köldökzsinórral vezetgeti őt, de nem tudott az önállóság útjára lép­ ni: nem volt hozzá elég bátorsága. Ekkor kért terápiás segítséget.

47

Mi jellemzi a borostyán szülőt? A borostyán szülő nagyon készséges, segítőkész, védelmezi, szere­ tettel óvja, kényezteti gyermekét. Sok mindent megtesz helyette, túlsegíti őt. Különösen az önállóság korszakától (ami már egyéves kortól, a járással megkezdődik) nehezítheti gyermeke fejlődését. Szeretettel korlátozza ugyan, de nem tud, nem mer elég önállósá­ got adni neki. Szinte összeolvad vele: többes szám első személy­ ben beszél gyermekéről, még akkor is, ha gyereke tőle független tevékenységére, állapotára utal: „felöltöztünk", „betegek voltunk", „bepakoltunk az iskolatáskába", „megtanultuk a leckét", „meg­ ettük az ebédet". A borostyán szülő azzal a hiedelemmel él, hogy a világ tele van veszélyekkel, amelyektől a gyermekét meg kell védenie. Minden apró, frusztráló helyzetben azonnal közbelép - pedig az egészséges fejlődéshez szükség van ilyen típusú kihívásokra. Nyeresége, hogy ezáltal fontossá, nélkülözhetetlenné válik. Viszont saját nyeresége nagy veszteséggel jár a másik oldalon: csökkenti gyermeke önállóságát, környezete iránti bizalmát és - a felelősség alóli állandó felmentés miatt - a felelősségérzetét is. Gyanakvóvá, bizonytalanná teszi, és benne is elülteti azt a hiedelmet, hogy a világ veszélyes. Főleg a férfias szerepviselkedés válik deficitessé: a küzdőképesség, a dominancia és a praktikus, gyakorlatias problémamegoldás nem tud kellően kifejlődni. A borostyán szülő nem örül, ha gyermeke felnő, és le akar vál­ ni, mert ekkor szembe kell néznie magányosságával, személyes problé­ máival. Naponta többször felhívja, mindenről tudni akar, min­ denen aggódik, félelmeket gerjeszt benne. Gyakran eléri, hogy gyereke ne merjen, ne tudjon elköltözni a közeléből. Fiatal szülő fiában vagy lányában kettős érzések kavarognak vele kapcsolat­ ban: egyrészről jól jön neki, hogy közel van a nagyszülő, és gond­ talanul élhet, mert a borostyán anya, apa ellátja az unokákat, sőt, a háztartást is vezeti szülővé lett gyermekei helyett. Amikor viszont már olyan intim területekre hatol be, ahová nem hívták, például 48

kimossa a ruhákat, átpakolja a szekrényeket, kérés nélkül kitaka­ rít, akkor tevékenysége nagyon sok negatív érzést kelthet. Tudatta­ lanul ugyanis azt üzeni, hogy gyermeke (menye meg aztán pláne!) nem képes ellátni a feladatait. A borostyán szülő viselkedésének hátterében többnyire saját magányossága áll. Kevés személyes kapcsolatot, önálló programot tudhat magáénak, párkapcsolata pedig, ha van is, érzelemhiá­ nyos. Nem érzi fontosnak magát, így fia, lánya ellátásával, kényez­ tetésével, az érte való aggódással tölti ki életét, még akkor is, ha a gyermeke már felnőtt. Ezzel a borostyán szülő, akaratán kívül ugyan, de sok konfliktusba sodorja környezetét és önmagát, mert miközben jót akar, nem tudja beállítani a közelség-távolság opti­ mumát, és tudattalanul átlépi az egészséges határokat.

Milyen hatással van a borostyán szülő gyermeke gyermekkorára? A borostyán szülők viselkedése meleg és szeretetteljes, de saját elképzeléseiket, félelmeiket rákényszerítik gyermekükre, és se­ mennyi autonómiát nem hagynak neki. „Megvédik" ugyan a gye­ reket attól, hogy kezdeményezéseivel esetleg kudarcot valljon, de ezzel megfosztják valós képességeinek megtapasztalásától is. Az örökké a gyermek körül forgolódó borostyán szülők gátlásossá és szorongóvá teszik szeretett gyermeküket. A gyermekkori szorongás és az anyai viselkedés összefüggéseit vizsgáló ausztrál kutatásban2 bebizonyosodott, hogy a gyerme­ kük életébe túlzottan beavatkozó, őket mindenben kiszolgáló, túlságosan féltő anyák három-négy éves gyerekei az átlagnál hajlamosabbak szorongásos megbetegedésekre. Egy utánkövető vizsgálatban azt is megállapították, hogy kilencéves korukban e gyerekek szorongási szintje megegyezett a négyévesen tapasz­ talt szorongás mértékével, tehát a közhiedelemmel ellentétben 49

a gyerekek nem is növik ki a szorongásos zavarokat.3A borostyán anyák gyerekei kisiskoláskorukban is klinikailag jelentősebb szo­ rongásos tüneteket mutathatnak, mint a nem túlzottan beavat­ kozó anyák gyerekei, s ezeket a zavarokat feltétlenül szükséges kezelni (az anyával együtt - teszem hozzá). Sokan azt gondolják, hogy a félénkség, a viselkedésbeli gátoltság velünk született. Tévednek. Igaz ugyan, hogy a félénkség temperamentumeredetű, a temperamentum pedig az érzelmi reakciókban és e reakciók szabályozásának képességében meg­ mutatkozó egyéni különbségek biológiai alapja, de míg az érzelmi reakciók eleve adottak, addig az érzelemszabályozás képessége - hogy a gyerek megtanulja elterelni figyelmét a negatív dolgok­ ról, és inkább a pozitív ingereket keresi - hosszabb idő alatt fejlő­ dik ki. Neurológus kutatók kimutatták, hogy a szülő, a gondozó jelentő­ sen befolyásolni tudja, fejlődik-e, és hogyan a gyermek veleszületett képessége, hogy környezetében a pozitív dolgokat keresse, és így küzdjön meg a stresszel.4 Azt is bizonyították, hogy ha a temperamentumeredetű visel­ kedésbeli gátoltság még túlvédő szülői magatartással is társul, akkor a kisgyermekkori félénkség már az óvodáskor végére jól felismerhető szociális visszahúzódást eredményez. Egy másik, a gyermekkori félénkséget és az anyai magatartást vizsgáló kutatás megállapította, hogy a túlvédő anyák kevéssé veszélyes helyzetek­ ben is túlzott féltéssel reagálnak, ez pedig előrevetíti gyermekeik későbbi visszahúzódó, gátlásos viselkedését.5 Mivel a borostyán anyák az alacsony kockázatú eseményeket is nagyon veszélyes­ nek ítélik meg, nem hagynak gyerekeiknek az életkoruknak meg­ felelő önállóságot: tiltják, hogy egyedül játsszanak, hogy fára vagy magas mászókára másszanak. Nem szívesen bízzák más felnőttre a gondozási feladatokat, és el sem tudják képzelni, hogy szemük fénye ne otthon éjszakázzon. A minap egy anyuka hosszasan sorolta érveit, hogy miért nem aludhat csemetéje a nagyszülőknél. Értetlenségemet látva nyo­ matékosan, mély meggyőződéssel azt mondta: „Csak nem adom 50

oda a gyerekemet egy idegennek?!" „Idegennek? Mitől lett idegen a saját édesanyja?" - kérdeztem csendesen, amire zokogva mesél­ ni kezdte, hogy édesanyja is „mindig túlaggódott mindent. Nem bízott senkiben, egyetlen felnőttben sem, de ami a legrosszabb, bennünk, a saját gyerekeiben meg főleg nem ... Ezért vagyok én is ilyen, pedig, higgye el, nem akarom. Nem ezt akarom a gyere­ kemnek, de nem tudom másképp. Szorongok, rettegek én is, hogy mi lesz a gyerekkel..." Az imént említett kutatás arra is rávilágított, hogy az olyan anya, aki képes pontosan megítélni a helyzetek veszélyességét, és ennek megfelelően reagálni (azaz nem túlóvó, és csak való­ ban veszélyes helyzetekben lép közbe), nem növeli visszahúzódó alaptermészetű gyereke esélyét a későbbi félénkségre. A félénk gyerekeiket csak a nagy kockázatú események ellen védők a védve bátorító anyák, azaz az elég jó anyák. Az ő gyerekeiket a bizalom, a képességeikbe vetett pozitív hit miatt veleszületett gátoltabb tem­ peramentumuk ellenére sem veszélyezteti a későbbi szorongás. Összességében tehát elmondható, hogy a túlféltő borostyán anyák, akaratukon kívül ugyan, de nem biztosítják a gyermek egészséges fejlődéséhez szükséges önállóságot. Aggodalmukkal megállítják önindította tevékenységeit, és a természetes kíváncsi­ ságot, amelyet az hajt, hogy „a világ izgalmas, érdekes", olyan üzenettel írják felül, amely szerint „a világ veszélyes", így indoko­ latlan félelmeket, szorongásokat alakítanak ki gyerekeikben. A borostyán anya mellett persze mindig fontos az apa szerepe is. Mennyire tudta, tudja folyamatosan feladatok és nehézségek elé állítani gyermekét, mennyire tudott és tud kellő önállóságot adni neki. (Ha a gyerek szerencsés, akkor az apa nem borostyán, és nem is „papucs", aki csak felerősíti a borostyán anya önállóság­ irtó ténykedéseit.) Minél jobban sikerül az apának követelmé­ nyeket támasztania és már kiskortól önállóságot biztosítania, annál könnyebb lesz a borostyán anyáról való későbbi leválás, ami felnőttként lehetővé teszi a párkapcsolati közös felelősség- és áldozatvállalást, a párkapcsolati boldogsághoz elengedhetetlen 51

„mi"-tudat - a mi életünk, a mi döntésünk, a mi otthonunk stb. kialakítását. Ha viszont az apa borostyántermészet, akkor nem­ csak az érzelmek, de az értékek szintjén is függés jön létre, azaz a gyerek az apa által elvárt értékrend szerint él, és az apai véle­ mény- és elvárásrendszer felnőttként is túlzottan befolyásolja majd: meghatározza döntéseit, pálya- és párválasztását.

Milyen hatással van a borostyán szülő gyermeke felnőttkorára? A borostyán szülő a már felnőtt gyermekét is túlfélti, segítésével akkor is irányítani akarja, amikor az már képes lenne az önálló életre. Mindez leginkább folyamatos aggódásban, mesteri ma­ nipulációkban, birtoklásban, a feladatok helyette való végzésében nyilvánul meg. Megkérdőjelezi a felnőtt gyermek önálló dönté­ seit: „Ne vezess ilyen jeges úton!", „Keress másik munkát, mert itt sokat kell utaznod!", „Elkísérjelek?", „Nem nagy neked az a lakás?", „Rakj félre pénzt, legyen, ha nem lesz munkád!", „Vegyél sapkát, hideg van!" Szavaival társaságba, szórakozni küldi, hogy aztán aggodalmaskodásával elbizonytalanítsa, ártatlan érdeklődő telefonjaival akadályozza társas beilleszkedését. Még harmincas éveiben járó gyermekére is mos, főz: szíve sze­ rint még évtizedekig otthon tartaná, és ferde szemmel nézi a poten­ ciális partnereket, a választott társat. Az a legrosszabb számára, amikor távol érzi magától féltett gyermekét. Különköltözés után is része akar lenni az életének, naponta többször hívja telefonon, rendszeresen látogatja őt. Nincs határ kettőjük életében. Valójá­ ban a borostyán szülő a saját magányosságától fél, ezért retteg tu­ dattalanul gyermeke elvesztésétől. Nem ismeri saját szükségleteit, a gyermekéitől pedig egyáltalán nem képes különválasztani őket. Az önállóságuktól megfosztott felnőtt gyerekek sok esetben tehetetlenek mindezzel szemben, hiszen szülőjük évtizedek óta 52

fennálló aggodalma őket is bizonytalanná tette; maguk sem tud­ ják igazán, hogy mit akarnak az életben. Mivel a szülők sosem bíz­ tak abban, hogy gyermekük képes bármit is egyedül megoldani, egy idő után a gyerekek maguk is kételkednek képességeikben, így csökkent önbizalommal élik felnőtt életüket is. Felnőttkoruk­ ban ez túlzott megfelelni akarásban, vagy, az önállótlanság miatt, folyamatos irányítás iránti igényben, szociális visszahúzódásban mutatkozik meg.

Mi jellem zi a borostyán szülő gyerm ekét a m unkában? A borostyán szülők gyermekeinek felnőttként, a munkahelyükön is állandósult elvárásuk lehet, hogy a környezetük mindig fogadja el, segítse, erősítse meg őket. A feléjük áradó pozitív érzéseket természetesnek tartják, sokszor anélkül, hogy bármit is adnának cserébe. Munkakapcsolataikban többet várnak, mint amennyit adnak: nehezükre esik küzdeni, áldozatot hozni, mivel ahhoz szoktak, hogy más hoz áldozatot értük. Gondjuk van a frusztrációtúréssel: rosszul viselik, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogyan ők szeretnék. Frusztráló helyzetek­ ben könnyen megsértődnek, hajlamosak az indokoltnál nagyobb elkeseredésre, depresszióra. Mivel cseppet sem agresszívek, az agresszió pozitív oldala, az önvédelem és az önérvényesítés is nehezen megy nekik, sőt szinte elfogadhatatlannak tartják az ilyen viselkedést. Jellemzően nem elég határozottak és rámenősek, így nehezen vívják ki kör­ nyezetük elismerését, megbecsülését. A tekintélyszemélyek (vezetők, idealizált emberek) véleményét kritika és feltételek nélkül elfogadják, nem vitatkoznak velük, inkább alkalmazkod­ nak hozzájuk, alárendelődnek. Teszik mindezt azért is, mert szükségük van feletteseik és domináns társaik szeretetére és el­ ismerésére. 53

Átlagosan jól teljesítenek, és mivel nem konfrontálódnak gyak­ ran, a többiek kissé önállótlan, de jó embernek tartják őket. Ennek ellenére, mivel nem tanulhatták meg, hogy önmagukat értékeljék, irányítsák, ők maguk is nehezen bíznak saját döntéseikben, érté­ keikben.

M i je lle m z i a borostyán szülő gyerm ekének párkap csolatát? Mivel a borostyán szülők felnőtt gyerekei általában nem érzik ma­ gukat biztonságban, kiszolgálásra, rendszeres segítségre szorul­ nak, érdekeiket pedig nem tudják képviselni, mert nem ismerik őket. Házasságkötésük, tartós párkapcsolatuk a szülők számára kész tragédia, hiszen azt érzik, hogy ők már fölöslegesek. Ilyen­ kor beerősítenek: minden eszközzel el akarják érni, hogy tovább segíthessenek, gondoskodhassanak. Számos párkapcsolati probléma forrása, hogy maga a borostyán szülővel felnőtt gyerek is képtelen leválni, elhagyni az otthont és új kapcsolatba lépni. Ha társat talál, akkor gyakran nem a szeretett férfival, nővel köti össze életét, hanem „apával vagy anyával háza­ sodik össze". A még mindig saját anyjához kötődő férfihoz a fele­ sége nem tud közel kerülni, ahogy az állandóan saját apját istenítő nő sem tudja férjét mélyen szeretni. Ez a folyamat persze tudattala­ nul zajlik, mégis akadályozza a másik tulajdonságainak az elfoga­ dását, mivel az apával, anyával való összehasonlításban a társ csak alulmaradhat: „Apa jobban tudja...!" „Anya jobban főzi...!" „Anyunál, otthon délben mindig gőzölgött az ebéd az asztalon!" Számos anyós-após/meny-vő konfliktus oka, hogy nézetkülönb­ ségek esetén a borostyán szülők mindig a gyermeküket védik, kizárólag az ő igazát bizonygatják, és nem veszik észre, hogy soha nem a problémamegoldást segítik. Ha belecsöppennek a pár bár­ milyen apró konfliktusába, akkor mérhetetlen késztetést éreznek szülői viselkedésük ismétlésére, gyermekük oltalmazására. Ilyen­ 54

kor újfent nem a valóságra figyelnek, nem képesek az elfogulatlan értékelésre: csak a gyereküknek lehet igaza. Egy cseppet sem tö­ rekszenek rá, hogy a konfliktusból kimaradjanak, bízva benne, hogy azt gyermekük és választottja kitűnően megoldja majd. Sőt, arra sem képesek, hogy az idősebb tapasztalatával, bölcsességével hatékonyabb együttműködéshez segítsék a fiatalokat. Ez a méltá­ nyosságot nélkülöző lojalitás legtöbbször csak olaj a tűzre - még akkor is, ha megmentőként mindig abból indulnak ki, hogy „én csak jót akarok" - , mert a sok indulat mindkét kapcsolatban rom­ bolja a bizalmat, akadályozza az intimitás kialakulását. Harc a magányosság rémképével * A borostyán szülők sokszor jó előre bebiztosítják, hogy gyerekük közel maradjon hozzájuk, s így egy életen át szolgálhassák, mivel rettegnek a magánytól.

Egy

k o n y h a r u h a , m in t v ö r ö s p o s z t ó

Kati pánikbetegség tü netei m iatt keresett meg. K ezdetben nem értette, mitől pánikbeteg, hiszen „jó házasságban, két okos, szép, egészséges kislány boldog édesanyjaként, rendezett anyagiakkal" élt. M unkahelyén is sikerélm ényei voltak. Férje szülei már 15 év­ vel ezelőtt m egvették a fiuknak a velük szomszédos lakást, ebbe költöztek Katiék tíz éve. M egszülettek a gyerekek, és m indegyik nagyszülő sokat segített. Kati az első években hálás volt ezért. így férjével nyugodtan elm ehettek bármilyen korán futni vagy dolgoz­ ni, mert a nagym am a átm ent a gyerekekhez: ébresztette, ellátta, óvodába-iskolába vitte őket. Közben mindent m egcsinált a fia és a menye számára is, ha kellett, főzött, m osott, vasalt. A terápia során aztán felszínre kerültek, és számára is világossá váltak rejtett problémái, amelyeket férje és anyósa idealizálásával önmaga elől is sokáig rejtegetni tudott. A szülők idealizálása - ami mögött sok mélyre ásott harag lapul - a terápia során alábbhagyott, Kati elfojtott indulatai pedig m indinkább felszín re kerültek, és m egm utatták valódi arcukat (zárójelben a saját m egjegyzéseim ): 55

„M ostanában egyre jobban haragszom Alex szüleire. M ikor össze­ házasodtunk, előfordult, hogy hazaérkezésemkor anyósom ott ült a kanapénkon, Alex pedig az ölébe hajtotta a fejét. A »csendélet« láttán dühöngtem, de azt éreztették, én vagyok a hülye. Az anyó­ som és az apósom napközben is b e-b ejártak a lakásunkba. Az anyósom átpakolta a szekrényeket, és epésen közölte: »Hogyan lehet ilyen kurvás bugyikban járni? Már te sem vagy olyan fiatal!« A konyhában kicserélte a konyharuhákat, felmosott és kitakarított, am ikor nem is kértem tőle. (Kati láthatóan egyre dühösebb lett.) Már százszor szóltam, hogy ne tegye, de a minap, amikor hazaértem és megláttam , hogy kitakarította az egész lakást, holott én előző nap ezt már m egtettem , nagyon ideges lettem. Dühömben, amit régen benyeltem, most azt kiabáltam Alexnak: »Anyámasszony katonája vagy, hagyod, hogy az anyád ezt tegye velem!«" Kérdésemre, hogy mit tesz az anyósa, Kati sírva jö tt rá, hogy ugyanazt, am it saját alkoholista apja tett annak idején. Sose volt elégedett vele: ha ivott, gyakran szidta, hogy koszos, rendetlen, vagy éppen lekurvázta. Ezek az elfojtott indulatok zakatoltak benne tudattalanul anyósa mondatai hallatán, tettei láttán. Amikor aztán Alex azzal csitította, hogy m ilyen sokat tesz értük a mama és a papa, az csak olaj volt a tűzre, s egy újabb gyerekkori érzést m obilizált, m égpedig azt, hogy egyetlen férfiban sem lehet m egbízni, a saját férjében sem. „.. .Mindegyik nagymama olyan, mint egy kullancs, és mi sosem leh ettü n k egy család, akik öröm m el vannak otthon, m ert egyik vagy másik már kopogtatott is a bejárati ajtón a sütikéjével. Alex anyja m egőrjített azzal, hogy mosta a gyerekek ruháit, noha száz­ szor kértem , hagyja abba, és köszönöm , elég volt, én szeretném mosni, vasalni a kicsik dolgait. Erre az apósom is felemelte a hang­ ját, mondván, ne vegyem el a mama örömét. Sokszor úgy érzem, nekem csak meg kellett szülnöm a gyerekeket, m ert ők szívesen felnevelnék őket. A legnehezebb talán az volt, hogy Alex sosem állt m ellém, nem tudta lerendezni a ránk folyó, fojtogató édesanyját, pedig az ő íróasztalán, táskájában lévő leveleket is elolvasta, időn­ ként még m egjegyzéseket is fűzött hozzájuk. 56

Egy időben A lexnak nem volt m unkája, és elég rossz állapot­ ba került. Többször ivott is, ami miatt agyonszekálta. Emlékszem, egyszer h ajnali három kor egy bálból m entünk haza, és még jó ­ kedvűen kiültünk az erkélyre, egy üveg borral. Egyszer csak meg­ jelent Alex édesanyja, és már mondta is, hogy »Fiam, te már megint iszol!« Na, akkor Alex is pipa lett, veszekedtek, sok m indent ki­ m ondott, de az anyósé volt az utolsó - aggódó - szó: »Es külön­ ben is, m iért nincs rajtad trikó, m egint meg fogsz fázni.« Cseppet sem zavarta, hogy a fia 40 éves, és én is ott vagyok, akivel tíz éve él eg y ü tt... M ost ju to tt eszem be: talán a legnagyobb fájdalm am m indig is az volt, hogy egyik mama sem abban segített, hogy jó feleség és jó anya legyek, hanem m indkettő magát tolta előre, ön­ magát fényezte anyai és nagym am ái szerepében. Igen, ez fáj, de nagyon!" (sír, zokog)

Sem Kati, sem Alex nem tudta határozottan felvállalni közös aka­ ratukat, éveken át képtelenek voltak konfrontálódni szüleikkel, a „mi"-tudatot megteremtve egymás mellé állni, szövetséget alkot­ ni. Alex akarata ellenére nem tudott önbecsüléssel, férfias erővel rendelkező felnőttként viselkedni: konfliktuskerülő volt, nehe­ zen küzdött, és élete minden területén tartott az erős, domináns, autoriter férfiaktól. Kati felnőttkori önérvényesítését pedig bán­ talmazó, alkoholista apja és mártír édesanyja nehezítette. Gyer­ mekkorában azt tanulta meg, hogy húzza meg magát, ne ellen­ kezzen, ne idegesítse szükségleteivel szüleit. így ő is sokáig került minden konfrontációt borostyán anyósával, apósával és mártír édesanyjával, mert nem akart fájdalmat okozni sem nekik, sem önmagának. Ma már mindketten dolgoznak gyermekkori sérüléseik, el­ fojtott indulataik feldolgozásán, együtt tanulják az önérvényesítés egészséges módjait, és jobban vállalják a felelősséget saját életü­ kért. „Ha pozitívan tekintek a dolgokra, akkor látom, hogy min­ degyik értünk dolgozott, csak a javunkat akarták, de nem vették 57

észre, hogy közben mi felnőttünk, és sok mindent magunk sze­ retnénk megoldani - gyakran másképp, mint ahogyan ők gondol­ ják. Mi voltunk az egész életük, mi pedig nem voltunk képesek átvenni saját életünk irányítását. Ez nagyon nem volt rendjén, mert a pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve - meg a pánikhoz vezetőé is!" - mondta mosolyogva Kati. Terápiája vé­ gén megvallottam neki, hogy néha irigykedve hallgattam, arra gondolva, hogy egy-egy napra szívesen kölcsönvenném háztartá­ somba örökké tevékeny anyósát. A Katival végzett közös munkánk során magam is sokat gondol­ kodtam saját anyósszerepemen. Eszembe jutottak a csípős anyós­ viccek, amelyek hálátlan szerepben tüntetik fel őket. A szülő­ gyerek viszony az egyik legszorosabb emberi kapcsolat, amely sok évre meghatározó lesz. A kötődés kialakulásakor nemcsak a gyermek, hanem az anya (az apa) személyiségfejlődése is jelentős. Amikor gyermekünk társat választ, akkor nőként (férfiként) má­ sodlagos szerepbe kerülünk az életében. Ha a kötődés túl fontos számunkra, ha nem tudjuk elengedni gyermekünket, akkor a fo­ kozatos eltávolodás hiányában fájdalmas lehet a hirtelen változás. Ha gyermekünk növekedése során nem tudtunk új szerepeket, feladatokat keresni önmagunknak, akkor a gyerekünk hiánya - amikor párjához költözik, vele él, vele beszél meg és dönt el dolgokat - saját hiányainkra hívja fel a figyelmet. Új szerepet kell tanulnunk, új kötődéseket kell kialakítanunk, a régiek átformáló­ dását pedig el kell fogadnunk. Ez próbára tesz bennünket, és ki-ki személyiségének fejlettsége szerint próbálja meg leküzdeni eze­ ket a nehézségeket. Míg e változások zajlanak, minden érintett kibillenhet az egyensúlyából, az anyóssá-apóssá, mennyé-vővé válás folyamata egyensúlyzavarokat okoz a személyiségben és a kapcsolatokban. Ezért ilyenkor mindenki érzékenyebb, ami könnyen sértődöttséghez, ingerültséghez vezet, még a nem boros­ tyán szülők esetében is. Hát még náluk!

58

A partnerpótlék gyerekek * Sok nő is fennakad borostyán szü­ lője indáin, és nehezen alakítja ki párjával a „mi" érzését, mert ezt továbbra is édesanyjával teremti meg. Akárhány éves legyen is, társa helyett borostyán szülőjével beszél meg minden lényeges kérdést, vele hoz döntéseket, vele rendezi be párjával közös ott­ honukat. Sőt még gyermekeit is vele neveli, tőle kér és fogad el segítséget. Társa csupán egy szükséges kellék, nem pedig az első, a legfontosabb személy az életében. Ha évek múlva párja lázadoz­ ni kezd a helyzet ellen, még ő lesz a rossz mindkét nő szemében.

A

n y a -l á n y a h á z a s s á g a

Ildikó 40 évesen férjével, a 44 éves Balázzsal és két gyerm ekükkel élt. Özvegy édesanyja külön lakott, de háztartásukat húsz éve, a házasságkötésük óta ő vezette, mosott, főzött, takarított a négy­ tagú családra. Balázs irodáját házuk alagsorában alakították ki, így sokszor volt otthon napközben, miközben anyósa egész nap ki-be járt a házban. Kattant a zár, és már mondta is „pont, vessző nélkül", m iközben nem volt egy órája, hogy legutóbb ott járt. Beszélt és beszélt, örült, hogy végre van társasága. Választ nem is várt, de beleszólt Balázs telefonjaiba, kom m entálta őket, közben a férfit kritizálta, oktatta, és tuszkolta belé az ételt („egyél, még csak egyet ettél!"). M ire a szokásos forgatókönyv szerint Balázs dühös lett, amit az utóbbi időben már nem is titkolt. Ezen anyósa megsértődött, és hamarosan lányával kötött szövetséget a férj ellen. Ildikó m indent édesanyjával beszélt m eg, az előző évi lakásfelújítás idején is vele rendezte be a házat, vele választott csem ­ pét, járólapot, bútorokat. A m unkából hazafelé még útba ejtette édesanyját, majd késő este további egy-két órán át telefonált vele, mondván: „szegény anyu, egyedül érzi m agát". „Én szinte nem is látom, a telefonálás után már alszik is, m ert retten etesen fá­ radt. Borzasztó, m intha az anyjával élne házasságban!" - morgott Balázs, Ildikó meg csak széttárta a kezét: „De hát anyu egyedül van!" 59

Serdülő gyerekeik is lázadozni kezdtek a borostyán mama túlgondoskodása, örök aggodalmaskodásai miatt: lojalitást vállaltak apjukkal, és nyíltan konfrontálódtak a nagymamával. Bezárták szo­ bájuk ajtaját, durván visszautasították a mama főztjét, a kéretlen tanácsait, bujkáltak előle. Az önállóságért vívott harcuk sokszor indulatos veszekedésbe torkollott. így a család kettészakadt. Ami­ kor felkerestek, a gyerekek így fogalm aztak: „Van a mama és anya, meg apa és mi."

Ildikó a mai napig nem vált le borostyán édesanyjáról. Anyjuk helyett az unokák küzdöttek a mamával az oly fontos önállósá­ gért, aki féltette lányát, tudattalanul nem tartotta képesnek az önálló életre, mint ahogy Ildikó sem önmagát. Önismerete fejlő­ désével egyre tisztábban látta helyzetét. Gyermekkorában nehezen szokott be bármilyen közösségbe, már az oviban is sokat sírt, gyakran hányt, s akkor napokig any­ jával maradhatott. „Sokat szorongtam, nem mentem kirándulni, táborba sem, mire kezdődött volna, mindig beteg lettem. Nem szerettem az utcán lenni, lehajtottam a fejem, nehogy a hülye fiúk beszóljanak. Kamaszkoromban nem mentem társaságba, féltem, hogy valami rossz történik velem, vagy otthon az anyámmal... Édesanyám mindig azt mondta: döntsem el, mit akarok, de én nem tudtam, amitől ő dühös lett, és döntött helyettem." Eközben a nagymamának erős bűntudata volt, érezte, ő is oka annak, hogy lánya nem elég önálló, s közben félt saját magányos­ ságától is. Balázs szenvedett, nem tudott önbecsüléssel, férfias erővel rendelkező felnőtt családfő, felesége életében az első, a leg­ fontosabb lenni, ezért néha anyósán vezette le indulatait, amivel tudattalanul saját (szintén borostyán), már halott édesanyja ellen is lázadt. A terápia során egyre világosabbá vált, hogyan és mitől sza­ kadt szét a család: a játszma Balázs és Ildikó számára is isme­ rős volt, hiszen gyerekkorukban az anyáik, helytelenül, társuk 60

helyett velük éltek mély intimitásban. Szinte egyek voltak, nem lehetett tudni, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. Körvonalazódott számukra, hogyan borultak fel generációkon át a családi szintek, hogyan szenvedett mindenki a rend súlyos „meg­ sértéséből" adódó feszültségektől, indulatoktól. Azt is el tudták fogadni, hogy nem a nagymamát, hanem saját hozott és szerzett feldolgozatlan indulataikat, saját viselkedésüket kell megváltoz­ tatniuk: mindenekelőtt felelősségvállalással biztosítaniuk az ön­ állóságért folytatott küzdelem sikerét. Borostyán szülők esetében az is gyakorta előfordul, hogy vala­ melyik szülő a fiát használja partnerpótlékként. Ilyenkor a fiúk felnőttként nem tudják megélni saját férfiasságukat, és kerülik a felelősségteljes életet. Egy életen át kihasználják szülőjüket, aki persze nem képes kidobni őket a fészekből, pedig csak úgy nőhetnének fel. Szerencsés esetnek mondható (még ha ezt soha nem így éljük is meg), ha a tudattalan fájdalmas tünetekkel jelez, mert akkor van esély az időbeni szabadulásra.

V

á g y és u n d o r f o g s á g á b a n

K ornél egyetem ista volt, am ikor felk erese tt. N eh ezen tudott kon cen tráln i, tan u lm án yi teljesítm én yén ek növeléséhez akart m ód szereket elsa já títa n i. A feladat eg y szerű n ek tű n t, de az első pillanattól éreztem , hogy valam ilyen mélyebb sérülést rejt a koncentrációs zavar álruhája. M égsem provokáltam , tisztelet­ ben tartottam a fiú kérését, nem akartam úgy viselk ed n i, m int az édesanyja, azaz túlóvva jobban tudni, m i jó neki. Elfogadást kapott, így ham arosan m egvallotta, hogy egy ideje súlyos kény­ szergondolatoktól szenved. N ehezen beszélt problém ájáról, lát­ hatóan szégyellte. K ép zeletében gyak ran b án to tta, m egverte vagy késsel böködte édesanyját. Az anyja közelsége a valóságban is nagyon idegesítette Kornélt, em iatt nem egyszer indulatos volt vele, m iközben m ásokkal m indig udvariasan, tisztelettu d ó an viselkedett. 61

Sok gyerm ekkori élm énye jö tt elő, és a hozzájuk kapcsolódó indulatok, elfojtott negatív érzések folyam atosan átdolgozhatóvá váltak. „Anyám kicsi koromtól m inden pillanatban ott volt m el­ lettem , m ind ent m egcsinált. F éltett, óvott, örökké aggódott, m indentől szorongott, figyelt rám, mit ne csináljak, m intha hülye len n ék ... Nem igazán mentem nélküle sehova, az érettségi előtt kezdtem eljárn i otthonról. Ha elm entem a haverokkal bu lizni, éjjel telefonált, hogy m enjek haza, mert nem tud aludni. Én pedig hazam entem , m ert féltem egyedül hagyni, nehogy kárt tegyen magában kétségbeesésében... Az első két évben minden hétvégén hazam entem az egyetem ről. Az egyetem i történéseket is követi anyu a Facebookon, m indent m egnéz, m intha közénk tartozna. Születésem től vele aludtam, apám a másik szobában... Apámmal nincs jó kapcsolatom, van köztünk valam i feszkó, m int m ikor két hím egym ásnak feszül. Ha anyám nincs otthon, akkor beszoru­ lu n k egym ás életébe, s m áris b elek ö tü n k egym ásba, m inden szarság m iatt... 11-12 éves korom tól azt vártam , hogy az anyám elaludjon, én pedig ott önkielégítettem mellette, éveken át, s köz­ ben féltem , rettegtem , hogy felébred. Azt nem bírtam volna ki. Elég morbid, nem? A legdurvább, hogy most is vannak vele kap­ csolatos kényszergondolataim, hú, ez nehéz..., szóval az a gondola­ tom, hogy orálisan szexelek vele, de a gondolattól aztán hánynom kell. Szenvedek ilyenkor, a feszültségem et úgy tompítom , hogy elképzelem elégtételként, hogy lebököm egy nagy késsel, vagy ütöm-verem gondolatban... Ettől a szorongásom csökken egy ki­ csit, de nem nagyon. Undorodom tőle, ahogy eszik, iszik, cuppog, m intha szexuális hangokat adna, ilyenkor m egint hányni tudnék, dühösen ráüvöltök, fejezze be, úgy egy kicsit jobb. Ma m ár nem lehet a közelemben: nincs puszi, ne adjon (pedig sokszor akar!), hát, még a gondolatától is kiráz a hideg... Félek, azt hiszem , attól félek ... m élyen... hogy begerjedek rá, s attól meg főleg, hogy talán bele is m enne... Fúj, undorodom! A ztán elhárítom a félelm em et azzal, hogy elképzelem, hogy bántom, bántom és újra bántom. Azt hiszem , nem vagyok norm ális!" 62

Megnyugtattam Kornélt, hogy normális, de súlyos kényszergon­ dolatai jelzik: sok-sok érzést, indulatot, természetes ösztönkész­ tetést fojtott el magában kiskora óta. Arra később maga jött rá, hogy elfojtott vágyait, agresszióját vetítette édesanyjára. Láthatóan kétségbeesett volt, ahogy a feszültségeiről beszélt, félt, hogy soha nem tud megszabadulni ezektől. Valóban nehéz volt, meg kellett élnie elfojtott érzéseit - hiszen a gyógyuláshoz soha nem elég csak megérteni a történteket. Kornél szülei egyetlen gyermeke volt, nehezen született, na­ gyon hosszú vajúdás után jött világra, mintha édesanyja már akkor sem tudta volna elengedni. Sokáig szoptatta (három és fél évig!), elkényeztette, túlzottan kötötte fiát, aki nem tudott önálló identitású emberré válni. Partnereként kezelte és magához láncol­ ta őt. Kezdetektől együtt aludt Kornéllal, még 14 éves korában is ő volt a hálótársa: nem gondolta, hogy ezzel mérhetetlenül felerősíti gyerekében a szexualitást. Közben tudattalanul gondoskodott róla, hogy önmaga és fia is elnyomja szexuális fantáziáit: nem lehetett beszélni róla, az ön­ kielégítés pedig a legnagyobb bűnnek számított. Az anya saját szexuális félelmeit vetítette a fiára, miközben féltékeny volt arra is, ha csak tetszett neki egy lány. Nem is sejtette, hogy kortár­ saihoz hasonlóan a fia már tizenévesen érdeklődött a tiltott dol­ gok iránt: leskelődött, majd pornóoldalakat nézegetett, ám any­ jának egy angyali kisfiú képét mutatta. Kornél ösztönkésztetései felerősödtek, ezektől kezdetben megijedt, majd maszturbált, de az önkielégítéshez rengeteg félelmet, erős bűntudatot, a pornó miatt ráadásul sok agressziót is társított, amit kifelé kedves, oda­ adó modorával ellensúlyozott. A kamaszok maszturbációja kezdetben a megoldatlan feszült­ ségeket vezeti le, a kísérő fantáziák pedig a majdani férfiszerep­ re készülést, annak begyakorlását segítik. Kornél maszturbációi anyja állandó közelsége, rátelepedése miatt nem biztosíthatták számára mindezt, sőt az örömszerzés és a gyötrő bűntudat közötti ellentmondás hatalmas feszültséget generált lelkében. így édes­ 63

anyja, tudattalanul ugyan, de akadályozta őt a férfivá válásában, amit Kornélnak az anyjával kapcsolatos agresszív szexuális fantá­ ziái is jeleztek. Emiatt szintén erős szégyenérzet és bűntudat gyö­ törte. Az elfogadhatatlan késztetések átfordításával (vágyja, ezért bántja anyját), a veszekedések folyamatos provokálásával ezektől a kínzó érzésektől akart megszabadulni, és saját bizonytalanságát kompenzálni. Az apja sem feleségéhez, sem fiához nem tudott érzelmileg kö­ zel kerülni (ha hárman voltak otthon, Kornél akkor is anyjához intézte apjának szóló kérdéseit), így távolságtartásával ő is aszszisztált a borostyán anya nélkülözhetetlenné válásához, Kornél életének megnehezítéséhez. A hosszabb terápia hatására Kornél képessé vált egészséges me­ derbe terelni ösztönkésztetéseit, örömmel megélni szexualitását, beállítani az édesanyjától való optimális távolságot és leszerelni az anya túlzó közeledéseit. A nők közeledésére már nem fújt viszszavonulót, nem fogta el páni félelem, s nem illant el a vágya sem, mint régen. Közvetlensége, türelme, humora is visszatért, így a régen kissé modoros fiatalember rendkívül szerethetővé vált. Tünetei egy idő után elmúltak, így a kezdeti nehézségek ellenére Kornél pozitív energiákkal tudott kijönni az évekig tartó gyötrelmes helyzetből. Az önállóság illúziója: lázadás » A szülőkkel szembeni ellen­ szegülés sokszor csak látszólag jelent önállóságot. Ha mindig éppen az általuk elvárttal ellentétesen cselekszünk, akkor ugyan­ úgy ők tartják a kezükben az életünket, mint ha folyton engedel­ meskednénk.

A

n y a t a l p ig g y á s z b a n

,

a v a g y a l á z a d á s lélekta n a

A 39 éves Zsolt erekciós problémái m iatt kért segítséget. Negatív leletei láttán orvosa pszichoterápiát javasolt. Zsoltnak még soha nem volt tartósabb párkapcsolata, pedig szülei állandó témája az 64

ő nősülése volt. Ő is sokszor fantáziáit közös életről egy szép és jóságos nővel, de am int ez elérhető közelségbe került, már ki is farolt a helyzetből, vagy eleve olyan partnerrel próbálkozott, akivel lehetetlen volt a teljes elköteleződés, mivel a másik tartós párkap­ csolatban, házasságban élt. Az utóbbi időben azonban már az alkal­ mi kapcsolatokat is kerülte, új keletű erekciós problém ái miatt. Zsoltot borostyán édesanyja már kicsi gyerekként is elkényez­ tette, tú lzottan féltette. A szülők kapcsolata korán m egrom lott, em iatt az anya sok időt töltött a fiával. Zsolt a végtelenségig k i­ használta anyját, kiszolgáltatta magát. Sokáig otthon lakott, nem volt képes m u nkát v á lla ln i, feln ő ttk ö zösségb e b eilleszk ed n i. Évekig borostyán szülein élősködött, füvezett, ivott, anyagilag is kihasználta őket. Néha hol egyikük, hol m ásikuk türelm etlenül szidta, volt, hogy el is zavarták otthonról, de aztán a következő pil­ lanatban már elnézést is kértek tőle. Főleg az anya kötődött erősen a fiához, de egyik szülőnek sem volt bátorsága elűzni őt a családi fészekből, így pedig tovább akadályozták, hogy végre felnőjön. Zsolt pedig, hiába lázadozott, maga is képtelen volt leválni. Az eg y ik terápiás ü lésen , én erősítés céljából, h ip nózisban elképzelte, am ikor képes volt m egtartan i erekcióját. „Szeretke­ zünk, boldogok vagyu nk, szorosan öleljük, k ív án ju k egym ást. Erős erekcióm van, boldog vagyok. A legjobb az egészben, hogy képes vagyok b eh a to ln i... H irtelen valaki m egütögeti a vállamat hátulról, újra és újra. Hátrafordulok, ki lehet az? Te jó ég, az anyu áll m ögöttem, tetőtől talpig feketében, rém szom orú... »Mit gyászolsz?« - kérdezem , de nem válaszol, csak jobb mutatóujjával fenyeget: »Nem! Nem! Nem!« Szorongok: m intha nem engedné, hogy azt tegyem, ami nekem jó, mert az veszélyes... »Mit keresel itt? Mit akarsz tőlem?« - kérdezem újra, felé fordulva. Most sem válaszol... M eztelenül állok, ráadásul talpig erekcióban. O csak néz csodálkozva, én meg tessékelem ki a szobából. Csak áll: húsz éve nem látott pucéran, erekcióval pedig soha. D ühös vagyok, újra kitessékelem a szobából, közben kiabálok: »Ne lógj a nyaka­ mon! Hagyj már békén! Ne szólj bele m indenbe! Ne akarj tudni 65

m indig m indenről!« Végre m egszabadulok tőle, állok leh ajtott fe jje l, leeresztett vállal, m intha szégyen kezn ék valam i m iatt. A merevedésem lankad, már nem akarok szeretkezni... már nem is tudok, már nem m egy... Magával vitte a potenciám at..." Éber állapotban Zsoltnak az jutott eszébe a képről, hogy édes­ an yja m egőrjíti az állandó aggódásával. „Szíve szerint a falatot is m egrágná helyettem. Leturm ixolná az életet, hogy rágnom se kelljen. Néha azt érzem, m intha az ő tulajdona lennék. Nem hagy békén. Folyton azzal nyúz, nősüljek már meg, de senki nem tetszik n ek i... Érdekes, hogy minden hipnotikus képemben anyu jö n elő. Nem gondolja? M indig az az érzésem , fél egyedül maradni. Nem tudom elfogadni, hogy segíteni akar, mert azzal segítene, ha végre békén hagyna!"

Zsolt hamarosan azt is belátta, hogy a kezdeti idealizálás után most lázadozik ugyan szülei ellen, de így továbbra is ők irányítják. Még ha nem is hódol be látványosan túlsegítő szándékaiknak, tudattalanul mégis mindig velük foglalkozik, rájuk reagál. Édes­ anyja egész életében kettősségben tartotta: egyszer imádta mint férfit, máskor kisfiúként kezelte, amivel egy szexualitás nélküli férfiképet erőltetett rá. Zsolt pedig egy idő után azzal lázadt, hogy mindent anyja akaratával ellentétesen csinált. Ha anyja azt kérte, költözzön el, ő nem tette, pedig volt lakása. Ha meg azt mondta, ne költözzön, már cuccolt is el otthonról. Ha azt hajtogat­ ta, nősüljön már meg, ő menekült a nők elől: elapadt a vágya, mielőtt komolyra fordulhatott volna a kapcsolat. Párkapcsolati próbálkozásai mindig gyorsan kudarcba fulladtak, csalódásai után pedig az anya így vigasztalta: „Nem kell neked senki, én mindig melletted leszek!" Zsolt egész fiatal felnőtt korában meg volt győződve önállósá­ gáról. Pedig állandóan anyja akaratára reagált, még akkor is, ha lázadásból annak az ellentétét valósította meg. Mint a kismalac és a farkasok meséjében, ahol látszólag a kismalac irányított és nyert, 66

mégis a farkasra való reagálással töltötte egész napját, korántsem azzal, amivel ő szerette volna. A szülők elleni lázadásban is a szü­ lők irányítanak, gyermekeik az ellenszegülés idején is velük fog­ lalkoznak, tetteikkel csakis rájuk reagálnak. A borostyán szülő tehát belefolyik gyermeke párkapcsolatába. E viselkedésének hátterében nagyon sokszor saját magányossága áll. Az tölti ki az életét, hogy felnőtt gyerekét hívja, látogatja, kényezteti, helyette intézkedik. Lebecsüli gyermekét, gyakran annak társát is, miközben akadályozza kettőjük intim viszonyát, párkapcsolati zűrzavarokat teremtve. Ennek megoldása csak az lehet, ha a borostyán szülő gyermeke felelősséget vállal saját életéért, és elhiszi, hogy képes erre. Miután a felnőtt gyermek meghozta a szükséges döntést, és az összes el­ fojtott indulatát feldolgozta, fontos, hogy képes legyen borostyán szülőjével szeretettel megértetni: innentől önállóan, felnőtt em­ berként akar élni, és ennek érdekében akár a szülői szolgáltatások kényelmes oldaláról is lemond.

Mi jellem zi a borostyán szülő gyerm ekét szülőként? A borostyán szülő gyermeke is számos esetben ismétli a szülői mintát, csak az árnyalatok változnak. Sok emberrel találkoztam, aki kamaszként megfogadta, hogy ő másképp csinálja majd, pél­ dául bátrabban elengedi a gyerekét a barátaival, s ezt az egyet - önmagán erőszakot téve - talán meg is teszi. Aztán egyszerre ott sorakozik szülői repertoárjában az összes többi ismerős borostyán­ technika, és máris túlfélti, túlgondozza gyermekét, vele alszik, ő az első, gyakran az egyetlen számára. Majd aggódva figyelmezteti a serdülőt, öltözzön fel melegen, teljesen kiszolgálja, mondván: ő csak tanuljon. Állandó aggódásával elbizonytalanítja kamasz gyermekét. Kezdődő párkapcsolatait sorra kifogásolja, 25 évesen is félti a nagyobb fesztiváloktól, egyáltalán nem bízik emberisme­ retében: „Naiv vagy, majd jól átvernek" - mondogatja. Azután 67

felnőttként is szolgálja gyermekét, és észrevétlen bekúszik párkapcsolataiba is. A napokban egy fiatal nő keresett fel a szorongásai miatt. Ma­ gával hozta hat hónapos csecsemőjét is, akit még szoptatott, s akire a nagymama vigyázott a váróban a terápiás óra alatt. A fiatal anya mindenféle játékot keresett ölében ülő gyermekének. A gye­ reknek egyik sem kellett, fészkelődött, nyugtalanul sírt, de sem az anya, sem a nagyanya nem értették üzenetét: „Nem az kell, de nem tudok mit tenni." Az anya szorongott az idegen helyzetben, örült, hogy gyereke az ölében ült, érezhetően nem akarta, hogy lemenjen onnan. Visszahúzta csöpp kezét, testét, a kicsi próbálko­ zott, de az anya azonnal leállította önálló törekvéseit: mindent veszélyesnek ítélt a gyermeket éppen körülvevő világból. Észre sem vette, mit okoz ezzel gyermeke lelkében. Minden ijesztő, félel­ metes volt számára, ami a gyereknek érdekes, izgalmas. így a gyerek nem tudta érvényesíteni akaratát szorongó anyjával szemben, és egy idő után le is mondott törekvéseiről. Feszültsége viszont folyamatosan nőtt, emiatt pedig egyre erősebben sírt. Mint a számára tudattalanul szorongást okozó helyzetekben általában, az anya most sem tu­ dott ráhangolódni a gyermekére. Ilyen esetekben csak önmagára tudott figyelni, csak magával foglalkozott: hogyan tudja így itt hagyni gyermekét. Tiszteltem a fiatal anyát, hogy szorongása ellenére itt ül, és bízik abban, hogy önismereti fejlődésével megszakíthatja majd a generációról generációra szálló túlféltést és bizonytalanságot. Remélhetőleg gyermeke jó szándékú „fojtogatása" helyett hamaro­ san bízni kezd környezetében, és együtt fedezik fel a világot.

68

Hogyan fejleszthetjük szülői viselkedésünket borostyán szülőként? A borostyán szülőre tudunk a legkevésbé rosszallással tekinteni. Nem kell magyaráznia, hisz tudjuk: csak jót akar a gyerekének. Ez a megállapítás természetesen minden szülőre igaz, ám a boros­ tyán kapja a legkevesebb kritikát, hiszen általánosan elfogadott (és helyes) nézet, hogy a gyermeket védeni, támogatni, segíteni kell. Mindannyian erre törekszünk. De honnan tudjuk, hogy nem vagyunk-e mi magunk is borostyán szülők? Úgy vélem, a lényeg a mértékben, az időzítésben és a változás képességében van. Hogy szeretetünk tápláló-e, vagy fojtogató, mint a borostyán, az nagyrészt attól függ, milyen mértékben és a gyermek életének mely területein van jelen: milyen helyzetekben sietünk a segítsé­ gére, az „adagolással" és időzítéssel alkalmazkodunk-e a gyermek fejlődésével együtt járó változó igényeihez. Tekintsük át a borostyán szülő tulajdonságlistáját, hogy segít­ ségünkre legyen a gyerekünket fejlesztő viselkedésünk erősítésé­ ben, és változtathassunk az őt hátráltató megnyilvánulásainkon. A jellemzők számbavétele lehetőséget teremt egy rövid önvizs­ gálatra is. A listán szereplő tulajdonságok közül egyet-egyet va­ lamennyien felfedezhetünk magunkban (szüléinkben), hiszen nincsenek „tiszta" szülőtípusok. Ha csak néhány is jellemző ránk, változtassunk!

A borostyán szülő jellem zői i Kiskorától kezdve túlzottan védi és óvja gyermekét - e mö­ gött a világtól való tudattalan félelme, magányossága áll. Gyakran többes számban beszél a gyermek teljesítményei­ ről, tevékenységeiről („megtanultuk", „megettük" stb.). Saját magáról is csak gyermekével egységben tud gondolkodni,

69

«

»

»

*

*

*

«

*

hiszen csekély önbecsülése miatt egyébként értéktelennek érezné magát. Gyermeke minden tevékenységében igyekszik részt venni, nemritkán az éjszakát is mellette tölti. Ezzel tulajdonképpen saját (fel/be nem ismert) magányossága (vagy párkapcsolati problémái) elől menekül, és így ad tartalmat a napjainak. A gyermek természetes önállósodási, leválási törekvéseire haraggal, sértődéssel vagy néma szemrehányással válaszol. Ezzel lelkiismeret-furdalást ébreszt a gyerekben, aki több­ nyire felhagy a kísérletezéssel. A legapróbb dolgokat is igyekszik megoldani vagy elvégezni gyermeke helyett - tudattalanul nem bízik gyermeke képes­ ségeiben. Azon van, hogy megóvja minden olyan kihívástól, helyzet­ től, amely (természetes módon) a kudarc lehetőségét is magá­ ban hordozza. Ezzel viszont megfosztja a gyereket attól, hogy megismerje saját képességeit, erősségeit és fejlesztendő oldalait. Ha ez mégsem sikerül, akkor arra törekszik, hogy „kikövezze az útját", hóekeszerepbe helyezkedik: beszél a tanító nénivel, megírja az olvasónaplót, majd évek múltán állásügyben is intézkedik. Elrendezi a gyerek konfliktusait és vitáit, megoldja, elsimítja valamennyi zűrjét. Ezzel meggátolja, hogy gyermeke meg­ tanuljon felelősséget vállalni tetteiért, megismerje és gyako­ rolja a konfliktusmegoldás módjait. Anyaoroszlánként kel gyermeke védelmére minden helyzet­ ben („Az én gyerekem azt nem tehette!"), kiáll mellette akkor is, ha a gyerek a vétkes. Ezzel azonban könnyen a gyermeknek a világgal szembeni ellenségességét és túlzott narcizmusát táplálja. A kamasz párkapcsolati próbálkozásait tudattalan féltékeny­ séggel szemléli, később alapvetően bizalmatlan gyermeke partnerei iránt. 70

» Felnőtt gyermeke határkijelölési törekvéseit, a visszautasított segítséget saját maga visszautasításaként éli meg („Már nem kellek!"), miközben saját élete, saját programjai, mélyebb kapcsolatai nincsenek.

Mit tegyünk, ha észleljük önm agunkon a borostyán szülő jegyeit? • Fejlesszük önismeretünket, ismerjük fel szükségleteinket. Kezdjünk saját tevékenységekbe, szervezzünk saját progra­ mokat. Legyen „én"-időnk: olyan tevékenységeink, amelyek nem függnek össze az anyaszereppel, örömöt okoznak, és lehetőleg otthonunkon kívül végezhetők (például nyelvtanu­ lás, sport, tánc, önkéntes munka). • Tekintsünk magunkra önálló, értékes személyként, aki szá­ mos szerepet képes betölteni, és sokak számára fontos. » Vegyük rá magunkat, hogy alkalmanként másra (család­ tagra, barátnőnkre) bízzuk gyermekünket, kezdetben rövid, majd egyre hosszabb időszakokra. « Szervezzünk párunkkal heti randevút, amelyet kettes­ ben (gyerek nélkül) töltünk, izgalmas tevékenységekkel, és amelyre kicsinosítjuk testünket, lelkünket. Töltsünk kettesben havonta egy napot, negyedévente egy hosszú hét­ végét. • Legyünk nyitottak, ismerjünk meg új embereket (lehetőleg a való világban, ne csak virtuálisan). • Törekedjünk rá, hogy gyermekünkre már a kezdetektől ön­ álló, tőlünk független személyként tekintsünk, aki olyan ké­ pességekkel, személyiségvonásokkal is rendelkezhet, ame­ lyeket önmagunkból hiányolunk. • Tanuljunk meg bízni a gyermek képességeiben, és ne feltéte­ lezzük, hogy a kudarcok majd állandóan elkeserítik, elbátor­ talanítják. 71

Engedjük el a barátaihoz, hadd játsszon ott a mi jelenlétünk, felügyeletünk nélkül. Általában hagyjuk egyedül is játszani, ne szórakoztassuk örökké. Hagyjunk neki önállóságot önmaga ellátásában: hadd öltöz­ zön, mosdjon, aludjon egyedül. Adjunk neki kezdetben apró, majd életkora előrehaladtával egyre nagyobb, összetettebb, több felelősséggel járó feladatokat. (Másfél évesen például tarthatja a lapátot a sepregetésnél, később locsolhat virágot, törölgethet, teregethet, elmehet a boltba stb.) Az önálló fel­ adatvégzés fejleszti leginkább az önbizalmát. Fogadjuk el, hogy kamasz gyermekünk élete nem „nyitott könyv": van saját tere, amit mindenki tiszteletben tart, saját ideje, amit azzal tölt, amivel szeretné, és saját pénze, amit arra költ, amire csak akar. Ne akarjunk mindent meghatároz­ ni számára, tartsuk tiszteletben, ha eltávolodik. Az új határo­ kat együtt, megbeszélés útján jelöljük ki.

Hogyan élhetünk felnőttként boldogabb életet, ha szüléink borostyán szülők? Először is tartsunk alapos önvizsgálatot, és lássuk be, számos oldalát bizony élvezzük gondoskodásuknak és segítségük­ nek. Értékeljük a borostyán szülőnk nyújtotta pozitívumo­ kat. Mondjuk el neki. Válasszuk el saját és szülőnk igényeit. Tekintsük át (ha van párunk, vele közösen), mely területeken fogadjuk szívesen, és mely területeken érezzük túlzónak a szülők jelenlétét, részvételét. Döntsük el, mi az a segítség, amit szívesen fogadnánk a jövő­ ben is, és azt milyen határok közt, milyen mértékben. Beszél­ jük meg párunkkal is, hogy közös álláspontot képviselhes-

72

sünk. Saját identitásunkat megteremtve, a szülőktől különálló személyként éljük meg önmagunkat. Beszéljük meg a szülőnkkel is, mit szeretnénk. Fontos az időzítés! Soha ne indulatteli helyzetben, a pillanatnyi düh hatása alatt hozzuk szóba, miből van „elegünk"! Szakítsunk időt a beszélgetésre, ne mellékesen hozzuk fel a témát! Legyünk tisztában azzal, hogy ez a beszélgetés veszéllyel is járhat. A szülő megsértődhet vagy megbántódhat, mert szavainkat félreértelmezi („Hát én már erre sem vagyok jó szerintetek?"; „De hát én csak jót akarok!"; „Ja, amikor a gye­ rekre kell vigyázni, akkor bezzeg jó vagyok!"), és esetleg minden további segítséget megvon. Ennek tudatában hozzunk döntéseket. Tanuljunk kommunikálni! Igyekezzünk ne sértettségünket, megbántottságunkat hangoztatni, merjük elmondani mély érzéseinket, azt, mit jelent számunkra egy-egy nehéz hely­ zet. Tanuljunk kérni! „Szokjunk rá", hogy megkérjük a szülőt arra is, amit eddig magától értetődően csinált (segített, taná­ csot adott stb.). Ezzel hangsúlyozhatjuk fontosságát, ugyan­ akkor finoman jelezhetjük, hogy a mi kérésünkre segít, és abban, amiben mi kérjük. Fejezzük ki szeretetünket a szülő felé, hangsúlyozzuk, hogy kérésünk nem róla (ellene) szól, hanem kezünkbe akarjuk venni életünk irányítását, hogy valóban felnőttnek érezhessük magunkat: „Ez az én dolgom, ezt én akarom megoldani, egyedül!" Fogalmazzuk meg saját szükségleteinket. Vizsgáljuk meg (írásban), mi az, amit valóban szívesen csinálunk együtt bo­ rostyán szülőnkkel, és mi az, amit csupán azért teszünk, ne­ hogy megbántsuk. Az utóbbiakat hagyjuk el. Érezzük, hogy a világ egy csodás hely, és sok mindenre ké­ pesek vagyunk. Kezdjünk saját tevékenységekbe, szervez-

73

zünk saját programokat, legyen „én"-időnk, válasszunk olyan tevékenységeket, amelyeket élvezettel végzünk. Legyünk nyitottak, ismerjünk meg új embereket. Legyünk résen: ne váljunk borostyán szülővé, szülőként is éljünk teljes életet, és bízzunk gyermekünkben. Jó, ha tudjuk, hogy a változás - és annak feltételeként az ön­ ismeret és az elfogadás tanulása - hosszú folyamat, és nem kevés erőfeszítéssel, fájdalommal jár. Ha mi fejlődünk, ugyan­ ezt nem várhatjuk el magától értetődően a szüléinktől is. Noha a személyiségfejlődés egy életen át tart - a szülők már nehezebben változnak (főként, ha erre nincs is szándékuk). Számítsunk nehézségekre, konfliktusokra, és készüljünk fel, hogy fájdalmas (vagy kényelmetlen következményekkel járó) döntéseket is meg kell hoznunk. Mint egy műtét: fájdal­ mas, de néha elkerülhetetlen a gyógyulás érdekében.

1

A szereptolvaj szülő, avagy a SZÜLŐSÍTŐ

Bemászom az ágyba Malachy és az ikrek mellé. Anyura nézek, a konyhaasztalnál ül, cigarettázik, előtte a teája, és sír. Szeret­ nék felkelni, és megmondani neki, hogy nem sokára felnőtt leszek, ott fogok dolgozni, ahol az a nagy kapu van, és minden péntek este hazahozom a tojásra, pirításra és lekvárra való pénzt, és akkor megint énekelheti: Belátja bárki, a csókod mért szomjazom.1 F ran k M cC ourt

A szülők válása után Zolit és testvérét az édesanyjuk nevelte. A válás körüli zűrzavaros, veszekedésekkel teli, ellenséges hangu­ latban Zoli gyakran átélte, ahogy édesanyja sírva húzza magához őket. „Csak ti szerettek engem!" - zokogta ilyenkor az asszony, és a kisfiú nem tudott mit tenni, csak fájó szívvel simogatta a haját. Zoli ekkor már iskolás, harmadikos volt, és természetesnek érezte, sőt büszke volt rá, hogy ő hozza el kisebb testvérét az óvodából, segít édesanyjának a bevásárlásnál, a takarításban, elviszi a csek­ keket a postára. Hamarosan az ő feladata lett az is, hogy megreg77

geliztesse és óvodába vigye öccsét, sőt, ötödikes korában már orvoshoz is ő ment vele, és figyelt arra is, hogy beadja a gyógysze­ rét. „Megértette", hogy nem mehet el az iskolai kirándulásra, hiszen nem lenne senki, aki aznap „rendezné a kicsit". Nyolcadik­ ban az motiválta a pályaválasztását, hogy minél előbb keresethez jusson, amivel támogatni tudja a családot. Életükben szinte naponta megismétlődött valamilyen apró feladat kapcsán, sőt az érzelmi problémák, elbizonytalanodások idején is, hogy Zoli apjuk helyett „társaként" támogatta édes­ anyját és kisebb testvérét. így lassacskán meg is tanulta, hogy csak akkor szerethető, ha saját szükségleteit háttérbe szorítva segíti a többieket. Felnőttként ma is minden délután beugrik az édesanyjához, meghallgatja gondjait, és nem érti, miért „puffog", méltatlankodik emiatt a felesége. A legutóbbi nagy veszekedés akkor tört ki, amikor Zoli a közös megtakarításaikból a ma már huszonéves öccsét támogatta, hogy jogosítványt szerezhessen. Amikor párja szóvá tette ezt, Zoli megdöbbent: miért nem érti a nő, hogy milyen fontos számára a családja, és hogy rajta kívül senkire sem számíthatnak?

Mi jellemzi a szülősítő szülőt? Minden gyerek személyiségfejlődésének fontos eleme, hogy részt vesz a családi munkamegosztásban, megtanulja a családtagokról való gondoskodást. Ez a gondoskodó szerep akkor válik károssá, amikor a gyerek túlterhelődik a feladatokkal, és miattuk már nem élheti saját gyermeki életét. Ezzel átfordul a megszokott rend, hiszen a szülő feladata és felelőssége lenne, hogy gyermekére időt, figyelmet fordítson, és az életkorának megfelelő érzelmi, gondozási szükségleteiről gondoskodjon. Az erre még éretlen gyermek - mint Zoli - számára rendkívül megterhelő, ha rá hárul mindez. A szülősítő szülő tudattalanul felcseréli a szerepeket, 78

azt várja, hogy gyermeke szülőként viselkedjen, és erre legtöbb esetben az érzelmileg és/vagy fizikailag legérettebb gyereket választja ki.2 Ilyenkor a gyermek átveszi saját szülője kötelessé­ geit, és gyakran életkorát jóval meghaladó feladatokat kénytelen ellátni. Előfordul - és sajnos nem csak válás esetén -, hogy ő gondos­ kodik szüleiről és testvéreiről, szükségleteiket is ő elégíti ki: főz, takarít, bevásárol, óvodába, iskolába viszi kisebb testvérét, gon­ dozza beteg családtagját stb. Egészen másról van szó, mint a gye­ rekeknek való és tőlük elvárható segítségről, mert ilyenkor a szülő áthárítja gyermekére a feladatok felelősségét is. Mivel az elvárt segítségnyújtás meghaladja a gyermek érettségét, erőteljes szoron­ gást okoz, és nem hagy időt a fontos kompetenciák megszerzésé­ nek lehetőségeire, a gyermeki játékra, a barátokra, a tanulásra, sok esetben a kellő mennyiségű és minőségű alvásra sem. A helyzetet tovább nehezíti, hogy gyakran a testvérek is érzékelik a kialakult szerepcserét, és szüleik helyett ők is szülősített testvérükben bíznak, őt terhelik a saját problémáikkal, tőle várnak segítséget, megoldásokat. A szülősített gyermek sokszor nemcsak a család­ tagok fizikai szükségleteinek kielégítésében vállal oroszlánrészt, hanem ő válik a szülő és a testvérek lelki támaszává is. Gyakori jelenség, hogy a szülők párkapcsolata érzelmileg már nem működik: intimitáshiánnyal küzdenek, vagy a kapcsolat ép­ pen felbomlóban van. Ilyenkor aztán hamar előtérbe kerül - mint párkapcsolati megmentő - a gyermek. Ha például az apa nem becsüli eléggé az anyát, akkor előfordul, hogy a lányával elégíti ki érzelmi igényeit, hozzá kezd érzelmileg erősen kötődni, már-már a lánya válik az anyjává, azaz a saját nagyanyjává. Mindez tovább rontja a szülők párkapcsolatát, és megterheli a gyermek érzelmi fejlődését, nehezíti későbbi leválását. Nemritkán az anya a párja helyett fiára néz föl férfiként, sőt apaként, imádja, isteníti őt, vele él meg mélyebb élményeket. Egy gyereknek még felnőttkorban is nehéz a párkapcsolat bírájává, „megértő társsá" vagy „terapeutává" válni, amikor az ellen­ 79

kező nemű szülője ráborítja párkapcsolati, lelki, szexuális problé­ máit - olyan ez, mintha érzelmi erőszakot követnének el rajta - , gyermekként meg különösen! Sokféle kereszteződés létezik szülő és gyermek között, és ebben a gyermek neme nem is igazán meg­ határozó. Előfordulhat, hogy egy lány válik anyja érzelmi „férjé­ vé" vagy anyjává, egy fiú apja lelki társává vagy apjává. Bárhogyan történjék is: mindig egészségtelen, ha függőleges, azaz generációkat átívelő kötődések jönnek létre, és a gyermek válik szülője társává vagy éppen szülőjévé. Ilyenkor sem gyer­ mekként, sem felnőttként nem tud önálló, saját életet élni. Az egyik szülőt elkezdi idealizálni, felértékelni, a másikat pedig ez­ zel együtt devalválni, leértékelni. Igaza van Anna Gavaldának: „Nem lehet felnőni egy házban, ahol a szülők már nem szeretik egymást. Nem lehet. Meg lehet nőni, de felnőni nem."3S valóban, a szülősített gyermek felnőttként sem képes leválni, saját párkapcsolatát háttérbe szorítva ilyenkor is szülőjét támogatja, annak véleménye, közérzete határozza meg döntéseit. Különösen nagy teher ez azoknak a gyerekeknek, akik szinte csak azért vannak, hogy szüleik kapcsolatát életben tartsák, magányosságukat enyhítsék, problémáikat megoldják helyettük. Közben paradox módon ők akadályozzák leginkább azt, hogy szü­ leik szembenézhessenek párkapcsolati hiányaikkal, és elindulhas­ sanak közös fejlődésük útján.

Milyen hatással van a szülősítő szülő gyermeke gyermekkorára? Az érzelmileg kiegyensúlyozott családok biztosítják a gondosko­ dást és az érzelmi melegséget, még akkor is, ha egy-egy családtag éppen nem képes erre folyamatosan. A gyerekek életkoruknak megfelelő feladatokat kapnak, a folyamatos ösztönzés mellett

80

ezek teljesítését a szülők mindig elismerik, dicsérik. A szülők közti kapcsolat kielégítő: kölcsönösen segítik egymást és a család többi tagját. Ha nyomós ok miatt kénytelenek szülői szerepüket átmenetileg valamelyik gyereküknek átadni, ezt nyíltan, mindig az érintett testvérekkel megbeszélve teszik. így a helyzet egyikük számára sem jelent frusztrációt, gyermekük utólagos elismeré­ sével pedig növelik önbecsülését.

Z o li

és a k is e g é r , a v a g y a g o n d o s k o d á s t e r h e

A m ár bem utatott Zoli párkapcsolatai sorra zátonyra futottak, mert nem tudta biztosítani a legalapvetőbbet: hogy társa legyen az első, a legfontosabb számára. Nehezen vált le eredeti családjá­ ról, felnőttként is őket tám ogatta anyagilag és lelkileg egyaránt. Korábban sem lehetett soha gyerek: édesanyja és testvére támasza volt, miközben mindig az az érzés gyötörte, hogy ő maga nem elég jó. Látszólag m intagyerek volt, túlteljesített, hogy szeressék, lelke mélyén azonban erős önbizalom hiány gyötörte. Kamaszkora óta több depressziós epizódot élt át, küzdött hatalm asra duzzasztott megfelelési kényszerével. Am ikor Zoli kicsi volt, a szülei m inden en ergiáját lekötötte a saját érzelm i életük, a párkapcsolatuk m egm entésére tett erő­ feszítéseik. Édesapja alkoholfüggőként nem tudott figyelni fiára, italozásai id ején agresszióját is ráterhelte: hatévesen már a kis Zoli akarta védelm ezni anyját a részegen kiabáló, néha verekedő apától. M indig feszülten figyelte a szülők viselkedését, gyakran bevonódott házastársi konfliktusaikba, am ikor bizonytalan, am­ bivalens kötődésű szülei leginkább a visszautasítás fájdalmát akar­ ták elkerülni, és ehhez gyerm eküket is felhasználták. A tartósan fennálló szülői k onfliktus azzal já rt, hogy Zoli koalícióra lépett anyjával. Édesanyja teljesen magányos volt, szorongott, függött a férjétől, fiát pedig gyakran lelki szem etesnek, igazságtevőnek, védelm ezőnek haszn álta. így a fiú n ak m ár gyerm ekkén t sem

81

voltak kapcsolatai, egyrészt, m ert édesanyjának senki sem felelt meg, másrészt pedig apját már egészen kicsiként is szégyellte m in­ denki előtt. Amikor szülei elváltak, még több felnőtti feladat hárult rá. Gye­ rekként soha nem tudta teljesen betölteni a szülői szerepet, bizony­ talan volt, ha valamit nem tudott megoldani, annak ellenére, hogy kívülről mindig határozottnak tűnt. Nem érezte, hogy bárm ire is alkalm as lenne - noha m indenki más kiváló em bernek látta őt - , m ert belül kevésnek tartotta magát. Zoli mindig idősebbnek tűnt a koránál, és édesanyja is úgy beszélt vele, m intha felnőtt lenne: neki panaszkodott, tőle várt megoldásokat. Az eg y ik ülésen így m esélt koravénségéről: „Ahogy nőttem , egyre jobban tudatában lettem annak, hogy apu iszik, és nagyon szégyelltem magam em iatt a szomszédok előtt. Kicsi voltam, m in­ denütt jó voltam, hogy nyugi legyen, de néha veszekedtem apuval, hogy ne igyon, ilyenkor kiabáltam vele. Hétévesen állandóan kutat­ tam a pia után, és kiöntöttem , ahogy anyutól láttam ... Közben az iskolában nagyon jó tanuló voltam, de ha kellett valam i, tanszer vagy bármi, sosem voltam biztos abban, hogy megkapom-e. Aztán, mikor apu elment, látszólag béke lett, de a láthatáson csak azt hall­ gattam, milyen szemét az anyám, meg hogy a félnótás nagyszüleim m eglopták őt. Fájt nagyon, mert szerettem őket, és nem akartam ezt hallgatni, de mentem apuhoz, mert féltettem az öcsém et, nem hagyhattam egyedül n ála..." Eközben Zoli boldogtalanul élt, csak az hajtotta, hogy mindig segítsen másokon, hogy így közel kerülhessen hozzájuk. A válás után még többet segített: elvégezte a házim unkát, tízórait csom a­ golt, óvodába, majd iskolába hordta testvérét; ha kellett, még a szülői értekezletre is elment a szülei helyett. Amikor egyedülálló­ ként anyja nem talált m agának m egfelelő p artn ert, fiát kezdte p artn erp ó tlék k én t k ezelni. Tőle várt m egértést, m egerősítést, gyengédséget, nőként és anyaként egyaránt. N eki panaszkodott, vele töltötte a szabadidejét, így súlyos érzelm i felelősséggel ter­ helte meg. A kis felnőttként kezelt gyermek Zoli, hogy boldoggá 82

tegye, édesanyja kívánságait teljesítette, az ő igényeit szolgálta ki - többnyire a saját rovására. így nem csoda, hogy a határozott külső ellenére gyakran volt depressziós, küzdött önmaga számára is érthetetlen, m egm agyarázhatatlan szorongásaival. Az egyik terápiás ülésén az édesanyjával való kapcsolatát hipnó­ zisban, szim bolikusan két állatn ak, elefá n tn a k és kisegérn ek képzelte. „...A z elefánt nagy, folyam atosan attól fél, hogy rálép a kisegérre. Nem tud haladni, mert csak a másikra figyel, érte ag­ gódik, rá ne lépjen, nehogy bajt csináljon. Pedig nem lát jól maga alá, nem ez az erőssége... Nem tudja a saját ú tját járn i, toporog egy helyben, nehogy bajt okozzon. Fél, hogy bajt csinál, össze­ nyomja a kisegeret. Nagyon bizonytalan, állandóan fél, lehet, hogy nagy testű, de lélekben kicsi, totyorog. És a kisegér nem segíti a tájékozódásban..."

Persze ő volt az elefánt, középkorú, jó karban lévő édesanyja pedig a kisegér. Önismereti fejlődésének hatására Zoli belátta, hogy nem ő a felelős édesanyja és testvére jóllétéért. Sikerült oldania óriá­ sira duzzadt bűntudatát, képessé vált az évtizedek óta kialakult családi szerepek felülbírálására - meg tudta határozni, mit képes és akar elvállalni, és mit nem. Kezdte felnőttnek, erősebbnek, sok dologban kompetensnek látni édesanyját, de idő kellett még ahhoz, hogy a „nagyobbnak" járó tisztelettel közelítsen hozzá, és szívből érezze, hogy „te vagy a nagy és én a kicsi". Mert mindig a gyermek a „kisebb" és a szülő a „nagyobb", egyszerűen a születési elsőbbség okán. Önismereti fejlődése ezen szakaszában már végre saját életét élte, párja válhatott az elsővé, és súlyos krízisük után kiteljesed­ hetett a kapcsolatuk. Sokat dolgozott azon, hogy ne cipelje egy életen át a korán ráosztott szerepet, amellyel nemcsak a saját, de a többiek, az anyja és a testvére fejlődését is akadályozta. A kez­ deti konfliktusok, értetlenkedések („Hová lett az én édes, segítő­ kész kisfiam?") után az anya barátokat szerzett, és érdekes módon 83

hamarosan társra lelt. Kapcsolatának részleteit fiával már nem osztotta meg, egyre kevésbé terhelte meg őt a saját életével. Azoknak a gyerekeknek, akik szinte észrevétlenül, kimondatla­ nul kerülnek szülői szerepbe és tartósan benne maradnak, szám­ talan negatív következménnyel kell szembenézniük. A kis felnőtt­ ként kezelt gyermek túlterhelődik, mert a szeretett személy jóllétét szem előtt tartva teljesít, őt szolgálja. Helyettes szülőként együtt dolgozik a szülővel, gondoskodik róla és testvéreiről. Az ilyen gyerekek koravén, felnőtt viselkedéséről mondta Carl Whitaker, a családterápia egyik úttörője: „Tudod, ha így anyáskodsz édes­ anyád felett, egyszer csak a saját nagymamáddá válsz.. ."4 A szülősített gyerek jól ismeri mások szükségleteit, de a saját­ jait nem, és ami a legnagyobb baj: nehezen szab határt saját fele­ lősségének, nem tudja beállítani a segítségnyújtás optimumát. Gyermeki énje Csipkerózsika-álmát alussza, ő pedig figyelmes, talpraesett gyermekként sokkal többet tesz, mint amennyi a része volna: átveszi a védő, segítő, sőt az ellenőrző szülői feladatokat is. Koraéretté válik, mert a szülőnek erős társra, felettesre van szük­ sége, hiszen azt az érzést, hogy biztonságban lehet szülei mellett, maga sem kapta meg. A szülősített gyermek egész életében azt tapasztalja, hogy csak akkor szeretik, ha másokat támogat, miközben önmagáért nehe­ zen tesz, saját igényeit szinte meg sem tudja fogalmazni. Neki bárki kiöntheti a szívét, mindenkit meghallgat, szolgál, hiszen nincs tapasztalata arról, hogy önmagáért is szerethető. Mivel a szülői feladatok meghaladják a képességeit, sokszor él át kudar­ cot, érez bűntudatot. Önmagát hibáztatja, ami csökkenti önbizal­ mát, örök bizonytalanná teszi őt. Mivel, mint minden gyerek, ő is igényli szülei elismerését, ennek kivívásáért önként vállal egyre több feladatot, felelősséget. Mivel az ő érzelmi vagy fizikai igé­ nyeit elhanyagolják, gyakran neheztel szüleire. Kamaszkorában depressziós, és emiatt még nehezebben alakít ki barátságokat, szerelmi kapcsolatokat kortársaival. Kamaszként az a legnehe­ zebb számára, hogy szülője az egyik pillanatban felnőttként kezeli 84

(tehát saját nagyszülőjévé válik, amikor a szülőről gondoskodik), aztán hirtelen újra gyerekként tekint rá. A nagycsaládokban a legidősebb gyerek kerül gyakorta szülő­ sített szerepbe, különösen a legnagyobb lány. Ritkábban a fiata­ labb gyerekek is átvehetik a szülősített szerepet, leginkább akkor, ha a nagyobbak már elköltöztek otthonról. Az is előfordul, hogy a szülősített testvér az elköltözése után is továbbviszi szerepét, sőt a többiek ezt el is várják tőle: erős nyomásgyakorlással, ismétlő­ dő segítségkéréssel, veszekedésekkel kényszerítik, hogy benne maradjon.

Milyen hatással van a szülősítő szülő gyermeke felnőttkorára? A szülősítő szülők gyerekei általában úgy tekintenek magukra, mint akik már felnőttek, így rendelkeznek azokkal a képességek­ kel, amelyek a felnőtt feladatainak ellátásához, az érett felelősségvállaláshoz szükségesek. Úgy érzik, nemcsak képesek másokat gondozni, de ez a kötelességük is. Családjuk is úgy látja őket, mint akiknél mindez természetes, és ennek megfelelően viszonyulnak hozzájuk. A másokról való gondoskodás mélyen beépül a szemé­ lyiségükbe, identitásuk alapja lesz, és amennyiben a gyerek kis szülőként határozza meg önmagát, ez akár egész életére a jellem­ zőjévé válhat. Egy páciensem egyszer így fogalmazott magáról: „Én egy Teréz anya vagyok, aki mindig másoknak segít, másokról gondoskodik. Nem tehetek róla, ez a sorsom." Ez önmagában még nem lenne baj, csakhogy a szülősített gyerekeknél mindehhez egész életükben óriási bűntudat, túlzott felelősségérzet társul.

85

Mi jellem zi a szülősítő szülő gyerm ekét a munkában? Az ilyen emberek a munkahelyükön is igen szorgalmasak, ezért egyre több munkát bíznak rájuk. Szolgálatkészségük szembetűnő: kérés nélkül szolgálnak mindenkit, sokszor választanak segítő pályát, így legitimálhatják gondoskodó attitűdjüket. Munkatár­ saiknak erejükön felül segítenek, a munkahelyi feladatok átvál­ lalásától a legjobb orvos megtalálásán át a süteményreceptig min­ denben lehet rájuk számítani, így általában kedvelik őket. Mivel gyermekként azt tapasztalták, hogy akkor szerették őket, ha má­ sokat támogattak, ez a természetes számukra. Nekik mindenki kiöntheti a szívét, mindenkit meghallgatnak, kiszolgálnak, hiszen nincs tapasztalatuk arról, hogy önmagukért is szerethetők. Eközben önmagukért nehezen tesznek, saját igényeiket szinte meg sem tudják fogalmazni. Mivel rendre háttérbe szorítják ön­ magukat, egyszer csak túlterhelődnek, elérkeznek az összeomlás határára. Ez különböző lelki tünetekben, kimerültségben jelent­ kezik. Talán dühösek is ilyenkor a környezetükre, hogy megter­ heli őket, de nem teszik szóvá, és nem állnak ki önmagukért. Nem tudnak segítséget kérni, sőt elfogadni sem.

C

in k o s t á r s é s k e d v e s n ö v é r , a v a g y a z ö r ö k s e g ít ő

M ónika munkahelye üdvöskéje volt. M indenkinek jó szívvel segí­ tett, erőn felül gondoskodott m unkatársai jóllétéről, m axim álisan elvégzett kötelező feladatai m ellett sütit sütött, kávét főzött, lel­ kesen szervezte a munkaidőn kívüli közös programokat, a szülési szabadságon lévő kollégák és babáik látogatásától a n yu gdíjas­ búcsúztatóig bármit. Az utóbbi időben gyakran érezte magát fáradt­ nak, de nem mutatta. Majd egy nap rosszul lett a m unkahelyén: a kim erülés tünetei jelentkeztek nála, amit persze környezetéből mindaddig senki nem észlelt.

86

M ónika a legidősebb gyermek volt egy három gyerekes család­ ban. Szülei sokat dolgoztak, így ő gondoskodott kisebb testvérei­ ről: akkor játszhatott, ha közben felügyelt testvéreire is. A nyári szüneteket már tízévesen végigfőzte, m iközben szintén a kicsikre vigyázott. Édesanyja „gyenge", érzékeny terem tés volt, mégis ke­ vés érzelmet mutatott gyermekei felé. Az édesapja jobban kifejezte érzelm eit, de közben túlságosan szigorú, és néha agresszív is volt. A terápia során M ónika sok gyerm ekkori élm énye felszínre került: ahogy állandóan vizslatta hazaérkező apját, attól rettegve, hogy mikor lesz veszekedés. Ilyenkor ő védte meg anyját és kisebb testvéreit apja dühétől, majd másnap ő békítgette szüleit. M ind­ kettő neki panaszkodott a másikra, vele osztotta meg titkait. Ami­ kor tízéves volt, apja szerelmes lett, és párhuzamos légyottjainak szervezésében a kicsi M ónikát tette cinkostársává: magával vitte, alibiként használta. Ham arosan elköltözött tőlük, a kislányt pedig sokáig bűntudat gyötörte: önmagát hibáztatta emiatt. Anyja súlyos depressziója idején M ónika gondoskodott két kistestvéréről, sőt anyjáról is. És m iközben m indenkit ellátott, önmagát teljesen el­ hanyagolta. Nem is ism erte saját szükségleteit, csak kötelességeit, amelyeket édesanyja elismerése nélkül is teljesített. Az évek múlva visszatérő apát - elfojtott haragja ellenére - szeretettel fogadta. Terápiája során erővel törtek elő belőle gyerm ekkori em lékei. „... Sötét van, apám elment, nincs humor, nincs vidámság, csak szo­ morúság... Anyámat látom, olyan, m int a halott, nem tud beszélni, nem tudom felkelteni. Rázom, kétségbeesetten rázom, de nem éb­ red fel, nem mozdul, sápadt. Félek, reszketek (a valóságban is resz­ ket), az én hibám ? Nem tudom, félek, nem tudok segíteni, csak rázom és zokogok, könyörgök, nyissa ki a szemét. De nem nyitja... (Nagyon sír.) Hozzá akarok bújni, akarom, hogy szeressen, de nem mozdul, nem néz rám ..." (Felnőttként odament kicsi önmagához, hogy megadja neki, amire vágyik: megöleli, megnyugtatja a felnőtt M ónika a kicsit, hogy az anyukája meg fo g gyógyulni, de a kicsi még mindig nagyon fél. Végül közösen mentőt hívnak...)

87

A hipnózisból visszatérve valam elyest megnyugodott, de még mindig nagyon sírt (most nem kétségbeesetten, inkább dühödten): „Tízéves voltam, és egyedül ezzel a teherrel... Borzasztó! Hogyan tehették ezt ezzel a kicsi gyerekkel?! Anyu egy időben többször mondta, hogy megöli magát, és én mindig attól féltem, hogy meg is teszi. És egyszer meg is tette, vagyis megkísérelte, de m egúszta... A képben most tisztán láttam a kicsi testvéreimet is, ahogy dermedten állnak, némán, megszeppenve. M indig rosszalkodtak, de most ők is le voltak fagyva. Féltek. Rettenetes! Nem is gondoltam, hogy ez még mindig ennyire fáj! Ő rülten fáj!" Aztán M ónika elmondta, hogy csak m ostanában jö tt rá, hogy éd esanyja pici korától feln ő ttk én t kezelte, abban a hiszem ben, hogy neki nincs szüksége szeretetre, bátorításra, elism erésre. Egy idő után már azt is tisztán látta, ő igényli leginkább, hogy másoknak szükségük legyen rá. Terápiája során külön-külön édesanyjának és édesapjának is elmondta, m ennyire bántja, hogy gyerm ekként sok m indenből kimaradt. Együtt sírtak, őszintén m egölelték egy­ m ást - életükben talán először. H am arosan m egváltozott a kap­ csolata szüleivel és testvéreivel. Már nem csak róluk szólt az élete, többet foglalkozott párjával és saját gyermekeivel.

Mónika sok mindent megmozgatott bennem terápiás kapcso­ latunk során: előzékeny és készséges volt, gondoskodni akart rólam is: ha köhögtem, mézet és gyógyszert hozott, felhívta figyelmemet a terápiás órák közti pihenés fontosságára. Mielőtt belépett a váróból, megkérdezte: „Nem szeretne egy kicsit pihen­ ni?" Ezekről is mindig beszéltünk, amitől tovább fejlődött. Hálás vagyok neki azért is, mert közös munkánk során sokat tanultam önmagámról: magam is újra dolgoztam rég eltemetett érzéseim­ mel. Gyermekkoromban én is kicsit szülősített voltam, gyakran vigyáztam kisebb testvéreimre, végeztem felnőtti feladatokat, és a szüleim válása után egy ideig én is anyukám anyukája lettem.

A segítő foglalkozásúak gyermekkorukban sok esetben töltenek be bizonyos mértékben szülői szerepeket, és ez is hozzájárul ah­ hoz, hogy alkalmassá válnak a gondozásra, segítésre. Vigyázniuk kell, mert hajlamosak a túlsegítésre: előfordulhat például, hogy túlzott felelősséget vállalnak páciensük családjáért. Ha viszont megtalálják a segítés határait, akkor korábbi, de már feldolgozott (átdolgozott) szülősítettségüknek köszönhetően fokozott érzé­ kenységgel tudnak ráhangolódni a családi folyamatokra.

Mi jellem zi a szülősítő szülő gyerm ekének párkapcsolatát? A szülősített gyerek felnőttként sokszor olyan partnert választ, aki kissé még gyerek, azaz komoly gondoskodásra, támogatásra vá­ gyik. Ez a párkapcsolat csupán addig működőképes, amíg a szünet nélkül gondoskodó partner be nem nyújtja a számlát, és végre be nem látja, hogy neki is szüksége van törődésre. Az eddig gondos­ kodáshoz szokott, gyakran társfüggő partner ettől hamar dühössé válhat, és megpróbálhatja visszanyomni társát az eredeti szere­ pébe. A viszony akkor lehet sikeres, ha a gyermekként szülősített fél bizonytalansága miatt úgy érzi: a másiknak szüksége van rá. Az ilyen típusú kapcsolatok tartósan akkor maradhatnak fenn, ha aztán a saját gyerekükre ruházzák a szülői szerepet. Az sem ritka, hogy a szülősített gyerek felnőtt párkapcsolatában alárendelődik, túlzottan alkalmazkodik, így szolgálja a párja igé­ nyeit. Vagy túl korán belemegy a tartós kapcsolatba, vagy éppen kerüli azt, hogy önmaga lehessen. A gyerekkorból hozott állandó­ sult bűntudattal éli kapcsolatait, mert mindig azt érzi, ő sohasem elég jó. Előfordul, hogy gyermek akar lenni kapcsolataiban, pár­ jától a gyermekkorból hozott érzelmi hiányainak pótlását várja. Mindeközben képtelen leválni a szülőjéről, mert apja, anyja lesz az ő „gyereke". Ezért nehezen viszi saját felnőtt szerepeit, előfordul,

89

hogy elhanyagolja jelenlegi párját, kapcsolatait, mert nem látott példát azok ideális ápolására. A felnőttkori stressz és a gyermekkori családi kapcsolatok viszonyát vizsgáló kutatások szerint az erős apa-lánya szövetség - amikor az apa a lányától vár érzelmi melegséget egy hideg házas­ ságban - gyakran vezet később depresszióhoz, alacsony önérté­ keléshez, míg az anya-lánya szövetség következménye felnőttkori szorongás lehet.5 Az olyan problémás házasságokban, amelyek­ ben az anya és az apa a gyermektől várt támogatást és melegséget, illetve azt, hogy foglaljon állást valamelyikük mellett, a gyerekek hibás stratégiát alkalmaznak, hogy megváltoztathassák vagy enyhíthessék a szüleik konfliktusai miatti érzéseiket. A szülői vi­ tákba cinkosként vagy közvetítőként bevont gyerekek egyrészt „pozitív" szerepet kapnak, másrészt viszont rájuk irányul a másik szülő dühe is, miközben mindkét szülő szorongásszintje csök­ ken. Az ilyen gyerekek azt tanulják meg, hogy a nézeteltéréseket mások bevonásával, és nem közvetlenül kell megoldani, inti­ mitásigényüket pedig manipulációval érik el, vagy kikényszerí­ tik másokból. Felnőttkori kapcsolataikban nemigen boldogulnak az intimitással, és párkapcsolataikban nehezen állítják be az auto­ nómia-intimitás egyensúlyt.

Mi jellem zi a szülősítő szülő gyerm ekét szülőként? Szerepcsere-vizsgálatok6és sok-sok gyakorlati tapasztalat szerint a szülősítő szülői viselkedés, a szülő és gyermeke közti szerep­ csere is több generáción keresztül él. A kutatók nemenként kü­ lönböző mintázatokat mutattak ki. Azt találták, hogy a gyermek­ korukban anyjukkal szerepcserében lévő nők anyaként aztán saját lányaikkal voltak szerepcserében, míg a gyermekkoruk­ ban anyjukkal szerepcserében lévő férfiak esetében apaként nem ők maguk teremtettek hasonló helyzetet, hanem feleségeik a fiaikkal. 90

A szülői kérdőíves adatgyűjtés már a gyermekek születése előtt megkezdődött, majd a gyerekek 3,12 és 24 hónapos korában vizsgálták a szülő-gyermek interakciókat. Utánkövetésre is sor került a gyerekek 60 és 70 hónapos korában, amely egyértelműen kimutatta, hogy a szerepcserés viselkedés stabilan fennmarad. Kisgyerekkorban, amikor a gyerek esetleg még beszélni sem tud, az anya nem szóban osztja meg vele a problémáit (mint a nagyobbakkal), hanem gesztusaival, viselkedésével tereli a gyereket a „szülő­ vé válás útjára". Ha az anya sírt, szomorú volt, és stressz-szintjét a gyerek is érzékelte, a gyerek maga is stresszes lett. Az anya, hogy vigasztalja önmagát, magához szorította a gyereket akkor is, ha az, mondjuk, inkább játszani ment volna. Ezzel megterhel­ te, nem mellesleg pedig leválási törekvéseit is akadályozta. A kez­ deményezett kontaktus hatására az anya megnyugodott, stresszszintje csökkent. A gyerek stressz-szintje szintén csökkent amiatt, hogy az anya nyugodttá vált, így a helyzetből azt tanulta meg, hogy a stressz csökkentésének az a módja, ha úgy viselkedik, ahogy azt anyja akarja. így válik kicsi felnőtté. Es ez a viselkedését irányító mély érzés fennmaradhat egész életében. A kutatók szerint a szülősítés generációkon keresztüli átadásá­ nak az az oka, hogy az utódok a hibás kötődési munkamodelleket veszik át. A lányaikkal szerepcserében élő anyák sajátos kötődési programot generálnak a lányokban. A lányok hajlamosak a gondos­ kodó viselkedésre, így túlgondoskodóak lesznek, belefolynak szü­ leik életébe, nem képesek tartani a kapcsolati határokat, és saját lányaikkal is szerepcserés viselkedést valósítanak meg. A szerep­ cserés anyák fiai pedig tudattalanul anyjukhoz hasonló feleséget választanak, így a feleségük is ezt a viselkedést valósítja majd meg a saját fiaival. Miért éppen velük? Mert a fiúkra gyermekként úgy hat a szülősítő anya, hogy elkerülővé válnak. Később fele­ ségükkel hidegek, távolságtartóak lesznek, nem biztosítják azt az intimitást, érzelmi közelséget, amire a nő vágyik. Ezt az igényt az anya a fiával elégíti ki, annál is inkább, mert saját anyjától már mintát is látott a hibás kötődésre. 91

A szülősítés nem csupán anya-gyermek vagy apa-gyermek problematika, hanem családi ügy: az egész család hibás működé­ sét jelzi. így, szülősítés vagy szerepcsere esetében, a szülői párkapcsolat minőségét szükséges javítani. A szülőpárt abban kell támogatni, hogy hozott rossz kötődési modelljük ellenére har­ monikus kapcsolatuk legyen, akkor van esélyük megszakítani a transzgenerációs átadások folyamatát.

Hogyan fejleszthetjük szülői viselkedésünket szülősítő szülőként? Mindannyiunk életében adódhat olyan élethelyzet, amikor át­ menetileg szükségünk van gyerekeink segítségére. Ez normális. Egy gyermek csak akkor vesz fel tartósan szülői szerepeket, ha erős érzelmi vagy gondozási hiányok jelentkeznek a családban, és a rendszert ő szeretné megváltoztatni. Ilyen alaphelyzet lehet, ha a szülő beteg, szerfüggő, vagy erős bizonytalansága miatt a gyermekhez fordul gondozásért. Házassági konfliktusok esetén vagy válás során a gyermek válhat partnerhelyettesítővé. Elő­ fordulhat, hogy erre szükség is van, mint a segítség nélkül élő sokgyermekes vagy egyszülős családokban. A több generáción át hozott minták szerint azok a szülők várják el - tudattalanul - a gyerekeiktől, hogy gondoskodjanak róluk, akikre gyerekként ugyanezt a terhet rótták. Azok a szülők, akiket gyermekkorukban elhanyagoltak, úgy érzik, a szüleik az adósaik maradtak, és most a gyerekeiktől várják a számla rendezését.7 Ugyanakkor sok szülő számára olyan fájdalmas volt a gyermek­ kori szülősítő helyzet, hogy megfogadták, ők az ellenkező mó­ don fognak viselkedni. Ezért rendkívül gondoskodók a gyerme­ keikkel, és gyakran borostyán szülővé válnak. Ezt a folyamatot nevezzük korrektiv családi forgatókönyvnek. A családterápiás folya­ matban az ilyen szülők szembesülnek azzal, hogy a gyakorlatban 92

az ő gyerekeik is erőteljesen próbálnak gondoskodni róluk, és ezt a folyamatot akaratlanul ők maguk indukálják, mivel tudattalanul mégis azonosultak saját szüleik viselkedésével. Tekintsük át a szülősítő szülő tulajdonságlistáját, hogy segítsé­ günkre legyen a gyerekünket fejlesztő viselkedésünk erősítésé­ ben, és változtathassunk az őt hátráltató megnyilvánulásainkon. A jellemzők számbavétele lehetőséget teremt egy rövid önvizsgá­ latra is.

A szülősítő szülő jellem zői Tudattalanul felcseréli a szerepeket: elvárja, hogy gyermeke mintegy az ő szülőjeként viselkedjen, vagyis kielégítse az ő (érzelmi és gondozási) szükségleteit. Gyermekére annak életkorát, erejét, képességeit meghaladó fizikai, lelki feladatokat, kötelezettségeket ró. Túl sok segít­ séget vár tőle a család életvitelének biztosításában, a testvé­ rek gondozásában, a családtagokkal való kapcsolattartásban. Párkapcsolati problémák esetén a gyermeket „társpótlék­ ként" használja, vele beszéli meg érzéseit, gondjait, párja helyett hozzá kötődik érzelmileg. Párkapcsolati krízisek esetén a gyermeket a szövetséges vagy a döntőbíró szerepébe kényszeríti. Megterheli információk­ kal, tőle vár véleményt, segítséget. Nem adja meg a gyermek fejlődésének elengedhetetlen fel­ tételét: a megfelelő biztonságot, kiszámíthatóságot. « Nem bátorítja gyermekét, nem segíti problémái megoldásá­ ban, sőt nem ad megbecsülést, elismerést, valamint kellő út­ mutatást sem. Nem tölti be szülői szerepét. - Tudattalanul ellopja gyermeke gyermekkorát, koravénné teszi őt. Nem hagyja játszani, gyermeki élményeket szerezni, helyette saját problémáival, feladataival, felnőtti felelősséggel terheli meg. 93

M it tegyünk, ha észleljük önm agunkon a szülősítő szülő jegyeit? > Biztosítsuk gyermekünk számára a gondoskodást és az érzel­ mi melegséget, még akkor is, ha változás áll be életünkben: az egyik szülő beteg lesz, vagy válás miatt nincs jelen. Beszél­ jünk nyíltan a gyerekkel a megváltozott körülményekről, az új helyzetről, az új munkamegosztásról: például, ha többször kell besegítenie otthon. Eközben folyamatosan tudatosítsuk benne, hogy a változás ellenére a felnőtté a felelősség, a nehe­ zebb feladatok a mi szülői kompetenciáink. Biztosítsuk, hogy lehetőleg gyermekünk válassza meg fel­ adatait, dönthessen vállalásairól, mihez lenne leginkább kedve. Feladatvégzés közben mindig dicsérjük, ismerjük el teljesítményét, erőfeszítéseit, így folyamatosan növelhetjük önbecsülését, önbizalmát. Figyeljünk arra, hogy gyermekünk gyerek maradhasson: tanuljon, játsszon, nevessen. Támogassuk, ösztönözzük, és hagyjunk neki elég időt arra, hogy barátaival, kortársaival is élje az életét. « Ha szülői szerepünket szükséges átmenetileg átadni vala­ melyik gyermekünknek, azt nyíltan, a testvérek jelenlété­ ben tegyük. Például mondjuk el mindkét gyereknek, hogy „holnap a bátyád hoz haza az iskolából, mindent úgy tegyél, ahogy szoktuk!" így az átruházott gondozói működést mind­ két gyermeknek könnyebb elfogadnia. Utólag ismerjük el az átmeneti szülői feladatokat ellátó gyereket, így nem válik koravén, „kis felnőtté", hanem büszke lehet rá, hogy szülei kérésére képes ellátni bizonyos felnőtti feladatokat. Ezzel nö­ veljük az önbecsülését. * Akkor is mutassuk ki szeretetünket, ha gyermekünk nem teljesít egy-egy rábízott feladatot. * Soha ne keltsünk benne bűntudatot! Biztosítsuk arról, hogy egyedül is jól boldogulunk. 94

« Nyújtsunk biztonságot! Soha ne fenyegessük az elvesztés lehetőségével (ne mondjuk, ne éreztessük: „elmegyek, itt hagylak benneteket...", „nem bírom tovább, jobb lenne, ha meghalnék én is.. „megölöm magam..."). i Ne a gyerekkel osszuk meg érzelmi problémáinkat, hanem a felnőttek között keressünk erre megfelelő hallgatóságot. Ha van társunk, keressük a módját egymás kölcsönös támoga­ tásának, a gyermek bevonása nélkül. « Ne tegyük gyermekünket mediátori, békefenntartói vagy rendőri szerepekbe intenzív párkapcsolati konfliktusaink idején sem, mert az nagyon megterheli őt. A praktikus gon­ doskodási feladatok (bevásárlás, főzés, kistestvér öltöztetése) könnyebbek a gyerekeknek, mint érzelmi gondoskodást nyújtani, megnyugtatni a szülőt vagy helyreállítani a családi békét.

Hogyan élhetünk felnőttként boldogabb életet, ha szüléink szülősítő szülők? » Ismerjük fel a problémát, küzdjünk tudatosan az örök szol­ gálat ellen. A felismerés döntő jelentőségű, mert csak az ellen tudunk tenni, ami tudatosult. - Dolgozzunk azon, hogy az eredeti családunkban hosszú ideje fennálló szülősített kapcsolatokból kilépjünk. Fontos ez önmagunk miatt, de azért is, hogy megelőzzük a minta tudattalan átadását a következő generációknak. Érdemes végigtekintenünk eredeti családunk traumatikus esemé­ nyeit, problémás helyzeteit, és megvizsgálnunk, hogy azok­ ban az időszakokban ki gondoskodott kiről. Hogyan alakult a szülősítés felmenőink életében? « Gondoljuk át, mire van igazán szükségünk kapcsolatainkban, párkapcsolatunkban, és azt megkapjuk-e. Fontos, hogy ért95

sük meg a saját motivációinkat, gondolkozzunk el, hogy miért is van szükségünk az örök gondoskodó szerepére. Vizsgáljuk meg a következő kérdéseket: Lehet, hogy így nagyobb bizton­ ságban érzem magam? Vagy a saját maximalizmusom hajt? így érzem magam erősnek? Esetleg a saját kisebbrendűségi érzéseimet kompenzálom? Egy előző, kudarcos kapcsolato­ mat akarom jóvátenni? Vagy a gyerekkori mintát utánzóm? Ismerjük meg gyermekkori szorongásainkat, nehézségeinket. Beszélgessünk barátainkkal, párunkkal a szüléinkkel kap­ csolatos szorongásainkról, így elfogadóbbá, együttérzőbbé válhatunk gyermeki önmagunkkal és szüléinkkel szemben is. Fogadjuk el, hogy gyermekként - a szülők iránti lojalitás vagy félelem miatt - ezt nem tudtuk megtenni. Mások iránti felelősségvállalás helyett forduljunk nagyobb felelősséggel és szeretettel önmagunk felé. Pótoljuk az abból adódó érzelmi hiányainkat, hogy túl korán kellett felnőnünk. Ismerjük meg saját szükségleteinket, vágyainkat, minél gyak­ rabban tegyük azt, amit szeretnénk: pihenjünk, élvezzük az életet bűntudat nélkül. Töltsünk sok időt párunkkal, jelenle­ gi családunkkal! Végezzük el a Szeretetcseppek című fejezet kapcsolódó gyakorlatát, válaszoljuk meg a három életkérdést! (Milyen céljaim vannak az életben? Hogyan szeretném el­ tölteni a következő öt évet? Hogyan élnék, ha tudnám, hogy mához hat hónapra belém csap egy villám?) Figyeljük meg a kapcsolatainkban (beleértve a szüléinkhez fűződő viszonyunkat is), hogy ki hogyan gondoskodik a má­ sikról, mennyire van jelen ebben valamiféle egyensúly. Ez­ után beszéljük meg a társunkkal, hogy neki mire van szük­ sége ebben a kapcsolatban. Próbáljuk meg összehangolni az igényeinket. Ha vannak gyerekeink, beszéljünk velük arról, hogy törek­ szünk minél kevesebb segítséget várni tőlük, ellentétben az­ zal, amit saját szülőnk annak idején elvárt tőlünk.

96

Változtassunk attitűdjeinken, szokásainkon. Ne csináljunk meg semmit mások helyett. (Például ne szedjük össze párunk széthajigált ruháit, ne fizessük be helyette a gyorshajtási bün­ tetéseit.) Gyakoroljuk a nemet mondást a Szeretetcseppek című fejezetben szereplő „Mondjunk nemet!" gyakorlat segít­ ségével. Tanuljunk meg kérni és elfogadni. Naponta kérjünk környe­ zetünktől egy-egy szívességet, és élvezzük, hogy most a mi igényeink fontosak mások számára. Segítsünk szüléinknek megtanulni, hogyan támogathatnák egymást felnőtt gyermekük bevonása nélkül. Ha a szüléink betegek, informálódjunk arról, milyen segítség indokolt: mi az, amit képesek egyedül megcsinálni, s mi az, ami nem várható el. Ne vállaljunk mindenért felelősséget, osszuk meg a feladatokat testvéreinkkel, rokonainkkal. Figyeljük meg, megy-e a változás önerőből. Ha nem, akkor kérjünk segítséget. Már a változtatás szándékának megfogal­ mazása is pozitív változásokat indíthat be, annak ellenére, hogy sokan úgy gondolják, egy olyan kapcsolaton, amelyben évekig így éltek emberek, már nem nagyon lehet alakítani. Ez nem így van. Minden kapcsolat megújítható, bár tény, hogy minél inkább rögzültek a viselkedésmódok, annál nehezebb a változtatás. Azonban sosem késő! Önerőből is lehet változ­ ni és változtatni, de ha már nagyon meggyökeresedett a hely­ zet, akkor érdemes szakember segítségét igénybe venni.

97

A túlkövetelő szülő, avagy az IDOMÁR

Az arcom egy hazug térkép volt, amit apa kedvéért rajzoltam, hogy elégedett legyen velem, mert neki csak a tökéletes volt elég jó. Egy hazugság, ami anyát is megnyugtatta, mert így könnyebb volt elhinnie, hogy én boldog leszek, ha ő nem is.1 J u s t in a C h e n H e a d l e y

Az ötéves Ági nagy igyekezettel próbált egyedül felöltözni az óvodában: kidugott nyelvvel, élvezettel „dolgozott". Komótosan gombolgatta pulcsiját, míg édesanyja türelmetlenül rá nem szólt: „Induljunk már! Jaj, de ügyetlen vagy!" Majd kislánya „ügyetlen­ kedéseit" megelégelve dühösen, kapkodva ráadta a ruháit. Köz­ ben félhangosan megjegyezte: „Ennyi idősen én már... Neked is rég egyedül kellene öltöznöd, az óvodában is sokan tudnak, csak te nem! Nézd ott Klárikát!" Miközben hazafelé indultak, az anya még egy darabig dühös volt, aztán hamar elfelejtette az apró jele­ netet, és talán Ági is. Az ilyen epizódok azonban szinte naponta ismétlődtek az életükben: a kislány az édesanyja szerint soha nem

101

volt elég ügyes vagy elég gyors, amitől az anyuka egyszerre inge­ rült lett. Ha viszont egy-egy feladatot mégis sikerült a maximalis­ ta elvárásoknak megfelelően megoldania, az anyuka ragyogott, talán még dicséretet és szeretgetést is adott, a szokásos dorgálás pedig végre elmaradt. így Ági lassacskán megtanulta, hogy csak akkor szeretik, ha mindig, mindent tökéletesen teljesít, legyen bármilyen magasan is a léc. Ágiból aztán nagyon figyelmes felnőtt lett. Igyekezett kitalál­ ni a körülötte élők gondolatait: vélt vagy valós elvárásaikat, kéré­ seiket nagy erőbedobással teljesítette. Ha nem járt sikerrel, erős bűntudat és szorongás gyötörte, önmagát szidalmazta. Előzékeny­ ségével sokan visszaéltek: munkatársai pluszmunkát sóztak rá, tőle várták a nehezebb vagy „nemszeretem" feladatok megoldását, ő pedig mindennek maradéktalanul eleget tett. Egyedül vezette a háztartást, hogy a párját ne terhelje, és a szüleit is gyakran hívta, hogy megkérdezze, miben segíthet. O tartotta a kapcsolatot az egész családdal és a barátokkal. Mostanra elege lett. Belefáradt, hogy mindenki őt „használja", tőle várja a megoldást. De hiába szeretne változtatni, továbbra is igent mond minden kérésre, még a ki nem mondottakra is. Bár tudatosan nem képes megfogalmazni, mélyen azt érzi, mások kívánságát a lehető leghamarabb és a legtökéletesebben teljesítenie kell, különben magára marad. Szülei viselkedése miatt, kislányként, azt a képet alakította ki saját magáról, hogy: „Nem vagyok elég ügyes, nem vagyok elég jó, így nem vagyok szerethető." Hiszen egy kisgyerek soha nem kérdőjelezi meg a szülők állításait, a felé közvetített érzéseit: szá­ mára a szülő minden rezdülése szent és sérthetetlen. Ági gyakran önmagát hibáztatta szülei problémáiért is, és úgy vélte, saját visel­ kedésének megváltoztatásával megoldhatja őket: „Ha jó leszek, nem lesznek dühösek. Miattam veszekednek, én vagyok a hibás, ha szomorúak..." Ahogy nőtt, lassan kialakította magában azt a viselkedésformát, amely helyzete érzelmi feldolgozását a legjobban segítette. Igye­ 102

kezett előzékenyen viselkedni és mindig a maximumot nyújtani, mert így tudott a legkevesebb lelki sérüléssel alkalmazkodni a szülői elvárásokhoz, és ezáltal biztosítani a tőlük vágyott sze­ retetet és elfogadást. A túlzott alkalmazkodás beépült a szemé­ lyiségébe, s felnőttkorában nemritkán tévútra vitte viselkedését és döntéseit. A gyerekkorban kialakult mély meggyőződése vált későbbi önértékelése alapjává: „Ügyesnek és előzékenynek kell lennem, hogy elfogadjanak." Hiába teljesíti ma már nehezen ezt a belső „parancsot", megmagyarázhatatlan módon mégsem tud szabadulni tőle. Naponta megfogadja, hogy végre lazábban veszi majd a feladatait, megtanul nemet mondani, többet pihen és törő­ dik magával - de aztán továbbra is száz százalékon teljesít, elfogad minden feladatot, sőt gyakran maga ajánlja fel szolgálatait. Környezetét rendszeresen félreérti: a könnyen elutasítható, méltánytalan kérést azonnal teljesítendő elvárásnak, az ellenvéle­ ményt bántó kritikának éli meg. Maga sem érti, miért, és ettől még jobban szenved: egyre jobban leértékeli önmagát. Lelkében folyamatosan visszhangzik: „Mindig a maximumon kell teljesí­ tenem, mindenben meg kell felelnem, különben nem érek sem­ mit, nem vagyok szerethető!"

Mi jellemzi az idomár szülőt? Az idomár szülő - a többi típushoz hasonlóan - jót akar gyerme­ kének, ám kevéssé képes arra, hogy a gyerek valós igényeihez alkalmazkodva, az ő fejlődési tempóját követve adjon feladato­ kat, jelöljön ki célokat és nyújtson elismerést a teljesítményekért. A gyermek természetesen teljesít, a legtöbb esetben remekül: jó jegyeket hoz az iskolából, sikeresen szerepel a zeneiskolai vizs­ gán. Nem látszik meg rajta (és a világért sem mondaná ki), hogy fárasztja a heti négy-öt edzés és nyelvóra, s úgy tűnik, belátja, hogy mindez csak az ő érdekét szolgálja. 103

A rokonok és ismerősök irigylik a szülőt, hogy ilyen okos, en­ gedelmes és szorgalmas gyereke van, aki, lám, megérti, mi min­ dent tesznek érte a szülei, és láthatóan hálás is ezért. Közelebbről szemlélve őket azonban az a kényelmetlen érzés fogja el az em­ bert, mintha egy cirkuszi mutatványt látna, amelyben az idomár sűrű hajlongások közepette, büszkén zsebeli be a tapsot állatkája produkciója után. A közönség tapsol, hiszen nem látja a számot megelőző ostorpattogtatást, csak azt, hogy a kis állat milyen öröm­ mel fogadja el a műsor végén a jutalomfalatot és a fejlapogatást (ami a jó teljesítményért - de csakis azért - kijár). Örömét látva már-már elhisszük, hogy ő maga is élvezte az előadást. Ági édesanyja (és szerencsétlenségére édesapja is) valódi ido­ már típusú szülő, akinek egész életében erős igénye volt arra, hogy teljesítsen. Szigorúan nevelték: ha szülei akarata ellen tett, nem úgy teljesített, ahogy várták, akkor súlyosan büntették. Min­ dig is azt érezte, hogy ha kevesebbet dolgozik, akkor kevésbé ér­ tékes. Az embereket kizárólag teljesítményük alapján ítéli meg, ahogy önmagát is csak akkor látja megbecsülésre érdemesnek, ha valami hasznosat csinál - és a környezetét is e meggyőződésének megfelelően szervezi, irányítja. Rengeteget dolgozik, amire mindig talál racionális magyaráza­ tot: „több pénzre van szükség", „leépítések vannak, most hajta­ nom kell", „beteg a kollégám, most kettő helyett dolgozom", és ő szervezi az egész család életét—természetesen önként. Katasztrófa­ ként éli meg, ha az események nem úgy alakulnak, ahogyan re­ mélte, vagy ha valamihez nem ért eléggé. Örökké hajt, nyaralás közben sem tud kikapcsolni: ha nem visz magával munkát, akkor állandó késztetést érez arra, hogy minden műemléket, apró, jelen­ téktelen zugot megnézzen, minden hegyet megmásszon. Nem érti, sőt lustának tartja a többieket, ha ők csak napozni, fürdeni, játszani szeretnének. Életéből hiányzik a spontaneitás (gyakran a szeretkezést is „agy­ ból" műveli), nem különösebben kreatív. Önmaga elfogadásának krité­ riumai nagyon szigorúak, és másokkal szemben is maximalista. Nehe­ 104

zen fogadja el, ha valaki tökéletlen, különösen, ha gyermekét érzi annak. Úgy gondolja, hogy minden problémára van megoldás: szégyent érez, ha valamit nem old meg tökéletesen. Saját gyen­ geségeivel nem tud mit kezdeni, és felfedni sem hajlandó őket, mert az is szégyenletes lenne számára. Mindenben a legjobb akar lenni, és ezt várja gyermekétől is. Elkeseredik, ha hibát követ el, és gyermekét is dühösen dorgálja ilyen helyzetekben. Maximális teljesítményeket elváró versenypályává alakítja saját és gyermeke életét, de a sikereknek sem tud felhőtlenül örülni, mert mindig erősebb a félel­ me, hogy ha legközelebb kudarcot vall, akkor elveszítheti a legfontosabbat: a szeretet, az elfogadás oly fontos érzéseit.

Milyen hatással van az Idomár szülő gyermeke gyermekkorára? Az idomár szülő meggyőződése, hogy mindent kézben kell tarta­ nia, még gyermeke gondolatait is állandóan kontrollálnia kell, így csemetéje hamar alárendelődővé válik. Miközben szervezi, irá­ nyítja gyereke életét, feltétel nélküli elfogadást nem nagyon nyújt számára, így a gyermek is állandóan elégedetlen önmagával. Már csecsemőjével is szigorú napirendet tart: lelkiismerete­ sen gondoskodik a biztonságot adó ritmusról és állandóságról, amitől gyermeke testileg egészségesen tud fejlődni. A kicsi tipegőt visszafogja: amint veszélyes helyzetet észlel, védi, óvja, egyben a határok, szabályok elsajátítására ösztönzi, ami kedvező a gyer­ mek fejlődése szempontjából. Az irányítás azonban nem ér véget itt, később is alaposan megszervezi és ellenőrzi a gyermek életét: a kemény napirendben már óvodáskortól különórák sora kap he­ lyet. Elveihez görcsösen ragaszkodik: „Előbb a tanulás, azután a játék!", azt az üzenetet közvetítve, hogy a teljesítmény helyett nem lehet „értelmetlen" játékra fecsérelni a drága időt. Mindezzel visszaveti gyermeke spontaneitását, kreativitását. A gyerekével 105

kapcsolatos valamennyi feladatot teljesítményként éli meg, és tőle is folyamatosan a maximumot követeli. Nagyon fontos szó a szótárában a „kell", vagyis mindent úgy kell csinálni, ahogy azt ő elvárja. Gyerekei általában jól teljesítenek, de a legjobb eredménnyel sem elégedett, mert nem elég a legjobb: csak a tökéletes a kielégítő. Szomorú lesz, ha a gyerek négyest kap, ilyenkor gyermeke érzé­ sei helyett azt firtatja: „Kié lett az osztályban ötös?" - ahogy an­ nak idején az ő szülei is. Mindezzel tudattalanul elégedetlenséget fejez ki, gyermeke pedig elutasításként éli meg viselkedését. Azért szenved tőle, ha iskolás gyereke nem az elvárt eredményeket hoz­ za, mert úgy érzi, hogy szülőként nem a saját követelményeinek megfelelően teljesít. Gyakran él megfélemlítéssel: „Ha ezt nem teszed, akkor...", és érzelmi zsarolással: „Ha szeretsz, akkor megteszed." Az idomár szülő nem válogat az eszközökben: csak az számít, hogy gyerme­ ke lemondjon vágyairól, akaratáról, szükségleteiről, ha azok nem egyeznek az ő szülői elveivel. Rejtett üzenete: mindig a kötelesség, az éppen soron következő feladat az első, és csak ezért jár elfogadás és szeretet. A családban uralkodó konkrét szabályokat illetően nehezen tűr ellentmondást: gyermeke életkora vagy képességei sem jelen­ tenek felmentést alóluk. A szabályok általában biztonságot adnak, a gyerek önbizalmára pedig jó hatással lehet, ha be tudja tartani őket, vagy nagyobb korában részt vehet a kialakításukban. Mind­ ez azonban csak akkor igaz, ha a szabályok a gyerek életkorának megfelelőek, a szülők rugalmasan alkalmazzák őket, és kisebbek esetén a két szülő, nagyobbaknál a szülő és a gyerek egymással egyetértésben alkotja meg az előírásokat. Az idomár szülő ezzel szemben szinte teljesíthetetlen elvárásokat támaszt, a „tökéletesen kell" követelményét közvetíti, így folyamatosan elégedetlen gyer­ mekével, s így egy idő után gyermeke is önmagával. Nem ritka, hogy az így nevelt gyerekeknél a túlzott teljesítmény­ elvárások miatt elhatalmasodó szorongások kamaszkorban pánik, 106

evészavar, alvászavar, súlyos menstruációs zavarok formájában fejeződnek ki. Az idomár szülők ilyenkor sok esetben azzal vigasz­ talják magukat, hogy a gyerek saját magát hajtja: ők már nem követelik tőle a kiválóságot, biztosan így született. Több kutatás vizsgálta, veleszületett-e a teljesítménykényszer és a perfekcionizmus, vagy a szülő-gyerek kapcsolatban, a nevelés­ sel alakul ki?2 Eredményeik szerint a tökéletességre törekvés létre­ jöttében a környezeti hatásoknak rendkívül jelentős szerepük van még akkor is, ha annak hajlama feltehetően biológiai meghatá­ rozottságú. Vagyis nem mindenki egyformán fogékony rá, így az idomár szülők gyerekei sem egyforma mértékben mutatják ezt a tulajdonságot. A kutatók szerint a perfekcionizmus legfőbb jellemzői: a hibák miatti túlzott aggodalmaskodás, a magas személyes elvárások, a szinte teljesíthetetlen szülői követelmények és a folytonos szülői kritika. Mindezek megtörik a felnövekvő gyermek önbizalmát, súlyos önértékelési problémákat okozhatnak, amelyek pedig a ki­ számíthatóság iránti igényt erősítik fel. Az ilyen gyerek nehezen viseli a bizonytalanságot, a spontán történéseket, de még a lazítást is, és túlkontrolláltsággal („rend a lelke mindennek"), tökéletes teljesítményekkel kompenzál. A modern korra jellemző teljesítményorientáltság kifejezet­ ten kedvez a túlteljesítésnek, és remek hivatkozási alap az ido­ már szülőnek. Ma már óvodáskorban összehasonlítgatják a gye­ rekeket. A látható teljesítmény szerint ítélik meg őket: ki hány verset és éneket tud, milyen szépen rajzol, hogyan bánik az olló­ val, milyen jól teljesít a képességfejlesztő feladatlapokon. Mind­ ezeket iskoláskorban az érdemjegyekkel mérhető eredmény váltja fel. Észszerű teljesítményelvárásokra természetesen szükség van. A gyerekek - a felnőttekhez hasonlóan - a teljesítményük nyo­ mán tapasztalják meg a megelégedettség, a büszkeség és az ön­ igazolás érzéseit. Bizonyos mértékig érthető is az idomár szülő viselkedése, hiszen a legjobbat akarja gyermekének: be kell jutnia 107

a legkitűnőbb iskolába, hogy majd jó szakmát tanulhasson, meg­ felelő munkahelye legyen és egzisztenciát tudjon teremteni. De azzal, hogy már kora gyermekkorban a kiváló - lehetőleg a többie­ kénél jobb, sőt felnőttmércével tökéletes - teljesítményre irányuló nyomást gyakorol, megnehezíti a gyerek számára saját képessé­ geinek felfedezését és fejlesztését. Az idomár szülő gyermeke tehát nem teljesíthet saját fejlődési ütemének megfelelően, csak a szülő elvárásai szerint. Nem enged­ heti, és egy idő után nem is engedi meg magának a szabadidőt, sosem eresztheti ki a gőzt, nem élvezheti a soha vissza nem térő gyermekkort. A felnőttek visszajelzésének megfelelően a túlzott követelmé­ nyek miatt szorongóvá vált gyermek hiába teljesít kiválóan, a má­ sokkal való összehasonlításban mindig rosszabbnak tartja majd magát, így erős félelem épül ki benne a túlzott követelménytől és a kudarctól.

Milyen hatással van az Idomár szülő gyermeke felnőttkorára? A szorongató érzés aztán felnőttkorába is elkíséri, és teljesítmény­ szorongás, pályakezdési nehézségek, munkahelyi és párkapcso­ lati problémák formájában jelentkezik. Ismert tény, hogy az emberek könnyebben nyúlnak különböző pótszerekhez - alko­ holhoz, illegális drogokhoz, gyógyszerekhez -, ha szoronganak, túlterheltek vagy kudarc éri őket, mert így - ha rövid időre is, de - csillapítani tudják a fenyegető megterhelés okozta félelmeket, szorongásokat. Az idomár szülők gyermekei előtt felnőttként jellemzően két út áll: vagy követik a túlteljesítő mintát, vagy tudatosan/tudattalanul elutasítják azt, mert gyermekkori negatív élményeik, rögzült szo­ rongásaik miatt félnek a teljesítményektől. 108

Az első csoportba tartozók az ismert mintát követik, és kímélet­ lenül hajszolják magukat. Ők is azt mondják, „kell a pénz" - épít­ kezésre, autóra, nyaralásra - , de mögöttes motivációjuk valójában az, hogy elnyerjék szüleik elégedettségét. Olyan, mintha felnőttként is állandóan figyelné őket valaki, hogy minősítse munkájukat, és folyamatosan azt suttogná a fülükbe: „Még nem elég jó!" Sosem elégedettek, mert állandósult az az érzésük, hogy jobban is el tud­ ták volna végezni feladataikat. A legkisebb hiba is erős szorongást kelt bennük. Gyakorta maguk is parancsolgatóvá, ellentmondást nem tűrővé válnak. Társként, szülőként nem nagyon tudnak lazí­ tani: semmittevésnek élnek meg minden olyan tevékenységet, amely nem hoz kézzelfogható hasznot. Bűntudatuk van, ha nem tesznek épp valami „nagyon értékeset". A másik csoportba tartozókban olyan erős félelem alakult ki a teljesítményekkel kapcsolatban, hogy egy életen át csak halogat­ nak. A halogatás is a perfekcionizmus és a kudarctól való félelem elegyének következménye: állandóan úgy érzik: „Ha úgysem tu­ dom tökéletesen, akkor inkább nem is teszem." A halogatás azon­ ban csak fokozza a szorongást, amire további időhúzással, majd - amikor az elvégzetlen teendők miatt összecsapnak a hullámok a fejük felett - totális bénultsággal reagálnak. Kerülik a konflik­ tust, kitérnek minden véleményütköztetés elől: inkább passzívan őrlődnek, önmagukat marcangolják.

Mi jellem zi az idom ár szülő gyerm ekét a m unkában? Minden ember nagy teljesítményekre, kimagasló eredményekre törekszik. Mindaddig ez a természetes, amíg ki nem terjed az élet egészére. A perfekcionizmus pozitív oldala az ambíció, a kiváló­ ság egészséges vágya. A kiválóság és a tökéletesség között azon­ ban nagy a különbség. A „kiváló" élvezi, amit csinál, eközben nő az önbizalma, büszke magára és arra, amiben fejlődött a feladatvégzés által. A „tökéletességre törekvő" viszont munka közben rosszul érzi magát, mert 109

szorong („nem végzek időre", „már megint elfelejtettem valamit", „úgysem lesz jó a főnökömnek"), leértékeli önmagát („nem értek hozzá eléggé", „a kollégák biztos jobban tudják"), és mindig talál hibát abban, amit csinál. Mindez aztán olyan testileg-lelkileg meg­ terhelő ördögi kört indít be, amelyben tovább erősödnek a negatív elemek: a hibák miatti aggodalmaskodás, az elvárásoknak való meg nem felelés élménye, a várható kritikák előrevetítése („bele fognak kötni", „nem lesz jó neki így") és a szorongás miattuk, vala­ mint az egyre súlyosabb önértékelési problémák.

Tökéletlen

tökéletesség

Sándor 36 évesen szinte álland óan dolgozott, m indig a teljesít­ ményt helyezte saját szükségletei elé, mindent alárendelt a szakmai sikernek. Pánikrohamai lettek, alvászavarral küzdött, a m agánéle­ te szinte m egszűnt, de a m u nkahelyi kapcsolatai is felületesek voltak: az elmagányosodás réme fenyegette. Tisztában volt vele, hogy az életm ódja okozza a tüneteit: egyre nagyobb elvárásokkal kellett szem benéznie, erőn felül teljesített, állandó készenlétben élt: telefonon, online, éjjel-nappal, de még hétvégén is elérhető volt a rendszeres napi 12-14 óra munka mellett. Jól látta saját helyzetét: „A legnagyobb bajom, hogy mindig, m in­ denben a maximumra törekszem, környezetemtől is ezt várom, de kevés megbízható ember van körülöttem . így sok m indent nekem kell m egcsinálnom , ha azt akarom , hogy jól sikerüljön. Nehezen tudom megosztani a feladatokat mással." Azt viszont kezdetben nem látta be, honnan ered ez a maximalizmus, és a mások munkája iránti bizalmatlanság. Azt sem észlelte, hogy sikerélm ényeit saját eléged etlensége ölte m eg, m iközben a kudarcokat nehezen viselte, a stresszhelyzeteket rosszul kezelte, és egyre kevésbé tudott ö rülni bárm inek. H atározottan érezte, hogy mind feszültebb, idegesebb, gyakran fáradt, kialvatlan, mégis minden feladatot tökéletesen akart teljesíteni. A belső parancsa így

110

szólt: „Eleget kell tennem mások vélt vagy valós elvárásainak, ha azt akarom, hogy szeressenek." Nagyon félt a jövőtől, attól, hogy ham arosan őt is eléri a töké­ letesség paradoxonja: minél jobban törekszik a tökéletesre, annál gyatrább lesz a teljesítménye, mert nem tudja tartani a határidőket, nehezen enged el bárm it, még ötször átnézi, átgondolja, átírja, mi­ vel nem érzi elég jón ak. De talán még jobban félt attól, m i m in ­ denre derülhet fény terápiája során: talán elillan a tökéletesség illúziója. El sem tudta képzelni akkor, hogy bátorsága, fejlődése elnyeri méltó jutalm át, amit így fogalm azott meg közös m unkánk végén: „Talán m ár képes vagyok a tökéletlenségben m egtalálni a tökéletességet."

Hosszú út vezetett idáig, mivel Sándor viselkedésének jelentős része tudattalan volt. Önismereti fejlődése során sok gyermek­ kori negatív élménye vált átdolgozhatóvá, ami segítségére volt viselkedésének megértésében, majd megváltoztatásában. Édes­ apja, aki maga is maximalista volt, sokat szidta, mert a fiú más iránt érdeklődött, mint amit ő elképzelt számára. Focistát akart nevelni belőle: edzésekre, meccsekre cipelte, és annak ellenére is ezt az utat erőltette, hogy Sándor nem bizonyult tehetségesnek. Kudarc esetén megszégyenítette mások előtt, indulatosan kiabált vele: „Mit csinálsz, te idióta?!" A zenében elért sikerei viszont nem érdekelték: „Ilyen hülyeségre kár időt pocsékolni, majd te is buzi leszel!" A kis Sanyi a szavakat nem értette, de apja hangjából kiérezte az elégedetlenséget, és azt is, hogy zenei eredményeivel nem szerez neki örömet. A tanulásban szülei csak a hibáit - a fekete pontokat - nyugtáz­ ták, a sok-sok piros pontot természetesnek vették. Pedig a fiú erőn felül tanult, hogy boldoggá tegye őket, büszkék legyenek rá. Ma már elfogadja, hogy szülei a legjobbat akarták neki, csak közben nem vették észre, milyen sebeket ejtettek a lelkén.

111

A tökéletességre törekvés észrevétlenül épült be a személyisé­ gébe, és ez komolyan megnehezítette felnőtt életét. Egyetemis­ taként örök kétségek gyötörték, egy sikertelen vizsga után félbe is hagyta a tanulmányait: nem ment el utóvizsgázni, mert úgy érezte, még mindig nem tud eleget. Jóval kevesebbet bulizott, mint a többiek: képtelen volt lazítani. Újra és újra a gyerekkorban tanult mintát ismételte, kíméletlenül hajszolta magát. Amikor dolgozni kezdett, mindent megtett, hogy elnyerje kör­ nyezete elismerését. Magas elvárásokat állított maga elé, ezért állandóan azt érezte, jobban is végezhetné a feladatait - ritkán élte meg az elégedettség örömét. Nehezen váltott egyik feladatról a másikra, rosszul viselte, ha felborult a bevált rutin: már az is kiborította, ha új asztalt vagy számítógépet kapott. Ragaszkodott a megszokott rendhez, mert így érezte magát biztonságban. Mint annak idején a szülei, ő is csak az apró hibákat vette ész­ re a legjobb munkájában is. Az elért eredmények helyett ezekre fókuszált, és a legkisebb baki is erős szorongást váltott ki belőle. Saját balfogásait mindig nagyobbnak észlelte, mint a többiekét, és szégyenkezett miattuk. Kollégáitól, főnökétől sosem kért segítsé­ get, mert abban saját elégtelenségének bizonyítékát látta volna. Feladatait kimerítő precizitással végezte, de mindig arra koncent­ rált, nehogy mellényúljon: tetteit a kudarc elkerülése vezérelte. így képtelen volt élvezni a munkát: flow-élmény helyett a szo­ rongás uralta napjait. Általában negatívan gondolkodott önma­ gáról, és miközben erősen vágyott a külső megerősítésre, a di­ cséreteket képtelen volt a helyükön kezelni. Kollégái elismerő szavaira csak legyintett: „Oh! Nem nagy dolog!" Nagy projek­ tek, nehezebb feladatok idején képtelen volt elengedni magát, és csak sodródni az árral: ha nagy ritkán sörözni ment a kollégáival, akkor is azon gondolkodott, mit kell elvégeznie másnap. Észszerűtlen, önsanyargató viselkedését a gyerekkori séma irányította: „A maximumot kell nyújtanom, hogy szeressenek. Hasznosnak és kiválónak kell lennem, hogy értékeljenek. Ha sikertelen vagyok a munkámban, akkor sikertelen ember vagyok, és nincs értelme 112

az életemnek." És miközben hihetetlen erőbedobással dolgozott, igazi felelősséget sosem vállalt: nem mert saját értékrendje sze­ rint megnyilvánulni, inkább környezete valós vagy vélt elvárásai­ nak rendelte alá magát. Nem vette észre, hogy nem saját, hanem mások céljait valósította meg. A terápia előrehaladtával hatékonyabbá vált: munkájában arra törekedett, hogy el tudja fogadni a szerinte „elég jó" teljesítménye­ ket, megtanulta priorizálni a feladatait. Rendszeresen felülvizs­ gálta kudarcnak ítélt helyzeteit: valóban reális-e a kudarcélménye, vagy csak ő éli meg annak. A sikereit kezdte jobban értékelni, lehetőség szerint kollégáival meg is ünnepelte őket. Nehezebb időszakokban korábbi sikereinek felidézésével növelte büszke­ ségét, és alkalmazta az elsajátított stresszkezelési technikákat: a relaxációt, a kreatív vizualizációt, a negatív gondolatok átírását. Rendszeresen sportolt, és figyelt arra, hogy mindig nyugodtan, egyenletesen lélegezzen.

M i je lle m z i az idom ár szülő gyerm ekének párkap csolatát? Az idomár szülők gyermeke párkapcsolatában - mélyebb ön­ ismeret híján - továbbviheti a teljesítménykényszeres viselkedésmodellt. Gyakorta párkapcsolatára is teljesítmények sorozata­ ként tekint. Képtelen lazítani: sokat dolgozik és keveset él, és alapvetően kissé merevnek tűnik. A különbségek csatározásai » Az idomár szülő jól idomított gyer­ meke tudattalan, rejtett vágyaitól vezérelve nemritkán éppen saját ellentétébe, egy lazább, kevésbé teljesítményorientált emberbe lesz halálosan szerelmes. Majd évek múltán „semmirevalónak" tartja hajdan istenként imádott társát. Párkapcsolatában rendsze­ res konfliktusforrás, hogy a rendet mindennél - a kapcsolatnál is - fontosabbnak tekinti. Állandóan dolgozik, még a szabadnap­ ig

jain is, vagy folyamatosan programokat szervez, miközben lazább társa szíve szerint „csak" pihenne, olvasgatna, beszélgetne. Párja kíméletlen hajcsárnak látja, aki soha nem hagyja nyugton. Min­ den ilyen konfliktushelyzet a gyerekkorban elfojtott indulatokat korbácsolja fel, mivel ilyenkor mindketten a különbségekre fóku­ szálnak: az zavarja őket a másikban, amit maguk soha nem tud­ nak (nem mernek) megtenni. Mintha egy görbe tükörben néze­ getnék magukat. Békésebb a helyzet, kevesebb az összetűzés, ha mindketten ha­ sonló elvek szerint nevelkedtek, mindketten kellően perfekcionisták. Csakhogy a béke ára az, hogy esélyük sincs a fejlődésre: nagy egyetértésben szinte lazítás nélkül dolgozzák végig az életüket. Mindent azért csinálnak, mert „kell", semmiképpen sem azért, mert az „jó". Sokkal inkább ésszel, mint szívvel élnek, és gyerme­ keiket következetesen ilyen életre szocializálják. Különböző karakterek között is létrejöhet azonban viszonylagos béke. Ha a felek képesek észrevenni egymás értékeit, és eltanulni ezeket egymástól, akkor mindketten fejlődnek. Máskülönben a konfliktus súlyos házastársi válságokhoz vezethet, amikor a tel­ jesítő fél állandó fáradtságával, a másik bűntudatára bazírozva akarja őt önmagához hasonlóvá tenni. Holott valamikor pon­ tosan abba lett szerelmes, amiben választott társa különbözött tőle: a lazaságba, a vidámságba, abba, hogy tud élni. Az ilyen párok nehezen veszik észre, hogy a problémájuk eredője, hogy különböző személyiségű szülő nevelte őket, más mintákat, meg­ küzdési módokat hoztak magukkal a kapcsolatba. Eközben mind­ kettőjükben ott él a mérhetetlen vágy, hogy „a másik fogadjon el, szeressen úgy, ahogy vagyok", mert talán éppen ez hiányzott mindkettőjük szülő-gyerek kapcsolatából.

114

„R

end a lelke m in d e n n e k "

Péter és párja, Zsuzsa sokat veszekedtek, pedig, m int mondták, nagyon szeretik egymást. A családi veszekedések fő forrása az volt, hogy Péter munka után szeretett volna ellazulni, nyugodtan olvas­ gatni egy órát. Zsuzsa pedig hazaérkezés után azonnal nekilátott a házim unkának, és Péternek is osztotta a feladatokat. Ezeket Péter hol végrehajtotta - kedvetlenül, néha félhangos m éltatlankodás kíséretében - , hol ellenállt: duzzogott, morgott, veszekedést pro­ vokált. M egőrjítette, hogy a rend m indennél fontosabb Zsuzsa számára, hogy folyton takarít, és em iatt nem jut idő közös élm é­ nyekre, m eghitt pillanatokra. „A lakásunkra ki lehetne akasztani a táblát: REND A LELKE M INDENNEK" - mondta feldúltan. Zsuzsa szülei messze laktak tőlük, ezért mindig több napra jö t­ tek látogatóba. Ha pedig ott voltak, az még több veszekedéssel járt, mert már nemcsak Zsuzsa kötött bele Péter m inden mozdulatába - m iért oda ült le, ahova, m iért abban a ruhában, am iben, m iért oda tette a tán yért... - , hanem már az anyósa is. Anya és a lánya együttesen fordultak ellene, am inek általában az lett a vége, hogy a férfi sértődötten elviharzott.

Péter és Zsuzsa gyorsan megértette: a veszekedések forrása az, hogy egyikük sem nőtt fel igazán. A felnőtt önérvényesítés he­ lyett gyermeki viselkedéssel reagáltak egymásra, és a másik hibáztatása állt problémáik megoldásának útjában. Péter anyósa idomár típus (és a lányából is az lett), ezenfelül pedig anyai bűn­ tudatát kompenzálta azzal, hogy a ritka találkozások alkalmá­ val a lánya szükségleteit igyekezett kielégíteni: segített a házi­ munkában, mondván, úgyis olyan sokat dolgozik. Egyben saját fontosságát is hangsúlyozta azáltal, hogy mindent megszervezett és kézben tartott. Péter pedig utat engedett gyermeki szorongá­ sainak, a „nem vagyok elég jó" megfellebbezhetetlen ítéletének, és saját agressziója elől passzívan elmenekült, ahogy gyerekkorá­ ban tette, és teszi mindig a Zsuzsával való kapcsolatban is. Noha 115

zavarta, hogy felesége és anyósa gyerekként kezelik, gyerekes viselkedésével éppen az igazukat bizonyította. Hosszabb önismereti út után, gyermekkori sérelmeik feldolgo­ zásával, képessé váltak arra, hogy legyőzzék negatív érzései­ ket, gyermekkorukból jól ismert szorongásaikat, és felnőttként egyetlen mondattal átvegyék otthon a vezetést. Jelen esetben ezt Péter intézte az anyósához: „Örülök, hogy szereted a lányodat, segítesz neki és széppé akarod tenni az otthonunkat, de kérlek, tartsd tiszteletben az én igényeimet is!" Zsuzsa pedig - kissé függetlenedve az anyai mintától - ma már jó szívvel emlékezik arra, hogy legjobban Péter könnyedsége, életszeretete vonzotta, amikor megismerkedtek. Ma újra értékként tud tekinteni ezekre a tulajdonságaira. Az irányítás zsákutcái * Az idomár szülő akkor válik különösen frusztrálttá, ha képtelen szülői feladatának precíz teljesítésére, mert gyermeke nehezen kezelhető, nyugtalan (például nem könynyű elaltatni). Pedig az ilyen szülőt éppen a kevésbé „tökéletes" gyermek segíthetné a fejlődésben, hiszen általa lehetőséget kap, hogy megtanulja szeretettel elfogadni a tökéletlent. Jellemző rá továbbá, hogy anyagi gondjai, rossz munkahelyi kilátásai vagy egyéb, a mindennapjait akadályozó tényezők miatti feszültségét a szerettein, köztük a gyereken vezeti le: dühös, kiabál, bántja. Fel­ éledő bűntudatát aztán „szeretgetéssel" kompenzálja. Ambivalens viselkedésével sokat árt a gyermeknek, mert azt erősíti benne, hogy tegyen bármit, úgysem tud megfelelni. Ha gyermeke később, felnőttként, ezzel az érzéssel megy bele egy párkapcsolatba, társa átmeneti kedvetlenségét, gondterheltsé­ gét könnyen úgy értelmezheti, hogy vele elégedetlen: azaz ismét nem tud megfelelni. Gyakran értelmezi félre környezete reakcióit, a szeretett személyek érzelmeit: állandóan önmagára vonatkoz­ tatja őket. Emiatt a párkapcsolatában ritkán él át elégedettséget, akár önmagával, akár párjával kapcsolatosan.

116

A SÁ R K Á N YA N YA FO G SÁ G ÁBA N

Alma 36 éves, sikeres üzletasszony, három gyerm ek édesanyja. Párkapcsolati problém ákkal k eresett m eg, am elyeket egyedül akart m egoldani: m int életében m indent, ezt is végrehajtandó fel­ adatként fogta fel. Férje, egy ügyes kisiparos, az utóbbi időben ita­ lozni kezdett, napközben is. Ez rendkívül zavarta Almát, a válást fontolgatta, m iközben még erősen vágyott házassága m egm enté­ sére is. Házasságukat egy saját kis lakásban kezdték, Alma évekig ott­ hon volt a gyerekekkel: elmondásuk szerint boldogok voltak. Károly egyedül soha nem ivott, csak néha, mértékkel egy-egy társas össze­ jövetelen. M ajd, ahogy gyarapodott a család, hazaköltöztek Alma nyugdíjas szüleinek családi házába, amire felhúztak még egy eme­ letet, Károlynak pedig építettek egy m űhelyt az udvarban. Almával végül párterápia mellett döntöttünk, mivel először ket­ tőjük egyéni és párkapcsolati fejlődési elakadásait, valam int az őket körülvevő családi hatások felism erését és kezelését akartuk m egsegíteni. (Később egyénileg is dolgoztak önm agukon, Alma velem , párja egy kollégám m al.) P árteráp iáju k során kiderült, hogy Alma egész nap dolgozott, egyre magasabbra lépett a szak­ mai ranglétrán. Édesanyja ezalatt egész nap K árolyt instruálta, ellenőrizte, hogy dolgozik-e, elmondta, mi a teendője a gyerekek­ kel, amikor pedig Alma hazaérkezett, rázúdította, m ennyire elé­ gedetlen K árollyal. A férfi szerint anyósa olyan volt, m int egy sárkány. Alma és Károly gyorsan belátták, hogy Alma édesanyja lánya családját is idom árként irányította - helytelenül. Alma szintén idomárként bánt Károllyal, amikor anyja szavai hatására esténként elégedetlenkedett vele, és beosztotta az idejét, rengeteg feladatot bízott rá, arra hivatkozva, hogy ő egész nap dolgozik. Károly ettől egyre feszültebb lett, mind jobban szorongott. Ezek az események gyerekkori élményeit idézték: ahogy édesapja irá­ nyította, akinek, minden igyekezete ellenére, szintén soha nem tu­ dott megfelelni. Felnőttként is a begyakorolt gyermeki reakciókkal 117

reagált: dacos volt, dühöngött, lázadt, majd a konfliktusm egoldás passzív módját választva italozni kezdett. Károly édesapja alkoholista volt: ritkán ivott, de akkor egy hétig, és olyankor megalázta a fiát, kötekedett vele. Em ellett igen sokat várt el Károlytól. A sokszor teljesíthetetlen elvárások, vala­ m int az apától italosán, kontrollálatlanul kapott durva, lekicsinylő szavak, a hozzájuk tapadó félelem m el együtt, mélyen bevésődtek a leikébe, és tudattalanul akadályozták viselkedését. Noha tudato­ san már nem em lékezett a történésekre, m agatartásán, önbecsülé­ sén mély nyomot hagytak, anyósa elégedetlensége pedig csak olaj volt a tűzre. így beszélt erről: „Jó ember akarok lenni, jó társ és jó apa. Feszült vagyok, szoron­ gok, hogy valami rossz történik velünk. Nem tudok játszani a gye­ rekekkel, nyugodtan elm erülni a dolgaikban. Nem tudom megélni a pillanatot, nem tudok lazítani, és sürgetem őket is: csak a rend­ re, a feladatokra figyelek, kiabálok v elü k ... Le akarok lassulni, belső békét teremteni. Azt szeretném, ha a gyerekeim büszkék len­ nének rám, nem úgy, mint én apám ra... Amikor távol vagyok tőlük, nagyon szeretem őket, de hazam egyek, és jö n n ek a feladatok, a feszültségek, nem tudom kim utatni a szeretetem et, és szenvedek ettől, m int a kutya... Pedig nagyon-nagyon szeretem őket." Károly akkor került közelebb a megoldáshoz, amikor már nem m enekült el rossz érzései elől, hanem átélte szorongásait, és a velük járó testi érzéseket. R ájött, hogy szorongásait elsősorban nem a társa, nem is az anyósa, hanem gyerm ekkorában rögzült félelm ei okozták. Almától édesanyja mindig elvárta, hogy tökéletes legyen. Maga is sikeres em ber volt, azonban a m unkahelyi stresszt otthon ve­ zette le. Abban a hiedelem ben élt, hogy akkor lesz tökéletes szülő, ha tökéletes gyereket nevel. Ez a kis Almának túl nagy teher volt: nem kapott rá esélyt, hogy téved hessen és újra próbálkozzon, holott az em ber önbizalm a részben attól fejlőd ik, ha hibái árán m egtalálhatja a jó megoldásokat. Felnőttként is állandóan hajtott, m égsem volt elégedett, és szinte képtelen volt elengedni magát. 118

Az ebből adódó feszültségeit sokszor társára vetítette, azaz úgy élte meg, hogy ezeket ő okozza: m iatta kell feszítetten élnie. Nem volt tudatában, hogy leginkább a gyerekkorában rögzült szülői elvárások motiválták viselkedését, ezért saját magát zsákmányolta ki: em iatt merült ki, nem pedig párja vélt lustasága miatt. A legjobban az zavarta, hogy ötéves lányával sem tudott felhőt­ lenül játszani, pedig vágyott erre. „M indig valam ilyen feladatnak van elsőbbsége, belülről jön a kényszer, és nem tudom nem m egtenni, m ert bűntudatom van, ha lazítok. Sőt, rájöttem , hogy nem is tudok játszani. Ez is inkább kötelességet jelent, hiába akarom, nem tudom élvezni. Ettől állan­ dó készenlét, feszülés van a karjaim ban, a mellkasomban, mint aki mindig akcióra k ész..." Testi tünetein (kar- és m ellkasfeszülés) elindulva hipnózisban a gyerekkori udvarukat látta. „Kicsi vagyok, ötéves (mint a kislánya), nem tudom, mi van ... Anya szigorú, szigorúan néz, jó legyek! M egfeszülök, hogy meg­ feleljek, de nem megy (sír). Nem megy jobban. Anya mérges rám, lehajol, de nem jö n közelebb, csak szigorúan néz, ujjával intőén fenyeget... Távol van. Nem ölel meg (még jobban sír). Csak mondja a magáét, mondja, mondja, hogy mit kell csinálni, hogyan kell vi­ selkedni. Egyedül vagyok, egyre rém ültebben..." (A felnőtt Alma először szeretné megölelni kicsi önmagát, de nem tudja, mert ő is szigorú vele.) „Valamiért rossz volt ez a kislány! Nem érdem li meg, hogy szeressék!" - m ondja, láthatóan m érgesen. A ztán nagy nehezen mégis közelebb m egy hozzá (magától ju t erre - a terapeuta soha nem erőltetheti saját megoldási javaslatait a hipnózisban, mert azok hatásta­ lanok), felveszi, megöleli kislány önmagát. Láthatóan megnyugtatja ez az elfogadó szeretet: az, hogy képes szeretetet adni és kapni.

Alma rálátott arra is, hogy az évek alatt, tudattalanul, az édesany­ jához hasonló, teljesítményorientált, túlkövetelő, idomár szülővé vált. O is szigorú követelményrendszert alakított ki, elérhetetlen 119

célokat tűzött ki gyerekei elé. Azt várta tőlük, hogy mindent meg­ értsenek, a negatív érzéseiket fojtsák el, ne legyenek dühösek, ne hisztizzenek, „csak" teljesítsenek, azaz jól idomított kicsi felnőtt­ ként viselkedjenek. Elvárta, hogy jók legyenek, miközben nem töreke­ dett rá, hogy érzelmileg jól legyenek. Alma és Károly a terápia hatására egyre jobban értették szerepü­ ket a konfliktusaikban, és kezdték pozitívabban látni önmagu­ kat és egymást is. Megtanulták felnőttként kezelni és tisztelni szüleiket: elismerték, hogy az otthonról hozott maximalizmus segítségükre volt családi, szakmai és anyagi sikereik elérésében. A változás jót tett a kapcsolatuknak, de a legtöbbet a gyerekek profitáltak abból, hogy anyjuk oldottabbá vált, apjuk pedig a passzív feszültségoldás helyett felnőttebb megküzdési stratégiák­ kal kezdett élni. Csökkent szexuális vágyak Az idomár szülők gyerekei jellem­ zően kevéssé tudják elengedni magukat az ágyban. A túlzott szigor, a magas elvárások korlátok közé szorítják a velük szüle­ tett spontaneitást, ami nemcsak a személyiségüket teszi rugal­ matlanná, de szexuális életüket is mechanikussá, teljesítménnyé változtatja. A szenvedélyszerelem elmúltával a kötelességek kerülnek elő­ térbe. Csökken a vágy, az intimitás átélését pedig a merevség, az érzelmi megnyílás képességének hiánya akadályozza. Mivel a szülői elismerés gyerekkorukban nem volt magától értetődő, ugyanakkor mindig jól kellett viselkedni, megtanulták, hogy nem lehetnek természetesek, az ösztöneiket el kell fojtani, a másik vélt akaratának kell alárendelniük magukat. A teljesítményorientált neveltetés és az állandó leértékelés szárnyukat szegte, és meg­ fosztotta őket az ösztönös késztetések, a kreativitás, a játékosság nyújtotta örömök, így a szex élvezetének képességétől is - hiszen nem igazán lelik örömüket olyasmiben, ami nem hoz kézzelfog­ ható hasznot.

120

Az összetorlódó feladatok, a mindennapi nehézségek kifejezet­ ten háttérbe szorítják a szexuális vágyakat, a szeretkezés során való ellazulás képességét, valamint az önfeledt, kezdeményező aktivitást. Ha van is néha szexuális együttlét, az inkább tudatos döntés következménye („már régen volt"), nem pedig a másik iránti vonzódás, a felszabadult kikapcsolódás igénye motiválja. Ha ez a helyzet, érdemes játékosságot vinni a párkapcsolat min­ den területére, különösen a szexuális együttlétekbe. Játszani kell, mert a játékban ott van a spontaneitás, a kreativitás fejlődésének lehetősége, az önmagáért való tevékenység öröme - ez adja a szexualitás savát-borsát is. Variációk egy témára « Mindezek mellett az is igaz, hogy az idomár szülők gyerekei igen eltérő utakat követhetnek párkap­ csolataikban. Viszonylag gyakori, hogy a maximalista fél tudattalanul köz­ vetíti társának a tökéletességre vonatkozó elvárásait oly módon, hogy folyamatosan szabályozza, és erényei helyett jobbára a hibáira koncentrál. Párja valamennyi tévedését, hiányosságát saját kudar­ cának tekinti, miközben neveli őt, mint egy gyereket, így észrevétle­ nül szinte a szülőjévé válik. így párkapcsolat helyett egyszer csak szülő-gyerek kapcsolatban találják magukat, amit állandó elége­ detlenség és - számukra érthetetlenül - szexmentesség jellemez. Az sem ritka, hogy perfekcionista társa mellett tökéletességre törek­ vővé válik az eredetileg más természetű fél is. Ilyenkor előfordul, hogy a psziché lelki tünetekkel védekezik a változással, a ma­ gas elvárásokkal szemben, így a tökéletességre törekvő fél társa alkoholba, bármilyen szerhasználatba, depresszióba, szorongásos zavarokba menekül. Úgy érzi, párjának úgysem tud megfelelni, ezért egy idő után a passzivitás stratégiáját választja. Közben a párkapcsolat egyre több kudarcélménnyel jár, míg végül az élet­ öröm teljesen eltűnik a viszonyból, hasonlóan Alma és Károly kapcsolatának itt bemutatott szakaszához.

121

Előfordul továbbá, hogy az idomár szülő gyermeke a tökéletes­ ség igényét csak önmagára vonatkoztatja, szeretteivel szemben nin­ csenek túlzó követelményei, mert a saját magával szembeni magas elvárásai miatt nem marad ideje és energiája másokkal foglal­ kozni. Egész nap dolgozik, küzd, építi a karrierjét. Mivel komoly erőfeszítéseket tesz, hogy szerettei kritika és feltételek nélkül el­ fogadják, kifejezetten elfogadó és szeretetteljes velük - csak ön­ magával szemben képtelen erre.

Mi jellem zi az idomár szülő gyerm ekét szülőként? Sokan követik a kapott mintát, mások pedig kemény önismereti munkával meghaladják. Ha az idomár szülő gyermeke felnőttként az előbbi úton jár, akkor kíméletlenül hajtja magát és gyermekét. Állandóan teljesít, kötelességei szükségleteinél, érzelmeinél is fon­ tosabbak. Szülői teljesítményével viszont ritkán elégedett, és gya­ korta gyötri bűntudat amiatt, hogy nem tud mindent megtenni gyermekéért. Könnyen lehet, hogy maga is túlszabályozza gyere­ két, és nem tűr ellentmondást, különösen, amikor erősen fruszt­ rált, vagy éppen nem figyel tudatosan a reakcióira. Szülőként is nehezen tud lazítani, haszontalannak érzi magát, ha „csak" játszik a gyerekével. Ugyanakkor talán ez a legnagyobb fájdalma is: gyermeke lóg rajta, egy kis közös játékra vágyik, miközben neki este, fáradtan is a feladatain jár az esze, esetleg éppen e-maileket válaszol meg, és amiatt szorong, hogy soha nem ér a végére.

A BETO N BA ZÁRT KR EA TIVITÁ S

Gábor sikeres felső vezető, férj, két kicsi (egy- és hároméves) gyer­ mek édesapja. Az utóbbi időben egyre kedvetlenebb lett, fáradtsá­ ga állandósult, erősen szorongott. Gyermekeivel - akiket nagyon szeret - türelm etlenül, néha indokolatlanul agresszívan viselke­ dett, ilyenkor súlyos bűntudat gyötörte. 122

Az egyébként kiválóan kommunikáló Gábor látható szenvedése ellenére nehezen öntötte szavakba szorongásait, képileg így látta problémáját: „Egy sötét helyen vagyok, nyakig bebetonozva, abból érzem, hogy élek, hogy lélegzem , de nehezen: nem tudok rendesen, mert nyom a beton. Kint fény van és meleg, de engem szorít a beton... Nem is felnőtt vagyok, még csak nem is cselekvőkész bébi (csodál­ kozik), még meg sem születtem? De igen, és érzem , akaratom van. H aladni akarok, haladni abból, amiben vagyok. Akarom, de nem hiszem, hogy ki tudok szabadulni a betonból... (Mégis mozog, feszít, erőlködik, majd kidugja a kezét, tovább feszeget, arcán és testén valóságo­ san is látszik az erőfeszítés.) A kitartó mozgás hatására kettéválik a beton, és nagy robajjal lehull a földre, m intha csak középen lett volna összeillesztve. Én ott maradok csupaszon. Vékony karokat, lábakat látok, m int aki sokáig be volt gipszelve. Törékeny állapot ez, félek, hogy elvesztem az egyensúlyt, és visszarogyok a földre... Gyenge vagyok, nincs erőm, de kivánszorgok a napra. Elfáradtam. Lefekszem egy padra, jó itt lenni. (Élvezi a napot, amit a terapeuta érzelmi töltésre használ fel, mert az idomár szülők gyerekei kevés érzelmi elfogadást kaptak.) Egy kis nyuszi jön , kedves, leül mellém, nem tu­ dok vele mit kezd eni... sim ogatom ... egyre több az erőm, játszani kezdünk..." Éberen aztán Gábor a következőket asszociálta a képhez: „Egész életem ben azt éreztem , a kötelességeim , a kényszeres m egfelelni akarásom összenyom, mint a beton. Nem is tudom, ki vagyok valójában: az élni tudó részem még igazán meg sem szüle­ tett, m ostanában néha érzem nagyon-nagyon gyengén... A felesé­ gem is mindig azt mondja, merev vagyok, m int a beton, de a mási­ kat, a könnyedet nem ism erem , csak néha jö n elő, ha iszom egy kicsit. Persze kifelé m indig m agabiztosnak látszom, ott, ahol ész kell, ahol szabályok vannak, ahol minden kiszám ítható, ott penge vagyok... A kis nyusziról a gyerekeim jutn ak eszembe. Irigykedve nézem őket, tele vannak term észetes önbizalom m al. M agabizto­ sak, vidámak, a közös játékban önfeledt boldogság ragyog az arcu123

kon. Én pedig merev vagyok, nem tudok igazán bekapcsolódni a játéku kba, nem tudom , mi az: játszan i, teljes szívvel benne lenni. Agyban máshol vagyok m indig... Közben rettegek, hogy nem tudok jó apjuk lenni, elszúrom a gyermekeim életét... (sír) Ez iszonyat nagy felelősség (még jobban sír), és én suta vagyok. Most tanulok járn i, most tanulok élni."

Önismereti fejlődése hatására Gábor egyre reálisabban látta eddig túlidealizált gyermekkorát, a szüleit és leértékelt önmagát. Sze­ rető, de sokszor türelmetlen és maximalista szülei nagy elvárásaik­ kal egész gyermekkorát túlkontrollálták, kudarcai idején szidták, érzelmileg gyakran hagyták cserben. Ritkán voltak vele elége­ dettek, saját akaratát keményen letörték, így lelki fejlődését a szorongások irányába terelték. Mély sebeket ejtettek önbizalmán, miközben ők is, mint sokan mások, elégedetlenségükkel csak ösz­ tönözni szerették volna. A „Tökéletesen kell!" és a „Nem vagyok elég jó !" programja aztán tovább működött benne: gyermekkorában esti szorongások („Mi lesz holnap?"), majd férfiként, apaként és munkaerőként in­ dokolatlan bizonytalanságok formájában, míg meg nem tanulta az „elég jó" teljesítmény, és a természetes kudarcok elfogadását, a prioritások felállítását, teret engedve veleszületett spontanei­ tásának és kreativitásának. Ekkor Gábor már nemcsak lélegzett, hanem élni tanította gyermekeit, és közben önmagát. így talán hatékonyabb, de mindenképp szerethetőbb és szeretőbb szülővé válhatott, megakasztva a több generáción át hagyományozott, kéretlen örökségét. A kép akkor teljes, ha tudjuk: tökéletességre törekvő felnőttek más szülőtípusok gyerekeiből is lehetnek, mert a bizonytalan csa­ ládi légkör felerősíti a kiszámíthatóság, a túlkontrollálás, a töké­ letesség iránti igényt, a nehézségek miatti túlzott aggodalmas­ kodást. A kiszámíthatatlan szülői reakciók, a megalázó kritikák

124

pedig súlyos önértékelési problémákat okoznak, melyeket a gyer­ mek sokszor merev túlteljesítéssel kompenzál.

Hogyan fejleszthetjük szülői viselkedésünket idomár szülőként? Mielőtt a kérdést tételesen megválaszolnánk, tekintsük át az ido­ már szülő tulajdonságlistáját, hogy segítségünkre legyen a gyere­ künket fejlesztő viselkedésünk erősítésében, és változtathassunk az őt hátráltató megnyilvánulásainkon. A jellemzők számbavétele lehetőséget teremt egy rövid önvizsgálatra is.

Az idomár szülő jellem zői » Odafigyel gyermeke fejlődésére, teljesítményeire. Akármi­ lyen elfoglalt, körültekintően részt vesz gyermeke életében. Magas elvárásaival teljesítményszorongásokat okoz gyerme­ kének, ugyanakkor küzdésre, kitartásra neveli, teljesítmény­ re ösztönzi. Gondoskodó, szabálytartásra, teljesítményre ösztönző ma­ gatartásával, határozott fellépésével rendszerességet biz­ tosít, amit a gyermek, közösségbe kerülve, jól tud kama­ toztatni. > Következetes, ezáltal biztonságot nyújt gyermekének. Figyeli őt, szükség esetén útmutatást, irányítást, segítséget ad, bár gyakran ellentmondást nem túróén utasítja. > Kialakítja és fenntartja a kereteket, amelyeket a jól szervezett napirenddel együtt tűzön-vízen keresztül is érvényre juttat. Gyermeke így előre tudja, mikor mi következik, nem érik őt kiszámíthatatlan, kellemetlen élmények.

125

> A szabályokat állandónak tekinti, így nincs sok értelme a játszmának, hisztinek, dacnak. Rend, fegyelem és kiszámít­ hatóság uralkodik családjában, így kevesebb a fölösleges stresszhelyzet. Szeretetét akkor mutatja ki leginkább, ha gyermeke az elvárá­ sainak megfelelően teljesít. Ha ez nem sikerül, akkor elége­ detlen és elutasító. * Az erőfeszítéseket csak kiemelkedő teljesítmény esetén is­ meri el, a „mindennapi" sikereket (jó jegy, jó magaviselet) nem dicséri, hisz az a „minimum". * A bajban nehezen vigasztalja gyermekét, leginkább dorgálja, hibáztatja őt. Sokszor beszél vele indulatosan, idegesen szid­ ja, leértékeli. j Gyermeke önálló próbálkozásaival szemben türelmetlen, kü­ lönösen akkor, ha azokat az ő akarata ellenére teszi. o Probléma esetén kész megoldásokat szolgáltat: így kell, úgy kell, és nem tűr ellentmondást. Ilyenkor gyermekét számos esetben összehasonlítja másokkal, akikkel szemben alul­ marad. * Példát mutat gyermekének teljesítményből, viszont nem ta­ nítja meg lazítani, nem tud vele önfeledten tevékenykedni, játszani, képtelen élvezni az életet.

Mit tegyünk, ha észleljük önm agunkon az idom ár szülő jegyeit? » Időnként vizsgáljuk meg gyermekünkkel szembeni elvárá­ sainkat! Ha ezek magasak, és a szülői létünkből hiányzik az elfogadás is, akkor gyermekünk a valósnál rosszabbnak láthatja önmagát és teljesítményeit. Igaz ez akkor is, ha az elvárások kimondatlanok, csak mimikában, indulatteli hang­ színben, fájó kérdésekben nyilvánulnak meg. Például, ha egy négyesre csalódottan, szomorúan reagálunk, a gyere126

*

*

»

«

» »

kék leginkább ezt érzékelik, nem azt, amit verbálisán kom­ munikálunk. Figyeljük meg egy napon át a gyermekhez intézett tilalma­ kat, helyreigazításokat, és gondoljuk át, valóban szüksége­ sek-e! Nem azért zavar-e például a gyerekek hangoskodá­ sa, mert feszültek vagyunk? Nem azért kap-e gyermekünk túl kevés szabad teret, mert a mi rendképünk túl merev? Tekintsük át, hogy a határok, a szabályok a felnőttek igényei­ hez vagy a gyermek szükségleteihez igazodnak-e. Vizsgál­ juk felül a szabályok mennyiségét is: a kevés, de következe­ tesen betartott szabály ösztönző, mert tartható a gyermekek számára. Próbáljunk elfogadóbban viselkedni, azaz gyermekünk hibáit, kudarcait bátorítással fogadni („Gyakorolunk, és leg­ közelebb menni fog"). Ne követeljünk tőle az életkorának megfelelőnél többet, mert a túlzott elvárások okozta kudar­ cok erős szorongást alakítanak ki. Ha gyermekünket összehasonlítjuk más gyerekkel, ne ad­ junk negatív visszajelzést, mert az növeli bűntudatát, rontja énképét, és csak fokozza szorongását. Ilyenkor is vegyük ész­ re és emeljük ki gyermekünk előnyös tulajdonságait, képes­ ségeit. Töröljük szótárunkból a „Nézd, ő már azt is tudja!" mondatot, és főképp: ne csak látható és mérhető teljesítmé­ nye szerint ítéljük meg (osztályzatok, versenyek, díjak), ha­ nem lássuk egész személyiségét, valamennyi értékét. Aktívan vegyünk részt gyermekünk életében, biztassuk min­ den tevékenységét. Szóban is fejezzük ki, hogy bízunk ben­ ne, ismerjük el, dicsérjük erőfeszítéseit. Csodálkozzunk rá minden számára fontos apróságra: bogárra, virágra. Ne kritizáljuk a gyermeki alkotásokat még akkor sem, ha nem felelnek meg a szépségfogalmunknak. Őrizzük meg és fejlesszük gyermekünk kreativitását azzal, hogy hagyjuk őt elmélyülten játszani. Ha ösztönözzük játé­ kát, vagy együtt játszunk vele, figyeljünk arra, hogy tisztelet127

ben tartsuk gazdag fantáziáját, várjuk meg az ő kezdemé­ nyezéseit, és tanuljunk tőle. Otthonunkban legyen egy olyan hely, ahol „gyermekszerű rend" lehet. Érzelmeinket egyszerű természetességgel mutassuk meg: a felnőttek is félhetnek, lehetnek szomorúak és dühösek. Ez­ zel azt láttatjuk, hogy mi sem vagyunk tökéletes lények, mi sem tudunk mindig mindent kézben tartani. így megtanul­ ja, hogy a gyerekek nem rosszak, ha indokoltan dühösek, és nem gyávák, ha félnek - azaz, hogy szégyenérzet nélkül megmutathatja az érzelmeit. Igyekezzünk minél több helyzetben rugalmasan, spontán mó­ don viselkedni, mutassuk meg gyermekünknek: sem nekünk, sem neki nem kell mindig, minden elvárásnak megfelelni. Néha szükséges lazítanunk, és nem tragédia, ha olykor elfára­ dunk és pihenünk egy kicsit. Gyermekünk fejlődését szol­ gálja, ha szülőjét nem robotnak, hanem érzékeny embernek látja, aki időnként félreteszi a munkát, és élvezi az életet.

Hogyan élhetünk felnőttként boldogabb életet, ha szüléink idomár szülők? > Lássuk idomár szülőnk előnyös tulajdonságait, mert van neki bőven: következetességével biztonságot nyújtott, így kiszámítható életet teremtett. Magas elvárásaival küzdésre, kitartásra nevelt, teljesítményre ösztönzött. A szabályok állan­ dósításával megelőzte a végeláthatatlan játszmákat, hisztiket, így energiáinkat alkotásra fordíthattuk. Szeretetet és elége­ dettséget is mutatott, még ha ezeket feltételhez kötötte is. Gondoljunk minderre szeretettel. » Felnőttként tanuljuk meg elkülöníteni saját vágyainkat, szük­ ségleteinket, érzéseinket szüléinkéitől, hogy felnőtt módon tudjuk képviselni ezeket velük szemben is. Ezzel megteremt128

*

«

*

»

*

ï

jük a lehetőségét annak, hogy felelősségteljesen átvegyük életünk irányítását, ami önbecsülésünk javításának legjobb eszköze. Törekedjünk tudatosan is az „elég jó" teljesítmények elfoga­ dására, feladatainkban mindig állítsunk fel fontossági sor­ rendet. A kevésbé fontosakat adjuk át másoknak, és bízzunk benne, hogy ők is jól meg tudják csinálni. Engedjük meg nekik a tévedés lehetőségét is. Az ismétlődő szorongást kiváltó maximalizmusnak próbál­ junk ellenállni gyakorlással. (Toljuk ki egy-egy fontos feladat határidejét. Ne takarítsunk az elégségesnél hosszabb ideig. Minősítsük befejezettnek egy-egy munkánkat akkor, amikor még félkésznek érezzük stb.) Kudarc esetén vizsgáljuk meg (ha kell barátaink, társunk, em­ berséges kollégáink segítségével), hogy kudarcélményünk mennyire reális. Erősítsük önbizalmunkat azzal, hogy megbecsüljük és érté­ keljük a legapróbb sikereinket is. Mindig ünnepeljük meg, később pedig rendszeresen idézzük fel őket fotók segítségé­ vel, vagy ellazult állapotban. írjuk össze a túlzott teljesítményt, szorongást kiváltó, vala­ mint önmagunkat leértékelő gondolatainkat. Vizsgáljuk meg ezek realitását, és ha szükséges, fogalmazzuk át őket reálissá. Tanuljunk stresszoldó, relaxációs technikákat, és gyakoroljuk őket (vagy sportoljunk) naponta. Szánjunk időt kikapcsoló­ dásra, pihenésre, akkor is, ha sok a dolgunk. Végezzünk hetente legalább egyszer valamilyen kreatív tevé­ kenységet: játsszunk, zenéljünk, táncoljunk, engedjük szaba­ don fantáziánkat, improvizáljunk sokat. Olvassunk (esetleg írjunk) vicceket, humoros történeteket. Figyeljünk rá, hogy érzelmeink se csak a munkáról, a teljesít­ ményekről szóljanak. Kapcsolatainkban biztosítsuk, hogy minden fél igénye teljesülhessen, becsüljük meg, ismerjük el egymást, így növelve önmagunk és a másik önbizalmát. 129

Mutassuk ki gyermekünknek a szeretetünket akkor is, ha nem az elvárásainknak megfelelően teljesít. Biztassuk jobb teljesítményre, de tanuljuk meg „csupán" azért szeretni, mert van. Önismeretünk fejlesztésével tárjuk fel és dolgozzuk át a túl­ zott teljesítmények mögött lappangó tudattalan konfliktu­ sokat, elhárításokat. Ez persze nem döntés kérdése, és nem megy egyik napról a másikra. Hosszú fejlődési folyamatot igényel, amelyben feldolgozhatjuk az eredeti traumatikus élményeket, felismerhetjük jelenlegi életünkre gyakorolt ha­ tásaikat és saját szerepünket a megoldásokban. A szüléinktől kapott gyermekkori ítéletek nagyon mélyre vésődnek a lel­ kűnkben, de tudattalanul gyakran fölbukkannak, és félel­ met váltanak ki bennünk. („Szégyelld magad!", „Úgyse viszed semmire!", „Olyan rossz természeted van, hogy senki nem fog szeretni!", „Elment az eszed, ezzel a vagánysággal a sírodat ásod!") Ne keseregjünk, hanem fogadjuk el eze­ ket a szülői mondatokat. Az elfogadás azt jelenti, hogy közel engedjük magunkhoz, és megválaszoljuk őket. „Igen, néha ilyen vagyok, de ez is én vagyok, és a vagányság, amit a szü­ leim nem tudtak elfogadni, ösztönzött arra, hogy sok merész dolgot kipróbáljak." Az a lényeg, tudunk-e látni benne valami jót is, és át tudjuk-e élni, hogy fontosabb az önismeret, mint összehasonlítgatni önmagunkat másokkal, vagy azt figyelni, mit gondolnak rólunk a többiek. Az önismeret segíthet meg­ szabadulnunk a félelemtől, mert általa megtapasztalhatjuk belső értékeinket. Tartsuk szem előtt, hogy nem érhető el olyan állapot, amelyben mindenki elégedett velünk, és mindenki szeret. Az érzelmi hiányokról, elfojtott élményekről folytatott beszél­ getés, de leírásuk is sokat segíthet, hogy bízzunk önmagunk­ ban, meg tudjunk bocsátani és el tudjuk fogadni a velünk történteket. E könyv gyakorlatai, szükség esetén pedig szak­ ember lehet segítségünkre az úton, hogy a kiváló teljesítmé­ nyek mellett megtanulhassuk a legfontosabbat: élni! 130

A barát szülő, avagy a JÓ FEJ

Szép hó-fürtjeit Baucis megtagadná s ahelyett, hogy ifjúsága mézét az öregkor borára cserélné, holtig torzan éli ifjúságát. A zért szánom én a mai embert, mert a szíve nem bír öregedni W eö res Sán d o r

Dani édesapja a válás után a kapcsolattartásokon rendszeresen elutazott a kisfiával. Ilyenkor a kisfiú vagy az apa programjaiban vett részt - kipróbálhatta a sziklamászást, a gokartozást, a szau­ nát - , vagy a szálloda animátorával játszott, miközben édesapja a barátaival vagy az új párjával pihent. Ezeken a hétvégéken so­ káig tévézhetett, és bármit megnézhetett, amit csak akart. Gyorsétteremben ebédeltek, vacsorára pedig ehetett csipszet, ha ahhoz volt kedve. Az együtt töltött idő alatt sok élménnyel gazdagodott Dani, de legbelül már akkor is irigyelte minden barátját, akinek

133

az édesapja eljött az iskolai előadásra vagy az első bizonyítvány­ osztásra, aki iskolába vitte-hozta őket. Ahogy Dani nőtt, az apa egyre többet traktálta magánéleti gond­ jaival („Anyádnak sok gyerektartást kell fizetnem") és párkapcso­ lati problémáival. A fiú kamaszkorára megritkultak a látogatá­ sok, amiért az apuka úgy próbálta kárpótolni, hogy a legmenőbb cuccokat vette meg neki, a legfelkapottabb helyekre vitte. Éle­ te első sörét is apja biztatására, az „anyádnak nem kell tudnia róla" figyelmeztetés és egy cinkos kacsintás kíséretében itta meg 14 évesen. Dani lassan kezdte „komolytalannak" tartani az apját, kínosnak érezte a férfi állandó lazaságát, haverkodását. Szégyenteljes zavarral élte át, amikor apja viccelődve megkérdezte tőle: „Na, hány lányt döntöttél már meg?" Az apa ugyanakkor nem segített a fiú pályaválasztásában, nem beszélt neki a munkájáról, és nem igazán érdeklődött Dani tanulmányi előmenetele, sikerei, kudarcai, hobbijai, barátai és tervei iránt sem. Jó fej apja idővel egy koravén kamaszra emlékeztette, akinél sokszor már ő is jóval érettebbnek tartotta magát. Bár az apa fizikailag jelen volt Dani életében, vezető-irányító szerepet sosem töltött be. Nem biztatta, nem bátorította, nem kérte számon, nem segítette bölcs útmutatásaival döntéseit, és biz­ tonságérzetet sem adott neki. Érzelmileg elérhetetlen volt a fiú számára, sőt, úgy viselkedett, mintha Dani nem is a fia, hanem a barátja lett volna. A védelmező apafigura teljesen hiányzott a fiú belső világából. Már fiatal felnőtt volt, amikor apja a lakásavató buliján barátként, nem pedig a fiaként mutatta be a társaságnak, és jó heccnek találta így megvezetni a haverokat. A fiúnak nagyon fájt, hogy apja ismerősei nem tudták, hogy a férfinak van egy fia, és a kettejük közti érzelmi kapcsolatból sem jöttek rá erre. Úgy érezte, apja nem vállalja fel sem őt, sem saját apaszerepét. Daniból bizonytalan felnőtt lett: határozottságot igénylő szituá­ ciókban zavarba jött, nem tudott kiállni önmagáért, vitába szállni másokkal - mindig szorongott. Egy idő után kerülte is ezeket a helyzeteket, emiatt kért segítséget. Terápiájában elmondta, meny­ 134

nyire vágyott gyermekként arra, hogy valaki megmondja, mit kel­ lene tennie, hol vannak a határok. „Hetedikben volt egy tanárom, szerettem őt, de ki tudtam hozni a sodrából. Egyszer adott egy po­ font, és, talán hülyeség, de megnyugtató érzés volt, nagyon meg­ nyugtató. Cseppet sem haragudtam rá, sőt, tök jólesett, olyasmi szél csapta meg az arcomat, hogy a suliban van egy apukám, aki figyel rám, aki segít nekem, aki megmondja, hol a határ, aki a fej­ lődésemet akarja."

Mi jellemzi a jó fej szülőt? A jó fej anya, apa nem vállalja a szülői szerepet: azzal akar im­ ponálni a gyermekének, hogy nem veszi fel a szabályalkotó, időn­ ként korlátozó, határozott irányt mutató szülői funkciót, nem vállal felelősséget, hanem barátként viselkedik vele. A magára maradt szülő gyakran azért kezeli partnerként gyer­ mekét, hogy kompenzálja magányát. Társa vagy egy másik felnőtt helyett vele próbálja biztosítani ki nem elégített intimitásigényét, vagy még gyermekkorából magával hozott - gondoskodás, vi­ gasztalás vagy játék iránti - kielégítetlen vágyait. Ennek egyik megjelenési formája a szülősítés, amikor a gyereknek kell gon­ doskodnia a szülő érzelmi jóllétéről, segítenie a testvérei gondo­ zásában és így tovább (lásd 2. fejezet). Ugyanakkor a szülő jó fej attitűdöt is felvehet. Ilyen helyzetben a szülő-gyerek kapcsolat átrendeződik, a határok elmosódnak, egyfajta egészségtelen „öszszegabalyodás" a jellemző. Megszűnik a felnőtt tapasztaltsága, bölcsessége jogán létrejövő alá-fölé rendelt viszony, szülő és gye­ rek egyenlővé válik - mintha barátok lennének. Az egyenlőség jogán a barát szülő sokszor együtt bulizik a gyer­ mekével, mert nagyon jó fejnek akar látszani, és mert retteg a gyermek szeretetének elvesztésétől, az egyedüllét fájó ürességétől. Lelki sérülései miatt nehezen vállalja a felnőtti felelősséget, így 135

rendkívül engedékennyé válik, soha semmire nem mond nemet. Tudattalanul életkora és szülői szerepe ellen tiltakozik. A jó fej szülő vagy hasonló szülője mintáját követi, vagy éppen ellenkező neveltetést kapott, és szülőként nem akarja ismételni a túl szigorú nevelési módszerek miatt elszenvedett sérüléseit. Ezzel azonban még nagyobb sebeket ejthet gyerekén, mint amilyeneket ő hordoz. A kölcsönös nyíltság ürügyén saját problémáival traktálja gyermekét: sokszor olyan dolgokat is megbeszél vele, ame­ lyek nem rá tartoznak. Például a párkapcsolati gondjait taglalja kiskamasz gyermekének, vagy elmondja neki, hogy házasságán kívül szerelembe esett. Teherbe esése idején vele latolgatja az abor­ tusz gondolatát, vagy válás után az új partner erényeit („Milyen jó ez a Pisti az ágyban"), aki, nem mellesleg, egyszer akár nevelési feladatokat is ellát majd a gyermek életében. A jó fej szülő tehát nem tudja felvállalni a felelősségteljes szülői szerepet. A gyerekek pedig sokszor épp azért viselkednek anti­ szociálisán, hogy próbára tegyék szüleik szeretetét, bemérjék, figyelnek-e rájuk, amit abból érezhetnek, ha a felnőtt azt mondja: „Elég!" Innen tudják ugyanis, hogy szeretik őket és fontosak a szü­ leiknek. Egy gyereknek vele egykorú barátokra van szüksége a szülei személyében anya- és apafigurát igényel, azaz „elég jó" szülőket, akik szeretettel, biztonságot adva terelgetik, észszerű határokat szabnak, és a felnőttiét bölcsességével viszonyulnak a megoldandó helyzetekhez. A jó fej anyák jellemzője, hogy nem akkor szeretgetik gyere­ küket, amikor annak szüksége lenne rá, hanem amikor saját hangulatuk erre indítja őket. Ilyenkor a gyermeket aktuális han­ gulatától idegen viselkedésre késztetik. A generációs határok el­ mosódásával foglalkozó, követő vizsgálatok2 az elmúlt évtizedek során azonosították az ilyen típusú anyai viselkedést, amely a csábító anyai magatartás nevet kapta. A csábítás itt többféle viselke­ désformát jelent, amelyek közös eleme, hogy a gyermektől mind idegen, azaz nem az ő szükségleteit, fejlődését szolgálja. A csábító anya folyamatosan testi kontaktusra, simogatásra, csikizésre, 136

puszilkodásra „kényszeríti" a gyerekét, amikor az nem kezdemé­ nyez ilyesmit. A gyereknek jutalmat ígér, ha engedelmeskedik és teljesíti kéréseit, vagy „megköveteli" tőle, hogy viselkedésével, testi közelséggel bizonyítsa, szereti az anyját. Röviden: szerepidegen viselkedésre kényszeríti. A kutatók szerint a csábító anyai viselkedés inkább a fiúkra irá­ nyul. A vizsgálatokban a csábító anyák jól megkülönböztethetőek voltak a gondoskodó anyáktól. Az előbbiek viselkedése alig tartalma­ zott érzelmi támogatást, bátorítást, motiválást, valódi empátiát, érzelmi választ, érzékenységet a gyerek állapotára, míg az utóbbiak akkor szeretgették a gyereket, amikor annak igénye volt rá: az ő kérésére, közeledésére válaszoltak így, nem pedig hangulatuktól függően „telepedtek rá". A csábító anyák kevésbé támogatták gyermekeiket, nem akarták és nem is tudták hatékonyan irányítani őket, nem se­ gítették a problémamegoldásaikat. A kutatók 42 hónapig követték az anya-gyermek interakciókat, és azt találták, hogy a csábító visel­ kedésminta ez idő alatt stabil maradt. Megállapították azt is, hogy az anyák viselkedésének oka - ez esetben is - saját élettörténetük­ ben, saját szülő-gyerek kapcsolatuk érzelmi hiányaiban keresendő. A liberális, mindent megengedő szülők is gyakran hangoztat­ ják, hogy ők inkább gyermekeik legjobb barátai szeretnének len­ ni, ezért nem korlátozzák őket. Ha rosszalkodnak, a szülők egy vállrándítással elintézik: „Ez a gyerek ilyen!" Pedig gyerekeik rendszerint több tiszteletre, segítőkészségre, önuralomra lenné­ nek képesek, mint amit az ilyen szülők elvárnak tőlük. Bárki hordozhatja a jó fej szülő jegyeit, aki túl engedékeny, és a felelősségvállalás terén egyenlőnek tekinti önmagát gyerme­ kével. A lányukkal együtt vásárolgató, majdnem egyformán öltö­ ző, „trendi" dolgokat kipróbáló, bulizó anyukák szeretik hallani: „Anya a legjobb barátnőm." A jelenség egyre elfogadottabb, nem véletlen, hogy a média is felfedezte. Tévésorozatok kedvelt témája lett: ilyen például a hazánkban is népszerű „Szívek szállodája" (Gilmore Girls), amelyben a fiatalos anyuka és kamasz lánya minden titkukat megosztják egymással, megtárgyalják aktuális 137

pasiügyeiket, és egymás vállán sírják ki magukat, ha balul sül el egy randi. Válás után különösen jellemző, hogy valamelyik szülő úgy pró­ bálja meg biztosítani a helyzetét, hogy a szülői szerepéből a barát/ barátnő szerepébe helyezkedik, de ez nem csak az elvált szülők­ nél fordul elő.

Milyen hatással van a jó fej szülő gyermeke gyermekkorára? Minden szülő legfőbb feladata: nevelni gyermekét. Megtanítani az életre, óvni, irányítani, hogy testileg, lelkileg, szellemileg mi­ nél egészségesebb felnőtté váljon. A magukra utalt gyerekek, ka­ maszok nem képesek eligazodni a világ dolgaiban, vágynak arra, hogy szüleik terelgessék őket. Ok is tudják, és bántja őket, hogy a jó fej szülő - bár jót akar - a lehető legrosszabbat teszi, amikor lemond a felelősségvállalásról, az oltalmazó szülői szerepről. Le­ mond a szeretetről is, amikor fegyelmezést igénylő helyzetben - annak elkerülésével - tudattalanul azt üzeni: „Nem tartozom felelősséggel érted." Ezzel egyúttal azt sejteti, hogy a gyermek sem felelős a tetteiért, következésképpen gyermeke nem tart majd cselekedetei következményeitől, nem fejlődik ki a felelősségtuda­ ta. Ez főleg akkor veszélyes, ha önmagára vagy másokra nézve ártalmas dolgokat művel: dohányzik, drogozik, alkoholizál, veszé­ lyesen vezet. Előfordul, hogy nincs tekintettel másokra, mert azt tehet, amit akar: nem kell várnia, lehet agresszív vagy lekezelő, mert rá nem vonatkoznak a szabályok, nincsenek határok, sem következmé­ nyek vagy büntetés - és nincs olyan biztos bázis sem, ahonnan el­ indulhatna felfedezni a világot. Látszólagos önállósága ellenére a gyerek nehezen képes függetlenedni jó fej szülőjétől, nem ismeri fel saját érzelmi szükségleteit. Egyáltalán nem élvezi, hogy - bár 138

a felszín mást mutat - tulajdonképpen keveset kap, és ő az, akinek figyelmet és gondoskodást kell nyújtania szülője számára. Nézzük meg egy óvodás fiú és lány példáján keresztül, hogyan válik észrevétlenül jó fej szülővé az apa és az anya a szülő-gye­ rek interakcióban. Az apa olvas, a gyereket arra kéri, játsszon egy kicsit. A fiú ordítva rohangál körbe-körbe a szobában, néha rán­ gatja apját. Az apa félreteszi az újságot, de nem utasítja rendre a gyereket, hanem jó fej módra reagál, és csatlakozik hozzá. Ő is vadul rohangálni kezd, még a gyereken is túltesz. Az óvodás kis­ lány felvesz egy könyvet, a székhez terelgeti, szinte lökdösi az anyukáját, a kezébe nyomja a könyvet, hogy olvasson neki. Az anya csendben, passzívan alárendelődik a lány irányításának. Ha csak néha fordulnak elő ilyen jelenetek, az nem probléma, de ha hosszú időn keresztül ismétlődnek, akkor a jó fej szülők nem tanítják meg gyermeküket várni, késleltetni és kérni. így a gyere­ kek nehezen viselik, ha mások nem úgy működnek, ahogyan ők szeretnék, vagy ha bármely helyzetben, bármire várniuk kell. A gyermekkori magatartászavarokkal foglalkozó pszichológu­ sok megvizsgálták, milyen hatással van a gyerekre, ha a szülő barátként, játszótársként viselkedik vele.3A barát apa és anya gye­ rekeinek viselkedésében már óvodáskorban negatív változásokat mutattak ki, amelyek hosszú távon maradandónak bizonyultak: figyelemzavart, magatartászavarokat, önbizalomhiányt, valamint a kortárskapcsolatok deficitjét. A figyelem zavara azért tartós, mert a gyer­ mek nincs rákényszerítve viselkedése kontrollálására, a szabályok betartására, ami fejlesztené a koncentrációt. A magatartászavaro­ kat főleg a határok, szabályok hiánya, az önállóság megzavart folyamatai, az önbizalom hiányosságait pedig a túlzó, nem a gye­ reknek való szülői programok, információk és elvárások miatti szorongások okozzák. A nem megfelelő kortárskapcsolatok azért jellemzők, mert a gyermek a szülő barátja vagy társa, és ezt a kap­ csolati minőséget kortársaival nem tudja megvalósítani. Előfordul az is, hogy saját korcsoportjukban a jó fej szülők gye­ rekei erőszakosan viselkednek, káromkodnak, dühkitöréseik van­ 139

nak. Mivel általában nincsenek rákényszerítve, hogy szabályokat tartsanak be - igazodjanak másokhoz, türelmesen várjanak bár­ mire, betartsák a kereteket - erősen frusztrálódnak azokban a helyzetekben, ahol bárki korlátozni szeretné őket, így az óvodá­ ban, az iskolában is. Ez eredményezheti agresszív megnyilvánulá­ saikat: sértettséget, intrikák szítását, mások provokálását, a szabá­ lyok és a „hatalom" (pedagógus, szülő) semmibevételét. A jó fej szülő mellett a gyerek „kontrolláló" vagy „játszótárs" szerepben kénytelen viselkedni. Különösen problémás a helyzet, ha a válási csatározások során az anya vagy az apa támogatóként vagy barátként kezeli. Válás során az apák inkább haverkodnak gyerekeikkel, míg az anyák hajlamosabbak panaszkodni nekik. Ezért aztán a gyerek egyikükkel sem lehet gyerek. A jó fej anya érzelmi gondoskodó, felelősségvállaló szerepének hiánya miatt a gye­ rek később sem tud kiállni önmagáért, könnyen beáldozza érdekeit. Az apa hatalom-, szabály- és korlátfelállító funkciójának nélkülözése pedig hosszú távon bármilyen felsőbbség elfogadását megnehezíti a gyermek számára. De nem érzi jól magát saját korosztályával sem, mert a szülője a barátja.

Milyen hatással van a jó fej szülő gyermeke felnőttkorára? Mi jellem zi a jó fej szülő gyerm ekét a m unkában? A jó fej szülők felnőtt gyerekei nehezen állnak ki önmagukért. Mivel a szülők - a deficites felelősségérzet miatt - nem nyújtot­ tak valódi gondoskodást és nem rögzítettek teljesítményelvárá­ sokat, előfordul, hogy gyerekük később sem törekszik kiemelkedő teljesítményekre, és nehezen képviseli érdekeit. Önként háttérbe húzódik, nem küzd eléggé, hiszen nem tanulta meg, hogyan kell.

140

Hiányzik belőle az ambíció, a kiválóság vágya, az elszánt akarat, a szükséges áldozatok meghozatala: nem is tűz ki célokat, inkább sodródik az árral. Alacsony vagy közepes elvárásokat állít maga elé, és nem nagyon ismeri az elégedettség érzését. Hibáit nehezen veszi észre, mivel gyermekként kevés értékelő visszajelzést kapott. Bizonytalansága miatt környezete megerősítésére vágyik, de a dicséreteket nem tud­ ja megfelelően fogadni. Ritkán él meg munkájában örömélményt, teljességérzést, önmagát gyakorta alulértékeli. Ha nehezebb fel­ adatot kap, fél a kudarctól, mivel korai megerősítések híján nem tudja, hogyan bízzon önmagában. Sokszor halogat, cselekedetei következményeit, teljesítményei végeredményét pedig nemigen tudja reálisan megítélni. Hiányos felelősségtudata időnként hazardírozásra készteti. Mivel sosem követelték meg tőle a szabálykövetést, felnőttként is gondja lehet az előírásokkal: kihágásokat követ el, semmibe veszi a határidőket, elkésik a munkahelyéről, elfelejt fontos dolgokat. Nehezére esik a hatalom - a főnök vagy bármilyen elöljáró - el­ fogadása, az alárendelt helyzetet méltatlannak tartja, és még ak­ kor is vitatkozik, amikor azt mások józan megfontolásból nem tennék.

Mi jellem zi a jó fej szülő gyerm ekének párkapcsolatát? A jó fej szülő gyermeke tudattalanul tovább folytathatja a kedve­ zőtlen viselkedést: nem ritka, hogy felnőttként képtelen partnere igazi társaként működni. Nem tudja elkülöníteni, mi az, amit ön­ maga szeretne, és mi az, amit a társa, mert igazán a szülő-gyerek kapcsolatban sem tudta szétválasztani a felek szükségleteit: mi a saját problémája, célja, teljesítménye, korlátja, és mi a szülőé. Sem másokhoz, sem a szabályokhoz nem kellett igazodnia, ezért

141

önállósága, problémamegoldó képessége sem tudott kellően fej­ lődni, így nehezen válik le barát szülőjéről, és felnőttként is az ő értékrendszeréhez méri magát és társát. Anya, apa vagy társ? » Bizonyára mindenki ismer olyan párokat, amelyekben az egyik fél saját hatáskörébe vonja a családi döntése­ ket, és olyan dolgokat tesz meg társa helyett, amelyeket egy anya vagy apa tesz meg kisgyermekének. Az anyáskodó nő megveszi, majd reggelente kikészíti partnere ruháit - persze a saját ízlése szerint - , beosztja a szabadidejét, megmondja, mikor nyírjon füvet vagy vigye szervizbe a kocsit. Mindent jobban tud, gyakran szemrehányó, és könnyen lehet, hogy a háztartási feladatokba menekül az intimitás és a szexuális együttlétek elől. A tankönyvi apáskodó férfi pedig hozza-viszi munkahelyéről a nőt, megegyezés nélkül, önállóan kezeli a csa­ ládi költségvetést, felülbírálja párja kiadásait, miközben egyedül fizeti számláit és intézi ügyes-bajos dolgait. És a tetejébe „kicsi lánynak" szólítja őt. Az a fél, aki tűri mindezt, könnyen lehet, hogy jó fej szülő gyereke. Szülője nem anya-, apafigura volt, hanem a „barátja", így társként tudat­ talanul egy szülőt keres magának, akire rá is találhat egy korán szülő­ sített partner személyében. Nem egyenrangú társat választ, hanem egy mindent ellátó anyát vagy apát, aki döntéseket hoz helyette, és így nem kell szembenéznie saját önállótlanságával. (Hasonló utat egyébként borostyán és idomár szülők gyerekei is követhetnek.) Választásával a gyermekkorából magával hozott törődéshiányt akarja kompenzálni, igényei tehát éppen kiegészítik egymást egy szülősített nő vagy férfi szükségleteivel - aki szintén kiskorában elszenvedett sérüléseit próbálja ellentételezni gondoskodó szerep­ körében. Előfordul persze, hogy választottja nem szülősített sze­ mélyiség, csupán ráér ez arra, hogy ilyen viselkedéssel tudja párja szeretetét kivívni (és például nőiességét/férfiasságát illetően csök­ kent önértékelését akarja ellensúlyozni az anyáskodó/apáskodó gondoskodással). 142

Bárhogy van is, az egyik partner a gyermek, míg a másik a szülő szerepét tölti be, és így is tekint önmagára. Majd évek múlva a férfi nőiesebb nőt keres, mert felnőttebb kapcsolatra vágyik (hacsak nem testi-lelki tünetekben fejeződik ki elégedetlensége). Vagy a nőnek lesz előbb-utóbb szüksége egyenrangú kapcsolatra: olyan férfira, aki nem apjaként és nem is a gyerekeként viselkedik. A kapcsolat fenntartása érdekében mindkettőjüknek szükséges változnia: fel kell dolgozniuk gyermekkorban szerzett sérülései­ ket, és meg kell haladniuk addigi viselkedésüket. A baráti információk érzelmi terhei * Ajó fej szülő gyakran oszt­ ja meg életének intim részleteit és a hozzájuk tapadó indulatait gye­ rekével - mindegy, hogy éppen haragszik vagy szerelmes. Nem is sejti, hogy ezzel évtizedekre meghatározza a gyermek szerelmi kapcsolatait, párválasztását. A legnagyobb terhet az jelenti, amikor az egyik szülő durván becsmérli a másikat a gyermek előtt. Ez hatalmas bizonytalan­ ságot kelt benne, hiszen minden gyermek szereti szüleit, és az ilyen jelenetek nyomán kételyei támadnak, melyik érzés valós: saját szeretete, vagy szidalmazó-panaszkodó szülője indulatai. A súlyos szavak, mint beégetett jelek, sokszor beláthatatlan kö­ vetkezményekkel járnak, és egy életen át irányításuk alatt tartják a gyermek választásait és érzelmeit.

„H

iá n y z ik a p u b iz t o n s á g o t a d ó k e z e !"

Anna nehezen alakított ki komoly partnerkapcsolatot, miközben fiatalabb korában sokat b u lizott, m indent kipróbált, amit csak lehetett, egy ideig ivott, drogozott. 30 évesen még nem volt fel­ vállalható tartós kapcsolata, mindössze több, hosszabb-rövidebb „kalandja" nős em berekkel, amelyek rendre hatalm as csalódással végződtek. A férfiakról nagyon negatívan nyilatkozott a terápia elején: hűtleneknek, önzőknek, érzéketleneknek, otrom báknak tartotta őket, akik csak szexet akarnak. Az apjával való kapcso143

latát kiábrándítónak mondta, anyját illetően barátnői viszonyról mesélt. A nna szülei rossz házasságban éltek. A nyja szinte barátnői kapcsolatot alakított ki vele: így próbálta kárpótolni magát az apa szeretetlenségéért. Szinte mindent megengedett a lányának, állan­ dóan a kedvében járt, m iközben érzelm i életének legapróbb, néha pikáns részleteibe is beavatta. N eki panaszkodott a lány apjára: milyen erőszakos vele, minden este követeli a szexet, közben pedig „lankadt férfiasságával erőlködik", pihenni sem hagyja. Sem anyja, sem apja nem gyakorolta szülői szerepét. Ha Anna rosszul teljesített az iskolában, sem elyikük nem próbálta javításra ösztönözni. Egyikük sem beszélgetett vele a terveiről és a jövőről, soha nem fogalmaztak meg elvárásokat vele szemben. Anna ma na­ gyon bánja, hogy nem tanult annak idején. Szinte irányítás nélkül nőtt fel, de mindent m egvehetett magának. „M indent megengedtek nekem, és az osztálytársaim irigyeltek is, m enőnek tartották az anyámat, én mégsem voltam boldog. Sok­ szor ültem a szobámban a sötétben egy átbulizott éjszaka után, és arra vágytam , hogy aznap ne mehessek el, hogy m arasztaljanak, kérjenek, hogy m aradjak velük, hogy szeressenek. Arra gondol­ tam, milyen jó volt négyévesen közéjük furakodni és együtt tévéz­ ni. M ost is érzem a takaró illatát és érintését, és apámat, ahogy átölelt a biztonságot adó nagy kezeivel (sír). Akkor még biztonságot adott apu ... Arra vágytam , hogy várjan ak haza, m ondják, hogy ne tegyem : ne dohányozzak, ne igyák, ne d rogozzak... De nem mondták, és én tettem ... Meg is halhattam volna. Egyszer kórházba kerültem , és mikor hazajöttem , anyu főzött egy teát, megkérdezte, hogy vagyok, meg se várta a választ, és már m esélt is az új sze­ relm éről, felolvasta nekem az sm s-eit. Apám meg aludt a másik szobában... Pedig én szarul voltam, féltem a haláltól, és szeretetre vágytam ... Hát szerettek engem?! Engem soha nem szeretett senki!"

144

Pedig a szülei szerették Annát, de úgy, ahogy tudták: jó fejként, biztatás, inspirálás, valódi felelősségvállalás nélkül. Az anyja nem vette észre, hogy barátnői mivoltában egy negatív, elutasí­ tandó férfiképet, a szexről pedig torz képzeteket (élvezhetetlen, kellemetlen, undorító házastársi kötelesség) alakított ki Anná­ ban. Ezzel az anya-lánya kapcsolat fájó hiányát további érzelmi teherrel tetézte, és egy aszexuális női mintát örökített Annára. Saját problémáit a lányára vetítette, így Anna sem tudta pozitívan megélni a nőiességét, amivel pedig akadályozta önbizalmának kiteljesedését, és a férfiakkal való kapcsolatteremtést. Hosszabb terápia után lett képes élvezni saját nőies csábításait, az intimitást. Rájött, hogy párkapcsolataiban korábban hamar elkezdett haragudni a másikra, így védve önmagát, mert „könynyebb volt az elrontott életemért mindig a páromat hibáztatni, mint belátni: gyermekkorom óta nem tudom különválasztani, mi az én szükségletem, és mi az anyámé, mit akarok én, és mit ő ... Amikor simogatásra, meghallgatásra, szeretetre vagy éppen út­ mutatásra és védelemre vágytam, akkor sem megértést kaptam, hanem szüleim gondjait hallgattam, azok megoldásában igyekez­ tem segíteni. Közben apám nem volt sehol: vagy dolgozott, vagy aludt depressziósán a szobájában. Később is folytattam a már ismerős programot, nehezen tudtam érvényesíteni (egyáltalán felismerni) az igényeimet, céljaimat, vágyaimat nős partnereim mellett, fogalmam sem volt, mit várhatok el és mit nem, de persze mindezért a másikra nehezteltem, őt hibáztattam." Nemcsak gyermekét, a barátját is elveszíti • Egyetlen gyermeké­ nek házassága, tartós párkapcsolata nagy fenyegetést jelent a jó fej szülő számára (ebben a borostyán szülőre emlékeztet), követ­ kezésképpen komoly veszély- és viszályforrást a fiataloknak. A kezdetekkor ugyan még nem verseng riválisával: sok esetben hárman vannak párban, jó barátságban. Ha viszont gyermeke a párjával messze költözik tőle, akkor tehetetlenségében folyton bántja, kritizálja, vagy látványosan semmibe veszi a „rivális barát­ 145

nőt/barátot", mivel ilyenkor nemcsak a gyermekét, de a barátját is elveszíti. A harcot gyakran a benne látszólag részt nem vevő „gyerek" (a jó fej anya felnőtt gyereke) generálja azzal, hogy nem foglal egyértelműen állást párja mellett - és e harcban mindenki sérül. A fiatal nem képes felvállalni és szülője felé is demonstrálni: számára már a társa az első, a legfontosabb.

Ki

a

barátom

? - A

vagy a

l o ja l it á s k o n f l ik t u s k e r e s z t t ü z é b e n

Roland egy szem gyerek volt, édesanyja szinte egyedül nevelte, m ert a szülők korán elváltak. Nyolc évvel ezelőtt költözött össze Ritával. Kezdetben m indhárm an jóban voltak: együtt jártak mozi­ ba, színházba, a nyaralásokat is hárm asban szervezték. M inden rendben ment, míg a fiatalok el nem költöztek a fővárosból, mert R ita unszolására Roland A usztriában keresett jó l fizető állást. Egy határ m enti kis faluban építkeztek, egy gyerm ekük született. A férfit édesanyja naponta hívta telefonon. M indent m egbeszél­ tek, de az anya soha nem állta meg, hogy ne mutassa ki haragját, ne k ritizálja menyét: „Azért kell annyit dolgoznod, m ert olyan nőt vettél el, aki nem dolgozik." „Csak a gyerekkel foglalkozik, neked is többet segíthetne." A mély lojalitáskonfliktustól Roland egyre feszültebb lett. Növekvő bizonytalansága elől a m unkába menekült, párkapcsolata m egrom lott, orvosilag indokolatlan szív­ táji szorításoktól szenvedett. Roland és Rita kezdetben elég nehezen értették meg saját részü­ ket a történetben, így összetűzéseik egyre durvábbakká váltak. A férfi sokszor anyjával m érte össze a feleségét, és a nő az összeha­ sonlításban rendre alulmaradt. így az anya látogatásai alkalm ával is büntetlenül bánthatta fia párját, unokája édesanyját: „Nem eszik eleget ez a gyerek, olyan sovány. Roland is agyonhajszolt!" A két nő a gyereket is felhasználta játszm áihoz. Rita nem en ­ gedte nyaralni a nagym am ához, mert „dohányzik, veszélyezteti a gyerek egészségét". Roland édesanyja pedig rendszeresen sem mi­ be vette Ritát: ha évente egyszer m eglátogatták, csak húst sütött, 146

pedig tudta, hogy Rita vegetáriánus. Ha ő jö tt látogatóba, sosem szólt előre, és m indig csokit hozott a gyereknek, pedig Rita szigorú nézeteket vallott az édességfogyasztásról. Végül m indketten Rolandnak panaszkodtak egymásra, aki még véletlenül sem volt jelen, ha édesanyja és felesége egy térben tartózkodott. A férfi úgy gondol­ ta, ez az ő dolguk, Rita pedig anyósára haragudott, őt hibáztatta. Roland a kezdetektől nehezen m űködött együtt Ritával. Jó fej szülei soha nem szabtak szeretetteljes határokat, nem állítottak elé legyőzhető akadályokat, így gyakran volt bizonytalan a kapcsola­ taiban. Rita, aki maga is egyedüli gyerekként nevelkedett idomár édesanyja m ellett, a vele szem ben érzett elfojtott dühét is anyó­ sára vetítette, am ikor képtelen volt higgadtan m egbeszélni vele problémáit, szükségleteit. M indketten a konfliktuskerülést válasz­ tották: Rita kerülte anyósát, de már a neve em lítésétől indulatba jött, Roland pedig a m egoldatlan lojalitáskonfliktus m iatt először a munkába menekült, majd a szomatizálás veszélyes útjára tévedt (vagyis testi tüneteket produkált). Testi tünetein elindulva, hipnózisban egy kalitkába zárt mada­ rat látott (zárójelben a saját m egjegyzéseim , illetve Roland asszo­ ciációi, amelyeket éberen fűzött a képhez). Csodálkozott, hogy a kalitka ajtaja nyitva volt (bármit megtehet­ ne), de a madár mégsem repült. Akkor vette észre, hogy meg van bilincselve (saját bizonytalansága tartja vissza). Egy idő múlva valaki kinyitotta a bilincset, a madár repült. Bizonytalan volt és m agá­ nyos. „Az égen nincs út, a madár nem látja a légi utakat, minden egyben van. Magányos, egy sziklára ül, egyedül van a hegyen... Ez olyan fájó érzés, m int mikor váltak a szüleim ... Most is látom, kicsi vagyok, fekszem a mamánál a sötét szobában, nézem a falon a keresztet, csak a fém Jézus világít a sötétben, az ad védelmet. Senki más nem ad biztonságot! Kilátástalan minden, m int a madár útja. Melegségre vágyom, szeretetre vágyom, de nem kapom m eg... Nem akarok kötődni senkihez, semmihez, fájdalmas a veszteség... Jópofiznak velem, de nem érzik, mire vágyom ... M indent megadnak, m indent megvesznek, csak a legfontosabbat nem: a biztonságot!" 147

Roland a terápiás ülések során sok emléket hívott elő olyan hely­ zetekről, amelyekben bizonytalannak érezte magát, ahogy most is, anyja és párja háborújában. Szinte fizikailag érezte a fájdalmat, a gyermekkori hiányt, és a jelen állapotához hasonló tehetetlen­ séget. Szülei a válás után is szerették, de állandó sértettségük (és hozott sérüléseik) miatt nem nyújtottak érzelmi biztonságot. Nem tudtak odafigyelni rá, nem adtak kellő útmutatást, megértő gon­ doskodást, és képtelenek voltak életkorának megfelelő elvárások­ kal egészséges küzdésre nevelni őt. Ehelyett idő előtt szabadon engedték, így saját bizonytalanságával kötötte gúzsba önmagát. Roland közepesen teljesítő, nehezen kezelhető gyerek volt. Em­ lékei szerint sokat számítógépezett, aminek anyja nem akart és nem is tudott határt szabni. Az apai kapcsolattartásokon is ő hatá­ rozott meg mindent: mit csinál, mikor fekszik le, mit eszik. Már kiskamaszkorától bármilyen buliba elmehetett, soha nem tisztáz­ ta vele senki, mi a dolga, milyen feltételeknek kell megfelelnie, vagy milyen veszélyek leselkednek rá. O döntött a pénzről is: megvetette a legújabb számítógépes játékokat, mobiltelefonokat, a legmenőbb holmikat. Nem volt módja elsajátítani, hogyan kell partneri viszonyban, együttműködőén együtt élni, konfliktuso­ kat megoldani, és képtelen volt elengedni legjobb „barátnőjét", az anyját. Rolandnak - és Ritának is - meg kellett tanulnia tisztelni a szü­ leit és párja szüleit, meglátni értékeiket, és együtt közvetíteni felé­ jük saját igényeiket, főképp azt, hogy „a társam az első, minden­ ben ő a legfontosabb". Ma már nagyobb felelősséget vállalnak életükért, viselkedésükért és gyermekük testi-lelki fejlődéséért. Maguk hozzák a döntéseket és alkotják a szabályokat, amelyeket környezetükkel is elfogadtatnak. Ugyanakkor persze felnőttként is nagyra becsülik, hogy az előző generáció segíti őket, miköz­ ben állandó „jelenlétével" nem akadályozza életüket - még csak beszédtémaként sem.

148

A jó fej apa tudattalan hatásai fiúgyermekére « A pszichoanalitikusok szerint a gyermekkor előrehaladtával az anyáról egyre inkább az apára hárul az a szerep, hogy megvédje a gyereket a külvilág veszélyeitől. Az apa, bár a kisfiú életében a fenyegetést testesíti meg, azaz határozott követelményeivel frusztrálja őt, egy­ ben a védelem legfőbb figurája is. Az elméletalkotók szerint az, hogy milyen mértékben tölti be ezt a szerepét, nyomot hagy a gyerek pszichoszexuális fejlődésén, és befolyásolja szexuális vá­ gyait.4 A valódi apa nem a biológiai apa szinonimája, és nem is elég, ha fizikailag jelen van: azt a férfi figurát jelöli, aki követel, határt szab, ugyanakkor megvéd és mintát is nyújt. A barát, jó fej apa nem ilyen: jelen van ugyan, de nem fektet le szabályokat, nem állít gyereke elé leküzdendő akadályokat, egyúttal nem biztosít apai védelmet, nem kínál biztonságot sem. Paulo R. Ceccarelli brazil pszichoanalitikus szerint a valódi apa hiányának egyik lehetséges kimenetele, hogy a felnőtt gyermek hajlamossá válhat mind az érzelemmentes szexre, mind a túlhaj­ tott szexualitásra, mert az érzelmeket és a szexualitást el tudja egy­ mástól választani. Az is előfordulhat, hogy az így felnőtt férfi még olyan nőkkel is lefekszik, akiket undorítónak talál, sőt, ha egy nő nem izgatja fel, ő „éleszti fel magában a férfit", hogy bizonyítsa saját fontosságát, azt, hogy kell egy másik embernek. Bizonyos ese­ tekben a szex- vagy drogfüggőséget, illetve egyéb függőségeket is arra vezetik vissza, hogy a fizikailag jelen lévő apa nem törődik kellően fiával, nem fordul felé érzelmekkel. Ceccarelli eredményei5 és saját tapasztalataim szerint az ilyen fiúk apái maguk is ugyanilyen apákkal nőttek fel. A külsősége­ ket illetően kaptak férfias mintát, de nem modellezték nekik, ho­ gyan kell együtt tevékenykedni, kimutatni és átélni az érzelmeket - főként a szeretetet - egy másik férfi (így a saját fiúgyerek) iránt. Tehát, sok más lelki sérüléshez hasonlóan, generációról gene­ rációra adják át ezt a terhet is. Több páciensem szenved a fiához fűződő kapcsolatában, mi­ közben lányaikkal jobb apák tudnak lenni. Egy önismereti mun­ 149

kában lévő 40 éves férfi, aki egyéves korától fogva külön él ritkán látott, érzelmeket nem mutató, közös élményeket nem biztosító apjától, így fogalmazott nemrégiben:

„Apám egyéves koromban elm ent, majd óvodásként láttam újra. M egkérdeztem anyám tól, ki ez a bácsi. O mondta, hogy az apu­ k ád ... A lányom nak jó apja voltam , de a fiam m al nem tudtam mit kezdeni, olyan frekvencián sírt, amit nem bírtam elviselni. Később, ha valam it nem akart, eldobott m indent, földhöz vágta magát, én pedig tehetetlen voltam , és otthagytam . A napokban fürdőben voltunk, benyelt egy kis vizet, és üvöltött velem tízéve­ sen, hogy milyen apa vagyok, itt hal meg m ellettem , én meg észre sem veszem. Nem adok neki biztonságot... M ondjuk, apait én sem kaptam ... Nehéz így, nagyon nehéz: néha béna vagyok, néha meg türelm etlen, pedig szeretem őt! (Sír)"

Ceccarelli véleménye szerint az ilyen apa-fiú viszony egyik lehet­ séges „megoldása" a homoszexualitás.6 Úgy véli, hogy a nemi irányultság tulajdonképpen nem választás, hanem megoldás arra, hogy a gyerek hogyan látja saját helyét a család nemi struktúrájá­ ban. Ha az apa fizikailag jelen van ugyan gyermeke életében, sőt nagyon is férfias mind megjelenésében, mind tevékenységeiben, csakhogy ezekből rendre kihagyja fiát, úgy viselkedik, mintha a fia nem is létezne, azaz érzelmileg elérhetetlen a gyerek számá­ ra, esetleg csábítóként is fellép, akkor a fiú nem tanulhatja meg, mennyi és milyen szeretet mutatható ki férfiak közt, és hogyan. Mégis vágyik rá, így - az általa ismertetett esetek szerint - előfor­ dulhat, hogy olyan homoszexuális partnereket keres, akik időseb­ bek nála és biztonságérzetet adhatnak neki. Még inkább igaz ez, ha a fiú már felnőtt, de az apja még mindig nem bánik vele fia­ ként. Ez a fajta megoldás természetesen annak is függvénye, hogy

150

a szülők milyen szóbeli és testi, érintéses megnyilvánulásokat tesznek a gyerek nemi identitására vonatkozóan. (És a homo­ szexualitás genetikai és hormonális tényezőiről sem szabad meg­ feledkeznünk, bár a téma élő kutatási terület, nincs konszenzusos biológiai elmélete.)

Mi jellem zi a jó fej szülő gyerm ekét szülőként? Ha maga is a jó fej mintát követi, és barát szülővé válik, akkor nehezen szab határokat és nemigen alkot szabályokat. Gyermeké­ nek nem kell alkalmazkodnia a felnőttek napirendjéhez, étkezések­ nél, közös programoknál mindenki őhozzá igazodik. Hadilábon áll a következetességgel: mindent megígér a gyerek­ nek, és kívánságait azonnal teljesíti. Akkor jutalmaz, amikor jó fej akar lenni, mert arra van szüksége, hogy lássa gyermeke örömét. Mindkét gyerekének ajándékot vesz az egyik testvér születés­ napján, ami miatt a gyerek nem tanul meg várni, késleltetni a vágyait, elfogadni, hogy néha a másik is lehet fontosabb. Teljesít­ ményt viszont ritkán ismer el vagy ösztönöz jutalommal, általában nem inspirálja gyermekét sem simogatással, sem jó szóval. De a büntetés sem az ő asztala: semmit nem von meg a gyerekétől. Ne­ hézségek elé sem állítja, nem vonja be a feladatok végzésébe, így annak felelősségtudata és önbizalma sem fejlődik kellően. Ami­ kor időt szentel a gyermekére, akkor is leginkább saját szükségle­ tei, szeretethiánya miatt teszi, vagy saját problémáiról mesél neki. Nem ad igazi példát felnőttségből. A jó fej szülő gyereke általában szülőként is rendkívül engedékeny, mert szinte saját maga irá­ nyítja az életét már akkor, amikor erre még alkalmatlan. Előfordul, hogy bizonytalanságai miatt szülőként idomár jel­ lemzőket vesz fel, és éppen mindezek ellentéte jellemzi. Szinte kí­ méletlenül hajtja gyermekét, hogy többre vigye, mint ő annak idején. Állandóan elvárja, hogy teljesítsen, kötelességeit követ­

151

kezetesen kijelöli, számonkéri, néha túlszabályozza őt, és ellent­ mondást nem tűrővé válhat. Majd bűntudat gyötri amiatt, hogy mégsem tud mindent megtenni gyermekéért.

Hogyan fejleszthetjük szülői viselkedésünket jó fej szülőként? Mielőtt a kérdést tételesen megválaszolnánk, tekintsük át a jó fej szülő tulajdonságlistáját, hogy segítségünkre legyen a gyerekün­ ket fejlesztő viselkedésünk erősítésében, és változtathassunk az őt hátráltató megnyilvánulásainkon. A jellemzők számbavétele lehetőséget teremt egy rövid önvizsgálatra is.

A jó fej szülő jellem zői * Tudattalanul imponálni akar gyermekének, így nem vállalja a szabályalkotó, időnként korlátozó, határozott irányt mutató szülői szerepet. * Nem vállal felelősséget, a gyermek életében fontos dön­ tésekbe az indokoltnál nagyobb mértékben vonja be őt, sőt, gyakran rá hagyja a döntést. » Rendkívül engedékeny a gyerek kívánságainak teljesítésé­ ben, legyen az akár egy program engedélyezése, akár egy nagy értékű ajándék megvásárlása. Mindezek hozzájárulnak ahhoz, hogy nem szülőként, hanem barátként/haverként viselkedik a gyerekkel. Viselkedésének mozgatója lehet tudattalan félelme attól, hogy szülői szerepé­ ben esetleg megismétli a saját gyermekkorában, a túl szigorú nevelési módszerek miatt elszenvedett sérüléseit. > Ha egyedül marad (akár házasságban, akár válás után), vagy kortárskapcsolatai hiányosak (nincsenek barátai, barátnői), 152

akkor magányossága kompenzálásaként sok esetben partne­ reként kezeli gyermekét. Kielégítetlen intimitásigényét vagy gyermekkorából magá­ val hozott, kielégítetlen gondoskodás, vigasztalás vagy játék iránti igényét gyermekével, és nem társával vagy egy másik felnőttel akarja biztosítani. Nem akkor szeretgeti, öleli gyermekét vagy kezdeményez testi kontaktust vele, amikor annak szüksége lenne rá, hanem amikor eluralja a túláradó szeretet hangulata. A gyermek kezdeményezéseit nem veszi észre, vagy nem válaszol rájuk. Hagyja elmosódni a határokat maga és gyermeke(i) közt, ennek eredménye egyfajta egészségtelen „összegabalyodás", belefolyás egymás életébe. Nem veszi észre, illetve nem tartja problémának a szülő-gyerek viszony átrendeződését, vagyis azt, hogy megszűnik a felnőtt tapasztaltsága, bölcsessége jogán létrejövő alá-fölé rendeltség. Olyan dolgokat is megbeszél a gyerekkel, amelyek nem tar­ toznak rá (például sok vagy kevés a gyerektartás, milyen az új partner az ágyban). Előfordul, hogy együtt bulizik, vásárolgat, „pasizik" vagy „csajozik" gyermekével, megbeszéli vele aktuális partneré­ nek tulajdonságait. Gyakran külsőségekben is a már kamaszodó gyerekre akar hasonlítani: a fiatalok divatját (öltözködését, hajviseletét, márkafüggését) követi. Közben a gyerek finom jelzéseit, há­ rításait, kelletlenségét nem veszi észre. Bár viselkedése szeretetből és jó szándékból fakad, mégis figyelemzavart, magatartászavarokat, önbizalomhiányt, valamint a kortárskapcsolatok deficitjét okozhatja gyer­ mekének.

153

Mit tegyünk, ha észleljük önm agunkon a jó fej szülő jegyeit? * Ha gyermekünk kér valamit, döntés előtt gondoljuk át, vajon mennyire indokolt a kívánság, és valóban megengedhetjük-e magunknak (akár anyagilag, akár nyugodt lelkiismerettel, vagyis úgy, hogy semmilyen aggodalom, kétség nem marad bennünk). » Időnként vizsgáljuk meg gyermekünkkel szembeni viselke­ désünket. Milyen gyakran fordul elő, hogy kétségeink és (akár anyagi) lehetőségeink ellenére is engedékenynek bizo­ nyulunk? * Tartsunk önvizsgálatot. Döntéseinket mennyiben befolyá­ solja, hogy félünk a gyermek szeretetének elvesztésétől, vagy attól, hogy frusztráljuk, korlátozzuk, esetleg megbánt­ juk őt? * Gondoljuk át, miért ennyire fontos számunkra gyermekünk elégedettsége. Vajon saját gyermekkori hiányainkat akarjuk pótolni azzal, hogy mindent megadunk neki, vagy szereteté­ nek elvesztésétől félünk? » Értékeljük kortárskapcsolatainkat. Hány barátunk/barátnőnk van, és milyen minőségűek ezek a barátságok? Mennyire tu­ dunk megnyílni nekik, mennyire érezzük jól magunkat a társaságukban? Mennyi és milyen támogatást kapunk tőlük? Hozzájárulnak-e kortárskapcsolataink ahhoz, hogy fontos­ nak, szerethetőnek és különlegesnek érezzük magunkat? * Szülőként viselkedjünk határozottabban, azaz tanuljunk meg nemet mondani gyermekünknek, korához mérten korlá­ tokat szabni neki (időben és viselkedésben is), kihívásokat, feladatokat kitűzni elé. * Fejlesszük empátiás készségeinket. Figyeljük gyermekün­ ket érzékenyen, válaszoljunk testi kontaktus iránti és érzelmi kezdeményezéseire. Figyeljük saját érzéseinket és viselkedé­ sünket is. Mikor öleljük meg, szeretgetjük, húzzuk magunk­ 154

hoz gyermekünket? Amikor a gyermeknek szüksége van erre, és ő kezdeményez, vagy amikor mi érezzük úgy, hogy jólesne? Ha ez utóbbi az igaz, akkor igyekezzünk leküzdeni feltörő érzéseinket, kezdjünk valamilyen tevékenységbe, tereljük el gondolatainkat. * Figyeljük meg, mikor és milyen témákról beszélgetünk a gyermekkel/kamasszal. Ki kezdeményezi ezeket a beszélge­ téseket? Ki veti fel a témákat, „kiről szólnak" ezek a beszél­ getések? » Ha párkapcsolatban élünk, igyekezzünk ön- és társismeretet tanulni, tudatosan javítani párkapcsolatunkon, hiszen így kivédhetjük, hogy érzelmi hiányainkat a gyermekkel elégít­ sük ki. « Fejlesszük önbizalmunkat! Ne szégyelljük, ha úgy érezzük, több szeretetre és elfogadásra van szükségünk, hiszen ez velünk született vágy. Önismeretünk fejlődésével egy idő után átérezhetjük, érdemesek vagyunk arra, hogy felnőt­ tektől szeretetet, megbecsülést és kellő támogatást kapjunk.

Hogyan élhetünk felnőttként boldogabb életet, ha szüléink jó fej szülők? «■ Szabaduljunk meg indulatainktól, és bocsássunk meg jó fej szülőnknek. Jót akart: akkori engedékeny viselkedésének következményeit nem láthatta előre. Lássuk benne a bizony­ talan, szeretetéhes kisgyereket, és értékeljük, hogy viselkedé­ sét az mozgatta, hogy meg akart kímélni a túlzott szigortól, amiben gyermekként része volt. Majd vegyük számba az előnyeit, mert van neki bőven! Biztosan volt olyan alkalom, amikor gyermekként (sőt, fiatal felnőttként is) élveztük a kö­ zös játékot, a kötetlenséget, a sok ajándékot, az engedékeny­ séget. Gondoljunk most ezekre az élményekre szeretettel! 155

Mielőtt megszólalunk vagy cselekszünk, gondoljuk át, mi­ lyen következményekre számíthatunk. Vegyük figyelembe mások szempontjait, gondoljuk át, számukra mit jelenthet egy-egy esemény, konfliktus. Fogadjuk el, hogy jó fej szülőnk mindig erős késztetést érez arra, hogy versenyre keljen szeretetünkért, és előfordulhat, hogy eleve vetélytársként kezeli párunkat. Ez a viselkedés nem társunknak szól, és nem is minket értékel le. Beszéljük meg vele higgadtan az ezzel kapcsolatos érzéseinket. Fejlesszük önismeretünket és önbizalmunkat! Ha mások nemet mondanak nekünk, vagy nem teljesítik elvárásainkat, az nem azt jelenti, hogy korlátozni, bántani akarnak, nem szeretnek, esetleg csalódást akarnak okozni nekünk. Ők is felnőtt emberek, saját elvárásokkal és igényekkel. Ne vegyünk részt a szeretetünkért folytatott rivalizálásban. Kellő önismerettel és önfegyelemmel elkerülhetjük, hogy játszmákban vagy manipulációval kihasználjuk társunk és jó fej szülőnk vetélkedését, vagy megerősítsük őket viselke­ désükben. Önismeretünk fejlesztésével tárjuk fel, mennyire hordozzuk a jó fej szülő tulajdonságait. Az önvizsgálat során kérdez­ zük meg erről társunkat, őszinte barátainkat, nagyobb gyere­ keinket is. Ha szükséges, változtassunk! E könyv gyakorlatai és szükség esetén szakember lehet segítségünkre az úton, hiszen (a látszat ellenére) gyermekeink boldogulásáért és kiegyensúlyozottságáért határozottsággal és a határok be­ tartatásával tehetünk a legtöbbet.

A mindentudó, Mr. és Mrs. Tökéletes, avagy a SZUPERSZÜLŐ

...apa csak az lehet, aki egyszer megválik a fegyvereitől, és hagyja a fiá t a napra jutni.1 H áy J á n o s

A négyéves Timi óvoda után mindig a közeli parkba ment anyu­ kájával, aki a barátnőjével beszélgetett, míg a kislány hintázott vagy játszott. Egyik délután Timi lelkesen mesélte édesanyjának, milyen ügyes volt az óvó néni: szép képeket készített az ablakokra, és hagyta, hogy Timi ragassza fel az egyiket. „Igazán? Nahát!" csattant fel az anyuka, majd a barátnőjéhez fordult: „Hát, azért elég felelőtlen az a nő! És ha kitört volna az üveg, és megvágja valamelyik gyereket?" A kis Timi nem igazán értette, mi ezzel a baj, de a rosszallást kiérezte anyja szavaiból. Mesélt tovább: „És képzeld, anya, a Kati néni kibontotta a haját, és hagyta, hogy megfésüljem! Olyan szép haja van a Kati néninek! És olyan szép! És egy csomó mesét tud, és olyan okos is!" Erre az anyuka hatalmas nevetésben tört ki. „Szép? Neked ízlésficamod van!" Visszafordult a barátnőjéhez: „Még, 159

hogy szép?! Az a trampli? Hát, egy jó ruha és kis smink csodákat tehet, de rajta az sem segítene! És hogy okos?! Hát könyörgöm, ki megy manapság pedagógusnak? Hát nem az okosabbja, az tuti!" A másik nőhöz beszélt, és tudomást sem vett róla, hogy kislánya is hallotta minden szavát. És persze nem ez volt az egyetlen alka­ lom, amikor negatívan nyilatkozott olyanokról, akiket a lánya szeretett. Timi tulajdonképpen mindig azt tapasztalta, hogy senki és semmi nem lehet elég jó az anyukájának. Mindent jobban tudott mindenkinél, az ő főztje akkor is jobb volt, ha ehetetlenre sikerült. Ha ezt mégis belátta, akkor viszont valaki más volt a hibás: az alap­ anyag, a postás, aki közben csengetett, vagy Timi. Senki és semmi, így Timi sem tudott megfelelni neki. Nem di­ csérte meg a sok-sok jó osztályzatért, a kitűnő bizonyítványáért. A szavalóversenyeken elért első helyezéseire annyit mondott: „ügyes vagy", de hozzáfűzte, hogy azért a szavalás nem nagy szám, mert beszélni mindenki tud. Bezzeg ő iskolásként remek tornász volt, és ha nem lett volna az a fránya lábtörés... De nem érte be ennyivel: beleolvasott a naplójába, majd a leglehetetle­ nebb pillanatokban csipkelődve kijátszotta a lány legmélyebb titkait. Timi számára mindig is fájó volt édesanyja viselkedése, egész gyerekkorában szenvedett tőle, de igazi zavart kamaszkorában érzett miatta először. Egy náluk töltött hétvége után ugyanis barátnője megkérdezte tőle: „Mondd, Timi! A te anyukád mindig mindent jobban tud, és mindenkit lefikáz?" Timi kapcsolataival is állandóan elégedetlen volt: bírálta a barát­ nőit, az udvarlóit meg pláne. A lány szerint még nem született olyan férfi, aki megfelelt volna az anyjának. Amikor Timi már férjnél volt, anyja a vejére is folyton megsértődött, ha az bármiben is ellenkezett vele. Ha nem fogadták el a pénzét, ingerült lett, ha meg igen, akkor minden alkalommal felemlegette, hogy mennyit segít a gyerekeknek.

160

Mikor unokája született, akkor is ő akart a középpontban lenni, úgy gondolta, az ő tisztje, hogy mindent meghatározzon a gyer­ mek körül. Timit ekkor már nagyon zavarta édesanyja viselkedése, a kri­ tikai megjegyzések, az „Én megmondtam..." kezdetű rosszallá­ sok, a félhangos, elégedetlen sóhajtozások. Szenvedett édesanyja látványos megsértődéseitől, szeretetmegvonásának mesteri esz­ közeitől, ezért igyekezett megelőzni, hogy bármivel is kiváltsa anyja rosszallását. Nem volt könynyű dolga, amikor ifjú anyaként éppen a legnagyobb elfogadásra lett volna szüksége. Timi édesanyja a szuperszülő jó példája. Az ilyen szülő a szuper­ képességekkel felruházott hősökhöz hasonlóan mindenkinél mindent jobban tud, minden kérdésre van válasza, nem lehet újat mondani neki. A romantikus filmek idealizált („Mr. és Mrs. Töké­ letes") szereplőire emlékeztet, hiszen szebb, férfiasabb, nőiesebb, okosabb, szellemesebb a körülötte élőknél. Egész élettörténete tele van fantasztikus teljesítményekkel. Nem csoda, hogy Timiből bizonytalan, önmagával örökké elé­ gedetlen felnőtt lett. Kívülről magabiztosnak látszott ugyan, még­ is mindig a körülötte élők gondolatait fürkészte. Ha negatív vissza­ jelzéssel találkozott, azonnal önmagára vonatkoztatta, és hamar elkeseredett. Mélyen azt érezte, mindenkinek meg kell felelnie. Szülei viselkedése hatására gyermekként azt a képet alakította ki önmagáról, hogy nem elég jó, ezért nem szerethető. Szülei elismerésére, szeretetére vágyva Timi alárendelődő sze­ mélyiséggé vált: állandó megfelelési kényszerével mások rosszal­ lását, haragját próbálta elkerülni, s elérni, hogy elutasítás helyett elfogadják. Nagyon megviselte, amikor önmagán is észlelte a nár­ cisztikus szuperszülő jegyeit, hogy feszült helyzetekben ugyan­ úgy leszólja gyermekét, annak barátait, teljesítményeit, és indu­ latosan őt hibáztatja tehetetlenségében: „Elment az eszed? Épp olyan idétlen vagy, mint a majom barátnőd! Te aztán tudod, hogy bosszants fel!"

161

Mi jellemzi a szuperszülőt? A kiegyensúlyozott lelki élet alapja az egészséges önértékelés: amikor ismerjük és vállaljuk erényeinket, de reálisan látjuk magun­ kat, erősségeinket gyengeségeinkkel együtt. Hiszünk abban, amit csinálunk, és mélyen együtt érzünk másokkal. Bírjuk a kritikát, az eltérő véleményeket, de reális önképünknek köszönhetően meg is tudjuk védeni magunkat. A szuperszülő, a súlyosan nárcisztikus ember ezzel ellentétben tévedhetetlen; csodálni kell, és a legkisebb kritika is vérig sérti. Szülőként is úgy érzi, hogy saját teljesítménye a legkiemelkedőbb, még nem született hozzá hasonlóan tökéletes szülő. Élete esemé­ nyeit eltúlozza, önmagát dicsőíti, és környezetétől is állandó áhíta­ tot vár el. Ha ezt nem kapja meg, megbántódik, és nehezen engesztelődik ki. Nehezen érzi át gyermeke és mások érzéseit, leginkább a saját­ jait érvényesíti. Gyakran gyermekét is kihasználja, hogy elérje céljait: cinkosává teszi számára fontos ügyekben, miközben nem törődik az érzéseivel. Például arra kéri, mondja azt a nagyinak, hogy hétvégén a barátnőjénél alszik, ezért ne jöjjön át - csak mert ő szeretné megúszni a találkozást. A saját problémái a legnagyobbak, és mindig mások tehetnek róluk. Ha valami akarata ellenére történik, akkor morog, szitko­ zódik, kritizál. Szeretteivel szemben bántó vicceket is megenged magának, de nem tűri el, ha neki szólnak be. Mindig a figyelem középpontjában kell lennie, folyamatos el­ ismerésre, hatalomra törekszik. Állandóan verseng, mindenben győzni akar. Nemcsak a riválisok, de még saját gyermeke felett is diadalt akar aratni: megnyerni a kisgyerekkel szemben a társas­ játékot, a felnőtt gyereknél többet keresni, sikeresebbnek, von­ zóbbnak lenni. Jellemző rá, hogy hajtja a pénzt, mert az biztosítja számára az értékesség érzését, és eszközéül szolgál nagyobb gyermeke irá­ nyításában. 162

A nárcisztikus szuperszülő sokkárt okoz a gyerekének, de meg sem fordul a fejében, hogy bármiről is tehetne. Képtelen a szülői felelősségvállalásra: azt gondolja, hogy a gyerek a rossz, a kezel­ hetetlen, a pedagógus a hibás. Gyakorlatilag nem vesz tudomást a problémákról. Ha bármiben sikertelen, azért a párját, a családját vagy éppen a gyermekét hibáztatja: „Azért nem mehettem egye­ temre, és nem tanulhattam, mert terhes lettem veled." „Azért nem tudok normálisan élni, mert velünk lakik az anyósom." Holott an­ nak idején nem tartottak fegyvert a fejéhez: hajdani döntéseivel inkább saját nagyszerűségét akarta bizonyítani környezetének. A szuperszülők valójában állandó kettősségben élnek: maga­ biztosnak tűnnek, de kisebbrendűségi érzések gyötrik őket. Jól teljesítenek, értékeiket illetően mégis bizonytalanok. Ha bizony­ talanságuk felerősödik, arrogánssá, bántóvá válnak gyermekük­ kel szemben is. Mivel gyermekként nem kaptak feltétel nélküli elfoga­ dást, vagy éppen érdemtelenül csodálták őket, felnőttként folyamatosan kisebbrendűségi érzéssel élnek, amit leginkább jó modorral (néha pedig kontrollálatlan indulattal) igyekeznek palástolni.

Milyen hatással van a szuperszülő gyermeke gyermekkorára? A szuperszülő, akarata ellenére, súlyosan elbizonytalanítja gyer­ mekét. Semmit nem tudó, tehetetlen lényként bánik vele. Han­ gulata szerint kioktatja, felülbírálja, szidja - emiatt fiába, lányába hamar bevésődik, hogy nem ér semmit. A szuperszülő gyermekének nincs gyermekkora, mivel örökké résen kell lennie. Nagyon kell vigyáznia, hogy szülője meg ne sér­ tődjön, mert akkor változatos büntetések következnek: indulatos leértékelés, napokig tartó sértett hallgatás, semmibevétel, érzelmi zsarolás, szeretetmegvonás. A gyermeket pedig minden hasonló helyzetben örök kétely és hatalmas bűntudat gyötri. 163

A szuperszülő meggyőződése, hogy mindent jobban tud gyer­ mekénél, így azt is, mikor mire van szüksége, mi tesz jót fejlődésé­ nek. Ezért gyermekének kevés beleszólása van saját életébe, önálló döntéseit - ha az ellentétes a szülő elképzeléseivel - rosszallják. A szuperszülő másoknál (védőnő, orvos, óvónő, tanár) is jobban tudja, mi kell a gyermekének, így többször kellemetlen helyzetbe hozza, amikor nyilvános vitát folytat a gyermeke által kedvelt sze­ mélyekkel, vagy előtte nyilatkozik róluk rosszallóan. Gondozási, nevelési feladatait ellátja, mivel környezetének ez­ zel is bizonyítani akarja, milyen tökéletes szülő. Minden, gyere­ kével kapcsolatos teendőt úgy él meg, mint egy lehetőséget saját nagyszerűségének megcsillantására. Miközben gyermekét ritkán dicséri szemtől szembe, kifelé büszkén dicsekszik eredményeivel. Rosszul éli meg, ha kamasz gyermeke konfrontálódik vele, olyankor - kellő önreflexió és önismeret híján - megsértődik, tehe­ tetlen dühét rá borítja, leértékeli őt, így gyermekének esélye sincs hatékony kommunikációt, érdekérvényesítést tanulni.

Milyen hatással van a szuperszülő gyermeke felnőttkorára? A szuperszülő öntömjénezése később is elhomályosítja felnőtt fia, lánya sikereit, tehetségét. Hiába állja ki a „kis királyfi" a pró­ bákat, nem kapja meg a fele királyságot. A szuperapa nem tekinti felnőttnek, nem adja át a helyét a családi vállalkozásban, mert nem tud lemondani a vezetésről, a hatalomról. A nárcisztikus szuperanya pedig főleg külsőségekben, szépségben, öltözködés­ ben akarja legyőzni a lányát, büszke arra, hogy szebb, fiatalosabb gyermekénél. Mint Hófehérke gonosz mostohája, nagy erőfeszí­ téseket tesz a győzelemért, illetve tudattalan féltékenységének mederben tartásáért.

164

Mindkét nem nárcisztikus képviselői jogot formálnak arra, hogy felnőtt gyermekük életébe is folyamatosan beleszóljanak (mert mindent ők tudnak jobban!), nehezítve ezzel leválásukat, önálló életüket. Erős bennük az irigység, miközben meggyőző­ désük, hogy mások irigyek rájuk. Egy 30 éves nőből így tört elő a nárcisztikus édesanyja iránti elfojtott haragja:

„M indenért felhív, szinte követeli, hogy vele foglalkozzak: íras­ sak fel neki gyógyszert, hozzak valam it a boltból, listák at ír, m it intézzek el, mivel én dolgozom a városban. Ha nem teszem, megsértődik, és akkor képes egy hétig is hallgatni, így büntet ben­ nünket. Ezzel el is éri, hogy m indenki vele foglalkozzon, őt engesz­ telje, így ő irányíthasson. Közben kérés nélkül süt nekem , ha ven­ dégeim jönnek, m indenki csodálja, micsoda szakács, milyen kiváló anya, én pedig hetekig hallgatom utána, hogy sem m ire nem m en­ nék nélküle. Néha még magam is elhiszem. Egyébként ezerszer hív minden szarért, ha dolgozom, akkor is. A minap besokalltam, nem vettem fel a telefont. 24-szer hívott egym ás után, majd közölte: »Tőled meg is halhatnék!« Ma is rettenetesen szégyellem magam, gyötör a lelkiismeret-furdalás, de akkor azt gondoltam, jaj, n e ... de igen, kimondom: azt éreztem dühömben, hogy igaza van, szeret­ nék végre rossz érzések nélkül élni. Rettenetesen haragudtam rá, aztán magamra: hogyan lehetek ennyire szívtelen?! Örökké riva­ lizál velem. Az esküvőm előtt lefogytam tíz kilót, persze nem vette észre, mondtam neki, hogy 55 kiló vagyok, erre közölte, az semmi, ő 50 volt az esküvőjén. Aztán az esküvő előtti napon ágynak esett, kivolt idegileg, vele kellett foglalkozni. Ezen a napon sem lehettem én a legfontosabb, a legboldogabb, nem lehettem én a királynő, egy napra sem, az én nagy napomon sem ..."

165

A nárcisztikus szuperszülő gyermeke felnőttként kétféle módon viselkedhet. Egyrészt önmaga is könnyen válhat narcisztikussá, hiszen a szülője sokszori leértékelésének hatására jelentős belső bizonytalansággal küzd. Ezt a súlyos kisebbrendűségi érzést látszat-magabiztossággal, jó modorral kompenzálja, bizonytalan­ sága idején viszont maga is arrogánssá, bántóvá válhat. Egy kedves páciensem (szuperszülők 25 éves lánya), egyre job­ ban rálátva saját viselkedésére, nemrégiben így fogalmazta meg ezt:

„Egyre többször veszem észre, hogy én is m ilyen n árcisztikus vagyok. Nemrég a párommal lottót töltöttünk ki: két számmezőt akartunk leadni a hatból. Én kitöltöttem az elsőt, ő meg az utolsót. Hát én pipa lettem, szidtam, milyen ostoba, hogy nem a m ásodik hasábot töltötte ki, mert az úgy logikus. A párom felhorkant: »Nem mindegy?!« - és otthagyott. D ühös voltam, hogy nem azt csinálja, amit én akarok. Már tovább is túráztattam magam, hogyan fogok rábízni majd egy gyereket, ha egy szelvényt sem tud jól kitölteni a szerencsétlen... Aztán egyszer csak valam i kattant bennem : tény­ leg, nem m indegy? Egyre jobban láttam : tisztára olyan vagyok, m int az anyám, akinek szintén csak úgy jó minden, ahogy ő csinál­ ja ... Talán abban már jobb vagyok nála, hogy látom ezt, és elnézést is tudtam kérni a páromtól. Anyu pedig nem látja magán, csak a nagymamán, rá haragszik, hogy még 50 évesen is mindent úgy kell csinálnia, ahogy a mama akarja. Különben m egsértődik, sír, hogy hálátlanok a gyerekei... De ő, óh, ő nem olyan, mint a mama! Pedig igen, csak a varázstükre még hazudik, ha belenéz."

A nárcisztikus szuperszülők felnőtt gyermekei másrészt nehe­ zen titkolják a gyermekkorban kialakult kisebbrendűséget, s mi­ közben jól teljesítenek, állandóan bizonytalanok. Nem konfron­ tálódnak másokkal, ehelyett önként alárendelődnek, gyakran 166

„áldozattá" válnak. Minden megszólalásuk vagy bármilyen cse­ lekedetük előtt erős szorongást éreznek, mert állandóan azon morfondíroznak, mit szólnak majd a többiek, azaz cselekedeteik helyességét a külső megítélésüktől teszik függővé. Hiába tudják ezt magukról, mégis így viselkednek, mert a szü­ lőktől kapott leértékelő, hibáztató szavak olyan mélyen bevésőd­ tek lelkűkbe, hogy nem tudják a hozzájuk tapadó félelmet belá­ tással vagy tudatos döntéssel („Meg akarok változni") egyszerre kiirtani.

Mi jellem zi a szuperszülő gyerm ekét a munkában? A szuperszülők gyerekei felnőttként is állandó kettősségben él­ nek: magabiztosnak tűnnek, de kisebbrendűségi érzések gyöt­ rik őket. Általában jó teljesítményt nyújtanak, mégis bizonyta­ lanok értékeikben, abban, hogy eleget tesznek-e le az asztalra. A szuperszülők felnőtt gyereküknél is mindent jobban tudnak, és mivel jól is teljesítenek, gyermekként nehéz megközelíteni őket. A szuperszülők gyerekei kisebbrendűségi érzéseiket kompen­ zálhatják úgy, hogy maguk is narcisztikussá válnak, ők a munká­ ban a már felsorolt jegyeket mutatják: állandóan versengenek, mindent jobban tudnak másoknál, a vitában csak nekik lehet igazuk, lenéznek másokat, sértődékenyek, miközben dicséretre, elismerésre vágynak. Előfordul, hogy pontosan ezek ellentéte lesz jellemző rájuk: inkább alárendelődnek, túlzottan igénylik mások tanácsát, biz­ tatását és segítségét a mindennapi döntéshozatalban. Nehezen fejezik ki véleményüket, mert félnek, hogy elveszíthetik a többiek támogatását. Önállóan semmit nem kezdeményeznek, mert hiá­ nyos a saját ítéletükbe, képességeikbe vetett bizalmuk. Hogy el­ nyerjék a közösség támogatását, önként ajánlkoznak kellemetlen feladatok elvégzésére is. 167

A hazánkban oly gyakori családi kis- és középvállalkozási for­ ma kiváló táptalaja a szuperszülő kiteljesedésének, a patológiás kapcsolatok konzerválásának.

M

ic h e l in

R obi

A 34 éves Robi a rendszerváltozás idején apja által alapított családi kisü zem et vezette. Párkapcsolati problém ái m iatt keresett meg: m unkahelyéről hazaérkezve apróságokon dühroham ot kapott, ilyenkor üvöltött a feleségével, idegesítették a gyerekei, potencia­ zavarai az utóbbi időben állandósultak. Folyamatosan feszült volt, nem tudott aludni, házassága „romokban hevert". Állandó feszültségét, tehetetlenségérzését im aginációs k ép é­ ben egy M ichelin-babához hason lította: „Az érzés olyan, m int egy felfú jt M ichelin-baba, de ez valam i súlyosabb anyagból van, talán kőből. Nehezen mozdul, súlyos, merev, jó kövér, nagyra fel van pumpálva. Nehéz a M ichelin-kéz, -láb, állandóan vigyáznom kell, nehogy valami rosszat tegyek. M inden idegszálammal figyel­ nem kell, nehogy az úton valam i hibát vétsek... Vigyázok, mert az végzetes lehet. Félelm etes állandóan résen lenni, m iközben nem érzem a lényeget, fájdalm as, nem én irányítom a testet, nehéz, nagyon nehéz, feszít..." Ezzel a képpel Robi egy sor gyermekkori emléket előhívott, ame­ lyekre előtte nem is em lékezett: „M indig feszült voltam gyerm ek­ ként, feszült, hogy mikor teszek rosszat, mit szól az apám. Szeret­ tem őt, de bárm it csináltam , elégedetlen volt, azt éreztette, hogy kevés vagyok. Csak ő tudta jól, kijavított, mindig osztott. Fia dü­ hös volt, akkor kiabált, szidott. Gyermekként sokat barkácsoltunk együtt, de soha semmi nem felelt meg neki úgy, ahogy én akartam. Ö rökké azt mondta, ne csináld ezt, ne csináld azt, nem így kell, nem úgy kell, te nem tudod, végül úgy éreztem magam, m int egy hülye gyerek. Többször el is mondott minden hülyének, idiótának. A barátaimmal, osztálytársaimmal példálódzott, őket mindig jobb­ nak, ügyesebbnek látta. M áskor meg őket is leszólta..." 168

Feszültségeinek okai között fény derült arra is, hogy a munkahe­ lyén problémái voltak édesapjával. Az egyetem után, 11 évvel ezelőtt kezdett - apja akaratának megfelelően - a családi vállal­ kozásban dolgozni. Az apa 25 éven át mindig arról beszélt, hogy Robi viszi majd tovább a vállalkozást. A dolgozók viszont még évek múlva is az apát hívták főnöknek, őt pedig a „kis Robi"-nak... Évekig küzdöttek egymással, apja többször lehurrogta a fiút a dolgozók előtt: „Te nem vagy normális! Mit képzelsz magadról?! Nem értesz semmihez, belőlem akarsz élni! Ha nem tetszik, el lehet menni!" Majd négyszemközt könyörgött fiának, hogy ma­ radjon, hiszen neki építette ezt az üzemet, benne van az egész éle­ te ... Ha bármilyen üzleti partner, vendég jött az üzembe, mindig az apa vitte a szót, önmagát tömjénezte, Robi szóhoz sem jutott mellette. Állandóan felülbírálta Robi főnöki intézkedéseit, és ellentétes utasításokat adott ki. Két éve hivatalosan nyugdíjba ment, de azóta is naponta bejárt az üzembe, és továbbra is a fia feje fölött hozott döntéseket, kritizálta a munkáját, leszólta az új üzletfeleket, nem adott teret az ötleteinek. Az üzem továbbra is 100%-os tulajdoná­ ban volt, így jogot formált az irányításra, és fia alkalmasságának megkérdőjelezésére. Robi felesége hónapok óta könyörgött neki, hogy keressen új munkahelyet, mert az állandósult feszültség miatti veszekedések tönkreteszik kapcsolatukat és gyermekeiket is. De ő még mindig reménykedett, hogy apja egyszer elismeri majd, hiszen az utóbbi években jelentősen nőtt a nyereségük. Persze ezt az apa szintén csak önmagának tulajdonította. Robi maga is megfogalmazta, hogy néha úgy érzi magát apja mellett, mint egy óvodás, aki hát­ rányból indult a futóversenyen. A nehéz helyzetekben felerősödő indulatait mindig elfojtotta, ahogy gyermekkorában is, majd ott­ hon veszekedett a párjával, amikor kéréseit szintén irányításnak élte meg. Hamarosan belátta, egyre kezelhetetlenebb kitörései nem a fele­ ségének, hanem szuperszülő édesapjának, sőt leginkább saját 169

tehetetlenségének szólnak. Már tudta, hogy problémái nem a párkapcsolatából, hanem felnőtté válásának hiányából erednek. Egy­ re tisztábban látta azt is, hogy nem az apját kell megváltoztatnia, hanem önmagát és a hozzá fűződő viszonyát. Ez persze ebben az esetben sem bizonyult egyszerű feladatnak, de Robi lelkesen dolgozott rajta. Megélte és átdolgozta elfojtott indulatait, apja he­ lyett egyre jobban fókuszált saját sikereire. Megértette és elfogad­ ta, hogy szuperapja nem őt akarta bántani, csupán tudattalan félelem munkált benne, hogy fia meghaladja őt. Robit korábban máris bűntudat gyötörte, amint egy kicsit is jobbnak látszott, ezt pedig úgy oldotta, hogy nem engedte meg magának a magasabb teljesítményt, és gyakran képességei alatt teljesített. Miután apja iránti haragjától megszabadult, egyre mélyeb­ ben értette őt: gyermekként az apa sem kapott szüleitől olyan szeretetet, amelyből tudhatta volna, hogy fontos, szeretetre méltó, elfogadható. A többi, súlyosan nárcisztikus szuperszülőhöz ha­ sonlóan az ő kiskorából is hiányzott az empátia, a ügyelem, a meg­ becsülés és a kölcsönös szülő-gyerek kommunikáció. így később nehezen tudta kiépíteni stabil önértékelését, a mások iránti em­ pátiát, és túlzott önszeretettel próbálta kompenzálni ezeket a hiá­ nyokat. A Robival folytatott versengésében, az alulmaradástól ret­ tegve nem tudta megélni saját értékességét és fontosságát, inkább a koraihoz hasonló szeretetlenséget, elutasítottságot érzett. Ilyen­ kor hirtelen, látszólag „ok nélkül" billent ki: túlzó reakciókat, kezelhetetlennek tűnő szorongásokat, indulatokat produkált. Robi olykor azon kapja magát, hogy apjához hasonlóan irigy, verseng mindenkivel, és hajlamos leértékelni a többieket, köztük az apját is. Sokszor így tesz feleségével is: „Pillanatok alatt nekiugrottam bármiért, csak őt hibáztattam saját nyomoromért, és saj­ nos a gyerekekkel kapcsolatban is látom szuperszülő vonásaimat. A »Ne bosszantsatok már!« kezdetű reakcióim a saját érzéseimről, nem pedig a gyerekek viselkedéséről szólnak."

170

M i je lle m z i a szup erszü lő gyerm ekének párkap csolatát? A szuperszülők gyerekeinek viselkedését - szocializált bizonyta­ lanságuk miatt - párkapcsolataikban is kisebbrendűségi érzé­ seik irányítják: vagy maguk is narcisztikusan túlkompenzálják őket, vagy éppen háttérbe szorítják magukat, és alárendelődnek párjuknak. Amikor a szuperség győz • A szuperszülők gyermekeinek egy része párkapcsolatában is nárcisztikus jegyeket mutat, melyeket izgalmas esetekkel mutattam be előző könyvemben.2 A nárciszti­ kus nők és férfiak nehéz társak, pedig kezdetben romantikusan, rajongással fordulnak társuk felé, aki ettől különlegesnek, izgal­ masnak érzi magát. Szenvedélyes csábítók, pedig leginkább ön­ magukba szerelmesek, és arra vágynak, hogy kedvesük csodálja, korábbi partnereinél különbnek tartsa őket - megadja nekik mind­ azt, amit gyermekként szüleiktől nem kaptak meg. Mivel mindig a középpontban akarnak lenni, társukat az „imá­ dó visszhang" alárendelt szerepébe kényszerítik: egyenrangú kapcsolatra aligha képesek. Kommunikációjuk hangulati állapo­ tuktól függ: társukat hol „gyönyörűségesnek" találják, hol pedig „gusztustalannak". Ha partnerük nem ad nekik igazat, akkor veszekedést provokálnak, vagy féltékenységi rohamokban törnek ki, hogy feszültségüket, rossz érzéseiket társukra vetíthessék, és felmentsék magukat a felelősség alól. Mindig a tökéletes szeretőt keresik, de ilyen persze nem létezik, hiszen a szerelemben soha­ sem két félisten találkozik, és a vágyott harmónia csakis hosszú, közös fejlődés gyümölcse lehet. A szuperszülők erősen nárcisztikus felnőtt gyerekei számára az az ideális társ, aki minden igényüket kielégíti. Miközben vágynak a mély, bensőséges kapcsolatokra, tudattalanul menekülnek előlük, így boldogtalanságuk tartóssá válik. Gyakran csalódnak, mert bizony­ talanok és bizalmatlanok, s egy idő után valaha imádott társu171

kát erősen, indulatosan leértékelik. Partnereik nemritkán áldozat típusú emberek, akik tudattalanul ugyan, de tovább erősítik pár­ juk narcizmusát. így párkapcsolatuk csupán saját szükségleteikről szól, és leginkább a folyamatos csodálat bezsebelését szolgálja, míg pár­ juk szükségleteit állandóan háttérbe szorítják. Előfordul, hogy saját - akár bizarr - szexuális vágyaikat erőltetik akkor is, ha azt a másik nem szeretné, ilyenkor még az erőszaktól sem riadnak viszsza, és nem veszik észre, mekkora fájdalmat okoznak társuknak. Érzelmi kötéltánc « A szuperszülők gyerekei másképp is meg­ élhetik bizonytalanságukat párkapcsolatukban. Mivel gyermek­ korukban azt tanulták meg, hogy engedelmeskedniük kell, és mindent meg kell tenniük a másik jóllétéért, ha szeretetet akarnak kapni, felnőttként olyan emberek mellett horgonyoznak le, akik kihasználják határtalan engedékenységüket - azaz nárcisztikus társat választanak. Ilyenkor éppen ők a túlalkalmazkodók, így hamar előáll a gyerekkorukból ismerős érzelmi alárendeltség. Párkapcsolataikban is elfojtják az indulataikat, sok esetben csupán testi tünetekkel jelzik rossz érzéseiket. A békesség, a gye­ rekek kedvéért némán tűrik társuk gyakorta méltatlan viselke­ dését, elismerésének, megbecsülésének teljes hiányát. Nehezen fejezik ki akaratukat és ellenvéleményüket, mert félnek párjuk támogatásának elvesztésétől: mintha állandó érzelmi kötéltáncot járnának, folyamatosan rettegve, hogy egyetlen rossz lépés is vég­ zetes lehet. Kevés dolgot tesznek egyedül, mert nem bíznak képességeik­ ben. Ha mégsem Mr. és Mrs. Tökéletessel, a nárcisztikus működé­ sű társsal jönnek össze, azt hamarosan szürkének, unalmasnak találják. Mintha a jól ismert alárendelődés-megalázottság érzé­ sei nélkül nem tudnának élni. Mindemellett ők sem mentesek a gyermekkorban eltanult fensőbbségérzéstől, így ártatlannak tűnő kijelentéseik mögött sokszor az önző szükségletkielégítés vágya húzódik meg: „Mindent megtennék, ha érezhetném, hogy vala­

172

kinek én vagyok a legfontosabb." „Nem akarok sokat, csak valaki szeressen már végre." A pénz mint az irányítás eszköze « Sok felnőtt gyereket lehet pénzzel alárendelt helyzetben tartani. Jellemző, hogy a szülők anyagilag segítik az otthonteremtést, cserébe viszont úgy érzik, minden részletbe beleszólhatnak. Ez pár év múlva aztán a pár tag­ jai közt feszültséget szít: „Azt sem tudtad elérni, hogy ne a min­ dentudó apád mondja meg, milyen hálószobában szeretkezzek veled!" „Az ízlésficamos anyád döntött még arról is, milyen zu­ hannyal mossam a seggem!" Ilyenkor a felnőtt gyerekek mindketten érzik, indulatukban pedig fel is nagyítják a szuperszülő negatív tulajdonságait - és megfeledkeznek a segítő szándékról, a valós támogatás horderejéről. Szem elől tévesztik továbbá azt a tényt is, hogy annak idején mindketten elfogadták a szülői befolyást, mert egyikük sem tudta vagy merte megfogalmazni valós szükségleteit: „Nagyon örülünk az anyagi segítségnek, a tanácsoknak, köszönünk mindent. Olyan házban szeretnénk lakni, am i..." A pénzzel való irányítás másik alapesete, amikor a szuperszülők tartják el vagy támogatják anyagilag felnőtt gyerekeiket, de köz­ ben kezükben tartják az életüket is. így érik el, hogy még sokáig okosabbak lehessenek gyermeküknél: eldönthessék helyette, mit tanuljon, hol és kivel éljen, milyen állásra pályázzon. Mondataikat sokszor így kezdik: „Nem akarok beleszólni, de..." „Nem azért mondom, de..." Látszólag mindkét helyzetben megvan a szülő és a felnőtt gyer­ mek nyeresége is: a szülőé az, hogy továbbra is a legfontosabb marad. Támogatása újabb bizonyítéka saját nagyszerűségének és fölényének, amiért egyfelől vállveregetést érdemel, másfelől lehetőséget teremt számára gyermeke leértékelésére, mondván: „Mi lesz veled, ha én nem leszek?" Mindezzel hiányzó önbizalmát erősíti vagy bűntudatát kompenzálja.

173

Különösen nyomasztó helyzet ez a párkapcsolatban élő gyerek számára, mert így nemcsak ő, de partnere is gyerekszerepbe ke­ rül. A gondokat tovább fokozza, ha bizonytalan a támogatás öszszege és időpontja, azaz a szuperszülő hangulatának függvénye. Ha a szülő ilyen kétségek között tartja gyermekét, azzal tudattala­ nul még inkább a hatalmát akarja fitogtatni. A szuperszülő megváltoztatása reménytelen vállalkozásnak tűnik: alakítani a helyzethez való viszonyunkon, a bizonytalansá­ gon tudunk. Ha másképp nem, hát úgy, hogy elfogadjuk a szülő motivációját, és magunk jelöljük ki a számunkra elfogadható határokat.

Mi jellem zi a szuperszülő gyerm ekét szülőként? A szuperszülők gyerekei szenvedtek ugyan szülőjük viselkedésé­ től, akaratuk ellenére mégis magukon viselhetik a szuperszülők jegyeit. Ha így van, ők is irányításuk alá vonják a teljes családi életet, ha másként nem, hangulatváltozásaikkal, rosszkedvűkkel, hatalmi játszmáikkal. Olyanok, mint egy dackorszakban meg­ rekedt kisgyerek: veszekszenek, harcolnak az igazukért. Előfor­ dul, hogy gyermeküket érzelmileg zsarolják vagy megszégyenítik mások előtt, miközben erős bűntudatot keltenek benne. Mindent tiltanak gyermeküknek, ami saját érdekeik ellen hat. Hangulatuk­ tól függően kommunikálnak vele: hol tökéletesnek, hol ostobának látják, hol imádják, hol pedig szidalmazzák.

S zuperanyu

és a n a g y p ó k h á l ó i r t á s

K riszti 40 éves, sikeres esküvőszervező, feleség, édesanya. Taná­ csot kért, mert ötéves kislánya, Julcsi sokat szorong m ostanában, felébred éjjelente, rágja a körmét. Úgy érezte, ő maga csinált vala­ m it helytelenül, a gyerek csak erre reagált tüneteivel. Édesanyját

174

tartja szülői példaképének, annak ellenére, hogy az utóbbi évek­ ben, édesapja halála óta sok a konfliktus közöttük. Édesanyja csinos nő, ügyes üzletasszony volt, ma már nyugdí­ jas. M inden sikerült neki, amibe belekezdett, és jó érzékkel szállt k i a leszálló ágba kerülő vállalkozásaiból is. Sokáig együtt dolgoz­ tak: vonzó, sikeres anyja m ellett a lány állandóan vesztesnek, csú­ nyának érezte magát, nem tudott kiteljesedni. Az anya elégedetlen, lekicsinylő, bántó m egjegyzései m iatt sokat veszekedtek: „Soha sem m i nem volt elég, sem mi nem volt jó neki, am it csináltam ." Kriszti hosszú vajúdás után végül a fővárosból vidékre költözött, és más pálya m ellett kötelezte el magát: rendezvényszervezésbe fogott. Akkoriban úgy érezte, hogy anyja bárm ihez nyúl, az aranynyá változik, míg az ő kezében minden hamuvá porlik. Érzéseire anyja rá is segített: állandóan éreztette fölényét, dicsekedett ered­ ményeivel, a lányt pedig kioktatta, és értésére adta, hogy elége­ detlen vele. Azóta is leszólja próbálkozásait, ötleteit, elképzeléseit: „Ebből a tinglitangliból meg lehet élni? Van neked rendes szakmád, nem?" Kriszti nem tudta, hol keresse saját identitását, mivel anyja ered­ ményei láttán m indig erős kisebbrendűségi érzések gyötörték. Ez elől költözött el, ezért próbált teljesen más úton elindulni. Ám az anyának ez sem tetszett. Férfiakkal ismerkedve is az jutott eszébe először, anyja mit fog szólni hozzájuk, vagy az, hogy ő nem elég jó nő. Ettől aztán eluralták a kisebbrendűségi érzései, és sokáig le is beszélte magát a kapcsolatokról, míg meg nem ism erkedett a férjével, akivel gyerm ekük is született. Egyre jobban felism erte dacosságát, azt, hogy nem egyszer ő is hasonlóan viselkedett édesanyjával: „Vasárnap ebéd után a férjem m el pihentünk, anyu meg megállt a szobaajtónkban egy seprűvel, azzal, hogy szedjük le az ablakunk­ ról a pókhálókat. D ühös lettem , m iért nem várhat, de nem enge­ dett. Indulatosan kiabáltam , kikaptam a kezéből a söprűt, és sűrű ajtócsapkodás m ellett engedelmeskedtem. Anyám irányította a tisz­

175

togatást is, m egint erőszakos volt és okosabb nálam , még jobban összevesztünk, aztán jö tt a szokásos m egsértődés. Napokig nem beszéltünk, csak hangosan sóhajtozott, miközben egyikünk sem érezte jól magát." K riszti mára rájött, hogy ezekben a játszm ákban ő is m indig benne volt: „Már tudom, hogy m indketten szeretetre, a másik meg­ becsülésére vágyunk, mégis érzéketlen hidegséggel kölcsönösen leértékeljük egymást." A terápia során sok gyerm ekkori em léke előjött: rettenetesen izgult, mit szólnak majd szülei (főleg szuperédesanyja), és persze sokszor elégedetlennek is bizonyultak. A kislányával történt konf­ lik tu sán ak érzéseiből kiindulva a következő képet im aginálta: „...So kszo r nehéz a fejem , m ikor bántom Julcsit. U tána szinte bólogatnom kell, ülök ném án, nem szólok, csak hülyének érzem magam, bánt nagyon... Apunak és anyunak is bólogattam mindig, azt tettem , amit akartak. H agytam , hogy lenyom janak (érződik a düh a hangjában, de aztán elfojtja). A régi lakásunkat látom, anyu azt mondja, hülye vagyok, buta vagyok, szégyenkeznie kell miattam. Hat-hét éves vagyok. Hülye vagyok, ismételgeti, a kollégái gyerekei mennyivel jobbak, nálam m indenki jobb! Kiabál még egy darabig, hogy minek szült meg, csak m egkeserítem az életét, aztán elmegy, lefekszik, és napokig, sőt hetekig nem szól hozzám, csak amit mu­ száj, szenvedve jár-kel, és én is szenvedek. A legszörnyűbb, hogy nem szól, nem szeret... Fáj nagyon, rossz vagyok, hülye vagyok, szerencsétlen vagyok, m egbántottam , egyedül vagyok, nagyon egyedül (sír). Kicsi vagyok, vágyom a szeretetére, az ölelésére, de nem érdem iem ... (nagyon sír)." (Felnőttként odamegy a kicsi önmagához, nem tudja megölelni.) „Kép­ telen vagyok m egölelni, és bárkit is elképzelni, aki m egölelné, olyan szerencsétlen, ellenszenves ez a gyerek... Azért ilyen, mert nem szeretik. De azért nem szeretik, m ert ilyen ... A ztán mégis m egölelem , simogatom, énekelek neki, vigasztalom . Ez jó érzés, de valam i leállítja, egy hang, ez is én vagyok: nem érezhetem jól magam, m ert valam i tö rtén n i fog. Ism erős ez az érzés, nagyon 176

ismerős. Igen, ez is én vagyok, a sértett, megbántott, dacos kislány énem." Ez a sértett énrész okozza Kriszti néha m egjelenő, önmagában elutasított szuperszülőségét is, amit a terápia során integrálni kel­ lett, elfogadva, hogy valam ikor a sértettség, dacosság hasznos volt, és Krisztit sok fölösleges frusztrációtól védte meg, ám ma már inkább akadályozza. Végül aztán önfeledten vigasztalja, sim ogatja kicsi önmagát, megéli a „szeretni és szeretve lenni" felemelő érzését. Éberen sok olyan élm ényéről m esélt még, sírva, am ikor nem tudott őszinte lenni, nem m erte otthon eláru lni gyengébb jegyeit, baklövéseit, kudarcait, inkább magába zárkózott: „Nehogy bántson anyu, na­ pokig ném án, sértődötten közlekedjen, keresztülnézzen rajtam, engem meg csak m ardosson a bűntudat, az a rohadt bűntudat..."

Önismereti fejlődése hatására Kriszti számára világossá vált időn­ kénti indulatos reakcióinak háttere, egyre jobban megélte és át­ dolgozta haragját nárcisztikus szuperszülei iránt, és hibáik mellett immár észlelni tudja vitathatatlan erényeiket is. Ma már reáli­ sabban látja őket, és azon dolgozik, hogy végre ne bűntudatos és indulatos kislányként, hanem felnőttként viszonyuljon hozzájuk, helyükön kezelje a kritikai megjegyzéseket, és főképp, ne ismé­ telje meg a kapott szülői mintát. így őszintébben szereti őket, és egyre értékesebbnek érzi önmagát is. Nemrégiben döbbenten ismerte fel a szuperszülőt kislányához intézett szavaiban. Amikor a kislány egy reggel azon hisztizett, hogy másik harisnyát akar felvenni, Kriszti ráförmedt: „Mindig csinálod a cirkuszt, bezzeg a barátnőd okos! Te pedig minden reg­ gel tönkreteszei engem!" Egy pillanat alatt kapcsolt: „Majdnem elájultam, ugyanúgy beszéltem Julcsival, mint velem az anyu év­ tizedeken át... De aztán megöleltem, és elnézést kértem tőle a kiakadásomért: ezt én gyermekként soha nem kaptam meg. És nincs részem benne ma sem." 177

Kriszti, meghaladva indulatait, képessé vált mélyen átérezni kis­ lánya érzéseit, és megadni neki, amire ő maga vágyott. Változására nagyon büszke volt, és én is, miközben közösen reménykedtünk, hogy a jövőben egyre korábban kapcsol (az édesanyjával való konfliktusok idején is), és nem adja tovább Julcsinak a narcizmus kéretlen örökségét, amelyet a család immár több generáció óta cipel a hátán.

Hogyan fejleszthetjük szülői viselkedésünket szuperszülőként? Mielőtt a kérdést tételesen megválaszolnánk, tekintsük át a szuper­ szülő tulajdonságlistáját, hogy segítségünkre legyen a gyerekün­ ket fejlesztő viselkedésünk erősítésében, és változtathassunk az őt hátráltató megnyilvánulásainkon. A jellemzők számbavétele lehetőséget teremt egy rövid önvizsgálatra is.

A szuperszülő jellem zői » Odafigyel gyermeke fejlődésére, teljesítményeire, különösen azokra, amelyek dicsekvésre adnak lehetőséget (kitűnő bi­ zonyítvány, kiváló sportteljesítmény). Nagyzásos fantáziák, felvágás jellemzi, gyerm ekét illetően is túlzó mértékű csodálatot vár el másoktól. Gyakran - tudattalanul - saját be nem teljesített vágyai megvalósítására ösztönzi gyermekét (például balettra járatja, mert ő maga balerina szeretett volna lenni). * Saját tehetségét, fontosságát, teljesítményét eltúlozza, ön­ magát tartja a létező legjobb szülőnek. Rendszeresen fantáziái határtalan sikerről, szépségről, hatalomról, teljesítményről. Valós eredmények nélkül is elvárja, hogy kiválónak ismerjék 178

el őt, akárcsak gyermekét. Mindeközben másokat leértékel, és ennek sajnos legtöbb esetben gyermeke is áldozatul esik. A vele történteket eltúlozza, dicsőíti önmagát, és környezetétől is elvárja ezt. Ellenkező esetben megsértődik, és nehezen engesztelődik. Felhúzza az orrát, ha nem a gyereke (és rajta keresztül ő) a legsikeresebb, ha nem kap másoktól kellő el­ ismerést, jutalmat. Mindent jobban tud gyermekénél, és a pedagógusoknál is, ami gyermeke számára sok belső konfliktust, szégyenérzetet, bűntudatot okoz. Hiányos az empátiája: szeretetét akkor mutatja ki leginkább, ha gyermeke az elvárásainak megfelelően teljesít, erőfeszíté­ seit csak siker esetén ismeri el. Képtelen felismerni és átérez­ ni mások érzéseit és szükségleteit, nem akkor van gyermeke mellett, amikor annak szüksége lenne rá, hanem akkor, ami­ kor neki van szüksége gyermekére. Figyeli gyermekét, vészhelyzetben útmutatást, irányítást, se­ gítséget ad, de sokszor ellentmondást nem tűrően utasítja. Nem érzékeli viszont, amikor gyermekével mások előtt go­ rombán bánik, megszégyeníti, kellemetlen helyzetbe hozza. Azt hiszi magáról, hogy kiváltságos teremtmény, akit csak a hozzá hasonló, a társadalmi ranglétrán magasan álló embe­ rek érthetnek meg, és indokolatlanul különleges bánásmódot és/vagy automatikus együttműködést vár el. Kapcsolataiban gyakorta önző, céljai eléréséhez kihasznál másokat. Cinkosává teszi gyermekét a számára fontos ügyek­ ben (például váláskor, majd zűrös szerelmi ügyeiben), lojali­ tást vár tőle, miközben mit sem törődik érzéseivel. Általában az ő problémái a legnagyobbak. Gyermeke önálló próbálkozásaival szemben türelmetlen, különösen akkor, ha az ő akarata ellenére teszi. Ha feszült, indulatosan, durván beszél vele, szidja, akár mások előtt is. Általában másokat, nemritkán gyermekét okolja a bajaiért, ha valami nem az akarata szerint történik, akkor morog, szit179

kozódik, kritizál. A számára viccesnek tűnő beszólásai gya­ korta bántóak, de a bajban nehezen vigasztalja gyermekét, akkor is inkább dorgálja. « Sokszor érez átható irigységet, miközben azt hiszi, mások irigykednek rá. Rivalizál a gyerekével, még annak felnőtt­ korában is: a kisgyerekkel szemben meg akarja nyerni a társasjátékot, a felnőttnél többet akar keresni, sikeresebb, vonzóbb akar lenni. Meg van győződve arról, hogy mindent jobban tud gyermekénél, ezért csak parttalan vitát lehet vele folytatni. * Sokszor a pénzt hajtja, mert az biztosítja számára az értékes­ ség érzését. Állandóan verseng, mindig győzni akar. » Gyakran gőgös, fennhéjázó. A kritikát egyáltalán nem tűri, hamar megsértődik, indulatossá válik. Felnőtt gyermekétől sem visel el semmilyen kritikai megjegyzést.

Mit tegyünk, ha észleljük önm agunkon a szuperszülő jegyeit? Az igazi szuperszülő, a súlyosan nárcisztikus ember önmagát mindig tökéletesnek látja. Önismereti fejlődésbe ritkán kezd, mivel nincs betegségbelátása, problémái a mindennapjait nem nehezítik, nehezen lát rájuk, és inkább környezete szenved tőlük. Ráadásul nem tűri az ellenvéleményt, ehelyett állandó külső po­ zitív megerősítésre vágyik, és nemigen teszi önvizsgálat tárgyá­ vá saját negatívumait, egészséges működését akadályozó belső tényezőit. Megszerzett ismeretei alapján rögtön analizálni kezdi a többie­ ket, önmagát viszont nagyon ritkán. A pszichoterápiás rendelőbe leginkább gyermeke „rosszasága", pimaszsága, romló tanulmányi eredményei miatt jön. Ilyenkor elsorolja, mennyi nehézséget okoz neki a gyerek, és finoman érezteti: nem hiszi, hogy a terapeuta

180

ismerne olyan módszert vagy eljárást, amit ő ne alkalmazott volna m ár... Panaszáradata közben sokszor felteszi a kérdést: „Most mondja meg, mi a baj ezzel a gyerekkel?" Bár a szakember tudja, hogy tudattalanul, korai szeretethiánya miatt teszi mindezt, nem kevés empátia kell hozzá, hogy terapeutaként azonnal rá ne vágja: „A gyerekkel semmi, ellenben önnel..." A nárcisztikus szuperszülő tehát nem kis kárt okoz a gyereké­ nek, de ritkán fordul meg a fejében, hogy ezért ő bármilyen mó­ don felelős lenne. Inkább azt gondolja, a gyerek a rossz, a kezel­ hetetlen, vagy a pedagógus a hibás. Gyakorlatilag nem vesz tudomást a problémákról, így nem kell velük szembenéznie. Ha bármi nem sikerül az életében, azért is a párját, családját vagy éppen gyermekét hibáztatja. Ha mindezek ellenére mégis felismerjük magunkon a szuper­ szülő tulajdonságainak egy részét, akkor talán már nem is annyi­ ra vagyunk azok, de mégis megtehetjük a következőket: * Vizsgáljuk meg időnként gyermekünkkel szembeni viselke­ désünket. Ha előfordul, hogy szavaink bántóak, gorombák, és a szülői létünkből hiányzik az elfogadás, akkor a gyerek a valósnál rosszabbnak láthatja önmagát és teljesítményeit. Akkor is, ha elégedetlenségünk kimondatlan, csak homlokráncolásban, indulatteli hangszínben, ideges sóhajtozásban, sértődött némaságban nyilvánul meg. Kérjünk elnézést a go­ rombaságért, és szóban inkább azt fejezzük ki, hogy bízunk benne, ismerjük el erőfeszítéseit (ne a semmit!), dicsérjük, pozitívan erősítsük meg őt. > Figyeljük meg csupán néhány napig szavainkat, és gondol­ juk át, tartalmaznak-e ezek mások leértékelésére szolgáló ítéleteket, mondatokat, és valóban szükségesek-e. Nem mi vagyunk-e túl kritikusak és irigyek másokra, nem ezért zavar-e mások reakciója? Talán mi viseljük nehezen, hogy má­ sok jobbak, sikeresebbek, elismertebbek? Tekintsük át, hogy

187

megjegyzéseink igazak, jószándékúak-e, és tanítsuk pozitív példamutatással gyermekünket mások megbecsülésére, érté­ keik, teljesítményeik, erőfeszítéseik elismerésére. Legyünk elfogadóbb szülők, azaz fogadjuk bátorítással gyer­ mekünk hibáit és türelemmel a kudarcait. („Gyakorolunk, leg­ közelebb menni fog.") Ne követeljünk tőle az életkorának megfelelőnél többet, mert a túlzott elvárások okozta kudar­ cok erős szorongást alakítanak ki. Ha gyermekünket összehasonlítgatjuk, ne a negatívumot hangsúlyozzuk, mert az növeli bűntudatát, rontja énképét, fokozza szorongását. Ilyenkor is vegyük észre és emeljük ki gyermekünk előnyös tulajdonságait, képességeit. Töröljük szótárunkból az „Én ennyi idősen már.. kezdetű monda­ tokat, lássuk gyermekünk egész személyiségét, értékeivel együtt. Fejlesszük empátiás készségeinket. Szeretetünket mutas­ suk ki azzal, hogy mellette állunk nehézségei idején, és erő­ feszítéseit ilyenkor is elismerjük. Hallgassuk meg gondjait, érezzük át érzéseit és szükségleteit, legyünk mellette, amikor arra van szüksége. Vészhelyzetben adjunk útmutatást, segít­ séget, ne utasítsuk el soha. Gyermekünket soha ne neveljük mások előtt, és főleg ne szégyenítsük meg, ne hozzuk kellemetlen helyzetbe. Semmi­ lyen körülmények között ne terheljük azzal, hogy céljaink elérésében cinkosunkká tesszük. Fogadjuk el, hogy gyermekünk szempontja is fontos. Higygyük el, hogy a bölcsek kövét szülőként sem hordjuk min­ dig a zsebünkben, figyeljünk gyermekünk véleményére, elgondolásait, kritikai megjegyzéseit fogadjuk szeretettel, gondolkozzunk el valóságtartalmukon. Nézeteltéréseinket beszéljük meg vele, ha már lehiggadtunk, mondjuk ki, mit éreztünk, és keressünk közösen megoldásokat problémáinkra. Igyekezzünk minél több helyzetben kissé háttérbe húzód­ ni, megfigyelő szerepet felvenni. Ne keltsük a tökéletesség 182

látszatát: nekünk is vannak hibáink, problémáink, ahogy gyermekünknek is. Tévedéseinket is valljuk be magunknak, és életkorának megfelelően a gyermeknek is, figyelve arra, hogy ezzel ne terheljük meg. Irigykedés helyett legyünk büszkék gyermekünkre, tiszteljük őt, örüljünk létének, és annak, hogy általa szülővé válhattunk.

Hogyan élhetünk felnőttként boldogabb életet, ha szüléink szuperszülők? * Szabaduljunk meg indulatainktól, és bocsássunk meg szuper­ szülőnknek, hiszen sosem szándékosan bántó. (Ebben segíte­ nek a Szeretetcseppek című fejezet gyakorlatai.) Lássuk benne a szeretetéhes kicsi gyermeket, aki nem kapott elég figyelmet, szeretetet, és ma is az elismerésért, a megbecsülésért sóvá­ rog. Majd vegyük számba szuperszülőnk előnyös tulajdonsá­ gait, mert van neki bőven! Gondoljunk ezekre szeretettel! “ Tanuljuk meg elkülöníteni érzéseinket szüléinkéitől, hogy felnőtt módon tudjuk képviselni őket. Ne engedjük, hogy szu­ perszülőnk a hangulataival befolyásoljon, megsértődéseit fogadjuk el, tekintsük természetes jelenségnek, ne hagyjuk, hogy így zsaroljon minket. Ne feledjük: az az igazán egész­ séges ember, aki teljes mértékben felelősséget vállal saját ma­ gáért, érzéseiért, de nem vállalja más helyett a felelősséget. » Megszólalásunk vagy bármilyen cselekedetünk előtt ne gon­ dolkozzunk azon, mit szólnak hozzá a többiek, milyenek lesznek a külső reakciók. De csupán belátással nem lehet a szuperszülőktől kapott leértékelő, hibáztató, lelkűnkbe vésődött szavakat kiirtani - mélyebb szinten kell kapcsolat­ ba kerülnünk önmagunkkal. Érezzük az érzelmeinket, a félelmet a testi érzéssel együtt, ne meneküljünk előle: így közelebb kerülhetünk a gyökérproblémákhoz. Ez megszaba183

díthat a „vajon mit gondolnak mások?" bénító gondolatától, ami nagyban gátolja az önmegvalósítást. Fogadjuk el, hogy szuperszülőnk mindig erős késztetést érez arra, hogy beleszóljon az életünkbe, kéretlen tanácso­ kat adjon, véleményt alkosson. Viselkedése nem rólunk szól, csupán mindent jobban akar tudni másoknál, és ezt segítő szándékkal meg is osztja mindenkivel. Beszéljük meg vele higgadtan ezzel kapcsolatos érzéseinket. Fejlesszük önbizalmunkat, ne mások elismeréséért gazsuláljunk. Ünnepeljük meg sikereinket, rendszeresen értékeljük teljesítményeinket, legyünk önmagunk reális bírái. Enged­ jük meg magunknak a tévedés lehetőségét is. Sok empatikus beszélgetéssel érjük el, hogy szuperszülőnk akkor támogasson, amikor az nekünk fontos, és ne akkor, amikor neki jó. Kérjünk tőle segítséget bátran, őszintén. Konfliktusaink idején higgadjunk le, majd jelezzük vissza szuperszülőnknek, ha gorombán beszélt velünk, morgott, szitkozódott, minket okolt saját bajaiért. Figyeljünk, hogy mi ne viselkedjünk hasonlóan. Ne sétáljunk bele a rivalizálás csapdájába, a „ki tudja jobban", „ki csinálja jobban" versenyébe. Kerüljük az értelmetlen, parttalan vitákat, legyünk elfogadóak, ne akarjunk minden­ áron győzni. Ne keressük bőszen, kinek van igaza, jobban járunk, ha kapcsolatainkban az igazság helyett a szeretetre fókuszálunk. Párkapcsolatunk javítása érdekében saját igényeink, elvárásaink szajkózása vagy totális elnyomása helyett törődjünk azzal, társunk mit szeretne, mire lenne szüksége. Ez segíti leginkább hiányos empátiánk fejlesztését, különösen, ha nemcsak belátjuk mindezt, de törekszünk is rá, önzetlenül, mély szeretettel. Ha őszintén szeretjük párunkat és egészségesen önmagunkat, akkor társunk igényeire fóku­ szálunk. így aztán a másik ember is képessé válik erre, és egyre mélyebben tudjuk szeretni egymást. Csak ekkor válik

184

lehetővé, hogy ideálképek helyett két szerető ember éljen együtt. Önismeretünk fejlesztésével tárjuk fel, hordozzuk-e a szuper­ szülő tulajdonságait. Az önvizsgálat során kérdezzük meg erről társunkat, őszinte barátainkat, nagyobb gyerekeinket is. Ha a válasz igen, akkor dolgozzunk a változáson! E könyv gyakorlatai és szükség esetén szakember lehet segítségünk­ re az úton, hiszen másokat leértékelve, állandó irigységgel, sértődöttséggel senkinek sem jó élni.

185

Az érzelmileg zsaroló szülő, avagy a MÁRTÍR

Nem hozhatok a lakásba, ezzel az érzékeny gyerekkel egy fedél alá, egy vadidegen, problémás férfit. Hála Istennek, Réka meg fog gyógyulni, legalábbis tünetmentesen, de a karrierje... an­ nak vége. Lehet, hogy nekem kell eltartanom. Minden fillérre szükségem van. Kicsi a fürdőszoba. Két fogas két köpenynek. Hét polc, abból hat Rékáé. [...] Az embernek első a gyereke.1 J ó ka i A nna

A nyolcadikos Hédi hetek óta izgatottan készült barátnője születés­ napjára. Eltervezte, milyen ruhát vesz fel, megvette az ajándékot, és alig várta, hogy szombat délután elindulhasson a zsúrra. Szom­ bat reggelre édesanyjának fájni kezdett a feje, panaszkodott, de bizonygatta, nincs nagy baj. Hédi az ebédnél aggódva figyelte édesanyját, aki homlokára szorított kézzel ült, és egy falatot sem tudott lenyelni a migrénje miatt. Ebéd után Hédi elmosogatott és felmosta a konyhát, majd indulni készült. Édesanyja már az elsötétített szobában feküdt, onnan szólt ki elhaló hangon: „Menj csak, kislányom, érezd jól magad! Én majd elleszek valahogy. De 189

légy szíves, hozd ide a mobilomat, hogy kéznél legyen, ha ki kell hívnom az ügyeletet.. Hédi elindult, ám a kertkapuban megállt. Megfordult a fejében, mi lenne, ha felhívná a barátnőjét, hogy mégsem tud elmenni a szülinapjára. Talán megértené, hogy nem hagyhatja csak úgy magára az édesanyját... Hédi életében persze nem ez volt az első alkalom, hogy édes­ anyja elérte, azt csinálja, amit ő akar. Elsőben lelkesen mesélt neki a rajzszakkörről, és arról, hogy milyen tehetséges a tanító néni szerint. „Hát jó, akkor beíratlak - mondta az anyuka. - Bár éppen pénteken van a szakkör, amikor korábban hazaérek a munkából. Már olyan sok mindent terveztem, de ha ennyire szeretnéd, hát le­ gyen!" Nem csoda, hogy a kislány bűntudata és szorongása miatt végül lemondott a szakkörről. A későbbiekben sorra ismétlődtek a hasonló jelenetek, csak az indokok változtak. Kiskamaszkorában a „Rendben, majd én meg­ csinálom egyedül ezt a sok házimunkát" vagy a „Pedig én igazán csak a legjobbat akarom neked" volt a válasz, ha olyasmit szere­ tett volna, ami ellenkezett édesanyja elképzeléseivel. így alakult, hogy a közeli kisváros helyett a helyi gimnáziumba felvételizett. Az egyetemi jelentkezést pedig édesanyja sűrűsödő rosszullétei és rejtélyes betegségei miatt elhalasztotta, majd állandóan azon rágódott, hogy inkább levelező tagozaton kellene tanulnia. Hédit felnőttként is állandó bűntudat gyötörte, és feltűnően figyelmes volt másokkal. Figyelt a környezetében élők hangula­ tára, a békesség kedvéért teljesítette ki nem mondott elvárásaikat, rejtett vágyaikat, ha pedig nem járt sikerrel, erős lelkiismeretfurdalást érzett, szorongott, önmagát hibáztatta. Minden este fel­ hívta szüleit, édesanyja ismerős panaszkodását, sopánkodásait - kissé ingerülten ugyan, de - végighallgatta, majd megfogad­ ta, többé nem hagyja elrontani a hangulatát. Mégis újra és újra telefonált, bűntudattal, hátha a mamának (papának) valami baja lesz, ha nem jelentkezik. Bár nem tudta megfogalmazni, valahol mélyen azt érezte, végig kell hallgatnia, türelmesnek kell lennie vele. 190

Az anya viselkedése nyomán az egykori kislányban az a kép ala­ kult ki önmagáról, hogy soha nem elég hálás. Ha bárki szomorú volt körülötte, azt kutatta, vajon mit rontott el, mivel bántotta meg. Egész életében igyekezett tekintettel lenni mindenkire, elő­ zékenyen és segítőkészen viselkedni, nehogy bajt csináljon, ennek ellenére gyakran érzett bűntudata a sok-sok ismétlődéssel, tudat­ talanul beépült a személyiségébe.

Mi jellemzi a mártír szülőt? A zsaroló szülő szlogenje ez lehetne: „Hát ezt érdemiem én?", vagy a „Pedig mi mindent megtettem érted!", netán a „Ne is törődj velem!". A szülői léthez hozzátartozik, hogy a gyermek érdekében sok mindenről le kell mondani. Nem könnyű eltalálni, mit adjunk fel életünkből gyermekünk boldogulása érdekében, és mikortól van szó rosszul értelmezett „önfeláldozásról", önmagunk túlzott előtérbe állításáról. Ne feledjük: mindig magunk döntjük el, mit vállalunk és mit nem. A mártír szülő szinte mindent felad, ami számára fontos lehet­ ne. A körülötte élők szemében inkább „mártírkodik", ahogyan azt sokszor meg is jegyzik (persze csak egymás közt). Gyermekében állandó bűntudatot kelt: azt érezteti vele, hogy aki nem szülei akarata szerint cselekszik, az nem szereti őket. Majd, ahogy gyer­ meke cseperedik, folyton felemlegeti az érte hozott áldozatokat, a vele kapcsolatos nehézségeket (milyen nehezen született, milyen sírós volt...), illetve, hogy mi minden vár rá, ha a gyereke nem „fogad szót". Persze nem felejti el hozzátenni, hogy ő csak jót akar. így már a gyerek kötelességtudatára épít, és folyamatosan fenn­ tartja bűntudatát. A mártír szülő életének talán egyetlen értelme a gyermeke. Az így kialakított érzelmi függőséggel viszont - jó szándéka elle­ nére - szinte elviselhetetlen terhet rak rá. Látszólag mindent meg­ 191

tesz, hogy gyermeke boldog legyen: megteremt számára mindent, ha kell, agyondolgozza magát, és bele is betegszik. Folyamatosan gürcöl, gondoskodik, az életet gyakran csendesen viselendő szen­ vedésnek éli meg. Minden cselekedete gyermeke szükségleteiről szól, akaratán kívül mégis hatalmas pusztítást végez gyermeke lelkében, mert áldozatkész tetteivel, mondataival, mimikájával vagy a puszta hallgatással mérhetetlen bűntudatot kelt benne, és azt üzeni: „Nélkülem nem érezheted jól magad!" Egyes jellemzőiben a borostyán szülőre emlékeztet: számos esetben ő is nagyon sokáig szoptat, évekig együtt alszik a gyereké­ vel, maximális gondoskodást nyújt - de a motivációja más. A gyere­ kétől kapott szeretet révén próbálja megszerezni mindazt, amit a szülei­ től nem kapott meg: a közelséget, a biztonságot, a megbecsülést, a feltétel nélküli szeretetet és elfogadást. Tudattalanul azért szereti annyira a gyer­ mekét, hogy az viszontszeresse, így mindig érzelmi szükségletei szerint meríthessen belőle. Ezzel nemcsak súlyos terhet rak a gyermek vállára, de áttétele­ sen minden kapcsolatát is megmérgezi. Tudatosan boldoggá teszi a szülői szerep, de manipulativ viselkedésével, állandó panasz­ kodásával, érzelmi zsarolásaival, tudattalanul produkált testi tüneteivel olyan erős lelkiismeret-furdalást és félelmet kelt gyer­ mekében, amely ellehetetleníti a nyugodt életet, az egészséges fejlődést. Működésmódja hátterében alacsony önértékelés áll: pró­ bálja fontossá, sőt nélkülözhetetlenné tenni magát, hogy saját hiá­ nyait kompenzálja. Önfeláldozásával előbb-utóbb aztán mindent a hatalma alá von: sértődöttségén keresztül irányítja közvetlen és tágabb családját, érzelmileg zsarolja őket. Egy fiatal férfi nem­ régiben - évtizedekig cipelt rejtett haragja feldolgozása után így fogalmazta meg ezt:

„Olyasmiért keltett bennem bűntudatot, amit nem is követtem el. V asárnaponként hajnaltól főzött, tízszer annyit, m int am ennyit meg b írtu nk enni. Unszolt, egyek még, felpakolt, hogy vigyem el, 192

de én nem kértem , és nem is akartam még három napig ugyanazt enni. Sokféleképpen próbáltam megértetni magam: megbeszéltem vele, bizonygattam az igazam at, kértem , kiabáltam . M indhiába. A végén még én lettem a rossz, mondván, félreértem ő t... Nem lehetett vele soha őszintének lenni, fojtogató volt. Ha m egpróbál­ tam, jö tt a régi lemez: ő csak cselédnek jó, nem is szeretjük, nem becsüljük. R em éli, m ár nem sokáig kell e lv ise ln ü n k ... Aztán elérte, hogy rettenetesen bántson: milyen szem ét gyerek vagyok, nem szeretem az anyukám at. Tizenévesként, ha gúnyos voltam, m egsértődött, duzzogott, sírt, elvonult. Meg akartam vigasztalni, hogy könnyítsék m agam on, de nem hagyta. M indig én kértem bocsánatot. Ellökött magától, majd m intha mi sem történt volna, egy-két nap múlva váratlanul megbékélt. Ma már - hogy elengedtem a bűntudatom at - valam ennyire képes vagyok higgadtan, hum orral szóvá ten n i, ha gyerekként kezel: »Kisfiam, vegyél trikót!« - mondja, én meg viccelődök: »Már vettem , sőt alsógatyát is!« A csomagolt kajáját m egköszönöm, és elviszem a házban lakó kisnyugdíjas n én ikn ek. Szeretik. M ár előfordul időnként, hogy anyu magától észreveszi a problémámat, nem sértődik meg, sőt néha már nevetünk is együtt, és ez így na­ gyon jó. Az én változásommal talán benne is változott valami, örü­ lök n eki... Ma már tudom, sőt mélyről érzem, hogy a nagyszüleim és közte hasonló volt a viszony, meg hát ilyen példát kapott: a nagy­ mamám ma is csak sír, m egsértődik, ha valami nem tetszik n ek i... Szegény anyu a pótcselekvéseivel, túlzó önfeláldozásával akar szeretetet kapni, am ivel sajnos sokáig haragot, őszintétlenséget, teh etetlen séget terem tett bennem , meg persze bűntudatot, így nehezen tudtam őszintén m egbecsülni és szeretni őt."

Ahogy hallgattam, és együtt végigéltük kínzó bűntudatának las­ sú apadását, személyiségének változását, zsigerből éreztem, meny­ nyire igaza volt Carl Gustav Jungnak, amikor a szülői önfeláldozás hatásáról írt: „Semmi sincs lelkileg erőteljesebb hatással a gyerme­ 193

kekre, mint a szülők meg nem élt élete."2Valóban: sokszor egy élet is kevés ahhoz, hogy megtaláljuk az emberséges segítségnyújtás és az önfeláldozás egészséges határait. Van olyan szülő, aki alapvetően nem zsaroló típus, hanem válása után helyezi magát mártírpozícióba. Új, a sajnálat kivál­ tására bazírozó szerepében manipulálni kezdi a gyermekét, és részben sikerrel jár, a szánalom és a kímélet mellett ugyanakkor rejtett haragot, agressziót, viszolygást is kivált. A gyerekben erős félelmet kelt, ha a másik szülő ellenségesen, netán durván bánik a mártírszerepbe menekült szülővel, így a szükségesnél korábban átélheti a kiszolgáltatottság és a gyengeség fájó érzéseit. Válás után a gyerekek kezdetben kényeztetik, kímélik mártír szülőjüket, igyekeznek tekintettel lenni rá, a kedvét keresik, szinte szolgálják. Majd hamarosan jó érzékkel kapiskálni kezdik, hogy szülőjük az áldozat szerepében saját érdekeinek megfelelően akar­ ja irányítani az életüket. A gyerekek azzal szembesülnek, hogy a felszín alatt rendkívül önző és agresszív, így előbb-utóbb elfordul­ nak tőle vagy szembehelyezkednek vele. De ettől a mártírság csak még jobban fellángol, sőt a szülő önigazolást is lát helyzetére: „Lám, már a gyerekeim sem szeretnek..." A másik szülőjüket ad­ digra sajnos már sokszor tartós ellenségüknek tekintik, és képte­ lenek szeretetteljes kapcsolatot ápolni vele, így könnyen magukra maradhatnak súlyos bűntudatukkal. A mártír szülőben (akár elvált, akár nem) az a téves hiedelem munkál, hogy a gyerekének hálásnak kell lennie, hiszen ő min­ dent megtett érte. Szerinte a hála azt jelenti, hogy gyermekének felnőttként is úgy kell élnie az életét, hogy abban elsődleges szerepet kapjon a vele való kapcsolattartás: a napi telefonálások, a róla való érzelmi gondoskodás. A hála azonban a generációk között mindig lefelé áramlik, a következő generáció felé. Felnőtt gyermekként csak úgy lehetünk hálásak szüléinknek, ha kellő tisztelet mellett jól neveljük gyermekeinket, próbálunk a lehető legjobb szülőkké válni. A szüléinktől kapott szeretetet, az átadott értékeket, a ránk áldozott időt, energiát saját gyermekeink felnevelésével adjuk nekik vissza. Ne 194

feledjük: a szülő-gyerek kapcsolatban a szülők nemcsak adnak, hanem legalább annyit kapnak is gyerekeiktől: örömöt, szeretetet, élményeket, a szülővé válás, a további fejlődés lehetőségeit. Tehát a szülői lét nem egyoldalú önfeláldozás, hanem az érzelmi kitelje­ sedés kölcsönös lehetősége.

Milyen hatással van a mártír szülő gyermeke gyermekkorára? A mártír szülővel szemben a gyerekeknek mindig erős bűntudatuk van. Gyakran azt érzik, hogy ők is hozzájárulnak túlterheltségé­ hez, mert újabb és újabb nehézséget okoznak. Előfordul, hogy túlzottan féltik szülőjüket, szoronganak miatta, de tartják magu­ kat: nem mutatják érzéseiket, nehogy tovább terheljék őt - így sokszor művivé válik a viselkedésük. A mártír szülő demonstratív szenvedésével, kétértelmű megjegyzéseivel állandó bizonytalan­ ságban tartja gyermekeit, ahogy azt Hédi példájában láthattuk. Az óriásira duzzadt bűntudat miatt bizonytalan gyermek folyama­ tosan kételkedik abban, mit engedhet meg magának, élvezheti-e büntetlenül elfoglaltságait. Nem tud felhőtlenül örülni a lehető­ ségeinek, egy jó baráti összejövetelnek, bulinak, nyári tábornak.

„Nem em lékszem , hogy valaha nevetett volna az anyám, átszen­ vedte az egész életét. Kislánykoromban hajnalban kelt, ment taka­ rítani, aztán hazaért, és elindított bennünket az iskolába. Főzött, m osott, takarított, majd este újra dolgozott. Nem volt egyetlen barátnője sem, nem m ent sehová, lem ondott m indig m indenről. Nem ehettünk meg nyugodtan egy ebédet, még be sem fejeztük, már állt is fel, és kezdett m osogatni. Segíteni nem lehetett neki, soha nem volt jó, ahogyan én csináltam . Nem tudtam őszintén beszélni vele, féltem, hogy m egsértődik. Kam aszkorom ban meg­ 195

kérdezte: Nem jó neked itthon, a barátnőiddel jobb? Én pedig nem mertem igennel felelni, nehogy az legyen, hogy nem szeretem, ami miatt meg majd gyötörjön a bűntudat. Ma is segíteni akar nekem, de én nem akarom kihasználni - a nővéremre viszont haragszom: hozzá jár főzni, vasalni, gyerekre vigyázni. Nem tud úgy élni, hogy ne szolgálna, de közben valami mély fájdalom, valami üvöltő szeretethiány sugárzik a szeméből. Pedig nagyon szeretem , még ha néha idegesít is, de közben bűntudatom van, hogy én jól kere­ sek, utazom : nem tudom jó érzéssel élvezni ezeket. Nem tudok bűntudat nélkül m egvenni egy új ruhát, szinte szégyellem, hogy nekem telik fodrászra, kozmetikusra, műkörömre. Hát, nagy hülye vagyok, nem ?"

Hát nem! Csak éppen a mártír szülő gyerekeire jellemző szoron­ gásokkal élt ez a 30 éves nő, aki súlyos pániktünetekkel küzdött. Gyermekkorában ő is állandóan a mártír anya reakcióit figyel­ te, azokra reagált (nemegyszer a másik szülője helyett is), az ő szükségleteit elégítette ki, míg sajátjait háttérbe szorította. Roszszul érezte magát, ha szülője szomorú volt, ha egészségi vagy érzelmi gondjai láthatókká váltak. Egész életére rögzítette kárté­ kony tapasztalatát: „mindig a másikra kell figyelnem, és úgy kell viselkednem, ahogy elvárják tőlem, egyébként súlyos lelki sérü­ lést okozok másoknak". A mártír szülő tudattalan kettős kommunikációja (feláldozom magam, de terhemre vagy) súlyos szorongást, önértékelési prob­ lémákat alakít ki gyermekében, aki állandó érzelmi készenlétével ráadásul tovább terheli, koravénné teszi önmagát. A szülő erős lelki függőséget alakít ki, és ambivalens érzéseket hív elő, ahogy András példájában is láthatjuk.

196

A G YŐ ZTES PORSZÍVÓ

András, a 38 éves, pánikbeteg férfi, erős önism ereti igénnyel jelent­ k ezett nálam . Kezdetben idealizálta szeretteit: feleségével, szü­ leivel való kapcsolatát tökéletesnek látta, am elyet mégis hatalm as bűntudat terhelt. Integratív hipnoterápiája során sok olyan gyerek­ kori élményt idézett föl, amelyben egyszerre élte meg a pánikhoz hasonló kettős érzéseket: a szorongást és a félelm et tehetetlen dühvei és agresszióval párosulva. A változást az ő életébe is mély érzelm ei felvállalása, majd átdolgozása hozta el. „...A régi lakásu n kat látom, kellem esen besüt a nap, hétéves vagyok. Anyukám láthatóan kedvetlen, egyedül érzi magát, szo­ morú a szeme. Én betegen fekszem az ágyban, lázas vagyok, rossz a testem ben len n i... Anyu megtesz mindent, hogy jó l legyek, de egyre rosszabb. Áll és néz, alig van rajta érzelem , csak a szomorú­ ság. M iattam szomorú, nem mehet dolgozni... m iattam van sze­ gény otthon, a főnöke pedig haragszik rá, mert mások dolgoznak helyette. »Nem érdekes, te vagy a legfontosabb, de rem élem, azért nem utálnak ki, és nem rúgnak k i... De csak pihenj, örülj, hogy legalább te feküdhetsz!« - mondja. Fekszem , de már azon jár az eszem, mi lesz anyuval. Nem tudok nyugodtan pihenni. Rohangál a lakásban, tesz-vesz, intézkedik, aztán tolja ezerrel a porszívót, a kurva életbe, de utálom, hogy mindig minden fontosabb, én pedig magányos vagyok... M agamat vádolom: m iattam kell ezt csinál­ n ia ... Szar alak vagyok, szégyellem , hogy nem tudok segíteni, szarul vagyok, egyre szarabbul. Én itt fekszem , ő pedig halálra dolgozza magát. De m iért nem tud várni, m iért nem bírja kivár­ ni, hogy jobban legyek? M iért nem ül inkább m ellém, m iért nem beszélget velem?"

András hamar belátta, hogy mártír édesanyja egész gyermekkorá­ ban tudattalanul manipulálta, ahogy teszi mindmáig, észrevétlen. Az egészséges érzelmi távolság hiánya miatt felerősödött tudat­ talanjában az agresszió, ami kamaszkorától gyakran szülei eluta­ 197

sításában, elkerülésében, ritkábban indulatos konfrontációkban nyilvánult meg. Terápiája során szembe tudott nézni ellentmondá­ sos érzéseivel (sajnálat, félelem és harag), és megdolgozta őket. Hosszabb idő elteltével ki tudta alakítani az optimális távol­ ságot az anyjával, és a kóros korai kötődés megszüntetésével már valóban szeretni tudta. Úgy segítette idősödő szüleit, hogy közben nem hanyagolta el saját kapcsolatait, programjait - és időnként velük is olyan együttléteket szervezett, amelyeken mindenki jól érezhette magát. Nem gyötörte már annyira magát kisgyerekkora óta meglévő, állandósultnak tűnő lelkiismeret-furdalásával. Egyszerre vált képessé reálisan látni szülei értékeit, és szelektálni, szükség esetén pedig visszautasítani elvárásaikat.

Milyen hatással van a mártír szülő gyermeke felnőttkorára? Mi jellem zi a m ártír szülő gyerm ekét a m unkában? A mártír szülő gyermeke felnőttként is állandóan bűntudattal küzd, és feltűnően szolgálatkész mindenkivel, így a munkatár­ saival, főnökeivel is. Figyel a környezetében élők hangulatára, ne­ hogy bajt csináljon; a békesség kedvéért teljesíti ki nem mondott elvárásaikat, kéréseiket is. Ha ez nem sikerül, erős lelkiismeretfurdalás gyötri, szorong, kételkedik önmagában, magát hibáztat­ ja. A környezet negatív jelzéseit legtöbbször önmagára vonatkoz­ tatja. Ha bárki szomorú, szótlan vagy éppen indulatos körülötte, rögtön azon kezd gondolkodni, vajon mit csinált rosszul, mivel bántotta meg kollégáját. Úgy érzi, az ő tiszte, hogy meghallgassa mások panaszkodását, elégedetlenkedését, habár legtöbbször ide­ gesíti mindez. Élete minden színterén, valamennyi kapcsolatában jól manipu­ lálható, érzelmileg zsarolható, mert otthon erre kondicionálták. 198

Ha kiválóan teljesít, akkor is kétségek közt vergődik: eleget tud-e, jó végzi-e a dolgát; külső megerősítés hiányában pedig könnyen elbizonytalanodik. Önmagáról általában negatívan gondolkodik, erősen vágyik környezete elismerésére, de a dicséreteket mégsem tudja méltósággal fogadni: „Ugyan, hagyd már, ezt bárki megtette volna..." „Nem nagy ügy, ez a dolgom..." Magdit is örökké bűntudat gyötörte, noha 36 éves, egyedül élő, sikeres középvezetőként látszólag nem volt erre oka:

„Most is, ha a főnököm kicsit furán néz, vagy komor, szótlan, azon­ nal az jut eszembe, mit nem csináltam meg, m it ronthattam el, mit felejtettem el. Aztán jö n a reflux, köhögök, fuldoklók, m int aki már élni sem akar, inkább m egfu llad n a... Az előző főnököm be szerelm es voltam , a szexben is olyan voltam , m int a kiszolgáló szem élyzet, azt hittem , az a norm ális, hogy a férfit kell figyelni, neki legyen jó, aztán én meg, mindegy! Majd máskor, mert ő siet. Sokszor eljátszottam , hogy jó nekem, nehogy megbántsam, és mu­ tassam, hogy jó vagyok. Őrület! Most tanulom, hogy egyáltalán el­ viseljem , ha egy férfi kényeztet (hogy élvezzem is, az még messze van). Nem tudom elfogadni, hogy figyel rám, hogy fontos vagyok, nem tudom engedni, hogy szeressen... Borzasztó! Egész gyerekkoromban azt éreztem, hogy valamit rosszul csiná­ lok. Anyám sokszor nem szólt, csak erőltetett m osollyal közleke­ dett. Ez a mosoly olyan volt, m intha sajnáltatni akarná magát, lás­ sák, hogy szenved, de nem mondja, mi baja. Kérdezgettem : »Mi a baj?« Az elhaló válasz: »Semmi!« M ár jö tt is a szorongás, hogy mit csinálhattam már m egint rosszul. Biztosan én bántottam , én rontottam el valamit. De hiába kérdeztem, nem válaszolt, és én egy­ re bizonytalanabb lettem , egyre jobban tekerte egész testem et az a kurva szorongás...! A m unkahelyem en is így működöm. Igen, most is ezt érzem állandóan, soha nem tudok elégedett lenni én sem. De, ugye, nem leszek olyan, mint ő? Jézusom , n e ...!"

199

Mi jellem zi a m ártír szülő gyerm ekének párkapcsolatát? A mártír szülők gyerekei a párkapcsolatban is elsősorban amiatt aggódnak, hogy párjuk nem szereti őket eléggé, és hajlamosak önmagukat hibáztatni, ha a másik nem az általuk elvárt módon reagál. A mártír szülő beszivárog gyermeke párkapcsolatába. Lételeme, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát, továbbra is áldozatokat hozzon, megszakadjon gyerekéért. Nehezen viseli, ha gyermeke és a párja el tudják látni önmagukat, de valamilyen eszközzel ek­ kor is eléri, hogy fontossá váljon és kiemelt figyelem irányuljon rá. Ha kell, szemrehányást tesz, amiért magára hagyják, vagy bizo­ nyítja, hogy a fiatalabb generáció egy sor dolgot rosszul csinál. Várva várt utazások, nyaralások, ünnepek alkalmával kapcsol csak rá igazán: amint mindenki jól érezné magát, ő produkál vala­ mit, amivel bűntudatot kelt a gyerekében. Ha a gyereke a szerel­ mével nyaralni készül, rosszul lesz. Ha még együtt laknak, akkor egy esti bulitól, mozitól, színháztól is felmegy a vérnyomása. És legtöbbször gyermeke bűntudatát így „beizzítva" el is éri, hogy vele maradjanak. Valójában törődésre, odafigyelésre, szeretetre vágyik, de nem ezt mondja, mert saját gyermekkori sérülései aka­ dályozzák nyílt, őszinte kommunikációját.

„M

a jd m eg leszek v a l a h o g y

!"

István és Rozi házassága rom okban hevert, am ikor felkerestek. Rozi nagyon haragudott az anyósára és Istvánra, m ert a mama egyfolytában irányította az életüket azzal, hogy állapotaival fiát zsarolta. Emiatt a nő a válást fontolgatta, ahogy mondta: nem csak önmaga miatt, de nem szeretné, ha a kisfia ezt a boldogtalan, „sem­ milyen" párkapcsolati mintát vinné tovább. István a kapcsolatuk kezdete óta m inden este hazam ent a szü­ leihez, mondván, idősek, szükségük van rá - így az estéket házon 200

kívül töltötte. Rozi egyedül végezte a gyerekekkel kapcsolatos teendőket (ezzel ő is kissé m ártírszerepbe került). Amikor István hazaért a munkából, m egvacsorázott, átöltözött, és ment is a szü­ leihez. Erős bűntudatot érzett, ha egy-egy veszekedés hatására mégis otthon maradt. Amikor édesapja m eghalt, az esti látogatások m ég hosszabb­ ra nyúltak. István nem m erte egyedül h agy n i éd esanyját, aki érzelm ileg zsarolta őt: küldte, de bű ntudatkeltéssel m arasztalta is egyszerre: „Menj csak nyugodtan, majd megleszek valahogy!", „Jobb lenne neked is, ha apád m ellett len n ék m ár", „Jó lenne, ha maradnál még, de tudom, menned kell, mert Rozi haragszik..." Még nyaralni is csak oda mehettek, ahonnan István esténként haza tudott ugrani az anyjához. Közben Istvánnak és Rozinak semmiféle közös élm ényre nem jutott ideje, hiszen mire a férj hazament, a feleség már lefektette a gyerekeket és maga is lefeküdt, s a szexuális közeledés hárításával „büntette párját", am itől csak még távolabb kerültek egymástól. Lassan olyanokká váltak, m int két idegen.

István nehezen látta be, hogy édesanyja, bár nincs tudatában, de mint minden mártír anya, mestere a bűntudatkeltésnek. Legfőbb célja a közvetlen konfrontáció elkerülése, ezért nem kommunikál nyíltan. Nem azt mondja: „félek az egyedülléttől", hanem azt: „ne is törődj velem", majd ha a gyereke szót fogad, rosszul lesz. István azt is kezdte megérteni, megérezni, hogy mindenki csak a saját viselkedéséért vállalhat felelősséget, és édesanyja döntése az, hogy szomorú, nem örül, esetleg rosszul lesz, a sajátja pedig az, hogy mindettől bűnösnek érzi-e magát. Elfogadta azt is, hogy édesanyja nem akarja bántani, csupán gyermekkori lelki sérülé­ sei miatt így tudja fontossá tenni önmagát, így tudja a szeretet morzsáit felcsipegetni. A férfi megélte elfojtott dühét, haragját is, így jutott el az elfogadásig. Rozi is mélyebben látta saját mártírsága gyökereit, saját szüleivel való kapcsolatát. Bár lázadozott, mégis 201

jól jött neki István viselkedése, mert ő sem tudta elengedni gyer­ mekeit: kezdetben el sem tudta képzelni, hogy esetleg más altassa el őket esténként. Sokat dolgoztak párkapcsolatuk intimitásának javításán, a férfiés női szerepek erősítésén is. Külső segítségeket is igénybe vettek (bébiszittert a kicsinek, nyugdíjas rokont, régi barátot a mamának), hogy többet lehessenek - bűntudat nélkül - kettesben.

„S

ír b a a k a r s z t e n n i?

!"

Bea és Laci láthatóan szerették egym ást. Éppen össze ak artak költözni a m unkahelyükhöz közel eső, m ásik városban, am ikor L aci édesapja h irtelen m eghalt, és éd esanyja egyedül maradt. Ekkor a fiatalok - az anya k ifejez e tt kérésére - úgy döntöttek, hogy a gyászban nem hagyják egyedül őt, így átm enetileg a szülői házba költöztek. Fél év múlva - Bea kezdem ényezésére - ism ét előkerült az elköltözés igénye és lehetősége. Ennek bejelentésekor Laci édesanyja sírógörcsöt kapott, és tehetetlen dühében így kia­ bált fiával: „Engem is sírba akarsz tenni?! Fontosabb neked ez a nő, m int az anyád? Azt hittem , vagyok olyan fontos, am ennyit meg­ tettem érted! Ha apád ezt látja, forog a sírjáb an !" M ajd ezután napokig rosszul volt, felszökött a vérnyomása, táppénzre ment. így a következő napokban egym ásnak adták a kilincset a rokonok: az anya és a m eghalt apa testvérei is mind megkeresték Beát és Lacit, kérve, hogy ne m enjenek el. U gyanazzal zsarolták Lacit, m int az édesanyja: „Tönkreteszed anyádat! M egbetegíted őt is!"

Laci először dühös volt, később nagyon elbizonytalanodott, bűn­ tudat gyötörte, Bea azonban rendíthetetlen maradt. így az anya és az egész család haragját magára vonta - mindenesetre egy da­ rabig még ott maradtak. Innentől kezdve sokat veszekedtek, és párkapcsolati problémával kerestek meg, mert azt gondolták, a zavar kettejük kapcsolatában van. Lacinak végül már mindentől 202

lelkiismeret-furdalása volt: ha a költözésre gondolt, akkor az any­ ja, ha a maradásra, akkor Bea miatt. Az is megfordult már a fejé­ ben, hogy inkább lemond Beáról, de ez csak fokozta szorongását. Terápiájuk idején az anya magánnyomozóval figyeltette Beát, hátha - aki keres, az talál alapon - szét tudja választani a fiatalokat. Laci tajtékzott a dühtől, de amint lehiggadt, belátta, hogy éppen ideje leválnia mártír-borostyán édesanyjáról, mert maradásukkal az egészségtelen kapcsolatot (amelyben ő lépett az apa helyébe) konzerválják. Függésével a még csak 45 éves édesanya továbblépé­ sét is akadályozta: így lehetetlennek tűnt, hogy egyedül is élni tudja az életét, és új társra leljen. A fiú kezdte elfogadni, hogy a leválás fáradságos és hosszú folyamat, és nem megy fájdalom nél­ kül: olyan, mint egy műtét, amely átmenetileg nagyon fáj ugyan, de hosszú távon gyógyulást hoz. A leválás célja, hogy Laci megtanuljon felnőtt módon, a saját érzéseivel reagálni az egyes helyzetekre, a gyermeki válaszok helyett. Ez csak akkor lehetséges, ha bűntudat nélkül azt tudja mondani: ezt én így csinálom, így szeretném, így gondolom. Elenged­ hetetlen, hogy megbocsásson édesanyjának, és felnőtt szemmel lássa, ne csupán egy lelkileg sérült kisgyermekével. Mártír anya gyerekeként ne az ő igényeit szolgálja ki bűntudata csökkentése érdekében, hanem mindkettőjük számára előnyös megoldásokat találjanak - együtt. Ha ezt elmulasztják, egy soha el nem múló, a síron túl is ható bűntudatspirált tartanak fenn, amely akadályoz­ za, hogy a saját életüket éljék a saját intim viszonyaikban, mivel egymással maradnak elkötelezettségben. Felnőttként abban is döntést kell hoznunk, hogy mennyit adunk magunkból másoknak. Meg kell tanulnunk tisztelni saját igényeinket és érzelmeinket. István és Laci sem tudták, hogy mikor mit éreznek, csupán bűntudatuk uralta viselkedésüket. És Rozi félelme is reális: a bűntudatos viselkedést az ember átörökíti saját gyerekeire, szintén tudattalanul.

203

Bűntudatkeltés - távolból is i A mártír szülő a távolból is rá tud telepedni felnőtt gyereke életére, mert bűntudatot kelteni tele­ fonon is képes.

Telefonügyeletben -

é le t h o s s z ig ?

Viktor szinte naponta felhívta az édesanyját, aki a beszélgetést a „Jaj, de régen hívtál, pedig milyen rosszul vagyok!" m ondattal kezdte. Rosszulléteinek oka hol az időjárás, hol a sok m unka, hol a rossz alvás volt. Viktor a beszélgetés végére pontosan tudta, mi tör­ tént vele, az utcabeliekkel, a fél várossal, mi bántja, milyen nehéz elviselnie a férjét... De az kevésbé érdekelte az anyát, hogy van a fia, a menye, az unokái. Ha Viktor mégis mesélni kezdett, akkor az anya leszólta az ifjú szülőket: nem jól nevelik a gyerekeket, bezzeg ők annak idején ennél különb nehézségeket is k iá llta k ... Viktor ekkor már dühös és elkeseredett volt. Ugyanez történt akkor is, ha apja vette fel a telefont, mert ő is csak panaszkodott, majd tíz perc múlva közölte: „Adom anyádat." V iktornak már nem volt kedve a telefonáláshoz, de aggódott a szüleiért, ezért újra és újra hívta őket, ám hiába rem énykedett, a forgatókönyv változatlan maradt. Szülei sosem jelentkeztek, mert „ez a gyerek kötelessége". Ha nem hívta őket, bűntudata volt, pedig az eszével tudta, ha baj lenne, őt értesítenék először. Mindig csalódással töltötte el, hogy ő és a családja nem fontosak a szülei­ nek. Fia születése óta többször eszébe jutottak fájdalmas gyerek­ kori élm ényei, mikor anyja azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz, ha nem úgy viselkedik, ahogy ő szerette volna. így nem tehe­ tett mást, alkalm azkodott. „Apám Németországban dolgozott, én pedig állandóan retteg­ tem, hogy anyám öngyilkos lesz, tényleg megteszi, és én egyedül m aradok... Szörnyű, hogy soha nem lehettem gondtalan kisgyerek, felszabadult kamasz, nem voltam szerelm es, nem mentem sehová, m ert iszonyúan féltem, mindig érte aggódtam ... Ma is érzem ezt a szorongást a gyomromban. Anyám gyakran elvonult, összezárt 204

szájjal, csendesen sírdogált. Nem tudtam hozzáférni, nem tudtam kapcsolódni hozzá, csak szorongtam, hogy mi van vele. Azt érez­ tem, nem kellek n eki, m iközben az eszem m el tudtam , m indent megtesz értem. Apával akartam lenni, arról fantáziáltam , hogy ő nem zárna ki akkor sem, ha rosszul érezné magát. De ez nem volt igaz! Aztán a legszörnyűbb, hogy rájöttem , én is így működöm, eltitkolom, ha valam i bánt, ha valam i nem jó nekem . Hallgatok, nehéz velem a feleségem nek... Csak reménykedem, hogy én soha nem fogom zsarolni a szeretteim et."

M i je lle m z i a m ártír szülő gyerm ekét szü lőkén t? Manapság sok szülőt kínoz bűntudat (nemcsak azokat, akiket mártír szülők neveltek), mert szeretne több időt tölteni a gyerme­ kével, több szeretettel, türelemmel fordulni felé. Sokan szemre­ hányást tesznek önmaguknak, hogy túl sokat dolgoznak. Aztán bűntudatuk kompenzálásaként gyermeküket mindennel elhal­ mozzák, amivel csak tudják. De az örök ingadozás - hogy hol hiányzik, hol pedig túláradóan van jelen a szülői figyelem és szeretet - a legfájóbb egy gyermek számára. A valódi szeretetnek nem része a bűntudat: ez a tartalmas szülő-gyerek kapcsolat alapfeltétele. A bűntudat levetkőzése teszi lehetővé, hogy egyik fél se váljék túlterheltté, mindketten a saját dolgaikkal foglalkozhas­ sanak, mégis azt adják egymásnak, amire a másiknak valóban szüksége van, miközben nem zsigerelik ki önmagukat. Kate Long így ír: „Mindenki története valaki másénak a folyta­ tása, és amiről azt hisszük, saját tapasztalat, csak ránk hagyták mások, s erről nem lehet nem tudomást venni."3Valóban gyakori, hogy szülővé válva mártír szülőnk mintáját visszük tovább. Az önfeláldozó, a gyermekét előtérbe helyező szülő képe és viselke­ dése - ellentétben például a bántalmazó szülőével - társadalmi­ lag, kulturálisan, morálisan is elfogadott, így különösen nehéz a gyermekkorból hozott, tudattalan impulzusoknak ellenállni. Még 205

ha sejtjük is, hogy ott húzódnak valahol nevelési gyakorlatunk, módszereink hátterében, igen nehéz kigyomlálni őket, hiszen úgy gondoljuk, személyes igényeink, sokszor teljes magánéletünk beáldozásával gyermekeink boldogságát, boldogulását szolgáljuk. A modern nevelés jegyében sokan félreteszik saját szükségle­ teiket, lelki egészségüket gyermekük érdekében. Mintha sokakat megcsapott volna a szülői bűntudat szele, mintha azért születtek volna, hogy gyermeküket erőn felül szolgálják. Sok anya, apa ugrik egyszerre éjjel-nappal, ha gyermeke éhes, szomjas, unatko­ zik vagy éppen nem tud aludni. Pedig az az egészséges gyermek, aki képes késleltetni a vágy teljesítést. Meg tudja várni, míg anya kipakol a mosogatógépből, kiteregeti a ruhákat vagy elolvas egy újságot. Játszik egyedül, amíg apa letusol. Ismeri, és többé-kevésbé tartja a szabályokat: hogy mit lehet és mit nem. Határok híján hiába akarjuk a legjobbat, a legrosszabbat tesszük, mert csak oltal­ mazzuk, de nem készítjük fel a való életre, ahol nem számíthat majd más gondoskodására: küzdenie kell, többet kell adnia, és kevesebbet fog kapni. A mártír szülő - legjobb szándékai ellenére - folytonos bűn­ tudatot és az elégtelenség érzését hagyja örökül gyermekére. Az ilyen gyermek felnőttként gyakorta érezheti, hogy bár sok min­ dent megtesz a gyermekéért és a körülötte élőkért, mégsem tesz eleget. Túlvállalja magát, hogy mindent biztosítani tudjon a gyer­ mek számára, legyen szó tárgyakról, oktatásról, különórákról, szabadidős programokról. Ha a sok munka miatt kevés ideje jut a gyermekére, az fokozza bűntudatát: lám, nem tud olyan jó szülő lenni, amilyet a gyermek megérdemelne. És amilyet ő maga is megérdemelt volna gyermekként - tenné hozzá, ha nem lenne bűntudata saját idős szülőjével szemben is. Persze mindez még nem lenne probléma, ha nem éreztetné folyamatosan a gyermekével, mit meg nem tesz érte, és - persze tudattalanul - nem várna el cserébe olyan gesztusokat, amelyek a gyermek életkorát és képességeit tekintve nem természetesek. Vagy nyíltan a szemére hányja a „nem jól" viselkedő gyermeknek, 206

hogy milyen áldozatokat hozott érte, vagy sértettségét, megbántottságát már-már színpadiasán kimutatva félrevonul, és érzéket­ len a gyermek közeledésére, bocsánatkérésére, békítési kísérletei­ re. Viselkedése manipulativ: azt éri el vele, hogy a gyermek egy idő után felelősnek érzi majd magát mások hangulatáért. Előfordul, hogy a válás vagy megözvegyülés után társ nélkül maradó mártír szülőt - bár a gyermek érdekére hivatkozik - való­ jában tudattalan félelmei tartják vissza attól, hogy párra találjon. Ilyenkor szinte törvényszerű, hogy felnőtt gyermeke párkapcsola­ tát kissé féltékenyen figyeli, gyermeke társával rivalizálni kezd, és olyan játszmákba bocsátkozik, amelyekben érzelmi zsarolás­ sal, manipulációval el tudja érni, hogy fia vagy lánya „kimutassa háláját", vagyis saját párjánál, családjánál is többet foglalkozzon vele. Gyermekének mindig időt kell szakítania rá, hogy szülője jól kipanaszkodhassa magát, de a gyermek gondjait, problémáit lekicsinyli, übereli: „Én egész éjszakákat nem aludtam miattad!" „Én sose költöttem fodrászra, csak hogy neked mindent meg tudjak venni!" „A te apád is lelépett, de én egyedül is felneveltelek téged!" A mártír szülő gyermeke a bűntudat mellett haragot is érez (ami egy szülővel szemben sokkal nehezebben vállalható érzelem), de ezt akár hosszú évekig is sikerrel el tudja fojtani, míg komolyabb szomatikus tüneteket, szorongást, pánikot okozva utat nem tör magának.

Hogyan fejleszthetjük szülői viselkedésünket mártír szülőként? Mielőtt a kérdést tételesen megválaszolnánk, tekintsük át a mártír szülő tulajdonságlistáját, hogy segítségünkre legyen a gyerekün­ ket fejlesztő viselkedésünk erősítésében, és változtathassunk az őt hátráltató megnyilvánulásainkon. A jellemzők számbavétele lehetőséget teremt egy rövid önvizsgálatra is. 207

A m ártír szülő jellem zői A gyermeke érdekére hivatkozva sokszor lemond igényeiről, vágyairól. Minden cselekedete a mások, főleg gyermeke szükségleteiről szól. Mivel kiveszi a családtagok kezéből a munkát, és segíteni sem lehet neki, tehetetlenné teszi szeretteit. A gyerekkel érzelmi függőséget alakít ki, mert tudattalanul tőle várja mindazt a közelséget, biztonságot, megbecsülést, feltétel nélküli szeretetet és elfogadást, amit gyermekként nem kapott meg a szüleitől. « Gyermekében állandó bűntudatot kelt. Kezdetben azzal, hogy azt érezteti, a gyermek nem szereti őt, ha nem az ő aka­ rata szerint cselekszik, később pedig sokszor felemlegeti az érte hozott „áldozatokat". * Környezetében is igyekszik bűntudatot kelteni, amikor csen­ desen alárendelődik, vagy nem áll ki saját érdekeiért. Ilyen­ kor szemrehányóan hallgat, sértetten elvonul, vagy látványo­ san sír, ám folyamatosan érzékelteti, hogy ő ezzel is másokért (főleg a gyerekért, a családi békéért stb.) áldozza fel magát. Ha lemond valamiről (tanulás, szórakozás, fodrász, kozme­ tika stb.), azt hajlamos úgy beállítani, hogy nem az ő döntése volt, hanem a körülmények miatt és a gyermek érdekében kellett így tennie. Ilyen „veszteségeit", „áldozathozatalát" gyakran felemlegeti, hogy elismerést, de legalábbis kimondatlan köszönetét zsebel­ jen be. Alacsony az önértékelése: a túlsegítés ennek kompenzálása, hogy önmagát fontossá, nélkülözhetetlenné téve több figyel­ met, elismerést és szeretetet csikarjon ki környezetéből. ? A gyermek leválási, elszakadási kísérleteit hálátlanságnak éli meg, önálló kezdeményezéseit nem támogatja (hacsak nem vágnak egybe az ő elképzeléseivel). 208

Viselkedésével, panaszaival, érzelmi zsarolásaival, tudattala­ nul produkált testi tüneteivel folyamatosan manipulálja gyermekét (és a körülötte élőket). Felnőtt gyermeke párkapcsolatának alakulását féltékenység­ gel szemléli, tudattalanul úgy érzi, a „második helyre szorul". Gyermeke elköltözését sokszor hűtlenségként, elhagyásként éli meg. Párkapcsolatban (már saját családjával) élő gyermekétől is azt várja el, hogy folyamatosan foglalkozzon vele: akár naponta hívja fel, látogassa meg, bármikor álljon a rendelkezésére. Ha ez nem így történik, akkor megsértődik, vagy betegsé­ get produkálva éri el, hogy megkapja a kívánt figyelmet és gondoskodást. Nem igazán képes meghallgatni gyermeke gondjait, prob­ lémáit, hajlamos „panaszládaként" használni a körülötte élőket. Részben emiatt fordulhat elő, ha valóban elmagányosodik, amit szintén környezete (és persze gyermeke) hálátlansága bizonyítékának tekint.

Mit tegyünk, ha észleljük önm agunkon a m ártír szülő jegyeit? • Önismeretünk fejlesztésével válaszoljuk meg a következő kérdéseket: Mi az, amit gyermekkoromban nem kaptam meg a szüleimtől? Szüksége van-e gyermekemnek ilyen mér­ tékű gondoskodásra? Vajon nem magamnak adom-e mind­ ezt, saját hiányaim pótlására? Élvezem-e, hogy állandóan segítek, minden feladatot elvégzek, vagy mindezzel csak sa­ ját fontosságomat, értékességemet akarom igazolni mások előtt? » Életünkben előfordulhat olyan helyzet, amikor valóban le kell mondanunk bizonyos dolgokról vagy változtatnunk kell 209

a terveinken azért, hogy felnevelhessük gyermekünket. Biz­ tosítsuk róla, hogy a körülmények alakulása nem az ő hibája, és felnőttként magunk vállaljuk e nehéz döntéseket, nem „miatta hozunk áldozatot". Indulatteli helyzetben, problémák esetén várjunk kicsit, és figyeljük magunkat. Megjelennek-e jól berögzült reakcióink (sóhaj, szenvedő arckifejezés, döbbent, vádló tekintet)? Ha igen, igyekezzünk kivédeni ezeket (keressünk valamilyen elterelő tevékenységet, vagy számoljunk lassan tízig). Figyeljünk arra, hogy gyermekünk gyerek maradhasson: tanuljon, játsszon, nevessen. Támogassuk, ösztönözzük, és hagyjunk neki elég időt arra, hogy barátaival, kortársaival is élje az életét. Ne éreztessük vele, hogy ilyenkor „hűtlen" hoz­ zánk, hogy velünk kellene a legjobban éreznie magát. Támogassuk gyermekünk kezdeményezéseit, ötleteit, még akkor is, ha azok nem a velünk töltött időről szólnak, és eset­ leg nem kedvünkre valók. Tanuljunk meg nemet mondani. Lehet, hogy a környezetünk­ ben élőket már „rászoktattuk" arra, hogy „mindent meg­ teszünk" értük. Mielőtt teljesítünk egy újabb kérést vagy önként bevállalunk egy újabb feladatot, döntsük el: valóban megtehetjük-e (belefér-e az időnkbe, van-e erőnk hozzá stb.), vagy csak attól félünk, hogy csalódást okozunk, netán értékte­ lennek tekintenek majd, ha nem engedelmeskedünk? Keressünk olyan hobbit vagy időtöltést, amit az otthonunkon kívül, a saját kedvtelésünkre végezhetünk. Ez jó alkalom lehet új emberek megismerésére is. így az elmagányosodás, hétköznapjaink elsivárosodása ellen is teszünk. Tanuljunk empátiát! Ha gyermekünk problémával fordul hozzánk, vegyük komolyan. Ne übereljük felnőtt fiunk/ lányunk gondjait, ne hangoztassuk, hogy mi milyen nehéz­ ségeket álltunk ki miatta. Igyekezzünk a „Bezzeg...", „Pedig én ...", „Ezt érdemiem?" kezdetű mondatokat, a „hála", „köte­ lesség", „áldozat" szavakat törölni szótárunkból. 210

Figyeljük meg, miről szólnak beszélgetéseink. Csak a ma­ gunk baját fújjuk, és elvárjuk másoktól, hogy végighallgas­ sák „szenvedéstörténetünket", vagy visszakérdezünk és érdeklődünk beszélgetőtársunk dolgai iránt is? Társunktól, nagyobb gyermekeinktől, jó barátainktól meg is kérdezhetjük, hogyan éreznek a viselkedésünkkel kap­ csolatban. Nem látnak-e minket mártírkodónak? Ha igen, pontosan mely mondatainkból, gesztusainkból, viselkedé­ sünkből érzik így? Jó játék lehet a „Most én vagyok apa/anya/ testvér". Ha otrombaság, durvaság nélkül karikírozzák egy­ mást a családtagok, a látottakhoz még magyarázatot sem szükséges fűzniük, hogy elgondolkodtató képet kapjunk magunkról. Fogadjuk el, hogy nem gyermekeink kérték tőlünk az életet: mi magunk akartunk szülők lenni, és a szülőség által mi is sokat kaptunk tőlük. Ismerjük fel, hogy „hálájukat azzal róják le", ha szeretettel, a tőlük telhető legjobb módon neve­ lik unokáinkat. Ha felnőtt gyermekeink vannak, ismerjük be, hogy nevelésük során mi döntöttünk úgy, hogy bizonyos dolgokról lemon­ dunk, míg másokat elvállalunk. Nem várhatjuk el tőlük, hogy ők is ugyanígy tegyenek (akár értünk, akár saját gyer­ mekeikért). Ismerjük el szülői teljesítményüket anélkül, hogy saját életünkkel példálóznánk.

Hogyan élhetünk felnőttként boldogabb életet, ha szüléink mártír szülők? * Lássuk mártír szülőnk pozitív tulajdonságait, mert van neki bőven: sokszor lemondott vágyairól, terveiről, hogy nekünk a lehető legtöbbet nyújtsa (még akkor is, ha ezt éreztette is...), így sok mindenre lehetőségünk volt, amire neki talán 211

soha. Szeretetet és elégedettséget is mutatott, még ha ezeket feltételhez kötötte is. Gondoljunk minderre szeretettel. Ismerjük fel a problémát, fogadjuk el érzéseinket. Ez a bűn­ tudat esetében könnyebb lehet, de próbáljuk (legalább ön­ magunk előtt) beismerni azt is, ha olykor haragot is érzünk mártír szülőnkkel szemben. Sem tetteink, sem érzéseink miatt nem kell bűntudatot éreznünk. Felnőttként tanuljuk meg elkülöníteni, mit teszünk önként és szívesen a szüléinkkel való kapcsolatunkban, és mit azért, mert kötelességünknek érezzük. Vizsgáljuk meg a következő kérdéseket: Mekkora terhet ró ez a kötelesség ránk, csalá­ dunkra, párunkra? Milyen problémákat, feszültségeket okoz köztünk? Mélyebb önismeretre is szükségünk lehet. Gondoljuk át, hogy mire van igazán szükségünk kapcsolatainkban, párkapcsolatunkban, és megkapjuk-e azt. Fontos, hogy értsük meg a motivációinkat, gondolkozzunk el, miért is érzünk folyton bűntudatot, miért nem érezzük elég jónak magun­ kat, miért vállaljuk újra és újra a „szülők támasza" szerepet. Tanuljunk meg úgy tekinteni mártír szülőnkre, mint egy felnőtt emberre, aki annak idején maga hozta meg a dönté­ seit. Győzzük meg magunkat, hogy akkori nehézségeiért nem tisztünk sajnálni őt, és semmivel nem vagyunk adósai. Ha sikerül, elkülöníthetjük az ő igényeit a miénktől, így könynyebben ki tudunk állni az érdekeinkért. Váljunk le szülőnkről. Alakítsuk ki társunkkal a „mi" érzését (ez természetesen nem megy egyik napról a másikra, de ko­ rábbi köteteim segítséget nyújthatnak hozzá), és éreztessük mártír szülőnkkel is, hogy kéréseinek teljesítése, igényei­ nek kielégítése attól függ, milyen hatással van az a kettőnk életére. Ne menjünk bele a játszmákba, ne hagyjuk, hogy mártír szü­ lőnk jól bevált módszereivel, gesztusaival, sóhajaival, beteg­ ségeivel manipuláljon. 212

Emlékeztessük magunkat arra, hogy mártír szülőnk visel­ kedése tulajdonképpen a szeretetigényét jelzi, a magánytól való félelmét nyilvánítja ki. Nem a merev visszautasítás, a kioktatás, az „elegem van" kezdetű kirobbanás a megoldás. Igyekezzünk minden érintett fél számára kedvező megol­ dásokat találni. Olyanokat, amelyekben szülőnk elég szere­ tetet kap, ám annak kizárólagos forrásai nem mi vagyunk. Például gondoskodjunk számára társaságról egy hasonló korú rokon vagy ismerős személyében, kérjük meg szíves­ ségekre, amelyekkel el tudja foglalni magát. * A párunkkal egyetértésben rendszeresítsük heti/havi szülő­ látogatásainkat, telefonbeszélgetéseinket, és bizonyos idő­ közönként meg is hívhatjuk őt magunkhoz. Testvéreinket kérjük meg, hogy néha ők is tegyenek így! Legyünk tisztában azzal, hogy változásunkkal nem fog auto­ matikusan megváltozni mártír szülőnk. Előfordulhat, hogy megsértődik, megbántódik, vagy testvéreinknek, más család­ tagoknak panaszolja el, milyen „méltatlanul bánunk vele". Beszéljük meg változtatási szándékunkat testvéreinkkel is! Ok is vállaljanak szerepet, részt a változásban. Dolgozzunk azon, hogy a családunkban nemzedékről nem­ zedékre átadott mártír kapcsolatokból kilépjünk. Fontos ez önmagunk miatt, de azért is, hogy mi már ne adjuk tovább tudattalanul a mintát utódainknak. Érdemes végigtekin­ tenünk családunk történetének traumatikus eseményeit, problémás helyzeteit, és megvizsgálni, hogy akkoriban ki mekkora áldozatot hozott, és miért? Milyen hatással volt ez a következő generációkra? Hogyan alakult a mártír szerep őseink életében? Ismerjük meg gyermekkori szorongásainkat, nehézségein­ ket, és beszélgessünk róluk barátainkkal, párunkkal. így elfogadóbbá, együtt érzőbbé válhatunk gyermeki önma­ gunkkal és szüléinkkel szemben is. Fogadjuk el, hogy gyer­ mekként nem tehettünk így a szülők iránti bűntudat miatt. 213

A szüléink iránti vélt kötelezettségek teljesítése helyett for­ duljunk önmagunk felé nagyobb felelősséggel és szeretettel, pótoljuk érzelmi hiányainkat (amelyekkel azért küzdünk, mert kevéssé éreztük a saját önfeláldozását hangsúlyozó, mártír szülőnk szeretetét). Ismerjük meg szükségleteinket, vágyainkat. Ne mondjunk le bizonyos dolgokról szüléink kedvéért, kimondott vagy ki­ mondatlan elvárásaik miatt. Indulatteli helyzetekben ne adjuk át magunkat a zsigeri reak­ cióknak, ne engedjünk utat haragunknak. A humor - mint a fejezet elején említett fiatalember esetében is - jó megol­ dás lehet, mert nemcsak a helyzet feszültségét oldja, hanem szerencsés esetben még mártír szülőnknek is segíthet, hogy egy kicsit rálásson önmagára. Meg kell említenem azt is, hogy bár a bűntudat, ahogy láttuk, ké­ retlen örökségünk része lehet, amelyet mártír szülőként magunk is átadhatunk gyermekünknek, ám sok más, feldolgozatlan ténye­ ző is okozhatja. Naponta találkozom emberekkel, akiket bűntudat kínoz, mert nem lehettek ott egy közeli hozzátartozójuk halála­ kor, és nem tudtak elbúcsúzni. Közülük többen gyermekük túlkényeztetésével vezekelnek, mégsem szabadulnak a fájdalom­ tól. Feláldozzák magukat, de így gyermeküknek is csak állandó bűntudatot okoznak. Nem lehet mindent odaadni, csak annyit, amennyi mellett még egészségesek, boldogok tudunk maradni, hogy átadhassuk gyerekeinknek a legfontosabbat: az élet szerete­ tét! Akkor tanulják a legtöbbet, ha látják, a szülőnek is van élete, amit bűntudat nélkül fel tud vállalni.

í ; -*

A távolságtartó szülő, avagy az ÜVEGHEGY

Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra. Csak ment, és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám (...)l J ó z s e f A t t il a

A kis Hanna szülei felelős beosztásban dolgoztak, építették a kar­ rierjüket. A közelben lakó nagymamák segítségükre voltak, lelke­ sen kivették részüket a kislány körüli teendőkből. Hanna nagyon élvezte, hogy óvodába menet mindig volt idő megállni egy-egy bogárnál a nagyival, vagy süteményt sütni délután a másikkal. Mégis a hétvégéket várta legjobban, mert tudta, akkor a szülei is otthon maradnak. Olyankor a konyhában ténykedő édesanyja vagy füvet nyíró édesapja körül sertepertélt, és lelkesen mesélte, mi történt az oviban vagy a nagyival. Beszámolóit rendre telefon­ csörgés szakította félbe: anyja, apja rögtön felvette a telefont, a kis­ lány csivitelésére már nem is figyelt, az érzéseire pedig végképp 217

nem: türelmetlen „csend legyen" mozdulatra emelte kezét, vagy arcán szigorú kifejezéssel hessegette el. Hogy behozzák lemaradásaikat, a szülők sokszor hétvégén is a számítógép előtt töltötték a délutánokat. Hanna ilyenkor csend­ ben rajzolt a padlón, tudta, hogy fontos dolguk van, nem zavar­ hatja őket. Egyszer mégis felugrott, és vidáman mutatta rajzát anyjának: „Nézd, anya, milyen szép lett a tündérke! Olyan szép, mint te! Neked adom!" - lelkendezett. „Aha, látom, kicsim, na­ gyon szép. Ügyes vagy" - mondta az anyuka, miközben továbbra sem vette le tekintetét a képernyőről. Ehhez hasonló jelenetet mindnyájan láttunk már, sőt, talán át is éltünk ilyesmit. Előfordul, hogy egy hosszú nap végén, miután az óvodát is útba ejtettük, és be is vásároltunk, bizony fáraszt minket kisfiúnk vagy kislányunk csicsergése, és úgy érezzük, legszíveseb­ ben „kikapcsolnánk" egy kicsit. Megesik, hogy a rántás készítése közben egy hasonló „aha, szép"-pel nyugtázzuk legújabb művét, vagy egy üres „ügyes vagy"-gyal beszámolóját egy sikeréről - ad­ dig nincs okunk bűntudatra, amíg ez nem válik rendszeressé, netán állandóvá. A kis Hanna szülei azonban tartósan megközelíthetetlenek voltak, testileg és lelkileg egyaránt. A kislány pedig nem azt ér­ tette meg a helyzetből, hogy apa vagy anya sokat dolgozik, vagy hogy „szeretnek, csak a maguk módján", hanem azt, hogy „apa és anya nem tartanak érdemesnek arra, hogy foglalkozzanak velem". Tehát viselkedésüket önmagára vonatkoztatva rögzítette: „jelen­ téktelen vagyok, nem vagyok elég jó, nem vagyok szerethető". Hanna mindkét szülője olyan volt, mint a mesebeli üveghegy, amely távoli, és a lábáig is csak nagy nehézségek árán lehet eljut­ ni - odaérve pedig kiderül, hogy mégsem lehet megérinteni, mert újra a távolba tűnik, vagy olyan hideg és zord, hogy lehetetlen a közelébe férkőzni. Pedig az igazi boldogság a mesében is az üveg­ hegyen túl van. Hanna elérhetetlen szüleinek folyton volt vala­ mi dolguk, ami miatt egyszerűen „nem tudtak" elég időt szánni gyermekükre, kellőképpen odafigyelni rá. Ha mégis akadt egy 218

kis idejük, azt a gyerek mellett, nem pedig a gyerekkel töltötték. Az érintéseket, a kedveskedést, a puszit, a simogatást, az odabújást is inkább irritálónak, mint szívmelengetőnek érezték, így Hanna egy idő után már nem is kezdeményezett ilyesmit. Iskolai alko­ tásai rendre a fiókban, egy idő után pedig a kukában landoltak, mint „porfogók" és „lomok". Hasonló társaihoz képest Hanna még szerencsés helyzetben volt, mert a két nagymama sok mindent megadott neki. Ők ápol­ ták, amikor megbetegedett: még a mandulaműtétje alatt is az egyik nagyi volt vele a kórházban. Kiskamaszkorában az egyik születésnapján egy boríték és a következő üzenet várta a konyha­ pulton: „Boldog szülinapot! Vegyél magadnak valamit!" Az eszé­ vel tudta, hogy szüleinek nincs idejük ajándékvásárlásra (ahogy ő mondta: az ezzel járó hercehurcára), de nagyon fájt neki, hogy az ő nagy napja (vagyis ő maga) nem elég fontos egyiküknek sem. Hiányérzetei mélyen bevésődtek, és felnőttkorában tudatta­ lanul ezeket próbálta ellentételezni. Gyermekként nem érezte, hogy figyelnek rá, hogy a vele töltött idő örömet okozhat szülei­ nek is, így felnőttként kétségbeesetten vágyott a törődésre, és a szeretet legapróbb morzsáit is túlzóan viszonozta. Örökösen az elhagyatástól félt, ezért a kívülálló számára érthetetlen módon ragaszkodott párjához: minden tettét megbocsátotta, még azt is, amikor kezet emelt rá.

Mi jellemzi az üveghegy szülőt? Bizonyára minden szülő érzi néha, hogy jobban tudja szeretni gyermekét, amikor este elaludt már, vagy éppen távol van tőle. Ha viszont csak a távollétében tudunk gyermekünkre szeretettel gon­ dolni, nem tesz boldoggá a közelsége, nem tudunk örülni neki, akkor itt az ideje, hogy magunkba tekintsünk: vajon tudunk-e mélyen szeretni? 219

A szülő többféle módon lehet távolságtartó. Előfordul, hogy fizikailag nincs jelen, mert rengeteget dolgozik, vagy ott van ugyan, de nem foglalkozik a családdal, esetleg a szerepét átadta valamelyik nagyszülőnek. Bárhogy is van, „nem tud" elég időt szánni a gyerekére, kellően odafigyelni rá, meleg érzelmekkel fordulni felé. Ismerős jelenet, amikor az anyák napi ünnepségen az egyik csillogó szemű, virágot szorongató óvodás egyszer csak vigasztalhatatlanul sírni kezd. Pedig reggel, odahaza még „értet­ te", hogy anya dolgozik, nem tud majd részt venni az ünnepsé­ gen. Akkor sem sokkal szerencsésebb a helyzet, ha szülei telefo­ non nevelik gyermeküket, vagy akad ugyan egy kis idejük, de azt pusztán mellette, nem pedig vele töltik. A ráfordított idő és az értékesség érzése valahogy egybeforrt a lelkűnkben. Ha valamit szeretünk csinálni, arra sok időt áldo­ zunk, élvezzük és értékeljük - mint a vadász, aki vadra várva órákig ül izgatottan a lesen. Ha valakit szeretünk, akkor időt, sőt minőségi időt szentelünk neki, figyelünk rá, észrevesszük minden rezdü­ lését, meghallgatjuk, megöleljük, megsimogatjuk. Gyerekeink is a velük töltött minőségi időből érzik, hogy értékesek számunkra. Akik a gépie­ sen ismételgetett „szeretlek" helyett valódi szeretetben nőnek fel, azok tudattalanul is érzik, hogy szüleik értékesnek tartják őket, és ők is így viszonyulnak magukhoz. Ilyenkor, belső biztonságérzetükből adódóan, bizakodóbban tudnak várni, kérni, elfogad­ ni és szeretni. Sajnos az üveghegy szülők gyermekei - szüleik akarata ellenére - nem tudják reálisan értékelni önmagukat, kap­ csolataikban nehezen állítják be az optimális távolságot. Hasonlóan érez az a gyermek is, akinek távolságtartó szülője testben ugyan szinte mindig jelen van, és kötelességszerűen gondoskodik róla, de érzelmileg elérhetetlen. Képtelen meleg­ séget, szeretetet, szívbéli ölelést, értő figyelmet adni, mivel ere­ deti családja is hideg, távolságtartó volt, így maga sem kapott feltétel nélküli szeretetet, elfogadást. Viselkedésével azt az érzést közvetíti gyermekének, hogy „Ne gyere hozzám túl közel!" így a szülő-gyerek kapcsolatnak aligha lehet része mély érzelem, 220

közös, spontán játék, érintés, ölelés, öröm, jókedv, intim beszél­ getés. A gyermek problémáit elbagatellizálja: „Ne törődj vele!", „Ez nem probléma!", és csupán racionális magyarázatokat ad a megoldásokhoz, támogatást, bátorítást nem. Az üveghegy szülő szeretni akarja gyermekét, de tart az inti­ mitástól, a gyengédségtől, a közelségtől, mert képtelen megélni, kimutatni érzéseit. Lionel Shriver elgondolkodtató regényének hőse, Eva így fogalmazza meg ezt: „A Kennedy felé repülve majd' szétfeszített az eltökéltség, az optimizmus és a jóakarat. Vissza­ tekintve azonban kénytelen vagyok megállapítani, hogy a fiacs­ kánkkal kapcsolatosan akkor voltam a leglelkesebb, amikor nem volt a közelemben."2Mivel egy kisgyerek logikája sokszor kifordí­ tott, így tudattalanul azt rögzíti mindebből, hogy „Anyukám nem ér rá, tehát nem szeret. Nem vagyok fontos, tehát nem vagyok sze­ rethető!" Majd ezt a jól beépült programot cipeli magával (magá­ ban), gyakran egy életen át. Egy intelligens középkorú férfi, Barnabás, önismereti útján elkeseredetten vallott saját távolságtartásáról, és változási küz­ delmeiről, hogy meghaladja az üveghegy szülői mintát:

„...Nem volt tapasztalatom, m iként lehet szeretetet adni és fogad­ ni. Miközben több diplomát szereztem, sok fontos és sok fölösleges dolgot m egtanultam , senki nem tanította meg a legfontosabbat: hogyan kell m egélni, kifejezni az érzelm eim et. Olyan, m intha azt várná valaki, hogy egy kínai láttán szólaljak meg kínaiul, m iköz­ ben soha nem hallottam , nem tanultam a nyelvet... A minap meg­ öleltek a testvérem kisgyerekei, és én nem tudtam visszaölelni őket. Szörnyű! Ha a barátnőm sír, azzal sem tudok mit kezdeni, nem tudom átk aro ln i, csak állok tétován. H át m ilyen em ber vagyok, hogy nem vagyok képes megölelni egy síró embert?! Nem akarok ilyen lenni! Nem! (Sír - amire csak kis ideje képes.) Mindig azt hittem, sírni gyengeség, sírni szégyen. De itt mindig megkönnyebbülök. Kezdetben nagy erő kellett, hogy m egnyíljak,

221

hogy egyáltalán beszéljek magamról. Ma is nehéz, de már jobban megy. Nehezen tudom megélni és m egfogalm azni az érzéseim et. A kapcsolataim ban sem tudtam soha beszélgetni az érzelm eim ről, csak racionális dolgokról. Egy idő után tudtam, hogy m egint jön majd a faggatózás, mit érzek, de sokszor fogalmam sem volt. Az­ tán belejöttem , és magamnak is sokszor feltettem a kérdést. Tudja, tőlem régen soha senki nem kérdezte meg, mit érzek. Nem volt fontos, én nem voltam fontos."

Kialakulhat távolságtartó szülői magatartás akkor is, ha a gyer­ mek a születésekor „rosszkor van rossz helyen". A szülőknek vál­ ságban van a kapcsolatuk, lefoglalják őket a gondjaik. Stressz alatt vannak; saját korai hiányaik „követelőznek" a lelkűkben, látszólag ok nélküli szorongást, depressziót okozva. Vagy a gyermeknek egy halott szülőt vagy testvért kell pótolnia, és a gyászoló szülő retteg az előrevetített újabb veszteség fájdalmának lehetőségétől, így nem mer közel kerülni a gyermekéhez. Az ilyen helyzetekben az a közös, hogy a szülők főképp arra fordítják energiájukat, hogy fizikailag, szellemileg és lelkileg tal­ pon maradjanak, így akaratukon kívül azt üzenik a gyereknek: „Nem te vagy a fontos, és jónak kell lenned, hogy én jól legyek!" A gyermek megtanulja önmagát nem saját, hanem a szülője érzé­ sei alapján definiálni. Tudattalanul úgy érzi, nem szeretik eléggé, így gyakran maga is távolságot tart: megtagadja az evést, elutasít­ ja anyja minimális kezdeményezéseit is. Ezzel „áll bosszút", mert nem azt kapja, amire szüksége lenne: szeretetet. Legbelül az az érzés kínozza, hogy nem önmagáért szeretik, hanem léte csupán szülei aktuális vágyait elégíti ki. így aztán ő maga is távolságtartó­ vá válhat, aki nehezen enged közel magához másokat, miközben állandóan vágyik a feltétel nélküli szeretetre. Vannak szülők, akik válás után távolodnak el érzelmileg a gye­ reküktől, leépítik a kapcsolatot, amivel nagyon erős traumát okoz­ nak. Ilyenkor az elvált szülő (jellemzően a családból kiköltöző fél) 222

érzelmi elköteleződése, gondoskodása a gyerek iránt fokozatosan csökken, vagy akár meg is szűnik a szakítást követően, ahogy az Béla életében is történt:

„Hétéves korom ban váltak el a szüleim , apám elköltözött. Azt mondta, anyám at hagyja el, nem engem. Sőt, nagyon szeret, én vagyok neki a legfontosabb, így mindig jö n n i fog értem , hét köz­ ben és vasárnap is. Sírtam, hiányzott, így bíztam , elhittem minden szavát, hogy szeret és jö n n i fog. De ezek csak üres szavak voltak. Néhány hétig jö tt is, sokat bicikliztünk, meccsre m entünk, elvitt magához. Jó volt nagyon. Aztán eltűnt, nem jö tt soha többé... Nem kellettem n ek i... Anyám szerint lecserélt egy nőre, állítólag kül­ földre ment. N em régiben megkerestem Facebookon, ígért fűt-fát, hogy mennyire örül, és kivisz magához Németországba, aztán az indulásom előtt eltű n t... K icsiként azt gondoltam , én vagyok a hibás, azért ment el, m ert rosszul tanultam, nem ment az olvasás, ami m iatt sokat veszekedtek. De a rohadt életbe, akkor már nem is lehet engem szeretni?!"

Béla kamaszkorában különösen haragos lett, rengeteg zűrt oko­ zott az iskolában, minden csínyben benne volt. Mintha azt üzente volna környezetének: szerető, fegyelmező apára van szükségem. De a fiú vészkiáltásai süket fülekre találtak, apja távolságtartása pedig még inkább megtépázta a fiú alakuló önbecsülését. Az apa - mint sokan mások - elfeledkezett arról, hogy válás után is mind­ két szülő felelős a gyermekért, a házassággal ellentétben a szülői kötelék örök kötelék. így Béla, felnőve, bizonytalan önbecsülés­ sel tudattalanul ismételte apja - általa sokat kritizált, megvetett viselkedését.

223

Milyen hatással van az üveghegy szülő gyermeke gyermekkorára? Bármi legyen is az üveghegy szülő tudattalan motivációja, egy biz­ tos: gyermeke egész életében szeretetre éhezik és értéktelennek érzi magát, főleg, ha nincs olyan a környezetében, aki a szülők helyett melegséget nyújtana. így nem tanulja meg, hogyan kell érzelmeket kifejezni, mennyi és milyen szeretet mutatható ki fér­ fiak és nők felé, milyen érzés szeretni és szeretve lenni. Maga is távolságtartóvá válik, bár ezt jobbára csak akkor ismeri fel, ami­ kor párkapcsolatba kerül, és akaratán kívül így viszonyul part­ neréhez, gyermekéhez. Az üveghegy szülő cáfol rá leginkább arra a közkeletű véleke­ désre, hogy pszichés problémák csak valamilyen nagy trauma következtében alakulhatnak ki, és egy életre védettek vagyunk, ha nagyjából nyugodt, rendezett gyerekkorunk volt. Ez távolról sincs így. Szüléink szeretetkapcsolata és az, hogy születésünktől fogva mennyi szeretetet és elfogadást tudtak nyújtani nekünk, mind formálnak bennünket, és ezek a kisgyermekkori élmé­ nyeink jelentősen meghatározzák későbbi érzelmi fejlődésünket is. A legjobb családban is előfordul, hogy tagjai időnként nem tudnak elég melegséget, szeretetet, figyelmet adni egymásnak, de ha alapvetően ilyen a család, akkor a gyerek egész életében szeretethiányos lesz, gyakran értéktelennek érzi magát, és mind­ ezt a környezetén veri le, ha ő is hideg személyiséggé válik. Az üveghegy szülőről nem azt érzi gyermeke, hogy „szegény anyám, apám nem tudja kimutatni az érzelmeit", hanem azt, hogy „én nem vagyok szerethető". Ezt az érzést vetíti aztán tudattalanul minden más kapcsolatára (barátaira, osztálytársaira, szerelmeire), és már a legkisebb konfliktus is azt a mélyről jövő szorongást hívja elő belőle, hogy „neki sem vagyok fontos". Életérzés szintjén az üveghegy szülők melegség, meghittség, odafordulás helyett magányosságot, hiányérzetet és bizonytalanságot alakítanak ki gyermekeikben. 224

Amerikai kutatók 18 hónapos gyerekeken vizsgálták az anya és gyermeke közti érzelmi megnyilvánulások hatásait, és megállapí­ tották, hogy a kölcsönös pozitív érzelemkifejezés hosszú távon növeli a kicsik önállóságát, motiváltságát, kitartását és kompe­ tenciaérzetét, míg az érzelmi elutasítás éppen ellenkezőleg hat.3 Megerősítették tehát azt az ismert tényt, hogy a gyerekek kezde­ ményezőkészsége, kitartása és motivációja a korai években ala­ pozódik meg, és a szülő érzelmi reakciói erőteljesen befolyásolják e jellemzők későbbi minőségét. Vagyis a gyerekek későbbi ön­ becsülését, hatékonyságát, sikerességét jelentősen meghatározza, hogy a szüleik örömmel voltak-e velük, támogatták-e kezdeménye­ zéseiket, és ki tudták-e mutatni érzéseiket mosollyal, simogatással, öleléssel, elismerő, biztató szavakkal. Donald Winnicott, a jelentős, 20. századi brit gyermekpszi­ chiáter és pszichoanalitikus már jóval korábban kiemelte, mekko­ ra szerepük van az anya érzelmeinek - tükröző funkciójának a személyiségfejlődésben: „Egy csecsemőt lehet etetni szeretet nélkül is, de szeretet nélküli vagy személytelen gondozással nem sikerülhet új, autonóm embergyereket létrehozni..."4 „Az egyé­ ni érzelmi fejlődésben az anya arca a tükör előfutára..."5 „Mit lát a csecsemő, amikor anyja arcába néz? [...] általában önmagát pil­ lantja meg.. "6„Ha az anya arca nem válaszol, akkor a tükör olyan dolog, amelyre rá lehet nézni, de bele nem."7 Tehát a gyermek önmagát nem saját érzelmei, hanem annak alapján határozza meg, hogy szülője milyen érzéseket tükröz feléje mimikájával, testtartásával, hangszínével, szavaival, közel­ ségével, vagy éppen hidegségével, távolságtartásával. Az üveg­ hegy szülő a szeretetlenséget közvetíti gyermeke felé, így tudat­ talanul megkérdőjelezi szerethetőségét. Egy ausztrál kutatásban megvizsgálták azt is, hogyan hat az apák túlzott munkavállalásból fakadó, hosszabb idejű távolléte a nagyobb, öt-, nyolc- és tízéves gyerekekre.8 Eredményeik szerint több magatartászavart mutattak azok a fiúk, akiknek az apja heti 55 órát vagy annál többet dolgozott, mint azok, akiknek keveseb­ 225

bet (a lányoknál nem mutatkozott ilyen együtt járás). A magatar­ tászavarok és a szociális helyzet, a családi diszfunkció és a túl­ reagáló szülői bánásmód között nem találtak ilyen összefüggést. Az eredményt a hiányzó apaszerep hibás anyai átvétele sem be­ folyásolta, tehát az sem vezetett magatartásproblémához, hogy amikor az apa otthon van, akkor túl szigorú, amikor nincs otthon, akkor az anya próbál vaskézzel nevelni. Úgy tűnik tehát, hogy a fiúgyerekek magatartászavaraira az apa folyamatos, hosszas távolléte adja a legjobb magyarázatot, legalábbis a vizsgált válto­ zók közül. Az anyák munkaideje nem mutatott ilyen összefüggést ebben az életszakaszban a gyerekek magatartászavaraival. Ahogy Béla példájából is láttuk, egyes apák a válás után távolod­ nak el gyermeküktől, és válnak elérhetetlen üvegheggyé. Az apai látogatások ritkulásának, a telefonhívások elmaradásának sokféle rejtett oka lehet, a korai kötődési nehézségektől a bűntudaton át a felelősség elhárításáig. De a gyermek ebben nem apja gyengeségét, hanem saját értéktelenségének bizonyítékát látja. Elhagyatottságot és visszautasítottságot él át, mert gyermekként még nem azzal foglal­ kozik, hogy a szülők jó okkal váltak-e el, hanem úgy érzi, ő nem elég jó, őt hagyták el. Az elutasítottság érzése megmérgezi a válás előtt jól működő apa-gyermek kapcsolatokat is. Lányoknál inkább kiskamasz­ korban, fiúknál jellemzőbben kamasz- és fiatal felnőttkorban új erőre kap az apa figyelmére való vágyódás, és még több csaló­ dottságot, dühöt szül. Mind az apa, mind a gyerek feldolgozatlan lelki sérüléseket hordoz, és ez rányomja a bélyegét az önértékelés fejlődésére: igazi tragédia, hogy sok apának fogalma sincs, hogy a gyereke elutasítottnak érzi magát. Sérül a fiúk önbizalma, fér­ fiasságukba vetett hite; a lányok férfiak iránti bizalma és a saját nőiességükbe vetett hite. Akármilyen jó is az anya-gyermek kapcsolat, nem képes kompenzálni az apa-gyermek kapcsolat hiányát. A helyzet még fájdalmasabb, még megterhelőbb lehet a gyerek­ nek, ha az apa évente egyszer-kétszer váratlanul felbukkan. Erre a helyzetre is igaz, hogy a bizonytalannál a biztos rossz is jobb. 226

A gyermek életében bizonytalanul jelen lévő apa rendkívül bizony­ talanná teszi őt is. „Egyik lába az ajtón belül, a másik kívül: az apa mindig felkelti a reményt, és nyitogatja a fantázia ajtaját."9 A fiúkra jellemzőbb, hogy nem tudják kifejezni dühüket az apa iránt, ezért elfojtják, majd különböző tünetek formájában ön­ maguk ellen fordítják. Mindez jelentősen rontja érzelmi helyze­ tüket, akadályozza férfivá válásukat. Minta hiányában nehezen tudnak majd érezni, érzelmeket, főként szeretetet kimutatni. Éppen ezt kell megtanulniuk, hogy az ő gyermekük már ne érezze igaznak Litauszky István sorait a „mintha ott sem lenne" apáról: „Anyám nélkül csak élnénk szótlanul, összetévedt, konok idegenek. Jó volna vele beszélgetni egyszer, amíg lehet."10

Milyen hatással van az üveghegy szülő gyermeke felnőttkorára? A távolságtartó, üveghegy szülő gyermeke felnőttként gyakran kompenzál: meg akarja adni másoknak mindazt, amit ő nem kapott meg, hogy végre szeressék. Az állandó, erőn felüli adás szélsőségessé válhat: pozitív minta híján képtelen úgy figyelni a másikra, hogy ne fojtsa meg túlzott ragaszkodással, fokozott féltékenységgel. Mindent megtesz mások szeretetéért, mert úgy érzi, máskülönben nem érdemes rá, de közben fáradt szeretkezni, szórakozni, beszélgetni, egyáltalán élni, és képtelen közvetíteni saját érzelmeit.

22 7

Mi jellem zi az üveghegy szülő gyerm ekét a munkában? A távolságtartó szülők gyerekei egész életükben szeretetre éhez­ nek, és - nemritkán ok nélkül - értéktelennek érzik magukat a munkában is. Önbecsülésük sérült, mert gyerekkorukban - szülői megerősítés híján - nem érezték, hogy fontosak. így felnőttként is túlságosan érzékenyek saját és mások érzelmi reakcióira, azo­ kat gyakran tévesen azonosítják. Intuíciót igénylő helyzetekben bizonytalanok, miközben gyakorlatias, racionális döntések meg­ hozatalában kiválóak lehetnek.

A KÖDBE V ESZ ETT SZERETET

M artin 33 éves, látszatra m agabiztos, sikeres felső vezető. Az el­ múlt években szépen m enetelt előre a szakm ai ranglétrán. Kör­ nyezete nagyra értékelte, ő mégsem volt soha elégedett saját telje­ sítm ényével: a sok külső elism erés ellenére belül szinte m indig értéktelennek érezte magát. Nem tudott örülni a sikereinek, erős belső bizonytalanság m ardosta a lelkét, egy ideje orvosilag in ­ dokolatlan magas vérnyom ással küzdött. Közvetlen kollégájával sorozatosan konfliktusai voltak: „Sem m ibe vesz, rám se néz, le­ néz, nem vesz emberszámba. Folyamatosan tépázza az önértékelé­ sem et." M unkahelyi érzései mentén, hipnózisban egy bizonytalan, sze­ retetre vágyó kisfiút látott. (Zárójelben a saját gondolataim, m ind­ ezekre utólag M artin maga is rájött.) „Egy kisfiút látok, olyan tétova, tanácstalan, azt hiszem , én va­ gyok. Köd van előtte, vagy valam i erős gőz. Nem tudja, bem enjen -e, de szeretne, mert az anyja ott bent van. Az ajtóban állunk, anyám nem lát bennünket, m intha a testvérem m el lennék. Tompa ném aság vesz körül, anya csak teszi a dolgát..., mi az ajtóban ál­ lunk, a gőz hatalmas, de halványan látjuk, hogy nem is néz ránk, állunk, nézünk, várunk, vágyakozunk... vagyunk, csak vagyunk. 228

(Az anya elérhetetlen, távolságtartó: akarata ellenére nem tudott feltétel nélküli szeretetet, melegséget, érzelmi biztonságot adni gyerekeinek - ez a forrása Martin későbbi, munkahelyi értéktelenségérzésének is.) A türel­ münk fogy, de mi is elveszünk, ha belépünk, nem tudunk közelebb m enni, meg kell várni, amíg anya kijön. De nem jön ki, csak teszvesz rezzenéstelenül, nem is lát minket. (Nincsenek tiszta érzelmek, nincsenek tiszta szabályok.) Keserves ez az egész, anyu feláldozza az időt. El van havazva, teszi a dolgát, m int egy robot, pedig nekünk nem ez k ell... Az arca m osolytalan... Most öltözik, megy misére. Mi meg állunk, várunk, nem érjük el, fájdalmas, teszi a kötelessé­ gét, és ránk se néz, pedig kicsi vagyok, nagyon k icsi... (Nem tudja megélni a szeretetteljes érzelmeket, az elfogadást, és ettől felerősödnek kisebbrendűségi érzései.) Most látom, apám is ott van, csak néz m ere­ ven maga elé, m intha nem is élne... Később eloszlik a gőz, felszáll a köd, k itisztu l a kép, és anya felém fordu l... De nem m együnk közelebb, ő se, én se... Pedig jó lenne, ha m egölelne..." A hipnózis után a férfi fájdalm asan beszélt arról, hogy éd es­ anyja hol lelki, hol testi panaszokkal küzdött, szinte egész életében súlyosan depressziós volt. Eltávolították az epehólyagját, majd petefészek-, később m ellrákkal kezelték, és a szem ét is többször műtötték. „Ha jól volt, csak tette a dolgát, meg akart felelni apunak. Nem finom kodott, úgy keltett bennünket reggelente, hogy felnyomta a villanykapcsolót és elviharzott. M ostanában film ekben láttam olyat, hogy becézgetve, cirógatva ébreszti gyerekeit az anyjuk, és összeszorult a szívem ... Anyu m indig olyan volt, m intha bu­ rok lenne körülötte, soha nem ölelt, és én sem tudtam megölelni. Én végre már talán tudok, a napokban átöleltem, de borzalmas volt, szívfacsaró érzés: csak lógtak a kezei, nem ölelt vissza (megjelent egy könnycsepp a szeme sarkában). Akkor éjjel azt álm odtam : kicsi gyereket tolok a babakocsiban. Nem tudom, mi kell neki, még nem tudja megmondani. Meg vagyok ijedve, és csak magamra figyelek. A gyerek pedig arra vágyik, hogy rá figyeljek. Anyu is így lehetett ezzel, soha nem érzett rá, mit akarok. Én is ilyen lehetek, m ert ez 229

az én álmom volt, ahol m inden szereplő én is lehetek. Vagy nem? (»Megnyugtattam«, hogy igaza van.) Apu meg soha nem védett meg, m indig m ásnak adott igazat. Életében egyszer láttam rajta érzelm eket, amikor m eghalt az első házasságában született fia. Akkor olyan volt, m int egy kétségbe­ esett kisfiú, könnyezett is. Öt perc után viszont már racionálisan m agyarázta, m iért tehet a fiú arról, hogy meghalt. Szörnyű volt látni, hogy még a fájdalmat sem meri megélni. Ugyanezt csinálta velem is, mindig magyarázott, pedig én csak azt akartam , hallgas­ son meg. (Sír - M artin nekem is először mutatott érzelmet.) M indig szűrtem, mit mondok, azt hittem, apám gyengének tart, ha kimuta­ tom az érzéseimet. Aztán már azt sem akartam , hogy m eghallgas­ sanak, kiépítettem egy saját világot magamnak a számítógéppel, tíz évig úgy éltem otthon, hogy csak fizikailag voltam ott. ... Azt hiszem , a nőkhöz sem tudok érzelm ileg közel m enni. H ogy ezt megússzam, szétválasztottam , voltak szexpartnereim , meg plátói szerelm eim , de a kettő egy nőben sosem."

Közös munkánk hosszabb ideig tartott, mert a korai deficitek pót­ lásához, a mélyebb változáshoz hosszabb folyamat és bizalommal telt terápiás légkör szükséges. A szeretetéhes, érzelmi közelség­ re, intimitásra vágyó, ugyanakkor mindettől rettegő kisfiú képe a tőlem kapott elfogadás és a segítő módszerek, de leginkább Martin lelkierejének köszönhetően lassan változni kezdett, és vele formálódtak a tudattalan érzések is. Martin tudatosította és átdolgozta a gyermekkorából hozott szeretethiányt, amely örök elégedetlenségét, értéktelenségérzé­ sét és magas vérnyomását előidézte. Hamar megértette, hogy a jól működő felszín a mélyben egy szorongó, kisebbrendűségi érzésekkel teli kisgyereket leplez, aki követeli: valaki adja meg a hajdan el nem ért érzelmi biztonságot, legyen az a főnöke, a munkatársa, a partnere. A csalódás persze esetében is előre boríté­ kolható volt. Arra is ráébredt, hogy munkahelyén tudattalanja 230

fricskázta meg: idegesítő kollégája egyszerre tükrözte az elutasí­ tó apától és a kissé hideg, távolságtartó anyától szerzett érzelmi hiányait, sőt értéktelenségérzését is. Felismerte, hogy kapcsolataiban saját megoldatlan problémái jelentek meg, de önismereti munkájának köszönhetően megélte a tünetei mögött megbújó mélyebb érzéseit. A változás nem volt egyszerű feladat: hol úgy érezte, maga sem akarja, hol környezete akadályozta. Egy idő után azonban élete puzzle-darabkái egyre átláthatóbb, szerethetőbb egésszé álltak össze, és önértékelése fejlődésével tisztábban látta viselkedése okait, következményeit, élete nagyobb összefüggéseit, és szinte észrevétlenül pótolni tudta régóta cipelt érzelmi hiányait.

Mi jellem zi az üveghegy szülő gyerm ekének párkapcsolatát? A korai szeretethiány nyomot hagy a gyereken, és felnőttként tudattalanul ezt próbálja pótolni. Az egyenlőtlen párkapcsolatban, alárendelt helyzetben élők gyakran üveghegy (vagy bántalmazó) szülők mellett nőttek fel: nem érezték, hogy szüleik örülnének a létezésüknek. Nem kaptak elég figyelmet és törődést, ezért felnőttként a sze­ retet legapróbb morzsáit is túlzottan viszonozzák, mert kétségbe­ esetten vágynak a figyelemre, az odaadásra. Eközben rettegnek az elhagyatástól, ezért a kívülálló számára érthetetlen módon ragaszkodnak párjukhoz, mindent megbocsátanak neki, még a bántalmazást is. Az üveghegy szülő gyereke gyengédségre vágyik, miközben képtelen fogadni: így az is előfordul, hogy mindent „kitalál", csak ne lehessen része benne, mert amint közelednének hozzá, zaka­ tolni kezd a tanult parancs: „Ne gyere hozzám túl közel!" Ilyen­ kor gyorsan kiszeret a rövid ideig túlidealizált társakból, vagy őket érzi hidegnek. 231

Jellemző lehet az ilyen személyiségre, hogy „lefelé választ". Olyan partner mellett köt ki, akiről maga is úgy érzi, valamilyen szempontból „kevesebb" nála: alacsonyabb végzettségű, keveseb­ bet keres, nincs támogató családja, és talán még a külseje vagy a viselkedése sem tetszik igazán. A környezet persze nem érti a választás okát, és talán önmaga sem. Annak oka ugyanis tudat­ talan: értéktelenségérzése („Örülj, hogy egyáltalán észrevesz vala­ ki"), vagy a biztonságkeresés („Hát nem egy klasszis, de ő talán nem hagy el") motiválja leginkább. Az üveghegy szülők gyerekei többnyire kerülik a mély érzelmi kötődést, és partnereikkel szemben bizalmatlanok, mert gyermek­ korukban ez volt a legcélravezetőbb alkalmazkodási módszer a távolságtartó szülő érzelmileg elutasító magatartásához. A szen­ vedélyszerelem rövid időszakától eltekintve - amikor a hormo­ nok kicsikarják az érzelmi aktivitást - kényelmetlenséget jelent számukra érzelmileg közel kerülni egy másik emberhez: mélyen megnyílni, beszélgetni, érinteni, simogatni, csókolni, ölelni. Elhárí­ tásként gyakran hangsúlyozzák önállóságukat, függetlenségüket, és hogy az egyedüllét biztosította szabadság nagyon megfelel nekik. Valójában nem tudnak érzelmet adni és fogadni. Istení­ tenek egy-egy potenciális partnert, majd ha közelíteni kellene hozzá, hirtelen kiábrándulnak. Partnerükkel jókat beszélgetnek telefonon, Facebookon, de a személyes kommunikációban, számukra is érthetetlen módon, leblokkolnak. Gyakorta aggódnak amiatt, hogy párjuk nem sze­ reti őket eléggé, és hajlamosak másokat hibáztatni, ha társuk nem az általuk elvárt módon reagál rájuk. A gyengédség és a gyenge­ ség érzéseit egyaránt elnyomják magukban: a sors fintora, hogy éppen ez vezet kötődési igényük, szeretetvágyuk felerősödésé­ hez. Többnyire úgy gondolják, a gyengédség a gyengeség jele, és kiszolgáltatottá tenné őket. Az érzelmi bevonódás elkerülésé­ vel akarják fenntartani lelki egyensúlyukat: a kora gyermekkori elutasítás felelevenítése önbecsülésük további megtépázásával járna. 232

Pedig tartós és jól működő partnerkapcsolatokat csak akkor lehet kialakítani és fenntartani, ha az egyén tisztában van érzel­ meivel, és pontosan észleli partnere vágyait és szándékait. Az üveghegy szülők felnőtt gyereke saját dolgát nehezíti meg, amikor védekezésképpen elhárítja az érzelmeit - vagy éppen túlságosan érzékeny mind a saját érzelmi reakcióira, mind partnere jelzéseire, és ezekbe a kelleténél többet lát bele. Az érzelmek azonosításában mutatkozó hiányosságai ellen tudattalanul úgy védekezik, hogy alábecsüli jelentőségüket, meg sem éli őket, helyette gyakorlatias gondolkodással racionalizál érzelmet megkívánó helyzetekben is. így felnőttként maga sem tud mély szeretetet adni, valódi inti­ mitást megélni, mégis egy életen át sóvárog, hogy feltétel nélkül szeressék. A gyermekkori sérülések újraélésével mindig azt érzi, társa (vagy munkatársa, mint Martinnál láttuk) nem szereti őt eléggé, nem foglalkozik vele eleget.

Z okogva

a z u h a n y alatt

Évi 25 éves, feltűnően csinos lány. Sok „párkapcsolata" volt már, de egyik sem jelentett számára igazán örömöt, valam ennyi inkább csupán szexuális aktus (aktusok sorozata) volt, pedig mindig arra vágyott, hogy szeressék. Ám ezt nem kapta m eg, ezért szidta a férfiakat, és folyam atosan keresett, 13 éves kora óta. „Nem csókolt, nem ölelt, nem simogatott egyik sem, csak sze­ xet akart, nem engem szeretn i... A szüleim nagyon sokat dol­ goztak, nem értek rá velem foglalkozni, kicsi koromtól gyakran voltam egyedül otthon. Több nyelvet perfekt m egtanultam a tévé­ ből, azt néztem késő estig. Este hazajöttek, m indig fáradtak vol­ tak, csak arra futotta a maradék erejükből, hogy a jegyeim felől érdeklődjenek, de a válaszomat már meg sem hallották. Kam asz­ koromban a magány elől egy fiúhoz menekültem, aki szintén ma­ gamra hagyott, am ikor terhes lettem. 15 éves voltam, és nagyon szenvedtem. Nem m ertem elm ondani a szüleim nek, mivel soha nem beszélgettünk. M eg akartam h a ln i... N agy nehezen kibök­ 233

tem anyám nak, mert kellett az abortuszhoz a szülői beleegyezés, ő meg csak ennyit mondott: „Gondoltam, hogy ez lesz a vége!" És ettől kezdve nem beszélt velem, nem szidott, nem is nézett rám, csak éreztette a m egvetését. Az abortuszt fizikailag és érzelm i­ leg is egyedül szenvedtem végig. Álltam a kórházban a zuhany alatt, zokogtam , egyedül voltam, im ádkoztam , m enjen el a baba, vagy haljak meg, ne kelljen végigcsinálnom . Rém álm aim ban ma is előjönnek az akkori esem ények, a rettegés, a bűntudat okozta pánik (gyilkos vagyok!), a magány, az orvos és anyám, apám meg­ vetése, a szégyen."

Évi mindig szeretetre vágyott, tudattalanul viszont mindig olyan társat választott, akivel megismételhette gyermekkori traumáját, az elutasítottság érzését. A terápia során kezdte megérteni, hogy ma már önmagát kell megtanulnia szeretni, becsülni, elfogadni: akkor találhat olyan társat, akitől szintén megkaphatja ezt. Néhány hónappal Évi születése után apja elhagyta őket, majd hétéves korában visszaköltözött. Édesanyja szinte egész életében depressziós volt, hozzá sem tudott közel kerülni, nem beszél­ gettek, soha nem ölelték meg egymást - mintha egy áthatolhatat­ lan fal lett volna közöttük. Az anya csak „tette a dolgát", ahogy kell, de Évit nehéz helyzetben sem tudta megnyugtatni, nem volt képes érzelmi biztonságban tartani őt. A korai szeretethiány (anya- és apahiány) a fájó üresség érzé­ sével tört fel Éviből, amit kamaszként korán megkezdett szexuális élettel próbált ellensúlyozni. Kötődni és szeretni akart, de nem tudta, hogyan kell. így később, felnőttkorában sem tapasztalhatta meg a biztonságos kötődés élményét. Nem tudott bízni társaiban, betegesen féltékeny volt, képtelen volt megnyílni és őszintén fel­ oldódni az ölelésben. Legalábbis addig, amíg át nem dolgozta korai érzelmi sérüléseit. Felnőttként a kötődés elkerülésével, az örök kereséssel próbálta visszaszorítani a korábbi negatív élmé­ nyeket, a szeretethiány szorongató hatását, persze sikertelenül. 234

A szeretkezésben sem tudott elmerülni, ahogyan gyermekként anyja ölelésében, elfogadásában sem. A korai biztos kötődés, a későbbi feltétel nélküli szülői elfogadás, segítségnyújtás és bátorí­ tás hiánya felnőttként is nehezítette a mély intimitás, az érzelmi melegség átélését. így saját szexualitása az ösztönök kielégítésére, a feszültség levezetésére redukálódott.

A MÉH FELFÚ JT FU LLÁ N K JA

Lujzi rendkívül csinos, 32 éves nő volt. Állandó féltékenység gyö­ törte, rettegett attól, hogy párja elhagyja. Egyik kolléganőjével gyanúsítgatta, és a férfi hiába bizonygatta, hogy a m ásik nő sem­ m it sem jelen t szám ára. Lujziban egyre erősödött a fájdalom és a düh, egyre gyakrabban rendezett jelenetet. Hipnoterápiájában a korai érzelm i hiányok feltöltésén dolgoz­ tunk szimbólumokkal, melyek alkalm asak a tudattalan elérésére, akár a korai (beszéd előtti) élm ényvilág m egjelenítésére, az ér­ zelm i hiányok feltöltésére, a szem élyiség utólagos érésének ösz­ tönzésére. A „rét" az anyai világ szimbóluma, és alkalm as a korai érzelm i sérülések, kapcsolati m inták és konfliktusok m egváltoz­ tatására. Lujzi lazult állapotban elképzelt rétjén nyár volt, a magas fű kissé kiszáradt (hiányoznak az érzelmek), és hem zsegtek rajta a kullancsok, szinte meg sem lehetett közelíteni. Lujzi a rét szélén állt, nem ment közelebb, mert félt a vérszívóktól (távolságtartó anya, akihez nem lehet érzelmileg közel kerülni). H irtelen kislány önmagát látta, előbb a rét szélén, majd akkori kertjükben, egy megtörtént élményben. „...Kislány vagyok, négyéves, nagyon félek, egy méh dong kö­ rülöttem . Apu durván rám kiabál: »Nem fog m egcsípni, maradj nyugton!«, aztán elviharzik, ahogy szokott. N yugton m aradok, nem m ozdulok, pedig nagyon félek, tekintetem m el követem az állatot. Ez nem is méh, hanem darázs, lódarázs. És megcsíp, pedig nem mozdultam. Nagyon fáj a kezem, sírok. Anyu is rám szól, nem fáj az, ne bőgjek már. De nagyon fáj, most érzem, hogy leginkább 235

az fájdalm as, hogy kétségbe vonják az érzéseim et, nem érzik át, amit érzek. Nem ölelnek át, nem vigasztalnak, anyu rám teszi az ecetes ruhát, és otthagy... M ár nem is a kezem fáj, hanem a szívem (sír, egyre erősebben). Nem éreznek engem ... Mindig ez volt. Amikor Jan i bácsi (a szomszéd) a bugyim ba akart nyúlni, tapogatott, azt sem hitték el... Azt mondták, ne fantáziáljak, és ne m enjek oda... Ölelés kellene, de nem tudják adni. Soha nem öleltek meg, ha vala­ mi bántott (sír)." A felnőtt Lujzi is csak nehezen tudta megölelni kicsi önmagát, de aztán érezte az ölelés, az elfogadás melengető érzését. Párkapcso­ lataiban ő is gyakran újraélt olyan tudattalan, korábban elfojtott érzelm i sérüléseket, amelyekhez partnereinek nem sok közük volt. M égis őket hibáztatta, rájuk vetítette gyerm ekkori élm ényeit, ér­ zelm i hiányait, amitől a férfiak ugyanúgy viselkedtek, m int annak idején a szülei: nem értették meg érzéseit, ami tovább fokozta Lujzi indulatait, szorongásait. Éberen így fogalm azta meg ezt: „Én vagyok a hülye, sem a volt férjem , sem a m ostani párom nem hiszi el, hogy fáj, amit tesznek, hiába mondom, mit érzek. Azt mondják, mindent csak felfújok, pedig szerintem nem. A darázsról egyszer azt olvastam, hogy a csúf rágalom és a harag szimbóluma. Talán a haragomtól én sem értem őket?" Olyan eszközzel kívánta kivívni a férfiak szeretetét, amely gyer­ m ekkorában „jól bevált", vagyis visszahúzódott, magában zoko­ gott, m iközben egyre jobban eluralta az érzés: „cseppet sem va­ gyok fontos". Később kiderült, hogy ilyenkor jelenlegi párjában is bem ozdultak a gyerm ekkori görcsök, amikor anyja sírással akart hatni apjára és rá, s amivel szemben ő már akkor is tehetetlen volt. Az indulatok hevében pedig egyiküknek sem jutottak eszébe a fel­ nőtt megoldások: magukat értékesnek tekintve m egérteni a másik szem pontjait is.

236

Mi jellem zi az üveghegy szülő gyerm ekét szülőként? A távolságtartó szülő gyereke szülőként vagy maga is a szülői mintát ismétli, vagy annak ellentételezéseképpen túlféltővé válik. Ha üveghegy szülő lesz, akkor tudattalanul a sajátjaihoz hason­ ló érzelmi hiányok elszenvedésére ítéli gyermekét. Kivonja magát a szülői feladatokból, nem hallgatja meg gyermeke gondjait, nem az igényei szerint segíti. Nem igazán érti, érzi: hideg racionalitás­ sal kezeli problémáit. Akkor is magára hagyja gyermekét, amikor annak szüksége lenne rá, nehéz helyzetekben nem áll mellette. Nemigen képes közelségre, mély, intim beszélgetésekre, ölelésre, simogatásra akkor, amikor a gyermeke igényelné. Nem tükröz felé valódi örömöt. Az ő gyerekének is egyedül kell megküzdenie mindennel, mert szülőként mintha kívül lenne az életén, elérhe­ tetlen számára. Aki viszont szülőként lelki sérülései kompenzálására törek­ szik, az hiányai miatt érzelmi értelemben mindent meg akar majd adni, amit ő nem kapott meg. így könnyen előfordul, hogy túlfélti, túlszereti gyermekét, és a borostyán szülő jegyeit veszi magára, esetleg mártírrá válik, vagy ezek kombinációját tükrözi szülői magatartása.

Hogyan fejleszthetjük szülői viselkedésünket üveghegy szülőként? Mielőtt a kérdést tételesen megválaszolnánk, tekintsük át az üveg­ hegy szülő tulajdonságlistáját, hogy segítségünkre legyen a gyere­ künket fejlesztő viselkedésünk erősítésében, és változtathassunk az őt hátráltató megnyilvánulásainkon. A jellemzők számbavétele lehetőséget teremt egy rövid önvizsgálatra is.

237

Az üveghegy szülő jellem zői » Kötelességtudó, „teszi a dolgát", igyekszik a lehető legjobban gondoskodni gyermekéről - de a gondoskodásra csupán fizi­ kai síkon képes. * Elérhetetlen és megközelíthetetlen. Ennek egyik megnyilvá­ nulási módja, ha fizikailag elérhetetlen (gyakran van távol, kevés időt tölt a gyerek közelében, olykor még akkor sincs mellette, ha beteg, kórházba kerül stb.). A felügyeletet felelős­ ségteljesen megszervezi, és megmagyarázza, ő miért nem lehet jelen („sok a munka", „kell a pénz", „már nagyfiú/nagy­ lány vagy" stb.). * Lehet megközelíthetetlen érzelmi értelemben is. A gyermek­ kel töltött időt inkább a gyermek mellett tölti, vagyis „engedé­ lyezi" a gyereknek, hogy mellette legyen, játsszon, feltéve, ha „betartja a szabályokat": hagyja anyát/apát dolgozni, csend­ ben marad. Saját hiányai vagy aktuális élethelyzete miatt nem tud jól reagálni gyermeke érzelmi igényeire. * Irritáló lehet számára a testi érintés, a kedveskedés, a puszi, a simogatás, és elhárítja ezeket. Ha mégis elfogadja az érin­ tést a gyermekétől, viszonozni akkor sem tudja, vagy rö­ vid úton véget vet neki („Na jó, megfojtasz, menj szépen játszani!"). » Képtelen melegséget, szeretetet, ölelést, értő figyelmet adni, mivel eredeti családját is hideg, távolságtartó kapcsolatok jellemezték, maga sem kapott feltétel nélküli szeretetet, el­ fogadást. « Miközben szeretni akarja gyermekét, mélyen fél az intimitás­ tól, a gyengédségtől, a közelségtől, mert képtelen megélni, kimutatni érzéseit. i A gyermekére tudattalanul kis felnőttként tekint, akinek „meg kell értenie", „el kell fogadnia" olyan érzelmi helyzete­ ket is, amelyekre, koránál fogva, még nem képes. (Mint az anyuka, aki megmagyarázza kislányának, miért nem tud ott 238

lenni az anyák napi ünnepségen, majd zavarba jön/felhá­ borodik, amikor elmesélik neki, hogy gyermeke sírt.) * Kimondatlanul is elvárja a gyermektől, hogy egyre önállóbb legyen, azaz ne „zargassa" őt a problémáival, lehetőleg min­ dent oldjon meg valahogy. A gyermek problémáit elbagatelli­ zálja, csupán racionális magyarázatokat ad megoldásukhoz, támogatást, bátorítást nem. » Gyakran elutasítja a gyermek kezdeményezéseit, és érezteti is vele, hogy neki „ezekre nincs ideje". (Amit a gyermek úgy fordít le magának, hogy rá nem kíváncsi a szülő.) » Szavaival is azt érzékelteti, hogy az érzelmek fölösleges vagy szégyellni való dolgok, a gyengédség pedig gyengeség. („Jaj, ne nyalakodj már megint!" - reagál egy puszira, vagy „A szeretlekkel/sajnálommal nem jutunk előrébb!" - a bocsá­ natkérés vagy szeretetnyilvánítás szavaira.)

M it tegyünk, ha észleljük önm agunkon az üveghegy szülő jegyeit? * Ne legyen lelkiismeret-furdalásunk. Jó, ha tudjuk, hogy szü­ lői magatartásunk alapvetően nem a tudatos döntéseinken múlik, ám tanulható, személyiségünk halálunkig változ­ tatható. » Igyekezzünk kizárni a racionalitást és tudásunkat a világról, amikor gyermekünk érzelmeiről, viselkedéséről, problémái­ ról van szó. Vagyis ne feltételezzük, hogy gyermekünk tudja, hogy szeretjük, ne higgyük, hogy (mivel számunkra nem fontosak) neki nem hiányoznak az ölelések, a testi érintés vagy a szeretet szóbeli megnyilvánulásai. » Vegyük tudomásul, hogy a gyermekek érzelemvezéreltebb lények, mint a felnőttek. Számukra kezdetben érzelmeik, ér­ zéseik az elsődleges útmutatók, és a világ bizonyos jelensé­ gei (tárgyi tudás híján) mást jelentenek nekik. Éppen ezért 239

legyünk empatikusabbak, igyekezzünk érzéseiket tükrözni: örüljünk vagy érezzünk együtt velük. Talán nem hinnénk, de sokat segít, ha elolvassuk Szabó Lőrinc „Lóci óriás lesz" című versét. Ne építsünk gyermekünk „józan eszére": ne követeljük tőle, hogy alkalmazkodjon hozzánk, inkább igyekezzünk mi al­ kalmazkodni spontán érzelmi megnyilvánulásaihoz. Ne vár­ juk el például, hogy visszafogja magát mindaddig, amíg rá nem érünk, viszonozzuk az ölelését vagy engedjük az ölünk­ be bújni. Ha nem „valós időben" válaszolunk érzelmi kezde­ ményezéseire, hanem amikor nekünk jó, abból gyermekünk azt érzi, nem fontos, hisz rá sosincs időnk. Fedezzük fel a gyermekünket. Előfordulhat, hogy egy üveg­ hegy szülőnek - még ha el is szánta magát a változásra - nem megy könnyen, hogy fesztelenül, őszintén jól érezze magát gyermeke társaságában, oldottan tudjon vele játszani, igazán oda tudjon figyelni a csacsogására, válaszolni tudjon a kérdé­ seire. Ha ez a helyzet, kezdetben figyeljük meg gyermekün­ ket, amikor játszik vagy elmerül valamilyen tevékenységben. Csak rá koncentráljunk, arra, ahogy átadja magát a játéknak, rajzolásnak, bárminek. Hagyjuk, hogy magával vigyen ez az érzés! Ism erjük meg gyerm ekünk világát. Ha mutat valamit (legyen az egy bogár, egy érdekes felhő), akkor mi is pró­ báljunk újdonságként tekinteni arra. Ha mesél, várjuk ki türelemmel, ne siettessük, ne szakítsuk félbe („Na jó, és mi lett a vége?"). Igyekezzünk a gyermekkel töltött időt valóban vele, és nem csupán mellette tölteni. Legyenek közös tevékenységeink, csináljunk közös programokat. Első lépésben elég, ha pél­ dául elmegyünk vele a közeli kisboltba, ahol megveszünk egy-két dolgot, mondjuk, a másnapi főzéshez. Gyalog men­ jünk, és útközben hagyjuk, hogy az ő érdeklődése irányítsa a séta tempóját és a beszélgetést. Később megemlíthetjük 240

egy nagyszülőnek, barátnőnek és főleg hazatérő párunknak, hol voltunk és mit csináltunk együtt, de ne lepődjünk meg, ha gyermekünk megelőz, és lelkesen mesélni kezd. Ilyenkor mi is fejezzük ki örömünket, hogy velünk volt, hogy együtt voltunk. Gyakoroljunk: öleljük, érintsük meg szeretteinket minél gyakrabban. Kezdjük a kisebb gyerekekkel, velük talán könynyebb! Éljük át az érzést!

Hogyan élhetünk felnőttként boldogabb életet, ha szüléink üveghegy szülők? ' Lássuk üveghegy szülőnk pozitív tulajdonságait, mert van neki bőven: igyekezett a legjobb tudása szerint felnevelni minket, a legtöbbet megadni nekünk. Ha ezt csak fizikai síkon tudta megtenni, az neveltetésének következménye, semmiképpen sem ő döntött úgy, hogy nem akar és nem fog megölelni, kellő időt velünk tölteni. Törődött velünk, és fon­ tosak voltunk számára, akkor is, ha ezt nem tudta éreztetni. Szeretetet és elégedettséget is mutatott, még ha ezeket nem is úgy nyilvánította ki, ahogyan gyermekként szerettük volna. Gondoljunk a pozitívumokra szeretettel. Ismerjük fel a problémát, fogadjuk el érzéseinket. A szeretet utáni vágy, az igény arra, hogy mások kimutassák, kimond­ ják, hogy szeretnek minket és fontosak vagyunk nekik, egy­ általán nem szégyellni való dolog, és nem a gyengeség jele. A gyengédség nem gyengeség, ne féljünk hát gyengédnek lenni! Ne tartsunk attól, hogy ezt mások sérülékenységünk jelének értelmezik, és visszaélnek vele, előbb-utóbb pedig bántani fognak. * Mélyebb önismeretre is szükségünk lehet. Gondoljuk át, hogy mire van igazán szükségünk kapcsolatainkban, pár241

kapcsolatunkban, és megkapjuk-e azt. Fontos, hogy értsük meg a saját motivációinkat, gondolkozzunk el, hogy miért is csalódunk folyton, miért nem érezzük elégnek a nekünk „adott" szeretetet, és elég jónak magunkat. Vagy másfelől te­ kintve: mi tart vissza attól, hogy megmutassuk érzéseinket, szeretetünket vagy szeretetvágyunkat másoknak? Legyünk empatikusak! Emlékeztessük magunkat arra, hogy üveghegy szülőnk viselkedésével nem azt sugallja, hogy nem vagyunk fontosak neki. Ha gyermekkorunkban nem tudta ösztönösen, mélyen, nekünk megfelelő módon kimutatni a szeretetét, akkor valószínű, hogy most még nehezebb ez szá­ mára. Hiszen már nem vagyunk védelemre, gondozásra szo­ ruló kisgyermekek: furcsának találhatja, hogy felnőttként is fontosak nekünk szeretetének megnyilvánulásai. Ismerjük meg gyermekkori szorongásainkat, nehézségeinket. Beszélgessünk barátainkkal, párunkkal a szüléinkkel kap­ csolatos szorongásainkról, gyermekkori szeretethiányainkról, így elfogadóbbá, együtt érzőbbé válhatunk gyermeki önmagunkkal és szüléinkkel szemben is. Fogadjuk el, hogy gyermekként ezt nem tudtuk megtenni. Legyünk tisztában azzal, hogy változásunkkal nem változik automatikusan üveghegy szülőnk is. Fogadjuk el, ha számá­ ra továbbra is idegenek maradnak a testi érintések, és nem szívesen beszél az érzéseiről. Dolgozzunk azon, hogy az eredeti családunkban hosszú ideje fennálló üveghegy szülői minta átadását megszakít­ suk. Fontos ez önmagunk miatt, de azért is, hogy mi már ne adjuk tovább tudattalanul a mintát utódainknak. Érdemes végigtekintenünk családunk traumatikus eseményeit, prob­ lémás helyzeteit, és megvizsgálni, hogy akkoriban ki hogyan reagált. Érzelmekkel vagy racionálisan próbálta leküzdeni a nehézségeket? Ha nem tudta kimutatni a szeretetét, elég időt szánni a gyermekeire, mi akadályozta meg ebben (nehéz életkörülmények, „rosszkor", kapcsolati krízis során született 242

gyermek, történelmi események stb.)? Milyen hatással volt ez a következő generációkra? Hogyan adódott át az érzelmek elutasításának „hagyománya" őseink életében? Ön- és társismeretet tanulva kivédhetjük, hogy gyermekkori szeretethiányainkért társunkat okoljuk, az ő viselkedését is a szeretetlenség jeleként értelmezzük, és elsajátíthatjuk, hogyan adjuk meg önmagunknak a gyermekként annyira hiányolt szeretetet. Ebben is segítenek bennünket a Szeretetcseppek című fejezet gyakorlatai.

243

A bántalmazó szülő, avagy azAGRESSZOR

Mamó nézett rám, ahogyan később is, mindig, valami gyaláza­ tot fújt körém a dühe, valami rossznak a jelét pökte rám, hogy a mai napig ne tudjam, jó lehetek-e valakinek még.1 M áté A n g i

A hatéves Győző egy szokványos reggelen nekilátott elkészíteni a kakaóját. Ám a bögre megbillent a kezében, és a tej a mikroba ömlött. „Te kis hülye! Most nézd meg, mit csináltál! Még egy bög­ re tejet sem tudsz megmelegíteni? Korán reggel is csak a baj van veled!" - csattant fel az anyja, és dühösen odadobta a kisfiúnak a konyharuhát, aki remegő kézzel, de még mindig igyekezve próbálta eltüntetni a fiaskó nyomait. Csak magában gondolta: „Bocsánat, nem akartam", de kimondani nem merte, hiszen ta­ pasztalatból tudta, úgyis fölösleges. Szemrehányó csend, vagy újabb „Sokra megyek a bocsánatkéréseddel, Béna Géza!" kezdetű szitokáradat lett volna az eredménye. Ebből a jelenetből talán nem látszik, mekkora a baj. A kisfiút nem verték meg, meg se „legyintették", és valószínűleg tudja, 247

hogy az anyuka csak dühében, „nem komolyan" nevezi hülyé­ nek - gondoljuk mi, felnőttként. A gyermeknek azonban a szitkozódás, a szidalmazás, még a „legenyhébb" hülyézés is fájó és megalázó: még ha rendszeres is, soha nem tudja megszokni. Leg­ feljebb hallgat és nyel, a csend azonban korántsem jelenti azt, hogy nem tulajdonít jelentőséget az elhangzottaknak. Győzőt később is sokat szidták: hol a gyengébb jegyekért, hol azért, mert elfelejtette befizetni az ebédpénzt, vagy mert tócsába lépett, és elázott a cipője. Nem volt ritka, hogy a bátyjával való huzakodását, vad játékát megelégelve az anya úgy „tett rendet", hogy elráncigálta őket egymás közeléből, majd mindkettőnek kiosztott egy-két pofont, és a síró gyerekeket egy szarkaszti­ kus megjegyzéssel („Csak hogy érezzétek a törődést!") hagyta magukra. Soha nem érezte, hogy anyja szereti, és nem csupán a szidal­ mak miatt. Óvodáskorában a játszótéren gyakran volt fültanúja, ahogy anyja a többi anyukának panaszolja, mennyi baj van „ezzel a gyerekkel". Bár nemigen értette édesanyja gúnyos megjegyzé­ seit - „Hát, te se leszel egy Picasso!", „Na, már megint egy zseniá­ lis dolgozat!" - , azt pontosan érezte, mennyire hideg vagy éppen lenéző anyja hangja és arckifejezése. Különösen fájdalmas volt Győző számára, ha mások is szem­ tanúi voltak leértékelésének. Ha elesett az utcán, ahelyett hogy megvigasztalta volna, anyja így reagált: „Nézz a lábad elé!" „Ne bőgj már, túléled!" „Te idióta, nézd meg, milyen lett a nadrágod!" Állandóan hülyének, idiótának nevezte, később a béna, tehetetlen, teszetosza jelzőkkel egészült ki a repertoár. Győző kamaszkorá­ ban sokszor daccal és nyílt lázadással fejezte ki elégedetlenségét, aminek következtében a bunkó, az átok kölyök vagy az istenveré­ se kifejezésekkel bővült az anyai szótár. Az apja soha nem védte meg anyja haragjától, némán hallgatott, vagy korán elment dolgozni, ne is legyen tanúja fia szenvedésé­ nek. Ha otthon volt, megvigasztalta, megölelte, amikor már na­ gyon zokogott, de feleségét akkor sem állította le. így Győzőben 248

az a hamis kép alakult ki az apjáról, hogy kedves és jó volt hozzá, holott valójában anyja cinkostársaként funkcionált. Vétkezett az­ zal is, hogy Győző megértésére alapozott, tévesen abban a hitben tartva a fiút, hogy viselkedésével irányítani képes anyja érzelmeit: „Tudod, milyen ideges anyád, járj a kedvében, hogy ne bántson!" így sem az apa, sem a fiú nem kérdőjelezte meg nyíltan a nő indo­ kolatlanul agresszív magatartását, igaztalan, bántó szavait. Győző aztán felnőttként is úgy érezte, történjék bármi, ő a hi­ bás - így volt ez a munkájában és a kapcsolataiban is. Túlzottan leértékelte magát, és csökkent önbecsülésével nehezen hitte el, hogy bárki szeretetére érdemes lehet. Mivel gyerekkorában anyja jobb pillanataiban sikerült kicsikarnia a szeretetét, felnőttként is mindig a szeretet morzsáit kereste, de felcsipegetni nem mindig merte őket. Súlyos szorongásai miatt el sem tudta képzelni, hogy egyáltalán megérdemli a boldog, sikeres életet.

Mi jellemzi az agresszor szülőt? Minden szülő ismeri az érzést, amikor egy feszült helyzetben „visz­ ket a tenyere", és a legjobb megoldásnak egy pofon vagy fenékre legyintés látszik. Ennek oka nem gyerekünk viselkedése, hanem szülői bizonytalanságunk: rosszul reagálunk a viselkedésére, rajta vezetjük le más forrású feszültségeinket. Sok szülő a munkahelyi gondjait, házassági problémáit, egzisztenciális nehézségeit, illetve az ezekből táplálkozó dühét és frusztrációját önti rá a gyermekére. Ilyenkor sajnos sokan nem tudják kontrollálni felgyűlt indulatai­ kat, és azonnal ütnek, bántalmaznak. Az agresszió kiélése a szü­ lőnek csak pillanatnyi megkönnyebbülést hoz - az indulatok min­ den újabb frusztráció esetén előtörnek - , a gyereknek azonban nehezen feldolgozható sérüléseket okoz.

249

M i te s z v a la k it a g r e s s z o r r á ?

Könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy az agresszorokat agresszorok nevelték, de a képlet nem ilyen egyszerű. Sok­ féle hatásra lehet valakiből bántalmazó szülő. A bántalmazás ellensúlyozhatja az önbizalomhiányt: a kisebbrendűségi érzéssel küzdő szülő tudattalanul így akar a legerősebbé válni. Törekvése bizonytalanságérzetből, biztonsághiányból fakad, és arra irányul, hogy megmutassa fölényét, úgy tegyen, mintha mindenkit felül­ múlna. Különösen a bántalmazás szélsőséges eseteiben jellemző, hogy az agresszor szülőt eleve ellenséges indulatok fűtik: mintha örö­ mét lelné gyűlöletének kiélésében, miközben önmagával szemben is gyűlöletet érez. A 20. század jelentős humanista gondolkodója, Erich Fromm pszichoanalitikus, filozófus szerint mindkét kész­ tetés ugyanabból a forrásból származik: a rombolásösztön, az agresszivitás felerősödik, ha az önmegvalósítás kedvező feltéte­ lei hiányoznak, a szakmai, emberi kiteljesedés lehetetlennek bizonyul. Ha az ember életében túl sok a frusztráció, és kapcsola­ taiban a szeretet hiánya uralkodik, az a pszichés egyensúly fel­ borulásához vezet.2 Természetesen a bántalmazó szülők egy része önmaga is el­ szenvedte a felnőttek általi erőszakot, és nagy érzelmi hiányokkal lépett a felnőttkorba. Nem kapott elég szeretetet, ami kordában tartaná mély indulatait, így a harag kimutatása, az agresszió ki­ élése elkerülhetetlenné válik számára, sőt adott pillanatban meg­ könnyebbülést is okozhat.

M ily e n u ta k a t ta lá l m a g á n a k a s z ü lő i a g re s s z ió ?

Testi agresszió, fizikai bántalmazás * A gyereküket fizikailag bántalmazó, rendszeresen verő szülőknek gyenge az indulati kont­ rolijuk: a problémamegoldásnak ezt az egy módját ismerik, ezért feszültségüket gyerekükön vezetik le. Súlyos érzelmi hiányaik kielégítését tudattalanul gyermeküktől várják, és ha tőle sem kap­ ják meg, rajta állnak bosszút. Tehetetlenségüket, bizonytalansá­ gukat kompenzálják így, mert rendkívüli módon zavarja őket gyengeségük, amit annak idején agresszor szülőjükkel szemben megéltek. A gyermekként megélt félelem vagy afelé hajtja őket, hogy azo­ nosuljanak bántalmazó szülőjükkel, és átvegyék ismert viselke­ dését: ők is verjék társukat, gyermeküket; vagy éppen annak ellenkezőjét teszik majd: alárendelődnek és visszahúzódnak. Ugyan a testi agressziót elszenvedett gyerek mindig megfogadja, hogy ő soha nem lesz olyan, mint az apja (anyja), de frusztráló, félelmet keltő helyzetben mégis elsősorban a tanult minta (vagy annak ellentéte) kúszik elő. Sokféle testi agresszor szülő létezik, vannak, akik enyhén, mások durván bántalmazzák a kiszolgál­ tatott gyereket.

N

a d r á g s z íjja l v ér es r e v er v e

Edit egy jól működő cég 46 éves vezetője volt. M ásodik házasságá­ ban élt, és nehezen terem tett kapcsolatot egyetlen, egyetem ista lánya barátjával. Terápiája elején, csinos, okos nő lévén, igyekezett pozitív k é­ pet kialakítani és fenntartani önmagáról, titkolózáshoz szokottan elfedni problém ája gyökerét. Aztán ham arosan feltört fájdalm a, zokogva beszélt mélyre ásott titkairól. Szinte végig rázta a fájdal­ mas sírás: „Ez a fiú sok m indent előhív bennem apám ról. Talán nem is vele van bajom, hanem a szüleimmel. Idősek már, sajnálom őket, 251

de rettenetesen haragszom rájuk. Apu indulatos em ber volt, kis­ lányként féltem tőle. D ühében bárm ikor lekapta a nadrágszíját és véresre vert. Egyszer elbújtam előle egy sötét szekrénybe, bepisil­ tem félelm em ben, de előjönni még jobban féltem. M ikor bántott, szenvedtem a kiszolgáltatottságtól, a fájdalom tól, de a legször­ nyűbb az volt, amikor az öcsémet verte a szíjával. Rettegtem , hogy agyonveri, kértem, könyörögtem. Láttam öcsémén a félelm et és az indulatot is, de m indent elnyom ott magában, hogy kibírja, meg­ hunyászkodott, nem csoda, hogy szinte egész életében depressziós volt... K ezdetben elhittem , azért ver, m ert rossz vagyok. De aztán rájö ttü n k , hogy apu bárm itől indulatos lett. Nem a m i v iselk e­ désünk váltotta ki, hanem a m unkahelyi gondjai, sokszor már úgy jö tt haza. Vagy anyu húzta fel, aztán rajtu n k töltötte ki. Aztán b ocsánatot kellett kérni, és ez volt a legnagyobb m egaláztatás, m ert gyűlöltem, leszadiztam volna. M ilyen beteg dolog szeretetet kicsikarn i attól, aki a legszívesebben megölné, vagy bűnbánatot attól, akit sérelem ért! Anyu pedig nem szólt közbe: kim ent a kony­ hába főzni, vagy az udvarra teregetn i. Maga is olyan volt, m int egy m egrettent kisgyerek, meg sem próbált megvédeni ben n ü n ­ ket. Kezdetben kiabáltam, hogy segítsen, de úgy csinált, m int aki nem hallja, bár apu üvöltését nem lehetett nem hallani. Nem ment szembe apámmal, cserben hagyott. Egy szülő sosem nézheti ölbe tett kézzel, hogy gyerm ekét bárki is bántja, különösen, ha a másik szülője teszi. Én megöltem volna a férjem et, ha bántotta volna a gyerekünket... Apu kam aszként is vert, megalázott, m egpofozott bárm iért. Gyűlöltem, de titkoltuk a gaztetteit, mert közismert em ­ ber volt... Úgy érzem, m iatta nem tudom magamat elfogadni, és először olyan férfit választottam , aki ugyanúgy alázott, m int az apám."

Edit még ma is állandóan attól fél, nehogy valami rosszat tegyen. Senkit nem enged közel magához: ha hajdan szeretett apja is 252

bántotta, akkor mit várhatna másoktól. Mivel kamaszként ki volt szolgáltatva apja erőszakos indulatainak, nőiségét is nehezen ta­ lálta fiatalkorában, és nemcsak apját gyűlölte, hanem a teljes férfi­ nemet, ami ellehetetlenítette párkapcsolatait. Olyan férfi közel­ ségére vágyott, aki feltétel nélkül szereti őt, ugyanakkor jó ideig olyanokat választott tudattalanul, akik ugyanúgy bántak vele, mint annak idején az apja. Edit a terápiája kezdetén néhányszor megkérdezte, mi értelme arra emlékeznie, mit élt át gyerekkorában, amikor bántalmaz­ ták. Hiszen már felnőtt, minek feltépni a régi sebeket, attól nem lesz jobb. Türelmesen igazat adtam neki, mert pusztán a sebek feltépésétől valóban nem lesz jobb: a gyógyuláshoz a fájó érzések átdolgozására, az érzelmi hiányok pótlására van szükség. Eb­ ben később egyetértett velem, ahogy Tolsztoj bölcs szavaival is: „Hogy miért kell emlékezni? Ha valami súlyos betegségen estem át, s kigyógyultam belőle, megtisztultam tőle, mindig örömmel fogok visszagondolni rá. Csak akkor akarom mindenáron elfelej­ teni, ha még mindig benne vagyok, ha rosszabbodott az állapo­ tom, s áltatni szeretném magamat. Ha emlékezetünkben tartjuk a múltat, és szembenézünk vele, ezzel azt az új kórt is leleplezzük, mely éppen hatalmába akar keríteni bennünket."3 Szavakkal verve, azaz a verbális agresszió Minden szülővel előfordul, hogy időnként indulatosan szól gyermekéhez - ez önmagában még nem minősül szóbeli hántásnak. Akkor az, ha közvetlenül a gyereket becsmérli, nem törődik annak érzéseivel, illetve a ténnyel, hogy ez hosszú távon torzítja önértékelését. A sértő szavak olyanok, mint a korbács: igen mély nyomot hagy­ nak. A szülőktől származó negatív megjegyzések, a „Neked úgy­ sem sikerül semmi!", „Szerencsétlen flótás vagy", „Meg sem kel­ lett volna születned", „Életem nagy tévedése vagy" súlyos ítéletei egy életen át befolyásolják önbecsülésünket, boldogulásunkat. A szavakkal bántalmazok egy típusa vélt szeretetből okoz kárt gunyoros, viccesnek szánt megjegyzéseivel. A gyerekek azon253

ban nem mindig tudnak különbséget tenni a bántó fenyegetés és a jópofaság között, és a kicsik az iróniát nem is értik még. így az ilyen szülő szándékai ellenére mégis bántó, mert szavaival fáj­ dalmat okoz a gyereknek. A kreatív humor jó eszköze a gyereknevelésnek, de a gyermek rovására történő viccelődés rendkívül káros, mert a gyerek gyakran szó szerint veszi. Nem kérdőjelezi meg hatalmas szülője szavait, a szülői vélemény mindenek felett álló számára.

N

e m l e h e t s z a z én g y e r e k e m

!

A párkapcsolati bizonytalanságokkal küzdő Emese szerethetetlen­ nek érezte magát, állandóan attól rettegett, hogy párja elhagyja. A terápia során fény derült a gyermekkorát végigkísérő rettenetes félelm ére. Egy napon, egy kórházban született az unokatestvé­ rével, és az apja örökké azzal viccelődött, hogy biztosan elcserél­ ték őket a kórházban. A náluk vendégeskedő unokatestvért Emese m ind ig szorongással m éregette, vizsgálgatta, vajon m elyikük hasonlít jobban a szüleire. Állandó kétségek és félelm ek között vívódott, elfojtott indulatait csak unokatestvérére tudta kivetíteni, utálta őt, főleg, ha apja kedves volt hozzá. Esztelen rivalizálásba kezdett vele: ki a jobb tanuló, ki a csinosabb. Bizonyítani akart, rettegett, hogy egyszer visszacserélik őket, és a harcban is sokat sérült: „Gyermekként mégsem tudtam elég jó lenni, m indig k ri­ tizáltak. Bárm it csináltam , azt m ásképp, jobban k ellett volna." így még jobban félt az apa „viccelődésétől", és egész életében az elhagyatástól.

A terápiának köszönhetően arra is rálátott, hogy gyakran párjával is rivalizált tudattalanul (ki keres többet, kinek fontosabb a mun­ kája), és állandóan bizonytalan volt abban, hogy társa szereti-e. Néha veszekedést provokált, hogy bemérje, mert nem tudott

254

bízni benne, mint annak idején apja szeretetében sem, miközben vágyott mindkettőjükére. A szavaival bántalmazó szülő figyelmetlen, nem veszi tekin­ tetbe gyermeke érzéseit, pedig ezek a gyermek számára olyanok, mint a kikapart himlő helye: örökké megmaradnak, mély rom­ bolást végezve. Hatásuk érződik a felnőtti párkapcsolatokban is. Különösen az apák ronthatják lányuk kibontakozó szexualitását, ha ellenségesen vagy indulattal reagálnak a nőiesedés jeleire: „Ak­ korák, hogy ha borogatnád, talán el is múlnának", vagy „Olyan lettél az utóbbi hónapokban, mint egy tejcsarnok". Ezek az üzene­ tek különösen akkor fájdalmasak, ha a kamasz amúgy is nehezen fogadja el a testét, önmagát, így még tovább növelik bizonytalan­ ságát. Valójában az apa fél a nőktől, és úgy hárít, hogy megjegy­ zéseket tesz kamaszodó lányára, lenézi őt. Az ígéret földjén - függésben az alkoholtól « Az alkoholizmus (és sok más szerfüggés) olyan, mint az elefánt a porcelánboltban. Egy kívülálló nem tudja nem észrevenni, de a vele élők - tehe­ tetlenségük miatt - úgy tesznek, mintha nem is létezne. Csak így bírják ki. Az alkoholista legtöbbször tagadja a problémáját, és kifelé az egész család igyekszik a normalitás látszatát kelteni. Hazugságok, kifogások, titkok mérgezik a kapcsolatokat, óriási érzelmi káoszt okozva az ilyen családban felnövő gyerekekben. A család igyekszik mentségeket keresni a függő családtag nyil­ vánvalóan romboló viselkedésére is: „Azért iszik, mert feszült." „Azért bocsátották el, mert a főnöke pikkel rá." „Azért törte öszsze magát, mert rossz a pincelépcső, és megcsúszott rajta." Folya­ matosan színlelnek a külvilág felé, ezért a gyerekek is arra kény­ szerülnek, hogy letagadják érzéseiket, észleléseiket, ami komoly sérülésekkel jár. Önbizalmuk nem tud fejlődni, mivel bizonytala­ nok abban, hogy a környezet hisz-e nekik. Ráadásul a problémák miatt gyakran önmagukat hibáztatják, ahogy a 38 éves János is tette, még felnőttként is hurcolva ennek következményeit:

255

„Apám alkoholista volt. Néha szeretett, érdeklődött, mindent meg­ ígért, amit csak akartam, és én azt hittem , komolyan gondolja. Az­ tán, ha részeg volt, már el is felejtette, vagy félholtan feküdt, vagy anyám nak esett, én meg közéjük álltam , könyörögtem, m indkét esetben féltem, rettegtem , mi fog történni. Anyám m indig gond­ terhelt volt, indulatos, fáradt, én pedig úgy éreztem, mindkettőnek terhére vagyok. Ha én nem lenn ék, vagy ha jobb lennék, talán bajuk sem lenne, nem lenne veszekedés, m intha ez az egész az én hibám lenne."

Az alkoholizmushoz sok esetben társul bántalmazás is. A durva szülő láttán a gyermek azt tanulja meg, hogy húzza meg magát, ne ellenkezzen, ne idegesítse szükségleteivel a szüleit. Mindez az önérvényesítés felnőttkori nehézségeihez vezethet, ha arra indít­ ja, hogy később is kerülje a konfrontációt. A szexuális erőszaktevők Gyermekek ellen elkövetett nemi erőszak sokkal többször fordul elő, mint gondolnánk, és a közvélekedéssel ellentétben az elkövetők legtöbbször nem idegenek, hanem családtagok. Az érintett családok kifelé sokszor a „töké­ letes család" mintapéldái, és senki sem hinné, mi folyik a szín­ falak mögött. A családban hiányzik az őszinte kommunikáció, a bizalom, a gyengédség helyét a rideg tekintélyelvűség veszi át. Az áldozatok igyekeznek „elfelejteni", elfojtani az emlékeket, amelyek azonban bizonyos életesemények hatására mégis tudatosulhatnak - sokszor egészen váratlanul, a legmeglepőbb helyzetekben - , vagy felszínre törhetnek a hozzájuk tapadó érzések: az undor, a szégyen, a kiszolgáltatottság.

256

Ne

érj a k is l á n y o m h o z !

Sára kisfiái öt- és három évesek, kislánya még n in cs egyéves. Lánya születése óta depressziós, tü netei a nyáron érth etetlen ül felerősödtek. Apjáékhoz jártak fürödni, ahol ő a kislányát magára kötve ült a fa alatt, míg apja a fiúkkal fürdőzött. Ha hívták őt is, rossz érzése lett, majd napokig távol maradt szüleitől. Hipnoterápiás munka során világosodott meg egyre jobban Sára számára tünetének háttere. Tízéves korától apja évekig „csiklandós játékot" játszott vele. Lefogta, csiklandozta, m ellét, nemi szervét tapogatta, benyúlva a bugyijába. A sokszor átélt szörnyű élmény (amelyről apja azt mondta, csak játék!) mélyre száműzött érzései jö ttek elő kislánya születésekor, ez okozta súlyos depresszióját. A terápia során felszínre került kiszolgáltatottságérzése, és tu­ datosult benne, hogy saját élménye miatt tulajdonképpen félti a kislányát az apjától. Az eszével mindaddig jó nagyapának tartotta, mégis minden helyzetet úgy alakított, hogy apja ne érhessen a kis­ lányához. Szenvedéssel teli terápiás képeiben átdolgozta gyermek­ kori kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét: „Apám csiklandoz és fogdos, a m ellem et, s közben vigyorog, nem tudok m enekülni, egyre erősebben csinálja. Fúj, a nemi szer­ vemet fogja, kiabálok, engedjen el, de nem enged. Öcsém ott ül, ő sem segít, még kicsi. A nyunak kiabálok, a konyhában van, de nem segít (sír, rázza magát, mint aki ki akar szabadulni, ahogy vélhetően akkoriban is. Aztán felnőtt önmaga megsegíti gyerm ek énjét, amitől Sára megnyugszik, és már éberen folytatja:) ...A zt hittem , apu szeret, aztán bántani kezdett. Undorodtam tőle, de nem tudtam védekezni, és anyám sem segített. A legroszszabb az volt, hogy önmagamat is gyűlöltem, m iközben fájdalm a­ san egyedül éreztem magam, és senkitől sem kaptam segítséget... Nem! Nem engedem , hogy hozzáérjen a lányom hoz, nem bízom benne!"

257

Az erősödő Sára immár szembe tudott nézni a történtekkel, és át tudta dolgozni azok szörnyű érzelmi töltését is. Mert sosem az a fontos, hogy felidézzük a pontos, konkrét történéseket, hogy újra lássuk, végigéljük a traumatikus eseményt. Ez csak az első lépés. A lényeg az átélt érzelmek - a kiszolgáltatottság, megalázottság, undor, önutálat és a gyötrő bűntudat - átdolgozása, a felelősség átadása szülőnknek, a múlt elfogadása és a megbocsátás, ami persze sosem egy ülés alatt történik, hanem egy hosszú érzelmi folyamat eredménye. Még elviselhetetlenebb traumát élnek át azok a gyerekek, aki­ ket egy felnőtt aktusra is kényszerít, szexuálisan reagál a gyer­ mek ártatlan szeretetére, ölelésére. A gyermek óriási félelme és fájdalma miatt teljesíti a felnőtt akaratát, és hogy elviselje szen­ vedését, magában átírja az eseményeket: nem a szülőjére, hanem saját magára haragszik. A felnőtt pedig vagy a gyereket hibáztatja, vagy úgy csinál, mintha semmi sem történt volna. Az elviselhe­ tetlen érzések ellopják a gyermektől a gyerekkorát, a bizalmat, az örömérzést, a szexualitás későbbi élvezetét. Az áldozat legtöbb­ ször felnőttként is bünteti magát (hárítja a nemiséget, vagy ép­ pen túlszexualizálttá válik), és sokszor ehhez a hibás működéshez választ társat. Ezek a kritikus helyzetek a gyermek lelki struktúrájának össze­ omlását okozzák, aminek következtében a lelki fejlődése elakad, az emberekhez való viszonya súlyosan torzul. A félelem, a tehetet­ len düh és a megaláztatás elviselhetetlenül fájdalmas élménye kireked a tudatból, így a trauma feldolgozása lehetetlenné válik. Emiatt az érintettek gyakran nem is emlékeznek az eseményre, csupán a kínzó érzést, a viszolygást, a szorongást hurcolják ma­ gukkal, akár egy életen át. Ezért is nehezebb az erőszaktevők áldo­ zatai számára a megbocsátást, a múlt elfogadásának folyamatát egyedül (segítség nélkül) végigvinni. Míg más szülőtípusoknál az elfojtott érzelmek feldolgozására, az érzelmi hiányok pótlásá­ ra van szükség a történtek elfogadásához, az agresszor szülők gyerekeinek mindezen felül az elakadt érzelmi fejlődést is korri­ 258

gálniuk kell. (Az Utószóban bővebben szólok az elfogadás, a meg­ bocsátás folyamatáról, a Szeretetcseppek című fejezet vonatkozó gyakorlatai pedig további segítséget adhatnak gyermekkorunk feldolgozásához.)

Milyen hatással van az agresszor szülő gyermeke gyermekkorára? A bántalmazásokat elszenvedett gyerekek nehezen látják értékes­ nek, szeretetre méltónak magukat, a kapott őszinte érzelmeket vagy dicséreteket hihetetlennek tartják, mert a szülőjük által köz­ vetített negatív önképet tették belsővé. Csökkent értékűnek érzik, gyűlölik magukat, nem hiszik, hogy bárki is szeretni tudja őket, miközben nagyon vágynak rá, ahogy a 41 éves Ottó is.

„Kezdetben jól tanultam , aztán nem, nem maradt sok jó emlékem. Emlékszem, egy időben az osztály bohóca szerepet is bevállaltam, hogy törődjenek velem. Később hazudoztam, nem jártam iskolába, m intha arra vártam volna, hogy szám onkérjenek, és akkor végre valakinek elmondhatom az érzéseimet, fájdalm am at. De nem kér­ deztek, csak megbüntettek. De legalább figyeltek rám ... Egyre jo b ­ ban utáltam magam, már el sem tudtam képzelni, hogy valamit jól is csinálhatok, valaki elégedett is lehet v elem ..."

A dühös hangra érzékeny babaagy Vannak szülők, akik merő jó szándékból, nevelő célzattal bün­ tetik szigorúan gyerekeiket. Ha rosszul viselkednek, akkor meg­ ragadják, rájuk csapnak, megütik őket. Felemelik a hangjukat és kiabálnak. Csúnya szavakkal, nevekkel illetik őket. Amerikai 259

kutatók azt találták, hogy a gyerekek nyelvi képességei össze­ függnek azzal, hogy anyjuk mennyire tekinti szándékosnak a „rossz" viselkedésüket, és mennyire szigorúan bünteti.4A „rossz" viselkedést szándékosnak tekintő és szigorúan büntető anyák gyerekei nagycsoportos korban rosszabb nyelvi képességekkel rendelkeznek, és gyengébben teljesítenek beszédészlelési és beszédértési tesztekben is. A gyerekekre nemcsak a negatív szavak hatnak erősen, hanem a hangerő, a hangszín és a beszédtempó is. Különösen az egy év alatti gyerekek agya reagál érzékenyen a dühös hangra. Egy má­ sik, szintén amerikai vizsgálatban 6-12 hónapos alvó babáknak játszottak le értelmetlen, de nyelvi fonémákat tartalmazó szavak sorozatát tartalmazó „beszédet" háromféleképpen. Először nyu­ godt, majd dühös, végül nagyon dühös férfihang mondta eze­ ket a „szövegeket".5 Közben MRI-készülékkel vizsgálták a babák agytevékenységét. A nagyon dühös hang az agy olyan területein - egyebek mellett az elülső cinguláris kéregben és a hipotalamuszban - váltott ki heves aktivitást, amelyeknek az érzelmi és a stressz­ reakciók szabályozásában van döntő szerepük. A babák agya másképpen van „huzalozva", mint a felnőtteké, ezért másképpen is dolgozza fel az érzelmeket. Roppant érzé­ kenyen reagálnak az agresszív, dühös hangokra, és könnyen felfigyelnek a kedves arc és a dühös hang kontrasztjára. Tehát, ha valaki mosolyogva, ám dühösen, feszülten vagy fenyegetően beszél a környezetükben, akkor zaklatottan, félelemmel reagál­ nak.6 Mindez arra utal, hogy tévúton járunk, ha szülőként úgy gondoljuk, a féléves gyerekek még nem érzékelik indulatainkat, veszekedéseinket. Az imént említett kísérletben a részt vevő babák szüleit is vizs­ gálták: felmérték a szülőtárssal kialakult szóbeli konfliktusaikat, a vitákat, kiabálást, kiborulós jeleneteket stb. Azt találták, hogy azoknak a babáknak az agya sokkal érzékenyebben reagált a dühös hangra, akiknek az anyukája több, jelentősebb ilyen konf­

260

liktusról számolt be. Ez pedig azt jelenti, hogy - vélekedéseink­ kel ellentétben - a babák nem képesek megszokni a dühös hangot, ellenkezőleg: fokozottan érzékennyé válnak rá. E kialakult érzé­ kenység pedig rögzül, és felnőttkorra is megmaradhat.

Bobo baba és társai Az erőszaknak kitett gyerekek a felnőtti agresszivitás megsemmi­ sítő hatásától rettegnek, otthonukat egy életen át a félelem izzó levegője lengi be. Lelkűkben állandó a nyugtalanság, erős haragot éreznek mind a bántalmazó, mind az őket megvédeni nem képes szülőjük iránt. Kínzó érzéseiktől gyakran testi tünetek formájá­ ban szabadulnak meg: feszítő haragjuk fejfájásban, hasfájásban, gyomorgörcsben, dadogásban, ticben és sok egyéb tünetben talál­ hat utat magának. Előfordul, hogy indulataikat ugyanolyan viselkedéssel vezetik le, mint amit nap mint nap látnak, vagyis maguk is agresszívvá válnak. Az utánzásnak jelentős szerepe van a gyermeki agresszió kialakulásában. Albert Bandura, a Stanford Egyetem professzora ismert Bobo baba kísérletében a felnőttek egy felfújt babát ütöttek, a gyerekek pedig, amint megkapták a babát, ugyanazt csinálták vele. Kiderült az is, hogy amennyiben a gyerekek kedvelik a minta­ adó felnőttet, sokkal inkább hajlamosak utánozni magatartását. Bizonyította tehát, hogy az agresszivitás többnyire nem egyéb, mint a szülő magatartásának másolása, ismétlése, és a család lég­ körével függ össze.7 Az agressziónak állandóan kitett gyermek a családon belül vagy más környezetben vezeti le indulatait, így agresszor szülőjének kétszeresen is áldozatává válik. A látszat sokszor az, hogy a bántalmazott gyerekek „erősebbek", „túlélők", a verés szinte lepereg róluk, de minden tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen gyerekek bizalmatlanok, állandó szoron­ gással, félelemmel tekintenek a világra, hiszen azokra sem számít­

261

hatnak, akiknek szeretniük kellene őket. Gyakran antiszociálisán viselkednek, csak azért, hogy foglalkozzanak velük: így kom­ penzálják fájdalmaikat, csökkentik kisebbrendűségi érzéseiket.

Titok és elszigetelődés A bántalmazó szülők gyerekei sok esetben magányosak, meghúz­ zák magukat, kerülnek minden konfrontációt, mert nem akarnak több fájdalmat átélni. Rejtegetik a családi titkot, a bántalmazást, azon igyekeznek, hogy el ne árulják a családjukat. Emiatt nem mernek magukhoz barátokat hívni, könnyen elszigetelődnek, így még nehezebben cipelik a bántalmazás terhét. Túl erős, kritikátlan lojalitás alakul ki bennük a család iránt, egyúttal pedig túlzott felelősséget viselnek. Emellett vagy gyenge érdekérvénye­ sítés jellemzi őket, vagy éppen ennek az ellentéte, akaratuk teljes érvényre juttatása biztosítja számukra a biztonságot, a kiszámít­ hatóságot kamaszként, majd felnőtt életükben is. A 32 éves Patrik így vallott erről:

„Csendes voltam , visszahúzódó, egyedül éreztem m agam , szé­ gyelltem a szüléimét, irigyeltem másokét. Barátaim nem voltak, nem is tudtam elképzelni, hogy engem lehet szeretni, mert m indig csak negatívat mondtak rám. Azt gondoltam, ha jó lennék, dicsérnének, és nem innának. Nem tudtam volna elviselni, ha valaki mélyebben megismer, mert ha megtudja, kik a szüleim, talán már nem kellenék neki barátnak. Senkit nem hívhattam m agam hoz, ezért inkább nem is barátkoztam , nehogy lelepleződ jenek a családi dolgok. A legjobban az fájt, hogy suli után sem játszhattam senkivel, rohan­ tam haza, aggódtam, mi van otthon, és segítenem is kellett. Szívem szerint nem tettem volna, máshol lettem volna, mégis m indig mi­ nél előbb otthon akartam lenni, megelőzni a bajt."

262

Elveszett példaképek Az alkoholfüggők gyermekei gyakran kényszerülnek idő előtt felnőttszerepbe, például amikor apjukat kell összeszedniük a kocsmában, az utcán. Ezzel a „felnőttséggel" elveszítik példaképei­ ket, azonosulási lehetőségeiket. A szülő pedig részegen egy kont­ roll, akarat és felelősség nélküli, elvarázsolt gyermekké válik, az ilyen szerepcsere, a szülősítés (amelyről a 2. fejezetben esett szó bővebben) pedig szintén veszélyezteti a gyermek érzelmi fej­ lődését. A fejlődési minta hasonlóan alakul, mint a bántalmazott gyerekeknél: a túlzott felelősségvállalás vagy gyenge érdekérvé­ nyesítővé teszi, vagy éppen ennek az ellentétévé: önző, akarnok viselkedéssel próbál biztonságot, kiszámíthatóságot teremteni önmaga számára, akár egész életében. A fiatal ápolónő, Csilla fájdalmasan beszélt arról, hogyan vált saját anyja anyjává:

„Anyám masszívan ivott, állandóan részeg volt. Apám estig dol­ gozott, m int aki nem akar hazajönni. Késő este ném án elvégezte a házim unkát. M egsajnáltam , 12 évesen főzni, m osni kezdtem , elláttam a testvéreim et. Sőt, anyám at is elláttam , ágyba vittem , hogy a kicsik ne lássák csetlő-botló, kiábrándító állapotában. Néha nem ivott, akkor próbált igen jó anya lenni. Ilyenkor sajnáltam , és bűntudatom volt, mert előző nap még haragudtam rá, utáltam őt."

Én vagyok a hibás A szexuálisan bántalmazott gyerekek úgy érzik, mintha mások lennének, mint a körülöttük lévő világ. Önmagukat hibáztat­ ják: „Gusztustalan, bűnös, undorító vagyok!", és folyamatosan leértékelik testüket, személyiségüket. Állandó szégyenérzettel küzdenek, mocskosnak érzik magukat, és szenvednek attól, hogy 263

a bántalmazás titkát meg kell tartaniuk. Gyakran elszigetelődnek, hiszen nem tudnak baráti kapcsolatokat kialakítani a titok kiadá­ sának veszélye nélkül. Mivel a legtöbb gyermek szereti a szülőjét, de az elszenvedett sérelmekért valakit hibáztatnia kell, ez a valaki csak önmaga lehet. így alakul ki a rendkívül erős önvád. Kamaszkorban mély, intim szeretetről, gyengéd ölelésről ábrán­ doznak, miközben olyan párokat választanak, akik ugyanúgy nem képesek szeretetet adni, csupán testileg használják ki őket. Mintha a szülői visszaélést akarnák tudattalanul megismétel­ ni. A negatív testi érzések miatt a kortársakkal létesített szexuá­ lis kapcsolatot sem képesek élvezni, és erősen alábecsülik ön­ magukat, hiszen az a hit alakul ki bennük, hogy ők csak szexre valók. Ennek ellenére egész életükben a szeretetet keresik (ezért szexuálisan aktívak), de közeledésüket partnereik sokszor félre­ értelmezik.

Milyen hatással van az agresszor szülő gyermeke felnőttkorára? Mi jellem zi az agresszor szülő felnőtt gyerm ekét a munkában? A bántalmazott gyerekek nem láttak mintát az együttműködésre, arra, hogyan kell másokkal együtt dolgozni. Emiatt vagy mindent ők csinálnak, vagy semmit nem tesznek. Képességeiket sem isme­ rik igazán, hiszen a szüleiktől kapott visszajelzések inkább azok aktuális hangulatait tükrözték, mint az ő teljesítményüket. Teher­ bíró képességükkel sincsenek tisztában, hiszen az a valóságban ritkán volt próbára téve. Mivel általában nemet sem tudnak monda­ ni, nehogy alkalmatlannak tartsák őket, ezért túlvállalnak, erőn felül teljesítenek.

264

Energiáikat felnőttkorukban is jórészt arra fordítják, hogy mások meg ne tudják, milyenek ők valójában, miközben többet adnak annál, amit elvárnak tőlük. Stresszhelyzetben indulatossá válhatnak, gyakran rivalizálnak, és féltékenyek lehetnek mások telj esítményér e. Valójában többféleképpen viselkednek a munkában: vannak, akik túl sokat teljesítenek, és mivel bizonytalan légkörben éltek, felnőttként ők akarnak irányítani, kézben tartani mindent, mert ez ad számukra biztonságot. Mások pedig teljesen alárendelőd­ nek, és akadnak olyanok is, akik bizonytalanságuk miatt örökké halogatnak.

A M EGM EN TŐ

Attila tíz éve egy sikeres vállalkozást alapított. Időközben édes­ anyja m unkahelye néhány évvel a nyugdíjazása előtt megszűnt, így őt is odavette dolgozni. Ham arosan a bátyjának is felmondtak, ezért őt is náluk jelen tették be. Attila párja szerint a férfi bátyja „masszív alkoholista", de Attila ezt nem ism erte el, ahogy bátyja sem, mondván, „csak néha iszik egy kicsit". A férfi az utóbbi idő­ ben szinte állandóan veszekedett a párjával, aki nagyon dühös volt amiatt, hogy ők tartják el az egész családot. Attila apja ügyes, közkedvelt kőművesmester volt. Alkoholfüg­ gése és agresszivitása m iatt fia haragudott rá, tíz évvel ezelőtti halálakor sem beszéltek egymással. A fiú úgy nőtt fel, hogy sosem lehetett gyerek, mindig másokról gondoskodott. Édesanyja mindig neki sírt, hogy nem tudnak megélni, mert apja elissza az amúgy is kevés fizetését. Gyermekkorában tehetetlenül, sajgó szívvel vi­ gasztalta anyját, és m egfogadta, hogy m indig ad neki pénzt, ha felnő. Talált egy szintén megm entésre váró, fiatalkora óta függő nőt, hogy így is teljesítse gyermekkori fogadalmát, de ez nem sike­ rült neki. Olyan életet választott, ahol visszatértek a gyermekkori reakciók, a hazugság, a titok, az erőn felüli teljesítés.

265

Attila ma túlzott felelősségérzettel segít szerettein, legfőbb szük­ séglete, hogy megmentse az anyját és a bátyját is. Rengeteget dol­ gozik. M indent ő irányít, szervez, folyamatosan túlvállalja magát. Bizonytalansága és elfojtott haragja az alkoholista szülők felnőtt gyerekeinek jellem ző tünete. Alkoholfüggő bátyja nem fejezi be a dolgát, állandóan elakad, halogat, nem tudja tervezni a feladatait. így volt ez már egyetem is­ ta korában is, noha egyébként jól tanult. Egész élete csupa beteljesü­ letlen ígéret: mindig kilátásban vannak a legjobb üzletek, állások, aztán egyikből sem lesz soha sem m i. Ebben a környezetben él, testvére felelősségérzetére támaszkodva. Édesanyja, akinek szintén agresszor apja volt, nagyon határozat­ lan, hajlamos alárendelődni, és - a támogatás megvonásától való félelmében - soha nem konfrontálódik. Nehezen tud bármiféle dön­ tést hozni, érvényesíteni. Önbizalomhiánya, kezdeményezésre való képtelensége miatt túlzottan igényli, hogy gondját viseljék: mások k onk rét tanácsai, biztatása nélkül nem nagyon boldogul. Hogy elnyerje mások támogatását, önként ajánlkozik kellem etlen felada­ tok elvégzésére is. Kényelmetlenül érzi magát egyedül, mert retteg, hogy nem képes m egvédeni magát, ugyanakkor a pozitív köze­ ledést is bizalm atlanul fogadja: „M indig dicsérnek, az eszemmel tudom , hogy jó l dolgozom, m égis egész életem ben bizonytalan voltam, mindig attól féltem, hogy ki fognak rúgni. Amikor dicsér­ nek, azt mondják, fontos a m unkám , sírva fakadok, m ert csak szi­ dott, de soha nem dicsért senki."

Attilának nem elég csak a családtagjaival szembeni szülősített túlteljesítést leküzdenie, meg kell tanulnia tisztelni is az apját - bármily furcsán hangzik is ez egy alkoholista apával kapcsolat­ ban - , mert különben nem lesz képes kötődni a párjához. Egyelőre maga is úgy gondolja, hogy jobb partnere az anyjának, mint az apja, de így nem tud saját párja megbízható társaként fellépni. Ak­ kor tud felnőtt férfivá válni és saját kapcsolatára koncentrálni, ha 266

elismeri néhai apja értékeit, és elfogadja, hogy apja az ő „elődje", a „nagyobb", a bölcsebb, egyszerűen, mert nagyobb élettapasztalat­ tal rendelkezett.

Mi jellem zi az agresszor szülő felnőtt gyerm ekének párkapcsolatát? Az agresszor szülők gyerekeinek legelső, egyben örök élménye, hogy nem az igényeiknek megfelelően szeretik őket, így nehe­ zen képesek tartósan együtt élni valakivel, ugyanakkor rettegnek az egyedülléttől. A szülő-gyerek kapcsolatban azt tanulták meg, hogy akiket szeretnek, azok szélsőségesen kiszámíthatatlanok, és bántalmazzák, megszégyenítik, cserbenhagyják őket. Emiatt sok esetben egy életen keresztül elkíséri őket az intimitástól való tudattalan félelmük. Nehezen alakítanak ki bizalmi viszonyt, formálnak önálló véleményt, lépnek fel határozottan. Gyakran olyan személyekhez vonzódnak, akik saját problémáik miatt elérhetetlenek, vagy látszatkapcsolat fenntartásával biztosít­ ják, hogy ne kelljen mély intimitásba bocsátkozniuk. Hajlamosak féltékenységre, birtoklási vágyuk erős, így nem kerülnek igazán közel partnerükhöz, de teljesen el sem engedik. Ha egy szoros kapcsolatuk megszakad, sürgősen új partnert kell keresniük, hogy a védelem és a támogatás forrása ki ne apadjon: irreális mértékben félnek az egyedülléttől. Mivel bizonytalan légkörben éltek, felnőttként ők akarnak irányítani, uralni - ez ad számukra biztonságot. Felnőttkorban is súlyos önváddal élnek, mindenért önmagukat hibáztatják, amit gyakran kompenzálnak a párkapcsolatukban is. Anyáskodnak, apáskodnak, szeretnék megadni a másiknak mind­ azt, amit ők nem kaptak meg, hogy végre szeressék őket. Ez az állandó, túláradó adni akarás szélsőségessé fajulhat, hiszen pozi­ tív minta híján nem tudják, hogyan figyeljenek úgy a másikra, hogy ne fojtsák meg kapcsolatukat túlzott odaadásukkal vagy 267

fokozott féltékenységükkel. Erősen ragaszkodnak, társfüggővé válhatnak, bizonytalanságuk miatt sok mindent kényszeresen túl­ kontrollálhatnak. A túl veszélyesnek ítélt helyzetek elől kitérnek, a legcsekélyebb érzelmi változás is megviseli őket. Hozott érzelmi sérülésüket társukra vetítik: egészen ártalmatlan megjegyzéseket is sértésnek, elutasításnak vesznek, és magukra vonatkoztatnak. Már egy rosszalló pillantástól, apró összetűzéstől is fenyegetve érzik magukat. Soha nem elég nekik az a szeretet és elfogadás, amit kapnak. A bántalmazott gyerekek felnőve párjuktól várják a szeretettel­ jes szavakat, az intimitást. Csakhogy az ismétlési kényszer miatt sok esetben éppen olyan partnert választanak, aki bántalmazó szülőjükre hasonlít, nem tudja mélyen szeretni őket, és elismerés helyett lekicsinyléssel, becsmérléssel reagál. Kapcsolatukat gyak­ ran az intimitást nélkülöző, élvezhetetlen szex uralja, amitől az agresszor szülő felnőtt gyerekei még erősebben leértékelik ön­ magukat, miközben mély, intim szeretetről, gyengéd ölelésről ábrándoznak. Az elutasítottság félelmében élnek, semmilyen gyengédség nem elég nekik. Ha valaki kedves, figyelmes velük, arra rátapadnak, amitől a másik hamar megretten és szabadulni akar. Mindent eltűrnek, mindent odaadnak, csak szeressék őket.

B ék á b ó l

k ir á l y fi

Réka súlyos pánikrohamai miatt keresett meg. Férjével olyan függő kötődésbe került, hogy annak problém ái háttérbe szorították az övéit: szenvedett párja italozásától, mégis fáradhatatlanul segíteni akart neki. Azzal áltatta magát, hogy társa ham arosan m eggyó­ gyul, a békából királyfi lesz. Durva veszekedéseik alkalmával rend­ szeresen m egalázták, vádolták egym ást, Réka ellenőrizte, párja mikor, mennyit iszik. Hívogatta, m unkatársainál érdeklődött utá­ na, ha részeg volt, hazudott érte, kim entette őt, miközben éjt nap­ pallá téve dolgozott.

268

Réka végigszenvedte a gyermekkorát alkoholista apja mellett, aztán tudattalanul alkoholista férjet választott. Kislányként végig­ nézte anyja elnyom ott, kiszolgáltatott helyzetét, állandó rettegé­ sét, miközben nem tudott segíteni sem anyján, sem apján, de test­ vérein és önm agán sem. Ábrándozott: talán jobban kellene aput szeretni, talán ellenőrizni kellene, talán nem kellene észrevenni, hogy ivott... De hiába! Az anyával való együttérzése és tehetetlen­ sége alakította ki a tudattalan programot, mely végül az alkoho­ lista férj kiválasztásához vezetett. Biztos volt abban, hogy neki sikerül, ő majd m ásképp csinálja, hiszen m ár felnőtt. Be akarta bizonyítani, hogy meg lehet menteni a szeretett férfit: nem tudatos késztetése szinte rem énytelen vállalkozásra indította. M indeközben nem vette észre saját társfüggését, sem azt, hogy viselkedésével éppen a betegsége fenntartásában segítette a pár­ ját. Arra sem látott rá, hogy valójában hiányzó önbizalm a m oz­ gatta: így ő leh etett az egészséges, különb, m int beteg társa. Ha a férfi nagy erőfeszítések árán elért egy-egy átm enetileg absztinens időszakot, kapcsolatuk akkor sem vált boldogabbá. Persze hogy nem: kettejü k biztonságot adó játszm ái - am elyekben Réka társfüggése eltörpült a férfi alkoholproblém ái m ellett - ilyenkor okafogyottakká váltak, és felszínre került valódi bajuk: a belső biztonság, az önbizalom hiánya. Kapcsolatuk elején a társfüggés nem volt nyilvánvaló: a kezdeti eufória egy darabig elfedte a prob­ lémát. Réka jó ideje már sem a társa nélkül, sem vele nem érezte jól magát, mégis csak lassan ismerte fel a problémáját, inkább önmaga fontosságát, pótolhatatlanságát bizonygatta. G yerm ekként sem ő, sem a férje nem kapott elég szeretetet, m indketten szenvedtek szüleik agressziójától, megfélemlítéseitől. A m eghittség helyett kiszolgáltatottság, hiányérzet ju tott nekik, ami súlyos szorongáshoz, bizalm atlansághoz vezetett. H iányzó önbizalm ukat függőséggel kom penzálták: adni akartak, hogy szeressék őket, de soha nem volt elég az a szeretet, am it kaptak. K apcsolatukban feleleven ed ett a régi szü lő-g y erm ek viszony,

269

annak minden hiányával és fájdalmával együtt. Réka ezt így sum­ m ázta: „Félek a visszautasítástól, m indig m indent azért teszek, hogy a párom elég ed ett legyen velem . Ez m egakadályoz ab ­ ban , hogy laza és könnyed legyek, a m ásikat pedig fojtogatom , mert m indig bizonygatnia kell, hogy szeret, velem marad. Bizony­ talan vagyok és bizalmatlan, és örökké aggódom. Csak mostanában jöttem rá, milyen kiszolgáltatott vagyok így, mert a m ásiktól függ, hogyan érzem magam: ha jó hozzám , akkor k itű n ő en vagyok, ha nem, akkor szenvedek."

Az őszinte szembenézés Réka esetében is csak az első lépés volt. A gyógyuláshoz, mint bármely függés esetében, döntésre is szük­ sége volt: „Elég, ki akarok szállni." Hiszen mindenki csak ön­ magáért lehet felelős, csak önmagát mentheti meg. Ha a mélyebb változás nem történik meg, akkor sokszor véget ér a társfüggő kapcsolata, és valószínű, hogy a következő választása is hason­ ló lesz, legfeljebb mire észreveszi, már ismét nyakig merült egy ugyanolyan helyzetbe. Vannak agresszorok, akik a bántalmazás után lelkiismeretfurdalást éreznek, amit úgy csökkentének, hogy megszeretgetik a megbántott gyereket, mintegy (persze kimondatlan) bocsánat­ kérésképpen. A gyerek csak ilyen formában, vagyis egy-két pofon vagy bántó szidalmak után kap szeretetet. Ha a program rögzül, akkor ezek a gyerekek felnőttként képtelenek lesznek folyamatos, stabil, „csendes" szeretetet adni, inkább ridegek. Majd tudattala­ nul kiprovokálnak valami balhét, és egy-egy nagy bántás (vagy ha mindketten ilyenek, akkor heves csetepaté) után kedveskednek a társuknak, ajándékot vesznek, békülős szexet kezdeményeznek. Persze bocsánatot nem kérnek, csak teszik a szépet, szeretetért gazsulálnak. Szeretetet adni csak akkor tudnak, ha bántották előtte a másikat, és persze saját magukat.

270

Mi jellem zi az agresszor szülő gyerm ekét szülőként? „E

lvesztettem a f e je m

,

és e l s z a l a d t a k e z e m

..."

Imre 40 éves, nagydarab, izmos férfi, aki harm adik házasságában élt, felesége el akarta hagyni, amikor felkeresett. Nem igazán ér­ tette, mi baj lehet vele. A társfüggés számos tünetét mutatta, állan­ dóan féltékeny volt a párjára, a nő rendkívül szolid öltözködését is kihívónak ítélte: túl kivágottnak a blúzát, túl rövidnek a szok­ nyáját. Á llandóan ellenőrizte, telefonjaival szinte folyam atosan zaklatta. Erős féltékenységének csúnya jelenetek során adott han­ got, nem volt ritka az sem, hogy m egütötte a párját. Emiatt a nő már többször el akarta hagyni, de ez idáig nem tette. Egyik alkalom m al különösen bűnbánóan érkezett. Most nem a feleségével, hanem a gyermekével volt gondja: a hétvégi kapcsolattartáson m egverte előző házasságában született 12 éves fiát. „Képtelen voltam uralkodni magamon. Elvesztettem a fejem, és elszaladt a kezem. Nem is em lékszem pontosan, hogyan történt. A gyerek nem akart ebédelni jön ni, nyomta azt a rohadt tabletet, háromszor szóltam neki, nem jött, fel sem nézett. Először megfog­ tam a tabletet, és a falhoz vágtam , ő pedig azt mondta: »Dögölj meg!«, és szikráztak a szemei. Erre aztán elfogott a harci hév, és felpofoztam. Azóta nem beszél velem, az anyja pedig feljelentéssel fenyeget... Nagyon sajnálom, nagyon szégyellem magam, már el­ nézést is kértem tőle. Sokszor megfogadtam, hogy én sosem bán­ tom. Nem akarok olyan lenni, mint az apám, aki durván vert, ok­ kal, ok nélkül, sokszor b o ttal... M indenért engem hibáztatott, az anyám meg ném án tűrte, legfeljebb kim ent, hogy ne lássa... M in­ den alkalom m al m egesküdtem , én soha nem teszek ilyet, soha, soha, bárm i történjék is! Egy mocsok állat vagyok! Nehéz a fiam ­ mal, nincs m intám erre, nem láttam szeretetet soha. A saját érzé­ seim is m indig kettősek a fiam m al és a feleségem m el is, hol azt érzem, szeretnek, hol azt, hogy nem kellek. Közben (mint gyerek­ koromban is) rettegek az elhagyatástól, a keményebb hangú kri-

271

tikétól. Ha valaki dühös rám , erős szorongást, indulatot érzek, m intha én tettem volna valam it rosszul."

A gyermek Imre azt élte meg, hogy nem bízhat semelyik szülő­ jében, és ami a legrosszabb: apjának nem kellett különösebb ok ahhoz, hogy bántsa őt, tehát soha nem remélhette, hogy viselke­ désével befolyásolhatja környezetét. Elfojtott haragját és bizal­ matlanságát magával vitte felnőttkorába, és indulatait - mindazt, amit az őt verő apja és cinkos anyja iránt érzett - veszekedést provokálva vezette le aktuális partnerein. Most pedig kamaszodó fiával szemben tett így. A féltékenységi jelenetekhez, pofonok­ hoz még indok sem kellett. Ahogy annak idején a verések oka - az ő „rosszasága" - csupán apja megítélésétől függött, úgy ké­ sőbb az ő dühe is független volt partnerei, illetve gyermeke valós viselkedésétől. Imre hiába fogadta meg gyerekként, hogy más­ képp viselkedik majd, mint az apja. Feszült helyzetben belőle is kontrollálatlanul ömlött ki az elfojtott harag, mert nem tanulta meg másképp levezetni. Nem minden bántalmazott gyermek válik azonban agresszor szülővé. Sőt: gyökeresen eltérő magatartást is tanúsíthat, bár ez esetben könnyen elképzelhető, hogy határozatlanná, alárendelődővé válik, mert túlságosan fél még az egészséges konfrontálódástól is. Az ilyen személyiség nehezen tud bármiféle korláto­ kat állítani, illetve szabályokat érvényesíteni akár a munkahelyén, akár a családjában, és könnyen barát szülővé válhat. Ezzel - per­ sze akaratlanul - ő is tönkreteszi párkapcsolatát (például mert partnere nem tud felnézni rá), és a sajátjához hasonlóan kóros személyiségfejlődést indíthat el a gyerekében, csak éppen ellen­ tétes alapállásból, hiszen a túlzott engedékenység szintén nem ad biztonságot.

272

Hogyan fejleszthetjük szülői viselkedésünket agresszor szülőként? Mielőtt a kérdést tételesen megválaszolnánk, tekintsük át az ag­ resszor szülő tulajdonságlistáját, hogy segítségünkre legyen a gyerekünket fejlesztő viselkedésünk erősítésében, és változtathas­ sunk az őt hátráltató megnyilvánulásainkon. A jellemzők számba­ vétele lehetőséget teremt egy rövid önvizsgálatra is.

Az agresszor szülő jellem zői Gyermeke (szerinte) nem megfelelő viselkedésére rendszere­ sen verbális vagy fizikai agresszióval reagál, vagyis szidja, becsmérli vagy tettleg bántalmazza a gyermeket. » Verbális agressziója nemcsak szitokszavakban, hanem cini­ kus, leértékelő, ironikus megjegyzésekben is megnyilvá­ nulhat. í Gyermekét mások előtt is leszidja, bírálja, megüti vagy mások­ nak panaszkodik rá, ezzel mintegy magyarázva, igazolva agresszív viselkedését. « Ha a gyermeket baj éri, problémája vagy fájdalma van, az agresszor szülő inkább őt hibáztatja, támogatás helyett ki­ oktatja, vagy egyszerűen lekicsinyli és elhárítja a problémát. * Agresszív viselkedésének oka szülői bizonytalansága, más forrású feszültségeit, dühét és frusztrációját is a gyereken vezeti le. » Indulati kontrollja hiányos, nehezen kezeli a felgyülemlett agressziót. •- Mivel az agresszió kiélése csak pillanatnyilag hoz számára megkönnyebbülést, frusztrációja fennmarad, és újabb bán­ talmazásokhoz vezet. » A bántalmazással gyakran önbizalomhiányát ellensúlyozza, kisebbrendűségi érzései miatt így akar tudattalanul a leg­ 273

erősebbé válni. Bizonytalanságérzete és biztonsághiánya miatt agresszióval akarja kimutatni fölényét.

Mit tegyünk, ha észleljük önm agunkon az agresszor szülő jegyeit?

« *»

»

*

*

Tanuljuk meg kontrollálni agressziónkat, sajátítsuk el az in­ dulati kontroll lépéseit! 1. lépés: Stop! Higgadjunk le, mielőtt lépnénk! - Szakadjunk ki a helyzetből, fussunk, biciklizzünk, míg le nem higgadunk. 2. lépés: Mondjuk ki, mi a gond, mit érzünk! - Már lehiggadva beszéljük meg szeretteinkkel, mi zavart bennünket. 3. lépés: Keressünk közösen megoldásokat az adott problémára! Ez azt a célt szolgálja, hogy legközelebb megelőzhessük a ha­ sonló helyzetek indulatait. Sajátítsuk el a stresszkezelés módszereit, tanuljunk meg lazí­ tani, relaxálni. Minden feszült helyzetben a másikra és a problémamegoldás­ ra fókuszáljunk, ezzel megakadályozhatjuk, hogy bepörges­ sük magunkat. Ne bűnbakot keressünk, hanem megoldá­ sokat. Emlékeztessük magunkat, hogy a kisgyermekek nem értik az iróniát, ám fokozottan érzékenyek a dühös, feszült hangra, és jól érzékelik az arckifejezésünk és a hangunk közti ellent­ mondást is. Töröljük szótárunkból a lekicsinylő, minősítő, durva kifeje­ zéseket. Ne csak a gyermek jelenlétében, hanem általában is, így nehezebben „folyamodunk" hozzájuk feszült helyze­ tekben. Végezzük rendszeresen a Szeretetcseppek című fejezet gya­ korlatait!

274

Hogyan élhetünk felnőttként boldogabb életet, ha szüléink agresszor szülők? ■ Ismerjük fel a problémát. Ne mentegessük szüleinket, és fo­ gadjuk el, hogy gyermekként nem voltunk felelősek akkori viselkedésükért. Nem tévedünk, ha úgy érezzük, semmi sem indokolhatja a másik emberrel (főleg nem a gyermekünkkel) szembeni erőszakot. » Fogadjuk el érzéseinket. Jogunk van haragot, dühöt érezni szüléink iránt, hiszen valóban bántottak minket. Ez egyaránt igaz a rendszeres fizikai bántalmazásra és a lelki terrorra is. *• Tanuljunk szülőnek lenni. Egy szülői hatékonyságot fejlesztő tréningen elsajátíthatjuk azokat a technikákat és képessé­ geket, amelyek révén jobb szülővé válhatunk, megérthetjük gyerekeinket. Próbáljuk naponta tudatosítani magunkban, mit csinálunk jól. Ne ítéljük el magunkat a hibáinkért, ezek is részei a sze­ mélyiségünknek. Töltsünk időt olyan felnőttekkel vagy gyerekekkel, akik jól érzik magukat. Próbáljunk ki „gyerekes" dolgokat, amelye­ ket gyerekként nem tehettünk meg. (Gondoljuk át és kezd­ jünk neki: Milyen játékot akartam játszani, amelyre sohasem volt lehetőségem?) í Tanuljunk semmit sem csinálni. A gyermekkor állandó ké­ szenlét volt, így lehet, hogy nehezen fog menni, de érdemes gyakorolni. « Védekezzünk a gyermekkorban sokszor megélt érzéssel, a semmibevétellel szemben. Párunkkal, szeretteinkkel be­ széljük meg minden héten a számunkra fontos dolgokat, hoz­ zunk közösen döntéseket, éljünk titkok nélkül. A lakógyűlé­ sek mintájára rendszeresen szervezzünk családi gyűléseket, ahol megbeszéljük dolgainkat, és mindenki véleményét egy­ formán fontosnak tekintjük.

275

Legyen legalább egy olyan barátunk, akivel természetesen tudunk viselkedni, akivel mindent meg tudunk beszélni, aki előtt nem kell titkolózni, tökéletesnek látszani. Ha félünk az elhagyatástól, érzéseinkről valljunk őszintén a párunknak: „Erős félelem fog el, ha konfliktus van közöt­ tünk, pedig az eszemmel tudom, hogy mindketten másképp reagálunk. Mégis, találjunk valahogy megoldást arra, hogy olyankor is érezhessem, hogy szeretsz!" Önbizalmunkat ápoljuk naponta: értékeljük mindennap, amit tettünk, örüljünk sikereinknek. Tűzzünk ki apró, napi célokat, legyünk büszkék a megvalósításukra. Tanuljunk nemet mondani. Ha valaki kér tőlünk valamit, mindig tegyük fel magunknak a kérdést: ezt meg akarom tenni? A nemleges válasz mindig választási lehetőséget jelent, éljünk vele bátran. A változáshoz meg kell tanulnunk adni magunknak, és el­ fogadni, hogy mások is adhassanak nekünk: segítséget, baráti szót, ajándékot, elismerést, bármit. Mélyebb önismeretre is szükségünk lehet. Gondoljuk át, hogy mire van igazán szükségünk kapcsolatainkban, párkapcsolatunkban, és azt megkapjuk-e. Fontos, hogy megért­ sük saját motivációinkat; elgondolkozzunk, miért csalódunk folyton, miért nem érezzük elégnek a nekünk „adott" szere­ tetet és elég jónak magunkat. Vessünk számot tetteinkkel is: előfordul-e, hogy - „a legjobb védekezés a támadás" ala­ pon - agresszióval reagálunk egy nehéz helyzetre, vagy ha úgy érezzük, méltánytalanság ért? Kin és hogyan vezetjük le a feszültséget? Kérjünk segítséget! Segítő szakember vagy támogató cso­ port nélkül, magunkra utáltán nehéz elfogadni gyermekko­ runk történéseit, mélyen és őszintén megbocsátani a bántal­ mazó szülőnknek, pedig enélkül nehezen tudunk fejlődni, békében élni önmagunkkal és gyökereinkkel. (Az Utószóból tájékozódhatunk az elfogadás, a megbocsátás folyamatáról, 276

és a Szeretetcseppek című fejezet vonatkozó gyakorlatai to­ vábbi segítséget adhatnak gyermekkorunk feldolgozásához.) » Önismereti fejlődésünk során ismerjük fel és fogadjuk el, hogy felnőttkori cselekedeteinkért, viselkedésünkért már nem a szüléink a felelősek. Hibáztatásuk, a „hátramutogatás" helyett vállaljunk felelősséget tetteinkért, életünk ala­ kításáért.

277

Az elég jó szülő, avagy a BÁTORÍTÓ

Az anya nem az a személy, akire támaszkodunk, hanem aki szükségtelenné teszi a támaszkodást.1 D o r o t h y C a n f ie l d F is h e r

Elsőre talán meghökkentőnek tűnhet e fejezet bevezető idézete, hiszen az anyasághoz legtöbben olyan fogalmakat társítunk, mint az áldozatkészség, a támogatás, a támasz. Az előző fejezetekben igyekeztem rámutatni arra, hogy egy szülőnek mindezeket nem folyamatosan, ugyanolyan mértékben és formában szükséges nyújtania, hanem mindig a gyermek igényeihez mérten. Jó, ha megbarátkozunk a gondolattal: gyermekünk előbb-utóbb maga kívánja beállítani a köztünk lévő közelséget-távolságot, eldönti, mibe avat be, kéri-e a segítségünket, akar-e „támaszkodni" ránk. Úgy vélem, hogy az elég jó, bátorító szülő éppen azt biztosítja, hogy a támaszkodás szükségtelenné váljék, hiszen egyik szülőnek sem az a célja, hogy gyermeke folyton a segítségére szoruljon, örökké vele maradjon vagy függjön tőle. Az elég jó, bátorító szülő biztonságot nyújt, ugyanakkor teret is ad - a gyermek megismer281

heti és gyakorolhatja képességeit, bűntudat nélkül kiléphet a kül­ világba. Ez az attitűd segíti leginkább a gyermeket, hogy önállóan megállja a helyét az életben. Szándékosan írtam elég jó szülőt. Amikor gyermekünk szüle­ tik, mind arra vágyunk, hogy jó szülők legyünk. De milyen a jó szülő? Kinek vagy minek kell megfelelnünk? Legtöbbször szűkebb-tágabb környezetünk gyakran tudattalan elvárásaihoz, a média és a reklámok sugallta képhez vagy az ideáljainkhoz pró­ bálunk igazodni. A feladat azonban nem egyszerű, mert a szülők­ kel szemben magasak az elvárások: „Légy jó szakember!", „Építs karriert!", „Keress sok pénzt!", „Légy szerető társ!", „Válj elég jó szülővé!" Szerencse, hogy nem kell tökéletes szülőnek lennünk gyermekünk egészséges fejlődéséhez, megteszi, ha arra törek­ szünk, hogy elég jó szülővé váljunk. Az elég jó anya fogalmát a már idézett Donald Winnicott vezette be az 1960-as években.2 A veleszületett lehetőségek minél telje­ sebb kibontakoztatását szerinte az „elég jó" anyai gondoskodás biztosítja: az anya igazodik csecsemője szükségleteihez, majd gyermeke életkorának előrehaladtával képes fokozatosan a háttérbe húzódni. 25 évvel később Bruno Bettelheim osztrák származású ameri­ kai pszichológus megírta Az elég jó szülő (A Good Enough Parent) című könyvét, amely már „megengedte" a szülőknek, hogy megél­ jék nehézségeiket, kudarcaikat, néha negatív érzelmeket mutas­ sanak: sírjanak vagy dühösek legyenek. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a gyerekek különbözősége miatt a legszerencsésebb, ha saját tapasztalatainkra és magára a gyermekre figyelünk. Szerin­ te a következetes szülői magatartás segíti leginkább a normák bensővé válását: a tiszteletet következetes példa- és iránymuta­ tással lehet kivívni.3 Úgy válhatunk hatékonyabb szülővé, ha gyermekünk születésétől fogva törekszünk a lehető legjobban figyelni rá, szinte belehelyezkedni a leikébe. Akkor értjük meg igazán gyermekünket, ha a nehéz helyzeteket az ő szemszögéből is látjuk, az ő érzelmeivel is észleljük, átéljük, és arra koncentrálunk, hogyan segítsük őt. Ez persze nehéz feladat, 282

különösen olyankor, amikor gyermekünk éppen fél, szorong, dacos ellenállásával teszi próbára türelmünket, vagy számunkra is ijesztőek a megnyilvánulásai. Ha kisgyermekünk fél a sötétben, ne firtassuk ennek okát, hiszen ő sem tudja, és azzal sem segítünk, ha bizonygatjuk, nincs oka a félelemre. Amikor a kamasz falcol, vagdalja magát, vegyük észre a problémát (ne akarjuk meggyőzni magunkat, hogy nincs semmi baj !), ne saját érzéseinkkel foglalkozzunk elsősorban (ami lehet ijedt tanácstalanság, vagy akár düh is: „Te nem vagy normá­ lis! Ezzel is le akarsz járatni?"), hanem próbáljunk ráérezni a ben­ ne dúló érzelmi zűrzavarra, a bizonytalanságára. A hogyanokra keressük a választ! Érezzük, amit ő érez, és koncentráljunk arra, mi hogyan segíthetünk. Ez talán a legnehezebb, mert a beleélés képessége és a szeretet nem támad fel mindenkiben automatikusan a szülés után (sőt, akad, akiben később sem). Kate Long regényében Charlotte, a fiatal anyuka így vall erről: „A mellemre teszem, lenézek a törékeny kis koponyára, és azt gondolom: még nem szeretlek. A világért nem akarnám, hogy baj érjen, puszta kézzel mennék neki a tigrisnek is, ha fenyegetne. Mégis valami űr tátong bennem ott, ahol tudom, hogy több érzésnek kellene lennie."4 Mert nem a mások és önma­ gunk által támasztott elvárások, még csak nem is szándékaink határozzák meg, milyen szülőkké válunk. Biológiai adottságaink talaján, leginkább saját szülő-gyerek kapcsolatunkban szerzett tapasztalataink, élményeink alakítják tudattalanul - miközben a családi és a társadalmi környezet elvárásai alapján ítéljük meg, ki a jó szülő. Nagy a felelősségünk, mert minden gyermek a szülőjével való összehangolódásban szerzi első tapasztalatait önmagáról és a környező világról: szerethető vagy áldozat, biztonságos vagy ve­ szélyes - csecsemőnk olyannak érzékeli magát, amilyennek mi őt. Ha érzelmi bizonytalanságokkal küzdünk, akkor gyermekünk szülői „tükrünkben" nem valódi önmagát, hanem szorongásain­ kat, félelmeinket, ideáljainkat látja viszont. Olyan dolgokat tapasz283

tal meg és raktároz el önmagáról, amelyek inkább rólunk, és nem róla szólnak. A szülővé válás legfontosabb feladata tehát, hogy meg­ tanuljuk szétválasztani saját érzéseinket, képeinket gyermekünk valós érzéseitől és képétől, és teljes elfogadással legyünk mind önmagunk, mind gyermekünk iránt. Amikor kamasz gyermekünk indulattal bevágja az ajtót, ki­ oktatás („Nálunk ez nem szokás!") vagy fenyegetőzés („Majd én megmutatom, hol vagdosd az ajtót!") helyett álljunk meg egy pillanatra, vizsgáljuk meg érzéseinket, és próbáljuk beleképzel­ ni magunkat gyermekünk lelkiállapotába is! Csak ezután csele­ kedjünk. Fókuszáljunk arra, hogyan segíthetnénk őt. Ha ennek szándéka megvan bennünk, akkor már az elég jó szülővé válás útján járunk, mert elég jó szülőnek senki nem születik. Sőt az is ritka, hogy valakit két elég jó szülő nevelt fel, és tálcán kapta a kiváló mintákat. Nem hiszek abban, hogy létezik elég jó szülői személyiség. Szá­ momra ugyanis az elég jó szülő nem egy ember, aki példaként állhat elénk, hanem szándék, törekvés, amely hol sikerre visz, hol nem: egy tartalmas cél, egyfajta iránytű folyamatos fejlődésünk­ höz. Bár tudattalanul hozott, kéretlen örökségünk - akaratunk ellenére is - megszínezi kissé a folyamatot, szándékaim szerint a következő oldalak segítenek mind motiváltabban, tudatosabban fejleszteni önmagunkat.

Értékes érzelmek Változatos érzelmeink, érzéseink a legmélyebb valónkhoz tartoz­ nak, és mindenhová elkísérnek. Napjaink felületes elvárásai sze­ rint ugyanakkor uralkodnunk kell érzéseinken, muszáj lazán vennünk az életet, és lényegében állandóan boldognak kellene len­ nünk. Lehetetlen kihívásról van szó, hiszen az ember létezésétől fogva fél, ha fenyegető helyzetbe kerül; dühös, ha frusztráció éri; 284

szomorú, ha elveszít egy számára fontos személyt; és elborzad a szörnyűségek láttán. így természetes, és akkor is ez az egészsé­ ges, amikor éppen nem trendi. Valamennyien tapasztaltuk, hogy az érzelmek megélésével, kimondásával megszabadulhatunk terheinktől és mélyíthetjük kapcsolatainkat. Csak azzal vagyunk bensőséges kapcsolatban, akiben megbízunk annyira, hogy megnyílhatunk előtte, meg­ mutathatjuk örömünket, bánatunkat, akivel együtt sírhatunk és nevethetünk. Akivel csak az időjárásról, a divatról, a pénzről beszélhetünk, azzal felületes kapcsolatot tartunk fenn, legyen az bármilyen rendszeres. Valódi, mély köteléket az érzelmek terem­ tenek két vagy több ember között. A bátorító szülő arra biztatja gyermekét, hogy egészséges ter­ mészetességgel fejezze ki érzelmeit, élje meg a szeretetet, az örö­ möt, a dühöt, a szomorúságot és a félelmet is. Azt mutatja neki, hogy a harag nem a rosszaság, a gyengédség nem a gyengeség, az odaadás nem a sebezhetőség jele. A gyermek így tudja aztán felnőttkori kapcsolataiban is mélyen megélni az érzelmeit, kimu­ tatni szeretetét, erősíteni a bizalmat, megteremteni az intimitást, anélkül, hogy attól tartana, „kiadja magát".

Életkép, más keretben - az érzelm ek átkeretezése Az egyes szülőtípusok bemutatásakor már kitértem arra, milyen romboló hatású, ha a gyermek érzelmeit racionálisan próbáljuk magyarázni, ha elbagatellizáljuk, kifejezésüket büntetjük vagy kigúnyoljuk. Gyermekünk örömében többnyire képesek vagyunk osztozni, ám nem nagyon tudjuk, mit kezdjünk a negatív érzel­ mekkel, mint a düh, a félelem vagy a szomorúság. Pedig minden érzelem értékes, és a gyermekkel történt kellemetlen események felidézése, átbeszélése, a hozzájuk tapadó érzelmek értelmezése, megfogalmazása építi a gyermek énképét, segíti alkalmazkodását, hasznos megküzdési stratégiákat tanít neki. 285

Hogyan kezeljük az érzelmeket, hogy gyermekünk segítségére legyünk? Vérző térde láttán, két sírás közti levegővételekor, a reak­ ciónk lehet: lekicsinylés („Ugyan, katonadolog!"), rendreutasítás („Ne bömbölj már!"), hibáztatás („Naná, hogy elestél, ha ugrálsz!") vagy kioktatás („Megmondtam, hogy el fogsz esni!"). Ezek mind­ mind rólunk szólnak, vagyis arról, hogy megijeszt, dühít, fruszt­ rál bennünket gyermekünk érzelemnyilvánítása. Célravezetőbb, ha tiszteletben tartjuk a gyermek érzéseit, miközben aktivitását is fenntartjuk, ami mindkettőnknek segít megnyugodni is. Közösen megfogalmazhatjuk érzéseit, vágyait, és kompenzációként elismer­ hetjük nagyszerűségét („Ez most fáj, de talán néhány perc múlva enyhíteni is tudod"). Majd kiszolgáltatottságát aktivitással eny­ híthetjük („Miközben lemossuk, nézzük meg, micsoda érdekes »tetkót« tudtál varázsolni a térdedre"). így a gyermek megkapja a megértést, nagyszerűségének elismerését, és aktívan tesz azért, hogy jobban érezze magát. A negatív érzelmek megbeszélése, közös felidézése során szülő­ ként általában kétféle stratégiát alkalmazunk. Vagy magát az érzelmet hangsúlyozzuk és tulajdonítjuk a gyereknek („Most fáj!", rosszabb esetben: „Nem fáj ez ennyire!"), vagy az okról/következ­ ményről beszélünk („Fáj, mert lenyúztad a lábad"). A kellően érzékeny, empatikus felnőtt azonban nem csupán elfogadja és megnevezi, megmagyarázza a gyermek érzelmeit, és nem is csak az okokat veszi sorra, mintha ő jobban tudná. Inkább abban segít, hogy a gyermek maga fogalmazhassa meg érzését, és képességeinek el­ ismerésével, aktivitása biztosításával „új keretbe tudja helyezni" a vele történteket. Az így megtámogatott pozitív énkép egész életében segíteni fogja a nehéz helyzetekkel való eredményes megküzdés­ ben.5 Az átkeretezés szülői stratégiájához elsősorban idő, figye­ lem, türelem és kellő kreativitás szükségeltetik.

286

„A nagyfiúk nem sírnak! A nagylányok nem irig y k ed n ek !" - Nemi különbségek, kulturális elvárások „A hároméves kislányomat egyáltalán nem érdekli a kistestvére, pedig azt hiszem, várta, hogy megszülessen - mondja a fiatal anyuka. - Nem értem. Azt hittem, gondoskodóbb lesz vele, hiszen végül is kislány." Ez az anyai reakció jól rámutat arra, milyen, ne­ menként eltérő kulturális elvárások érvényesülnek gyermekeink viselkedésével kapcsolatban. Természetes, hogy közösségben élve viselkedésünket elvárá­ sok és normák határozzák meg. A gyermeknek meg kell ismernie ezeket, és életkorának megfelelően képesnek kell lennie alkalmaz­ kodni hozzájuk. Problémásabb a helyzet, ha az érzelmekkel kapcso­ latos elvárásokkal találkozunk. Engedtessék meg, hogy egy kissé morbid példával szemléltes­ sem, mire gondolok. Képzeljük el, hogy férjünk egy este egy csi­ nos, fiatal nővel az oldalán tér haza, majd közli velünk, hogy ő az „új társunk" párkapcsolatunkban. Tiltakozásunkat hallva, fájdal­ munkat, dühünket vagy felháborodásunkat látva egy sor logikus érvet sorakoztat fel meggyőzésünkre („legalább lesz segítséged a háztartásban"), majd beveti az adu ászt: „Ugyan már, drágám, hiszen te okos nő és jó feleség vagy! Egy jó feleség pedig igazán megérti ezt!" Ha ekkora érzelmi sokk ért bennünket, akkor va­ jon meggyőzően hatnak-e az észérvek, és az, hogy elmondják nekünk, hogyan kell éreznünk? Most pedig képzeljük el, mit érez egy gyermek, amikor hasonló módon, „nagyfiúságával/nagylányságával" indokoljuk elvárá­ sunkat: ne adjon utat érzelmeinek, vagy legalábbis ne mutassa ki őket. Márpedig ma is sokan megkapják, hogy a „fiúk nem sírnak!", a „lányok" pedig mindig kedvesek, mosolygósak és jószívűek. A kulturális elvárások mindmáig meghatározzák, mi megen­ gedett az érzelemkifejezésben, és mi nem. A fiúkkal alapvetően mindkét szülő szigorúbb, ám az apák kevésbé tartják elfogadható­ 287

nak, ha egy fiú fájdalmas érzéseiről beszél, vigaszt vár.6 A hatás azonban nemcsak kulturális, hiszen viselkedésünk jó része tudat­ talan impulzusokon alapul. A kutatók azt tapasztalták, hogy sokszor az anyák is nehezmé­ nyezik, amikor az apák a lányoknak érzelmi támogatást adnak, és „apuci pici lányaként" címkézik gyermeküket. Vajon milyen érzel­ mi hiányok játszanak szerepet abban, hogy az anyák „irigylik" ezt az apai érzelmi támogatást lányaiktól? Hiszen a lányoknak hagyo­ mányosan „engedélyezett", hogy érzékenyebbek legyenek, ezen a ponton tehát aligha valószínű, hogy kulturális minták játszanak szerepet. Ha a mélylélektan felől közelítjük meg a kérdést, akkor a sértett anya vagy azokért az apai érzésekért irigyli a lányát, ame­ lyeket ő a saját apjától nem kapott meg, vagy a párjával való kap­ csolata hiányosságainak tart tükröt a lány és az apa szeretetteljes érzelemkifejezése.

Érzelm i tám ogatás - a fogalom , és ami mögötte van Még a félénkebb gyerekek is képesek bátrabbakká válni és hatéko­ nyabban viselkedni, ha ehhez szülői biztatást, érzelmi támogatást kapnak.7 Az érzelmi fejlődésben meghatározó az anya és az apa bátorító szerepe, viszonyulása másokhoz, és az, hogy ösztönzik-e a gyereket a másokkal való kapcsolatfelvételre. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ez a bátorító szülői magatartás sokkal nagyobb ha­ tással van a gyerekek kapcsolatteremtő készségére, mint az óvodai társaskompetencia-növelő programok. Mit is jelent, hogy a szülő érzelmileg támogató, bátorító? A kér­ dést egy érdekes kísérlet segítségével válaszolhatjuk meg. Gyere­ kek és anyáik azt a feladatot kapták, hogy egy macit vezessenek át egy labirintuson úgy, hogy elérjen a kincshez. A többirányú elágazásoknál dönteniük kellett, merre lépjenek. A kutatás tanul­ ságai szerint a bátorító anyák nem adnak direkt utasításokat, ki­ várják, míg a gyermekük végrehajtja a feladatot, hagyják a gye­ 288

reket gondolkodni, verbálisán és nonverbálisan sem mutatnak negatív érzelmi reakciókat, nem türelmetlenek, nem kritizálnak, nem grimaszolnak, nem húzzák a szájukat, nem válnak láthatóan ingerültté.8 Ehelyett gyermekükre figyelnek, kimutatják, hogy élvezik a játékot, a feladatot a gyerekkel, biztatják és dicsérik őt, előre látják, hol lesz a gyereknek problémája, és megpróbálnak ezen segíteni, vala­ mint kreatívak abban is, hogy a gyerek figyelmét fenntartsák a feladat iránt.

Ha vizet prédikálunk - a szülői hitelesség szerepe A szülői példamutatás fontosságára a közmondások is felhívják a figyelmet. Lényeges azonban, hogy ez a példamutatás ne csak a szavak szintjén, hanem hitelesen, a szülő viselkedésében nyilvánul­ jon meg. Gyermekünk ugyanis folyamatosan figyel. Nem csupán akkor, amikor kioktatjuk, mit és hogyan illik, sőt, olyankor talán csak néz ránk, ám gondolatban messze jár (főként, ha sokadik pré­ dikációnkat hallja). Ma már kutatások is bizonyítják, amit „józan paraszti ésszel" régóta tudunk: az empatikus anyák gyermekei maguk is érzékenyebbek mások állapotára, könnyebben bele tud­ nak helyezkedni a többiek perspektívájába, és jobbak a szociális képességeik is.9 Gyerekünk nemcsak a felé irányuló szeretetteljes, érzékeny viselkedésünket veszi mintaként, hanem azt is, hogy mások felé hogyan fordulunk. A gyermek iránti melegség és gondoskodás csak egy (noha nagyon fontos) tényezője a proszociális viselkedésnek, de empátiás készségét akkor fogja a közösség érdekében használ­ ni, ha azt látja, hogy szülei is empatikusak másokkal. Ha a szülő csak a gyerekkel együtt érző, másokkal nem, akkor félő, hogy a gyerek is hasonlóvá válik, és empátiás, azaz mások érzelmi és tudatállapotának bemérésére való képességét „machiavelliánus" célokra, mások folyamatos manipulálására fogja használni.

289

A lelkes képnézegetők - a biztonságos kötődés m egnyilvánulásai Tudjuk, hogy a korai érzelmi kötődés mintázata munkamodellé válik: a szülő-gyerek kapcsolat tapasztalatai határozzák meg a másokhoz való kötődés képességét a későbbi években, sőt felnőtt­ korban is. A biztonságosan kötődő, bizalommal teli, magabiztos, kiegyensúlyozott, jó kapcsolatteremtő hatéves gyerekek pozitívan reagálnak családtagjaikra, akkor is, ha csak fotón látják őket.10 Hatéves unokám egy ideje szintén nagyon szeret családi képe­ ket nézegetni. Örül nekik, jóízűen kacag rajtuk, puszilgatja őket, némelyikre látható büszkeséggel tekint. Rendszeresen magával is visz belőlük jó néhányat. A napokban ismét szorongatott egy tucatot, amit hazavinne. Büszke voltam: egészséges a gyermek kötődése - majd lanyhult a lelkesedésem, amikor láttam, vala­ mennyi fotón a férjem szerepel. A kicsi lány - nem először - görbe tükröt tartott: amióta újra könyvet írok, szeretett papája többet foglalkozik vele, én jóval kevesebbet.

Értelem és érzelem - a türelem sikert terem Dániel Goleman nagy hatású könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy az életben sokkal jobban boldogulnak azok a gyere­ kek, akiknek magas az érzelmi intelligenciájuk, mint a náluk ma­ gasabb IQ-jú társaik. Az érzelmi intelligenciát a sikeres élet alapfeltételének tekinti, összetevői közt pedig fontosnak tartja az önuralom (önszabályozás, késleltetés) és az önmotiválás (mint a kitartás és produktivitás alapja) képességét.11 Walter Mischel, a Columbia Egyetem pszichológiaprofesszora izgalmas kísérlet­ sorozatban bizonyította, hogy a nagyobb önuralmat mutató gyere­ kek, akik már négyévesen késleltetni tudták vágyaik kielégítését, serdülőkorukban jobb társas és kognitív készségekkel rendel­ keznek.12 290

Az önuralom temperamentum eredetű is, ám a kötődés min­ tája és az anyai gondoskodás minősége alapvető jelentőségű a fejlődésében. Annie Bernier, a Montreali Egyetem munkatársa vizsgálatai során arra jutott, hogy jobbak a kognitív és figyelem ­ szabályzó képességeik azoknak a 16-26 hónapos kicsiknek, akiket édesanyjuk megfelelően támogat a közös játék és feladatmegoldás során, azaz teret enged akaratuknak, és döntéseiket is támogatja.13 Kézenfekvőnek tűnik, de kutatások sora is igazolja, hogy jobban fejlődnek azok a gyerekek, akik tanulási helyzetben az önállóság biztosítása melletti konkrét segítséghez érzelmi támogatást, báto­ rítást is kapnak szüleiktől.14Az anyai érzelmi támogatás a közös fel­ adatmegoldás (problémamegoldás) során pozitív hatással van a gyerekek tanulási képességeire, tanulmányi eredményeire. Az anyai érzékenység és válaszkészség erőteljesen befolyásolja továbbá a nyelvfejlődést is.15 Mindez azt jelzi, hogy nemcsak a kognitív támogatás, azaz a fel­ adat lépésekre bontásának, áttekintésének megtanítása számít, hanem a feladathelyzetben kapott érzelmi támogatás is. A szülői biztatás, dicséret, a frusztráció kezelésének tanítása, a gyerek dön­ téseinek támogatása elsősorban az önálló, általános problémameg­ oldó készséget fejleszti, amelyre később, iskolai környezetben, a feladatok megoldása során nagy szükség lesz. A kutatók szerint sokkal erősebb hatással van az érzelmi támogatás a gyerekek tanulmányi sikereire, mint az, hogy otthon hány könyv van, milyen a szülők olvasottsága, milyenek az otthoni körülmények.16

Kudarc vagy visszajelzés, frusztráció, agresszió - a szükséges rossz Az elég jó szülő megtanítja gyermekének a kudarcok elviselését is, mert tudja, hogy az életben sok minden nem úgy sikerül, ahogy szeretnénk. A felnőttek sem tudnak mindent, ők is hibáznak, visel­ kedésük következményeiről pedig rendszeres visszajelzést kap­ nak. Ugyanígy már a kisgyereknek is fel kell ismernie, hogy sok 291

minden nem sikerül egyszerre. Például ha kockákból túl magas tornyot épít, frusztrációként élheti meg, ha ledől, mégis egyfajta visszajelzést kap, amelyből megtanulja, hogy adott alapterület mellett milyen magas lehet egy építmény. Visszajelzés az is, ha a nagyobb gyermek nem készül fel a dolgozatírásra, és ezért rossz jegyet szerez: így kap leckét, hogy legközelebb igenis készülnie, tanulnia kell, ha jó eredményt szeretne. A visszajelzések, azaz a kudarcok időnként kemények, de mindig lehet tanulni belőlük: mint az útjelzők, világossá teszik, hogy nem jó úton járunk. A bátorító szülő gyermeke felnőttkori kapcsolataiban, amikor valamilyen nehézségbe ütközik, jó hasznát veszi majd a korán ki­ alakított kudarctűrő képességnek. A természetesnek tekinthető párkapcsolati válságoktól nem esik kétségbe, mert nem veszélyt, hanem a pozitív változás esélyét látja bennük. A munkahelyi frusztrációkkal pedig nem terheli meg a kapcsolatát, társát, mert képes viselni azok következményeit, hasznosítani a belőlük nyert tapasztalatokat. A kudarc frusztráló, az agresszió kiváltásának egyik korai elmélete szerint pedig éppen a kielégületlenség feszültsége, az akadályoztatás okozta szenvedés az, ami agressziót szül.17A szo­ ciálpszichológia egyik úttörője, Kurt Lewin és munkatársai igazol­ ták, hogy a frusztráló helyzetek valóban agressziót váltanak ki egészséges gyerekekből is.18Híres kísérletükben izgalmas, új játé­ kokat adtak óvodásoknak, amelyeket később elvettek és ráccsal el­ zártak tőlük, tehát láthatták, ám el nem érhették őket. A gyerekek átmeneti értelmi visszacsúszással (regresszióval), valamint dühvei és agresszióval reagáltak: szétdobálták, összetörték a megszokott, egyszerűbb játékaikat. Minél közelebb van tehát a cél, minél kevésbé elképzelhetetlen, hogy vágyainkat kiéljük, annál nagyobb a frusztráció, ha ez vala­ miért mégis akadályba ütközik. És minél nagyobb a frusztráció, annál nagyobb lehet az agresszió. Az a gyerek viszont, aki frusztráció nélkül nő fel, nem rendel­ kezik a szükséges energiákkal ahhoz, hogy kiharcolja magának 292

mindazt, amire az életben szüksége van (ez a túlféltett gyerme­ kek problematikájára is figyelmeztet). Meg kell tanulnia azt is, ho­ gyan terelje megfelelő mederbe a frusztráció okozta dühöt, mert a frusztráció kezelésére nagyobb szükségünk van, mint gondolnánk. A fogyasztói társadalom folyamatosan vágyakat generál ben­ nünk, amelyek kielégítéséhez egyre nagyobb teljesítmények szük­ ségesek, legyen szó akár pénzzel megszerezhető javakról, akár fizikai korlátaink feszegetéséről. Ha nem érjük el a vágyott célt, nem szerezzük meg az óhajtott tárgyat, akkor a feszültség nőttön-nő bennünk, aminek (dühkitöréseink miatt) a körülöttünk élők vagy (ha szomatizálni kezdünk) mi magunk fizetjük meg az árát. A frusztráció tehát szükséges rossz, és szülőként azzal segítünk a legtöbbet gyermekünknek, ha hagyjuk, hogy néha csalódjon, hiszen fel kell ismernie és el kell fogadnia képességeinek határait. Az önbizalom, amelyről úgy hisszük, csak az erősségeinket foglalja magá­ ban, tulajdonképpen határaink ismeretét és elfogadását is jelenti.

A legjobb tám aszunk: önm agunk - néhány gondolat az önbizalom ról Az egészséges önbizalmú gyerekek és felnőttek erőfeszítéseket tesznek, ha valamit el szeretnének érni. Bíznak magukban, olyan feladatokba kezdenek, amelyekről tudják, hogy kisebb-nagyobb erőbefektetéssel végre tudják hajtani. Örülnek elért eredményeik­ nek, elégedettek önmagukkal, ami megalapozza pozitív önértéke­ lésüket. Kiskorban még a mindenhatóság érzése (omnipotencia) jellem­ ző, amikor a gyermek azt gondolja magáról, mindenre képes: en­ nek köszönhető a két-három éves kor körül menetrend szerint érkező, fájó dackorszak. Szeretne egyedül öltözni, gombolkozni, cipőt fűzni, de nem tud - ezek a korai tapasztalatai a saját korlátairól. Ha a szülők nem képesek kudarcot valló, síró gyerekükkel 293

együtt érezni, lecsillapítani őt, akkor a gyermek később önmagát sem tudja frusztrált helyzetekben megnyugtatni. Önbizalma sérülékeny lehet: a mindenhatóság hamis illúzióját őrzi, és ha a valósággal szembesül, rettenetesen dühössé válik. A folyamat tudattalanul zajlik, és kétféle viselkedésben nyilvánulhat meg: vagy gátolt és visszahúzódó lesz, vagy erőszakos és hangos, olyan ember, aki mások igényeit figyelmen kívül hagyja. A gyerek akkor tud a frusztrációkkal megküzdeni, ha a szülei elfogadják, ha figyelmesen, tapintatosan viselkednek vele akkor is, amikor csapkod, sír, dühöng. A fejlődés során kedvező esetben gyengül a mindenhatóság érzése, fokozatosan előtérbe kerül a reális önismeret és elvárásrendszer, a képességekre való rálátás, mások valósághű megítélése. Az önbizalom és a kitartás képessége összetartozik. Az óvodás már felismeri, hogy ő kicsi, de majd ügyesebb lesz, ha nagyobb lesz. Kisiskoláskorban egyre reálisabb, kamaszként pedig egyre kritikusabb és újra kissé omnipotens lesz - és bár nem mutatja, a szülői elismerés még ekkor is fontos számára. Carol Dweck, a Stanford Egyetem pszichológiaprofesszora ki­ mutatta, hogy sokkal eredményesebb, motiválóbb, ha egy gyermeket nem az értelmi képességéért, hanem az erőfeszítéseiért dicsérünk meg.19 így tanul meg keményen dolgozni, ahelyett, hogy képességeiben bízva kényelmesen hátradőlne. A kutató szerint a tehetségükért, képességeikért dicsért gyerekek alulértékelik az erőfeszítés fontos­ ságát: azt tanulják meg, hogy okosnak kell látszaniuk, ezért nem kockáztathatják meg, hogy hibázzanak, így hamar kudarcot is vallhatnak. Akikben viszont az igyekezet fontosságát erősítik, úgy érzik majd, hogy befolyással vannak a dolgok alakulására, folya­ matosan tanulnak, erőfeszítéseket tesznek, és akkor is kitartóan iparkodnak, ha valamilyen nehezebb problémát kell leküzdeniük, ettől pedig még jobban fejlődnek. Az egészséges önbizalommal rendelkező személy elégedett önmagával és környezetével. A kudarcokat természetesnek, ön­

294

ismereti tapasztalatnak tekinti, szenved ugyan tőlük, de megoldá­ sokat keres, nem másokat hibáztat, és képes beismerni, ha fel­ sült - azt tanulta ugyanis, hogy nemcsak az eredmény, hanem az erőfeszítés, a hozzá vezető út is értékes. Természetes, hogy szülőként azt szeretnénk, ha gyermekünk felnőttkorában sikereket érne el, megállná a helyét a munkában, el tudná tartani a családját és így tovább. Napjainkban ehhez - ha tetszik, ha nem - sikeres iskolai előmenetel is szükséges. Jó, ha tudjuk azonban, hogy gyermekeink tanulmányi sikereiért - és így végső soron boldogulásuk egy jelentős tényezőjéért - nem a mechanikus, lélekölő délutáni gyakorlásokkal, az „észbeli", tár­ gyi tudás számonkérésével, a „fejlesztő feladatok" megoldásá­ val, hanem sokkal inkább érzelmi támogatással és a gyermek erőfeszítéseinek elismerésével, önbizalmának és frusztrációtűrő képességének erősítésével tehetünk a legtöbbet.

Értékes idő Az idő csapdájában A közkeletű bölcsesség szerint az idő, amit az anya a gyermekkel tölt, szent és pótolhatatlan, ez pedig hatalmas lelkiismeret-furdalást okoz nem egy anyának, aki a munka-háztartás-gyereknevelés ördögi körében próbál magából mindent kihozni, valamennyi fronton maximálisan teljesíteni. Melissa Milkie, a Torontói Egyetem szociológiaprofesszora és munkatársai kimutatták, hogy önmagában a gyerekekkel töltött időnek gyakorlatilag semmilyen pozitívuma nincs. Egyetlen kap­ csolódó összefüggést találtak: kamaszkorban a családdal töltött idő és a viselkedési problémák között. Vagyis minél több időt tölt a kamasz a családdal, annál kevésbé problémás a viselkedése.

295

A családdal kifejezés fontos, mert nincs különbség a csak az anyá­ val vagy mindkét szülővel töltött idő hatása közt kamaszok eseté­ ben. Ennyit az anyai idő szentségéről.20 A kamaszokra persze nem jellemző, hogy kifejezetten keresnék a család társaságát. A kutatás szerint nem is kell sok időre gondol­ nunk. A heti hat órát családjuk társaságában töltő kamaszok ese­ tében már csökken a problémás viselkedés rizikója. Az eredmé­ nyek persze nem azt jelentik, hogy a kisgyerekeknek mindegy, mennyi és milyen minőségű időt töltünk velük. Milkie egy in­ terjúban úgy fogalmazott, hogy nem az idő mennyisége számít, hanem az apró pillanatok, vagyis azok a kis minőségi idők, ame­ lyeket valóban a gyerekre szánunk.21 Jól tudjuk, hogy a kamaszkori viselkedés gyökerei a gyermek­ korban keresendők, főként ami a szülőkbe vetett bizalmat illeti. A kamasz nevelését nem lehet akkor és ott elkezdeni (főként nem a probléma jelentkezésekor). Hiába állunk a kamasz rendelkezésé­ re, ha kisgyermekként azt „tanulta", hogy nem törődik vele senki. A gyerekkel töltött minőségi idő azért is fontos, mert megalapozza, hogy a kamasznak később is legyen kedve velünk (vagy legalábbis a közelünkben) lenni, akkor, amikor annak nagy jelentősége van.

„Csináljuk a sem m it!" - A stru k tu rálatlan idő és a kreativitás A strukturálatlan idő, vagyis amikor a gyereknek nincs szervezett programja, és nem is a szülő foglalkoztatja, szórakoztatja, nagyon fontos a testi-lelki fejlődése szempontjából. Ezek az időszakok ad­ nak lehetőséget fantáziája, kreativitása próbálgatására, a kötött­ ségektől mentes, valódi, szabad játékra. A kreativitás azt jelenti, hogy vannak saját ötleteink, rendelke­ zünk alkotóerővel, és fantáziát viszünk a játékunkba, tevékenysé­ geinkbe. A gyerekek természetüknél fogva nagyon kreatívak, ez a tulajdonság ugyanis bizonyos mértékben velünk született. Elénk 296

képzeletüknek köszönhetően apró és egészen egyszerű dolgok is remekül lekötik őket. így válhat például egy üres műanyag palack pillanatok alatt repülőgéppé, autóvá, babává, fegyverré. Ma min­ dent készen kapunk, a játékokat is, az ilyen játékszerek azonban már nem ösztönzik a fantáziát. Bármennyire szépek és tökélete­ sek a modern játékok, nincsenek hatással az alkotókedvre és a képzeletre, ezért nem igazán szolgálják a gyermekek fejlődését. Kreativitásra azért van szükségünk, hogy életünket ötletesen és vidáman, az alkotás elégedettségével alakítsuk, időnket ne hiábavalóan töltsük el, és minden nehéz élethelyzetben hatékony, izgalmas, élhető megoldásra találjunk. Evekig szupervizora voltam hazánkban egy Németországban és Ausztriában kedvelt függőségprevenciós projektnek, a „Játék­ szermentes óvoda" programnak. A programban a játékszerek évente három hónapra „szabadságra mentek": ilyenkor a gyere­ keknek maguknak kellett kitalálniuk, hogyan kötik le magukat, készen kapott tárgyak nélkül. Alkotói, Elke Schubert és Rainer Strick bizonyították, hogy a játékszerek túlkínálata korán és egy életre függővé teheti a személyiséget.22 A játékszerek fontosak, de mivel kész világot tárnak a gyerekek elé, meggátolják a fantázia mozgósítását, és hatásukra erősebbé válik a tárgyak birtoklásának vágya, mint az együttes játéktevékenységből nyert öröm. A játékszerek gyakran pótszerré, a kapcsolatok, érzelmek, való­ di törődés és szeretet helyettesítőivé válnak. Mi, felnőttek sokszor magunk helyett biztosítjuk őket, hogy elkerüljük a konfliktus­ helyzeteket, elnyomjuk a frusztrációt. A túlkínálat, a „Kell, vegyük meg!" parancsa mellett a gyerekek valóban függővé válnak, elveszítik a velük született spontaneitást, a képességet, hogy unalom esetén társaik­ kal kezdeményezzenek, jó dolgokat találjanak ki együtt, megfogalmazzák szükségleteiket, vágyaikat, figyelembe véve mások akaratát, és velük együttműködve alkossanak. Deficites gyermekkor esetén, a készen ka­ pott dolgok világában, kamasz- és felnőttkorukra könnyen szer- vagy társfüggővé válnak. Csak önbizalmunk, kompetenciaérzésünk, tanult sikerességünk tart távol a függőségektől. 297

Ha be tudunk kapcsolódni a gyermek szabad játékába, és köz­ ben nem vesszük át a vezetést, akkor máris minőségi időt töltünk vele. Legtöbben észre sem vesszük (a szemlélőnek azonban fel­ tűnik), hogy amikor így teszünk, sokkal többet beszélgetünka gye­ rekkel, hagyjuk, hogy ő vezesse a beszélgetést, jobban odafigye­ lünk az őt érdeklő apróságokra. Nem csoda, hiszen végre nem azon kattog az agyunk, hogy odaérünk-e a következő foglalko­ zásra, és vajon elég jól teljesít-e majd ott a gyermekünk. A gyere­ keknek nagyon sokat jelentenek az ilyen együttlétek: saját fontos­ ságuk, értékességük tudatát erősítik. Ennek illusztrálására álljon itt egy kedves kis történet, amelyet egy anyuka mesélt:

„Esténként sokszor alig vártam , hogy leülhessek. Ilyenkor elő ­ került egy jó könyv, és hálás voltam a kisfiam nak, hogy egyedül is eljátszik. A ztán egyre többször h ozott oda valam i játéko t, m ellettem ügyködött, és folyam atosan szóval tartott. Kezdetben, bevallom , nem kis bosszúsággal tettem félre a könyvet, de aztán egyszer csak azon kaptam m agam , hogy én is a földön ülök, a játékát figyelem, »csak« válaszolgatok a kérdéseire, beszélgetünk. A párom rendszerint ekkor ért haza, és kérdésére »Hát ti mit csinál­ tok?«, autom atikusan azt válaszoltam : »Semm it.« Ez jó párszor lejátszódott, aztán a kisfiam m ár így hívott a szőnyegre: »Anya, gyele, csinájjuk a szemmit!«"

A bátorító szülő gyermeke párkapcsolataiban is a kreativitás ké­ pességével felvértezve tud örömöt találni. Jó ötletekkel segíti a közös élmények alakítását, ami a kapcsolat fontos kovásza. A ne­ héz élethelyzeteket kihívásnak tekinti, és válságok idején is képes a kétségbeesés helyett kreatív megoldásokkal előállni. Bátran merjük tehát átadni magunkat a „semmittevésnek"!

298

Határok vagy korlátok? „Kell a gyereknek a korlát!" - állítja népszerű könyve címében Jan-Uwe Rogge pszichológus.23 És valóban. A gyerekek mindig világos határokra vágynak, és az elég jó szülő ezt meg is adja nekik. Még ha veszekedésekhez vezet is, a gyerekek tisztelni fog­ ják szüleiket, ha határokat szabnak nekik: a 21. század bizony­ talanságában, amikor úgy tűnik, mindenki mindent megtehet, ez az egyértelműség ad biztonságot a gyerekeknek. A határok elfogadása a szabályok felismerését jelenti. Minden emberi kapcso­ latban, a családban, a különböző közösségek életében szükség van szabályokra. Már gyerekkorban fontos belátni és elfogadni, hogy nem veszünk el valamit a másiktól csak úgy, nem bántjuk társainkat, az éjszaka alvásra való, nem kiabálunk állandóan, nem megyünk át körbenézés nélkül az úttesten stb. Ezek a kis­ kortól felállított célszerű határok teszik lehetővé az együttélést, és nyújtanak védelmet, biztonságot.

M indenki a m aga helyén - a hierarchia nem zsarnokság Az elég jó szülő a gyermek szemében szülő, magyarán nem barát, partner, uralkodó, főnök, beosztott, szolga vagy elérhetetlen áb­ ránd. A gyermekünk felnőttkorára, élettel való elégedettségére is hatással lehet az, ha nem tudjuk éreztetni vele, hogy szüleiként voltaképpen „fölötte állunk". A gyermeknek hasznára válik, ha megérti, hogy el kell fogadnia az általunk hozott szabályokat, hogy bízhat abban, mi tudjuk, mi a jó neki, és a szabályok az ő biz­ tonságát is szolgálják - cserébe pedig számíthat ránk. Ez a hierarchia bizonyos értelemben örökre megmarad, hi­ szen gyermekeinknek akkor is a szülei maradunk, amikor már felnőttek, önállóak, és talán maguk is szülők. Nem mindegy azon-

299

ban, hogy le tudunk-e mondani szülői szerepünk azon elemei­ ről, amelyek gyermekünk növekedésével már nem biztonságot nyújtanak, hanem korlátozzák. Nem várhatjuk el, hogy a kamasz lemondjon egy sportágról, mert szerintünk az agresszív, vagy az egyetemista ne éljen a külföldi ösztöndíj lehetőségével, mert sze­ rintünk túl messze van vagy veszélyes az adott ország. Ha meg­ követeljük, hogy huszonéves lányunk adott időpontra hazaérkez­ zen, majd beszámoljon a randijárói, az már nem a hierarchiáról vagy a tiszteletről, sokkal inkább saját hiányainkról és bizonyta­ lanságainkról szól. Felnőtt életünkben is fontos, hogy jó kapcsolatban legyünk szüléinkkel, ám kettőn áll a vásár: a közelség, vagyis a kellő bizalom és a támogatás szintjének beállítása folyamatos, közös munkát igényel a szülőtől és gyerekétől. Török kutatók kimutat­ ták, hogy a fiatal felnőtt nők elégedettsége, önértékelése és érzelmi jólléte kielégítőbb, ha anyjukkal bizalmas és támogató kapcsolat­ ban vannak úgy, hogy a hierarchia alapvető elemei is megmarad­ nak. Az ilyen anya-lánya kapcsolatokban egészséges a kölcsönös függés, vagyis része a tanács- és segítségkérés érzelmi és gyakor­ lati dolgokban is, miközben mind az anya, mind a lánya mer ön­ állóan döntést hozni anélkül, hogy tartana a másik negatív reak­ ciójától, a félreértéstől vagy a sértődéstől. A hierarchiába vetett bizalom is fennmarad, mert a lány elismeri, tiszteli az anyát ta­ pasztalatáért és bölcsességéért, és egészséges kapcsolatban marad vele.24

Rendszeresség és ritm us - a napirend és a feladatok fontossága A rendszeresség és a ritmus, az ismétlődő napi tevékenységek, azok biztos ideje és sorrendje nem csupán a gyermek orientációs képességeinek (köztük az időérzékelésnek) a fejlődését alapozza meg. A gyermeknek mindezek a kiszámítható világ képét közvetí­ 300

tik, a biztonság érzését adják. Ha rendszertelenül élünk is, meg kell tanulnunk rendszert vinni mindennapjainkba, amikor gyer­ mekünk születik. Kezdetben ez talán könnyen megy, hisz a kicsi etetésének ritmusa adja magát, és bárhová magunkkal is vihet­ jük, mondván, majd eszik ott, és amúgy is csak alszik szinte egész nap. Ám később, már totyogókorában az ebédet nem helyettesíti a játszótéren, két kör futás között bekanalazott joghurt, és a gyerek­ ülésben töltött utazás közbeni szendergés nem azonos az otthoni nyugodt, pihentető déli alvással. És itt nemcsak maga az ebéd és az alvás, hanem az azokat megelőző, körülvevő rítus - a tálalás, az ülve evés, a „jó étvágyat" és a „köszönöm", a mese, az ébredés - és mindezek helyszíne, azaz az otthon az igazán fontos. A rendszeresség krízishelyzetben szinte életmentő lehet. Judith Wallerstein amerikai pszichológus több mint két évtizeden át vizs­ gálta és követte elvált szülők és gyermekeik sorsát, és ezen időszak alatt interjúk százait készítette el. Tapasztalatai alapján felhívja a figyelmet arra, hogy a napirend és az ismétlődő feladatok még a kamaszoknak is fontos kapaszkodót jelentenek egy olyan nehéz időszakban, mint amit szüleik válása jelent. Az ismeretlen jövő­ vel, a változásokkal szemben valamiféle állandóságot adnak, meg­ nyugtatóan hatnak, erősítik a tehetetlenségérzettel küzdő gyerek kompetenciaérzetét.25

Nagym am a tésztaorral - fegyelm ezés, kreatívan Ha a gyerekek észszerű korlátok nélkül nőnek fel, nem tanulják meg a szabályokat. Határtalan követeléseket támasztanak, felleng­ zős kívánságokkal állnak elő, életstílusuk pedig önző, egoista lesz. Mivel túlzó követeléseik aligha teljesíthetők, gyakran csalódnak. Ugyanakkor a fölösleges és szükségtelen megkötések, a rugalmat­ lan szabályok megbénítják, szorongóvá teszik a gyerekeket, és ka­ maszkorban gyakran azok megszegéséhez vezetnek, lázadásként az állandó korlátozás ellen. 301

A kevesebb több: vagyis hasznos, ha az igazán fontos szabályok­ hoz ragaszkodunk, és nem mindent tiltunk. Tanulságos, hogy egy átlagos gyerek 11-17 hónapos kora közt minden kilencedik perc­ ben hall egy tiltást.26 így nem csoda, hogy egy idő után „szelektál", vagyis próbálgatni kezdi, mi az, ami ebből a tilalomhalmazból különösebben súlyos következmények nélkül mégis megszeghe­ tő. Esetleg idővel teljesen „süket lesz" arra, mit nem szabad, hi­ szen vég nélkül ezt hallgatja. Már nem kelti fel a figyelmét a tiltás, hiszen abból van a több, azt már megszokta. A fegyelmezés és a tiltás tehát fontos, és mint láttuk, nem mind­ egy, mikor alkalmazzuk. De persze az is számít, hogy miként. A parancsolgatás („Azt mondtam, maradj csendben!", „Azonnal hagyd abba!") és a fenyegetőzés („Ha nem teszed le azt a tollat, hát én ... !") azt sugallja a gyereknek, hogy a közös megegyezés és a másik érzelmeinek figyelembevétele nem fontos, mindig annak az akarata érvényesül, aki nagyobb, erősebb stb., indokként pedig elég annyi, hogy ő azt mondta/akarja, vagy „csak". Ha gyermekkorunkban sok és indokolatlan korláttal szembesül­ tünk, akkor előfordulhat, hogy úgy érezzük: a tiltás a gyerek aka­ ratának megtörése, és szülőként óvakodunk majd bármiben is kor­ látozni gyermekünket. Pedig jó, ha tudjuk, hogy a következetes és higgadt tilalmak, valamint a betartásukért járó dicséret növeli a gyermek önértékelését és szociális érzékenységét is.27 Azt tanulja ugyanis belőlük, hogy képes a szabályok betartására, meg tud felelni jogos elvárásoknak, és ezzel másoknak örömet, elégedett­ séget okoz. Persze sokszor úgy érezzük, hogy kimerült az eszköztárunk. Nehéz a gyermek türelmének, figyelmének fenntartása, különö­ sen akkor, ha közben saját feladatunkat is el kell végeznünk. Hasz­ nos, ha ilyenkor kicsit lenyugszunk, és kreativitásunkat hívjuk segítségül, mint ahogyan a nagymamám is tette annak idején. Amikor tésztát gyúrt az ebédhez, nekünk (unokáinak) is adott egy-egy darab sodornivalót. Egy darabig élveztük a gyúrást, majd persze meguntuk, és nem fértünk a bőrünkbe. O nem ripa302

kodott ránk, hanem egy darab tésztát nyomott az orrára, mintha bohóc lenne. Kacagva követtük mi is a példáját, és már nem is akartunk mindenáron kimenni a konyhából, hiszen új, izgalmas közös játékra leltünk. Jó, ha tudjuk, hogy ez az ösztönös, a gyer­ mekneveléshez szükséges kreativitás mindnyájunkban ott van, nemünktől és életkorunktól függetlenül.

Kinek a határai? - Avagy mi az, ami inkább nekünk fontos? A szabályok betartása terén a rugalmasság fontos tényező. Ha a szomszéd gyereke délben alszik, attól a miénk még alhat dél­ után egykor is. Itt lép be a képbe az, hogy mi magunk mennyire vagyunk merevek: mi az, ami nekünk fontos, és mit várunk el a gyerekünktől, félve a külvilág véleményétől. A pénztár előtt csa­ csogó kislányát csendre utasító anyuka talán azért ideges, mert zavarja a rá irányuló figyelem, főként, ha a várakozók rosszalló pillantásokat is vetnek rá. Ha a kisfiú kiborítja a játékoskosarat, és boldogan ül kincsei között, akkor nem érti, miféle rendetlenség za­ varja apát, és főként nem, hogy miért mérges éppen őrá. A minap elámultam egyik páciensem bölcsességén, aki így mesélt:

„A kisfiam tavaly ősszel minden délután teli zsebbel érkezett haza. Az iskolából hazajövet sok magot gyűjtött össze virágokról és bok­ rokról, aztán m egkért, ültessük el őket. Én persze halogattam , de ő lehozott a padlásról egy csomó ütött-kopott, régi virágcserepet, elültette a magokat, majd az előszoba ablakába biggyesztette őket. Amikor m egláttam , nagyon dühös lettem . Ez egy előszoba, nem kertészet! És egyáltalán, hogy néz ki ez a sok ócska, sáros cserép? Még jó, hogy a függöny nem lett koszos... De ő büszkén mutatta, mit végzett, és lelkendezett, hogy milyen szépek lesznek, ha k i­ hajtanak. N agyon elszégyelltem magam, és örültem , hogy nem 303

adtam hangot a dühömnek. Az előszoba és a függöny fontosabb nekem , m int az ő öröme és várakozása...? Eltelt a tél, m egbarát­ koztam a csúf kis cserepekkel, aztán eljött a tavasz is, és a legtöbb mag kihajtott. Azóta három lilaakác-csem ete és egy beazonosítatlan fácska büszke tulajdonosai vagyunk, a kerítésen pedig szépen fut a hajnalka."

Mielőtt megfeddjük gyermekünket viselkedéséért, rendreutasítjuk vagy nem fogadjuk el kezdeményezéseit, hasznos átgondol­ nunk, vajon elvárható-e tőle, hogy a miénkkel azonos fogalmai legyenek a rendről, vagy arról, mit „illik". Vajon kinek az elvárá­ sainak akarunk megfelelni azzal, hogy őt „idomítjuk"? Nem ar­ ról van-e szó, hogy kicsit irigyeljük a felszabadultságát, mert mi nem lehettünk őszintén, szabadon gyerekek? Tartsunk őszinte önvizsgálatot, és gondoljuk át Eötvös József bölcs szavait: „Csak addig vagyunk szigorúak mások iránt, míg magunkat meg nem ismerjük."28 A határok betartatásával, a szabályok kijelölésével és a dicsé­ retekkel a felnőtti szerepre készítjük fel gyermekünket. így tud majd felnőttkori párkapcsolatában is megbízható, elkötelezett partner lenni, aki rugalmasan kezeli ugyan az alapvető szabályo­ kat, de betartja őket, reakciói kiszámíthatóak, és mindezzel bizton­ ságot ad partnerének és családjának.

Elég jó szülők, elég jó társak Párkapcsolatban élve nem lehetünk elég jó szülei gyermekünk­ nek, ha kizárólag rá koncentrálunk. Nemcsak azért, mert a gyer­ mek elemi érdeke, hogy szülei jó és tartós párkapcsolatban éljenek, így harmóniában nőjön fel - bár ez mind igaz - , hanem azért is, mert a gyermek mindkét szülőtől rengeteget tanul, és ha az egyik 304

szülő kizárja a másikat a nevelésből (és saját életéből is), akkor sok mindentől megfosztja gyermekét. A már említett Walter Mischel pillecukortesztje a siker zálogá­ nak az önuralmat tekinti, amelynek fejlődésében más-más - de ugyanolyan fontos - szerepet játszik az apa és az anya. Kutatók megvizsgálták, hogy a szülő-gyerek közti fizikai (testi) játék (bir­ kózás, hancúrozás, rohangálás stb.) milyen szerepet tölt be a szo­ cializációban. A vizsgálatban 18 hónapos kicsik és szüleik vettek részt. Azt találták, hogy mind a fiúk, mind a lányok inkább apjuk­ kal szerettek ilyen jellegű játékokat játszani, és ezek a „vadulós" játékok jelentős szerepet töltenek be a gyermek agressziószabály­ zó képességeinek kialakulásában. A vad játékok során a vezető szerepüket megtartani és határokat szabni képes apák gyermekei öt évvel később jó agressziókezelő képességeket mutattak, míg a kevésbé domináns vagy passzív apák gyermekei nehezen tudták figyelmüket és agressziójukat az irányításuk alatt tartani.29 Figyelemre méltó, hogy számos olyan tanulmány, amelynek elsődleges célja a gyermekek kognitív, figyelmi vagy nyelvi képes­ ségeinek vizsgálata volt, azzal a további kérdéssel zárult, hogy va­ jon e képességek fejlődésében milyen szerepe van a szülők közti kapcsolatnak, a kapcsolattal való elégedettségnek, az érzelmi intimitás meglétének vagy hiányának.30 Ma már számos kutatás irányul a szülők és a gyermek diádikus (két résztvevős) és triádikus (három résztvevős) kapcsolatának vizsgálatára is, vagyis hogy milyenek a gyerek-szülő interakciók, és milyen rejtett dinamika fedhető fel a kapcsolatokban, ha a gyermek egyik vagy másik szülőjével, illetve ha mindkettővel együtt van. E vizsgálatok tanulsága, hogy a gyermek, érzékeny szenzoraival, szinte ráérez a szülők közti feszültségre, és az apa-gyermek kapcsolatra sorvasztóan hathat az apával ellenséges vagy bizalmatlan, a gyereket szinte birtokló anya.

305

Kapuőr vagy börtönőr? - Az anya hatása az apa-gyerm ek kapcsolatra Kezdetben az anya kapcsolata a legszorosabb a csecsemővel, így gyakorlatilag tőle függ, kit (az apát, a nagyszülőket stb.), mikor, milyen mértékben és tempóban enged be a diádikus kapcsolatba: ezt nevezzük az anya kapuőr szerepének.31 Az apai gondoskodást illetően az anya lehet facilitáló (ösztönző) vagy gátló. Facilitáló, ha nyíltan vagy rejtve, de bátorítja és támogatja az apát a gyerek­ hez fűződő kapcsolatának alakításában. Gátló viszont, ha ugyan­ csak nyíltan vagy rejtve, de kritizálja őt, és kinyilvánítja, hogy az elsődleges gyerekgondozói szerep a sajátja. Kultúránkban ez utóbbi a támogatott és talán kissé túl is hangsúlyozott. Ki ne hal­ lott volna már „Jaj, ne vedd fel, megnyomod a nagy kezeddel!" és hasonló mondatokat. Az anya lehet olyan kapuőr, aki biztonságot nyújt a külvilággal szemben, de olyan is, aki annyira őrzi a kaput, hogy a végén a gyerek sem jut ki rajta, és arra sincs esélye, hogy közel kerüljön a kapun kívül ácsorgó apához... Szerencsétlen módon az apa legnagyobb igyekezete ellenére is kiszorulhat a gyermek neveléséből, és nem lesz képes kielégítő, tápláló kapcsolatot létrehozni gyermekével, ha az anyával való párkapcsolata nincs rendben: életük feszültségekkel teli, bizal­ matlanság vagy egymás leértékelése jellemző rájuk. Az is igaz azonban, hogy egyes apák - családi mintáik, sérülé­ seik miatt - nem is kezdeményezik kellően a gyerekkel való kap­ csolatot. Ok leginkább csak akkor foglalkoznak a gyerekkel, ha párjuk kifejezetten megkéri őket erre, és sajnos gyakori, hogy ezt kötelezettségként vagy az anya iránti szívességként fogják fel. Az ilyen együttlétek során aztán inkább csak fizikailag van­ nak a gyerekkel, odafigyelés, bevonódás hiányában pedig nem tudnak elégségesen jelen lévő apák lenni. Az elégségesen jelen lévő apa ugyanis részt vesz gyermeke életében, következetes, elfogadható mennyiségű szabályt alkot, amelyeket rugalmasan bár, de érvényre juttat, és az életkornak megfelelő elvárásokkal egészséges küzdésre nevel. Pozitív 306

érzelmi légkört biztosít, bizalmat ad, általában indulatok nélkül beszél. Szeretetét kimutatja: elismer, érint, ölel. Szabadságot ad, de szükség ese­ tén útmutatással, segítséggel irányítja gyermekét és együttműködik vele. Vannak olyan családok, amelyekben zökkenőmentes az együtt­ működés, és megvan az összhang, amikor mindkét szülő a gyer­ mekkel van, gyakoribb azonban, hogy az anya (ritkább esetben az apa) jelenléte láthatóan megváltoztatja a résztvevők közti kapcsolati dinamikát. Ezt egyes családok jól kezelik, mások ese­ tében viszont feszültségek jelentkezhetnek. A szülők „versengeni kezdenek" a gyerek figyelméért, a negatív reakciók pedig a gyere­ ken csapódnak le. Egyes kutatási eredmények azt sugallják, hogy nem a másik szülő puszta jelenléte az, ami a gyerek viselkedésé­ ben megnyilvánuló változást okozza, hanem a szülők párkapcso­ lati nehézségei.32

Szülői létünk mint a fejlődés lehetősége A bátorító szülő tehát bizalmat, szeretetet ad a gyerekének, emel­ lett minimális mértékben frusztrálja is őt. Olyan nehézségek elé állítja, amelyek révén megtanul harcolni, küzdeni. Az életkorának megfelelő szabályokat állít fel. Segíti őt, amikor kéri. Türelmesen terelgeti, segít kitűzni életcéljait, mellette van, amikor szükség van rá. Életkorának megfelelően követel is tőle, és gyakorlatilag egy bölcsebb szerepkörből támogatja elképzeléseit. Az elég jó szülő fejleszti gyermeke azon képességeit, amelyekre a boldoguláshoz szüksége van: a kreativitást, az önbizalmat, a szükséges határok elfogadását, az örömszerzés képességét, az érzelmek szabad ki­ fejezését és a megfelelő frusztrációtűrést. Sokat beszélget vele, kommunikációja nem utasító, mint az idomáré, nem is határta­ lanul védelmező, kényeztető, mint a borostyáné, hanem olyan hatékony, megoldásorientált kommunikáció, amely által a gye­ rek megtanul együttműködni, kompromisszumokat kötni. Ez 307

az együttműködés alapozza meg a későbbi párkapcsolat minden fontos feltételét: a megbeszélés, elfogadás képességét, a másik elismerését. Persze annak is lehet hátránya, hogy az elég jó szülő mellett a gyerekben az a kép alakul ki, hogy a világ egy biztonságos hely, ahol csupa jó dolog történik, és a jókkal nem történhet semmi rossz. Ebből adódóan előfordulhat, hogy nehezebben vészeli át a bajokat, mert igazságtalannak tartja őket. Miközben rendelkezik a problémamegoldáshoz szükséges képességekkel, egyes helyze­ teket nem értelmez reálisan, mindez pedig érzelmi blokkokat, indokolatlan, a helyzet kezelését nehezítő szorongásokat válthat ki belőle.

Nem gond, ha gond van! Ne higgyük, hogy a bátorító szülő gyermekének életében soha nincsenek gondok, és bátorító szülőkként semmilyen gyermeknevelési problémával nem kell megküzdenünk. A gyermek ugyan­ is nemcsak a szülőkkel és a családdal érintkezik: a tágabb környe­ zet, az iskola, a barátok, a szomszédok, az ismerősök, a média mind hatással vannak rá. Természetesen megszűrhetjük ezeket a hatásokat, de kizárni nem tudjuk. Bátorító szülői viselkedéssel azt érhetjük el, hogy bizonyos életkorba érve a gyerek már meg tudja védeni magát a pszichés-szellemi ártalmaktól: maga is szelektálni tud, a családtól kapott útmutatás mentén. Ha tehát problémákkal találjuk szemben magunkat, az semmi­ képpen nem azt jelzi, hogy rossz szülők lennénk. A szülői lét nemcsak boldog pillanatok, hanem nehézségek sorozata, ugyan­ akkor egész életen át tartó fejlődési lehetőség is. Amikor valami­ lyen csapás ér, azt kérdezzük magunktól: Miért éppen én? Miért pont most? Mi rosszat tettem, hogy éppen ezt kapom? Velem miért csak rossz történik? Ezek a megválaszolatlan kérdések fokoz­ zák türelmetlenségünket, fölösleges rágódásra indítanak, növelik 308

a kétségbeesést. Önmarcangolás helyett, érett szülőként, inkább azt a kérdést kellene feltennünk: Hogyan tudjuk megoldani a helyzetet? Igazán ezzel segítjük magunkat és gyermekeinket. Gyakran mégis nehéz őszintén szembenéznünk a problémával, mert az fájdalommal járhat, ezért inkább úgy teszünk, mintha nem is létezne. A pszichés zavarok nagy része éppen abból adódik, hogy el akarjuk kerülni a problémákkal való szembenézést. Pedig, ha gyermekünk mindennap azt látja, hogy a szülei higgadtan és mél­ tósággal állnak a nehézségekkel szemben és nyugodtan kezelik a problémáikat, akkor megtanulja, hogy azok nem jelentenek egyet a tragédiával, és nem adnak okot arra sem, hogy másokban keres­ sük a hibát. Nagyobb bizalommal áll az élethez és önmagához is, hiszen az a hite alakul ki, hogy az élet eseményei nem ellene irányulnak, ő pedig képes lesz szembenézni velük és elfogadni őket - nem fog félni a jövőtől. Ez a fajta önhatékonyság-érzés - vagyis az, hogy minden helyzetben tudunk valamit kezdeni magunkkal, a helyzettel, az érzelmeinkkel - az alapja a boldogu­ lásnak az életben. Ha a fájdalmas érzéseken túlesünk, akkor nyí­ lik tér az öröm érzéseinek.

Az önism eret fejlődése szülőként - m ire tan ít a gyerm ekünk? Egész életünk során változunk, a legtöbbet talán akkor, amikor szülővé válunk (érünk), hogy gyermekünk fejlődését hatékonyan segíthessük. Csak akkor lehetünk elég jó szülők, ha a fejlődést - ami a mi javunkat is szolgálja - magunk is vállaljuk, különösen azokon a pontjainkon, amelyek elé gyermekeink görbe tükröt tartanak. Az örök szófogadó kislányként felnőtt anya, aki még mindig szülei és környezete elvárásait teljesíti - és erős bűntudat gyötri, ha nem felel meg nekik -, rendkívül indulatossá válik négyéves 309

kislánya dacos ellenállása miatt. Nehezen uralja tehetetlen dühét, ha gyermeke hosszas nógatás után sem teljesíti kérését, hiszen ilyenkor azzal szembesül, hogy ő ezt soha nem merte volna meg­ tenni, sőt, ma sem engedi meg magának. Indulatai valójában nem is a gyermekének, hanem önmagának, saját megfelelni akaró énjé­ nek szólnak. A fejlődés feltétele, hogy önismerete javításával maga is rálásson erre. Amikor a bátorító szülő igazán és mélyen figyel a gyerekére, akkor benne is változás indul meg. Ahogy a gyerek személyisége alakul, úgy kénytelen együtt formálódni a szülő is vele. Aki erre nem képes vagy nem hajlandó, eltávolodik a gyerekeitől, és így az élettől is. Megkeseredik, tettrekészségét pedig méltatlankodás­ ra, dühöngésre cseréli. Ezt figyelhetjük meg például a gyerme­ kével kamaszkoráig példásan bánó, majd hirtelen megoldatlan konfliktusok hadával szembetalálkozó szülőnél, aki a gyerek megváltozott személyiségével - saját korlátai miatt - nem tud mit kezdeni. Szülőként legalább annyit tanulhatunk gyerekeinktől, mint ők tőlünk. A fejlődésünkért is legalább olyan hálásak lehetünk, mint gyermekünk az ő fejlődésének ösztönzéséért. A szülői szerep mindig lehetőséget teremt a mély önismereti munkára.

Hogyan erősíthetjük bátorító szülői jellemvonásainkat? » Érzelmeinket egyszerű természetességgel mutassuk meg. Időnként mindenki fél, mérges vagy csalódott: ha az érzé­ seinknek teret engedünk, akkor azt mutatjuk meg gyerme­ künknek, hogy nem érzéketlen bábuk vagyunk, de nem is félistenek, akik sosem jönnek ki a sodrukból, és mindig, mindent kézben tudnak tartani. Gyermekünk megkönnyeb­ bül, ha azt látja, hogy az érzelmek nem szégyellnivalók: egy 310

kisfiúnak is szabad sírnia, a kislányok is kiabálhatnak, böm­ bölhetnek dühükben, és nem gyáva, aki félelmet mutat. Mindenképpen beszélgessünk gyermekünkkel az érzéseiről. Segítsük őt érzelmi feszültségei feloldásában: használjunk az érzelem intenzitásának csökkentésére, finomítására szolgáló kifejezéseket, próbáljuk pozitívan átkeretezni a negatív ese­ ményeket. Ennek elsajátításában segítenek a Szeretetcseppek című fejezet gyakorlatai. Bátorítsuk gyerekünket idegen kortársakkal való kapcsolatfelvételre, játékra, ettől félénksége enyhül, sőt le is vetkőzheti. Várjuk ki, míg a saját tempójában végrehajt egy feladatot: ne adjunk direkt utasításokat, hagyjuk gondolkodni, ne mutas­ sunk negatív érzelmi reakciókat, ne legyünk türelmetlenek, ne kritizáljuk, ne grimaszoljunk. Inkább figyeljünk oda rá, mutassuk ki, hogy élvezzük a közös játékot és feladatokat, biztassuk és dicsérjük őt. Próbáljuk előre felmérni, hol lehet problémája, és ilyenkor megértőén segítsünk neki. E támo­ gató magatartás nyomán, a látott pozitív mintáknak köszön­ hetően, nemcsak szociális kompetenciái, empátiája, de tanu­ lási képességei is fejlődnek. Ne úgy óvjuk gyermekeinket minden nehézségtől, hogy minden akadályt elhárítunk az útjukból. A kudarcok és hibák az élet velejárói: nem kell szégyellni őket, sőt segítenek, mert visszajelzik a gyermeknek, hogy téves úton jár. Hagyjuk, hadd rohanjon néha fejjel a falnak, mert tanul belőle. Ezt szülőként nehéz megtenni, de a gyermek miatt megéri. Ne követeljünk gyerekünktől többet annál, mint ami élet­ korának megfelel, mert a túlzott elvárások okozta kudarcok nagyon erős szorongást alakítanak ki. Ha gyermekünket összehasonlítjuk más gyerekkel, ne kapjon negatív visszajel­ zést, mert az növeli bűntudatát, rombolja az énképét, és szo­ rongással tölti el. Mindig vegyük észre, és hangsúlyozzuk előnyös tulajdonságait, képességeit, jó oldalát. Töröljük szó­ tárunkból a „nézd, ő már azt is tudja" vagy az „én ezt a te 311

korodban már rég..." kezdetű mondatokat. Gyermekünket ne csak látható és mérhető teljesítmény szerint ítéljük meg, hanem mindig egész emberként, teljes személyiségként tekintsünk rá, valamennyi értékét szem előtt tartva. Aktívan vegyünk részt gyermekünk életében, töltsünk vele minőségi időt. Elismeréssel biztassuk tevékenységeit, külö­ nösen erőfeszítéseit értékeljük nagyra. Bízzuk meg életkorá­ nak megfelelő feladatokkal már kiskorától kezdve, hogy felelősséget vállalhasson. Szóban is fejezzük ki, hogy bízunk benne, ismerjük, dicsérjük, pozitívan erősítsük meg igyeke­ zetét (ne a semmit!). Csodálkozzunk rá vele együtt minden, számára fontos apróságra. Nyújtsunk útmutatást, segítséget, ha a gyerek igényli, de soha ne végezzük el helyette a fel­ adatokat. Gondoljuk meg, hol húzzuk meg a határt. Figyeljünk egy na­ pig a gyerekhez intézett tilalmainkra, intelmeinkre, helyreigazításainkra, és gondoljuk át, valóban szükséges-e vala­ mennyi. Talán mi vagyunk idegesek, ezért nem szeretjük a gyerekek hangoskodását. Talán a mi rendképünk túlsá­ gosan merev, ezért kap gyermekünk csak minimális szabad teret. Ezekben a példákban a határok a felnőttek igényei­ hez igazodnak, a gyermek szükségleteit teljesen figyelmen kívül hagyják. Ügyelnünk kell azonban arra is, hogy a fontos szabályokat betartassuk. A kevés intelemből álló, de követ­ kezetesen betartott szabályrendszer áttekinthető a gyermek számára. Hagyjunk elég szabad teret, de ne azt segítsük elő, hogy ezt a szabad teret a határok, a korlátok megszegésével szerezze meg magának. Hagyjuk, hogy megőrizze kreativitását. Engedjük elmélyülten játszani, és miközben ösztönözzük a játékát vagy együtt játszunk vele, figyeljünk arra, hogy tiszteletben tartsuk gaz­ dag fantáziáját. Örüljünk, ha gyermekünk „értéktelen anya­ gokkal" is tud játszani. Ki tudja, mi minden készülhet régi rongyokból, dugókból, papírtekercsekből, ágakból vagy cipős312

dobozokból. Biztosítsunk a házban olyan helyet gyerme­ künknek, ahol „gyermekszerű rend" uralkodhat. A kreativi­ tás kialakulásához, szabad szárnyalásához, az összegyűjtött anyagok és eszközök tárolásához mind-mind hely kell. Ne kritizáljuk a gyerekek által alkotott munkákat még akkor sem, ha azok nem felelnek meg a szépségideálunknak. Ha gyermekünk unatkozik, örüljünk neki! Ne szórakoztas­ suk azonnal! Az unalomból előbb-utóbb ötletek születnek, ettől pedig élénkül az alkotókedv. Ha engedjük, hogy gyer­ mekünk unatkozzon, akkor lesz igazán aktív és kreatív. Szülőként ne adjunk gyors és jó tanácsokat, milyen játékot játsszon, vagy milyen filmet nézzen meg. A másoktól kapott azonnali tippek valósággal megölik a kreativitást. Energiáinkat ne az érzelemhiányos társadalom által nyújtott minta követésébe, a teljesítmények és az anyagiak versenyébe fektes­ sük, hanem valódi kapcsolataink: a szülő-gyerek és a párkapcsolat mélyítésébe.

313

Szeretetcseppek - Gyakorlatok a szülő-gyerek kapcsolat erősítéséhez

Jó tanácsok a szeretetcseppek használatához A szeretetcseppek segítséget adnak önismeretünk fejlesztéséhez, ahhoz, hogy megbocsássunk szüléinknek, és elmélyítsük kapcso­ latainkat szeretteinkkel. A nagyobb harmóniában élő emberek leginkább abban különböznek másoktól, hogy jobban ismerik önmagukat és szeretteiket, köztük szüleiket is, pozitív érzések­ kel támogatják saját és mások igényeit, könnyebben megnyílnak, folyamatosan fejlesztik önmagukat és mélyítik kapcsolataik inti­ mitását. A gyakorlatok személyiségünk, kapcsolataink fejlesztése mel­ lett tartalmas és izgalmas családi összejövetelek apropójaként szol­ gálhatnak, hiszen az önismereti kalandozásokba a nagyszülők, a szülők, a nagyobb gyerekek is beszállhatnak. Az első részben olyan kérdéssorok, szeretteinkkel közösen vég­ zendő gyakorlatok szerepelnek, amelyek egyrészt az önismeretün­ ket mélyítik, másrészt segítenek megértenünk szüléink múltját, így új megvilágításba helyezhetik gyermekkori sérelmeinket, 317

ezenfelül pedig saját szülői szerepünkben is támogathatnak. Eze­ ket a gyakorlatokat lehetőleg a párunkkal, nagyobb gyerekeink­ kel és a szüléinkkel együtt végezzük, de az átmenetileg egyedül élőknek is segítségükre lehetnek. A második rész gyakorlatai a megbocsátásról, a gyermekkor el­ fogadásáról szólnak: abban segítenek, hogy megszabadulhassunk rejtett szorongásainktól, kéretlen örökségeinktől. Az itt található rituálékat végezzük egyedül, mert ha szüléink rosszul reagálnak, mi kiborulhatunk, és fejükre olvashatjuk vádjainkat. A gyakor­ latoknak nem céljuk, hogy a megbocsátás során felmentsük szü­ leinket, sőt az sem, hogy elfelejtsük sérelmeinket. Csupán annyi, hogy utasítsuk el a gyűlölködést, az ítélkezést, a szemrehányáso­ kat, és ne engedjünk szabad teret a haragunknak, mert mindez­ zel csak saját magunkat kötjük gúzsba, önmagunkat mérgezzük. Az Utószóban bővebben is szót ejtek a megbocsátásról és az el­ fogadásról. A harmadik rész cseppjei tovább erősítik szeretetünket. Elmélyí­ tik a szülő-gyerek kapcsolatokat, motiválnak, hogy beszélgessünk érzéseinkről, meghallgassuk és megértsük egymás nézőpontját, és nagyobb empátiával közeledjünk egymás felé, amitől aztán vala­ mennyi kapcsolatunk és a személyiségünk is egyre harmoniku­ sabb lehet. A gyakorlatok egy részét ellazult állapotban végezzük! Az el­ lazulás lépései: egyenes háttal, kényelmesen üljünk. Karunkat és kezünket lazán engedjük le. Hunyjuk be a szemünket. Lélegez­ zünk mélyeket lassan, ötször egymás után orrunkon be, szánkon ki. Először lábfejünket, lábujjainkat próbáljuk meg érzékelni. Tudatosítsuk, hogy van-e bennük feszültség. Ezután hagyjuk elmúlni. Hogyan? Egyszerűen csak hagyjuk, hogy magától elmúl­ jon. Érezzük, ahogy lazul a lábunk, izmaink kisimulnak, egyre nyugodtabbak vagyunk. Folytassuk a gyakorlatot, végighaladva a bokán, a lábikrán, a térden, a felső lábszáron, az ülepen, a hason, a derékon, a hát felső részén, a vállon, a karon, a nyakon és a fejen. Ezután kezdjük az adott gyakorlatot. 318

I. Önismeret és szülőismeret

1. Határozzuk meg szüléink szülőtípusát! Vizsgáljuk meg (ha van társunk, akkor vele együtt), milyen típusú szülők neveltek bennünket. Ne feledjük, hogy kevert típusok is vannak. Használjuk az egyes fejezetek összefoglaló tulajdonságlistáit. Először önállóan válaszoljuk meg a kérdéseket, majd beszél­ jük meg válaszainkat. Kezeljük kiemelt figyelemmel a szükséges viselkedésváltoztatásokat. > Milyen típusú anya nevelt fel bennünket? » Milyen típusú apa nevelt fel bennünket? *< Milyen következményei vannak életünkre, viselkedésünkre, párkapcsolatunkra, szülői magatartásunkra nézve szüléink típusának? < Milyen típusú anya nevelte fel társunkat? * Milyen típusú apa nevelte fel társunkat? ♦ Milyen hatással van társunk életére, viselkedésére, párkapcso­ latára, szülői magatartására szüleinek jellemző viselkedése? 319

Mit tehetünk a pozitív változásért, hogyan segíthetjük ebben egymást?

2. Szülőként határozzuk meg önmagunk szülőtípusát! Vizsgáljuk meg (ha van társunk, akkor vele együtt), hogy mi ma­ gunk milyen szülőkké váltunk. Ne feledjük, hogy kevert típusok is vannak. Használjuk az egyes fejezetek összefoglaló tulajdonságlistáit. Először önállóan válaszoljuk meg a kérdéseket, majd beszél­ jük meg válaszainkat. Kezeljük kiemelt figyelemmel a szükséges viselkedésváltoztatásokat. A gyakorlatba bevonhatjuk kamasz vagy felnőtt gyerekeinket is. * Mi magunk milyen típusú szülők vagyunk? Milyen típusú szülő a társunk? Milyen pozitívumokkal jár, milyen előnyöket nyújt szá­ munkra és gyerekeink számára mindez? » Milyen negatívumok, hátrányok, konkrét konfliktusok szár­ maznak mindebből? Mit tehetünk a pozitív változásért, hogyan segíthetjük ebben egymást?

3. Ismerjük meg mélyebben családtörténetünket! Az, hogy szüléink mit tudtak adni nekünk (és mi mit adunk gyer­ mekeinknek), saját élettörténetükből adódik, annak ismeretével érthető meg, fogadható el. Ezzel a gyakorlattal tudatosíthatjuk, 320

mi minden hatott szüléinkre, mitől lettek azok, akik, és mi mitől lettünk azok, akik vagyunk. így gyerekkori élményeink is egészen más értelmet nyerhetnek. * Készítsünk családfát! Minden élő és halott családtag sze­ repeljen rajta. Foglalkozzunk azokkal is, akiknek a legnehe­ zebb sors jutott, akik kikerültek a családból. Felmenőink jelentik a gyökereinket. Beszéljünk szüléinkkel az ősök életéről, sorsáról, a velük kapcsolatos érzéseikről és érzé­ seinkről. * Gondolkozzunk, beszélgessünk szüléinkkel, rokonainkkal az alábbi kérdésekről: - Milyen volt a család, amelybe édesapánk/édesanyánk szüle­ tett? Örültek-e a szüleik az érkezésüknek? - Hogyan telt a gyermekkoruk? Lehettek-e igazán gyere­ kek? Elszenvedtek-e gyermekként valamilyen traumát? Hogyan élték meg? Milyen hatással volt felnőttkorukra? - Milyen történelmi, társadalmi események hatottak gyer­ mekkorukban a családra? Milyen nevelési módszerek vol­ tak elfogadottak akkoriban? Mi volt ezek hatása? - Van-e olyan esemény, amelyet szüléink gyermekkoruk­ kal kapcsolatban gyakorta emlegetnek? Mit? Hogyan? Mit jelent ez? Mi ennek a hatása? - Vannak-e (voltak-e) testvéreik? Ők hányadikak a testvér­ sorban? Gyermekként mit jelentett ez számukra? Milyen emlékeik vannak a testvéreikről? Mi ennek a hatása? - Gyermekkorukban volt-e olyan meghatározó felnőtt a kör­ nyezetükben, aki különösen szerette őket, akire felnéztek? Mennyi szeretetet kaptak? - Voltak-e barátaik gyermekkorukban? Melyek voltak a ked­ venc időtöltéseik? Milyen álmaik voltak gyermekkoruk­ ban? Ezekből mi valósulhatott meg? 321

- Milyen viszonyban voltak saját szüleikkel? Milyen konf­ liktusaik voltak velük? Ezek hogyan hatottak felnőtt életükre? - Szüléink mely vonásai zavarnak leginkább? Váltsunk néző­ pontot: a feltárt ismeretek tükrében elemezzük, mi lehet az általunk sérelmezett viselkedés, tulajdonság oka, eredete! A kérdéseket megbeszélhetjük önmagunkra és társunkra vonatkoztatva is. Vonjuk be a beszélgetésbe nagyobb gyere­ keinket is. Az ő életüket is befolyásolják a mi gyermekkorunk élményei: jobb, ha megismerik ezeket.

4. Gondoljuk végig, elég jó szülők vagyunk-e! A szerető szülők gyakran felteszik maguknak a kérdést: elég jó szülők-e? Felnőttként már módunkban áll a tudatos önfejlesztés: bármikor változtathatunk, hogy jobb viszonyba kerüljünk ön­ magunkkal, és jobb társsá, szülővé váljunk. » Jelöljük meg az elég jó szülő tulajdonságlistáján azokat, amelyek jellemzőek voltak külön-külön a szüléinkre. Gon­ doljunk olyan konkrét helyzetekre, amikor ezt éreztük is. (Például, amikor apánk kézen fogva vitt az óvodába, vagy anyánk segített a matekleckében.) Éljük át mélyen a pozitív élményt, és a jövőben többször idézzük fel. « Ezután jelöljük meg azokat a jellemzőket, amelyek hiányoz­ tak nevelési gyakorlatukból. Egyenként vegyük szemügyre őket, és kezdjük pótolni hiányainkat. Például, ha gyermek­ ként nem kaptunk elég megértést, akkor ezt adjuk meg magunknak. Elemezzük társunkkal, szülőtársunkkal azt

322

is, hogy mi eleget adunk-e gyermekeinknek, mert a kapott minta gyakran tudattalanul ismétlődik. « Szülőként vizsgáljuk meg, jelenleg mely tulajdonságok jelle­ meznek bennünket a listából. Nagyobb gyerekeinket is be­ vonhatjuk a gyakorlatba. Hasznosítsuk véleményüket! Beszélgessünk a változás, a változtatás szükségességéről és konk­ rét lehetőségeiről.

Az elég jó szülő tulajdonságlistája * Odafigyel a gyermekére, időt áldoz rá, aktívan vesz részt az életében. * Szeretettel gondoskodik róla, miközben az életkorának megfelelő önállóságot is biztosítja. « Megértő, elfogadja gyermeke egyéniségét, elismeri erőfeszí­ téseit, pozitív megerősítéseivel, szavaival építi gyermeke ön­ bizalmát. » Az életkornak megfelelő elvárásokat támaszt, így küzdésre neveli gyermekét, fejleszti kudarctűrését, problémamegoldá­ sát. Konfliktus esetén minden fél számára előnyös megoldá­ sokra törekszik. » Támogatja gyermeke próbálkozásait, serkenti fejlődését, szük­ ség esetén irányítja, útmutatást, segítséget ad neki. * Együttműködő, pozitív érzelmi légkört, bizalmat ad, értékel, de nem ítélkezik. « Biztosítja és rugalmasan, de következetesen fenntartja a kere­ teket, szabályokat, határokat. * Példát mutat harmóniából, kimutatja szeretetét, meghallgatja, szívesen érinti, öleli, simogatja gyerekét, az ő igényeinek és életkorának megfelelően. * A bajban gyermeke szövetségesévé válik.

323

5. Gondoljuk végig, ismerjük-e szüléink legmélyebb érzéseit! Ha pozitívabb érzésekkel szeretnénk szüléink felé fordulni, vála­ szoljuk meg a következő kérdéseket, s kérjük meg erre szüleinket és kamasz vagy nagyobb gyerekeinket is. Majd üljünk le együtt, és beszéljük meg válaszainkat, amelyekből kiderül, mennyire ismer­ jük a szüleinket, mennyire tartjuk fontosnak legtitkosabb érzései­ ket. Válaszoljuk meg az alábbi kérdéseket kamasz vagy felnőtt gyermekként szüléinkre, kamasz vagy felnőtt gyermek szülőjeként pedig önmagunkra vonatkoztatva. * Melyek voltak élete legboldogabb eseményei? (Kamasz vagy felnőtt gyermekként: Melyek voltak apánk/anyánk gyermek­ korának legboldogabb eseményei? Mi volt apánk/anyánk számára a mi gyermekkorunk legboldogabb eseménye? Mi volt apánk/anyánk számára a legboldogabb esemény a közel­ múltban? Szülőként: Melyek voltak életünk - gyermekko­ runk, gyermekünk gyermekkora és a közelmúlt - legboldo­ gabb eseményei?) » Mi volt élete legfájóbb eseménye? * Melyek voltak legtitkosabb vágyai, céljai? » Melyek voltak legmélyebb félelmei? * Mi volt a legnagyobb sikere? * Mit értékelünk benne leginkább? * Melyikaz a tulajdonsága, amelyben szívesen látnánk változást? » Miben várunk most segítséget tőle?

324

6. Mérjük fel, mennyire ismerjük szüleinket!1 A következő teszt megmutatja, mennyire ismerjük szüleinket. Válaszoljuk meg az alábbi kérdéseket!

A.

M e n n y i r e is m e rjü k f e l n ő t t e m b e rk é n t é d e s a n y á n k a t ?

1. Adna-e pénzt egy utcazenésznek? 2. M űtötték-e valaha? Mikor? Mivel? 3. Ha felolvasnánk neki a következő verssort, tudná-e folytatni: „Este van, este van: kiki nyúgalomba!" 4. Mi anyai nagyanyja leánykori neve? 5. Kivel táncolt utoljára? 6. M ilyen gyakran já r fodrászhoz, kozmetikushoz? 7. Hány pár cipője van? 8. Ki(k)nek a fényképét tartja magánál? 9. Mi a legtitkosabb álma? 10. M ilyen ruhát viselt legutóbbi találkozásunk alkalm ával? 11. M elyik m ozifilm et látta utoljára? Kivel? 12. Szívesen ír-e levelet? 13. Hová látogatna el egy idegen városban? a) templom; b) mozi; c) ruhaüzlet; d) múzeum, helyi nevezetességek; e) fürdő, strand 14. Hová já rt óvodába, iskolába? 15. Kit kedvel legjobban a rokonai közül? 16. Kit kedvel a legkevésbé a mi ism erőseink közül? 17. M elyik a kedvenc tévéműsora? 18. Mit tart a legnagyobb erényünknek? 19. Mit tart a legnagyobb hibánknak? 20. Kit tart a legkedvesebb szem élynek az életünkben? 21. Mivel tölti legszívesebben az idejét? 22. Hány igaz barátja van? Kik ők? 23. Hová utazna a legszívesebben? a) tengerpartra; b) hegyekbe; c) sehova; d) egyéb: 325

24. Ö rülne-e, ha kapna tőlünk egy kiskutyát ajándékba? 25. M iből veszi észre, ha valam i bajunk van? Ellenőrizzük válaszainkat édesanyánkkal együtt úgy, hogy előtte ő is válaszoljon m inden kérdésre! M inden helyes, m egegyező válaszért adjunk m agunknak 2 pontot!

É rtékelés

Adjuk össze pontjainkat! 4 8 -5 0 pont: Kiválóan ism erjü k édesanyánkat. így vélhetően leváltunk már saját, gyerm ekkorunkban m egalkotott belső anya­ képünkről, és felnőttként tudjuk kezelni egymást. 3 8 -4 7 pont: Elég jó l ism erjük édesanyánkat, jó k az esélyeink, hogy m ellette is felnőttek lehessünk. 38 pont alatt: Igyekezzünk m egism erni édesanyánkat! Gondol­ kozzu nk el, m iért nem figyelü nk rá legalább annyira, m int m á­ sokra! Talán még nem te ttü k tú l m agunkat vele kapcsolatos sérelm einken? Felnőtté válásunkban sokat segíthet, ha a m inden­ napokban nem csak szülőként, de feln ő tt em berként is látju k , becsüljük és szeretjük őt.

B.

M

e n n y ir e is m e r jü k f e l n ő t t e m b e r k é n t é d e s a p á n k a t ?

1. Hány nyelven tud köszönni? 2. Kivel (kikkel) szórakozott együtt utoljára? 3. Mivel tölti legszívesebben az idejét? 4. M ilyen sorrendben veszi fel a sálat és a kabátot? a) először a sálat, majd a kabátot; b) először a kabátot, majd a sálat; c) nem hord sálat 5. Hányas cipőt visel? 6. Hol tartja a pénzét? 7. Van-e (volt-e) kedven*' együttese? M elyik az? 8. M elyik újságot olvassa rendszeresen? 326

9.

Tudja-e, ki a magyar köztársasági elnök?

10. Mi a legtitkosabb álma? 11. M elyik m unkahelyi teljesítm ényére a legbüszkébb? 12. M elyik újságot olvasgatná utazás közben? a) HVG; b) N em zeti Sport; c) Magyar Nemzet; d) rejtvényújság; e) egyéb: 13. M ilyen márkájú autót vezetne legszívesebben? 14. M iről vitatkoztunk utoljára? 15. Mit tenne, ha részegen rosszul lennénk? a) orvost hívna; b) átfutna a szomszédba segítségért; c) berakna a zuhany alá; d) semmit 16. Mit tart a legnagyobb erényünknek? 17. Mit tart a legnagyobb hibánknak? 18. Van-e kedvenc focicsapata? M elyik az? 19. Kit tart a legkedvesebb személynek az életünkben? 20. Kit kedvel a legkevésbé a rokonai közül? 21. Mi a kedvenc köszönési formája? a) helló; b) szevasz; c) szia; d) csók; e) egyéb: 22. Mi apai nagyanyja leánykori neve? 23. Hány igaz barátja van? Kik ők? 24. M ilyen járm űvel utazna Németországba a legszívesebben? a) repülőgép; b) helikopter; c) vonat; d) hajó; e) autó;/) egyéb: 25. M ilyen ajándéknak örülne a születésnapjára? Ellenőrizzük válaszainkat édesapánkkal közösen úgy, hogy előtte édesapánk is válaszoljon minden kérdésre. M inden helyes, meg­ egyező válaszért adjunk m agunknak 2 pontot!

É rtékelés

Adjuk össze pontjainkat! 4 8 -5 0 pont: Kiválóan ism erjük édesapánkat. így vélhetően le­ váltunk már saját, g yerm ekkoru nkban m egalkotott belső apa­ képünkről, és felnőttként tudjuk kezelni egymást. 32 7

3 8 -4 7 pont: Elég jó l ism erjük édesapánkat, jó k az esélyeink, hogy m ellette is felnőttek lehessünk. 38 pont alatt: Igyekezzünk megismerni édesapánkat! Gondolkoz­ zunk el, miért nem figyelünk rá legalább annyira, m int másokra! Talán még nem tettük túl m agunkat vele kapcsolatos sérelm ein­ ken? Felnőtté válásunkban sokat segíthet, ha a m indennapokban nem csak szülőként, de felnő tt em berként is látjuk, ism erjü k és szeretjük őt.

7. Figyeljük meg, felnőttként kezelnek-e bennünket a szüléink! Figyeljük meg, felnőtt-felnőtt pozícióból beszélünk-e saját, illet­ ve párunk szüleivel! Párunk is segítheti a megfigyelést, hiszen kívülről minden reálisabban látszik. Mit érzünk, amikor vala­ melyik szülőnk beszél hozzánk? Elhangzanak-e olyan mondatok, amelyektől úgy érezzük, gyermekként kezelnek? Hányszor kor­ látoznak, fegyelmeznek, igazítanak el, adnak tanácsot kérés nél­ kül, gondoskodnak túlzottan, ítélnek meg, kritizálnak, állítanak fel szabályokat és előírásokat? Jellemző-e, hogy félbeszakítanak, vagy figyelmen kívül hagyják, amit kérünk, mondunk? Saját reakcióinkat is lássuk reálisan: vizsgáljuk meg, mi hogyan viszonyulunk édesanyánkhoz/édesapánkhoz. Gyermekként? Azaz alárendelődünk, megsértődünk, dacolunk, ellenkezünk, ag­ resszívek vagyunk velük, hisztériásán reagálunk, vagy éppen fele­ lősségünket hárítva őket hibáztatjuk? Vagy szülőként reagálunk, és vádaskodunk, kritizáljuk őket, ítélkezünk felettük? Tapasztalatainkat beszéljük meg párunkkal, majd, ha lehet, szü­ léinkkel is. Gondolkozzunk azon, hogyan tudnánk szüléinkkel felnőtt-felnőtt kapcsolatot fenntartani. Beszélgessünk párunkkal arról is, hogy egymással mennyire vi­ selkedünk felnőttként. Ha szüléink gyermekként kezelnek, akkor 328

párkapcsolatunkban is sok lehet a gyermeki megnyilvánulásunk. Beszéljünk meg, hogyan tudnánk egymással is felnőtt-felnőtt kap­ csolatban élni.

8. Beszélgessünk szüléinkkel! A következő befejezetlen mondatok alkalmat teremtenek a mé­ lyebb beszélgetésre, segítenek áttekinteni szülő-gyerek kapcsola­ tunkat. Először mindenki (mi magunk mindkét szülőnkre vonat­ koztatva, és apánk, anyánk is ránk vonatkoztatva) fejezze be a mondatokat írásban! Ne gondolkodjunk sokat, a rögtönzött, azon­ nali válaszok a legjobbak. Majd felváltva olvassuk fel és beszélges­ sünk válaszainkról, a hozzájuk kapcsolódó élményeinkről! * * * » ' * «

Abban mindenképpen ugyanolyanok vagyunk, hogy... Abban viszont különbözünk, hogy... Közös életünk egyik legjobb pillanata az volt, amikor... Most úgy érzem, hogy... Az egyik legnagyobb erősséged, hogy... A te segítségeddel tudtam meg, hogy... Ha át tudnálak formálni, akkor sem változtatnám meg ben­ ned azt, hogy... Félek, hogy... - Szeretem, amikor te... * Megbántam, hogy... Egy másik alkalommal a következőkkel folytassuk: <= » « *

Akkor érzem magam legjobban a társaságodban, amikor... Azt hiszem, nem értesz meg engem, amikor... Alárendeltnek érzem magam, amikor... Leginkább akkor van szükségem rád, amikor... 329

» * » * * *

Amikor megbántalak, én ... A legjobban akkor haragudtam rád, amikor... A legjobban akkor aggódtam érted, amikor... Szeretném, ha a jövőben... Én most a legszívesebben... Azt kívánom neked, hogy...

9. Nézegessünk felnőttszemmel családi képeket! A családi fényképek segítenek reálisabban látni szüleinket, őszin­ tén feltárni érzéseinket. Nyugodt körülmények között nézzük át felnőttszemmel a családi fotókat. Próbáljunk kívülállóként tekinteni a képekre: milyenek voltak fiatalon a szüléink, milyen kapcsolataik voltak, milyen érzelmek látszanak rajtuk az egyes életkorokban. A képek alapján képzeljük magunkat a helyükbe: minek örülhettek, mi fájhatott nekik, mi hiányzott az életükből, mire vágyhattak... Közben ne feledjük: ők más társadalmi szoká­ sok, elvárások között voltak fiatalok!

330

II. A gyermekkor elfogadása megbocsátás a szüléinknek

Akkor tudunk szüléinkről leválni, önálló életet élni, ha reálisan látjuk őket. Ha már nem gyermeki sérüléseinken, hiányainkon keresztül tekintünk rájuk, nem idealizáljuk és nem is értékeljük le őket. Minden szülőtípus - de különösen a bántalmazó szülő gyerekének nehéz felnőtté válni: ehhez meg kell élnie, fel kell dol­ goznia indulatait, meg kell bocsátania, felismerni szülei értékeit, és elfogadni a tényt, hogy apja, anyja az ő „elődje", a „nagyobb", s gyermekként szülei is sokat szenvedtek. Ne feledjük: a gyakorlatok akkor segítenek a legtöbbet, ha mé­ lyen megéljük őket. így azonban mindenféle érzést előcsalogat­ hatunk a mélyből. Az is előfordulhat, hogy sírni, zokogni fogunk. Örüljünk neki, hiszen ez mutatja, hogy érző emberek vagyunk. Ha abból indulunk ki, hogy sírni csak a győztesnek szabad, állít­ hatom, hogy a gyakorlatok elvégzésével biztosan győzni fogunk, mert a megértő szeretet tölti majd el szívünket. Az Utószóban bővebben is szót ejtek a megbocsátásról és az elfogadásról.

331

1. Gondoljuk át szüléink életét a családi anekdotákon keresztül! Léteznek olyan családi történetek, amelyeket sokszor hallunk, és olyanok is, amelyeket homály fed. Néhányat csak egy nagybácsi vagy nagynéni véletlen elszólásából ismerünk, mások nekünk is gyanúsak, mert túlzottan idealizáltnak tűnnek. Tekintsük át a történeteket (testvérünkkel, szüléinkkel vagy párunkkal), lássuk bennük őseink erényeit, hibáit, szüléink életé­ nek pozitív és negatív eseményeit. Tárjuk fel a titkokat és a tabu­ kat, amelyek nemcsak a szüléinkre, de ránk, a mi gyerekeinkre, a következő generációkra is hatnak. Ismerjük meg őket, így fel­ nőttkori tapasztalataink és a családunkról megtudottak fényében az egyes fájdalmas gyermekkori élményeink más jelentést kap­ hatnak.

2. Szabaduljunk meg a szüléinkkel kapcsolatos sérelmeinktől! Ha gyermekkori sérelmeink miatt nehéz meglátnunk szüléink értékeit, először meg kell szabadulnunk fájdalmunktól, dühünktől, haragunktól. írjunk leveleket a szüléinknek, és kicsi önmagunk­ nak, amelyeket nem küldünk el. Először írjunk levelet annak a szülőnknek, aki bántott bennün­ ket. Fogalmazzuk meg benne az összes fájdalmunkat, mindazt a rosszat, amit elszenvedtünk. írjuk le, mit tehetett volna szülőnk a történtek helyett. Engedjük szabadon áramolni gondolatainkat és érzelmeinket, ne kontrolláljuk őket. Mindent írjunk le, ami csak eszünkbe jut, beleértve azt is, milyen hatással volt mindez az életünkre. Ha minden dühünket kiadtuk, rituálisan égessük el a levelet. A szálló füst és pernye jelentheti megszabadulásunkat negatív érzéseinktől. 332

Ezután írjunk hasonló levelet a másik szülőnknek. Vele kap­ csolatban is lehet bennünk harag (még ha elfojtva is), mert nem védett meg bennünket. Ezt is égessük el. Majd írjunk válaszlevelet mindkét szülőnk nevében. Képzeljük magunkat szülőnk akkori helyzetébe, éljük meg az érzéseit. Pró­ báljuk megérteni viselkedése okait. Ezt a levelet se küldjük el. Nagyon nehéz, de nemes feladaton vagyunk túl: ezek a fiktív levelek a belső munkát - megmerevedett szemléletünk és vele fájdalmaink feloldását - segítik. írjunk levelet a bennünk lévő kicsi önmagunknak, gyermeki énünknek. A megélt szégyen nagyon gyakran önmegvetéssé ala­ kul át: gyermeki önmagunkat sújtjuk megvetéssel a szülőnk he­ lyett vagy mellett. Szeretgessük meg a bennünk lévő gyermeket, írjuk meg neki, milyen nagyszerű (az összes pozitív tulajdonsá­ gát), és azt, hogy mennyire szerethető. Ezeket a gyakorlatokat ismételjük mindaddig, amíg erősek ben­ nünk a negatív érzelmek. Ha mentesülünk rejtett érzelmeinktől, az rendkívül felszabadító, és mélyen megváltoztatja szülő-gyerek kapcsolatunkat.

3. Mondjuk ki sérelmeinket, fájdalmainkat! Tegyünk ki egy üres széket magunkkal szemben. Képzeljük oda szülőnket (édesanyánkat, majd édesapánkat), és mondjuk el „neki" minden fájdalmunkat! Utána „cseréljünk helyet", vagyis üljünk az üres székbe, és szülőnk nevében válaszoljunk előző fel­ vetéseinkre! Nem egyszerű, de nagyon felszabadító ez a gyakor­ lat is. Gyermeki énünkkel is folytathatunk hasonló párbeszédet, szóban is megszeretgethetjük őt.

333

4. írjuk át fájdalmas gyermekkori emlékeinket! Ellazult állapotban képzeljük el a fájdalmas gyerekkori helyzetet, amely miatt még mindig haragot érzünk, amit nehezen tudunk megbocsátani (például, félve apánk indulatától, szekrénybe elbúj­ va rettegtünk a következményektől). Éljük meg akkori érzelmein­ ket, majd menjünk oda felnőttként, segítsünk kicsi önmagunkon, adjuk meg neki mindazt, amire akkor szükségünk lett volna. Ez a gyakorlat segít elfogadni gyermeki önmagunkat és szülein­ ket, hiszen sem a múlt történéseit, sem azok gyakran torzított emlékeit, sem őket nem tudjuk már megváltoztatni, de saját mély érzéseinket igen. Felnőttként már mi tudjuk megadni magunknak mindazt a szeretetet, megbecsülést, biztonságot, amit szüléink nem biztosítottak. Nem azért, mert nem akarták, hanem mert ők maguk sem tudták.

5. Szeretgessük az anyánkban/apánkban síró, sebzett kisgyermeket! Kissé lazult állapotban képzeljük el egyik majd másik szülőnket kisgyermekként, akit valamikor a már általunk is megismert lelki sérülések értek. Figyeljük meg a ruháját, mozgását, minden­ napjait, fájó érzéseit! Képzeljük el, hogy felnőtti szeretetünkkel meggyógyítjuk a lelki sebeit! Adjunk meg neki mindent, amire szüksége lett volna! Öleljük, szeressük, jókedvűen játsszunk vele. Éljük át mélyen az „együttlét" minden érzését! Most azt képzeljük el, hogy a gyermek felé sugárzott szeretet energiája visszasugár­ zik ránk, és meggyógyítja a mi sebeinket is.

334

6. Hajtsunk fejet anyánk és apánk előtt! Ha erős bennünk a harag, mert a múlt történéseit gyermeki lel­ künk csak így tudta elviselni, akkor a haraggal épített, egyre vasta­ gabb képzeletbeli falon nem tudnak áthatolni a negatív érzelmek, de a pozitívak sem. Ettől mi válunk szeretetlenné, és rosszul érez­ zük magunkat a bőrünkben. Képzeljük egy székre magunk elé a szülőnket. A rituálét azzal a szülővel kezdjük, akivel szemben kisebb harag él a szívünkben. Mondjuk ki hangosan, átéléssel: Elfogadom, hogy te vagy az anyám/ apám. Megszabadítom magamat a vádaktól, a szemrehányásoktól. El­ ismerem, hogy szerettél, de tudom, hogy csak azt tudtad adni, amit te is kaptál, és mindent megadtál, amire képes voltál. Meghajlok előtted, ezzel megadom neked a tiszteletet. Érezzük át szavaink tartalmát. Ezzel együtt hajtsunk fejet a kép­ zeletbeli szülő előtt, és becsüljük önmagunkat a rituáléért, mert nagy lépést tettünk a fejlődés útján.

7. Fogadjuk el szüléink nagyságát! Amikor ítélkezünk a szüléink fölött, akkor egy kicsit föléjük he­ lyezzük magunkat. Azonban a szülő-gyerek viszonyban mindig a szülő a nagy és a gyerek a kicsi, ha már felnőtt is, hiszen később született. Egy gyerek akkor tud felnőttmódon együttműködni a szüleivel, ha elismeri nagyságukat. Ismerjük el szüléink nagyságát! Képzeljük magunk elé őket, és mondjuk ki átéléssel: Én vagyok a kicsi, te vagy a nagy... Tudom, min­ den tőled telhetőt megadtál nekem, ám sorsod megakadályozott abban, hogy szeretetedet megfelelően kimutasd... Köszönöm az életet! Felnőtt­ ként már magamnak kell biztosítanom a szükségleteimet, a szeretetet, a megbecsülést, az elfogadást önmagam számára.

335

Az átélt rituálé hihetetlen változást eredményez bennünk és szüléinkhez fűződő kapcsolatunkban. A szüléink és köztünk lévő viszonyt persze nem teszi tökéletessé, de segít, hogy szakítani tudjunk a kisgyermekként még természetes önzéssel, daccal, én­ központúsággal, a mérhetetlen fontosságérzettel, amely felnőtt­ korban már megnehezíti az életünket.

8. Használjuk a képzeletünket-támaszkodjunk mögöttünk álló szüléink erejére! Lazult állapotban először képzeljük el magunkat kisgyermekként úgy, hogy a szüléink szemben állnak velünk. Képzeljük el, hogy ölbe vesznek minket. Ha ezt élvezni tudjuk, akkor maradjunk tovább az érzésben. Ha feltöltődtünk az érzéssel, akkor képzeljük el magunkat felnőttként úgy, hogy a szüléink mögöttünk, egymás mellett állnak. Akkor is, ha esetleg már elváltak, mert mint szülők örökre összetartoznak. Képzeljük el, hogy teljes súlyunkkal rájuk támaszkodunk. Ha a szüleinket a hátunk mögött érezzük, akkor a figyelmünket a saját életünkre, a jövőnkre irányíthatjuk - előre­ tekinthetünk. Ez a kép is belső átalakulást idéz elő, amely szintén kihat a szüléinkkel való kapcsolatra. Immár saját magunkkal fog­ lalkozunk a tőlük hiába várt támogatás helyett. Átéljük, hogy mi már csak a saját gyermekeinkért vállalhatunk felelősséget, akik ebben a képzeletbeli sorban előttünk állnak.

336

9. Teremtsünk kapcsolatot szüléink pozitív oldalával! Kissé lazult állapotban képzeljük el, hogy egyik, majd másik szü­ lőnk pozitív oldalával kapcsolatot teremtünk. Ismételjük lazult állapotban néhányszor: Kapcsolatot teremtek apám/anyám pozitív oldalával... Várjuk nyitottan, mi jön elő. Lehet egy kép, hang vagy érintés. Például, ahogy édesapánk vagy édesanyánk eljött értünk az óvodába, szurkolt a focimeccsünkön, táncolt az esküvőnkön vagy segített a házunk építésénél. Mindegy, hogy mi, csak pozi­ tív legyen! Hiszen mindenkinek, így a szüléinknek is vannak po­ zitívumaik a negatívumaik mellett, és azok is a mi gyökereink. Köszönetét is mondhatunk magunkban ezekért a pozitív útravalókért. Ezáltal megélhetjük a mély szeretet és a szabadság érzését.

10. Menjünk végig az elfogadás lépcsőfokain! Keressünk a közelmúltból egy, a szüléinkkel átélt feszült helyzetet vagy megoldhatatlannak látszó problémát, és gyakoroljuk az el­ fogadást! Szabaduljunk meg a haragunktól, jussunk el a megbocsá­ táson át a mély érzelmi megnyílásig! Nézzük ennek lépéseit: 1. Ne akarjuk megváltoztatni a szüleinket! Az elfogadás egyik leg­ fontosabb eleme a szüléink megváltoztatásáról szőtt remény­ telen elképzeléseink feladása. 2. Szabaduljunk meg a haragunktól, egyedül vagy segítséggel! Gyer­ mekkori sérelmeink miatt nehéz meglátnunk a szüléink érté­ keit, így meg kell szabadulnunk a fájdalmunktól, dühünktől, haragunktól a fenti gyakorlatok segítségével. 3. Vállaljuk saját fájdalmunkat! Az elfogadás együttműködést is jelent, amit leginkább mély, őszinte érzelmi megnyílással 337

tudunk segíteni, ha a helyzettel kapcsolatos érzéseinket meg­ fogalmazzuk szüléinknek is, anélkül, hogy szidalmaznánk, bántanánk őket. 4. Ismerjük el szüléink értékes vonásait! Ha bizonyos szituációkban helytelennek tartjuk is szüléink viselkedését, attól még őket magukat elfogadhatjuk, megláthatjuk értékes vonásaikat, pozitív szándékaikat, szerencsétlen sorsukat. 5. Közösen keressük a nehéz helyzetek megoldását! Az elfogadáshoz az is hozzátartozik, hogy a felmerülő problémákra felnőtt­ ként már közösen keressünk megoldásokat - egymás hibáztatása, negatív minősítése, címkézése helyett.

11. Kérjük szakember segítségét, ha sokat sérültünk! Különösen agresszor szülők gyermekeként nehéz a szerzett sérülé­ seket egyedül feldolgozni: szükségünk lehet egy szakember vagy elfogadó önismereti csoport segítségére. Velük együtt kedvező változásokat indíthatunk be, amelyek nyomán nőhet kapcsola­ tainkban az intimitás, a meghittség, fejlődhetnek képességeink az empátia, az elfogadás és önelfogadás, a frusztrációtűrés terén. Sze­ mélyiségünk fejlesztése, önismeretünk mélyítése, a gyermekkori sérüléseink feldolgozása által jobban érezzük majd magunkat, és hatékonyabbá válunk kapcsolatainkban. A segítség kérése pedig mindig a belső erő jele.

338

III. A szülő-gyerek szeretetkapcsolat és a szülői hatékonyság erősítése

1. Idézzük fel gyermekkorunk legszebb élményeit! Idézzük fel családi összejöveteleken gyermekkorunk legjobb pilla­ natait, az egészen aprókat is (apánk elvitt óvodába, anyánk mesélt esténként), amelyekben éreztük szüléink szeretetét, gondosko­ dását és megbecsülését! Éljük át mélyen a felidézett élményekhez tartozó szeretetérzéseket! A gyakorlat végén - ha úgy érezzük egy-egy gesztussal is fejezzük ki szeretetünket feléjük (érintés, ölelés, mosoly, köszönet).

2. Mondjunk köszönetét! Időnként mondjunk köszönetét szüléinknek, amiért csak lehet! Megköszönhetjük a szeretetet, a gondoskodást, a kapott szíves­ ségeket, a lojalitást - bármit, ami jólesett, és a legfontosabbat: hogy az életet adták nekünk. Ezzel nemcsak örömöt szerzünk nekik, 339

de meg is erősítjük őket és magunkat is. Gyermekeinknek is min­ tát adunk, ahogy minden más viselkedésünkkel is.

3. Készítsük el szülő-gyerek kapcsolatunk érzelmi térképét! Először beszélgessünk a szüléinkkel (gyerekeinkkel) pozitív és negatív élményeinkről: milyen értékeket és terheket örököltünk, kaptunk tőlük. A szép emlékek által éljük át az elégedettség és a szeretet érzéseit eredeti családunk, szüléink iránt! Rajzoljunk valamennyien egy-egy grafikont: térképezzük fel az emlékeink kezdetétől az események, történések érzelmi klímáját. Az apró dolgokra is figyeljünk. Az egyik tengelyen tüntessük fel az éveket, a másikon az érzelmeket -10-től +10-ig értékelve. Amikor mindenki végzett, nézzük meg együtt, mely időszakokban volt több negatív, melyekben több pozitív érzésünk! Beszélgessünk arról, melyek voltak ezek az élmények, mi a számértékek oka! Hogyan biztosítjuk, hogy a jövőben minél több pozitív érzésünk, örömünk legyen életünkben, kapcsolatainkban?

4. Értékeljük egymást pozitívan! Ez a gyakorlat abban segít, hogy tudatosítsuk magunkban szü­ léink pozitív tulajdonságait, és bezsebeljük az elismerésüket. Meg­ erősíthetjük őket és magunkat abban, hogy vannak dolgok, ami­ ket értékelünk és nagyra becsülünk egymásban. Ezzel kifejezzük tiszteletünket, és fejlesztjük egymás önbizalmát. * Külön-külön (anyánk, apánk és mi) írjuk össze, mit kedve­ lünk, becsülünk legjobban a másik személyiségében, visel340

kedésében. Mindent írjunk le, amit szeretünk egymásban, amire büszkék vagyunk. (Látni fogjuk, mennyi kiváló voná­ sa, tulajdonsága van mindnyájunknak, amit talán már ter­ mészetesnek veszünk, mert megszoktuk.) * Ezután mondjuk ki az első tulajdonságot, és meséljünk el egy hozzá kapcsolódó történetet. Beszéljünk az érzésekről. Majd cseréljünk szerepet, szülőnk (gyerekünk) mondjon egy tulajdonságot, hozzá egy helyzetet, eseményt, majd folytas­ suk így, tovább. ^ Ha elég bátrak vagyunk, akkor a negatív tulajdonságokról is beszélgethetünk. A „Nem szeretem benned..." kezdetű mondatot fejezzük be, és beszéljük át ugyanúgy, ahogy az imént tettük.

5. Nézegessünk szüléinkkel (gyerekeinkkel) együtt családi fotókat! A családi fényképek nézegetése abban segít, hogy a múlt szép em­ lékeinek együttes felidézése során ismét átéljük az akkori pozitív érzéseket, örömöket, újraéljük az akkori összetartozást. A gyakor­ lat lehetőséget ad arra is, hogy a képek kiválasztása és az emlékek átbeszélése során őszintén feltárjuk érzéseinket. Nyugodt körülmények között nézzük át családunk tagjaival (szülők, nagyszülők, felnőtt vagy kamasz gyerekek) a családi fotókat, majd mindenki válassza ki kedvenc képeit. Meséljük el, melyikünk miért választotta ki az adott képet! Bármiről beszél­ gethetünk, például: Hogyan éreztük magunkat a kép készülte­ kor? Milyen érzés volt együtt lenni azon a napon? Hogyan alakult a kapcsolatunk a képen lévő emberekkel? Milyennek látjuk ma az akkori önmagunkat? Milyennek látjuk ma akkori szüleinket? Mi volt a legjobb érzésünk akkoriban velük kapcsolatban?

341

6. Ismerjük meg egymás véleményét! A játékos gyakorlatban, ha burkoltan is, de véleményt mondunk egymásról. A család egyik tagját kiküldjük a szobából, majd ki­ választunk valakit. A kint lévő feladata az, hogy miután behívtuk, kérdésekkel rájöjjön, ki a kiválasztott. Ilyen kérdései lehetnek: Mi lenne, ha szín lenne? Mi lenne, ha ország lenne? Mi lenne, ha növény, állat, zenemű, ruhadarab, bútor, ital, étel, természeti jelen­ ség, táj, foglalkozás, hangszer, szimbólum stb. lenne? A kérdéseket többen is megválaszolhatjuk, asszociációval, azaz elképzeljük az illető családtagot színként, országként stb. Ha a kérdező kitalálta, kiről van szó, akkor más megy ki. Érdekes megbeszélni utána, miért pont azt a választ adtuk, és a többiek is így látják-e. Variáció: Ketten is játszhatjuk (párunkkal, szülőnkkel) úgy, hogy egyik-másik szülőnkre, majd magunkra vonatkoztatva megválaszoljuk mindketten írásban a kérdéseket, azután össze­ vetjük, megbeszéljük válaszainkat.

7. Nevessünk együtt családi paródiáinkon! Játsszunk nagyobb gyerekeinkkel, vonjuk be a nagyszülőket is, parodizáljuk egymást! Kis cédulákra írjuk le a legfontosabb csa­ ládtagok (anya, apa, nagymama, nagypapa, gyerekek) neveit. Mindenki húzzon egy nevet, és a kihúzott családtag szerepébe bújva utánozza jellemző viselkedését. Jó móka látni, hogy a gyere­ kek milyen tulajdonságokkal ruháznak fel bennünket, milyen viselkedésformákkal kötik össze egyikünket-másikunkat.

342

8. Készítsünk női-férfi családi portrét! Készítsünk egy-egy összefoglaló „portrét" két csoportban csalá­ dunk női, illetve férfi tagjairól (külön a nőkről és a férfiakról). Először írjuk össze családunk női, illetve férfi tagjainak jellemzőit (kapcsolatok, tulajdonságok, foglalkozás, beosztás, szokások, sza­ badidős tevékenységek, öltözködési stílus, vélemények, ötletek, értékek, családi háttér, életstílus, lakáskörülmények, költekezési szokások, érdeklődési körök stb.). Ezután rajzoljuk le ezt a két személyt (családunk férfiképe és női képe), ábrázoljuk a leírt jellemvonásokat. Majd mutassuk be két rajzunkat a másik csoportnak, és beszéljük meg egymással.

9. Ismerjük meg szüléink nézőpontját! Mindig ismerjük meg szüléink nézőpontját az őket is érintő vitás kérdésekben! A legutóbbi vitás kérdésről mindketten (szülőnk és mi magunk) írjuk le az összes érvünket, érzésünket, vágyunkat. Majd olvassuk fel érveinket, és beszéljük meg őket. írjuk össze külön-külön a leg­ gyakoribb vitatémáinkat! Nézzük meg együtt, mi az, ami megvál­ toztathatatlan (rendszeresen látogatjuk özvegy édesanyánkat), és mi az, ami megváltoztatható (minden estét nála töltünk, amit partnerünk nehezményez). Csak a megváltoztatható dolgokkal foglalkozzunk. Fogalmazzuk meg világosan, mi a gond, és talál­ junk közösen olyan megoldásokat, amelyek mindkettőnknek meg­ felelnek, majd alkossunk közösen szabályokat (ha édesanyánk egyedül van, hetente egy-két alkalommal látogassuk, és beszél­ jük meg a rokonokkal, hogy ki mikor enyhítheti a magányát láto­ gatásával).

343

10. Saját érzéseinkről beszéljünk, szülőnk (gyermekünk) minősítése helyett! Ha indulatosak vagyunk, gyakran sértő, a másikat szidalmazó, te-üzenettel reagálunk: „Neked elment az eszed!", „Idióta vagy!" Ezzel szemben az én-üzenettel szándékainkat, érzelmeinket fogal­ mazhatjuk meg, és nem támadjuk a másikat: „Nagyon sajnálom, hogy nem tudunk közös nevezőre jutni." Gondoljunk végig egy olyan helyzetet, amikor valami miatt csúnyán összevitatkoztunk szüléinkkel! Játsszuk el párunkkal (ő alakítsa szülőnket, gyerekünket) úgy, hogy előbb haragos, szi­ dalmazó, destruktív te-üzeneteket, ezután pedig az érzéseinket megmutató én-üzeneteket fogalmazzunk meg! A társunk mind­ két helyzetben reagáljon spontán. Ezután beszélgessünk arról, miként hatott a kétféle üzenet, majd felváltva fogalmazzunk meg különböző te- és én-üzeneteket. Beszéljük meg, miért olyan szokatlanok az én-üzenetek (ha azok). Miként hat az én-üzenet a beszélőre és a másik félre? Mi­ lyen hatása lehet egy szülő-gyerek kapcsolati viszályban? Hogyan tarthatjuk magunkat az én-üzenetekhez, amikor inkább ahhoz lenne kedvünk, hogy fájdalmat okozzunk a másiknak?

11. Keretezzük át a negatív eseményeket! A balszerencse csak nézőpont kérdése. A mesékben a rút kiskacsá­ ból szépséges hattyú, a békából királyfi lesz, ezek kiváló példái a keretváltásnak. Bármilyen esemény jelentősége attól a kerettől függ, amelybe belehelyezzük, amilyen jelentést tulajdonítunk ne­ ki. Ha megváltoztatjuk a helyzet jelentését, átalakul a reakciónk, a viselkedésünk is. Másképp reagálunk, ha azt gondoljuk, hogy anyánk bántani akar, mint ha azt, hogy segíteni. Ha gyermekünk elesett, és eltörött a lába, azt felfoghatjuk súlyos korlátozásként, 344

de lehetőségként is, hogy együtt legyünk a gyógyulása alatt. Az új keretbe helyezés nem jelent rózsaszínű szemüveget, ame­ lyen át minden nagyszerűnek tűnik. A problémák nem maguktól múlnak el, meg kell küzdenünk velük, de a megoldáshoz többféle módon eljuthatunk. Váltsunk keretet, és tanítsuk erre a gyerekeinket is. Keressünk szülő-gyerek kapcsolati konfliktusokat, nehéz helyzeteket a közel­ múltból, és tegyük fel magunknak a kérdéseket: Mi mást jelenthet­ ne ez a helyzet? Mi az adott magatartás vagy helyzet pozitívuma? Mivel lettem értékesebb tőle? (Például: Anyám kiabált velem, de legalább megmutatta az érzéseit, ami a bizalom jele.)

12. Tanuljuk meg kontrollálni indulatainkat! Különösen bántalmazó szülőként, vagy ha gyakran válunk indu­ latossá a szülő-gyerek kapcsolatunkban, gyakoroljuk nehéz hely­ zetben az indulati kontroll lámpáját. 1. lépés - a piros lámpa: Stop! Higgadjunk le, mielőtt lépnénk! Keressük meg, hogyan tudunk a leggyorsabban lehiggadni úgy, hogy nem fojtjuk el az érzéseinket! Ha magunkban százig számo­ lunk? Ha levisszük a szemetet, elmegyünk futni, belebokszolunk valamibe, lépcsőzünk néhány percet, megpucolunk egy ablakot? Bárhogy, csak adjuk ki a dühünket úgy, hogy közben ne bántsunk mást. Addig ne beszéljünk, amíg le nem higgadtunk. 2. lépés - a sárga lámpa: Mondjuk ki, mi a gond, mit érzünk! Higgadtan, indulatok nélkül fogalmazzuk meg, mi a probléma, mi esett rosszul, mi fájt (én-üzenetekkel), anélkül, hogy szidalmaz­ nánk, támadnánk egymást! 3. lépés - a zöld lámpa: Keressünk közösen megoldásokat az adott problémára! Vizsgáljuk meg a következményeket is! Ez segít meg­ előzni a legközelebbi indulatos állapotot.

345

13. Gondoljuk végig, mi okozza hirtelen indulatainkat! Ha szülő-gyerek kapcsolatunkban bármilyen problémás szituáció többször ismétlődik, és erős indulatokat vált ki belőlünk, akkor nemcsak a jelenlegi helyzetre, hanem korábbi sérelmeinkre rea­ gálunk. Érdemes önvizsgálatot végeznünk, hogy rájöjjünk, mi érintett olyan fájdalmasan, vagy miért reagáltunk a helyzetre a szokottnál érzékenyebben. Ha túl vagyunk a piros lámpán, és indulatunk elszállt, kissé lazult állapotban tegyük fel magunknak az alábbi kérdéseket: Mi a bajom? Mi esett ilyen rosszul ebben a helyzetben? Miért reagáltam ilyen szokatlanul erősen? Mi zavar leginkább az egész helyzetben? Honnan ismerős ez a helyzet és a kiváltott érzés a korábbi életemből? Mikor viselkedtem hasonlóan? Akkor mi fájt, mi hiányzott? Mire lenne szükségem valójában? Ne csak a közvetlen problémás helyzetet firtassuk, hanem mé­ lyebb érzéseinket is. Ne álljunk meg ott, hogy „rosszulesett, hogy apánk mindent jobban akar tudni nálunk". Hatoljunk mélyebb­ re: talán nem kaptunk elég megbecsülést, elismerést tőle. Vagy tükörbe nézünk, és zavar, amit látunk: hogy mi magunk is gyakran ilyenek vagyunk. Ezzel a módszerrel jobban megismerjük önma­ gunkat, tisztábban látjuk gyenge pontjainkat, amit mások sokszor „eltalálnak".

14. Adjunk magunknak szeretetet, gyógyítsuk indulataink mélyebb gyökerét! Amikor egy viharos szituáció után lecsendesedünk, érdemes mélyebben magunkba tekintenünk és visszamennünk a gyökér­ problémákig. Ne ijedjünk meg a gyakorlat során felbukkanó érzéseinktől, sírjunk nyugodtan, ha úgy érezzük, de folytassuk a lépéseket. 346

A gyakorlat lépései: 1. Nyugodt, lazult állapot létrehozása: Helyezkedjünk el egy nyu­ godt, csendes helyen! Vegyünk három, lassú, mély lélegzetet, majd hunyjuk be a szemünket! ... Lazítsuk el az izmainkat a fejünk búbjától a lábujjakig úgy, hogy először feszítsük meg, majd lazítsuk el egyenként mindegyiket, sorban! 2. A problémás állapot testi érzésének azonosítása: Gondoljunk arra a szituációra, amely kellemetlenséget, szomorúságot, más rossz érzést okozott nemrégiben a szülőnkkel (gyerme­ künkkel) kapcsolatban! ... Mit érzünk most? ... Hol érezzük a rossz érzést a testünkben? 3. A korábbi hasonló érzés megkeresése: Menjünk vissza az időben addig, amíg egy olyan történést nem találunk, amely e nem kívánt mostani állapothoz nagyon hasonló volt! ... Most hol vagyunk? ... Hány évesen? ... Menjünk tovább ennek az ér­ zésnek a mentén a múltba!... Menjünk vissza egészen addig, ahol ez az érzés elkezdődött! 4. Egy saját, belső erőforrás megtalálása: Most, felnőttként, már sokféle olyan képességet birtoklunk, amelyre kisebb korunk­ ban igazán szükségünk lett volna. Menjünk oda jelenlegi felnőtti bölcsességünkkel kicsi önmagunkhoz, és adjunk meg neki mindent, amire akkor szüksége lett volna!... Éljük át ezt a jó érzést! ... Maradjunk az érzésben, amíg jólesik! 5. Pozitív élmények összekapcsolása: Vegyük sorra minden emlé­ künket, amelyet az előbb megtaláltunk magunkban! Fűz­ zük mindegyikhez ezt a pozitív élményt! ... Ahhoz is, ami szülőnkkel (gyerekünkkel) történt, ahonnan az elején el­ indultunk. .. Nézzük meg, mi történik most! ... Éljük meg a változást! ... Őrizzük meg a jó érzést! ... Majd szép lassan engedjük el a képeket, és nyissuk ki a szemünket! A gyakorlatot hanghordozóra is mondhatjuk, akkor így fogal­ mazzunk: „Elhelyezkedem egy csendes, nyugodt helyen. Veszek 347

három lassú, mély lélegzetet.. !' Hosszú szünetekkel rögzítsük, amelyeket a pontok jeleznek, megvárva válaszainkat. Meg is kér­ hetünk valakit, hogy olvassa fel a szöveget, ekkor ő is várja ki türelemmel a belső válaszokat.

15. Mondjunk nemet szüléinknek (gyerekeinknek) jó érzéssel! Úgy mondjunk nemet, hogy miközben érvényesítjük saját érde­ künket, megőrizzük a jó viszonyt, és nem tesszük kockára kapcso­ latunkat. A felvetett kérésre az alábbi, együttműködést sugalló keretet használjuk: fogalmazzuk meg az indokot (indoklás), » udvariasan utasítsuk el a kérést (elutasítás), ajánljuk fel máshogyan vagy más időpontban az együttműkö­ dést (alternatíva). Például: 1. Anyánk azt kéri, menjünk át hozzá most, mert jön a festő, segítsünk pakolni. „Befejezem a főzést (indoklás), most nem tudok (elutasítás), este hatkor tudok segíteni (alternatíva)." 2. Gyer­ mekünk elkéri a kocsit. „Nincs pénzem (indoklás), nem tudtam tankolni (elutasítás), ha a zsebpénzedből megoldod, viheted (alter­ natíva)." Gondoljunk olyan helyzetekre, amelyekben nem akartuk meg­ tenni, amit kértek, de nem tudtuk visszautasítani. írjuk le, most hogyan mondanánk nemet! Ezután gyakoroljunk élesben, min­ dennapi szituációkban is!

348

16. Vizsgáljuk meg, mit akarunk az élettől! Mindnyájunk élete véges, és ezzel a véges idővel kell gazdálkod­ nunk, szülőként, felnőtt gyerekként egyaránt. Sokat segíthet, ha válaszolunk három kérdésre. 1 Vegyünk elő papírt, tollat, csak akkor olvassunk tovább, ha már leírtuk a választ (azaz ne olvassunk előre)! 1. életkérdés: Milyen céljaim vannak az életben? Soroljuk fel őket, ne törődjünk azzal, hogy teljesíthető-e, amire vágyunk, írjunk le mindent. 2. életkérdés: Hogyan szeretném eltölteni a következő öt évet? Erre a kérdésre konkrétabban feleljünk. Ismét soroljunk fel mindent! 3. életkérdés: Hogyan élnék, ha tudnám, hogy mához hat hónapra belém csap egy villám? A kérdés célja annak felderítése, vannak-e számunkra olyan fontos dolgok, amelyekkel nem foglalkozunk, pedig sokkal több figyelmet érdemelnének. * Vizsgáljuk meg életünk céljaival kapcsolatos válaszainkat, és beszéljük meg őket valakivel. A második kérdésre adott válaszaink az elsőre adott válaszok kiterjesztését adják? (Ez célszerű lenne.) A harmadik kérdésre adott válaszaink az első két kérdésre adott válaszok folytatását jelentik: meg­ mutatják a jelenlegi életünkkel való elégedettségünket vagy elégedetlenségünket. Ha a harmadik listán egészen más téte­ lek szerepelnek, mint az első kettőn, akkor itt az ideje, hogy gyökeresen változtassunk az életünkön.

349

Utószó - Gondolatok a megbocsátásról, az elfogadásról

Gyermekként egészen korán megismerjük a szülői szerep jellem­ zőit, megtapasztaljuk hatásait. így már kicsiként is tudjuk, nincse­ nek tiszta szülőtípusok, a jellemzők keverednek, és csupán egy dologban azonos minden szülő: egyikük sem tökéletes. Szülői tökéletlenségünk pedig modellként hat gyermekünkre: amikor túl szigorúak, idegesek vagyunk, amikor rátelepedünk, vagy éppen agresszív megnyilvánulásainkkal bántjuk, akaratlanul is sérüléseket ejtünk formálódó lelkén. Mindezt vagy egyáltalán nem, vagy csak későn ismerjük fel, és tudattalanul, több generá­ ción keresztül ismételgetjük az egykoron elutasított reakciókat. Tudatosan mindig a legjobbat akarjuk, a magunk módján mind szeretjük a gyermekünket: nem akarunk ártani, hozott sérülé­ seink miatt mégis könnyen fájdalmat okozunk. Ez akkor is igaz, ha gyermekünk személyisége, született temperamentuma, érzé­ kenysége, a testvérsorban elfoglalt helye is meghatározza, hogyan érinti őt a viselkedésünk. Szülőtársaim! Szülőként bármikor tudunk fejlődni, ha mélyen figyelünk gyerekünkre, és a személyisége alakulásával párhuza351

mosan magunk is változni próbálunk. Ha jó szülők vagyunk, akkor vállaljuk a változást, a fájdalmak, nehézségek ellenére is, amelyekben óhatatlanul részünk lesz: gondoljunk csak a kamasz húsba vágó őszinteségére vagy leválási törekvésének baklövé­ seire. Szülőként mindig sokat kapunk: örömöt, szeretetet, élmé­ nyeket, az anyává, apává válás, a személyiségfejlődés lehetősé­ geit - amiért legalább olyan hálásak lehetünk gyermekeinknek, mint ők nekünk a fejlődésük ösztönzéséért. A gyermeknevelés önfejlesztő hatásától gazdagabbá válunk, így a szülő-gyerek kap­ csolat soha nem egyoldalú önfeláldozás, hanem az érzelmi kitelje­ sedés kölcsönös lehetősége. Gyermekünk nem azzal tudja kifejezni háláját, ha olyanná válik, amilyennek látni szeretnénk, vagy teljesíti minden kíván­ ságunkat és felnőttként is ránk figyel. Akkor tud kiteljesedni, ha az ősöktől kapott lelki örökség pozitívumait beépíti, negatívumait meghaladja, és igyekszik elég jó szülővé válni, szeretettel segíteni, bátorítani gyermekét. A hála tehát mindig a következő generáció felé áramlik: gyerekeinknek adjuk tovább mindazt, amit szüléink­ től kaptunk, de ebbe sajnos nem csak az tartozik bele, amit tuda­ tosan szeretnénk továbbvinni. Neki is, nekünk is fájdalmas, amikor felnőtt gyermekünk szem­ besít hibáinkkal, főleg, ha beszélgetésünk indulatos szócsatává válik. Ha felnőtt fiunk, lányunk megosztja velünk fájdalmait, azt kezeljük mindig bátorsága jeleként, mert nem minket akar bán­ tani, csak végre kiáll önmagáért, miközben legyőzi legmélyebb félelmeit. Egyensúlyt szeretne beállítani a szülő-gyerek kapcsolat­ ban, és nem akarja továbbadni a gyermekének elfojtott agresszió­ ját, túlzott szorongásait, félelmeit, sőt: múltja elfogadásának rögös útjára lépett. Örüljünk fájdalmas szavainak, mert megnyílásával lehetőséget teremt önismeretünk javítására, érzelmeink, kapcsola­ tunk tisztázására. Egészséges lelkülettel sem könnyű a szembenézés, hiszen soha nem akartunk ártani a gyerekünknek, így ha belátjuk tévedésein­ ket, akkor komoly bűntudattal is számolnunk kell. A bűntudattól 352

csak akkor szabadulhatunk meg, ha reálisan látjuk, sőt szeretni is tudjuk önmagunkat. Ha elfogadjuk: nem vagyunk hibátlanok, sőt vállaljuk a felelősséget, de megbocsátunk önmagunknak. El­ ismerjük és sajnáljuk korábbi bántó tetteinket, amelyeket akkori tudásunk, képességeink birtokában, más társadalmi környezet­ ben, elvárások mellett követtünk el. Ha pedig alacsony az önbecsülésünk, még nehezebb szembe­ néznünk önmagunkkal, mert bizonytalanságunkban ragaszko­ dunk az idealizált, tökéletes szülői önképünkhöz, és gyermekünk érzéseire hibásan reagálunk. Ilyenkor tagadjuk az általa nehezmé­ nyezett történéseket (ami helytelen): úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. Azt állítjuk, felnőtt gyerekünk hazudik vagy leg­ alábbis túloz, esetleg a testvéreitől kérünk támogatást, hogy bi­ zonygathassuk igazunkat. Jó, ha tudjuk: mindegyik gyerekünk másképp élte meg a gyerekkorát (és persze az is lehet, hogy valame­ lyikük jobban függ tőlünk, ezért áll mellénk, testvére ellenében). Önbecsülésünk hiányát jelzi az is, ha mártírrá válunk, és azt mondogatjuk felnőtt gyermekünknek: „Te ezt soha nem érthe­ ted!", „Nem tehettem mást.. Közben pedig továbbra is arra kény­ szerítjük, hogy saját szükségletei elé helyezze a miénket, saját fáj­ dalma elé a mi érzéseinket. Talán a legrosszabb védekezés, ha el akarjuk kerülni, hogy gyermekünk megvallja fájó érzéseit. Tehet­ jük ezt számonkérő kérdésekkel („Miért teszed ezt velem?") vagy elterelő hadműveletekkel: amikor is felidézzük a sok áldozatot, és azt éreztetjük, gyermekünknek soha semmi nem elég, vagy ép­ pen őt okoljuk tetteinkért („Azért vertünk meg, mert elviselhetet­ lenül fegyelmezetlen voltál"). Még ennél is rosszabbul járunk el, ha ahelyett, hogy meghallgatnánk, jelen életének fájdalmas nega­ tívumaira hívjuk fel a figyelmét („Most is osztod az észt, miköz­ ben egy társ se maradt meg melletted. Mit tudsz te az életről?!"). A hibás megküzdések helyett, bármilyen nehéz is, ismerjük el felnőtt gyermekünk bátorságát, valamint fogadjuk el saját tettein­ ket, és vállaljuk értük a felelősséget. Kérjünk bocsánatot: így gyer­ mekeink könnyebben feldolgozzák a haragot, melyet régóta cipel353

nek lelkűkben. A „bocsáss meg!" nem azt szolgálja, hogy felnőtt gyermekünk mindent elfelejtsen, hanem hogy kimondjuk: nem ő a felelős, ha nem törődtünk vele eleget, ha nem tudtuk jól sze­ retni, ha túlzott követelményeket támasztottunk, ha nem adtunk neki elég önállóságot, vagy ha gyakran megvertük. Mondjuk ki: „Én vagyok a felelős, te semmiképp nem!" Hiszen gyermekünk a mi tetteinkért nem felelős, a boldogtalanságunkért meg főleg nem - csupán a saját életéért. Azért tehet, hogy felnőttként le tud­ jon válni, hogy reálisan lássa a gyermekkorát, a velünk való kap­ csolatát, hogy észrevegye felnőttkori érzéseinek és viselkedésének gyökereit. Felelős a saját felnőtti viselkedéséért, szülői magatartá­ sáért, önmaga változásáért, fejlődéséért. Támogassuk, hogy akár segítséggel, de gyógyítsa meg a benne élő kicsi gyermeket, erősítse ezzel is felnőttkori önbizalmát. Ne csak bocsánatot kérjünk, hanem tegyük is jóvá tetteinket. A jóvátétellel megmutathatjuk, gyermekünk és valamennyi érzése fontos nekünk, csak fiatalon nem voltunk elég bölcsek, hogy ne bántsuk meg őt. Jóvátétel lehet, ha végighallgatjuk, partnerként beszélgetünk vele, bölcsességre törekedve magunk is megnyílunk, és beavatjuk érzéseinkbe, ha szülőként magunk is változunk, és ha vállaljuk gyermekünk önismereti fejlődése, bátran felvállalt pszichoterápiája költségeit. A szívből jövő, átélt bocsánatkérésért gyerekeink jobban tisz­ telnek majd, mert az részünkről is a bátorság jele. Ha nehezen tesszük meg, akkor gondoljunk arra, mi mit vártunk volna szü­ léinktől, nekünk mi esett volna jól annak idején. A bocsánatkérés­ sel azt üzenjük felnőtt gyerekünknek: bárki követhet el hibát, mi magunk is és ti is, de felelősséget vállalunk érte, és elismerjük a valamikori érzéseink jogosságát. Mély szeretetből, elfogadásból mutatunk példát a fiatalabb generációnak. Felnőtt gyerektársaim! Minden családban vannak gyerekkorban szerzett sérülések, ám fontos, hogy ne tegyünk szemrehányást

354

szüléinknek a sebeinkért, ne szidjuk őket, inkább fájó érzéseinkről beszéljünk nekik. Ennek alapfeltétele, hogy szüleinket reálisan, felnőttként, emberként lássuk, ne pedig egy agyonbabusgatott vagy lelkileg sérült kisgyermek szemével. Akár a negatív, akár a pozitív élményeink voltak túlsúlyban, a feladatunk az, hogy vál­ laljuk a felelősséget fejlődésünkért: kibéküljünk sérüléseinkkel, és éppen azokon a területeken fejlesszük a képességeinket, ame­ lyeken a sérülések estek. Tegyük ezt azért is, mert a gyermekkor sérülései kihatnak jelen­ legi és jövőbeli kapcsolatainkra szüléinkkel, társunkkal, gyere­ keinkkel. Ha borostyán vagy mártír szülőnk szimbiózist alakított ki velünk, akkor felnőttként is alárendelődünk, azt csináljuk, amit a szülőnk (majd bárki) elvár tőlünk, míg le nem válunk róla, ön­ állósodni nem kezdünk. Szülősített gyermekként később is test­ véreink és mások igényeit teljesítjük, míg meg nem tanulunk saját szükségleteinkre figyelni. Idomár szüléink felnőttként is magasra teszik a mércét, mi pedig a folytonos túlteljesítés ellen lazítási képességeink fejlesztésével küzdhetünk. Nárcisztikus szülőnk egy életen át irányít bennünket, ha hagyjuk, hogy minden szava indulatot váltson ki belőlünk. Miközben azt hisszük, önállóak vagyunk, mert megmondjuk a véleményünket, viselkedésünket mégsem magunk irányítjuk, hanem az általa kiváltott indula­ taink vagy saját narcizmusunk. Nem vagyunk jobban akkor sem, ha agresszor szülő gyermekeként nincsenek érzéseink. Lehet, hogy korai sérüléseink miatt váltunk látszólag érzéketlenné, mi­ vel gyermekkori érzéseink túlságosan gyötrőek voltak, és erős el­ hárítás kellett ahhoz, hogy ne fájjanak. Fájdalmas érzéseink olyan helyen bújnak meg, ahonnan csak szakember segítségével lehet őket előhozni, majd feldolgozni. Gyakran csak a testünk mondja el, amit érzelmeinkkel nem tudunk: fejfájás, gyomorfájás, kimerültség, szív- és érrendszeri vagy sok egyéb betegség formájában. (Ezért is fordul elő, hogy pszichoterápiában először sokan rosszabbul lesznek, mert ahhoz,

355

hogy szeretni tudjunk, először az elfojtott negatív érzéseket kell felszínre hoznunk.) Mindenkinek megvan a maga fejlődnivalója, amit szüléink szidalmazása, hibáztatása csak akadályoz. Fogadjuk el azt is, hogy szüleinket nem tudjuk megváltoztatni, csak saját magunkat. Ha nem olyan szülőnk volt, amilyenre vágya­ koztunk, azaz úgy érezzük, hogy nem kaptunk elég szeretetet és gyengédséget, akkor csak úgy szabadulhatunk a fájdalmunktól, ha felelősséget vállalunk saját életünkért. Felnőttként már csak mi adhatjuk meg kicsi önmagunknak a hiányzó anyai, apai szeretetet. A felelősségvállalás elengedhetetlen feltétele a megbocsátás, amikor mélyen megéljük és feldolgozzuk a haragunkat, ezáltal elfogadjuk a velünk történteket, miközben megértjük szüléink sorsát, motívumait, tehetetlenségét, és - talán profánul hangzik, de - idővel már hálát is érzünk azért, hogy a hiányok és a szenvedé­ sek által valamiféle fejlődés indulhatott el a személyiségünkben. A megbocsátással nem mentjük fel szüleinket, sőt nem is felejt­ jük el a sérelmeinket, csupán feldolgozzuk haragunkat. Többé nem idealizáljuk és nem is értékeljük le a személyüket, és le tu­ dunk mondani a megváltoztatásukról szőtt reménytelen elképzelé­ seinkről. Egyrészt mindenki csak önmagát tudja fejleszteni, más­ részt a szülőnk megváltoztatására irányuló törekvéseink gyakran éppen az ellenkező hatást érik el: dacot, ellenállást és még több bántást váltanak ki, amelyek következtében csak egyre messzebb kerülünk egymástól és gyermekkorunk elfogadásától. A megbocsátás, a gyermekkor elfogadása nemcsak belső békén­ ket, hanem a szülő-gyerek kapcsolat egyensúlyát is helyreállítja, mert megszabadít a haragtól, a belső negatív energiáktól, a gyermek­ kor óta viselt sebeinktől, és lehetővé teszi, hogy a felelősséget átadjuk szüléinknek, hiszen tetteikért csakis ők maguk felelnek. Mindehhez elengedhetetlen tehát, hogy elfogadjuk a haragun­ kat. A harag a megbántásra, a bántalmazásra adott normális reak­ ció. Ugyanúgy érzelem, mint az öröm vagy a szeretet, de azt jelzi, hogy valamin változtatnunk kell. Nem árt tudnunk, hogy legtöbb­ ször szüléink idealizálása mögött is elfojtott harag lapul, és ha szü­ 356

lőnket csodálatosnak, nagyszerűnek, tökéletesnek látjuk, azzal éppen ezt az érzést fedjük el. Nehéz megélnünk a haragot, mert először bűntudatot okozhat, majd attól félhetünk, hogy elveszít­ jük önuralmunkat és összeroppanunk. Sokan kérdezik tőlem is, amikor feltörnek elfojtott, mély indulataik: „Nem fogok megbolon­ dulni?" Mások azt gondolják, hogy illetlen dolog haragudni a szü­ léinkre, de a pszichében is érvényes az energiamegmaradás törvé­ nye, azaz az energia nem vész el, csak tünetté alakul: a hosszú ideig elfojtott harag megbetegít, depressziót, testi betegségeket okoz, és kiszámíthatatlan reakciókat vált ki belőlünk. Engedjük meg magunknak az érzést, hogy átmeneti haragunkkal együtt is jók vagyunk, de menjünk végig a megbocsátás nehéz és hosszú folyamatán, hogy megszabadulhassunk tőle. Persze a meg nem bocsátásnak is van haszna. Ha egy életen át haragszunk a szüléinkre, akkor saját magunkat - a tudattalan összehasonlításnak köszönhetően - jobbnak láthatjuk náluk, és jólesik, hogy úgy érezzük, felettük állunk. A megbocsátás legfőbb feltétele, hogy le tudjunk mondani sértettségünkről és felsőbbrendűségi érzésünkről, és el tudjuk fogadni szüléink szempont­ jait, sorsát, nehézségeit is. Ha nem tudunk megbocsátani, akkor mindig a sérelmeink határozzák meg a hangulatunkat, és ez a viselkedésünket is megbéníthatja. A kelleténél többet foglalko­ zunk velük, s ha csak rájuk gondolunk, egyből feszültek leszünk, emelkedik a vérnyomásunk, szaporább lesz a pulzusunk. Ha azon­ ban megbocsátunk, megszabadulhatunk a haragunktól, és le tud­ juk zárni a múltat, helyreállhat a lelki békénk, és megélhetjük saját jóságunkat, nagyszerűségünket, emberségünket - méricskélés nélkül. Sokan kérdezik tőlem, meg lehet-e bocsátani, ha a szülőnk nem kér bocsánatot, és nem látja be, hogy gyermekként megbántott minket. A válaszom: igen, mert a megbánást nem lehet kikény­ szeríteni. Ha szülőnk nem érzi tettének súlyát, következményeit, mindezeket nem véletlenül hárítja: tudattalanul nem képes szembenézni önmagával. Ne ítéljük el ezért! 357

Fogadjuk el azt is, ha fájdalmunk felfedése idején testvéreink hátat fordítanak nekünk, mondván: „Ebből én inkább kimarad­ nék!" Előfordul, hogy ők jobban függenek a szüléinktől, vagy fél­ tik a családi „békét", ezért nem állnak mellénk. Az is lehet, hogy másképp élték meg ugyanazt az élményt, mert mindenki saját személyiségén szűri át a történéseket. Ha így van, akkor még hi­ báztathatnak is bennünket, hogy feldúltuk a család életét, ostro­ molhatnak, hogy vegyük le a napirendről a „szülők hántását", és te­ hetetlenségükben szidalmazhatnak, abnormálisnak titulálhatnak minket. A család távolabbi tagjai (nagynénik, nagybácsik, nagy­ szülők) sem biztos, hogy értik, miért volna szükségünk arra, hogy a múlttal foglalkozzunk. Szüléink pártjára állnak, bennünket pedig próbálnak rávenni, hogy ne szembesítsük őket a valósággal. Ilyen helyzetekben hinnünk kell abban, hogy ez nem tartozik rájuk. Megbocsáthatunk akkor is, ha szülőnk nem látja be tettének súlyát, ha nincs lehetőségünk személyes megbeszélésre a saját szorongásunk vagy szülőnk elutasítása miatt, de ilyenkor csak valamely, a lelkünk mélyéig hatoló rítus tudja oldani a fájdalmun­ kat - ezt végezhetjük egyedül, egy baráttal, a társunkkal, a test­ vérünkkel vagy terapeuta segítségével. írjunk el nem küldött levelet szüléinknek, vagy mondjuk ki gondolatainkat egy üres széknek, ahová odaképzeljük egyik, majd másik szülőnket. írjuk le, mondjuk ki az összes érzésünket, amelyet gyerekként megéltünk szüléink tettei kapcsán, és azt is, hogyan hatnak jelen életünkre. Arról is szóljunk, hogy a jövőben mit várunk a szüléinktől. A személyes beszélgetést, ennek hiányá­ ban a rítust, mindig azzal a szülővel kezdjük, akivel könnyebben kommunikálunk - még így is izgulhatunk, szoronghatunk miatta. (E rítusok elvégzéséhez segítséget találunk a Szeretetcseppek című fejezetben.) Súlyos szenvedéseket, bántalmazásokat képzett pszichoterapeutával dolgozzunk fel, mert ilyenkor egyedül nehéz meg­ szabadulnunk a dühünktől, egészséges aktivitássá alakítani azt, mindemellett pótolni korai szeretethiányainkat, és megbékélni gyermekkorunkkal. 358

A megbocsátás tehát aktív munka, hosszabb folyamat, amely­ nek során a negatív energiáktól szabadítjuk meg magunkat, így nekünk, a megbocsátónak adja a legtöbbet, mert lehetővé teszi, hogy ismét önmagunk legyünk, azaz megszabaduljunk gyötrelmes érzéseinktől, szülőnk hatalmától, és újra a jelenben élhes­ sünk. A rítus során a fájdalmat, az elfojtott dühöt mindig át kell élnünk, ez az, amit az egészséges működésünk érdekében nem lehet megúszni. Mélyen és őszintén nyíljunk meg önmagunk előtt, ne ijedjünk meg az érzéseinktől, sírhatunk, zokoghatunk is: jót tesz. A düh megélése és átalakítása azért is fontos, mert a későbbiek­ ben ennek hatására születik a pozitív erő, az igazi tettrekészség. Adjuk ki dühünket, de úgy, hogy ne bántsunk mást: fussunk, bokszoljunk, kiabáljunk az erdőben, írjunk levelet. Végezzük el a Szeretetcseppek című fejezet vonatkozó gyakorlatait. Mindezek után lehetséges igazán a megbocsátás, az, hogy megszabaduljunk a megbántottságtól, ami tehát egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindent elfelejtünk, hanem azt, hogy visszahárítjuk a felelősséget azokra, akiknek viselniük kell: a szüléinkre. Fogadjuk el szüleinket és gyermekkorunk történéseit! Ehhez ismerjük el és mélyen éljük át a megbocsátás, az elfogadás hét törvényét: 1. Tiszteljük, hogy szüléink a legfontosabbat, az életet adták nekünk. 2. Fogadjuk el, hogy szüléink is tökéletlen emberek. Szüléink is emberek, akik tele vannak bizonytalanságokkal, szorongásokkal, tehát nem mindenható, tökéletes lények, nem istenek. Értékeljük át elvárásainkat az ideális anyáról és apáról, hiszen nem valószínű, hogy szüléink valaha is meg tudnak felelni ezeknek. Tiszteljük bennük, hogy akárhogyan is, de megbirkóztak az életükkel. Forduljunk feléjük kíváncsi­ sággal: hogyan éltek, milyen volt a gyermekkoruk, mennyi törődést, szeretetet kaptak, milyen sérüléseket szereztek 359

akkortájt, hogyan gyógyították be ezeket, hogyan kezelték a nehézségeiket, hogyan váltak olyanokká, amilyenek lettek. Ha mélyen megismerjük, sérülékeny, érző, esendő ember­ ként (sőt gyermekként is!) látjuk szüleinket, akkor szeretni is tudjuk őket, hiszen ellenérzéseink éppen túlzó elvárásaink­ ból fakadnak. 3. Ismerjük meg családunk történetét: szüléink azt tudták adni, amit ők is kaptak. Minden szülőben megvan az akarat, hogy jól nevelje a gye­ rekét, és legtöbbjükben ott él a bűntudat is, ha gyermeke másképp fejlődik, mint ő szerette volna. A lehető legjobban próbáltak nevelni minket, és többnyire jót akartak nekünk, adni azonban csak úgy és azt tudták, ahogyan és amit maguk is kaptak. így gyermekként sokszor mi sem abban részesültünk, amit vártunk, sőt még felnőttként is ki vagyunk téve érzel­ mi zsarolásnak, rátelepedésnek, szidalmazásnak, magas elvá­ rásokból adódó elégedetlenségnek, meg nem értettségnek, távolságtartásnak. Mindenképpen ismerjük el a kapott sze­ retetet és gondoskodást. Szidalmazás helyett öleljük magunk­ hoz szeretetért epekedő, sérült gyermeki önmagunkat. A katarzis biztosítja, hogy felnőttként szerethetőnek érezzük önmagunkat. 4. Ismerjük el, hogy szüléinknek értékes vonásaik is vannak. A viselkedés soha nem azonos az emberrel, így ha helytele­ nítjük is szüléink magatartását, még megláthatjuk értékeiket is. Az elfogadás biztosítja, hogy a negatív helyzetet, szülőnk elfogadhatatlan viselkedését utasítsuk el, ne pedig a teljes személyét. Az elfogadás segít, hogy rálássunk érzéseinkre, félelmeinkre - ezzel magunk és szülőnk fejlődését nagy­ ban előmozdíthatjuk. Erős önbecsülés, pozitív hozzáállás és a dühtől, haragtól való megszabadulás szükséges ahhoz, hogy negatív helyzetekben is meglássuk szülőnkben a jót, 360

a szerethetőt, a helyzetek többségében a pozitív szándékot, így akadályozható meg, hogy a vita hevében indulatra in­ dulattal, vádakra vádakkal reagáljunk, esetleg felnőttként is féljünk szüléinktől, vagy gyűlöljük, lenézzük őket. Ha megvetést vagy be nem teljesült, túlzó elvárásaink miatti erős indulatot érzünk irántuk, akkor tulajdonképpen felsőbbrendűnek éljük meg magunkat, így saját fejlődésünk útjába állunk. A fensőbbségérzéssel tudattalanul saját ma­ gunkkal szemben is túlzott elvárásokat támasztunk, ame­ lyeknek persze sosem tudunk megfelelni, így tovább rombol­ juk önbecsülésünket. A gőg meggátol abban, hogy képesek legyünk igazi szeretetet érezni, hiszen csak a velünk egyen­ rangú, felnőttnek tekintett szülőnket tudjuk vád, harag vagy félelem nélkül elfogadni, majd szeretni. 5. Vállaljuk a felelősséget: nem mutogathatunk egy életen át a szü­ léinkre. Éppen szüléink hibái (azok felismerése, megértése, elfogadá­ sa) teszik lehetővé, hogy megküzdjünk a saját nehézségeink­ kel. Megküzdenünk azonban nekünk magunknak kell, ami­ hez nem kevés önismeretre van szükségünk. Ha például indokolatlan hisztit rendezünk, amikor párunk izgalmas meccset néz, vagy a laptopján dolgozik és nem figyel ránk, gyakran távolságtartó szüléink szeretetéért zokog a ben­ nünk élő kisgyermek énünk. Ha erre rálátunk, és a hiányzó szeretetet megadjuk magunknak, akkor véget vethetünk az ok nélküli szenvedésnek, amellyel megterheljük párunkat is. Hiszen ő nem az anyánk, apánk, hanem a társunk, és bárhogy szeret bennünket, nem pótolhatja gyermekkorunk hiányait. Sérüléseink feldolgozásában persze segíthetjük egymást. Engedjük előtörni az elfojtott, fájó gyermekkori érzéseinket: gyengéd oldalunk előbukkanása soha nem jelent gyengesé­ get, sőt ez maga a bátorság. Ha megszabadulunk a dühtől, a fájdalomtól, ha reálisan, felnőttként látjuk érzelmi hiá­ 361

nyainkat - miközben szeretettel átgondoljuk szüléink életét is - , akkor el tudjuk fogadni gyermekkorunkat és azt, amit adtak. Többé nem őket hibáztatjuk felnőtt életünkért, mai nehézségeinkért. 6. Beszélgessünk: mély megnyílásunk, önismeretünk fejlődése a leg­ nagyobb segítőnk. Minden felnőtt maga dönt saját életéről, de nem igazán jó megoldás, ha megszakítjuk a kapcsolatot szüléinkkel, csak mert kellemetlen szembenéznünk az érzéseinkkel. Az elfoga­ dás hiányában a feldolgozatlan harag, a feltétel nélküli szere­ tet gyermeki hiánya örökké ott munkál majd a lelkűnkben, és akadályoz az önállóság felé vezető úton. Sok olyan ember­ rel találkoztam, aki szinte állandóan indokolatlan szorongá­ soktól szenvedett, míg meg nem békéit a szüleivel és a gyer­ mekkorával. Például alkoholfüggő szülők gyermekeként elviselhetetlenül feszültté vált, jelenetet rendezett, ha párja kánikulában egy pohár sör elfogyasztásával oltotta szomját. Vagy idomár szülők gyermekeként kiábrándítóan lustának élte meg párját, ha az a nyaralás alatt pihenni akart a parton, ahelyett, hogy megnézett volna minden műemlék jellegű jelentéktelen zugot. S a sort folytathatnánk a végtelenségig. Ha szüléinknek meg tudunk nyílni, ha partnerként beszé­ lünk nekik kínos dolgokról, azzal nekik is megkönnyítjük, hogy megélhessék érzéseiket. így pedig mi magunk is jobban megismerjük, elfogadjuk saját érzéseinket és őket. A kulcs mindig a mi kezünkben van. Gyermekkorunk történéseit persze nem tudjuk megváltoztatni, de érzelmi töltését alakíthatjuk, ha mélyítjük önismeretünket. Bármikor, amikor készen állunk rá, és vagyunk olyan bátrak, hogy neki is kezdjünk - akár szüléinkkel, akár egyedül.

362

7. Szakítsuk meg: ne örökítsük tudattalanul szüléink (őseink) viselke­ dését (sorsát) a következő generációkra. A szülői viselkedés, a tudattalan érzések generációkon át fennmaradhatnak: kéretlen örökségként szállnak apáról fiúra. A negatív működések megtörésével sok fölösleges szo­ rongástól menthetjük meg gyerekeinket és a következő nem­ zedékeket. Kamaszként általában mind eldöntjük, hogy jobb szülők leszünk, mint szüléink voltak, aztán jönnek a tudatta­ lan reakciók, amelyek gyakran éppen a gyermekként tapasz­ taltak ellentétei. Például alkohol helyett, absztinensként, a munkától válunk függővé, de ugyanúgy nem élünk teljes életet, és társunkat, alkoholista szülőnkhöz hasonlóan, magá­ ra hagyjuk. Akkor van választási lehetőségünk, ha belátjuk ezt a tudattalan ismétlődést. Amíg tagadjuk, addig aligha tudunk megváltozni. Kéretlen örökségünket akkor hagy­ hatjuk magunk mögött, ha érzelmileg összhangba kerülünk önmagunkkal, elfojtott érzéseinket megdolgozzuk, és fájdal­ munkat, félelmünket nem vetítjük a társunkra, a gyerekünk­ re vagy bárki másra. Fejlődésünk során a múlton és a jelenen is dolgoznunk kell. Például az agresszor szülő felnőtt gyerekének meg kell tanulnia, hogyan kerüljön érzelmi közelségbe saját gyere­ keivel, hogyan kezelje aktuális indulatait anélkül, hogy bán­ taná őket. Az ő feladata, hogy időben észlelje, majd vezesse le testi feszültségét, mielőtt kiabálna vagy ütne. Segítségére lehet, ha arra gondol, hogy gyerekként milyen szülői reak­ ciókat szeretett volna kapni, indulatai kiélése helyett pedig elmegy futni, gyermekét beküldi a szobába vagy leviszi a szemetet. Mindemellett át kell alakítania gyerekkorában elfojtott haragját, hogy élete ne erőltetett menet, az elfojtott dühével vívott örök harc legyen. Szeretetével ne megsebez­ ze gyermekét, hanem növelje érzelmi munícióját: tegye lehe­ tővé számára, hogy végre biztonsággal és melegséggel néz­ hessen fel arra, akit nagyon szeret: a szülőjére. 363

Jegyzetek

Előszó 1 Christie, Agatha: „Halott ember tükre" In: Gyilkosság a csendes házban. (Murder in theMews) Ford.: Kada Júlia. Budapest, Európa, 2014,175. 2 Háy János: „Az anya" In: Uő. Napra jutni. Budapest, Európa, 2014, 257. 3 Szabó Magda: Pilátus. Budapest, Európa, 2001, a kötet fülszövege. 4 L. Stipkovits Erika: Közelebb egymáshoz - 11 tévhit párkapcsolatainkról. Budapest, HVG Könyvek, 2013.; L. Stipkovits Erika: Harmóniában egymás­ sal - Újabb 11 tévhit párkapcsolatainkról. Budapest, HVG Könyvek, 2014. 5 Bár a médiában a szülőtípusok sokféle elnevezésével találkozhatunk, a szakirodalom inkább a nevelői, szülői attitűdök kifejezést használja, és így elemzi ezek hatását a személyiségfejlődésre. Diana Baumrind tekintélyelvű (autoritariánus), engedékeny és mérvadó (autoritativ) nevelői stílusokat különített el. Kozéki Béla a szülői érzelmek, a nevelés ereje, a közvetített értékek átható mivolta és a korlátozás-védelem ru­ galmassága szerint harmonikus, liberális, ambiciózus, túlvédő, hideg­ demokratikus, elhanyagoló, drilles és diszharmonikus nevelési stílu­ sokat említ. Ranschburg Jenő tipizálásának alapja a családi légkör és emocionális klíma, a nevelés rugalmassága és a tettek következményeire vonatkozó határozottság, következetesség. Ő meleg-engedékeny, hideg­ engedékeny, meleg-korlátozó és hideg-korlátozó szülői magatartásokról ír. Lásd Forward, Susan: Mérgező szülők (Toxic Parents: Overcoming Their Hurtful Legacy and Reclaiming Your Life) Ford.: Kövi György. Budapest, 365

Háttér, 2000.; Bagdy Emőke: A személyiség titkai - Család, nevelés, önér­ tékelés. Budapest, Helikon, 2014. 6 Loom ans, Diana: „Ha elölről kezdhetném ..." In: Canfield, Jack Hansen, Mark Victor: Erőleves a léleknek - Második porció. (A 2nd Helping of Chicken Soup for the Soul) Ford.: Komáromyné Várady Agnes. Budapest, Bagolyvár, 2010. B evezetés - A legelső k ötelék től a szülői szerepvállalásig 1 M cCann, Colum: TransAtlantic - Atlanti átkelés (TransAtlantic) Ford.: Mesterházi Mónika. Budapest, Magvető, 2015, 264. 2 Blumenthal, P. J.: Kaspar Hauser testvérei - A vadember nyomában (Kaspar Hausers Geschwister: Auf der Suche nach dem wilden Menschen) Ford.: Szántó Judit. Budapest, Európa, 2006. 3 Ferenczi Sándor hangsúlyozta, hogy pszichológiai szempontból sem közömbös, hogy az anya és gyermeke a terhesség során testileg, fizikai­ lag is összetartoznak. Az anya-magzat kapcsolatokról lásd Raff ai Jenő: Megfogantam, tehát vagyok - Párbeszéd a babával az anyaméhben. Buda­ pest, Útmutató, 1997.; Hidas György - Raffai Jenő - Vollner Judit: Lelki köldökzsinór - Beszélgetések a kisbabámmal. Budapest, Helikon, 2013. 4 A kötődésről: A kötődés a csecsemő és gondozója közötti tartós érzelmi kötelék, ami a kicsinek a biztos háttér és a visszatérési lehetőség, a tá­ mogatás fontos érzetét nyújtja, mintázata, minősége pedig egész éle­ tére kihat. A gyermek e korai tapasztalatokat ugyanis egyfajta „belső munkamodellé" alakítja, s később a tágabb világgal, m ásokkal való kapcsolataiban is alapvetőnek érzi, mintegy tudattalanul használja. A kötődésről részletesebben lásd Carver, Charles S. - Scheier, Michael F.: Személyiségpszichológia (Perspectives on Personality) Ford.: Albert Agnes et al. Budapest, Osiris, 2006, 290-97. Cole, Michael - Cole, Sheila R.: Fejlődéslélektan (The Development of Children) Ford.: Kéri Rita et al. Buda­ pest, Osiris, 2006,248-52. 5 Bálint Alice szerint a gyermek születése után az ösztönös anyaság jellem ző, ami később kulturális anyasággá alakul, vagyis a társada­ lom, az adott kultúra elvárásai is formálják az anya gyermekéhez való viszonyát, a gondoskodás minőségét. Bálint Alice az anyára kezdetben jellemző szeretetet archaikus szeretetnek nevezi, amely formálisan kevés­ bé szabályozható, mint az apai szeretet. Ezt a gyermek növekedésével a szociális szeretet, vagyis a másik fél önálló lényként kezelésének képes­ sége váltja fel. Gondolatmenetével párhuzamba állítható Margaret Mahler megállapítása, mely szerint a biológiai születés nem esik egybe a pszichés születéssel, azaz a személyiség fejlődésének kezdetével. Ez 366

utóbbihoz a kezdeti duálunió, azaz kölcsönös függés és egységérzet („anya és én egyek vagyunk") fokozatos megszűnése, a gyermek egész­ séges mértékű eltávolodása, függetlenedése szükséges. Donald Winnicott kevésbé tartotta fontosnak az ösztönöket, ezzel szemben az anya tudatos viselkedését hangsúlyozta. Álláspontja szerint a részben belső motívumok, részben a hagyományok és feladatok által szabályozott anyai viselkedés megfelelő hátteret jelent ahhoz, hogy a gyerek egészsé­ gesen nevelkedjen. Kiemeli az anyák tükröző szerepét, ahogyan az anya megérti és értelmezi a gyerek állapotát, és segíti énképe kialakulását. A korai gondozás jelentősége abban áll, hogy ez jelenti a gyerek számára, hogy az anya valóban szereti őt. Lásd Carver, Charles S. - Scheier, Michael F.: i. m. 6 Az eljárás háromperces szakaszokból áll. Először a gyermek és édes­ anyja az idegen jelenlétében játszik. Az idegen aztán magukra hagyja őket, majd visszatér és letelepszik. A következő lépésben az édesanya kimegy, és magára hagyja a gyermeket az idegennel. Az idegen meg­ próbál kapcsolatot létesíteni a gyermekkel, vagy megvigasztalni őt, ha sír. Végül az anya visszatér, az idegen pedig távozik. A kutatók a gyer­ meknek az idegen jelenlétére, az anya hiányára és az anya visszatérésére adott reakcióit figyelték meg, például sír és vigasztalhatatlan, vagy nem viseli meg különösebben az anya távozása; elfogadja vagy visszautasítja az idegen vigasztalását; elfogadja vagy visszautasítja anyját, amikor visszajön. Az eljárásról részletesebben lásd Cole, Michael - Cole, Sheila R.: i. m. 252-59. 7 Hazan és Shaver a kötődés minősége és a szerelmi kapcsolatok jellemzői közt találtak összefüggést. Kérdőívekre adott válaszaik alapján a bizton­ ságosan kötődők úgy vélik, hogy a szenvedélyszerelem lehet hosszan tartó, ám tudják, hogy a filmek és romantikus regények szerelemeszmé­ nye nem létezik. Az elkerülő kötődők hisznek a filmekben látott lángoló szerelemben, ám kijelentik, hogy az nem tart örökké. Magukról úgy nyilatkoznak, hogy nagyon nehezen találnak olyat, akibe bele tudnak szeretni. Az ellenálló kötődők ezzel szemben úgy gondolják, hogy a szerelem bármikor „beüthet", és bevallják, hogy nagyon könnyen esnek szerelembe. Lásd Hazan, Cindy - Shaver, Philip: „Romantic Love Conceptualized as an Attachment Process". Journal o f Personality and Social Psychology. 1987,52 (3): 511-24. * A pszichológia ezt a jelenséget az ősbizalom szóval jelöli. Az ősbizalom elsődleges jelentése a gyermek mélyen gyökerező bizalma abban, hogy anyja (gondozója) szereti és elfogadja, mindenképpen gondoskodik róla, és kielégíti igényeit. Ez a bizalom önszeretete képességének alap­ jává válik: ha az anya elfogadja és szereti a gyermeket, a gyermek is 367

képessé válik elfogadni és szeretni önmagát, hiszen azt „tanulja", hogy ő jó és szerethető. Erik Erikson pszichoszociális fejlődéselméletében nagyjából az első két életévet nevezi az ősbizalom vagy ősbizalmatlan­ ság időszakának. A korai kapcsolat fontosságát Bálint Mihály a primer szeretet fogalmának bevezetésével hangsúlyozta, Szondi Lipót pedig egyfajta „lelki karónak" nevezte. Lásd Cole, Michael - Cole, Sheila R.: i. m. 249.; Gordosné Szabó Anna: Szondi Lipót. In: Báthory Zoltán Falus Iván (főszerk.): Pedagógiai lexikon, 3. kötet. Budapest, Keraban, 1997, 411-12. 9 Orta, írem Metin - Corapci, Feyza - Yagmurlu, Bilge - Aksan, Nazan: „The Mediational Role of Effortful Control and Emotional Dysregulation in the Link Between Maternal Responsiveness and Turkish Pre­ schoolers' Social Competency and Externalizing Symptoms" Infant and Child Development, 2013, 22: 459-79; Wang, Jun - Morgan, George A. Biringen, Zeynep: „Mother-Toddler Affect Exchanges and Children's Mastery Behaviours during Preschool Years" Infant and Child Develop­ ment, 2014, 23:139-52. 10 Swaab, Dick: Az agyunk mi vagyunk - Az anyaméhtől az Alzheimerig (Wij zijn ons brein: Van baarmoeder tot Alzheimer) Ford.: Wekerle Szabolcs. Budapest, Libri, 2013, 38. 11 Uo. 39-40. 12 Uo. 40. 13 Uo. 42-43. 14 Uo. 47. 15 Insel, T. R. - Young L. J.: „The Neurobiology of Attachm ent" Nature Reviews Neuroscience, 2001,2:129-36. 16 Egy kísérlet során hím pockok agyába vazopresszint juttattak, ettől - a pockokra egyébként nem jellem ző módon - hűségesek lettek a nőstényhez, gondoskodó magatartást mutattak. Insel, T. R. - Young L. J.: i. m. 129-36. 17 Marazziti, D. - Dell'Osso, B. - Baroni, S. - Mungai, F. - Catena, M. Rucci, P.: „A Relationship Between Oxitocin and Anxiety of Romantic Attachment". Clinical Practice & Epidemiology in Mental Health, 2006,2 (28), http://dx.doi.org/10.1186%2F1745-0179-2-28 18 Lakatos K. - Toth I. - Nemoda Z. - Ney K. - Sasvári-Szélely M. - Gervai J.: „Dopamine D4 Receptor (Drd4) Gene Polymorphism is Associated with Attachment Disorganisation in Infants". Molecular Psychiatry, 2000, 6: 633-37. 19 B ereczkei Tamás: Evolúciós pszichológia. Budapest, O siris, 2003, 235-38. 20 Uo. 239. 368

21 Genetikai példa, hogy a férfiak a fájdalmas csecsemősírást jól beazo­ nosítják (védelmi mechanizmust indít be), az éheset viszont egyáltalán nem (míg az anyák igen). A párkapcsolati minőség megnyilvánul pél­ dául abban, hogy nőtlen fiatal férfiak nem mutatnak preferenciát abban, hogy melyik oldalukra tegyék a csecsemőt-kisgyereket, ha felveszik. A nős férfiak többsége viszont igen: ők következetesen bal oldalra teszik a gyereket. Ennek oka, hogy figyeltek gyerekük anyjának viselkedésére, és elsajátították azt. Az anyák ugyanis „kódolva vannak" arra, hogy bal oldalra, a szív felé tegyék a gyereket, még a balkezesek is. A baba is oda kívánkozik: ha felveszik, úgy helyezi el a fejét, hogy hordozójának ké­ nyelmetlen lenne jobbra tenni őt. További példákért és érdekes kutatási eredményekért lásd Bereczkei Tamás: i. m. 240. 22 Az epigenetikáról: az epigenetika vizsgálatának tárgya a gének olyan öröklődése, amely nem jár együtt a DNS bázisszekvenciájának vál­ tozásával, vagyis a hatás a génexpresszióban, a génkifejeződésben jele­ nik meg. Az epigenetikai gondolkodás lényeges elemei a dinamikus környezet és a stabil genetikai meghatározottság interakciója, a gének aktiválódásának, reaktiválódásának és inaktiválódásának folyamatai (az egyes gének „ki- és bekapcsolódása", hatásuk kifejeződése), valamint az epigenetikai módosulások reverzibilitása. Az epigenetikai kutatá­ sok a gyakorlatban például arra keresik a választ, hogy a szülőket ért környezeti hatások hogyan befolyásolják az utódok génexpresszióját, vagyis hogyan hatnak mintegy transzgenerációsan az utódokra is, illetve milyen környezeti hatások kapcsolják be és ki az egyes géneket. A témáról bővebben lásd Bereczkei Tamás - Hoffmann Gyula (szerk.): Gének, gondolkodás, személyiség - Bevezetés a humán viselkedésgenetikába. Budapest, Akadémiai, 2012. 23 Waterland és munkatársai bizonyították például, hogy metilgazdag étrenden tartott egerek utódainál csökken a görbe farok mint fejlődési rendellenesség előfordulási gyakorisága. Randy Jirtle kísérleteinek eredményeként a metilgazdag táplálékot, folsavat, B12-vitamint, kolint fogyasztó nőstény sárga aguti egerek utódai barna színűek lettek, sőt nem voltak hajlamosak az elhízásra és a cukorbetegségre, mely any­ jukra jellemző volt. A kutatásokról és eredményeikről lásd Waterland, R. A. - Dolinoy, D. C. - Lin, J. R. - Smith, C. A. - Shi, X. - Tahiliani, K. G.: „Maternal Methyl Supplements Increase Offspring Dna Méthylation at Axin Fused". Genesis, 2006,44: 401-6.; Jirtle R. L. - Skinner M. K.: „Envi­ ronmental Epigenomics and Disease Susceptibility". Nature Reviews Genetics, 2007,8: 253-62. 24 Az édesanya terhesség alatti táplálkozása hat a magzat fejlődésére. Köz­ ismert például, hogy folsavtartalmú készítmények szedésével bizonyos 369

magzati fejlődési rendellenességek előfordulása csökkenthető. Kevésbé közismert, ám elgondolkodtató az a tény, hogy egy most kislányt váró anyukát érő környezeti hatások tulajdonképpen magzata petesejtjeire is hatnak, így 20-30 évvel később, az unokákban is megnyilvánulnak. Mivel a spermiumok érése a petesejt érésénél gyorsabb folyamat, és csak a serdülőkor előtt indul el, a spermiumokat ért károsodás megnyilvánu­ lásához nem kell több generációt várni. A prepubertás során dohányzó férfiak utódainál (már gyermekeiknél!) jóval nagyobb az elhízás rizi­ kója, az apai nagyapák serdülőkori túltápláltsága pedig a fiúunokák esetében növeli a diabétesz és a szív- és érrendszeri betegségek rizikóját. Lásd ALSPAC, www.bristol.ac.uk/alspac. 25 Weaver, I. C. G. - Cervoni, N. - Champagne, F. A. - D'Alessio, A. C. Sharma, S. - Seckl, J. R. - Dymov, S. - Szyf, M. - Meaney, M. J.: „Epi­ genetic Programming by Maternal Behavior". Nature Neuroscience, 2004, 7: 847-54.; Champagne F. A. - Weaver I. C. - Diorio J. - Dymov S. - Szyf M. - Meaney M. J.: „Maternal Care Associated with Méthylation of The Estrogen Receptor-Alphalb Promoter and Estrogen Receptor-Alpha Expression in the Medial Preoptic Area of Female Offspring". Endocrino­ logy, 2006,147 (6): 2909-15. 26 Monk, C. - Spicer, J. - Champagne, F. A.: „Linking Prenatal Maternal Adversity to Developmental Outcomes in Infants: The Role of Epigenetic Pathways". Development & Psychopathology, 2012,24(4): 1361-76.; Cham­ pagne, F. A.: „Epigenetic Mechanisms and the Transgenerational Effects of Maternal Care". Frontiers in Neuroendocrinology, 2008, 29(3): 386-97. 27 Lásd Eric Nestler agykutató függéssel és stresszel kapcsolatos kutatásait. Nestler, E. J.: „Review. Transcriptional Mechanisms of Addiction: Role of Deltafosb". Philosophical Transactions of the Royal Society of London. Series B, Biological Sciences, 2008,363 (1507): 3245-55. 28 A kutatás alapvetései szerint a korai anyai depriváció (szeparáció) erő­ teljes negatív hatást gyakorol a stresszérzékenységre, mivel növeli a hypothalamus adrenális aktivitását, és elősegíti a hypothalamus CRF génjének expresszióját. A korai anyai szeparációt elszenvedő kispatkányok esetében megfigyelhetők voltak a CRF génjének módosulá­ sai, viselkedésükben pedig fokozott stresszérzékenység jelentkezett. A kutatók arra keresték a választ, vajon ezek a negatív hatások a ké­ sőbbiek során, megfelelő gondozás és ingergazdag környezet révén enyhíthetők, esetleg teljesen vissza is fordíthatók-e. Eredményeiket úgy összegzik, hogy a későbbi megfelelő gondoskodás és környezeti gazdag­ ság „funkcionálisan visszafordítja" a káros hatások következményét. Funk­ cionális visszafordítás alatt azt értik, hogy a korai káros hatások ered­ ményei genetikai szinten nem tüntethetők el (vagyis ott maradnak beíródva 370

a CRF génen a DNS-ben), de a jó gondozás és környezet eredménye­ ként a korai (szeparált) időszak magas adrenális aktivitása megszűnik, és a későbbiekben negatív viselkedési tendenciák, stresszérzékenység sem tapasztalható. Tehát ha genetikai szinten már nem is, de a génexpresszió szintjén befolyással lehetünk a korai folyamatok eredmé­ nyeire. Lásd Francis, D. D. - Diorio, J. - Plotsky, P. M. - Meaney, M. J.: „Environmental Enrichment Reverses the Effects of Maternal Sepa­ ration on Stress Reactivity". The Journal o f Neuroscience, 2002, 22 (18): 7840-43. 29 Weaver, Ian C. G. - Cervoni, Nadia - Champagne, Frances A. - D'Alessio, Ana C. - Sharma, Shakti - Seckl, Jonathan R. - Dymov, Sergiy - Szyf, Moshe - Meaney, M ichael J.: „Epigenetic Program m ing by M ater­ nal Behavior". Nature Neuroscience, 2004, 7: 847-54. Lásd még https:// publications, mcgill.ca/headway/magazine/the-nurture-of-things/ 30 Francis, D. D. - Diorio, J. - Plotsky, P. M. - Meaney, M. J.: i. m. 31 A New Parents Project keretében megvalósuló longitudinális kutatás első lépésében a terhesség harmadik trimeszterében a párok kérdőíveket töltenek ki (például az életszerepeik iránti elköteleződés mértékéről), rangsorolják és átbeszélik párkapcsolati problémáikat. Ekkor kerül sor az említett „babázásra" is, amelyről (akárcsak a párok beszélgetéseiről) videófelvétel készül. A kicsi megszületése után három hónappal rögzí­ tik, hogyan játszanak a szülők (külön-külön és közösen) gyermekük­ kel, hogyan gondozzák, osztják meg a feladatokat, például hogyan viselkednek a kicsi átöltöztetésekor. A megfigyelésekre a babák hat és kilenc hónapos korában is sor kerül. A kutatásról és a projektről lásd http://digitalunion.osu.edu/r2/summer09/eskin/NPP%200bservation al%20Methods.html 32 Eric Nestler véleménye szerint a pszichoterápia (tehát kifejezetten a nem gyógyszeres terápia) is segíthet a korai stressz, illetve az öröklött stresszérzékenység okozta pszichés problémák orvoslásában. A neurobiológiában már régen ismert, hogy a tanulás olyan géneket „kapcsol be", amelyek megkönnyítik a későbbi tanulást. Ha kisegerek korán tanulási lehetőséghez jutnak (például a labirintuskísérletek során), ak­ kor később sokkal tanulékonyabbak lesznek, mert a tanulási lehetőség epigenetikai módosulásokat idéz elő. Ez pedig nem egyszerűen a megerősítésnek köszönhető tanulás (csupán a jutalom miatt futnak át a labirintuson), mert agyi struktúráik is változnak, és genetikai módo­ sulások is megfigyelhetők náluk. A tanulás, a változás tehát egyrészt az agy struktúráiban, másrészt a génekben is kódolódik. Nestler felhívja a figyelmet arra, hogy a pszichés tünetek, a mentális problémák olyan látható viselkedéses megnyilvánulások, melyeket részben epigenetikai 371

módosulások idéznek elő. Ha a pszichoterápiát tanulási, tapasztalat­ szerzési folyamatnak tekintjük (mint ahogyan az is), akkor az állatok­ kal szerzett tapasztalatok alapján joggal feltételezhető, hogy gyógyszer nélküli terápiával is elérhetők pozitív epigenetikai változások. Ennek igazolására - mivel élő, terápiában részt vevő páciensek agyának vizsgá­ latára van szükség - jelenleg olyan kutatásokat készítenek elő, amelyek képalkotó eljárásokkal vizsgálnák a páciensek agyát a terápia előtt, alatt és után. Lásd https://icahn.mssm.edu/departments-and-institutes/ psychiatry/newsletter/science-and-psychiatry-interview-series 33 Kestenberg, J.: „A Metapsychological Assessment Based on an Analysis of a Survivor's Child". In: Bergman, M. S. - Jucovy, M. E. (szerk.): Gene­ rations of the Holocaust. New York, Basic Books, 1982. 34 Virág Teréz: „A Holocaust-szindróma megjelenése a pszichoterápiás gyakorlatban" Thalassa, 1994,5 (1-2): 129-38. 35 Jung, C. G.: Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről (Von Vater, Mutter und Kind) Ford.: S. Nyírő József. Budapest, Kossuth, 1996.; Freud, Sigmund: Totem és tabu (Totem und Tabu) Ford.: dr. Pártos Zoltán. Buda­ pest, Hermit, 2011. 36 Érdekes párhuzam, hogy egyes törzsi társadalmakban a gazdagabb fér­ fiak a „presztízsbe" fektetik energiáikat, így apahiányos társadalom jön létre a jólét ellenére is. Az alacsonyabb szocioökonómiai státusú férfiak inkább hajlamosak „átkapcsolni" a szülői stratégiákra, a gondoskodás­ ra a versengés helyett. Ok anyagi helyett kapcsolati nyereséget keres­ nek. Az apai viselkedés evolúciós pszichológiai vonatkozásairól lásd Bereczkei Tamás: i. m. 269-75. 37 Bálint Mihály az anyai és az apai megtartó erőt az oknofil és filobatikus konténerek kifejezéssel írta le. Az oknofil értelmezéséhez hozzátartozik, hogy az otthon érzéséhez horgonyozzuk le magunkat, m egjelenik az otthonérzés megléte, mint a lelki egészség alapja. A filobatizmushoz az úton levés, az elpusztíthatatlanság, az ezekhez való horgonyzás érze­ te kapcsolódik. Oknofil (anyai) konténerek: a „mindig itt vagyok neked, mindig vigyázok rád" sugallata. Filobatikus (apai) jellemzők: „az élet egy nagy kaland, illúzió, harc és küzdelem" sugallata. Az anyai és az apai üzenet egyaránt bennünk él, ezek segítenek megküzdeni a nehéz helyzetekkel, félelmeinket kordában tartani. Lásd Bálint Mihály: A bor­ zongások és regressziók világa (Thrills and Regressions) Ford.: Huiler Ervin. Budapest, Animula, 1997.; Lisznyai Sándor: „Megtartó apák". Minden­ napi Pszichológia, 2012/3; Csabai Márta: „Bálint és a pszichoszomatika. Tárgykapcsolati elvek a testi tünetek kezelésében". Thalassa, 2010,21 (2): 33-48. 38 Lásd L. Stipkovits Erika: i. m. 2013.; L. Stipkovits Erika: i. m. 2014. 372

39 Ennek számos bizonyítékát szolgáltatták a csecsemőtemperamentumkutatások. A temperamentum a különféle helyzetekre adott következe­ tes, egyéni válaszmódok időben tartós mintázata. Csecsemők vonat­ kozásában Stella Chess és Alexander Thomas kilenc összetevőjét különböztette meg (aktivitásszint, ritmikusság, megközelítés-vissza­ húzódás, alkalm azkodás, válaszküszöb, reakcióerősség, hangulat, elterelhetőség, figyelmi terjedelem/tartósság), Mary Rothbart három dimenziót (válaszkészség, érzelmi töltés, önszabályozás) talált megha­ tározónak. Chess és Thomas könnyű, nehéz és nehezen felmelegedő csecsemőket különböztetett meg. A fogalmak részletes magyarázatáról és a kutatásokról lásd Cole, Michael - Cole, Sheila R.: i. m. 161-64. 1. A tú lféltő -tú lk ötőd ő szülő, avagy a BOROSTYÁN 1 McCann, Colum: i. m. 214. 2 Hudson, J . L. - Dodd, H. F. - Lyneham, H. J. - Bovopoulous, N.: „Tem­ perament and Family Environment in the Development of Anxiety Dis­ order: Two-Year Follow-up". Journal o f the American Academy o f Child and Adolescent Psychiatry, 2011,50(12): 1255-64. 3 Hudson, J . L. - Dodd, H. F.: „Informing Early Intervention: Preschool Predictors of Anxiety Disorders in Middle Childhood"., http://www. plosone.org/article/citationList.action?articleURI=info%3Adoi%2F10. 1371/journal.pone.0042359 4 Az agyban a figyelem és az érzelemszabályozás egyik fontos területe az elülső cinguláris kéreg. Vizsgálatok bizonyították, hogy az ijesztő lát­ vány modulálja az itt mérhető hullámok amplitúdóját, s a kortikális fel­ dolgozást és a szubkortikális veszélyészlelés-félelem kört is befolyásolja. A veszélyes, ijesztő dolgokra való fokozott válaszkészség, így a félelem­ érzet fokozott képessége negatív emocionalitással függ össze. A negatív emocionalitású babák fokozottan jól reagáltak, amikor vidám arcokat mutattak nekik. Lásd Martinos, M. - Matheson, A. - de Haan, M.: „Links Between Infant Temperament and Neurophysiological Measures of Attention to Happy and Fearful Faces". The Journal o f Child Psychology and Psychiatry, 2012,53 (11): 1118-27. Véleményem szerint elgondolkod­ tató jelenség, hogy a babák gyorsabban észreveszik, de rövidebb ideig nézik a rémült arcot, mint a vidámat. Mintha a természet önvédelmi mechanizmussal akarna ellátni minket, hogy vegyük észre a veszélyt, azonban igyekezzünk kerülni a fölösleges stresszt. 5 Kiel, E. J . - Buss, K. A.: „Associations Among Context-Specific Mater­ nal Protective Behavior, Toddler's Fearful Temperament, and Maternal Accuracy and Goals". Social Development, 2012,21 (4): 742-60. 373

2. A szereptolvaj szülő, avagy a SZÜLŐSÍTŐ 1 McCourt, Frank: Angyal a lépcsőn (Angela's Ashes) Ford.: Barabás András. Magvető, Budapest, 1999, 27. 2 Böszörményi-Nagy Iván és Geraldine Spark írták le és nevezték el parentifikációnak azt a helyzetet, amikor a gyerektől elvárják, hogy szülői szerepet töltsön be. Minuchin szerint a parentifikált gyerek testvérel­ látó szülői szerepe néha funkcionális, például a nagycsaládokban vagy egyedül maradó szülő esetében. Boszormenyi-Nagy I. - Spark, G.: Invisible Loyalties: Reciprocities in Intergenerational Family Therapy. New York, Harper & Row, 1973. Minuchin, S. - Montalvo, B. - Guerney, B. Rosman, B. - Schumer, F.: Families of the Slum. New York, Basic Books, 1967. A parentifikáció témájában lásd még Jurkovic, G. J.: „Destructive Parentification in Families" In: L'Abate, L. (szerk.): Family Psychopatho­ logy: The Relational Roots of Dysfunctional Behavior. New York, Guilford, 1998, 237-55.; Jurkovic, G. J.: Lost Childhoods: The Plight of the Parentified Child. New York, Taylor & Francis, 1997. 3 Gavalda, Anna: Kis kiruccanás (L'Echappée belle) Ford.: Tótfalusi Ágnes. Budapest, Magvető, 2010,64. 4 Whitaker mondását Napier idézi. Lásd Napier, Augustus Y.: A törékeny kapcsolat - Az egyenrangú, bensőséges és kitartó házasság (The Fragile Bond: In Search of an Equal, Intimate and Enduring Marriage) Ford.: Roszik Linda. Budapest, Animula, 2000. 5 Jacobvitz, B. D. - Bush, N. F.: „Reconstructions of Family Relationships: Parent-child Alliences, Personal Distress, and Self-esteem". Develop­ mental Psychology, 1996,32 (4): 732-43. 6 Macfie, J. - McElwain, N. L. - Houts, R. M. - Cox, M. J.: „Intergenera­ tional Transmission of Role Reversal Between Parent and Child: Dyadic and Family Systems Internal Working Models". Attachment and Human Development, 2005, 7 (1): 51-65. 7 Böszörményi-Nagy Iván negatív jogosultságnak nevezi ezt a jelenséget. Lásd például Boszormenyi-Nagy, I. - Spark, G. M.: i. m.; Böszörményi-Nagy Iván - Krasner, Barbara R.: Kapcsolatok kiegyensúlyozásának dialógusa. Ford.: Dobos Mária - Nagy Réka. Budapest, Coincidencia, 2001.; Székely Ilona: „Kapcsolatainkban létezünk: Böszörményi-Nagy Iván kontextuális terápiájának ismertetése". Pszichoterápia, 2000, 9 (6): 437-44. 3. A tú lk öv etelő szülő, avagy az IDOM ÁR 1 Headley, Justina Chen: North of Beautiful - Iránytű önmagamhoz (North of Beautiful) Ford.: Goitein Veronika. Szeged, Könyvmolyképző, 2012,344. 374

2 Lásd például Gordon L. Flett és Paul L. Hevitt kutatásait: http://hewittlab. psych.ubc.ca/ 4. A barát szülő, avagy a JÓ FEJ 1 Weöres Sándor: „Parainesis" In: Uő: Egybegyűjtött költemények I. Buda­ pest, Helikon, 2008,263. 2 Sroufe, L. A. - Jacobvitz, D. - Mangelsdorf, S. - DeAngelo, E. - Ward, M. J.: „Generational Boundary Dissolution Between Mothers and Their Preschool Children: a Relationship System Approach". Child Develop­ ment, 1985. április 1.: 317-25.; Sroufe, L. A. - Ward, M. J.: „Seductive Behaviour of Mothers' of Toddlers: Occurrence, Correlates and Family Origins". Child Development, 1980, (51) december 1.: 1222-29. 3 Macfie, J. - Houts, R. M. - McElwain, N. L. - Cox, M. J.: „The Effect of Father-Toddler and Mother-Toddler Role Reversal on the Development of Behavior Problems in Kindergarten". Social Development, 2005,14 (3): 514-31. 4 Ceccarelli, Paulo R.: „May I Call You Father?" International Forum of Psy­ choanalysis. 2003,12:197-205. 5 Uo. 6 Uo. 5. A m indentudó, Mr. és M rs. Tökéletes, avagy a SZUPERSZÜLŐ 1 Háy János: „Apák". In: Uő.: Napra jutni. Európa, Budapest, 2014,12. 2 A túlzott narcizmusról, a párkapcsolatra gyakorolt negatív hatásairól részletes, izgalmas esetekért lásd L. Stipkovits Erika: i. m. 2014. 6. Az érzelm ileg zsaroló szülő, avagy a M ÁRTÍR 1 Jókai Anna: Éhes élet. Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2012, 197-98. 2 Jung, C. G.: i. m. 3 Long, Kate: Rossz anyák kézikönyve (The Bad Mother's Handbook) Ford.: Lázár Júlia. Budapest, Cartaphilus, 2009, 301. 7. A távo lságtartó szülő, avagy az ÜVEG H EGY 1 József Attila: „Mama" In: József Attila költeményei. Budapest, Helikon, 1990,397. 375

2 Shriver, Lionel: Beszélnünk kell Kevinről (We Need to Talk About Kevin) Ford.: Komló Zoltán. Budapest, GABO, 2010,138. 3 Wang, J. - Morgan, G. A. - Biringen, Z.: „Mother-Toddler Affect Ex­ changes and Children's Mastery Behaviours during Preschool Years" Infant and Child Development, 2014, 23:139-52. 4 Winnicott, Donald W.: Játszás és valóság (Playing and Reality) Ford.: Bíró Sándor - dr. Széchey Orsolya. Budapest, Animula, 1999,108. 5 Uo. 111. 6 Uo. 112. 7 Uo. 113. 8 Johnson, S. - Li, J. - Kendall, G. - Strazdins, L. - Jacoby, P.: „Mothers' and Fathers' Work Hours, Child Gender, and Behavior in Middle Child­ hood". Journal of Marriage and the Family, 2013, 75 (1): 56-74. 9 Wallerstein, Judith S. - Blakeslee, Sandra: Second Chances: Men, Women and Children a Decade after Divorce. New York, Houghton M ifflin, 1996, 150. 10 Litauszky István: „Sorokapámról". In: Uő.: Magánbeszéd. Budapest, Beza, 1999. 8. A b án talm azó szülő, avagy az AGRESSZOR 1 Máté Angi: Mamó. Kolozsvár, Koinónia, 2010,9. 2 Fromm, Erich: A rombolás anatómiája (The Anatomy of Human Destructive­ ness) Ford.: Csaba Ferenc - Dankó Zoltán. Budapest, Háttér, 2001. 3 Birjukov, Pavel: Beszélgetések Tolsztojjal. Idézi: Szolzsenyicin, A.: A Gulag szigetcsoport. Ford.: Szente Imre. Budapest, 1989,169. 4 Del Vecchio, T. - Pochtar, R. - Rhoades, K.: „The Impact of Children's Language Ability on Parent Cognitions and Harsh Discipline Practices". Infant & Child Development, 2014,23 (4): 388-401. 5 Graham, A. M. - Fisher, P. A. - Pfeifer, J. H.: „What Sleeping Babies Hear: A Functional MRI Study of Interparental Conflict and Infants' Emotion Processing" Psychological Science, 2013,24 (5): 782-89. 6 Grossman, T. - Striano, T. - Friederici, A. D.: „Crossmodal Integration of Emotional Information from Face and Voice in the Infant Brain" Deve­ lopmental Science, 2006,9 (3): 309-15. 7 Az agresszióelméletekről és a Bobo baba kísérletről részletesen lásd: Cole, Michael - Cole, Sheila R.: i. m. 399.; Atkinson, Richard C. - Hilgard, Ernest: Pszichológia (Introduction to Psychology) Ford.: Boross Ottilia et al. Budapest, Osiris, 2005,327-28.

376

9. Az elég jó szülő, avagy a BÁTORÍTÓ 1 Canfield, Jack - Read Hawthorne, Jennifer - Shimoff, Marci - Hansen, Mark Victor: Megható emberi történetek (Chicken Soup for the Woman's Soul) Ford.: Villányi György. Budapest, Novella, 2000. 2 Winnicott, Donald W.: Kisgyermek, család, külvilág (The Child, the Family and the Outside World) Ford.: Széchey Orsolya. Budapest, Animula, 2000.

3 Bettelheim, Bruno: Az elég jó szülő - Könyv a gyereknevelésről (A GoodEnough Parent: A Book on Child-Rearing) Ford.: Rakovszky Zsuzsa. Buda­ pest, Cartaphilus, 2003. 4 Long, Kate: Rossz anyák kézikönyve (The Bad Mother's Handbook) Ford.: Lázár Júlia. Budapest, Cartaphilus, 2009,246. 5 Egy kutatásban az átélt negatív érzelmek értelmezését, megbeszélé­ sét vizsgálták négy-öt éves gyerekek és anyjuk esetében. Negatív ese­ mény bármi olyasmi lehetett, amely során a gyermek szomorúságot, dühöt, ijedtséget mutatott. A legjobb feldolgozó stratégiának az érzelmi feszültség/e/oMása bizonyult, amikor a szülő a gyerekkel együtt az ese­ mény súlyosságának vagy az érzelem intenzitásának csökkentésére, finomítására szolgáló kifejezéseket használt, a segítség rendelkezésre állását hangsúlyozta, illetve pozitívan átkeretezte az eseményt. Ez utóbbi formálta leginkább a gyerekek pozitív megküzdési módjait és énképük erősítését, hiszen félelmeiken gyorsan túllépve újra bátornak érezhették magukat, amint a negatív érzés feloldásának aktívabb részt­ vevőjévé váltak. Az eredmények szerint azok a gyerekek, akikkel az anya csak felidézte (emlegette), de nem beszélte át a negatív eseményt, félénkekké váltak, és alacsonyabb önbecsülés mellett a nehéz élethelyze­ tekben elkerülő megküzdési stratégiákat alkalmaztak inkább. A kuta­ tás részleteiről lásd Goodvin, Rebecca - Romdal, Lisa: „Associations of Mother-Child Reminiscing About Negative Past Events, Coping, and Self-Concept in Early Childhood". Infant and Child Development, 2013, 22: 383-400. 6 A kutatás azt vizsgálta, hogyan vélekednek az apák és az anyák arról, mi­ lyen érzelmet és hogyan nyilváníthatnak ki gyermekeik. Eredményeik arra hívják fel a figyelmet, hogy az apák lányaiknak inkább „engedé­ lyezik" a szomorúság kifejezését, ám a fiúkkal kapcsolatban elzárkóznak ettől, sőt, még azt is sokallják, amennyit az anyák megengedhetőnek tartanak. Úgy vélik, a szomorúság kifejezésének támogatása az anyák részéről túlzás, mert elgyengíti, nyámnyilává teszi a fiúkat. Félreértel­ mezik, tutujgatásnak minősítik az anyák reakcióit akkor is, amikor az anyák direkt visszafogják magukat a fiúkkal szemben. Lásd Cassano, 377

M. C. - Zeman, J. L. - Sanders, W. M.: „Responses to Children's Sadness: Mothers' and Fathers' Unique Contributions and Perceptions" MerrillPalmer Quarterly, 2014, 60 (1): 1-23. 7 A félénk egy-két éves kisgyerekek később, óvodáskorukban szociálisan gyakran visszahúzódók, elszigeteltek lehetnek. Ha viszont korán anyai bátorítást kapnak arra, hogy idegen kortársakkal is játsszanak, akkor ez a félénkség enyhül, sőt jelentősen átalakul. Grady, J. S. - Karraker, K.: „Do Maternal Warm and Encouraging Statements Reduce Shy Toddlers' Social Reticence?" Infant and Child Development, 2014, 23 (3): 295-303. 8 A feladat során a kutatók az anyától kapott érzelmi támogatás, bátorítás minőségét figyelték: az anya a feladat megoldása során mennyire volt érzékeny, mennyire mutatta, hogy élvezi, hogy a gyerekkel játszhat (fel­ adatot oldhat meg), milyen gyakran és hogyan biztatta és dicsérte a gye­ reket, mennyire látta előre, hol lesz a gyereknek problémája és mennyire próbált ezen segíteni, mennyire volt kreatív és rugalmas abban, hogy a gyerek figyelmét fenntartsa a feladat iránt. Az igazi támogató, bátorító szülők magas pontszámot értek el a felsorolt faktorokban, és ezzel egy időben alacsony pontszámot az ezzel ellentétes viselkedést mérő ská­ lákon. Lásd Leerkes, E. M. - Blankson, A. N. - O'Brien, M. - Calkins, S. D. - Marcovitch, S.: „The Relation of Maternal Emotional and Cognitive Support During Problem Solving to Pre-academic Skills in Preschoolers". Infant and Child Development, 2011,20: 353-70. 9 Farrant, B. M. - Devine, T. A. J. - Maybery, M. T. - Fletcher, J.: „Em­ pathy, Perspective Taking and Prosocial Behaviour: The Importance of Parenting Practices" Infant and Child Development, 2012,21:175-88. 10 Egy japán kutatás kimutatta, hogy az anyához való kötődés minősége már óvodáskorban meglátszik abból is, hogyan reagálnak a gyerekek a családi képeik látványára. A biztonságosan kötődők megérintik, sokáig nézik a képeket, lelkesek lesznek tőlük, nem tesznek negatív megjegy­ zést és haza akarják vinni őket. A bizonytalanul kötődők ellenben nem törődnek velük, eldugják, összegyűrik vagy negatív megjegyzést tesz­ nek a képekre. Lásd Behrens, K. Y. - Umemura, T.: „Japanese Children's Reactions to Family Photographs: Associations with Mothers' Attach­ ment Status" Infant and Child Development, 2013,22: 289-96. 11 Golem an, Daniel.: Érzelmi intelligencia (Emotional Intelligence) Ford: N. Kiss Zsuzsa. Budapest, Háttér, 1998. 12 Számtalan tanulmány foglalkozott az önszabályozással és az önmotivá­ lással, azt vizsgálva, vajon van-e összefüggés e két képesség és a felnőtt­ kori teljesítmények, sikeresség között. A programadó kutatást Walter Mischel pszichológus végezte, az 1960-as években, a Stanford Egyetem óvodájában. A kísérlet során a gyerekek választhattak: egy kis jutalmat 378

(egy pillecukrot) kérnek azonnal, vagy 20 percet várnak, ám türelmüket jutalmazzák (két pillecukorral). A feladat számunkra igen egyszerű, ám egy négyéves számára örökkévalóságnak tűnhet ennyi időt eltölteni a csábító finomság közelében. Mischel rábukkant a teszten mutatott nagyobb önuralom és a későbbi pozitív kimenetek összefüggésére, és munkatársaival azóta is nyomon követi az egykori résztvevők képes­ ségeinek és életminőségének alakulását. Kiderült, hogy a vágyteljesítés késleltetésére képes gyerekek serdülőkorukban jobb szociális és kog­ nitív funkciókat mutattak, felnőttként magasabb önbecsüléssel, haté­ konyabb megküzdési stratégiákkal és alacsonyabb testtömegindexszel rendelkeztek. Lásd M ischel, Walter: Pillecukorteszt (The Marshmallow Test) Ford.: Hegedűs Péter. Budapest, HVG Könyvek, 2015. 13 Bernier A. - Carlson, S. M. - Whipple, N.: „From External Regulation to Self-Regulation: Early Parenting Precursors of Young Children's Execu­ tive Functioning" Child Development, 2010, 81 (1): 326-39. 14 Leerkes, E. M. - Blankson, A. N. - O'Brien, M. - Calkins, S. D. - Marco­ vitch, S.: i. m. Különösen érdekes, hogy az együttes apai és anyai tá­ mogatás, a gyerek autonómiájának, kezdeményezéseinek támogatása harmadik osztályos korra jobb matematika- és olvasáseredményekkel jár együtt, és ez kifejezetten igaz a fiúk esetében. Szintén a fiúkra volt jellemző, hogy az anyai támogatás elsős korukban nagyobb önbizal­ mat eredményezett. Ha e mellé még apai támogatás is társult, akkor elsős és harmadikos kor között ez az önbizalom jelentős mértékben nőtt, jóval nagyobb növekedést mutatott, mint azoknál, akiknél a ku­ tatók csak anyai támogatást tapasztaltak. Lányoknál nem volt ilyen nagy a különbség. Úgy tűnik, a fiúk fejlődésében különösen nélkülöz­ hetetlen az apák érzelmi támogató, bátorító szerepe. Lásd a National Institute of Child Health & Human Development kutatását: „Mothers' and Fathers' Support for Child Autonomy and Early School Achieve­ ment" Developmental Psychology. 2008,44 (4): 895-907. 15 A tanulmány példaként említi, hogy az anyuka kér valamit a gyerektől, a gyerek megcsinálja, ezért az anyuka megdicséri. A gyerek legközelebb is jobban fog figyelni, ha az anya mond valamit. így a nyelvi képességei is fejlődnek, mert azt tanulja, hogy a beszédre figyelni és válaszolni (akár cselekedettel, ha még nem beszél) érdemes. Fiúk esetében azon­ ban jellemző, hogy kevésbé „engedelmesek" két-három éves korban, különösen azok, akiknek a beszédértése nem olyan jól fejlett. Ha az anya ilyenkor elég jó, válaszképes (érzékeny stb.), akkor nem bünteti a kisfiút, ha az nem teszi, amit kért tőle (például hozd ide a dobozt), nem haragszik meg rá, nem feltételezi, hogy a gyerek „direkt rossz". A gyerek így nem kap negatív visszajelzéseket arról, hogy ő nem ért valamit, nem 379

tud valamit, amit kellene, vagy hogy rossz, és fennmarad az érdeklődése a nyelv, a beszéd iránt. Barnett, M. A. - Gustafsson, H. - Deng, M. Mills-Koonce, W. R. - Cox, M.: „Bidirectional Associations Among Sensi­ tive Parenting, Language Development, and Social Competence" Infant and Child Development, 2012,21: 374-93. 16 Merlo, L. J. - Bowman, M. - Barnett, D.: „Parental nurturance promotes reading achievement in low SES children." Early Education and Develop­ ment, 2007,18: 51-69. 17 Az agresszió elméleteiről és a frusztráció-agresszió hipotézisről lásd: Atkinson - Hilgard: i. m. 440-47.; Smith, E. R. - Mackie, D. M.: Szociál­ pszichológia (Social Psychology) Ford.: Bátki Anna et. al. Budapest, Osiris, 2004, 702-29. 18 Barker, R. - Dembo, T. - Lewin, K.: Frustration and Regression: An Experi­ ment with Young Children. Iowa City, University of Iowa Press, 1941. 19 Dweck szerint egy személy magatartása erőteljesen függ attól, hogyan ítéli meg saját készségeit és képességeit. A kutató a rögzült, illetve a fejlődési szemléletmód különbségére összpontosította figyelmét. A rög­ zült szemléletűek azok, akik úgy vélik, meghatározott készségekkel és képességekkel születünk, és ezeken csak kismértékben lehet változ­ tatni. Velük ellentétben a fejlődési szemléletűek abban hisznek, hogy született készségeink és képességeink jelentősen fejleszthetők. Dweck egyik kísérletében vizsgálati személyeinek egyszerű kérdéseket tett fel, és válaszaik alatt megmérte agyhullámaik erősségét. A kísérleti alanyoknak másfél másodpercet kellett várniuk arra, hogy megtudják, válaszuk helyes volt-e, és amennyiben hibáztak, további másfél másod­ perc múlva tudták meg a helyes választ. A várakozási idő alatt a rög­ zült szemléletű személyeket elsősorban az foglalkoztatta, helyes vagy helytelen választ adtak-e, és kevésbé érdekelte őket a jó válasz maga. A fejlődési szemléletmóddal rendelkezők viszont épp ellenkezőleg: inkább a helyes válaszra voltak kíváncsiak, és kevésbé foglalkoztak értelmi képességeik értékelésével. Ráadásul, amikor lehetőségük nyílt ugyanannak a tesztnek a megismétlésére, az utóbbi csoport tanult a hibá­ jából, és másodszorra jobban teljesített, míg a rögzült szemléletűek telje­ sítménye nem változott. Dweck általános következtetése szerint a rögzült szemléletmóddal rendelkezők nem képességeik tényleges fejlesztésére, sokkal inkább tudásuk és tehetségük megmutatására törekszenek. Egy másik vizsgálat azt is felszínre hozta, hogy a rögzült szemléletű gyerekek adott esetben még hazudni is hajlandóak, csak ki ne derül­ jön egy teszten elért tényleges eredményük. Mi ennek az oka? Meg akarták mutatni másoknak, mennyire okosak, akár hazugság árán is. Lásd Dweck, Carol S.: Szemléletváltás - A siker új pszichológiája (Mindset: 380

The New Psychology o f Success) Ford.: Császár László. Budapest, HVG Könyvek, 2015. 20 Az intenzív anyaság (intensive mothering/parenting) az a jelenség, amikor rengeteg időt töltünk a gyerekkel, és életünk anyaként arról szól, hogy tanulunk vele, programról programra visszük stb. A minőségi anyaság (quality mothering/parenting) ezzel szemben arra utal, hogy a gyermekkel töltött időt valóban a gyermekre szánjuk, vagyis aktívan és rá figyelve részt veszünk az általa választott tevékenységekben is. Milkie, M. A. - Nomaguchi, K. M. - Denny, K. E.: „Does the Amount of Time Mothers Spend with Children or Adolescents M atter?" Journal of Marriage and Family, 2015, 77 (2): 355-72. 21 Schulte, Brigid: „Making time for kids? Study says quality trumps quan­ tity." Washington Post, 2015. március 28. http://www.washingtonpost. com/local/making-time-for-kids-study-says-quality-trumps-quantity/ 2015/03/28/10813192-d378-lle4-8fce-3941fc548flc_story.html 22 Schubert, Elke - Strick, Rainer: Spielzeugfreier Kindergarten: Ein Projekt zur Suchtprävention fü r Kinder und mit Kindern. Aktion Jugendschutz, Landesarbeitsstelle Bayern, 1993. 23 Rogge, Jan-Uwe: Kell a gyereknek a korlát - Nincs nevelés szabályok nélkül (Kinder brauchen Grenzen) Ford.: Lendvay Katalin. Budapest, Park, 2011. 24 Onayli, S. - Erdur-Baker, Ö.: „Mother-Daughter Relationship's Links to Daughter's Self-Esteem and Life Satisfaction" Turkish Psychological Counseling and Guidance Journal, 2013,5 (40): 167-75. 25 Wallerstein, Judith S. - Lewis, Julia M. - Blakeslee, Sandra: The Un­ expected Legacy o f Divorce: The 25 Year Landmark Study. New York, Hyperion, 2000. 26 Schore, Allan: Affect Regulation and the Origin o f the Self: The Neurobiology of Emotional Development. Hillside, Lawrence Erlbaum Associates, 1994. 27 Egy vizsgálat szerint a jó válaszkészségű, érzékeny, kevés utasítást, parancsot adó anyák gyermekei jobb szociális képességekkel ren­ delkeznek, és önértékelésük is magasabb. Lecuyer, E. - Houck, G.: „Maternal Limit-Setting in Toddlerhood: Socialization Strategies for the Development of Self-Regulation." Infant Mental Health Journal, 27 (4): 344-70. 2006.; A nehéz helyzetben önkontrollt mutató gyermeknek az anyai dicséret hatására nagyobb az önértékelése. Lásd Glasser, H. Easley, J.: Transforming the Difficult Child: The Nurtured Heart Approach. Nashville, Vaughan Printing, 1998. 28 Eötvös József: Levelek, http://mek.oszk.hu/05400/05480/05480.htm 29 Flanders, J. - Simard, M. - Paquette, D. - Parent, S. - Vitaro, F. - Pihl, R. Segiun, J.: „Rough-and-Tumble Play and the Development of Physical Agression and Emotion Regulation: A Five-Year Follow-Up Study." Jour381

nal o f Family Violence, 2010, 25 (4): 357.; Flanders, J. - Leo, V. - Paquette, D. - Pihl, R. - Segiun, J.: „Rough-and-Tumble Play and the Regulation of Agression: An Observational Study of Father-Child Play Dyads". Agres­ sive Behavior, 2009, 35: 285-95. 30 Lásd például Cassano, M. C. - Zeman, J. L. - Sanders, W. M.: „Responses to Children's Sadness: Mothers' and Fathers' Unique Contributions and Perceptions" Merrill-Palmer Quarterly, 2014,60 (1): 1-23. 31 Sarah J. - Brown, G. L. - Cannon, E. A. - Mangelsdorf, S. C. - Sokolowski, M. Sz.: „Maternal Gatekeeping, Coparenting Quality, and Fathering Behavior in Families With Infants." Journal of Family Psychology. 2008, 22 (3): 389-98. 32 Kwon, K.-A. - Jeon, H.-J. - Lewsader, J. T. -Elicker, J.: „Mothers' and Fathers' Parenting Quality and Toddlers' Interactive Behaviours in Dyadic and Triadic Family Contexts". Infant and Child Development, 2012, 21: 356-73. Szeretetcsep p ek - G yakorlatok a szü lő-gyerek k ap csolat erősítéséhez 1 L. Stipkovits Erika: i. m. 2013, 301-04.

382

Felhasznált irodalom

Atkinson, Richard C. - Hilgard, Ernest: Pszichológia (Introduction to Psycho­ logy) Ford.: Boross Ottilia et al. Budapest, Osiris, 2005. Bagdy Emőke: A személyiség titkai - Család, nevelés, önértékelés. Budapest, Helikon, 2014. Bálint Mihály: A borzongások és regressziók világa (Thrills and Regressions) Ford.: Huiler Ervin. Budapest, Animula, 1997. Bereczkei Tamás: Evolúciós pszichológia. Budapest, Osiris, 2003. Bereczkei Tamás - Hoffmann Gyula (szerk.): Gének, gondolkodás, személyi­ ség - Bevezetés a humán viselkedésgenetikába. Budapest, Akadémiai, 2012. Berne, Eric: Emberi játszm ák (Games People Play: The Psychology o f Human Relationships) Ford.: Hankiss Ágnes. Budapest, Háttér, 2013. Berne, Eric: Sorskönyv (What Do You Say After You Say Hello?: The Psychology of Human Destiny) Ford.: Ehmann Bea. Budapest, Háttér, 2008. Bettelheim, Bruno: Az elég jó szülő- Könyv a gyereknevelésről (A Good-Enough Parent: A Book on Child-Rearing) Ford.: Rakovszky Zsuzsa. Budapest, Carta­ philus, 2003. Boszormenyi-Nagy, Ivan - Spark, Geraldine: Invisible Loyalties: Reciprocities in Intergenerational Family Therapy. New York, Harper & Row, 1973. Bowlby, John: A biztos bázis - A kötődés-elmélet klinikai alkalmazásai (A Secure Base) Ford.: Balázs-Piri Tamás. Budapest, Animula, 2009. Bradshaw, John: A mérgező szégyen gyógyítása (Healing the Shame That Binds You) Ford.: Bratinané Lazányi Krisztina. Budapest, Casparus, 2015.

383

Bradshaw, John: A szeretet - Személyiségfejlődésünk következő lépcsőfoka (Crea­ ting Love: The Next Great Stage o f Growth) Ford.: Szakács Katalin - Récsey Anna. Budapest, Duna International, 2009. Bradshaw, John: Vissza önmagunkhoz - A bennünk élő gyerm ek felfedezése (Homecoming) Ford.: Szász Ilma. Budapest, Duna International, 2009. Carver, Charles S. - Scheier, Michael F.: Személyiségpszichológia (Perspectives on Personality) Ford.: Albert Agnes et al. Budapest, Osiris, 2006. Cole, Michael - Cole, Sheila R.: Fejlődéslélektan (The Development o f Children) Ford.: Kéri Rita et al. Budapest, Osiris, 2006. Dweck, Carol S.: Szemléletváltás - A siker új pszichológiája (Mindset: The New Psychology o f Success) Ford.: Császár László. Budapest, HVG Könyvek, 2015. Forward, Susan: Mérgező szülők (Toxic Parents) Ford: Kövi György. Budapest, Háttér, 2000. Freud, Sigmund: Totem és tabu (Totem und Tabu) Ford.: dr. Pártos Zoltán. Budapest, Hermit, 2011. Fromm, Erich: A rombolás anatómiája (The Anatomy of Human Destructiveness) Ford.: Csaba Ferenc - Dankó Zoltán. Budapest, Háttér, 2001. Fromm, Erich: A szeretet művészete (The Art of Loving) Ford.: Várady Szabolcs. Budapest, Háttér, 2012. Goleman, Daniel: Érzelmi intelligencia (Emotional Intelligence) Ford.: N. Kiss Zsuzsa. Budapest, Háttér, 1997. Hegyiné Ferch Gabriella: Családpszichológia. Budapest, Corvinus, 2003. Hidas György - Raffai Jenő - Vollner Judit: Lelki köldökzsinór - Beszélgetések a kisbabámmal. Budapest, Helikon, 2013. Jonas, Susan - Nissenson, Marilyn: Anyák és lányaik (Friends for Life: Enrich­ ing the Bond Between Mothers and Their Adult Daughters) Ford.: dr. Berghammer Rita. Budapest, Háttér, 2001. Jung, Carl Gustav: Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről (Von Vater, Mutter und Kind) Ford.: S. Nyírő József. Budapest, Kossuth, 1996. Kast, Verena: A személyiség születése - Szülőkomplexus, leválás, önálló én (VaterTöchter, Mutter-Söhne: Wege zur eigenen Identität aus Vater- und Mutter­ komplexen) Ford.: Murányi Beatrix. Budapest, Park, 2012. Kast, Verena: Engedd el őket, és találj magadra - Leválás gyermekeinkről (Loslas­ sen und sich selber finden: Die Ablösung von den Kindern) Ford.: Murányi Beatrix. Budapest, Európa, 2007. Kulcsár Zsuzsanna: Korai személyiségfejlődés és énfunkciók - Pszichoanalitikus elméletek biopszichológiai elemzésben. Budapest, Argumentum, 2006. Mérei Ferenc - V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan. Budapest, Medicina, 2006. Mischel, Walter: Pillecukorteszt (The Marshmallow Test) Ford.: Hegedűs Péter. Budapest, HVG Könyvek, 2015. 384

Nyitrai Erika: Az érintés hatalma. Budapest, Kulcslyuk, 2011. Raffai Jenő: Megfogantam, tehát vagyok - Párbeszéd a babával az anyaméhben. Budapest, Útmutató, 1997. Ranschburg Jenő: A serdülés gyötrelmei - Már nem gyerek, még nem felnőtt Budapest, Saxum, 2010. Rogge, Jan-Uwe: Kell a gyereknek a korlát - Nincs nevelés szabályok nélkül (Kinder brauchen Grenzen) Ford.: Lendvay Katalin. Budapest, Park, 2011. Satir, Virginia: A család együttélésének művészete - Új családműhely (The New Peoplemaking) Ford.: Miklósfalvi Mária. Budapest, Coincidencia, 1999. Scherrmann-Gerstetter, Beate - Schermann, Manfred: Békében élni szüléink­ kel -A h o g y a konfliktusaink feloldhatók (Endlich in Frieden mit den Eltern: und frei fü r das eigene Leben) Ford.: dr. Fekete Lilla Sára. Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2014. Schubert, Elke - Strick, Rainer: Spielzeugfreier Kindergarten: Ein Projekt zur Suchtprävention fü r Kinder und mit Kindern. 1994. Smith, Eliot R. - Mackie, Diane M.: Szociálpszichológia (Social Psychology) Ford.: Bátki Anna et al. Budapest, Osiris, 2004. Stipkovits Erika, L.: Harmóniában egymással - Újabb 11 tévhit párkapcsolataink­ ról. Budapest, HVG Könyvek, 2014. Stipkovits Erika, L.: Közelebb egymáshoz - 1 1 tévhit párkapcsolatainkról. Buda­ pest, HVG Könyvek, 2013. Swaab, Dick: Az agyunk mi vagyunk - Az anyaméhtől az Alzheimerig (Wij zijn ons brein: Van baarmoeder tot Alzheimer) Ford.: Wekerle Szabolcs. Budapest, Libri, 2013. Várkonyi Zsuzsa, F.: Tanulom magam. Budapest, Háttér, 2013. Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság - Mit kell(ene) tudnunk a gyerekekről és ma­ gunkról? Budapest, Kulcslyuk, 2011. Winnicott, Donald W.: Az egyén fejlődése és a család (The Family and Individual Development) Ford.: Biró Sándor. Budapest, Animula, 2006. W innicott, Donald W.: Játszás és valóság (Playing and Reality) Ford.: Biró Sándor - Széchey Orsolya. Budapest, Animula, 1999. Winnicott, Donald W.: Kisgyermek, család, külvilág (The Child, the Family and the Outside World) Ford.: Széchey Orsolya. Budapest, Animula, 2000.

385

Név- és tárgymutató

agresszió ~ pozitív oldala 53 ~ szabályozása 33 elfojtott ~ 352 gyermeki ~ 261 szülői ~ 251 testi ~ 251 verbális ~ 253,273 Ainsworth, Mary 24-25 áldozathozatal 53,208,213 alkoholista/alkoholizmus 56-57, 118,138,255-56,265-66,269, 363 ambíció 109,140 anyai szeretet 22 apák szerepe 31,38,51,134 Az elég jó szülő (A Good Enough Parent) 282

csábító anyai magatartás 136-37

Bálint Mihály 40 Bandura, Albert 261

dopamin 30 drogfüggőség 149

bántalmazás 25, 37, 57,205,231, 247-77, 331, 345, 356, 358 Bernier, Annie 291 Bettelheim, Bruno 282 Bobo baba kísérlet 261 bűntudat 60, 63-64,83-85,87,89, 95-96,102,109,114-16,119,122, 127,152,163,170,173-74,177,179, 182,190-208,212-14,218,226, 234,258,263,282, 309,311,352, 357,360

Ceccarelli, Paulo R. 149-50 Columbia Egyetem 290

387

düh 33, 56, 59-60, 62, 65, 73, 86-90, 101-02,105,116,118,120,128, 139,147,164-66,168,175-76,197, 201-04, 226-27,235, 247-49, 252, 258-61, 265, 272-75, 282-87, 292-94, 303-04, 310-11, 332, 337, 345,358-61,363 Dweck, Carol 294

—i hiány 89, 96,130,137,155,214, 231,235-37, 250-51,253,258, 288, 362 —i intelligencia 290 —i közelség 91, 230, 363 —i támogatás 137, 288, 291, 295 —i távolság 197 i zsarolás 106,163,192,207, 209, 360

egyenrangú kapcsolat 143,171 elég jó anya 51, 282 elégedettség 56,101,106-07,109, 112,116,118,122,124,128,130, 141,154,199,212,228,241,259, 270,293-94, 297, 299-300, 302, 305,340,350 elfogadás 23,29-30, 40, 54, 61, 74,103-06,123-24,126,129-30, 140-41,155,161,163,181,192, 201,208,220,224,229-30, 235-36,238,258-59,268,276, 284,293,299, 307-08, 318, 331, 335, 337-38,351-52, 354,356, 359-62 ellazulás 115,121,129,318,334 elutasítottság érzése 170, 226, 234, 268 empátia 137,154,170,179,181-82, 184,210,289,311,318,338 én-üzenet 344-45 epigenetika 32-34,36 érzelem — átkeretezése 285 —mentes szex 149 —szabályozás 36, 50 —i fejlődés 79,224-25,258,263, 288 —i felelősség 82 —i gondoskodás 34, 95,140, 194

Facebook 62, 223, 232 fejlődés —i tempó 103 önismereti — 27, 47, 68, 83,111, 124,177,180,277, 354 pszichoszexuális — 149 felelősség -é rz e t 48, 85,140,266 -v állalás 61,85,96,137-38,140, 145,163,263,356 féltékenység 70,164,171,209,227, 235,267-68,271-72 feltétel nélküli szeretet 192, 208, 220, 222,238, 362 figyelemzavar 139,153 fizikai agresszió 273 Freud, Sigmund 38 frusztrációtűrés 53,307,338

gátlásos viselkedés 50 Goleman, Dániel 290

gyengeség 31,46,105,162,194, 221, 226,232,239, 242, 251, 285, 361 gyermekkor — elfogadása 318,331,356 —i félénkség 50 388

—i magatartászavarok 139 i sérelmek 116, 317, 332, 337 —i szeretethiány 242-43 —i szorongás 49, 96, 213, 242

hagyományos munkamegosztás 40 halogatás 109,141, 265-66, 303 házassági konfliktusok 92 házastársi válságok 114 hiányos — empátia 184 — felelősségtudat 141 hierarchia 299-300 hipnózis 65, 83, 88,119,147, 228-29 hipotalamusz 260 homoszexualitás 150-51 „hótoló" üzemmód 46

idealizálás 2 5 -2 6 ,3 8 ,5 3 ,5 5 ,6 6 ,8 0 , 124,161,197,231, 331-32, 353, 356 Idegen Helyzet Teszt 24,31 intimitás — megélése 33,233 —hiány 79 iskolai előmenetel 295

„Játékszermentes óvoda" 297 jó fej szülő 4 0 ,133-56 Jung, Carl Gustav 38,193

kényszergondolat 61-63 kéretlen örökség 36,124,178, 214, 284,318,363 Kestenberg, Judith 37 kiszolgáltatottság érzése 194, 252, 256-58,269,286 kiválóság vágya 109,140

kognitív képességek 290 kommunikáció 164,170-71,196, 200, 232, 256, 307 koncentrációs zavar 61 konfliktus —kerülés 57,147 lojalitás— 146-47 korai szeretethiány 11, 231, 234, 358 korrektiv családi forgatókönyv 92 kötődés/kötődő — csecsemő és szülője közt 22 — élethosszig tartó hatása 25 — hormonális alapjai 28-32 —i stílus 30 apához való — 31 bizonytalanul — gyermekek 25-26 biztonságosan — gyermekek 23-25,290 dezorganizált — 25 generációkat átívelő — 80 korai - 23,28, 30-31, 41-42,198, 226 szorongó/elkerülő — 24,26, 30 szorongó/ellenálló (ambivalens) - 24, 26 közös élmények 115,150,201,298 kreatív vizualizáció 113 kreativitás 105,120-22,127,286, 296-98,302-03,307,312-13 kudarctűrés 323 kulturális elvárások 287

lelki egyensúly 232 leválás 51, 70, 79, 91,165, 203,208, 352 Lewin, Kurt 292 Litauszky István 227 Long, Kate 205,283 389

magányosság 48-49, 52, 55, 60, 67, 69-70, 80-81,110,147,153,197, 209-10, 224,262 maximalizmus 19, 96,102,104, 110-11,120-21,124,129 Meaney, Michael 33-34 megbocsátás 258-59,276,318,331, 337, 351,356-57,359 megfelelni akarás 53,123, 310 megfélemlítés 106, 269 megküzdési stratégiák 120, 285 „mi"-tudat 52, 57 Milkie, Melissa 295-96 mindenhatóság érzése (omnipotencia) 293-94 mintakövetéses tanulás 33 Mischel, Walter 290,305 Montreali Egyetem 291 Mr. és Mrs. Tökéletes 159-85 munkahelyi stressz 118 munkamegosztás 40, 78, 94

napirend 105,125,151, 300-01, 358 narcizmus 70,172,178, 355 negatív érzelmek megbeszélése 286 negatív gondolatok 113 „Nem vagyok elég jó!" 102,115, 124,218

Ohioi Állami Egyetem 35 oxitocin 28-30,33

önállóság 46-48 ,5 0 -5 2 ,6 0 -6 1 , 64, 66,72,138-39,141,225,232,291, 323,354,362 önbizalom 25,46, 53,81,123,139, 153,250,266,269,273,293-94,382

önelfogadás 338 önértékelési problémák 107,110, 125,196 önérvényesítés 53, 57,115,256 önfeláldozás 191-95, 205,214, 352 önismeret 156,164,177,180,185, 197,209,212,221,231,241,276-77, 294, 309-10, 317, 319, 338, 352, 354, 361-62 öntömjénezés 164 önuralom 137, 290-91 önvád 264,267 önvédelem 53 öröklődés-környezet vita 32 ösztönkésztetés 63-64

partnerpótlék gyerekek 59,61,82 passzivitás 109,115,118,120-21, 139,305 pénz, mint az irányítás eszköze 173 perfekcionizmus 107,109 poszttraumás stressz szindróma 36 prolaktin 28-29

ráfordított idő és értékesség érzése 220 relaxáció 113,129 rendszeresség 125, 300-01 ritmus 105, 300-01 Rogge, Jan-Uwe 299 Romulus és Remus 21 rögzült szorongás 108 Schubert, Elke 297 Shriver, Lionel 221 spontaneitás 104-05,120-21,124, 297

Stanford Egyetem 261,294 stressz —érzékenység 34 —hormonok 33-34 —kezelés 113,274 Strick, Rainer 297 strukturálatlan idő 296

felelősségteljes —i szerep 136 idomár — 101-30 jó fej — 133-56 magára maradt — 135 mártír — 187-214 mindent megengedő — 137 mindentudó — 159-85 nárcisztikus — 161,163-67, 170-72,177,180-81, 355 szuper— 159-85 szülősítő — 77-97 szereptolvaj — 77-97 távolságtartó/elérhetetlen 217-43 túlkövetelő —101-30 üveghegy — 217-43 zsaroló — 187-214 Szyf, Moshe 33-34

szabálytartás 125 szenvedélyszerelem 120,232 szerepcsere 79,90-93, 263 szeretetcseppek 96-97,183,243, 259,274,277,311,317-50 szex/szexuális — erőszaktevők 256 — fantázia 63-64 —an bántalmazott gyerekek 263 „Szívek szállodája" (Gilmore Girls) 137 szomatizálás 147 szülő (k) —i biztatás 288,291 —i hatékonyság 275,339 —i hitelesség 289 —i szerepek 21,40,81-82,84,89, 92-94,135-36,138,144,152,192, 300,310,318,351 —i viták 90 —k idealizálása 55 —tői származó negatív megje­ gyzések 253 —sített gyermek 79-80,84-85, 89, 355 agresszor —246-77 barát — 133-56 bántalmazó — 246-77 bátorító —281-313 borostyán —45-74 elég jó —281-313 érzelmileg zsaroló — 187-214

tabu 38,332 társfüggőség 89, 268-71,297 tartós párkapcsolat 54, 64-65,145, 304 tehetetlenség 52,145,148,150,161, 163-64,168,170,193,197,202,208, 236,248,251,255,257-58,265,269, 301,310,356,358 tekintélyelvűség 256 teljesíthetetlen elvárások 106, 118 te-üzenet 344 teljesítményelvárások 106-07,140 teljesítményorientáció/ teljesítményorientáltság 107,113, 119-20 temperamentum 30, 50-51, 291, 351 terápia család— 84,92 p á r - 117 391

test ~i érintés 150, 238-39, 242 ~i tünetek 119,147,172,192,209, 261 testvér 37, 77-79, 81-85, 87-88, 93-95,97,135,151,202, 211, 213, 221-22, 228, 254, 263,266, 269, 287, 321, 332, 351, 353, 355, 358 Torontói Egyetem 295 „Tökéletesen kell!" 106,124 törődéshiány 142 transzgenerációs trauma-átadás 37, 92 túlkontrolláltság 107,124

túlteljesítés 81,107-08,15, 266, 355 valódi apa hiánya 149 valódi gondoskodás 140 vazopresszin 29-30 védelmező apafigura 134 verbális agresszió 253, 273 vezető-irányító szerep 134 Virág Teréz 37

Wallerstein, Judith 301 Whitaker, Carl 84 Winnicott, Donald 225,282

L. Stipkovits Erika klinikai szakpszicho­ lógus, pszichoterapeuta, hipnoterapeuta. Több évtizedes tapasztalattal rendelkezik pszichés és személyiségzavarok, családi, párkapcsolati és életvezetési problémák feltárásában és kezelésében. Számos helyen tanít, rendszeresen publikál és ország­ szerte tart előadásokat. Az Integratív Pszi­ choterápiás Egyesület, a Magyar Hipnózis Egyesület, a Magyar Orvosi Kamara és a Magyar Pszichológiai Társaság tagja. A szerző eddig megjelent kötetei:

A szerző honlapja: www.kozelebbegymashoz.hu

3900 Ft I www.hvgkonyvek.hu

9789633042915

9 789633 042915

MIÉRT KÖVETEM EL UGYANAZOKAT A HIBÁKAT, AMELYEKET A SZÜLEIM IS ELKÖVETTEK?

I

MIÉRT SIKERTELENEK A KAPCSOLATAIM? MIT ÜZENNEK INDOKOLATLAN TESTI TÜNETEIM? Szüléink viselkedése jelentős hatással van arra, hogy mi magunk milyen társak, szülők leszünk. Van-e esélyünk megváltoztatni a tu­ dattalanul beépült szülői mintákat, vagy az eredmény minden erő­ feszítésünk dacára ugyanaz lesz, csak „pepitában”? A szerző terápiás esetei alapján bemutatja az egyes szülőtípu­ sokat: a borostyán, a szülősítő, az idomár, a jó fej, a szuperszülő, a mártír, az üveghegy, az agresszor és a bátorító szülői viselkedést. Ismerteti a gyakran keveredő típusok hatásait, és segít abban, hogy felismerjük szüléink nevelési stílusát - és szülőként, a sajá­ tunkat is. Tesztjei és gyakorlatai fejlesztik önismeretünket, így éle­ tünk teljesebbé, szülői viselkedésünk, családi- és párkapcsolatunk harmonikusabbá válhat.