Jussi Adler-Olsen - A Q-ügyösztály Esetei 5. - Hajtóvadászat

Jussi Adler-Olsen Hajtóvadászat

Copyright © JP/Politikens Forlag, 2012 A mű eredeti címe: Marco Effekten Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2014 A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető. Fordította: Dr. Dobosi Beáta Szerkesztette: Havadi Krisztina Korrektor: Barsi Nikoletta ISBN 978-963-324-239-1 (papír) ISBN 978-963-324-247-6 (epub) ISBN 978-963-324-248-3 (mobi) Kiadta az Animus Kiadó 2014-ben Felelős kiadó: a kiadó igazgatója [email protected] www.animus.hu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.

Az anyósomnak, Anna Larsennek

Prológus 2008. ősz Louis Fon életének utolsó reggele úgy indult, mint egy halk suttogás. Megdörzsölte a szemét, álomittasan felkelt a priccséről, megcirógatta a kislányt, aki az imént még az ő arcát simogatta, megtörölte a gyerek taknyos orrát, majd strandpapucsba dugta a lábát a keményre döngölt agyagpadlón. Hunyorogva nyújtózott egyet. A helyiséget, amelyet felmelegítettek a napsugarak, betöltötte a tyúkok kotkodácsolása és a fiúk távoli kiabálása, akik banánfürtöket vagdostak le a cserjékről. Milyen békés! – gondolta, és mélyen belélegezte a falu fűszeres illatát. Ennél jobban már csak a baka pigmeusok énekének örült volna, akik a folyó túloldalán szoktak a tűz körül táncolni. Ahogy mindig, most is jó érzés volt visszavonulni a Dja Vadvédelmi Területre és Somalomóba, a bantuk félreeső kis falvába. A kunyhó mögött gyerekek hancúroztak, felverve a vörös port, sivalkodásuk felriasztott egy szövőmadárrajt a fák lombkoronájáról. Louis az ablakhoz lépett, amelyen át besütött a nap, a párkányra könyökölt, és rámosolygott a kislány anyjára, aki a szemben lévő kunyhó előtt állt, és éppen elvágta egy tyúk nyakát. Ez volt Louis Fon utolsó mosolya az életében. Jó kétszáz méterrel arrébb egy szikár férfi bukkant fel a pálmaliget melletti úton, és Louist a közeledő veszély érzete kerítette hatalmába. Az inas testű Mbomót Yaoundéból, a fővárosból ismerte, de azt a világos bőrű, hófehér hajú férfit, aki kísérte, még sosem látta. – Mit keres itt Mbomo, és ki az ott mellette? – kérdezte a kislány anyjától. A nő csak megvonta a vállát. A Dja Vadvédelmi Terület peremén nem volt szokatlan a turisták látványa, szóval mit érdekelné őt az a fickó? Négy-öt nap a bakák között az áthatolhatatlan esőerdő sűrűjében, a többségnek csak ez a lényeg, nem? De legalább jól kitömött pénztárcájú európaiak voltak. Louis-nak azonban támadt egy olyan sejtése, hogy valami nincs rendjén. Látta

a két férfi komoly képén és a viszonyuk bizalmasságán. Nem, ez a fehér ember nem turista volt, és Mbomónak semmi keresnivalója előzetes bejelentés nélkül ebben a tartományban. Végtére is Louis a dán segélyprogram vezetője volt, Mbomo pedig csak a yaoundéi üzletemberek kifutófiúja. Ezek voltak a játékszabályok. Forgatnak valamit a fejükben azok ketten odalent az úton? Könnyen erre juthat az ember. Az utóbbi időben mindenféle nehézség merült fel a programmal kapcsolatban: a folyamatok a végtelenségig elhúzódtak, az információáramlás akadozott, a pénzek késve folytak be, vagy teljesen elmaradtak. Ez egyáltalán nem volt összhangban azzal, amit Louis-nak ígértek, amikor felvették erre a munkára. Louis a fejét csóválta. Ő maga bantu volt, Kamerun egy olyan vidékéről származott, amely kilométerekre északnyugatra feküdt ettől a falutól. Odafent, ahonnan ő jött, mindig benne volt a pakliban a mindennel és mindenkivel szembeni bizalmatlanság, és végső soron talán ez volt az oka annak, hogy Louis szívvel-lélekkel harcolt a bakákért, a Dja Vadvédelmi Terület pigmeusaiért. Ezek az emberek, akiknek a szókincséből teljes egészében hiányzott a bizalmatlanság szó, és akiknek a gyökerei azokba az ősi időkbe nyúltak vissza, amikor az erdő kinőtt a földből, az igazi emberiesség utolsó oázisát jelentették Louis-nak ebben az elátkozott világban. Igen, a baka törzs és a Kongótól délre eső szavanna az élet vize, valódi vigasz volt Louis számára. Ezért kerítette hatalmába a bizalmatlanság ebben a pillanatban. Hát sehol sem lelhet békére az ember? Mbomo terepjárója a harmadik kunyhósor mögött parkolt. Az átizzadt focimezt viselő sofőr a volánnál aludt. – Mbomo hozzám jött, Silou? – kérdezte Louis a testes férfit, amikor az végre nyújtózkodni kezdett, és látszólag azt latolgatta, ki az ördög is lehet ő. Aztán a férfi megrázta a fejét, nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, miről beszél Louis. – Ki az a fehér, akit magával hozott? Ismered? A sofőr ásított egyet. – Francia? – Nem – felelte a férfi, és megvonta a vállát. – Bár beszél egy kicsit franciául, de szerintem északabbról jött. – Jó. – Louis lassan kezdett begurulni. – Lehet, hogy dán? A sofőr rászegezte a mutatóujját. Talált, süllyedt. Szóval dán. Ez semmi jót nem jelentett.

Ha Louis nem a pigmeusok jövőéért küzdött, akkor az erdő állataiért szállt síkra. A pigmeusok esőerdejét körülvevő falvak megállás nélkül ontották magukból a felfegyverzett fiatal bantukat, akiknek naponta mandrillok és antilopok tucatjai estek áldozatul. Noha Louis viszonya ezekkel a vadászokkal mindig is kicsit feszült volt, most nem félt felülni az egyikük mögé a motorra, hogy átszeljék a bozótot. Hat perc alatt megtették a bakák falváig vezető három kilométeres utat a keskeny ösvényeken: ugyan ki mondana nemet egy ilyen lehetőségre, ha szorítja az idő? Amikor feltűntek az első vályogkunyhók, Louis már tudta, mi történt, mert csak kisgyerekek és éhesen ugató kutyák jöttek elé. Louis a pigmeusok törzsfőnökére egy pálmalevélkupac tetején talált rá. Átható alkoholszag lengte körül. A félig eszméletlen Mulungo körül üres whiskyszacskók hevertek, amilyeneket a folyó túlpartján lehet kapni. A tivornya kétségtelenül egész éjjel folyt, és a néma csendből ítélve az összes falusi részt vett benne. Louis bekukucskált a zsúfolt kunyhókba, és alig talált felnőttet, aki olyan állapotban volt, hogy képes volt legalább egy aprót odabiccenteni neki. Így lehet engedelmességre bírni a népeket, gondolta. Aztán visszament a dohos szagú törzsfőnöki kunyhóhoz, és erőteljesen megrázta Mulungót. A férfi kissé megrezzent, majd bűntudatos mosolyra húzta a száját, ami feltárta tűhegyes fogait. De Louis-t ilyen könnyen nem lehetett kibékíteni. Szemrehányóan mutatott a kiürített whiskyszacskókra. – Miért kaptatok pénzt, Mulungo? A bakák törzsfőnöke kérdőn emelte fel a fejét. A „miért” kérdőszót nem nagyon ismerték idekint az esőerdőben. – Mbomo pénzt adott nektek, nem igaz? Mennyit? – Tízezer frankot – hangzott a készséges válasz. A konkrét összegek, főleg ebben a nagyságrendben, olyasvalamit jelentettek, ami iránt a bakák élénk érdeklődést mutattak. Louis bólintott. Miért csinált ilyet az az eszelős Mbomo? – Szóval tízezret – mondta. – És milyen gyakran ad pénzt? Mulungo megvonta a vállát. A bakák gondolkodásában és életében az időnek vajmi kevés szerepe volt. – Ahogy látom, még nem vetettetek. Miért nem? Hiszen megbeszéltük. – Nem jött meg a pénz, Louis, te is tudod. – Tessék? A saját szememmel láttam az átutalási bizonylatot. Már több mint egy hónapja átutalták. Mi a fene folyik itt? Lehetséges, hogy a bizonylatok nem egyeznek a valós

pénzmozgással immáron harmadjára? Louis felemelte a fejét. A tücskök ciripelésén át hirtelen valami zaj ütötte meg a fülét. Egy motor, ha nem téved. Mbomo lenne az, máris utána jött? Talán magyarázattal óhajt szolgálni ezt a disznóságot illetően? Na, arra kíváncsi lesz! Körülnézett. Teljesen egyértelmű volt, hogy valami nincs rendjén. De biztosan egykettőre helyrehoznak mindent. Louis nem félt Mbomótól, hiába volt az legalább egy fejjel magasabb nála, olyan karokkal, mint egy gorilláé. Ha a bakák nem hajlandóak felelni a kérdéseire, akkor Mbomóból kell kiszednie a válaszokat: Mi a csudát művel? Hová tűnt a pénz? Miért nem kezdték még el a vetést? És ki volt az a fehér férfi, aki vele jött? Úgy döntött, szembesíteni fogja ezekkel a kérdésekkel Mbomót, mielőtt még leszállhatna a motorról, ezért kiállt a tér közepére, miközben a bozót felett örvénylő porfelhő lassan közeledett a kunyhók felé. És ha Mbomo tényleg elsikkasztotta a bakák pénzét, amely az erdőben való létfenntartásukat volt hivatott biztosítani, majd jól ráhozza a frászt, vagy a Kondengui Börtönbe vetteti. Kondengui: már a neve is félelmet és rettegést keltett. A motorberregés hirtelen teljesen elnyomta a tücsökciripelést, majd egy Kawasaki farolt be a térre hangos dudaszó kíséretében. Louis-nak azonnal szemet szúrt a motorra rögzített nagy láda. A környező kunyhók másodpercek alatt nyüzsgő élettel teltek meg. Minden ajtónyílásban álomittas arcok jelentek meg, néhány férfi ki is szaladt, mert teljesen felcsigázta őket a csobogó hang, ami a ládából hallatszott. Mbomo újabb zacskós whiskyket nyomott az emberek kezébe, és közben ellenséges pillantást vetett Louis-ra. A hátán egy bozótvágó kés csillant meg a napfényben. Ebben a pillanatban Louis tudta, hogy ütött az órája. El kell tűnnie innen. Azonnal. Mert a pigmeusok nem sietnek a segítségére, jelenlegi állapotukban biztos nem. – Van még, minden mennyiségben! – kiáltotta Mbomo, miközben kiosztotta a tasakok maradékát. Aztán váratlanul Louis felé fordult. Louis futásnak eredt, s a háta mögött a bakák üdvrivalgásba kezdtek. A bozótot végigpásztázó tekintete egy rést keresett, amin átslisszolhat, vagy legalább egy ottfelejtett szerszámot, amellyel megvédheti magát. Louis sokkal otthonosabban mozgott az esőerdőben, mint Mbomo, aki egész életében a kameruni Doualában és Yaoundéban élt, és nem tanulta meg, hogyan mozoghat a talajt borító alattomos gyökérfonatok, a láthatatlan rések és hangyabolyok között. Louis már csaknem biztonságban érezte magát, mert mögötte fokozatosan elhalkult a súlyos léptek zaja. Rátért a folyóhoz vezető

kacskaringós ösvényre. Mindenképpen Mbomo előtt kell elérnie az egyik csónakot, hogy átkeljen a folyón. A túlsó parton, Somalomóban biztonságban lesz. Az ottaniak majd megvédik. A barnászöld bozótot rothadó, nyirkos szag ülte meg, és tapasztalt esőerdei vezetőként Louisnak fel kellett volna ismernie a jeleket. Már csak száz méter a folyóig, gondolta, és a következő pillanatban térdig süppedt a lápba. Rémülten igyekezett elkapni az egyik közeli növényt. Nem volt sok ideje: az ingovány pillanatokon belül összezárul a feje felett, és a lábdobogás megint ijesztően közelről hallatszott. Elkerekedett szemmel vett egy nagy levegőt, összeszorította a száját, és úgy kinyújtózott, hogy a gerincoszlopa ropogott belé. Végül sikerült megkapaszkodnia valamiben, apró ágak törtek le, levelek csapódtak az arcába, de szilárdan markolt egy liánt, és tiszta erőből igyekezett kihúzni magát a mocsárból. Csak néhány másodpercig tartott az egész, de ez épp pár másodperccel több volt, mint amennyi ideje maradt. A bozót megzördült, a kés a lapockáján találta el. Az ütés villámgyors volt és sajgó. Louis kínkeservvel talpon maradt, és előrebotladozott. Csak ki a mocsárból! Hallotta, hogy Mbomo átkozódik a háta mögött. Nyilván ő is belesüppedt az ingoványba, mindenesetre a káromkodása egyre halkult, majd végül elhalt a fák csúcsa felett. Amikor Louis elérte az életet jelentő folyópartot, maga alá gyűrte a fájdalom. Érezte, hogy az inge nem csak az iszaptól tapad a hátához. Egyik percről a másikra elhagyta minden ereje, és összeroskadt. Ekkor már tudta, hogy meg fog halni. Miközben lassan előredőlt, és fejét a parti homokba nyomta, elkeseredetten iparkodott előhalászni a mobilját nadrágzsebéből, hogy utolsó erejével még küldjön egy üzenetet. Minden betűt, amit beütött, heves szívdobogás kísért, amely kipumpálta a vért a testéből. Amikor megírta az SMS-t, és megnyomta a küldés gombot, még észlelte, hogy nincs térerő. Az utolsó, amit Louis Fon érzékelt, a közvetlen közelében felhangzó nehéz léptek zaja volt. És hogy kicsavarják a kezéből a mobiltelefont. *** Mbomo Ziem elégedett volt. A döcögő terepjáró hamar megtette a távot a sötétvörös, gödrökkel tarkított esőerdei úton a Yaoundé felé vezető főútig. A mellette ülő férfi szerencsére nem fűzött több megjegyzést a történtekhez.

Louis Fon holtteste a folyóban sodródott, a többit pedig elintézik a krokodilok. Minden terv szerint zajlott. Az egyetlen embert, aki veszélyt jelenthetett volna rájuk, kiiktatták. A jövő ragyogó fényben pompázott előttük. Küldetés teljesítve, így mondják, nem? Mbomo a mobiltelefonra nézett, amit elvett a haldokló Louis-tól. Néhány frankért kap új SIM-kártyát – az azért nem a világ –, és máris megvan a fia születésnapi ajándéka. Maga előtt látta a gyerek örömtől sugárzó arcát, amikor hirtelen felvillant a kijelző, és a készülék jelezte, hogy ismét van térerő. Másodpercekkel később felhangzott az a jellegzetes hang, amely azt tudatta, hogy sikeresen elküldtek egy üzenetet.

1 2008. ősz René E. Eriksen sosem volt különösebben elővigyázatos alkat. Talán ezért váltakoztak a győzelmek és a vereségek előre nem látható módon az életében. Mégis, ha az életét a maga egészében szemlélte, elégedett volt az eredménnyel. Végtére is a szerencse sosem hagyta el. Ennek ellenére René megfontolt embernek tartotta magát. Már kisgyermekként is előszeretettel bújt az édesanyja szoknyája mögé, ha kisebbnagyobb problémái adódtak. És valahogy ez a dolog később is így ment: felnőttként is mindig nyitva hagyott magának egy hátsó ajtót, ha valami újba fogott. Ebből kifolyólag alaposan átgondolta a dolgot akkor is, amikor egy délután jó barátja és valamikori osztálytársa, Teis Snap, aki a Karrebæk Bank igazgatója volt, felhívta a külügyminisztériumi irodájában, és ajánlatot tett neki. Egy olyan ajánlatot, amit az ember René magas beosztásában rendes körülmények között teljesen lehetetlennek tartana. A bankválság éppen akkoriban kezdett el kibontakozni: olyan idők jártak, amikor a kapzsi tőzsdespekulációk és a felelőtlen gazdaságpolitika végzetes összejátszásának következményei kristálytisztán kirajzolódtak. És pont ez volt Teis Snap hívásának oka is. – A Karrebæk Bank két hónapon belül fizetésképtelen lesz, ha nem jut sürgősen tőkeinjekcióhoz – mondta kertelés nélkül. – És mi van a részvényeimmel? – A kérdés akaratlanul csúszott ki René száján, amikor meglehetősen szapora érverés mellett eszébe jutottak a délen, pálmafák alatt eltöltendő első osztályú nyugdíjasévei, amiket ígértek neki. Egy álom, amely menten kártyavárként omolhat össze. – Hát mit is mondhatnék? Ha nem szerzünk villámgyorsan pénzt, mindent elveszítünk. Ez a helyzet – felelte Teis Snap. Szavait az a fajta csend követte, amely gyakori barátok között. Olyan szünet, ami nem hagy teret tiltakozásnak vagy elméleti kifogásoknak.

René lehorgasztotta a fejét, és olyan mélyeket lélegzett, hogy már szinte fájt. Szóval ez a helyzet. És ebből a helyzetből kiindulva nem marad más hátra, mint gondolkodni és cselekedni. A gyomra természetesen tiltakozott, a homlokát természetesen izzadságcseppek lepték el. De a külügyminisztérium fejlesztési segélyek ellenőrzésével foglalkozó osztályának vezetőjeként megtanulta, hogy feszült helyzetekben is megőrizze a hidegvérét. – Tőkeinjekció, azt mondod? Mit jelent ez? Kifejtenéd? – Abba most nem mennék bele, pontosan mekkora összegről van szó, éppen a különböző lehetőségeket vizsgáljuk. De mondok egy házszámot: kétszázkétszázötvenmillió korona négy vagy öt év alatt. René érezte, ahogy a veríték becsorog a gallérja alá. – A fenébe is, Teis, az évi ötvenmillió! – Annyi. Az elmúlt négy hétben számos vészforgatókönyvet kidolgoztunk, René, egyetlen lehetőséget sem hagytunk figyelmen kívül, de az adósaink nincsenek abban a helyzetben, hogy kifizessék a hitelüket. Jól van, elismerem, az utóbbi években túl sok kölcsönt adtunk megfelelő biztosítékok nélkül. És most, amikor az ingatlanpiac padlóra került, már tisztán látunk. De ez a felismerés nem sokat segít. – A francba! Nem tudjuk legalább a saját részünket eladni? – Attól tartok, ahhoz már késő van. Részvényeink árfolyama drasztikusan esett, és időközben teljesen kivonták őket a forgalomból. – És mégis mit vársz tőlem? – René maga is érezte, egyszeriben milyen hidegen csengett a hangja. – Mi az ördögöt csináljak? Hiszen fel sem hívtál, hogy közöld, eltékozoltad a vagyonomat! A magad pénzecskéjét, gondolom, idejében kimentetted. Ugyan, Teis, ismerlek! A barátja sértődöttnek, de határozottnak tűnt. – Nem, René, semmit sem mentettem ki. Becsszó. A gazdasági ellenőrök közbeléptek. És sajnos nem mindegyikük híve a találékonyságnak vészhelyzetekben. De valójában azért hívtalak, mert azt hiszem, kitaláltam egy megoldást. Egy olyan megoldást, amely a jövőben számodra is gyümölcsöző lehet. Így kezdődött a csalás. Közben hónapok teltek el, és ment minden, mint a karikacsapás… Egészen addig, amíg egy perccel ezelőtt ott nem termett előtte William Stark, a legtapasztaltabb kollégája, egy darab papírt lobogtatva. – Jól van, William – mondta René Eriksen. – Azt mondja, kapott egy zavaros SMS-t Louis Fontól, és utána hiába próbált kapcsolatba lépni vele. De maga pont olyan jól tudja, mint én, hogy Kamerun átkozottul messze van, és a telefonvonalak hagynak némi kívánnivalót maguk után. Akkor mégis hogy jutott arra a következtetésre, hogy valami baja esett? Stark aggódó pillantást vetett rá. És René Eriksent váratlanul kellemetlen érzés

kerítette hatalmába, majdnem olyan volt, mint a közeledő sorscsapás előtti vakrémület. Stark főtanácsos összeszorította a száját. Lehajtotta a fejét, és a padlóra szegezte a tekintetét. Vörös haja a homlokába hullt, eltakarta a szemét. – Akkor kaptam az SMS-t, amikor ön éppen hazafelé tartott Kamerunból. És azóta nem látták Louis Font. Senki. – Hm. Nem tudok mást mondani: főként a Dja Vadvédelmi Területen, ahol Fon mozog, csapnivalóak a telefonvonalak. – René Eriksen átnyúlt az íróasztalon. – Mutassa csak azt az SMS-t, William. Stark átnyújtotta a papírt, amin az üzenet állt. René Eriksennek komoly erőfeszítésébe került, hogy ne remegjen a keze. Aztán elolvasta: Cfqquptiondae(s+l)la(i+l)ddddddvdlogdmdontdja. Kézfejével megtörölte izzadt homlokát. Hála istennek, teljes zagyvaság volt. – Igaza van, Stark, ez felettébb érdekes. De önmagában szerintem még nem ad okot nyugtalanságra. Valószínűleg zsebre vágta a telefonját, és elfelejtette lezárni a billentyűzetet. – Letette a lapot maga elé az asztalra. – Ne is törődjön vele, majd én elintézem. Megmutatom valakinek az üzenetet. Noha biztosan nincs semmi baj, Mbomo Ziem és én láttuk aznap Louis Font Somalomóban. Mielőtt Yaoundéba utaztunk. Minden olyan volt, mint máskor. Éppen a következő útjára készült. Valami németekkel ment, azt hiszem. William Stark megrázta a fejét, látszott rajta az aggodalom. – Azt mondja, ne törődjek vele? De nézze csak meg még egyszer a szöveget. Gondolja, hogy nem szándékosan küldte el, és csak merő véletlenségből „dja” az utolsó szó? Nem, szerintem Louis Fon üzenni akart valamit, valami fontosat. Őszintén: félek, hogy történt vele valami. René Eriksen nagy levegőt vett. Tudta, milyen fontos az ő beosztásában, hogy minden helyzetben – még az ilyen abszurd helyzetekben is – előzékeny legyen a munkatársaival. – Természetesen igaza van. A dolog nagyon is érdekes – mondta higgadtan, és a Sony Ericssonjáért nyúlt, amely a háta mögött hevert az ablakpárkányon. – Azt mondja, az utolsó szó „dja”? – Fürkészőn nézett a mobil billentyűzetére, és bólintott. – Na igen, szerintem simán benyomódhattak maguktól a billentyűk. Nézze csak meg! A D, a J és az A első betűk a gombokon. Elég, ha véletlenül megnyomódik a 3-as, az 5-ös és a 2-es billentyű egymás után, és máris ott áll a szöveg: „dja”. Ha engem kérdez, szerintem könnyen elképzelhető, hogy így történt, amennyiben nem zárta le a billentyűzetet. Várjunk még néhány napot, hátha újra felbukkan, ahogy máskor is. Azért érdeklődöm Mbomónál. René Eriksen meredten végignézte, ahogy William Stark kisétált az irodájából,

amíg be nem csukódott mögötte az ajtó, majd letörölte a homlokáról a verejtéket. Atyaúristen! Tehát Mbomo Louis Fon mobiljával játszadozott mellette a Land Roverben, amikor a főváros felé tartottak. Micsoda egy barom! Ökölbe szorította a kezét, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Hogy lehet annyira idióta valaki, hogy lenyúlja egy hulla mobiltelefonját? És miért nem vallotta be, hogy Louis-é? És miért nem nézte meg az a félkegyelmű azonnal, hogy vannak-e rajta üzenetek, amelyek még nem mentek ki? Mi a bánatért nem vette ki azonnal az akkumulátorát, és miért nem törölt ki mindent a memóriájából? A fejét ingatta. Mbomo igazi tökfilkó volt. De pillanatnyilag nem ő volt a probléma, hanem William Stark. Alapvetően mindig is az volt. De hát nem megmondta ezt René már a kezdetek kezdetén? Még Teis Snapnak is. Milyen rohadt egy slamasztikába kerültek! Senkinek sem vág úgy az esze, és látja át olyan mértékben a megállapodásokat és a részleg költségvetését, mint William Stark. És senki nem ellenőrzi ilyen gondosan a külügyminisztérium segélyprogramjait. Vagyis ha valakinek feltűnhet valami, akkor az a valaki ő. René Eriksen vett egy nagy levegőt, és elgondolkodott rajta, mi legyen a következő lépés. Nem tolongtak a fejében az ötletek. Ha bármi gondod lenne ezzel az egésszel, hívj fel, mondta Teis Snap, méghozzá azonnal. Eriksen fogta a telefonját, és kikereste a számot.

2 2008. ősz Nem volt sok olyan kollégája, akihez William Stark főtanácsos szakmai kérdésekkel fordulhatott volna. Olyan volt a hivatal szürke óceánjában, mint egy apró sziget gondnoka, amelynek partjainál nem sokaknak volt kedve kikötni. Kitől kérjen segítséget, ha – mint ebben az esetben is – a közvetlen elöljárójától nem kérhet? Ott volt még az államtitkár. De ugyan ki háborgatna egy államtitkárt effajta és ilyen nagyságrendű gyanúval, ha egyszer semmi kézzelfogható bizonyítékot nem tud felmutatni? Ő aztán biztosan nem. Mert azokat az alsóbb beosztású hivatali munkatársakat, akik saját kezdeményezésből riadót fújtak szabálytalanság vagy hivatali visszaélés gyanúja miatt, csak vészmadaraknak gúnyolták. És ez még barátságosabbnak hangzik, mint amilyennek szánták. Mindenesetre azok a kollégák, akik túl makacsul kérdezősködtek, csúnyán megüthették a bokájukat Dániában ezekben az időkben. Mint ahogy a katonai hírszerzés fiatal munkatársa is, aki börtönbüntetést kapott, mert bebizonyította, hogy a miniszterelnök alapvető információkat hallgatott el az emberek elől, és ezzel belesodorta országát az iraki háborúba. Az ilyesmi nem kifejezetten hatott serkentőleg az átláthatóságra. Ráadásul Stark nem volt száz százalékig biztos a dolgában, az egész inkább csak egy megérzés volt, bár kétségtelenül elég makacs megérzés. Miután tájékoztatta az elöljáróját, René Eriksen minisztériumi osztályvezetőt Louis Fon SMS-éről, felhívott legalább tíz különböző embert Kamerunban, akik a legjobb tudomása szerint kapcsolatban álltak Louis Fonnal. Mindannyiukat nagyon meglepte, hogy ez a megbízható bantu aktivista napok óta nem adott életjelet magáról. Délelőtt végre sikerült elérnie Fon feleségét Sarki Matában. A nő mindig tudta, hol van éppen a férje. Azonnal megerősítette Stark gyanúját, és arról a félelméről számolt be, hogy vadászok kapták el a férjét. Az esőerdő nagy és veszélyes, ezt mindenki tudja, aki

ott él, és William Stark is. Így aztán a telefonbeszélgetés után minden volt, csak nyugodt nem. Persze ezer különféle oka lehetett annak, hogy Louis Fon nem jelentkezett. Kamerun számtalan kísértést kínált, és ki tudja, mi juthat egy férfi eszébe, aki a legszebb korban van, és valamennyire még jól is néz ki. Miért ne heverhetne Louis Fon egy kunyhóban a testi élvezeteknek hódolva, miközben kizárja a külvilágot? De Starknak ekkor bevillantak azok a régi dolgok, amik még a jelenlegi helyzet kialakulása előtt történtek. Ahogy a baka program elindult, és ahogy az első szakasza zajlott. Amikor a minisztérium egyszer csak sürgős megbízást kapott, hogy engedélyezzen évi ötvenmilliót, hogy biztosítsák a pigmeusok létét egy olyan távoli tájon, mint a Dja Vadvédelmi Terület. Elég különös volt: miért pont ezt a népet támogatják, és miért nem egy másikat? És miért ilyen magas összeggel? Hát igen, William Starkot kezdettől fogva kétségek gyötörték. Persze kétszázötvenmillió öt évre elosztva nem akkora pénz, ami az évi tizenötmilliárdból gazdálkodó külügyi költségvetésben feltűnő volna. De mégis: mikor fecskendeztek utoljára ekkora tőkét egy területileg ennyire behatárolt projektbe? Egy ilyen erőteljes tőkeinjekcióval valószínűleg a Kongó-medence számos pigmeus törzsét meg lehetne menteni. Mivel az összeg már eldöntött dolog volt, bármelyik hivatali idióta csukott szemmel is rájöhetett volna, hogy több ponton eltértek a bevett procedúrától. Stark azon nyomban gyanút fogott: tényleg beérték annyival, hogy pénzt utaltak át egy yaoundéi üzletembernek, aki a helyszínen szétosztotta az összeget? És mindez a világ egyik legkorruptabb országában? William Stark meggyőződésből volt hivatalnok, noha az életrajzában akadt néhány gikszer. De az utóbbi napok fejleményei arra késztették, hogy árgus szemekkel figyelje a főnökét. Mutatott René E. Eriksen valaha ilyen nagy személyes elkötelezettséget? Mikor utazott el egyáltalán utoljára, hogy a saját szemével lássa, hogy zajlik egy program? Egy örökkévalósággal ezelőtt. Aztán az jutott az eszébe: nem lehet, hogy éppen Eriksen hirtelen támadt elkötelezettsége a legékesebb bizonyítéka annak, hogy minden rendben van, csak éppen gondos ellenőrzésre van szükség? Stark felsóhajtott. Az egyik pont annyira valószínű, mint a másik. És jól tudta, mekkora port kavarhat ezzel… Nem, ez nem történhet meg. Már csak a saját biztonsága érdekében sem. – Hé, Stark, maga meg mit kotlik itt? – harsant fel váratlanul egy hang a háta mögött. Hónapokkal ezelőtt esett meg utoljára, hogy az elöljárója bepillantott az irodájába. Stark döbbenten meredt René Eriksenre. Nem igazán értette, mire föl

ez a szokatlanul barátságos arckifejezés. – Épp most beszéltem a yaoundéi kapcsolattartóinkkal, és ugyanazt gondolják, mint maga – mondta Eriksen. – Szerintük se stimmel valami. Szóval helyes volt a feltevése. Odalent teljesen elképzelhetőnek tartják, hogy Louis Fon meglépett a pénz egy részével. Ezért azt kérik, hogy repüljön oda valaki a minisztériumból, és ellenőrizze a program keretében befolyt pénzeket, mégpedig a legeslegelejétől. Természetesen mindenki szeretne hamar tisztázódni a sikkasztás gyanúja alól. – Én? – William Stark nem akart hinni a fülének. Eriksen tényleg azt forgatja a fejében, hogy Afrikába küldi? Ez a fejlemény nem igazán volt ínyére. – És mit gondolnak, mennyit sikerült Louis Fonnak megkaparintania? Tudják? Eriksen a fejét rázta. – Nem, ezt pillanatnyilag senki sem tudja. De Fon ebben az elszámolási időszakban nagyjából kétmillió euróval rendelkezik. Persze meglehet, hogy csak bevásárlókörútra ment, és minden rendben. Talán talált egy helyet, ahol olcsóbban vehet jobb minőségű vetőmagot és palántát, mint ahol általában vásárolni szokott. Viszont mindenféleképpen tisztáznunk kell ezt a helyzetet. – Aha – bólintott William Stark. – Mindenesetre attól tartok, hogy nem vállalhatom ezt a feladatot. Eriksen mosolya eltűnt. – Vagy úgy! És milyen indokkal, ha szabad kérdeznem? – A barátnőm gyereke kórházban van. – Igen? És? – Amint tudja, mindkettőjüket támogatom a lehetőségeimhez mérten. Nálam laknak. Eriksen bólintott. – Nagyon rokonszenves, William, hogy ők voltak az első gondolata. De csak kéthárom napról van szó, ennyi időre csak el tud szabadulni, nem? Már le is foglaltuk a jegyét, Brüsszelen át repül. Ez a munkája része. Doualában fog leszállni, mert Yaoundéba sajnos már nem kaptunk jegyet. Mbomo magáért megy a repülőtérre, és elviszi a fővárosba, csak pár órás autóút. William Stark maga előtt látta nevelt lányát a kórházi ágyban. Ez az egész egyáltalán nem tetszett neki. – Azért nekem kell mennem, mert én kaptam meg Louis Fon SMS-ét? – Nem, William. Azért, mert maga a legjobb munkatársunk. *** Mbomo Ziemről az a hír járta, hogy felettébb tettre kész ember. A doualai nemzetközi repülőtér előtt rögtön bizonyságát is adta ennek, amikor hat-hét

tolakodó ember próbálta megkaparintani William Stark poggyászát, miközben hangos kiabálással ajánlkoztak hordárnak. – Ott a taxi, gyerünk, gyerünk! – ordibálták, és Stark csomagját cibálták. Mbomónak azonban másodpercek alatt sikerült szétkergetni őket komor pillantásával. Nem hagyott kétséget afelől, hogy szükség esetén mindükkel egyszerre megküzd, csak hogy spóroljon néhány frankot a főnökének. Hatalmas ember volt ez a Mbomo. Stark már látta ugyan fényképen, de csak olyanon, amelyen apró bakák között állt, és hát ugye mellettük minden nem pigmeus felnőtt óriásnak hat. De Mbomo a valóságban is hegyoromként emelkedett ki a tömegből. Ebben az eszetlen helyzetben – amikor férfiak kaptak hajba a poggyászáért, hogy legalább egy étkezésre elegendő aprót bezsebelhessenek – Mbomo tényleg a biztonság és védelem érzését sugározta. – Az Aurelia Palace Hotelban fog lakni – mondta Mbomo, miután a taxi lerázta a szitkozódó hordárokat és két rámenős ékszerárust. – Holnap reggel lesz egy találkozója a minisztériumban. Kilenckor magáért megyek. Doualával ellentétben Yaoundé elég biztonságos hely, de sosem lehet tudni. Hangtalan nevetés rázta meg a testét. Az izzó napkorong már elérte a fák csúcsát. Az út szélén helyiek egy csoportja szaladt, sokan bozótvágó kést fogtak fáradt kezükben. William Stark nyugtalanul észrevételezte a tényt. Tömött taxik, gyors terepjárók, ütött-kopott platós teherautók és elromlott fényszórójú, súlyos rakományt szállító, leharcolt teherkocsik előzgették egymást szakadatlanul merész manőverekkel. Stark azon már meg sem lepődött, hogy az út mindkét oldalát a járművekre a megszólalásig hasonlító roncsok szegélyezték. Úgy érezte, nagyon távol került az otthonától. Miután gondosan kiválasztotta, mit fog enni, William Stark helyet foglalt a szálloda előterének egyik sarkában. Egy fotel és a kanapé állt ott, amelyek huzata erőteljesen a hetvenes éveket idézte. A dohányzóasztalon két párás söröspohár sorakozott. – Igen, mindig kettőt rendelek egyszerre, amikor lejövök – magyarázta angolul a mellette ülő testes ember. – Olyan gyenge a sörük, hogy kiszivárog a pórusokon, alig húzta le az ember. A férfi felnevetett. William Stark nyakláncára mutatott, amelyen két apró, megfeketedett maszk lógott, és azt mondta: – Látom, épp most érkezett Afrikába, és már a repülőtéren bepalizta egy ékszerárus. – Igen és nem – fogta meg a medálokat Stark. – Tényleg most jöttem, ez igaz,

de nem ott vettem a láncot. De igaza van, afrikai. Kampalában vásároltam, ott is volt egy programunk, amit felügyelnem kellett. – Ó, igen, Kampala, Uganda legérdekesebb városa. Williamra nézett, és felemelte a poharát. Az aktatáskájáról ítélve ő maga is hivatalos úton volt. Stark elővette mappáját a bőrtáskájából, és az asztalra tette. A küldetésére kellett összpontosítania. Végtére is ötvenmillióról volt szó, ami nem folyt be a baka program számlájára. Számos papírt át kellett néznie, és egy sor kérdést meg kellett válaszolnia. Kinyitotta a mappát, és három kupacba rendezte az iratokat. Az elsőbe kerültek a számlák, a másodikba a programleírások, a harmadikba a különféle írásbeli tájékoztatások, hírek és e-mailek. Azt a lapot is magával hozta, amin Louis Fon SMS-e állt. – Remélem, nem zavarja, ha itt dolgozom – mondta angolul a szomszédjának. – Odafent a szobámban nincs íróasztal. A férfi barátságosan biccentett. – Dán? – kérdezte, és a külügyminisztérium logójára mutatott az egyik levél fejlécén. – Igen. És maga? – Stockholmi. – Kezet nyújtott, és átváltott svédre. Bemutatkoztak egymásnak. – Először jár Kamerunban? Stark bólintott. – Hát akkor isten hozta! – mondta a stockholmi férfi, és odatolta a másik söröspoharat Stark elé. – Egyet tudnia kell: az ember sosem képes teljesen megszokni a kameruni viszonyokat. Egészségére! Felemelték a poharukat, és a svéd egy hajtásra kiitta saját sörét. Majd a magasba lendítette a karját, hogy jelezze a pincérnek, kér még egyet. Az alkoholista tisztviselő külön faj volt, amely dúsan tenyészett a meleg égövi országokban, ezt Stark is jól tudta. Elég munkatársat látott már, aki kiküldetésre ment, és szánalmas állapotban tért vissza. – Most biztos alkoholistának néz, de nem vagyok az – mondta a svéd, mintha olvasna Stark gondolataiban. – Csak úgy teszek. Feltűnés nélkül az egyik sarokra mutatott, ahol két, világos öltönyt viselő fekete ült. – Azt a céget képviselik, amellyel holnap tárgyalnom kell. Most megfigyelnek, és egy óra múlva jelentést tesznek a főnöküknek. – A férfi mosolygott. – Nem baj, ha azt hiszik, hogy a találkozón alig fogok a lábamon állni. Csak jó az embernek, ha alábecsülik. – Üzletember? – Olyasmi. Szerződéseket kötök Svédországnak. Ellenőr vagyok, és jól végzem a

dolgom. – Bólintott a pincérnek, aki kihozta a következő kört, majd megint felemelte a poharát. – Úgyhogy egészség! Stark próbált lépést tartani vele, de olyan tempóról, ahogy a svéd nyelte az italt, még csak nem is álmodozhatott. Kész szerencse, hogy nem kell részt vennie a játékban. A gyomra nem bírná. – Ó! Látom, rejtjeles üzenetet kapott. – A svéd a papírlapra bökött, ami Stark előtt hevert. – Hát nem igazán tudom. Egy SMS az egyik helyi munkatársunktól, aki alig egy hete eltűnt. – SMS? – A másik felnevetett. – Fogadjunk egy sörben, hogy kevesebb mint tíz perc alatt megfejtem! Stark a homlokát ráncolta. A svéd fogta a papírt, elővett egy üres lapot, kihalászta a Nokiáját a zsebéből, és letette azt is az asztalra. – Biztosan nem rejtjeles üzenet – mondta Stark. – A minisztériumban nem szoktunk rejtjelezni. De őszintén szólva fogalmunk sincs, miről szólhat ez a szöveg. Vagy hogy egyáltalán szól-e valamiről, és miért ilyen, amilyen. – Jó. Lehet, hogy kedvezőtlen körülmények között írták? – Talán. Nem tudjuk megkérdezni. Ahogy mondtam, a férfinak nyoma veszett. Erre a svéd fogta a tollát, és jegyzetelni kezdett: Cfqquptionadae(s+l)la(i+l)ddddddvdlogdmdntdja. Minden betű alá írt egy másikat, miközben mobilja billentyűzetét nézegette. Így telt el pár perc, majd felnézett, és Starkra bámult. – Hát jó. Induljunk ki abból, hogy az SMS-t kedvezőtlen körülmények között írták. Például sötétben. Ha nincs bekapcsolva a mobil szófelismerő funkciója, minden billentyű lenyomásával több betűt írhatunk be. A hármas gombbal például D-t, E-t és F-et. Ha egyszer nyomjuk meg, D-t írunk, ha kétszer, E-t, ha háromszor, F-et. Ha tovább nyomkodjuk, jönnek a nagybetűk és az egyéb jelek. De az is előfordulhat, hogy az ember mellényúl, általában közvetlenül a kívánt billentyű alatt, mellett vagy fölött elhelyezkedő gombot nyomja meg, amiből kétségtelenül töméntelen újabb kombinációs lehetőség adódna. Szórakoztat az ilyesmi. Mérje az időt! Stark megint a homlokát ráncolta, de nem akarta megsérteni a beszélgetőtársát, így bólintott. Neki aztán teljesen mindegy volt, mennyi időre van a svédnek szüksége. De ha sikerül kibogoznia a rejtélyt, mindenképpen meghívja egy sörre. Mindenesetre a dolog nem nézett ki egyszerűnek. De amikor némi kombinálás és a szomszédos billentyűk figyelembevétele után felmerült, hogy a második betű F helyett inkább O, a két Q pedig valószínűleg két R lesz – utóbbi esetben a két

betű ugyanazon a gombon volt –, adta magát a megoldás, hogy az első C betű és a szó végi „uption” összeolvasásával a szó, amit keresnek, a korrupció. William Stark homlokán elmélyültek a ráncok. Újabb negyedóra múlva – ami alatt Stark még kétszer rendelt sört – úgy tűnt, a svéd megfejtette a feladványt. – Nos, igen, hihetően hangzik – mondta, miközben még egyszer átfutotta a jegyzeteit. Aztán átnyújtotta a papírt Starknak. – Látja? Az áll itt: „Corruption dans l’aide de development Dja.” Nem teljesen hibátlan, de érthető. Korrupció a fejlesztési segéllyel Djában. Ez volt az egyik legkönnyebb kódfejtés életemben! Stark hátán végigfutott a hideg. Körülnézett. Kit figyelnek meg azok ott a sarokban tulajdonképpen? A szomszédját vagy őt? Vagy vannak még mások is? Amikor a svéd odakiáltott a pincérnek, Stark lepillantott a papírra. Korrupció a fejlesztési segéllyel Djában, üzente neki Fon SMS-ben. Aztán meg nyomtalanul eltűnt. Stark az ablak felé nézett, és igyekezett védekezni az üvegen túli végtelen sötétséggel szemben. Az érzést, amely úrrá lett rajta, már korábbi hivatalos útjairól ismerte, de most sokkal ijesztőbb volt, mint valaha. Tényleg nagyon távol volt az otthonától. Túlontúl távol. *** – Miket hordasz itt össze, Mbomo? – René Eriksent kiverte a víz, keze görcsösen szorította a kagylót. – Azt mondom, hogy William Stark nem volt ott a szállodában ma reggel, amikor érte mentem. Most mondták, hogy hazarepült. – De hogy a csudába történhetett ez? Az volt a dolgod, hogy gondoskodj róla, a rohadt életbe! René Eriksen igyekezett összeszedni magát. Az egyezség úgy szólt, hogy Mbomo vagy valamelyik embere ma reggel elmegy William Starkért a szállodába, és aztán soha többé senki nem hall a fickóról. Az másodrangú volt, hogyan és hol tűnik el, a lényeg, hogy se szó, se beszéd, megtörténjen. Most meg Stark úton volt haza Dániába! Mi az ördög folyik ott? Lehet, hogy Stark kiszagolt valamit? Valamit, ami elvezeti Eriksenhez? – De hát mi a bánat történhetett tegnap este óta? Azt hittem, ura vagy a helyzetnek, Mbomo. Stark biztosan megtudott valamit. – Fogalmam sincs – felelte Mbomo.

Mbomo nem tudta, hogy az utóbbi napokban Eriksen a kínok kínját állta ki lélekben, amiért még valakit a halál torkába kell taszítania, és amikor végre eljutott a meggyőződésig, hogy nincs más választása, kezdődött az egész rémálom elölről. De René Eriksen azonnal átlátta, mit kell tennie. Mbomót nemcsak a baka programról kell levennie, hanem teljesen meg kell szabadulnia tőle. Ez az agyalágyult csak bajt hoz mindenkire. Ráadásul túl sokat tud. – Nemsokára újra jelentkezem, Mbomo. Addig is maradj veszteg. Menj haza, és ki se tedd a lábad onnan. Még a nap folyamán küldünk valakit, aki tájékoztat a tennivalókról. Azzal René E. Eriksen letette a kagylót. *** A Karrebæk Bank helyiségei, amelyekben rendesen a vezetőség szokott ülésezni, nem voltak éppen szerényeknek nevezhetők. A fekvésük, a bútorzatuk és az irodatechnikájuk csupán egyetlen dologra engedett következtetni: az ember az ország egyik vezető pénzintézetének főhadiszállásán van. Itt minden drága és különleges volt, és Teis Snap vezérigazgató megjelenése csak erősítette ezt a benyomást. – Megkértem a jó öreg vezetőségi elnökünket, Jens Brage-Schmidtet, hogy csatlakozzon a megbeszélésünkhöz. Végtére is egy csónakban evezünk. Snap helyet foglalt impozáns íróasztala mögött. – Jens, jól hallasz minket? A diófa hangszórókból igenlő válasz érkezett. A hang tekintélyt parancsoló volt, még ha pillanatnyilag kicsit sípolt is. – Jó, akkor kezdjük. – Teis Snap René felé fordult. – Sajnálom, hogy ilyen kendőzetlenül kell fogalmaznom, René, de miután beszéltél ma Mbomóval, Jens és én arra jutottunk, hogy csak egyetlen megoldás maradt: William Starkot mindenáron meg kell állítani. Nem válogathatunk az eszközökben. Tőled pedig elvárjuk, hogy kezeskedj érte, hogy a jövőben a baka program sosem kerül olyan munkatárs kezébe, akiben így túlbuzog a kötelességtudat, mint Starkban. – Azt mondjátok, állítsuk meg William Starkot? Tisztában vagytok vele, hogy mindjárt Dániában van? – Nincs más út. Egy ketyegő bombán csücsülünk. Louis Font már megállítottuk, a következő Mbomo lesz a sorban, aztán William Stark. És akkor minden visszazökken a régi kerékvágásba. A yaoundéi minisztérium embereiben megbízhatunk, nyakig benne vannak az ügyben. A jövőben rendszeresen jelent majd neked valamelyik, amelyik hajlandó egy ideig Louis Fon nevében aláírni, és

átfogó tájékoztatást küld a minisztériumodnak, milyen sikeres a program. Minden a legnagyobb rendben lesz. Ahogy általában az afrikai segélyprogramoknál. Hébehóba egy pozitív hír, sokkal többet úgysem vár el senki. A hangszóróból egyetértő morgás hallatszott. René sosem találkozott BrageSchmidttel, de a hanghordozásából érezni lehetett, hogy hozzá van szokva, hogy embereknek parancsolgasson. Ez az ember nem tűrt ellentmondást. Ha valaki őt hallgatta, egy gyarmati ültetvényes vagy egy hajótulajdonos képe jelent meg a lelki szemei előtt. Brage-Schmidt arról volt híres, hogy kiválóan ismeri Afrikát. Évekig volt konzul különböző nyugat-afrikai államokban, és legalább ugyanennyi ideig tevékenykedett ezekben az országokban üzletemberként, melynek során kétes hírnévre tett szert. Pletykák keringtek arról, hogy ezekben az esztendőkben az inasát mindig csak „boynak” szólította. És még ez volt a legártalmatlanabb szóbeszéd, ami járta róla. René Eriksen egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Brage-Schmidt áll az egész csalás hátterében. Egy ideig nyereségesen szállított fát az Egyenlítő mentén elhelyezkedő afrikai országokba, majd Teis Snap szerint az egész vagyonát a Karrebæk Bankba fektette. A következő években a legnagyobb részvényesük lett. Ezért nem is meglepő, hogy most elkeseredetten próbálta megmenteni a vagyonát. René teljes mértékben megértette. De most már nem csupán csalásról volt szó, most már két további ember feje felett lebegett halálos ítélet. Miért nem emeli fel a szavát ez ellen? Önkéntelenül megcsóválta a fejét. Valójában túl jól megértette ezt a szürke eminenciást, ezen nincs mit szépíteni. Egyébként is: van más választás? – Igen – mondta Brage-Schmidt. – Nem könnyű ilyen döntéseket meghozni. De gondoljanak csak a munkahelyekre, amelyek megszűnnének, vagy a kisbefektetőkre, akiknek minden megtakarított pénze elúszna, ha nem lennénk képesek úrrá lenni a helyzeten. Felelősek vagyunk az ügyfeleinkért. Persze sajnálatos, hogy áldozatokat kell hozni. De hát nem mindig így van? Egyeseknek fel kell áldozniuk magukat a többségért. És néhány év múlva minden megint rendbe jön, a bank helyzete megszilárdul, ismét megjelennek a befektetők, a munkahelyek megmaradnak, a részvényeseket pedig nem éri veszteség. És mit gondol, Eriksen úr, ki fogja időközben venni a fáradságot, hogy ellenőrizze, fejlődik-e a pigmeusok djai ültetvényes gazdálkodása? És ki fog azon fáradozni, hogy figyelemmel kísérje, miként javul az iskolarendszer és az egészségügyi ellátás a programnak köszönhetően? Ki lesz képes egyáltalán minderre, ha azok, akik felelősek a programért, már nincsenek az élők sorában? Kérem, Eriksen úr. Hát igen, ki, ha én nem? A gondolat késként hasított René Eriksen agyába. Felnézett a magas ablakra. Ez azt jelenti, hogy ő is…? Nem, őt nem tudják hátba támadni, az biztos. Találna fogást rajtuk, és esze

ágában sincs, hogy hagyja magát megfélemlíteni. Nagy levegőt vett, majd azt mondta: – Csak remélni tudom, hogy tudjátok, mit csináltok. És legjobb lesz, ha lakatot tesztek a szátokra, mert hallani sem akarok az egészről többet. – Rövid szünet után folytatta: – Abban meg csak bizakodhatunk, hogy William Stark nem dokumentálta az egész esetet az elejétől fogva, és nem zárta el a jegyzeteit egy széfbe, ahogy én tettem. Teis Snapra emelte a tekintetét, és feszülten hallgatta a hangszóróból kiszűrődő neszeket. Ha meg is ijedtek, nem lehetett észrevenni rajtuk. – Rendben – folytatta. – Talán tényleg nem tűnik fel senkinek, hogy Louis Fon jelentéseit nem ő maga írja. De mi a helyzet William Stark eltűnésével? Az címlapra fog kerülni. – Na és? – A vezetőségi elnök hangja egy árnyalatnyit sötétebb lett. – Míg William Stark eltűnését nem lehet kapcsolatba hozni velünk, mit sem számít, nem? Ahogy én látom: elutazik Afrikába, nem jelenik meg egy találkozón, magyarázat nélkül hazarepül, aztán nyoma veszik. Nem azt mutatja mindez, hogy elég ingatag személyiség volt? Nem arra enged következtetni, hogy önhibájából tűnt el? Szerintem igen. Snap és Eriksen összenézett. Brage-Schmidt egy szót sem vesztegetett René széfben őrzött irataira. Talán ő is, és Snap is felfogta, hogy testestül-lelkestül egymásra vannak utalva. Barátian ezt kölcsönös bizalomnak is lehetne nevezni. – Hallja, René? – folytatta Brage-Schmidt. – Minden úgy fog történni, ahogy megbeszéltük. Maga továbbra is gondoskodik arról, hogy évente ötvenmilliót utaljanak át Kamerunba. És évente ír egy csinos kis összefoglalót Louis Fon jelentései alapján arról, milyen remekül mennek a dolgok odaát. Ezen a ponton Teis Snap ragadta magához a szót. – Eközben a Karrebæk Bank néhány hét múlva kap egy összeget, amelyet a jelenlegi pénzügyi helyzete megkíván. A pénz a szokásos úton érkezik: a yaoundéi barátaink továbbutalják a „befektetői csoporton” át – itt idézőjeleket rajzolt a levegőbe – a curaçaói bankba, miután a többi üzlettárs is jóváhagyta a vezetőség által javasolt tőkenövelést, amit egészen biztosan meg is fognak tenni: ők is érdekeltek abban, hogy a bank és a részvényeik megmaradjanak. A maradék pénzt pedig a tőzsdén nem jegyzett részvényekben őrizzük a curaçaói bankban mint vésztartalékot a banki szektor előre nem látható változásai miatt. Így aztán a Karrebæk Bank továbbra is stabil marad, a részvényeinket sikerül megmentenünk, ugyanakkor szerzünk néhány elsőbbségi részvényt, amelyek hivatalosan a befektetői csoport tulajdonát képezik. Nem utolsósorban pedig curaçaói értékpapírjaink évről évre gyarapszanak. Minden okunk megvan az örömre.

Ennyi fényezést azonban René már nem tudott elviselni. – Ez valóban örömre ad okot. – A szavait ő is levegőbe rajzolt idézőjelekkel kísérte. – Talán csak Louis Fonnak van oka némi szomorkodásra. Meg Mbomónak és Williamnak… Teis Snap a szavába vágott. – René, ne fájdítsd már a fejedet Mbomó és Fon miatt! Idővel majd fizetünk az özvegyeiknek valamiféle nyugdíjat. A hatóságok már megszokták, hogy Afrikában csak úgy eltűnnek az emberek, nem csinálnak nagy cécót belőle. És ami Starkot illeti, nincs is családja, nem? – Nincs, csak egy élettársa és egy beteg nevelt lánya – nézett René áthatóan Snapra. – Jó – felelte Snap kurtán. – Tehát nincs családja, csak vele két távolabbi kapcsolatban álló ember. Mindketten bánkódni fognak majd egy kicsit, de aztán az élet megy tovább. René lassan fújta ki a levegőt. Nem talált szavakat. Ismét megszólalt a hang a hangszóróban. – Ami a baka program kétszázötvenmillióját illeti, joggal vethetjük fel, hogy voltaképpen egyfajta burkolt állami támogatásról van szó a dán bankszektor felé. És hát nem jogos és jogszerű, hogy az állam Dánia jó hozamot hozó magánszektorát, amelyhez a Karrebæk Bank is tartozik, támogatja? Az olyan vállalatok, amelyek munkát adnak az embereknek, nélkülözhetetlenek a társadalom működése szempontjából, nemcsak a fizetési mérleg és a mi életszínvonalunk miatt. Nem. Közvetve vagy közvetlenül a gépezet leállásához vezetne, ha a jó bankok, mint amilyen a Karrebæk Bank is, bedőlnének. És ezt senki sem akarhatja. René gondolatban messze járt. Ha valami rosszul sül el, ez a két ember garantáltan egykettőre árkon-bokron túl lesz, ő meg itt ül majd egyedül a felelősséggel és a büntetéssel a nyakában. Ez nem történhet meg. – Még egyszer elmondom: mindegy, mit csináltok, minden a tudtom nélkül történik, világos? Tudni sem akarok erről az egészről. De ha tényleg megteszitek a következő lépést, gondoskodjatok róla, hogy Stark laptopja rögtön hozzám kerüljön. – Természetesen, René. És igen. Megértem, hogy nehezedre esik ez az egész, hiszen ismerlek. Becsületes ember vagy. De gondolj a családodra is, jó? – Snap rövid szünet után folytatta: – Hagyd, hogy Jens Brage-Schmidt és én elsimítsuk a dolgokat, és ne aggodalmaskodj. Felfogadunk valakit, aki ért az ilyen problémák megoldásához. Ő majd elintézi, hogy elhozza valaki William Starkot a repülőtérről. Te meg csak örülj annak, hogy a részvényeid napról napra többet érnek.

3 2010. ősz A sárga furgon pontban délután ötkor ment értük a Rådhuspladsen Tivoli felőli oldalára, közvetlenül az Andersen-kastély elé, a nagy állványzathoz, mint mindig. Marco a biztonság kedvéért húsz perccel korábban érkezett, mert ha jön a kocsi, és az ember nincs ott, egyszerűen otthagyják. Ha meg metróval és busszal megy, akkor jól ellátják a baját. Ezt nem akarta megkockáztatni, és ahhoz, hogy egy nyirkos pincelépcsőn aludjon, túl hideg volt. Odabólintott a többieknek, akiket már begyűjtöttek, és akik a furgon falának dőltek. Senki sem biccentett vissza, de ezt már megszokta. Végtére is mindannyian hullafáradtak voltak. Belefáradtak ebbe a napba, belefáradtak az életbe. Marco körülnézett. Ketten kissé vacogtak, teljesen átnedvesedtek, és mindenki betegnek nézett ki, olyan soványak és csüggedtek voltak. – Mennyit kaszáltál ma? – kérdezte Samuel a vezetőfülkének támaszkodva. Marco végiggondolta. – Összesen négyszer szállítottam le pénzt, másodjára több mint ötszáz koronát. Mindent egybevetve ezerháromszáz-ezernégyszáz koronát, azt hiszem, ha azt a háromszázat is beleszámoljuk, ami most a zsebemben van. – Nálam nagyjából nyolcszáz van – mondta a legidősebb a csoportból. Miryam mindig sokat kapott, de hát nyomorék volt a lába. – Nálam is van hatvan – mondta halkan Samuel. – Nekem sosem adnak többet. Tíz szempár nézett rá együtt érzőn. Így kerülni Zola szeme elé nem valami nagy öröm. – Akkor fogd ezt – mondta Marco, és átnyújtott neki két százkoronást. Ő volt az egyetlen, aki adott valamit Samuelnek, és számíthatott rá, hogy ezért még beköpik Zolának. Marco tudta, miért van Samuelnek ilyen kevés bevétele. Ha az ember már nem néz ki gyereknek, akkor akár el is felejtheti a koldulást. Ő maga tizenöt éves volt,

de még mindig tizenháromnak nézett ki. Nagy, gyermeki szeme volt, és túl kicsi volt a korához képest, szinte szokatlanul kicsi, és Samueltől, Picótól és Romeótól eltérően az ő bőre még mindig puha volt, a haja selymes. A többiek bőre valahogy durva lett idővel, és már kiütközött a szakálluk. Már lányokkal is voltak tapasztalataik, mégis Marcót irigyelték, aki lassan fejlődött. Marco ennek tudatában is volt. Lehet, hogy a korához képest kicsi volt, de az esze úgy vágott, akár egy felnőtté, és tudta is használni. – Járhatok iskolába, apu? – Hétévesen ezért rimánkodott. Akkor még Olaszországban éltek. Marco szerette az apját, aki már akkoriban is túl gyenge volt. Mert a testvére, Zola, Marco nagybátyja azt követelte, hogy a gyerekek menjenek ki az utcára. És Zola kérése parancs volt, ő volt a klán vezetője. De Marco tanulni akart, és mivel Umbria majdnem minden falujában volt egy kis iskola, reggelente, amint felkelt a nap, odaállt az osztályterem nyitott ablaka alá, és mindent magába szívott, amit csak hallott. Csak utána kerekedett fel, hogy elvégezze a munkáját. Alkalmanként egy-egy tanár kijött, és behívta a terembe, de ilyenkor Marco rögtön kereket oldott, és nem mutatkozott többé. Ha eleget tett volna a felszólításnak, odahaza kékre-zöldre verik. Ebből a szempontból előnyös volt, hogy folyton-folyvást költöztek, és mindig más iskolákhoz és tanárokhoz volt szerencséje. Az egyik tanárnak egyszer sikerült nyakon csípnie. De ahelyett, hogy arról győzködte volna, menjen be, egy súlyos vászontáskát nyomott a kezébe. – Tessék, neked adom! Talán segít – mondta, és útjára engedte Marcót. A táskában tizenöt tankönyv lapult, és akárhol laktak is éppen, Marco mindig talált egy nyugodt helyet, ahol tanulhatott, amikor a felnőttek el voltak foglalva. Két év alatt megtanult számolni, valamint írni és olvasni olaszul, angolul és egy kicsit dánul is. Már három éve Dániában éltek, és ez alatt az idő alatt a csoportból csak ő tanulta meg közel folyékonyan a nyelvet. – Mondj valamit! – kiáltotta gyakran Miryam. Nagyon jóban voltak vele. De Zola és bizalmasainak szűkebb köre gyanakvással szemlélte Marco ambícióit. Hiszen nekik nem gondolkodókra, hanem munkaeszközökre volt szükségük. Aznap este az emeletes ágyakban feküdtek, és hallgatták, hogyan náspángolják el Samuelt. Mintha azoknak az igazságtalanságoknak a visszhangja lett volna, amiket Zola követett el ellenük, a hangok átkúsztak Zola szobájából az ő hálóhelyükre. Marco nem félt a veréstől, mert vele mindig kíméletesebben bántak, mint a többiekkel, ennyi befolyása azért volt az apjának. De most csak

feküdt az ágyban, és a takarót gyűrögette. Rossz volt a lelkiismerete Samuellel szemben. Végül aztán csend lett. A büntetés véget ért, és Marco hallotta, ahogy kinyílik a bejárati ajtó. Biztosan Zola egyik gorillája nyitotta ki, hogy vessen egy pillantást a szomszédokra. Csak ha minden nyugodt volt, akkor cibálta át a megalázott és jól helybenhagyott Samuelt a szomszédos épületbe, ahol a szobája volt. A klán tagjai nagy súlyt fektettek arra, hogy elkerüljék a pletykákat a tisztes polgári negyedben, és baráti viszonyt ápoljanak a szomszédos dán családokkal. Zola mindig a visszafogott, elegáns férfi szerepét játszotta, és nem akarta, hogy bármi is beárnyékolja a róla kialakult képet. Nagyon is jól tudta, hogy lehet fehér, daliás, vonzó, beszélhet angolul, és érkezhetett az Egyesült Államokból, akkor is csak úgy tekintenek rá, mint aki „egy közülük”. Tudta, hogy a dánok egy ilyentől, mint ő, nem félnek. Ezért aztán a büntetéseket az éjszaka leple alatt szabta ki a hangszigetelt ablakok és behúzott függönyök mögött. Mindig gondosan ügyelt arra, hogy az ütéseknek ne maradjon jól látható nyomuk. Ezért aztán a szomszédok nem fogják látni másnap reggel, milyen nehezére esik Samuelnek végigvánszorogni a járdán. Mindazonáltal az ilyesmi mindig jót tett az üzletnek. A részvétet könnyű volt pénzérmékre átváltani. Marco felkelt a sötétben, elsurrant unokatestvérei szobája előtt, és bekopogott a nappali ajtaján. Ha azonnal behívják, az jó. Ha késik az invitálás, résen kell lennie. Ezúttal egy perc biztosan eltelt, amíg kiszóltak, és Marco felkészült mindenre. Zola úgy trónolt a dohányzóasztalnál, mint egy király, körülötte az udvartartása. Egy óriási lapos képernyőn teljes hangerővel ment a műsor. Talán felderült kicsit az arca, amikor látta, hogy Marco az. De még mindig remegett a keze. Voltak olyan klántagok, akik azt állították, Zola élvezi nézni, amikor bántanak valakit. Marco apja azonban ennek az ellenkezőjére esküdött: Zola szereti az övéit, ahogy Jézus is szerette a tanítványait. Marco ebben nem volt annyira biztos. A tévéből a késő esti hírek harsogtak. – Carl Mørck, a koppenhágai rendőrség gyilkossági csoportjának helyettes felügyelője, a felderítetlen ügyekért felelős Q-ügyosztály vezetője három napon és éjszakán keresztül volt bezárva egy légmentesen szigetelt szobába a mumifikálódott holttestekkel együtt és… – Kapcsold ki ezt a szart, Chris! – utasította az egyik emberét Zola, és a távirányító felé bólintott. Azonnal csend lett. Zola legújabb szerzeményét simogatta, egy karcsú lábú vadászkutyát, amelyhez rajta kívül senki nem érhetett hozzá. Közben Marcót méregette. – Bátor húzás volt, Marco, hogy pénzt adtál Samuelnek. De gondolom, világos,

hogy ez volt az utolsó alkalom. A fiú bólintott. Zola elmosolyodott. – Jó munkát végeztél ma, Marco, ülj le. – A vele szemközt álló székre mutatott. – Mit akarsz, fiam? Biztosan nem azért jöttél, hogy elmondd, szerinted Samuel nem ezt érdemelte. Ekkor megváltozott az arckifejezése, és egy futó kézmozdulattal jelezte Chrisnek, hogy töltsön teát Marcónak. – Ne haragudj, Zola, hogy zavarlak, de tényleg Samuellel kapcsolatban szeretnék mondani valamit. Zolán nem látszott semmi, de Chris hirtelen felegyenesedett, és lassan Marco felé fordult. Magasabb és világosabb bőrű volt, mint a klán többi tagja. Amikor így kihúzta magát, a többiek rendszerint hátrálni kezdtek, de Marco nem vett tudomást róla, és egyenesen a nagybátyjára szegezte a pillantását. – Tudod jól, Marco, semmi közöd Samuelhez. A mai bevétele teljes mértékben elégtelen volt, mert nem erőltette meg magát. Nem úgy, mint te. – Zola a fejét rázta, és teljes súlyával hátraereszkedett, nekidőlve a széke háttámláján lógó báránybőrnek. – Ne ártsd bele magad, Marco! Fogadj szót a bácsikádnak! Marco egy pillanatig csak nézte. Samuel nem erőltette meg magát úgy, mint ő, ezt mondta a nagybátyja. Ez tényleg azt jelenti, hogy Samuel közvetve miatta kapott verést? Ez így még rosszabb. A fiú leszegte a fejét, és olyan halkan szólalt meg, ahogy csak tudott: – Tudom. De Samuel már túl öreg hozzá, hogy a járdán kolduljon. A legtöbben pillantásra se méltatják, akik meg ránéznek, mintha félnének tőle, és nagy ívben kikerülik. Igazából ezek azok, akik… Marco észrevette, hogy Zola ujjával Chrisre bökött. Pont abban a pillanatban emelte fel a fejét, amikor Chris hozzálépett, és akkora pofont kevert le neki, hogy a füle is csengett belé. – Megmondtam, hogy semmi közöd Samuelhez, Marco, megértetted? – Igen, Zola, de… Chris újra ütött, és az üzenet végre célba ért. Marco vágott egy grimaszt. Ilyen apróságért nem bőg az ember, ha ebben a környezetben nőtt fel. Lassan felállt, odabólintott Zolának, és az ajtóhoz ment. Közben megpróbált mosolyogni. Két pofon, és a kihallgatásnak vége. De amikor kezét a kilincsre tette, még egyszer összeszedte minden bátorságát. – Hogy engem megveretsz, az egy dolog – mondta, és felemelte a fejét. – De az nagyon nincs rendben, hogy Samuelt bünteted. Ha még egyszer kezet emelsz rá, megszököm. Marco látta, hogy Chris kérdő pillantást vet Zolára, de a nagybátyja csak

finoman megrázta a fejét, és egy gyors kézmozdulattal jelezte az unokaöccsének, hogy tűnjön a szeme elől. Amikor Marco megint az ágyában feküdt, megpróbált minden el nem mondott érvet újra átgondolni, ahogy mindig is szokta. Csak akkor érezte jobban magát, ha megtalálta a megfelelő szavakat. Ezekben a magában lejátszott beszélgetésekben Zola néha kifejezetten barátságos volt. Olyan trükk volt ez, ami legalább egy kis megkönnyebbüléssel töltötte el. Nincs vele semmi gond, Samuellel, mondaná Zolának. Csak tanulnia kellene valamit. Ha iskolába járatnád, lehetne belőle például autószerelő, és gondját viselhetné a furgonnak. Sosem lesz olyan jó zsebtolvaj, mint Hector vagy én, ahhoz túl ügyetlen. Miért nem adsz neki még egy esélyt? Jó érzés volt, amikor elképzelte, mi mindent mondhatna el, de amikor esténként leoltották a lámpát, mindig kijózanodott. Az élete egy rémálom volt. A kívülállók szemében rendes embereknek tűnhettek, akik rendezett házban élnek, de a homlokzat mögött csupán egy rakás gátlástalan bűnöző volt, hamis útlevelekkel. És még nem is ez volt a legrosszabb az egészben. A legrosszabb az volt, hogy egyetlen gyerek sem tudott semmit a származásáról. Még Marco sem tudta biztosan, hogy a klántagok, akiket még mindig apának és anyának hívott, tényleg az igazi szülei-e. Pont ilyen kevéssé voltak tisztában azzal, mit művelnek a felnőttek, amíg ők az utcán vannak, hogy pénzt szerezzenek Zola birodalma számára. Azt a kevés szépséget, amire Marco még emlékezni tudott, Zola új vezetési stílusa elemésztette, mielőtt még eljöttek volna Olaszországból. Csak a büntetések maradtak. Soha semmi nem lett jobb. Még mindig csak nagyon kevesen tudtak közülük írni és olvasni, noha sokan egykettőre felnőttek lesznek. Bár mindegyikükben megvolt a készség rá, a szakértelmük egyetlen dologra korlátozódott: mások tulajdonának elsajátítására. Amikor portyára indultak, mindannyian profikká váltak. Koldulás, zsebtolvajlás, betörés a pinceablakon át, trükkös lopás idős hölgyeknél, gyalogosok letámadása bicikliről: mindannyian kapásból meg tudták csinálni, de főleg Marco bizonyult tehetségesnek minden területen. Nagy szemekkel és szánalmat keltő mosollyal koldult. Hangtalanul csusszant be az apró ablakokon az idegen házakba, és az utcán is elemében volt a tovasiető emberek között. Ügyesen és villámgyorsan emelte el áldozatai óráját és pénztárcáját. Nem tett egy rossz mozdulatot sem, nem adott ki feleslegesen hangot, mindig meggyőzően viselkedett, ha arról volt szó, hogy elterelje áldozata figyelmét. És minden esetben rokonszenvet váltott ki. De társai közül senki sem utált annyira ott lenni, és így élni, mint ő. Ahogy feküdt a sötétben, és hallgatta a többiek lélegzését, Marco olyan életről

álmodozott, ami nem adatott meg neki. Teljesen átlagos gyerekeket látott maga előtt, látta, mit kapnak az élettől. Gyerekeket, akiknek volt anyjuk és apjuk, gyerekeket, akiknek a szülei dolgozni jártak, ők maguk pedig iskolába. Gyerekeket, akiket ölbe vettek, és apró ajándékokkal örvendeztettek meg. Gyerekeket, akik minden nap rendes ételt kaptak, akiknek voltak barátaik és rokonaik, akik időnként meglátogatták őket. Gyerekeket, akiknek nem félelemben teltek a napjai, akiket nem vertek és nem buktattak le. Ha ilyen gondolatok gyötörték, Zolát átkozta. Olaszországban még úgy éltek, mint egy közösség. Délutánonként játszottak, esténként énekeltek. Nyári éjszakákon körülülték a tábortüzet, és elmesélték az aznapi hőstetteiket. A nők kicsinosították magukat a férfiak kedvéért, a férfiak peckesen mozogtak, olykor még hajba is kaptak, és mindenki dőlt a nevetéstől. Így volt ez hajdanán, amikor még „cigányok” voltak. Marco nem érte fel ésszel, hogyan küzdötte fel magát Zola a klán támadhatatlan vezetőjévé. Miért törődtek bele a felnőttek? Mit tett értük, azon kívül, hogy döntött az életükről, megfélemlítette őket, elvett tőlük mindent, amit fáradsággal összeharácsoltak maguknak? És erre ők? Szó nélkül eltűrték. Marco a felnőttek helyett is szégyellte magát, ha erre gondolt. Legeslegjobban az apja helyett. Ezen az estén felült az ágyban, miközben jól tudta, átkozottul óvatosnak kell lennie. Zola a nappaliban nem igazán okozott neki fájdalmat, de a pillantásában volt valami baljóslatú. Mindenképpen beszélnem kell apával Samuelről, gondolta Marco. Valakivel beszélnem kell. De korántsem volt biztos abban, hogy ezzel el is ér valamit. Egy ideje az apja olyan távolinak tűnt. Mintha történt volna valami, ami különösen érzékenyen érintette. Első ízben két évvel ezelőtt tűnt fel Marcónak: egyik reggel az apja leverten és homlokráncolva ült az asztalnál, és csak bámulta az ételét. Marco azt hitte, beteg, de a következő napon megint majd kicsattant az életerőtől, és elevenebbnek tűnt, mint hónapok óta bármikor. Talán katot eszik, mint a többiek. Mégis: a mély ráncok többé nem tűntek el a homlokáról. Marco úgy érezte, magára maradt a gondjaival, ezért végül Miryamhoz fordult, és tőle kérdezte meg, tud-e valamit. – Hülyeség! Csak képzelődsz, Marco. Az apád olyan, mint máskor – mondta, és megpróbált mosolyogni. Aztán nem beszéltek többet a dologról, és Marco mindent elkövetett, hogy kiverje a fejéből. De fél évvel ezelőtt ismét kiült az apja arcára az a különös kifejezés. Egyik éjszaka nagy felfordulás volt a folyosón, de mivel a gyerekek tíz óra után nem

hagyhatták el a szobájukat, egyikük sem tudta, mi okozta. Marcót álmából keltette fel a ramazúri. A nyögésekből ítélve valakit jó alaposan elagyabugyáltak. Nyilván olyan kegyetlen verés volt, hogy már maga a látvány is megviselhette az apját, rányomva bélyegét az arcára. Marco másnap reggel figyelt fel apja új arckifejezésére, de arról fogalma sem volt, hogy pontosan mi történt, és kivel. Csak egyben volt biztos: nem a klán egy tagjával, mert azt tudta volna. Onnantól kezdve az apja Lajlánál aludt. Most Marco is az ő szobájához osont, amely a nappali túloldalán nyílt. Éppen el akart slisszolni a nappali ajtaja előtt, amikor meghallotta az apja hangját. Hevesen tiltakozott valami ellen, de Zola durván félbeszakította. Amikor meghallotta a nevét, Marco megállt és hallgatózni kezdett. – Ha nem törjük meg a fiad ellenállását végérvényesen, akkor nemcsak azt kockáztatjuk, hogy elesünk a jövedelmünk oroszlánrészétől, hanem a többieket is fellázíthatja. Számolnunk kell vele, hogy egy nap valamennyiünket elárul, fogd már fel végre! Marco ismét hallotta, hogy az apja ellenkezik. Ezúttal még kétségbeesettebben csengett a hangja. Már-már könyörgőn. – Zola, Marco sosem fog köpni a zsaruknak. És megszökni sem fog, azt csak úgy mondta, hiszen ismered. Eszes kölyök. Néha túl ravasz, túl sokat gondolkodik. De nem fog ártani nekünk, Zola! Hagyd békén, jó? Majd én beszélek a fejével. – Azt mondtam, nem! – Zola válasza nem tűrt további ellentmondást. Marco körülnézett a folyosón. Chris bármelyik pillanatban felbukkanhat az abszinttal, amit Zola elalvás előtt szokott elszopogatni. Semmi esetre sem találhatja itt őt. – Samuel azt mondta, már többször látta, hogy Marco habozik lopás közben – folytatta Zola. – Ha ez igaz, veszélyt jelenthet ránk, ezt te is jól tudod. Aki tétovázik, előbb vagy utóbb bekattan. Aki tétovázik, nem fogja tartani a száját, ha arra kerül sor. Csak nem hiszed, hogy Marco lojális lesz a klánnal, ha valami rosszul sül el? A fiú az ajtóhoz nyomta a fülét. Remélhetőleg a kutya nem kezd el morogni. Valóban ezt mondta volna róla Samuel? Hiszen ez marhaság! Mikor habozott lopás közben? Soha! De Samuel, igen, ő gyakran bizonytalankodott. És ő még a védelmébe vette! – Marco már elég idős ahhoz, hogy rokkantat játsszon. Tudjuk, milyen előnyökkel jár. – Zola, Miryamnak balesete volt! Az más tészta! – Az apja ismét könyörgőre fogta. – Ja, szerinted! – A megjegyzést száraz nevetés kísérte.

Marco ereiben megfagyott a vér. Mit akart ezzel Zola? Hogy nem is baleset volt? Hiszen Miryam megbotlott, amikor átment az úton! Egy pillanatig teljes volt a csend odabent. Marco szabályosan látta maga előtt apja halálra vált arcát. De az apja hallgatott. – És most elég ebből! – folytatta Zola. – Gondoskodnunk kell a gyerekek jövőjéről, nem igaz? Ezért sem hibákat, sem puhányságot nem engedhetünk meg magunknak. Nemsokára elég pénzünk lesz, hogy letelepedjünk a Fülöp-szigeteken. Nem gondolod, hogy itt az ideje, hogy emlékeztesselek rá: kezdetben ez a te álmod is volt?! És ebben az álomban van hely a fiadnak is. Eltartott egy darabig, mire Marco apja válaszolt. És lehetetlen volt nem kihallani a hangjából, hogy menten összeomlik. A csata elveszett. – És ezért kell megnyomorítani? Tényleg nem látsz más megoldást, Zola? Marco keze ökölbe szorult. Vágd pofán, apu, gyerünk! – gondolta. Te vagy Zola bátyja! Mondd meg neki, hogy egy ujjal se merjen hozzám érni! – Úgy fogom fel, mint a klán érdekében hozott apró áldozatot. Marcót benyugtatózzuk egy kicsit, megbotlik az utcán, elesik, és egy autó áthajt a lábán. Ennyi. Néhány másodperc az egész. A dán kórházak jók, valamennyire biztos rendbe tudják hozni. Csak a látvány a fontos, a szánalomadományok miatt. És ha még egy szót szólsz, a végén még a te lábadon is átmegy egy kocsi, világos? Marco visszafojtotta a lélegzetét. Látta maga előtt Miryam nyomorék lábát, tudta, hogy egész életében sántítani fog, és alig tudta visszatartani a könnyeit. Szóval így történt? Szándékosan nyomorították meg? Mondj valamit, apu! – sikoltotta Marco némán, de az ajtó mögött csak egyetlen hang csendült fel, s nem az, amelyiknek kellett volna. – Egy ostoba baleset, rokkantság, besöpörjük a biztosítási pénzt, és máris beljebb vagyunk. Így csináljuk – folytatta Zola zavartalanul. – És járulékos haszonként lesz még egy végtelenül hatékony, vérprofi koldusunk, aki képtelen meglógni. Marco hirtelen huzatot érzett, és megpördült. De elkésett. A konyhaajtó kinyílt, és a folyosóra kilépő alak meglátta őt. – Mit keresel itt? – visszhangzott Chris hangja a sötétben. Marco ellökte magát a faltól, és futásnak eredt a folyosón a bejárati ajtó felé, de Chris utána lódult. Ugyanekkor kinyílt a nappali ajtaja is. Valahányszor Marco gondolatban végigjátszotta a szökését, mindig abból indult ki, hogy az egyik szomszédos házban menedéket talál. De most, hogy kiszaladt a telekről, a környék kihaltnak tűnt. A házak némán álltak a fák között a sötétben, sehol sem égett fény. Csak kicsit lejjebb az utcán derengett egy magányos tévé halvány visszfénye. A ház felé rohant. Nem fog menni, nem fog menni, másra gondolni se tudott. Igyekezett nem megbotlani csupasz lábával a járdaszegélyben. Esett, az arcát

hideg cseppek csapkodták. Utol fogják érni, mielőtt még rá tudná venni a háziakat, hogy felemeljék a hátsójukat a tévézős foteljukból. Nem. Valami mást kell kieszelnie. Megfordult futtában. Két unokatestvére is csatlakozott Chrishez, és átkozottul gyorsak voltak. Hirtelen elhatározástól vezérelve hasra vágódott, és egy lyukon át bekúszott a sövény alá. Ha van egy kis szerencséje, a többiek nem férnek át. Ha sikerül elérnie a telek túlsó oldalán húzódó főutat, talán lesz esélye. Még a végére sem ért a gondolatnak, és a kertet ragyogó fény árasztotta el: egy mozgásérzékelős reflektor. Még látta feltünedezni a lakókat a függöny mögött, aztán átkúszott a következő sövényen, és begurult az út menti árokba. Hallotta üldözői kiáltozását a háta mögött. De csak az erdőt látta maga előtt, amely alig pár száz méternyire volt tőle, a dombon. El kell érnie, hiszen bármelyik pillanatban befordulhatnak a sarkon, és akkor egykettőre a főúton lesznek. Ha nem ér időben a fák közé, akkor neki annyi. Két halogénizzós fényszóró kékes pászmája siklott végig a domboldalon, és a szabadságba vezető ragyogó híddá varázsolta az eső áztatta főutat. Ha az úttesten fut, és megállítja az autót, lesz esélye. Vagy ugorjon egyszerűen elé, és vessen véget a nyomorúságának? – Állj! – ordította az autó felé, és vadul hadonászott a karjával. Aztán egyenesen a fényszórók felé rohant. Hátrapillantott a válla fölött: üldözői megkerülték a házat, és most lent álltak az úttesten. Ilyen messziről nem ismerte fel őket, de biztosan az unokatestvérei, és még néhány gyerek. Meg kell győznie a sofőrt, hogy felvegye, különben seperc alatt elkapják. A vezető idegesen villogtatott, de egy kicsit sem lassított. Marco már beletörődött a sorsába, amikor meghallotta az abroncsok csikorgását, és látta, hogy a kocsi a felezővonalon csúszkál egyenesen felé. Néhány centire Marco térdétől az autó megállt. A sofőr hevesen mutogatva káromkodott a szélvédő mögött, miközben az ablaktörlő megállás nélkül törölte az üveget. A fiú futva megkerülte a kocsit, és mielőtt a férfi még bármit is tehetett volna, feltépte az ajtót az utasoldalon. – Mi az ördögöt művelsz, te seggfej?! – hőbörgött a pasas. Falfehér volt az arca. – Indítson, kérem! Kérem! Azok a fickók üldöznek, kérem, indítson! – Marco kétségbeesetten mutogatott üldözőire. Ekkor eltűnt az ijedtség a férfi arcáról, és a dühnek adta át a helyét. – Rohadt pakik! Rendezzétek le egymás között! – bömbölte, és ökölbe szorította a kezét. Az ütés nem volt telitalálat, de ahhoz elég volt, hogy Marco ismét kint találja magát az úton. A fickó még utánaüvöltött valamit, majd az autóajtó becsapódott.

Marco érezte az aszfaltot vékony pizsamáján át. De az esésnél is jobban fájt a látvány, ahogy az autó felgyorsított, és a fényszórók fénye megvilágította üldözőit. – Állítsátok meg a kocsit! – hallotta Chris ordítását a távolból. Az ezután következő tompa lövések célt tévesztettek, a sofőr teljes gázzal száguldott Marco üldözői felé. Kénytelenek voltak félreugrani, hogy mentsék az irhájukat. Aztán az autó eltűnt. Miközben Marco az erdő aljnövényzetében mászott négykézláb, hallotta az üvöltésüket. Jól van. Tényleg azt hitték, hogy meglógott előlük az autóval. Félrehúzott néhány ágat. Amennyire látta, még két felnőtt csatlakozott az üldözőcsapathoz. A körvonalakból ítélve Zola és az apja. Az egyik fiú felmutatott az útnak arra a szakaszára, ahol Marco megállította a kocsit, majd arra lendítette a karját, amerre a jármű eltűnt. A tájékoztatásért cserébe persze kapott egy taslit. A következő pillanatban a csoport arrafelé futott, ahol Marco lapult. A rohadt életbe, el kell tűnnie, be kell vennie magát mélyen az erdőbe, ahol már az orráig se lát az ember. Óvatosan felállt, de a sötétben csak a fatörzsek körvonalait látta. Reszketett a hidegtől és az adrenalintól, amit kalapáló szíve a testébe pumpált. Pizsamája közben teljesen átázott, és a csípős hideg szinte fájt. Mezítláb nem jut messzire, erre már néhány lépés után rájött. Olyan közel voltak már hozzá, hogy meg tudta különböztetni a hangjukat. Nyilván mindannyian utána eredtek. Hector, Pico, Romeo, Zola, Samuel, az apja és a többiek. Még női hangokat is felismert. Csak most csapott le rá a félelem. – Láttam a kocsiban – mondta Samuel olaszul. – Nem lehetsz biztos benne, olyan kicsi – kiáltotta valaki angolul. Szóval megint Samuel fordult ellene. Zola bömbölése túlharsogta a hangzavart. Pipa volt, mert hagyták meglógni a fiút, pipa volt, mert nem tudták, hogy a kocsiban volt-e, és pipa volt, mert ostoba módon lövöldöztek. Most kénytelenek lesznek minden tevékenységüket beszüntetni egy időre! Eléggé valószínű, hogy a vezető elmegy a rendőrségre, és hogy egyiküket vagy másikukat azonosítani tudja majd. És ha vizsgálódni kezdenek a környéken, a gyerekeket nem lehet majd kiküldeni az utcára. Mindegyiket el kell vinni innen, amíg el nem csitulnak a hullámok. Zola hangja haragtól remegett. – Drágán megfizet ezért az az eszetlen barom, amelyik lövöldözött! De most nézzetek szét, itt van-e még Marco, nyomás! – bömbölte. – Ha még egyszer rászed benneteket, lőjetek! Marco mostantól mindannyiunkra veszélyt jelent. Marco nem hitt a fülének. Eddig sosem tűnődött még el azon, mi történt

azokkal, akiknek az évek folyamán sikerült meglépniük. Zola őket is kiiktatta, hogy megvédje a klánt? A fiú egész testében reszketett. Óvatosan tapogatta ki a talajt csupasz talpával. Gyökerek, tobozok és éles kövek fúródtak a lábába. Száz méter után már teljesen kivolt, a lába égett, de tovább kellett mennie. Ha nem találok gyorsan egy rejtekhelyet, nekem befellegzett, zakatolt a fejében szünet nélkül. Másrészt viszont nem maradhatott itt: a talaj jéghideg volt, és kemény, mint a kő. Négykézláb mászott tovább az aljnövényzetben, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni a térdébe hasító fájdalmat. Hosszú bolyongás után végre érezte, hogy puhább talajra ért. Először arra gondolt, mocsaras területre tévedt. De nem érzett nyirkosságot, és a föld teljesen más volt, mint az erdei talaj: mintha valamikor felásták volna. Kapkodva ásni kezdett a puszta kezével: egy idő után elég nagy és mély lett a gödör, hogy összegömbölyödve beleférjen. Kinyújtotta a kezét, és földet húzott magára, az arcát pedig fenyőágakkal fedte be. Csak akkor találnak meg, ha rám lépnek, gondolta, de ebben a pillanatban beléhasított a tudat, hogy Zolának van egy kutyája. Nem sokkal később száraz ágak recsegését hallotta, ahogy sok-sok láb lépdelt az erdőben. A föld megremegett. Nagyon közel voltak. Marco kényszerítette magát, hogy nyugodtan, ütemesen lélegezzen. Üldözői szétszóródtak a fák között, és a földbe vájt gödörhöz közeledtek. A fatörzsek között két zseblámpa vibráló fényköre táncolt, mint egy pár szentjánosbogár. – Valaki maradjon fent az úton, nehogy arra húzzon el. A többiek fésüljék át a környéket. – Zola hangja különösen hangosnak tűnt a sötétben. – Fogjatok botokat, és szurkáljátok végig a talajt. Körös-körül ágak roppantak, és a léptek egyre közeledtek. Kiverte a hideg verejték a gondolattól, hogy szépen lassan bekerítik, és a botjaikkal a talajt böködik. Nem tudta, mennyi ideig feküdt így – Tíz másodpercig? Egy percig? –, amikor egyszer csak arra figyelt föl, hogy a zajok ismét távolodnak. Nyomultak tovább befelé az erdőbe. Csak veszteg kell maradnom, gondolta. Ha Zola és a keresőcsapata feladja, biztosan ugyanerre jönnek vissza. Ha nem állítottak volna őrt az útra, Marco visszarohant volna, és a földeken át menekült volna el. De így nem mert kockáztatni. Mi mást tehetett volna, mint hogy csendben és mozdulatlanul lapul tovább? Ekkor valami bűz csapta meg az orrát, a rothadás szaga. Kétség sem fér hozzá, valahol a közelben egy döglött állat lehetett, egy madár, egy mókus, vagy talán

egy nyúl. Úgy érezte, egy örökkévalóságig feküdt ott a jéghideg gödörben, és az esőcseppek lassan megtalálták az utat az arcához a fenyőágakon át. Sokáig tartott, mire üldözői visszajöttek. Jó darabig hallotta a hangjukat, a káromkodásukat, de bármilyen dühösen átkozódtak is, Marco főleg egyetlen dolgot hallott ki belőle: félelmet. – Nagyon pórul jár, ha megtaláljuk – mondta az egyik lány, vélhetően Sascha, de Marco nem ismerte fel teljes bizonyossággal a hangot. Vele általában jól kijött. Utolsóként Zola és az apja haladt el a búvóhelye mellett, az ő hangjukat illetően a tévedés kizárt volt. És velük volt a kutya is! Visszataszító lihegése hallatán Marco érezte, hogy megfeszül a nyaka. Erre az a rohadt korcs még ugatni is kezdett! Úgy hangzott, mintha közvetlenül Marco rejteke mellett állna. Ha most kaparni kezdi a földet, nekem végem, gondolta Marco. Visszatartotta a lélegzetét, habár tudta, semmi értelme. – Most nagyjából ott járunk, ahol a gödröt ástuk – hallatszott Zola tompa hangja néhány méterről. – Figyeld a kutyát, jelez valamit. Egész közel lehet. Szitkozódva maga után rángatta az ebet. – Tisztában vagy vele, hogy most még nagyobb bajban vagyunk, mint akkor? És egyes-egyedül a fiacskádnak köszönhetjük. Most egy ideig teljesen meg kell húznunk magunkat, ki tudja, mi juthat még Marco eszébe. Amondó volnék, hogy vigyük el innen a hullát. Túl közel van a házhoz. Marco úgy lapult a földhöz, mint egy darab kő, meg sem moccant. De amint a hangok elhaltak, sietősen lerázta magáról a földet. Száz százalék, hogy Zola és Chris még visszajönnek a kutyával, és addigra el kell tűnnie, híre-hamva sem maradhat. Ezt a kockázatot nem vállalhatja. Nehézkesen megmozgatta dermedt karját, és kinyújtóztatta a hátát. Minden csontja fájt. Megkapaszkodott a gödör két szélében, hogy felhúzza magát. Amikor félresöpörte az ágakat és a gallyakat, váratlanul valami furcsa, puha dolgot tapintott ki. Alatta valami keményet érzett. A halál és az oszlás szaga kis híján letaglózta. Miközben kikászálódott a gödörből, vett egy nagy levegőt. Megpróbált rájönni, mire akadt, előrehajolt… és megpillantott egy emberi kezet! A bőr már levált a csontokról, a köröm olyan fekete volt, mint a föld. Undorodva hátrált egy fél métert, a szíve megállt. Egy darabig csak bámult a halott karjára, míg az eső tisztára mosta az arcát és a felsőtestét is. „Most nagyjából ott járunk, ahol a gödröt ástuk” – mondta Zola az apjának. És Marco ebben a gödörben feküdt, egy hulla mellett! Nem most látott először holttestet, de most érintett meg első ízben. Nem is tudta, mi a rosszabb: a viszolygás vagy a döbbenet, amely minden gondolatát kitöltötte. Marco felállt, s végiggondolta, mitévő legyen. Ez a felfedezés kapóra jöhet neki,

hogy megdöntse Zola hatalmát, és végre megszabaduljon tőle. De rögtön el is vetette a gondolatot: az apja is benne volt ebben a bűntényben, legalábbis a holttest elásásánál segédkezett. Mialatt ott ácsorgott, és már alig-alig érezte a bűzt, elkeseredetten ébredt rá, hogy nem tud úgy ártani Zolának, hogy közben az apjának ne ártson. És szerette az apját, akkor is, ha túl gyenge volt fellázadni. Marco szerette. És nem volt rajta kívül senkije. Hogyan is fordulhatna ilyen helyzetben a rendőrséghez segítségért? Nem, ezt nem teheti. Sem most, sem máskor. Ekkor megint érezte a csontig hatoló hideget, érezte, ahogy a világ egyszeriben túl nagy lesz neki. Ebben a pillanatban váratlanul tudatára ébredt, hogy számára a klán nélkül csak az utca maradt. Mostantól kezdve egészen magára van utalva. Egyetlen furgon sem fog érte jönni a nap végén. Senki sem fog ételt készíteni neki. Senki a világon nem fogja tudni, kicsoda ő, és honnan jött. Hiszen maga is alig tudta. Könnybe lábadt a szeme, de gyorsan összeszedte magát. Ott, ahol eddig élt, nem ismerték sem a sajnálatot, sem az önsajnálatot. Végignézett magán. Elsőként megfelelő ruháról kell gondoskodnia. Persze voltak házak, amelyekbe betörhetett volna, de az éjszakai betörések egyedül, anélkül hogy valaki őrt állna, rohadt kockázatosak voltak. Marco a földet rugdosta csupasz lábával. Lehet, hogy a holttestnek a ruhái is itt vannak a sírban? Fogott egy botot, és elkezdte lepiszkálni a földet a tetem válláról, mire végül megjelent egy férfi teljes teste. Meztelen volt. A sötétség és a rászóródott föld ellenére az arcát valamennyire ki lehetett venni. A haja vörösnek tűnt. A korát viszont alig lehetett megállapítani, mert az arcbőr már elrohadt. A jótékony sötétség nélkül a látvány pont olyan döbbenetes lett volna, mint a szag. Itt nem találok semmit, gondolta Marco, és egyszeriben mélységes gyásszal pillantott a görbe karra, amely mintha kinyúlt volna valami után, vagy inkább mintha bele akart volna kapaszkodni az életbe. Mialatt ezeken a dolgokon tépelődött, észrevette a halott hüvelykujja alatt egy nyaklánc kapcsát. Egy apró karika, rajta egy kis pöcök, amit el kell húzni. Hányszor és hányszor kapcsolt ki ilyen kapcsokat a nők nyakában! Addig húzta a láncot, amíg a halott keze el nem engedte. Nehéz és furcsa volt: sok vékony drót, két szarvacska és két famaszk. Akár egy amulett. Szépnek éppen nem lehetett nevezni, de különös volt. Igen, különös, de nem olyasmi, amiért pénzt kap az ember. Valami afrikai vacak.

4 2011. tavasz – Itt meg mi a fene folyik? – Carl Mørck kérdőn nézett Tomas Laursenre, az egykori bűnügyi technikusra és a koppenhágai rendőr-főkapitányság túlontúl apró kantinjának jelenlegi vezetőjére, amikor a férfi esetlen alakja felbukkant a konyhaajtóban. – Mit jelentsenek ezek a bűnronda papírzászlócskák az asztalokon? Azt ünneplitek, hogy hazajöttem Rotterdamból? Hiszen csak egy napig voltam oda. Ha nem akart volna beugrani ezért a Monának szánt parádés gyűrűért az üzletbe, amely ilyen átkozottul közel volt a főkapitánysághoz, és ha utána nem vágyott volna ilyen rohadtul egy csésze kávéra, sosem téved ide, hanem a repülőtérről egyenesen hazamegy. És annak fényében, ahogy ez a hely most kinézett, az előbbi remek döntés lett volna. A fejét csóválva nézett körül a kantinban. Mi a bánat ez az egész? Egy születésnapi gyerekzsúrra csöppent, vagy valamelyik kolléga már isten tudja, hányadik alkalommal is kimondta a boldogító igent, abban a bolond meggyőződésben, hogy ezúttal a földi paradicsom vár rá? Laursen elvigyorodott. – Szia, Carl! Sajnos csalódást kell okoznom. Lars Bjørn visszatért, ezt ünnepeljük. Marcus Jacobsen meghívta a gyilkosságiakat egy kávéra, egy óra múlva várjuk őket, és Lis kicsinosította egy kicsit a helyet. Carl a homlokát ráncolta. Lars Bjørn? Távol volt egy ideig? Hát neki annyira kevéssé hiányzott a gyilkossági osztály helyettes vezetője, hogy fel sem tűnt a távolléte. – Ó, azt mondod, hogy visszajött? De hát honnan? Legóországból? Laursen odacsapott egy tányért Carl szomszédja elé az asztalra. Némi zöld volt rajta, ami igencsak kétesen nézett ki. Az ember nagy összegben merne fogadni arra, hogy a fickó meg fogja bánni a választását. – Nem hallottál róla? Érdekes. Szóval Kabulban járt. – Tomas újra vigyorgott. –

Szerintem jobban tennéd, ha nem hangoztatnád nyilvánosan a tudatlanságodat, amennyiben egy mód van rá. Bjørn két hónapig volt távol, Carl. Carl a szeme sarkából látta, hogy asztalszomszédja villája megremeg félúton a tányér és a szája között. Máris így legyengült volna a zöldségzabálástól? Vagy rajta röhögött a fickó? Elég egyértelműnek tűnt, hogy ha itt valakin röhögni lehet, az Lars Bjørn vezetőhelyettes, akit látszólag senki nem hiányolt. Két hónap! Magasságos! – Kabul. Aha. Elég ingoványos talaj. Mi az ördögöt keresett ott? – Meglehetősen nehezére esett katonai egyenruhában maga elé képzelnie azt a kiscserkészt. – Bizonyára utánanéztetek, hogy élve jött-e haza. Az ilyen összeaszott vénségek esetében könnyű összekeverni a kettőt. A szomszéd villájáról leesett a zöldség. – Azért ment oda, hogy kiképezze a helyi rendőröket. Laursen beletörölte a kezét a konyharuhába, amely az időközben ugyancsak kikerekedett pocakja előtt lógott. Ha az a szándéka, hogy továbbra is idefent a kantinban folytatja áldásos tevékenységét, hamarosan nagyobb konyharuha után kell néznie. – Aha. És miért nem maradt ott? Carl körbenézett a kantinban. Néhány jelenlévő kínosan mosolygott, de a helyettes felügyelő nagy ívben tett rá. Tőle akár az afganisztáni sivatagba is áttehetik a székhelyüket. – Hálás köszönetem, Carl – hallatszott a háta mögül. – Jó tudni, hogy te is nagyra értékeled a külföldi munkámat. Tizenöt szempár szegeződött Carlra, miközben a helyiségen végigsöpört a káröröm hulláma. Carl teljes lelki nyugalommal fordult hátra. Egy olyan arcra számított, amely egyszerre pompázik a vörös összes elképzelhető árnyalatában. De Lars Bjørn istenverte jól nézett ki, és tudatában is volt ennek. Máskor oly vézna teste most jól tápláltnak tűnt, mintha bölénybőrt feszítettek volna ki rá. S mintha a meleg éghajlaton kiegyenesedett volna a háta, és szélesebbé vált volna a válla. Valahogy nagyobbnak tűnt, mint amilyen volt. Amihez valószínűleg a bal mellzsebén fityegő szalagsávsor is hozzájárult. Carl elismerően bólintott. – Na, Lars, most már begyűjtötted a rendjelek és himbilimbik javát, amihez szívből gratulálok. Egy kis szerencsével még a cserkészek lovagkeresztjét is megkaparinthatod. Carl remekül szórakozott, ahogy elnézte, hogy rángatja Laursen az ingét, de kicsit sem érdekelte. Mit tehetne ellene Bjørn, amit eddig még nem tett meg? – Carl Mørck, az ember azt gondolhatná, hogy a te fejedet verték be, nem a becses segítődét. Tényleg, hogy van Assad?

– Te jó ég, Bjørn, hogy te milyen figyelmes lettél! Alig értél vissza, és máris a dolgozókért aggódsz? Hát köszönöm, jól van, még néhány hét, és ismét legény lesz a gáton. Addig is hál’ istennek itt van nekem Rose. Észrevette, hogy a többség a név hallatán maga elé vigyorgott. Agyatlan bunkók, gondolta. Ha a vigyorgóknak csak a fele annyira rátermett lenne, mint Rose, nem így nézne ki ez az intézmény. – De az arca még nem jött rendbe, ugye? – Valószínűleg Laursen volt az egyetlen a jelenlévők közül, akinek ez szemet szúrt. Carl a fejét rázta. – Nem, de szerencsére nem ő az egyetlen a házban, akinek baj van a fejével – mondta, és közben mélyen Lars Bjørn szemébe nézett, aki épp az italát fizette ki a pénztárnál. Az meglepő módon elengedte a füle mellett a sértést. – Ja, és Laursen! – folytatta Carl. – Komolyra fordítva a szót: az agyvérzés miatt vannak gondjai az arcizmaival és az egyensúlyérzékével. Ezért egész tavasszal rendszeres ellenőrző vizsgálatokra kell járnia, és még mindig sok gyógyszert szed. De szerintem lassan túl van a nehezén, aminek marhára örülünk. A beszéddel még vannak gondjai, de ez nem újdonság nála. Rajta kívül senki sem nevetett. De hát szarni rá! Bjørn eltette a pénztárcáját, és Carl felé fordult, ezúttal a szokott gonosz pillantásával, amely az évek során a védjegyévé lett. – Hát nagyon örülök, hogy Assad ilyen szépen boldogul, Carl. És csak reménykedhetünk benne, hogy te is hasonlóképpen boldogulsz majd odalent az alagsorban. Talán jobban oda kellene rád figyelnünk a jövőben, hogy azonnal észrevegyük, ha segítségre van szükséged. Aztán Laursenhez fordult. – Köszönöm ezt a szép fogadtatást, Tomas, nagyon ünnepélyes. Öröm volt hazatérni. Szerinted nem, Carl? Egyébként isten hozott itthon a hollandiai kiruccanás után! Amikor Bjørn elment Carl mellett a lépcsőház felé, Carl viszonozta az undok pillantást. Ezek szerint a kígyók mégsem halnak szomjan a sivatagban. – Féleszű – hallatszott a háta mögül. Carl nem tudta, ki mondta. Látta, hogy Laursen ismét az ingét rángatja. Nem akart békétlenséget a kis birodalmában. – Na, hadd halljuk, mik a hírek Hollandiában? – próbálta meg elterelni Carl figyelmét. – Van valami összefüggés a schiedami szögbelövős gyilkosság és az itteniek között? Carl horkantott egyet. – Hírek? A jelentések semmitmondók. Tiszta időpocsékolás volt. – És ahogy látom, nagyon bánt. Igaz?

Carl hosszan meredt Tomas Laursenre. A főkapitányságon nem sokan mertek volna nekiszegezni egy ilyen személyes kérdést. Ahogy azok sincsenek sokan, akik választ kapnának egy ilyen kérdésre. Azok az ostoba fajankók, akik most itt időztek, biztos nincsenek köztük. – Egy jó rendőrt minden felderítetlen eset bánt. – Carl körülnézett. Ezen remélhetőleg elrágódnak egy darabig. – Főleg az olyanok, amelyekben a saját kollégái az áldozatok. – Ha már szóba került: hogy van Hardy? – Még mindig nálam fekszik. És ez így is marad, amíg az egyikünk be nem adja a kulcsot, szerintem. A salátatál fölött ücsörgő asztalszomszédja ekkor bólintott egyet. – Igazi seggfej vagy, Carl, de neked legyen mondva, te törődsz vele. Ezt nem sokan tennék meg. Carl a homlokát ráncolta egy kicsit, talán még a mosoly halvány jele is megjelent a képén. Érdekes érzés ilyesmit hallani egy kollégától, főleg legeslegelőször. Odalent a gyilkosságiaknál állt a bál. A szerény előtérben legalább annyi dán zászlócska volt, mint a Slotspladsenen a királynő születésnapján vagy a Dánia Párt nyári nagygyűlésén. – Szia, Lis! Látom, magatokon kívül vagytok az örömtől. Le voltak árazva a zászlók? Lis, a két titkárnő közül a fiatalabbik, az A-ügyosztály egyetlen fénysugara oldalra hajtotta a fejét. – Hé, Carl, ne irigykedj! Ha majd te jössz haza Afganisztánból, neked is teszek ki zászlókat. – Igen, igen – mondta Carl csak úgy, és élvezte, hogy a fiatal nő szája kissé felfelé görbül. Flörtölés volt, méghozzá igencsak fagypont alatti, épp, ahogy Carl szerette. Még Monának sem volt ilyen mosolya, amely egy férfit öv alatt talál el. – Mire én térek haza Afganisztánból, penész nő a zászlócskáidon. Főleg mivel eszem ágában sincs odamenni. Marcus az irodájában van? A nő az ajtóra mutatott. A gyilkossági osztály vezetője az ablaknál ült. Szemüvegét a feje tetejére tolta, és a szemközti tetőket bámulta. Arckifejezéséből ítélve a mérhetetlen kimerültség és a tökéletes elveszettség érzése között hánykódott. Egyáltalán nem nézett ki jól. De ha azt is figyelembe veszi az ember, mennyi akta állt hegyekben körülötte – az íróasztala egyenesen egy papírmalom központi raktárára emlékeztetett –, akkor inkább az a legcsodálatraméltóbb a dologban, hogy minden nap itt ül, és maga elé mered.

Jacobsen végrehajtott egy száznyolcvan fokos fordulatot a forgószékkel, majd beletörődő pillantást vetett Carlra, mintha csak a hátsó ülésen gubbasztó gyerekeire nézne, akik Koppenhágától tíz kilométerre délre már huszonötödször kérdezik meg, hogy mikor érnek Olaszországba. – Nocsak, Carl! Mi újság? – A kérdés úgy hangzott, mintha elképzelni sem tudna olyan választ, amit még el tud viselni. – Ahogy látom, ünnepeltek – mondta Carl, és a háta mögé mutatott az előtér irányába. – Mikor kezdődik a tűzijáték? – Hát ja. És mi a helyzet Hollandiában? Megtudtál valamit, ami közelebb visz minket a szögbelövős ügy megoldásához? Carl a fejét rázta. – Még hogy közelebb? Közelebb csak ahhoz a felismeréshez jutottam, hogy nem csak a mi főkapitányságunkon nyüzsögnek idióták tömegével. Amikor elém tettek egy átfogó jelentést, ahogy ők mondták, az elmúlt két év szögbelövős gyilkosságairól, amiket azon a szélességi körön követtek el, hirtelenjében én lettem a szögbelövölógia guruja. Voltaképpen Terje Ploug dossziéját, amelyet a sorø-i és az amageri ügyről állított össze, egész tisztességes munkának lehet nevezni. Ezzel szemben a hollandoké kész katyvasz. Hiányos nyomozati jegyzőkönyvek, megkésett közbeavatkozások, a szerszám laborvizsgálatának teljes hiánya, az egész több mint idegesítő. Így nem jutunk előre, hacsak nem állnak elő valami újdonsággal. – Hát ja. Akkor ne is várjak tőled szabályos jelentést? Vagyis olyat semmiképp, amiből szikrázik a felismerés. A gúnyos hang kissé meglepte Carlt. Valami itt nem volt rendjén. – Voltaképpen más okból kereslek. – Nos, minek köszönhetem a megtiszteltetést? – Van egy gondom. Assad még mindig nem állt talpra teljesen, úgyhogy csak félgőzzel tudunk dolgozni. Én meg kihasználom az alkalmat, és rendbe szedem a portfóliómat. – Szerette ezt a szót. Utánozhatatlanul semmitmondó volt. – Most, hogy nem kotlunk egyetlen konkrét eseten sem. De elég nehéz átlátni a dolgokat, ha Rose szakadatlanul a nyakamra jár. Ezért arra gondoltam, miért ne üthetnénk két legyet egy csapásra, és használnánk ki az időt, hogy elküldjük Rosét egy továbbképzésre. Nem küldenéd ki néhány napra valamelyik rátermett kollégával járőrözni? Fontosnak tartanám, hogy tapasztalatot szerezzen a terepmunkában, ezért szerintem jó lenne, ha Terje Ploug vagy Bente Hansen embereivel mehetne. Úgyis állandóan emberhiánnyal küzdenek, ha jól hallottam. Carl hunyorított, és reménykedett. Amíg nem volt itt, Rose már előkotort egy nagy kupac régi ügyet, és most azokat bújta. És ha nem köti le szélsebesen valami mással a lány kimeríthetetlen energiatartalékait, tíz másodpercen belül nyakig

fog ülni a munkában. – Emberhiány, na igen. Ez nem újdonság, Carl. – Jacobsen somolygott, és a cigarettásdobozt babrálta az asztalon. – De neked magadnak kell megoldanod Rose képzését. Az emberek idefent biztos nem köszönnék meg, ha itt lábatlankodna. Nem képzett rendőr. Semmi keresnivalója az utcán, Carl, szerintem erről megfeledkeztél. – Parancsolsz? Semmiről sem feledkeztem meg. Arról sem, hogy idén két eset megoldását köszönhetjük neki egyebek mellett. Meg arról sem, hogy Assad féligmeddig még ki van írva. Mintha Rose nem szerzett volna már átkozottul sok gyakorlati tapasztalatot! Csak éppen terepen kell még ügyesednie. És az időzítés tökéletes. A Q-ügyosztály most éppen egyetlen eseten sem dolgozik. És éppen ezért fáradozom azon, hogy a magam ütemében átnézzem az ügyeinket, és nem szeretném, ha közben Rose ott zavarogna. Attól becsavarodik az ember. Marcus Jacobsen felállt. – Na igen, talán tényleg van egy ügy, amiben segíthetne nekünk idefent. De mielőtt egy szál magában az utcára küldöd, és eltol valamit, arra kérlek, maradj mellette két-három napig, és avasd be mindenbe. Jó? Kihúzott egy aktát egy fél méter magas halomból, úgy tíz centire a torony csúcsa alól. Ha valóban ezt az aktát kereste, akkor sokkal rendezettebb ember volt, mint sejteni lehetett. – Itt is van. – Átnyújtotta a mappát Carlnak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Sverre Anweiler. Főgyanúsított egy gyújtogatási ügyben, amelynek halálos áldozata is volt egy lakóhajón Sydhavnban. Nem olvastam át túl alaposan a jelentést, de biztosan volt valami galiba a biztosítással is. A hajó Anweileré volt, és amióta felrobbant és elsüllyedt, a pacáknak hírehamva sincs. Nos, a kedvese, Minna Virklund, aki a hajón volt, nyilván szintén az égi vizeken hajózik már. Édes jó istenem, Jacobsen napról napra cinikusabb lesz! – Mit értesz az alatt, hogy az égi vizeken hajózik? Halálra égett, vagy vízbe fúlt? – Mit tudom én! Csak azt tudom, hogy az, ami egykor a teste volt, apró, elszenesedett darabkák formájában hánykolódott a roncsok között a kikötő öblében. – Sverre Anweiler, így hívják? Külföldi? – Igen, svéd. A nyomozás eredménytelen volt. Mintha a föld nyelte volna el. – Lehet, hogy ő is apró darabkákban fekszik az öböl fenekén? – Nem, azt megnézték. – Hát akkor talán Svédországba ment, és meghúzta magát egy magányos tanyán északon, Norbottenben.

– Ki tudja? De most, másfél évvel az eset után, ismét Dániában van. Véletlenül szúrták ki az Østerbrogadén a múlt héten, amikor egy megfigyelésen készített felvételeket néztek át. Egészen pontosan kedden, május harmadikán. Ott van, magad is láthatod. Marcus Jacobsen egy videofelvételt és egy fényképet nyújtott át Carlnak. Biztos sokat kellett kutatni egy ilyen összehasonlíthatatlanul jellegtelen arc után. Magas homlok, vékony szálú, szőke haj, vizenyős kék szem, szempilláknak nyoma sincs. Majdnem gyermeki arc. Az a fajta arc, amit a felismerhetetlenségig el lehet maszkírozni, és ehhez elég csak egy ragtapaszt nyomni rá. – Egy megfigyelés felvételei? Honnan vannak? A gyilkosságiak főnöke vállat vont. – Van több is, nem csak ez. – Ez kemény dió lesz, Marcus. De van valami, ami még ennél is jobban izgat: hogy a bánatba lehet felismerni ezt a viaszbábu képű krapekot? Ez a fickó semmire és senkire nem hasonlít. – Nézd meg a felvételt, és olvasd el a jelentést, majd megtudod. Carl a fejét ingatta, ez tiszta parasztvakítás volt. – Hát, ha ennél jobb nincs kéznél, akkor nem mondhatok nemet. Szóval, kimegyek Roséval az utcára. De legfeljebb egy napot, Marcus, csak hogy tudd. Ez meg itt kész időpazarlásnak néz ki. – Jól van, Carl. Te döntesz. Azt csinálsz, amit akarsz. És megint az a már majdnem lemondó hangnem, ami egyáltalán nem vallott Marcus Jacobsenre. – Jó, hogy Lars Bjørn megint itt van – próbált Carl barátságos hangot megütni. – Igen. Ja, és még valami, Carl! Holnap tárgyaljuk meg a költségvetést. Egyelőre minden marad a régiben. De később változások lesznek. Most, hogy Bjørnt idő előtt hazarendelték, újraosztjuk a szerepeket. Amíg minden helyre nem kerül. Carlnak ez kínaiul hangzott. – Szóval idő előtt hazarendelték? – Igen, eredetileg úgy volt, hogy másfél hónappal tovább marad, de így alakult. – Egy árva kukkot sem értek. Amíg minden a helyére nem kerül? Így alakult? Nem árulnád el, mi a csuda folyik itt? – Ja, igen, tegnap te Hollandiában voltál, és lemaradtál a vezetőségi megbeszélésről. Ezért nem tudsz róla, ez teljesen kiment a fejemből. Kérdeztem már, hogy minden rendben volt-e Rotterdamban? Carl a szemét forgatta. – Mi-a-fene-folyik-itt-Marcus? – Ó, semmi különös, csak a feleségemmel úgy határoztunk, hogy nyugdíjba vonulunk, mielőtt a kormány eltörölné a nyugdíj intézményét.

– Nyugdíjba? De hát ahhoz még túl fiatal vagy! – Hát nem egészen. Pénteken leszek utoljára. – Kissé bátortalanul elmosolyodott. – Péntek tizenharmadikán. Biztos jó jel. Carl szeme elkerekedett. Péntek! Az már csak három nap! Ez nem lehet igaz! Carl egy sor káromkodás kíséretében trappolt le a lépcsőn az alagsorba. A gyilkossági osztály Marcus Jacobsen nélkül, ez elképzelhetetlen volt. De a lehetőség, hogy a helyét Lars Bjørn veszi át, még ennél is rosszabb. Egyszerűen katasztrofális. Akkor már inkább átvág biciklivel a Lofoten-szigeteken, és hagyja, hogy felzabálják a szúnyogok. Átkozott egy hidegzuhany volt ez egy teljesen szokványos keddhez képest. – Úgy nézel ki, mint aki savanyú uborkába harapott – hallatszott valahonnan lentről a pincéből. Børge Bak szokásos csigalassúságával vitte éppen a lefoglalt tárgyakat a bűnjelraktárból valamelyik kollégájuknak, és azt hitte, vicces. – Na, akkor már ketten vagyunk – morgott rá Carl. Hogy ne kelljen testi közelségbe kerülnie vele, még arra is hajlandó volt, hogy átugorjon néhány lépcsőfokot. – Úgy hallottam, a hollandiai utad nem volt egy diadalmenet. De te sem számítottál másra, mi? Carl megállt. – Mégis mi a fenét akarsz ezzel mondani? – Hát azt, hogy úgy tűnik, olyan szétágazó az eset, hogy az neked már kezd kellemetlen lenni. – Kellemetlen? – Igen. Tudod, idebent gyorsabban terjed a pletyka, mint az influenza. Carl a homlokát ráncolta. Ha ez a bűzös borz nem illan el azonnal, kiássa a csatabárdot, és nekiront, itt helyben a lépcsőn. Úgy tűnt, Bak észhez tért. – No, igen, ja. Mennem kell, Carl. Minden jót! A lába még alig három centiméterre emelkedett fel a következő lépcsőfok irányába, amikor Carl megragadta a karját. – Milyen pletykák, Bak? – Eressz el! – lihegte Bak. – Különben rád szabadítom a belső ellenőrzést, amit megúsztál az amageri eset után. A belső ellenőrzést? Miről hadovál ez a nyavalyás? Carl inkább még jobban megszorongatta. – Hadd mondjak neked valamit, Bak. Mostantól kezdve soha… Elhallgatott, amint meghallotta a lépteket, és amikor megpillantotta az újoncot, aki bugyuta vigyorral a képén lehetőleg észrevétlenül próbált elslisszolni

mellettük, el is engedte Bakot. A csávó, aki elnyomakodott mellettük, a főkapitányság legújabb szerzeménye volt, és csak a jóisten volt a megmondhatója, hogy a szülei miért éppen Gordonnak keresztelték. Magas volt és sovány, a combja, akár egy pár síbot, majomszerű karjait vadul lóbálta, nevetséges frizurája leginkább holmi bájgúnárra vallott, a pofája pedig sosem állt be. Nem éppen az a fajta, akiről az ember kapásból megmondaná, hogy a koppenhágai bűnügyi osztályt erősíti. Carl akaratlanul is odabiccentett a két lábon járó világítótoronynak, majd ismét Bakhoz fordult. – Egy szót sem értek. De ha egy nap sikerül összeszedned a bátorságodat, hogy eláruld, mire megy ki ez az egész játék, ajánlom, hogy gyere le a pincébe, és mondd a képembe! Addig viszont jobban tennéd, ha felállítanál egy acélfalat a bűnjelraktárad köré. Arról leperegnek a pletykák. Amik úgy az agyadra mentek, Børge Bak! Azzal ellökte magától Bakot, és leszaladt a lépcsőn. A helyes kis selyemszütyőt leszámítva, ami a kabátzsebében lapult – végtelenül izgatott volt, mit fog szólni Mona –, ez eddig elég szar napnak bizonyult: Repülés közben olyan rosszul lett, hogy egész úton kénytelen volt kezében tartani a zacskót. Öt perccel azután, hogy felszálltak a Schiphol repülőtérről, máris kezdődött. Aztán Marcus úgy döntött, hogy elhagyja őket, és Lars Bjørn félig már fel is kapaszkodott a trónusára. Nem kellett volna idejönnie ma, a rohadt életbe! És most még ez a félkegyelmű Bak is! Végül is neki aztán baromira mindegy volt, mit hordanak össze az emberek az amargeri lövöldözésről, amelynek során Hardy megnyomorodott, és hogyan értékelik a szerepét annak az átkozott szögbelövős ügynek a felderítésében. De azért igazán tiszteletben tarthatnák a kollégájuk védekezéshez való jogát, főleg ha ilyen gusztustalan rágalmakról van szó, a mocskos életbe is! Bassza meg, hogy utálta ezt az egész szart! A folyosó egyik sarkában valami munkás csapott éktelen lármát. A kollégájára Carl az irodájából áradó karamellizált gyümölcs és füstölő súlyos illatát követve talált rá: épp az imaszőnyegét tekerte össze. Attól eltekintve, hogy az arca egyik fele lógott és közel-keleti bőrszíne szokatlanul fakó volt, Assad voltaképpen elég jól nézett ki. – Jó, hogy itt vagy – üdvözölte Carl, és óvakodott attól, hogy az órára nézzen. Assad gyógykezelése eltart még néhány hétig. Ezért a pontatlanság miatti letolás még várhatott. – Jól vagy? – kérdezte gépiesen. – Igen, hiteltelenül jól vagyok. Carl felemelte a fejét. Ezt újra hallania kellett. – Azt mondod, hiteltelenül jól vagy?

Assad lomhán pislogva fordult felé. – Igen, igen, Carl, ne izgulj. Egykettőre meggyógyulok. Aztán betette a felgöngyölt szőnyeget a helyére a szekrénybe, majd az asztalon álló karamellmasszáért nyúlt. Közben megtámaszkodott az asztal szélén, amin Carl csöppet sem csodálkozott: ki tudja, mennyi ragasztógőzt lélegzett már be? Carl megveregette a hátát. A decemberi támadás óta bámulatosan jól viselkedett. Az orvosok nem köntörfalaztak: ha Assadnak nem lenne olyan erős koponyája, mint a páncél, és nem lenne vasból, a tarkójára mért ütésbe bele is halhatott volna, de legjobb esetben is belerokkan. Egypár megrepedt ér az agyában, és most alulról szagolná az ibolyát. De eltekintve nyomott hangulatától, bizonytalan járásától és renyhe arcizomzatától – na meg még néhány más tünettől – majdnem olyan volt, mint újkorában. Csodával határos módon. – Carl, éppen Hardyn járt az eszem. Hogy van mostanában? Carl nagy levegőt vett. Nehéz volt megválaszolni ezt a kérdést. Mert amióta Carl albérlője, Morten összeszűrte a levet egy gyógytornásszal, nevezetesen egy Mika nevű fekete hajú szépséggel, és amióta a fent nevezett Mika minden tudását és felettébb izmos testét bevetve nekifogott, hogy helyrepofozza Hardy lebénult tagjait, bizonyos szempontból érthetetlen dolgok történtek Hardyval. Két éve egy klinika gerincsebészetének orvosai kertelés nélkül kimondták, hogy Hardy egész hátralévő életét vízszintes testhelyzetben fogja leélni. De azóta Carl már erősen kételkedett a jóslatban. – Hát elég érdekesen – mondta. – Korábban fantomfájdalmai voltak, de most más a helyzet. Csak azt nem tudom, mi. Carl segédje megvakarta a nyakát. – Nem is annyira a fizikai állapotára gondoltam, hanem inkább a lelkire. Assad új plakátokkal dekorálta ki irodája falait: talán mert túlságosan ráért, amióta visszább kellett vennie az iramból, de az is lehet, hogy ebben egy újfajta kozmopolitizmus mutatkozott meg. Mindenesetre a régi plakátokat, amelyeken egzotikus épületeket és tekergőző arab feliratokat lehetett látni, lecserélte a nyelvét öltögető Einstein kisméretű képére és egy nagyobb poszterre, amely egy gitárt szorongató daliás férfit ábrázolt. „Mahmúd Radaideh és a Kazamada előadása Bejrútban” – állt a képen. Teljességgel kimondhatatlan. – Új dekoráció? – érdeklődött Carl, és a plakátra bökött. Szerette volna még megkérdezni, mégis mi a csuda akar ez lenni, de nem jutott el odáig, mert úgy tűnt, Assad egyáltalán nem figyel rá. Egyébként oly élénk arcjátéka mintha megfagyott volna, a válla élettelennek látszott a kockás ing alatt, egész szánalmasnak hatott. – Megvan a CD-jük is, meg akarod hallgatni? – rezzentette fel Assad a

gondolataiból Carlt, de a választ már nem várta meg, hanem azonmód lenyomta a CD-lejátszó indítógombját. És mielőtt Carl egyetlen mukkot is szólhatott volna, egy szőnyegbombázás robaja rázta meg a kis irodát. – Mi a mennykő? – fakadt ki, és vetett egy vágyakozó pillantást az ajtóra. – Ez a Kazamada. Minden arab zenésszel játszanak, aki csak él és mozog – kiáltott vissza neki Assad. Carl bólintott, efelől kétsége sem volt. A gond az volt, hogy minddel egyszerre játszottak. Óvatosan megnyomta a leállítógombot. A csend fülsértő volt. – Azt kérdezted, hogy van Hardy lelkiekben. Lehet, hogy Mikának napjában többször is sikerül megnevettetnie, de én sajnos nem hiszem, hogy jól van lelkileg. Azt mondta, a gondolatai nagyon csapongóak. Sokat gondol az életre, amit élhetett volna. A terveire, mindarra, amit még csinálni akart, ha eljön az ideje. Assad, semmit sem tud csinálni! Gyakran halljuk éjszakánként szipogni, és ez már teljesen megfeküdte a gyomromat, gondolhatod, de erről sosem beszél. – Mindarra, amit még csinálni akart, ha eljön az ideje. – Assad elgondolkodva bólintott. – Szerintem megértem. Talán jobban is, mint más. Ismét úgy tűnt, mintha magába roskadna. Miféle rejtjelezett megjegyzés volt ez már megint?! – tépelődött Carl, de nem kérdezett rá. A Jacobsennel folytatott beszélgetés után már nem volt idegzete több személyes kinyilatkoztatáshoz. És egyébként is: ha már így benne voltak, ő is bedobhat egy kézigránátot. – Sajnos rossz hírem van, Assad. Marcus Jacobsen kiszáll. Assad lassan Carl felé fordult. – Kiszáll? – Igen, pénteken. – Pénteken? Már pénteken? Carl bólintott. Assad most lassított felvételt játszik, vagy rövidzárlat lett a fejében? Gyere vissza, régi jó Assad! Hol bujkálsz? – tűnődött Carl, miközben beszámolt a gyilkossági osztály vezetőjével folytatott beszélgetéséről. – Mi meg megkapjuk Lars Bjørnt, istennek hála. – Furcsa – mondta Assad, és a semmibe révedt. Furcsa? Carl nem éppen erre számított. – Mi az, hogy furcsa? Rémes! Iszonyatos! De nem furcsa! Hogy értetted? Assad a szája szélét harapdálta, és úgy tűnt, gondolatban egy másik bolygón jár. – Furcsa, mert nekem nem szólt róla – hallatszott egy Assadra egyáltalán nem valló szünet után. Carl a homlokát ráncolta.

– Már miért szólt volna, Assad? – Vigyáztam a házára meg a dolgaira, amíg elutazott a feleségével. Amikor tegnap este megjöttek, még ott voltam. Carl önkéntelenül is hátrált egy lépést. Miket beszél ez itt? Assad feje előrebiccent, a kis arab levegő után kapott, aztán megrázkódott, mintha elejét akarná venni annak, hogy elaludjon. Elkerekedett a szeme, az arckifejezése leírhatatlan volt, majdnem riadt, a szája félig elnyílt. – Két hónapig vigyáztál Lars Bjørn házára? De miért? És én miért nem tudtam róla? Egyáltalán mióta vagytok olyan jóban, hogy megkér, vigyázz a házára? És a felesége miért volt vele Kabulban, talán ápolónő, vagy mi? Assad összeszorította a száját, és a padlóra szegezte a pillantását, miközben agya valami többé-kevésbé hihető magyarázat után kutatott lázasan. Carl számára ebben a pillanatban Assadban minden módfelett meglepő volt. Végül a kis arab vett egy nagy levegőt, és kihúzta magát. – Nincs hol laknom, és Lars kisegített. Még a Közel-Keletről ismerjük egymást. Semmi különös. És a felesége tényleg ápolónő amúgy. Semmi különös, ezt mondta. Ó, dehogynem, atyaúristen, dehogynem, ez az egész rettenetesen különös! – A Közel-Keletről ismeritek egymást? – Igen, véletlenül összefutottunk egyszer, még mielőtt Dániába jöttem. Szerintem ő volt az, aki azt javasolta, kérjek itt menedékjogot. Carl bólintott. Már régóta tudta, hogy a segédjének vannak titkai. Igaz, amilyen állapotban most van, meglehet, hogy kikotyog néhányat. De hogy a „véletlen” szót használja, ráadásul véresen komolyan gondolja, hogy Carl beéri ennyivel, az kész sértés volt. Abban a szent pillanatban, amikor Carl éppen elővenni készült a legkevésbé rokonszenves modorát, dühös tekintete találkozott Assadéval. Ritkán látta Assadot ennyire ébernek. Ritkán vette észre, hogy a barna szempár ennyire határozottan és áthatóan meredne rá. Egyik percről a másikra olyan távol kerültek egymástól, mint az idegenek, ott feszült közöttük a több hónapnyi bizalmatlanság és a ki nem mondott szavak sokasága. Olyan pillanat volt ez, amelyben némán tettek fel kérdéseket, és folytattak le vitákat. Hát nem szállsz le rólam, Carl? Újra itt vagyok, ennyi nem elég? – rimánkodott a barna szempár. Carl felállt, és megveregette Assad vállát. – Na, béküljünk ki, te ördögfióka! – Ördögfióka? – Assad ezúttal megszeppentnek tűnt. – Igen, Assad. De kivételesen nem tudom, honnan jön ez a kifejezés. Itt az ideje, hogy jobb kedvre derítsem egy kicsit, gondolta Carl, és célba vette

Rose felségterületét. Egy adag Rose-modor általában megnevetteti Assadot. A félig csukott ajtó és a munkások fúrójának lármája miatt alig hallotta az ajtó túloldaláról átszüremlő beszélgetést. – Kopj le, Gordon. Nem vagy szívesen látott vendég itt, vili? – De csak azt mondom… Carl a fejét rázta. Az lebontja a fejük fölül a házat, ez az égimeszelő meg arra vetemedik, hogy megkörnyékezze Carl második legközelebbi munkatársát. A saját felségterületén! A kilincsre tette a kezét, és már azon volt, hogy móresre tanítja ezt a pimasz frátert, amikor meghallotta, hogy az a nevetséges ficsúr rátesz még egy lapáttal. – Bármit megteszek érted, Rose, tényleg bármit. Csak szólj, ha bármire szükséged van, és máris itt vagyok. – Akkor hajtogasd össze magad, és gurulj egy kicsit távolabb. Vagy ajánld fel a testedet pontonhídnak a Titicaca-tó fölé. Jól van. Rosénak nincs szüksége felmentő seregre. Elvégezte a Q-ügyosztály nyelvóráit, ez elég is. Mivel a langaléta fickó szóáradata azon nyomban megakadt, az ember azt feltételezné, hogy megértette az üzenetet. De aztán Carl hallotta, hogy megköszörüli a torkát. – Mindegy, mit mondasz, Rose. Olyan szép vagy, hogy az embernek könnybe lábad tőled a szeme. Carl nem akart hinni a fülének. Milyen nyálas megnyilvánulás volt már ez? Hát itt mindenkinek elment a józan esze?

5 2010. ősz Marco számára világos volt, hogy keresnie kell egy alvóhelyet, cipőt és valami száraz ruhát, ha nem akar halálra fagyni a jeges novemberi éjszakában. Az üldözői hazatértek, de nagyon is lehetséges volt, hogy az erdő szélén hagytak egy őrt. A legközelebbi házak és tanyák a főút túloldalán feküdtek, jócskán az erdőn túl. De hogy keljen át az úton, anélkül hogy felfedeznék, ha valaki őrségben áll? Marco tudta, hogy a következő órák döntő jelentőségűek. Ha nem iszkol el innen szélsebesen, rövid időn belül elkapják. Az erdőn nem vághatott át, a lába nem bírta volna. Nem maradt más hátra: át kell mennie az úton. Olaszországban szerettek bújócskázni. Az nyert, akinek sikerült észrevétlenül előrontania a rejtekéből, és rálépnie egy konzervdobozra. Senki sem volt olyan jó ebben a játékban, mint Marco. Maga elé képzelte, ahogy egy szép napos reggelen az erdőben kuksol Umbriában, és arra vár, hogy szabad legyen az út a konzervdobozig. Elképzelte, hogy a doboz az egyik tanyán van a földeken túl. Csak annyit kell tennie, hogy kétrét görnyedve felkaptat a dombra, aztán rohan inaszakadtából. Gondolj a konzervdobozra, biztatta magát, akkor nem lesz baj. Megvárta, amíg egy autó fényszórója megvilágítja a tájat, hogy meggyőződhessen róla, tiszta-e a levegő. Ötven méterrel lejjebb egy férfit pillantott meg. Hogy ki volt az, Marco nem tudta kivenni. De nyilvánvaló volt, hogy a hideget pont olyan rosszul tűrte, mint ő, mert teljesen összehúzta magát, és összefonta a karját. A büdös francba! De az egyetlen esélye az út volt, a földre lapulva kell átkúsznia és abban bizakodni, hogy a sötétség jótékonyan eltakarja. Hogy fogja megoldani egy pizsamában, amely úgy világít, mint valami jelzőrakéta? Ráadásul az út túloldalán további kétszáz métert kell még megtennie a szántón át. A földeket kémlelte. És

ki tudja, mi vár rá odaát a házaknál? Lehet, hogy Zola oda is őrt állított. Marco várt, amíg felhők takarták el a holdat. Egy kis szerencsével tíz másodperc alatt a túloldali árokban lehet. A talajhoz lapult, és óvatosan kúszni kezdett. Az út alattomos volt: amint előbukkant a hold a felhők mögül, az aszfalt csillogni kezdett, és minden körvonal élesen kirajzolódott. Ezért Marco egy pillanatra sem vette le a szemét az őrről, miközben az úttesten kúszott. Készen kellett állnia a futásra. Ekkor meghallotta egy jármű dudáját, amely a domb másik oldala felől közeledett. Zola őre is ebben a pillanatban vehette észre, mert hátrált egy lépést, és közben egyenesen Marco irányába fordult. A fiú megdermedt mozdulat közben: a földre kushadt az úttest közepén. Jéghideg volt. A szíve úgy dübörgött, mint egy légkalapács. A fényszórók fénye bármelyik pillanatban az úttestre vetülhet, és akkor már késő lesz. Onnantól kezdve nagyjából tíz másodperc múlva a jármű – a hangja alapján teherautónak vélte – elgázolja. A férfi a domb aljában továbbra is mereven felé nézett. Marco érezte, hogy a föld mind hevesebben rázkódik alatta, és összeszorította a szemét. Talán most. Egyetlen pillanat, és mindennek vége. Miközben az úttest egyre erősebben remegett, és a dízelmotor berregése egyre hangosodott, hirtelenjében nagyon könnyűnek tűnt a gondolat, hogy megadja magát a sorsának. Hol lehet most az anyja? Milyen lett volna vele menekülni, amíg nem volt túl késő? Néhány másodperc múlva Marcóból annyi sem marad, hogy másnap délben a varjak jóllakjanak belőle. Életében először fájdalmasan ébredt a tudatára annak, hogy soha senkinek nem jelentett semmit. A fényszórók fénye átvilágított a domb teteje felett, és feltartóztathatatlanul közeledett. Ebben a pillanatban odalent felugatott egy kutya, biztos Zola korcsa. Marco kinyitotta a szemét, és amikor a fényszóró fénye teljes egészében áttört a sötétségen, látta, hogy az őr a kutyaugatás hallatán a hang irányába fordult. Miközben a sofőr mobiltelefonnal a kezében Marco felé robogott, a fiú gépiesen felpattant, és az utolsó erejét megfeszítve elrugaszkodott az aszfalttól. A tovaszáguldó teherautó menetszele az árokba taszította. Mindene fájt, sípolva lélegzett, pizsamája elmondhatatlanul bűzlött az árok poshadt vizétől, de hangtalan nevetés rázta. Lehet, hogy a kutya néhány percen belül felveszi a nyomát, és a vadászat nem fog sokáig tartani. De ez a pillanat most az övé volt. Sikerült átkelnie az úton. Miközben elővigyázatosan továbbosont, nevetett. A kiáltások egyre távolodtak. A tanya fáskamráján egyszerű lakat függött. Felettébb vonzó volt, és könnyen nyitható. Valóságos ajándék ezen a sötét éjjelen, amely már a közeledő telet

előlegezte meg. Marco vacogó foggal állt az udvaron, és felnézett a ház sötét ablakaira. Csak a szelet hallotta. Egy szempillantás alatt kinyitotta a lakatot, és összegömbölyödött néhány régi vászonzsák alatt. Rögtön elaludt; se a macskahúgy és a gyanta szaga, se a faforgácsok a talajon nem zavarták. A lakók hangja még pirkadat előtt felébresztette. Ezek egy igazi család hangjai voltak, kicsit se hasonlítottak arra a modorra és légkörre, amely Zola klánjában uralkodott. Ismét végtelenül egyedül érezte magát, és váratlanul irigység, sőt gyűlölet kerítette hatalmába a családdal szemben. Mert mit tudtak azok Marco nyomorúságos életéről? És ő honnan tudhatná, hogy az apja vagy akár Zola nem szerette egykor? Megtörölte a szemét. Egy nap majd neki is lesz családja, olyan emberek, akiknek az érzéseiben nem kételkedhet. Egy örökkévalóságig tartott, mire végre a lakók elmentek. Talán a szombati bevásárlást intézték, talán a gyerekeket vitték valami szabadidős programra. Olyan dolgok voltak ezek, amelyekről Marco csak álmodhatott. Átszaladt a házhoz, és miután megbizonyosodott róla, hogy senki sincs ott, fogott egy követ, amely elég nehéznek tűnt. Egyetlen gyors ütés a hátsó ajtó üvegtáblájára, és máris olyan otthonos, jólétről árulkodó környezetben találta magát, amelyet a dánok többsége magától értetődőnek vesz. Egy pillanatig csak állt ott, és mélyeket lélegzett. Olyan szagokat érzett, melyek régóta hiányoztak neki: a reggeli tisztálkodás és egy parfüm, a tegnapi vacsora, új fabútorok és tisztítószerek átható illata. A fáskamra ajtajának résén át megfigyelte az apát, az anyát, a fiút és a lányt, miközben beszálltak az autóba. Annyira magabiztosan mozogtak a környezetükben, hogy Marco eddig ismeretlen szemszögből kezdte nézni a tulajdonukat. Nem, nem akarta háborgatni a biztonságos kis világukat, hiszen jól tudta, milyen könnyen elveszíti az ember a talajt a lába alól. Csak annyit lop el, amennyire feltétlenül szüksége van. És azt a könyvet, ami az étkezőasztalon feküdt. A fáskamra mellett jobbra megtalálta a kukát. Felemelt néhány zsákot, és bedobta alájuk a ronggyá szakadt pizsamáját. Mindennek, ami a múltjára emlékeztetett, el kellett tűnnie. A régi bicikli a kamrában csábítónak tűnt, de Marco hezitált. Nem, túl feltűnő. Tisztában volt azzal, hogy résen kell lennie: kerülnie kell a főutakat, a buszmegállókat, az elővárosi vasutat. Szóba se jöhetett semmi, ami az üldözői kezére juttathatta volna. A bicikli sem. Idegen illatú, meleg ruhákba öltözve, egy kissé túl nagy cipőben, a könyvvel és némi kenyérrel a pulóvere alatt, valamint egy kolbásszal és felvágottal tömött

táskával kiosont. Szökése első négy napjában Marco olyan helyeket ismert meg, amelyeknek korábban még a nevét se hallotta: Strø, Lystrup és Bastrup. Cikcakkban, a sövények, erdők rejtekében közeledett Koppenhága felé. Amikor az élelmiszerkészlete elfogyott, a jóléti társadalom kukáiból szolgálta ki magát. Mit ki nem dobnak az emberek?! Marcónak ez most kész áldás volt. Az időzítése tökéletesnek bizonyult. Késő délután érte el a Rådhuspladsent, ekkor Zola emberei általában már úton voltak hazafele. A belváros sikátorai, amelyeket úgy ismert, mint a tenyerét, ott kacskaringóztak előtte. De tudta, hogy a helyismeret csalóka; elég a legkisebb óvatlanság, és Zola emberei máris elcsípték. A központ egyetlen nagy építkezés volt. Állványzat a Dán Ipari Szövetség székházán, a Palace szállodán és a Politiken lapszerkesztőség épületén, rács a metróépítkezés körül: minden bővült, épült, szépült. Feltört utak, teherautók, betonvasdarabok, betontörmelék alkotta hegyek. Az új életre még aznap, az Østerbro városrészben talált rá: miután egy darabig a forgalom zajában ácsorgott a Trianglen téren, és a különböző irányokba tovarohanó embereket nézte, ismét felmerült benne a kérdés, hol fog aludni. Valahogy mégsem érezte magát idegennek a nagy rohanás közepette. Jóllehet fázott és éhes volt, nem volt pénze, és nem tudta, hogyan tovább – nem ez volt az, amit olyan jól ismert? De a buszmegállóban várakozó nők táskája hívogatón lógott a vállukon, a trafiknál sorakozó férfiak meg határozottan figyelmetlenül tették le az aktatáskájukat a lábuk mellé, miközben fizettek. Egy kis zsebtolvajlással fél órán belül lazán szerezhet egynapi bért. De ezt akarta? És ha nem, mi mást tehetne? Rövid gondolkodás után leült egy telefonfülke mellé a járdára. Alig nyújtotta maga elé a kezét, hogy kolduljon, egy hatalmas hópehely hullt rá. Egy, aztán még egy, aztán egyre több. És egyszeriben az utcán nyüzsgő emberek felnéztek az égre. Néhányan elmosolyodtak, mások összehúzták a kabátjuk gallérját, és amikor hóvihar kerekedett, a nők magukhoz szorították a retiküljüket, a férfiak meg felemelték az aktatáskájukat. Itt nem maradhat, de ha a megálló bódéjában kezd koldulni, seperc alatt elkergetik. Ismerte a dolgok menetét, tudta, hogy egy koldus nem merészkedhet túl közel, azt nem szeretik az emberek. Néhány perc alatt kiürültek az utcák: a hó mindenkit meglepett, senki sem öltözött elég melegen ehhez. Marco meg főleg nem. És most? Felmérte a környéket. A buszok ablaktörlője a legnagyobb fokozaton járt, a

biciklisek leszálltak, és a járdán tolták a kerékpárjukat. Hamarosan a még száraz foltok is latyakossá váltak, és a kirakatok mögött nyüzsögni kezdett az élet. Az emberek bemenekültek a kávéházak melegébe. De ő még mindig kint állt a hóesésben. Hová mehetne? Összeszorította kékre fagyott száját. Ekkor meglátott egy nőt, aki a Blegdamsvej felől érkezett, és biztosan meg fog állni a zebránál, mert a tekintete már az Østerbrogade túloldalán lévő 7-Eleven boltot pásztázta. Tanárnő, gondolta Marco. Megszokta, hogy döntést kell hoznia; a pillantása határozott, a válltáskája nehéz és a sokéves használattól elnyűtt. Nem olcsó holmi, gondosan választották ki, hogy praktikus legyen, és örökké tartson. Ezerszer dugta már a kezét ilyen táskákba. Tudta, hogy a pénztárca csaknem mindig oldalt van. Ha volt benne egy kis belső zseb, akkor abban. Elsétált a megállóba beálló buszok mellett a lámpáig, és ott várakozott. Amint a nő mellé ér, csak egy másodpercébe kerül, hogy megtalálja a helyet, ahol a pénztárca rejtőzik. Némán állt ott, amíg a nő mozgásban volt, és csak utána nyújtotta ki a kezét. Ha a táska közben lecsúszik, a nő csupán egy kis ütést fog érezni a combján, de úgyis teljesen máshol jár gondolatban. Egy újabb másodperc, és a pénztárca már Marco ruhaujjában lapult. Valahogy furcsán érezte magát. Máskor ilyenkor gyorsan körülnézett, hogy biztos legyen benne, nem látták meg, aztán kámforrá vált. De most hirtelen a szégyen érzése lepte meg, amely tökéletesen megbénította. Zola mindig óva intette ettől. „Tudjátok, hogy az emberek úgysem várnak tőletek semmi jót – mondogatta. – A cigányoknak nincs jó hírük, megbízhatatlannak és álnoknak tartják őket. Úgyhogy nincs miért szégyenkeznetek. Amit elvesztek tőlük, nem más, mint egy csekély jóvátétel azért, amit ők tesznek velünk.” De a szégyen érzése mégis elöntötte. Zola maga sosem járt az utcán, fogalma sem volt semmiről. Egyébként meg mit tudott a cigányokról? Marco a fejét rázta, és a nőre nézett, aki már a 7-Elevenben állt. Ott volt a kezében minden, amit venni akart, a következő pillanatban beáll a sorba a pénztárhoz. Talán tényleg ez volt az első alkalom, hogy Marco meglátta áldozata szemében a sebezhetőségét. Alapesetben már rég árkon-bokron túl járt volna, sőt már le is adta volna a zsákmányát. Az áldozatot már el is felejtette volna. Nem látná maga előtt, nem is gondolna rá. Igen, talán már ki is szemelte volna a következőt. Vajon vannak a pénztárcában, ami most már a pulóvere alatt égette, olyan dolgok, amelyeknek az elvesztése fájdalmat fog okozni a nőnek? Van benne más is pénzen és bankkártyán kívül? Valami pótolhatatlan? A rohadt életbe, nem

akart ezekre a kérdésekre gondolni, és nem akart szégyenkezni sem! Az az idő, amikor az életéről Zola rendelkezett, már elmúlt, ezt biztosan tudta. Letörölte arcáról a havat, és amikor a lámpa zöldre váltott, sietősen átkelt az úton. Ez volt élete leghosszabb huszonöt métere. Amikor a bolt üvegajtaja előtt állt, a nő már lázasan kotorászott a táskájában. A kasszában álló eladó próbálta ugyan leplezni türelmetlenségét, de nem lehetett nem észrevenni. Marco nagy levegőt vett, és a nő felé indult. – Elnézést! – mondta, és odanyújtotta a nőnek a pénztárcát. – Maga veszítette el? A nő megdermedt, miközben az arcán érzések váltogatták egymást: a rémület először a bizalmatlanságnak és az éberségnek, majd a hitetlenkedésnek, végül a megkönnyebbülésnek adta át a helyét. Marco úgy olvasott a gondolataiban, mint egy nyitott könyvben, de közben igyekezett felkészülni minden lehetséges reakcióra. Semmiképpen sem akarta, hogy a nő elkapja a csuklóját. Akkor egyszerűen eldobja a pénztárcát, kitépi magát a szorításból, és elszelel. Amikor a nő végül köszönetet mondott, és a pénztárcáért nyúlt, Marco egyenesen a szemébe nézett. Enyhén meghajolt, és az ajtó felé fordult, készen a távozásra. – Várj! – A nő valóban megszokta, hogy szót fogadnak és engedelmeskednek neki, érezni lehetett a hangján. Marco óvatosan átlesett a válla felett, és lassan elborította a félelem: a bejárati ajtót közben két új vásárló állta el. Mekkora egy balek volt! Mi a fenéért adta vissza azt a nyamvadt pénztárcát?! Átlátnak rajta, tudják, miféle. – Ez a tiéd – mondta a nő sokkal halkabban, de úgy, hogy mindenki hallhatta. – Nem mindenki lett volna ilyen tisztességes. Marco habozva fordult felé, és egy darabig döbbenten meredt a százkoronásra, amelyet a nő nyújtott, majd remegő kézzel elvette. Fél órával később újra megpróbálkozott a pénztárcás trükkel, de sikertelenül, mert ez alkalommal az áldozat annyira kiborult a vesztesége és saját figyelmetlensége miatt, hogy a melléhez kapott és könnyekben tört ki. Marco tudta, hogy ezzel egyszer s mindenkorra vége. Egyszerűen nem akarta tovább csinálni. Egyelőre elég lesz a száz korona.

6 2007 elejétől 2010 végéig Marcót mélységesen megrázta, amikor annak idején Zola egyszer csak összehívta a csapatát, és mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül közölte, hogy mostantól már semmi sem olyan az életükben, ahogy azt addig hitték, és nem is lesz soha többé olyan. Azon a napon történt, amikor Marco betöltötte a tizenegyedik életévét. Azon a napon elvesztette minden tiszteletét a klán vezetőivel szemben. Legalább valami magyarázatot elvárt volna a nagybátyjától. Az viszont csak valamiféle homályos megérzésről, magas lázról és új életutakhoz vezető korszakalkotó gondolatokról locsogott. Bla-bla-bla. Marco a felnőttekhez fordult, akik a gyerekek mögött álltak körben. Mosolyogtak, de a mosolyuk mesterkéltnek tűnt, idegesnek, ugyanakkor megkönnyebbültnek is. Úgy érezték, valami kezdetét vette. – Halljátok: ez azt jelenti, hogy tévúton jártam – folytatta Zola. Mindig így beszélt, ha összegyűltek, ezt már megszokták. – Mától fogva nemcsak anyagi értelemben gondoskodom rólatok, de szellemi vezetőtök is leszek, aki új, nagy célokat tűz ki elétek. Marcót szinte megigézte nagybátyja átható pillantása. A többiek kérdőn néztek Zolára. – Hiába éltünk évekig cigányokként, a valóságban nem vagyunk azok. Egyikőtök sem igazi cigány. – A hangja nem tűrt kérdezősködést. Marco homlokát ráncolva, némán ült ott, miközben belső védőbástyája, amely a világgal szemben védelmezte, hirtelen összeomlott. Olyan volt, mintha hirtelen teljesen védtelenné vált volna, belülről egészen kiürült. – Bár úgy érezzük, rokoni kapcsolatban állunk egymással, nem vagyunk mindannyian családtagok. Ennek azonban az égvilágon semmi jelentősége, még jobb is így. Mert Isten vezérelt minket egymás mellé. Ez meg miféle badarság volt már megint? A többiek úgy ültek ott, mint akiket

hipnotizáltak, csak Marco bámulta a padlót. Nem rokonok mindannyian, ezt mondta a bácsikája? De akkor kik ők? Zola széttárta a karját, mintha mindannyiukat magához akarná ölelni. – Hallgassatok ide! Volt egy nap, amikor minden megállt. Egy nap, amelyen a szellő sem fújt, nem dúltak háborúk, senki sem halt meg. Semmi sem történt azon a különleges napon. Mert Isten úgy akarta, hogy az a nap a világ legtisztább napja legyen. – Zola bólintott. – És miért akart Isten egy ilyen napot? Megmondom. Azért, hogy megteremtse a kereteit egy fontos eseménynek. – Résnyire húzta a szemét. – És tudjátok, gyerekek, mi volt az? A többség a fejét rázta, még a felnőttek zöme is teljesen tanácstalannak tűnt. – Azon a napon születtem meg, 1954. április 11-én. – Olyan széles vigyort villantott rájuk, hogy kilátszott az ínye. Régóta nem mosolygott már így. Majdnem minden felnőtt tapsolni kezdett. De a gyerekek úgy bámultak Zolára, mintha nem értették volna meg annak a csodálatos napnak a történetét. Micsoda egy tökfej! – gondolta Marco, miközben igyekezett palástolni a gondolatait. Tudta, hogy be tud gurulni Zola. Nagybátyja leszegte a fejét, mintha csak saját előadása hatása alá került volna. De végül megint felpillantott, és egy kézmozdulattal csendre intette őket. És elmesélte a történetét. Hogy hogyan talált rá fiatalemberként Little Rockban az élethivatására, és ment katonának Vietnamba, hogy később aztán az azonos nézeteket valló társaival együtt az olaszországi Damanhur nevű ökofaluban élje meg a hippimozgalom virágkorát. Hogy mekkora szakadék volt az egyenruha és a hippik között. Mesélt azokról a hónapokról, amikor lelkesedéstől fűtve bejárta Észak-Olaszországot, más hippikkel csoportba verődve, akikkel családnak tekintették magukat. A csillagos ég alatt fogadalmat tettek – Zola is –, hogy alapítanak egy saját kommunát Umbriában, és közösséget vállalnak a romák meggyalázott népével. Sok súlyos mondat hangzott el, de Marco megértette, mit jelentenek. A felnőttek hazudtak neki és a többi gyereknek. Nem voltak cigányok, és mindegy, mit mond Zola, a jövőben nem lesz könnyű Marcónak lennie. Úgy érezte magát, mint akit megnyúztak, és egy másik bőrt húztak rá. Marco végignézett a gyerekhadon, és nem tetszett neki, amit látott: valamennyien szinte megkövülten ültek, senki nem szólt egy szót sem. Bizonytalannak, védtelennek tűntek. És nem volt ez másként a felnőttekkel sem. Marco háta mögött két férfi állt kővé vált arckifejezéssel, bár korábban arról pusmogtak, hogy annak idején lopás miatt hajították ki Zolát Damanhurból. Zola felemelte a tekintetét. – Ahogy a zsidókat is, az Úr a romákat is arra ítélte, hogy szakadatlanul bolyongjanak a földön, addig, amíg ki nem érdemlik a kegyelmét. Őket is azzal az

átokkal sújtotta, mint Jóbot: a megélhetésükért koldulniuk és lopniuk kell. De ez csak példa Isten próbáira. Ahogy Ábrahámot is felszólította, hogy áldozza fel a saját fiát. Én azt mondom barátaim: nem kell tovább cipelnünk a romák keresztjét, mert üzenetet kaptam Istentől. Meg fogom mutatni nektek, hogyan élhetünk mától olyan emberekként, akik igazából vagyunk. Innentől kezdve Marco nem figyelt. Miben bízhatna még ezek után? Az élet, amit éltek, nem a romák élete volt? Feleslegesen és céltalanul viselték el a helyiek megaláztatásait? Amikor szidták és félrelökték őket, azt valami olyasmi miatt tették velük, ami nem is volt igaz? Abban a pillanatban Zolának sikerült mindent elvennie tőle, ami összetartotta az életét. Nem maradt semmi bizonyosság, és noha minden egyes nap utálta az eddigi életét, legalább volt valamije. Marco felállt, és körülnézett. Tudta, hogy bízhat az eszében, okosabb, mint a többség. De hogy a tudás és a felismerés ennyire fájhat, arról eddig fogalma sem volt. Kik ezek tulajdonképpen? Zola, aki a nagybátyjának nevezte magát, talán nem is az apja testvére? Az unokatestvérei meg csak holmi srácok? De ha ez igaz, hol a valódi családja? Kik ők? Marco számára az a nap, amelyet egyszer egy újság a világ legunalmasabb napjaként jellemzett, az a nap volt, amelyen megtörtént a legrosszabb, ami csak megtörténhetett: megszületett Zola. Zola maga volt az ördög, emberbőrbe bújva. A klán vezetőjeként koldulásra és lopásra kényszerítette, verte és kínozta őket, megtiltotta, hogy iskolába járjanak, és minden eszközzel megakadályozta, hogy hétköznapi életet éljenek. És most Zola – láthatóan Isten segítségével – arra vetemedett, hogy mindannyiuk fölött rendelkezzen. Négy év telt el, amióta Zola megtartotta a beszédét, és Isten kegyelméből a klán vezetőjének kiáltotta ki magát. Négy év megfélemlítés és rettegés, ami minden addigin túltett. Éjszaka a beszéd után felkerekedtek a szálláshelyükről. Mindent hátrahagytak, ami a korábbi életük része volt: sátrakat, rezsókat, konyhai eszközöket, szerszámaik egy részét, amelyeket a betörésekhez használtak. Húsz felnőtt és ugyanennyi gyerek vágott útnak. Mindenki a legjobb ruháját vette fel, amelyet a perugiai boltokból emeltek el. A következő napokban átszelték Észak-Olaszországot, Ausztriát és Németországot, feltörtek tíz luxusautót, és hamis rendszámtáblákat tettek rájuk. Aztán a karaván megérkezett a német–lengyel határra Świeckóba, majd onnan továbbállt Poznańba. Arról, hogyan szabadultak meg a kocsiktól meg attól, amit behoztak, nem esett szó. Egy este az egész kompánia egy északra tartó vonaton

találta magát, és Zola két embert hívott a fülkéjébe, hogy vigyázzanak a pénzre. Vagyis elég sok pénz lehetett. A következő hónapokban kiderült, hogy a Zola által kikiáltott új idők egyáltalán nem jó idők. A klán több tagja nyomtalanul eltűnt. Marco sejtette, miért: elegük lett a verésekből, a fenyegetésekből és az állandó nélkülözésből. Mindenki tudta, hogy Zolának sok pénze van, és szereti a pénzt. Sosem volt ez másként. Abban mindenki egyetértett, hogy a pénzt a sajátjának tekinti. Mégis úgy tett, mintha a családi vagyon kezelője lenne, miközben a klántagok kötelessége, hogy gondoskodjanak a vagyon gyarapodásáról. Napról napra. Esély sem volt rá, hogy vége szakadjon a csalásoknak és lopásoknak, amelyek már kicsi gyerekkora óta Marco életének részét képezték. Télen aztán letelepedtek Dániában. Két szomszédos házat béreltek Koppenhága közelében egy nyugodt környéken. Már csak huszonöt tagja volt a családnak, felnőttek és gyerekek, és ha Marco apja nem lett volna olyan akaratgyenge ember, kereket oldottak volna a hűtlenekkel és a nővel együtt, akit Marco anyának hívott, és akiről soha többé nem beszélt senki. Zola rendszeresen magához hívott minden klántagot, tisztességes ruhákkal látta el őket, mert az jobban vette ki magát az utcán, ahogy mondta. A nők és a lányok hosszú szoknyákat és szűk, színes felsőket kaptak, a férfiak és a fiúk sötét színű öltönyöket és fekete cipőt. Marco fonáknak és nem túl gyakorlatiasnak tartotta, hogy menő ruhákban kell az utcán ülniük és koldulniuk. De a zsebtolvajlás esetében más volt a helyzet. Ott a jó öltözet jótékony álcázást biztosított. Így telt el három és fél év. *** A heves havazásban eltartott egy darabig, mire Zola, a testvére és Chris megtalálta az erdőben azt a helyet, ahol a hulla feküdt. A kutya, amelyet magukkal hoztak, nem volt valami nagy segítség. A fagy és a szél eltüntette a szagokat, az érzékszervei megzavarodtak a fagyos kék színektől és a csillogó jégkristályoktól. – A rohadt életbe, ez maga a pokol! Miért nem intéztük el, amíg jó idő volt? Most keményre fagyott a föld, fel kell törnünk, hogy kiszedjük a hullát – átkozódott a testvére, de Zola egyáltalán nem bánkódott ezen. Fagyott állapotban kétségkívül könnyebb kiemelni a földből a félig elrohadt holttestet. És egyébként is, az volt a legfontosabb, hogy megtalálják a helyet. De amikor Chris néhány mozdulattal eltávolította a havat a tetemről, és a vörös haja csaknem ragyogón tűnt ki a fehér környezetből, Zola már nem érezte magát olyan fesztelenül. Miért nem takarta föld?

– Szerinted egy állat ásta ki? – kérdezte a testvére. Milyen ostoba kérdés! Melyik állat ne zabálta volna fel, ha elég erős és nagy volt ahhoz, hogy kitúrja a tetemet? A korcs legalábbis alig tudta visszafogni magát, holott a test szó szerint fagyott volt. – Megmondtam, Chris, hogy kösd meg a kutyát. Láncold egy fához, aztán ásd ki a hullát. Azzal a testvéréhez fordult. – Nem, nem állat volt. Ember. Ami annyit jelent, hogy a csóka még életben volt, amikor idehoztuk. – Dehogyis! Halott volt – biztosította Zolát a testvére. Zola bólintott. Nyilván halott volt. De akkor ki kaparta ki a földből, anélkül hogy utána bejelentette volna, mit talált? Az ujjak nyoma jól látszott a talajban. A földet és a gödröt kutatta a szemével, majd megpillantott egy fenyőágat, amely a mélyedés fölé nyúlt. Tiszta hó volt, de a csúcsán volt valami, ami nyilvánvalóan nem tartozott oda. Belerúgott az ágba, s a hó csillámló felhőként borult a holttestre. Zola összehúzta a szemét. – Látjátok ezt? – egy anyagdarabra mutatott, ami a fenyőtűkön lógott. A látvány, ahogy a testvére arcából kiszaladt minden szín, elégséges válasz volt. Zola elgondolkodott. A helyzetre a legjobban a végzetes szó illett. – Na, most már tudjuk, miért nem találtuk meg Marcót éjjel. Valószínűleg azt is hallotta, amiről beszéltünk. A pillantás, amit a testvére vetett rá, merő kétkedés volt. Ez volt a különbség kettejük között. Zola sosem kételkedett, ezért volt ő, a kistestvér a vezetőjük. – Látom, tisztában vagy vele, milyen végkövetkeztetést vagyok kénytelen levonni mindebből. A testvére reszketett. Bólintani akart, de nem tudott. – Nincs más választásom. Marcónak el kell tűnnie. Ha törik, ha szakad. A pénzen kívül csak két dolog számított Zolának: a fegyelem és a tisztelet, amelyet megkövetelt a környezetétől. Ezek nélkül nem tudta volna vezetni a klánt. Az isteni fény nélkül, amelyben állandóan láttatta magát, meglettek volna a határai annak, amit megkövetelhet az alárendeltjeitől. Jó éveik voltak Dániában. A schengeni egyezmény, a rendőrségi reform, amely több papírmunkát és kevesebb utcai jelenlétet biztosított a testületnek, valamint a megszorítások a közszférában Zola bűnözői hálózatának malmára hajtották a vizet. Idefent Kregmében békében élhettek, nem kellett kellemetlen vizsgálódásoktól és rajtaütésektől tartaniuk, hiszen az embert általában a szomszédok köpik be. Dániából ellenőrzés nélkül ki lehetett vinni a lopott holmit.

A célcsoportot a balti államok, az oroszok és az afrikaiak jelentették, akik abban reménykedtek, hogy a bőségben elő dánokon nyerészkedhetnek. Amíg Zola sakkban tudta tartani a klánját és a kelet-európaiakat, minden ment, mint a karikacsapás. De pontosan tudta: ha a gyengeség legkisebb jelét mutatja, jó páran lennének, akik gátlástalanul letaszítanák a trónról. Ezért szakadatlanul azon fáradozott, hogy megőrizze az irányítást és a fölényt: rendszeres hatalomdemonstrációkkal és célirányos büntetésekkel. Minden klántag tudta, a legjobb, ha betartják a szabályokat, és lakatot tesznek a szájukra. Most viszont beindult valami, amit nem tudott kézben tartani. És a gyengeségnek ezt a jelét nem láthatta senki. Ez még Chrisre is igaz volt, fiai legbecsesebbjére. Ezért Zola egy megbeszélt időpontban bezárkózott a szobájába és várt. – Áruló van közöttünk – mondta köntörfalazás nélkül, amikor az embere telefonált. Kínos csend állt be. Noha a férfi a vonal túlsó végén rendszeresen Zola embereivel végeztette a piszkos munkát, szükség esetén maga is el tudta intézni a dolgokat. Zola több forrása is erről számolt be. A feltételek az első perctől fogva kristálytiszták voltak. Ha valami rosszul sül el, a felelősség kizárólag Zoláé. És ha Zola képtelen lenne ezt a felelősséget teljes egészében vállalni, el kell gondolkodnia a következményeken. – A kapcsolatunk kölcsönösségen alapszik – mondta a férfi, amikor megkötötték a megállapodást. – Mindketten hallgatást és hűséget vállalunk, és ha nem tartja be ezt az egyezséget, vér fog folyni. Ezek a feltételek, egyetértünk? Tehát komoly dolog volt. Ez az ember bármire képes volt, és ezt Zola nagyon jól tudta. – Áruló? – ismételte most meg az üzletfele lassan. – Lenne olyan kedves, és elmondaná, hogy fordulhatott ez elő? Zola nem tehetett mást, színt kellett vallania. – Az egyik fiú olajra lépett. És menekülés közben Stark sírjában bújt el. – Vigyázzon a szájára, mit mond! – intette a hang. – Hol a fiú? – Nem tudjuk. De keressük. – Kiről van szó? – Az unokaöcsémről. – És ez gondot jelent? – Már miért jelentene? – Személyleírást és nevet! – Marco. Tizenöt éves. Nagyjából egy méter hatvanöt magas. Fekete, hullámos haja van, zöldesbarna szeme, viszonylag sötét bőre. Nincs különleges ismertetőjegye, attól félek. Pizsamában lógott meg, de aligha hiszem, hogy még

mindig az van rajta. – Zola kísérlete, hogy tréfálkozzon, hatás nélkül maradt. – Tudjuk, hogy elvitte a hulla nyakláncát. Valami afrikai cucc, afféle amulett. Csak remélhetjük, hogy lesz olyan ostoba, és viseli. – Tessék? Egy nyakláncot hagytak a holttesten? Teljesen elment az eszük? – Csak napokkal később jutott az eszünkbe, miután már eltemettük, és még nem jutottunk el addig, hogy kiássuk. – Ekkora marhákat! Zola összeszorította a száját. Egy éve annak, hogy kénytelen volt ilyesmit eltűrni, és mindenki más drágán megfizetett volna érte. – Mi a fiú vezetékneve? – Jameson. – Marco Jameson. Rendben. Beszél dánul? – Mindenféle nyelven beszél. Eszes kölyök. Talán túl eszes is, ha engem kérdez. – Akkor kutassa fel, és iktassa ki. Merre lehet? Zola megdörzsölte a homlokát. Ha tudná, sokkal beljebb lenne. Mi az ördögöt mondhatna erre? Hogy minden egyes apró lyuk számításba jöhet búvóhelyként? Hogy Marco olyan rafinált, és olyan ügyesen tud alkalmazkodni, hogy szó szerint bárhol lehet, anélkül hogy bárkinek is feltűnne a jelenléte? Hogy ennyi erővel egy kaméleont is kereshetnének az esőerdőben? – Ne fájdítsa ezen a fejét – mondta olyan meggyőzően, amennyire csak tudta. – Egész Sjællandot behálóztuk. Koppenhágára külön odafigyelünk. Egyik negyedet a másik után fésüljük át, utcáról utcára. Addig keressük, amíg meg nem találjuk. – Kit állított az ügyre? – Mindenkit, aki él és mozog. A klántagokat, a románokat, a malmői srácokat és az ukrán orgazdámat. Az ő hálózata különösen kiterjedt. – Jó. Nem kell mindent tudnom. – Rövid szünet következett. – De követni fogom az ügyet, ugye, tudja? Aztán letette. Igen, Zola tisztában volt ezzel. Marcónak nem volt esélye.

7 2011. tavasz Az árnyékok már hosszúra nyúltak, amikor Carl leállította a kocsit a Rønneholtpark parkolójában. Más napokon megnyugtató érzés töltötte el, amikor észrevette a gőzölgő lábasok fölötti páraelszívó fényét, mert úgy érezte, visszatért a fészekbe. De ma nem. A szar napoknak megvolt az áruk. Az albérlője kiintegetett neki bentről, mire Carl visszaintett. Ma valahogy jobban örült volna, ha rajta kívül egy árva lélek sincs otthon. – Szia, Carl! Üdv itthon! Nem kérsz egy pohár vörösbort? – üdvözölte Morten. Carl ledobta a kabátját a legközelebbi székre. Egy pohár bort? Egy ilyen napon, mint ez a mai, inkább egy egész üveggel! – Telefonált a volt nejed. Azt mondja, lógsz neki az anyósod meglátogatásával – jelentette be Morten. Carl ismét a palackra pillantott. Sajnos már csak félig volt. Morten átnyújtott neki egy borospoharat, és tölteni akart. – Elég vacakul nézel ki, Carl. Gáz volt Rotterdamban? Vagy már megint kaptál valami szörnyű esetet? Carl a fejét rázta, majd megragadta albérlője csuklóját, és óvatosan kicsavarta a kezéből az üveget. Majd ő önt magának. – Jól van, jól van. – Átlagos körülmények között nem tartozott Morten erősségei közé, hogy kipuhatolja, milyen hangulatban van Carl, de ezúttal nyilván eljutott a tudatáig, hogy jobban teszi, ha befogja. A lábasok felé fordult. – Tíz perc múlva eszünk. – Hol van Jesper? – kérdezte Carl, és lehúzta az első pohár bort, fütyülve az illatés ízhatásra, a tölgyfa hordóban történő érlelésre és az évjáratra. – Csak a jó ég tudja! – rázta meg a fejét elgondolkodva Morten, széttárva a karját. – Felment magolni, legalábbis ezt mondta. Gyöngyöző kacaj adta hírül, mit gondol erről Morten. Carl azonban távolról sem találta ezt ilyen szórakoztatónak, végtére is már csak

egy hónap volt hátra a záróvizsgákig. És ha Jesper megbukik, megdönti a le nem tett vizsgák dán rekordját. És mihez kezd egy huszonegy éves Dániában iskolai végzettség nélkül? Hát nem voltak valami rózsásak a kilátásai. – Hali, Carl! – hallatszott a nappaliban álló ágy felől. Aha, Hardy felébredt. Carl kikapcsolta a tévét, amely egyébként folyamatosan ment, és odaült Hardy ágya mellé. Utoljára jó pár nappal ezelőtt nézett ilyen közvetlen közelről barátja sápadt arcába. Talán egy apró szikrát lát a lebénult ember szemében, vagy becsapják az érzékei? Nem, ott csillogott valami Hardy tekintetében, ami a szerelemre vagy valami beváltott ígéret fölötti örömre emlékeztetett. Mindemellett volt Hardyban valami finom kis érzékelő, amely azonnal felmérte környezete hangulatváltozásait. Egy érzék, amely azok alatt az évek alatt fejlődött ki, amiket bűnözők kihallgatásával töltött. És az érzékelője most kifejezetten Carlra hangolódott rá. – Mi történt, öreg cimbora? Nem jött be a rotterdami kiruccanás? – Hát, nem igazán. Nem jutottunk előbbre az esettel, Hardy, sajnálom. Még a hazafias filmeknek is több mondanivalójuk van, mint a hollandok jelentéseinek. Felejtsd el! Hardy bólintott. Nyilván nem ebben reménykedett, de különös módon úgy tűnt, nem bosszantja a dolog. Ráadásul öreg cimborának nevezte Carlt. Mikor mondott neki ilyet utoljára? – De én is ezt akartam kérdezni tőled, Hardy: mi történt? Látom rajtad, hogy van valami. A kollégája elmosolyodott. – Igen, így van. De előbb találgass, helyettes felügyelő úr, szerinted mi történhetett, még ha a dolog nem is szembetűnő? Carl ivott egy korty bort, miközben tekintete Hardy nagyra nőtt testén kalandozott. Két méter hét centi reménytelenség a fehér huzatú takaró alatt. Negyvenhét és feles lábméret, végtelen csontos lábak és cérnavékony karok rajzolódtak ki alatta. Karok, amelyek hajdanán satuként szorították meg a bűnözőket letartóztatáskor, és leállítottak minden hőzöngő részeget. Most viszont Hardy csak egykori önmaga árnyéka volt. Ezt az arcát végigszántó mély barázdák is megerősítették, melyeket a bánat és a gondok rajzoltak rá. – Levágták a hajadat, Hardy? – Ostoba kérdés, de Carl semmi rendkívülit nem tudott felfedezni a barátján. A konyhában nevetés harsant. Mortennek mindig is jó volt a füle. – Mika! – kiáltotta. – Gyere fel, és adj egy fülest a felügyelő úrnak! Néhány másodperc múlva léptek hangzottak fel a pincelépcsőn. Mika elég rendesen felöltözött ezen az estén. Általában – még a hideg napokon

is – a gyógytornásznak mondott izomkolosszus előszeretettel mászkált olyan cuccokban, amelyek leginkább egy melegek számára fenntartott fürdőhelyhez illettek volna. De Mortentől eltérően Mikának legalább jól állt a feszülős nadrág és a póló. Tiszta sor azonban, hogy ha Carl kollégái vagy jövendőbeli főnöke, Lars Bjørn egyszer bejelentés nélkül állítanának be ide, utána elég kínosan éreznék magukat, ha Carl szemébe kellene nézniük. Mika futólag odabiccentett Carlnak. – Jól van, Hardy. Megmutassuk Carlnak, hogy állunk? Félretolta Carlt, és két ujját Hardy vállizmába nyomta. – Most pedig összpontosíts, Hardy! Összpontosíts a nyomásra megállás nélkül. Gyerünk! Carl látta, hogyan biggyesztette le Hardy a száját, és hogyan kezdett hirtelen befelé figyelni. Az orrcimpái megremegtek. Percekig feküdt így, majd egyszeriben elnevette magát. – Igen, ez az! – suttogta, mintha maga sem hinné. Carl pillantása az ágyon kalandozott. A rohadt életbe, mégis mit kellene látnia? – Tiszta vak vagy! – jegyezte meg Morten, aki szintén csatlakozott hozzájuk. – Tényleg? És ekkor meglátta. A kezek magasságában a takaró egy kissé megmozdult. Carl körülnézett, de a teraszajtó és a konyhaajtó is csukva volt. Nem lehetett huzat. A takaró felé nyúlt, felemelte, és megértette. Gondolatai szélsebesen szálltak vissza ahhoz a pillanathoz, amikor harmadik társukat, Ankert a halálos lövés érte, pont, mielőtt Hardyt is eltalálták. Vissza ahhoz a pillanathoz, amikor ez a magas férfi összerogyott, és maga alá temette Carlt. Bevillantak azok az idők, amikor Hardy azért esedezett neki, hogy szabadítsa meg a pokoltól, és vegye el az életét, amely már csak teher számára. És most ez! Hardy bal hüvelykujja mozgott! Csak pár milliméternyit, de mozgott. Négy év kétségbeesés és szégyen, most meg ez! Ha Carlnak egész idáig nem lett volna szar napja, biztos üvöltött volna örömében. Így azonban csak bénultan ült ott, és igyekezett felfogni, mekkora dolog is ez a majdnem mikroszkopikus mozdulat. A szívmonitor sípolása jutott az eszébe: az a hang, amelyik az élet és a halál közötti különbséget jelentette. Akárcsak ez az apró hüvelykujjmozdulat. – Nézd, Carl! – suttogta Hardy, és minden apró ujjmozdulatot egy hanggal kísért: – Pá-pá-pá-pááá-pááá-pá-pá-pá. Őrület! Őrület! Őrület! Carl összeszorította a száját. Ha nem figyel oda, még elerednek a könnyei, és ez már tényleg sok lett volna mára. Nyelt párat, amíg el nem tűnt a gombóc a torkából.

Hosszan néztek egymásra Hardyval. Egyikük sem hitte volna, hogy megérik ezt a pillanatot. – Hardy, haver! Leadtad a hüvelykujjaddal az SOS morzejelét! Morzéztál! SOS! Haver! Hardy hevesen bólogatott, büszkén, akár egy kisfiú, akinek épp most esett ki az első tejfoga. – Ez az egyetlen morzejel, amit ismerek. Ha tudnék… – Összeszorította a száját, és a takaróra nézett. Nagy pillanat volt ez. – …egy nagy igent morzéztam volna helyette. Carl megsimogatta barátja homlokát. – Ez volt a nap legjobb híre. Nem is! Az év legjobb híre! – mondta. – Ismét tudod mozgatni a hüvelykujjadat, Hardy! Mika elégedetten röffent egyet. – Nemsokára használni tudja majd még néhány ujját. Csak várd ki a végét, Carl. Hardy nagyszerű páciens, csodálatosan dolgozik. Nem ismerek nála jobbat. Aztán felállt, szájon csókolta Mortent, és bevonult a vécére. – Mi történt voltaképpen? – kérdezte Carl. – Ha összekapom magam, érzek dolgokat. – Hardy lehunyta a szemét. – Mika megtanította, hogyan érezhetem, hogy a testem nem teljesen halott. Ha keményen dolgozom, talán újra fogom tudni használni a számítógépet. Talán fogok tudni egy joystickot mozgatni. És talán egy nap elektromos kerekes székkel is fogok tudni közlekedni. Segítség nélkül. Carl óvatosan elmosolyodott. Jól hangzott, csak elég valószínűtlennek. – Az meg mi ott a földön? – Morten szokatlanul kíváncsinak hangzott. – Óóó! Egy kis selyemtasak. De, Carl, csak nem mindenféle selyemtasakokkal mászkálsz a világban? Morten Mikához fordult, aki ekkor jött vissza, és éppen a sliccét húzta fel fesztelenül. – Ezt nézd! Az otthonunkba beköltözött a romantika! – Szerelmesen néztek egymás szemébe, majd Carl ízlésének kissé túl szertelenül átölelték egymást. – Belekukkanthatunk? – Mindketten tűkön ültek izgalmukban. Carl felállt, és elvette Mortentől a tasakot. – Lakatot tesztek a szátokra, ha Mona telefonál, világos? – Ne már! Meglepetés? Egy igazi, romantikus meglepetés? És semmit sem sejt? Morten el volt ragadtatva. Fejben már biztos azzal foglalatoskodott, hogy menyasszonyi ruhát tervezzen. – Nem, nem sejti – mosolygott Carl. A többiek gyermeki öröme és lelkesedése rá is átragadt. – Ó, Mona, Mona, Mona, mikor lesz a napja… – énekelték fejhangon.

Carl a szemét forgatta. A közös étkezés alatt zömében Hardy fejlődéséről folyt a szó. És éppen akkor, amikor Carl késznek érezte magát arrra, hogy a szar napról hozott kőkemény ítéletét enyhítse valamelyest, Morten bedobta a bombát. Mosolyogva és magától értetődő természetességgel adta elő, hogy Mika és ő mostantól nem óhajtanak két háztartást fenntartani. Összepakolták Morten Playmobil-gyűjteményét, és túladtak rajta egy internetes árverésen. Így most már semmi nem áll a szerelmesek összeköltözésének útjában. És amikor Carl körülpillantott, világossá vált számára, hogy kész tények elé állították. Kedves lett volna tőlük, ha előre jelzik az effajta dolgokat, például neki, de mit használna most már egy ilyen felvetés? Ráadásul túl fáradt is volt ahhoz, hogy veszekedjen. A lakók száma huszonöt százalékkal nőtt, ha azt nem veszik számításba, hogy Jesper mostanában szívesebben időzik a barátnőjénél, mint odahaza. Mika már azon volt, hogy átnézze saját és Morten holmiját a pincében, és a Vöröskeresztnek szánt adománnyal segítsen a helyproblémán. De Carl világospiros pulóvere tabu, az egyszer szent! Rose éppen azt a korszakát élte, amikor minden áldott nap koromfekete külsővel jelent meg. Az egyetlen kivételt az aranysárga sál jelentette, egyébként tetőtől talpig fekete volt. Térdig érő fekete fűzős csizma, feszülős fekete nadrág, feketére kihúzott szem. A fülében pedig egy fülbevaló, akár egy kapocs egy közepes nagyságú tűzőgépben. Biztosan remekül illett volna egy kilencvenes évekbeli punkkoncert közönsége közé, de egy házról házra járó járőrnek, aki egy gyilkost keres, nem éppen megfelelő kinézet. Carl egy sóhaj kíséretében vette szemügyre a fülét és a haját. A hajzselégyártók vívmányai lélegzetelállító csodát vittek ma végbe. – Nincs sapkád, Rose? Kint leszünk egész nap. Emberek között. Hivatalos minőségben. A lány úgy nézett rá, mintha Carl egyenesen Szibériából csöppent volna oda. – Május tizenegy van. Odakint húsz fok. Mégis minek lenne sapkám, már ne haragudj? Mi lenne, ha kalibráltatnád a belső hőmérődet? Carl ismét felsóhajtott. Hát akkor így kell magával vinnie. Tűzőkapocs ide vagy oda. Amikor a szolgálati kocsi felé tartottak, mintegy véletlenül összefutottak Gordonnal. Bizonyos jelek arra mutattak, hogy ez a nyikhaj lesben állt a második emeleti ablakban, és csak erre az alkalomra várt. – Halihó, ti ketten! Már indultok is? Na, remek! Hová mentek? Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a langaléta nem veszi észre, hogy Roséban csak úgy forr a düh, amióta Carl beszámolt neki a hivatalos megbízatásukról. De Carl

szeme előtt ez nem maradt rejtve. Nagyon is jól tudta, hogy Rose jobban szereti maga kiválasztani, mivel foglalkozzanak. Rose pillantása végigpásztázta Gordon végtelen lábát egészen a lábfejéig. – Engem inkább az érdekelne, te hová készülsz… zokniban. A fickó elképedve meredt negyvenhatos zoknijára, amely szemmel láthatólag mosás után kiáltott. A feje úgy rángatózott, mint egy pulykáé, és legalább annyira vörös is volt. Hogy haragjában-e vagy szégyenében, azt nem lehetett megmondani. Úton Østerbro felé Carl alig bírta tűrtőztetni magát, hogy ne tegyen egy-két megjegyzést Rose udvarlójára, de aztán úgy döntött, inkább az előttük álló feladatra összpontosít, és elvitte Rosét a felrobbant lakóhajós eset színhelyére. – Úgy értsem, hogy ezt a Sverre Anweilert egyáltalán nem is tartóztatták le? – Rose a férfi képét tanulmányozta. – Nem, ez így nem igaz. Őrizetbe vették már különböző bűntettekért, de azok csak apró-cseprő ügyek voltak. Csekkhamisítás, fogadási csalás, illegális lakásbérbeadás, ilyesmik. Öt évre ki is utasították Dániából. – Finom úriembernek tűnik. És most valami nagyobb balhéba keveredett az ipse. – Az áldozat, aki halálra égett a hajóban, egy nő volt. Néhány órával korábban írt egy levelet a férjének, amiben közölte vele, hogy van valakije. Egy tanú ezt állította. Rose ismét a fényképre nézett. Közben Carl lehúzódott az út szélére, és leparkolt. – Mondd csak, ennek a nyanyának nem volt ki mind a négy kereke? Elhagyta a férjét ezért a fickóért? Pfuj, kevésbé dögös már nem is lehetne! Ezen a ponton Carl szívesen megemlítette volna Gordon nevét, de lenyelte a megjegyzést. – A tények ismeretében nyugodtan kijelenthetjük, hogy a párcsere így vagy úgy, de minden résztvevő számára végzetesnek bizonyult. – Azt mondtad, egy megfigyelés során készített felvételeken szúrták ki. De mi látszik ezeken? – A felvételeket három kamerával rögzítették. Minden kamera a bolt előtti járda egy-egy részletét filmezte, de nem fedtek le túl nagy területet. Szerintem már annak is örülhetünk, hogy látszik valami az utca túloldalából. Az első kamera felvételein ki lehet venni a Park kávézó előtti részt is. Carl az Østerbrogade túloldalán a nevezett létesítményre mutatott, amely egyszerre látszott éjszakai klubnak, kávézónak és Østerbro legkedveltebb találkahelyének.

– Pont ott állt a Netto szupermarketnél, és a kávéházba belépő nőket bámulta. – És? – Aztán nyoma veszett. Azt feltételezik, átment ahhoz a bódéhoz, hogy vegyen egy kolbászt. Néhány órával később feltűnik egy másik kamera felvételén a Park kávéház előtt egy nő oldalán. A nő lényegesen magasabb nála. Kinyomtattam a képet, ott van valahol a mappában. Rose nagy zajjal átlapozta a papírokat, majd előhúzta a meglehetősen homályos fotót. – Igen, ez ugyanaz a srác, azt látni. De a nőt alig lehet kivenni. Szerinted milyen magas lehet? – A bűnügyi nyilvántartás adatai szerint Sverre Anweiler egy méter hetvenöt cipőben. Vagyis a nő olyan egy-kilencven lehet. Rose egész közel emelte a szeméhez a képet. – Nem látni, hogy magas sarkú van-e rajta. Néhány nő szabályosan gólyalábon jár. Hát, ez alapján a kép alapján megsaccolni se lehet a magasságát. Carl ismét lenyelt egy megjegyzést, ami Rose tűsarkúgyűjteményét pellengérezte volna ki, melynek darabjai nemcsak hogy bűnrondák voltak, hanem az egészségre meglehetősen ártalmasak: nem kizárólag az ínszalagszakadás veszélye miatt, de azért is, mert Rose azokban a magasságokban nyilván oxigénben szegény levegőt volt kénytelen belélegezni. De talán pont ezek a felhőkarcoló-sarkak voltak, amelyek megzavarták a zoknis égimeszelő fejét a főkapitányságon? – A technikusok megnézték a felvételeket. Lapos sarkú cipő van rajta. Azt mondták, a fejüket teszik rá. – És a harmadik szalag? – Igen, ezért vagyunk ma itt, Rose. Ahogy az időjelzésről láthatod, csak másfél perccel az után az időpont után vagyunk, amikor a kamera rögzítette, amint azok ketten eltűnnek a házak között. A térképre mutatott. – A Brumleby lakótelep felé mentek. – Igen, a Brumleby ott van a Rambow butik mögött. De nem mentek végig a házsorok között, ez látszik a negyedik felvételen, van egy kamera az Øster Allén. Carl gondolatban bólintott. Brumleby. Østerbro oázisa. Egykor egy társadalmi kérdésekért lelkesedő orvoscsoport létrehozott ott néhány egészséges munkáslakást. Ma a sorházakban található kétszáznegyven lakás igencsak keresett. Átkozottul sok munka és vélhetően lehetetlen feladat minden lakásba bekopogtatni. Ez volt az első alkalom, hogy a rendőrség ezt a környéket járta be házról házra, hogy kérdezősködjön. – A nyomozók sosem akadtak a magas nő nyomára?

– Láthatólag nem. De én nem ragaszkodnék mereven ahhoz, hogy magas volt. Ki tudja, talán a technikusok mégis tévedtek a lapos sarkú cipőt illetően. – Tettek ki fényképeket a környéken? Az emberek biztos ismerik egymást errefelé, és akkor gyorsan meg lehetne találni. – Hm. Van ezzel egy kis gond. A Fælledparkban múlt vasárnap tartott május elsejei rendezvény után elfelejtették leszerelni a kamerákat. Ami azt jelenti, hogy a képanyagot, amit csütörtökön rögzítettek, hivatalosan nem lehet felhasználni, mert nem is lett volna szabad felvételeket készíteni. A rendőrség titkosszolgálata halálos veszélybe kerülne, ha kitudódna, hogy megfigyelőkamerákat üzemeltetett az engedélyezett időszakon kívül. Rose úgy nézett rá, mintha nem lenne minden rendben Carlnál. – De mi megmutathatjuk a képeket az embereknek, akikhez becsengetünk? Carl bólintott. Igaza volt Rosénak. Tiszta agyrém ez az egész. A bürokrácia és az állampolgárokat megfigyelő állam tökéletes összhangja. Rendszerszerűen járták végig a kis utcákat a barátságos, világossárga, kétemeletes sorházak között. Először az A utca az egyik irányban, aztán a B a másik irányban, és így tovább. Dögunalmas munka egy dögunalmas szerdán. Ha minden lakó otthon lett volna, szép sorban ki lehetett volna pipálni őket a listán, de távolról sem ez volt a helyzet. A száztizedik háznál Carlnak tele lett a hócipője, és úgy döntött, felveszi a főnök szerepét: hadd lássa, hogyan boldogul Rose ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban. – Ez az utolsó lakás, ahová bemegyek – mondta, és ránézett az alakra, amely az ablak mögött tett-vett. – Az emelet és a következő utca már a tiéd. – Jó-ó. – A hangsúlytól függően bárhogy lehetett értelmezni ezt az egyszótagos szót. Jelen esetben az egyetértés kivételével mindent jelenthetett. De leginkább úgy hangzott, mintha alaposabb magyarázatot követelt volna – ehhez azonban Carlnak végképp nem volt semmi kedve. – Marcus Jacobsen pénteken nyugdíjba vonul – mondta inkább. Hadd rágódjon Rose ezen az értesülésen, már ha egyáltalán jelent ez neki valamit. Végtére is alig ismeri a gyilkossági osztály vezetőjét. – Igazán nagyszerű, Carl, ahogy felkészítesz a rendőrségi munkára – mondta mézesmázasan, majd jelentőségteljesen megnyomta a csengőt. Carl hallgatózott. Úgy hangzott, mintha az alak, akit az előbb az ablakban látott, egy darabig az ajtó mögött lapult volna, és csak utána nyitotta volna ki. – Igen? – Carl anyósának agyonpúderezett mása állt előttük. Legalább húsz évvel idősebb volt, mint a többiek, akiket eddig kikérdeztek. – Egy pillanat – mondta, és lehúzta a gumikesztyűt, amely szakasztott úgy

nézett ki, mint az, amelyet Assad a pince takarításakor használt; igaz, ez az utóbbi időben már egyre ritkábban esett meg. – Egy pillanat – ismételte meg, aztán zsebre vágta az egyik kezét, kijött a lakásból, és megállt az ajtó előtt a napfényben. Zsebéből előhalászott egy gyűrött cigarettásdobozt, és rágyújtott. Az első slukkba szabályosan beleborzongott. – Nos – mondta –, itt vagyok. Mit óhajtanak? Carl elővette a rendőrjelvényét. – Igen, igen – bólogatott a nő. – Tegye csak el azt a műanyag vackot. Mindenki tudja, kik maguk. Itt császkálnak és kérdezősködnek. Azt hiszik, az emberek nem beszélnek? Tiszta sor: füstjelekkel. Hiszen még három órája sincsenek itt! – Csak zaklatják az embereket, vagy segíteni is akarnak nekik? Carl Brumleby lakóinak listájára pillantott. – Ha jól látom, erre a címre egyetlen olyan korú hölgy sincs bejelentve, mint ön. Van viszont egy Birthe Enevoldsen, aki negyvenegy éves. Megkérdezhetném, kicsoda maga? – Mi az, hogy ilyen korú hölgy? – horkantott egyet a nő. – Azt hiszi, az anyja lehetnék? Carl udvariasan megrázta a fejét. De ez csak kegyes hazugság volt, mert a ráncok mennyiségét, mélységét és a szemhéj megereszkedettségét elnézve inkább a nagyanyjának hitte volna. – Takarítok itt – mondta a nő. – Mégis mit gondolt? Hogy kifutóra való ruhákat tervezek odabent a konyhaasztalon? Gumikesztyűben? Carl előzékenyen mosolygott. A nő szókincse és gúnyos hangneme megzavarta az összképet. – Egy gyújtogatási ügyben nyomozunk – mondta Rose, és ezzel elkövette az első hibát. – Ezt a nőt keressük. Ismeri? – folytatta, és megvolt a második baklövése is, mivel egyenesen a nő orra alá nyomta a fényképet. Ezzel minden kártyáját egyszerre játszotta ki. Ha a nő ismerte is a keresett személyt, száz százalék, hogy hallgatni fog. – Na, köszönöm! Azt mondják, gyújtogatás? És ez a nő itt? Miért keresik? – Elnézést – szólt közbe Carl is. – De a helyzet egy kicsit bonyolultabb. A képen látható nőt nem gyanúsítjuk semmivel. Azért keressük, mert… – Csak azért ugat közbe, mert a kolléganője elvette a kenyerét? Ne játssza itt nekem a nagymenőt! Inkább a punk lánnyal akarok beszélni. – És mohón beleszívott a cigarettájába. Carl inkább nem nézett Roséra. Ha ugyanis a vigyornak csak a legkisebb jelét is meglátta volna a képén, az év hátralévő részében biztosan csak másolási

munkákat bízott volna rá. – Ismeri? – ismételte meg Rose a kérdést szenvtelenül. Hogy a nő punknak nevezte, láthatólag a legkevésbé sem zavarta. Na, igen, ha valaki így váltogatja a személyiségeit… – Hogy ismerem-e? Neeem! – felelte a nő. – De felismerem. Ha jól emlékszem, odabent áll az íróasztalon. Egyetlen szóval sem hívta őket be, de kétségtelenül elvárta, hogy kövessék, ezért így is tettek. – Itt van – mondta, amikor a nappali ajtajában álltak, majd átnyújtott egy bekeretezett képet Rosénak, amin egy csapat nő volt látható. – Ott van a jobb szélen. Na, igen, jól emlékeztem, ha szabad megjegyeznem. Biztos Birthe egyik konzervatóriumbeli barátnője. Carl és Rose előrehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a fényképet. Igen, az a nő lesz az. – Ezen a képen nem tűnik különösebben magasnak – vetette fel Rose. – És melyikük Birthe Enevoldsen, akinek dolgozik? – kérdezte Carl. Az öregasszony a középen álló nőre mutatott. – És Enevoldsen asszony itt lakik? A takarítónő gyilkos pillantást vetett rá. Aztán Roséhoz fordult. – Akkor kezdtem itt dolgozni, amikor Carlo még élt. Annak már jó tíz éve. – Carlo a férje? – kérdezte Carl. – Te jó ég, dehogy! Carlo a kutyám volt. Kis münsterlandi vizsla. Gyönyörű volt. Carl a homlokát ráncolta. – Meg tudná mondani, nagyjából milyen magas Birthe Enevoldsen? – Atyaúristen! Fogalmam sincs. A cipőméretét nem kellene tudnom? – Elnézést kérek a segítőm viselkedéséért, néha kicsit kapkod – szólt közbe Rose. – Azt meg tudná mondani, hogy magasabb-e nálam? A nő a csikket szorongatva tetőtől talpig végigmustrálta Rosét. Aztán diadalittasan Carlhoz fordult, aki zavartan nézte a két nőt. Rose tényleg a segítőjének nevezte? – Szerintem Birthe nagyjából olyan magas, mint a főnöke. Carl figyelmen kívül hagyta Rose vigyorát, amikor beszálltak a kocsiba. – Két dolog, Rose. Először is, soha többé ne nevezz a segítődnek! Van humorérzékem, de ez túlmegy minden határon, világos? Másodszor, jobban tennéd, ha megválogatnád a zavaros gondolataidat, mielőtt megszólalsz. Ma szerencséd volt, de ha legközelebb is ilyen óvatlan leszel, könnyen megeshet, hogy az emberek úgy bezárulnak előtted, mint egy kagyló. – Igen, igen, Carl. Csillapodj le. Pillanatnyilag a nyomozási sikereim

százszázalékosak. Egyébként meg szeretem a kagylókat. Na, gyerünk! Carl vett egy nagy levegőt. – Nos, most már tudjuk, hogy a nő, akit a múlt héten kerestek, nem egykilencven, hanem inkább csak egy méter hetvenöt, ha az ember a felvételeken látható többi nő magasságát is figyelembe veszi. Vagyis a rendőrségi jelentés nagyot téved Sverre Anweiler magasságát illetően. Azon se csodálkoznék, ha lábujjhegyre állt volna, amikor az első letartóztatásánál megmérték. Ha megnézzük a kinyomtatott fényképet, és egybevetjük a nő és Anweiler magasságát, a férfi inkább csak egy méter hatvanöt lehet, mint egy méter hetvenöt cipőben. Vagyis elég apró legényke! – Összességében nagyon furcsa figura – csukta be Rose a mappát. – Ha a takarítónő igazat mondott, ez a Birthe lépten-nyomon kiadja a lakását mindenféle barátnak és ismerősnek, ha elutazik. Ha ez a barátnője csak egy-két éjszakát töltött ott, nem csoda, hogy a környékbelieknek nem tűnt fel. Carl beindította a kocsit. – Jól van, eddig meglennénk. Akkor ki is szállhatsz. Itt maradsz, amíg Birthe Enevoldsen haza nem ér. Nem csúszhat ki a kezünk közül. Légy résen! Ha megéhezel, vegyél egy kolbászt a Sankt-Jakobs Pladson a bódéban. Gordon miatt meg ne aggódj. Majd én kezelésbe veszem. Miközben Carl elindult a parkolóból, a visszapillantó tükörben még látta a lány fehérre sminkelt arcát. Ahogy ott dúlt-fúlt magában, nem lett volna meglepő, ha a sminkréteg hirtelen berepedezik és lepereg róla.

8 2010 telétől 2011 tavaszáig – Meddig tart? – kérdezte Marco, és a ruháira mutatott. Az idős férfi a mosoda pultjára támaszkodott, és finoman megrázta a fejét. Úgy tűnt, nem értette a kérdést. – Meddig tart kimosni és megszárítani? – pontosított Marco, és elkezdett kibújni a pulóveréből. – Hékás! Várj egy kicsit! – A férfi kissé mesterkélten hátrahőkölt, mintha éppen egy üveg tiszta szalmiákszeszt dugtak volna az orra alá. – Nem szokták megvárni, amíg kimossuk a ruhát. Mégsem ücsöröghetsz itt ádámkosztümben. Mégis hova gondolsz? – Jó, de nincs másik ruhám. Az állványok mögött nejlonzsákok kezdtek zörögni, aztán egy rés nyílt a kabátok sorában. A hátul álló férfi nem tűnt olyan nőiesnek, mint a másik, de Marco első látásra felismerte, hogy egy idős meleg párról van szó, akiket sosem látni az utcán a kis kézitáskájuk nélkül. Mindig szorosan magukhoz ölelik, a fülét csinosan a csuklójukra hurkolják. Ezek a helyes kis bőrholmik számtalan érdekességet rejtenek egy zsebtolvaj számára. De a melegek többnyire elővigyázatosabbak, mint mások, ez a hátrányuk. Azokban az időkben, amikor ferde szemmel néztek rájuk, nyilván hozzászoktak az éberséghez. – Egész aranyos, Kay – szólt oda a férfi a kabátok mögül a társának. – Nézd csak, egy könyvet szorongat a hóna alatt, igazi kis könyvmoly lehet. – Aztán barátságosan Marcóra mosolygott. – Na, gyere, nevetséges lenne, ha nem segítenénk. Mondd csak, van egyáltalán pénzed, fiam? Marco megmutatta a bankjegyet. Fogalma sem volt róla, hogy elég lesz-e. – Száz korona – mosolygott a férfi újra. – Figyelj, keresünk neked valamit hátul. Mit gondolsz, hányan felejtik a cuccaikat a mosodában? Ezért kell mindig előre fizetni.

Hozott néhány tiszta ruhát Marcónak az üzlet hátsó részéből, és nem kérte el a pénzét. Két nap múlva jöhet vissza a holmijáért, addigra kimossák. A váltás ruhát neki ajándékozták, mert már egy éve lógott ott hátul, ezzel letelt a megőrzési idő. Amikor kifelé ment, Marco látta a kirakatüvegben, ahogy az egyik férfi finoman rácsapott a másik fenekére. Úgy tűnt, jókedvük van. Talán örömmel töltötte el őket, hogy kisegíthették? Marcónak nem voltak szavai az efféle barátságosságra. Új élete legeslegelején, melyben nem lopott és nem koldult, viszont állandóan éhes volt, nehezére esett az utcán élni. De gyorsan megtanulta, hogyan boldogulhat, ha apróbb munkákat vállal, amelyek hellyel-közzel adódtak. Az elsőt akkor kapta, amikor hajnali ötkor felajánlotta egy péknek, hogy megpucolja a boltja ablakait. Egy nagy zacskó zsemlét kapott érte. Aztán átsétált egy kávézóba, hogy igyon valami meleget, és máris megszerezte a következő megbízását: felmoshatta a padlót. Ötven koronával lett gazdagabb. Marco apránként a munkaadók egész hálózatát építette ki, akik ellátták kisebb megbízatásokkal. Mindeközben nagyon ügyelt arra, hogy elkerülje azokat a környékeket, ahol napközben a klántagok felbukkanhattak. Vállalt vásárlást, odacipelte a szupermarketek vevőinek nehéz szatyrát a kocsijukhoz, kartondobozokat szedett szét, majd bedobálta őket a konténerbe, miközben a farkasordító hidegtől, ami hosszan kitartott, elkékült a szája, és reszketett a keze. Heteken át vándorolt a havon és latyakon át egyik bolttól a másikig, egyik háztól a másikig. Egyszer kapott egy nehéz feladatot. Egy nyilvánvalóan eszelős nő az egész hétre bevásárolt kacatokat egyetlen papírzacskóban cipeltette fel vele a negyedikre, de az ajtót nem nyitotta ki, hanem úgy csúsztatta ki a pénzt a levélbedobón, amin át förtelmes bűz csapott ki. Marco elrejtőzött a lépcsőházban, és megvárta, míg a nő félpucéran és rettenetesen mocskosan kijött a holmiért. De lebukott. – Leselkedsz, te senkiházi?! – ordította a nő, és ingerülten hadonászni kezdett. Dániának ezt az oldalát Marco eddig nem ismerte. Mindenféle munkát elvállalt, de sokkal többre lett volna képes, mint amivel megbízták. Egyre gyarapodott a jövedelme, és a pénz most az övé volt, egyedül az övé. Reggel nyolctól este tízig dolgozott, csak vasárnap nem. Óránként hatvan korona a bolti munkáért, kilencven plakátragasztásért. Havonta több mint tizenötezer összejött, és sem lakbérre, sem élelemre vagy ruhára nem kellett költenie. Mostanában azt hordta, amit egy nő ajándékozott neki az egyik pizzériában. – Hát ezek a ruhák jobb napokat is láttak már, szívecském – mondta a ruháira. –

Mondd csak, igazi latin vagy, ugye? Ezt nem rejtegetheted! Fogd ezt, Marióé volt, de múlt hónapban visszaköltözött Nápolyba. Kezdetben mindenféle zugokban aludt, amiket jól ismert. De sokáig nem folytathatta így, mert nem csak a hideg jelentett rá veszélyt. Különféle helyeken rejtegette ugyan a pénzét, de sok banda ténykedett arrafelé, és félő volt, hogy előbb-utóbb egy pár őréért is megtámadják. És persze az a veszély is fennállt, hogy a klán valamelyik tagja felbukkan éjszaka a környéken. Végül Kay és Eivind, a két mosodatulajdonos gondoskodott arról, hogy ne kelljen ezeken a véletlenszerűen kiválasztott szálláshelyeken töltenie az éjszakát. Talán meglátták, hogy az elővárosi vasút nordhavni megállójában alszik, vagy valahogy a fülükbe jutott, milyen helyzetben van. Mindenesetre január végén egy nap leszólították az utcán. Úgy tűnt, komolyan aggódnak érte. – Tudnál vállalni ruhakihordást? – kérdezte Kay. – Cserébe lakhatsz nálunk, amíg nem találunk neked valami mást. Marco ösztönösen hátrált egy lépést. – Figyelj, megbízunk benned, és te is megbízhatsz bennünk, jó? Nem aludhatsz idekint ebben a hidegben, a végén még megfagysz – mondta Eivind. És ő volt az, aki később a legjobban bánhatta ezt a javaslatot. Itt, a várost tagoló tavak kellemesebbik oldalán Marco végérvényesen megtanulta más szemmel nézni az utcai életet. Korábban a járókelőket csak lehetséges áldozatokként szemlélte, most azonban hús-vér embereknek tekintette őket, akiknek megvannak a mindennapi gondjaik a családjukban, aggodalmaskodnak, a munkájukat végzik, vagy egyszerűen csak elfecsérlik a napjaikat. Megismerte az élet azon oldalait is, amelyekről korábban sejtése sem volt, és egykettőre rádöbbent, hogy a koppenhágai nyüzsgés csak apróságokban különbözik más nagyvárosok forgatagától. De ami újra és újra feltűnt neki, az a sok kifejezéstelen arc volt. Mosolyogni legfeljebb akkor látta az embereket, ha összefutottak egy ismerősükkel. Ezekből a futó találkozásokból Marco egy kis játékot csinált magának. Mesterien meg tudta becsülni, milyen hosszúra – vagy éppen rövidre – nyúlik egy találkozó két ember között. Többnyire csak egy gyors kérdezz-felelek volt, melynek során kölcsönösen biztosították egymást arról, hogy nagyon sietnek, Marco meg csak nevetett a markába, ha eltalálta, mennyi időt szánnak egymásra. Szilaj örömet lelt abban, hogy átlát az embereken. Amit az emberek mindennél jobban utáltak, az az volt, ha egy utcazenész, hajléktalan, részeg vagy elmebajos kizökkentette őket a gondolataikból. Gyűlölték, ha valaki zavarta a köreiket. Mindig befelé figyeltek, ahelyett hogy az őket körülvevő színes sokaságra tekintettek volna.

Igazán barátságosnak és elevennek csak akkor tűntek a dánok, ha hasonszőrűek társaságában voltak. Ezt Marco már régen észrevette. De a kívülállóság érzése most fájdalmasabban érintette, mint bármikor korábban. Voltak napok, amikor nem peregtek le róla a szitkok. – Hordd el magad! Takarodj vissza a szaros országodba, ahonnan jöttél! Nem találod a fádat, amiről lemásztál, te majom? Ezeken a napokon Marco teljesen magába fordult. Ilyenkor Kay és Eivind csalogatta ki a vackából. Megtanították neki, hogyan vágjon vissza ékes dán nyelven. – Hé, a barátaiddal is így beszélsz? Hogy merészeled ezt nyilvánosan? Nem volt gyerekszobád? A tisztelet olyasvalami, amit ki kell érdemelni, ezt megtanulta az utcán. Kínkeservvel. Így teltek a hetek és a hónapok, és Marco egyre jobban eltávolodott a múltjától. Néha még azt is megengedte magának, hogy egy szép jövőben reménykedjen, amely nem csak céltalanul egymás után sorjázó napokból áll. Eivind és Kay kis østerbrói lakásában a téli és az első tavaszi hónapok után megtanult előrenézni, és felkészülni egy normális életre. Keményen dolgozott rajta, hogy jól megtanuljon dánul: Kay és Eivind kitartóan javítgatta a kiejtését, ő pedig felírta az új szavakat, és bemagolta a dán nyelvtant. Ha félreértett valamit, vagy túl erős akcentussal ejtett ki egy szót, Kay és Eivind kiválóan szórakozott rajta, Elizának nevezték, és a My Fair Ladyből származó dalt énekelték: „Lenn délen édes éjen édent remélsz.” És Marco tudta, hogy nem úgy gondolják, és velük nevetett. Kaytól és Eivindtől nemcsak azt tanulta meg, hogyan bízzon az emberekben, hanem azt is, hogy értékelje a rendszerességet és a gyakorlatiasságot. Marco felismerte, hogy ők nem őrölik fel egymást – ahogy az Zola klánjában történt –, hanem megkönnyítik egymás mindennapjait. Hamarosan megtanulta szeretni a határidőket. De leginkább azt élvezte, hogy egy család része lehet a brokátfüggönyök és a porcelánnippek között, társasjátékot játszva és nevetgélve. De az egész csak egy ingatag kártyavár volt, és ezt már azelőtt tudta, hogy Eivind egy este így szólt volna hozzá: – Figyelj, Marco, illegálisan vagy az országban, és aggódunk a jövőd miatt. Nem csinálhatod ezt a végtelenségig dán papírok nélkül. Mintha nem törné ezen a fejét minden este, miután leoltják a villanyt. De ezen az estén megfogadott magának valamit: amint lehet, elvégez egy iskolát, mint mindenki más az országban, szerez egy állást, és valamikor talán majd családot is alapít. De ez nem fog menni tartózkodási engedély nélkül, amit viszont nem fog kapni, ha nincsenek papírjai, bármiféle bizonyítéka arról, hogy honnan

származik. Nem volt naiv, újságot is olvasott. Nem, ez csak új személyazonossággal sikerülhet. És hol talál valakit, aki papírokat szerez neki? Papírokat, amiknek meglesz az áruk, ezzel kapcsolatban nem voltak kétségei. Marco legjövedelmezőbb munkája a plakátragasztás volt. Télen nehéz volt a régi papírrétegeket lekaparni a táblákról, és vastagon felhordani a ragasztót. De amint a rügyek elkezdtek fakadozni, és melegedett az idő, Marco igazi örömet lelt abban, hogy mindenhová színes hirdetéseket tehetett ki. Úton volt, ha esett, ha fújt, és olyan lelkiismeretesen végezte a dolgát, hogy majdnem egész Østerbrót és Hellerup egy részét is egyedül kiplakátolta. Néha arról álmodozott, hogy elmegy valamelyik plakáton meghirdetett rendezvényre, de tudta, hogy túl kockázatos lenne, mert egyenesen azoknak a karjába futhatna, akik biztosan még mindig keresik. Nem sétálgathatott gondtalanul a szabadban, szakadatlanul résen kellett lennie. A nap egyetlen másodpercére sem felejtette el ezt. De igyekezett megőrizni a bátorságát. Tudta, hogy sok türelemre van szüksége: idővel úgy meg fog változni a külseje, hogy többé senki sem ismeri majd fel. És talán a klánja is belátja majd addigra, hogy nem jelent veszélyt rájuk. Közben megszerzi a papírokat, és megesküdött magának, hogy ez lesz élete utolsó törvénytelen tette. Arra vágyott, hogy becsületesen kereshessen pénzt. És ezért tanulni fog, ezt már elhatározta. Orvos lesz, és szerez egy jól fizető állást. A keresetéből annyit tett félre, amennyit csak tudott, és minden szabad percét arra használta, hogy közelebb kerüljön tervei megvalósításához. A városi könyvtárakban szabadnak érezte magát. Szabadon foglalkozhatott az álmaival. És szabad lehetett, mert tudta, hogy Zola emberei ezeket a helyeket messze elkerülik. És amíg csak az olvasóteremben ücsörgött, igazolványra sem volt szüksége. Eivind és Kay mondta neki. Minden nap átfutotta az újságok szalagcímeit. Minden nap fellapozott egy új könyvet. A könyvtárosok szemmel tartották, ezt érezte. De mivel nem tett semmi rosszat, csak olvasott és alkalmanként internetezett egy kicsit, békén hagyták. Jó két év múlva, amikor tizennyolc lesz, jelentkezni fog a frederiksbergi esti gimnáziumba, hogy leérettségizzen. Olvasta, hogy a nőknek különösen nehéz dolguk van, ha megfelelő állást akarnak találni, de csak nevetni tudott rajta. Igaz volt ez a sötét hajú, papírokkal és iskolai végzettséggel nem rendelkezőkre is. Tisztában volt vele, hogy most semmi esetre sem kerülhet összetűzésbe a törvénnyel. Ezért távol kell tartania magát az olyan fickóktól, akik fekete pénzzel fizettek, és közben még olyan óvatlanok is voltak, hogy lebuktak. Óvintézkedéseket foganatosított, mielőtt egy új munkaadóval megegyezett volna,

mert ki tudja, nem jelenti-e fel valamelyik egy szép napon. Igen, Marco megszokta, hogy mindig résen legyen, és ne csak a klántagoktól óvakodjon. Itt, Østerbróban soha nem látta egyiküket sem, de ez nem lepte meg. Zola emberei a központban tevékenykedtek, ott lehetett a legtöbb pénzt lenyúlni. De azt nem volt szabad elfelejtenie, hogy Zolának számtalan ismerőse volt városszerte. Egy hatalmas, sűrű szövésű háló állt a rendelkezésére, amelyet bármikor kivethetett, hogy a legkülsőbb kerület legkisebb mellékutcájában is megtalálja a megfelelő cinkostársat valamelyik ügyletéhez, vagy éppen rajtaüssön az ellenségén. És most már Marco is ellenségnek számított. Zola legtöbb embere kelet-európai volt, akiket Marco szerencsére könnyen kiszúrt. A baltikumi, lengyel és orosz bűnözőknek sajátos stílusuk van. Ahogy egyre melegebb lett az idő, megélénkült az élet Østerbróban, és gyorsan megváltozott az utcakép is: a lányok elkezdtek rövid ujjú pólókat hordani, a gyerekek felszabadultan viháncoltak. Marco csak néhány olyan olaszországi napra emlékezett, amelyek ekkora örömmel töltötték el. Vállán az alumíniumlétrával és kezében a ragasztósvödörrel átintegetett az Østerbrogade túloldalára az újságosnak, aki üzlete kirakatának támaszkodott, és élvezte a napsugarakat, ahogy odahaza Karacsiban szokta. Aztán Marco letette az eszközeit Gunnar Nu Hansen szobra mögé, akiről a teret elnevezték. Ott senki sem háborgatta a holmiját. A téren álló hirdetőoszlop az egyik legszebb és legjobb helyen lévő hirdetőoszlop volt a városban, legalábbis Marco útvonalán. Mindenki azt mondta, hogy egykor az egész városban ilyenek voltak, de az biztos régen lehetett. A hely tökéletes volt: a Park kávéházban, a sportpályán, a moziban és a forgalmas Østerbrogadén rengeteg tehetős ember fordult meg. És pontosan ők voltak a hirdetések célpontjai. Ezért az oszlopon ujjnyi vastag plakátréteg volt. Ezt a roppant papírmennyiséget előbb-utóbb a saját súlya le fogja húzni az oszlopról. Marco elhatározta, hogy elébemegy a dolognak. Felkapaszkodott a létrára, és rögtön neki is látott a spaklijával, hogy rétegenként lekaparja a papírt. Amikor az utolsó előtti rétegnél járt, hirtelen egy magánhirdetésre bukkant. Volt belőlük egy csomó a negyedben, látott már ilyen cetliket minden elképzelhető helyen: lámpaoszlopon és szórólapdobozon például. „Eltűnt egy szürke-fehér cicus”, vagy: „Nem láttad a kutyámat?”, meg ilyenek. De ez a hirdetés más volt. Itt egy embert kerestek. „Eltűnt személy! Ha látta a nevelőapámat, William Starkot, kérem, hívjon fel!” – írta valaki a férfi képe fölé, és ott állt a telefonszám, valamint a dátum is. Marco megdermedt, amikor a vörös hajú férfira nézett. Érezte, ahogy az egész teste tiltakozik. Ez itt, ez az ő irtózatos múltjának a része volt. A felvillanó képek

valósággal letaglózták. Vett egy mély levegőt. Érezte, hogy émelyegni kezd a gyomra, és egész testében reszket. Mutatóujját az ékszerre tette, amit a képen lévő férfi viselt. Az afrikai amulett, amit most Marco hordott. Elviselhetetlenül melege lett, kigombolta az ingét, ledobta a sapkáját a földre, és a dátumra meredt. A férfi két és fél évvel ezelőtt tűnt el, ez stimmelt. Először, amikor beleesett a gödörbe, azt hitte, egy oszló állati tetem van benne. De az oszló állati tetem ez a férfi volt. William Stark. Akit az apja és Zola elásott a kregmei erdőben. Marco kővé váltan olvasta el újra a sorokat. „Ha látta a nevelőapámat, William Starkot…” Igen, ő látta. És ez lett a végzete: a hirdetésen látható arc csak néhány másodpercre vonta el a figyelmét arról, hogy a környezetét fürkéssze, ahogy máskor. De ez az apró figyelmetlenség is elég volt, hogy ne vegye észre az alakot, amely oldalról közelített hozzá, és amelynek árnyéka pont elé vetült most az aszfaltra. Amikor Marco végre megérezte, hogy áll mögötte valaki, és egy hirtelen mozdulattal hátrafordult, közvetlen közelről Hector arcába nézett. Hector, az egyik unokatestvére, talán féltestvére volt. Zola nem volt kicsinyes, ha az ágyasait kellett kiválasztania, és Marco anyja sem volt válogatós. Hectornak mostanra dúsabb lett az arcszőrzete, és otrombábbnak tűnt, mint régen, amikor Marco utoljára látta. De ő volt az. Egyértelműen. És nem vesztegette az időt. Megragadta Marco kabátujját, aki leugrott a létráról, és magával rántotta támadóját. Marco villámgyorsan talpra szökkent, kibújt a kabátból, amit Hector még mindig vasmarokkal szorított, és nekiiramodott. Minden szögletet ismert a városnak ebben a részében, ezért egyenesen az Østerbrogade túloldalát behálózó utcák felé tartott. Léptei a fülében visszhangoztak, szíve a torkában dobogott. Végigrohant az Ålborggadén, anélkül hogy hátrapillantott volna, majd átvágott a Bopa Pladson és végül befordult a Krausesvejra. Valahol mindig akadt egy nyitott ajtó vagy egy hátsó udvar, amiből más udvarok nyíltak. Ebben a negyedben Hectornak esélye sem volt ellene, amíg sikerül megtartania az előnyét. Csak akkor mert hátranézni, amikor elérte a Svanemøllehavn vitorláskikötőjének nyugalmas környékét, ahol az emberek a hajójukat készítették fel az idényre. Ez az ő terepe volt, itt bármelyik pillanatban beugorhatott egy hajóba és eltűnhetett. Árbocok százai nyújtóztak az ég felé, és hirdették az új életet a kikötő láthatárán magasodó konténerhegyek előtt.

Igyekezett egyenletesen lélegezni, és tiszta fejjel végiggondolni mindent. Most aztán nyakig ült a trutyiban. Megkaparintották a kabátját és a munkaeszközeit. De ami még nagyobb baj: a mobilját is! És benne van az összes munkaadója, na meg persze Eivind és Kay száma. Így gyerekjáték lesz megtalálniuk az új otthonát. Hogy a fenébe történhetett meg ez? Hogy a fenébe írhatta be a telefonjába, hogy „Mosoda” és „Otthon”? Mekkora egy barom volt! Marco az öklébe mélyesztette a fogát, és lázasan törte a fejét. Ismerte Zola embereit. Habozás nélkül elindulnak a nyomon, ebben egy pillanatig sem kételkedett. Hector nem fogja vesztegetni az időt, azonnal értesíti Zolát. Megtörtént. Megtalálták.

9 2011. tavasz – Na, Rose, megtaláltad a tettest? Mondott Birthe Enevoldsen valamit? Carl a fülére tapasztotta a mobilját. Tisztán látta maga előtt Rose fehérre mázolt arcát. Pontosan tudta, hogy fest, amikor ilyen mérges. Az ajtónyílásban Assad jelent meg. Carl intett neki, hogy jöjjön be, és kihangosította a mobilt. Rose egészen biztosan feleslegesen járta le a lábát odakint, és Carl nem akarta, hogy Assad lemaradjon a most következő kifakadásról. Biztosan jókedvre fogja deríteni. Ha egyszer Rose belelendül, akkor aztán áll a bál. Carl vigyorgott. Nem lepné meg, ha a lepcses szájú takarítónő kitervelt volna valamit, és a munkaadója fel sem bukkant volna. De Rose hangja olyan száraz volt, akár a kétszersült. – Sverre Anweiler múlt héten két napig tartózkodott a lakásban – kezdte. – Saját kulcsa van Birthe lakásához, de elkeverte, és a nő, akivel a megfigyelőkamera felvételein láttuk, Louise Kristiansen, szintén ugyanabban az időben tartózkodott Birthe lakásán, és neki megvolt a kulcsa. Ezért megbeszélte Sverrével, hogy találkoznak, majd együtt mennek haza. Kíváncsi vagy még valamire, segítőm? Carl mosolya úgy hervadt le, ahogy Assad mosolygödrei elmélyültek. – Rendben, Rose. Elég lesz. Érdekes értesülések, de légy oly kedves, és a bácsikádnak meséld ezt. Azt mondod, hogy ez a Birthe nevű szipirtyó személyesen hívta meg magához ezeket a lókötőket? – Igen, és ez a Birthe nevű szipirtyó, ahogy nevezted, itt ül mellettem. Ha akarsz, beszélhetsz vele. Úristen, milyen tapintatlan tud lenni Rose! De úgy tűnt, Assad remekül szórakozik az egészen. – Szerintem megoldod egyedül is, de azért köszi. Miért lakott nála Anweiler? Mindhárman egyszerre tartózkodtak a lakásban?

– Nem. Birthének fellépése volt a Malmői Szimfonikusokkal. Fuvolás. Ezért arra az időszakra, amíg próbára kellett járnia, elcserélte a lakását. A koncert nyilvánvalóan sok felkészülést igényel. – Hóóó! Ez nekem így túl gyors. Elmondtad Birthének, hogy keressük Anweilert? – Igen, mert nem tudott róla. És szerinte Anweiler sem tudja. – Vagy úgy! Elég naiv, ha ezt hiszi. – Szeretnéd magad megmondani neki? Ahogy említettem, itt ül… – Nem, köszönöm, ha választhatok. Mondd meg neki, hogy szívesen felvennénk a kapcsolatot az úriemberrel. – Már megvan a telefonszáma. Hát ez aztán őrjítő volt! – Részletes jelentést kérek, amint visszaértél, világos? És szemmel tartjuk ezt a Birthét, tudd meg tőle, hová készül az elkövetkezendő napokban. – Parancs, értettem! Assad felől kuncogás hallatszott. Már csak ez hiányzott Carlnak. – Még valami, Carl – folytatta Rose. – Kint ülünk a téren a Park kávéházban, és közvetlenül előttünk egy létra van nekitámasztva a hirdetőoszlopnak. Olyan különös. Mintha a plakátragasztó fiú csak úgy ukmukfukk itt hagyta volna a munkáját. Mintha már ezer éve továbbállt volna, de a spaklija még mindig ott fityeg a papírrétegek közé ékelődve. – Hát ez hallatlan! Valaki elhagyta a munkahelyét? Azonnal jelentem a plakátragasztó-felügyeletnek! Carl mély levegőt vett. Mi a búbánatért ücsörgött Rose a Park kávéházban, és nem Birthe Enevoldsen lakásán? De ha azt hiszi, hogy elszámolhatja a tejeskávéját, hát nagyot téved! – Idehallgass, Carl! A spakli alatt egy hirdetés lóg, amelyen egy eltűnt férfit keresnek. Emlékeim szerint ez az egyik eset, ami nálunk kötött ki a pincében. Mindenesetre leszedtem a hirdetést, és magammal viszem. Nem mondhatod, hogy nem szóltam! Hát ez aztán tényleg nem lehet igaz! Ha nincs igazi ügyük, Rose nem fér a bőrébe. De ha azt hiszi, hogy minden felderítetlen esetnek Carl íróasztalán a helye, akkor elgurult a gyógyszere. Akár fel is vetetheti Carlt egy szívátültetéses várólistára. Befejezte a telefonbeszélgetést. Arra számított, hogy Assad tesz majd egy gunyoros megjegyzést, de a kis arab egyre csak az aktát bújta, amely nyitva feküdt előtte. – Alaposan átolvastam az Anweiler-esetről készült jelentést, Carl. Sok mindent nem értek pontosan, azt meg végképp nem, amit Rose mondott a pasasról. Istenkém, az Anweiler-esetet akár a Mariana-árok fenekére is temethetik Carl

felől. Assad meg mit buzgólkodik itt hirtelen? Elkezdett Rosét játszani? Micsoda egy álomcsapat! De még mielőtt Carl fellőhetett volna néhány jelzőrakétát figyelmeztetésül, kellemes érzés árasztotta el: Assad ismét olyan állapotba került, hogy érdeklődik valami iránt. Ezért már megérte kicsit közelebbről szemügyre venniük ezt az esetet. Miután Assad tegnap kifecsegte a Lars Bjørn-ügyet, aztán készenléti üzemmódra váltott, most olyan volt, mintha újra feléledt volna. És Carlnak esze ágában sem volt megint kikapcsolni. – Mit nem értesz, Assad? – A lakóhajónak nem volt motorja. – Aha. És még? – A hajó elég nagy volt, több kabin is volt rajta, majdnem olyan volt, mint egy ház. Bútorozott nappali, konyha és két hálóhelyiség. Olcsó szőnyegek, polcok, a falakon festménymásolatok. Carl a fejét ingatta. Hát ez igazán nagyszerű! Ha Assad így folytatja, a végén még kiderül, hogy előző életében belsőépítész volt. – Még egy sztereóberendezés is volt, megtalálták a roncsok között. Aha, újabb részletek. Azt nem tudják esetleg, milyen CD volt a lejátszóban? – És a lejátszóban Whitney Houston CD-je volt. Tiszta sor, már tudják is! Mi van még, jó öreg Assad? – kérdezte Carl tekintete. – Sok dolog van, ami nem stimmel ebben a gyújtogatási ügyben, Carl. Főleg a biztosítás kérdése. Carl a homlokát ráncolta. Már ismerte azt a kifürkészhetetlen mélységet, amely hirtelen Assad tekintetébe költözött. Egyáltalán nem lehetett előre látni, és nagyon sokáig tarthatott. – A biztosítást felmondták, tudom. Ezt találod különösnek? – Hát, igen. Egy héttel korábban a lakóhajónak még volt kötelező biztosítása, cascója és vagyonbiztosítása. Sverre Anweiler biztos nagyon szerette a hajóját, szerinted nem? – Talán igen. Először én is azt hittem, hogy valamiféle biztosítási csalásról van szó, de aztán alaposabban átolvastam az anyagot. És ha te is megnézed, látni fogod, Assad, hogy a rendőrség pont azt rótta fel Anweilernek, hogy felmondta a biztosítást. Mert ha a nő meggyilkolását tervezte, kézenfekvő, hogy a biztosítás felmondása után teszi, nehogy valamelyik biztosító nyomozójának látóterébe kerüljön. Hiszen tudjuk, hogy a biztosítók előszeretettel bújnak ki a fizetés alól, és egykettőre ráállítják a kopóikat az ügyekre. A hajóért százötvenezret kellett volna fizetni, a berendezésért pedig további százezret, már ha lett volna még biztosítása. Elég csinos összeg. És mivel Anweilert tartóztatták már le csalás miatt, feltételezhette, hogy a gyilkosságot kapcsolatba hozzák egy újabb csalási

kísérlettel, már ha a hajó biztosítva van. Adja magát a kérdés: Anweiler a biztosítás felmondása révén próbálta tisztára mosni magát? Mert gazdasági indokokat senki nem feltételez. Assad bólintott. – Igen, Carl, tudom. De a gyilkosságra milyen indoka volt? És mi van a CD-vel a lejátszóban? Nem tudom elképzelni, hogy egy Anweiler típusú fickó Whitney Houstont hallgat. Soha az életben nem tette volna be a lejátszóba, ha ott lakott. – Mire célzol? Komolyan, honnan szeded, hogy egy Anweiler típusú fickó sosem hallgatna Whitney Houstont? Mert úgy néz ki, mint egy keményvonalas rocker? Szerinted a világon nincs olyan rocker, aki néha popzenét hallgat? Assad vállat vont. – Nézd csak meg ezt a rendőrségi képet! Előhúzott egy fotót a mappából, és Carl elé tolta. Kétségtelen, a kinézete alapján dögunalmas, jellegtelen fickó volt. Nehéz elgondolni, hogy valakinek köze volt ehhez a sápadt figurához. Assad a férfi kigombolt ingére koppintott. – Az ott egy tetoválás, elég jól ki lehet venni. A többi olyan eset aktájában is megemlítik, amelyben Anweiler benne volt. Akkor csináltatta, amikor először ültették le. – És ha jól értem, nem Whitney Houstont tetováltatta magára. – Nem. Az áll ott, hogy „ARIA”, cirill betűkkel. Először egy A, aztán egy P, ami az R, majd egy fordított N, az az I, és végül egy R tükörképe, amit szintén A-nak kell ejteni. – Aha. Látom, a cirill betűket is ismered. Aria, azt mondod? Talán operarajongó volt a krapek? Assad szája sarka megremegett. – Nem egészen. Ez egy orosz heavy metal együttes. Elég ismertek. Jó, szóval egy heavy metal együttes. Vagyis több mint valószínű, hogy ismerte őket: biztos járt már a decibelek poklában, ami Jesper szobáját is meghódította. Carl bólintott. Belátta, hogy Assad fejtegetéseinek van értelmük. Egy kőkemény metálrajongó elhányná magát Whitney Houston hallatán, az egyszer biztos. – Jól van, Assad. Ezek szerint úgy véled, hogy a CD-t Minna Virklund tette be, aki a hajón volt. És akkor mi van? Hiszen eltelt egy csomó idő a megérkezése és a robbanás között, amibe aztán belehalt. Miért is ne hallgathatott volna zenét? De van egy olyan érzésem, hogy szerinted nem feltétlenül egy Whitney Houston-CD volt az, amit mindenképpen magával vitt, miközben fejvesztve menekült a férje elől. Igazam van? – Tudod, mit, Carl? Egyszerűen nem hiszek Anweiler és Minna Virklund meséjében. Ha meg igaz, miért ölte volna meg Anweiler a nőt? Mi oka lehetett

rá? A jelentésben az áll, hogy „hirtelen felindulásból elkövetett emberölést” feltételeznek. De mégis mire alapozzák ezt? Valaki segítségért kiáltott a hajóról, de nem tudjuk, ki. Lehet, hogy a pasi megpróbált Whitneyvel énekelni, de nem sikerült valami jól. Hallottál már tevéket kórusban üvölteni egy piacon, Carl? Carl felsóhajtott. Micsoda szívás ez az ügy! És még csak nem is kérte! Legalábbis nem pont így gondolta. Mi az ördögért kell ezzel küszködniük? Assad egy pillanatra a kezébe támasztotta borostás állát. – Nézd meg a bűntényeket, amik miatt Anweiler néhány évvel ezelőtt lebukott. Nem mondhatnánk róla, hogy ostoba. Elég bonyolult bűnesetek voltak, nem? – Igen, főleg az utolsó, az internetes csalás. Be is kasztnizták érte. – Akkor is, Carl. Nem teljesen hülye. És pont ezért, szerinted nem korlátoltságra vall, hogy önként visszatért Koppenhágába, ahol csupán másfél évvel korábban megölt egy embert? Ráadásul még meg is adta a malmői címét egy ismerősének. Nem, Carl. Ahogy odahaza mondjuk: a teve nem ellik bele a vályújába. Carl felvonta a szemöldökét. Na, végre! Lassacskán visszakapja a régi Assadot. Van egyáltalán olyan dolog, amire nem tud valami átkozott tevés hasonlatot mondani? Assad türelmesen nézett rá. – Látom, nem érted, Carl. Ezt akkor mondjuk, amikor valami alapvető dolog nem stimmel. Carl bólintott. – Jól van. Szóval arra következtetsz mindebből, hogy Anweiler ártatlan. Jól értettem? – Igen. Hacsak nem baktat oda egyszer csak egy másik teve. Rose arcszíne leginkább egy homárra emlékeztetett, az egész feje pedig a széltépázta német zászlóra: felül lobogó fekete, plusz a fekete szempillafesték, középen a homárarc, alul pedig a sárga sál. – Na, végre lett valami színed, Rose – mondta Carl, és az Assad melletti székre mutatott. Az álnok májusi nap betett Rose sápadt bőrének, ez biztos fájni fog holnap, de kit érdekel? – Igen. – Rose megérintette égő arcát. – Birthe Enevoldsennél nem tudtunk leülni. A takarítónő mindenhol ott volt. És régebben az operában énekelt. Ne tudd meg, hogy – a vibratójától megreped az ember dobhártyája. Előhúzott egy nagy, rojtos szélű papírt és két képeslapot a zsebéből, majd letette őket maga elé Carl íróasztalára. – Birthe Enevoldsen szerint Anweiler a hónap végén, a tűzeset előtt eladta a lakóhajóját. Elmesélte Birthének, hogy százötvenezer koronát kapott érte, berendezéssel, mindennel együtt. De azt nem tudta a nő, ki vette meg, ahogy azt

sem, hogy a hajó néhány nappal később leégett. Nem olyan embernek tűnt, aki nagyon ad a pletykákra. Inkább csodabogárnak, ha értitek, mire gondolok. Assad bőszen bólogatott. Eltehette ezt a szót a kliségyűjteményébe. – Mindenesetre a fejét tenné rá, így mondta, hogy Anweiler egyáltalán nem volt Dániában, amikor az a nő meghalt a tűzben, hanem az anyjánál volt Kalinyingrádban. Azt is tudom, miért. De nézzétek meg magatok. Odatolta eléjük az első képeslapot. Egy nem túl tetszetős kép volt rajta, amit nyilván házilag nyomtattak ki egy tintasugaras nyomtatóval. – Ez teljesen más megvilágításba helyezi az esetet, nem, Carl? A Birthe Enevoldsennek címzett képeslapon a mosolygó Sverre Anweiler állt szoros ölelésben egy egyenruhás nővel, valamilyen kikötő betonrengetegében a feltornyozott konténerek előtt. Anweiler szája elé egy buborékot rajzoltak, amiben az állt: „Üdvözlet anyától és tőlem.” – A nemüktől eltekintve, anya és fia olyan, mint két nudli. – Mint két tojás, Assad, mint két tojás. De Assad nem volt teljesen bolond. Anweiler tetoválásától és a nő tekintélyes méretű keblétől eltekintve az apró ember szakasztott mása volt az anyjának, egy az egyben. Egészségtelen, fakó bőr, keskeny száj, ritkás szempilla. Két arc, amely nem éppen ideális életkörülményekről és ugyanilyen DNS-állományról árulkodott. Carl megfordította a képeslapot. Kalinyingrádban pecsételték le, ráadásul azon a napon, amikor a hajó a levegőbe repült. – El tudjátok olvasni ezt a macskakaparást? Én nem. – Milyen vicces szó, Carl! Macskakaparás. Igen, értem – bólogatott Assad buzgón. Részben lebénult arca most majdnem szimmetrikusnak tűnt. Rose fogta a képeslapot, és felolvasta: – „A hajó tizennégy óra alatt ért át Karlshamnból Klaipėdába. A buszút ide legalább ugyanilyen hosszú volt, háromszor kaptunk defektet.” Ennyi áll itt svédül. Carl összehúzta a szemét. Igen, Koppenhágából könnyű kijutni. Koppenhágától a dél-svédországi Karlshamnig csak egy vonatjegy kell, amit bármelyik jegypénztárnál meg lehet venni, anélkül hogy az embernek igazolnia kellene magát. Anweiler néhány óra alatt könnyedén elérhette a kétszázötven kilométerre lévő kompot. Fogta a képeslapot, és még egyszer megnézte tüzetesen. – Igen, igen, Rose. Elég meggyőzően néz ki, de már sokkal a postára adás előtt megcsinálhatták, láthatod, saját készítésű. Mi szól az ellen, hogy Anweiler megkérte az anyját, hogy egy bizonyos napon adja fel a lapot? A postai bélyegző csak azt bizonyítja, mikor és hol adták fel, de azt nem, hogy ki. Rose a sálját rángatta. Láthatólag nem volt komolynak nevezhető ellenvetése.

– De mivel ilyen nagy jelentőséget tulajdonítasz neki, körültekintően fogunk eljárni – folytatta Carl. – Úgyhogy ellenőrizd a hátuk mögött látható Mærskkonténer nyilvántartási számát, jó? És ha kiderül, hogy az egyik ilyen konténer nem sokkal a tűzeset előtt abban a kikötőben volt, felmegyünk Marcushoz és a társaihoz, és megmondjuk nekik, hogy rossz embert gyanúsítanak. – Bólintott egyet. – Szép munka volt, Rose. Van még valamid számomra? Rose elengedte a sálat. – Birthe Enevoldsen már évek óta ismeri Anweilert. Azt mesélte, hogy a fickó gyakran beszélt neki arról, hogy szeretné meglátogatni az anyját Kalinyingrádban, aztán pedig venni akar egy motort, hogy átutazza Oroszországot oda-vissza. Odafelé a Jeges-tenger partján menne a Bering-szorosig, aztán le Vlagyivosztokba, majd vissza a déli határ mentén. Hogy meg is tette, azt bizonyítja ez a másik képeslap. Carl az asztal fölé hajolt. A második képeslap nyilvánvalóan nem saját gyártmány volt. Oroszország térképét ábrázolta, amelyre húztak egy vonalat egy vékony kék filccel, Szentpétervártól Arhangelszken, Magadanon, Habarovszkon és Vlagyivosztokon át Irkutszkig. A Bajkál-tavat vastagon bekarikázták, innen egy szaggatott vonal vezetett Novoszibirszken, Volgográdon és Novgorodon keresztül Moszkvába. – Azt írja a képeslapon, hogy elérte a Bajkál-tavat, és majdnem négy hónapig volt ott. Elfogyott a pénze, ezért dolgoznia kellett, mielőtt továbbment volna. A szaggatott vonal a tervezett útvonalát jelzi. Assad felvette a képeslapot, és vetett egy pillantást a hátoldalára. – Nézd a dátumot, Carl. A tűzeset után fél évvel adták fel. Egy pillanatra csend borult rájuk, mindenki a másik gondolatait igyekezett kitalálni. Végül Assad törte meg a hallgatást. – Sverre Anweiler anyja tehát orosz, az apja meg biztosan svéd. Erről jut eszembe, Svédország és Oroszország is engedélyezi a kettős állampolgárságot. Így van, ugye? Te jó atyaúristen! Mégis honnan tudnák ezt? Carl maga se nem svéd, se nem orosz. – Vagyis Anweiler zavartalanul utazgathat mind Svédországban, mind Oroszországban – vette fel a fonalat Rose is. – Azt nem tudom, mi a helyzet vízum ügyében Litvánia és az orosz Kalinyingrád között, de Kalinyingrádból gond nélkül átrepülhetett Szentpétervárra. – És a motor? – Hát ott éppenséggel vehetett valami orosz járgányt potom pénzért, nem gondolod? – Rose bágyadt, kissé türelmetlen pillantást vetett Carlra. Csak nem hülyének nézi?

Carl figyelmen kívül hagyta a dolgot, és Assadhoz fordult. – Az Interpol csak akkor adta ki a körözést, amikor Anweiler már rég az orosz sztyeppét szelte, erre gondoltok? Mindketten vállat vontak. Nem volt egy valóságtól elrugaszkodott gondolat, ezt mindhárman tudták. – És mi történt, miután hazatért, Rose? – Kiadta a malmői lakását, és a Daggers an’ Swords nevű együttes roadja lett. Carl a homlokát ráncolta, de Rose megelőzte. – Ez egy schoneni death metal együttes, Anweiler épp most járt velük Koppenhágában. A múlt héten koncerteztek a Pumpehusetben. Ezért volt itt. Carl bólintott. – Jó, lassan kirajzolódik valami. Elméletileg röviddel ezelőtt még Oroszországban volt, ahová vélhetően a tűzeset előtt néhány nappal érkezett meg. Közben az Interpol kereste ugyan, de feltehetőleg nem léptek kapcsolatba az orosz hatóságokkal, és az Øresund hídon az ellenőrzés kész közröhej. És mivel a malmői lakása ki van adva, a svéd rendőrségnek sincs oka rá, hogy ott keresse. De tényleg lehetséges, hogy Anweiler semmit sem tudott a tűzesetről, ezért folytatta az életét, mintha mi sem történt volna? – Carl elgondolkodva harapta be az alsó ajkát. Bár az egész határozottan logikusnak hangzott, mégsem győzte meg. – Azt mondjátok, amíg Anweiler Koppenhágában volt, az a Birthe szipirtyó a malmői lakásában lakott? – Igen. A lakás közel van az operához, ami nagyon kényelmes volt Birthének. Assad hátradőlt, és kinyújtóztatta a hátát. – Érdekes csereügylet szerintem. Egyáltalán honnan ismeri egymást Birthe Enevoldsen és Sverre Anweiler? – Louise Kristiansenen keresztül ismerkedtek meg. Ő látható a videofelvételen, vele találkozott Anweiler a Park kávéháznál. Ütőhangszereken játszik, az itteni konzervatóriumban tanult, évek óta haknizik különböző együttesekkel, akiknél Anweiler road volt. Neki is volt koncertje múlt héten Koppenhágában. Carl az órára pillantott. Fél óra múlva találkozója volt Monával. Egy felkapott kávézóban egy menő utcában, ami egyáltalán nem vallott a nőre. De még mindig jobb volt egy kávézóban találkozni, mint Mona lakásán, ahol állandóan fennállt annak a veszélye, hogy az idegesítő, taknyos orrú unokájával kell foglalkozniuk. – Igen – mondta fátyolos hangon, ami azt volt hivatott kifejezni, hogy a megbeszélésnek vége. – Úgy látom, van itt néhány dolog, ami az eddigieknek teljesen ellentmond, és bizonyos mértékig tisztázza Anweilert. És sok olyan is van, amit szívesen olvasott volna az ember a mélyen tisztelt kollégák jelentésében: olyan dolgok, amelyek kissé jobb fényt vetnek a gyanúsítottra. Vagy amik megvilágítják, honnan volt bevétele az utóbbi években. Vagy azt, hogy kettős

állampolgár-e. A kalinyingrádi kötődéséről már nem is beszélve. A kollégáknak, akik annak idején a nyomozást vezették, bizonyára túl sok minden volt a nyakukban. Nem volt idejük egy hosszas napfürdőre. Ő volt az egyetlen, aki nevetett a saját viccén. Aztán az asztalra csapott a tenyerével. – Nos, akkor asztalt bonthatunk? Van egy kis dolgom. Rose, te ellenőrizd a konténert, ahogy mondtam. Assad, te menj fel az A-ügyosztályra, és tegyél jelentést. Szerintem kíméljük Marcust az utolsó pár napján. Úgyhogy Lars Bjørnnek számolj be róla, hogy fejlemények vannak ebben a régi ügyben, amelyek alapján az ügyosztály munkavégzése némiképpen kifogásolható. Részemről mostanra elég ebből az esetből. Már éppen fel akart állni, amikor Rose az orra alá dugta a gyűrött, szakadozott szélű papírt. A közepén is volt egy hasadás, de a szöveg olvasható volt. Eltűnt személy! – állt rajta. És mégis mi az ördögért érdekelje ez, negyedórával a nap legizgalmasabb találkozója előtt? Megfogta a selyemtasakot a zsebében, és a szívét máris elöntötte a melegség. És megszólalt a fejében a dallam: Ó, Mona, Mona, Mona, mikor lesz a napja…

10 Marcót annyira lekötötték a gondolatai, hogy alig vette észre a sok jókedvű embert, aki a ragyogó napfényben a stégeken a hajók között tett-vett. Felfedezték! Egyszeriben vége szakadt a nyugodt mindennapoknak és a boldog jövőbe vetett reményeknek. És nem csak erről volt szó: a halott férfi tekintete az agyába égett. Alapjában csak egy kiút létezett: a lehető leggyorsabban el kell tűnnie Koppenhágából. Hosszú időre. De tudta, hogy Zola emberei egy szempillantás alatt ott teremnek Eivind és Kay küszöbén, és nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy az ember kitalálja, abban nem lesz köszönet. Nem, nem hagyhatja sorsukra a pártfogóit. Marco végigpillantott a vitorlások árbocain, és igyekezett lecsillapodni. Mindegy, mekkora veszélybe sodorja ezzel magát, először fel kell hívnia Eivindet és Kayt, hogy figyelmeztesse őket, aztán majd elgondolkodhat rajta, hogyan szerzi meg a holmiját a lakásukból, főleg a megtakarított pénzét. Anélkül nem jut messzire. Ha elveszítené, az hónapokkal vetné vissza. És végig kell járnia a munkaadóit, hogy elkérje tőlük a még ki nem fizetett járandóságait. Mert ilyenek is voltak. Marco megtapogatta az arcát. A vörös hajú férfit képtelen volt kiverni a fejéből. Micsoda szörnyű történet! Minél tovább töprengett rajta, annál világosabbá vált számára, hogy a már-már tébolyító kockázat ellenére még egyszer vissza kell mennie a hirdetőoszlopon lévő hirdetéshez. Ha nem jár utána most a dolgoknak, sosem fogja megérteni, hogy az apja… Az elővárosi vasút svanemølleni megállójánál volt még egy érmés telefon. Marco lehunyt szemmel igyekezett felidézni a mosoda számát. Mi is volt az utolsó három számjegy? Három-nyolc-hat, vagy három-hat-nyolc, vagy egyik sem? A büdös fenébe! A mobiljában benne volt a szám. Bárcsak Hector… Csak az ötödik próbálkozásnál érezte biztosnak magát a dolgában. A készülék ütemes kicsengései olyanok voltak, mint egy metronóm ingájának ütései, majd bekapcsolt az üzenetrögzítő. – Ön a Kayvinds mosodát hívta – hallatszott Eivind lágy hangja. – Jelenleg

sajnos nem vagyunk itt. Próbálja… Marco nyugtalanul tette le a kagylót. Miért nincsenek a mosodában? Zola emberei már ott jártak? Vagy azok ketten egyszerűen csak hazamentek? Nem, lehetetlen, ilyen korán sosem húzták le a rolót. De most hogy a fenébe figyelmeztesse őket, a lakásukra mégsem mehet! Aztán eszébe jutott, miért van zárva a mosoda. Hiszen szerda volt! Kaynak orvoshoz kellett mennie a hólyagbetegsége miatt, Eivind pedig megígérte neki, hogy elkíséri. Hirtelen az is beugrott neki, hogy látta a „Zárva” táblát az üvegajtón, amikor néhány órája elhaladt a mosoda előtt. Vetett egy utolsó, bánatos pillantást a vízre, egy pillanatra elmerült a ringatózó vitorlások, a sós tengeri szél és a sirályok vijjogásának megnyugtató és mesebeli világában, majd fájó szívvel nekilódult. A Strandboulevard és az Østerbrogade kereszteződésétől csak mintegy hatszáz métert kellett volna megtennie a legrövidebb úton a Gunnar Nu Hansens Pladsig. És noha Marco sem az úton, sem a járdán nem látott semmi szokatlant, úgy döntött, tesz egy kerülőt a Jagtvej felé a Fælledeparkon át. Ott a fák és a bokrok tavaszi zöldje elrejti a tekintetek elől. Csaknem fél óra alatt tette meg a néhány száz méteres távot. A fák között mindenütt emberek telepedtek le, és ruhájukat levéve élvezték a napsütést: ki mondta, hogy Zola emberei nem vegyülhettek el közöttük? A többiekhez hasonlóan levetkőzni, nem is kell ennél jobb álca. Nehezükre biztos nem esne, Zola köreiben mindig is könnyen kezelték az ilyesmit. Marco árgus szemekkel figyelte a Gunnar Nu Hansens Pladsot, amelyet oldalról közelített meg. Színek és emberek kavalkádja fogadta. És bármelyik pillanatban előugorhatott és ráronthatott az egyik színfolt: a kávézó asztalainál ülő emberek háta között az egyik akár Hector széles háta is lehetett. Marcónak elképzelhetetlenül sok mindenre kellett odafigyelnie. A kávézó összes asztala foglalt volt, a fiatalok még a földre is letelepedtek körbe. Legnagyobb meglepetésére a létrája még mindig ott állt, ahol hagyta. A ragasztósvödröt és a többi eszközt is látta az emlékmű mögött. Hector ott hagyta volna a cuccokat, mintegy csalétkül? És ha majd kilép a térre, Hector egyetlen ugrással ott terem mellette a fedezékéből? Esetleg időközben több klántag is odagyűlt? Kiáltson segítségért, ha elkapják? Valószínűleg egyetlen járókelő sem tenne semmit. A dánok többnyire visszafogottan viselkednek, ha ilyesmire kerül sor, ezt tapasztalatból tudta. Hányszor és hányszor feltartóztathatták volna őt magát is, amikor a megtámadott ember segélykiáltásai visszhangoztak az utcán? Mégsem történt meg soha. Annak idején ez a közönyösség a biztonságot jelentette számára, de

ma idegessé tette. Óvatosan közeledett a hirdetőoszlophoz, és közvetlenül előtte földbe gyökerezett a lába: a hirdetésnek nyoma veszett! A spaklija a földön hevert. Fejében egymást kergették a gondolatok. Látta volna Hector, hogy milyen meredten nézte a hirdetést? Igen, valószínűleg Hector tépte le a papírt, hogy megmutassa Zolának, és izgatottan elmagyarázza neki, mennyire felkeltette a szöveg és a kép Marco érdeklődését. De azonnal el is vetette ezt az ötletet. Hectornak vélhetően nem is szóltak a hulláról. Ráadásul túl buta is volt. Amilyen korlátolt, biztos fel sem tűnt neki a hirdetés. Marco a papírlap hűlt helyét bámulta. A francba! Felhasználhatta volna azt, ami rajta állt. – Hahó! – kiáltotta valaki a háta mögött. Marco összerezzent, és ugrásra készen várt. – Hé, te ott! Csak levettem az egyik hirdetést, amit lekapartál, és a földre dobtál. Remélem, nem gond, különben visszaadom. De testvérem volt a koncerten, és csak neki akartam… – A fickó a magasba emelte a plakátot, és a lányok, akik körülötte ültek a földön, felkuncogtak. Marco megkönnyebbülten lélegzett fel. A tegnapi Sade-koncert plakátja volt, amit a Forumban tartottak. Biccentett, és magához húzta a létrát. Égette a talpát a talaj, annyi ideje állt már ott. Kellemetlen érzés lett úrrá rajta, amikor összeszedte a holmiját, de nem merte egyszerűen ott hagyni őket. Ha sietek, gondolta, bejárhatom az útvonalamat, és megnézhetem, nem tették-e ki még valahová a hirdetést. Végül elmegy a központba, és elhozza a pénzét, majd körbejárja a munkaadóit a negyedben. Semmi esetre sem állíthatják azt, hogy ismerik, ha Zola emberei betoppannak hozzájuk. Ezt valahogy a fejükbe kell vernie. Aztán megpróbál kideríteni valamit erről a William Starkról. Este pedig megkísérel beólálkodni a lakásba, amely ma reggelig az otthona volt. Azt remélte, hogy Zola emberei még nem dúlták fel. Kész szerencse, hogy Kay és Eivind nincsenek otthon. Gyorsan körülnézett, vett egy nagy levegőt, behunyta a szemét, és összekulcsolta a kezét. Édes istenem, gondolta. Add, hogy Kay és Eivind ne csináljon semmit, ha beállítanak hozzájuk! És hogy ne találják meg a pénzemet! Hogy még nagyobb nyomatékot adjon a könyörgésének, elismételte a szavait. Az anyja azt mondta neki egyszer, hogy ezt isten értékeli. Kinyitotta a szemét, és próbált megnyugodni, de nem igazán ment. Már a gondolattól is kirázta a hideg, hogy megtalálhatják a megtakarított pénzét a szegélyléc mögött. Ettől a pénztől függött az egész jövője.

Két órával később Marco már csaknem feladta a reményt, de akkor megtalálta az egyik strandveji hirdetőoszlopon, amit keresett. Erre az oszlopra két hirdetést is kitettek. Leszedte, összehajtogatta és az inge alá dugta őket. Különös módon egyszerre érezte magát megkönnyebbültnek és zavartnak. Megszerezte az információkat, amiket akart. De olyan volt, mintha ezzel felelősséget is vállalt volna, amely most ólomsúllyal nehezedett a vállára. Ki kell okoskodnia, mi köze volt ennek az embernek az apjához és Zolához. Annyi minden függött ettől! Bárcsak sikerülne valahogy rászabadítani a rendőrséget Zolára, úgy, hogy az apja ne kerüljön bajba! De mi van, ha annyira benne van, hogy nem úszhatja meg? Marco karba tette a kezét. Már a gondolat is fájt. Hiszen szerette az apját. De gyűlölte is: az örökös gyengesége miatt, a habozásai miatt, és amiatt, hogy alázatosan meghúzódott Zola árnyékában. Gyakran kívánt olyan apát magának, aki mellett normális életet élhet. Családi életet. Nem klánbeli életet. Az anyjával, és nem Zolával. De ezeknek a reményeknek Marco már rég búcsút intett. Nem, adnia kell a dolognak egy esélyt! Eredetileg azt tervezte, hogy a könyvtárban fog kutatni, de nem mert. Inkább Kasim internetkávézójába ült be, a Nordre Frihavnsgade lepusztult részén. A nordhavni megálló nem volt messze, vészhelyzetben az udvaron át odamenekülhet. A legeldugottabb sarokban ült le egy számítógéphez, és rákeresett a Google-ban William Stark nevére. Elképedve nézte a töméntelen találatot, és hiába szűkítette le a keresést csak a dán nyelvű oldalakra, még így is több ezer tételből álló listát kapott. A legtöbb oldal szó szerint ugyanazt írta, egymásról másolgatták őket, vagy ilyesmi. Amit olvasott, elég egyértelmű volt. William Stark nem valami szegény flótás volt, nem egy hajléktalan, aki egyszer csak megelégelte, hogy ócska hálózsákban aludjon az utcán. Nem is egy alkoholfüggő, zavaros elméjű jöttment. William Stark látszólag teljesen átlagos ember volt, akinek volt egy megbecsülendő munkája. Noha Marco nem látta át teljesen, mivel is foglalkozott, az kiderült, hogy valamilyen minőségben egy minisztériumban dolgozott. És éppen egy hivatalos útról tért haza Kamerunból, amikor eltűnt. Ennyi világos volt. Marco felpillantott a képernyőről, és az internetkávézó falait pásztázta, amelyekről lepergett a festék. Érdekes érzés kerítette hatalmába. Miért tűnt el ez a William Stark egyik napról a másikra a színről? Mi lehetett a háttérben? Az interneten a leghalványabb nyomot sem találta ezt a kérdést illetően. De legalább

Stark életkorát és az eltűnésekor bejelentett lakcímét megtalálta. És megtudta, hogy az eltűnteket csak öt év letelte után lehet hivatalosan halottnak nyilvánítani, és hogy Stark egy barátnőt és egy nevelt lányt hagyott hátra. Utánanézett a www.krak.dk oldalon a telefonszámnak, amely a hirdetésen szerepelt – eredménytelenül. Aztán beírta csak úgy a Google keresőmezőjébe, de igazából nem számított rá, hogy bármit is találni fog. A mobilszámokról mindenki tudja, hogy szakadatlanul váltogatják őket. Ezúttal azonban meglepő módon szerencséje volt. Megtalálta a számot egy lány honlapján, aki egy láthatólag rendkívül fájdalmas betegségben szenvedett, és olyan embereket keresett, akik hasonló panaszokkal küzdenek. Marco elfogódottan nézte a nevet, amely megjelent előtte a képernyőn: Tilde Kristoffersen. Így hívták a lányt, aki hirdetésben kereste eltűnt nevelőapját. A nevelőapját, akit Marco apja… A gondolat olyan visszataszító volt, hogy végig sem bírta gondolni. Egy pillanatra egy fénypászma vetült az ajtó irányából a kávézóba. Marco felriadt és idegesen körülnézett. Egy térdig érő kurtát viselő férfi lépett be, majd Kasimhoz ment, és átölelte. Hál’ istennek nincs veszély! Marco felállt, és odament a férfiakhoz. – Te, Kasim, árulsz mobilokat? – kérdezte. – Elveszítettem az enyémet. Az öreg indiai nem válaszolt, csak gyorsan intett a barátjának, hogy várjon. Aztán behúzta Marcót a hátsó helyiségbe, amely nem volt különösebben indiai jellegű: világos falak, IKEA-bútorok mindenféle méretű fiókokkal, egy zöld és sárga festékkel pettyezett irodai szék, egy rádió, amelyből klasszikus zene szólt. – Válassz egyet! – húzta ki Kasim a számtalan fiók egyikét. – Rengeteg régi mobilom van. De a SIM-kártyáért fizetned kell. Külföldre is akarsz telefonálni? Olyat is árulok. – Nem, köszönöm. Csak egy teljesen normális feltöltőkártyást szeretnék. Kétszáz koronáért tudsz adni valamit? – Marco előhúzott egy bankjegyet a zsebéből. – Sajnos most csak ötven korona van nálam, de tudod, hogy bízhatsz bennem. Kasim pillantásából ítélve nem először hallotta ezt a mondatot, és már nem is húzta fel magát rajta. – Persze – mondta rövid hezitálás után. – Az internetezéssel együtt összesen háromszázötven koronával jössz. – Kösz! Nem gond, ha visszaülök még kicsit a gép elé? Meg kell néznem néhány telefonszámot. A telefonbeszélgetések lesújtóak voltak. Mindenki iszonyú pipa volt rá, a zöldséges csakúgy, mint a bicikliboltos, valamint az a fickó, akitől Marco a plakátokat kapta.

Zola emberei már jártak náluk, és mindegyiküket megfenyegették, hogy felgyújtják az üzletüket, ha nem köpnek azonnal, és nem mondanak el mindent, amit Marcóról tudnak. Ezért aztán eljárt a szájuk. Ennek ellenére a zöldséges pultját szétverték, és neki is ellátták a baját. Munkaadóinak felháborodásába bizalmatlanság vegyült: milyen emberek között foroghat Marco, ha egyszeriben köddé kell válnia? Ő maga is valami bűnöző netán? Talán egyenesen a maffia tagja? Marco egyszeriben megint nagyon magányosnak érezte magát. Végül csüggedten tárcsázta a beteg lány számát, ami a hirdetésen és a képernyőn is látszott. Néhány másodperc múlva felhangzott egy dallam, majd egy női hang azt mondta: – A hívott számon előfizető nem kapcsolható. Nem volt téves hívás, vagyis a szám már nem élt. Rossz nyomon járt, teljesen rossz nyomon. A kapubejáró Kay és Eivind lakásával rézsút szemközt egyike volt azoknak, ahol a fiatalok szívesen bújtak meg dohányozni vagy smárolni. A földre csikkek vastag szőnyege terült, a falnak különféle gazdátlan biciklik támaszkodtak. Pontosan ott lapult most Marco is a falhoz, és lesett fel izgatottan a sötét ablakokra. Már egy örökkévalóság óta ácsorgott ott, legalább egy órája, és szükség esetén kész volt még órákig várakozni. Nem mert kilépni az utcára, amíg odafent fel nem gyúl a villany, vagy meg nem pillantja Eivind vagy Kay körvonalait. Több fiatal pár is elandalgott a rejtekhelye előtt, és hangosan szitkozódott, amikor rájött, hogy Marcónak esze ágában sincs elhagyni a helyet. De a fiú ezt alig-alig vette tudomásul. Csak Eivindre, Kayra és a lakásban lévő holmijára tudott gondolni, meg arra, hogyan léphetne kapcsolatba azzal a Tildével, így, hogy nem tudta a telefonszámát. Mert ha semmit nem tud az egész történetről és William Stark, Zola meg az apja kapcsolatáról, mégsem mehet a hirdetéssel a rendőrségre. A lány címe legalább megvolt. Talán van valaki Starkék házában, akivel beszélhet. Sokkal előbb meghallotta Eivind vontatott lépteit, mint ahogy meglátta volna az alakját az alacsonyan álló nap fényében. Eivind kissé húzta az egyik lábát. Lassan közeledett. Két nejlonzacskó volt nála, amiket feltehetőleg a mosodából hozott magával; gyakran tett így, ha valamiket szét kellett válogatni, vagy túl sok számlát kellett átnézni. Szóval Eivind az orvos után még bement a mosodába. De ha Kay nem volt vele, akkor hol van? Ennyire beteg? Ezért jár Eivind még görnyedtebben, vagy csak egyszerűen fáradt? Marco a homlokát ráncolta. Nem tetszett neki ez az egész. Mi van, ha Zola

emberei a sötét lakásban lapulnak? Gondolkodás nélkül kilépett a kapualj alól. Amikor Eivind felismerte, meleg mosoly suhant át az arcán, akár egy meghatódott apáén. De azonnal megérezte, hogy valami nincs rendben. A sötét ablakok. Marco hallgatása. – Miért álldogálsz itt, Marco? – Nyugtalanul lesett fel a lakás ablakaira. – Kay nincs itthon? – Nem veled volt? – Miért, nincs itthon? – Eivind mosolya szertefoszlott. – Nem tudom, nem voltam fent. Azt hittem, együtt vagytok. – Jaj, istenem! – Nem volt nehéz kitalálni, mi játszódott le ebben a pillanatban Eivind fejében. Váratlanul ezernyi félelem kerítette hatalmába, ami arra kényszerítette, hogy minél hamarabb menjen fel a lakásba. – Várj, Eivind! – kiáltotta Marco. – Most nem mehetsz be! Lehet, hogy odabent várnak rád. Valakik, akik tulajdonképpen engem akarnak. Eivind olyan tekintettel nézett Marcóra, amelyben kimondhatatlan csalódás tükröződött. Aztán elrohant, fittyet hányva a figyelmeztetésre, a nejlonzacskókat egyszerűen eldobta, néhány ugrással az utca túloldalán termett, és eltűnt a házban. Másodpercekkel később az első ablakban felgyúlt a fény. Marco a házfalnak dőlt. Amint hangokat hall bentről, vagy meglátja, hogy a bejárati ajtó kinyílik, azonnal kámforrá kell válnia, bármilyen gyáva dolog is ez. Amíg hevesen dobogó szívvel várt, borzongva gondolt arra, hogy az a sok gonoszság, amit Zola testesített meg, most rajta, Marcón át terjed szét. Aztán eszébe jutott a szegélyléc mögé dugott pénz. Szégyen ide vagy oda, de főként erre gondolt. – Marco!!! – Eivind ordítása az utcán visszhangzott. De ez nem segélykérés volt, sokkal inkább dühödt üvöltés. Olyan üvöltés, amit Marco számtalanszor hallott Zolától, de soha Eivindtől. Gyorsan körülnézett. A környék nyugodt volt. Aztán átvágott az utcán, és felszaladt. Az ajtó tárva-nyitva állt. Bentről Eivind hangja hallatszott. És különféle neszek, amelyeknek az eredetét nehéz volt meghatározni. Mint minden lakásban, ahová Marco betört, az előszoba itt is egyfajta megelőlegezése volt a többi helyiségnek, előre láttatta azok berendezését és hangulatát. Már ebből a néhány négyzetméterből tudni lehetett, mi iránt érdeklődnek a lakók, vagy mivel foglalkoznak. Eivind és Kay előszobáját elhunyt színészek és főleg színésznők egyedi mahagóni- vagy ezüstkeretes képei díszítették. Művészi érzékkel helyezték el őket a falon, akár az észak-olaszországi templomok szent festményeit, amelyekben Marco olykor vigaszt talált. De most az összes bálvány képe a padlón hevert, a keretük szétzúzva, az üvegük

összetörve. Amikor Marco a felfordulás túloldalán egy pár mamuszt pillantott meg a nappali nyitott ajtajában, majdnem megállt a szíve. Miközben átszökdécselt a romokon, gyors pillantásokat vetett a többi, teljesen szétvert helyiségbe. Eivind Kay mellett térdelt a nappaliban, és a fejét tartotta. Hála istennek Kay életben volt, a szeme nyitva. De könnyen alakulhatott volna másként is. Az arcán és körülötte mindenütt vér volt. – Mit csináltál, Marco? – Eivind hangja megbicsaklott. – Kik voltak ezek az alakok? Nem rángathatsz bele minket ilyesmibe, hallod? Mert tudod, kik voltak! Úgyhogy mondd meg, gyerünk! Marco csak a fejét rázta. Nem azért, mert nem tudott, vagy nem akart válaszolni. Nem. Azért rázta a fejét, mert szégyellte magát. – Hívj mentőt, gyorsan! Aztán menj, hordd el magad! És ne kerülj a szemem elé még egyszer! Világos? Takarodj! Marco telefonált, mialatt Eivind zokogott, és a társát vigasztalta. De amikor Marco beosont a szobájába, hogy összeszedje a holmiját, és megkönnyebbülten megállapította, hogy a szegélyléc érintetlen, Eivind utána vetette magát. Falfehér, dühtől eltorzult arccal csapott egyet Marco felé, és ráordított: – Add ide a kulcsod, te mocskos cigány! Azonnal! Marco megkérte, hadd vihesse legalább a cuccait magával, de Eivind a haragtól vakon újra megütötte, végül belenyúlt Marco nadrágzsebébe, és addig kotorászott benne, amíg meg nem találta a lakáskulcsot. Aztán feltépte az ablakot, és kiszórta Marco holmiját az utcára. Mindent, kivéve a takarót és azt, ami a szegélyléc mögött lapult. A túloldali kapubejáróban smároló párocska remekül szórakozott a ribillión.

11 Ezen az estén Carl a háza előtt állt, és várt, amíg elaludt a fény a konyhaablakban. Nem hiányzott neki Morten együtt érző szerzetesábrázata, sem Mika gyógytornászi megjegyzésáradata. Semmi mást nem akart, csak ágyba kerülni, aztán örökre ott is maradni, békében és magányban nyalogatva a sebeit. Mona útilaput kötött a talpára, és Carl már egyáltalán nem értette a világot. Nem fért a fejébe, miért tette ezt Mona, és miért pont most. Továbbá azt sem érte fel ésszel, miért nem vetette be minden sármját, hogy lekenyerezze a nőt, mielőtt az összes reményét egy-két mondattal porrá zúzta volna. Korábban sosem járt így nőkkel. Vagy olyan rég szerezte már a tapasztalatait, hogy teljesen megfeledkezett róla, milyen akaratosak tudnak lenni, hiába olyan gyengék? Felosont a lépcsőn az emeletre. Olyan fagyos hangulatban volt, amihez foghatót csak odakint a világűrben lehet mérni. Ruhástul az ágyra vetette magát. Aztán csak feküdt ott, és próbálta megérteni. A következményeket számba venni. Máskor, ha egy ilyen gordiuszi csomóval találta szemben magát, fogta a mobilját, és megbeszélte a dolgot Monával. De mihez kezdjen most? Mi a fenéhez kezdjen most? Nem ő választotta a Bohém nevű helyet. De amikor végül ellazult az elegáns étteremben, és kinézett az ablakon az Esplanadéra, úgy gondolta, nem is olyan rossz hely ez egy szerelmi vallomáshoz. Már régóta várt az alkalomra. De csak néhány nappal ezelőtt, amikor a Magasin áruház mögött egy kis utcában véletlenül belebotlott egy orosz ékszerészbe, aki pazar darabokat készített, ébredt rá, hogy itt a pillanat. Szívdobogva ült ott, keze a kabátzsebében gyűrögette a gyűrű selyemtasakját idegesen. Mona egyenesen a szemébe nézett. – Beszélnem kell veled, Carl. Már olyan régóta vagyunk együtt, hogy elérkezett az idő, hogy tisztázzuk, mit is jelentünk egymásnak. Carl elmosolyodott magában. Egyszerűen tökéletes volt. Kívánni sem lehetett volna jobb bevezetést ahhoz, amit tervezett. Készenlétben tartotta az ékszertasakot, hogy abban a pillanatban az asztalra dobhassa, amikor Mona kijelenti, hogy itt az ideje, hogy szilárd kereteket adjanak

a kapcsolatuknak. Közös lakás és egy kiruccanás az anyakönyvi hivatalba, meg ki tudja még, micsoda – Carl bármire kész lett volna. Persze lesz egy kis hajcihő odahaza, de szépen lassan megoldanak majd mindent. Amíg Hardy biztos jövedelmet nyújtott Morten háziápolói szolgáltatásaiért a háztartásnak, a Magnolievej 73.-nak nem kellett gazdát cserélnie. – Mit akarunk egymástól, Carl? Gondolkodtál már rajta? A férfi mosolygott. – Igen. Én… Mona tekintetébe ekkor olyan gyengédség költözött, hogy Carlnak elállt a szava. Legszívesebben a két kezébe fogta volna a nő arcát. Megsimogatta volna a puha bőrét. Megcsókolta volna a finom száját. De aztán észrevette, hogy a nő nagy levegőt vesz, ami annak a jele volt nála, hogy mélyreható magyarázatra és következményekkel járó döntésre készül. Mona vacillált. És ez rendben is volt. A döntő pillanatokban óvatosnak kell lenni. – Nagyon kedvellek, Carl – mondta. – Csodálatos ember vagy. De hová vezet ez? Annyit tépelődtem rajta. Mi változna, ha komolyra fordulna közöttünk a dolog? Ha együtt élnénk, és reggelente együtt ébrednénk? – Megfogta Carl kezét, megszorította, pont, ahogy a férfi várta. Láthatóan nehezére esett megtenni a lépést, talán jobban örült volna, ha Carl teszi meg. De Carl csak mosolygott. Nem, Monának kell megválaszolnia a saját kérdéseit, majd utána előveszi a selyemtasakot. A válasz váratlanul és minden tűz nélkül jött. – Attól tartok, semmi sem változna. Szerintem kifújna a kapcsolatunk. És a jó szex, amiben néha részünk van, egyre ritkábbá válna, nem? Az utóbbi időben idegen lettél számomra, Carl. És ki tudja, talán még jó is, hogy ez most derült ki. Elfelejted a találkáinkat, és amikor a lányommal és az unokámmal vagyunk, gondolatban messze jársz. Nem veszel már olyan komolyan, mint régen, és a saját helyzeteddel sem vagy hajlandó szembenézni. És annak ellenére, amiben megállapodtunk, nem folytatod a kezeléseket. Úgy érzem, nem haladunk előre, Carl, régóta úgy érzem. Nagyon régóta, ha őszinte akarok lenni. Ezért szerintem jobb lesz, ha befejezzük. Carl ereiben meghűlt a vér. Szeretett volna valami fontosat mondani, de úgy érezte, elvesztette a lába alól a talajt. Tényleg így érez iránta Mona? A fejét rázta. A gondolatai kavarogtak, és egy szót sem volt képes kinyögni. Ám úgy tűnt, Monát nem rázta meg a helyzet. Határozottnak és józannak látszott, pont olyannak, amilyennek Carl szerette. – Nem tudom, miért halogattuk ilyen sokáig ezt a beszélgetést, végtére is az a munkám, hogy ilyesmiről beszéljek, nem? – folytatta. – De most mindkettőnknek előre kell néznie, hiszen egyikünk sem lesz fiatalabb.

Carl egy intéssel elhallgattatta, és iparkodott összeszedni magát. Majd rendkívül izgatottan elmondta neki, hogy látja ő a dolgokat. Hogy eddig minden jól alakult. Hogy természetesen ő is átgondolta mindezt. Közben feszülten figyelt minden kiejtett szóra, minden hangsúlyra, minden szünetre, hogy ne tűnjön meggondolatlannak vagy kapkodónak. Te jó ég, milyen gondosan megválasztotta a szünetek helyét! A végére Mona ellágyult, és engedékeny hangulatba került. Mintha az egész mizéria csak egyfajta kapuzárási pánik lett volna. Mintha neki fontos lett volna, hogy ezt Carltól hallja. A férfi még egy kis mosolyt is megengedett magának, és azokkal a szavakkal fejezte be a mondókáját, amiket az ember az ilyen helyzetekben feltétlenül közöl egy egyenrangú társsal: – Hallgatom a javaslataidat, Mona, csupa fül vagyok. És egy futó pillanatra tényleg az a bolond érzése támadt, hogy újra együtt lesznek. Mona mindjárt megbánja, amit mondott, feladja a kételyeit, a választ azonban már egy kis, ám nagyon gondosan kiválasztott tartalommal bíró selyemtasak formájában fogja megkapni. Mona visszafogottan mosolygott, és bólintott. De ahelyett hogy a közepébe csapott volna, ahhoz a ponthoz ugorva, hogy mindketten megfogadják, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a közös dolgaikra összpontosítanak, és kölcsönösen teret engednek a másiknak, Carl ellen fordította a szavait. – Rendben, Carl. Köszönöm. Akkor azt javaslom, hogy a jövőben folytassuk külön. A mondat úgy találta gyomorszájon, mint egy faltörő kos. Teljesen kiütötte. Egyik pillanatról a másikra egészen elbátortalanodott, már ami az önismeretet és a valóságérzékelést illeti. Ebben a másodpercben egyáltalán nem ismerte azt a nőt, aki ott ült vele szemben. És a selyemtasak sosem került elő. Egy olyan reggel virradt fel, amelyen végtelenül sokáig tartott, amíg képes volt legalább részben felépíteni önmagát. Rejtély volt számára, hogy jutott be egyáltalán a városba. Nem látott mást, csak vörös hátsó lámpákat és Mona szemét, amely az életben nem akarta többé látni őt. Félretolta az aktakupacot az íróasztalán, hogy kényelmesen feltehesse a lábát, s legalább részben pótolni tudja az elmaradt éjszakai alvást. De alig ült le, máris ott termett előtte Rose, és ráripakodott az eltűnt személyt kereső hirdetés miatt, amelyet előző nap mutatott neki. Tegnap? Mintha gondolatban újra fel akarná idézni azt az átkozott napot! Aztán Carl összekapta magát, végtére is csak a munkahelyén volt. De bármennyire erőlködött is, a gondolatai nem voltak hajlandóak letérni a

pályájukról, és szüntelenül Mona körül forogtak. – Itt is van, Carl! – Egy sötét kéz két gyűszű nagyságú csészét tolt elé és Rose elé. Az agyagszínű lötty a szaga alapján minden volt, csak éppen kávé nem. – Nem is tudom – méregette Carl kételkedőn a csészét. De Assad biztosította róla, hogy tudomása szerint még senki nem halt bele a cikóriakávé fogyasztásába, aminek egyébként bámulatos hatása van. A nagyanyja is mindig ezt mondta. Cikóriakávé? Olyasvalami, amivel ártatlan embereket kínoztak a második világháborúban? Hogyhogy most, békeidőben még mindig lehet kapni? – Hát mindig is mondtam, hogy egyedül a gyomok és a csótányok élik túl a civilizációnkat – jegyezte meg Carl tompa hangon. Assad és Rose úgy meredt rá, mintha elment volna a józan esze, és ő maga is kénytelen volt beismerni, hogy átugrott néhány láncszemet a gondolatmenetében. Annyiban hagyta a dolgot, és Rose leégett orrát kezdte vizslatni. Már-már emberinek tűnt. – De miért izgat annyira az a hirdetés, Rose? Hiszen itt van nekünk az Anweiler-eset, vagy tévedek? – Az Anweiler-esetet már nem is Anweiler-esetnek hívják, nem? Abban remélhetőleg egyetértünk, hogy a fickó ártatlan. Mindenesetre írtam egy jelentést Lars Bjørnnek, amelyben elégtelennek minősítettem az A-ügyosztály nyomozati munkáját. Assaddal arra a meggyőződésre jutottunk, hogy érdemes lenne kicsit az elhagyott férj körmére nézni. És azt is megérné megvizsgálni, hogy az áldozat műszaki analfabéta volt-e. – Műszaki analfabéta? Hová akartok kilyukadni? – A műszaki analfabéta az az ember, aki képtelen olyan eszközöket kezelni, amelyeken egynél több gomb van. Nem tud mit kezdeni a műszaki vagy elektronikai eszközökkel. Teljesen ügyefogyott, ha használati utasításokat kell értelmeznie, vagy ha tárcsás telefon helyett érintőképernyős készüléket kell használnia. Vagy ha át kell térnie a mosogatórongyról a mosogatógépre. Nem ismerős? Assad figyelmesen hallgatott. Biztosan célozni akart valamire. – Ó, értem már! Azt hiszitek, hogy a tűz véletlenül ütött ki? És elsőrangú felszínességből és hanyagságból kifolyólag a nyomozók nem zongorázták végig annak idején ezt a lehetőséget? Assad a magasba emelte az ujját, Carl pedig várakozásteljesen nézett rá. Hogy lehet ennyi szőrszál egyetlen négyzetcentiméternyi bőrfelületen? A cikóriakávé miatt? – Ez jó volt, Carl! A „felszínesség” és a „végigzongorázás”! Már csak azért is, mert a hajó tényleg zeneszó kíséretében süllyedt a felszín alá!

Carl a szemét forgatta. Te jóságos isten! Tényleg mindkét kebelbarátja és munkatársa jól belimonádézott tegnap este? Bárcsak nyugton hagynák már végre! Gyanakvóan fordult Assadhoz. – A tűzszakértők mit szólnak a baleset ötletéhez? – Hát, arra nem tudnak magyarázatot adni, mi okozta azt a hatalmas robbanást. A hajón nem voltak sem gázpalackok, sem… Rose közbevágott. – Jaj már, azok a műszaki tökfejek mindent összezagyválnak. Elég egy hajspray a konyhaasztalon meg egy gáztűzhely, amiből ömlik a gáz, mert valaki elfelejtette elzárni, petróleum a kályhában és körömlemosó a polcon. Egyébként meg arról se feledkezzünk meg, miből élt Anweiler. Road volt, vagy fénytechnikus, vagy valami ilyesmi. Az ilyeneknek van egy halom cuccuk, ami baromira túlforrósodhat, vagy nem? Talán ottfelejtett egy reflektort, a nő meg tévedésből felkapcsolta, a reflektor a kanapéra borult, ami alatt volt néhány palack szesz. Számtalan lehetőség van, de nem tudjuk, mi történt, és őszintén szólva, én teszek is rá, mert ez nem a mi esetünk. Csak meg kellett tanulnom a kilincseket simára koptatni. A válaszokat a kérdésekre majd megkeresik szépen odafent a másodikon. Carl vett néhány nagy levegőt. Fogalma sem volt róla, hogy Rosénak ilyen élénk a fantáziája. Mintha egy második Agatha Christie lenne. – Egyébként meg, Carl, tegnap még rá se bagóztál erre az ügyre. Nem azt mondtad indulás előtt, hogy eleged van a hajós esetből? Carl kihúzta magát, és gondolatban megigazította a ruháját. Legfőbb ideje legyőzni ezt az érzelmi másnaposságot, és emlékeztetni ezt a kotnyeles nőszemélyt arra, kinek az ajtaján lóg az a helyre kis réztábla. És kinek az ajtaján nem lóg semmi. – Mi? Hogy elegem lenne? Pontosan tudom, Rose, hová akarsz kilyukadni. A válaszom pedig úgy hangzik: nem, hallani sem akarok ma arról a hirdetésről. Az ember nem kezd bele egy új ügybe, amíg a régit rendesen le nem zárta, világos? Felderítetlen esetekből már így is van itt épp elég. Assad szeme már most ragyogott az örömtől, ahogy Rose válaszát várta. – Egyébként meg, Rose, mégis mit akarsz azzal az új esettel? Elfelejtetted azokat az ügyeket, amik kint lógnak a táblán? Amiket Assad piros-fehér madzagjai kötnek össze? Hány is van most, Assad? – Piros-fehér madzag? – Nem, eset. Rose vastagon kifestett szeme majd felnyársalta Carlt. – Hatvankettő. Szerinted nem tudok számolni? De ez az ügy itt… – Ide figyelj, Rose! Lehet, hogy a nyomozók kontármunkát végeztek az

Anweiler-ügyben, de mi sem leszünk jobbak, ha nem vesszük a fáradságot, hogy elvarrjuk a szálakat. Assad helyeslően bólogatott. Carl mondanivalójának második felét nyilván figyelmen kívül hagyta. – Számolnunk kell azzal, hogy a tűzszakértők nem sok mindenre jutottak. Végtére is a hajó teljesen leégett és elsüllyedt, ráadásul az egész nagyon kedvezőtlen időjárási körülmények között történt, és a kikötőben erősek voltak az áramlások. Ilyen feltételek mellett hiába vannak kiváló szakembereink. Rose arcára kiült az undor a „szakember” szó hallatán. – Megkímélhetnél a grimaszolásodtól, Rose. Tudom, hogy kiváló szakemberek. Már akkor is szolgálatban voltam, amikor te még a pelenkádba csináltál. Assad megdörgölte a borostáit. Alapesetben hangos sercegést kellett volna hallaniuk, de Rose sóhaja elnyomta. – Jó – mondta Assad végül. – Beszélnünk kell Anweilerrel. Meg kell tudnunk, milyen állapotban volt a hajó. Rendesen karbantartották? És ki volt az áldozat? Többet kell tudnunk róla, fel kell állítanunk a jellemrajzát. – Pontosan, Assad! A számból vetted ki a szót! Talán ráállíthatnátok Mona Ibsent. Ő is törheti magát kicsit. – Maga elé mosolygott. Ha Mona hosszasan kerülni óhajtaná, jobban teszi, ha elmegy Északkelet-Grönlandra a dán hadsereg Sirius-őrjáratával. – Szóval, ahogy Assad mondta, át kell rágnunk magunkat ezen az egészen, mielőtt feladnánk az ügyet. És ezt te is nagyon jól tudod, Rose. A lány nem válaszolt. Csak állt ott, és elszámolt magában tízig. És sosem lehetett tudni, hogy ennek ellenére nem fakad-e ki. És ha igen, mikor. Ennek mindjárt a végére járok, gondolta Carl, és vigyorogva azt kérdezte: – De miért ragaszkodsz annyira ahhoz az eltűnt személyes hirdetéshez? – A papírra mutatott. – Beindultál a vörös hajától? Vagy a félénk mosolyától? Felébresztette benned az anyai ösztönöket az a színtelen szeme? Engem ugyanis nem igazán érdekel ez a fickó. Rose bólintott, és közben beélesítette a bombát, amelyet pillanatokon belül felrobbant. – Jól van, Carl. Ezek szerint téged nem fűzött olyan bensőséges viszony az apádhoz, mint azt a lányt, aki kitette a hirdetést. – És téged, Rose? – kérdezte Carl. Assad meghökkenve vonta fel a szemöldökét. Hoppá, ezt nyilván nem kellett volna megkérdeznie. De mire felismerte bocsánatos bűnét, Rose már sarkon fordult, és a kabátját meg a táskáját a földre hajítva egy, az ember szívébe jégcsapként fúródó „na, viszlát” kíséretében elviharzott. – Bravó, Carl! – morogta Assad.

Carl tudta, mire gondol a kollégája. Inkább egy furunkulus az ember egy bizonyos testrészén, mint Rose a hadi ösvényen. De szarni rá! És szarni az Anweiler-esetre is! Szarni Marcus Jacobsenre, aki egyszerűen csak eltűnik, mint szürke szamár a ködben, és cserbenhagyja Carlt. Szarni Lars Bjørnre, szarni Viggára, Monára és az egész itteni elmebajra! Szarik rájuk nagyon nagy ívben! Csak hagyják nyugton! Hirtelen a rekeszizmában remegést érzett, ami átterjedt az egész oldalára. Nem volt kimondottan kellemetlen, de meglehetősen furcsa. Mintha egyszerre az összes ér összehúzódott volna a testében, majd újra kitágult volna, és esze ágában sem volt ezt abbahagyni. Amikor már kezdte azt hinni, hogy megszokta a remegést, jeges borzongás kúszott végig a lapockáin a hónalja felé, majd hideg és meleg verejték ütközött ki a legkülönbözőbb testrészein. Ha még sosem lett volna pánikrohama, azt hihette volna, hogy egy ilyen csap le rá éppen. És talán így is volt. Vagy megint Mona emléke kísértette? Reszkető ujjakkal nyúlt Rose kávéscsészéjéért, és egy húzásra kiitta belőle a langyos löttyöt. Mintha éretlen citromba harapott volna, összehúzódtak az arcizmai. Levegő után kapott, mire megszűnt a furcsa érzés. Elképedve meredt a plafonra. Aztán mélyet sóhajtott. Assad törte meg a csendet. – Egyébként már voltam fent Lars Bjørnnél, ahogy kértél, és azt felelte, hogy átveszik az Anweiler-ügyet. Tiszta hülyeség volt megbántanod Rosét. Carl megköszörülte a torkát, de a hangja olyan volt, mintha berozsdásodtak volna a hangszalagjai. – Ezt a meglepetést! Tényleg ezt mondta Bjørn? – Igen. Azt mondta, újra elővették az esetet, és már el is fogták Anweilert. Mindent kézben tartanak, Carl. Egy pillanatig egymásra meredtek, majd Assadból kitört a nevetés. – Tiszta hülyeség, Carl! Halványkék gőze sincs semmiről. Carl elmosolyodott. – Halványlila, Assad. Halványlila gőze sincs. De rendben. Majd felkeresem Marcus Jacobsent. Te meg lennél olyan jó, és felhívnád az áldozat volt férjét, és megkérnéd, hogy jöjjön be, amint tud? Felkínálhatod neki a választást: járőrkocsival jön vagy taxival.

12 A gyilkossági osztály vezetőjének irodájában sajátos hangulat uralkodott. Ami nemrégiben még egy ártalmatlan konfettipokolra hasonlított, most leginkább egy tetthely zűrzavarára emlékeztette Carlt: kiválogatott és széttépett papírlapok, laborjelentések, fényképek, amelyek az átlagosnál is átlagosabb arcokat ábrázoltak, valamint az íróasztalfiókok tartalma egymás hegyén-hátán. Marcus Jacobsen vélhetően takarított és rendet rakott, az irodája mégis inkább úgy nézett ki, mintha évszázadok óta tartó összetűzések helyszíne lenne. – Kézigránát-támadás ért? – próbálkozott Carl egy tréfával, miközben hiába keresett egy szabad helyet, ahová leülhetne. – Lis mindjárt hoz pár szemeteszsákot. Várnál még egy fél órát, Carl? – Csak azt akartam mondani, hogy a Q-ügyosztály átveszi az Anweiler-esetet. Marcus Jacobsen, akinek keze éppen egy régi radírokkal, kitörött hegyű ceruzákkal, kifogyott tollakkal és évtizedes morzsákkal teli fiókban turkált, rögtön felpillantott. – Nem, Carl, a Q-ügyosztály nem vesz át semmit. Az eset a fentieké. Nem ajándékba kaptátok, csak gyakorlat volt Rosénak, nem emlékszel? Ennyi idő alatt már igazán megtanulhattad volna, hogy azok az esetek a tieitek, amelyeket leküldünk nektek. Nem válogathattok kedvetek szerint, csak a sorrendről dönthettek. – Marcus, szóltam, és ez a búcsúajándékom. Pikk-pakk megoldjuk az ügyet, te meg kitűzhetsz a melledre egy újabb plecsnit. Megérdemled az utolsó napjaidra. Egyébként hogy vagy? Minden rendben? Arckifejezéséből ítélve Marcus idegrendszere üresjáratba kapcsolt. Ha a nyugdíj már most ilyen hatással volt rá, hogy fog festeni egy hét vagy egy év múlva? Miért nem hagyja a fenébe az egészet, a rohadt életbe? Hány éves is egyáltalán? Hatvan? – Tudom, mit gondolsz Lars Bjørnről, Carl. De rendes fickó, nem kellene kötözködnöd vele. – Ha nem képes túltenni magát azon, hogy mit gondolok róla, rúgjon ki, állok elébe. Akkor már csak azt kell kitalálnia, mit csináljon a Q-ügyosztállyal. Azt biztosan nem fogja megkockáztatni, hogy el kelljen búcsúznia a millióktól,

amelyek a Q-ügyosztály révén folynak be az osztályotok kasszájába. Ettől eltekintve halványlila gőze sincs, miről szól ez az eset, nyugodtan elhiheted nekem. A gyilkossági osztály vezetője behúzta a nyakát, és lehunyta a szemét. Talán fejfájás gyötörte? Carl még sosem látta ilyen távolságtartónak. – Talán igazad van – válaszolta Marcus Jacobsen színtelen hangon. – De azt gond nélkül megteheti, hogy átadja valaki másnak az ügyosztályodat, Carl. Te építetted fel a Q-ügyosztályt, de a tervezőmérnök Lars Bjørn volt, nem én. Úgyhogy hátrébb az agarakkal, Carl! – Az áldozat férje odafent vár, Carl. Mélyfúrási szakember egy fúrószigeten, de most éppen a szárazföldön volt, úgyhogy szerencsénk van. Carl bólintott. – Mélyfúrási szakember? Nem is olyan rossz, az ilyenek hozzá vannak szokva, hogy összeszorítsák a fogukat, amikor tombolnak az elemek, és tegyék a dolgukat, ahogy kell. Ezért aztán nem nehéz rájönni a titkaik nyitjára sem. Carl arra számított, hogy a fickónak satukeze és kétajtós szekrény szélességű válla lesz, de jócskán mellélőtt. A volt férj alapjában véve nagyon hasonlított Sverre Anweilerre. Az áldozatnak láthatóan ez a típus volt a gyengéje. Assad mellett aprónak tűnt a pasas, egészen olyannak, mintha vákuum lenne a belsejében, és az húzná össze. A mellkasát szinte beszippantotta valami, a válla egy iskolásfiúé. Semmi sem volt kőkemény rajta, csak a pillantása és az akarata, hogy megtegye, amit meg kell tennie. Ízig-vérig belevaló legény volt. – Milyen egy rohadt lyukba hoznak le? Úgy néz ki, mint egy kínzókamra. – Tompán felnevetett. – De a kínvallatás Dániában tilos, remélem, tudják. – Széttárta a karját. Lehet, hogy a keze nem volt olyan nagy, mint ahogy azt Carl várta, de az erő, amivel a tenyerébe csapott, rendben volt. – Ralf Virklund, Minna volt férje. Beszélni akartak velem? Carl hellyel kínálta. – A segítőm és én kaptuk meg a hajótűz esetét, amiben a felesége életét vesztette. Nagy erőkkel nyomozunk az ügyben, és úgy véljük, vannak nyitott kérdések. Ralf Virklund bólintott. Úgy tűnt, hajlandó együttműködni. Ha ideges volt, jól leplezte. – Az akta szerint a felesége pont a végzetes eset előtt hagyta el önt. Azt írta önnek, hogy talált valaki mást. Szeretne mondani erről valamit? A férfi bólintott, de nem látszott rajta, hogy a kérdés kínosan érintené. – Nem lehet rossz néven venni tőle. Maga szerint nagy öröm valakinek egy

olyan emberrel megosztania az ágyát, aki évente csak néhány hónapot van otthon? Sakk-matt! Te jó atyaúristen, mégis mit mondhatna erre Carl? Hogy néhány hónap Monával világcsúcsnak számítana? Basszus, miért jutott most ez az eszébe? – Ó, ez a gond manapság elég gyakori – igyekezett Assad előrelendíteni a beszélgetést, és túlságosan is szívből nevetett hozzá. Aha, szóval most jó zsaru – rossz zsarut játszanak, és Carlé a rossz zsaru szerepe. Ez nagyon is megfelelt neki, máris a lovak közé csapott. Az asztal fölé hajolt. – Tudja mit, Ralf Virklund? Megspórolhatja magának ezt a szarakodást. Vagy maga szerint hihető ez, ha egyszer a felesége egy olyan fickót választott, aki legalább ilyen keveset volt otthon? Ralf Virklund értetlenül meredt rá. – Hát maga is ezzel jön? Már ezerszer elmondtam a rendőrségnek, hogy Minna nem is ismerte azt a pacákot! Megvette a hajóját, ennyi, kifújt, punktum! Nincs semmi más! Carl Assadra nézett. Közömbösen ült ott, és mindentudóan bólogatott, de egy kissé szórakozott is volt, mint valami nomád, akitől éppen azt kérdezték, hol találni menedéket a perzselő sivatagi nap elől. Mi a fene volt vele? – Idehallgasson, Virklund! Amit mond, nincs benne az aktában – folytatta Carl. – És mivel az ilyesmit jegyzőkönyvbe kell venni, őszintén szólva, nem hiszem, hogy elmondta már korábban. – Egészen biztosan elmondtam. Ahogy azt is, hogy semmit sem tudtam a hajótűzről, és arról sem, hogy Minna meghalt, amíg a hekusok nem szóltak. Csak ott van valahol azokban a rohadt papírokban, hogy teljesen kikészültem, és hogy Minnának semmi köze nem volt a hajós krapekhoz, azonkívül, hogy megvette a hajóját. És ha tagadja, bele fogok nézni az aktájukba, ehhez nyilván jogom van, nem? Carl ismét Assadra nézett. Gyerünk már, cimbora, mondta a pillantása, most rajtad a sor! Végtére is Assad olvasta át alaposan a jelentést. Erre most mit csinált? Semmit! Csak ült ott, és vigyorgott a bajsza alatt. Carlban forrt a düh. – Szerintem megölte a feleségét, mert elhagyta magát. Abból indulok ki, hogy a tűzben… – Mondja csak, Ralf – kapcsolódott be Assad –, hány liter nyersolajat bányásznak ki egy jobb napon odakint a szigeten? A férfi zavartan nézett Assadra. És nem volt egyedül. – Csak azért kérdezem, mert akkor azt is tudni lehet, mennyi gáz, föld és

szemét jön fel azzal együtt. Hasznavehetetlen dolgok, tudja, pont, mint az, amit itt összehord, ha érti, mire gondolok. A férfi homlokán mély redők jelentek meg. – Felhívtam a munkáltatóját. – Assad még mindig kifürkészhetetlenül mosolygott. – Nagyon elégedettek magával, Ralf, az volt a benyomásom. Majd egy morgás kíséretében bólintott, és inkább nyomatékosító, mint kérdő arcot vágott. – De sajnos azt is elmondták, mert kifejezetten rákérdeztem, hogy elég forrófejű tud lenni, igaz? Hogy szereti megmutatni, hogy nem fél semmitől. Így van? Virklund könnyedén vállat vont. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a fordulat, amelyet a beszélgetés vett, nem hozta különösebben tűzbe. – Igen. Így van. De sosem vertem Minnát, ha erre céloz. Na igen, néha egy kis kocsmai verekedés, ilyenek. De sosem jelentettek fel semmi miatt. És ezt maguk is jól tudják, bassza meg! – Arra gondoltam, hogy Mørck helyettes felügyelő és én átnéznénk a bérlakást, amelyben Minnával éltek. Elbeszélgetnénk kicsit a szomszédokkal. Mit szól hozzá? A férfi horkantott egyet. – Tőlem aztán azt csinálnak, amit akarnak. A szomszédokra meg magasról teszek. Muszlimok és zsidók, csupa ökör! Hoppá! Csak nem zsidókat mondott?! – gondolta Carl. Ez nem valamiféle provokáció volt? Verekedést akar kezdeményezni? Elég leleményes. Ebben a pillanatban Assad felpattant, és még mindig széles vigyorral a képén adott egy jobbegyenest a fickónak. Derült égből villámcsapásként érte, és nem csak Virklundot. Amikor Carl tiltakozni akart, hogy ez az eljárás nem egészen felel meg az előírásoknak, Assad egy bólintással beléfojtotta a szót. A térdére támaszkodott, és teljesen fesztelenül a fickó fölé hajolt, majd közvetlenül az arcába bámult. Nem volt tíz centi sem a szemük között. Mi az ördögöt akart? A mélyfúrási szakember bármelyik pillanatban felpattanhatott, és kirohanhatott. Szinte látni lehetett, hogy fortyog benne a düh. Ez lett volna Assad terve? Kasztnizzák be, mert szolgálatban lévő hivatalnokra támadt? És hazudjanak, ha megkérdezik tőlük, ki ütött először? Aztán teljesen váratlanul mindkét férfi harsogó nevetésben tört ki, Assad felegyenesedett, és megveregette a másik vállát. Majd előhúzott egy zsebkendőt a nadrágzsebéből, és odanyújtotta neki. – Van humorérzéke, Carl, magad is láthattad. – Assad még mindig nevetett. A mélyfúrási szakember pedig bólogatott. Úgy tűnt, örömére szolgál, hogy végre

felfedezték ezt a tulajdonságát, hiába lüktetett még mindig az arca. – De meg ne próbálja még egyszer! – mondta. – De akkor ne zsidózzon többet! – vágott vissza Assad. Erre megint kitört belőlük a nevetés. Carl egy mukkot sem értett az egészből, és már abban sem volt biztos, hányadán áll Assaddal. Egyrészt érdekes módon felélénkítették Assad elszánt megmozdulásai, melyek azt jelezték neki, hogy a kollégája lassan megint a régi lesz. Másrészt egyre azon tűnődött, mi lehet Assad lényében vagy még inkább a múltjában, ami képessé teszi az effajta céltudatos erőszakra. Ilyesmit nem minden nap lát az ember. – Még egy kérdés, mielőtt kitesszük a szűrét – folytatta Assad. Hogy micsoda? Ilyen könnyen nem hagyhatják futni a pasast! Még csak most kezdték el! – A felesége béna volt? Ugye, így mondják? A férfi hátrahőkölt, mintha arra számított volna, hogy Assad jobbja ismét előrelendül. – Ezt meg honnan a pokolból tudják? – kérdezett vissza megrökönyödve. – Az volt? A férfi szája vigyorra húzódott. – Még hogy béna? Olyan kétbalkezes volt, hogy az anyám a világ minden kincséért sem hívott volna meg minket vendégségbe. Azok után, hogy Minna az első látogatása alkalmával összetörte azt a rengeteg porcelánfigurát a nappalijában… – A férfi bólintott. – Na igen. Minnának meg nem fért a fejébe a dolog. Assad kérdőn nézett Carlra. – A „nem fér a fejébe” kifejezés azt jelenti, hogy nem éri fel ésszel – magyarázta Carl, de valószínűleg ezzel vajmi keveset segített. – És nem bánt túl ügyesen az elektromos készülékekkel sem? Ralf Virklund rázkódott a nevetéstől. – Ha kenyeret pirított, a kenyér tuti teljesen fehér maradt és puha, de a kenyérpirító füstölt. De hová akarnak kilyukadni…? Hirtelen elhallgatott. Mindhárman összenéztek. – Szeretnék tisztázni valamit, Assad. Nem helyeslem, hogy embereket versz véresre az irodámban – mondta Carl, miután Ralf Virklund elment. – Magyarázatot követelek! Honnan tudod, hogy legközelebb is jó vége lesz a dolognak? – Jaj, Carl, hagyd már abba! Hiszen láttad, milyen oldott lett utána a hangulat.

Tudtad, hogy két oka lehet annak, ha egy teve fingik? Ó, istenem, már megint! – Vagy túl sok füvet zabált, vagy csak valami ütemes, ropogós hangra vágyik az egyhangú sivatagi hőségben. – Biztos így van, Assad. De miféle magyarázat ez, kérlek? – Csak azt akarom mondani, hogy biztos unalmas olyan sokáig egy fúrószigeten kuksolni. – Egészen biztos. Vagyis azt akartad bemutatni, hogy egy férfi számára a verekedés nem más, mint egy kis szórakozás? – Igen, Carl, merő szórakozásból verekszenek. Te magad is láthattad. Pontosan tudta, hogy megsért minket, én meg megmutattam neki, mit lépünk mi erre, és hogy utána akár még barátok is lehetünk. Egy-egy lett az állás, amikor behúztam egyet neki, ő meg partner volt hozzá. – Úgy véled, hogy ez a fickó ugyanabból az okból verekszik, mint amiért egy teve minden gátlást sutba vágva megszépíti a sivatagi tartózkodását néhány ütemes hanggal? De akkor miért ne tehette volna ugyanezt a feleségével is? – Mert távolról sem olyan szórakoztató egy nőt elgyepálni, mint egy havert. Ezért. – Elég ingatag érv, ha ezzel zártad ki a gyanúsítottak köréből. – Nem zártam ki. De, Carl! Aki seggen szúr egy tevét, annak számolnia kell azzal, hogy egy patát kap az arca közepébe. Így megy ez. Te jó ég! – Ezúttal tehát egy nőstény tevéről van szó. És az a lényeg, hogy nem túl szórakoztató olyasvalakit elnadrágolni, akit ez nem szórakoztat? Assad elmosolyodott. – Látom, leesett, Carl. Nagyon jó. Amikor Carl még kezdő rendőr volt, húsz perc alatt pötyögött le egy jelentést az írógépen két ujjal. Ma Dániában ugyanez két és fél óráig tartott tíz ujjal és a szövegszerkesztő programok tizenötödik generációjával, már ha szerencséje volt az embernek. A jelentések már nem csupán az eredményekről szóltak, hanem az eredmények eredményeinek eredményeiről. Alapesetben Carl gyűlölte a papírmunkát. De ma teljesen megfelelt neki, hogy a képernyő mögé bújhatott, noha nehezére esett összpontosítani. A folyosóról Rose és Gordon hangját hallotta. Rose nyilvánvalóan azt fejtegette, hogyan oldotta meg az Anweiler-ügyet a Q-ügyosztálynak, Gordon szavaiból pedig lehetetlenség volt nem kihallani a mindenekfeletti csodálatot. Ha Gordonnak volt egyáltalán valami dolga idelent, olyan módszert dolgozott ki az elintézésére, hogy az útja mindenképpen Rose bugyiján át vezessen.

Carl megpróbálta becsukni a fülét. Ki a fene akar ilyesmit hallgatni, amikor pont most tette lapátra a nagy szerelme? – Na, Gordon – kiáltott ki, amikor azok ketten pont az ajtaja előtt mentek el –, sikerül lassan célba érnie? Rose fagyos pillantást vetett rá, mielőtt hangos csattanás kíséretében bevágta volna az irodája ajtaját. Carl a homlokát ráncolta. A végén még felszedi Rosét ez a vézna kísértet, akinek még rajta van a tojáshéj a fenekén. A képernyőre pillantott, és elkezdte megfogalmazni a hivatalos rotterdami útja összefoglalóját. Nem volt könnyű. Mert a rendőrök, akik Schiedamban a szögbelövős ügyekkel foglalkoztak, bámulatosan rosszul beszéltek angolul azokhoz a hollandokhoz képest, akikkel eddig dolga akadt. Összehozott két oldalt, de túl kevés volt. Basszus, miért esik ilyen nehezére odafigyelni? Talán segít, ha megküldeti magának a találkozó iratait. Biztos van valaki a főkapitányságon, aki le tudja fordítani őket erről a borzalmas nyelvről. Megcsóválta a fejét. Persze, hogy nem segítene. Ahhoz, hogy megtalálja a lelki nyugalmát, csak egy járható út vezetett. A függönynek fel kell emelkednie, hogy színpadra kerülhessen a Mona-dráma második felvonása. És ennek a felvonásnak építőbb jellegűnek kell lennie, mint az elsőnek. Beütögette a telefonjába Mona munkahelyi számát, de persze nem a nő vette fel. Koncepciófejlesztési kényszertől hajtva néhány hónapja közös rendelőt nyitott egy kollégájával. Ennek viszont megvolt az az átka, hogy az embernek előbb a recepciós banyával kellett beszélnie, ha felhívta. És sajnos a boszorkány pont olyan szakképzett pszichológusnak tekintette magát, mint azok, akik a háta mögött lévő rendelőkben dolgoztak. – Sajnálatos módon most nem tudom Mona Ibsent adni. Páciens van nála. Vagyis hát nem is annyira páciens, de tény, hogy az ajtóra kitette a „Ne zavarjanak” táblát. Tény, tény. Na, ez a buta liba a végén még kioktatja a tényekről, amikor legközelebb a recepcióspultra könyököl. Tény! Alig tette le a telefont, elhatalmasodott rajta az a kellemetlen érzés, hogy Mona talán teljesen más okból kötött útilaput a talpára. Elképzelhető lenne, hogy a nő egy másik férfival kavart, miközben Carl a nyakába vette a várost, hogy találjon egy jegygyűrűt? Talán egyszerűen csak nem vette észre a jeleket? Nem, Mona nem ilyen volt. Ha megismerkedett volna valakivel, kertelés nélkül a szemébe mondta volna. Mégis úrrá lett rajta az a rossz érzés, hogy megcsalták. Eddig még csak egyszer

érezte, amikor úgy tizenkét éves volt. Egy forró nyári napon megleste Lisét, ahogy a kivágott fürdőruhájában az úszómedence szélén pózol. Hirtelenjében fényévekre érezte magát tőle. Kicsi koruk óta közeli barátok voltak, már majdnem szerelmespár, de ott az uszodában Lise egyszer csak egy másik fiúra nevetett rá teljesen nyíltan. Amikor észrevette Carlt, megváltozott a nevetése. Egyetlen másodperc alatt nővé érett, miközben Carl még mindig egy tizenkét éves testében feszengett, megalázottan és magányosan. Legalább tíz évébe telt, mire meg tudott szabadulni a magány érzésétől. De most visszatért. Holtvágányra került, magára hagyták. Nem féltékenységet érzett, hanem valami mélyebbet és sokkal fájdalmasabbat. Az ördögbe is, mondta magának, nem függsz Monától! Hogy jutottál idáig?

13 Nem lehetett nem meghallani Rose határozott lépteit a folyosón, és Carl felkészült a legrosszabbra. Most mindjárt megkapja a magáét a tegnapiért. Miért rángatta bele Rose apját is a dologba? – tanakodott magában már ezredszerre. Jól tudta, hogy fájó pontra tapintott. – Nyugi, Carl. Ma reggel hosszasan elbeszélgettem Allahhal. Jó nap lesz. Hogy a fenében volt képes Assad egyszerre tartani a kapcsolatot a teremtővel és a földi halandókkal? – Gyertek ide mind a ketten! – Rose nagyon élénknek látszott, a szeme szikrázott. Úgy tűnt, teljesen önmaga. – Van egy kis meglepetésem nektek. Bizonyára számított rá, hogy tiltakozni fognak, mert gyorsan csinált egy hátraarcot. Így aztán nem hagyott számukra más választást, mint hogy kövessék őt. A nő csúcsformában volt, az orra hegyéig, ami hámlott. Legalábbis olyan tempót diktált, hogy az alváshiányban szenvedő, kátrányos tüdejű Carl és a még mindig elég ingatag Assad alig tudott lépést tartani vele a lépcsőn felfelé. Ennek megfelelően mindketten levegő után kapkodtak, amikor elbotladoztak az ügyeletes mellett ki a rendőr-főkapitányság előtti térre. Rose már át is viharzott a Hambrosgadén. Láthatóan a Falck épülete előtti parkoló felé tartott. A death metal rajongóknak biztosan könnybe lábadt volna a szemük a jármű láttán, amelyhez vezette őket: piros volt, a hűtőrácstól a hátsó fényszórókig lobogó lángnyelvek húzódtak végig, és körös-körül tűhegyes szarvakkal bíró bölénykoponyák voltak ráfújva. Jobb nevet, mint ami az oldalán virított, szögesdrótból kanyarított betűkkel, nem is lehetett volna találni egy turnébusznak. A schoneni együttes tényleg beleadott apait-anyait. Rose egy erőteljes rántással elhúzta a kisbusz tolóajtaját, majd egy kézmozdulattal beintette Carlt és Assadot. És bentről Sverre Anweiler sápadt ábrázata meredt rájuk. A férfi rosszkedvűen biccentett, és szótlanul a vele szemben lévő üléssorra mutatott. Majd ugyanilyen szótlanul megragadott három dobozos sört, kinyitotta őket, és mindegyikük elé odatolt egyet. – Rövidre fogom – kezdte Rose. – Sverrének ugyanis tíz percen belül mennie

kell. Århusba. És el kell érnie a kompot. Carl leült az ülésre, félretolt egy gitárládát, és maga mellé húzta Assadot. Velük szemben egy olyan férfi ült, akit az Interpol jó egy éve keresett. Csak száz méterre ettől a lepusztult tragacstól, amelyben gubbasztottak, ott volt a dán rendőrség főhadiszállása, mellette a rendőr-főkapitányság Lars Bjørn bevetési egységével. Miből gondolta a fickó, hogy minden további nélkül elengedik majd Århusba? – Először azt hittem, hogy Anweiler éppen Malmőben van, ezért reggel át akartam vonatozni. Aztán megnéztem még egyszer a Daggers an’ Swords turnéállomásait, és láttam, hogy tegnap Hørsholmban léptek fel. – Rose meglehetősen elégedett volt magával, ezt nem lehetett nem észrevenni. – Ezért felhívtam a szervezőt, és megkérdeztem, tudja-e, hol van most az együttes. A ballerupi Zleep szállodában reggelizik, azt mondta. – Amikor felhívott, azt hittem, egy rajongó. – A svéd látszólag mindent elkövetett, hogy dánosnak hangozzon, amit mond. – Mert mindent megtettem, hogy így tűnjön – nevetett Rose. Carl a homlokát ráncolta. Ez után a színjáték után esedékes lesz egy elbeszélgetés arról, hogy az ember nem kér csak úgy találkát telefonon olyasvalakitől, akit az Interpol gyilkosság gyanújával köröz. Nem, az ember bejelentés nélkül rajtaüt, és letartóztatja. Ennyi. – Rose elmondta, mi a helyzet, és nagyon megijedtem, mert sejtelmem sem volt semmiről – folytatta a beteges külsejű emberke. – De esküszöm, semmi közöm ezekhez a szomorú eseményekhez. Micsoda egy bőbeszédű svéd! – gondolta Carl. – Mi mást mondhatna? – válaszolta. – Igen. De egész idő alatt messze voltam, nem is hallottam az ügyről. Sydhavnban azóta nem jártam, hogy eladtam a hajómat. Terveztem, hogy meglátogatom az új tulajdonost, ha lesz rá időm, hogy lássam, hogy van. – Igazából van bizonyítékunk, ami arra utal, hogy nem volt az országban, ez így igaz. De honnan tudjuk biztosan? – Honnan tudják biztosan? Mindenfélét hazacipeltem magammal. Számlákat, fényképeket, ilyesmiket. Minden a malmői lakásomban van. Csak kérdezniük kellett volna. Carl bólintott. – Ha igaz, amit állít, akkor kizárjuk a gyanúsítottak köréből, ez tiszta sor. Azt nem tudja egészen véletlenül, hogy volt-e valami a lakóhajón, ami nagy erejű robbanást okozhatott volna? Gondolom, nem könnyű kérdés. Sverre Anweiler szorongatott valamit a kezében, ami leginkább egy régi rádió elektroncsövére hasonlított. Talán valamelyik erősítő alkatrésze volt, mely hátul állt a kocsiban. Az éjszakai buli sötét nyomokat hagyott a férfi vizenyős, seszínű

szeme alatt. A szája egyszer csak szomorú mosolyra húzódott, és durva megjelenése – fülbevalók, tetoválások a nyakán, kopaszra borotvált fej – hirtelenjében nagyon hozzá nem illőnek tűnt. – Semmi ilyesmi nem jut eszembe – mondta tömören, és a fekete bőrök, szegecsek és csillogó csizmák összevisszaságában majdnem békés, nyugodt hangulat borult a turnébuszra. – Bár… Nos, igen, mielőtt eladtam a hajót, szépen kicsinosítottam. Többször átlakkoztam a padlót, a farészeket lepácoltam. Ezért volt még egy kis lakk- és pácmaradék a motortérben. Mondtam a nőnek, hogy kellene még egy nap, hogy kitakarítsak. De azt mondta, majd megcsinálja ő, és alaposan ki is szellőztet. Én menjek csak nyugodtan. És az igazat megvallva, nem volt kifogásom ellene. – Azt akarja mondani, hogy a vevő talán elfelejtette kidobni a lakkot és a pácot? És azok maguktól meggyulladtak, amitől az egész kóceráj a levegőbe röpült? De akkor a helyszínelők megtalálták volna a bádogkannák maradványait a kikötő fenekén. – Nem, a cucc műanyag festékesvödrökben volt, tudja, mire gondolok. – Sverre Anweiler most egészen letörtnek tűnt. – Talán ez okozta a bajt. Jaj, gondolhattam volna rá, amikor körbevezettem a hajón! Olyan szétszórtnak látszott. Mindenre igent mondott, amit magyaráztam neki, de nem úgy nézett ki, mintha hallotta volna, hogy mit beszélek. – A gáztűzhely lehetett a bűnös? – Nem. – A férfi nyomorúságosan nézett rájuk. – Inkább a generátorra gyanakszom. – Az is a motortérben volt? Lassan bólintott. – Miért nem jön át velünk az úton, Sverre, és mondja el a főnökömnek is, amit nekünk? Anweiler vállat vont. Épp az imént beszélték meg, hogy siet, mert el kell érnie egy kompot. De Carl átlátott rajta. Az együttműködés ilyesfajta elutasítása egy volt bűnöző mélyen gyökerező bizalmatlanságából ered, mert nem tudja, előítéletek nélkül fogják-e kezelni és meghallgatni. Minden ember hordoz magával rossz tapasztalatokat. A kantinba vezető lépcső végtelennek tetszett Carl számára, a Chivas Regal pedig, amit a kezében szorongatott, teljesen ostoba ajándék volt Marcus Jacobsennek. „Búcsúbuli” – állt a kantinajtón. A rendezvényt ennyi erővel az „A-ügyosztály gyászszertartásának” vagy a „Rémuralom nyitányának” is nevezhették volna. Már semmi sem lesz olyan, mint Jacobsen vezetése alatt volt. Mi az ördögért

jött rá pont most, hogy kiszálljon? Nem várhatott volna legalább addig, amíg Carl is olajra lép a testülettől? A szomorú ünnepi alkalomra Sørensen asszony, Lis fonnyadt és mogorva kolléganője megsütötte az egyik ólomsúlyú süteményét, amely sokkal jobban hasonlított egy tornászszőnyegre, mint bármi ehetőre. Lis zászlócskákkal díszítette ki a csillogó mázat minden mennyiségben. A papírterítőre, amelyen a négy műanyag pohár állt, amelyek üresek fognak maradni – hiszen volt még idő jócskán a munka befejezéséig –, valaki díszes nyomtatott betűkkel azt írta: „Élvezze a nyugdíjaséletet, főnök! Köszönjük és viszontlátásra! Az A-ügyosztály.” Istenem, milyen siralmas! A rendőrfőkapitány beszéde rövid volt és hatásosan semmitmondó, mert a nő messze elkerült minden olyan kérdést, amellyel kapcsolatban az évek alatt a gyilkossági osztály vezetőjével hajba kapott. Lars Bjørn szónoklata viszont másról sem szólt, mint Marcus Jacobsen vezetői stílusának azon elemeiről, amelyeket át akar venni tőle, majd még nagyobb terjedelemben azokról, amelyeket nem akar átvenni tőle. Amikor befejezte, Gordon lépett oda hozzá. Az a senkiházi még kezet is rázott vele, amin Bjørn jót mosolygott, és egy vállveregetéssel viszonzott. Aztán összedugták a fejüket, és váltottak pár szót: a diák és a gyilkossági osztály reménybeli vezetője. Mi a búbánatot beszélhettek meg ilyen bizalmasan? Gordon nem volt egyéb, mint egy idegesítő joghallgató, aki betekintést nyert a gépezet működésébe, amely próbára teszi a jogi rendszert. Ennek tetejébe még nyálas ficsúr is volt, figyelemre méltóan rossz ízléssel a nők terén. Vagy ő volt Bjørn új embere? Rajtad tartom a szemem, te égimeszelő! – fogadkozott magában Carl, majd vigasztaló pillantást vetett a férfira, aki évekig a főnöke volt. Ha Marcus megbánta a döntését, most még gyorsan visszaküldheti Bjørnt Afganisztánba. – Szívből sajnálom, Marcus, jobb beszédeket érdemeltél volna – mondta Carl, és zavartan átnyújtotta a whiskyspalackot. – Az ember nem is kívánhat magának jobb főnököt, mint amilyen te voltál – fűzte még hozzá olyan hangosan, hogy senkinek se lehessen kétsége efelől a teremben, főleg nem Lars Bjørnnek és a rendőrfőkapitánynak. Marcus Jacobsen Carlt vizslatta, halványan elmosolyodott, letette az üveget az asztalra, majd szokatlanul szívélyesen ölelte át a beosztottját. Ezzel véget ért egy húszéves szolgálat a főkapitányságon, és minden pontosan úgy történt, mint mindig, ha valaki kilépett: csaknem szótlan némaságban. Carl maga sem számított arra, hogy fanfárokkal fogják búcsúztatni, ha majd rá kerül a sor, és ez ugyancsak ellenére volt.

A Q-ügyosztály helyettes felügyelője morózusan adott még egy-két utasítást Rosénak és Assadnak, majd leült az íróasztalához, hogy befejezze a kötelező jelentését az Anweiler-ügyről. Mindent egybevetve balesetnek kell nyilvánítani az esetet. Sverre Anweilert legfeljebb némi pénzbüntetésre lehet kötelezni, mert nem távolította el a gyúlékony anyagokat az előírásoknak megfelelően, mielőtt átadta a hajót az új tulajdonosnak. Szomorú, nem különösebben érdekes és tekintélyt növelő eset, amivel Lars Bjørn a sajtó elé léphetne. De Marcus Jacobsennek egy jó pont így a végén, amit Carl szívből szeretett volna megadni neki. Marcus hosszú pályafutása alatt biztos elég olyan ügy volt, amitől nem kapta meg ezt a dicsőséget, esetek, amelyekre örömtelenül gondolt vissza, mert végül nem sikerült felderíteni őket. Esetek, amelyeken biztosan sokat rágódott, előfordul az ilyesmi. Amikor Carl befejezte a gépelést, kinyomtatta a jelentést, és nyomtatott nagybetűkkel ráírta a borítóra: LEZÁRVA. Rámeredt a szóra, és akaratlanul is Mona jutott az eszébe. Remélhetőleg hamarosan elmúlik. Carl és Assad megállt a pincében a tábla előtt, amelyen az ország minden részéből hozzájuk érkező felderítetlen ügyek aktái lógtak. Noha az elmúlt hónapokban néhányat feltártak közülük, összességében több új eset jött be, mint ahányat levehettek. Marcus Jacobsen utolsó hónapjaiban az A-ügyosztály felderítési aránya kilencven százalékra ugrott, de sajnos az ország nem minden gyilkossági osztálya ténykedett ilyen sikerrel. Ennek ékes bizonyítéka volt a tábla. Mit sem segített, hogy a kifüggesztett esetek egy részében valószínűleg nem is gyilkosságról volt szó, hanem öngyilkosságról – az utóbbi évtized sokaknak nagyon nehéz volt –, mert továbbra is rengeteg ügy volt. Az esetek között kék madzagok feszültek, amelyek szembetűnő párhuzamokat jeleztek. A piros-fehér madzagból álló háló is elég sűrű volt: ez azt mutatta, mely ügyek között van bizonyítottan összefüggés. Voltak olyan esetek is, melyek teljesen magányosak voltak. – Hát van miből választanunk, Assad. – Nem én mondtam, Carl. Egy lélek, két gondolat. – Fordítva, Assad. Két lélek, egy gondolat. Amúgy igen: egyre gondolunk. Tényleg bele akarunk most vágni egy másik tisztázatlan esetbe, ami kétes kimenetelű, kilátástalan és ősrégi? – Igen, Carl, szerintem Rose megérdemli. Épp most oldott meg egy ügyet. – De az eset, amibe úgy bele van pistulva, nincs is itt a táblán.

– Ugyan, Carl. Tegyük ki! – Fáradtan, de huncutul nevetett. Majdnem olyan volt, mint a régi Assad. Még egy csipetnyi borsmenta- és ragacsos édességszag, egy kevés macskanyávogás-szerű közel-keleti zene, némi kacsingatás meg a napi adag nyelvhelyességi hiba, és Assad visszatért! – Ahogy akarod – sóhajtott egyet Carl. Ma nem volt olyan állapotban, hogy ellenkezzen, ahhoz Mona túlságosan is lekötötte a gondolatait. – De te újságolod el neki. Áll az alku? Rose olykor túl érzelgősen reagált az ilyen dolgokra, ami jelenleg messze meghaladta volna Carl tűrőképességét. Testi közelségre meg végképp nem volt szüksége. A székébe rogyott, és megpróbálta összeszedni magát. Rágyújtott a nap első cigarettájára, szívott belőle pár nagy slukkot, és miközben a gondolatai egyre csak Mona körül forogtak, a cigaretta seperc alatt hamuvá lett. Néhány cigarettával később – Carl úgy érezte, teljesen elvesztegette az időt – hirtelen ott termett előtte Rose, színpadiasan köhintett néhányat, és az eltűnt személyt kereső hirdetéssel legyezgette el a füstöt. – Köszönöm, Carl – mondta, és a hirdetésre bökött. Semmi „jessz” felkiáltás, semmi örömmámor, csak egy egyszerű köszönöm, ami Rose esetében igencsak nagy szó volt. A lány figyelmen kívül hagyta Carl elkínzott arckifejezését, és helyet foglalt az egyik acélcsőből készült ülőalkalmatosságon, amelyet annak idején saját kezűleg szerzett be Carl irodájába. – Végeztem egy kis kutatást az eltűnt személy ügyében – mutatott a vörös hajú William Stark fényképére –, de biztos sejtetted is. A telefonszám persze már nem él, de találtam helyette egy másikat. Fel tudjuk venni a kapcsolatot a lánnyal, aki kitette a hirdetést. – Jól van. De voltaképpen mi fogott meg ebben az esetben? – Assad, gyere ide, kérlek – kiáltott ki Rose. A folyosóról vontatott léptek zaja hallatszott, aztán megjelent a kis arab, harcra készen, egy díszes fémtálcával a kezében. – Mit szólnátok egy kis török örömhöz? – A tálcán sorakozó színes cukros sütemények felé biccentett, mintha egyenesen a Szent Grált kínálná fel nekik. – Assad feltérképezte ennek a Starknak a hátterét, én pedig a jelenlegi helyzetet – magyarázta Rose magától értetődő természetességgel. Carl a fejét csóválta. Egy húron pendülnek ezek ketten, nem is lehet másként, ha a szavannán galoppozó gnúcsordát veszi az ember. Mindig egyenesen előre, és ha valaki nem tartja a lépést, nem marad más hátra, csak az ugrás. Assad letette a cukros nyalánkságot az asztalra, és leült Rose mellé, majd felcsapta a jegyzettömbjét.

– Nagy fej volt ez a William Stark. Évfolyamelsőként végzett a jogon. Tényleg különös, hogy eltűnésének időpontjában már nem a ranglétra tetején állt. – Assad letett néhány papírt Carl elé. – Negyvenkét éves volt, tizenöt éve dolgozott minisztériumi hivatalnokként. Előtte cégvezetőként és jogi tanácsadóként tevékenykedett különféle érdekszövetségeknél. Nem volt házas, de hat esztendeje együtt élt Malene Kristoffersennel és a nő lányával, Tildével. Ma Malene negyvenhét éves, Tilde tizenhat. Valbyban laknak. – És Stark rendezett anyagi körülmények között élt? Assad bólintott. – Húsz éve takarékoskodott. Kifizette a házát, és volt több mint nyolcmillió korona értékű értékpapírja. A nagy részét az anyjától örökölte, aki nem sokkal az eltűnése előtt halt meg. Egyke volt, nem volt más közeli hozzátartozója. – Nyolcmillió, mennydörgős mennykő! – Carl füttyentett egyet. Ha ennyije lenne, venne két jegyet Kubába, és kényszerítené Monát, hogy vele tartson. Egy hónap a pálmafák alatt, rumba minden mennyiségben, és rengeteg idő a takaró alatt: ettől biztos meggondolná magát a nő. Kelletlenül kiverte a fejéből a gondolatot. – Jó. Tett valaki, aki közel állt Starkhoz, olyan vallomást, ami segít megérteni eltűnése okát? Rose vette át a szót. – Senki. A munkatársai nyugodt, harmóniára törekvő emberként jellemezték. A jelentés szerint sem a munkahelyén, sem a magánéletében nem merült fel a gyanúja annak, hogy depressziós lenne. Szerencsés fickó! – Akkor most még egyszer megkérdezem, Rose: miért érdekel ennyire ez az ügy? Leszámítva, hogy rokonszenvezel a fiatal lánnyal, amennyire látom. De mi egyébért? – A körülmények miatt, Carl. Tudod, azt minden további nélkül el tudom képzelni, hogy valaki elutazik Afrikába, és nyoma veszik. Mindent egybevetve ez biztos nem túl ritka eset, tekintetbe véve, milyen veszélyek lesnek ott az emberre. Azt is hihetőnek tartom, hogy valaki szántszándékkal tűnik el Afrikában, hiszen ott dögivel vannak megközelíthetetlen helyek. William Stark kalandvágyból is köddé válhatott volna. Mert tele lett a hócipője az itthoni idegeskedéssel. A munkatársakkal és a munkával. A sötéttel és a hideggel, na meg a dán politikai hangulattal. Vagy mert több szexualitásra vágyott. Talán bejöttek neki a sötét bőrű fiatal lányok… Ez mind-mind elképzelhető. – Rose tartott egy rövid szünetet, hogy még nagyobb nyomatékot adjon a következő mondatnak. – Vagy talán a fiatal sötét bőrű fiúkat szerette. Lehettek titkai, mint mindenkinek. Carl bólintott. Csak tudja Rose, miről beszél.

Aztán Assadra pillantott. Ő is bólintott, de kissé tétován. Akár egy ravasz bűnöző, aki jól tudja, hogy a megnyilatkozásaiban olyan közel kell maradnia a valósághoz, amennyire csak lehetséges, de azzal is pontosan tisztában van, mikor állíthat valótlant. Elég különös bólintás volt. – Voltak Starknak titkai, mit gondolsz? Rose vállat volt. – Ki tudja? De az tény, hogy nem Afrikában tűnt el. És ez az, ami megőrjít. Visszajött Dániába, Carl! Egy-két órát töltött Kamerunban, majd töröltette az eredeti foglalását, és jegyet vett egy korábbi járatra. A gép pedig menetrend szerint landolt a Kastrup repülőtéren, Starkkal a fedélzeten. Megszereztük a légitársaság utaslistáját és két térfigyelő kamera felvételeit, amelyek igazolják, hogy átvette a csomagját, és elindult. Aztán hirtelen nyoma veszett. Mintha a föld nyelte volna el. Carl megpróbálta gondolatban röviden összefoglalni az ügyet. – Biztosan eszes fickó volt. A reflektorokat Dániára irányították, mert itt tűnt el, de ahogy Sverre Anweiler is, közben átkelhetett az Øresund hídon. Az nem lehet, hogy a végtelen svéd erdőségek nyelték el? Vagy hamis papírokkal rögtön visszarepült Afrikába, esetleg máshová? – Ezen már mi is elgondolkodtunk Roséval, Carl – szót közbe Assad. – Voltak Starknak ellenségei? Talán szerencsejátékos volt? Belekeveredett valamiféle hazugságba? Itt felejtett valamit Dániában, ezért jött vissza? Talán pénzt kellett még felvennie Koppenhágában? Volt esetleg egy másik nője, akit felszedett? Végigjátszottuk az összes lehetőséget, de egyszerűen valószínűtlen mindegyik. Carl lebiggyesztette a száját. Meg kell hagyni, mindketten belebolondultak ebbe az ügybe. – Szóval nincs sok minden a kezünkben, amiből kiindulhatnánk, igaz? Mit ír a jelentés? Találtak olyan irányba mutató nyomokat, amit eddig még nem térképeztek fel? Mindketten megrázták a fejüket. – De akkor mégis mink van? Van egyáltalán valamink? Ha Carlon múlt volna, rekordrövidségű nyomozás lett volna. – William Starkot nem nyilvánították halottnak – mondta Rose leszegett fejjel. – Persze, hogy nem, Rose. Még nem telt el öt év. – A háza is megvan még, csaknem érintetlen. És ami még jobb: kértem a bellahøji rendőrségtől egy kulcscsomót. A lakást ugyanis lepecsételték. Carl felvonta a szemöldökét. A vadászkutya a farkával jelez, ha felveszi a szagot, és Rose pont ezt az ösztönös, féktelen kíváncsiságot keltette fel benne ezzel az egyetlen mondattal.

Ó, a mindenségit! – Jó – mondta, és a kabátjáért nyúlt. – Akkor odamegyünk.

14 Marcónak gyomorgörcse volt az idegességtől. Minden árnyra, minden mégoly halk neszre összerezzent. Ismét Østerbróban volt, mert Zola a lelkükre kötötte, soha ne térjenek vissza oda, ahol egyszer elkapták őket. Vagyis Østerbro volt az a városrész, ahol biztosan nem fogják keresni. Hogy nyugalmat leljen néhány órára, és megszabaduljon a félelmeitől, éjnek évadján bemászott egy szemeteskonténerbe. Ha a kezük közé kapják, már biztos nem csak megnyomorítani szeretnék majd. Végtére is Zola nem sokkal Marco szökése után tűzparancsot adott nekik. Egy csavargó ébresztette fel, aki kinyitotta a konténer fedelét, és halálra rémült, amikor Marco felugrott. Legfeljebb fél hét lehetett. A szűk utcát bevilágították a nap első sugarai. Tompán ide hallatszott a reggeli forgalom zaja a nagy útról. A város felébredt. Marco belegyömöszölte a holmiját egy fekete műanyag zacskóba, és felkerekedett a Dag Hammarskjölds Allén lévő könyvtárba, noha még túl korán volt. Ott megvolt minden, amire szüksége lehetett: mosdó, ahol megmosakodhat, és számítógép, hogy kinyomtathassa a környékbeli helységek térképét, amelyeket később fel szándékozott keresni. És nem utolsósorban az egyik villanyóraszekrényben elrejthette a nejlonzacskóját. Amíg arra várt, hogy kinyisson a könyvtár, a környező negyedben kószált. Céltalanul mászkált a civil ruhás őrök között, akik minden sarkon ott álltak: az oroszok szemmel tartották az amerikaiakat, és fordítva. Amikor a könyvtár végre kinyitott, villámgyorsan elintézett mindent, amit tervezett, majd haladéktalanul útnak indult. Eleinte a Sortedams-tó partján baktatott, majd bekanyarodott a Ryesgadéra, ahonnan továbbment északnak. Tekintete szakadatlanul ide-oda járt, a legkisebb mozgást is kiszúrta. Olyan időpontban ért Stark házához, amikor az elővárosok kihaltak. Dél körül lehet a nyugodt, ápolt kertvárosi házakba a legkönnyebben betörni. Itt, Dániában a családok mindkét felnőtt tagja dolgozik, mert ahhoz, hogy egy bizonyos életszínvonalat biztosíthassanak maguknak, többnyire két jövedelem elég csak. Ezért ebben a napszakban a legtöbb ház üresen állt. Csak a kutyákkal, a

nyugdíjasokkal és a néhány háztartásbeli feleséggel kellett számolni. De olyasvalakinek, mint Marco, aki zsenge gyerekkora óta idegen otthonokba tört be, ez nem volt gond. Könnyed léptekkel ment végig az utcán, mintha helybéli lenne. Ez volt az, amire a baltikumi és orosz kontárok képtelenek voltak: azokat már ezer méterről fel lehetett ismerni, mert mindig ugyanolyan régimódi melegítőket, vacak farmereket, kopott hátizsákokat és dugig tömött nejlonzacskókat hordtak, ráadásul előszeretettel mutatkoztak kettesével. A „betörő” szó valósággal a homlokukra volt írva. De Marco lazának és fesztelennek tűnt, a tekintetét a távolba szegezte, mintha a gondolataiba mélyedt volna, noha valójában minden részletnek különös figyelmet szentelt. Később maga is ilyen szép helyen szeretett volna élni: rendezett, tágas házak, kis veranda, a tó partján nagy, öreg fák, melyeknek ágai a vízfelszínt érintik, a kertekben hinták, libikókák, játszóházak. És miközben Marco tekintete ezt a jóléti idillt pásztázta, lelki szemei előtt William Stark holtteste tűnt fel. Megrázta a gondolat, hogy a halott, aki mellett feküdt, egyszer hús-vér lényként sétált végig ugyanezen az úton, mint amelyen most ő. Amikor már csak mintegy száz méter választotta el a háztól, amelyben egykor William Stark lakott, meglátott egy nőt a szomszéd kertben egy ágyás mellett térdelni. Teljesen belefeledkezett a munkájába. Marco megszámolta a palántákat. Te jó ég, még mintegy tizenöt volt hátra! Amilyen körülményesen dolgozott, egy örökkévalóságig is eltarthat, mire végez, és elkotródik. Addig nem sétálhat fel a kocsibejárón Stark házához, mert a nő észreveszi. Nem volt más választása, később kell visszatérnie. Éppen el akart haladni Stark háza előtt, amikor észrevette, hogy egy sötétkék Peugeot 607-es áll a behajtón. Ez végérvényesen keresztülhúzta a számításait. És mi lesz, ha megpillant valakit az ablakban? Talán a lányt? Akkor simán becsöngetek, tökélte el, a szomszéd nő meg azt gondol, amit akar. Valóban mozgást érzékelt az egyik utcára néző ablakban, de túl távol volt, ezért csak árnyakat és bizonytalan körvonalakat látott. Hangokat is hallott, bár csak egész halkan. Talán már eladták a házat? De ha rákeres az ember az interneten erre a címre, még mindig Stark nevét találja. Persze ki is adhatták. Ha így történt, akár mehet is. Marco hamarabb vette észre a férfit az ablak mögött, mint az őt. A figura közelebb lépett az üveghez, és úgy tűnt, feszülten összpontosít, majd lassan körülnézett minden irányban. Mivel az arca komoly volt, a mozgása pedig megfontolt, valószínűleg ellenőrzött valamit, mint egy iparos, aki éppen árajánlatot tesz. De ez a fickó nem iparos volt, nem, hanem rendőr, ezt Marco

rögtön látta, hisz a rendőröket három kilométerről kiszúrta, ködben is: a mozgásukról, a tekintetükről és a kinézetükről. Régen, amikor a járdán koldultak, Samuellel gyakran játszottak „zsarulesőst”. A rendőrök mindig azok voltak, akik egy árnyalattal alaposabban és feszültebben néztek végig a környéken, mint mások. Marco a szeme sarkából a Peugeot 607-est vizslatta. Azonnal szemet szúrt neki a kék villogó, amely a szélvédő előtt állt. Tehát nem tévedett, és gyorsan kereket kell oldania. De mielőtt még egyetlen lépést is tehetett volna, az ablakban álló rendőr felé fordult, és egyenesen ránézett. Csupán egyetlen pillantás volt, de Marco még sosem érezte, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire a veséjébe láttak volna. Már így is túl sokat láttak belőlem – ez volt az egyetlen gondolata, mielőtt futásnak eredt. Csak amikor kifulladva elérte a Husum Torvot, akkor állt meg, és gondolta végig a dolgokat: az, hogy a rendőrök Stark házában szaglásztak, csak azt jelentheti, hogy az ügyet még nem zárták le, ezért mindenképpen muszáj megtennie a következő lépést. Ha törik, ha szakad, vissza kell mennie, és meg kell néznie, be tud-e jutni. *** A kis ház, amelyet a harmincas években építhettek, egy emelkedőn állt, ahonnan parádés kilátás nyílt az Utterslev Mose-tóra és a mögötte tornyosuló hatalmas, bűnronda, Høje Gladsaxe-i betonmonstrumokra. Carl a fejét ingatta. Sokáig kell keresgélni, ha az ember ennyi betont akar látni egy ilyen szép táj közepén. De ha valaki eltekintett az emberi jelenlétnek ezektől a nyomaitól, Koppenhágának ez a szeglete igazán bájos volt. – Szép magas! – mutatott Carl a gladsaxei tévétoronyra, amely a fákon túl magasodott. A legjobb lenne az egész szarságot azonnal a levegőbe röpíteni, gondolta. – Azt mondjátok, betörtek ide? Mikor? Rose előhúzott egy kulcsot a táskájából, és kinyitotta az ajtót. – Nem sokkal William Stark eltűnése után. Az élettársa és a lánya még nem költözött el. Ezért eléggé pontosan tudjuk, mit vittek el. – A szokásos dolgokat? – Nem, de szépen feldúlták az egész házat. A matracokat felhasították, a képeket ledobálták a falról. De nem a rongálás volt a céljuk, hanem mintha egy bizonyos dolgot kerestek volna. Carl bólintott. Szóval nem szokványos eltűnési üggyel van dolguk, és nem is

szokványos betöréssel. Lassan megértette, miért izgatja annyira az eset Rosét. Bent a levegő állott és dohos volt, mint a lakatlan házakban általában. Szóval itt lakott William Stark, és nagy valószínűség szerint soha többé nem tér ide vissza. Carl megállt a rendes, tiszta nappaliban, kibámult a nagy ablakon át a kertre és a mögötte elterülő Brønshøjre. A füvet nemrégiben nyírhatták le, a ribiszkebokrokat már megmetszették. – Ki gondozza a házat és a kertet? – Szerintem a barátnő még mindig rendszeresen jár ide. Nem ez van a jelentésben, Assad? A kis arab bólintott. Carl körülnézett. A berendezés sokkal szerényebbnek hatott, mint amilyet egy Stark pozíciójában lévő embertől el lehetne várni. Egyszerűen nem sokat adott a divatos, stílusos bútorzatra, ez már a plafon és a falak olcsó faborításán is látszott. A hátsó részt is, amely a nappaliból nyílt, a legegyszerűbb anyagokból építették meg. De a szobák ennek ellenére bámulatosan lakályosnak hatottak. Nem, ez nem olyan hely volt, ahol az ember öngyilkossági gondolatokat forgat a fejében, és azt tervezgeti, hogy minden hidat feléget maga mögött. Egy fenyőfa polcon néhány fénykép állt, amikkel biztos nem lehetne díjat nyerni, de örömöt és harmóniát sugároztak: Stark, a barátnője és a lánya egymás mellett. Ahogy nevetnek, látszik, hogy Stark beállította az automata kioldót, és még éppen idejében sikerült beugrania a képbe. Malene Kristoffersen csinos volt, de kissé molett, az arcán mosolygödröcskék. A lánya ezzel szemben különösen törékenynek látszott, akár egy gyenge madárfióka, amelyet az anyja ösztönösen kitaszított a fészekből. Stark valamennyi képen boldognak és fesztelennek tűnt. Az egyik fotón a két szerette között állt, és átkarolta a vállukat. Mindent egybevetve olyan férfinak látszott, akinek a kicsapongásai arra korlátozódtak, hogy lila nyakkendőt vett fel az öltönyhöz, vagy zöld kockás rövid ujjú inget hordott. Már a megjelenése elárulta, miért nem vitte sokra, kiváló vizsgaeredményei dacára. Kétségtelenül túl visszahúzódó és szerény volt, és sok szempontból túl korrekt is. Ez sugárzott a képekről, és ez felkeltette Carl érdeklődését. Ha egy ilyen jóravaló, becsületes ember életében egyszer csak valami szokatlan dolog történik, az rendszerint nyomot hagy maga után. – Mesélj még a betörésről, Assad – kérte kollégáját. Assad felcsapta a mappáját, és előhúzta a jelentés másolatát. – Profik voltak. Nem hagytak ujjlenyomatot és DNS-nyomokat. Néhány szomszéd azt állította, látta, hogy pár férfi egy sárga furgonnal elhajt. Munkásruha és fekete sapka volt rajtuk. Teljesen átlagosak voltak, talán egy kicsit

sötét volt a bőrük az évszakhoz képest. – Assad elvigyorodott. Olyan kifejezés volt ez, amelyet habozás nélkül mondhatott volna saját magára is. – De hát bőrszín alapján manapság nem sok biztosat lehet mondani, nem? Állandóan utazik mindenki. Síelés, tengerparti nyaralás. Mindig úgy néz ki mindenki, mint én, csak nem ilyen jóképűek. – Kihívóan felvonta a szemöldökét. Aztán vállat vont. – A bejárati ajtón át hatoltak be, biztosan spéci zárnyitó pisztollyal, legalábbis nem hagytak nyomokat az ajtón, és senkinek sem tűnt fel semmi. Egy nő, aki a szomszédban dolgozott a kertben, azt mondta, felfigyelt volna rá, ha egy csomó cuccot kicipelnek, de nem volt náluk semmi. Legalábbis semmi feltűnő. Nagyjából egy órát voltak bent, aztán odébbálltak. Intettek a nőnek, és már mentek is. – Malene Kristoffersen jelentette be a betörést? – Igen, és ezért költöztek el. Már nem érezték magukat biztonságban itt a lányával. – Semmi sem változott azóta idebent? – Semmi. – Az meg hogy lehet? Ki fizeti a törlesztőrészleteket? – A házon már nincs jelzálog. A többi kiadást Stark befektetéseinek hozamából fedezik. – Hm. – Carl megint körülpillantott. – Ha nem vitték el a hangszórókat és az erősítőt, mi a csudát kereshettek? Pénzt, értékpapírt, ékszert? Biztos, hogy Stark törvényes úton szerezte a vagyonát? Megnézted, hogy tényleg örökölte-e? Hogy jogszerűen járt-e el? Belenéztél a hagyatéki végzésbe? Assad pillantása mély csalódottságról árulkodott. Természetesen megtette mindezeket. Carl harmadjára is végighordozta a tekintetét a helyiségen. – Minden nagyon szolidnak tűnik, de ez persze nem jelent semmit. Nem először történne meg, hogy ez csak a látszat. Hogy talán drogkereskedelem áll a háttérben. Vagy talán Starknak volt valami külföldi tulajdona, amit nem vallott be a dán hatóságoknak. Valami, amit bűnös úton szerzett. Talán azért jött haza olyan hipp-hopp Kamerunból, mert valami rosszul sült el ott. Idehaza meg egy küldöttség várta, és kicsinálta. A térfigyelő kamerák felvételein nem látszik, milyen közlekedési eszközzel hagyta el a repülőteret? – De igen, metróval. – És aztán? – Ott áll a peronon, aztán eltűnik. – Megvan még a felvétel? Assad vállat vont. Ezek szerint ezt még nem ellenőrizte. – Ezt nézzétek! – kiáltotta hirtelen Rose a kétszárnyú ajtóból.

A folyosó túloldalára mutatott, egy kis dolgozószobára, amelyben egy nyitott páncélszekrény állt. Közepes méretű széf volt, az ajtó közepén forgatható nyitókallantyúval. – A betörés előtt is nyitva volt? – kérdezte Assadtól. A férfi bólintott. – Malene Kristoffersen azt vallotta, hogy a széf sosem volt bezárva. William Stark nem használta. Volt egy széfje a Danske Banknál, de néhány hónappal az eltűnése előtt azt is felmondta. – És azt tudta a nő, mit őrzött abban a széfben? – kapcsolódott be Carl is. – Biztosan valami értékes dolog lehetett, különben nem bérel széfet az ember. – Igen. Malene Kristoffersen azt mondta, pár CD-t és ékszert tárolt ott, többek között a szülei jegygyűrűjét. Aztán egyszer csak hazahozta az egész hóbelevancot. Megnézte a lemezek tartalmát a számítógépén, majd mindent törölt. – Jó. És tudjuk, mi volt a lemezeken? – A disszertációja. – Le akart doktorálni? – Nyilván, de nem jutott el addig. Sosem adta be a dolgozatot. – Elég furcsán hangzik. Miért semmisítette meg az anyagot? – Talán azért, amiért te sem akarod felcserélni a helyettes felügyelő címet a felügyelő címre. Carl Assadra nézett. Ezzel meg mi az ördögre célzott? – És én miért nem akarom, Assad? – Mert akkor másfajta munkát kellene végezned, Carl. – Elmosolyodott. – Semmi kedved hozzá, hogy rendőrfőnök legyél egy vidéki porfészekben, nem? Na, igen, ebben történetesen igaza volt Assadnak. Inkább tenyésztene tevét a Szaharában. – Úgy érted, azért hagyta félbe a munkáját, mert megijedt az előrelépéstől? Ezt Malene Kristofferson mondta? – Ő azt vallotta, Stark elégedett volt a jelenlegi helyzetével, azt gondolta, minden úgy jó, ahogy van. Nem volt az a püffeszkedős fajta. – Pöffeszkedős, Assad. Úgy érted, hogy nem volt hetvenkedő, ugye? De akkor miért kezdett bele egyáltalán a kutatásba és az írásba? – Malene Kristoffersen szerint Stark anyja erőltette, mert az apja is doktor volt. De amikor az asszony meghalt, Stark annyiban hagyta a disszertációt. Carl bólintott. A William Starkról kirajzolódó kép egyre meggyőzőbb lett. És egyre jobban bírta ezt a pasast. – És miről szólt a disszertáció, tudod? Assad lapozgatott.

– Malene Kristoffersen nem emlékezett pontosan, de a nemzetközi alapítványok létrehozásával volt kapcsolatos. – Jesszusom, ez nagyon szórakoztatónak hangzik. Carl leguggolt a széf előtt, és belesett. Tényleg teljesen üres volt. Végül még tettek egy kirándulást a pincébe, de ott sem találtak semmi érdekeset. Amikor már majdnem a végére értek a körútjuknak, Carl még egyszer alaposan szemügyre vette a falakat és a plafont, és valamiféle furcsaságot keresett, akármilyen apróság legyen is az. De minden rendezettnek hatott, nem tűnt fel neki semmi. Az ő ízlésének kissé jellegtelen volt az egész. Ha már ilyen sok idő telt el, nem könnyű az embernek beleásnia magát az ügybe. Malene Kristoffersen talán túl gondosan takarított össze, talán egy döntő jelentőségű papír a szemetesben végezte, vagy a tolvajok zsebében. Több mint lehetséges, hogy annak idején voltak nyomok, de az idő már biztosan eltüntette őket. – Hm. Hát akkor készen lennénk. Nem voltunk valami eredményesek. De ha már úgyis itt vagyunk, kikérdezhetnénk a szomszédokat a betörésről. Ha jól látom, a nő megint a kertben szöszmötöl. Odapillantott a nőre, aki a szomszéd ház előtt térdelt egy ágyás szélén. Ekkor tűnt fel neki a fiú a túloldali járdán. Elég elhanyagoltnak tűnt a külseje, és éppen rá bámult. De nem pusztán a nézése volt, ami meghökkentette Carlt, hanem inkább az, ami a tekintetéből sütött, ami a másodperc törtrésze alatt kettőjük között lejátszódott. Olyan volt, mint amikor a vádlott és a bíró összepillant. Mintha a fiú egykettőre ráeszmélt volna, hogy egy ellenség szemébe nézett. A következő másodpercben a fiú leszegte a tekintetét, elfordult, majd a nyakába kapta a lábát. Érdekes, mintha úgy érezte volna, hogy tetten érték, gondolta Carl. – Láttátok azt a fiút? – kérdezte, de Rose és Assad csak a fejét rázta. – Úgy tűnt, nem igazán örül neki, hogy itt lát minket.

15 Amikor Marco jó egy órával később visszatért Stark házához, megkönnyebbülten állapította meg, hogy sem a kertben tevékenykedő szomszéd nőnek, sem a rendőrautónak nincs nyoma. Tekintetét a bejárati ajtóra szegezte, és teljes lelki nyugalomban ballagott végig a kerti úton. Amikor nyomát sem látta riasztóberendezésnek, továbbindult a ház háta mögé. Úgy harminc centi magasan talált egy rács nélküli pinceablakot, amelynek kerete szilárdan állt a falban. Átsuhant egy mosoly az arcán, mert most volt csak igazán elemében. Gyakorlottan ökölbe szorította a kezét, könyökét az ablak közepének ütötte, aztán megnyomta egy kicsit, amíg az üveglap meg nem feszült, majd a szabad kezével határozottan az öklére ütött, úgy, hogy a könyöke vésőként hasított bele az üvegbe. Az üveget egy szemvillanás alatt sugárirányú repedések hálózták be, és a roppanás alig hallatszott. Most már egyesével kiszedegethette a szilánkokat. Miután halomba rakta az üvegcserepeket a házfal mellett, hanyatt feküdt, és lábbal előre becsusszant az ablaknyíláson, ami nem jelentett túl nagy kihívást számára. A pince csupán egyetlen helyiségből állt, amely nagyjából harmadolyan széles volt, mint a ház. Meszelt falak, áporodott levegő, nyirkosság. A helyiség egyszerre lehetett mosókonyha, műhely és éléskamra, ahol a befőtteket, például uborkát tárolják. Marco mosóporillatot érzett, és tényleg állt egy doboz Omo a mosógépen. A fiú fejre állította a dobozt, és megállapította, hogy a mosószer már rég összeállt. Igen, stimmel. Már nem járt le ide senki. Gyorsan szemügyre vette a festékesvödröket és a szerszámokat, majd a kertbe nyíló ajtóhoz lépett, elfordította a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Ez volt az első számú menekülőút. Aztán fellépcsőzött a földszintre, a verandaajtóhoz ment, és azt is kinyitotta. Ez volt a kettes számú menekülőút. Csak ekkor nézett körül, lát-e mozgásérzékelőket, amelyek beindítják a riasztást, vagy jeleznek a szomszédban. A fülét hegyezte, hogy nem hall-e halk szirénázást. De minden békés volt. Ezért munkához látott, és rendszerszerűen végigjárta a helyiségeket. Egy átlagos betörésnél rutinszerűen kiverte a fejéből a lakókat. Az

azokkal szembeni részvét, akiket éppen meglop, a legrosszabb, ami történhet, ezt Zola jól a szájukba rágta. – Abból induljatok ki, hogy minden a tiétek. Ne nézzetek a fényképekre, azok idegenek. Ne nézzetek a játékokra a gyerekszobában. Gondoljatok inkább a kistestvéretekre. Főleg ez utóbbi esett Marcónak mindig nehezére. De most nem azért volt itt, hogy lopjon, hanem azért, hogy beleképzelje magát azoknak az embereknek a helyébe, akik a házban éltek, és a legapróbb dolgok is arról meséltek neki, kik voltak ők. A fiókokkal és a temérdek papírral kezdte. William Stark nyilvánvalóan rendszerető ember volt, ez már akkor látszott, ha valaki bepillantott a fiókokba és a szekrénybe. Máshol a fiókokban iszonyú volt a rendetlenség. Marco legalább százszor nézett már be idegenek fiókjaiba, de ezek itt mások voltak. William Stark nem volt gyűjtögető típus. A falakon és a polcokon nem volt semmi, ami elárult volna valamit Stark múltjáról, gyerekkoráról vagy ifjúságáról. Marco nem látott képeket a konfirmáló vagy érettségiző Williamról, amint a szülei között áll, nem talált dobozt tele régi karácsonyi lapokkal. Ehelyett mindenféle kézzel írt adópapírokra, aktákba rendezett biztosítási szerződésekre, egy külföldi érmékkel teli tálkára és származási ország szerint rendszerezett nejlonzacskókra akadt. Utazási nyugták másolatai, beszállókártyák kötegei és különféle helyeken található szállodákról készített jegyzetek ábécérendbe pakolt garmadája akadt a kezébe, minden szétmálló befőttesgumival összefogva. Marco még sosem találkozott ilyen emberrel. A szomszédos szobákban női holmikra bukkant. Ezeknek a helyiségeknek még a szaga is más volt. A lány szobájának falait világossárgára festették, és a kacatok, amik szanaszét hevertek, ma már biztosan nem érdeklik a tulajdonosukat. Az akvárium és a kalitka üres volt, a rajzeszközöket összerakták, és a fiúegyüttesek posztereit a falon minden bizonnyal már rég lecserélte volna. Az anya szobája sokkal időtlenebbnek tűnt. A polcok könyvek alatt roskadoztak, a szekrény tetején kézitáskák és nyári kalapok sorakoztak. Az egyik sarokban különböző csizmák álltak, és a tükör melletti fogason színes sálak lógtak. Marco megrökönyödött. Fura, de úgy festett, mintha a nő még itt lakna. De akkor miért volt ilyen dohos és áporodott a levegő? Miért állt össze a mosópor? És miért volt a hűtő üres, miért kapcsolták ki? Ha az anya és lánya már nem itt éltek, akkor viszont miért nem vitték el a dolgaikat? Talán arra számítottak, hogy egyszer majd visszaköltöznek? Marco a fejét ingatta. Mégis honnan tudná, mi jár a nők fejében? Sosem állt közel egyetlen nőhöz sem, még a saját anyjához sem.

A nő talán abban reménykedett, hogy William Stark még életben van, és egy nap újra felbukkan? És talán ezek a szerteszét heverő holmik arra vártak, hogy egyszer majd újra használatba veszik őket? Marco semmihez sem nyúlt. Ahogy ott állt a szobában, és tudta, hogy ez sosem fog megtörténni, mert Stark halott, fájdalmat érzett. Még egyszer átment a nappaliba, és megnézte a fényképeket. Első látásra felismerte a képet, amit a hirdetésre tettek. Stark a nő és a lány között állt, és mosolygott. Igen, a lány erről a képről vágta ki az arcát, és nagyította fel. Ők hárman már sosem lesznek így együtt. Marco megfordult, és csak most vette észre, hogy a párnákat, amelyek a kanapé támlájának támaszkodtak, felhasították. Amikor közelebb lépett, megértette, milyen durván felforgathatták annak idején ezt a szobát. Vajon a nő és a lány fejvesztve menekült? Álmukban lepték meg őket a betörők? Vagy William Stark tette ezt? Marco megborzongott. De akkor miért kívánta a nevelt lánya, hogy visszatérjen? Nem, ennek semmi értelme. Marco óvatosan megpiszkálta a párnák hasítékát. A belsejükben szépen felhalmozódott a por, szóval az egész már régebben történt. A vágások szélei tiszták és egyenletesek voltak, nyilván nagyon éles kést használtak. Marco a fejét csóválta. Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen finnyás, rendszerető ember, mint Stark, ilyesmire ragadtatta volna magát. Hacsak nem kelt ki teljesen magából. Talán féltékenységből tette? Mert a nője megcsalta? Elfogta a vak düh? Egy reménytelen kísérlet volt arra, hogy kiszabaduljon a környezetéből? Vagy valami sokkal nagyobb rejtély húzódik meg a történtek mögött? Marco megint azt a képet nézte, amelyet a lány a hirdetéshez felhasznált: William Stark a barátnője és a nevelt lánya között; az afrikai ékszer, amit most Marco hord, ott lóg a nyakában. A háttérben pedig a virágba borult kert. Mindhárman lazának és könnyednek tűntek, még a lány is, bár beesett arca és a szeme alatt húzódó sötét árnyak arról vallottak, hogy beteg. Nem, Marcónak egyszerűen nem fért a fejébe ez az egész: Stark eltűnik, a párnákat felhasogatják, a nő ruhái még mindig ott vannak a szobában… Pedig úgy bízott benne, hogy itt meg fogja találni a válaszokat. A választ arra a kérdésre, miért kellett Starknak eltűnnie, miután az útja keresztezte Zola útját. Zola! Marco megdermedt. Mi van, ha a párnák felhasítása az ő számlájára írandó? Lehet, hogy Stark rejtegetett valamit a házban, amit Zola meg akart találni? És megtalálta? Marco a legnagyobb komód felé fordult, végigtapogatta a bútorlapok belső felületeit és a hátsó oldalukat, hogy nincs-e valami odaragasztva. Aztán benézett a falon lógó képek mögé, felemelte a szőnyegeket, majd az ágyak felhasított matracait. Rendszerszerűen dolgozott, mintha vaskos pénzkötegeket vagy értékes

ékszereket keresne, szobáról szobára haladva, egyik zugot a másik után nézte át. De nem talált semmit. Aztán ott volt még a bejárati ajtó mellett nyíló, apró, tíkfa polcokkal berendezett dolgozószobában az a nyitott páncélszekrény is. Üres volt, de mivel Marco semmi eredménnyel nem járt a kutatás során, leguggolt a széf elé, és bedugta mutatóujját a sarkaiba, majd megrázta a nehéz ajtaját. Itt sem volt semmi, de nem is igazán számított rá. Teljesen szokványos, régimódi széf volt, akkora, mint egy asztal, nem voltak elkülönített rekeszei, és egyetlen elfordítható kallantyú volt az ajtaján. Nem voltak benne rejtett kis rések és zárak sem. A biztonság kedvéért azért beledugta a fejét a páncélszekrénybe, hogy még egy pillantást vessen bele, és karcolásnyomokat keresett az alján. Lassan megfordult, és átvizsgálta a széf tetejét is, és amikor már csaknem hanyatt feküdt benne, észrevette a fekete betűket és számokat az ajtó keretén; filccel írták fel őket a piros fémre. A4C4C6F67 – állt ott. – A4C4C6F67 – motyogta maga elé négyszer vagy ötször, ahogy ott gubbasztott. Az ilyen kódokat nem puszta szórakozásból írja fel az ember, és nem filccel. Marco kihúzta a fejét a széfből, kivette az egyik adópapíros dossziét a komód fiókjából, felcsapta, és kézzel írott négyeseket és heteseket keresett benne, hogy összehasonlíthassa őket a kód számjegyeivel. Nem volt nehéz dolga, bőven voltak négyesek és hetesek mindenütt. És kétség sem fért hozzá: ugyanazok a díszes négyesek és hetesek voltak itt is, mint a széfben. Ha az adópapírokon William Stark kézírása látható, akkor biztosan a széfben is. Marco leült egy fotelbe, és a tenyerébe temette az arcát. A4C4C6F67, mit jelent ez? A számok növekedtek, a betűk ábécérendben voltak. Nem volt előre- vagy hátraugrás. ACCF és 44667, csak felváltva. De az utolsó hatos és hetes között miért nem állt egy betű? Mert hatvanhetet jelentettek? Vagy mert F6-ként és F7-ként kell értelmezni őket? Hol ebben a logika? Marcót az internetes intelligenciatesztekre emlékeztette. Az ilyen feladványokat mindig könnyűszerrel megoldotta. De ezt itt? Ez a kód bármi lehet, számtalan kombinációs lehetőség van. Valami irattárazási rendszer kódja. Bármi, minden és semmi, és a gond az volt, hogy a sorrend sem volt biztos, lehet, hogy a karaktereket egy tetszőleges sorrendben is lehet olvasni, vagy visszafelé. A legvalószínűbbnek azt érezte, hogy ez valami számítógépes jelszó vagy egy másik széf kódja. De melyik a kettő közül? S vajon még aktuális-e? Felállt és odament a sarokban álló öreg Hewlett-Packard számítógéphez, és bekapcsolta. Egy mordulással elindult, de egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre a hatalmas képernyőn megjelent egy szürkészöldes kép. Nem kért jelszót.

A merevlemezen pedig régi játékokon kívül semmi sem volt. Ezért Marco ki is kapcsolta. Mivel nem talált több számítógépet, és szeretett volna kicsit gondolkodni, újra lement a pincébe. Megállt a legalsó lépcsőfokon, és még egyszer végighordozta a tekintetét a helyiségen, amikor hirtelen hangokat hallott a kertből. Kővé vált. Pico és Romeo! Kétség sem fér hozzá! Senki más nem használta az olasz és angol ilyen önkényes keverékét. – Itt járt valaki – suttogta Pico. Szóval észrevették a betört pinceablakot. – Hékás, nézd csak az üvegszilánkokat! Milyen szépen odapakolták őket a fal tövébe. És a pinceajtó csak be van hajtva! A verandaajtó meg tárva-nyitva áll. – A picsába, igazad van! Igen, egyértelműen Romeo volt az. Hányszor és hányszor tört be velük Marco házakba! Szigorú munkamegosztás volt közöttük, vakon bízhattak egymásban, oda-vissza tudták egymás fogásait. Ezért Marco számára kristálytiszta volt, mi jön most. – Marco volt az! Marco hang nélkül szedte a fokokat felfelé. A fejében egyetlen gondolat lüktetett: ki a csapdából! Ahogy Picót és Romeót ismeri, az egyikük a következő másodpercben belép a pinceajtón, míg a másikuk a verandaajtónál áll őrségben. És pontosan ennyire biztos volt abban is, hogy egy harmadik klántag várakozott kint az utcán. Valószínűleg nekidőlt egy fűzfának, és úgy tett, mintha a tóra nyíló kilátást élvezné. És amint bármiféle veszélyt érzékel az utcán, egy madár rikoltását utánozza, amely kissé hangosabb és erőteljesebb lesz, mint ahogy a környéken hallani szokták. Pico és Romeo szélsebesen eltűnnek, mert mindketten ugyancsak fürgék voltak. Ők az egyedüliek a klánban, akiknek van esélyük rá, hogy utolérjék Marcót. Marco szorosan összefonta a karját, hogy megnyugodjon. Az egyetlen menekülőút, amely maradt, a bejárati ajtón át vezetett. Ott kell kijutnia, aztán elinalnia. Megtette az utolsó lépcsőfokokat is, miközben jól tudta, hogy azok ketten odakint tisztában vannak vele, hogy szeret a hátsó ajtón át a kert felé menekülni. Ha az emeleten lenne, felfelé iramodna, mert a tető gyors szökési lehetőséget kínál, ezt tapasztalatból tudta. De itt nem volt emelet, és a tető olyan lapos volt, mint egy palacsinta, így ott nem bújhatott el. És ha segítségért kiáltana? Feltépi a szomszéd felé néző ablakot, és teli torokból üvölteni kezd, abban bízva, hogy a szomszédok kijönnek, és a puszta jelenlétük

menekülésre készteti Picót, Romeót és a cinkostársukat. Egy pillanatra megingott. A gondolatok egymást kergették a fejében. Nem, nem működne. Pico és Romeo így is, úgy is elcsípnék, és eszméletlenre vernék. Pico nem riad vissza az erőszaktól, ezt jól tudta. Ezek szerint nem tévedett a felhasított párnákkal kapcsolatban. Zola emberei tették. És most megint itt voltak. De miért? Mi az ördögöt kerestek itt? Marco kényszerítette magát, hogy józanul gondolkodjon. Pico és Romeo aligha miatta jöttek ide. Nem, hiszen nem is tudhatták, hogy itt van. Egyértelműen meglepett volt a hangjuk, amikor meglátták az üvegcserepeket. Csak azt tudják, hogy valamikor itt járt. Vagyis valami más okból jöttek. De milyen okból? Lázasan gondolkodott, és közben körbenézett. Idefent pont olyan kevés lehetőség volt elrejtőzni, mint a pincében. Sehol egy eldugott zug, sehol egy beépített szekrény. Az egyik hálóban csak egy függönnyel eltakart polcrendszert látott. Ha már tényleg jártak itt, akkor most valószínűleg egy bizonyos dologért jöttek, amit a múltkor nem vittek magukkal, vagy nem találtak meg. Sőt, talán olyasvalamiért, amit ebben az új helyzetben, amelybe Marco hozta őket, most még elszántabban próbálnak megkaparintani, mint annak előtte. A pincéből nyikorgó hang hallatszott. Marco visszafojtotta a lélegzetét, és hallgatózott. Szóval az egyik bejött a házba. Nehéz volt meghallani, mi folyik odalent, mert Romeo fennhangon adta parancsba a ház előtt álló társuknak, hogy tartsa szemmel a bejárati ajtót. Tehát megint nem volt menekülőút. Hogy Romeo ne láthassa meg az ablakból, Marco négykézláb mászott át a nappalin és az étkezőn, miközben búvóhelyet keresett. Sehol semmi. Akkor csak a hálók maradtak. Marco kiért a folyosóra, és benézett a kis helyiségekbe. Reménytelen. Ágyak és polcok és nippek. Semmi, ahová el lehetne bújni. Aztán a pillantása a széfre esett, ami a kis dolgozószobában volt. Az egy jó lehetőség volt. Mert ha Zola emberei valamit biztosan tudtak, akkor az az volt, hogy a páncélszekrény üres. Egészen biztosan azt ellenőrizték elsőként. Nem, ott nem fognak kutatni, próbálta Marco meggyőzni magát, miközben bemászott a széfbe, és résnyire csukta az ajtót. Most már késő volt, hogy új rejtekhelyet keressen, és elöntötte a vakrémület. Csak három lehetőség volt: Nem találják meg, és természetesen ebben reménykedett. Vagy megtalálják, és addig ütik, amíg el nem ájul. Vagy – és erre a gondolatra a torkában kezdett dobogni a szíve – megtalálják, és rázárják a páncélszekrény ajtaját. Ha rázárják az acélajtót, keserves fulladásos halált fog halni. És csak akkor

fogják megtalálni, ha a háznak új gazdája lesz. Ráakadnak egy halott fiúra, aki senkinek nem hiányzott. Egy fiúra, akinek nincsen különös ismertetőjegye, és akinek papírjai sincsenek. Marco összeszorította a száját. A szíve olyan vadul kalapált, hogy alig kapott levegőt a magzatpozícióban, amit felvett. Minden pórusából izzadság tört elő, és egyetlen szempillantás alatt olyan nedves lett a keze, hogy alig tudta tartani az ajtó keskeny peremét. Ekkor meghallotta Romeo hangját a nappaliból, vagyis ő is bejött a házba a verandaajtón át. És a ház előtt álló cinkosuk is biztos árgus szemekkel leste a bejárati ajtót. Már csak Pico hiányzott, aki vélhetően a pincét kutatta át. Amikor végül feljött, felnyögtek alatta a padlódeszkák. Mintha idegrostok kötegei kapcsolnák egybe a helyiségeket. Ha az ember egy tetszőleges helyen rálépett a deszkára, az elektromos inger a ház leghátsóbb zugáig futott, egészen a széfig, amelyben Marco kalapáló szívvel, fájdalmasan összegabalyodott végtagokkal és körbe-körbeforgó gondolatokkal próbált teljesen csendben maradni. Minden idegszála segítségért kiáltott. Miközben Pico pillekönnyű léptei megremegtették az egész házat, Marcóról szakadt a víz. Főleg a mutatóujján érezte, amivel az ajtót tartotta. Ha kicsúszik a kezéből az ajtó, mindennek vége. Hallotta, ahogy kihúzgálják és visszacsukják a fiókokat, ide-oda tologatják a bútorokat. Pico alapos típus volt. – Van itt valaki? – suttogta Romeo a verandaajtó előtti helyéről. – Itt nincs – felelte Pico rendes hangerőn. – És az étkezőben sincs. Aztán közelebb jött, és belökte a nő és a lány hálószobájának az ajtaját. Marco tisztán hallotta, ahogy az ágyakhoz lépett, s letérdelt melléjük, végül pedig félrerántotta a függönyöket. – Itt sincs. És a konyhában sem – kiabálta Pico. – Nézd meg a fürdőben is, a zuhanykabinban – kiáltott vissza neki Romeo. Marco érezte, hogy reng alatta a padló. Pico csak háromméternyire állt tőle a folyosón a fürdő előtt. Olyan volt, mintha a következő pillanatban a röntgenpillantása áthatolna a nyitott szobaajtón és a páncélszekrény acélajtaján, és meglátná őt. Tudja, hogy itt vagyok! – zakatolt Marco fejében, miközben a mutatóujja egyre nyirkosabb lett. És hirtelen nem tudta tovább tartani a széfajtót. Lassan kinyílt, és a résen erős fény áradt be. És ezen a résen keresztül tényleg meglátta Pico lábát, ahogy belép a fürdőbe. Adidas futócipő, új, nesztelen. Jellemző Picóra. Marco villámgyorsan kilökte a széf ajtaját. Ki kell jutnia innen! Bárhová, ahol Pico már járt. De még mielőtt ki tudott volna kászálódni, Pico kikiabált a fürdőből,

hogy ott sincs senki, mire Marco egykettőre megtörölte a kezét a pulóverében, megragadta az ajtó peremét, és újra magára húzta. A másodperc egy törtrészéig még látta a futócipő orrát, ahogy a fürdő küszöbére lép, aztán az ajtó ismét csukva volt. Pico most vélhetően a folyosón állt, és körülkémlelt. Marcónak az volt az érzése, hogy minden fojtott lélegzetvétele olyan hangos, mint egy fújtató. Hogy mindjárt felrobban a teste. Hogy a csillogó fémdarabok szétzúzzák a szabadságról és a saját életéről szőtt álmait. Ez most itt a valóság volt. Hallotta, ahogy a lábak odakint tesznek még egy-két lépést előre, és ismét érezte a röntgenpillantást. Pico belépett a dolgozószobába, és olyan közel állt a széfhez, hogy a nadrágja ráncai kis híján belógtak az ajtó résén. A zajokból ítélve áttúrta a páncélszekrény fölötti polcot. Motyogott magában, miközben könyveket hajigált le a padlóra. Az egyik hangos puffanással pont a széf előtt ért földet. Marco visszatartotta a lélegzetét. Ha Pico nem hallotta meg a szívverését, biztos süket. Nézte a kart, amely a könyvért nyúlt, és veszélyesen megközelítette az acélajtót, aztán már nem látott mást, csak érzett. Érezte, hogy Pico keze nekiütődik az ajtónak, ahogy megpróbálja felvenni a könyvet, és Marco nem tudta tovább tartani az ajtó peremét. A fényár ismét behatolt a széfbe, veszélyesen széles volt. Pico behajlította a térdét. Mindjárt leguggol a széf elé, és kinyitja az ajtót. Ebben a sorsfordító és teljességgel eszelős pillanatban, amelyben Marco már azt latolgatta, hogy önként megadja magát, amivel talán egy szikrányi kegyelmet nyer, felhangzott egy átható madárfütty, és Pico megdermedt. – Gyorsan, Pico! Fogd a képet, és gyere! – kiáltotta Romeo kintről. Pico néhány szökelléssel a folyosón, majd a nappaliban termett, aztán Marco hallotta a verandaajtó kitörő ablaktáblájának csörömpölését, ahogy az ajtó a falnak csapódott. Aztán csend lett. Az előkertben várakozó fickó madárfüttyére az akció véget ért. Nyilván közeledett valaki a házhoz. Mint valami összegyűrt fémdoboz, úgy gördült ki Marco a dolgozószoba padlójára. Mindene fájt, a végtagjai úgy elgémberedtek és elzsibbadtak, hogy azt latolgatta, képes lesz-e valaha a saját lábán kimenni a szabadba. Márpedig meg kellett tennie valahogy, méghozzá gyorsan, mert a srác nem véletlenül fújt riadót a ház előtt. Még az is lehet, hogy valaki máris az ajtóban áll. Ezért Marco gyorsan megdörzsölte a lábát, majd a verandaajtó, az egyetlen menekülőútja felé botladozott, ahogy tudott. Azért fohászkodott, hogy Picónak és Romeónak színét se lássa odakint, és ne lapuljanak valahol a bokrok között. Az utolsó, amit látott, amikor átvágott a nappalin, az egyik leesett fénykép

összetört kerete volt a padlón, és a lyuk a fenyőfa polcon sorakozó képek között: ott, ahol William Starknak az a képe állt, amelyet Tilde Kristoffersen a hirdetésre is rátett.

16 Zola egy darabig néma csendben ült ott, és gondolkodott. Az embere bármelyik pillanatban telefonálhat, puszta rutineljárás. És akkor be kell számolnia róla, milyen fejlemények vannak a Marco-ügyben. Jóllehet az időpont nem volt a legszerencsésebb. Kiküldte a többieket. Ami megtörtént, megtörtént. Egészen biztosan lesznek következményei, de erről másoknak nem kell tudniuk. Nem, ezt a telefonbeszélgetést nem hallhatja meg senki, az csak aláásná a tekintélyét, és ártana a róla kialakult képnek. Amikor létrejött az összeköttetés, azonnal belevágott, és reszelős hangon magyarázta, hogy az egész hajcihőről az az istenverte kölyök tehet, hiszen ő – mint mindig – most is mindent kézben tart. A hívó hangja fagyos volt. – Jobban tettük volna, ha nem fordulunk magához ezzel a feladattal. Remélem, tisztában van vele, milyen következményekkel jár ez a dolog ránk nézve. – Ahogy mondtam, kézben tartom az ügyet. – Ezt már hallottam. Mennyit kell még várni, hogy a kölyök eltűnjön? – Ide figyeljen, Marcót Østerbróban látták. Figyelmeztettünk mindenkit, aki ott tevékenykedik. – Jaj, ne fárasszon! Bárhol lehet, és sehol. Zola összeharapta a fogait. A fickónak igaza volt, ez itt a gond. – Jelenleg az összes emberem Brønshøjben van. Onnan húzzuk ki a hálót a belváros irányába. Ezenkívül három autónk járőrözik szünet nélkül a környéken. Egészen Gladsaxéig és Husumig. A hang a vonal túlsó végén nem tűnt meggyőzöttnek. – Bízzunk benne, hogy ez elég. Ismerjük a személyleírását, és most már azt is, hogy hordja Stark afrikai nyakláncát. Maga megszerezte az amulett fényképét. Ossza szét azok között, akik részt vesznek a kutatásban. És ha legközelebb látják a kölyköt, lesz szíves gondoskodni róla, hogy kapják is el. Zola kinyögött egy „természetesent”, noha nem tetszett neki ez a hangnem. Túl sokba került neki ez a meló. A testvére annak idején ellenezte, és azt mondta, hagyják a fenébe. De a háromszázezer korona – azért, hogy eltüntessék ezt a

William Starkot – elég vonzó összeg volt. Most meg már november közepe, Marco eltűnése óta lapulniuk kellett, a klán fele csak lógatta a lábát. Ez pedig legalább napi huszonötezer korona veszteséget jelentett. Marco, te átokfajzat! Már a legeslegelső napon, amikor felfedezte, hogy vág a kölyök esze, gúzsba kellett volna kötnie. – Résen leszünk – biztosította az emberét. – Nem szaladgál már sokáig odakint. – De mit keresett egyáltalán Stark házában? – Nem tudjuk. Ahogy azt sem, hogy találta meg. De rajta vagyunk, rendben? – Elképzelhető, hogy a rendőrséghez fordul? Zola megválogatta a szavait. De ennyi erővel a válaszai légből kapottak is lehettek volna. Természetesen megvolt rá az esély, hogy Marco beköpi őket. De ha tényleg ott feküdt az erdőben a gödörben, és hallotta, hogy Zola a hulla elásásáról beszél az apjával, akkor tisztában van vele, hogy az apja is benne van, nyakig. Ez biztosan elveszi a kedvét az árulkodástól. Ugyanakkor viszont nagyon úgy tűnik, hogy járt Starknál. Meg akarja zsarolni valamivel Zolát ez a kis taknyos? Mindazt, amit a fejébe vertek, fel akarja használni azok ellen, akik felnevelték? Minél többet tűnődött ezen Zola, annál valószínűbbnek tetszett számára. – Hogy a rendőrséghez fordul? Nem lehet teljesen kizárni. Pontosan ezért kell a lehető leggyorsabban kivonni a forgalomból. Kerül, amibe kerül. – Nos, akkor minden a legnagyobb rendben van – csúfolódott a megbízója. – Bizonyára megérti, hogy kénytelen vagyok a saját hálózatomat is mozgósítani. Ja, és ne számítson rá, Zola, hogy a következő megbízásunkkal is önt keressük meg. *** Teis Snap bankigazgató annyira megdöbbent, hogy meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében. Néhány másodperce Jens Brage-Schmidt vezetőségi elnök arról tájékoztatta, hogy az embere beszámolója szerint a fiú, akit kerestek, betört Stark házába. És mielőtt még teljes egészében felfoghatta volna a mondat értelmét, Brage-Schmidt máris félmillió korona készpénzt követelt a közös költségvetésbe, amelyet „a fiú ártalmatlanná tételére” fog felhasználni. – Meggyilkolni egy fiút dán földön… – tiltakozott Snap halkan. – Tényleg azt akarjátok, hogy a Karrebæk Bank főrészvényese pénzelje ezt? A gyilkosságért életfogytiglan jár, és ki fog ezért ülni, ha kitudódik? – Senki – hangzott a kurta válasz. – Senki? – Arra nem kerül sor, nem igaz? De ha mégis rosszul sül el a dolog, javaslom, vállalja ezt a részt René E. Eriksen. Teis Snap pillantása az íróasztalán álló fényképre esett. Ő és René volt rajta, két

szélesen mosolygó diák. Ezt a két fiatalembert a meghiúsult remények egész óceánja választotta el attól a két férfitól, akik most voltak. – Neked elment az eszed! Milyen beteg ötlet már ez? – Minden erejét össze kellett szednie, hogy valamelyest higgadt tudjon maradni. – Mégis miért vállalná fel René? – Természetesen nem fogjuk kikérni a véleményét, ha erre kerül sor. Be fogja vallani, hogy bűnös. – És hogy érjük ezt el? – Hát, egy búcsúlevélben. Teis Snap belerogyott a bőr Strand&Hvass irodai székébe. A „búcsúlevél” szó a fülében visszhangzott, megszédült, és nem akart, nem tudott tovább gondolkodni. – A biztonság kedvéért, és azért, hogy később ne legyünk idő szűkében, már most megfogalmazzuk a levelet – folytatta Brage-Schmidt fesztelenül. – Plusz már most gondoskodnunk kell arról, hogy az Eriksen és a kameruni közvetítőink közötti kapcsolat ne derülhessen ki. Kérd meg rá, hogy maga intézze el, neki nem áll semmiből. Ellenőrzés alatt tartod a curaçaói részvényeinket? – Igen, a Maduro&Curiel’s Bank, azaz az MCB széfében vannak. – És van hozzá kulcsunk? – Igen, nekem is, és Renének is, de nekem kell a meghatalmazása. – Jó. Gondoskodj róla, hogy még ma délután megkapd. Aztán odarepülsz, elhozod az összes részvényt a széfből, és végül elintézed, hogy a széfhez való hozzáférés a jövőben ne így működjön. Fontos, hogy megszerezzük a részvényeket, amíg Eriksen él. Akkor a kezünkben lesznek azok is, meg a sajátjaink is, ha valami balul sül el, és gyorsan le kell lépni a színről. Minden világos? – Hm. Igen. – Teis Snap úgy izzadt, mint egy ló a vágta után. Igyekezett átlátni a következményeket. – Ha tényleg meg kell történnie ennek a borzalomnak, mivel indokoljuk az öngyilkosságát? – kérdezte. Az „öngyilkosság” szót csaknem suttogva ejtette ki. – Tiszta sor. Azzal, hogy szexuális kapcsolata volt egy fiatalkorú fiúval. Több, mint hihető: René E. Eriksennek és a munkatársának, William Starknak rendszeres szexuális kapcsolata volt ezzel a Marcóval, és Stark már régen a végső megoldás mellett döntött. Szégyenből. Teis Snapot megrázta a dolog. De azt is észrevette, hogy ismét lelassult az érverése. Volt valami ebben a gondolatban, ráadásul Stark eltűnését is megmagyarázná. – Értem – dörmögte. – Ezért elengedhetetlen, hogy megtaláljuk a fiút, és elintézzük, hogy ne legyen képes tagadni ezt a magyarázatot. De mi van, ha kicsinálják, akkor ki fogja szexuális visszaéléssel vádolni Eriksent és Starkot?

– Eriksen búcsúlevele gondoskodik erről. Pontosan leírjuk benne, hogyan gyűrte maga alá a fiú iránt érzett szerelme, mielőtt eldobta magától az életet. Teis Snap a homlokát ráncolta. Hány és hány ezer döntés született már meg e mögött a homlok mögött, de ez most itt… Iskoláskoruk óta ismerte Renét, azonkívül neki magának is voltak gyerekei, bár idősebbek voltak, mint az a fiú, akiről beszéltek. – Be kell vallanom, hogy rémesnek találom ezt az egészet, de van benne logika, belátom. De először a fiút kell megtalálnunk. – Igen, és pont ezért kell rögtön felszabadítanod félmilliót, hiszen valamiből pénzelni kell a keresést. Az emberemnek van néhány legénye, akik seperc alatt felkutatnak bárkit, de tényleg bárkit. Csak ide kell hozatni őket. Amint átutalod a pénzt, belevágunk. Snap az íróasztalra tette a tenyerét, de egy másodpercig sem bírta ott tartani. Félmillió, azt meg lehet oldani. És igen, minél hamarabb vége lesz ennek az egésznek, annál jobb. – Rendben, megszerzem a pénzt. De mondok valamit: nektek kell tenni róla, hogy ne vezessenek felénk nyomok! – Jól megnyomta a „nektek” szót. – Nem akarom tudni, hogy mikor mit csináltok, megértetted? Végtére is René régi barátom. – A srácok meg fognak tenni minden tőlük telhetőt, arra mérget vehetsz. – Mikor érkeznek? – Szerintem ezzel ne is törődj, Teis, rendben? *** René E. Eriksen az irodájában ült, és azt a beszédet nézte át, amelyet a miniszter a másnapi parlamenti vitán fog elmondani. Puszta rutinfeladat volt. Az évek alatt megtanulta, hogyan segítse át az elöljárókat a viharokon, és egyre ment, ki volt az ellenzék, a kritikusoknak elállt a szavuk, mert René E. Eriksen olyan tökélyre fejlesztette a szószátyár semmitmondás művészetét, mint senki más. Ezért volt a minisztérium nagyra becsült munkatársa. Ha Eriksen végezte a munkát, akkor az államtitkár teljes lelki nyugalommal szentelhette magát más feladatoknak. A mai nap átlagos, jó nap volt, és René E. Eriksen fel volt dobva. Legalábbis addig, amíg a ritkán használt feltöltőkártyás mobilja el nem kezdett rezegni a fiókjában. Hírek Teis Snaptól. Ezúttal a beszámoló a szokásosnál is kimerítőbb volt, ami egyáltalán nem vallott Snapra. Határozottan úgy tűnt, mintha régi iskolatársa minden egyes szót előre betanult volna. Tény: szörnyű hírek voltak.

Van egy fiú, mondta Snap, aki leleplezte William Stark halálát. És hogy megelőzzék a kínos kutakodás és a botrány lavináját, el kell tenni a fiút az útból. A hajtóvadászat már megkezdődött. Egy fiú! – Ezért kénytelenek vagyunk eltüntetni a nyomainkat. A lehető leggyorsabban meg kell semmisítened az iratokat és a jegyzeteket, amelyek alapján kapcsolatba hozhatnának velünk és azokkal a figurákkal odaát Yaoundéban. Mi is meg fogunk szabadulni mindentől, ami kapcsolatba hozhat minket azokkal, akik a pénzt osztják. Aztán hívd fel a kameruni hivatalokat, és jelentsd be nekik, hogy egy időre takaréklángra vesszük a programot. A munkatársaidnak mondd azt, hogy ki kell vizsgálnod egy-két szabályszegést Yaoundéban. De gondoskodj róla, hogy azok az átkozott esőerdei pigmeusok kapjanak valamit abból, ami megilleti őket, amíg elül a vihar, jó? Vedd fel a kapcsolatot Louis Fon utódjával, szerezzen egy halom elültetni való banánt és pálmát. Mindennek villámgyorsan kell történnie, René, szóval azonnal vágj bele, ne csak holnap, világos? Te vagy az egyetlen, aki feltűnés nélkül el tudja ezt intézni. – Ácsi! Ácsi! Nem megmondtam annak idején, hogy nem akarom tudni, mit műveltek a színfalak mögött, Teis? – De igen. De most az a helyzet, hogy neked is be kell ugranod, és e-maileket, valamint jelentéseket kell kihalásznod a rendszerből. Nem kérnék tőled ilyesmit, ha nem lenne komoly az ügy. Ahogy annak idején gondoskodtál Stark laptopjáról is, hogy ne kerüljenek kompromittáló értesülések a napvilágra, most is el kell csípnünk ezt a srácot, különben minden elveszett. Főleg, ha nem készülünk fel megfelelőképpen. De felkészülünk, ugye, René? René mormogott valamit, amit egyetértésként is lehetett értelmezni. Követte a gondolatmenetet, de ugyanakkor a lelke mélyén valami tiltakozott ellene. Teis Snap és Jens Brage-Schmidt előnyhöz jutnának az iratok megsemmisítése által, amit kérnek tőle, de vele mi lesz? Azt kockáztatná, hogy az utolsó sorba kerül, ha kipattan az ügy? Vagy nem csak ez lappangott a kellemetlen érzés mögött, ami úrrá lett rajta? – És még valami, René. Kicsit aggódunk a curaçaói részvények miatt. Ha valami rosszul sülne el idehaza, Brage-Schmidt szerint a részvények elvezethetnek hozzánk, és azt kockáztatnánk, hogy elkobozzák őket. Találtunk valakit, aki a napi árfolyamnál tíz százalékkal kevesebbet hajlandó fizetni értük. Ezért szükségem van az aláírásodra a curaçaói bank felé. Jobban mondva kell egy meghatalmazás, hogy kivehessem a részvényeket a széfből. – És mi van, ha meg akarom tartani a részvényeimet? Miért engedném át a tizenötmillió tíz százalékát egy vadidegennek, ha magam túl tudok adni rajtuk rendes árfolyamon? Mondanál rá egy jó okot, kérlek?

– Jól tudod, René, hogy összehangoltan kell meghoznunk a döntéseinket, és kisebbségben maradtál. René érezte, hogy megfeszülnek a nyakizmai. Az volt az érzése, hogy a nyakába akasztották a hóhér kötelét. Minden vészjelzője vörösen villogott. És nemcsak a kérés miatt, hanem a körülmények miatt is, amelyek között a kérés elhangzott. Hogyan hívhatta fel Teis Snap csak úgy egy ilyen kényes ügyben? Méghozzá előzetes figyelmeztetés nélkül? A legkevesebb, amit az ember elvárna, hogy összehívnak egy találkozót, ahol együttesen hozzák meg a szükséges döntéseket. Lehet, hogy Teis és Brage-Schmidt ki akarják túrni a közös vagyonból? Hogy is lehetne biztos benne, hogy a jelenlegi problémák közepette szem előtt tartják az ő érdekeit? Hogy a részesedése nem illan el hirtelen? René tudta, hogy ebben az ügyben a zsigeri megérzéseire és az emberismeretére kell hagyatkoznia. Nem, ez a felfordulás, amit nem ő okozott, nem kerülhet pénzébe, ebben biztos volt. – Garanciát akarok, Teis. Írásban. Hogy tudjam, hányadán állunk. Továbbá azt akarom, hogy add el a részvényeimet a Karrebæk Banknál napi árfolyamon. És ha az ellenértéküket átutaltad a Danske Banknál lévő számlámra, megkapod a meghatalmazást. Ha eladtad a részvényeket, küldd el az összes elismervényt futárral a minisztériumi irodámba. És egy írásos állásfoglalást is kérek tőled garanciaként. Amíg mindez nem lesz a kezemben, a kisujjamat se mozdítom meg, Teis. A vonal másik végén csend volt egy pillanatig, és René tudta, mit jelent ez: Teis Snap magánkívül volt a dühtől. Amikor végre válaszolt, a hangja fojtott volt. – Lehetetlenség, és ezt te is tudod, René. Nem állnak a rendelkezésünkre a szükséges eszközök, hogy a dán részvényeidet napi árfolyamon adjuk el. És ha ragaszkodsz ehhez, és mégis eladod őket, akkor számolj azzal a következménnyel, hogy kívülálló nagyrészvényesek fognak beszállni, akiket nem tudunk ellenőrizni. Helyeket fognak követelni a felügyelőtanácsban, és rálátásuk lesz a dolgokra. Ez egyszerűen képtelenség, és nem fogom hagyni, hogy megtörténjen. Most nem! – Hát jó. És mi van, ha jelen körülmények között nem járulok hozzá, hogy eltegyétek láb alól a fiút? René Eriksen számolta a másodperceket. Az iskolában Teis Snap esze nem vágott valami jól, és ez azóta sem változott. Noha a pénzügyi kérdésekhez jó érzéke volt, híján volt az igazán zseniális, kiemelkedő ötleteknek. És a beszélgetésben beálló szünet hossza megmutatta, mekkora kutyaszorítóba került, René ezt tapasztalatból tudta. De ezúttal a szünet bámulatosan rövid volt, ahogy a válasz is. – Ha nem járulsz hozzá, azt mondod. De hát hozzájárulsz!

Azzal letette. A következő fél órában Eriksen nem akarta, hogy bárki is zavarja. Amióta belekezdtek ebbe az egészbe, Eriksen részvényeinek árfolyama a Karrebæk Bankban kétszázötven százalékkal nőtt. Másként mondva: pillanatnyilag tizennégy egész hét tized millió korona értékű részvénnyel rendelkezett. Ebből az összegből a földgolyó másik felén huszonöt éven át élhetne meglehetős fényűzésben. Vélhetően a felesége nélkül, mert ő nyakig ült a nyárspolgári életben: ballerupi sorház, évi két nyaralás délen. Elég kilátástalan lenne rávenni, hogy áthelyezze a székhelyét. Túl sokat jelentett neki, hogy az unokáit abajgathatja, ha összeszedtek valami nyavalyát az óvodában. Egyébként meg édes mindegy volt, hogy a neje vele tart-e vagy sem. Mert ebben a pillanatban, ebben a poros irodában, ahol sötét faburkolat és aktakupacok határolták a látómezejét, René Eriksen sejtése bizonyossággá lett: nincs választása. Most, amikor a rossz hír egyszeriben lecsapott rájuk, és borzalmas döntéseket követelt, nyilvánvalóan nem számíthatott Teis Snap segítségére. Ezért kivett íróasztala fiókjából egy névjegykártyát, amelyet két éve az egyik buzgómócsing erőszakolt rá, aki azt hitte, hogy még a gyerekek születésnapi zsúrjára is bankügyfeleket akar meghívni. Felhívta az egyik felkapaszkodott zugbankárt, és a fickó két percen belül nyilvánvaló örömmel beleegyezett, hogy eladja René Karrebæk-bankrészvényeit a szokásos hat százalékos jutalék feléért. Négyszáznegyvenegyezer koronáért akár a Karrebæk Bank székhelyére is elmenne, és elhozná a névre szóló értékpapírokat a széfből. A voltaképpeni eladás csak formális dolog volt. René elégedettnek érezte magát. Jóllehet azt kockáztatta, hogy a tőzsdén nem jegyzett részvények a curaçaói bankban elvesznek, nem fog harc nélkül lemondani róluk. A többiektől azonban nem tudta függetleníteni magát, hacsak nem vállal rendkívüli áldozatokat. Pedig ezt kellett tennie. Felállt, levett egy műanyag mappát a polcról. Tizenöt papírlap volt benne, amelyek fontossága egy életbiztosításéval vetekedett. Az első oldalak William Stark személyes aktájának másolatai voltak. Az alkalmazás feltételei, életrajz, mindenféle személyes adat. A többi lapra a Stark számítógépében talált dokumentumokat nyomtatta, amiket kissé kozmetikázott, valamint ott volt a nevelt lánya utolsó kezelésének költségeiről készült kimutatás is, amit Stark íróasztalfiókjában talált. Az ötlet, hogy megpiszkálja az adatokat, Stark eltűnése után merült fel, amikor a rendőrség feltett neki néhány kérdést a kollégájáról. Összességében rövid és fájdalommentes beszélgetés volt. A kérdések felszínesek és ennek megfelelően a

válaszok is semmitmondóak voltak. De mi van, ha egyszer csak új kérdésekkel állnak elő? És ha Teis Snap és Brage-Schmidt cserbenhagyja? Ha ép bőrrel akarta megúszni, atombiztos történetet kellett koholnia. Ezért körültekintően kivette Stark laptopjából az apró lítiumos elemet, hogy a dátumadatok törlődjenek, majd nekilátott a baka program iratait kissé megszépíteni. Otthon csinálta egy olyan estén, amikor Lily korán ágyba bújt. Izgatottan pillantott bele az íróasztallámpa fénykörénél Stark virtuális világába. Két felhasználói fiókra bukkant: az egyikhez, amit „Minisztériumnak” hívtak, nem kellett jelszó, a másikat, a „Magán” nevűt viszont jelszó védte. René Eriksen már pár perc múlva biztosan tudta, hogy jól tették, hogy megszabadultak William Starktól. Stark jó néhány jegyzetet készített a baka program szabálytalanságairól és a különböző eljárásokról. Bár semmi törvénytelent nem sikerült lelepleznie, feljegyzései felkelthették a gyanakvást, és egy alaposabb vizsgálat szükségességét sugallhatták. Kész szerencse volt, hogy Stark nem kezdeményezett egy ilyen vizsgálatot. René egész éjszaka azon fáradozott, hogy feltörje a privát felhasználói fiókot, és amikor nem járt sikerrel, levitte a laptopot a pincébe. A padlófűtés csövei mögé dugta. Ott észrevétlen maradhat, amíg újra szüksége nem lesz rá. És most, két és fél évvel később itt ült Stark irataival, amelyek eredetileg arra engedtek következtetni, hogy René áll a kétes baka program mögött, most azonban arra utaltak, hogy maga William Stark a hunyó… és Teis Snap. Így tehát teljesen logikus volt, hogy kihúzta a mappából az utolsó papírlapot, és William Stark jellegzetes betűivel ráírta a sarkára: „Átutalni a Maduro&Curiel’s Banknak”, aztán még odabiggyesztette Teis Snap mobilszámát is.

17 Ismét kénytelen volt a szabad ég alatt tölteni az éjszakát. Az utca szürkés árnyai lassacskán rátelepedtek Marcóra. Kasim, az internetkávézó tulajdonosa óva intette. Amikor végiggördült a csillogó BMW-jével a Randersgadén, látta Marcót, amint éppen egy élelmiszerbolt konténerében keresgél valami ehető után. A kis boltoknál érdemesebb volt körülnézni, mint a nagy szupermarketeknél, mert ott kényszerűen lakóközösségben élő fiatal dánok vásároltak, akik nem voltak valami jól elengedve anyagilag, és nem igazán voltak hajlandóak osztozni. A társadalom legalsó bugyraiban farkastörvények uralkodtak. – Az egész csürhe téged keres, Marco – kiáltotta oda neki Kasim az oldalablakon. – Tartsd nyitva a szemed, ha itt mászkálsz a környéken. De jobban tennéd, ha elhordanád magad innen! Szóval még nem adták fel. Marco nem hitte, hogy tényleg itt, Østerbróban lesnek rá. De mit tehetett volna? Eivind és Kay lakásában több ezer korona várt rá, és amíg azt nem szerezte meg, nem léphetett olajra. Időközben többször elment már a ház és a mosoda előtt. A lakás ablakaiból halvány fény szüremlett ki, a mosoda ajtaján még most is kint lógott a tábla: „Betegség miatt zárva.” Vagyis Kay még nem állt talpra. De amikor újra egészséges lesz, és elkezd dolgozni, Marcónak be kell jutnia a lakásukba. Talán addig is valamelyest szabadon mozoghat az utcákon. Úgy számolta, Zola emberei még egy hétig fogják keresni, aztán remélhetőleg feladják, abban a hitben, hogy Marco elhagyta Koppenhágát. Addig távol tartja magát a tömegtől, figyel minden hirtelen, váratlan mozgásra, minden külföldi rendszámú és sötétített ablakú autóra, valamint az idegennek tűnő férfiakra, akik egyedül vagy párosával járják a negyedet. Ezen a szombat reggelen minden teljesen átlagosnak tűnt. Az østerbróiak egy bágyasztó tavaszi hétvégére készültek. Marco ma is elólálkodott a mosoda előtt, mint minden nap, az utca túloldalán a falhoz lapulva. A mosoda még mindig zárva volt. Letáborozott a Willemoesgadén egy alagsori sarki bolt bejárata előtt, ami zárva

volt. Ezredszerre gondolta végig, hogyan alakultak így a dolgok. Ha Kay és Eivind segítettek volna neki, ahelyett hogy kiteszik a szűrét, most lelkiismeret-furdalása lenne Kay miatt. De nem segítettek neki. Nagyon jól megértette, hogy megijedtek, és a történtek miatt már nem akarták, hogy náluk lakjon. De ki tört be hozzájuk? Ki támadta meg őket? Nem Marco! Meg amúgy is: talán szabad akaratából volt Zola rabszolgája? Talán önként választott magának olyan apát, aki kész feláldozni a fiát, csak hogy ne keveredjen összetűzésbe a testvérével? Ő maga megölt valaha valakit? Marco felszegte a fejét, és megfeszítette a vállát. Semmi oka rá, hogy rossz legyen a lelkiismerete. És szégyenkeznie sincs miért. Nem volt ugyan egy megveszekedett peták sem a zsebében, és most már biztosan borzalmasan bűzlött is, de szabad volt. Már nem lopott, és saját maga döntött arról, hogy kicsoda ő, és kivé válik. Pillanatnyilag még csak egy „cigány” volt, de ha túléli ezt, végre önmaga lehet. Felnézett az utca túloldalán emelkedő házra, és a magasföldszinti ablakban észrevett egy sápadt arcot, amely sietősen visszahúzódott a függöny mögé. Itt valami bibi van, futott át az agyán a gondolat, és ugyanebben a pillanatban egy sárga furgon, amit túl jól ismert, kanyarodott be a Fiskedamsgade sarkán, majd egyenesen felé robogott. A másodperc törtrészével később azt is látta, ahogy egy másik kocsi is közeledik felé az Østerbrogade irányából. Kelepcébe esett. Amikor felismerte Hectort a sárga furgon volánjánál, felengedett a fagyos rémülete, és elinalt a Lipkesgade felé. Hová? Merre? Lázasan gondolkodott, miközben a kocsik csikorgó gumikkal fordultak be a sarkon. A Classensgade nyílt terep, és túlontúl széles is, el kell jutnia a Kastelsvejig, és ott eltűnni valahogy. A lehető legrosszabb helyen szúrták ki. Pont ott, ahol gyér volt a forgalom, és ahol biztonságban hitte magát. Hogy nem jutott eszébe, hogy a lakásokban is lehetnek kémeik? Hallotta, ahogy kiordítanak a letekert ablakokon, hogy álljon meg, és akkor nem esik bántódása. Ekkor felbukkant előtte a Kastelsvejon álló brit nagykövetség a kordonjaival, a beléptető kapuival és a biztonsági bójáival. Egy autó, amely a követség előtt parkolt, felkeltette az őrök figyelmét. A biztonságiak az utcán álltak, és elzárták a Garnisons temető felé vezető utat, így Marco arra nem mehetett. Közvetlenül előtte egy őr állt, és a sofőrrel beszélt, aki mintha rosszul lett volna. És mivel ezen a környéken nem tűrik a közlekedési kihágásokat, egy másik biztonsági őr megalkuvást nem ismerő arckifejezéssel a két kocsi felé fordult, amelyek túl gyorsan hajtottak, és kénytelenek voltak most hirtelen lefékezni.

Marco vetett egy pillantást az Østerbrogade felé. A Garnisons temető, ahol Marco rengeteg remek rejtekhelyet ismert, túl messze volt. A két golyóálló mellényt viselő biztonsági ember hozzálépett, és intett neki, hogy húzza el a csíkot. Tőlük nem remélhetek segítséget, gondolta Marco, és továbbfutott. Néhány másodperc múlva az őrök elengedik az üldözőit is. Így nem maradt más hátra, mint hogy beforduljon a keskeny Asger Holms Vejra, és inaszakadtából elrohanjon a takaros kis épületek előtt, amelyek lakói biztos jó pár ehhez hasonló üldözéses jelenetet láttak már a tévében. Hallotta, ahogy a furgon fékezett a háta mögött, és kinyíltak az ajtók. Ezek szerint készek voltak rá, hogy teljesítsék a küldetésüket. Hatalmas ugrásokkal fordult be a zsákutca végén, ahonnan egy ösvény vezetett egy bekerített, aszfaltozott focipályához. A pályán egy csapat bevándorló fiú rúgta a bőrt kiabálva, a pajtásaik meg cigarettával a kezükben álltak az oldalvonal mellett, és megjegyzésekkel kísérték a játékot. – Hé, srácok, segítsetek! Gyorsan! Azok a fickók üldöznek! – lihegte Marco, és futott tovább. Ezúttal legalább előnye származott mediterrán külsejéből. A fiúk eldobták cigarettájukat, a focimeccs megszakadt, és a banda azonnal Marco üldözői elé lépett. Mielőtt Marco eltűnt volna a másik irányban, a kikötő rakpartja felé, még látta, hogyan próbálják megvédeni magukat Hector és a többiek a túlerővel szemben. Az egyenlőtlen harc kimenetelére gondolni sem akart. A verést, amelynek Hector és a cinkosai most elébenéznek, biztos nem írják majd a javára a következő találkozásukkor. De erre a találkozásra egyáltalán nem is kerülhet sor. Marco a Randersgadén várakozott, amíg meg nem pillantotta Kasim kék BMWjét, amely elgördült a parkoló kocsik mellett. Kasim fáradtnak tűnt, de meglepettnek is, amikor Marco előlépett, és felemelte a kezét, hogy megállítsa. – Még mindig itt vagy? Hát nem megmondtam, hogy húzd el a csíkot? – Nincs pénzem. – Marco lehorgasztotta a fejét. – És tudom, hogy már így is tartozom neked. Nem felejtettem el. – Miért nem mész a rendőrségre? Marco megrázta a fejét. – Tudom, hol húzhatom meg magam, nem ez a gond. De nem vinnél el egy darabon? A városon kívül laksz, ugye? – Gladsaxéban.

– Veled mehetek az Utterslev Mose-tóig? Kasim az anyósülés fölé hajolt, és lerakott néhány nejlonzacskót a padlóra. – De bukj le, amíg átmegyünk a városon. Szótlan autókázás volt. Kasim nem akart semmit tudni, hátha később vallatóra fogják. – A boltosok a környéken teljesen betojtak, és nem akarják, hogy még egyszer betedd hozzájuk a lábad. – Ennél többet lényegében nem is mondott, amíg ki nem tette Marcót. De mit is mondhatott volna? Marco tisztában volt vele, mekkora zűrbe keverte az embereket. Nem volt büszke rá. A tó partján húzódó gyorsforgalmin megtett út Stark házáig kész utazás volt Marco lelkiismeretének mélyére. Nem akart lopni. De Stark szekrényeiben volt egy csomó dolog, aminek hasznát vehette, a pincében állt egy mosógép, és egy csomó befőttesüveg tele eltett zöldségekkel. Voltak ágyak és ágynemű. Marco helyzetében ez maga volt a paradicsom. Ezért vasárnap reggel azzal a csalóka érzéssel ébredt, hogy új korszak kezdődött az életében. Micsoda függönyök, és micsoda napfény, ami rajtuk átszűrődik! Micsoda fényűző, szépen berendezett hálószoba! Milyen vonzó jövőkép, amelyre úgy vágyik! Nyújtózkodott egyet, és megpróbálta lerázni magáról a sötét gondolatokat. Itt nem maradhatott, ez világos. Egyszerűen túl nagy volt a kockázat. Tegnap Østerbróban nagyon közel jártak ahhoz, hogy nyakon csípjék, és pénteken itt a házban is kis híján pórul járt. Ha elejét akarja venni annak, hogy ezek a dolgok megismétlődjenek, neki kell megfigyelnie őket, és nem fordítva, előttük kell járnia egy lépéssel. Amikor nem sokkal később a konyhában ült, és savanyú uborkát evett, eltűnődött rajta, miért van itt olyan kevés holmi, ami a két női lakóra utal: nem voltak konyhagépek, jó Solingen, Masahiro, Rådvad vagy Zwilling kések. Pedig ilyesmiket mindig talált a hasonló háztartásokban, és jó áron lehetett túladni rajtuk. De egyébként sem tudott semmi női dolgot felfedezni: se kötények, se nippek. Valószínűleg anya és lánya magával vitte ezeket, amikor elköltözött. Valami mégis megzavarta az összképet: egy képesújság a kerámia járólapon. Egy szokványos hetilap, melynek borítóján szokványos lányok pózoltak a szokványos egészséggel és divattal foglalkozó főcímek társaságában. Teljesen szokványos, de ebben a házban mégis feltűnő. Marco felállt, és megnézte az újságot közelebbről is. 2011. április 7., csütörtök – állt a borítóján, vagyis még csak egy hónapos volt. Marco a homlokát ráncolta. Hogy került ez ide? Ki járt itt? Voltaképpen elég

nagy volt a házban a tisztaság. Lehet, hogy Tilde vagy az anyja rendszeresen beugrott? Lehet, hogy főztek maguknak egy teát, átlapoztak egy újságot, amit aztán ottfelejtettek? Átpörgetett néhány oldalt, mielőtt az asztalra dobta volna a lapot. És akkor felfedezett egy egészen kicsire összegyűrt műanyagdarabot a padlón. A cipője orrával megpöckölte a galacsint, amely fehéren felragyogott, ahogy odébb gurult. Lehajolt, és kiegyengette. Egy nejlonzacskó volt, amire egy nyomtatott címkét ragasztottak: Malene Kristoffersen, és alatta a cím: Strindbergsvej, Valby. Kristoffersen? Ez volt Tilde vezetékneve is. Akkor ez biztos az anyja, a Strindbergsvej meg az új címük! A ház nagyobb volt, mint ahogy gondolta. Sárga, és a teteje elég érdekesen nézett ki: az átlagos lejtésű tető félúton egy majdnem teljesen függőleges felületbe ment át, amit szintén cseréppel fedtek le. Az ilyen helyeken a klán nem szokott betörni a házakba. Noha itt is voltak kertek, ahol el lehetett bújni, és amelyeken keresztül vészhelyzetben gyorsan el lehetett iszkolni, olyan sűrűn beépített környék volt, hogy a szomszédok beláttak egymás ablakán. Itt a betörő nem maradhatott sokáig észrevétlen. Ezért Marco a szokásosnál is éberebben figyelt, amikor átbújt a sövényen, és elsurrant a tulipiros ajtó melletti két postaláda előtt. A házban tehát két család lakott. A felső postaládán egy szakadozott papírlap lógott: Tilde és Malene Kristoffersen. Marco nagy levegőt vett, és felnézett a piros keretes ablakokra. Odafent lakott hát William Stark nevelt lánya, és talán itthon is tartózkodott, végtére is vasárnap volt. Becsengessen? De mit mondjon? Amikor végül odamerészkedett, és reszkető ujját a csengőgombra tette, hirtelen hangokat és lépteket hallott a járda felől. Ösztönösen elbújt egy bokorban. Nevetés ütötte meg a fülét, és két biciklis alakot látott. De onnan, ahol gubbasztott, nem tudta kivenni az arcukat. A következő pillanatban meg már el is tűntek a ház sarka mögött. Úgy hallotta, letették a bicikliket. Az első, aki újra felbukkant, egy sötét hajú, meglehetősen csinos nő volt, aki hatalmas bevásárlószatyrokat cipelt. – Elő tudnád venni a kulcsodat, Tilde? Az enyém el van ásva a bolhapiaci kincseink alá. A felharsanó nevetés melengette Marco szívét. Amikor végre megpillantotta Tildét, képtelen volt nem mosolyogni. Olyan törékenynek tűnt. Kicsit vékony és nyurga, a lába hosszú volt, de ahogy kinyújtott karral fogta a kulcsot, úgy lebegett, akár egy balerina.

– Igazi kincs vagy! – mondta az anyja, amikor Tilde kinyitotta az ajtót. – Köszi, te is – kuncogott újra Tilde, aztán bementek. Marco az eszébe véste Tilde arcát. Egyetlen vonását sem akarta elfelejteni. Emlékezni akart rá, mert a hangja megérintette, mert már a nevetése is átmelegítette. Ne felejtsd el, hogy az apád megölte az apját! – intette magát. Hogyan is közeledhetne valaha hozzá? Főleg most, hogy látta, milyen? Most, amikor a valóság igazolta a meghatározhatatlan vonzalmat, amit a lány iránt érzett, amióta csak látta a hirdetését? Hogyan közeledhetne hozzá, minekutána annak ellenére, amit tudott, semmit sem tett? Marco lassan előjött a bokorból, és kisétált az utcára. A sok színes ház láttán még inkább elkomorult. Nem, ez így nem mehet tovább. Tennie kell valamit. Akármilyen fájdalmas is az igazság, joguk van hozzá. Ennyivel tartozott nekik. Ezért el kell mennie végre a rendőrségre, még akkor is, ha ezzel feladja az apját. Miután eltöltött egy újabb éjszakát William Stark házában, Tilde anyjának ruhásszekrényéhez lépett, és talált benne egy kockás inget, ami sokkal jobban tetszett neki, és jobban is állt rajta, mint amit hordott. A folyosói beépített szekrényből kivett egy széldzsekit, a pincében pedig belebújt a frissen mosott fehérneműjébe, zoknijába és nadrágjába, amiket az imént szedett ki a szárítógépből. Szemügyre vette magát a fürdőszobatükörben, és bólintott. Elég tisztességesen nézett ki. Legalábbis ahhoz képest, amit tervezett. Már csak némi aprópénz hiányzott, és ez volt a legnagyobb gondja. Eladhatná Stark ruháit, végtére is nem lesz már rájuk szüksége. De ki vesz manapság régi ruhákat? Pont olyan keveset hoznak a konyhára, mint a régi edények vagy a régi bútorok. A régi tévékről és hifiberendezésekről jobb nem beszélni. De talán rendben is volt így. Legalább nem jön kísértésbe, hogy elemeljen valamit. Leszámítva azt a néhány ruhadarabot, amit viselt, és egy fél üveg savanyú uborkát – ami tulajdonképpen megélhetési bűnözésszámba ment –, hónapok óta nem tulajdonított el semmit. Percekig rótta mezítláb a szobát, hogy érezze a szőnyegek puhaságát, és jól az eszébe vésse az érzést. Ilyen lehet, ha valakinek van otthona, és olyan dolgok veszik körül, amik az övéi, és amiket szeret. Végül megállt a páncélszekrény előtt. Megint úrrá lett rajta az a megmagyarázhatatlan nyugtalanság. Letérdelt, és szemügyre vette az ajtókeret

felső részét. Azonnal észrevette, hogy a számok és a betűk máshogy néznek ki. A reggeli nap fényében tisztán látta a különféle árnyalatokat. Az A4 egészen fekete volt. A C4 széle elég halvány volt, mintha kifogyófélben lévő tollal írták volna. És ha alaposan szemrevételezte az ember, láthatta, hogy a C6-ot, az F6-ot és a 7-est nem egy időben írták oda. A kód valószínűleg egyre hosszabb lett az idő múlásával. Elhűlve rogyott le a padlóra, és gondolkodni kezdett. Ez a betű-számsor talán nem is egy kód volt, hanem több. Végül összeszedte magát, és elhagyta a házat a hátsó ajtón át. Megállt egy pillanatra a teraszon, elnézte a járólapokat, és gondolkodott. Könnyen lehet, hogy gyalog kell megtennie a hosszú utat, amely előtte áll. De szerencséje volt: a sufniban volt egy bicikli, amit kölcsönvehetett. Már az idejét sem tudta, mikor biciklizett utoljára. Először a legközelebbi könyvtárnál állt meg, a brønshøjinél. Hogy megfigyelhesse a látogatókat, a pult közelében ült, és olvasott. Néhányan egyenesen a felnőtt részlegbe mentek, mások a gyerekkönyvek között kezdtek válogatni, megint mások előbb leadták a visszahozott könyveket. És Marco pontosan rájuk várt, mert ők elővették a betegbiztosítási kártyájukat, hogy a könyvtárosok leolvashassák a vonalkódot, és rögzíthessék a könyvek visszavételét. Marco egy hozzá hasonló korú fiút választott, aki a kártyáját a pénztárcájában hordta, amit egyszerűen csak bedugott válltáskája legelső zsebébe. Milyen hanyagul bánnak az emberek az értékeikkel! – gondolta, amikor a fiú nemtörődöm módon lerakta maga mellé a táskáját a padlóra, miközben keresett valamit az interneten. Amikor a mellette lévő számítógép felszabadult, Marco mellé ült, és elkezdte böngészni a legelső honlapot, amire rátalált. Egy órával később letette a biciklit a céljától néhány utcányira. A bellahøji rendőrség a Borups Allén valamivel nagyobb volt, mint gondolta. Félelmetes és csúnya. Csupa szürke beton. Bent és kint emberek nyüzsögtek. Marco egész életében törvénytelen dolgokat tett. Ezért érdekes érzés volt számára belépni egy rendőrségre, igen, pusztán már az is, hogy kapcsolatba kerül a rendőrséggel, ráadásul önszántából. Csak ámult és bámult, amikor körülnézett. Várakozásával ellentétben a hely nyugodt volt, és csöppet sem drámai. Csupa vasalt világoskék inget és fekete nyakkendőt látott. A legtöbb rendőr elég fiatal volt. Pillantásra sem méltatták, amikor belépett a fotocellás ajtón, miközben kissé lehajtotta a fejét, hogy a biztonsági kamera ne rögzítse az arcát. Marcón kívül még két nő ült a padon, és várta a sorát. Biciklivel mentek valahová, és az egyiküknek ellopták a táskáját. Biztosan fontos dolgok voltak benne, mert a nő teljesen kiborult. Marco ettől nem érezte jobban magát. A pad szélén ücsörgött, és lázasan

hajtogatta magában, mit fog mondani, amikor sorra kerül. Amikor végre odahívták a recepcióspulthoz, letette Stark afrikai amulettjét és az eltűnt személyt kereső hirdetést a pultra. Az ügyeletes zavartan nézett rá. – Egy barátom megbízásából jöttem. Ez a nyaklánc a képen látható férfié – magyarázta Marco, miközben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét az ügyeletes mögött ülő két rendőrről, akik a billentyűzeten pötyögtek. Az volt a terve, hogy azt mondja, a nyakláncot egy barátjától kapta, aki tudja, hogy a férfi meghalt, és azt is, hol a hulla. A barátja elmesélte neki, ki ásta el holttestet, és vélhetően ki tette el láb alól a férfit. Úgy akarta beállítani, mintha a barátja félt volna maga idejönni, majd át akarta adni a rendőröknek a betegbiztosítási kártyát, amit a könyvtárban lopott el attól a sráctól. A fiú ugyan nem fog tudni segíteni a rendőröknek, ha megkeresik, de így legalább lesz valami nyomuk. Marcót pedig sosem látják viszont. – Tudod igazolni magad, fiam? – A rendőr nagyon barátságosnak tűnt. A fenébe! Erre nem készült fel. Két betegbiztosítási kártyát kellett volna csórnia. Egyet az állítólagos barátjának, egyet meg saját magának. – Érted, mit szeretnék, ugye? – folytatta a rendőr. Marco bólintott, és letette a biztosítási kártyát az asztalra. A rendőr vetett rá egy pillantást. – Köszönöm, Søren! – mondta. – De tudod, először a szüleiddel kell beszélnünk, mert még kiskorú vagy. Ha megadod a mobilszámukat, azonnal felhívom őket. Ha majd itt lesznek, tovább beszélgethetünk. Marco agya teljes fordulatszámon dolgozott. – Jaj, elnézést, azt hiszem… Nem, nem tudom fejből, a szüleim állandóan váltogatják a számukat. A mobilomat meg, amibe elmentettem a számukat, ottfelejtettem az egyik barátomnál. A rendőr mosolygott. – Ó, nem gond, előfordul az ilyesmi. Tudod, hol találom meg őket most? Van esetleg vezetékes számuk? Munkahelyi vagy otthoni? – Kérdőn nézett Marcóra. Marcónak nem volt jobb ötlete, mint szó nélkül visszavonulót fújni. – Hová-hová, fiam? – kiabált utána a rendőr. Ugyanebben a pillanatban Marco lépteket hallott a recepcióspult felől. Egy civil ruhás rendőr lépett be, és köszöntötte a pultnál álló egyik kollégáját. Marco hátán végigfutott a hideg: ugyanaz a rendőr volt, akit néhány napja Stark házában látott. Találkozott a pillantásuk. – Szia, Carl! – üdvözölte a kolléga a pult mögött. Marco meg átsurrant a fotocellás ajtón, és elszaladt. Még hallotta, ahogy utánakiabálnak, és látta, amint két rendőr bámul rá a parkolóból. De mielőtt még

felfogták volna, mi történt, Marco már átugrott a kerítésen az épület végénél, és átvágott egy füves téren, majd a túloldalán átszökellt egy másik kerítés fölött is. Százméternyire, a következő utcában, az óvoda előtt volt a biciklije. Másodpercekkel később már a pedált taposta, és a belváros felé tekert, miközben egyik mellékutcából a másikba kanyarodott, teljesen ötletszerűen. Ekkora egy szart! Hogy sülhetett el ennyire balul? Semmit, de semmit nem sikerült elintéznie! Sem Stark holttestének hollétét nem tudta elmondani, sem gyilkosának nevét. És ami még ennél is rosszabb: a rendőr, aki már Stark házánál is kiszúrta, megint meglátta. Ha nem téved nagyot, a rendőrök most már nem fognak leszállni róla. Úgyhogy ezentúl még ők is ott fognak lihegni a nyomában. Csak remélni tudta, hogy a biztonsági kamerák nem készítettek használható felvételt róla. Fontosabb volt, mint valaha, hogy biztonságos rejtekhelyet találjon, ahonnan mindent szemmel tud tartani: Zola csicskásait, a rendőröket, Eivindet és Kayt, mert a szegélyléc mögött lapuló pénzt is el kell még hoznia. Amikor elérte a Jagtvej és az Åboulevard kereszteződését, fontolóra vette, melyiket válassza a két rossz közül. Hol lenne pillanatnyilag nagyobb biztonságban, és honnan tudná a legjobban szemmel tartani a teljes környéket: Østerbróból vagy a belvárosból? Egy darabig ott állt a biciklivel a lába között, majd gyors döntést hozott. A furgon ötre ment Miryamért és a többiekért a Rådhuspladsenre. Ha kellő távolságból kilesi őket, megtudhatja, kik járnak még koldulni, és kiket küldtek el az ő keresésére. A Rådhuspladsenen keresett egy helyet, ahol letehette a biciklit, mivel nem volt lakatja, és nem akarta, hogy ellopják a járgányt. Egyáltalán nem volt könnyű Dánia legforgalmasabb részén megfelelő helyet találni. És ott, az Andersenkastély előtt a Tivoli felőli oldalon meglátta a hatalmas épületet, amelyet teljesen felállványoztak és hálóval borítottak, hogy lebontsák. A Dán Ipari Szövetség székháza – állt a táblán. Nagyszabású építkezési projekt, amely mellett ezerszer ácsorgott már a furgonra várva, de sosem tűnt fel neki igazán. Ha ez nem oldja meg a lakhatási gondjait, akkor semmi.

18 Carl egész hétvégén rosszul érezte magát. Pontosabban: kutyául. Szombat este Mika és Morten bulit tartott. Részben szerették volna bejelenteni, hogy összeköltöznek, részben pedig a fenekére akartak verni annak az elképesztő összegnek, amelyet Morten Playmobil-gyűjteményéért kaptak az eBayen. – Hatvankétezret söpört be érte! – Jesper legalább tízszer elmondta, miközben kirakták a papír napernyőkkel díszített koktélospoharakat. Közben úgy festett, mint aki azon nyomban felrobog a padlásra, és lehozza az Action Man-figuráit, hogy túladjon rajtuk. Hatvankétezer, kész agyrém! Ezért aztán annyi bor, sör és mindenféle színes lötty folyt az üvegekből, amennyit még nem láttak a Rønneholtparknak ezen a felén. Még tíz óra sem volt, és Ken meg az 56. alatt lakó szomszédok már kiütötték magukat. Éjfél után Carlon kívül már csak Mika és Morten volt talpon, meg néhány hullarészeg, de hangosan éneklő és buzgón táncoló meleg haverjuk. Miután Carl már ezredszerre utasította vissza egy szűk nadrágos, hetyke, félrecsúszott bőrsapkát viselő negyvenes pasas felkérését, eltántorgott a szendergő Hardy mellett az emelet irányába. A lépcső előtt a házigazdák táncoltak szorosan összesimulva. – Kár, hogy szétmentetek Monával – motyogta Mika, és megveregette Carl vállát. – Nagy kár – értett egyet vele Morten. – Hiányozni fog. Hányszor is találkoztak vele? Kétszer? És még azt várták, hogy köszönetet fog mondani a vigasztaló szavakért? Vasárnap Carl ördögi másnapossággal és a szájában egy döglött patkány ízével ébredt. Ráadásul levert volt, és teljesen elveszítette a talajt a lába alól. – Hé, Carl, ne sopánkodj már, mint egy öregasszony! – mordult rá saját magára. De nem segített. Minél jobban lüktetett a feje, annál biztosabban tudta, hogy az olyan emberek, mint Lars Bjørn és főleg Mona Ibsen, egyenesen Tycho Brahe [1] leszármazottai, akiknek csak baj van a tarsolyukban. Néhány órán át még feküdt a takaró alatt. Se nem fázott, se nem volt melege,

olykor bágyadtnak és kiszolgáltatottnak érezte magát, olykor gyűlölettel telinek. Amíg nem beszélsz vele, nem állsz talpra, Carl. Vagy ezerszer elmondta magának, de egyszer sem nyúlt a mobiljáért. Közben a földszinten tartózkodók egymás után tértek magukhoz önkívületi állapotukból, és kisétáltak a ragyogó májusba. Ezután visszaaludt, és egészen addig ágyban maradt, amíg a hétfő réme nem kezdte fenyegetni. – Assad! – kiáltotta. – Gyere ide kicsit! Semmi válasz. Talán már megint az imaszőnyegén kuporog Mekka felé fordulva? Carl az órára nézett. Nem, most biztosan nem. – Assad! – ismételte nyomatékosan. – Még nem ért vissza. Mondd csak, teljesen kihagy az agyad? Ennyire durva volt a filmszakadás? Carl felpillantott. Az ajtóban Rose állt, és bőrdarabokat szedegetett a hámló orráról. – Nem ért vissza? Honnan? – Stark bankjába ment. – De hát minek, az isten szerelmére?! – Beszélt a hagyatéki törvényszékkel is, meg az adóhivatallal is. Mi az ördögért nem tud neki ez a nőszemély soha világos választ adni? Miért úgy kell mindent kihúzni belőle harapófogóval? – Mit szagoltatok ki, Rose? Látom rajtad, hogy van valami. A lány vállat vont. – Beszéltem telefonon Malene Kristoffersennel. Mákunk volt, két napja jöttek haza a lányával Törökországból. – Jó. Rá tudjuk venni őket, hogy bejöjjenek? – Persze. Talán holnap bejönnek. Carl a fejét ingatta. – Hurrá! Úgy tűnik, a szívükön viselik az esetet. – Így van. Most azonnal idejött volna, de egész nap a kórházban van Tildével kivizsgáláson. Biztos jól fog jönni nekik egy lélegzetvételnyi szünet. – Na, jó. De mi köze mindennek ahhoz, hol csavarog Assad? Öt perccel később Assad kifulladva futott be. Sötét tincsei a szélrózsa minden irányába meredeztek, ami csalhatatlanul azt jelezte, hogy a kis szír ugyancsak kitett magáért. – Carl, miután Rose beszélt Stark barátnőjével, mindketten arra jutottunk, hogy itt valami nincs rendben.

Ó, tényleg? Miért nincs meglepve? – Azt mondta, Stark kifizetett néhány elég drága kezelést a lányának, Tildének. Öt éven át állta a kezeléseket, amíg el nem tűnt. Sokkal többet költött, mint amennyije volt. – De hát örökölt. – Igen, Carl, de csak 2008-ban, abban az évben, amikor eltűnt. A kezelések meg száz évvel korábban voltak. 2003-ban kezdődtek. Majdnem kétmillió koronával többet perkált le értük, mint amennyi megtakarítása volt, ezt a banktól tudtuk meg. Először azt hittem, hitelt vett fel, amit az örökségéből fizetett vissza. De nem így történt. Assad várakozásteljesen hunyorgott, ahogy mindig, amikor egy ígéretes új eset akadt a horgára. Carl felsóhajtott. Ennél rosszabbul már nem is indulhatott volna a hét. – Jól van. Elmagyaráznád nekem ezt az egész kezeléses és pénzes dolgot, Rose? Rose karba fonta a kezét. Aha, szóval hosszabb magyarázatra készülhetnek. – Tilde idült betegségben szenved, amit Crohn-betegségnek hívnak. Ettől a belei állandó gyulladásban vannak. Malene elmondta, Stark milyen hihetetlenül odaadóan kísérte figyelemmel a betegség lefolyását és a kezeléseket. És amikor a szokásos módszerek, mint a beteg bélszakasz sebészeti eltávolítása vagy a kortizonkészítmények szedése nem a kívánt eredményeket hozták, Stark költséget és fáradságot nem kímélve alternatív gyógymódokat keresett Tilde számára. – Köszönöm, Rose, de ez nem válasz a kérdésemre. Mikor és hogyan került képbe az a kétmillió? Az egy rahedli pénz! – Malene célzott rá, hogy Stark arra törekedett, hogy megtalálja a megfelelő kezelést erre a gyógyíthatatlannak kikiáltott betegségre. Tilde volt magánklinikákon, itt Koppenhágában és a floridai Jacksonville-ben, Németországban homeopátiás kezeléssel, Kínában akupunktúrával próbálkoztak. Stark még egy olyan terápiára is befizette, ahol disznók beléből származó élő parazitákkal kezelték. Minden elképzelhetőt kipróbált. Malene becslése szerint abban az öt-hat évben, amíg együtt voltak, ez nagyjából kétmillió dán koronába kerülhetett. – Kétmillióba? Ez lehetetlen. – Pedig így van, Carl. – Assad egy kupac átutalási bizonylatot tolt elé. – Így van. Az összegeket Stark számlájáról vonták le. – Jó. És mire következtettek ebből? Rose elmosolyodott. – Hogy Stark volt a világ legjobb pókerjátékosa, vagy hogy az amageri kaszinónak volt egy iszonyúan mázlista vendége, mi másra?

– Ez elég gyanúsan hangzik, Rose – felelte Carl homlokráncolva. – De tudjuk bizonyítani, hogy a pénz nem szerencsejátékból származott? – Nem mondhatnánk egyszerűen azt, hogy Stark elég nagy összegekhez jutott hozzá, amiket aztán továbbadott, anélkül hogy alaposabban utánanéznénk a dolognak? – vetette fel Rose. Carl Assadhoz fordult. – Mi volt az adóhivatallal? Rose mondta, hogy beszéltél velük. Biztosan tudnak ezekről a jövedelmekről, nem? Assad a fejét rázta. – Nem. A kérdéses időszakban nem tudnak bevételnövekedésről, és Stark sosem kapott adóellenőrzést. Vélhetően egyáltalán nem is tudtak az átutalásokról, mert a befizetett összegek mindig csak néhány napig voltak Stark számláján, és pontosan a kifizetés összegének feleltek meg. Ráadásul évzáráskor mindig pontosan annyi volt a számláján, mint nyitáskor. – És vélhetően sosem ellenőrizték szúrópróbaszerűen sem, hiszen átlagos fizetésből élő ember volt. Igaz? Assad bólintott. – De van még valami. Meglepett, hogy felmondta a széfbérletét. Malene Kristoffersen említette, hogy hazavitte az ékszereket, közöttük a szülei jegygyűrűjét. Rose persze rá is kérdezett, mi lett velük. – Igen, és Malene elmondta, hogy sosem látta őket, amit el is hiszek neki. Ezért a betörés után nem is jelentette, hogy ellopták az ékszereket. Leírni sem tudta őket, sőt alapjában véve bizonyítani sem tudja, hogy tényleg léteztek. – Végtére is Stark bérelhetett egy másik bankban is széfet, ahová áthelyezte a smukkot, de el is adhatta. Assad lassan megcsóválta a fejét. – Nem hinném. Malene azon a véleményen van, hogy az ékszer tényleg létezett, és nem lopták el. Stark elrejthette valahová a házban. Malene azt mondta, a mai napig reméli, hogy Stark egy napon újra felbukkan, és előszedi a holmit. Carlnak feltűnt, hogy Assad szemöldökei között elmélyül a redő. Nyilvánvalóan nem volt valami nagy véleménnyel erről a valóságtól elrugaszkodott derűlátásról. – Érted már, Carl? – kérdezte Rose. – Itt valami bűzlik. Fehérre sminkelt arca úgy világított, akár egy energiatakarékos izzó. Hogy az elégtételtől-e, vagy a puszta buzgalomtól, azt Carl még nem tanulta meg eldönteni. – Kész útvesztő ez az eset – folytatta Rose. – Malene szerette William Starkot, és egészen biztosan viszonzásra is talált. És ez igaz a lányára is, akiért Stark mindent megtett. Aztán a pasasnak egyik napról a másikra nyoma veszett, amire

a barátnője elmondása szerint a legkisebb oka sem volt. – És miért hiszi azt Malene, hogy egy nap majd visszatér? Ha Starknak semmi oka nem volt arra, hogy köddé váljon, akkor nyilván halott. És akkor semmiképpen sem jön vissza. Lehet, hogy Malenének nem vág valami jól az esze? Vagy pont ellenkezőleg: ő maga tüntette el Starkot. Hiszen azt sem tudjuk, hogy aznap, amikor a fickó visszajött Afrikából, hazament-e. Feltérképezték, mit csinált Malene Kristoffersen Stark eltűnése előtt és után? Tudunk róla valamit? Assad az íróasztal szélét babrálta, szemmel láthatóan teljesen máshol járt gondolatban. Ezért Rose válaszolt a kérdésre. – A házat teljesen felforgatták. Még kutyákat is kivittek. A kertben nem találtak friss ásásnyomokat, és a házban sem volt nyoma annak, hogy újonnan felújítottak volna valamit. Szóval ha a hulla ott volt, akkor vélhetően még ma is ott van, és akkor két és fél éve tényleg nagyon benéztek valamit a helyszínelők. – Szerintem – kapcsolódott be megint Assad – Malene jobban járt volna egy élő William Starkkal, mint egy halottal. Ha csak a fickó nem pakolt be tízmilliót egy cipősdobozba, amit Malene mindenáron meg akart szerezni, akár erőnek erejével is. De szerintem itt másról van szó. Egy férfiról, akinek néhány napig Afrikában lett volna dolga, de hamarabb hazarepült. De miért? El kellett ott esetleg adnia valamit? Talán illegális gyémántkereskedelembe bonyolódott, és találkozója volt idehaza valakivel, aki aztán kinyírta? Vagy baleset történt? Rosszul lett, és beleesett a tóba a háza előtt? Ez utóbbit nem hiszem, mert a tavat megnézték. – Assad a fejét csóválta. – Túl sok lehetőség van szerintem. De a döntő kérdés mégis az, mi történt, miután eljött a reptérről. Ennek kell utánajárnunk. Carl bólintott. – Rose, ha legközelebb Malenével beszélsz, szólj! Rendben? De addig is térképezd fel a hátterét. Beszélj a kollégáival. Beszélj a dolgozókkal a kórházban, ahol Tilde feküdt, amikor Stark eltűnt. Tudj meg tőlük mindent Malenéről. És Starkról is. Aztán Assadhoz fordult. – Te meg, Assad, nézd át az átutalási bizonylatokat. Nem történtek bűnesetek közvetlenül azt megelőzően, hogy a Danske Bank Stark megbízásából nagyobb összegeket utalt át? Olyan dolgok, amiket soha senki nem hozott kapcsolatba Starkkal. Bármi: kábítószer-adásvétel, rablás, csempészés. – Van még valami, amiben a segítségedre lehetnénk? – kérdezte Rose. – Ne nézzünk utána rögtön a Kennedy-gyilkosságnak is, esetleg a kör négyszögesítésének, ha már így benne vagyunk? Assad elvigyorodott, és a könyökével oldalba bökte Rosét. Carl csak sóhajtott egyet. – De igen, van itt még valami, amit mondani szeretnék, mielőtt elmegyek

Bellahøjbe, hogy beszéljek a kollégákkal, akik annak idején a betörés ügyében nyomoztak. Rose beletörődő arccal nézett rá. – Kedves barátaim, száz százalékig biztos vagyok benne, hogy beletenyereltetek a szarba. Gratulálok, szép munka volt! Azt is hallani lehetett volna, ha egy gombostűt leejtenek. A helyettes bűnügyi felügyelőt mindig csak „csörgőkígyónak” hívták. És rá is szolgált a nevére: szúrós pillantással és a viszontlátás örömének legcsekélyebb jele nélkül fogadta Carlt. Nem kellett sokáig várni a sziszegő hangra sem. Még az ősidőkben egyszer két hétig járőröztek együtt, és már ez a két hét is túl sok volt. Ma Hansen másokat küldött ki járőrözni, ha léhűtők karcolták meg a drága autók lakkozását, vagy a környék villáiból zsíros zsákmánnyal távoztak a betörők. A Stark-ügyben nem lehetett éppen zsíros zsákmányról beszélni, de mivel a házat más nyomozás miatt lepecsételték, utasították, hogy gondosan járjon el. Ha a betörésnek köze lehet Stark eltűnéséhez, minden kétséget kizáróan bizonyítani kell. – Miért nem hívtál fel? – kérdezte Hansen, fel sem emelve tekintetét a jelentésből, amelyet éppen olvasott. – Ha tudtam volna, hogy a te ügyed volt, táviratot küldök. Hansen szája szegletében egy mosoly mikroszkopikus jele tűnt fel. – Nem olvastad a jelentést? Én írtam, és alá is írtam. – Annyi kedves embert hívnak Hansennek. Miért gyanúsítottalak volna rögtön téged a szerzőséggel? A csörgőkígyó felpillantott. – Még mindig az a régi vágású gavallér vagy, mi? – Félre a tréfát, Hansen! Itt van nálam a jelentés, amit a ház első átkutatásakor írtak, közvetlenül Stark eltűnése után. Ha egybevetem a tiéddel, azonnal feltűnik, hogy a betörés során semminek sem kélt lába. Különös, nem? Most komolyan, mennyire voltatok alaposak, amikor átvizsgáltátok a házat a betörés után? Tényleg nem hiányzott semmi? Egy cipősdoboz? Egy jegyzetpapír a parafatábláról? Egy kosár a pajtából? – Ahogy láthatod, vettem magamnak a bátorságot, és magammal vittem a főkapitányságról az egyik kollégát, aki első alkalommal is ott járt. Malene Kristoffersennel együtt jártuk végig a házat, méghozzá elég alaposan, mondhatom. Voltunk a padláson, átkutattuk a fiókokat, bejártuk a kertet, megnéztük a pincét, és semmi sem hiányzott. Pedig a betörők rátehették volna a kezüket a drága hangszórókra, az ezüstözött étkészletre és a motoros fűnyíróra. De oda se neki! Nem vittek el semmit.

– Ujjlenyomatok nem voltak? – Nem. – Tehát profik tették? – Igen, ebből indultunk ki. De ez benne van a jelentésben. – Ez utóbbit elég szárazon jegyezte meg. – A szomszéd személyleírása fabatkát se ért. Túl általános volt. Azt mondta, hogy az egyik férfi sötétebb bőrű volt, mint a másik, de egyik sem volt olyan fekete, mint az afrikaiak vagy a pakisztániak, vagy mint a törökök és a közel-keletiek. Teljesen semmitmondó leírás. Jól van, szóval ezt mondta a szomszéd Hansennek. A kérdés csak az volt, hogy Carl ki tud-e szedni belőle valami konkrétabbat. – És milyen végkövetkeztetést vontatok le az egészből? Mi volt a betörés oka, és hogyan követték el? Úgy tűnik, erről semmi nincs a jelentésben. – Csak tényeket írok le, Carl. Nem lehet mindenki olyan nagy mesemondó, mint te. – Most viszont nem írsz, hanem beszélsz. Milyen következtetést vonsz le az egészből, Hansen? Egy betörésszakértő véleményére vagyok kíváncsi. Hansen kissé kihúzta magát, és betűrte világoskék ingjét a nadrágjába. Szemmel láthatólag nehezére esett bókokat hallani. – Vagy olyanok tették, akik olvastak az újságokban Stark eltűnéséről, és ezért üresnek gondolták a házat. Az ilyesfajta betörések mindennaposak. Elég csak a gyászjelentésekre gondolni, amelyek nagy betűkkel jelennek meg a lapokban, és máris mindenki tudja, mikor nincsenek otthon a háziak. Vagy azokra az ökrökre, akik a Facebookon teszik közhírré, mikor, hová és mennyi időre utaznak el. Aztán alig teszik ki a lábukat, máris kirámolják a házat. – Vagy? – Vagy olyanok, akik egy bizonyos dolgot kerestek. Az igazat megvallva én leginkább erre hajlok. – Miért? – Mert a betörők az alatt az egy óra alatt, amíg ott voltak, csak bizonyos helyekre összpontosítottak. Mintha jártak volna már a házban korábban. – Ezt miből gondolod? – Mert egyébként csak kiborogatják a fiókokat, és mindent lehajigálnak a földre, kedves Carlom. De ezek céltudatosan dolgoztak. Felhasították a matracokat, elhúzták a bútorokat a faltól, hogy megnézhessék, nincs-e a hátuljukon valami. Az ember akaratlanul is arra gondol, hogy ismerték a házat. Carl pontosan ezt akarta hallani. Köszönetet mondott, és elhagyta Hansen irodáját. A következő a listáján Stark szomszédja volt. Személyesen akarta hallani tőle a tettesek személyleírását. De eddig már nem jutott el.

Amikor a recepcióspulthoz lépett, hogy üdvözölje egyik régi munkatársát a pult mögött, megpillantott egy fiút az ajtónál. Rögtön tudta, hogy egyszer már belenézett ebbe a szempárba. Ilyen nincs! – éppen csak erre a gondolatra futotta, és a fiú máris kirontott az ajtón, mint akit pók csípett meg, majd eltűnt, ügyet sem vetve az ügyeletes kiabálására. Carl utána iramodott, és még épp látta, hogyan ugrik át a kerítésen az épület végénél, és miként fut tovább a Hulgårdsvej felé. – Állj! – ordította. Természetesen feleslegesen. – Ki volt az? – kérdezte az ügyeletest. A rendőr a vállát vonogatva adta át neki a betegbiztosítási kártyát. – Søren Schmidt, ez áll rajta. Carl oldalra hajtotta a fejét. – Hát nem tűnt kifejezetten Sørennek. – Nem, és nem is úgy beszélt, mint egy Søren. Volt egy árnyalatnyi, meghatározhatatlan akcentusa. De lehet, hogy nagyobb korában fogadták örökbe. Felhívom a szüleit, akkor majd megtudjuk, mi nyomta a kölyök szívét. Ezeket a cuccokat hozta magával, de az a benyomásom, hogy egy barátja helyett szeretett volna bejelentést tenni, és lehet, hogy a holmi is a barátjáé. A pultra mutatott, ahol egy hirdetés és egy afrikainak tűnő amulett hevert. Carl szinte érezte, hogy torzul el az arca. – Ezt nem hiszem el! – suttogta. Az ügyeletes vállára tette a kezét. – Nem kell telefonálnod. Rögtön felkeresem a családot, és magammal viszem a holmit is, jó? A ház szokatlanul szép volt az északnyugati negyed többi, össze nem illő, egymásba ékelt tömbjéhez képest. Ki gondolta volna, hogy ebben a városépítészeti összevisszaságban egy rózsasövény mögött egy ilyen favázas parasztház bújik meg? A nő viszont, aki a csengetésre ajtót nyitott, nem nézett ki ennyire eszményien, és láthatólag nem szokott hozzá a bejelentés nélkül érkező látogatókhoz. – Igen? – Olyan kétkedőn méregette Carlt, hogy a férfinak az volt az érzése, bubópestisesnek nézi. Előhúzta rendőrjelvényét a nadrágzsebéből, de a nő arckifejezése egy csöppet sem enyhült meg. – Sørenről van szó. Itthon van? – kérdezte Carl, holott jól tudta, a fiú aligha

lehet itthon, hiszen nemrég jött el a rendőrségről. – Igen. – A nő hangja nyugtalan volt. – Miről van szó? Ez kész boszorkányság! Vagy a fiúnak volt valahol a rendőrség közelében egy biciklije. Máskülönben nem érhetett volna még haza. – Semmi ok az aggodalomra. Csak váltanék vele néhány szót. A nő vonakodva a nappaliba vezette Carlt, majd párszor a fiú nevét kiáltotta. Végül felszaladt az emeletre érte. Valószínűleg szabályosan el kellett szakítania a számítógéptől, legalábbis eltartott egy darabig, mire a srác dacosan lejött az anyja nyomában a földszintre. A következő lépés az lehetne, hogy a nő Jespert is megpróbálja leválasztani kedvenc játékszeréről, gondolta Carl. Az ajtóban egy átlagos dán fiú jelent meg, zsemleszínű hajjal. Határozottan nem az a srác volt, akit Carl keresett. – Nem hiányzik? – nyújtotta át a betegbiztosítási kártyát a fiúnak. A srác habozva vette el. – Á, igen. Hol találta? – Én inkább azt szeretném tudni, miért nincs nálad? Kölcsönadtad valakinek? A fiú a fejét rázta. – Biztos? A bellahøji rendőrségen néhány perce járt egy fiú, aki ezzel igazolta magát, amikor egy barátja helyett szeretett volna bejelentést tenni. Talán te vagy ez a barát? – Nem! Nem én. Tényleg! A pénztárcámban volt, és valaki kilopta a táskámból a brønshøji könyvtárban. Szerintem azt is tudom, ki. A pénztárcám nincs meg? Százhuszonöt korona volt benne. – Sajnos nincs. Miért voltál a könyvtárban? Nem iskolában kellene lenned ilyenkor? A fiú sértődötten pillantott Carlra. – Projektfeladatot kell csinálnunk. Hallott már ilyesmiről? Carl kérdő pillantást vetett Søren anyjára, aki már nem tartotta olyan görcsösen felhúzva a vállát. – Hogy néz ki a tolvaj, Søren? Le tudnád írni? – Kockás ing volt rajta, és nem tűnt dánnak. Nem volt egészen sötét a bőre, de nem is volt fehér. Olyan dél-európai típus. Voltam egyszer Portugáliában, ott néznek ki így az emberek. Carl mérget mert volna venni rá, hogy ugyanaz a fiú volt, akit az imént a rendőrségen, pénteken pedig Stark házánál látott. – Mit gondolsz, hány éves lehetett? – Gőzöm sincs, nem néztem meg annyira. A számítógépnél ült mellettem. De talán tizennégy vagy tizenöt.

Carl nem először járt abban a Brønshøj torvi épületben, amely a könyvtárnak adott otthont. Járőr korában egyszer kiküldték ide, hogy megfékezzen egy részeget, aki diszkosznak használta a könyvtár lemezgyűjteményének darabjait. Ez évekkel ezelőtt volt, és azóta kissé kicsinosították az épületet. De az emberek még mindig a régi Bella mozit látták benne, amelynek – mint oly sok más művészmozinak – vesznie kellett egy szupermarket vagy jelen esetben egy bankfiók és a kerületi könyvtár kedvéért. – Szerintem kérdezze Lisbethet. Mostanában besegít nálunk, helyettesíti a könyvtárvezetőnket – magyarázta a kölcsönzőpult mögött álló könyvtáros. – Abban az időpontban ő volt szolgálatban. Eltartott tíz percig, mire a nevezett hölgy előkerült, de megérte várni rá. Ez a nő valósággal szikrákat szórt magából. Az a fajta nő volt, aki már a puszta megjelenésével is képes egy csomó akkumulátort feltölteni. Érett és öntudatos, a tekintete meg elképzelhetetlenül közvetlen. Amennyiben Mona komolyan gondolta nevetséges javaslatát – amelynek Carl eddig az ellenkezőjét remélte, noha nem olyan rég tette lapátra –, akkor Carl nem ma járt utoljára ebben a könyvtárban, az biztos. – Jelenleg viszonylag sok munkatársunk beteg, ezért mindannyian besegítünk idekint. Én csak egy hónapja vagyok itt, és természetesen szeretném megmutatni a munkatársaimnak, hogy nem félek a munkától. Igen, Carl is egészen biztos volt benne, hogy nem félt. – Pontosan tudom, melyik fiúról van szó, mert jobban ismerem, mint gondolja. De nagyon meglepődtem, amikor idekint láttam Brønshøjben. – Vagyis látta már máskor is? Hol? – Igen. Voltaképpen az østerbrói könyvtár helyettes vezetője vagyok a Dag Hammarskjölds Allén. Hónapokig járt abba a könyvtárba napi rendszerességgel. Carl elmosolyodott. Legalább annyira örült az értesülésnek, mint magának Lisbethnek. – Remek. Talán a nevére is emlékszik? A nő a fejét rázta. – Minden nap bejött ugyan, de mindig más időpontban. Aztán csak leült, és olvasott, vagy az interneten böngészett. Sosem kölcsönzött ki semmit, ezért soha nem is kértünk tőle igazolványt. Carl hallgatta, és azt latolgatta, mi rejtőzhet a kék szemből sütő nyílt tekintet mögött. Talán flörtöl vele? Vagy csak azt akarja a tudomására hozni, mennyire megindította ez a csodálatos találkozás? – Szerintem nagyon klassz srác. A kollégáimmal egyetértettünk abban, hogy még sosem láttunk ilyen korú fiút, akit ennyire hajtott volna a tudásszomj. Az

egyik munkatársam sportot űzött belőle, hogy megnézze, mit olvasott éppen, miután visszatette a könyvet a polcra. Ez aztán érdekes fordulat volt! A nőt elbájolta a fiú. – És mit csinált itt Brønshøjben? – Csak bejött, és elücsörgött itt egy darabig, először egy műszaki folyóiratot olvasgatott, majd átment a számítógépekhez. Nem tudom, meddig volt itt, mert az egyik kolléganőmet váltottam le. – A másik munkahelyén nem kaptak panaszokat zsebtolvajlás miatt? A nő megrökönyödött. – Miért kérdezi? Talán gyanúsítja valamivel a fiút? El sem tudok képzelni róla ilyesmit! Carl beérte ezzel a válasszal. Ha a nő nem tudja elképzelni, akkor Carl nem fogja lerombolni a fiúról kialakított képét. Megrázta a fejét. – Azt mondta, az egyik munkatársnője az østerbrói könyvtárban kíváncsi volt rá, miket olvas a fiú. Szeretnék beszélni vele. Tudja, hogyan érhetném el? Nincs most szolgálatban? – Liselotte gyesen van. De megkereshetem az elérhetőségeit. Egy pillanat! Carl a szűk szoknyát és a ringó lépteket követte a tekintetével. Magasságos, mennyire szerette volna, ha Mona ma este felhívja azzal, hogy véget ért a mosolyszünet! Liselotte Brix tényleg terhes volt. Jobban mondva, annyira terhes volt, hogy Carl képtelen lett volna megfelelő jelzőt találni a testméretére, anélkül hogy ne tűnt volna nyomorúságos hímsovinisztának. A nőt valósággal sokkolta, amikor elmondta neki látogatása okát. Az otthonát már felkészítette az új földlakó fogadására. A polcon Pampers csomagok sorakoztak, a baldachinos bölcső rajtra készen állt a sarokban. Liselotte Brix szemmel láthatóan nem volt babonás. – Remélhetőleg a fiú nem csinált semmit. Olyan cuki volt! – Megpaskolta hatalmas pocakját. – Ha tudnám, hogy hívják, róla nevezném el a fiamat. Carl mosolygott. – Ne aggódjon! Elsősorban azért keressük a srácot, mert úgy véljük, fontos értesüléseket oszthat meg velünk. Egy eltűnési ügyről van szó. – Jesszusom, de izgi! – A kolléganője, Lisbeth mondta, hogy sokszor megnézte, miket olvasott a srác. – Igen! Mert olyan hihetetlenül sokoldalú volt. És nem vette észre, mennyire érdeklődünk iránta! Ettől valahogy olyan sármos volt. – És miket olvasott?

– Ó, a legkülönfélébb dolgokat. Egy darabig az oktatási módszerekről és folyamatokról olvasott mindenfélét. Aztán a „Mi legyek, ha nagy leszek?” témában keresgélt, átbogarászta az egyetemi felvételi követelményeket és az érettségire felkészítő tanfolyamok brosúráit. Máskor Dániáról és a dánokról olvasott. Szociológiai, belpolitikai műveket, és könyveket Dánia jelenkori történelméről. De a Helyesírási szótárat, az Operakalauzt és a dán Ki kicsodát is forgatta, meg cigányokról szóló könyveket is. Olvasott a jogrendszerről, biológiáról, matematikáról. A kíváncsisága szinte határtalan volt, ami elég meglepő egy ennyi idős fiú esetében. Szépirodalom is volt a kezében, régi dán szerzők könyvei. De sosem kölcsönzött ki semmit. Érdekes, nem? – És miért nem, mit gondol? – Nem tudom. De annyira más volt, különleges. Olyan volt, mint a bevándorlók, bár nem nézett ki tipikus bevándorlónak. Talán cigány volt. Úgy sejtettük, odahaza talán nem nézik jó szemmel, hogy ennyire szeret olvasni. – Cigány? – Igen, szép sötét bőre volt, és hullámos sötét haja. De persze lehetett spanyol vagy görög is. Bár nem olyan volt az akcentusa. Inkább amerikai. – Aha. – Mindenesetre feltűnt, hogy egyre gyengült az akcentusa. Hétről hétre jobban beszélt dánul, és a szókincse is gyarapodott. Már-már autistának tűnt, ahogy mindent magába szippantott. – Ha jól értem, sosem volt vele felnőtt. Volt valami jele annak, hogy valamiféle kapcsolat fűzi valakihez? Hogy tartozik valahová? – Nem, nem tudok róla. – A nő akaratlanul felvonta a szemöldökét. Valószínűleg valaki rugdalózott a pocakjában. – De valahogy olyan cuki volt! – Nem tudja, jár még a Dag Hammarskjölds Allén lévő könyvtárba? – Igen, jár. Minden nap beszélek az egyik ottani barátnőmmel. Úgy tudom viszont, hogy a héten nem bukkant még fel. De kérdezze meg a kollégáimat.

[1] Arisztokrata származású dán csillagász (1546–1601), hírhedten goromba, fennhéjázó és rátarti volt.

19 – Úgy van, Bjørn, úgy van. Elhoztam a bizonyítékokat Bellahøjből. Most William Stark esetével foglalkozunk. Marcus Jacobsen utóda bólintott ugyan, de szemmel láthatólag szívesebben rázta volna a fejét. Jellemző. Ha beledöglik, se mutatná ki, mi jár a fejében, de Carl ismerte, mint a rossz pénzt. – Jó – felelte Bjørn, de megint valami másra gondolt. – Hansen ott Bellahøjben azt mondja, csak úgy felkaptad a dolgokat a pultról, anélkül hogy megbeszélted volna a helyi kollégákkal. Feltehetően te is tudod, hogy ez az eljárás tűrhetetlen, mert ezek a tárgyak egy helyi betöréssel kapcsolatosak. Ugye, Carl? – Igen, igen, Hansennek sokat jár a szája, ha hosszú napja van. Ebben az esetben egy két és fél éve eltűnt férfiról van szó, ami nem a csörgőkígyó szakterülete. De ha mindenképpen erre az afrikai nyakláncra és a hirdetésre akarja szegezni hüllőtekintetét, egyszerűen csak jöjjön át, és boldogan megmutatom neki mind a kettőt. Száz szónak is egy a vége: átvettem az ügyet. – Átvetted? Szép szó a te szádból, Carl. – Bjørn a fogát vicsorítva elmosolyodott, ami nem állt jól neki, hiába hitte azt. – Azt állítod, már kétszer láttad a fiút, először William Stark háza előtt, később pedig a bellahøji rendőrségen, és mindkétszer megpillantott téged? Igen, Carl, tényleg átvetted. Látszik. – Ezt most fejezd be! Már megtudtam, hogyan találhatom meg, úgyhogy nyugi! Minden csak idő kérdése. Nem valamelyik tökfilkóval beszélsz a csapatodból. Bjørn felegyenesedett Marcus Jacobsen íróasztala mögött. A rossz ember a rossz íróasztal mögött – rosszabb már nem is lehetne. – Inkább te gondold végig, kivel beszélsz éppen, Carl! De legyen, ez alkalommal eltekintek tőle. Úgyhogy lépjünk tovább! Arra gondoltam, hogy ideje lenne kissé átszervezni a Q-ügyosztályt. Természetesen továbbra is te maradsz a vezetője, ez magától értetődik, de az utóbbi években többször is átfedték egymást az ügyeitek a mi ügyosztályunk eseteivel, amit mi Marcusszal együtt zavarónak találtunk. Carl felpattant a székből. Ez meg mi a jó atyaúristen volt? Carl keze még akkor is remegett a dühtől, amikor átvette Assad csiricsáré

csészéjét, amelyben valami sűrű, a nedves szénára emlékeztető szagú tea lötyögött. Reményvesztetten bámulta a kotyvalékot. Mérgezőnek tűnt, de a szaghoz képest a külleme ártalmatlannak tetszett. – Csigavér, Carl! – mondta Assad. – Folytatjuk, ahogy eddig. Nem költözünk fel a másodikra, és én nem fogok Bjørnnek dolgozni, teszek róla. Carl felemelte a fejét. – Tényleg? Komolyan gondolod, hogy ez tőled függ? Engedtessék meg nekem: már miért függne tőled? Része volt az egyezségeteknek, amikor a házára vigyáztál? Assad kerülte a tekintetét. Akár egy bűnöző, aki az utolsó pillanatban megbánja, hogy majdnem eljárt a szája. Vagy mint egy kamasz fiú, aki nem mer szerelmet vallani. – Nem tudom, mit jelent az, hogy „engedtessék meg nekem”, Carl, de teszek róla. Lars Bjørn hallgatni fog rám. – Megpróbált egy szégyenlős mosollyal szabadulni a helyzetből, noha bizonyára világos volt számára, hogy még nem válaszolta meg a kérdést. Aztán huncut mosoly terült szét a képén. Eljött az ideje hát egy tevés mesének – Carl úgy ismerte már a munkatársát, mint a tenyerét. – Remélem, emlékszel még a tevére, amelyik azt hitte, hogy strucc, de homok ment a szemébe, amikor beledugta a fejét ijedtében. Carl a fejét csóválta. A Szahara sem elég nagy annak a rengeteg tevének és dromedárnak, amelyekkel Assad az idők során fárasztotta. – Mi az ördögöt akarsz ezzel mondani, Assad? – Más szavakkal: amíg az ember annak megfelelően viselkedik, ami, nem kockáztatja, hogy homok kerüljön a szemébe. – Köszönöm a figyelmeztetést. De a helyzet az, hogy nem vagyok teve, ezt ne felejtsd el, Assad. Egyébként sem vagyok tisztában ezeknek az állatoknak a szellemi képességeivel. De annyit mondhatok, hogy szerintem inkább te vagy az, aki homokba dugja a fejét. Nem gondolod, hogy itt az ideje, hogy elmondd nekem, miért húzott elő téged annak idején Bjørn a semmiből, és a nyilvánvalóan hiányzó előismereteid dacára miért nyomott be ide? És hogyan tettél szert egyik napról a másikra olyan ismeretekre, amelyeket alapjáraton évek alatt tanul meg az ember? Ha választ szeretnék a kérdéseimre, téged kérdezzelek, vagy inkább Bjørnt? Assad a homlokát ráncolta. Carl észrevette, hogy a nadrágzsebe mélyén ökölbe szorult a keze. – Mi folyik itt? – harsant fel Rose üvegmetsző hangja. – Úgy sistereg itt valami, mint egy erősáramú központban. Carl kelletlenül pillantott rá.

– Ez a seggfej Lars Bjørn elrendelte, hogy Assad mostantól neki dolgozzon, és hogy mi ketten költözzünk fel a másodikra. Assad meg azt mondja, hogy le tudja beszélni erről Bjørnt. Mire föl megkérdeztem, miből gondolja, hogy tőle függ ez az egész. Rose bólintott. – És mit feleltél, Assad? Assad zsebében kisimultak a dudorok. A sötét szemek újra felragyogtak. Végre véget értek a keresztkérdések. – Bjørnnek és nekem közös múltunk van, és tartozik nekem egy szívességgel. Egy közel-keleti megbízatás során ismerkedtünk meg. Többet nem mondhatok. Meg van kötve a kezem. – Nem mondhatsz, vagy nem akarsz mondani, Assad? – Igen – válaszolta nemes egyszerűséggel. Negyedórával később megcsörrent Carl telefonja, és Lis tájékoztatta róla, hogy Assad odafent csücsül Lars Bjørnnél, és ha nem túl nagy kérés, a mélyen tisztelt Mørck helyettes felügyelő úr is csatlakozzon a társasághoz, és vigye magával Rosét is. – Nem tetszik nekem ez a dolog Assaddal és Bjørnnel, Carl – mondta Rose a lépcsőn. – Te mit gondolsz? Mi van ezek között? Carlnak elkerekedett a szeme. Csak nem kikérte a véleményét? Hűha, be kell karikáznia ezt a napot a naptárában! – Nos… – kezdte Carl, de Rose beléfojtotta a szót. Nincs új a nap alatt. – Nekem elég rossz érzéseim vannak. Aztán hallgatásba burkolózott. Odabent Bjørnnél történt egy csomó minden az elmúlt két órában. Lis és néhány másik kolléga szemmel láthatóan rajtaütésszerű támadást hajtott végre a polcok és a szekrények ellen. Majdnem teljesen kirámolták őket, és pillanatnyilag egy szerelő éppen egy roppant mágnestáblát csavarozott fel a falnak azon helyére, ahol Marcus Jacobsen a tetthelyek fotóit tartotta. A széket, amelyen Assad ült, egészen biztosan valahonnan a rendőrfőkapitány közvetlen közeléből hozták el. Remélhetőleg engedély nélkül, az elég szórakoztató lenne. – Assad és én elbeszélgettünk kicsit – fogott bele Lars Bjørn. – És úgy tűnik, nem hajlandó elfogadni a javaslatot, amit tettem neki. Ezen a ponton Assad jókedvűen bólintott egyet. Na, akkor az a javaslat nem volt éppen remekbe szabott, gondolta Carl. Pillanatnyilag senkiről és semmiről nem volt valami nagy véleménnyel, amihez a hétvégi másnaposság fejére gyakorolt utóhatásai is nagymértékben hozzájárultak.

– Nem akarom keresztülhúzni Assad életről alkotott elképzeléseit, és egyébként sem akarlak kizökkenteni benneteket a megszokott kerékvágásból. De ne felejtsétek el, hogy a Q-ügyosztály énalám tartozik, és ezért nekem kell ellenőrzésem alatt tartani mindent, ami ott folyik. Carl Roséra pillantott. Már növesztette a tüskéit. – Ahogy azt a magángazdaságban már megszokhattátok, minden nagyobb cégnek van egy úgynevezett ellenőre, aki figyelemmel kíséri az egyes részlegek hatékonyságát. Minálunk a hatékonyságot két tényezőn lehet lemérni: az egyik az egyes ügyosztályok ügyfelderítési aránya, és ezen a téren hál’ istennek elég jól álltok. Ezt a senkiházit tényleg nyársra húzták, és forró kókuszolajban kisütötték, gondolta Carl. Nem is olyan rossz! De mit akar ezzel a locsogással? De mielőtt Carl még szóhoz juthatott volna, Rose újból megelőzte. – Kedves állítólagos főnök! Szinte látom magam előtt a Q-ügyosztály vezetőjeként. Biztos vagyok benne, hogy brillírozna. – Aztán odarohant Assadhoz, és ráordított: – És te, Assad? Mi van veled? Annyira elteltél magaddal, hogy már át sem adod a helyedet egy hölgynek? Assad szemöldöke a magasba szaladt döbbenetében. – Nos – sziszegte Rose, amikor már ült –, most legalább egy magasságban van a szemünk, Bjørn. Jobb, ha hozzászokik. – Másrészt – folytatta Lars Bjørn zavartalanul –, a bérköltségeitek nem felelnek meg az előírásoknak. Észrevettem, hogy az óraszámotok kétszer annyi költséggel terheli meg a költségvetést, mint a miénk. És ezen változtatni kell. Ezért ráállítottam valakit, hogy nézzen utána a dolgoknak. Hiszen ismeritek Gordon Taylort. Carl lehorgasztotta a fejét. Gordon Taylor? Ellenőr? Náluk? – Az isten verje meg! Nem akarom még egyszer odalent látni azt a paprikajancsit! Még a tojáshéj is a valagán van, Bjørn! Kijárta már egyáltalán az iskolát? – Éppen most fejezte be a jogi tanulmányait, és kiváló jegyei voltak. Ezért azon nyomban fel is vettük. – Ne, tényleg ne! – Carl elutasító mozdulatot tett a kezével, és feltett szándéka volt, hogy elhagyja az irodát. – Vissza is vonhatod a megbízatását, erre nekünk nincs időnk. Ekkor a beszélgetés olyan fordulatot vett, amire Carl a legvadabb álmaiban sem gondolt volna. – Miért ne próbálhatnánk meg, Carl? – kérdezte Assad. – Nem olyan borzalmas – tette hozzá Rose. Sakk-matt. Mit mondhatna még erre?

Carl a habot nézte a pohárban, és azon merengett, hány fájdalomcsillapítót dobott bele a Lars Bjørnnel folytatott megbeszélés óta. Noha nagy mennyiségben a pezsgőtabletták gyomorfájást okoznak, elég rendesen felrázzák az embert. És pillanatnyilag eléggé zabosnak érezte magát ahhoz, hogy kellő nyomatékkal adjon hangot a véleményének, és Rose meg Assad is megértsék. – Egy szót sem akarok hallani Lars Bjørnről és Gordon Taylorról, világos? Mindjárt felrobbanok dühömben, de most más dolgunk van. Gyerünk, Rose! Röviden és lényegre törően! Rose bólintott, és a lapos képernyő előtt termett. Úgy tűnt, ez az egész zűrzavar nem érinti túl mélyen. – Szóval itt látjátok a bellahøji biztonsági kamera felvételeit. Látszik, ahogy a fiú bemegy, de az arcát nem lehet kivenni, mert elfordítja a fejét. – Rose megállította a lejátszást, a szürke kép kimerevedett: egy üvegajtó és egy alak fentről nézve. Assad és Carl közelebb lépett a képernyőhöz. – Nem tűnik arabnak, Carl. És biztos nem is a Balkánról jött: a füle elég magasan van. Mókás megfigyelés. A Balkánról származó emberek füle lejjebb van, mint másoké? Rose melléjük lépett. – Sötét, hullámos haj, olyan, akár egy latin. És elég fiatal. Mennyinek tippeled, Carl? – Azt mondták, tizennégy-tizenöt. De lehet, hogy kevesebb, a déliek korán érnek. De mit gondoltok a ruháiról? Assad elmosolyodott. – Olyan inge van, amilyet a nagybátyám hord. Carl bólintott. – Pontosan. Ilyen ingeket tíz-tizenöt éve hordtak az átlagos hivatali alkalmazottak. Honnan az isten nyilából szedhette? – Valami használtruhaboltból – vetette fel Assad. – Hát szerintem nem ilyet választott volna. – Akkor talán egy ruhagyűjtő konténerből halászta ki. Lehet, hogy ez volt legfelül. – Lehet. – Carl a képernyőre mutatott. – Szerintetek miért fordítja el a fejét? És miért lopott el egy betegbiztosítási kártyát, hogy azzal igazolja magát? – Pofonegyszerű – mondta Assad. – Mert neki nincs. Carl bólintott. Assad feltételezése egybevágott azzal, amire maga is

gyanakodott. – Igen, vagy van valami a füle mögött. Assad a homlokát ráncolta. – Mi van a füle mögött, Carl? Semmi más nem volt nála, csak a hirdetés és a nyaklánc. Magad is láttad. Carl felsóhajtott. – Ez egy szófordulat, Assad. Felejtsd el. Úgy értettem, hogy talán belekeveredett valami csúnya dologba. Rose elővette a jegyzettömbjét, és firkálni kezdett. – Tehát: ha nincs betegbiztosítási kártyája, akkor vagy nincs Dániában bejelentve, vagy a drágalátos szüleinél van a kártyája. Ez utóbbit nem hiszem, a srác elég önálló. Az elsőt írom fel. – Szerintetek cigány? – kérdezte Carl. Mindhárman közelebb hajoltak a képhez. De hamar belátták, hogy a fiú ruházata és kinézete alapján ezt nem tudják eldönteni. Cigány, francia, déleurópai, bármelyik szóba jöhetett. Rose előretekerte a felvételt. – Itt lép hátra, és itt jössz be te, Carl. Ott, ott látszik, hogy felismer! Assad arcán elmélyültek a mosolyráncok. – És nyilvánvalóan ki nem állhat a kis kópé! Nézd, hogy fut! – Igen, felismertük egymást. Egyszer már találkoztunk William Stark házánál. – Igen, és a tény, hogy ott kóricált, és bevitte a rendőrségre a hirdetést meg az afrikai nyakláncot, azt mutatja, hogy érdekli ez az eltűnési ügy. Nem igaz? Hogy tud valamit róla. Lehet, hogy prostituált? Carl és Assad elképedve bámult Roséra. – Most mit néztek? Nem ez lenne az első eset, hogy valakinek kettős élete van, ami később végzetes következményekkel jár. Ha Stark szerette a gyerekeket, akkor biztosan ez áll az afrikai kiruccanás mögött, ahogy már mondtam. Elég érdekes, nem, hogy pont egy fiút érdekel ennyire ez az eset, ezt el kell ismernetek?! – Elképesztő, hogy te mindenben érdekességet és különlegességet látsz, Rose – mondta Assad. – Hahó! – hangzott fel hirtelen a hátuk mögött. Már megint itt volt, Gordon teljes életnagyságban. Akár egy periszkóp az ellenséges vizeken, ott tornyosult az ajtóban, és leszegett fejjel, rosszindulatúan körbehordozta a tekintetét. – Most nem érünk rá, Gordon – magyarázta neki Rose. – Ó, szívesen nézném magukat közben. Nézni? Hát ennek a krapeknak tényleg ennyire csapnivaló a helyzetfelismerő képessége?

– Akar tőlünk valamit? – kérdezte Carl. – Valójában igen. Éppen átnéztem az Anweiler-esetet, és úgy érzem, hogy a halálos áldozat férjét kicsit jobban is meg lehetett volna szorongatni. A jelentésben többek között az áll… – Mi lenne, ha most elmennél, Gordon? – szakította félbe Rose. – Nyakig ülünk egy másik ügyben. Gordon ekkor széles vigyor kíséretében felemelte a mutatóujját. – A legjobb, drága Rose, lezárni egy esetet, mielőtt az ember egy újba… – Nézz már ránk, Gordon! Egy másik ügyön dolgozunk. Az Anweiler-esetet lezártuk. Felderítettük, érted? Fel-de-rí-tet-tük! Felfogtad? – Jaj, de jól áll neked, Rose, ha mérges vagy! Egyből minden megjelenik a helyes kis pofikádon! Ha most még dalra is fakad, menten beverik a pofáját. Assad kuncogni kezdett, és ezzel megmentette a helyzetet. Carl Roséra nézett, és várta a robbanást, de a lány majdhogynem zavarban volt. Aztán Carl kihúzta magát, és ahogy teljes életnagyságban feszített, nem volt ugyan akkora, mint az a pernahajder, de lényegesen testesebb. – Minden jót, Gordon! – mondta, és azzal nem túl kedvesen kitolta a langalétát a helyiségből a tizenkét üveges kiszerelésű sör méreteit meghazudtoló pocakjával, ahogy Mona szokta mondani. Még hallották a puffanást, ahogy Gordon a Carl irodájával szemközti falnak csapódott, mielőtt Carl akkora csattanással vágta volna be az ajtót, hogy a folyosó túlsó végében tevékenykedő szerelő egy pillanatra leállította a fúróját. Assad szeme huncutul felcsillant. – Na, ez teljesen beléd zúgott, Rose – jegyezte meg. – De talán kölcsönös is a dolog, nem? Rose csupán gyorsan oldalra pillantott. Úgy értette az ember, ahogy akarta. Carl legalábbis a maga módján értelmezte. – Folytassuk! – mondta szenvtelenül. – A következőt írtam fel: Stark nem hagyott hátra családot. Amikor meghalt az anyja, ő volt a milliós vagyon egyedüli örököse. De már korábban is sokkal több pénzt költött, mint amennyije tulajdonképpen volt. Amennyire meg tudjuk ítélni, eltűnésekor nem hagyott hátra adósságot, és azóta nem volt pénzmozgás a számláin. Összefoglalva: nincs adótartozása, nincs érdemleges életbiztosítása, a házát kifizette. Nem követett el törvényszegést, az egyetemet kiváló eredménnyel végezte. A brønshøji szomszédjai jó véleménnyel voltak róla. – Felpillantott. – Akkor miért tűnt el? Tényleg szexuális ok állna a háttérben? Voltak ellenségei? Esetleg játékadósságai? – Játékadósságai nem voltak – szólt közbe Assad. – Nem ölhették meg anyagi okokból. Volt pénze bőven. Ki tudott fizetni bármit. Az ember nem ereget

sárkányt, ha nincs szél. Carl a fejét ingatta. Néha azt kívánta, bárcsak feliratoznák ezt a kis arabot. – Idehallgassatok! – folytatta Carl. – Szerintem az ok az afrikai utazással lesz összefüggésben. Rose, gondoskodj róla, hogy holnapra az összes bankszámlakivonatának másolata nálam legyen. És minden, ami szerintetek érdekes lehet. Assad és én ezalatt felkeressük a minisztériumot, és beszélünk Stark kollégáival és feletteseivel. Lehet, hogy már nem is érünk vissza. Ami meg Gordont illeti, Rose, szerintem az lenne a legjobb, ha elválasztanád a munkát és a magánéletet. Ezen a ponton – ahogy az várható volt – Rose ébenfeketével kihúzott szeme villámokat szórt, de teljesen fölöslegesen. Kénytelen lesz megtenni, amire Carl kérte. Szívtiprónak aligha lehetett volna nevezni a férfit, aki velük szemben foglalt helyet. Sápadt arc, hófehér, gyér haj és rossz fogak. Ha a sármot le lehetne olvasni egy mérőműszerről, az ő esetében biztosan a nullán állna a mutató. A fickó bámulatos módon jegygyűrűt hordott, de talán a nejének nem voltak valami nagy igényei. – Igen, borzalmas volt, amikor William Stark csak úgy egyik napról a másikra eltűnt – mondta. Furcsa módon azonban a részvét legcsekélyebb jelét sem mutatta. – Szerintem még nem is igazán tértünk napirendre fölötte. Na, igen, ez talán kicsit erős kifejezés. Meg vagyunk döbbenve. Stark nagyon rátermett, közkedvelt és hallatlanul megbízható ember volt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténhet. – Maga volt a felettese. Barátok voltak? – kérdezte Assad. – Nem voltunk kimondottan barátok, de kölcsönösen rokonszenveztünk egymással, ezt nyugodtan kijelenthetem. Ő volt az a munkatárs, akihez a leginkább kötődtem. – Meséljen az afrikai megbízatásáról – szólította fel Carl. – Azt olvastuk, egy fejlesztési segélyprogram miatt utazott Kamerunba egy pigmeusfaluba. Csakhogy az utazása tényleges célja nem derül ki a jelentésből. – Ellenőriznie kellett a helyszínen, hogyan zajlik a program. Ha afrikai közvetítőkkel dolgozik az ember, olykor-olykor utána kell néznie, hogy mennek a dolgok. – Szóval ez az út teljesen átlagos volt, nem volt semmi különös körülmény, ami miatt ellenőrzést kellett végeznie? – Teljesen átlagos. – Ahogy látjuk, egy nappal előbbre hozta a visszaútját. Ez elő szokott fordulni? Az osztályvezető mosolygott.

– Nem. És nem is tudom az okát, csak találgatni tudok. Talán elege lett a hőségből. Stark gyorsan dolgozott, és miért kuksolt volna ott a kánikulában a szükségesnél tovább? De ahogy mondom, ezek csak találgatások. Ahogy maguk is tudják, a jelentést megírni már nem volt ideje. – Apropó, jelentés! Szívesen belenéznénk Stark aktáiba, meg az egyéb cuccaiba, mondjuk, a számítógépbe, amit akkoriban használt. – Sajnálom. Mi központilag tároljuk az adatokat egy szerveren, és Stark munkakörét már rég átadtuk egy másik munkatársnak. – A laptopja és az utazáskor magával vitt csomagja nem került elő? – Ha előkerült volna, biztosan én lettem volna az első, aki megtudja. – Voltak Starknak gondjai? Jellemző volt-e rá esetleg a hangulatingadozás? Az osztályvezető pár centivel odébb tolta a tolltartót az íróasztal-alátéten. A tolltartója valószínűleg olyan ajándék volt, amit az ember huszonöt év becsületes szolgálatért kap. – Hangulatingadozások? Hát igen, néha. Azóta sokat tűnődtem rajta, hogy nem volt-e hajlamos a depresszióra. – Miből következtetett erre? Gyakran volt betegszabadságon? René E. Eriksen elmosolyodott. – Stark? Nem. Sosem láttam még hozzá hasonló kötelességtudó embert. Szerintem az évek során, amik alatt együtt dolgoztunk, soha egyetlen napot sem hiányzott. De előfordult, hogy kifejezetten nyomott és borús volt. Szerintem a nevelt lánya betegsége miatt, és valahogy az volt a benyomásom, hogy a barátnőjével sem felhőtlen a kapcsolata. Egyszer monoklival jött dolgozni. De nem akarok semmit belemagyarázni, csak hát manapság a nők nagyon is elszántak tudnak lenni. Carl bólintott. René E. Eriksent elnézve, biztosan azok közé tartozott, akik hébe-hóba kapnak a sodrófával. – Őszintén úgy gondolom, hogy az utolsó hónapokban egyre inkább nehezére esett megőriznie a tetterejét – folytatta. – Ezért aztán depresszióra gyanakodtam. – És ezért aztán nem is lepné meg, ha kiderülne, hogy William Stark önkezével vetett véget az életének? A férfi vállat vont. – Mit tudhatunk a másikról? *** René Eriksen rettenetesen izgatott volt a lelke mélyén. A két bűnügyi nyomozó, aki vele szemben ült, egyértelműen túl korán tűnt fel. Meglepődött, és nem igazán látta át, milyen tájékoztatást adhat nekik, és mit célszerű elhallgatnia

előlük. A rohadt életbe, még arra is célozgatott, hogy Starkot verte a barátnője, pedig a monoklis történetnek könnyedén utánajárhatnak. Az ilyen légből kapott ötleteket igazán megtarthatná magának. Minél kevésbé színezi ki a dolgokat, annál kevésbé lehet ellenőrizni őket, és annál nagyobb az esélye annak, hogy az ügy nem pattan ki. Másrészt viszont, ha csak a kitalált történetet tálalja fel nekik, Starkot a csalás értelmi szerzőjeként és főkolomposaként állíthatja be, és így elterelheti a figyelmet saját magáról. A papírokat rafináltan és alaposan kikozmetikázta, akár szilárd bizonyítékok gyanánt is elmehetnek. Csakhogy akkor a cimborái a Karrebæk Banknál nyakig fognak ülni a szószban, és rögvest elkezdenek rá mutogatni. A kézenfekvő kérdésről, miért csak most mutatja meg a papírokat a rendőrségnek, már nem is beszélve. A mocskos életbe! Miért nem készült fel jobban? Miért nem eszelt ki egy magyarázatot, hogyan kerültek a kezébe azok a papírok épp most? Az hihető, hogy csak most találta meg őket? De akkor miért nem hívta fel a rendőrséget? Igen, miért nem? A két férfit nézte. Nem az egyik vagy a másik idegesítette, hanem maga a helyzet. Ismerte már az érzést régről, a Dán Nemzetközi Fejlesztési Ügynökségből, valamint az isten háta mögé tett szolgálati útjairól. Szüntelenül árgus szemekkel figyelték, és a gyenge pontjai után kutattak. És pillanatnyilag pontosan ugyanazt érezte, mint akkor, amikor a gyékényen ült a homokban a lobogó tűz előtt, és felfegyverzett szomáliaiak vették körül. Ha az egyik elfordult, a másik máris ott termett, és átvette a felügyeletet. Állandóan változó feltételek mellett lefolytatott tárgyalások. Nem, ez sosem volt erős oldala. Jelenleg a dán rendőrnél volt az előny. Egyértelműen ő volt magasabb beosztásban, és bármikor véget vethetett a beszélgetésnek. Ezért Eriksen tőle függött. Az apró, arabnak tűnő fickó a tettek embere volt. A barátságos szempár, az előzékeny modor és a mosoly mögött, mely más helyzetben talán a biztonság érzésébe ringatta volna az embert, valamiféle meghatározhatatlan könyörtelenség bújt meg. René egyszer látta, ahogy egy oroszlánfalka felbukkan a semmiből, és ráront a békésen legelésző impalacsordára. És most pont úgy érezte magát, mint egy impala. – Mit tudhatunk a másikról? – Beszélt Stark valaha olyan helyekről vagy emberekről, amelyekhez vagy akikhez különösen erősen kötődött? Leszámítva az otthonát, a barátnőjét és a nevelt lányát – kérdezte a dán nyomozó. – Például egy menedékhelyre gondolok, ahol meghúzódhatott. Vagy egy olyan helyre, ahol eldobhatta magától az életet. Erre mégis mi a búbánatot válaszoljak? – tépelődött René E. Eriksen. – Találjak ki valamit? Valamit, amin végre elrágódhatnak?

Az arabra nézett, de a fickó röntgentekintete csírájában fojtotta el az ötleteit. – Sajnos nem. Ami a személyes témákat illeti, elég zárkózott volt. – Azt mondta, nem voltak barátok, ennek ellenére járt valaha Starknál? – kérdezte hirtelen az arab. René E. Eriksen megrázta a fejét. – Nem. Az a véleményem, hogy a munkát és a magánéletet nem szabad összekeverni. – Szóval akkor semmi különlegeset nem tud a munkatársáról? – Különlegeset? – Megengedett magának egy visszafogott mosolyt. – Hát nem vagyunk mindannyian különlegesek? Ha az ember egy dán hivatalban dolgozik, az már mindjárt valami különlegesség. De az effajta elterelő hadműveletek leperegtek a két rendőrről. – Elsősorban a szexuális beállítottságára gondolok – folytatta az arab. René Eriksen visszatartotta a lélegzetét, az adrenalin elárasztotta minden sejtjét. Ezzel a kérdéssel nem számolt. Hirtelen feltárult a menekülőút? Ez a bolondos kis emberke felkínálta neki a szabadság kulcsát? Hacsak nem látták meg rajta, milyen hevesen reagált a kérdésre. Szándékosan hallgatott egy darabig, megsimogatta a bajszát, és lehúzta az olvasószemüvegét az orrhegyére. Vett egy nagy levegőt. Összekulcsolta a kezét az asztalon, és felkészült a válaszadásra. Tiszta rutin, mint egy kemény költségvetési tárgyaláson. – Nem tudok semmi biztosat – mondta végül. Egy bocsánatkérő mosolyt villantott az arabra, majd a bűnügyi felügyelőre függesztette a tekintetét. – Ezért kérem, nézzék el nekem, ha tévútra viszem magukat, vagy ha igazságtalan lennék Starkkal. Ahogy már mondtam, nem volt közöttünk meghitt, bizalmas viszony. Mindketten úgy bólogattak, mint a galambok, amikor az eléjük szórt morzsát szedegetik fel. A táplálék, amiért jöttek, végre kartávolságba került, ez sütött róluk. – Szerintem bizonyos tekintetben hiánya volt. Úgy értem… – Megköszörülte a torkát. – A barátnőjével teljesen szokványos életet éltek, legalábbis így tudom. De néha, amikor együtt mentünk valahová, kissé zavarba ejtőnek találtam, ahogy nézett. A bűnügyi felügyelő kérdően hajolt előre, hogy jobban hallja a választ. – Zavarba ejtőnek? – Igen. Helytelennek. Ahogy a kisfiúkra nézett. Főleg Bangladesben tűnt fel a dolog. A két rendőr összepillantott. Komoly tekintetük talán azt jelezte, hogy ráharaptak a csalira? Tényleg sikerült volna másik vágányra terelnie őket? – És azt is látta, ahogy fiúkhoz közeledett?

Vigyázz, René, hogy ne tűnj túl biztosnak a dolgodban! – intette magát. – Hm, talán. De nem vagyok biztos benne. – Ezt hogy érti? – Hát nem voltunk sülve-főve együtt. De emlékszem olyan helyzetekre, amikor én például bementem egy boltba, Stark viszont kint maradt, és akkor még jobban meresztette a szemét. Az arab megvakarta a pofaszakáll és a borosta közötti átmenetet az arcán. – De azt sosem látta, hogy fiúkat vitt szobára? – Nem. De persze sokat utazott egyedül. – Más szavakkal, azt állítja, hogy William Stark pedofil volt, és a fiúk iránt érdeklődött. Van olyan dolgozó a részlegen, aki együtt utazott Starkkal, és alá tudja támasztani ezt a feltételezést? – A kérdést Mørck felügyelő tette fel. René Eriksen hárító kézmozdulatot tett. Néha ez is elégnek bizonyult, és ezzel biztosan nem mondott túl sokat. – Aligha – mondta. – Stark vagy velem utazott, vagy egyedül. De kérdezősködjenek nyugodtan a részlegén. Mielőtt még teljesen tévútra vezetném magukat. *** Carl és Assad a pince felé tartott. – Nagyon megérte beugrani a minisztériumba. De elég hallgatag voltál a visszaúton, Assad, vagy csak én láttam úgy? – Nem, mindennek le kell süllyednie, Carl, tudod. Az Eriksennel folytatott beszélgetés nagyon érdekes volt. – Leülepedni, Assad, nem lesüllyedni. – Leülepedni? – Hagyjuk! Igazad van, Eriksen sok érdekes dolgot kiköpött. Assad elvigyorodott. – Jó, hogy a fogsorát nem. Láttad, hogy mozgott a metszőfoga? Carl bólintott. Ekkor Assad felemelte az egyik kezét, és mindketten megtorpantak. A zajok a folyosó végéből jöttek, ahol Rose irodája volt. Olyan zajok, amikre nem igazán számít az ember fényes nappal egy tiszteletre méltó állami intézmény falai között, amelyben rendőrök nyüzsögnek minden mennyiségben. – Szerintem Rose már befejezte a fénymásolást – mondta Assad, és a szemét forgatta. A mindenségit, igaza van!

Közelebb lopóztak Rose ajtajához. Ez felfoghatatlan volt! – Nem felvételről megy, tényleg csinálják – suttogta Assad. Carl a folyosó másik felében lévő lépcső felé nézett. Ha most lecsörtetne néhány kolléga! Kitörne a botrány, aztán hónapokig tűrhetnék a goromba tekinteteket. A Rose karácsonyi akciójáról szóló történetek, amikről a belvárosi kapitányságon beszéltek, ismét szárnyra kapnának. Rosénak kérdésekkel kellene szembenéznie, és egy csapásra odalenne a nagy nehezen megszerzett tekintélye. – De nem csinálhatnak ilyet munkaidőben – suttogta Carl a fejét rázva. – Hallod, hogy csinálják. Carl Assadra nézett, és nagyot sóhajtott. Az ilyen eseteknél mutatkozott meg, melyikük járt rendőrtisztire, és melyikük nem. – Rose!!! – bődült el Carl, és egyúttal be is kopogott az ajtón, olyan hangosan, hogy ő maga is megijedt. Egy milliszekundummal később tökéletes csend uralkodott a pincében. Aztán egy újabb milliszekundummal később heves neszezés kerekedett odabent. Nem volt nehéz kitalálni, mi történt éppen. – Nyugodtan kijöhet, Gordon, nem bántjuk – morogta Carl, és egy olyan férfit várt, akinek az arcára némi bűntudat, netalántán szégyen ül ki. De tévedett: az égimeszelő ziláltan és elégedetten vigyorogva jött ki, kicsit se bűnbánóan, sokkal inkább diadalittasan és mámorosan. Gordon néhány nap leforgása alatt becserkészte a zsákmányát, és jól tudta, nem fogja megütni a bokáját. És sajnos igaza volt. Carl lett volna az utolsó, aki ilyesmi miatt bepanaszolna egy kollégát Bjørnnél. Mert a végén még visszaszáll az ő fejére. Várd csak ki a végét, te ficsúr! – igyekezett ezt sugalmazni felé, amikor Gordon elment mellette. Olyan gyorsan azért nem fogja elfelejteni, milyen hanyagsággal csatolta be az övét ez a semmirekellő. Vártak még egy percet, majd beléptek a helyszínre. – Ó, már vissza is értetek? – Rose bámulatos lazasággal ült az íróasztala mögött. – Nem úgy volt, hogy hazamentek utána? Carl körülnézett. Az íróasztalon félretologatták a papírokat. A fal tövében cipők álltak. Az asztalon egy üres vörösborosüveg és két pohár. – Ittál munkaidőben, Rose? Rose teljes lelki nyugalommal vonta meg a vállát. – Egy kortyocskát. – És Gordon mostantól mindennapos lesz idelent? Erre nem adom az áldásomat, remélem, tudod. – Mindennapos? Az ég szerelmére! Csak besegített egy kicsit. Ezen a ponton kuncogni kezdett, miközben Assad Carl háta mögött majd megpukkadt nevettében.

Különös, hogy alakulnak mostanában a napok. – Figyelj, visszajöttünk a kocsimért. Elviszem Assadot az ellenőrző vizsgálatra a kórházba. Neked pedig azt akartam mondani, hogy menj be holnap reggel a minisztériumba, és kérdezd ki William Stark munkatársait, hogy feltűnt-e nekik valami furcsa Stark viselkedésében. Tudod, mire gondolok. – Jó – válaszolta a lány olyan szelíden, mint egy kezes bárány. Semmi nyafogás, semmi nyavalygás. A szexnek csodálatos hatása van. – Ez remek hír, Assad, gratulálok! Carl átkarolta Assad vállát, és megszorongatta. – Gyors vizsgálat volt. – Igen, és most szabad vagy. Teljesen fel fogsz épülni, Assad, ez nagyszerű! Carl körülnézett. Legszívesebben minden fehér köpenyest – nővéreket, orvosokat, beteghordókat, ápolókat – megölelt volna a Rigshospitalnak ezen a nyüzsgő folyosóján. Néhány hónapja még életveszélyes mennyiségű folyadék gyűlt fel Assad agyában, de mostanra csaknem teljesen eltűnt. Csak idő kérdése, és a vérömleny a múlté lesz, és az arcizmokhoz, a beszédközponthoz meg a lábakhoz vezető idegpályák úgy fognak működni, mint régen. Ezt mondta az orvos. Egy kis gyakorlás sosem árt, de Assad munkája meg egy kis séta elégséges lesz. Röviden szólva, nem kell többet visszajönnie. Így aztán a legjobb hangulatban voltak, amikor Carl a gyorsétterembe kísérte Assadot, és letett elé egy tálcát, rajta egy csésze kávéval és egy péksüteménnyel. – És mit mondtak a könyvtárosok a Dag Hammarskjölds Allén? – kérdezte Assad. – Azonnal felhívnak, ha a fiú újra felbukkan. – Akkor gyorsnak kell lennünk, Carl… Assad elnémult, Carl karjára tette a kezét, és alig észrevehetően az egyik sarok felé biccentett. Az állvány mögött, amelyen a tálcák és a használt edények voltak, nem kisebb alak ült, mint maga Marcus Jacobsen. Kezét a csészéjén tartotta, és maga elé meredt. A múlt héten még a főnökük volt, de mostanra búcsút vett a régi életétől. Ebben a pillanatban úgy festett, mintha még nem látná át teljesen az új életét. Mindent egybevetve ez egy sokkal tökéletesebb szar nap, mint amilyenek a szar napok általában, gondolta Carl, amikor hazaért. – Szép munka! – mondta Mortennek elismerően, ahogy belépett az előszobába. Kész csoda, hogy néhány óra súrolás és sikálás milyen eredménnyel járhat. A Magnolievej 73. csillogott és villogott, egészen olyan volt, mintha a vidám,

pityókos buli meg se történt volna. – És hogy van az ügyeletes szépfiúnk ott az ágyon? – kérdezte Mikát, aki olajtól fénylő kézzel Hardy csupasz hátsó felébe dörzsölt be valamit, aminek inkább volt egészséges, mint jó szaga. – Hardy nagyon fel van pörögve, csinál mindent, úgyhogy el is kezdtük az eljárást segédeszközökkel és tokkal-vonóval. Ma este elbeszélgettünk egy kicsit, és egyhangúlag kimondtuk, hogy azt szeretnénk, ha Hardy kerekes székbe ülhetne. Mit szólsz, Hardy? – Lendületesen megpaskolta Hardy pucér hátsóját. – Azt szólom, hogy klassz, ha az ember popsijára csapnak, de még klasszabb, ha az ember érzi is. Carl leguggolt, és Hardy szemébe nézett. Könnyes volt, biztosan megindító napja volt az öregfiúnak. – Gratulálok, barátom! – mondta megrendülten, és megpaskolta Hardy homlokát. – Igen, egyszerűen nagyszerű. – Hardy elhallgatott egy pillanatra, hogy összeszedje magát. – Mika elképesztően sokat robotol – tette hozzá remegő hangon. Carl felállt, miközben az izompacsirta kitartóan püfölte Hardy hátát, és összeszorította a száját. Carl nemigen tudta, hogyan is mondja. Már olyan régóta gyötörte a bűntudat, hogy kis híján a részévé vált. És most hirtelen felvillant a megkönnyebbülés lehetősége. Ő is fellélegezhet végre? Igazából először ezt kellett megemésztenie. Sóhajtott egyet, majd átölelte a pucér, izzadt felsőtestet, amelynek gazdája Hardy jóllétéért fáradozott. – Köszönöm, Mika! – mondta. – Nem is tudom, mit mondhatnék még. Nagyonnagyon köszönöm! – A rohadt életbe, Kalle! – hangzott fel az emeleten. – Hát te is átálltál a másik csapatba? Akkor most már egyedül csak engem nem söpört magával ez a homokvihar. Jesper, a maga valójában. Örökké résen, mint valami bacilus. – Hívd fel anyut – folytatta Carl nevelt fia. – Azt mondja, ha nem látogatod a nagyit, lógsz neki néhány százezer koronával. Beléd bújt az ördög, hogy belementél egy ilyen eszement egyezségbe, Kalle? Csontrészeg voltál, vagy mi? Jesper kiválóan szórakozott, ehhez kétség sem fért. – És próbálj a kedvére tenni, légy szíves. Úgy is tiszta ideg a Gurkamal-ügy miatt. – Tényleg? Mi van a Gurkamal-üggyel? – Eddig másról sem tudott beszélni csak erről a nyamvadt esküvőről meg arról, hogy Indiában tartják, blablabla. De most megint elhalasztották. Ha engem kérdezel, semmi se lesz belőle.

– És miért nem? – Gőzöm sincs. Anyu azt mondja, Gurkamal gondjai miatt, mert megtámadták a boltban, de nem igazán látja át az egészet. Szerinted Gurkamal meg akarja osztani anyuval a szutyok kis boltját? Jaj, ne már! Carl vett egy nagy levegőt. Az a lényeg, hogy a volt felesége egyelőre nem áll a küszöbön bőröndökkel és tizenöt kartondobozzal. – Hallottad, mi van Hardyval? – váltott témát. – Hogy a fenébe ne hallottam volna? Itt voltam, amikor azok a nyanyák a közösségből, vagy honnan a nyavalyából, elárasztották a házat. Több mint három óráig dekkoltak itt. De a nagyit ne felejtsd el! – Nem látogatnád meg helyettem, Jesper? – A fenéket látogatom meg! Hiszen már nincs is igazán képben. Azt se tudja, ki vagyok. – Szerintem azért tudja. Kérlek szépen, Jesper, tedd meg nekem ezt! – Nem ettem meszet. – Hát jó, ha a szép szó nem használ, akkor kénytelen leszek kényszert alkalmazni. – Jaj-jaj-jaj! Te most fenyegetsz, Kalle? Hú, de betojtam! Nem hívsz még néhány rendőr srácot erősítésnek? És egyúttal a sajtót is riadóztathatod. Kérlek, Kalle! Gyerünk! Azzal csinált egy hátraarcot, és bedugta a fejét a hűtőbe. – Egyébként, Kalle – kiabált ki onnan. – Voltam a padláson, és lehoztam az Action Man-gyűjteményemet. Milyen ládát tárolsz te odafent? És miért van lezárva? Carl a fejét csóválta. Mit karattyol ez a kölyök? – Fogalmam sincs, miről beszélsz – kiáltott vissza. – Nem tudok semmiféle ládáról. Biztos az anyádé.

20 Amikor megcsörrent a mobilja, Teis Snap egy whisky-szóda társaságában ücsörgött az alkonyatban, előtte a pálmafák, mögötte a pongyolás felesége. Egy jó kis kefélés a nehéz nap végén mindkettőjüknek jót tett. A fejük kiürült, az izmaik ellazultak. Ezért a mobilban felcsendülő hang úgy hatott rá, mint egy hidegzuhany. Teis letette a poharat az asztalra. – Hogy merészelsz felhívni, René, azok után, amit tettél? – mordult bele a készülékbe. – Nem beszéltük meg, hogy ha törik, ha szakad, szólnod kell nekünk, mielőtt pénzzé teszed a részvényeidet? És ami még fontosabb: hogy nem adjuk el őket kívülállóknak? – Megbeszéltük volna? Annyi mindent megbeszéltünk, hogy lehetetlenség mindet betartani. De beszéljünk inkább rólad! A titkárnődtől tudom, hogy Curaçaóban vagy, Lisával együtt. Én meg egyre csak azon tűnődöm, mit keresel ott. Arról akarod meggyőzni az MCB-t, hogy a meghatalmazásra odahamisított aláírásom eredeti? Vagy talán már meg is győzted őket? Azon merengek, ne hívjam-e fel a bankot, amint kinyit, hogy megkérdezzem, miben sántikálsz. Szerintem ez a willemstadi hatóságokat is érdekelné. Legjobb tudomásom szerint a városi börtön nem éppen első osztályú, de ez téged kevéssé izgat, nem? Teis levette a meztelen lábát az asztal széléről. – Senkit sem hívsz fel, René, világos? Én vagyok az egyetlen barátod ebben az ügyben, és biztosan nem akarod, hogy ellened forduljak. – Jól van, Teis. Csak ezt akartam tudni. És mivel biztosítottál a barátságodról, azt javaslom, tett bele a részvényeimet egy barna borítékba, és küldd el egy UPSfutárral, amint pirkad. Elvárom, hogy beszkenneld, lefényképezd, vagy mit bánom én, a feladóvevényt, és e-mailben átküldd nekem, méghozzá legfeljebb tíz perccel azután, hogy feladtad a borítékot. Ha helyi idő szerint negyed tizenegyig nem hallok felőled, felhívom az MCB-t, megértetted? – Azzal letette a telefont. Teis összezavarodott. Azt természetesen tudta, hogy René zsarnokoskodik a környezetében élők felett, de hogy bátorsága legyen egy ilyen zendüléshez, nem gondolta volna. Csak ült ott a mobillal a kezében, hallgatta a sötétben ciripelő tücsköket, és igyekezett kizárni felesége gyengéd hangját a háttérben. Fogta a poharát, és egy

húzásra kiürítette. Dániában éjszaka volt, de erre most nem lehetett tekintettel. Brage-Schmidt kénytelen lesz lemondani a szépítő alvásról. A vonal másik végén nem a várt bágyadt hang szólalt meg, hanem egy lényegesen fiatalabb, amiből sugárzott a tetterő. Teis nyelt egyet. Brage-Schmidt időközben már a magánbeszélgetéseit is arra az átkozott asszisztensére bízta, arra a mindenesre? Egy afrikaira, akit Brage-Schmidt a jó öreg gyarmati szellem szerint „boynak” nevezett. Minden szolgájával ezt csinálta. És most már a legmocskosabb üzleteknek is rajta keresztül kellett lebonyolódniuk. – Jó, ezek szerint Eriksen visszavonul – mondta Brage-Schmidt asszisztense. – Várható volt, de azzal nem számoltunk, hogy ilyen hirtelen és lendületesen teszi meg. Kész szerencse, hogy felkészültünk. Ahogy most áll a dolog, a következő napokban sor kerülhet rá. Ebben a pillanatban Teis körül elmosódott a táj. A pálmákat elnyelte a sötét, a tenger moraja elnémult, a sápadt bőrű hollandok, akik az erkélye alatt ültek és a denevéreket számolták, semmivé lettek. – Elkapták már a fiút? – Teis visszafojtotta a lélegzetét. – Nem. De látták. – Ez még nem azt jelenti, hogy el is fogják kapni. Ki látta? És hol? – Zola emberei. Szombaton. Majdnem el is csípték. De legalább most már azt tudjuk, hogy még mindig a környéken csámborog. – De honnan tudjuk, hogy ott is marad? – Zoláék jól ismerik. Ravasz kölyök és kitartó. Az egész klánt mozgósították. – És ha nem találják meg? – Nyugalom! Én is ráállítottam az embereinket, és ők profik. – Profi mik? – Mondjuk úgy: katonák. Amióta csak járni tudnak, arra tanították őket, hogy kutassanak és tisztogassanak. Hogy tisztogassanak? Milyen egy kifejezés ebben a helyzetben?! Szóval nekik teljesen hétköznapi egy kis gyilkolás? Csak máshogy nevezik? – Kelet-európaiak? A vonal túlsó végén nevetés hangzott fel. – Nem, azokat azonnal kiszúrná mindenki az utcán. Vagyis igen és nem. Ki lehet szúrni őket, és mégsem. – Mégis miféle emberek? Ne beszéljen már zöldségeket! – Egykori gyerekkatonák természetesen. Vérprofik Libériából és Kongóból. Bárhová beilleszkednek, nem viselkednek olyan feltűnően, mint a keleteurópaiak, és szemrebbenés nélkül ölnek. Hideg, gyors észjárású emberek, akiket mindenki szeretne a maga oldalán tudni. – Már megérkeztek Dániába?

– Nem, de úton vannak. Az úgynevezett gardedámjukkal együtt, akit mindenki csak Mammynak hív. – Az asszisztens felnevetett. – Mammy, aranyos, nem? Hát igen, nincs is félrevezetőbb név ennél. Ahogy a többiek, ő is a polgárháborúban tanulta ki a szakmát, és a mottója nem hagy kétségeket. No mercy. Nincs kegyelem. Szóval nem egy olyan anyuka, akihez oda lehetne bújni, és akit puszilgatni lehetne. Teis hátán végigfutott a hideg. Gyerekkatonák. A legrosszabb, amit csak el tudott képzelni. És nyakig benne volt. Milyen mélyre süllyedhet az ember? – Jó. – Többet nem mondott. Egyszerűen nem voltak erre szavai. – És mi van Renével? – Hát, azt máshogy kell megoldanom. Hál’ istennek elég pontosan tudjuk, hol van. De előbb a fiú. A számláknál nem mindig mindegy a tételek sorrendje. Főleg akkor nem, ha gyilkosságról van szó. – Igen, értem – válaszolta Teis, noha minden porcikája tiltakozott ellene, hogy egy szót is értsen ebből az egészből. – Beszélhetnék Brage-Schmidttel? A Curaçaorészvények ügye nem várhat, a következő órákban tisztáznom kell a dolgokat. – Alszik. – Mindjárt gondoltam, de nem hívtam volna fel éjnek évadján a földgolyó túlsó feléről, ha nem lenne sürgős, nem? Tudnom kell, mitévő legyek. – Pillanat! Eltelt néhány perc, majd meghallotta Brage-Schmidt rekedt hangját. Mogorvább volt, mint máskor, de éber volt. – Nem küldjük el a Curaçao-részvényeket René E. Eriksennek – mondta tömören és velősen. Ha mégis odatelefonálna Curaçaóba, hogy jelentse a csalást, Teisnek kell meggyőznie a hatóságokat róla, hogy minden jogszerűen történt, hogy Eriksen aláírása a meghatalmazáson eredeti. Mondja azt, hogy arról nem tehet, hogy Eriksen időközben megbánta a dolgot. – Hívd fel Eriksent az ottani idő szerint tíz előtt tíz perccel, és biztosítsd róla, hogy el fogod küldeni a feladóvevényt, hogy feladtad a részvényeket a UPS-szel. Hogy a küldemény ne érhessen célba túl gyorsan, tegyél valamit a borítékba, ami biztosan fennakad az ellenőrzésen. Tudom is én, lisztet egy kis nejlonzacskóban, vagy ilyesmit. Végül pedig add az értésére, hogy keservesen meg fogja bánni, ha galibát okoz. Még biztosan ott éred az irodában. *** René E. Eriksennek nem volt nyugta ezen az éjszakán. A Snappal folytatott beszélgetés óta a gondolatai egymást kergették. Tudta, hogy ezek után még inkább kizárják majd a döntési folyamatokból, és ez teljesen kikészítette. Úgy

érezte, kitaszították, és elveszítette az irányítást a saját sorsa felett, nem alakíthatja a saját jövőjét. Ha tényleg képesek eltulajdonítani a curaçaói részvényeit, akkor minden elképzelhető. Ha képesek voltak megölni Louis Font, Mbomo Ziemet, William Starkot, és most még egy tizenöt éves fiúval is végeznek, akkor attól sem rettennek vissza, hogy őt eltegyék láb alól. Csak ha a részvényekkel tervezett csínyük kudarcot vall, akkor ül megint szilárdan a nyeregben. Minden attól függött tehát, mi történik, ha kinyitnak a willemstadi bankok, és már a puszta gondolat is, hogy a helyzet így kiéleződött, kiverte a szeméből az álmot. Miután hosszasan sétált fel és alá nyugtalanul, végül lement a pincébe, és előszedte Stark laptopját a rejtekhelyéről. Aztán csak ült a félhomályban, s a képernyőt bámulta. Két felhasználói fiók. Egy jelszó nélkül – ezt az anyagot már rég ellenőrizte –, valamint egy jelszóval védett. Amit nem tudott feltörni. Ezredszerre nézte át a jegyzeteit, Stark, az élettársa és a nevelt lánya minden adatát, mindent, ami csak jelszóként számításba jöhetett. Kismillió kombinációt, rövidítést és kulcsszót kipróbált már. És egyszerűen nem volt több ötlete. William Starkot nagy koponyának tartották a részlegen. René nem tudta elképzelni, hogy olyan jelszót választott volna, amely nem kapcsolódik valami módon a személyéhez. De mi módon kapcsolódhat? Végül aztán visszatért a másik felhasználói fiókhoz, és megnézte, hogyan rendszerezte Stark a levelezését. Itt is nyilvánvaló és logikus rendszer szerint járt el: először téma szerint, aztán név szerint és végül dátum szerint rendezte el az e-maileket. Stark szorgalmas ember volt: a minisztériumi szerver minden hivatalos dokumentumáról és adatbázisáról készített másolatot a laptopján, hogy otthon is dolgozhasson. Az e-mailjei küldési időpontjai közel voltak egymáshoz: mindet röviddel éjfél előtt vagy kora reggel küldték el. A fickó biztosan nem volt valami nagy alvó. René nyújtózkodott egyet. Ami őt illeti, ugyancsak szüksége lett volna egy kis alvásra, de már nemigen maradt ideje rá. Három óra múlva bent kell lennie a minisztériumban, az meg majd elválik, hogy fel kell-e hívnia a curaçaói bankot, vagy időközben az ügy tárgytalan lesz, amit nagyon remélt, mert ő akart az lenni, aki eldönti, mikor kerüljön sor kenyértörésre közötte és Teis meg Brage-Schmidt között. René megdörzsölte égő szemét, majd a laptop mapparendszerét még egyszer átnézve kiegészítette a jegyzeteit néhány, Stark anyjára, a nevelt lánya kezelésére és a Stark által évekkel ezelőtt látogatott sakkbajnokságokra vonatkozó

értesüléssel. Most már tényleg az volt az érzése, hogy mindent végigvett ezzel kapcsolatban. De ki mondta, hogy itt találja meg a megoldást? Néhányan olyan jelszót választanak, amely egy korábbi eseményhez kapcsolódik, olyasvalamihez, ami nyomot hagyott az életükben. Például valami hegy nevét adják meg, amit egyszer megmásztak. Az Aranypolgár című filmben például a médiamágnás utolsó szava a halálos ágyán a „Rosebud” volt, egy kódolt kifejezés, amely senkinek nem mondott semmit. Csak a néző látta a végén, amikor az elhunyt minden hagyatéka füstbe ment, hogy gyerekkori szánkóján a „Rosebud” szó áll. Melyik szó lehetett Starknak fontos? René Eriksen megigézve meredt az üres mezőre, mintha az önálló életre kelhetne, és önként elárulhatná a jelszót. Gyerünk már! Észrevette magán, hogy egyre feszültebb lesz. Ha most nem találja ki a jelszót, fel kell adnia, mert segítséget nem kérhet. Aligha állíthatna be egy szervizbe egy olyan laptoppal, amely hivatalosan nem is létezik. De vajon tényleg talál valami olyasmit a privát felhasználói fiókban, amiről tudnia kell? Anyagokat, amelyek veszélyt jelenthetnek rá? Vagy Stark csak pucér nők fényképeit őrizte itt, illetve magánleveleket, amelyekhez senkinek semmi köze? René kimerülten körözött a fejével, vett néhány mély levegőt, majd egy végső kísérletre szánta el magát. Először Stark anyjának nevét írta be a mezőbe, majd a nő személyi számát, aztán a monogramját és a személyi számát. Aztán ezt próbálgatta, oda-vissza, minden kombinációban, ami csak eszébe jutott. Végül kihúzta az anya nevét a listájáról. Ezután különböző sakknagymesterek nevét vette végig: Ruy López, Emanuel Laker, Bobby Fischer, Efim Bogoljubov, Bent Larsen, Anatolij Karpov, majd mindenféle sakkal kapcsolatos találatokat az internetről, híres helyszíneket, lépéseket és nyitásokat, az összes sakk-kifejezést, méghozzá angolul és dánul is. Semmi! Amit csinált, kudarcra volt ítélve, mintha egy tűt akarna megtalálni egy szénakazalban. Idegesen rázta a fejét, az órára sandított, hallgatózott kicsit, hogy a felesége felébredt-e már, megnézte, milyen az idő, majd ismét az üres mező felé fordult. Mi jelentett sokat William Starknak a munkáján kívül? Tudtával ennek az embernek az életében csak a sakk, az élettársa és annak lánya volt fontos. De ezekkel kapcsolatban már mindent kipróbált. Mi lenne, ha valami kevésbé kézenfekvő dologgal is tenne egy kísérletet? Becenevek? Különböző dátumok? Az első randi dátuma? Az első csóké? Mi jelent sokat egy férfinak? Fogta Malene és Tilde Kristoffersen adatait ezredjére is, és végigvette őket még

egyszer. Túlontúl sok lehetőség volt. Mi lehetett a legfontosabb? A legeslegfontosabb? Talán a lány betegsége és a vágy, hogy segítsen rajta? Az utóbbi években semmi nem foglalkoztatta annyira Starkot, mint a nevelt lánya egészségi állapota. Hallott róla azokon a ritka alkalmakon, amikor Stark makacssága iránti mérsékelt csodálattal meghallgatta az apró kezelési eredményekről szóló beszámolóit. A jegyzeteire nézett, és begépelte a „crohnbetegség” szót a mezőbe, de nem fűzött hozzá vérmes reményeket. És megtörtént. Bejutott a felhasználói fiókba, és akár a pirkadat fénye a láthatáron, feltűnt egy virtuális íróasztal, rajta Tilde képe, amit egy gondtalan pillanatban készíthettek. Csak így: „crohnbetegség”, kötőjel nélkül, csupa kisbetűvel, és íme, bebocsáttatott az ígéret földjére. És ahogy ott ült tágra nyílt szemmel a képernyő előtt, meghallotta, hogy odafent a papucsok becsoszognak a fürdőbe, és az ajtó reggeli rosszkedvűséggel bevágódik. Jó, akkor még tíz-tizenöt perce van, mielőtt össze kellene csuknia a laptopot, és úgy kellene tennie, mint aki éppen most kelt fel. Különben véget érni nem akaró, fárasztó kérdésáradatnak tenné ki magát. Átfutotta az asztalon lévő mappákat, mindegyiket 2003 és 2008 között hozták létre, gondosan rendszerezték és sorba rakták. Rákattintott néhányra, de nem találta túl érdekesnek a tartalmukat. A legtöbben tudományos kutatások voltak, orvosokkal és más betegek hozzátartozóival folytatott levelezések, tiltakozólevelek és kérvények. Megtalálta Tilde betegkartonjának kivonatát és a teszteredményeket is. Az egészről sütött a kétségbeesett vágy, hogy Stark megértse nevelt lánya betegségét, és tehessen ellene valamit. A régi nóta. Aztán megnézte a „Dokumentumok” nevű mappát, hogy talál-e benne olyan értesüléseket, amelyek rossz fényt vethetnek rá. Olyan anyagokat, amelyek igazolják, hogy Stark tudott a baka programmal kapcsolatos sikkasztásokról. A legtöbben értetlenül álltak Stark eltűnése előtt, de René csak és kizárólag azt nem értette, hogy Stark miért nem Kamerunban tűnt el, ahogy azt eltervezték. És miért jött előbb haza. Minden bizonnyal történt valami Kamerunban. René elég jól ismerte Starkot. Vélhetően voltak valamiféle előismeretei, és valamire gyorsan kellett reagálnia. Amikor meghallotta fentről, hogy a felesége most már kissé finomabban csukja be az ajtót, és papucs helyett mezítláb mászkál, tudta, hogy ideje befejeznie, amit csinál. Becsukta a megnyitott ablakokat, és átfutotta a „Dokumentumok” mappa maradékát. Ekkor fedezte fel a névtelen mappát. Öt perc, ennyi ideje még biztosan maradt. Ráklikkelt a mappára, mire nagyjából húsz almappa jelent meg. Néhány afrikai városok, államok nevét viselte:

Tanzánia, Mozambik, Kenya, Ghána. Más mappák neve kódolva volt: Tlfnszmk, Szrzdsk, pol1, pol2, pol3. René meghökkent. A nevezett államok közül soknak már nem nyújtanak segélyt, mások pedig olyan országok voltak, amelyek az utóbbi időben a problémásak közé tartoztak, és nem kaptak tőlük rendes visszajelzést. René a Tlfnszmk nevű mappára kattintott, amelyben Stark a kapcsolattartói adatait tárolta, mint kiderült. René villámgyorsan átfutotta a listát. Sok nevet pirossal húztak át, és másokkal helyettesítettek, zömében sokkal Stark eltűnése előtt, de René mindegyikükre emlékezett. A fejét csóválva nyitotta meg a következő mappát. A Szrzdsk sok szempontból összetettebbnek tűnt. René a homlokát ráncolta. Odafent a felesége a szekrényajtókat nyitogattacsukogatta, vagyis olyan napja volt, amelyen úgy gondolta, egyetlen ruhája se áll jól neki, és nem is jók rá. Ekkor jött rá, hogy a mappában található legtöbb szerződés bizalmas, amelyet nem lehet csak úgy hazahozni a minisztériumból. De amikor megnyitotta az elsőt, hogy megnézze, szó szerint a szerződés van-e benne, elhűlve vette észre, hogy voltaképpen csak a szerződés egyik melléklete. De miért csatoltak mellékletet ehhez a szerződéshez? Ez nagyon szokatlan, gondolta, és megnyitotta a következő mappát. Ebben sem volt benne a tulajdonképpeni szerződés, csak egy melléklete. Miután egyenként végignézte az összeset, ráébredt, hogy Stark legalább huszonöt minisztériumi szerződéshez készített mellékletet. Mindegyikben egy rendkívüli átutalás adatait rögzítette. Mind olyan programok szerződései voltak, amelyek tekintélyes összegekről szóltak, és amelyek költségvetéséért Stark volt felelős. René összeadta a számokat, és amikor kétmillió koronát kapott eredményül, világossá vált számára, hogy nem ő volt az egyetlen tolvaj a minisztériumban. Ez egyszerűen minden képzeletet felülmúlt! William Stark, a legmegbízhatóbb és legbecsületesebb munkatársa rendszeresen pénzeket nyúlt le a segélyprogramoktól, és kétmillió koronával károsította meg az államot! René elvigyorodott. A felesége időközben lejött, és szokásához híven be nem állt a szája, de René rá se hederített. Végre elkezdett összeállni a kép! Az elmúlt huszonnégy órában sok mindent elért: A rendőrséget William Stark ügyében a pedofilnyomra terelte. Teis Snapra nyomást gyakorolt a Curaçaorészvényekkel kapcsolatban. Most pedig rájött – és ez volt a legmeghatározóbb felfedezése –, hogy a férfi, akire lehetőség szerint áthárította volna a felelősséget, tényleg sáros volt. Megtudta, hogy a férfi, akit bűnbaknak jelölt ki, tényleg olyasvalaki volt, akiről azt lehet állítani, hogy közvetlenül ő mozgatta a szálakat a piszkos baka program hátterében. Egy kétes erkölcsű ember, aki jelentős összeggel

károsította meg a minisztériumot, és éppen ezért jó okuk volt rá, hogy letöröljék a föld színéről. A szerencse tehát nem pártolt el tőle.

21 – Mit fog szólni Rose, ha nélküle megyünk Malene Kristoffersenhez? – kérdezte Assad. Carl átpillantott a Vestre Fængsel börtön lenyűgöző bejáratára, amikor elhaladtak mellette. Vajon hány seggfejet juttatott ezek közé az ocsmány falak közé? Nem keveset. És vajon mihez kezdenek, ha majd szabadulnak? – Rose? A minisztériumban van, és amúgy is akad dolga, túl fogja élni. – A Gordonnal történtek után Carlnak esze ágában sem volt kirándulásokat szervezni Rosénak. Egyébként is tett rá, mit szól hozzá a lány. Gondolatban teljesen máshol járt. Amióta tegnap felkeresték a fejlesztési segélyek ellenőrzésével foglalkozó osztályt, nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy talán elhamarkodták a dolgokat. Hogy várniuk kellett volna Eriksen minisztériumi osztályvezető meglátogatásával, amíg több oldalról is megvilágítják az esetet. – Assad, kifejtenéd még egyszer, miből gondolod, hogy a tegnapi látogatásunk felvidította Eriksent? Azt észrevettem, hogy a Stark szexuális beállítottságára vonatkozó kérdésed után történt vele valami. De hogy vidámabb lett volna… Nem, szerintem nem lett. – Tudod, mi történik, ha az ember megpaskolja egy teve hátsóját? Elviharzik. Kinyújtja a nyakát arra, amerre a célt sejti, mintha nyújtott nyakkal gyorsabban futhatna. – Jó, látom magam előtt. De mit akarsz ezzel mondani? – Amikor szóba hoztam a szexualitást, Eriksen pont úgy reagált, mint a teve. Úgy tűnt, végre megpillantotta a célt, és kinyújtotta a nyakát. Úgy futott, ahogy csak a lába bírta. – Úgy érted, titkolt valamit, amit igazából szeretett volna elmondani? – Nem. Nem érted. Azt a benyomást keltette, hogy most végre lát maga előtt valami célt, amit korábban nem látott. – De milyen célt? – Pontosan ez az, Carl, amit nem tudok. – Azt akarod mondani, hogy hazudott? – Nem tudom. De hirtelen olyan történetekkel állt elő, amiknek már rég

napvilágra kellett volna kerülniük. Kisfiúkról, pillantásokról meg ilyesmikről dumált. – Assad mosolyogva sandított Carlra. – Szerintem úgy nézett ki, mint akinek hirtelen kedve szottyant előadni egy jó kis történetet. – És? – Hát milyen történet az, amelyben az ember az egyik munkatársát pedofíliával vádolja? Carl bekanyarodott a Sjælør Boulevard-ra, már közel jártak az úti céljukhoz. – Én is pontosan erre gondoltam. Mert nyoma sem volt rajta, hogy kínosan érintené az ügy. A Strindbergsvejon álló ház jól jellemezte azt az időszakot, amelyben a negyedet felépítették. Jellegzetes klinkertéglás épület volt manzárdlakásokkal és némi díszítéssel, úgyhogy drágábbnak nézett ki, mint amennyibe valójában került. Ezen a környéken gyakran osztozott két család egy házon, így a roppant koppenhágai telekadót több jövedelemből fizethették ki. Kis zöld oázis volt Valby elővárosában, amelynek megvolt az az előnye, hogy nem volt messze a belvárostól, az emberben mégis azt az illúziót keltette, hogy félig-meddig már vidéken lakik. Úgy tűnt, Malene Kristoffersen még nem rázódott vissza a hétköznapokba a szokásos törökországi utazása után. A bőröndök még kicsomagolatlanul álltak a folyosón. A nő bőre foltos volt az önbarnítóktól és a strandon élvezett kiadós napfürdőktől, de ez is biztosan elég volt ahhoz, hogy az irodában irigyeljék. Noha itthon lényegesen alacsonyabb hőmérséklet uralkodott, színpompás ruhácskát viselt, amit a nyaraláson vásárolhatott. Csinos volt. – Igen, ma itthon vagyunk. Tilde néha nagyon kimerült napközben a kórházi vizsgálatok után – magyarázta. – Ezért kénytelenek lesznek beérni velem. Assad előzékenyen bólintott. – Ha kell, szívesen lejövünk megint – mondta, és bután mosolygott. Jellemző volt rá. – Nagyon hálás vagyok azért, amit tesznek. Nem mindennap hall ilyet az ember Carl munkakörében. Elmosolyodott. – Nem valami kellemes, ha valaki eltűnik, a család pedig kénytelen bizonytalanságban élni tovább. De ennyi idő elteltével magyarázatot keresni az esetre sajnos sokszor kilátástalan vállalkozás. – Tudom, de azért reménykedem. William csodálatos ember. Assad és Carl váltottak egy gyors pillantást. Nem lesz könnyű. – Jártunk a munkahelyén, és beszéltünk a főnökével meg néhány kollégájával – mondta Carl. – Elsősorban arról szeretnénk többet megtudni, mi dolga volt Kamerunban. Mesélt róla az elutazása előtt?

– Igen. Nagyon sajnálta, hogy el kell mennie. Tilde kórházban volt, és nem érezte túl jól magát. William jobban szeretett volna itthon maradni, hogy mellettünk legyen. Ő ilyen ember. – Malene szomorúan mosolygott. – Szóval nem önként ment? – Nem, ráadásul nem sokkal az indulás előtt szóltak neki. Ha jól emlékszem, egyik napról a másikra derült ki, hogy mennie kell. – És mi volt az utazás célja? – Az egyik helyi kollégát azzal gyanúsították, hogy lelépett a segély egy részével. – Az egyik helyi kolléga? – Igen. Egy Fon nevű férfi. Louis Fon. William többször is találkozott vele, és azt mondta, hogy becsületesnek tűnik. Szerintem nem is igazán hitte el ezt a történetet. Volt még valami kódolt SMS is, amit Fon küldött Williamnak, aki megpróbálta értelmezni. Legalábbis az indulása előtti napon késő éjszakáig Tilde szobájában ült, és igyekezett megfejteni az üzenetet. De csak valami ostobaság volt. – Megmutatta önöknek az SMS-t? – Igen, mert Tilde elég jó a rejtvényekben, de ő sem jutott vele semmire. – Beszélt Williammal telefonon, amikor megérkezett Yaoundéba? – Nem. De miután leszállt Doualában, felhívott. Mindig így szokta. A hőségre panaszkodott, és sajnálta, hogy nem lehet itthon. – De arról nem beszélt, hogy másnap hazajön? – Nem. Carl hallotta, ahogy Assad a borostáit vakargatja. Ez csalhatatlan jele volt annak, hogy agyal valamin. – Sajnálom, hogy ilyen nyíltan meg kell kérdeznem, de mi a véleménye arról a feltételezésről, hogy William önkezével vetett véget az életének? Malene felszabadultan mosolygott. – Kizártnak tartom. William szereti az életet és a munkáját. Csak és kizárólag Tilde állapota szomorította el. Soha senkit nem hagyott volna cserben, minket meg végképp nem. – És maguk ketten jól kijöttek egymással? A nő bólintott. Először gyorsan, majd valamivel lassabban. Mintha a kérdés felszabadította volna az energiáit, amelyek már régóta felgyülemlettek benne. Nem tűnt megrendültnek, de elért egy pontra, amelyen túl már nem bírta tovább elviselni a szomorúság érzését. – Lelki társak vagyunk, ha mond ez önnek valamit. – Egyenesen Carlra nézett, akinek ez nem volt különösebben kellemes, tekintve, hogy állt jelenleg a szerelemmel.

Assad előrecsúszott a székén, ami nem volt jó jel. Egy sokkterápia lehetősége lógott a levegőben. – A munkahelyén utaltak arra, hogy Williamnak esetleg olyan érdeklődési köre volt, amelyről ön nem feltétlenül tud. Van valami ötlete, miről lehet szó? A nő a fejét rázta. – Nem. William mindig mindenben nagyon nyitott. Neki csak három dolog számít igazán: először is Tilde, aztán én és végül a munkája. – A nő elmosolyodott. – Miért, miről van szó? – Azt mondja, mindenben nyitott volt? Carl senki mást nem ismert, aki Assadhoz hasonlóan képes lett volna egy mondatot olyan élesen világító szavakból megalkotni, amelyek még a beszélgetés befejezése után is ott ragyogtak a helyiségben. – A legmeghittebb dolgokban is? Szexuális képzelgésekben és ilyesmikben is? – faggatózott tovább Assad. A nő mosolyogni akart, vélhetően azért, mert William Stark szexuális kívánságai az ő világában előreláthatóak voltak, de visszafogta magát. – Mit ért képzelgés alatt? És mi kivetnivalót talál benne? Maga talán sosem képzeleg? Assad talán egy kissé túl elnézően mosolygott, főleg a válaszához mérten. – Dehogynem, de nem kislányokról és kisfiúkról. A nő visszahőkölt, és beszívta az alsó ajkát. Az arcából kiszaladt a szín, olyan gyorsan, hogy Carl soha nem is látott ilyet. Ugyanabban a pillanatban elkapta ruhája szegélyét, és úgy megmarkolta, hogy megreccsent a varrás. Nem tudott mit mondani, de a feje úgy billegett, mint egy inga, vagyis bármelyik pillanatban kitörhettek belőle a szavak. Aztán már jöttek is: lassan, és akár a korbácsütések. – Azt akarja mondani, hogy pedofíliával gyanúsítják Williamot? Azt állítja, hogy egy szemét alak? Ezt állítja? Gyerünk, válaszoljon! A maga mocskos szájából akarom hallani! Már-már bibliai volt, ahogy Assad félrefordította a fejét, és a másik orcáját is odatartotta. – Majd én kimondom – szólt közbe Carl. – Felmerült önben valaha a legapróbb gyanúja is annak, hogy Williamnak pedofil hajlamai vannak? Vetett valaha érdeklődő pillantásokat gyerekekre, töltött egész éjszakákat a számítógép előtt? Akár a düh könnyei is lehettek volna, de a nő testbeszéde azt mutatta, hogy nem azok voltak. Malene Kristoffersen lassan megrázta a fejét. – William teljesen normális. – Nyelt néhányat, hogy visszatartsa a könnyeit. – És igen, gyakran ült éjszakákon át a gép előtt. Dolgozott. Gondolják, hogy nem vettem volna észre egy ilyen szörnyűséget? Hozzáfértem a számítógépéhez.

– Külső merevlemez. Manapság már egész kicsik. Könnyen zsebre vághatja őket az ember. Volt ilyenje? A nő a fejét csóválta. – Mondják csak, minek jöttek ide egyáltalán? Nem elég, hogy évek óta bizonytalanságban kell élnem? – Mondani akart még valamit, de aztán elfordította a fejét. Hiába nyeldekelt, nem tudta visszatartani a könnyeit. Aztán vett egy nagy levegőt, s kissé összeszedettebben közölte: – Nem, nem volt külső merevlemeze, ami az elektronikát és a műszaki dolgokat illeti, nem túl ügyes. Úgy is mondhatnánk, bizonyos szempontból olyan ügyetlen, amilyen ügyetlen csak lehet valaki. Közvetlen, egyenes ember, aki két lábbal áll a földön. Carl biccentett Assadnak, aki éppen előhúzta a zsebéből Marco fényképét, amit a biztonsági kamera rögzített. – Ismeri ezt a fiút? Tudom, hogy alig látszik az arca, de a ruháját talán felismeri, vagy valami mást. A nő a homlokát ráncolta, de nem szólt egy szót sem. Közben Assad kicsit pontosabban leírta a fiú megjelenését, és beszámolt róla, hogy látták Stark háza előtt a járdán. – Nem találja különösnek, hogy egy ilyen korú fiú ennyire érdeklődik William iránt? Ráadásul ennyi idő után? – Dehogynem találom különösnek. De talán teljesen más oka van, mint… De Assad nem tágított. – Nem lehetett még túl idős, amikor William eltűnt. A nő megértette a célzást. Azonnal kieresztette a karmait, mire Carl figyelmeztetőn megbökte Assadot a könyökével, majd átvette a szót. – Mindenesetre kérdés, milyen kapcsolatban volt Williammal ez a fiú, aki akkoriban tizenkét-tizenhárom éves lehetett. Van valami elképzelése? – Az az elképzelésem, hogy maguk megtartják maguknak a visszataszító célozgatásaikat! William nem volt pedofil… Olyan hirtelen hallgatott el, mintha valaki kihúzott volna egy dugót a konnektorból. A folyosóról léptek hallatszottak. Mindhárman az ajtó felé fordították a fejüket, ahol egy álomittas arc tűnt fel. Carl gyorsan mosolyt erőltetett magára, Malene pedig anyai ösztöntől vezérelve üdvözlésre emelte a kezét, abban a néma reményben, hogy a lánya semmit sem hallott abból, amit az imént mondott. De Tilde arckifejezése nem hagyott kétségeket. – Minden rendben, kincsem? – tudakolta Malene. – Kik maguk? – kérdezte Tilde válasz helyett. Assad állt fel elsőként. – A rendőrségtől jöttünk, Tilde. Az én nevem…

– Megtalálták Williamot? Carl és Assad a fejét rázta. – Akkor szerintem mehetnek is. Az anyja szeretett volna közbelépni, de Tilde kimondta az ítéletet. – Fogalmuk sincs semmiről! William nem volt olyan! Nem is ismerték! Senki sem felelt. Mit is mondhatna az ember egy gyereknek, aki a város összes hirdetőoszlopára kiplakátolta a fájdalmát? A lány reszkető kézzel a hasához kapott. Malene fel akart állni, de a pillantás, amit Tilde rászegezett, egyértelműen tudtára adta mindenkinek, kivel is van dolguk. Egy lánnyal, aki a világ összes fájdalmát ismeri már, aki úgy nőtt fel, hogy folyton késszúrásszerű sajgások gyötörték, amit csak tetéztek a lelki kínok és a bizonyosság, hogy a jövőben sem fog változni semmi. De nem rohant ki a szobából, nem menekült el a helyzetből, nem, ott állt, és szilárdan a többiek szemébe nézett. – William az apám volt. Szerettem, és mindig ott volt mellettem, akkor is, amikor tényleg iszonyatosan szenvedtem. Kérdezzenek meg bárkit, aki ismer, és tanúsítani fogják, hogy se nekem, se a barátaimnak nem ártott soha. – Lesütötte a szemét. – Nagyon hiányzik! Most már nyugodtan megmondhatják, miért vannak itt. Kibírom. Megtalálták? – Nem, Tilde. De szerintünk van valaki, aki tudja, mi történt vele. – Carl a lány elé tartotta Marco fotóját. – Tegnap ez a fiú bement a bellahøji rendőrségre. Nála volt a hirdetésed. És ez. Jelzett Assadnak, mire a kis arab előhúzta zsebéből az afrikai nyakláncot. Óvatosan letette a lány elé az asztalra. Tilde úgy pislogott, mintha szemének kinyitása és becsukása révén a világ eltávolodna, és egyúttal új utak nyílnának meg előtte. Olyan sokáig állt ott hunyorogva és bénultan, hogy Malene végül felpattant, és átkarolta. De a lány nem észlelte, mi történik körülötte. Csak bámulta a kis famaszkokat. Carl vetett egy pillantást Assadra, de a kis arab elfordult. Mindannyian tudták, mi zajlik Tilde fejében ebben a percben. Négy olyan ember gyűlt itt egybe, akik a maguk módján mind ismerték a veszteség, az üresség és a gyász érzését, és Assad egészen biztosan azok közé tartozott, akik sok-sok emlékképet őriztek erről. – Honnan szerezte a láncot, tudják? – suttogta a lány végül. – Nem, Tilde. Azt sem tudjuk, ki a fiú, és hol van. Azt reméltük, te tudsz nekünk segíteni. Előrehajolt, szemügyre vette a fényképet, aztán megrázta a fejét. – Azt hiszik, hogy William tett vele valamit? – Semmit sem hiszünk, Tilde. Rendőrök vagyunk. A munkánk leegyszerűsítve abból áll, hogy rejtélyeket oldunk meg, és pillanatnyilag William eltűnésének

rejtélyével foglalkozunk. És ez a nyaklánc indította el az egész ügyet. Carl széttekerte a hirdetést. A lány szája széle remegni kezdett, pillantása ideoda cikázott a hirdetésen látható, illetve az asztalon fekvő lánc között. – Sajnos nem hagyhatjuk itt. A technikusainknak meg kell vizsgálniuk. Talán vannak rajta nyomok, amelyek elárulhatják, hol volt az elmúlt két és fél évben. Amikor már képtelen volt tovább visszatartani a könnyeit, Tilde a szája elé kapta a kezét. – Lógtam a suliból, hogy kitegyem a hirdetéseket. A végén egy se maradt belőle, egyet se tartottam meg magamnak. – Lehorgasztotta a fejét. A hirdetés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Hirtelen kibontakozott anyja öleléséből, és kiment a szobából. Alig lehetett hallani a lépteit, ahogy felment a lépcsőn. – Sülve-főve együtt voltak… – Malene keresztbe tette mutató- és középső ujját, hogy érzékeltesse, milyen közel álltak egymáshoz. – William akkor lépett be Tilde életébe, mielőtt iskolás lett. Nagyon magányos gyerek volt akkoriban. Senki sem értette, miért vannak olyan gyakran fájdalmai. Senki sem akart játszani vele. De miután William megjelent nálunk, megváltoztak a dolgok, William tett róla. – Malene felsóhajtott. – És Tilde elérte, hogy összeköltözzünk, néhány évvel William eltűnése előtt. Mert Tilde őszintén szerette Williamot, apjaként. Az igazi apját sosem látta. De William mindig mellette volt, amikor nem érezte valami jól magát. Végül Tilde ragaszkodott ahhoz is, hogy kiköltözzünk William házából. Mert nem bírt nélküle ott élni. – Az is Tilde ötlete volt, hogy hagyják ott a ruhákat meg a többi holmit? Malene bólintott. – Igen, ő javasolta. Azt mondta, hogy amikor William egy nap hazajön, rögtön látnia kell, hogy még mindig várunk rá. – Amikor William hazajön? A nőnek könnybe lábadt a szeme. – Igen, így mondta. Mindig azt mondta, „amikor”. Végtére is hivatalosan nem nyilvánították halottnak. A háza úgy van, ahogy hagyta. Nem kerül pénzbe, hála William vagyonának, ami szépen kamatozik. Ezért aztán Tilde mindig úgy gondolta, hogy William hazatér egy nap. Carlnak nem volt kedve a további kérdezősködéshez, de Assadnak még volt valami a tarsolyában. – Mit játszott William? Malene a homlokát ráncolta. – Hogyhogy mit játszott? – Tisztában vagyunk vele, hogy kezdetben sokkal többet költött Tilde kezelésére, mint amennyije volt. Maga szerint hogy csinálta? – Biztos előleget kapott az örökségéből, vagy valami ilyesmi.

Assad sötét szemöldöke összehúzódott. Megint ráharapott valamire, lehetetlen volt nem észrevenni. – Nem, nem így történt, tudjuk bizonyítani. Az örökségét csak az anyja halála után fizették ki. – Hát ezt nem értem. – Malene zavartan ingatta a fejét. – Egészen pontosan kétmillió koronáról van szó. Ezért kérdeztem, hogy mit játszott. A nő egyre csak a fejét ingatta. – Tilde vett neki egyszer egy kaparós sorsjegyet a születésnapjára. De Williamnak fogalma sem volt róla, mi az. Teljesen tudatlan volt, ami ezeket a dolgokat illeti. A legjobb szándékkal sem tudom elképzelni, hogy bármilyen szerencsejátékot játszott volna. Túl óvatos ember ahhoz, hogy kockáztasson. – De akkor honnan volt a kétmillió? Malene könyörgően nézett Assadra. Carl nagy levegőt vett. – Azt ugye teljességgel kizárhatjuk, hogy bűnös üzelmekbe bonyolódott volna? Maga szerint ehhez sem volt elég ügyes? Malene hallgatott. Nyilvánvalóan mélyen megrendült. Visszaúton a városrészek, amelyeken keresztülhajtottak, életlen filmkockákként húztak el mellettük. Amikor Carl futólag Assadra pillantott, úgy tűnt, hogy a kis arab pont annyira elmerült a gondolataiban, mint ő maga. Valahol odakint kószál egy fiú, aki voltaképpen egy rejtvény a rejtvényben. René E. Eriksen pedig előrenyújtotta a nyakát, akár egy teve, és kinézett magának célként egy vélhetően hazug történetet, amely halvány gyanakvást ébresztett. – Újra beszélnünk kell Eriksennel, Assad – mondta Carl hirtelen, de Assad nem válaszolt. Csak ült némán. Elég idegesítő volt, mennyire hozzászokott ez a jóember újabban.

22 Amikor Marco előző este átmászott az építkezést körülvevő kerítésen, és behatolt egy felállványozott épületbe, első dolga az volt, hogy feltérképezze a menekülőutakat, és berendezkedjen, hogy ha esetleg vannak biztonsági őrök, gyorsan és észrevétlenül ki tudjon jutni. Végül az eszébe véste, hol hever különösen sok szerszám és építőanyag. Hiszen a következő műszak kezdetekor valószínűleg oda vezet a munkások első útja. A harmadik emeleten talált egy szélvédett zugot. Összeszedett néhány kartonpapírt, és épített magának egy vackot, ahonnan szemmel tarthatta a betonfalakban tátongó ablaknyílásokat. Ebben a sarokban, ahol néhány hónap múlva a felvonók fognak fel-le menni, zavartalanul feküdhetett, amíg a reggeli műszak fel nem vette a munkát, és elillanhatott, amikor a munkások szünetet tartottak az irodakonténereknél. Úgy tűnt, az építkezésen senki sincs munkaidőn kívül, így Marco esténként szinte szabadon kószálhatott az emeleteken. Csak arra kellett ügyelnie, hogy fel ne fedezze valamelyik járókelő, amikor átnyomakodott a kerítés mögött álló steakhouse felé, amely a különös A Hereford Beefstouw nevet viselte, és felmászott az acélállványra. Az éjjeliőr és a kutyája legalábbis sosem mentek fel addig, ahol Marco letáborozott. A hatalmas épület homlokzatát lebontották, és a belsejét is úgy kirámolták, hogy csak a lépcsők és az oszlopok maradtak meg, minden válaszfalat kivertek. Csak egy hideg, szürke betonból álló táj volt ez, amelyben a munkagépek és a sittes konténerek színes legókockáknak hatottak. Idebentről nemcsak azt figyelhette meg, hogyan ébred fel az új évadra a Tivoli park, hanem a Rådhuspladsent és az Andersens Boulevard-t, a sétálóövezet egy részét, valamint – a másik oldalon – a Vesterbrogade elejét is belátta. Amíg valamelyest meleg volt az idő, tökéletes menedékül szolgált, ahonnan kifejezetten jól nyomon követhette a klán belvárosi tevékenységét. A furgon ezen a kedd reggelen is pontban kilenckor érkezett, és letette a csapatot, amely ezúttal Miryamból, Romeóból, Samuelből és hat másik gyerekből állt. Rövid eligazítás után szétszóródtak a Strøget, a Vestergade, a Lavendelstræde és a Farvegade mellékutcáin, ahonnan szétrajzottak a sétálóövezet különféle

részeibe. Fentről nézve Marco egyfajta baktériumoknak látta egykori „munkatársait”, amelyek befurakodnak a városi életbe. Hirtelen elborította a szégyen, hogy hajdanán ő is közéjük tartozott. Újra és újra azon törte a fejét, mitévő legyen. Megpróbáljon néhány klántagot az oldalára állítani? Hogy Zola és az apja ne rántson magával mindenkit, amikor feljelenti őket? Cserébe elárulhatnák neki, kiket állított rá Zola, és mikor kezdik meg a kutatást. Vagy vegye a bátorságot, és hozza el a pénzét Kay és Eivind lakásából, és tűnjön el Koppenhágából? Hallott már Århusról és Ålborgról, a két jütlandi városról, amelyek elég messze vannak, és elég nagyok ahhoz, hogy eltűnhessen, és új életet kezdhessen ott. De az újrakezdés kissé kitolódott. Most, hogy a rendőrök meglátták, ráadásul a hirdetést és az amulettet is otthagyta a rendőrségen, elég valószínű, hogy keresik. Mi van, ha megtalálják? Nem fogja tudni igazolni magát. Egy menekülttáborban fog kikötni? Minél többet tépelődött ezen, annál világosabbá vált számára, hogy semmit sem tud viszonzásul felajánlani a rendőröknek. Mert annak valószínűsége, hogy William Stark hullája időközben eltűnt, ugyancsak nagy. Korgó gyomorral nézett körül a betonpusztaságban. A magány érzése felfoghatatlan erővel csapott le rá. Miryam a Szentlélek-templom előtt ült a rá jellemző testtartásban. Félénken kinyújtott keze és csupasz, nyomorék lába se viszolygást, se bosszúságot nem váltott ki az emberből. Miryamnak megvolt az a ritka adottsága, hogy a mosolyával meleg, bizalmas légkört tudott teremteni. Pillantásában csendes fájdalom ült, de volt benne valami kemény kitartani akarás is. Egyszerűen csodálatos kisugárzása volt. Még a rendőrök sem háborgatták. Ha lehetősége lett volna rá, hogy szakmát tanuljon, biztos lett volna belőle valaki. De a tekintetéből azonnal eltűnt a melegség, ajkáról lehervadt a mosoly, amikor Marco megjelent előtte, arcán a viszontlátás örömével. – Húzz el innen, Marco! – sziszegte. – Mindenki téged keres, és ha megtalálnak, isten irgalmazzon neked. Ne is mondj semmit. Csak lépj le, és ne mutatkozz még egyszer! Marco leengedte a karját. – A segítségedre lenne szükségem, Miryam. Adj jelet, ha már nem keresnek. Kérlek! – Jézus, Mária! Te tényleg ilyen hülye vagy? Komolyan azt hiszed, hogy egyszer fel fognak hagyni a kutatással? Csak akkor fejezik be, ha megtalálnak, Marco. És ha még egyszer itt látlak, hívom a többieket. Vagy ki tudja, lehet, hogy már most

megteszem. Felállt, nehézkesen kiegyenesítette rossz lábát, és indulni készült. Közben odanyújtott egy marék aprót Marcónak. De Marco felemelt kézzel visszautasította. Júdáspénz. Tartózkodásra és elutasításra számított, de arra nem, hogy Miryam, pont ő, el fogja árulni. Egy darabig csak állt ott, és igyekezett az emlékezetébe idézni, milyen kedves volt vele Miryam, amikor az anyja hátat fordított neki. Aztán sarkon fordult, és köszönés nélkül eltűnt. Öt utcával távolabb egy ereszcsőnek támaszkodott, mert nem tudta tovább visszatartani a könnyeit. Utoljára akkor sírt, amikor Zola első ízben verte meg. Folyt az orra, a keze és a lába remegett. A rekeszizma görcsösen összehúzódott, olyan érzése volt, hogy menten elhányja magát. Egy járókelő megállt mellette, vállára tette a kezét, előrehajolt, és a szemébe nézett. – Segíthetek? – kérdezte. De ahelyett, hogy örült volna az együttérzésnek, Marco elhúzódott, megtörölte a szemét, és azt felelte: – Semmi bajom. Később megbánta, hogy még csak meg sem köszönte. De ebben a pillanatban egyetlen dolog töltötte ki a gondolatait: mostantól kezdve Zola klánjának minden tagja szabad prédaként fog rá tekinteni! Most, hogy tudta, hogy a legbizalmasabb régi barátai is hadat üzentek neki, kegyetlenül ki fogja használni az ellenségességüket a maga javára. Bár megesküdött, hogy soha többé nem lop, azok az emberek, akik maguk is loptak, nem érdemeltek mást. Ki fogja fosztani Zola embereit, degeszre tömi a zsebét és a bendőjét azokkal a dolgokkal, amiket ők zsákmányoltak. Eleinte így fogja biztosítani a megélhetését, aztán majd meglátja, hogyan tovább. Romeóra és Samuelre Nyhavnban bukkant rá, ahol svéd turisták körül ólálkodtak. Tekintve, hogy Samuel már nem koldult, nyilván előléptették. Marco a háttérbe húzódott, és megfigyelte őket, hogyan dolgoznak. Látszólag véletlenül nekimentek a járókelőknek, villámgyorsan belenyúltak a zsebükbe, majd ugyanilyen fürgén átadták a társuknak a lopott holmit. Olyan észrevétlenül ténykedtek, hogy még a megjátszott összeütközésért sem kellett bocsánatot kérniük. Marco töviről-hegyire ismerte ezeket a fogásokat: szétnézni mindenfelé, hirtelen irányt változtatni. Samuel ballagott hátul, és vette át a zsákmányt. Amint Romeo összeütközött valakivel, lépett egyet előre, kinyújtotta kabátzsebébe dugott kezét, fogta a zsákmányt, majd visszahúzta a kezét. Az egész egyetlen mozdulat volt.

Kabátjának hatalmas belső zsebe már kidudorodott, vagyis sikeres napjuk volt. Nemsokára Samuel jelez majd Romeónak, hogy ideje szünetet tartani, és a zsákmányt biztonságba helyezni. Ez volt az a pillanat, amire Marco várt. A főpályaudvaron kívül nem volt túl sok hely Koppenhágában, ahol az ember megszabadulhatott egy táskától, anélkül hogy terroristának néznék. Az egyik ilyen a királyi könyvtár melléképülete volt, amelyet alakja és csillogó, sötét homlokzata miatt Fekete Gyémántnak is hívtak. Samuel ezt az épületet vette célba. Marco pedig követte. A csomagmegőrzők a földszinten voltak, a lengőajtók közvetlen közelében, a vécék mellett. Ez utóbbiak remek helyszínt kínáltak arra, hogy a gyanús tárgyakat nejlonzacskókba pakolják. Marco a szintén a földszinten található könyvesboltból figyelte, ahogy Samuel egy teli nejlonzacskóval elhagyja a vécét. Eltartott egy darabig, amíg Samuel megtalálta a csomagmegőrző kulcsát a kabátzsebében. Vélhetően állandóan magánál tartotta, hogy mindig legyen biztos helye. Aztán odalopózott a csomagmegőrzőkhöz, amelyek az utcára néztek, megállt a jobb oldali fal mellett, nagyjából középen, lehajolt, és kinyitott egy szekrényt a legalsó sorban. Marco, aki árgus szemekkel figyelt meg mindent, megjegyezte, melyik szekrény volt az, majd behúzódott az egyik könyvespolc mögé. A következő percben Samuel már ismét úton volt. Nyhavnban Romeo és újabb áldozatok várták. A könyvtár kávézója dugig volt laptopos diákokkal. Néhányan az üvegfalnál álltak, pislogtak a napfényben, és élvezték a meleget. Senki sem törődött egy tizenöt éves fiúval. Marco egy pillanatig a csomagmegőrző szekrényeket bámulta. Samuel minden bizonnyal a 163-asba pakolt be. A zár egyszerű volt, de ha álkulccsal próbálja kinyitni, a kulcs bele fog törni a zárba, ezt tapasztalatból tudta. Feltörni sem tudta, mert nem voltak hozzá megfelelő szerszámai, a személyzethez meg nem mert fordulni azzal az ürüggyel, hogy elveszítette a kulcsát. Megkocogtatta bokájával a zárat. Nem volt túl szilárd, de ha belerúg, pokoli hangzavar kerekedik, és csak azt éri el, hogy benyomja a zárat, de ki nem nyitja. Marco sóhajtott egyet. Nem maradt más hátra, mint hogy megszerezze a kulcsot. A Kongens Nytorvnál érte utol Samuelt. Hogy észrevétlenül eltulajdoníthassa a kulcsot, gondoskodnia kellett arról, hogy tumultus támadjon körülöttük. Kiválasztott egy agyontetovált, kétajtós szekrény méretű férfit, aki akárcsak

Samuel, céltudatosan szaporázta lépteit a turistacsapda és Nyhavn olcsó kocsmái felé. Biztosan nem indul haza addig, amíg a farzsebében lévő vastag pénztárca ki nem ürül. Feltéve persze, hogy nem akad az útjába olyasvalaki, mint Romeo. Miközben Marco nesztelenül mögé osont, néhány gyors ujjmozdulattal felkészítette a balját a bevetésre. Fontos, hogy százszázalékosan megbízhasson a kezében. Egy macska rugalmasságával megkerülte áldozatát, miközben kihúzta a pénztárcát a zsebéből. Aztán megállt, amíg a férfi néhány lépésnyire eltávolodott, lehajolt, és úgy tett, mintha a földről venné fel a pénztárcát, majd a férfi után futott, és megrángatta a ruhaujját. – Itt a tárcája – mondta, és átnyújtotta a pénztárcát –, az a srác lopta el. Láttam, amikor oda akarta dobni a cinkostársának, de gyorsabb voltam nála. A roppant ember homlokráncolva nézett abba az irányba, amerre Marco mutatott. Majd egyetlen ugrással Samuel mellett termett, és ledöntötte a lábáról. Hogy mit üvöltött egykori cimborája, azt Marco nem értette, de az nyilvánvaló volt, hogy jottányit sem segített rajta. A megtorlás olyan váratlan és heves volt, hogy Samuelnek elég volt az arcát védenie a kezével. Marcónak nagy gyakorlata volt abban, hogy hanyatt fekvő embereket raboljon ki. Elég sokszor csinálta már, főleg késő éjszaka, részegekkel, és sosem esett különösebben nehezére. De most először várnia kellett, amíg valaki a bámészkodók közül, akik egy szempillantás alatt sereglettek egybe, leráncigálta az ingerült férfit Samuelről. Samuelnek így volt néhány másodperce, hogy felálljon, és félrelépjen. A kirabolt férfi hívni akarta a rendőrséget, de jobb belátásra bírták. És amikor végül Samuel megkönnyebbülve átfurakodott a tömegen, hogy a lehető leggyorsabban kámforrá váljon, Marco keze belenyúlt a kabátzsebébe. Samuel rémületében vélhetően nem is érezte a finom mozdulatot. A férfi még mindig tajtékzott a dühtől, így Marco se köszönetet, se a megtalálónak járó jutalmat nem várta tőle. A csomagmegőrző tartalma pont elég díjazás volt neki. Rejtekhelyén kiborította a nejlonzacskó tartalmát a földre. Majdnem riadtan nézte a sok színes tárgyat, amelyek különösen élénknek hatottak ebben a halott betonvilágban. Aztán összekapta magát, és kiszedte a készpénzt a pénztárcákból, miközben a bankkártyákat és az igazolványokat figyelemre se méltatta. Végül több mint kilencezer koronát tartott a kezében különféle pénznemekben. A hirtelen felengedő feszültség nevetésre késztette. A hangja tompán visszhangzott a vakolatlan falak között. De amikor pillantása újra a pénztárcák, menő mobilok és órák halmára esett, egyszeriben teljes csend támadt benne. A sötét betonfalak fenyegetően magasodtak körülötte. A Palace szálloda

kivilágított ablakai és a Politiken című lap szerkesztőségének épületén lévő fényreklám ragyogó betűi reflektoroknak tűntek. Számtalan idegen ember tulajdona hevert előtte. És még ha nem is ő lopta el őket, tudta, hogy nem tarthatja meg a pénzt, anélkül hogy bűnrészessé ne válna. Ragacsos és visszataszító érzés volt, mint a kutyaszar a cipőtalpon. Marco hirtelen ismét rémesen érezte magát, egy fikarcnyit sem volt különb a többieknél. Kilencezer korona talán nagy pénz, és biztosan sokáig elég. De egy nap elfogy. És mi lesz akkor? Akkor újra… Csak ekkor ébredt teljesen a tudatára annak, milyen kilátástalan és tökéletesen kétségbeejtő helyzetbe került. Fellángolt benne a gyűlölet, a szilaj, ősi gyűlölet, amely azóta gyűlt benne, amióta Zola első ízben kényszerítette rá, hogy kimenjen az utcára. A bosszúvágy erősebb volt, mint valaha, majd elvette az eszét. Amíg Zola klánja a világon volt, ő csak egy tolvaj marad. Zola csápja fogva tartotta, mindegy, hol volt éppen. Ökölbe szorította a kezét, és a betonplafonra bámult. Maga előtt látta a halott William Stark üres szemgödreit, hallotta Tilde lágy hangját, látta a rendőrt, akit Carlnak hívtak, és aki biztos keresi őt. Az árnyak, amelyek rá vetülnek, és főleg az árnyak, amelyek mögötte ólálkodnak, egyszeriben eltűnnének… Amennyiben helyesen cselekszik. Már nem maradt benne egy szemernyi kétség sem: Zolának és klánjának vesznie kell.

23 – Csak nem hittétek azt, hogy dobszóval és fanfárokkal fogadlak benneteket? – kérdezte Rose, és egy összehajtogatott papírral Carl felé bökött. – Carlnál mindig mindenre fel kell készülnie az embernek. De rólad, Assad, tényleg nem gondoltam volna. Te pontosan tudtad, hogy Malene az enyém, erre felhívsz, mialatt a minisztériumban ülök, és előadod, hogy épp most dorongoltátok le verbálisan. Ezt mégis hogy gondoltátok? – Nem egészen így történt, Rose – ellenkezett Assad. Úgy tűnt, kísértést érez arra, hogy felnyalábolja az összegöngyölt imaszőnyeget meg az egész hóbelevancot, mielőtt Rose tovább szórja rá az átkokat. Carl magára erőltetett egy halvány mosolyt, bármennyire nehezére esett is. – Engem szidj – mondta. – Assad még mondta is, hogy vigyünk magunkkal, de aztán nem úgy alakult. Rose felhorkant. – És mi haszna lenne téged szidni? A te páncélodon semmi sem hatol át. – Azzal elkapta Carl kezét, és az ujja közé nyomta a papírt. – Na, ha Malenénél boldogultál nélkülem, akkor most is fogsz. Én meg mentem. Rágódj el azon, amit megtudtam. – Haha! Adj neki, Rose! – hangzott fel a pincefolyosó másik végében. Amikor Gordon megjelent, Rose leengedte a kezét. Nem lehetett nem észrevenni, hogy nem nagyon vágyott Gordon támogatására, de a fickó elszántan hozzátette: – Szerintem az már a munkahelyi terrorral határos, ha a főnököd megakadályoz abban, hogy kihallgathasd a saját emberedet. E szavak hallatán Rose arcára egy redő gyűrődött, amely nem is annyira tétovázást, mintsem inkább azt fejezte ki, hogy eljutott arra a határra, amelyet egyetlen ember sem léphet át. – Fogd be, Gordon! – A hangja határozott volt, de amennyit ez az égimeszelő felfogott belőle, az inkább csak homeopátiás adagnak ment el. – Na, igen – folytatta eltökélten a fickó –, úgy tűnik, ez jellemző a rendőröknek erre a nemzedékére. Csupa megrögzött soviniszta. – Hiszen mindannyian egyformán eszementek vagytok! – rikoltotta Rose, és

máris eltűnt, meg se várva a tiltakozást, csak bevágta maga mögött az irodája ajtaját. Meg kell hagyni, tudta, hogy teremtsen hangulatot. Carl Gordont mustrálgatta, olyan pillantással, amellyel egyébként legfeljebb a rothadó húst szokta. – Úgy gondolja, ez a megfelelő csevegési hangnem? Gordon kifejezéstelenül nézett rá. Ennek a fickónak kivették az agyát, vagy mi? – Szerintem, Gordon, most egy kicsit meg kellene ráznia a fejét – mondta Assad szárazon. Gordon arckifejezése egy földikutyáéhoz hasonlított. – Egyébiránt: nem tűnt fel magának tegnap, hogy egyrészt túl mélyen nyomult be az ellenséges területre, másrészt egy falka vad hiénát is szívesebben látunk idelent, mint magát? Semmit sem felelt a célzásra. Úgy tűnt, megvannak a saját kellemes kis emlékei a közjátékról. – Szóval nem? Akkor talán fusson Lars Bjørnhöz, miután Assad is, és én is jól képen töröltük, és köpjön be minket, milyen undokok vagyunk. Carl elővett egy cigarettát, és rágyújtott. Ó, de remek volt látni, ahogy a langaléta pofa hirtelen hátratántorodott, és az arca sűrű füstfelhő mögé került. Voltaképpen tiltakozni akart, de a szeme sarkából látta, hogy Assad feltűrte inge ujját, és ebből nyilván értett, mert megvert kutyaként vonult vissza, miközben nem mulasztott el még néhány szitokszót odavetni nekik a biztos távolból. Carl széthajtogatta a papírt, amelyet Rosétól kapott. „Baka program” – nyomtatta rá Times New Roman betűtípussal, harmincas betűmérettel, félkövéren. A félreértések elkerülése végett. – Ülj le, Assad, és hallgasd meg, mit írt. És ne nézz ilyen elanyátlanodva. Rose egykettőre megbékél. Biztosan tudja, hogy nem mászkálhatunk mindig csapatostul, ha terepre kell mennünk. – Mit jelent az, hogy elanyátlanodva, Carl? Carl a szövegre mutatott. – Felejtsd el! Itt az áll, hogy azt tanácsolták Rosénak, hívjon fel egy yaoundéi hivatalnokot. Yaoundé Kamerun fővárosa, ha esetleg nem ugrott volna hirtelen be. – Arról mindenesetre mélyen hallgatott, hogy két perce ezt még ő maga sem tudta. – Egy bizonyos Mbomo Ziemről, az ottani együttműködő partnerünkről van szó, akit Rose a Dánia pénzelte baka program szervezőjeként nevezett meg. De ez a Mbomo Ziem mostanság nyilván nem vesz részt a programban, mert helyette Rose egy bizonyos Fabrice Poukával beszélt, aki azt mondta, hogy a program ugyan még létezik, de az év végéig leállították. Minden a tervek szerint történt, leszámítva, hogy időközben egy bizonyos Louis Fon szabotálta a programot. Rose

azt írja, hogy az egészet azért indították, hogy támogassák az ország déli részén, a Dja Vadvédelmi Területen élő pigmeustörzseket banánültetvények létrehozásában és különböző gabonafélék termesztésében. A segítségre azért volt szükség, mert a pigmeusok életterét az évek folyamán erőteljesen elpusztították, főleg orvvadászat révén. Carl maga elé tette a papírt az asztalra. – Ez minden? – Assad meglepettnek tűnt, és Carl meg tudta érteni. Tényleg nem volt valami sok, amit Rose ennyi idő alatt kiderített. – Nem, várj! Írt még valamit a lap hátoldalára is kézzel. Lfon9876, mi az ördögöt jelent ez? – Olyan, mint egy Skype-név. – Menj át, és kérdezd meg. – Muszáj? Carl nem felelt, de ez már önmagában is elég válasz volt. Öt perccel később Assad megint ott állt előtte, izzadva. – Hú, Carl, kaptam még egy fejmosást. Így mondják? És persze ez egy Skypenév, azt mondta. De elég sokáig tartott kiszedni belőle. Megkíméllek a részletektől. Abból indult ki, hogy talán beszélhetünk valakivel Louis Fon északkameruni otthonából. Már megpróbálta, de nem jelentkezett senki. – Nem lehet, hogy már nem él a fiók? – Látszik, hogy nem értesz hozzá, Carl. Egy Skype-felhasználót csak úgy lehet elérni, ha az illető bekapcsolja a számítógépét. – Tudom, tudom. Csak arra gondoltam… Assad ragyogott. – Haha, Carl! Engem nem csapsz be! De mindegy is, nagyon egyszerűen meg tudom mutatni. Gyere át hozzám, és rögtön meg is próbálhatjuk. Assad cipősdoboz méretű irodájában az íróasztalon a teafőző és a zöld, mázas füstölőtartó között, egy nagy kupac akta és mindenféle limlom mellett a rendőrfőkapitányság legnagyobb monitorja tornyosult. Egy olyan szürkésbarna, agyaggal bepucolt ház látszott rajta, amilyenből a Közel-Keleten tizenkettő egy tucat. Nem olyan ház, amelyben Carl szívesen eltöltötte volna a nyugdíjaséveit. Színtelen, sehol egy növény, egy veranda, amelynek korlátjára az ember feltehetné a lábát. Csak egy ablak és egy ajtó, és minden piszkosbarna. Carl a képernyőre bökött. – Ismered ezt a házat? Assad mosolygott, a fejét rázta, és megnyomott egy gombot. Azzal az épület el is tűnt. – Először bekapcsoljuk a hangot, Carl. Ülj a monitor elé, és nyisd meg a Skype-ot. Megmutatom, hogy kell. Ha azoknak, akik a vonal másik végén ülnek, szintén van

kamerájuk a gépükön, mint nekem, akkor láthatod is őket. Fél perc se telt bele, és csengést lehetett hallani. Iszonyúan idegölő hang volt. – Várj egy kicsit! – Assadnak másra már nem volt ideje, mert egy sor meghatározhatatlan zaj hallatszott, ahogy a vonal túlsó végén történt valami. Carl megigazította a fülhallgatót, Assad meg mutogatva figyelmeztette rá, hogy készüljön. Hirtelen egy fiatal fekete nő képe jelent meg, aki túl közel ült a kamerához. Mondta, mint a vízfolyás, de Carl egy árva kukkot sem értett belőle. Ezért egyszerűen csak annyit felelt: – Halló? – Álló! – válaszolt a nő. Szóval vonalban voltak. – Kamerunban franciául beszélnek? – kérdezte Assadot, aki bólintott. – És tudsz…? Amikor a segédje megrázta a fejét, Carl megszakította a hívást. Legalább egy fél órába tellett, mire kirimánkodták Roséból, hogy nagyon jól beszél franciául. Egyébként a lány elfogadta a bocsánatkérésüket, csak éppen egy halom pontosan körülírt ellenszolgáltatást kért cserébe. Miután Assad másodjára is létrehozta a Skype-kapcsolatot, húsz másodpercbe se telt, és Rose bemutatkozott, a beszélgetőtársa pedig eltávolodott annyira a képernyőtől, hogy ki lehetett venni mögötte a helyiséget, amelyet minden oldalról beragyogott a nap. – Én fogok tolmácsolni – magyarázta Rose a nőnek és a háta mögött álló két férfinak. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Louis Fon felesége gyászol. Több mint ötször az értésükre adta különféle módokon, milyen nehéz helyzetben van a férje eltűnése óta. És hogy kisírta a szemét. – Olyan jó dolgunk volt. Louis-nak sok dolga volt, de nem szenvedtünk hiányt semmiben. Szerette a munkáját. Rajtam és a gyerekeken kívül csak a program létezett számára, a szívén viselte, hogy a bakáknak jól menjen soruk. – Mit gondol, mi történhetett vele? – kérdezte Rose. – Nem tudom. – Felhúzta a vállát. A háta mögött az ajtóban két csaknem teljesen csupasz kutya tűnt fel. – Először azt hittem, hogy orvvadászok ölték meg, de most már úgy gondolom, hogy mások tették. – Miből gondolja, hogy meggyilkolták, és kik azok a mások, akiket gyanúsít? – Nem csak simán gondolom, biztosan tudom. Nganga mondta. A madarak karmából olvasta ki. Louis már nincs közöttünk. – Nagyon sajnálom. Ki az a Nganga? Egy sámán? – A lelkünk és a testünk őre.

Carl és Assad összenézett. Ezt a foglalkozást aligha vennék komolyan a bírósági tárgyalóteremben. – Kaptam egy kis pénzt Louis szüleitől, így el tudtam utazni Djába és Somalomóba, hogy felkutassam, mi maradt utána. Ettől Nganga nagyon dühös lett. – Szóval arra nem jöttek rá, mi történt Louis-val? A nő a fejét rázta. Zaklatott volt és megindult, de arra még képes, hogy belerúgjon egyet az egyik kutyába, amikor túlságosan közel ment hozzá. – Sok különös dolog történt odalent, mást nem tudtam kideríteni. A pigmeusok elégedetlenek voltak, mert a program elakadt. Először jó hozamot hozó gabonával és új ültetvényekkel kecsegtették őket, aztán csak úgynevezett várakozási pénzt kaptak, a végén meg semmit. Legalábbis nekem így mondták. Nagyon mérgesek voltak Louis-ra és a dánokra, ahogy én is. Aztán egy idő után pénzt kaptam Dániából. Ez segített valamicskét. Elgondolkodó arckifejezéssel dőlt a háta mögött álló asztalnak. – Kérdezd meg, Rose, mire gondol – kérte Assad. Rose bólintott. Neki is feltűnt a nő hangulatváltozása. – Úgy tűnik, elmerengett valamin. Olyasmi jutott az eszébe, amit tudnunk kellene? – Je ne sais pas. Nem tudom. Lehet, hogy semmi jelentősége, de érdekes volt. – Elhallgatott egy pillanatra. Carlt lenyűgözte, milyen kicsi a világ. A tűzhelyen a nő mellett állt egy fazék, amiben főtt valami, és Carlnak olyan érzése lett, mintha érezné az illatát. Vagy mintha megérinthetné a nő haját. Mintha Assad kis irodáját betöltené a szalmaszőnyegek dohos szaga. – Arra gondoltam, milyen érdekes, hogy a férfi, aki aláírta a papírt, hogy kárpótlást kapjak Louis halála miatt, pont Somalomóban járt Louis eltűnésének napján. Néhány helyitől tudom. – Pont ugyanazon a napon? Egy dán? – Oui. Igen, igen. Biztosan dán volt. – Emlékszik rá, hogy hívták? Ismét szünet állt be, amelyben Afrika lelke megpróbált benyomulni Assad közelkeleti barlangjába. Ismét egy olyan szünet, amelyben a nő elmerült a gondolataiban, és a jelek szerint meg is feledkezett a beszélgetésükről. – William Stark? – vetette fel Carl a háttérből. A nő felnézett, és megrázta a fejét. – Nem, nem ez volt a neve. Nem emlékszem rá. Csak azt tudom, hogy sok e betű volt benne. Carl elkapta Assad pillantását, de ugyanebben a pillanatban megszólalt a

zsebében a mobilja. Átkozottul rossz időzítés! – Igen? – mordult bele ingerülten, anélkül hogy megnézte volna a kijelzőt. – Most nem alkalmas. Hívjon vissza egy fél óra múlva. – Halló, Carl! Elnézést! Itt Lisbeth. Akivel a brønshøji könyvtárban beszélt. – Jaj – nyögte Carl gépiesen. Ilyen érzés lehet, ha valakit szíven talál egy nő hangja. – Nem tudom, érdekli-e, de a fiú megint itt ül a könyvtárban, a Dag Hammarskjölds Allén.

24 Marco megnézte az időt a számítógépen. Este hat óra tíz perc volt, vagyis volt még idő a könyvtár zárásáig. De akkor miért bámulnak a kölcsönzőpult mögül a könyvtárosok állandóan rá, aztán meg az órájukra, mintha már csak öt perce lenne? Talán megfigyelés alatt tartják? Elfordította a monitort, hogy az alakok visszatükröződjenek benne. Csak képzelődik, vagy tényleg összedugták a fejüket és sugdolóztak? A rövid barna hajú, akit Lisbethnek hívnak, le sem vette róla a szemét. Úgy tűnt, mindenhol ott van. Egyszer itt látta, ebben a fiókkönyvtárban, aztán feltűnt Brønshøjben is, most meg megint itt volt. És szakadatlanul rajta tartotta a szemét, ezt Marco tisztán érezte. Talán nem kellene többet idejönnie, ez a figyelem határozottan zavarta. Visszafordította a monitort, és tovább keresgélt. De egyszerűen esélytelen volt: túl sok rendőrt hívtak így Koppenhágában, ráadásul írhatta a nevét c-vel vagy kval is, ahogy Marco látta. És mivel se a vezetéknevét, se a rangját nem tudta, csak a Carl vagy a Karl és a rendőrség szóra kereshetett rá. Rögtön megjelent egy csomó fénykép a svéd királyról, illetve egy egyenruhás rendőrről, akit Carl Ågénak hívtak, és a legkevésbé sem hasonlított arra a férfira, akit Marco látott. Na meg volt még több ezer teljesen oda nem illő találat is. Hiába szűkítette tovább a keresést a „bűnügyi” és a „Koppenhága” szóval, nem jutott eredményre. Amikor valahogy az Ekstra Bladet nevű pletykalap honlapjára keveredett, átfutott egy cikket, amely egy csomó törvénytelen magzatelhajtás nemrégiben megoldott ügyéről szólt. Ahogy lefelé görgette a szöveget, hirtelen felfedezte a rendőr fotóját a felelős nőgyógyászok nyilatkozata mellett. A kép valahogy megnyugtatta: a fickó félregombolta a kabátját, és mogorván nézett a fényképészre, mellette egy fekete hajú punk csaj és egy alacsony, eléggé sötét bőrű pasi állt. Őt Marco különös módon meglehetősen közel érezte magához, bármi volt is ennek az oka: talán a szeme, a higgadt pillantása, a fekete tincsei vagy a bőrszíne. Carl Mørck, Rose Knudsen és Hafez el-Assad, így hívták őket. Most már a teljes nevét tudta a rendőrnek, aki láthatólag nemcsak sikeres nyomozó volt, hanem

egyúttal a különös fontosságú régi, megoldatlan ügyek szakértője is, legalábbis ezt írták a cikkben. Marco a gondolataiba merülve bámult maga elé. Hát nem pont rá volt szüksége? Begépelte a Carl Mørck nevet a keresőbe, és végigvette a találatokat. De nem mindegyik értesülés adott okot bizakodásra. Olvasta többek között, hogy a felügyelő egy amageri lövöldözés során tisztázatlan körülmények között megsebesült, és utána hosszabb időt ki kellett hagynia, illetve hogy heves vérmérséklete már-már legendás a rendőrség berkeiben. Na, a heves vérmérsékletű embereket Marco úgy ismerte, mint a tenyerét. Még egyszer elfordította a monitort, hogy ellenőrizze a könyvtárosokat. Már megint összedugták a fejüket, és felé pillantgattak. Ekkor szólalt meg Marcóban először a vészjelző. Pillantása az üvegezett bejárati ajtóra siklott. Az egyik munkatárs ott strázsált, és úgy tűnt, ő is Marcót figyeli. Marco felállt, és átült a szomszédos számítógéphez, miközben mindent megtett, hogy ne vegyenek észre rajta semmit. Ha az üvegajtón nem juthat ki, ki kell használnia, hogy a könyvtár a földszinten van. Nem nagy ügy kiugrani az ablakon. Közvetlenül a könyvtár mögött a parkoló feküdt. Felkapott egy tetszőleges könyvet, ismét leült a gép elé, és úgy tett, mintha ellenőrizné az interneten, amit olvasott. Lehet, hogy csak beképzelte magának ezt az egészet, és teljesen véletlenül kapta el olykor a könyvtárosok pillantásait? Miért érdekelné őket? A könyvtárban mindig példásan viselkedett. De mi van, ha téved? Lehet, hogy ottfelejtett valamit a villanyóra dobozában, és megtalálták? Nem, semmije nem volt ott, biztosan tudta. Kinézett az ablakon a parkolóra és a mögötte húzódó bokrokra. Minden nyugodtnak tűnt. Olykor-olykor beállt egy autó a ferde parkolóhelyek egyikére. Az emberek, akik kiszálltak, többnyire elégedetten pillantottak be. Nyilván élvezték az enyhe májusi estét, a világos, tiszta fényt. Marco meg tudta érteni. A koppenhágai napsütés neki is jólesett. Újra a képernyő felé fordult, és összegezte, amit a rendőrről megtudott. És minél tovább merengett rajta, annál biztosabb lett benne, hogy amit tud, jó kezekben lesz ennél a Mørcknél. De hogyan juttathatná el hozzá az értesüléseit anélkül, hogy személyesen találkoznia kellene vele? Mert egy találkozót nem kockáztathatott meg, elvégre is hontalan kiskorú volt, bűnözői múlttal. Még egyszer beírta a nevet, és keresgélt pár percig. Szemmel láthatóan az újságírók nagyon csípték ezt a Carl Mørcköt, mert számtalan esetéről részletesen beszámoltak: egy eltűnt politikusról, gyújtogatásokról, egy emberrablás-sorozatról, egy titkos testvériségről, az illegálisan elvégzett terhességmegszakításokról és sok

minden másról is írtak. A részlegét Q-ügyosztálynak hívták. Marco feltette a fülhallgatót, és megnézett néhány videót erről a Mørckről, sötét bőrű segítőjéről és furcsa munkatársnőjéről. Carl Mørckről gyorsan képet kaphatott az ember, de a kollégáját, ezt az Assadot nehéz volt kiismerni. A videók megváltoztatták Marco véleményét róla. Első pillantásra még mindig kedvesnek és szívélyesnek tűnt, de az arcjátékában és a szemében volt valami meghatározhatatlan és nyugtalanító. Valami sötét és valami ravasz. Titkai vannak, gondolta Marco, amiket a világ minden kincséért sem adna ki. A nevetőráncok mögött éles kés lapul. Túl éber ahhoz, hogy egy zsebtolvaj a közelébe merészkedhessen. Nem, világos, hogy ezt a férfit el kell kerülnie. Amikor pár perccel később megállapította, hogy az interneten semmit, de egyáltalán semmit nem talál Carl Mørck magánéletéről, felment a Google Maps oldalára, és megkereste a kis erdőt, amelyben szökése napján a klán elől bujkált. Kinyomtatta a térképet, és bejelölte a helyet, ahol emlékezete szerint a hullát látta. A rövid barna hajú könyvtáros ismét az órájára lesett, aztán felé nézett. Nem bámult rá közvetlenül, de azért észre lehetett venni, hogy őt figyeli. Miért nézegeti mindig az időt? És miért áll a kollégája a bejárati ajtónál? Amennyire Marco látta, az égvilágon semmi dolga nem volt ott. Hallani lehetett, ahogy egy autó bekanyarodott az utcáról a parkolóba, és röviddel ezt követően nagyot fékezett. A könyvtáros arckifejezése alig észrevehetően megváltozott. Megkönnyebbült? Marco ösztönösen felnyúlt az ablak kilincséhez, amely előtt ült. Ugyanebben a pillanatban feltűnő nyugtalanság támadt a kölcsönzőpultnál, és Marco látni vélte, ahogy az a Lisbeth odabiccent az üvegajtónál álló férfinak, mire az Marco felé lépett, mintegy mellékesen – de ennél feltűnőbb már nem is lehetett volna. Az ablaktáblák beleremegtek, ahogy odakint becsapták az autóajtókat. Szeme sarkából Marco látta, hogy két alak lép a könyvtár bejáratához: az egyik kigombolt kabátban, a másik kissé bicegve. Carl Mørck és a segédje volt az. A fiú feszülten figyelte a jelenetet, s közben a lehető legészrevétlenebbül elfordította a kilincset. Az ajtónál álló fickó már csak pár lépésnyire volt tőle, de Marco ülve maradt. Csak akkor akart kiugrani, amikor a két rendőr befordul a sarkon. Most! Vett egy mély levegőt, vetett a könyvtárosra egy szánakozó pillantást, kitárta az ablakot, és egyetlen szökkenéssel odakint termett.

*** – Ez nem lehet igaz! Kiugrott az ablakon? Épp most? Miért nem tartóztatták fel? – Carl az ablakhoz rohant. Nem látott mást, csak parkoló kocsikat. Lisbeth egy fiatal férfira mutatott, aki nyögve ült egy széken. – Bent utána akart futni, de amikor leugrott a párkányról, kificamította a bokáját. Carl morcos pillantást vetett a férfira. Ezek a mai fiatalok istentelenül puhányok! – És mit csinált a srác? – kérdezte Assad. – Ott ült a gépnél, és internetezett. Kinyomtatott egy oldalt, talán még ott is van. Carl az asztalhoz lépett, de ott nem volt semmi, a földön se. – Nézd meg a szemetesben, Assad – mondta, majd leült a gép elé. Életének hány értékes másodpercét fecsérelte már el a Google istenverte logóját bámulva és az aranykorról álmodozva, amikor az internet még nem volt egyéb, mint egy elektromos impulzus egy zavaros fejű ember agyában. – Talán arra már nem volt ideje, hogy törölje a böngészési előzményeket. Lássuk csak! – Lisbeth előrehajolt, a melle Carl vállához ért, és a következő percben lakkozott körmei máris a billentyűzeten kopogtak. Carl némán, mélyen belélegezte parfümje illatát. Nem volt olyan súlyos, mint Monáé, de majdnem. – Biztosan tudja, csak erre a kis ikonra kell kattintania – magyarázta a nő, és még előrébb hajolt. Ebben a pillanatban Carlt mit sem érdekelte a rendőri munka. Vajon szántszándékkal csinálta? – tűnődött, miközben minden idegszálával a vállára összpontosított. – Itt is van! – kiáltott fel a nő. Ebben a pillanatban a mennyei érintés megszűnt, és a nő eltávolodott tőle. – Most már tudjuk, mi érdekelte. Carl Mørck, ön talán tudja, miért. Carl, aki eddig bambán bámulta a képernyőt, egyik pillanatról a másikra teljesen éber lett. – Furcsa fiú – kotyogott bele Assad hátulról. Carl megnézte a keresőszavakat, majd visszafelé kezdte átnézni a kereséseket. A fiú kutakodása rendszerszerűnek tűnt, és kizárólag Carl személyére koncentrált. – Most már tudja, ki vagy, Carl. – Igen, és azt is, hogy te ki vagy. – Szerintem nem szabad elfelejtened, Carl, mi minden történt veled az utóbbi

időben. – Csak nem hiszed, hogy félek egy kölyöktől? – Nem csak egy kölyök, Carl, magad is láthatod. Kutat utánad. Talán többet tud, mint kellene. – Hová akarsz kilyukadni? – Csak arra céloztam, hogy a tevehajcsárokat néha a tevék hajcsárolják. Carl bólintott. De mi a kénköves pokolért érdekelték a fiút ezek a dolgok? – Ott, az utolsó keresés! – kiáltott fel Lisbeth. – A Google Mapsen nézett meg valamit. Lehet, hogy onnan nyomtatta ki azt az oldalt. – Meg tudom nézni, mire keresett rá? Ezen a ponton Lisbeth ismét fölé hajolt. – Csak ugyanazt kell tennie, mint az előbb, Carl. Kattintson arra az ikonra ott jobbra fent. Na, ezt úgy is mondhatta volna, hogy közben nem hajol rá. De Carlnak így is jó volt. Semmi kivetnivalót nem talált a vállára nehezedő csodásan puha súlyban. Tőle aztán még több száz ikont megmutathat így neki a képernyőn. Megnézte a keresőszót. Kregme – állt ott. – Vicces név, mintha egy vajkrémes torta lenne – jegyezte meg Assad. Lisbeth felnevetett, és Carl lágy érintésnek érezte a nevetését. A nő szájára nézett. Mi az ördög folyik itt? – Talán Kregmében lakik, Carl? Az jó messze van. – Nem, Allerødben. Fogalmam sincs, miért keresett rá erre a helyre. Talán ő lakik ott, vagy oda tart, nem? – Szóval Allerødben lakik? Az már valami! – Miért? Talán maga is ott lakik? – Furcsán nyugtalanul gondolt rá, hogy talán egyfelé visz az útjuk haza. A nő mosolygott. – Nem. Værløsében. Úgyszólván egy köpésre Allerødtől. – Mikor végez? – csúszott ki Carl száján váratlanul, bár utána legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Mi a fenét művel? Mire föl ez az oktondi kérdés? Már csak az hiányzik, hogy azt is megkérdezze, hogy megy… – Hogy megy haza? – hallotta a saját hangját. – Hát, mondjuk, hazavihetne. – A nő megint felnevetett. Akkor mégsem gondolta teljesen komolyan. Carl nagy levegőt vett. Van valami a világegyetem végtelensége mellett, amit nehezebb felérni ésszel, mint egy nő humorát? Carl Assadra sandított. Látványosan vigyorgott. Mi járhat a fejében? – Mit szólna, ha elmennénk együtt enni? – folytatta a nő. – Elég éhes vagyok.

És közben elmesélhetné, mit tud a fiúról. Érthető módon fúrja az oldalamat a kíváncsiság. Mit gondol? *** Marco az út túloldalán várt rájuk egy zöld elosztószekrény és néhány, a régi vöröskeresztes épület előtt parkoló kocsi mögé bújva. Innen szemmel tarthatta a parkolóban álló rendőrautót. Nemsokára kijönnek, és elhajtanak. Csak meg akarta nézni, mit csinálnak. Meglepve látta, hogy a könyvtáros és a rendőrök együtt jöttek ki a könyvtár főbejáratán. Carl Mørck és a munkatársa elváltak egymástól, és Mørck a Lille Triangel tér felé kísérte a könyvtárost. A Dag H kávézóba mentek, ahol Marco egy ideig néhány koronáért sepregetett az asztalok között. De a sarkot, ahol helyet foglaltak, nem lehetett kintről jól látni. Marco fontolóra vette, ne tegye-e meg rögtön a következő lépését. A leleplezés veszélye akkor volt a legnagyobb, amikor a hely tele volt, vagy amikor alig lézengtek benne, és ez a mostani pillanat kedvezőnek látszott. Várt pár percet, majd elment a kávézó előtt, és barátságosan odabólintott a dolgozóknak. Szerencsére nem vett észre ismerős arcot közöttük. A rendőr és a könyvtáros egész hátul ült, balra, egy kis emelvény előtt, amelyen két fotel állt. Az asztalra könyököltek, és összedugták a fejüket. Olyan hatást keltettek, mintha már ezer éve ismernék egymást. Carl Mørck másmilyen volt, mint az előző két alkalommal, amikor Marco látta. A zordságát mintha elfújták volna, úgy nézett ki, mint bármelyik dán férfi, aki flörtöl. Majdhogynem esetlen volt. Érdekes módon a nők buknak erre, ahogy ez a nő is. De mindegy is, Marco szempontjából jobb már nem is lehetett volna a helyzet. Végigpásztázta a kávézót. Az itteni békés hangulat tökéletes egy tolvaj számára: lelkes beszélgetés, viccelődő barátok, összefűzött ujjak. A táskák a földön, a kabátok és a dzsekik a székek háttámláján, a mobilok az asztalok szélén. Marco felegyenesedett, és besurrant a bárpult meg a süteményesvitrin közé, akár egy árnyék. Ha sikerülne leülnie Carl Mørck háta mögé az emelvényen álló fotelba, úgy, hogy a könyvtáros ne szúrja ki, elcsórhatná Mørck pénztárcáját a szék háttámláján lógó kabátja zsebéből. Méterről méterre haladt, így eltartott egy darabig, mire elérte az oszlopokat, amelyek a többi vendég szeme elől is elrejtették. Amikor végül háttal ült Carl Mørcknek, olyan közel volt hozzájuk, hogy szabályosan érezte, azok ketten hogyan kerülnek egyre meghittebb viszonyba.

A nő beszélt, a férfi meg nem látott és nem hallott mást rajta kívül. Már nem kell sok hozzá, és a nő mintegy véletlenül odateszi a kezét az asztalra a férfié mellé. És amikor a férfi rácsúsztatja az övét, Marco egy belső fanfár kíséretében belenyúl Mørck kabátzsebébe, anélkül hogy bármelyikük észrevenné. Két perccel később már az egyik vécéfülkében állt az alagsorban, és a nyitott pénztárcát tartotta a kezében. Tulajdonképpen vissza akarta csúsztatni a kabátzsebbe, miután végzett vele, de odajött egy pincér az asztalához, és megkérdezte, mit kér. És nem mert már sokáig ott ücsörögni. Mørck és a könyvtáros időközben már a desszertet is megrendelte. A pénztárcát mustrálgatta. Dísztelen, lapos valami volt, amely idővel felveszi a test alakját, és már most volt egy-két felfeslett varrás rajta. Kopott volt, és tökéletesen alkalmatlan a modern fizetési szokásokhoz. Mikor is látott utoljára olyan pénztárcát, amelyben nem volt kártyatartó, és amely lényegében csak egyetlen cipzáros részből állt? Marcónak többször össze kellett hajtania a papírkáját, mire be tudta szuszakolni a régi blokkok és a különféle emberek névjegykártyái közé. Úgy tűnt, Mørcknek nincs névjegykártyája. Marco egy pillanatig tétován állt a felfelé vezető lépcső előtt, amikor valaki megütögette a vállát. Lassan felemelte a fejét, és a régi munkaadója, Munthe szemébe nézett, akinek az alagsorban volt az irodája. – Mit keresel itt, Marco? Nem abban állapodtunk meg, hogy a jövőben távol tartod magad ettől a helytől? Olyan embereket vonzol ide, akiket nem szeretnék itt látni. Munthe voltaképpen teljesen rendben volt, de voltak elvei, és egy percig se habozott, ha érvényt kellett nekik szerezni. – Csak a vécét akartam használni, azt hittem, nem baj – mondta Marco ártatlan arccal, és gyorsan eltűnt a mosdók irányába. Közben észrevette, hogy Munthe kabátban van. És valóban, tíz percbe se telt, és a fickó – mint a munkaidő lejárta után mindig – átment a szomszédos boltba a feleségéért. Marco rögtön felszaladt, és elbújt az egyik oszlop mögött. Onnan láthatta az asztalukat. Mintha egy némafilmet nézne, látta, hogy a pincér leteszi Mørck elé a számát, aki egyre idegesebben kezdi tapogatni a zsebeit. Vadul hadonászott, előbb izgatottan, majd szégyenkezve. Marco nem ezt akarta. Ha nem találkozott volna Munthéval, már régen visszacsempészte volna a pénztárcát a helyére. De egy idő után a könyvtáros megnyugtatóan Mørck vállára tette a kezét, előszedte a saját pénztárcáját, és fizetett. Hevesen vitázva haladtak el Marco előtt, aki azt tette, amihez úgy értett, mint senki más.

25 Pontban tizenkettőkor Eriksen előtt ott állt a titkárnője, és egy beszkennelt, kinyomtatott feladóvevényt tartott elé. A küldemény tehát úton volt. René figyelmesen olvasta el a papírt: légpárnás boríték, 320×455 milliméter, hatszáz gramm. Rendben van. Hátradőlt. Lelki szemei előtt látta ezt a mindössze hatszáz grammot nyomó roppant gazdagságot. A jövő kápráztató fényben ragyogott előtte: luxus, szép nők, henyélés, örök nyár. Most már csak a lehető legjobb áron el kell adnia a papírokat, akárcsak a Karrebæk-részvényeket, aztán agyő, hitvestárs és gyerekek, akik már rég leírták őt. Agyő, csotrogány és rozzant ház! Agyő, latyakos tél és unalmas munkatársak! Agyő, Netto és Aldi, agyő, sorban állások! A jövő kapuja csak arra várt, hogy kitárja. Pillantása a polcokon tornyosuló papírkupacok és a többméternyi jelentéktelen akta felé kalandozott, és nem tudta megállni: harsogó nevetésben tört ki. Nemsokára szarhat az egész kócerájra! Amikor így nevetett, a felesége libabőrös lett. Jesszus, mennyire várta már, amikor kacagva megsimogatja a fejét és elköszön! Eljátszadozott még ezzel a gondolattal, de egyszeriben a titkárnője megint ott állt előtte, és egy mappát nyújtott felé. – Rossz aktát tett az asztalomra. Ugyan a Burkina Fasó-i program költségvetési iratai vannak benne, de nem az ideiek, bár az van ráírva. Elkérhetem az idei papírokat? René bosszankodva ingatta a fejét. Nem túl sűrűn fordult elő, hogy összekevert dolgokat. – Legközelebb majd jobban figyelek – ígérte. Mindenesetre ebben a pillanatban René E. Eriksen megvilágosodott. Az UPS feladóvevényére meredt: „bár az van ráírva”, visszhangzott a fülében. Mert ki a fene kezeskedhetne róla, hogy a borítékban valóban az van, amit vár? Teis Snap hangja a vonal másik végén nem csengett valami lelkesen. Helyi idő szerint reggel hat óta talpon volt, és az időeltolódás okozta kellemetlenségeket a

csontjaiban érezte, ami nem volt nagy élvezet. – Megkaptad a feladóvevényt, ahogy kérted – mondta. – Mást nem tehetek. Majd meglátod, mi van a borítékban, ha megérkezik. – De mi van, ha nem az értékpapírjaim vannak benne? – Az értékpapírjaid vannak benne, René. És most szeretném élvezni ezt a néhány napot itt Bounty-földön, ha nem bánod. René szabályosan látta maga előtt azt a túlsúlyos irodai csődört, az élvhajhászok koronázatlan királyát. Teis olyasvalaki volt, aki szentül hitte, hogy világra jötte pillanatától megilleti a jog, hogy a javak osztogatásánál mindig első helyen legyen. Az azonban túlment minden határon, hogy René kontójára akart élvezkedni! – Nyugodtan hívd fel Brage-Schmidtet, és mondd el neki, Teis, hogy feljelentelek benneteket csalásért, ha lóvá tesztek. Csak hogy tudjátok: nem hagyom, hogy belerángassatok a piszkos üzelmeitekbe. Nyitva hagytam egy hátsó ajtót. – Állj le, René! Mind a hárman nyakig benne vagyunk. Ezer és ezer nyom utal rád, amit nem fogsz tudni kidumálni. Az évek alatt túl szorossá vált a kapcsolatunk. René ezen a ponton szíve szerint felnevetett volna, de elfojtott dühe nem engedte. – Jó, ahogy gondolod. De tudod mit, Teis? Ezúttal nagyot tévedsz. Hatósági oldalról csak azt fogják látni, hogy adtál nekem néhány befektetési ötletet, és ezért én vettem néhány Karrebæk-bankrészvényt a bank támogatására. És mivel az iskolai évekből jöttél még nekem egy szívességgel, szóltál, amikor kedvező volt az árfolyam. Erre könnyű rájönni, de nem is baj, hiszen törvényes. És ha a Curaçao-részvényekre gondolsz, nos, azokat nem jegyzik a tőzsdén, azokkal nem tudsz zsarolni. Mi marad még? Banki átutalások? Levélváltás? Tévedés! Telefonbeszélgetések, természetesen. A régi barátságunkra való tekintettel megpróbáltalak lebeszélni a kétes ügyekről. Végül is már régóta gyanakodtam rád és William Starkra, de csak most bizonyosodtam meg a dolgokról. Most, amikor felfedeztem William Stark évek óta tartó csalássorozatát. Igen, feketén-fehéren bizonyítani tudom. És haladéktalanul át fogom adni a terhelő iratokat a rendőrségnek, ha elérkezik az idő. – Blöffölsz, René, és ez nem áll jól neked. Úgyhogy hagyd abba ezt a szarságot, és higgadj le. Mindhárman egy csónakban evezünk, és a vihar néhány nap alatt el fog vonulni. Igen, ha kicsináltátok a fiút, gondolta René. – Kérdeznék valamit, Teis – mondta aztán. – Szoktam én blöffölni? Nem hagytam mindig is rád a blöffölést?

– Most már tényleg fogd be! – Nem ez volt az első alkalom, hogy Teis Snap ráförmedt, de már jó ideje annak, hogy utoljára ilyesmire vetemedett. Ennek ellenére René még mindig tisztán emlékezett rá, milyen Teis dühtől elvörösödött képe. – Óva intelek, René! Ha komolyan gondolod ezt a fenyegetést, ettől kezdve egyetlen nyugodt perced se lesz, mindegy, hová bújsz. Azzal Snap megszakította a beszélgetést. *** Teis Snap a kezében tartotta összecsukott mobiltelefonját, és a feleségére pillantott, aki éppen bepakolt a bőröndökbe, majd kiment a szobából. A telefonbeszélgetés ugyanis, amire most készült, nem való kényes füleknek. – Mi van? – kérdezte a hang a vonal túlsó végén. – Elküldtem a borítékot. De két perccel ezelőtt beszéltem Eriksennel. Attól tartok, szagot fogott. – Aha. És? Ha egyszer mozgásba lendül a gépezet, nincs menekvés. Kész, kifújt! – Ezért telefonálok. Nem várhatunk, amíg a fiú meghal, Eriksent most rögtön el kell tenni láb alól. – Miért? – Mert arra készül, hogy óvintézkedéseket tegyen. És ahogy ismerem, nem hazudik, nem is tud. Az unalmas emberek rossz színészek. Ezért nem hiszem, hogy csak a szája járt volna. – Mit értesz óvintézkedések alatt? – Anyagokat gyűjtött, hogy bemártsa William Starkot és minket. Most komolyan: Renének el kell tűnnie a színről, mielőtt még arra vetemedik, hogy kijátssza ellenünk a kártyáit. És erre gyorsan sor kerülhet, legkésőbb akkor, amikor meglátja, mi van a borítékban. Az újságpapírt biztosan nem fogja megfelelő kárpótlásnak tekinteni azért cserébe, amire várt, akkor sem, ha a cikkeket papiamento[2] nyelven írták. – De ugye nem expressz küldeményként adtad fel? – Természetesen nem, de akkor is hamar oda fog érni. És ha addigra még nem lesz meg a fiú… Mi olyan nehéz egyáltalán abban, hogy ártalmatlanítsátok? Hiszen csak tizenöt éves! És a fél koppenhágai alvilág őt keresi! – Megoldjuk. De Teis nem vette ilyen könnyen a dolgokat, ahhoz túl jól ismerte Renét. A strébert, aki az egyetemen agyondolgozta magát, akinek mindig kiváló jegyei voltak, mert okosabb volt, mint a többiek, és tudta, hogyan rázhatja át a professzorokat. Nem, Teis tudta, szó sem lehet késlekedésről.

– Egy dologban igazad van. A történet hihetőbb, ha előbb a fiú hal meg – ismerte el. – Eriksen megölte, majd magával is végzett. De máshogy is megrendezhetjük. Elrabolhatjuk Eriksent, aztán megvárhatjuk, amíg a fiú meghal. Úgy értem, ha Eriksent gyerekgyilkosnak állítjuk be, senki sem fog csodálkozni rajta, hogy már a bűntény előtt néhány nappal nyoma veszett. És a halál időpontja mindenképpen stimmelni fog. Nem nehezítjük meg különösebben a rendőrségi technikusok dolgát, ugye? A vonal túlsó végén egy darabig csend volt. – Na, jó – hallatszott végül a telefonból. – De még azelőtt kell lecsapnunk, hogy megkapja a küldeményt. – Felőlem akár most rögtön. Ahogy ismerem, minden este otthon ül. Mást úgyse mer. Egy ilyen asszony mellett! A vonal másik végén felharsanó nevetést Teis Snap messzemenően illetlennek találta, és valahogy az idegeire ment. Olyan volt, mintha az érzései gyomorforgató háttérzenéje lett volna, hiszen most adta hóhérkézre az egyik régi iskolai barátját. – De ha Eriksen nős, akkor az asszonyt is el kell rabolnunk. Teis önkéntelenül megcsóválta a fejét. – A legkevésbé sem sajnálom azt a banyát, tőlem aztán egy boszorkányszombatra is elküldheted. – Akkor megegyeztünk: ráállítom az ügyre azokat az embereket, akik annak idején Starkról is gondoskodtak. Egy kis rablótámadás, nem először csinálnak ilyet. – Ismét felcsendült az a nevetés, aztán megszakadt a vonal. Teis összecsukta a mobilját, és benézett a szobaajtón. Hallotta, ahogy lecsukódott az egyik bőrönd. Aztán az órára pillantott. Az időzítés jónak tűnt. *** Eriksen kicsit későn ért haza. A felesége nem szerette, ha megcsókolta, mert gusztustalannak tartotta a fogsorát. Persze tudta, hogy Eriksen nem tehet a paradontózisáról. Savanyú arckifejezése ellenére a férfi egy finom csókot lehelt az arcára, mielőtt visszavonult volna szundikálni. Aztán megette vacsoráját a dohányzóasztalnál. Mindent úgy csinált, mint mindig, csak semmi eltérés a bevett szokásoktól. Bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a TV2 híradóját. A Lars von Trier-féle náci kijelentésektől eltekintve csak a szokásos jelentéktelen hírek voltak a szokásos jelentéktelen szarságokról. Kit érdekel Erzsébet királynő írországi látogatása? Az íreket talán, de Eriksent és a feleségét biztosan nem. Az asszony a mosókonyhában ténykedett, és teljesen lefoglalták a gondjai: a blúzgomb, amely a legutóbbi mosás óta nem került elő, a vasalás, amely a legkisebb ráncokat sem

tűrte meg, és lánya veszekedései a férjével. Milyen jó, hogy mindez nemsokára a múlté lesz, gondolta Eriksen, és elégedetten süppedt a kanapéba épp akkor, amikor a teraszajtó hatalmas robajjal betört. A szobán üvegszilánkok repültek át. Eriksen talpra szökkent az adrenalinlöket hatására, a tányér az étellel együtt a szőnyegen landolt. A betört üvegajtón több alak ugrott be rohamsisakkal a fején. Az egyik szó nélkül fejbe vágta Eriksent, aki a kanapéra rogyott. Hallotta, ahogy valaki azt mondja angolul, hogy most jön a nő. De ennyivel nem érték be, tovább ütlegelték Eriksent. Egykettőre elsötétült minden a szeme előtt, de az eszméletét nem veszítette el. Fel akart állni, de a karja és a lába nem engedelmeskedett. Mindent látott és hallott. A férfiak szétszóródtak a házban. Fentről kiáltások és dübörgés hallatszott, mintha bútorokat borogatnának fel, függönyöket és ágyneműt tépnének szét. De a mosókonyhában, ahol a felesége tartózkodott, teljes volt a csend. – Is she downstairs, Pico? – Valaki odafent azt kérdezte, hogy a nő a földszinten van-e. René úgy érezte magát, mint egy erőszaktól tobzódó, B kategóriás akciófilmben. Közben természetesen tisztában volt azzal, hogy gátlástalan rablótámadások nemcsak filmekben történnek, hanem ártatlan dán sorházi lakásokban is. Hogy feddhetetlen emberek a való életben is erőszakos halált halhatnak az otthonukban. Úrrá lett rajta a vakrémület. De hát mit akarnak innen ellopni? – tűnődött. Semmim sincs. A tévé ősrégi, a feleségem ékszerei nagyjából értéktelenek, a Karrebæk-részvények egy széfben vannak a Nordea Bankban… Itt megszakadt a gondolatfolyam. „Ha komolyan gondolod ezt a fenyegetést, ettől kezdve egyetlen nyugodt perced se lesz, mindegy, hová bújsz” – mondta Teis Snap. Futkosott a hátán a hideg. A büdös francba! Lassan kezdett ráébredni. Nagy nehezen a mosókonyha felé fordította a fejét. Közben a fickó, aki torkaszakadtából üvöltött, lejött a lépcsőn. – What the hell… Mi a pokol… – hallatszott másodpercekkel később a mosókonyhából a hangja, amit meghatározhatatlan dörömbölés követett. Mi folyik itt? René fejében egymást kergették a gondolatok. Egy rövid időre csend lett, aztán megint lármát hallott. Amikor éppen arra gondolt, hogy azért mégsem ilyen sorsot kívánt a feleségének, a mosókonyha ajtaja egy kattanással bezárult. Egy idő után – René nem tudta, mennyi idő után – ismét szilárd talajt érzett a lába alatt, és párnát a háta mögött. A nyakát nyújtogatta és tapogatta. Csak az

ujjhegyei lettek véresek. Nyögve feltápászkodott a kanapéról. Minden forgott vele, de ki kellett jutnia innen azonnal. Ki és el. – Hová-hová? – A felesége visító hangja megállította, amikor éppen a teraszajtó üvegszilánkjain imbolygott át. Megfordult. A nő falfehér volt, a szeme dühtől szikrázott. – Miért nem segítettél? – A köténye tiszta vér volt, és hőn szeretett vasalójáról, amelyet mindig magához szorítva tartott, szintén vér csöpögött. – Sebaj, te gyáva kukac! Nem merészkednek vissza. – Végignézett a felforduláson. – Az elsőt pofán vágtam, mielőtt még meglátott volna, és a másik se nyújthat most túl szép látványt. És te mit csináltál, amíg én megfutamítottam őket? A nő Eriksenhez lépett. Leginkább egy fúriára hasonlított. René a fejét rázta. – Semmit sem csináltál, René. Semmit! És most mondd el szépen, kik voltak ezek! – A hangja metsző volt. – Tudom, hogy tudod, mert a nevemen szólítottak. – Gőzöm sincs, hidd el. Pont annyira megijedtem, mint te. Olyan gyorsan történt minden. – Egy szavadat sem hiszem. Ha a másodiknak nem lett volna olyan kemény feje, hogy még összeégett arccal is magával cibálja a cimboráját, most egyenesen tőlük kérdezhetném meg, mi volt ez az egész. Papucsos lábával átlépdelt az üvegszilánkokon, és a telefonért nyúlt. – De tudok személyleírást adni róluk, levettem a sisakjukat. – Nevetett. – Ronda kis cigányok. Rács mögött a helyük! René életereje váratlanul visszatért. Az lenne még csak a szép, ha a felesége a nagy pofájával és a ködös vádaskodásaival keresztülhúzná a tervét, és egy nappal azt megelőzően, hogy Eriksen önkéntes száműzetésbe vonulna, idecsődítené a rendőrséget. Nem, ha valakit most felhívnak, akkor az az üveges. A feleségének, aki most előtte állt, és azon dohogott, hogy René csak úgy letette a telefonkagylót, mindjárt bead néhány altatót. Akkor próbálja meg a tunyaságáért és a gyávaságáért, a csúnya fogsoráért és a szájszagáért piszkálni! Amikor úgy érezte, az asszony már kitombolta magát, egyszerűen faképnél hagyta, és felment az emeletre. Nem aludni – arra képtelen lett volna, jóllehet ez volt a második átvirrasztott éjszakája. Hanem azért, hogy zavartalanul beszélhessen Snappal, és szembesítse a legújabb fejleményekkel. Az órára lesett, és megállapította, hogy Willemstadban most nagyjából délután három van. Vagyis van még fél óra a bankok zárásáig. Megnyomta a híváslista gombját, és kikereste a szálloda számát. – Nem, sajnálom. Snap úr és a neje két órája kijelentkezett – mondta a recepciós. – El kellett érniük a dániai járatot. – A dániai járatot?

– Igen. A KLM gépe Amszterdamon át délután fél négykor indul. René köszönetet mondott, és barátságosan elbúcsúzott. Némi habozás után felhívta a Santa Rosewegen álló willemstadi bankfiókot, hogy a részvényei felől érdeklődjön. – Goedemiddag! Jó napot, Eriksen úr! Igen, minden rendben volt. Megkaptuk a meghatalmazását, és átadtuk Snap úrnak a széf tartalmát. Minden szabályosan zajlott, magyarázta a bankigazgató.

[2] Aruba és Curaçao szigetén beszélt keveréknyelv (spanyol, portugál, holland és angol pidzsin).

26 Boy már több mint hatvan órája rejtőzött egy odvas fában, amikor Mammy fiai rátaláltak. Választás elé állították: vagy levágják mindkét karját, és fentről lefelé kettémetszik hosszában, vagy velük tart, és beáll közéjük. Mit tehetett volna? A családtagjai felpuffadt holttestei odaát hevertek a bozótban. Minden, amit ismert és szeretett, porig égett. Boynak csak négy hétre volt szüksége, hogy olyanná váljon, mint a többi gyerekkatona, nyerssé és kegyetlenné. Semmitől sem félt, legfeljebb attól, hogy egyszer az egyik társa kést állít a hátába. Az egyik srác azok közül, akik lemészárolták a családját, levágták a kutyája fejét, és őt magát megfosztották minden emberségétől. Mialatt a hutuk és a tuszik, Mobutu és Kabila és a világ minden országának vérszívói azon fáradoztak, hogy kinyiffantsák egymást, és eltöröljék az országhatárokat, Boy megtanult a Kalasnyikovval a kezében aludni, és az úgynevezett ellenségei véréről álmodni, amit teketóriázás nélkül kiontott. Mammy és a személyes terve nélkül egy nap egészen biztosan a torkának szegezték volna a kést. Mammy gondosan válogatta össze a tanítványait, akik aztán köré csoportosultak, és megvédték. Senki sem kovácsolt mindenből olyan mesterien előnyt, a testőreit is részesítve ebből, mint Mammy. Így adott erőt nekik. Amikor 1999-ben végül aláírták a fegyverszüneti egyezményt Kongóban, Mammy már több mint harminc gyilkossal büszkélkedhetett, így számára a békeszerződés minden volt, csak üdvös nem. Ha megszűnik a vérontás, mire használja a fiait? De az afrikai konfliktusok során mindig akadtak új emberek, akik nem azt kapták a békétől, amit reméltek, és akiknek a tekintélyes bevételi forrásai hirtelen kiapadni látszottak. Ők biztosították Mammy jövőjét. És a fiaiét is. Így aztán Mammyhoz fordultak, ha el akartak tetetni valakit láb alól. És így került kapcsolatba Boy Jens Brage-Schmidttel. Senki sem mondta meg Boynak, miért akarja Brage-Schmidt hidegre tetetni azt az öt francia üzletembert, de jobb is volt, ha Boy semmit sem tudott. Ezért

nem is kérdezett semmit, amikor a namíbiai határon elkapta a franciákat, hanem csak levágta a fejüket álmukban. Brage-Schmidt elégedett volt, és Mammy beseperte a százezer dolláros díjat. Később a megbízó megkérdezte tőle, hogy további százezer dollárért átengedné-e neki Boyt hosszú távú problémamegoldónak. Mammy hezitált, mert Boy volt a legértékesebb a fiai közül, ő volt a kis kedvence. De mivel Brage-Schmidt megígérte, hogy úgy bánik majd Boyjal, mint a saját fiával, és gondoskodik róla, hogy a harcokban kivert fogait pótolják, képzésben részesíti, megtaníttat neki egy csomó nyelvet, Mammy végül is egy újabb tárgyalást követően kötélnek állt. Boy ezért örökre hálás lesz mindkettőjüknek. Azóta nem ölt. Legalábbis nem saját kezűleg. Az Eriksen-házba való sikertelen betörés után Boy telefonon keresztül kapta le Zolát a tíz körméről. Most csak ült ott, és még egyszer végiggondolta a helyzetet. Mammy és a két legjobb fia úton voltak, perceken belül hívni fogják. Feltéve, hogy a gépük időben landol a Kastrup repülőtéren. Mammy mindig a megbeszéltekhez tartja magát. Boy éppen az órára nézett, amikor megcsörrent a telefon. – Tájékoztass a pillanatnyi állásról, édesem – hallotta Mammy mély hangját. – Eldöntöttétek már, meddig maradtok Koppenhágában? – Úgy ötvennyolc órát. Legkésőbb szombat reggel Brüsszelben kell lennünk egy munka miatt. – Jó, annyi elég lesz. Tudom, milyen hatékonyak vagytok. De figyelmeztetlek, eszes kölyökkel van dolgunk. Nem könnyű felkutatni. – Van róla egy képem és egy személyleírásom. Mitől olyan különleges a kölyök? – Ha nem tudnám, hogy nem így volt, azt hinném, az erdőben nőtt fel. Amikor annak idején az odvas fában rejtőzködtem, csak az ösztön vezérelt, a szükség hajtott. De ez a kölyök, habár még csak gyerek, más. Előre gondolkodik. Tervez. Különben már rég nyakon csípte volna a klánja. Olyan, mint egy patkány a csatornában, Mammy, és ugyanakkor olyan, mint egy madár a tetőn. A nő felnevetett. – De téged is megtaláltunk annak idején. Azt mondod, a klánja és egy egész csapat kelet-európai kutat utána? – Igen. És már látták is párszor. – Jó. Fél órán belül a Square szállodában leszünk. Egy óra múlva gyere át, és mutasd meg, mid van. A szoba kicsi volt, de jó volt a kilátás. Mammy egy nagy, kockás kanapén ült, amit majdnem teljes egészében ki is töltött. Több háj volt rajta, mint valaha, amiből vészhelyzetben sokáig megélhetne, ahogy azt nem minden büszkeség nélkül

mondogatta. Boy odabólintott a két kosárlabdamezt viselő sötét bőrű srácnak, akik felpárnázott háttal feküdtek az ágyban, és az NBC híreit nézték. Nagyjából a húszas éveik közepén járhattak, de az arcuk ráncos volt, és vénséges vénnek tűnt, a szemükben pedig kétkedés ült mindazon dolgokkal szemben, amiket mások fontosnak tartanak. Boy ismerte ezt. A boldogság náluk egy nagy alvásban és egy jó dugásban merült ki. – Kicsit már szétnéztünk a környéken – mondta Mammy. – Igazad volt abban, amit a dánokról írtál. Az emberek nem néznek ránk, tudomást sem vesznek rólunk. Amíg megtartjuk a három lépés távolságot, ügyet sem vetnek ránk. Remek. Megsimogatta a fiú lábát: ezer éve nem látta. – Jól nézel ki, Boy. Mindjárt harminc leszel. Hány öreg cimborád érte meg ezt a kort? – Hátravetette a fejét, és az ágyon ülő két fiúra pillantott. – Hé, ti ketten! Nézzétek meg. Ti is ilyenek lehettek, ha Mammy kedvére tesztek, értettétek? – Igen, Mammy! – válaszolták kórusban. Aztán máris újra a képernyőre szegezték a tekintetüket. Boy mosolygott, és megmutatta neki egy térképen Koppenhágának azon szegletét, ahol a fiút látták, ahol vélhetően korábban császkált, és ahol valószínűleg a jövőben fog csavarogni. Mammy bólintott. Okos, öreg szeme, akár egy szkenner, letapogatta a fő közlekedési útvonalak hálóját, a kis utcák útvesztőjét, a külvárosi vasút megállóinak csomópontjait és a sok zöld menedékhelyet. Bámulatos volt, milyen gyorsan kiismerte magát egy idegen helyen. Amikor végzett a térképpel, biztosította Boyt arról, hogy akár már halottnak is tekintheti a fiút, egyébként pedig mindig élvezet Brage-Schmidtnek és neki dolgozni. Boy bólintott. Nem volt stílusa köszönőszavakkal vesződni. – Ha elcsípitek a fiút, mindenki boldog lesz – mondta, és az ágyon ülő srácok felé fordult. – A kölyök egy kígyó, húzzátok karóba! A két fiatalember a könyökére támaszkodott. Mint minden katona, ők is nagyon komolyan vették a rövid megbeszéléseket. Néha ezek szolgáltak az egyetlen védelemként a halálos cselekkel szemben. Itt Koppenhágában a legnagyobb veszélyt az esetleges letartóztatás és a váratlan ellentámadás jelentette. Ezért minden idegszálukkal összpontosítottak, amikor Boy két képet adott nekik Zola klántagjairól, majd mesélt róluk és a kelet-európaiakról. – Tapadjatok rá Zola embereire és azokra, akikkel dolgozik. Ha valamelyikük elkapná a fiút, készüljetek fel rá, hogy átveszitek. Arra ne számítsatok, hogy tájékoztatni fognak benneteket. Szóval legyetek résen.

A fiatalemberek bólintottak.

27 Carl szokatlan napsütésre ébredt, az orrába édeskés parfümillat szállt és a szeretkezés emléke. Aztán megint ott volt az izgalmi állapot. Atyaég, gondolta, és csukott szemmel tapogatózni kezdett a takaró alatt a puha női bőr után, amely a hátsójához simult. Habozva kinyitotta a szemét, és a stukkós mennyezetre nézett, amelyről egy lámpa világított halványan egy selyemkendő alól. Hát nem igazán tartotta kézben a helyzetet… – Fent vagy, Carl? – suttogta Lisbeth a takaró alatt. Merjen igent mondani? Lisbeth megfordult, és Carl hónaljába temette az arcát, ujjai gyengéden a köldöke körül kalandoztak, és a mellszőrzetével játszottak. – Szívesen lennék visszaeső, Carl – kuncogott a nő, és átlendítette a combját Carl csípőjén. Jaj, istenem, gondolta Carl, és elnyomott egy sóhajt. Ha őszinte akart lenni, teljesen meg volt zavarodva. Lisbethtel csodálatos volt a szex, bár azt állította, nincs gyakorlatban. Te jó ég, ha több gyakorlata lenne, térdre kényszerítené Carlt! – Nagyon jó volt este, nem? – kérdezte a nő, és Carl orrához dörzsölte az orrát. Igen. Szép volt. A gyengédség új formája, különös. – Nagyszerű nő vagy, Lisbeth, és gyönyörű szép – mondta, és komolyan is gondolta. A nő fürkészőn nézett rá, de Carl gyorsan becsukta a szemét. Most meg mi a fenét követett el? – tépelődött bűnbánóan. – Hány óra van tulajdonképpen? – kérdezte, mintha szívesen aludna még pár órát. – Nyolc, de ilyen korán még biztos nem kell bemenned, ugye? Nevetett, és lefelé csúsztatta a kezét. Elmélyült a lélegzése. – Nyolc? Azt mondtad, nyolc? – kiáltott fel Carl, és elhúzódott a nőtől. – Jóságos isten, húsz perc múlva megbeszélésem lesz a főkapitányságon. A francba! Sajnálom, Lisbeth, de mennem kell. Miközben felhúzta a nadrágját, és mezítláb a cipőjébe lépett, nem nézett rá a

nőre. – Sajnálom, ne haragudj, kérlek – mondta, majd gyorsan megcsókolta Lisbethet, és eltűnt, mielőtt még a nő feltehette volna az elkerülhetetlen kérdést a viszontlátásról. Mert mit válaszolhatott volna rá? A büdös francba! – gondolta, amikor a ház előtt állt, és azon töprengett, hol hagyta előző este a kocsiját. Amennyire emlékezett, egy virágzó cseresznyefa alatt kezdte el tapizni Lisbethet, és a fa valahol a Syvstjernehusene közelében állt, egy værløsei utcában, ahol évekkel ezelőtt egy gyilkosság ügyében nyomozott. Úgy smároltak, mint egy kamasz párocska, minden pazar volt, de melyik istenverte cseresznyefa volt az? – Néhány utcával arrébb tegyük le a kocsit – mondta a nő. – A szomszédoknak forródrótjuk van a volt pasimhoz. És most Carlnak nem volt más választása, mint átkutatni a környéket, akár egy eszelős, ráadásul mindennek tetejébe még Mona is eszébe jutott. Miért van lelkiismeret-furdalása vele szemben? Nem ő tette lapátra? Akkor meg miért érzi most magát ilyen nyomorultul? Lisbeth valójában csak egy egyéjszakás kaland volt. Egy kedves, okos, melegszívű nő. Vagy talán pont ez volt az oka? Ahogy erre-arra kóválygott, feltűnt neki, hogy ezen a környéken rohadt sok virágzó cseresznyefa van. Mit szólna Mona, ha most látná, ahogy zavarodott, fülig szerelmes ifjoncként keresgéli az autóját? Mit érezne, ha megszagolná a testét? És mit érezne Carl, ha Mona ugyanezt tette volna, mint ő? Erre a gondolatra meggyötörten szorította össze a szemét. A mocskos életbe, igen, itt van elásva az a híres-neves kutya! Mert ki mondta, hogy Mona nem tette meg már réges-rég? Carl körülnézett, és meg kellett állapítania, hogy többé-kevésbé visszatért a kiindulópontra. Legalábbis látta a zöld függönyt a hálószoba ablakán, amely mögött néhány órája még teljesen mindegy volt neki, mit gondol Mona róla és arról, hogy egy idegen nővel ölelkezik. Aztán meglátta a kocsiját. Ötven méterre se volt Lisbeth házától. Hogy lehet, hogy tegnap este olyan hosszú idő alatt tettek meg egy ilyen rövid távot? Carl a kabátja zsebét tapogatta a slusszkulcs után, és kitapintott valamit, aminek nem kellett volna ott lennie. A pénztárcáját. A homlokát ráncolta. Gondolkodni próbált. Hát nem kutatta át alaposan tegnap minden zsebét? De igen, egészen biztosan átkutatta. Hogy lehet ez? Érdekes. Lisbeth a bolondját járatta vele? Azt akarta, hogy az adósa legyen? Talán azt

hitte, hogy így könnyebb lesz az ágyába csábítania? Megrázta a fejét. Nem, teljességgel valószerűtlen, ez egyáltalán nem vallott volna rá. Kinyitotta a pénztárcát, és arra számított, hogy talál benne egy fecnit azzal az üzenettel, hogy: „Legközelebb majd te fizetsz, szivi!” Vagy egyszerűen: „Beléd vagyok zúgva. Hívj fel.” Elmosolyodott, amikor tényleg talált egy összehajtogatott papírt a blokkok között. Jó rendőr vagy, veregette vállon magát gondolatban. Jó a szimatod. De a cetlin nem kifejezetten az állt, amire számított. Kregme település műholdfelvétele volt, a közepére valaki egy ikszet rajzolt. „Ide ásták el William Stark holttestét – állt mellette ákombákomokkal. – Zola ölte meg.” Aztán egy cím. Egy kregmei cím. Jó egy óráig tartott, mire Carl összeszedte Assadot, és kiértek az erdőbe, amelyet egyik oldalról a tó és a főút, a másikról pedig a földek határoltak. – Pfuj! – Assad befogta az orrát, és elkínzott arccal nézte a földeket, ahol egy trágyázó kocsi döcögött. Carl ügyet sem vetett rá. Vidékről származott, egészen északról, és tudta, hogy a trágya csípős szaga a pénz szaga is. Egy valamirevaló parasztnak sok szarra van szüksége. – Elég nyílt a terep – mondta, és végignézett a főúton, amely a dombról egy kis völgybe vezetett. Vetett egy pillantást a térképre, amit a pénztárcájában talált. – Mennyire kell bemennünk az erdőbe szerinted? Assad a borostáit vakargatta. – Legfeljebb hetvenöt méterre, vagy százra. Hogy az ördögbe jön össze a legfeljebb hetvenöt méter és a száz? – Igen, talán. Azt mindenesetre látom, hogy az út menti tisztásról kell indulnunk, onnan. – Carl az út és a fák közötti lyukra mutatott, majd megnézte a helyet a műholdfelvételen is. – Adja magát, hogy azt választja az ember, ha egy holttestet akar az útról az erdőbe becipelni. Ott meg tud állni az autóval, úgy, hogy a csomagtartó a dombtető felé nézzen, és a kutya se látja, mit csinál. Leszámítva, ha valaki harminccal jön át a dombon. De hidd el, ilyet nem csinálnak ezek a hegylakók. – Hegylakók? Azok kik? Valami helyi csoport? – Pontosan – felelte Carl a fejét csóválva. Hegylakó? Mégis mit gondol Assad, hol van? Lépésről lépésre haladtak a növényzetben, pillantásukat a meglendülő ágakra és a talajba beletaposott kövekre szegezték. Bámulatosan sok volt belőlük, vagyis

nem lehetett olyan régen, amikor valaki utoljára átvágott a bozóton. – Azt hihetné az ember, hogy egy egész hadsereg masírozott itt keresztül – mondta Assad, és egy kupac összegyúrt falevélre mutatott. Carl bólintott, és felnézett az égre. Koromfekete felhők, csak nem esni fog a végén? Jellemző, egyszer dugja ki az orrát a természetbe, és tessék! – Szerintem még nem jöttünk eleget, Carl. Innen még látni lehet a kocsikat a fák között. Vagyis az útról is ide lehet látni. Carl megint bólintott. Ne hívjon ide egy keresőkutyás csapatot? Jó szimat nélkül elég nehéz ez itt. Magában átkozódva elhatározta, hogy legközelebb gumicsizmát vesz, akármilyen nevetségesen néz is ki benne. A lábait már alig érezte, mintha órákon át egy dagály által elárasztott területen mászkált volna. – Ez az! – kiáltott fel hirtelen Assad. – Szerintem ez az a hely! Bár nem látok hullát. Carl átvergődött a bozóton, majd megállt a gödör előtt. Ezen a helyen a föld lazább és szárazabb volt, mint máshol, és a környező bokrok ágait letörték. Közvetlenül Assad kigyúrt cipője előtt egy kupac föld feküdt egy réteg száraz levélen. Vagyis múlt ősz óta ásott itt valaki. Carl elővette a kinyomtatott térképet. Hiába keresgélt rajta valami támpontot, ami segíthet meghatározni a helyet: egy különösen magas fát, egy tisztást vagy bármit. – Biztos, hogy jó helyen járunk? Assad bólintott. – Ez itt elég bizonyíték. A gödörre mutatott. És igen! Hajszálak! Vörös hajszálak! – És te, Assad, szépen meghúzod magad. Ha készülsz valamire, előbb jelzed nekem, világos? Átvágtak az előkerten a ház felé, amelyben a papírcetli szerint ez a Zola lakott. Assad bólintott. – Mielőtt kérdezek, izegni-mozogni kezdek, mint egy bohóc. Ígéremeszküszöm, Carl. – Ígérem-fogadom, Assad. Ígérem-fogadom. És inkább ne ficeregj. Maradj veszteg. – Carl becsöngetett a házba. Mialatt vártak, körülnézett. Teljesen szokványos családi házas övezet volt egy teljesen szokványos észak-sjællandi kisvárosban, ahol az emberek két lábbal álltak a földön, és senkinek nem volt két autónál több a garázsában. Apropó, autók! A ház előtt állt egy sárga furgon, felirat nélkül. És nyilvánvalóan volt otthon valaki, bár minden kihaltnak hatott. – A DNS-vizsgálat majd megmutatja, hogy a hajszálak, amiket az előbb találtál,

azonosak-e azokkal, amikre Stark házában bukkantak – suttogta Carl, és megütögette a nejlontasakot a kabátzsebében. – Nagy áttörés lenne. De ki a bánat lehet ez a fiú, aki ennyit tud erről az egészről? – Egy biztos, járt itt, nem? – Assad megpróbált bekandikálni a levélbedobó nyíláson át. – Látsz valamit? – Carl már csak ennyit tudott kérdezni, mielőtt az ajtót feltépték. Egy óriási termetű ember állt előttük, aki mindkettejüket, de különösen a földön térdelő Assadot bizalmatlanul szemlélte. – Mit akarnak? – A hűvös hang egy multinacionális nagyvállalat recepciósához vagy az adóhivatal munkatársához illett volna két perccel a zárás előtt. Carl megmutatta az igazolványát. – Beszélnünk kell Zolával – mondta, és arra a válaszra számított, hogy nincs otthon. – Pillanat, megnézem – hangzott a felelet. Két perccel később egy olyan nappaliban álltak, amelytől minden belsőépítész elsírta volna magát. Telis-tele volt szőnyegekkel, a falakon ember nagyságú arcképek, és töméntelen mennyiségű kacat meg vudumarhaság, bárhová nézett az ember. A szokatlanul sötét szín miatt a falak úgy néztek ki, mintha bármelyik percben rádőlhetnének az itt tartózkodóra. A helyiség egyszerre volt pompás és rejtélyes, ráadásul döbbenetes ellentétben állt az emeletes ágyakkal teli spártai szobával, amit a folyosóról láttak. Nem sokkal később Zola is belépett, a nyomában egy inas vadászkutya. Nem úgy, mint a sok fotón, most előzékenyen mosolygott. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – kérdezte angolul, és hellyel kínálta őket. Carl röviden elmondta, miről van szó. Közben a férfit mustrálgatta, aki szemben ült vele. Hosszú haja volt, ami ápoltnak hatott. A pillantása szuggesztív volt. Az inge tarka, mint a hippiké, a nadrágja bő. Régi idők gurujának megtestesülése. Amikor Carl elmondta, hogy vélhetően a közelben elástak egy hullát, és azt javasolták a rendőrségnek, hogy érdeklődjön Zolánál, a fickó semmiféle reakciót nem mutatott. De amikor Carl a fiúról mesélt, és arról, milyen közel merészkedett hozzá, Zola homlokráncolva előredőlt. – Ez megmagyaráz néhány dolgot – mondta. – Rendőri őrizet alatt áll? – Nem. De mégis mit magyaráz meg ez? – Miért engem kérdezgetnek? Marco egy veszélyes pszichopata. Senkinek sem kívánom, hogy keresztezze az útját. – Azt mondta, Marcónak hívják?

Zola egy fejmozdulattal jelezte a mellette álló fickónak, hogy hajoljon le hozzá, és a fülébe súgott valamit. A kolosszus aztán eltűnt. – Igen. Marco egész életében nálunk lakott. De fél évvel ezelőtt hirtelen meglógott. Nem túl kedves kölyök. – Mi a teljes neve? Hány éves? Meg tudná adni az adatait? A személyi számát és ilyeneket – kapcsolódott be Assad. Carl a segítőjére sandított, aki éppen felcsapta a jegyzettömbjét. Abból kiindulva, ahogy az állkapcsa izmai mozogtak, ki nem állhatta ezt a Zolát. Mi tűnt fel neki, amit ő, Carl nem látott meg? Zola mosolygott. – Nem vagyunk dán állampolgárok, ezért egyikünknek sincs személyi száma. Csak időnként lakunk itt, és a házak a társaságunk tulajdonában vannak. – Házak? – kérdezte Carl. – Igen, ez és a szomszéd ház. Marco vezetékneve Jameson, és tizenöt éves. Fura fiú. Engedetlen, kezelhetetlen, és nincs semmi önuralma. Bár megtettünk minden tőlünk telhetőt… – És mit csinálnak itt, Dániában? – kapott a szón Assad. – Ó, kereskedünk. Mindennel. Dán dizájntermékeket veszünk, amiket eladunk külföldön. Szőnyegeket, szobrokat hozunk be Afrikából és Ázsiából. Régi kereskedődinasztia vagyunk, és az egész nagycsalád együtt dolgozik. – Mit ért az alatt, hogy nagycsalád? – Nem volt nehéz kihallani a kihívó felhangot Assad kérdéséből. Még csak az hiányzik, hogy megmarja ezt az embert! – Néhányan egy családból származunk, mások az évek folyamán csapódtak hozzánk. – És honnan jöttek? – kérdezte Carl. Zola határozott nyugalommal fordult Carl felé. Egy pillanatra úgy tűnt, nem tudja, kivel legyen elővigyázatosabb. – A világ minden tájáról – felelte. – Én személyesen Little Rockból származom, mások az Egyesült Államok közép-nyugati részéről, és van néhány olaszunk meg franciánk is. Mindenből egy kicsi. – És maga az istenük. – Assad jelentőségteljesen a falon lógó, plakátméretű arcképek felé biccentett. Zola elmosolyodott. – Dehogy. Csak a klán feje vagyok. Ekkor az óriás kíséretében belépett a helyiségbe egy férfi, akinek az arcvonásai Zoláéihoz hasonlóan latin-amerikai beütésűnek tűntek. A bőrszíne is ugyanolyan sötét volt. Jóképű fickó volt, koromfekete hajjal, barna szemmel és magas arccsonttal. – A testvérem – mutatta be Zola. – Nemsokára üzleti megbeszélésünk lesz.

Carl odabiccentett a jövevénynek. A férfi kissé hajlottan járt: barátságosnak, de félénknek tűnt. – De mégis mit jelent az, hogy nem mindenki tartozik a családhoz? Egyfajta egyesülésről van szó? Vagy testvériségről? – makacskodott Assad. Felkészült rá, hogy jegyzeteljen. De Carl tudta, hogy csak blöfföl. – Igen, barátom. Valami ilyesmi. Mindenből egy kevés. – És kinek a rokona ez a Marco? – folytatta Carl. – Beszélhetnénk a családtagjaival? Zola lassan megrázta a fejét, és vetett egy pillantást a mellette álló férfira. – Sajnálom. Az anyja meglépett egy pasassal, az apja pedig meghalt. *** Zola most már biztos volt abban, amitől régóta félt: Marco beköpte őket. Bekövetkezett az, amit mindig is el akartak kerülni. Zolára nagy nyomás nehezedett, annál inkább, minél jobban próbálta palástolni. Mennyire gyűlölte annak az arabnak a tekintetét, aki serényen vizslatta a falakon lógó képeket és a virágkoszorúkat, az ezüstszobrokat és az arany gyertyatartókat. Bosszantó, együgyű emberke volt, és ezért – a dántól eltérően – volt benne valami, ami nyugtalanította Zolát. Rendben, milyen lehetőségeim vannak? – latolgatta Zola, miközben a dán bugyuta kérdéseit hallgatta. Őket tüntessük el, vagy mi magunk tűnjünk el? – mérlegelte, mialatt a rendőr Marco rokonairól vallatta, és azt kérte, hadd beszéljen velük. – Sajnálom – nézett a testvérére. – Az anyja meglépett egy pasassal, az apja pedig meghalt. Igen, bátyám, mondta a szeme. Hiszen már rég elveszítetted a fiút. Eljön majd az idő, amikor megérted. Ismét a dánhoz fordult. Mindketten láttátok Stark sírját, és nem vagytok ostobák. Nagyon is lehetségesnek tartjátok, hogy egy gyilkossal ültök szemközt. Gondolatban bólintott egyet. És igazatok is van, seggfejek. És ha olyasvalamit kérdeztek, ami sarokba szorít, tényleg kicsinállak benneteket. Van hely elég, hogy mindkettőtöket elföldeljünk. – Megtaláltuk a hirdetést, amelyben azt a férfit keresik, akit a feltételezésünk szerint a dombon temettek el – mondta a dán, és megmutatta a plakátot. – Amint látja, vörös haja volt. És pont ilyen vörös hajszálakat találtunk odafent a földben. Mit szól hozzá? – Rettenetes! Mit szólhatnék? – Nézze meg a képet. Nincs rajta semmi ismerős? Zola a fejét rázta. Közben próbált rájönni, mit csinál a kezével az arab az asztal

alatt. – És ez? – kérdezte az arab, egy nejlontasakot dobva elé. – A képen is láthatja, de talán jobban meg tudja szemlélni, ha itt van az orra előtt. Zolának elállt a lélegzete egy pillanatra. Az a furcsa nyaklánc hevert előtte. Hector azt mondta, Marco hordja. Akkor meg honnan szerezte ez a két ipse? Csak hazudták, hogy Marco nem áll őrizet alatt? Vagy más módon állnak kapcsolatban vele? Zola hátradőlt, és igyekezett tiszta fejjel gondolkodni. Lehet, hogy feltárult egy kiút? Egy lehetőség, hogy elhárítsa magukról a gyanút, és Marcóra terelje? Nyugodt arckifejezést erőltetett magára, és csettintett egyet az ujjával. – Már emlékszem! Ez az a nyaklánc, amit Marco mindig viselt. Az arab a hirdetésen dobolt az ujjával. – Hiszen látja. Ugyanaz a lánc van a képen is. Zola bólintott. – Csak azt tudom, hogy Marco utált minket. Úgy vélte, hogy családként kiválasztottnak tekintjük magunkat, ami természetesen kész agyrém. Sosem akart beilleszkedni, mindig ellenséges és könyörtelen, sőt erőszakos volt. Szerinted nem? – nézett közvetlenül a testvérére. – Gondolj csak arra, hogy megkergült néha, és nehéz tárgyakat vagdosott hozzánk. – Aztán ismét a dán rendőrhöz fordult. – Borzasztó még kimondani is. De ismerve Marco vérmérsékletét, kinézném belőle, hogy megölt valakit. Aztán elhatározta, hogy ránk keni. Ismét a testvérére szegezte a tekintetét. – Mit gondolsz? Szerinted elképzelhető? Az válaszolt, de Zola meglátása szerint kissé különösen. Lehetséges, hogy már nem számolhat a százszázalékos hűségével? – Elképzelhető – mondta a testvére. – De ha odafent az erdőben volt egy hulla, annak több magyarázata is lehet. Az mindenképpen furcsa, hogy már nincs ott, már ha ott volt valaha egyáltalán. Zola bólintott, és újra a dánnak címezte a mondanivalóját. – Nem lehet megkeresni a tettes nyomait, aki elásta a holttestet? A magam részéről el tudom képzelni, hogy Marco kihantolta, hogy eltussolja a tettét. Újból becsatlakozott a beszélgetésbe az arab. – Carl Mørck látta a fiút. Nem túl erős. Kétlem, hogy képes lett volna rá. – Hát azért erősebb, mint amilyennek látszik. Zola a hirdetésre pillantott, gondolatban valami figyelemelterelési lehetőség után kutatott. – Most jut eszembe! – mondta a testvérének. – Marco mindig mindenféléket rejtegetett a szobájában. Nem hoznád ki a kartondobozt, amiben a dolgait tartotta? Talán van benne valami, ami segít az uraknak.

A testvére tétovázva hagyta el a helyiséget. Gyerünk, te agyalágyult, találj ki valamit! – mondta a tekintet, amit Zola a testvérére vetett. Felőle aztán bármivel visszatérhetett, de akár üres kézzel is, nem múlt rajta semmi. Csak arra ment ki a játék, hogy húzzák az időt, és a két hekust abba a hitbe ringassák, hogy jó szándékkal viseltetnek irántuk, és minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy fényt derítsenek az igazságra. Néhány perccel később a testvére visszajött, és egy zoknit hajított az asztalra. – Ez talán segít. A szekrényében találtam. Zola bólintott. Remek ötlet! A legutóbbi büntetőintézkedés során néhány fiú vérzett. A zokni vélhetően Samuelé volt, akit elég volt megsimogatni, máris ömlött a vére, akár egy leszúrt disznóé. De mindegy, ki tudná kideríteni egy zokniról, kinek a lábán volt utoljára? *** – Mit gondolsz, Assad? Láttam, milyen érdeklődéssel nézegetted azt a sok aranyés ezüstkacatot a szobában. – Igen, és a kámforfa asztalt, a perzsaszőnyegeket, a kristálycsillárokat, a japán íróasztalt, a Rolex órát, a ronda aranyláncról már nem is beszélve, ami a csávó nyakában lógott. – Borzasztóan sznob az egész, nekem is feltűnt. De ellenőrizzük a fickót, ne aggódj, Assad. – Aztán ez a zoknis történet. – Assad megütögette a zsebét, amibe a zoknit tette. – Te elhiszed ezt? Elhiszed, hogy ez a Stark elleni gyilkosság kulcsa? Carl pillantása a tájat pásztázta, a fák zsenge zöldjét. Mit csináljon Lisbethtel? Menjen bele a dologba, és ismételjék meg a múlt éjszakát, vagy mi? Most, ebben a pillanatban lett volna kedve hozzá, de tíz perccel ezelőttig eszébe se jutott a nő. Reggel óta egyszer sem. Rosszkedvűen nézett fel a felhőtakaróra, amely egyre nyomasztóbban borult a vidék fölé. Mikor ered már el végre az az átkozott eső? – Elhiszed? – bökte oldalba Assad. – Hm. – Carl rosszullétet érzett, ami a gyomrában émelygéssé lényegült át. – Nem tudom. A DNS-vizsgálat majd megmutatja. Pillanatnyilag az lenne az elsődleges feladat, hogy megtaláljuk ezt a Marco Jamesont. Nyelt néhányat, és a kormányra dőlt, hogy enyhítse a nyomást, de közben a fájdalom a gyomrából a szegycsontjába húzódott, ahol egyféle teniszlabdává tömörült, amely közvetlenül a szíve tájékát nyomta. Ez meg mi? – tűnődött, és feszülten bámulta az utat előttük. – Mi az, Carl? – Assad hangja ijedtnek hangzott. – Rosszul vagy? Carl megrázta a fejét. Megpróbált összpontosítani. Megint egy rohadt

pánikroham közeledett? Vagy valami rosszabb? Miközben Carl egyre nehezebben kapott levegőt, Assad pedig egyre sürgetőbben szorgalmazta, hogy ő vezethessen, a földek elsuhantak mellettük. Amikor Carl végre lehúzódott, és kiszállt a kocsiból, újra megcsapta őket a trágyaszag. De Carl nem érzett semmit, csak egy dolog járt a fejében. Mona. Fél óra múlva ismét a főkapitányságon voltak. Szerda volt. Mona fogdai napja.

28 René Eriksen kiment a Kastrup reptérre. A reggel meglehetősen hideg volt az évszakhoz képest. Az utasok vámellenőrzésénél türelmetlenül várta Teis Snap és a felesége, Lisa érkezését. A cél világos volt: meg akarta kapni a Curaçao-részvényeit. Felkészült rá, hogy kiveri a hepajt, mert a nyilvános botrány volt az utolsó, amire Teisnak szüksége volt. Eriksen mellett napbarnított, szandálos és papucscipős nyaralók hadai áramlottak el, akiket örömtől sugározva üdvözöltek. De hol a pokolban marad Teis? Nem szállt át Amszterdamban ez a jóember? Olyannyira tett az egészre, hogy inkább elment egy csatornakörútra, és tömte a holland palacsintát két pofára, mintsem hogy hazajöjjön, és a dolgaival törődjön? Vagy talán már talált is vevőt a részvényeknek, amelyek nem is voltak az övéi? A bizonytalanság felőrölte Eriksent. Azt sem tudta, hogy az UPS-küldeménnyel minden rendben van-e. És mi van, ha se a boríték, se Teis nem érkezik meg? Hogy fogja akkor betartani az ütemtervét a következő napokban? Vett egy mély levegőt, kifújta, és kényszerítette magát, hogy ne bámuljon meredten minden egyes jövevény képébe. Idegesen játszott a slusszkulccsal a nadrágzsebében. Mi értelme van itt ácsorogni, ha az a rohadék egyáltalán nem is volt a gépen? Éppen meg akart fordulni, amikor megjelent Teis és a felesége a gurulós bőröndjeikkel. Lisa vette észre először, és mosolyogva mutatott rá. Teis arca eltorzult, nem tűnt különösebben értelmesnek ebben a pillanatban. – Mit keresel itt? – Jaj, René, minket vársz? – kérdezte Lisa. – Sajnáljuk, biztos megfájdult a lábad a sok álldogálástól. Egy örökkévalóságig kellett várni, mire Teis bőröndje kijött a szalagon. – Könnyedén oldalba bökte a férjét. – Jó fél órát szobroztunk ott, egész belesápadtál, szívem! Ahogy kifelé tartottak a kettes terminálról, René rögtön a tárgyra tért. – A részvények nem voltak a borítékban. Hol vannak? Teis meglepettnek tűnt, és ha valóban elküldte a részvényeket, minden oka

megvolt rá, hogy meglepett legyen. De az idegességet, ami az arcára volt írva, inkább René megjelenése okozta… – Várj egy kicsit, nem értem. – Teis belekarolt régi iskolai barátjába, és elhúzta a feleségétől. – Hogy mondhatsz ilyet? Még nem kaphattad meg a küldeményt. René egy másodpercre se vette le a szemét Teisról, aki furcsán fojtott hangon beszélt, és görcsösen szorított egy aktatáskát. – Át akarsz vágni, Teis? Azt hiszed, nem tudom, kik támadtak meg tegnap? – René kissé elfordult, és a tarkójára ragasztott ragtapaszra bökött. – És most szépen megmutatod, mi van a táskádban. Teis a fejét rázta. Zavarodottan babrálta a gurulós bőrönd fülét, majd odasziszegte a feleségének: – Gyere, Lisa, megyünk. Ezt nem kell eltűrnöm. A felesége értetlenül nézett egyikükről a másikukra. René megragadta Teis felkarját. – Amíg nem mutatod meg, mi van az aktatáskádban, nem mész sehova! – Lisa, menj haza taxival, és vidd el az én bőröndömet is. Nekem van egy kis dolgom a városban. Este találkozunk. Renében még maradt egy cseppnyi udvariasság, így megvárta a búcsúcsókot, és futólag rámosolygott Teis feleségére. De amint a nő a két Samsonite-tal eltűnt a taxiállomás irányában, ismét kész volt a harcra. De Teis Snap megelőzte. – Milyen szánalmas játékot űzöl? Látom rajtad, hogy még meg se kaptad a küldeményt. És milyen támadásról hadoválsz? Mi történt? – Hagyd abba a szarakodást, Teis, és nyisd ki a táskát! – sziszegte René, és kinyújtotta a kezét az aktatáska felé. De Teis elrántotta. – Mondd csak, te megkergültél? Komoly agykárosodást szenvedtél, azért a ragtapasz? Menj haza a nejedhez, és vegyél ki egy napot. Szemmel láthatóan rád fér. – Figyelmeztetlek, Teis! Nyisd ki a táskát! Teis döbbenten rázta a fejét, és az aktatáskát René felé nyújtotta, aki azon nyomban tudta, hogy az első csatát elveszítette. Azért elhúzta a cipzárt, és beledugta a kezét a táskába. Néhány keresztrejtvényújság, magazinok és egy Financial Times. Aztán beléhasított a gondolat. Hát persze! A részvények a Samsonite-ban voltak! Legszívesebben képen törölte volna magát. Mi a fenéért nem kapcsolt? – Ebben az esetben két lehetőség van, Teis. Vagy igazat beszélsz, és a részvények úton vannak, vagy hazudsz, és akkor a feleséged egy felettébb érdekes

bőröndöt cipel éppen. Ha az utóbbi a helyzet, azt tanácsolom, a lehető leggyorsabban juttasd el hozzám a részvényeket. Különben egyenesen a rendőrségre megyek. Azt nem lehetne mondani, hogy Teis Snap megrendültnek tűnt, de az volt, René tudta. Sarkon fordult, és az órára nézett. Tíz perccel múlt tíz. Még előtte állt az egész nap.

29 – Jobban vagy, Carl? – Assad az ajtókeretnek dőlt. – Kicsit – felelte Carl tompán. – Csináljak neked egy teát? Carl hátrahőkölt, és nyomatékosan megrázta a fejét. – Ne, köszönöm. Most inkább nem kockáztatnám meg. De Rose, rád talán rád férne egy. A lány tiltakozó kézmozdulatot tett. Inkább egy liter csukamájolaj, mint Assad teája, lehetett leolvasni az arcáról. – Figyelj – mondta, és felvonta az egyik szemöldökét. Már megint tanító néniset játszott. – Közben megtudtam egyet s mást a Mærsk konténeréről Kalinyingrádban, amit Anweiler képeslapján láttunk. Minden stimmel. A konténert akkor pakolták ki a rakpartra, a dátum egyezik a képeslap dátumával. A bűnügyi technikusok pedig megerősítették, hogy a fénykép eredeti, nem ügyeskedtek vele. A fickó ártatlan, ahogy egész idő alatt mondtam. Az eset lezárva. Ebben a pillanatban Assad arckifejezése megváltozott. Noha még mindig lógott az arca egyik fele, most más irányba. Úgy tűnt, visszatartja a lélegzetét; szórakozottan beszívta egyik oldalt az alsó ajkát. Ez meg mi a csuda volt? – Hé, Assad, mi olyan érdekes? Rájöttél valami vicces dologra Zolával és a cinkosaival kapcsolatban? – Nem, Carl, sajnos nem. Eddig úgy néz ki, hogy a fickónak van egy teljesen törvényes import-export cége Luxemburgba bejelentve, ahol adózik is. Amennyire látom, a 2010-es évben két egész egytized millió korona adóköteles jövedelmet vallott be. – Hm. És mennyit fizettek ki bérekre? Nem különösebben sokat, ugye? Assad megvonta a vállát. – Ha engem kérdezel, bűnözők. És még nem végeztem velük. – És mi volt ebben olyan mókás? – kérdezte Rose. – Valami máson nevetek. A nap viccén, így mondják, nem? Neked kiváltképp tetszeni fog, Rose. Épp most hallottam, hogy Sverre Anweilert feltartóztatták a dán–német határon Flensburgnál. Ötven kiló hasis volt a turnébuszban. Úgyhogy

megint ül. Ötven kiló kábszer, el tudjátok képzelni? Azért legalább tíz évet kap. Szóval, ha engem kérdeztek, a csávó jobban tette volna, ha Kalinyingrádban marad. Carl a homlokát ráncolta, és Roséra lesett. Talán nem ilyen véget képzelt el a történetnek. – Aha. Akkor ehhez inkább nem fűznék megjegyzést – sóhajtott a lány. – Úgyis mindegy. Viszont elkezdtem kerestetni Marco Jamesont – folytatta higgadtan. – Sokat segítene, ha lenne róla egy frissebb képünk, mint amit Kregméből hoztál, Carl. Azon csak hétéves. De ismerve a hátterét, könnyen lehet, hogy senkinek sem volt kedve azzal vesződni, hogy új felvételt készítsen róla. Odadobta Carlnak a papírt. Igaza volt, nem volt igazán hasznavehető. – Rendben, Rose, igazad van. Ezért most alkalmazhatod is újonnan megszerzett tudásodat, és kilincselhetsz egy kört azon a környéken, ahol Marco elő szokott fordulni. Azt javaslom, a Dag Hammarskjölds Allén lévő könyvtárnál kezdd. És talán a bevásárlónegyedben. Vagyis a Classensgadén, a Nordre Frihavnsgadén, a Trianglenen és így tovább. Kérdezd meg a boltosokat, látták-e. Legalább már van egy nevünk és egy fényképünk, még ha nem is túl jó. Járj utána mindennek alaposan, az ilyen megmozdulások többnyire váratlan eredményeket hoznak. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha Rose hevesen tiltakozni akarna, de aztán hirtelen kisimultak a vonásai. – Jó. Szerencséd van, Carl, hogy szeretem az esőt. De van még valamim számodra – folytatta. – Amíg elvoltatok, jött egy kedves üzeneted. Hivatalos vagy a második emeletre, Lars Bjørn irodájába. Gordon bepanaszolt. Két legyet egy csapásra, méghozzá két elég ocsmányat, gondolta, amikor meglátta, ahogy Sørensen asszony behúzza Lars Bjørn irodájának ajtaját. A múmia kitántorog a sírkamrából. A horrorfilm elkezdődött. Ennek ellenére mézédes mosollyal biccentett oda Sørensen asszonynak. Hiábavaló igyekezet, gondolta, csak mérgezett nyilak vannak a tegezében. És ennek tetejében még azt a bizonyos neurolingvisztikai tanfolyamot is megcsinálta, ami arról szólt, hogy a fejében lévő mínuszjeleket pluszjelekké alakítsa át, ahogy azt annak idején töviről-hegyire elmagyarázta Carlnak. De a hatását persze már rég elfújták. – Nem túl hangosak azok odabent? – kérdezte, és Bjørn ajtajára mutatott, anélkül hogy választ várt volna. A nő az egyik szemöldökét felhúzta, a másikat meg leengedte. Jellemző. – Igen, a változások mindenesetre nem mérsékelték a mielőbbi nyugdíjazás felett érzett örömöt – felelte. Parancsol? Kétségtelenül zavarba ejtő kijelentés. Tényleg elérték azt a pontot,

amelyen azonos véleményen voltak? – Ha az a fickó odabent legalább a bentlakásos iskolája nyakkendőjét hordaná, még jól öltözöttnek is lehetne mondani. De nem, még csak az sem. Fickó? Csak nem Lars Bjørnről beszél? Nyilván, ha Carl jól értelmezte a leereszkedő szemforgatást, amivel a nő Bjørn irodájának ajtaját szemlélte. – Tudja, mi van Marcus Jacobsennel? Carl tétován bólintott. – Hm, igen, tegnapelőtt láttuk Assaddal a Rigshospitalban. Nem tudja, beteg? – Hála istennek, nem. – A nő hirtelen elnémult. Talán őt magát is meglepte ez az érzelemkitörés. – Nem, ő nem beteg. Martha, a felesége viszont igen – folytatta visszafogottabban. – Sugárkezelésre jár a radiológiára. Biztos vele volt ott. Marcus feleségét tényleg Marthának hívják? Furcsa. Mar és Mar, mint két cirkuszi kötéltáncos, vagy egy némafilm komikuspárosa. – Sajnálom. Nem tudja, komoly? A nő bólintott. Carl látta maga előtt Marcus nejét. Alacsony, vonzó, lendületes nő. Olyasvalaki, akiről azt gondolná az ember, sose lesz semmi baja. – Ismeri? – Nem, de Marcust ismerem, és átkozottul hiányzik! – Azzal a nő már ment is, az iratokat a lapos mellére szorítva. Carl álla egészen az ádámcsutkájáig esett le. Sørensen asszony káromkodott volna? És érzéseket tanúsított egy élőlény iránt, ami nem macska? Bibliába illő kinyilatkoztatás. Ebben a pillanatban kinyílt a Bjørn birodalmába vezető ajtó, és a hórihorgas Gordon lépett ki rajta. – Mi az ördögöt mesélt be neki, maga talpnyaló? Carl elnyomakodott mellette, és leült Bjørnnel szemben. – Igen – kezdte Carl, hogy ő határozhassa meg a beszélgetés ütemét. – Bevallom, hogy ráüvöltöttem erre a jómadárra. De nem is csoda, amikor ő és Rose seperc alatt olyan tevékenységbe fogtak, amit öt betűvel lehet leírni, b-vel kezdődik és s-sel végződik. Ráadásul az én felségterületemen. Szívesen beismerem: utálom ezt az okostojást, és nem akarom, hogy lent rontsa a levegőt nálam. Mivel Carl szóáradata láthatóan kicsit sem hatotta meg a gyilkossági osztály kijelölt vezetőjét, nyugodtan folytathatta is a mondókáját. A vele szemben ülő ugyanis alapjában véve csak a következő sértésre várt. – És azt sem akarom, hogy kavarodást okozz az ügyosztályomon. Minden

remek úgy, ahogy van. Lehet, hogy te találtad ki a Q-ügyosztályt egy világos pillanatodban, de csak képes vagy belátni, hogy időközben jobb kezekbe került. Vagyis köszönjük, de nem kérünk változtatásokat. Egyébként pedig szép napot! A szék karfájára támaszkodva felnyomta magát, majd az egyik ujját tüntetően végighúzta Bjørn íróasztalán. Elismerően bólintott, mivel nem találta porosnak – amit mindig is a derűs Jacobsen-korszakkal kötött össze –, aztán az ajtó felé vette az útját. Amikor már a kilincsen volt a keze, megkapta a választ. Jól megfogalmazva, félreérthetetlenül és fájdalmasan egyértelműen. – Gordon úton van le az alagsorba. Mától ő a kapcsolattartóm a Q-ügyosztályról, és naponta jelenteni fogja, mit csinálsz, és melyik esetben milyen előrelépés várható. Tájékoztatnod kell a kiadásaidról is, és végül, de nem utolsósorban azt szeretném, ha elkísérne a minisztériumba René E. Eriksen kihallgatására. Világosan fogalmaztam? És pont ebben a pillanatban a rosszullét teljes erővel lecsapott Carlra megint. Magába szippantott a helyiségből minden rossz dolgot, ami ólomsúllyal nehezedett a lábára. Nagy levegőt vett, és frappáns válaszok, valamint lekenyerező ellenjavaslatok után kutatott. De nem talált semmit, csak ürességet és rossz karmát, ezért inkább befogta a száját. Még ahhoz sem volt ereje, hogy tiltakozzon. Mennyire hiányzott neki Marcus! – Először azt derítsd ki, Assad, hogy volt-e valamilyen kapcsolat Zola és William Stark között. Tudjuk, hogy Zola is, és Stark is sokat utazott, talán van itt valami átfedés. Üzletelt velük valaha Stark? Van valami a házában, ami a Zoláékkal való viszonyra utalhat? Például számlák. Volt William Stark múltjában valami, ami kapcsolatba hozható Kregmével vagy Frederiskværkkel? De te magad is tudod, mire kell figyelni. Addig én alaposan megvizsgáltatom a gödröt a kregmei erdőben, jó? Ja, igen, és ha már úgyis ezzel foglalkozol, ellenőrizhetnéd, mi van a gyilkossági vádakkal, tudod, amiket Zola mondott. Nézd meg, hová járt ez a Marco iskolába, és hogy voltak-e ott vele gondok. És hogy belekeveredett-e bármilyen erőszakos vagy törvénytelen ügybe odafent Kregmében. – Elvihetem a kocsit, Carl? Kregme elég messze van. – A kocsit? Szerintem felesleges odautaznod. Csak hívd fel a helyi rendőrséget és az iskolákat, az is elég. Assad bólintott. – Bedőltél, Carl. Olyan vagy, mint a teve, amelyik rájön, hogy egy dromedárral kell egybekelnie… A combját csapdosta, úgy nevetett, abba se tudta hagyni.

Carl feladta. Gondolatban messze járt, miközben fellépcsőzött a másodikra. A DNS-elemzés és a gödör gondos átvizsgálása csak azt igazolhatja, hogy William Stark tényleg ott feküdt-e valaha, többet nem. Értelmes nyomokra és kézzelfogható bizonyítékokra aligha számíthatott, mert ilyenek csak rossz krimikben vannak: jegyzetlapok kódolt üzenetekkel, dátummal ellátott tisztítószámlák, cigarettacsikkek DNS-nyomokkal vagy lábnyomok jellegzetes talpmintázattal. És ha a gondviselés mégis elhelyezett ilyeneket a tetthelyen, az évek és az időjárás nem sokat hagyhattak meg belőlük. Mire lenne jó, ha átvizsgálnák a gödröt? Hogy Stark hullája ott volt, azt már az ösztöne megsúgta neki, ahhoz nem kellett semmiféle DNS-elemzés. De mi legyen a következő lépés ilyen körülmények között? Meg kell találniuk Marcót, ez volt a legégetőbb. A körözést kiadták, bár hiányos személyleírással és rossz fényképpel, de mégis. Egyrészt az ember mindenütt lát bandákba verődött bevándorló kölyköket, de egy magányosan kószáló fiú csak feltűnik valakinek. Másrészt Carl tudta, hogy egy fiú, aki egy olyan házból lógott meg, ahol egy Zolaféle ember uralkodik, aki könyvtárakba járt, és bemerészkedett a rendőrségre, hogy egy nem létező barátja nevében bejelentsen egy bűncselekményt, megtanulta, hogy magán kívül senkiben sem bízhat. Szívesen megbeszélném a fiú személyiségjegyeit Monával, gondolta, és elképzelte, milyen lenne, ha felcsendülne a nő sötét hangja a másodikon. A homlokát ráncolta. Hirtelen az az érzése támadt, hogy a szíve kihagyott néhány ütemet. Nem fájt kifejezetten, de megszédült, és egy pillanatra a lépcsőház falának kellett támaszkodnia. A rohadt életbe, miért pont itt kell történnie, gondolta, ahol állandó a jövésmenés? A hátát a falnak vetve lecsúszott, és leült egy lépcsőfokra. Megpróbált nyugodtan és egyenletesen lélegezni, miközben a fejében minden egyes gondolatdarabka Mona körül örvénylett, mintha egy pokoli körhinta forgatná őket. Tökéletesen irányíthatatlanok voltak. Mi lehet a nővel mostanában? Hirtelen közös rendelőt nyitott egy kollégával, Carlnak meg be kellett érnie a recepcióssal. Tényleg olyan fontos volt az a páciens, aki akkor volt nála, amikor ő hívta, hogy egy pillanatra sem tudott a telefonhoz jönni? És egyébként is: mire gondolt a recepciós, amikor azt mondta, hogy a páciens nem is annyira páciens? Mert ha nem páciens volt, akkor ki az ördög? Mona munkaidőben csalta meg? Ahogy Gordon és Rose, az íróasztalon… Ezt izgatóbbnak találta, mint vele…

Carl homlokán kiütközött a veríték, érezte, hogy mindjárt lecsap rá a halál és a pusztulás szaga. Minden egyetlen képbe sűrűsödött. Hardy bénán a nappalijában. Hardy, aki sírt. És hozzá az amageri barakkban eldördült lövések visszhangja. – Francba! Francba! És megint csak a francba! – mondta hangosan, és megpróbált feltápászkodni. Közvetlenül a Monával való találkozás előtt, amikor meg akarta kérni a kezét, egész testében reszketett. De utána miért nem remegett? Valami baj volt vele, vagy közben megtanult valamit? Carl szúró fájdalmat érzett a mellkasában. Lehunyta a szemét, és igyekezett összpontosítani. Kisugárzik a fájdalom a bal karjába? Nem, hál’ istennek nem. Szóval nem vérrög. Te, puha pöcs, kapd össze magad! – igyekezett megfegyelmezni magát. De a rosszullét csak nem akart elmúlni. Igaza volt Monának? – merengett. A kapcsolatunk tényleg csak az ágyra korlátozódott? Na, igen, a gyakorlatban talán, és tisztán statisztikailag nézve szintén. De az érzései nem ezt mondták. És ha Mona így érezte, miért ment el ilyen hirtelen a kedve tőle, és miért választotta helyette a semmit? És miért állította, hogy nem kötelezték el magukat egymásnak, ami egyáltalán nem is volt igaz? Hát nem várt rá hónapokig, amikor az Orvosok Határok Nélkül szervezettel Afrikában volt? És mi az ördögért nem húzta elő Carl egyszerűen a gyűrűt a zsebéből? Carl vett néhány mély levegőt, és sikerült félig felállnia. Úgy tűnt, enyhült a szorítás a mellkasában. A fájdalom elviselhetőbb lett, majdnem kellemes, tűrhető sajgás, ami azt mutatja, hogy még él az ember. Így most már nem lesz gond, csak tessék teljesen kiegyenesedni, és lassan továbbmenni. Aztán váratlanul megdermedtek a teste körül forgó gondolatai. Hirtelen megértette, hogyan függnek össze a dolgok. Az érzései a testében rejtőztek, nem a fejében vagy a szívében, ahol lenniük kellett volna. Elszigetelte és a testébe száműzte őket, ezért testi tünetekként jelentkeztek. Ez volt a veleje az egésznek. Érzéketlen és hideg lett. Hardy mindennapos küzdelmei a nappalijában, az emberfeletti erőlködései már csak rutinnak számítottak. Marcus Jacobsen váratlan visszavonulása nem váltott ki belőle túlzott érzelmeket. Miért nem lett állati zabos? És mindenekelőtt: miért nem kelt ki magából, amikor Mona másodpercek alatt porig rombolt mindent, ami közöttük volt? Amikor tönkretette a különleges pillanatot, amelyben meg akarta kérni a kezét, és meg akarta fogadni neki azt, amire – amennyire tudta – mindketten vágytak? És miért nem avatkozott közbe, amikor Rose az irodában szexelt? Miért hagyta magát eltéríteni a kihallgatásokon? Mert minden édes mindegy volt neki, vagy volt még valami más is e mögött? Valami, amit nem érthetett meg?

Honnan tudhatná kétségtelenül az ember, kicsoda is ő? Saját magában való kétkedés. Te jó ég! Hányszor hallotta, hogy mások erről fecsegnek? A pszichoanalitikusok aranybányája, minden irodai kényúr nehéztüzérsége, az összes önismereti tanfolyam támpillére. Carl előrehajolt, és a combjára támasztotta a kezét, hogy kiegyenesíthesse a hátát. És amikor újra ott állt a lépcsőn, ami ma végtelennek tetszett, elhatározta, hogy nem zaklatja Laursent a technikai kérdésekkel, hanem hagyja, hogy tovább aprítsa a zöldséget. Minek másszon fel a negyedikig? William Stark ott feküdt a sírban, ehhez nem fért kétség. Elég a hajszálakat elküldeni a laborba, a maradékot majd ők tisztázzák. Majd Rose elintézi. Pillanatnyilag másra sem vágyott, mint hogy újra lemenjen, és feltegye a lábát az íróasztalára. Egy pánikroham nagyon kimerítő. Kettő meg már kávéért és cigarettáért kiált. Alig lépett lefelé néhány fokot, a másodikon kis híján beleütközött Monába. Leesett az álla, mint egy együgyű kamasznak. Ezek szerint, amikor felfelé ment, tényleg hallotta Mona hangját? Akkor a nő talán látta, milyen szánalmas állapotban támaszkodik a lépcsőház falának. A rohadt életbe! – Szia, Mona! – mondta olyan lazán, ahogy csak tudta. – A fogdába tartasz? – Szia, Carl! Olyan sápadt vagy, minden rendben veled? A férfi bólintott. – Csak sietek. Tudod, lent a pincében elég kevés a napfény. De már vettem önbarnítót. Milyen egy agyalágyult megnyilvánulás?! – Éppen odaátról jövök – válaszolta meg Mona az előbbi kérdést. – Meg kellett győznöm az osztályvezetőt, hogy kísérjen el a Rowdyval folytatott beszélgetésre. Egy reménytelen pszichopata, aki nem ismer határokat. Ezúttal nem akartam lehetőséget adni neki, hogy letapizzon, mint legutóbb. Carl bólintott. Nem lehetetlen, hogy a srác újra megpróbálta volna, olyan gusztán nézett ki Mona. A nő a homlokát ráncolta, az arcán finom ráncok hálója jelent meg, amit Carl eddig még nem vett észre. Mona a fény felé fordította a fejét, és Carlnak hirtelen feltűnt, milyen petyhüdt a bőr a nyakán, és a vonásai is egy pillanatra elmosódottnak látszottak. Nem tűnt kifejezetten öregnek, de valami megmagyarázhatatlan módon megöregedett. – És veled minden rendben, Mona? – kérdezte Carl óvatosan. A nő halványan, futólag elmosolyodott. Megcirógatta Carl arcát, s bocsánatkérően megjegyezte, hogy nagyüzem van. Aztán cipősarkainak kopogása már el is halt a főkapitányság útvesztőjében. Carl földbe gyökerezett lábbal állt ott, noha néhány kolléga – aki látta a

jelenetet – nem fukarkodott a csípős megjegyzésekkel, és meg sem kísérelte véka alá rejteni a kárörömét. Egyetlen kérdés sem olyan tanulságos, mint a kimondatlan. A mérgezett nyilak beléhatoltak. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Mona jobban örült volna, ha nem találkozik vele. Mintha biztosabban állna a lábán, ha távol van tőle. De miért? Mert nem érezte jól magát a jelenlétében? Vagy mert egyáltalán nem érezte jól magát, és nem akarta, hogy Carl emlékeztesse erre? Hirtelen tudatosult benne, hogy megöregedett? Nem találta Carlt általában elég vonzónak, vagy csak most, amióta elvált Viggától? Mert ezáltal túl közel kerültek egymáshoz? Megsejtette, hogy meg akarja kérni a kezét, és inába szállt a bátorsága? Carl megrázta a fejét. Felesleges volt ilyeneken rágódni. Kettejük jövője elég egyértelmű volt, és nem festett túl rózsásan. Ebben a pillanatban megszólalt a mobilja. – Másfél óra múlva találkozótok van René E. Eriksennel az irodájában – mondta Rose. – Aha. De szerintem Assad most nem ér rá, és én… – Nem, félreérted. Gordonnal kell odamenned. Nem beszéltél Lars Bjørnnel? Magasságos! Hát csak nem akar véget érni ez a nyomorúság? – Ó, igen. A volt feleséged pedig arra kért, hogy emlékeztesselek rá, volt egy megállapodásotok. Heti egyszer meg kell látogatnod az anyját az otthonban, és az elmúlt öt hétben elmulasztottad. Ha ma délután nem teszed tiszteletedet nála, jössz neki ötezer koronával, amiért ma este személyesen beugrik. Már fel is hívta az anyját, és szólt neki, hogy úton vagy. Szerintem bele fog férni: ha most elrohansz Bagsværdbe, másfél órán belül Eriksennél lehetsz. Én meg elintézem, hogy Gordon is odamenjen, mire te a minisztériumba érsz. Carl nyelt kettőt. – Mit ácsorogsz itt, Carl? Úgy nézel ki, mint egy élőhalott. Falfehér vagy! – Laursen kötényben és minden egyébbel felszerelve állt néhány fokkal felette a lépcsőn. Na, hogy magyarázza most meg ezt kutyafuttában, miközben a volt anyósa, Karla Margarethe Alsing ott ücsörög a bakkegårdeni otthonban, és a másodperceket számolja? – Jaj, de jó, hogy jön! – mondta a gondozó, és magával húzta Carlt a demensek osztályán át. – Át kellett költöztetnünk, mert dohányzott a régi szobájában, és lángra kapott a paplan. Minden, de tényleg minden tiszta korom lett. Látnia kellene a tapétát! Koromfekete! Gyorsan kinyitotta a volt anyósa volt szobájának ajtaját. Hát tényleg nem maradt sok minden épen.

– Kikezdett a tűzoltókkal, úgyhogy alig tudták elvégezni a munkájukat. Csak alsónemű volt rajta, meg kell mondanom. Carl felsóhajtott. Hajszálpontosan huszonöt perce volt még, aztán indulnia kellett. Túlontúl sok idő. – Remélhetőleg azóta már felöltöztették – mondta, és elnyomott egy mosolyt. A gondozó bólintott, igen, erről gondoskodott. Talán ezért tűnt ennyire fáradtnak, és vonult vissza olyan sietősen, miután betessékelte a vendéget. De előbb még azt mondta tompán: – A szobában tilos dohányozni, Karla. De maga is tudja, sokszor elmondtuk már. Különben megint baj lesz. Csak kint a kertben gyújthat rá, úgyhogy legyen szíves elnyomni azt a cigarettát. Vagy kénytelenek leszünk elvenni a cigijét. Ez volt a végszó. Vélhetően ma már ezredjére. – Szia, drágám! – mondta Karla Alsing mellékesen, mintha Carl csak öt perce ment volna el. Ahogy ott ült az egykor drága pénzen vett és időközben teljesen szétfoszlott kimonóban, olyan volt, mint a koppenhágai éjszakai élet királynője. A könyöke a karfán nyugodott, a cigarettát kinyújtott ujjai között tartotta, azzal a fesztelenséggel, amivel az idősebb nők – bizonyos fokig önmagukat túlértékelve – már időtlen idők óta gyakorolják a dohányzás szertartását. Nem a cigarettát emelte a szájához, hanem teljes felsőtestével a cigarettához hajolt. Beszívott egy végtelenül hosszúnak tűnő slukkot, majd Carl felé fordította a fejét a füstfelhőben. – Csak beugrottam, Karla. Van még egy találkozóm a városban, huszonöt perc múlva indulnom kell. De mondd csak, hogy vagy? – Carl véget érni nem akaró panaszáradatra készült a szokatlan környezet és bútorai elvesztése miatt, amelyek – ha őszinte akar lenni az ember – soha nem is voltak az övéi. – Nos – felelte az idős nő –, voltaképpen kiválóan. Csak hüvelyszárazság gyötör. Carl az órára nézett. Még ezernégyszáz végtelen másodperc volt hátra.

30 Marco a nap nagy részét az építkezésen lévő rejtekhelyén húzta ki, a fején a védősisakkal, amit elcsent. Végül sikerült célba juttatnia terhelő értesüléseit. És ki tudja, Carl Mørck talán már meg is találta a cetlit a pénztárcájában, és elindult a nyomon. Ha az építkezésen nem nyüzsögtek volna a munkások, és nem kutatott volna annyi ember utána, teljes nyugalomban ücsöröghetett volna itt a harmadikon, élvezve a csodás kilátást. A Tivoli felől, a háta mögül a látogatók ujjongását és sikongatását hallotta, mert a rossz idő ellenére sokan voltak, akik szédítő magasságokba szárnyaltak a vidámpark körhintáin, hogy aztán alázuhanjanak. Sokan, akik próbára tették a bátorságukat, és a határaikat feszegették, olyan idősek voltak, mint ő. De Marcónak nem volt szüksége ilyen erőpróbákra. A túlélésért folytatott harc már önmagában is elég kihívás volt számára. Ráadásul a klántagok a kisebbik rosszat jelentették, őket legalább ismerte, őket ki tudta számítani. De kik voltak a többiek? Ki volt például az a fickó, aki az ablakból leste, és egy gyors telefonhívással elárulta? Zola teljesen nyilvánvalóan nem sajnálta rá a pénzt, hogy kivonja Marcót a forgalomból, és megszüntesse a fenyegetést, amit a fiú jelentett számára. És ha a rendőrség már járt Kregmében, Marcónak tényleg nem maradt lehetősége arra, hogy kegyelemért könyörögjön Zolának. Most már késő volt, a kocka el volt vetve, méghozzá az ő akaratából. Marco hallotta, amint új betonelemeket és acél tartóoszlopokat szállítanak az építkezésre a Rådhuspladsen felől. Legalább a huszadik rakomány ma. Az épület két acél oldalszárnya – az egyik az Andersens Boulevard-ra, a másik a Tivolira nézett – olyan magasra nőtt időközben, hogy már az ötödik emelet acélvázát szerelték össze. Azért időzött Marco a Vesterbrogadéra néző sarokban, ahol ezekben a hetekben alig történt valami. Amikor az építőmunkások első csapata hazament, úgy surrant ki a rejtekéből, mint egy árny, és megfigyelte, mi zajlik a Rådhuspladsenen. Tökéletes rálátása volt arra a helyre, ahol Zola gyalogsága gyülekezett. A fényvisszaverő csíkokat a neonsárga mellényen csak akkor vette észre, amikor már majdnem odaértek hozzá, mert a daruk lármája, amelyek egy

sodrottacél rácsot emeltek a helyére, elnyomta a lépteket. – Hé, te, ott! Hogy jutottál be? – A férfi hangja az emeleten visszhangzott. – A te holmid van a felvonóaknában? A könyv és a többi limlom? Marco a fejét rázta. – Nem, az apámmal jöttem. Bocsánat, tudom, hogy nem szabadna idefent lennem. Máris megyek. De olyan izgalmas nézni! A férfi szemügyre vette Marco munkavédelmi sisakját, majd a homlokát ráncolta, és bólintott. Talán nem tudta elképzelni, hogy egy ilyen fiúnak lehet könyve. – Mondd meg az apádnak, hogy ki is rúghatják, ha idehozza a családtagjait. Világos? – Igen, szólok neki. Elnézést! – Ahogy a lépcső felé gyalogolt, a hátában érezte a férfi pillantását. Nem láthat meg még egyszer, gondolta, miközben barátságosan odabiccentett annak a két munkásnak, akivel lefelé találkozott. Mivel tudta, hogy elöl a biztonsági őrök mellett úgysem jut ki, átvágott az első emeleten a sarok felé, ahol a steakhouse volt. Sisakját egy raklap alá rejtette, és átmászott a kerítésen. Most ott állt az utcán az esőben, és még csak három óra volt. Szerencse, hogy a munkás nem két órával később kergette ki, mert akkor egyenesen a klántagok karjaiba futott volna, hiszen abban az időben várták a furgont. Fogalma sem volt, hová menjen. Éppen amikor átsétált a Jernbanegadén a zebrán, dühödt visítás ütötte meg a fülét. – Gyilkos! Azonnal felismerte a hangot. Megtorpant az út közepén az elállni készülő esőt kihasználó biciklisek és az esernyős gyalogosok között, hogy megnézze, merre van Miryam. – Már tudjuk, miért kell mindannyiunknak utánad kutatnunk. Chris elmesélte. Te gyilkos! – rikácsolta. Marco ideges pillantást vetett a mellette eltóduló emberekre. Egy részük lenézően mustrálgatta, mások a Dagmar Teatret mozi felé fordították a tekintetüket, ahol tucatnyi biciklis várakozott a lámpánál. Aztán felfedezte Miryamot a mozi előteteje alatt, Az élet fája című film plakátja mellett. Haja csapzottan tapadt az arcába, a ruhája csuromvíz volt, a pillantása egyszerre sugárzott gyűlöletet és csalódottságot. Marco ránézett. Amilyen fáradt volt, órák óta az utcán lehetett, és a fiú tudta, hogy a fájdalom a lábában mostanra minden bizonnyal az elviselhetetlenig fokozódott. Még egyszer körülnézett minden irányba. Lehet, hogy Miryam egyedül van? – Igen, te gyáva kutya, egyedül vagyok. De nézelődj csak nyugodtan, a többiek úgyis egykettőre elcsípnek! – Azzal a mellette elsietők felé fordult, színpadiasan

kinyújtotta a karját, és imára kulcsolta a kezét: – Senki sincs, aki elkapná azt a fiút? Megölt valakit! – kiáltotta, de a járókelők ügyet sem vetettek rá, miután hallották, hogyan visítozott az előbb. Amikor Marco magához tért az első ijedtségből, odarohant hozzá, és megragadta a vállát. – Nem én tettem, Miryam! Hiszen ismersz! Zola volt az. Zola a gyilkos, gondolhatod! De a szavak leperegtek Miryamról, mintha teljes agymosáson ment volna át. – Ide figyelj! – ordította Marco, és megrázta a lányt. – Én küldtem rátok a rendőrséget, nem fogod fel? Én voltam az. Miryam kiszabadította magát a szorításából. Látszott rajta, hogy a szavak elevenébe találtak. – Gyilkos – ismételte, de ezúttal egészen halkan. – Rá akarsz kenni Zolára egy gyilkosságot, azt mondta a rendőrség. Áruló vagy, szökevény. Hátba támadtad a jótevődet és minket mind. Marco megrázta a fejét. Érezte, hogy a haragtól könnybe lábad a szeme. Miryam tényleg vakon elhitte, amit Zola bebeszélt neki? – Miryam, Zola tehet róla, hogy nyomorék vagy. Ő rendezte meg a balesetet… Túl későn vette észre, hogy a lány ütni készül, de a csalódottság jobban fájt, mint az égő arca. Kipislogta szeméből a könnyeket, és búcsúzóul meg akarta simogatni a lány arcát, de Miryam hirtelen fellángoló pillantása, amely Marco válla fölött egy pontra szegeződött, megállásra késztette, és a fiú ösztönösen megpördült a tengelye körül: Pico, akinek egy hatalmas ragtapasz volt az állán, tört durván utat magának a tömegben. Marco egy szempillantás alatt cselekedett. Egyetlen ugrással egy lány mellett termett, aki éppen a biciklijét állította le a biciklitartóba, félrelökte, úgy, hogy nekiesett a többi kerékpárnak. Megragadta a bringát, és mielőtt még a lány jelenetet rendezhetett volna, nyeregbe pattant. Cikcakkban vágott át a felháborodott gyalogosok között az utca irányába, amely felé Pico is pillanatok alatt átküzdi magát. Marco hallotta a lihegését a háta mögött, de a lépteit az Adidas cipőben nem. Csak egyet tudott: Picónak borzasztóan hosszú lába van. A járókelők körös-körül megálltak, és nézték az üldözéses jelenetet, de nem adták jelét annak, hogy közbe akarnának avatkozni. Néhány méter után Marco elrántotta a kormányt, lendületből felugratott a padkára, és a színesre festett Palads mozi előtti tér felé indult, ahol a virsliárusok, a kávéházak asztalai és a temérdek esernyős ember veszélyes akadályokat képezett. Ekkor meghallotta Pico kiáltását: – Állj, Marco! Üzletet ajánlunk neked.

Üzletet, persze! Üzletet, melyben elcserélheti a bringáját egy béklyóra és egy zötyögős fuvarra a furgonban. Marco megmarkolta a kormányt, és a pedálra taposott, miközben Pico kíméletlenül lökdöste félre a gyalogosokat az útjából. Marco hallotta, ahogy egy nő sikoltva elesett mögötte. – Elment az eszed? – ordította egy férfi Marco felé, mialatt egy másik megpróbálta az esernyőjét az első kerék küllői közé dugni. Egyszer csak Marco Romeót vette észre maga előtt, az arcán lángolóan vörös égésnyommal. Ott állt a tér végében a biciklitartók között kitárt karral, készen arra, hogy Marcóra vesse magát. Az utcán Romeo mögött élénk forgalom uralkodott, hátulról pedig Pico közeledett. Marco fejében egymást kergették a gondolatok. Mit tegyen? Tekerjen egyenesen Romeo felé, és rántsa magával? Vagy célozza meg a biciklitartót, abban a reményben, hogy nagy ívben átrepül a kormány fölött, és az autók előtt landol? Ez az utóbbi kiút végül is mindig ott lesz. Feszült arcán könnyek csorogtak. A következő másodperceket nagyon tisztán, mintegy lassítva érzékelte. Minden egymásra csúszott: a házfalakról visszaverődő, metsző kiáltása, a rémült arcok, amelyek felé fordultak, az égő fájdalom, amikor a leállított biciklik pedálja felhasította a bokáját, a bukfenc a biciklivel és a tompa becsapódás. Aztán csak döbbent hangok a háta mögött, és csikorgó fékek előtte. Az utolsó, amit érzett, egy hatalmas ütés volt a fején, majd kihunyt minden. – Hallasz? – kérdezte egy hang a feje fölött. Óvatosan bólintott, de nem merte kinyitni a szemét. Csak akkor tért vissza a valóságba, amikor valaki finoman megsimogatta az arcát, és a nevét kérdezte. – Marcónak hívnak. – Nagyon távolinak érzékelte a saját hangját. – Marco Jamesonnak. – Beszélsz dánul? Érezte, hogy mosolygott, amikor bólintott. Végül kinyitotta a szemét, és egy barátságos, de komoly arcot pillantott meg. Megmondta már a nevét? – Érzed a lábad, Marco? Újra bólintott. Szóval megmondta. – Hol fáj? Erre a kérdésre nem tudott felelni. Mert a mentősofőr háta mögött hirtelen felbukkant Romeo, és átbámult a férfi válla fölött. – A testvérem – mondta Romeo. – Majd gondját viseljük. Az apánk orvos. Mindjárt ideér. Marco átható pillantást vetett a megmentőjére, és megrázta a fejét. – Ez nem igaz! – tört ki belőle.

A sofőr bólintott, és Romeóhoz fordult. – Köszönjük, de előbb alaposan meg kell vizsgálnunk. Nem ártana, ha megröntgeneznénk. – Miatta történt az egész – suttogta Marco a mentőorvosnak. – Meg akar ölni. – Ennyire biztos nem rossz a helyzet, nem? Az emberek azt mondták, baleset volt. Nem figyeltél – mondta a másik mentős, aki most lépett Marco látómezejébe, mire a körben álló bámészkodók egyetértően bólogattak. – De ne aggódj, minden rendbe fog jönni. A rendőrség bármelyik percben itt lehet. Erre Romeo hirtelen köddé vált. – Ó, szerintem már jobban vagyok – próbált meg Marco felkönyökölni, hogy lássa, Pico ott ólálkodik-e még a tömegben. Nem, nyilván ő is olajra lépett. Naná, az illegális bevándorlók úgy féltek a rendőrségtől, mint a tűztől. Másra se volt szüksége Picónak, mint hogy a fakabátok elkapják. És sajnos ezzel Marco is így volt. Csak most vette észre, hogy a mentős egy hordágyat tolt a Palads mozi főbejárata előtti lépcső mellé. – Elütöttek? – kérdezte. A körülötte állók mosolyogtak, vagyis nem ütötték el. – A buszsofőrnek köszönheted, hogy ilyen könnyen megúsztad. Állóra fékezte a buszt – mondta az egyik kíváncsiskodó. Marco bólintott. – Jól vagyok. Szívesen felülnék, ha szabad. A mentősök kicsit haboztak, majd az egyikük a kezét nyújtotta Marcónak. Mindenki tapsolt. – Vécére kellene mennem, szabad? Itt van bent. A mentősök megint vacilláltak, de amikor Marco széles mosolyt villantott rájuk, és láthatták, hogy a pupillája nincs kitágulva, bólintottak. – Elkísérlek – mondta a sofőr. – Lehet, hogy agyrázkódásod van. Marco olyan megnyugtatóan mosolygott, ahogy csak tőle tellett. – Nem, jól vagyok. És csak pár méter az egész. – De ne kapkodj. – A mentős komolyan nézett rá. – Itt kint várunk, és te azonnal visszajössz, rendben? Marco bólintott, és óvatosan felállt. A válla, a jobb térde és a combja alsó része fájt, de egyébként tényleg minden rendben volt. – Két perc – mondta, és az összes bámészkodó pillantását a hátában érezte, ahogy felsántikált a mozi lépcsőjén. Az előtérben villámgyorsan körülnézett: Balra egy kávéház volt és a kisebb termek bejáratai. Kissé hátrébb az újságos és a vécék, középen a jegypénztár, jobbra pedig a nagytermek ajtajai. A kérdés az volt, hol a hátsó kijárat. Ahhoz,

hogy a termek vészkijárataihoz jusson, először ki kell cseleznie a jegyszedőt. Ráadásul még így sem volt biztos, hogy az épület mögé jut, és nem pedig vissza előre. A fenébe, hogy okoskodja ki ezt? Fogytán volt az ideje. Hirtelen egy halvány fénypászmát vett észre ott, ahol a vécék voltak. Bicegve arra indult, és megállt az üvegajtó előtt. Biztosan vészkijárat, és zárva van, gondolta. Olyan, ami vészhelyzetben magától kinyílik. Egy próbát azért megért. Lenyomta a kilincset, és megrántotta az ajtót. Egyszeriben kint volt a szabadban az épület mögött, közvetlenül az elővárosi vasút Vesterport megállója előtt. Ezt a mázlit! Tétovázás nélkül átsántikált az úton, és lement a peronra. Egy percet sem kellett várni a következő szerelvényre; elment vele a főpályaudvarig, amelyet a tietgensgadei kijáraton át hagyott el. Miközben a rendőr-főkapitányság felé kutyagolt, végiggondolta az elmúlt órák történéseit. Most már tudta, hogy a rendőrség járt Kregmében, és valami balul sült el: Zola nyilván tagadta és cáfolta a vádakat, ezért most őt, Marcót keresik gyilkosság miatt. A gondolattól felfordult a gyomra, és érezte, hogy lüktet fájós válla és térde. Egy pillanatra határozatlanul megállt: lelkében egymásnak feszült a vágy, hogy Zolát kiszolgáltassa, valamint a rendőrségtől való félelem. Aztán összekapta magát, és folytatta az útját. Amikor viszont ott állt a főkapitányság erődítményszerű, visszataszító, roppant boltívekkel tagolt tömbje előtt, inába szállt a bátorsága. Nem, ebbe az épületbe be nem teszi a lábát! Inkább megvárja, amíg kijön valaki, aki bizalomgerjesztőn néz ki. Egy bő óra múlva, amely alatt egyetlen barátságosnak tűnő rendőrt sem látott, ellenben rengeteg olyat, aki a világoskék ingében és a fegyvertokba dugott pisztolyával valamiféle milícia tagjának nézett ki, már azon volt, hogy feladja. Éppen el akarta hagyni a parkolót, amikor a középső boltív alatt megjelent egy nő egy nagyon magas, sovány férfi társaságában, aki a lobogó szürke sáljával mindennek tűnt, csak fenyegetőnek nem. – Arra kell menned, Gordon – mutatott a nő az ellenkező irányba. – A külügyminisztérium az Asiatisk Pladson van. Ekkor Marco felismerte a nőt. Ő volt az, aki Carl Mørckkel és a kis sötét bőrűvel dolgozott. Gyorsan behúzódott az egyik parkoló autó mögé. – Figyelj, Rose, én csak… – Nem érek rá, Gordon! Jó egy órája láttak egy Marco nevű fiút a Palads mozinál. A rendőrség éppen most vizsgálja át az épületet, amelyben nyoma

veszett. Oda kell mennem. És neked is találkozód van, elfelejtetted? Na, nyomás, lódulj! Marco visszafojtotta a lélegzetét. Szóval mindenki őt keresi! Megvárta, amíg a nő elhaladt mellette, majd kirántott egy büntetőcédulát egy autó ablaktörlője alól, és ráfirkált valamit a szélére. Aztán a nő után szaladt. Amikor tízméternyire megközelítette, ebből a távolságból követni kezdte. A főpályaudvarral szemben, a Tivoli bejáratának közelében úgy érezte, eljött az ő pillanata. A nyüzsgő emberek között, akik kifelé áramlottak a pályaudvarról, a buszmegállókban tolongtak, és a jegypénztáraknál vártak, vagy épp a vidámparkból jöttek ki, a nő kénytelen volt lassítani. Abban a pillanatban, amikor levette táskáját a válláról, és magához szorította, Marco keze előrelendült, és kézbesítette az üzenetet: az információt a csomagmegőrzőről, ahol időlegesen a lopott javakat tárolták, valamint a furgonról, amely minden nap öt órakor az Andersen-kastélynál vette fel a tolvajokat és a napi zsákmányukat. Ha a rendőrség ezeket lenyomozza, meg fogja tudni, kik tartoznak Zola csapatába, és milyen üzelmeket folytatnak. És ha nem? Ha a nő el sem olvassa a cetlit, vagy nem veszi komolyan? Pillanatnyilag Marco megint úgy érezte magát, mint egy anyátlan-apátlan kisgyerek, ugyanakkor nagyon vágyott arra, hogy kézbe vehesse a dolgokat. Hogy megszabaduljon mindentől. Hogy bosszút álljon. De nem akarta becsapni magát. Gyámoltalan volt. Egy hajtóvadászat áldozata, és a vadászokat nagyrészt nem is ismerte. És egyetlen együtt érző lélek sem volt, akihez fordulhatott volna. Ha a Tietgensgadén, a Kvægtorveten, a Gasværksvejon át és a tavak mentén hagyja el a belvárost, van rá esélye – és valószínűleg elég jó esélye –, hogy elkerüli Zola fejvadászait. Előbb-utóbb eljut a Nordhavnhoz, amit úgy ismer, mint a tenyerét. Egy kis szerencsével talál ott egy hajót, amelyen meghúzhatja magát, amíg ki nem találja, hogyan tovább. Ahogy a Sankt-Jørgens-tó partján haladt, a szemerkélő esőt langyosnak és üdítőnek érezte. Csupán egy tacskót sétáltató nő és egy szerelmespár merészkedett ki ebben az időben. Marco alig észrevehető mozgást látott a nádasban, és megtorpant. Egy csapat kis hattyú követte az anyját a nyílt víz felé. Hetet számolt meg, miközben nézte a pelyhes kis jószágokat, és meghatódott sietős evickélésüktől. Hirtelen a tacskó átrobogott gazdája lába között, fejest ugrott a vízbe, és megtámadta az egyik kis hattyút. Marco és a gazdi egyszerre kiáltott fel, a hattyúmama pedig megpördült, de nem ismerte fel elég hamar a veszélyt. Marco a vízbe vetette magát. Hideg volt, de csak térdig kellett belegázolnia. Tenyerével a vízfelszínre csapott, mire a hattyúmama kitárt szárnyakkal ágálni kezdett. A következő ütéssel Marco

eltalálta a kutya hátsóját, mielőtt az állat lecsaphatott volna. A kis hattyú ijedten menekült. A kutyatulajdonos felháborodott szidalmai ellenére Marco elégedett volt magával, egészen addig, amíg fel nem fedezte a két rendőrt, aki a planetárium irányából feléjük tartott. Biztosan végignézték az egész jelenetet, és felismerték Marcót. Tétovázás nélkül félrelökte a nőt, és futásnak eredt. Frederiksberg városnegyede, amelyen átvágott, sokkal taszítóbb volt, mint a jól ismert Østerbro. Majdnem minden házban volt kaputelefon, és alig-alig akadtak üzletek. Hová rejtőzzön el itt? Nem kell sok hozzá, hogy az első járőrkocsik elkezdjenek utána kutatni. A főutakat vélhetően már most is figyelik. Ezért a kis mellékutcákon futott, válogatás nélkül, keresztbe-kasul, az egyikből ki, a másikba be, amíg valamelyest meg nem bizonyosodott arról, hogy lerázta a két rendőrt. Egy fa mögött kapkodott levegő után. Steenstrups Allé, olvasta egy utcanévtáblán. Kissé arrébb meglátta a Dán Rádió egykori épületét, tőle jobbra kell lennie a Forumnak, a roppant rendezvényközpontnak, és mögötte van a metró bejárata. Ha sikerül odáig észrevétlenül eljutnia, kámforrá válhat. De hová menjen? Az egyetlen ember, aki eszébe jutott, Tilde volt. Talán hinne neki, megértené a helyzetét, és elmenne helyette a rendőrségre. A Forum mögött vadul zúgott a forgalom a Rosenørns Allén, és a buszmegállókban mindkét oldalon csak úgy nyüzsögtek a munkából hazafelé tartó ingázók. Marco az üvegpiramisokat kémlelte, amelyeken keresztül fény jutott be a metrójáratokba, majd a bejáratot nézte. Nem látott egyetlen olyan arcot sem – se ismerőset, se ismeretlent –, amely nyugtalanságra adott volna okot. Ezért előbújt a rejtekéből, és elsietett az üres felvonó előtt a mozgólépcső felé. Az árnyat, amely a menetrendet mutató világító oszlop mögül lépett ki, csak akkor ismerte fel, amikor már majdnem túl késő volt. Ismét gépiesen cselekedett: lélegzetvételre se pazarolva az idejét elinalt. Lábát a nyakába kapva vágtázott a peron felé, átvágott a félemeleten kavargó tömegen, leszaladt a rövidke mozgólépcsőn, elhúzott a jegyautomaták és az üvegezett liftek mellett. Talán lóvá tehetné az üldözőjét, ha a jegyautomaták mellett valami jól látható helyen bevárná, hogy aztán a következő lépcsőn észrevétlenül ismét felrohanjon? De a fickó nem tette meg neki ezt a szívességet: megállt az első lépcsőfordulóban, előhúzta a mobilját, és igyekezett kiokoskodni Marco következő húzását. Erősítést hív, gondolta Marco. Nem maradt sok választása, csak lefelé mehetett.

Sajnos pillanatnyilag elég kevés ember tartózkodott odalent a folyosókon; Marco előtt majdnem üres makulátlan szürke betonalagút ásított, amely lent a peronon a vágányokhoz vezető automata üvegajtónál ért véget. – Állj! – A férfi hangja visszhangot vert a betonalagútban, de Marco máris úton volt a két végtelen, párhuzamosan futó mozgólépcső közül a jobb oldali felé. Mire megmozdul, gondolta Marco, talán már a peronon is leszek, és a túloldalon ismét felmegyek. De ezt a tervet is keresztbehúzta a fickó, mert a bal oldali mozgólépcsőn követte. Szinte egymás mellett voltak, és amikor leértek a lépcső aljára, száznyolcvan fokos fordulattal átugrottak a következő lépcsőkre. Ezek is párhuzamosan futottak, csak sokkal közelebb voltak egymáshoz. Csupán egy alacsony üveglap választotta el őket. Marco most már nem két- vagy háromméteres távolságból hallotta a dübörgő lépteket, hanem közvetlenül a háta mögül. Üldözője egy magasságba ért vele! Aztán átnyúlt az üveglap felett, és hirtelen olyan közel volt hozzá, hogy Marco megérezte a rossz leheletét. Egy ökölcsapással igyekezett távol tartani magától a fickót, de az már megragadta a nyakát. Marco tudta, hogy a peronon várakozó emberek nem fognak közbeavatkozni, már ha látták egyáltalán, mi folyik itt. Teljes mértékben az üvegfal mögé begördülő vonatra fognak összpontosítani. Néhány másodpercen belül az üvegajtók és a szerelvény ajtajai egyszerre kinyílnak, majd bezáródnak, aztán a vonat és az utasok eltűnnek. Ezért Marco nem is kiáltott segítségért, amikor a fickó az üveglapon keresztül áthúzta őt a saját mozgólépcsőjére, csak elkeseredetten rúgkapált. Közben az egyik lába beleakadt a korlátba, csupán egy vagy két másodpercre, de ez is elég volt ahhoz, hogy maradék erejével ellökje magát, és támadójával együtt átessen a korláton. Esés közben Marco ordítását visszaverték az alagút falai, és amikor a háromméteres mélységben földet értek, valami megroppant. A férfi nyögve kapott levegő után, de Marco fel tudott ugrani, és még éppen elérte az egyik nyitott vonatajtót. Amikor a szerelvény elindult, még látta, hogyan könyököl fel a fickó nehézkesen, és hogyan emeli a mobilját fájdalomtól eltorzult arccal a füléhez. Az utasok részvét nélkül pillantottak Marcóra. Senki sem fűzött megjegyzést a történtekhez, senki sem vigasztalta, noha könnyek csorogtak az arcán. De legalább senki sem kérdezett tőle hülyeségeket. Lehuppant az egyik ülésre a menetiránnyal szemben, hogy a következő állomáson idejekorán átláthassa a helyzetet a panorámaablakon át. Fogalma sem volt, merre megy. De minél tovább ült a metrón, annál több ideje van az üldözőjének, hogy egybetrombitálja csapatát. Marcónak halvány gőze sem volt, hogyan szervezték meg a hajtóvadászatot. Hogy került oda egyáltalán az a pasas?

Lehet, hogy egész idő alatt a menetrendes oszlop mögött ólálkodott? És kit hívott fel? Marco a kezét tördelte. A zajok mormogássá olvadtak össze körülötte. Már látni lehetett a frederiksbergi megálló neonfényeit, úgyhogy döntenie kellett: leszáll, vagy valahogy továbbmegy Vanløséig, ahol Tilde lakik? El lehet menni addig egyáltalán metróval? Amikor a szerelvény begördült a megállóba, Marco a peronon mozgó alakokat figyelte. Minden békésnek tűnt. Nyugodt szemek néztek az üvegajtókra, amelyek mindjárt automatikusan kinyílnak. Néhány hazatartó diák, szemüvegeket reklámozó plakátok, információs táblák és jegyautomaták, semmi egyéb. Marco a nyitott ajtóban állt, és körülnézett. Még mindig semmi. Aztán kiszállt. Hirtelen úgy döntött, az építkezésre megy, nem akart tovább a szabadban lenni. Már az utolsó munkások is összepakolhatták a cuccaikat, az óriási épületben nemsokára nyugalom honol. Át fog vágni a Falkoner Allén és a Frederiskberg Allén a belváros felé. Szándékosan nem a főkijáratot vette célba, mert úgy gondolta, hogy azok, akik valakit üldöznek, leginkább ott állnak lesben. Már csak egy lépcsősor választotta el az utcától, és annak is megtette már a harmadát, amikor odafent két éberen figyelő alak tűnt fel. Marco már tiszta ideg volt, és nem vesztegetett egy újabb pillantást rájuk, hanem azonnal hátraarcot csinált, és elrohant. Lent éppen beállt egy vonat. Sajnos abba az irányba ment, amerről Marco jött, vissza a Forum felé, de nem nagyon volt más választása. Már az utolsó utas is felszállt, amikor Marco dobogó lépteket hallott meg maga mögött. Levágtázott az utolsó öt lépcsőfokon, és beugrott a metróba. Az üvegajtók hangos szisszenéssel zárultak be mögötte, és egy pillanatig a vonat némán állt. A két férfi odakint az üveget verte. A külsejükből ítélve egy hónapja még a lett Liepāja vagy a litván Palanga utcáin csavarogtak, és az aranyról álmodoztak, ami nyugaton várja őket. Most meg egy kölyök a bolondját járatta velük, ez látszott dühtől eltorzult arcvonásaikon. Amikor végre mozgásba lendült a szerelvény, Marco a két felhajtható ülésre lapult, amelyek még nedvesek voltak az esőkabátoktól és esernyőktől. A Forum megállónál óvatosan felemelte a fejét, hogy megnézze, ott van-e még az üldözője. Ott volt. Megkínzott arccal, de éberen ült egy táblának dőlve, egyik kezében a mobilja, a másikat a mellkasára szorította. Marco Nørreportban szállt le, és a peron végén lévő mozgólépcsőn ment fel. Közben egy nőt követett, olyan közelről, hogy a nő nyugtalankodni kezdett, ezt Marco is észrevette. És talán nem is alaptalanul: abban az állapotban, ahogy Marco most érezte magát, nem lehetett kizárni, hogy kétes helyzetben üldözői lába elé taszítja őt.

Fent az utcán nem látott semmi feltűnőt. Az eső közben elállt, és a felhők között már látni lehetett a napot. Minden mellékutcából emberek özönlöttek, akik munkából jöttek. A tömeg védelmében Marco végigment a Frederiksborggadén a Nordre Farimagsgadéig. Ott felszállt a buszra. Most, hogy volt már róla valami halvány elképzelése, hány emberrel áll szemben, ez biztonságosabbnak tűnt.

31 Amikor a busz elhaladt a Palads mozi előtt, ahol korábban kis híján az életét vesztette, Marco mindenütt árnyakat látott az ablakon át. Férfiakat, akik mozdulatlanul álltak a közlekedési lámpáknál vagy a sokaságban. Üldözési mániád van! – gondolta. Ne képzeld azt, hogy egész Koppenhága az életedre tör! A főpályaudvar és a Tivoli bejárata közötti szakaszon a busz kénytelen volt lassabban haladni. Ekkor a buszmegállóban észrevett egy hevesen vitatkozó férfiakból álló csoportot. Noha nem látott közöttük ismerős arcot, nagyon megriadt. Hagyd már abba! – figyelmeztette magát, de összekuporodott az ülésen, amíg a busz a megállóban állt, és szemmel tartotta a férfiakat. Két fekete kivételével mind kelet-európaiaknak tűntek, szikár fickóknak, olyanoknak, akiknek nem tegnap óta kemény az életük. Aztán gyorsan ismét előrenézett a sofőr felé, hogy szemügyre vegye a felszállókat. Csupa ártalmatlannak tűnő ember. Megkönnyebbülten vett egy nagy levegőt. Testének minden porcikájában érezte a nyomást, amely ránehezedett. Mindene, tényleg mindene sajgott. Az árnyat, amely elsuhant mellette a járdán, amikor a busz elindult, inkább érezte, mint látta. Lekéste, gondolta, és a fiatal, kosárlabdamezes fekete felé fordult, aki lemaradt a buszról. A srác közvetlenül az arcába bámult, ahogy szaladt a busz után. Akár egy csaholó kutya, gondolta Marco. Fürge és rugalmas… és túlontúl gyors. Sietősen felállt, és az ajtóhoz ment. Amikor a busz befordult a Tietgensgadéra, a lámpa szerencsére zöld volt, így a futó fiú jól lemaradt. A Glyptothek nevű megállóban Marco leszállt, és oda se figyelve átszaladt a busz mögött az úton a dudáló autók között. A fekete már bekanyarodott a sarkon, és egyenesen felé tartott. Marco futtában a zsebébe nyúlt apróért, és a Tivoli bejáratát vette célba. A fenébe, a kaput már bezárták! Riadtan érzékelte, hogy üldözője csökkentette a kettőjük közötti távolságot, és hogy az Andersens Boulevard sarkán bekapcsoltak egy szirénát. A járőrkocsi nyilván a kínai étterem előtt állt, és most megfordult a sűrű forgalomban, aztán

felé tartott. Marco szó szerint kelepcébe került. Mindegy, hogy a Rådhuspladsenre vagy az ellenkező irányba, a hídhoz rohan-e, a fekete pillanatok alatt utoléri. Ha meg az Andersens Boulevard felé megy, egyenesen a rendőrség karjába fut. Csak egy út maradt az építkezés felé: át a kerítésen, aztán keresztül a vidámparkon. A bezárt bejárattól jobbra, ahol egy oszlop választotta el az íves kerítéselemeket, átmászott. A szeme sarkából látta, hogy a járőrkocsi megállt a bicikliúton, és üldözője megtorpant a kék fény láttán. Szóval mégis volt valami jó a rendőrség jelenlétében. A vidámparkban Marcónak először gyorsan tájékozódnia kellett, mielőtt felszaladt volna a lépcsőn az állatfigurás körhinta mellett. Ekkor különböző irányokban villantak fel a kék fények. De itt nem fogják elkapni, mert álmából felkeltve is megtalálta volna az utat a pantomim színház mögött az építkezés felé. És felmászni az acéltartókra a steakhouse mögött szintén nem volt nagy szám. Az építkezés igencsak elhagyatott volt. Csupán néhány munkás lézengett még elöl az irodakonténereknél. De itt fent, ahol ült, csupán a szél volt és a város panorámája. De az átélt rémálmok és az elmúlt órák állandó készültségi állapota miatt nehezére esett megnyugodni. A feszültség egyszerűen nem akart csitulni. Ébersége sem hagyott alább, egyetlen másodpercre sem. Úgy érezte magát, mint az észrevétlenül a földek fölött köröző héja, akinek a talajon észlelhető legapróbb mozgás sem kerüli el a figyelmét. De legalább azt tudta, milyen szorosan a sarkában vannak. Lázasan kutattak a nyomai után. A járőrkocsi időközben eltűnt, de úgyis az volt a legkisebb gondja. Nem, leginkább a feketétől félt. És nem is annyira a furcsa, szúrós pillantása, az inas teste és a gyors, biztos mozgása miatt, hanem inkább azért, mert nem tudta, mit keres itt egyáltalán egy ilyen fickó. A főpályaudvar előtti buszmegállóban két fiatal afrikai állt, erre pontosan emlékezett. És ha lehunyta a szemét, és összpontosított, látott még elmosódottan egy kövér fekete nőt is mögöttük, aki éberen figyelt. Úgy festett, ő irányítja a történéseket, és a két fiatalembert is, akik hozzá képest nagyon is tapasztalatlannak tűntek. De mit kerestek Koppenhágában? Ki a fene szabadított rá két afrikait? Zola biztosan nem, nála ilyesmi szóba se jöhetett. Marco még jól emlékezett rá, hogyan utasított el ádáz káromkodások közepette Olaszországban két afroamerikait, aki a felvételét kérte a klánba. Nem, Zola nem szívelte a feketéket. De akkor ki bérelte fel őket?

Valami fura zaj lentről felrezzentette Marcót a gondolataiból. Alig lehetett hallani, de pont ezért árasztotta el az egész testét az adrenalin. Összeszorított szemmel hallgatózott. Az építkezéseken napközben mindig pokoli lárma uralkodott, de a munkaidő lejárta után általában teljes csend volt. De most volt itt valami. Lábujjhegyen a felvonóaknához lopakodott, ott állt mozdulatlanul, és fülelt. Még mindig hallotta a zajt, sőt sokkal tisztábban: de ez nem léptek zaja volt, hanem inkább valami műanyag fólia vagy ilyesmi zörgéséhez hasonlított. Itt vannak! A feketék! Egyszeriben világosan tudta. A kelet-európaiakat ismerte, de az afrikaiakat nem tudta hová tenni. Már ha ők voltak azok. A zörgés egyértelműen két irányból jött: közvetlenül alulról, a liftaknából, valamint a hátsó lépcső felől. Vagyis mindkét menekülőutat elzárták. Hallotta, ahogy mondtak egymásnak valamit. Franciául beszéltek? Marco pillantása végigsuhant a roppant helyiségen. Búvóhely nemigen volt itt, és ami igen, azt egykettőre átvizsgálják. Jó, gondolta Marco, elmenekülni nem tudok, elbújni nem tudok, és ugrani sem. Akkor csak az önvédelem marad. Gyorsan felkapott egy fémrudat a földről, két kézbe fogta, és a lépcső tetejére állt, akár egy jedi a fénykardjával. De az emberfeletti erőt nem igazán érezte magában. Ellenkezőleg: görcsösen igyekezett elfojtani a könnyeit és megállítani reszkető kezét. Az első fickó feljött a lépcsőn. Tényleg fekete volt. De nem az, amelyik a busz után futott. Az arcát nem lehetett kivenni, mert háttal állt a lebukni készülő napnak. De a sárga póló annál inkább rikított, rajta a Lakers 24 felirattal. – Hello, kiddie! – Szia, öcskös, mondta tompa hangon. – Gyere csak ide! Kissé távolabb megállt, és magához intette Marcót. Marco az ellenkező irányba, a Vestergrogade felé hátrált, és minden lépéssel közelebb jutott a tátongó szakadékhoz. Látta, ahogy a Tivoli óriáskereke forog a fickó mögött, hallotta, hogy a látogatók lelkesen sikongatnak, a maguk kis világára koncentrálnak, mintha azon kívül semmi sem létezne. Még mielőtt megáll a kerék, Marco halott lesz, és senki az égvilágon nem fogja tudni, ki volt ő, és mi lehetett volna belőle. Amikor ez tudatosult benne, kicsordultak a könnyei. – Szegény srác! – hallotta a feketét. Még nem rántott fegyvert, de mindjárt megteszi, ebben Marco biztos volt. Kis szerencsével meglephetné, ha hirtelen a liftaknához rohan, és leugrik. A fickó cinkostársa valószínűleg egy emelettel lejjebb várakozik, de ha Marco tovább zuhanna, és sikerülne neki a vízszintes fémrúdban valamelyik alsóbb emeleten megkapaszkodnia, akkor talán megúszhatná. Volt rá egy nagyon kicsi esély. Tett egy lépést oldalra. De úgy tűnt, a fickó olvas a gondolataiban, és elvágta az

útját. Marcónak nem maradt más választása, mint várni. Amikor már majdnem teljesen szembe kerültek egymással, meglátta a másik arcát. Idősebb volt nála, de a sok ránc ellenére sem sokkal, talán ha öt-hat évvel. Orrán egy hosszú, fehéres heg futott végig, bal szeme félig csukva volt. Volt benne valami egy harcosból, de nem tűnt se dühödtnek, se erőszakosnak, inkább olyan volt, mint egy ács, akinek a munkaidő befejezése előtt még gyorsan be kell vernie egy szöget. Nyugodt, céltudatos és jéghideg. Aztán egy villámgyors mozdulattal előhúzta a kést. Marco suhintott egyet-kettőt a fémrúddal, de ez inkább csak reménytelen kapálózás volt. Tudatában volt annak, hogy a fickó bármelyik percben tiszta erőből a mellkasába vághatja a pengét. Hiszen pont erre készítették a kést: a rövid, kézbe simuló nyél mindkét oldalon élezett pengét tartott. Ha a rúd nem lett volna olyan súlyos, vagy ha Marco erősebb lett volna, elháríthatta volna vele a szúrást, akár egy baseballütővel. De tudta, hogy ez lehetetlen, ezért egészen közel lépett a betonpadló pereméhez, és kivárt. Egy örökkévalóságig állt ott, miközben, mint egy lassított felvételen, hihetetlen pontossággal átsuhant az agyán az utolsó fél év minden egyes pillanata, amelyben azt hitte, ütött az utolsó órája. Egy hangos dudálás rezzentette fel a révületből. Félreismerhetetlenül egy autóduda volt az utcáról, mégis torz, bömbölő harsonaszóként hasított a fülébe. Zaklatottan fordította a fejét a hang irányába, és felfedezte a közvetlen közelében a sittcsúszdát, amelyet sok rövid műanyag csőből raktak össze. Összeszorította a fogát, oldalra vetődött, és egyidejűleg az előtte álló fickó elé hajította a fémrudat. És miközben a rúd a talajnak ütődött, visszapattant, és eltalálta ellenfele sípcsontját, Marco megmarkolta a csúszda szélét, majd lábbal előre beleslisszant. Hallotta, hogy a fickó átkozódik, aztán lecsúszott. Szerencsére a műanyag csövek szélei lefékezték a sebességét egy kissé. Feje fölött dübörgést hallott. A büdös francba, gondolta Marco, csak nem utánam csúszik? Hiszen nem is fér bele a csőbe! A másodperc egy törtrészével később meglátta a talajt a cső alatt, aztán máris a sittes konténerben feküdt, egy halom műanyag csomagolóanyagon és kőzetgyapoton. Gyorsan oldalra gurult, és megragadta egy falburkoló léc végét, hogy kupán vághassa vele az üldözőjét. De a csávó nem jött. Nyilván kénytelen volt belátni, hogy túl nagy a csőhöz. Káromkodása úgy hallatszott odafentről, mint egy fúvós hangszer hamis hangjai. Marco sietősen megszabadult a kőzetgyapottól, és kiugrott a konténerből, mert a lépcsőn már felhangzottak a másik fickó léptei, aki vélhetően átvette társa

helyét. Marco remegő lábbal lendült át a kerítésen, és átvágott a Rådhuspladsenen. Csak a sétálónegyedben mert hátrapillantani a válla fölött. A nagy sörfőzde előtt egy nő állt: olyan széles volt, mint egy kétajtós szekrény, és fekete, mint az éjszaka, és utána bámult. Mintha pók csípte volna meg, továbblódult, ügyet sem vetve a lábába hasító fájdalomra és az őrületes viszketésre, amit a kőzetgyapot okozott a bőrén. A szigetelőanyag szálai a ruhájába tapadtak, mintha bundája lenne, és ha vakarózott, csak még rosszabb lett. A Frederiksholms-csatornán átívelő Marmorbro hídnál megállt, és a vízbe pillantott, ami egészen feketének hatott az alkonyatban. Vajon le lehet mosni a rostokat? Hirtelen döntéstől vezérelve a kikötőstéghez szaladt, amelynél kis motorcsónakok álltak kikötve, és beleugrott a csatornába. A víz hideg volt, de megnyugvást hozott. Tett néhány karcsapást, aztán végigsimított az ingén és a nadrágján. Egy nő megállt a hídon, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Marco bólintott, és még egyszer alámerült. Amikor felbukott, két vigyorgó, kinyalt srácot látott, akik a parkoló kocsijuknak támaszkodtak, és őt nézve ujjukkal sokat sejtetően ütögették a homlokukat. Ebben a pillanatban Marco észrevette a sárga kosarasmezt viselő afrikait, aki a Rådhusstræde felől érkezett. Kotródjatok innen, marhák! – gondolta, amikor a két srác elkezdett rá mutogatni a partról, de már túl késő volt. Üldözője felfedezte: megállt a Stormbro hídon, és nyilvánvalóan azon gondolkodott, hogyan tovább. Közben a két vigyori – nem is sejtve, mit okozott – beszállt a kocsijába, és elhajtott. Marco ismét csapdába esett. Bármerre úszik is, a kosarasmezes srác követni fogja fent a csatorna menti úton. Mindegy, hol mászik partra, a fickó ott fog várni rá. Az egyetlen ötlete, amit hirtelenjében ki tudott találni, az volt, hogy elrejtőzik egy kikötött hajó mögé, és megvárja, amíg leszáll az éj. Ismét lebukott, és elnyújtott karcsapásokkal átúszott a ringatózó hajók alatt, amíg úgy nem gondolta, hogy elérte azt a helyet, ahol a fickó eddig állt. Valószínűleg Marcóhoz hasonlóan le fog szaladni a stéghez, így eltávolodik tőle. Ha viszont beleveti magát a vízbe, Marcónak a felszín alatt kell úsznia a Stormbróig, ahol megkísérelhet észrevétlenül kikapaszkodni a partra, és elrohanni valami forgalmas helyre. De az afrikai nem ugrott. Ellenben lement a stéghez, ahogy azt várni lehetett, majd végiglépdelt a cölöpök mellett, amelyekhez a hajókat kötötték ki. Nem kapkodott, és minden egyes hajó mellett megállt. Meg akart bizonyosodni róla, hogy Marco egyikbe se mászott be, és nem lapult az aljára, vagy nem

kapaszkodik kívülről a hajóba; azt is figyelte, nem lát-e valahol árulkodó buborékokat. Időközben hosszú árnyékok vetődtek a hajókra, de Marco kételkedett benne, hogy a sötétség kellő védelmet nyújt neki. Amikor az üldözője már csak egycsónaknyira járt a rejtekhelyétől, Marco lebukás közben csobbanást hallott a háta mögül. Néhány ideges tempó után ismét a felszínre jött, és egyenesen a fekete arcába bámult, amit szinte teljesen elnyelt a sötétség. Marco riadtan fordult meg, és tiszta erőből a Marmorbro felé kezdett úszni. Egy rövid időre megnőtt közöttük a távolság. De ekkor Marco karja remegni kezdett, míg a másik folyamatosan tempózott. Mindketten egyszerre hallották meg a csatornákat járó kirándulóhajót, amely a nyílt tenger felől közeledett, és mindketten megálltak, hogy felmérjék a helyzetet. A hajó hegyes orra egyenesen feléjük és a híd három íve közül a középső felé fordult. Nem babra ment a játék. Mit tegyen? Marco ereje fogytán volt, a ruhája ólomsúlyú. Utolsó erejével a jobb oldali ív felé úszott, kétségbeesetten remélve, hogy időben eléri a híd oldalát, hogy segítséget kérhessen a fedélzeten tartózkodó utasoktól. De hamar rájött, hogy nem fog odaérni, mert saját karcsapásaitól eltérően üldözője tempója nem lassult, hanem gyorsult. Néhány másodperc múlva beérte, megragadta a karját, és még mielőtt Marco levegőt vehetett volna, lenyomta őt a víz alá. Marco egy szempillantás alatt elveszítette az irányérzékét, a lent fent volt, a fent lent, és az egyetlen, amit a sötét, felkavart csatornavízben látott, kínzója vakító szeme fehérje volt. Úgy tűnt, a fehérség mindenhol ott van körülötte. És miközben vadul kapálózva próbált a felszínre jutni, a kirándulóhajó hajócsavarja dübörögve és döngve egyre csak közeledett. Aztán sikerült kiszabadítania az egyik karját, és annyira elfordulnia, hogy kinyújtott ujjával erre a villogó fehérségre célozhasson. És telitalálat! Ellenfele eltátotta a száját, buborékok emelkedtek fel, és lebbentek a felszín felé, akár a parafa dugók. A fekete egy időre megvakult, Marco pedig egy kétségbeesett erőfeszítéssel a híd középső íve felé kezdett úszni. A hajó közben már olyan közel járt, hogy hallani lehetett a fedélzeten mulatozó spicces társaság éneklését és kurjongatásait. De amit Marco még ennél is tisztábban hallott, az a mögötte lévő fickó dühödt ordítása volt, aki vélhetően újra a nyomába eredt. Marco az utolsó erőtartalékait emésztette fel, akkora levegőt vett, amekkorát csak tudott, és újra lemerült. Aztán csak úszott, úszott és úszott, amíg köhögve és fújtatva a felszínre nem jött az acélszörny túloldalán, ahol megkapaszkodhatott valamiben, ami kicsivel a vízfelszín fölött futott végig a

hajó teljes hosszában. Iszonyatos rántást érzett a karjában, amikor a hajó magával ragadta, és akaratlanul felkiáltott. De egyetlen utas sem vett róla tudomást. Talán jobb is volt így. Talán jobb volt, hogy az üldözője a túloldalon azt hitte, hogy a hajó elgázolta Marcót. Abban a hiszemben, hogy megmenekült, hagyta magát vontatni. És a diadal röpke mámorában még egy futó mosolyt is megengedett magának, amikor látta, hogy a fekete fej egyre kisebb lesz a hullámok között a háta mögött. De vajon a másik üldözője látta?

32 Gordonnal Carl Eriksen irodájának előterében találkozott. Fűzős bőr félcipőt viselt, szürke sálat és bársonynadrágot. Tényleg azt hitte ez a jómadár, hogy valaki komolyan veszi ilyen szerelésben? – Na, ezek szerint ideért – üdvözölte Carlt. Ekkora egy idiótát! Ezzel a pimaszsággal kiérdemelt magának egy jókora taslit! Igazán derűs kihallgatásnak néznek elébe. Eriksen valahogy fáradtnak tűnt. De nem úgy, mint aki egész álló nap gürcölt, hanem inkább úgy, mintha ráadásul még rossz hírt is kapott volna, és mindennek tetejébe még balesetet is szenvedett volna. – Mi történt? – kérdezte Carl, és az Eriksen nyakán éktelenkedő ragtapasz felé biccentett. – Ja – mondta a férfi, és a tarkójához kapott –, semmi különös. Csak pechem volt. Megesik, ha az ember túl gyorsan szedi a fokokat a ház előtti lépcsőn. Gordon bólintott. – Ismerős. Egyszer csak elvágódik az ember, és kész a baj. – Pontosan. – A minisztériumi osztályvezető behízelgőn mosolyodott el, Carl ízlésének kissé túl bizalmasan. Ha ez a langaléta azt tervezte, hogy a kihallgatás alatt is René Eriksen szájába adja a szavakat, nem csak egy taslival számolhat, fogadkozott magában Carl. – Időközben beszéltünk Malene Kristoffersennel, William Stark élettársával és a lányával is – mondta Carl. – A pedofília vádját, amelyet nemrégiben ön vetett fel, mindketten határozottan visszautasították. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a legközelebbi hozzátartozóktól várható az ilyesfajta reakció. De egyébként sem találtuk a legcsekélyebb nyomát sem annak, amit ön feltételez. Van valami, amit szeretne hozzáfűzni, hogy megerősítse a gyanút? – Hm, nem is tudom. – Eriksen elgondolkodva csücsörített. – Láttam, amit láttam. És az ember hajlamos félreértelmezni dolgokat. Nem én vetettem fel a témát, hanem maguk, én meg csak szabadjára engedtem a képzelőerőmet. – Megrázta a fejét. – Nem, nem állítom, hogy bármi konkrétumot tudnék mondani. És természetesen nagyon sajnálom, ha hamis nyomra tereltem magukat. Carl a szája sarkán át szívta be a levegőt. Nem volt jól ma, a lélegzés is nehezére

esett, és Eriksen pálfordulása bosszantotta. Mintha történt volna vele valami a legutóbbi találkozásuk óta. Mintha a teve most másik cél, egy új oázis vagy mi a csuda felé nyújtogatná a nyakát. – Szép iroda – mondta Gordon teljesen váratlanul, és körülnézett. – Azt hittem, a külügyminisztérium valami ősrégi épületben székel. Az ég szerelmére, mégis mit gondolt ez a taknyos, mit csinálnak itt? A Szép Házak című lapban megjelenő cikkükhöz gyűjtenek anyagot, vagy mi? Carl magára erőltetett egy elnézést kérő mosolyt. – Igen – mondta Eriksennek. – Gordon éppen most végzett a jogon. Talán a minisztériumi munka neki is ínyére lenne. Így érthető, ha terepszemlét tart. Az égimeszelő meghökkenve nézett rá. – Nem úgy értettem, én… Carl szemének villanása egy ökröt is a másvilágra küldött volna, és el is némította a colost. Önmaga nyilvánvaló túlbecsülése ellenére elég hamar eljutott a tudatáig, kinek a kezében van itt a karmesteri pálca. Jesszusom, azért eltartott egy ideig! – Szeretnénk többet megtudni a programról, ami miatt Stark Kamerunba utazott – mondta Carl. – Milyen program volt ez tulajdonképpen? Tudunk már róla egyet s mást, de szívesen meghallgatnánk az ön mondanivalóját is. Eriksen a homlokát ráncolta. Kellemetlen volt számára a kérdés, vagy csak eltöprengett? – A program háttere nagyon egyszerű: a világ természeti népeinek nagy része szenved, mert a civilizáció benyomult az ősi területeikre. Ez a program a pigmeusokról szólt, akik magukat bakáknak nevezik. Részben a Dja Vadvédelmi Területen élnek, amely Kamerun déli részén terül el, a Sanaga folyóparti erdei és a Kongó-medence erdőségei között. Az életterüket intenzíven kizsákmányolják, a fakitermelés és orvvadászat révén. A mi kezdeményezésünknek az volt a célja, hogy kártalanítsa őket ezért, mert a természeti nép, amely a mai napig primitív körülmények között fűkunyhókban él, a feltételek okán aligha van abban a helyzetben, hogy önállóan ellássa magát. Szóval azért fáradoztunk, hogy a földet megműveljék, és legyen termésük. Egyszerű, de alapvető dolgokról volt szó a programban. – Azt mondja, volt szó. Vagyis a program már nem fut? – De igen, csak a végéhez közeledik. – Hm. És hogyan segítettek a pigmeusoknak? Egészen pontosan. – Elsősorban banánültetvényeket és termőföldeket hoztunk létre a falvak körül. Carl egy darabig egészen nyugodtan nézett René Eriksenre, majd feltette a következő kérdését. Érzékelte ugyan, hogy Gordon mellette tűkön ült a türelmetlenségtől, de rendre intette azzal, hogy az asztal alatt a combjába

markolt. Szerencsére a tökfilkó egy rövid, meglepett sikkantással elintézte az egészet, amit Eriksen szemmel láthatólag észre sem vett, mert teljesen lekötötte, hogy állja Carl fürkésző tekintetét. – Tudtunkkal a program már rég megbukott – mondta Carl. – Amennyire tudjuk, nincs odalent se érdemleges banánültetvény, se termőföld. Ezt mivel magyarázza? Eriksen a tarkójához kapott, és megvakarta a nyakát a gallér alatt. Elég véletlenszerűnek hatott, de valami kihozta a pasast a sodrából, ez nem kerülte el a felügyelő figyelmét. – Nem értem – mondta Eriksen végül. – Igen, megdöbbentett. Hiszen havonta utalunk pénzeket, és ezt az év végéig fogjuk folytatni. Carl gondolatban végigvette az öt jelet, amely arra utalhat, hogy valaki hazudik a kihallgatás során. Eriksen keze tenyérrel lefelé az asztalon volt, mintha meg se merné mozdítani. Közvetlenül, pislogás nélkül bámult Carl szemébe. Gyakran nyelt, ami arra vallott, hogy kiszáradt a szája. Már csak a bénultság és a harag hiányzott, és akkor a jelek teljes tárházát felvonultatná. Carl alig jutott eddig gondolatban, amikor Eriksen beszédfolyama teljesen elapadt. – Bocsásson meg, hogy így kellett ezt megtudnia tőlem – mondta Carl. – Csak megpróbáljuk megállapítani, hogyan hiúsulhatott meg ilyen csúnyán egy program, amiért az ön részlege volt a felelős. Ezen a ponton Eriksen tiltakozni kezdett. Nem dühösen, de felháborodottan. Egy újabb jel. – Őszinte leszek magával. A baka program Stark ügye volt. Elképesztően jól csinálta, remekül irányította a munkát odaát, ami alapjában a támogatás lényege volt. Csak egy egyszerű segélyprogramról beszélünk, aminek végtére is megfelelő előkészítés mellett magától kellett volna működnie. – Aha. Azt akarja mondani, hogy a program alatt nem voltak további ellenőrzések? – Természetesen voltak, de jelen esetben helyi szinten. Ahogy mondtam, nem volt különösen nagy program. Carl Gordonra lesett. Mindegy, mit látott Lars Bjørn ebben az ügyefogyott égimeszelőben, egy darabig kénytelen lesz lakatot tenni a lepcses szájára. Gordon sértődöttnek tűnt, te jóságos ég, milyen egy nebáncsvirág! De mivel nyilvánvalóan ügyes húzásokkal el lehetett érni nála, hogy befogja a csuszalesőjét, Carl hajlandó volt még egy darabig tartani a gyeplőt. Áldozatához fordult, aki éppen a szája szélét nyalogatta, nyilván arra készülve, hogy védekezzen. – Mégis mekkora program volt? Milyen nagyságrendű támogatásról van szó? Eriksen a fejét rázta, és a homlokát ráncolta.

– Nem tudom pontosan, de évi ötvenmilliónál semmi esetre sem többről. Carl hátravetette a fejét. Ötvenmillió évente! Ennyi pénzért személyesen hozna létre banánültetvényeket innen Novoszibirszkig! Mennyi rendőrségi munkát lehetne ennyi pénzből megfizetni! Hány járőr túlóráira futná, amiket eddig legfeljebb lecsúsztatni lehetett! – De jövő héten pontos számokat is tudok majd mondani – folytatta Eriksen. – A munkatársunk, aki a programért felelős, most szabadságon van. Carl bólintott. – Köszönöm, akkor erre még visszatérünk. Egyébként megtudtuk, hogy a program helyi szervezőjének, egy bizonyos Louis Fonnak mindössze néhány nappal Stark eltűnése előtt szintén nyoma veszett. Erről tud valamit? Kell, hogy legyen itt valami, gondolta Carl. Mert rettenetesen bűzlik. – Igen. – Eriksen bólintott. – Nagyon érdekes ügy volt, amire igazából sosem kaptunk magyarázatot. De hát sajnos ilyen Afrika: emberek tűnnek el, aztán olykor újra felbukkannak. Kísértések, veszélyek és balesetek alakítják a dolgokat ott délen, olykor teljesen megmagyarázhatatlan módon. Hogy is mondják ezt finoman: a második legnagyobb földrész sok szempontból a legnagyobb zűrzavar hazája. Valami itt akkor sincs rendjén. Ha Eriksen előadott volna egy történetet, és megpróbálta volna megmagyarázni, vagy éppen ellenkezőleg, tagadott volna, és azt állította volna, hogy sosem hallotta az ipse nevét, Carl szemet hunyt volna fölötte. De ilyen általános blablával jönni?! Az ilyesminek Carl tapasztalatai szerint csak kétféle magyarázata lehetett: vagy el akarta tussolni az ügyet, vagy halványlila gőze sem volt semmiről. De ez utóbbiban maga sem hitt igazán. – Hát szó, mi szó, érdekes egy történet – mondta Carl. – Tucatnyi ilyen esik meg délen, jól tudom. De a mi esetünkben hozzájön még egy érdekesség, nevezetesen az, hogy ön pont aznap járt Somalomóban, amikor a folyó túlpartján Louis Fon eltűnt. Mondja csak, miért is volt ott? Ez alkalommal Eriksen uralkodott önmagán. Ha meg is döbbent, nem mutatta. – Igen, így van. És jó okom volt rá. Azért jártam ott, hogy megnézzem, hogyan halad a földművelés. Így is, úgy is le kellett ugranom Dél-Kamerunba, hogy néhány más programról tárgyaljak, amelyek sajnos nem jöttek össze, mert átkerültek az EU hatáskörébe. Ivóvíztisztítás, a fakitermelés ellenőrzése és ilyenek. – És a Dja Vadvédelmi Területen mindent rendben talált, ahogy kell? – kapott a szón Carl. Eriksen megrázta a fejét. – Nem. Észrevettem, hogy a kezdeményezéseink nagyon lassan bontakoznak ki. Meg is próbáltam utolérni Louis Font, hogy számadási jelentést kérjek tőle. Ezen a ponton Gordon képtelen volt tovább visszafogni magát.

– Ezért repült oda Stark? Carl ott helyben meg tudta volna fojtani. De inkább még egyszer a lábába csípett. Mi az ördögöt művelt ez a fickó? Eriksen természetesen buzgón bólogatott, hiszen Gordon mentőövet dobott neki. – Igen, pontosan. Stark két nappal később repült oda, hogy alaposabban górcső alá vegye az egészet. Sajnos nekem nem volt rá időm az utazásomkor. Carl elgondolkodott. René E. Eriksen tényleg olyanfajta hivatalnok, aki maga semmit nem tesz, hanem mindent a beosztottjaira lőcsöl, majd kedvező eredmények esetén learatja a babérokat, ha pedig kedvezőtlen a végkimenetel, elhárítja a felelősséget? Ha ez így volt, akkor minden forgatókönyv elképzelhető, akár az is, hogy William Stark kihasználta a helyzetet. Mert végtére is a történet fordulópontja az, hogy William Stark az országban tett utolsó látogatása után eltűnt, és feltehetően egy rakás állami támogatás vándorolt rossz zsebekbe. Bizonyos dolgok arra utaltak, hogy ebben Stark zsebe is érintett volt. De vélhetően mások is kivették belőle a részüket. Olyanok, akiknek talán érdekük fűződött hozzá, hogy az egész összeget lenyúlják. Carl lebiggyesztette a száját. Talán megengedheti magának, hogy vaktában lövöldözzön egy kicsit. – Szerintem Starknak vaj volt a fején, és a támogatás egy részét a saját számlájára vezette át. Eriksen nem tűnt különösebben meglepettnek, inkább komolynak és elgondolkodónak. – Számvevőszék is van a világon. Nem tudom elképzelni, hogy ilyesmi elkerülte volna a figyelmüket. – De az ellenőrök nem utaznak le Afrikába, hogy megszámolják a cserjéket a banánültetvényen, nem? – Természetesen nem. Felettébb ritkán fordul elő ilyesmi. Eriksen megkockáztatott egy mosolyt, de Carl véleménye szerint nem sok oka volt derűre. Évi ötvenmillió, azt a rohadt! – Szóval, ha odalent valami szabálytalanul zajlott, arra végső soron csak maga vagy William Stark jöhetett rá. Nem adott ez túl nagy hatalmat az önök kezébe? Eriksen hosszan hallgatott, és csak bámult maga elé. Az arcáról közöny sütött, de a vonásai nem ürültek ki, mint azoké az embereké, akik ráébrednek tehetetlenségükre. – Borzalmas lenne, ha igaza lenne – felelte végül. – És az egész az én felelősségem. – Mindenesetre arra kell kérnünk, hogy nézzen kicsit utána ennek a

lehetőségnek. Eriksen elmélázva biccentett. – Igen, igen, magától értetődik. Mindent átveszek az illetékes munkatárssal, még ha most szabadságon is van. Haladéktalanul felhívom, amint távoztak. Hétfő délután megkapják a jelentésemet. Amikor magára hagyták Eriksent, a férfi szinte bénultan ült a székében. Carl meglehetősen elégedett volt a kihallgatás menetével. A legbiztosabb módja annak, hogy valaki egy ember eltűnését felderítse, ha kiokoskodja, milyen okok állhattak a háttérben. És Carlnak az volt az érzése, hogy egykettőre az ok nyomára bukkannak. Teljesen elmerült a gondolataiban, amikor Gordon hozzászólt. – Őszintén szólva úgy vélem, kicsit túl idős vagyok ahhoz, hogy a combomat csipkedjék – mondta, és közben felháborodottan csücsörített. – Ha legközelebb együtt kell mennünk valahová, viselkedjünk felnőtt emberekként, szerintem. Feltételezem, osztja a véleményemet. – Kinyújtotta a kezét Carl felé. – Áll az alku? A lépcsőhöz közeledtek. A lépcsők általában elég balesetveszélyes helyek. Ebben a pillanatban Carl felettébb vonzónak találta a lehetőséget. A kinyújtott kezet szemlélte, és megállt. – Ezúttal talán végighallgat, Gordon. Ha már nincs rajta a tojáshéj a valagán, és letette a vizsgáit, keressen magának egy jó kis hivatali állást valamelyik távoli vidéki városban, ahol megvívhatja a lakásépítő szövetkezeteknek a pincehelyiségek karbantartásáról folytatott csatáit. És emlékezzen hálásan és örömmel arra az időre, amikor Carl Mørck magával vitte egy kihallgatásra, és megakadályozta abban, hogy mindent elcsesszen. Gordon leengedte a kezét. – Maga gyerekes – mondta. – Igaz, amit magáról beszélnek. Carl túlnyomás esetén működésbe lépő szelepe még kitartott, de egyetlen meggondolatlan szó, s felrobban ezen a szent helyen. – Egyébként fent hagytam a sálamat Eriksen irodájában – folytatta Gordon. – Menjen előre, mindjárt jövök. Megfordult, és már ott sem volt. Carl ilyenkor szerette legjobban. *** Eriksen úgy érezte magát, mint akin átment egy úthenger. Milyen telitalálat kérdések voltak már ezek?! Honnan tudtak erről az egészről? Fon eltűnéséről. A banánültetvényekről, amelyek sosem léteztek? Ha ennyi mindenre rájöttek, biztos többet is tudnak.

Ha az arab helyett nem ez a fickó lett volna itt, Mørck biztosan még további kérdésekkel gyötörte volna, amelyek megingatják a meséjét. Vagy már el is árulta magát? Nem tudta. Bár mindent megtett azért, hogy uralkodjon az arcvonásain, ez a Mørck olyan pillantásokat vetett rá, mintha a veséjébe látna. Mintha már tudná az egész történetet, és csak a megfelelő pillanatra várna, hogy lecsapjon rá. Milyen szar egy nap! De jó, nem fog örökké tartani. A Karrebækbankrészvények eladásából befolyt pénzt már átutalták, már csak új papírokat kell szereznie. És Vesterbróban akadnak ügyes kezű mesterek, hencegett egyszer vele Teis Snap. René úgy gondolta, egy nap alatt meglesz. Aztán kimegy Teishoz, és behajtja rajta az őt megillető részesedést a Curaçao-részvényekből. Eriksen a homlokára tolta a szemüvegét, és megdörzsölte a szemét. Miután felkereste Teist, azonnal el kell tűnnie. Amszterdam vagy Berlin, egyre megy. A lényeg, hogy volt még ideje megváltoztatni a külsejét. Sikerülnie kell, ha még egy vagy két napig békén hagyják. Több időre nincs is szüksége. Ebben a pillanatban kopogtak, és rögtön le is nyomták a kilincset. Eriksen visszatartotta a lélegzetét. A munkatársai sosem vennék a bátorságot, hogy csak úgy belépjenek. Csak nem a nyomozók jöttek vissza? Az ajtóban a fiatal tökfilkó feje jelent meg. Akkor Carl Mørck sem lehet messze. Mit találtak ki már megint? Beszéltek a munkatársnőjével az előtérben? Hülyeség, már kész üldözési mániája van! A nő nem mondhatott nekik semmit, mert nem tud semmit. – Bocsásson meg, de lenne még pár kérdésünk – mondta a hórihorgas pasas. – Lenne rám két perce? Eriksen ismét az orrára illesztette a szemüveget. Miért egyedül jött vissza ez a tejfelesszájú? Miféle csel ez már megint? – Feltűnt valami, amit mondott. Az apám is magas beosztású hivatalnok, és mindig azt mondogatja, hogy sehol nem néznek utána alaposabban az utazási költségeknek, mint az állami hivataloknál. Tisztában vagyok vele, hogy itt, a külügyminisztériumban többet utaznak, mint bárhol máshol, de meglepőnek találom, hogy ön és Stark ilyen rövid időn belül ilyen messzire, Afrika ugyanazon részére utazott. Baromi drága lehetett. Tudom, hogy a pigmeus programért Stark volt felelős, és ön más ügyben ment délre. De miért nem maga végezte el az ellenőrzéseket, amik miatt Starkot odaküldte? Ez az egyik. A másik pedig: milyen fontos programok voltak azok, amikről később kénytelen volt letenni? Nem olyasmik, amiket Stark is elintézhetett volna, ha már úgyis Kamerunba kellett mennie? Ne értsen félre, de ön szerint nem voltak túl közel egymáshoz ezek az utak? Vagy máshogy fogalmazva: tényleg ennyire rosszul szervezik meg az utazásaikat? És ezzel összefüggésben még azt is meg szeretném kérdezni: a

költségvetésben nincs az utazási költségekre elkülönítve valamilyen tétel, amelyet ellenőrizhetnénk? Mert akkor hétfőn azt is megcsinálnák a többivel együtt. A vádbeszéd alatt Eriksen egy szót sem szólt, csak figyelmesen hallgatott. A fickó teljesen eszelős volt, kétség sem fért hozzá, de a kérdései jogosak voltak. A két utazás szükségességét annak idején hosszasan kellett fejtegetnie a számvevőszék előtt. Még egy figyelmeztetést is begyűjtött érte, de már régen történt, és nem olyan ügy volt, amelyet újra elővennének, legalábbis, ha rajta múlik, semmiképp. Ezért ügyet sem vetett ellenfele felfuvalkodott viselkedésére, és fesztelenül rámosolygott. – Természetesen szigorúan szabályozzák az utazási lehetőségeinket, és magától értetődően pontos kimutatásaink vannak az utazásokról, amelyekben feltüntetik a részletes adatokat, úgymint: az utazás célja és a költségek listája. Egy szó, mint száz: hétfőn megnézhetik ezeket az iratokat is. Olyan elégedett volt magával, mintha éppen egy bonyolult trükköt sikerült volna kiviteleznie. És ez is volt a helyzet, mert ezeket a listákat és kimutatásokat soha senki nem fogja megnézni. Hétfőre a madárka már rég kirepül. A pernahajder búcsúzóul a kezét nyújtotta neki, és már majdnem kint is volt, amikor még egyszer megfordult, felemelte az ujját, majd ezt mondta: – Ó, igen, most nem hagyom itt! Azzal lehajolt, felemelt egy szürke sálat a földről, és már ment is. Eriksen még sokáig meredt az ajtóra. Eltartott egy ideig, mire biztos lett benne, hogy nem vár rá újabb kellemetlen meglepetés. Már a leghalványabb kétsége sem volt. Ez a mai az utolsó munkanapja. *** Már az önelégült arckifejezés láttán, amellyel az égimeszelő végigvonult a folyosón, Carl riadókészültségbe helyezkedett. Itt bűzlött valami. – Megvan, Carl! – Zavartan nevetve emelte a magasba a sálat. – Hiszen tudta, hogy becsapom – folytatta, s elterpeszkedett a széken Carllal szemben. – Nem hagyott szóhoz jutni, ezért visszamentem egy ürüggyel. – Mit mondott? – Carl érezte, hogy az orrcimpái remegnek. – Vette magának a bátorságot, hogy a távollétemben vallassa Eriksent? – Igen. Sajnálom, ha nem helyesli. De sikerült megingatnom! Azt mondtam neki, furcsa, hogy ugyanannak a hivatalnak két munkatársa majdnem egy időben utazott Afrikának ugyanarra a részére. Bár a fickó csak vigyorgott, szerintem rendesen leizzadt. Igen, szerintem itt tényleg lesz valami. Ebben a pillanatban Carl bekattant. De nem csak ez a szánalmas, felfújt hólyag

és a viselkedése tehetett róla. Ami kitört belőle, az igazi kétségbeesés volt, akárhonnan jött is. A lelkébe hasított. Kinyitotta a száját, a szíve kihagyott egy ütemet, és eddig még nem ismert hőség öntötte el. – Maga istenverte barom! – bömbölte. – Tűnjön el innen azonnal! Megragadta az asztal szélét, és mindenestül felborította. Gordon a falnak tántorodott, de rögtön meg is rázta magát. Szótlanul bámult Carlra, mintha elment volna az esze, majd elhagyta a helyiséget. – És ezúttal meg se merészeljen nyikkanni, maga seggfej! – ordította még utána Carl, majd a lába előtti káoszra pillantott, a felborított asztalra és a szétszóródott aktákra meg papírokra. Ebben a pillanatban olyan éles szúrást érzett a szíve táján, hogy ösztönösen levegő után kapott. De nem segített, továbbra is úgy érezte, megfullad. Ujjai görcsbe rándultak, karját a rekeszizmára szorította, és a lába remegett, mintha farkasordító hideg lenne. Képtelen volt állva maradni, lecsúszott a székre, majd a padlóra. – Mi a fene történt itt? – hallotta Rosét. Azt még érzékelte, hogy a lány berohan a szobába, és vallatni kezdi, hol fáj. De arról már fogalma sem volt, hogy Rose a falhoz húzta, és nekitámasztotta a felsőtestét. Aztán a lány megérintette a vállát, és Carl hirtelen meghallotta a saját, mélyről jövő zokogását, majd érezte, hogy a rekeszizmából valami hullám terjed szét a testében. – Mi történt, Carl? – kérdezte Rose halkan, és magához húzta Carl fejét. A férfi nem válaszolt rögtön. Érezte Rose bőrét, illatát, leheletét, és visszatartotta a lélegzetét. A közelség, a félelem, a megmagyarázhatatlan mindent elborított, mindent kitöltött. – Hívjak segítséget, Carl? A férfi megrázta a fejét, majd a sírása fokozatosan hangtalan, fújtatásszerű lihegésbe ment át. – Volt már ilyen máskor is? Carl megpróbálta ismét megrázni a fejét, de most nem sikerült. – Csak hasonló – hebegte minden erejét megfeszítve, noha fogalma sem volt róla, igaz-e ez így. Aztán Rose felszólította, hogy összpontosítson a lélegzésére, és hunyja be a szemét. – Pillanatnyilag nyugodtan kizárhatod a világot, Carl – mondta nyugodtan, még közelebb húzta magához, és átölelte. – Itt ücsörgünk, amíg jobban nem leszel. Nem megyek sehová, rendben? Egy család vagyunk, ha tetszik, ha nem. A férfi bólintott, és becsukta a szemét.

Ezekben a percekben teljesen a tudatában volt annak, hogy egy nő osztotta meg vele a nyugalmát, nem csupán Rose. És tényleg sikerült a lélegzetvételére összpontosítania, és kizárnia a világot.

33 Boy számára elérkezett az indulás napja. Ebből az alkalomból a legkülönfélébb gondolatok futottak át az agyán, egy egész sereg elképzelés. Jó évei voltak Brage-Schmidt alkalmazottjaként. Nem volt oka panaszra, de az idők változtak. Ezért a bőröndje bepakolva hevert az ágyán Brage-Schmidt villájában. Kiválogatta az öltönyöket a gardróbszobában, ékszerek és órák feküdtek mellettük acéltokokban. A repülőjegyet már lefoglalta másnap estére. Leleményes évek voltak. De hát nem a csúcson kell abbahagyni? BrageSchmidt gyakran a titkáraként és személyi asszisztenseként mutatta be. Valójában azonban teljesen szabad kezet adott neki a színfalak mögött, hogy megoldja a gondokat és a felmerülő feladatokat. Boy üzletfeleket zsarolt, vetélytársakat vádolt hamisan, és megállapodásokat kötött egy repülőgépmentőmellényeket szállító vállalkozóval drágakőcsempészés ügyében. Öt évvel ezelőtt pedig Mammyval és két fiával rablótámadást rendezett a Karrebæk Bank ellen, hogy el tudják tussolni a fizetőképesség végzetes hiányát. A mintegy tucatnyi országban dolgozó hivatalnokok és biztosítási alkalmazottak különféle megfenyegetéséről már nem is beszélve. De igen, a Brage-Schmidttel való kapcsolata igencsak jövedelmező volt. Egészen a gyilkosságig és emberrablásig is elment, amelyet mostanában olyanokkal végeztetett, akik helyben és az egész világon neki dolgoztak. És most rajta volt a sor, hogy elintézzen egy ilyen ügyet, méghozzá az üzlet és a saját maga kedvéért. Csak ez egyszer. Aztán máris odébbáll, ahogy tervezte. Egész álló nap Mammy sakklépéseit követte. Koppenhága számtalan pontjára küldött kerekes székeseket, hogy kémkedjenek és figyeljenek, és készek voltak lecsapni, ha Marco felbukkan a közelükben. A fiai Østerbróban ellátták néhány ukrán baját, akik vonakodtak teljesíteni a parancsaikat, és Mammy a helyi vasút minden megállójába és a forgalmasabb buszmegállóba embereket állított, akiknek tízezer eurót helyezett kilátásba, ha elcsípik a fiút. Kétszer már majdnem megvolt. Aztán mi lett belőle? Az egyik katona a fiúval való találkozás után egy húszcentis sebet szerzett a csípőjére, amikor egy sittcsúszdából kellett kiráncigálniuk. A másiknak meg akkora monoklija lett, hogy

kénytelen volt napszemüveget hordani, hogy ne legyen túl feltűnő. Kis híján nyakon csípték, ami figyelemre méltó volt, de mégis kudarcot vallottak. Mert ez a fiú olyan volt, mint az a dél-amerikai pillangó, amelyik orkánt okoz Japánban. Ez a fiú meglökött egy dominót, és ezzel rommá döntött egy egész épületet. Boynak semmi kedve sem volt ezt tovább nézni. Voltak elvei. Ha elkapják a fiút, minden rendben. Ha nem, vagy ha a fiúnak sikerül értesítenie a rendőrséget, akkor nem lehet tudni, hová vezet ez az egész. Zola biztosította arról, hogy ez a Marco semmi perdöntő dolgot nem tudhat – de akkor miért járt a rendőrség ma Eriksen minisztériumi osztályvezetőnél? Nem, túlságosan is közel jutottak. És Boy ezért döntött úgy, hogy a tettek mezejére lép. Brage-Schmidt nem jelenthetett akadályt, de egy tiltakozó Eriksen igen. Egy Teis Snap, akinek egyedüliként közvetlen telefonkapcsolata volt Boyjal, meg még inkább. Józanul szemlélve az Eriksen elleni gyilkossági kísérlet teljesen félresikerült. Azóta a fickó biztosan a keze ügyében tartja a dán részvényeit, és olyan éberen figyel, mint egy vadászkutya. Boy felhívta az imént odahaza, és egy munkatársként mutatkozott be. A felesége azt mondta, Eriksen még nem ért haza a munkából, és a nő nem tudta, hol lehet. Ezért Boy abból indult ki, hogy Eriksen máris köddé vált. De nem baj. Zolával nem lesz nagy gond. Nem tudta Boy telefonszámát, mert a fiú minden beszélgetésük után számot váltott. Ráadásul mindig ő hívta Zolát, és nem fordítva. Személyesen pedig sosem találkoztak. Zola egy pökhendi, öntelt fráter, aki – akár egy lemming – szántszándékkal robog a szakadék felé. Csak az a kérdés, mikor és hogyan zuhan bele. Teis Snappal más a helyzet. Ingatag típus, aki bármelyik pillanatban összeomolhatott. És az végzetes lett volna, mert túl jó rálátása volt a hálózat összes szálára, és ha valami balul sül el, minden irányba elindíthatja a lavinát. Nem mintha nem lett volna már galiba Teis Snap körül: Először hazardírozott, méghozzá a saját bankja pénzével. Aztán rosszul mérte fel a minisztériumi játékostársait. Snap volt az, akit Eriksen fenyegetett, és az is, akit a legkönnyebb volt megfenyegetni. Ráadásul ebben a pillanatban ő csücsült a kincsen, amelyre Boynak is fájt a foga, nevezetesen a tőzsdén nem jegyzett részvényeken, amelyekkel bármelyik agyalágyult milliókra tehet szert. Euróban természetesen. És a részvények nélkül – Boy ezt megfogadta magának – nem repül el. A hosszú kavicsos út és a fasor, amely Teis Snap karrebæksmindei házához vezetett, gyomorforgatóan ápolt volt. A telek vidékies környezetben feküdt. Akkor telepszik le az ember ilyen helyen, ha szereti a tágasságot, a lovak nyerítését és – erről sem szabad megfeledkezni – a megfizethetetlen telekárakat.

A különcködését így főleg házak és hozzájuk illő járműállomány formájában fejezheti ki az ember. Boy még sosem járt itt, de rögtön megállapította, hogy a melléképület mögé kell leparkolnia a kocsiját, ha nem akarja, hogy már a házhoz vezető úton felfedezzék. Kiszállt, és hallgatózott. Ha volt kutya, először attól kellett megszabadulnia. Ezek a vidéki kutyák kiszámíthatatlanok tudtak lenni, és Boy ezt utálta. Alapjában minden kutyát gyűlölt, leszámítva azt, amelyik neki volt hajdanán. Összességében négy épület volt a telken. Fehér, ízlésesen felújított gazdasági épületek és egy lakóház, amelyen már távolról látni lehetett, hogy a férj itt átengedte a feleségének a terepet. Boy jellegtelennek és fölvágósnak képzelte a birtokot, ehelyett azonban olyan részleteket vett észre, mint például a fekete kocsikerék a ház oromzatán és egy csomó rács, amire rózsaszínű, virágzó iszalag futott fel. Tekintetével végigpásztázta az udvart. Egy fekete terepjárón és az elkerülhetetlen Cooper kabrión kívül nem volt semmi feltűnő, de már ez is épp elég volt. Már rátette az ujját a sárgaréz csengőre, de még egyszer végiggondolta, mit tesz, ha vendégek vannak a házban. Aztán megnyomta a csengőt, és várt. Snap nejét Lisának hívták, és tényleg ő volt Snap első felesége. Brage-Schmidt azt a nézetet vallotta, hogy a korkülönbség miatt volt, de a fényképekből ítélve a nő külseje miatt is lehetett. Boy hallotta a nőt, de az nem nyitott ajtót. Vélhetően a biztonsági kamera képernyőjét bámulta. Legalábbis a kamera egyenesen Boy felé fordult. – Jens Brage-Schmidt személyi asszisztense vagyok – mondta, és a lencsébe pillantott. Ha a nő hallotta, amit mondott, több lehetőség kínálkozott: a legvalószínűbb az volt, hogy ennek ellenére nem fog ajtót nyitni. Ebben az esetben Boy megkerüli a házat, és betör egy ablakot, mert mindenképpen be kellett jutnia. – Aha. Várja a férjem? – Hallotta a hangot a hangszóróból, amit azonban nem látott. – Igen. Még nincs itthon? – De rögtön tudta is a választ. – Akkor visszajövök később – folytatta. – Egyébként megbeszéltük, hogy ilyen idő tájban benézek. Voltaképpen már tíz perce itt kellett volna lennem. Bármelyik percben megérkezhet. De várhatok idekint is, kellemes az idő. És olyan sok szép virág is van itt. Egy pillanatig teljes csöndben állt, összekulcsolva kesztyűs kezét zakója legalsó gombja előtt: a temetkezési vállalkozó testtartása ez, aki mindig a háttérbe húzódik, amikor búcsút vesznek az elhunyttól. Alázat és visszafogottság

jellemezte ezt a pózt. Akinek jó tanítómestere volt, az tudta. Húsz másodperc sem telt bele, és kinyílt az ajtó. A nőnek még éppen sikerült bemutatkoznia, aztán Boy máris elkapta, és kitekerte a nyakát. Olyan gyorsan és nesztelenül történt, hogy a nő biztosan fel sem fogta. Boy gyakorlottan felcipelte a hullát a hálószobába, félig ülő testhelyzetben az ágyra rakta, egy halom párnát tömött a háta mögé, és bekapcsolta a tévét. Nem sajnálta az időt arra, hogy körbejárja a házat. Jól tudta, hogyan kell alaposan átkutatni az emberek rejtekhelyeit úgy, hogy közben ne csináljon rumlit. A bezárt ajtókat különféle módokon ki lehetett nyitni, ha ügyesen kitapogatta a zárakat, általában tűrhetően ment. Egy fél óra elég volt a házra, de nem találta meg, amit keresett. Így egy kicsit bonyolultabb lett az ügy, ugyanakkor nem érte különösebben váratlanul. Miután törölte a bejáratnál elhelyezett biztonsági kamera felvételeit, fogta a ház úrnőjének laptopját. Bekapcsolva állt a ragyogóra polírozott fekete étkezőasztalon az óriási helyiségben, ami a földszintnek jó felét tette ki. Nyilvánvalóan nemcsak a kertben szerették itt a virágokat, hanem a képkeretekben is, gondolta a megnyitott aukciós honlap és a falon lógó töméntelen virágcsendélet láttán. Öt perc alatt megfogalmazta a levelet, amelyben Snap magyarázatot ad rá, miért végzett a feleségével, és lett öngyilkos azt követően. Olyan egyszerű volt: bűnözői tevékenysége olyan mértéket öltött, amivel már nem tudott megbékélni. Nos, akkor René E. Eriksen minisztériumi osztályvezető kénytelen lesz egyedül viselni a felelősséget a csalásért és Stark meggyilkolásáért. Mindenért. Boy kinyomtatta a búcsúlevelet. Fontolóra vette, hogy ő maga aláírja-e, de aztán úgy döntött, inkább vár, és behajtotta a papír felső részét. Aztán felment a hálóba, kitárta az ablakot, és leült egy virágmintás fejtámlás székbe a pipereasztal elé, amelyen különféle flakonok és parfümös levélpapírok sorakoztak. Miközben várakozott, tekintetét az eső áztatta földeken nyugtatta. Snap Mercedesének erős halogén fényszórója már egy perccel azelőtt, hogy begördült volna az udvarra, hírül adta az érkezését. Boy hallotta őt a földszintről. Ahogy ledobta a földre a táskáját, levette a cipőjét, és félrerúgta, majd a konyhába ment. Egy idő után feljött a lépcsőn. Az egyik kezében egy tányérral, a másikban egy üveggel belépett a szobába, s térdével belökte maga mögött az ajtót. – Milyen napod volt, szívem? – kérdezte, és letette a tányért meg az üveget az éjjeliszekrényre. Aztán az ágy mellett álló szék felé fordult, és elkezdett vetkőzni. – Az enyém elég nyugis volt. Beszéltem telefonon Brage-Schmidttel, és elmondtam neki, milyen elmeháborodottan viselkedett René ma reggel.

Egyszerűen türelemmel kell lennem Renével szemben. – Nevetett. Aztán alsónadrágban, készen arra, hogy belebújjon a pizsamájába, megfordult. – Mit nézel? Egészen belemerültél. A nőre lesett, s jót mulatott azon, hogy feleségét egyáltalán nem érdekli a hazaérkezése. – Mondd csak, pipa vagy rám valamiért? Hiszen mondtam, hogy későn jövök. Egyébként meg miért nyitottad ki az ablakot? Rohadt hideg van itt bent. – Megkerülte az ágyat, és éppen be akarta gombolni a pizsamafelsőjét, amikor pillantása Boyra esett. Az ijedségtől hátratántorodott. Boy még sosem látott ennyire halálra rémülni valakit. – Vigyázzon, el ne essen! – mondta Boy. Snap lassan, nehezen lélegezve leereszkedett az ágy végére. – Ki… ki maga? – dadogta, majd a feleségére pillantott. Ekkor érte a következő sokk. Néhány másodpercig megkövülten ült ott, aztán egész testében reszketni kezdett, és amikor már valósággal rázkódott, rekedt ordítással a halott nejére vetette magát, és átölelte. Percekkel később már azon volt, hogy szemmel tartsa Boyt, miközben frissen visszanyert önuralma határán járt már megint. – Maga is egy olyan… gyerekkatona, akit Brage-Schmidt bérelt fel? Miért… beszél dánul? – Amikor Boy nem válaszolt, Snap újra rázendített: – Ki küldte? Biztos nem Brage-Schmidt, ő sosem vetemedne ilyesmire, miért is tenné? Én kitartok, ezt ő is tudja. Boy halványan elmosolyodott, amit Snap látszólag kihívásnak értelmezett. – Mit röhög ezen, maga pokolfajzat? Miért nem mondja meg, mit akar? Egymilliót? Tízmilliót? Megkaphatja. Boy megrázta a fejét. – Csak az aláírását, aztán már itt sem vagyok. Snapnak ez nem fért a fejébe. Minden porcikája tiltakozott ez ellen a mondat ellen. Az aláírását? Az arcára kiült az értetlenség. Ez a fickó megölte a feleségét, közben meg nem akar mást, csak egy nyamvadt aláírást? Boy előhúzta a papírt, és letette Teis Snap elé a pipereasztalra összehajtva. – Csak írja alá itt! – mutatott Boy az üres fél oldalra. – Mi van rajta fönt? Nem írom alá, amíg el nem olvastam. Boy higgadtan felállt, és megigazította a zakóját. – Vagy aláírja, vagy maga is a felesége sorsára jut. Tízig számolok. Egy, kettő, három, négy… – Előhalászott egy golyóstollat a belső zsebéből, és Snap orra alá dugta. – Öt, hat, hét… Ekkor Snap elvette a tollat.

– Mit tett vele? – kérdezte, és megint sírógörcs tört rá. – Írja alá – mondta Boy, és a papír üres aljára mutatott. Snap pedig aláírta. Reszketős és dülöngélő betűkkel, ahogy egy búcsúlevelet kell. – Köszönöm. És most adja ide a Curaçao-részvényeket. Aztán megyek. – De azt mondta… – A részvényeket. Tudom, hogy abban a bőröndben vannak, amit Lisa hazahozott. És hogy a maga bőröndje üres… – Honnan tudja? Brage-Schmidttől? Ugyanis ő az egyetlen, akinek elmondtam. Ő áll az egész mögött? – Adja ide a részvényeket, és nyugodtan élhet tovább. A feleségének eltörött a nyaka. Baleset volt. Lezuhant a lépcsőn. Ha ezt mondja a rendőrségnek, hinni fognak magának. Ezen a ponton Snap önuralmát vesztve sírni kezdett, és ez egyáltalán nem illett bele Boy tervébe. Ha valaki az ilyen helyzetekben összeomlik, akkor egyáltalán nem lehet megjósolni, hogy hirtelen nem embereli-e meg magát, és nem kezd-e el váratlanul ésszerűen cselekedni. És az ésszerű cselekvés ebben az esetben azt jelenti, hogy harcol az életéért. – A részvényeket kérem. Hol vannak? Mindenhol kerestem már. Van valahol egy titkos széfje? Snap a fejét rázta. – Honnan tudjam, hová dugta őket Lisa? Honnan veszi, hogy tudom? – Mert megkeserüli, ha nem mondja meg azonnal. És elhiheti nekem, ismerek néhány kínzási módot. Snap nagy levegőt vett. – És mi garantálja, hogy…? Honnan tudjam, hogy nem…? – Ismét szipogni kezdett. – Mert mindenki másnál jobban tudja, mit jelent a pénz. Innen. Snap felemelte a fejét, és megtörölte az arcát a kézfejével, vagyis elkente magán a könnyeket és a taknyot. Most a profi énjére volt szüksége. Természetesen tisztában volt a pénz hatalmával. És ebben a pillanatban egy tárgyalás kellős közepén volt. – Beszélni akarok Brage-Schmidttel. Boy előhúzta a mobilját a zsebéből, és kikereste a számot. – Felhívom, amint megmondta, hol vannak a részvények. Valamit valamiért. Úgyis várja a hívásomat. Snap falfehér lett. Ökölbe szorította a kezét, a bütykei elfehéredtek. Hogy a társa így hátba támadta?! Egy pillanatig úgy tűnt, mintha Snap dühében arra készülne, hogy rátámad Boyra.

– Hol vannak a részvények? – kérdezte újra. Snap a pipereasztalra bökött. – Végig ott voltak az orra előtt, maga disznó! Boy félrerántotta a virágmintás függönyt, és kihúzta a mögötte rejtőző fiókot. Ott feküdtek a részvények, szépen, rendben, egy gumival átfogva. Ebben a pillanatban Snap hátulról Boyra vetette magát, és ütötte-vágta, mint akinek nincs ki a négy kereke. Ez volt az utolsó tette. Miután Boy beállt a kocsival megszokott parkolóhelyére, egy pillanatig még az autóban maradt. Élvezte a csillogó esőcseppek látványát a szélvédőn. Erre a különösen enyhe dániai tavaszi esőre mindig fájdalmas nosztalgiával fog visszaemlékezni, valahányszor fekete felhők borulnak a Ruwenzori-hegység peremére (ahol le szándékozott telepedni), és zuhogni kezd az eső. Már csak pár óra volt indulásig. Elégedett volt a dolgok alakulásával. Megkapta, amiért Karrebæksmindébe ment. A házban csak Snap búcsúlevele maradt az éjjeliszekrényen, az anyósülésen viszont ott hevertek mellette a részvények egy mappában. Tökéletes leosztás. Mindvégig mosolygott, amikor felkapta a mappát, kiszállt a kocsiból, becsukta az ajtót, és felment Brage-Schmidt villájához, a hátsó úton, mint mindig. És ahogy máskor is, ügyelt arra, hogy most se lássák meg.

34 Amikor Rose késő délelőtt beért a főkapitányságra, az volt az első dolga, hogy odadobjon egy parkolási büntetőcédulát Carl íróasztalára. – Minden elismerésem, Rose, ez nem semmi! Büntit kapni, úgy, hogy nincs is autód! – nevetett Assad. A lány vállat vont. – A táskámban volt. Akkor vettem észre, amikor a bérletemet kerestem. Fogalmam sincs, hogyan és mikor került oda. Carl nem reagált azonnal. A tegnapi összeomlásakor történt valami közöttük, valami személyes, amin nem lehet csak úgy átlépni. – Tegnap, Rose, szóval tudod… Szeretném megköszönni. Rose hallgatása kitöltötte a helyiséget. Nem mintha annyira meghatódott volna. Inkább úgy tűnt, mint aki nem tartja illendőnek, hogy ilyesmiről beszéljenek egy munkahelyen. – Nincs mit – mondta végül, majd néhányszor zilált hajába túrt. – Ezek szerint már jobban vagy? – Igen, köszönöm. Sokkal jobban. És ennyi volt. Rose nem volt az az érzelgős fajta. Ha léteztek is olyan érzések, amelyektől elgyengült a térde, azok biztosan nem mások érzései voltak. Carl bólintott. Rendben, akkor ennyit a bizalmasságról. Most már folytathatják a hivatalos dolgokkal. – Két dolog – mondta a lány. – Egyrészt: körbejártam az üzleteket a Trianglenen, és megmutattam a boltosoknak Marco fotóját. Az eredmény: semmi. Na, jó, talán néhány halvány reakció a kép láttán, egy apró rezdülés az arcon vagy ilyesmi, de semmi meggyőzőbb. Egyébről nem számolhatok be. Friss levegőn voltam, és megfájdult a lábam, nagyon köszönöm! – És mi köze ennek a büntetőcédulához? – kérdezte Carl. – Semmi. Ez lenne a másik dolog. Nézzétek meg közelebbről – mondta, és a cetlire mutatott. – Nyomtatott nagybetűk, ott! Carl és Assad közelebb dugta a fejét. És tényleg! A büntetőcédula szélére kézzel írtak valamit. – Hát ilyen nincs! – kiáltott fel Carl.

„Zola bűnöző. Az emberei lopott holmikat tárolnak a Fekete Gyémánt egyik csomagmegőrzőjében. Délután négy körül szokták kiüríteni. Öt órakor pedig egy furgon szedi fel Zola embereit az Andersen-kastélynál. Marco” Assad szeme csészealjméretűre kerekedett. – Hihetetlen, meddig elér ennek a srácnak a keze! Biztos jól jön, ha viszket a háta. Bármelyik pontját elérheti. Ráadásul úgy mozog a városban, mint egy árny az árnyak között. – Na, igen – mondta Carl. – Szerintetek bekajáljuk Zola történetét, miszerint a srác ölte meg William Starkot? Assad leszegte a fejét, és bozontos szemöldöke alól pillantott fel főnökére. Ez önmagában is elegendő válasz volt. – Igazából én sem hiszek benne – szólalt meg Rose is. – Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy néhány éve, vagyis mielőtt kamaszodni kezdett volna, olyan korban volt, amit a pedofilok többsége imád. Lehet, hogy Zola kényszerítette rá, hogy Starkkal legyen? – Újra felteszem a kérdést, Rose, elhiszed, hogy ez a fiú, aki minden lehetséges módon igyekszik felvenni velünk a kapcsolatot, megölt, eltemetett és kiásott egy felnőtt férfit, hogy aztán végül a saját családja nyakába varrja a balhét? Rose megrázta a fejét. – Nem, határozottan nem. De minden lehetőséget szem előtt kell tartani, nem? – Miért nem fedi fel magát? Emlékszem, Assad, hogy egyszer érdekes magyarázatot adtál erre. Hogy azért, mert nincs tartózkodási engedélye, és ezért nem tudja igazolni magát. Ezt mondtad. Erre Assad leszegte a pillantását, sötétbarna szeme néhányszor gyorsan balra mozdult. Carl nem igazán értette a reakcióját. Nem én voltam, hanem Rose, mondta Assad némán, és valamivel érhetőbben, amihez az összes arcizma segítségét igénybe vette. – Ó, persze! – fordult Carl Roséhoz. – Te voltál az, ezt jelzi a súgóm. – Carl – szólalt meg Assad –, nézd csak meg a kézírást. Olyan, mint egy tizenöt évesé? – Nem – felelte Rose. – Pont olyan gyerekes, mint a tiéd, Assad. – Pont ezt mondom. Gyerekes kézírás, mint az enyém.

Te magasságos, ez a talpig úriember nem tudna néha megtartani magának egyegy viccet?! – Nos, akkor már elég sokat tudunk – összegezte Assad. Carl az orrát fintorgatta. – Hogyhogy elég sokat? – Feltételezhetjük, hogy a fiúnak nincsenek papírjai, vagy legalábbis nem túl sok, mert nyilvánvalóan nem dán, nem is úgy néz ki. Ellentétben velem. – Assad gyomrának mélyéről dübörgő nevetés tört fel. – Na, viccet félretéve – folytatta –, a kézírása meglehetősen gyerekesnek hat, de ehhez képest elég jól bírja a dánt. De hol tanulta? Szerintem már régebb óta van az országban, talán már jó ideje állandóan itt tartózkodik. Illegális bevándorlóként. Zola egész pereputtyához hasonlóan. És véleményem szerint ez az oka annak, hogy nem akar beszélni velünk. Rose bólintott. – Fél tőlünk, Carl. Mi meg ráuszítottuk a teljes rendőrséget. A Fekete Gyémánt kávézójában olyan keveset kellett várakozniuk, hogy Assad kénytelen volt mélységes sajnálattal otthagyni a szendvicset, amelybe épp hogy csak beleharapott. A fickó egy nejlonzacskóval felszerelve jött, és semmiféle érdeklődést nem mutatott a hely irodalmi kincsei iránt. Céltudatosan a csomagmegőrzők leghátsó sorához igyekezett, amely a vécék mellett volt, hogy letegye a szállítmányát. A külseje egészségtelennek tűnt, nem úgy, mint Marcóé. Valamivel idősebb és sápadtabb volt, és furcsa módon kinyalta magát: fekete öltönyt és fehér inget viselt. Nem éppen olyan öltözéket, amilyet az ember egy utcai bűnözőtől elvárna. – Vethetnénk egy pillantást, mi van a táskájában? – kérdezte Carl, és a fiú orra alá dugta az igazolványát. A srác a másodperc tört része alatt átlátta a helyzetet. Sarkon fordult, és a kijárat felé spurizott. Csakhogy Assad már várta, és elzárta a kiutat, méghozzá mindössze azzal, hogy felemelte a kezét. A srác tiszta erőből nekiszaladt a mellkasával, majd a hátsójára tottyant. Néhány perccel később Carl hátrafordult a kocsiban, és a nejlonzacskó tartalmát a zsebtolvaj ölébe borította, aki a hátsó ülésen ült Assad mellett. – Honnan vannak ezek? – kérdezte, és a mobilokra, órákra, pénztárcákra mutatott. – Don’t understand. – Nem értem, mondta angolul a srác, és megvonta a vállát. – Hát, Carl, nem beszél dánul, ami megnehezíti a dolgunkat – mondta Assad hangsúlyozott hűvösséggel. – Vigyük ki Amagerbe, mint azt a tegnapi két csávót, ott majd eltesszük láb alól azon az elhagyatott részen.

Carl elkerekedett szeme semmi nem volt a hátsó ülésen Assad mellett kuporgó fiú szeméhez képest. – Tudod – folytatta Assad. – Szerintem kétezer korona ezekért a lókötőkért szép summa, és mostanság hiány van hullákban az Anatómiai Intézetnél. – Beszélni ügyvéddel – károgta a fickó tört dán nyelven. Assad elmosolyodott. – Hát mégiscsak megy ez! Akkor most gondoskodunk arról, hogy olyan dutyiba kerülj, ahol nem ül túl sok bőrfejű. A fiúnak nehezére esett palástolnia a kétségbeesését, és amikor fél óra múlva a törhetetlen üvegű rendőrségi kisbusz érte jött, ez mit sem változott. Egy órával később elkapták a következőt. A lengőajtón egy arányos testfelépítésű, szintén elég idegen kinézetű, ugyancsak fekete öltönyt viselő fiatalember jött be. Kutató, éber tekintete azonnal feltűnt Carlnak és Assadnak. – Amikor az asztalok mögött a csomagmegőrzők mellett halad el – suttogta Carl –, lecsapunk. Két oldalról. A fickó nem volt hajlandó beszélni, és ha nem lett volna néhány női óra a táskájában, kénytelenek lettek volna futni hagyni. Most a második emeleti kihallgatóban ült velük szemben, és sanda tekintettel méregette őket. – A cimborád, Samuel a szomszédban van – mondta Carl. – A csomagmegőrzőknél pedig a kollégáink őrködnek, és egymás után csípik fülön a társaitokat. A maradékot pedig legkésőbb akkor elkapjuk, amikor a furgon ma délután felveszi őket a Rådshuspladsenen. A srác fészkelődött a széken, de egy árva szót sem szólt. Láthatólag sem a rideg környezet, sem a jelen lévő rendőrök, sem a bilincsek nem voltak hatással rá. Az a fajta volt, aki már a tanulóidő végéhez közeledett, és nagyon is rátermettnek mutatkozott a bűnözői pályára. A börtönök tele voltak az ilyenekkel, de a többségük azért szabad lábon szaladgált. Carl félrevonta Assadot. – Semmi haszna, meg kell várnunk, mit mesélnek holnap reggel az első bírói meghallgatáson. Talán ma még sikerül beszédesebbeket is begyűjteni. – Én maradnék még egy kicsit, megpróbálom megtörni – válaszolta Assad. Carl összehúzta a szemét. Ezen a téren kicsit sem kételkedett Assad képességeiben. – Figyelj, Assad! Tudod, mi a dörgés. Legyél óvatos, rendben? – Rendben, Carl. De mi van a dörgéssel? – Felejtsd el, Assad. Ez egy szófordulat.

Ebben a percben kopogtak, és Carl kinyitotta az ajtót. – Mikor végeztek? – kérdezte a kotnyeles Gordon. – Van még egy, akivel el kellene csevegnünk. Tényleg azt mondta, „csevegnünk”? Lars Bjørn irodájában semmiféle előzékenységgel nem kell számolnia az embernek, ennyit Carl biztosan tudott. – Még ha William Stark eltűnési ügyének koronatanújaként tekintesz is erre a Marcóra – mennydörögte –, nem mozgósíthatod csak úgy az egész nyomozói szervet, Carl. Levontam a költségvetésedből háromszázezer koronát órabérre. Ebből talán megtanulod, hogy a jövőben jóváhagyasd a rendelkezéseidet az elöljáróiddal. Ezennel lefújom a fiú utáni nyomozást. Carl a felső ajkába harapott. – Ahogy gondolod. Ezzel együtt meggondolatlan őrültségnek tartom ezt a döntést, főleg most, hogy ilyen közel vagyunk az ügy tisztázásához. Miért nem rúgod ki inkább Gordont, akit szintén az én költségvetésemből fizetünk? És ha ez nem fedezi a háromszázezres órabért, a maradékot kiveheted a perselyből. De a szavai egy az egyben leperegtek Lars Bjørnről. Mi több, még mosolygott is. – Nem, Carl. Nem szabadítalak meg Gordontól, még akkor sem, ha a minisztériumi osztályvezető kihallgatásakor a külügyminisztériumban helytelenül járt is el. Azt megbocsátjuk neki. – Megbocsátjuk? – Igen. Azt mondja, nem igazítottad el megfelelően előtte. – Ördög és pokol, magadnál vagy? – dohogta Carl a dühtől elvörösödve. – Egy helyettes rendőrfelügyelővel beszélsz, és azt állítod, hogy el kell igazítani egy ilyen zöldfülűt, mint ez a Gordon, egy olyan üggyel kapcsolatban, amihez semmi köze? Tisztában vagy vele egyáltalán, hogy áttörés előtt állunk az eltűnt William Stark ügyében? És hogy több mint valószínű, hogy gyilkosságról van szó? Ez a taknyos orrú meg fogta magát, és kérdéseket tett fel az egyik főgyanúsítottnak, amiből az nyilvánvalóan leszűrte, hogy rájöttünk, miben mesterkedik? – Témánál vagyunk. – Mi? – Én is leszűrtem valamit. Ha még egy gyakornokkal sem tudsz bánni, talán nem te vagy a megfelelő ember erre a munkára. Carl felállt. A régi szép időkben ez az iroda olyan hely volt, ahol az ember feltöltődhetett, és elintézhette, amit el kellett intéznie. Most meg néhány perc itt-tartózkodás után legszívesebben arra lett volna kedve, hogy lemérje, mennyi idő alatt teszi meg egy kijelölt gyilkosságiosztály-vezető az utat a második emeleti ablaktól a járdáig. Ekkora egy szart!

Álljon már meg, a mindenségit! – hallotta a felszólítást a háta mögül, amikor bevágta maga mögött Lars Bjørn irodájának az ajtaját, és dühtől tajtékozva elrohant Sørensen asszony félénk tapsának kíséretében. Carl ezúttal még arról is megfeledkezett, hogy Lisszel flörtöljön. Ahogy azt várni lehetett, Gordon Rose ajtaja előtt őgyelgett nyálcsorgatva. – Ide, de tüstént! – ordított rá Carl, és a mutatóujjával az irodájára bökött. Az a nagypofájú meg azt merészelte kérdezni, mit akar tőle Carl, de Carl hagyta, hadd főjön a levében. Először szétválogatta az aktákat az íróasztalán, az egyik sarokba tolta őket, felrakta a lábát az asztalra, rágyújtott egy cigarettára, és szívott egy nagy slukkot. – Mostantól kezdve két lehetősége van, maga paprikajancsi – mondta végül. – Vagy összeszedi a cókmókját, és eltűnik a bal fenéken, vagy megpróbálja hasznossá tenni magát. Melyiket választja? – Az a határozott véleményem… Carl ököllel az asztalra csapott. – Melyiket választja? – Hát gondolom, a másodikat. – Gondolja? – Azt választom. Carlnak Mussolini hatásos gesztikulálása jutott eszébe, amikor imponálni akart. Hogy is csinálta? Állat fel, mellkast és alsó szájszélet ki, az öklöt az oldalához szorítani. – Bocsásson meg! Gordonnak halványlila gőze sem volt, mi zajlik itt, ezt látni lehetett rajta. De a bocsánatkérés hatott. – Jó. Akkor mostantól próbaidőn van a Q-ügyosztálynál. Most jön a cserkészvizsga, és ha nem felel rendesen, már repül is. Tudni akarom, milyen kapcsolatban van Lars Bjørnnel. Gordon a vállát vonogatta, és a fejét rázta. – Semmilyenben. Csak az apám legjobb barátja. – Világos. A bentlakásos iskolában barátkoztak össze, teszem fel. Maga is abba az iskolába járt? Gordon bólintott. – Jó. Bjørn szívességet akar tenni az apjának, és hogy ő maga is nyerjen rajta valamit, leküldi ide magát kémkedni. Gondolhattam volna. Puha pöcs! – Magának fogalma sincs róla, miről beszél. Lars Bjørn keményebb, mint a többiek együttvéve ezen a helyen. Nézzen oda az ember, mi nem sül ki ebből? Carl inkább kíváncsian, mint

meglepetten nézett Gordonra. – Ugyanarról az emberről beszélünk? Arról a mintafiúról, az élére vasalt nadrágjában? Magyarázza már el ezt a keménység dolgot. – Érje el nála, hogy feltűrje a ruhaujját. Akkor biztos megpillanthat néhány olyan sebhelyet, amilyet még életében nem látott. Maga talán kibírna egy hónap kínzást? Hm? Hát, Lars Bjørn megcsinálta. És nem csak ezt. – Hát még mit? Ki vele! Gordon habozott, de amilyen fiatal és dölyfös volt, végül nem tudott ellenállni a kísértésnek. – Feltételezem, tudja, mi az a BCCF? – Passz! – emelte fel a tenyerét Carl. – Talán Bjørn Cudar Cifra Fizimiskája…? – Az ég szerelmére! – vágott a szavába Gordon. – Ez a Baghdad Central Confinement Facility, vagyis a bagdadi központi börtön nevének a rövidítése, ahogy Szaddám Huszein az Abu Ghraib börtönt nevezte. – Értem. És most mindjárt azt mondja, hogy Bjørn ott dolgozott. – Nem, nem dolgozott. Carl hangja élesebb lett. Végtére is nem társasjátékoznak! – Bökje már ki végre! Mi van Bjørnnel és az Abu Ghraibbal? – Mit gondol? Miért mondtam, hogy vegye rá, hogy tűrje fel a ruhaujját? Carl lesütötte a szemét, és ujjával az asztalon dobolt. Amit hallott, kicsit sem volt az ínyére. – Mi van még, Gordon? Amikor nem kapott választ, felemelte a fejét, és meglepetten látta, hogy a langaléta srác egészen belevörösödött a dologba. – Már így is többet mondott el, mint amennyinek Bjørn örülne, igaz? Gordon zavartan bólintott. – Pedig tudnia sem lenne szabad, ugye? Véletlenül hallotta meg otthon, így van? Megint bólintott. – Jól van, Gordon. Most már van valami a kezemben, amivel adott esetben semmi perc alatt kirúgathatom a főkapitányságról. Idáig Bjørn magán tartotta óvó kezét. De feltételezem, azzal vége lenne a dolognak, ha felmennék hozzá, és a tanácsát megfogadva megkérném, hogy tűrje fel a ruhaujját. Igazam van? – Igen. – Nagyon megszeppenten mondta. – Jó. Mostantól kezdve csak azt mondja el Bjørnnek a Q-ügyosztályról, amire én az áldásomat adom, világos? – Igen. – Akkor megállapodtunk. Carl felállt, kinyújtotta a kezét, és olyan erős kézszorítással pecsételte meg az

egyezséget, hogy a fiatalember szempillái szabályos ír sztepptáncot lejtettek. – És most menjen fel szépen Bjørnhöz, és mondja el neki, hogy tudomása szerint nagyon közel járunk már ahhoz, hogy felderítsünk egy szörnyen fontos esetet, és ez a Carl Mørck az egyik legnagyobb lángelme, akivel valaha találkozott. Gordon elhúzta a száját. – Komolyan mondja? – Igen. És ne felejtse el: a legnagyobb lángelme, akivel valaha találkozott. És hangosan, ha kérhetem. Aztán hívja fel Eriksen minisztériumi osztályvezetőt, és kérje meg, hogy maradjon bent az irodájában, mert szeretne ismét váltani vele néhány szót. – De miért? Hiszen hétfőn találkozunk vele. – Mert az a csalhatatlan megérzésem támadt, hogy a tag sokkal többet tud, mint amennyit bevallott, és vélhetően kész rá, hogy magyarázatot adjon, miért nem intézték el a két hivatalos utat egy kalap alatt. – Nem tudod, találtak valamit a bűnügyi technikusok a gödörnél Kregmében? – kérdezte Carl Tomas Laursent. Laursen először megtörölte a kezét a kötényében. Nyomorúságos látvány: az ország egykor legkiválóbb helyszínelője zsírpacás és mártásfoltos kötényben. – Méghozzá elég sok mindent. Hajszálakat, bőrt, rostokat, körmöt. – Vagyis DNS-t tömegével. Laursen bólintott. – Néhány nap múlva megtudod, hogy egyezik-e azzal, amit William Stark házából gyűjtöttek be. – Egyezik, meg se kell várnom a jelentést. Már az is elég, hogy tudom, a sírban egy emberi holttest feküdt. Abban egészen biztos vagyok, hogy azé, akit keresünk. – Igen, csak kár, hogy a hulla már nincs ott – értett egyet Laursen. – Tudod, hol lehet? – Nem. És a megérzésem azt súgja, nem is fogjuk megtudni. Az ember nem azért ás el, majd hantol ki egy tetemet, hogy aztán később máshol megint elássa. Ha engem kérdezel, ezúttal gondosan eltüntették, egy tóba süllyesztették, elégették, savban oldották fel, vagy valami. – Hát ebben biztos igazad van, nem ez lenne az első ilyen eset. Laursen megint megtörölte a kezét, aztán elkezdte az asztalon heverő tésztát gyúrni. Az utóbbi idő slágere, jobban mondva Laursen utolsó segélykiáltása: reggelente frissen sütött zsemle. Igen, Laursen tényleg mindent megtett, hogy a rendőrségi kantin fennmaradhasson. – Még valami, Tomas. Már sok mindent tudok Bjørn iraki dolgairól, de az az érzésem, te még ki tudnád egészíteni néhány értesüléssel. Ugye?

Laursen abbahagyta a munkát. – Szerintem inkább őt kérdezd, Carl. Nekem semmi közöm hozzá. – Szóval tudsz valamit? – Úgy értelmezed, ahogy akarod. – Bebörtönözték, tudod, mikor és miért? – Nem én vagyok az illetékes ebben a kérdésben, Carl. – Legalább azt megmondanád, mikor? Közvetlenül Szaddám Huszein bukása előtt? Laursen elmélázva ingatta a fejét. – Nem sokkal azelőtt? Semmi válasz. – Egy évvel? Laursen az asztalra vágta a tésztát. – Álljon meg a menet, Carl! Túl jó barátok vagyunk ehhez, nem? Carl bólintott, és békén hagyta Laursent. De a lelkében sok minden volt, csak béke nem. Pillanatnyilag Assad odalent kuksolt, és egy fiatalembert hallgatott ki. Assad, a Q-ügyosztály sármos perzsa hercege, aki nem képzett rendőr, s csak Lars Bjørn jóvoltából került ide, legalábbis minden erre utal. Vagyis egy olyan ember jóvoltából, aki Carl kijelölt főnöke, korábban pedig egy hírhedt iraki börtönben ült Szaddám Huszein uralma alatt. Carl megtorpant a lépcső közepén. Az ördögbe is, Assad! – gondolta. Ki vagy te? Széles vigyorral a képén állt a kihallgató előtt. – Mit ácsorogsz itt, Assad? – Szünetet tartok. Nem kell mindig a szemük előtt lenni, nem? Gondolkodjanak egy kicsit inkább a dolgokon. A helyzetükön. Attól majd elered a nyelvük. – Megered, Assad. Megered a nyelvük. Ki van bent? – Romeo. Az égési sérült fiú, aki nem akarta megmondani a nevét. – De látom, rávetted… – Igen, és nem volt egyszerű. Carl fürkészőn oldalra billentette a fejét. – Hogy csináltad, Assad? – Gyere be, és megmutatom. A fiú egy széken ült. A kezén nem volt bilincs, az arcán nyoma sem volt haragnak vagy a hatóságoktól való undornak. Csak egy kedves, öltönyös fiatalember volt. Kezes bárány. – Köszönj szépen Carl Mørcknek, Romeo – szólította fel Assad.

A fiú felemelte a fejét. – Jó napot! Carl bólintott. – Mondd el Carl Mørcknek, amit az előbb nekem mondtál, Romeo! – Melyiket? – Amit Zoláról és Marcóról mondtál. – Nem tudom én, miért, de Zola akarja látni Marcót holtan. Mi mind keressük őt. Nem csak mi, néhányan segítenek. Észtek, lettek, fehéroroszok, ukránok, afrikaiak. Mind együtt keressük. – És miért mesélted ezt el nekem, Romeo? Egy holtfáradt fiatalember nézett Assadra. De Assad vajon miért nem volt holtfáradt? – Mert ígérted, akkor maradhatok Dániában. Assad Carlra nézett, és a szemében valami diadalmas pillantás villant fel. Ennyire egyszerű volt, mondta a tekintete. – Nem ígérhetsz meg neki ilyesmit, Assad! – mondta Carl három perccel később, amikor kint álltak. – Holnap börtönbe kerül, lehetőség szerint egy magánzárkába, már ha tényleg annyit tud, amennyit most kikotyogott. De mi lesz, ha nem tudjuk elkülöníteni? Hogy fogod megvédeni? És hogy akarod beváltani az ígéretedet? Assad vállat vont. Ez nem az ő asztala, értelmezte Carl a reakciót. Az ő ízléséhez képest kissé érzéketlen magatartás volt. – Megkérdeztem tőle, ismerte-e William Starkot, és tagadta. Azt is megkérdeztem, hogy Marcót igénybe vették-e szexuális szolgáltatásokhoz Zolánál, ezt a vádat kerek perec visszautasította. Ilyesmi egyáltalán nem történt náluk. Carl bólintott. Csupa hasznos értesülés. És hát nem azt mondják, hogy a cél szentesíti az eszközt, ha az ember mosni akarja a kezét?

35 Marco még sosem fázott annyira, mint ezen az éjszakán. Amikor a hajó körútja során kikötött a Holmens-templomnál és Nyhavnban, nem mert kimászni a partra, mert félt Zola embereitől. Csak amikor elhaladtak a kis hableány szobra mellett, akkor engedte el a hajót, és kecmergett ki a jéghideg vízből. Közben koromsötét lett. Néhány turista, aki még ezen a késői órán is úton volt, mentőt akart hívni a hidegtől vacogó fiúnak, mások pedig előkapták a digitális fényképezőgépüket, és úgy fotózgatták, mint egy hullámok közül előlépő mesebeli lényt. De Marcónak nem volt kedve az efféle szórakozáshoz, és kórházba se akart menni. Csuromvizesen sarkon fordult, és a Svanemøllehavn sportkikötő felé futott, abban a reményben, hogy valamelyik hajón menedéket talál. Amikor másnap reggel egy kis motoros jacht vízhatlan ponyvája alatt felébredt, még mindig vizes volt. De langyos szellő fújt, és odakint halvány reggeli fény derengett. Elég korán volt még ahhoz, hogy otthon találja Eivindet és Kayt, mielőtt munkába indulnak. Az utóbbi napok történései mélyen megrendítették a fiút. A két afrikai hajszál híján végzett vele. Elképzelhetetlenül kicsin múlott. Újra és újra maga előtt látta az egyikük kétélű kését és a másikuk sárgásfehér szemét. Nem ment, tovább nem maradhatott itt, egyetlen napot sem, el kellett tűnnie. El kellett tűnnie Koppenhágából, el Dániából. Lelép vonattal Svédországba, és ott megpróbálja újrakezdeni. Egy ilyen hatalmas, ritkán lakott országban biztos meghúzhatja magát az ember. Ráadásul a svéd nyelv nagyon hasonlított hangzásában a dánhoz, elég sokat hallotta a svéd turisták szájából. Biztosan hamar zöld ágra vergődik vele. Ahogy az elmúlt huszonnégy óra alakult, Marco bosszúvágya Zolával szemben a háttérbe szorult. Már csak a puszta túlélésről volt szó. Amikor ott állt Kay és Eivind lakásának ajtaja előtt, és szilárdan eltökélte, hogy ezúttal nem távozik a pénze nélkül, a ruhái már teljesen megszáradtak. Kopognia kellett egy darabig, és amikor Eivind végre ajtót nyitott, egyáltalán

nem úgy festett, mint régen. Borostás volt, sápadt, az arca beesett, ahogy ott állt előtte. De szerencsére nem viselkedett olyan ellenségesen, mint legutóbb. Ellenkezőleg: úgy nézett ki, mint aki örül neki. – Marco, jaj, istenem, Marco! – kiáltott fel. – Hol voltál, fiam? Annyira aggódtunk érted! Nézz magadra! Hogy nézel ki? Gyere be, vegyél fel valami rendeset. Gyere már, gyere! Marco akaratlanul elengedte magát. Annyira meghatotta a szívélyes fogadtatás, hogy a szája széle remegni kezdett. Olyan jó volt itt lenni! – Kay! – kiáltott hátra a válla felett Eivind. – Szerencsés napunk van: Marco visszajött! Néhány másodperccel később Marco hallotta, hogy egy kulcsot dugnak a zárba és elfordítják. Megpördült a tengelye körül. Eivind a kezében tartotta a kulcsot, és fenyegetően nézett rá, aztán előrehajolt, mintha bármelyik percben rá akarná vetni magát. És amikor Marco értetlenül Kay felé fordult, egy ütést érzett a tarkóján, majd összerogyott. – Gyerünk, fogd le, Eivind! – kiáltotta Kay, miközben ő is leguggolt Marco feje mellé, magához húzta a karját, és elkezdte összekötözni a csuklóját valamivel. Marco megpróbálta megérteni az eseményeket, de az agyában villózó fények különös szűrőt vontak mindenre, és csak elmosódottan látta a környezetét. Ösztönösen megkísérelte elhúzni a kezét, és igyekezett megfordulni, de valami elzúgott a füle mellett, és újabb ütést érzett. – Au! Miért csináljátok ezt? Semmit sem ártottam nektek. Mindjárt el is tűnök, csak… Ekkor érte a harmadik ütés. Egyúttal Eivind hegyes térde is a bordái közé fúródott, ezért alig kapott levegőt. – Igen, megvan. Gyertek gyorsan, siessetek! – Eivind hangja volt, közvetlenül a feje fölül. Most már tisztán látta mindkettőjüket, Eivindet, aki félig rajta térdelt, és a füléhez szorította a telefont, valamint Kayt, aki a feje mellett guggolt, és az alkarját fogta. Kay nem nézett ki valami jól, az arcán és a nyakán még mindig duzzanatok és zúzódások látszottak. Marco most mozdulatlanul feküdt ott, és a két férfit nézte, akiktől olyan sok mindent kapott. Eivind arckifejezése annyira kétségbeesett és megkínzott volt, hogy Marco szeme könnybe lábadt a láttán. Talán ezek a könnyek hatották meg Eivindet. Talán a tudatára ébredt, milyen kicsi és tehetetlen is volt Marco, a fiú, akit olyan szeretettel vettek magukhoz. Akit megtanítottak kártyázni, és akinek rendre kijavítgatták a nyelvi hibáit. Akinek meg akarták tanítani, hogy higgyen magában, és bízzon abban, hogy van

jövője. Ebben a pillanatban Eivind ráncos arcára is kiült a belső változás. A csalódottság és a harag redői kisimultak, a szája remegni kezdett, és végül neki is könnyek kezdtek csorogni az arcán. – Nem tudom, mit ártottál nekik, Marco – mondta, és igyekezett megkeményíteni a hangját. – De ha nem tűnsz el egyszer s mindenkorra az életünkből, megint ránk támadnak. És nem bírjuk ki még egyszer. Ezért kénytelenek vagyunk kiadni téged nekik. Nincs más választásunk. Adja isten, hogy ne bántsanak! Kayba nem szorult ennyi együttérzés. – Remélem, ugyanazt teszik veled, amit velem tettek, hallod? Tönkretették az életünket! Már a munkánkat se merjük elvégezni! És mindez miattad! Marcót megbénította a döbbenet. Öt percen belül itt lesznek, legkésőbb, végtére is szétszóródtak a környéken. Baltiak, afrikaiak, Zola emberei, mindegy is, ki jön, az eredmény ugyanaz lesz. A lehető leglassabban és legészrevétlenebbül a fal felé fordította a fejét, hogy felmérje a lehetőségeit. Nem sok volt. Közvetlenül fölötte volt egy kis polc, rajta néhány bőrkesztyű, egy asztali lámpa és egy ovális tál tele aprópénzzel és a pincekulccsal. Milyen jól ismerte ezt a polcot! A lámpa vezetéke a térde magasságában lógott, alatta álltak a cipők és a papucsok, amelyeket hajdanán Marco is hordott. De ebben a helyzetben egyiknek sem vehette hasznát. Észrevette, hogy Eivind lassan elzsibbad ebben a testhelyzetben, mert kissé kifelé fordította a térdét, hogy pihentesse a combját. Marco meg sem moccant. Sejtette, hogy Eivind néhány perc múlva ismét lábtartást változtat, és akkor készen kell állnia, mert második esélye már biztos nem lesz. Észrevétlenül megfeszítette a has- és a farizmait, és egy kissé közelebb húzta a karját a testéhez. Kay szorítása erősebb lett. Most minden attól függött, hogy Kay elengedi-e. Abban a pillanatban, amikor Eivind cipőjének orra a padlóhoz ért, Marco felnyomta magát, és magához rántotta a kezét. Az eredmény lenyűgöző volt: a két férfi összefejelt, aminek következtében Eivind oldalra dőlt, és estében magával rántotta a polcot, miközben Kay hanyatt esett, majd behajlított lábbal feküdt a hátán. Mindketten felnyögtek, de ez nem állította meg Marcót. Eivind vállába még bele is rúgott, így a férfi lecsúszott a padlóra. Amikor Marco talpra szökkent, Kay megpróbálta elkapni a lábát, de a fiú belerúgott a karjába, és Kay a falnak zuhant. Lent az utcán közben csikorgó abroncsokkal állt meg egy kocsi. Amikor az autóajtókat becsapták, Marco már a konyhában volt. Ám a hátsó ajtót zárva találta, és nem volt benne az az istenverte kulcs. Nagy nehezen kihalászott egy

kést összekötözött kezével a késtartóból, felkászálódott a konyhaasztalra, és küszködve kinyitotta az ablakot. Aztán lehuppant a melléképület előtetejére, onnan pedig leugrott az udvarra. Még éppen hallotta, ahogy dörömbölnek az ajtón, miközben Eivind és Kay igyekszik talpra kecmeregni. Kész kínszenvedés volt összekötözött kézzel megmászni a biciklitároló épületét, s közben a kést is tartani. De csak akkor mert megállni, hogy elvágja a zsinórt, amikor már átvágott két további hátsó udvaron, és elérte a kis utcák labirintusát. Még húsz métert tudott megtenni az utcán, amikor felfedezte a baltiakat a sarkon. Villámgyorsan behúzódott a következő pincelejáróba. Nekivetette hátát egy masszázsszalon kék ajtajának, és rugdosni kezdte az ajtót a sarkával. Kinyitni, kinyitni, kinyitni, rimánkodott magában a rúgások ütemére. Hallotta, ahogy léptek közelednek a járdán, és valaki kiabál valamit az utca másik végén. Nyissák ki, kérem, nyissák ki! Az ajtó mögött mozgást hallott. – Ki az? – kérdezte valaki erős akcentussal. – Segítség! Rendes gyerek vagyok. Üldöznek – suttogta Marco. Egy pillanatig nem történt semmi, csak a léptek zaja erősödött. Aztán olyan hirtelen nyílt ki az ajtó a háta mögött, hogy beesett a helyiségbe hanyatt. – Csukd be gyorsan! – suttogta halálra váltan. A hátán feküdt, és egy ázsiai nő álmos arcába nézett. A nő tette, amit mondtak neki, és öt másodperccel később Marco üldözői elrohantak a szalon előtt. A nő Marleennek mondta magát, de biztosan valahogy máshogy hívták. Egy kékre festett kanapéhoz vezette Marcót, amely fölött a kezelések árlistája függött, különböző nyelveken kiírva. A fiú itt végre leülhetett, és kisírhatta magát. Nem sokkal később két másik nő is megjelent, szintén álomittasan és smink nélkül. Láthatóan még egyáltalán nem készültek fel arra, hogy nekikezdjenek egy új napnak. – Mi elől menekülsz? – kérdezte, aki legutoljára érkezett, és gyengéden megsimogatta Marco arcát. Kedves volt, de tolakodó parfümfelhő lengte körül. Az arcát himlőhelyek borították, túlontúl nagy melle természetellenesen állt, és összességében is valahogy teljesen aránytalan volt. Marco letörölte a könnyeit, és megkísérelte elmagyarázni nekik a helyzetét. Nyilvánvalóan csak annyit értettek belőle, hogy kelet-európaiakról van szó, akik az imént rohantak el az üzlet előtt ordibálva. Amikor ezt meghallották, nyugtalanok lettek, és pusmogva egy sarokba húzódtak. Végül az, aki az előbb még simogatta Marcót, azt mondta: – Itt nem maradhatsz. Két óra múlva jön egy férfi a pénzért, és nem találhat

itt. Különben mindannyian bajba kerülünk, te is, és mi is. – Adunk valamit enni, és megmosakodhatsz – tette hozzá a harmadik. – De aztán menned kell. Használhatod a hátsó ajtót, átkísérünk az udvaron és a szomszéd házon a Willemoesgadéra. De onnantól egyedül kell boldogulnod. Marco megkérdezte tőlük, nem hívnának-e neki egy taxit, de nem akartak. A stricijük minden nap megnézte a mobiljukat. Azt hinné, hogy munkaidőn kívül tiltott üzelmeket folytattak. Mert ki másnak hívtak volna taxit, mint egy kuncsaftnak? Marco érezte rajtuk a részvétet. Felnőtt nők voltak, akik valószínűleg a családjuk nélkül éltek itt, és csak a kínzójuk volt nekik. De miért nem léptek le egyszerűen, mint ő? Ez nem fért a fejébe. A nők betartották az ígéretüket: átkísérték Marcót az udvaron, fel a hátsó lépcsőn a szomszédos ház második emeletére, ahol egy öreg kuncsaftjuk lakott, aki a lakáson keresztül átengedte őket az elöl lévő lépcsőházba. – Legközelebb különleges bánásmódban lesz részed, Benny. Az öreg elégedettnek tűnt az ajánlattal. Marco ismerte a Willemoesgadét. Egyszer végigjárta az itteni üzleteket, de sehol nem kapott munkát. Valószínűtlen volt, hogy a boltosok felismerik. Csak a sarkon volt egy szupermarket, amely mindig új kisegítőket alkalmazott, és sosem lehetett tudni, milyen fickók voltak ezek, és honnan jöttek. Ezért Marco átment az utca túloldalára, és az Østerbrogade felé indult céltudatosan. Ezen a részen pokolian kellett figyelnie, itt könnyű dolguk lett volna az üldözőinek. Az ideális az lett volna, ha sikerül taxit szereznie, amely kiviszi a kastrupi pályaudvarra, ahonnan a svédországi vonatok indultak. Kitapogatta a nadrágzsebében a pénzt, amit Samuel nejlonzacskójából vett ki. Még kerek ötezer korona volt. Egy darabig elégnek kellett lennie. Nemsokára itt a nyár, az idő enyhe lesz, aludhat a szabad ég alatt. És odafent Dalarnában vagy Jämtlandban biztosan talál majd egy elhagyatott kunyhót vagy egy üresen álló nyaralót. Egy kicsit mérges volt a pénz miatt, ami még mindig Eivind és Kay lakásában volt a szegélyléc mögött. Most kezdheti elölről, és ki mondta, hogy megint ekkora szerencséje lesz? Mivel a taxik, amik elhúztak mellette, mind foglaltak voltak, úgy határozott, hogy a Sortedams-tavi vagy a triangleni droszton próbálkozik. De nem jutott el addig. Egy kicsit lejjebb az utcán megpillantotta Chris furgonját, amely ferdén parkolt a járdán. Vélhetően Eivind hívása után a baltiak erősítést kértek Zolától, aki azonnal mozgósította az embereit, és a klán kirajzott. A kocsi most a szállítmányra várt, és mindegy volt, hogy élve vagy holtan kapják-e meg.

Marco szíve megdermedt. A helyzete elképzelhetetlenül kedvezőtlen volt. A Sortedam Dosseringen nem futhatott végig, mert ha ott valaki elvágja az útját, csapdába kerül: az egyik oldalon egyáltalán nem nyíltak mellékutcák, a másikon pedig a tó volt. Nem. Vagy visszaszalad a Lille Triangel felé, vagy itt vár egy üres taxira, ahol van. Le sem vette a szemét a furgonról, minden rossz jelképéről. Hányszor és hányszor gubbasztottak hátul a raktérben, miközben a kilátástalanság felé vitték őket, akár a vágómarhákat? Hányszor és hányszor feküdt ott kimerülten és abban reménykedve, hogy az utazás sosem ér véget? De mindig véget ért, minden este megérkeztek kregmei börtönükbe. Alvás, evés, és másnap reggel megint indulás. Ó, hogy utálta ezt a kocsit! Marcónak leesett az álla. Csak nem az apja lépett ki a jármű mögött abból a boltból? És az Zola, aki mögötte ment? Vagyis már személyesen is részt vesz az utána való kutatásban? Marco egy fa mögé húzódott, és figyelte, ahogy az apja és Zola belép a következő üzletbe. A hozzájuk hasonló alakoknak, meg kellene tiltani, hogy gyerekek közelébe menjenek, gondolta elkeseredetten. A biciklist, aki a Trianglen felől érkezett, rögtön kiszúrta, méghozzá azért, mert bicikli és biciklis egyáltalán nem illett össze. Nem, a vak is láthatta, hogy ennek a fickónak nem lehet ilyen drága és új bringája. Amivel viszont Marco nem számolt, az az volt, hogy a fickó hirtelen, lendületből felugrat a padkára, és egyenesen felé indul. Marcónak alig két lépést sikerült megtennie, a biciklis máris mellette volt. Mások is tekertek a bicikliúton, akik hangos kiáltásokkal figyelmeztették Marcót. De a fiú nagyon is tudta, mit csinál, amikor ösztönösen oldalra vetődött, hogy üldözője a levegőbe markoljon. Gépiesen előkapta a konyhakést, és a fickó sarka felé bökött vele. Az a fájdalomtól bömbölve esett el a biciklivel, miközben Marco inaszakadtából rohanni kezdett. – Ne arra, Marco! – hallott a fiú egy kiáltást az utca másik vége felől. Megrökönyödve torpant meg, majd úgy százötven méterre észrevett egy férfit, aki a Ryesgade sarkán kanyarodott be éppen, és felé rohant. Marco idegesen nézett hátra a válla felett. Az Østerport pályaudvar felől egy üres taxi közeledett, és Marco kifutott az útra, hogy megállítsa. – Ott is van egy! Marco megpillantotta a biciklist, aki időközben felkászálódott, és csak utána ismerte fel a hangot, amelyik figyelmeztette. Egy másodperccel később meglátta az apját, aki a szájához tartotta a kezét, mint valami hangosbeszélőt, és úgy ordibált neki. Ismét mondani akart valamit, amikor Zola odalépett hozzá hátulról, és akkorát taszított rajta, hogy átbukdácsolt a bicikliúton, ki az úttestre. Marco tehetetlenül nézte végig, ahogy a közeledő busz kifarol, és megrémülve

kiáltott fel a többi szemtanúval együtt, amikor az apja eltűnt a kerekek alatt. De máris újabb veszéllyel kellett szembenéznie. Egy harmadik üldöző közeledett a Classensgade felől. Egyszerűen elviselhetetlen volt: az apját elgázolták, ő maga pedig üldözőktől körülvéve állt az úton, és egy taxinak integetett. A volán mögött egy fiatal srác ült, egy olyan bevándorló, akinek nem volt saját autója, és örült, hogy a másét vezetheti: lényeg, hogy bőrülés legyen benne, és rendesen gyorsuljon. – Indulj! – ordította Marco. – Gyorsan! Gyorsan! Két üldözője odarohant a kocsihoz, és az öklükkel püfölték, de a vezető csak felmutatta nekik a középső ujját, és rátaposott a gázra. Ezért aztán Marco nem is nézhette meg rendesen az apját, amikor elhajtottak a busz mellett, de a rengeteg vért és a bámészkodók ijedt arcát látta. A buszsofőr magába zuhanva ült a kormánynál, arcát a tenyerébe temette. A másodperc egy törtrészére Marco pillantása találkozott Zoláéval. Rendkívül ideges, de egyébként teljesen hűvös volt, ahogy ott állt a zaklatott emberek között, akik nyilván nem látták, hogy történt a baleset. Ez vár rád is, mondta Zola tekintete. – Szörnyű baleset. Gyakran történik ilyesmi, ha engem kérdezel. Az emberek csapnivalóan vezetnek. – A sofőr Marcóra nézett a visszapillantó tükörben. – Hová megyünk? Marco hátravetette a fejét, és arra összpontosított, hogy ne hányja el magát. Az apja megpróbálta figyelmeztetni! Megmenteni! És ezért Zola megölte. Az apját! Marco maga előtt látta barnászöld, meleg szemét. Réges-régi emlékek, jól tudta. De az apja éppen most állt ki mellette. Akkor mit jelentett mindaz, ami a kettő között történt? Az apja halott volt. És Zola meg fogja úszni. A taxisofőr meg azt kérdezi, hová megy. Öt perccel ezelőtt még azt mondta volna, hogy a pályaudvarra. Tegnap meg azt, hogy Tildéhez Valbyba. De most már nem tudta… Zola könyörtelenül, számításból gyilkolt. Marco a saját szemével látta, milyen részvéttelenül tette. Valószínűleg ugyanezzel a cinizmussal nyomorította meg Miryamot, és ölte meg William Starkot. És vélhetően még sok mindenki mást. És így fog vele is végezni. Szemrebbenés nélkül. – Hé, haver, hová megyünk? Hová vigyelek? Van egyáltalán pénzed? Marco bólintott, és átnyújtott a vezetőnek két százkoronást. – Jó. Kétszáz. Akkor találd ki. Marco a fejét rázta, képtelen volt gondolkodni. Zola pillantása mindent eldöntött. Maradni fog, és megbünteti ezt a rohadékot, akárhogy is. – Jól a sarkadban voltak. Kábszerügy? Ismerős. Elég gáz, hogy az ember nem üzletelhet kicsiben, anélkül hogy totál berágnának rá.

– Ismered a Hereford Beefstouw-t? A steakhouse-t a Tivolinál? – Figyu, haver! Taxis vagyok. Kérdezz olyat, amit nem ismerek, és visszaadom a kétszáz rongyot.

36 – Eriksen már nincs bent a minisztériumban, Carl! Carl vetett egy pillantást az órára. – Pedig elég korán van. Csak nem… – Meglepődve nézett fel. Úgy tűnt, ez alkalommal tényleg nyomja valami Gordon szívét. – Eriksen felmondott, méghozzá azonnali hatállyal. Rögtön, miután eljöttünk tőle, átment az államtitkárhoz, és beteget jelentett. Azt mondta, nem is megy be többet. Carl a homlokát ráncolta. – A rohadt életbe, Gordon! Nem tudom pontosan, mibe, de valamibe nagyon beletenyerelt. Magához hívta Rosét és Assadot, hogy elmondja nekik a fejleményeket. – Assad, telefonálj Eriksen lakására, és tudd meg, hogy ott van-e. Te meg, Rose, hívd fel a minisztériumot. Kérd az államtitkárt. Meg kell tudnunk, mi folyik ott. Aztán vedd fel a kapcsolatot a frederiksværki rendőrséggel, és kérd meg őket, hogy tartsák szemmel Zolát. Nehogy azt tervezze, hogy olajra lép. Ha ennek bármi jelét látják, tartóztassák fel. – Milyen indokkal? – Majd kitalálsz valamit. – És én mit csináljak? – kérdezte Gordon. – Maga feltérképezi Eriksen hátterét. Ki kell derítenünk, hogy van-e valahol nyaralója, ahol meghúzhatja magát. Hívja fel az adóhatóságot, meg ilyenek. Gordonnak az arcára volt írva a csalódottság. Bizony, bizony, kisfiam, itt mindenki lent kezdi. Assad köszönetet mondott, és összecsukta a mobilját. – A Q-ügyosztály legszebb rózsaszála hívott – jelentette, és megint felrakta a lábát a műszerfalra az anyósülés előtt. – Jó, akkor összegezzük – mondta Carl, és sávot váltott. Hogy a fenébe lehet, hogy a forgalom már ilyenkor egy hangyabolyra emlékeztet, amit az ember egy pálcikával megbolygatott? – Tehát. Először is: egyetértünk abban, hogy a kihallgatási módszereiddel egy kicsit túllőttél a célon, Assad?

– Túllőttem volna a célon? Ezt meg hogy érted? Szerintem csak ötletes voltam. Carl erőtlenül csóválta a fejét. Ötletes? Úristen, hát mi ez itt, barkácstanfolyam? – Másodszor: időközben megtudtam, hogy Lars Bjørn az Abu Ghraib börtönben ült, amikor Szaddám Huszein még hatalmon volt. És ne mondd, hogy te nem tudtad, Assad, mert úgysem veszem be. Legalább azt mondd meg, hogy összefügge ez valahogy az ismeretségetekkel. Assad felemelte a fejét, és elgondolkodva nézte a Ballerup Boulevard-t, amelyen éppen haladtak. Nem volt valami épületes látvány. Carl a GPS-re sandított. Még két utca, és megérkeznek. – Így van – felelte Assad. Ezzel megtettek egy újabb lépést. A kérdés csak az volt, mikor kerül sor a következőre. Mert hosszú távon Assad nem ússza meg ennyivel. – Jó, akkor menjünk is tovább. Mit mondott Rose? Sikerült elérnie az államtitkárt? – Igen. De az ügy kissé bonyolultabb, mint ahogy Gordon beszámolt róla. – Assad a jegyzeteit lapozgatta. – Igen, itt is van. Mindent felírtam. – Ujjával a tömbön dobolt. – Az igaz, hogy René E. Eriksen azonnali hatállyal felmondott a munkahelyén. A velünk folytatott beszélgetés után rájött, hogy Stark sikkasztott. Az, hogy az eset nem került napvilágra, az ő felelőssége, és ezzel a teherrel nem volt képes tovább a hivatalban maradni. Tulajdonképpen azonnal fel kellett volna függeszteni, mondta az államtitkár, de olyan kutyául nézett ki, hogy inkább úgy döntöttek, betegszabadságra megy. A fegyelmi eljárást viszont nem úszhatja meg. Többet pillanatnyilag nem tudott mondani. – Rendben. – Carl a házszámot kereste. Még néhány házzal arrébb. – Nos, Assad, elhisszük ezt a történetet? Szerinted elképzelhető, hogy Stark mesterkedései annyira megdöbbentették Eriksent, ahogy mondja? És mindenekelőtt: biztosak lehetünk benne, hogy Stark tényleg valami törvénytelent tett? Assad a gondolataiba merülve bólintott. Meglepően szétszórtnak tűnt. Olyasvalakinek, aki a Rønneholtparkban élt, a ballerupi ház talán nem volt különösebben szerénynek mondható. De mivel az utca végén állt, a környezete túl sivár volt. Fa ugyan volt elég, de ezek sem tudták feledtetni a tényt, hogy a 4es körgyűrű a szomszédban feküdt. Nem mintha túl hangos lett volna a forgalom, de a szagát érezni lehetett. Carl akkor már inkább ott lakott, ahol, noha beton sorházban, de legalább a zöldben, és olyan emberek között, akik a szívéhez nőttek. Eriksen felesége nyitott ajtót nekik. Félreérthetetlenül jelezte, hogy

bemehetnek ugyan egy rövid időre, de van jobb dolga is, mint a kérdéseikre válaszolgatni. Sem hellyel nem kínálta meg a látogatóit, sem más egyébbel. – Micsoda pech! – mondta Carl, és a műanyag lapra mutatott, amely az ablaküveg helyén volt a nappaliban. – Hát nem nevezném pechnek. Tegnapelőtt megtámadtak minket. Betörték az ablakot, aztán ránk rontottak. De jobb belátásra bírtam őket a vasalóval. Carl a homlokát ráncolta. – Aha, de nem jelentették a betörést, ha nem tévedek. – Nem. Én hívni akartam a rendőrséget, de a férjem ellenezte. – Hm. Furcsa. Mi történt pontosan, elvittek valamit? – Most mondtam, hogy megfutamítottam őket a vasalóval. – Szóval akkor nem is tudja, hogy rablótámadás volt-e? – kérdezte Assad. – Semmit sem tudok. Kérdezzék a férjemet – felelte a nő, és hirtelen minden ok nélkül felnevetett. – Van róla valami elképzelése, hol lehet most a férje? – Carl végigpásztázta a helyiséget. Van valami jele annak, hogy a férfi itthon van, csak nem akar mutatkozni? – Nincs. De mivel ma egyszerűen felmondott, abból indulok ki, hogy meglépett. Ekkor Assad kért szót. – Bocsásson meg, asszonyom, de nem is izgatja a dolog? – A férjem és a gyerekeim apja, szóval valamennyire azért csak izgat a dolog. – De a férje iránt közömbös? A következtetés láthatóan zavarba hozta a nőt, de végül csak elmosolyodott. Valaha csinos lehetett, de az idők során megsárgult a foga, és túl sűrű lett a szőrzet a szája fölött. – Nem tudja, voltak gondjai a férjének? – kérdezte Carl. – Feltételezem, hogy voltak. Különben a múltkor nem várt volna hajnalok hajnalán a repülőtéren Teis Snapra. – Ööö… Teis Snapra? A nő csípőre tette a kezét. – Igen, Teis Snapra. Sosem olvastak róla a lapokban? – Nevetett. – Mindegy is, nem veszítettek semmit. A férjem gyerekkori barátja. Bár a barát szó talán túlzás. Mindenesetre ő ültette el a bogarat a férjem fülében. – Milyen bogarat? – A részvények ötletét. René részvényeket vásárolt Teis Snap bankjában, a Karrebæk Bankban. Mondják csak, nem is néztek utána? Milyen rendőrök maguk? Carl Assadra lesett, aki vállat vont. – Mekkora összegről beszélünk? – kérdezte.

– Fogalmam sincs. René elég óvatos volt. Egyébként tagja volt a bank felügyelőtanácsának is. – Lehet, hogy a barátjához ment, ehhez a… Hogy is hívják? – Assad a papírjait lapozgatta. – Ehhez a Snapszhoz? – Snap. Teis Snap. Gőzöm sincs. De nem, szerintem inkább valami szállodában van a gazember. Ahol felőlem aztán addig marad, amíg csak jólesik. Gazember? Na, ez szépen megmutatja, milyen szent kötelék is a házasság, és mit jelent a jóban-rosszban. Pont ekkor kezdett el rezegni Carl nadrágzsebében a mobilja. Ha Mona az, minden más várhat. De a számot, amit a kijelzőn látott, nem ismerte. Lehet, hogy a rendelőből hívja? – Halló, Felség! – mondta egy hang. Ki az ördög volt az? – Itt Gordon T. Taylor beszél. Épp most néztem át René E. Eriksen hátterét. Van egy csomó értesülésem a tanulmányairól és a pályafutásáról, de a kutatás során arra összpontosítottam, hogy nemrég tízmillióért adott el Karrebækbankrészvényeket. Egyébként a bank felügyelőtanácsának is tagja. Ez elég különös, nem? Kész agyrém! Tízmillióért! – Mondjon olyat, amit még nem tudok, Gordon – válaszolta Carl kurtán, és bontotta a vonalat. Na, ezen aztán elrágódhat az égimeszelő. Már éppen újra Eriksen nejéhez akart fordulni, amikor megint megcsörrent a mobilja. – Az isten verje meg, Gordon! Nem érti, hogy akkor van vége a beszélgetésnek, amikor én leteszem? – Carl? – kérdezte egy női hang. – Te vagy az? Itt Lisbeth. Carl szemmel láthatóan összerezzent. Lisbeth? Már az eszébe se jutott. – Lisbeth, ne haragudj, azt hittem, valaki más az. Tudod, most épp egy kihallgatás közepén vagyok. Nem beszélhetnénk később? – De, persze, bocs, hogy zavartalak. – Csalódottnak hangzott. Talán meg is volt rá az oka. Carl elbúcsúzott tőle, és megígérte, hogy visszahívja, amint ideje engedi. Egyrészt komolyan is gondolta, másrészt meg nem. Érdekes érzés. – Kérem, bocsásson meg, mindenkinek megvan a maga keresztje – mondta Eriksen feleségéhez fordulva. – Amit mondani akartam: a férje nemrégiben eladta annak a banknak a részvényeit, amely felügyelőtanácsának a tagja volt, tízmillió koronáért. Tudta? A nő megkérte, hogy ismételje meg az összeget. És ettől elállt a szava. Feltételezhetően magában hirtelen áttekintette egész

addigi életét. – Bente Mønsted, Karrebæk Bank. Miben segíthetek? Carl odabiccentett Assadnak, aki szintén hallgatta a beszélgetést. Nagyon jópofa ez a szolgálati autókba újonnan beszerelt navigációs rendszer meg a többi ketyere, többek között a telefon is. Az ember már-már úgy érzi magát, mint egy milliomos. – A főnökével, Snap igazgatóval szeretnék beszélni. Kapcsolná, kérem? – Elnézést, ki keresi? – Carl Mørck helyettes felügyelő a koppenhágai rendőr-főkapitányság Qügyosztályáról. – Ó, nagyon köszönöm. – Rövid szünet következett. – Sajnos azt kell mondanom, Snap úr ma házon kívül van. – Beteg? – Hm, nem tudom. Épp most tért vissza egy karib-szigeteki utazásról, de még nem láttuk az irodában. – Aha, értem. Akkor adja meg, kérem, a privát telefonszámát. – Sajnálom, nem tehetem. – Rendben. Akkor felhívom a næstvedi kollégákat, és megkérem őket, hogy öt perc múlva tegyék tiszteletüket maguknál. Biztos hatásos, amikor egy csapat egyenruhás masírozik be a bankigazgató titkárságára, nem gondolja? A kollégáim majd megmondják a számot. Egyelőre köszönöm a segítségét! – Hm, ha vészhelyzetről van szó, és úgy hangzik, akkor talán kivételt tehetek. Assad a magasba emelte a hüvelykujját. Ez a csel szinte mindig bevált. Húsz másodperccel később Assad már be is ütötte a számot, de ezúttal Carl varázsereje csődöt mondott, ugyanis senki nem vette fel. – Nézd meg még egyszer a címet, Assad – mondta. – Oda kell mennünk. Szerintem itt valami nem frankó. – Frankó? – Igen. Nincs rendben. Foglaljuk össze: Eriksen köddé vált. Snap és ő vezetőségi tagok, jobban mondva a bank felügyelőtanácsának a tagjai. Eriksen épp most adta el a bankrészvényeit. Snap meg vélhetően beteg. Nagyon különösen fest ez. Nem lennék meglepve, ha találkát beszéltek volna meg mára. – Karrebæksminde egészen délen van, Næstved mellett. – És aztán? Teszek rá, még fiatal a nap. – Ez egy kész sejkség – ámult Assad, és végighordozta a tekintetét annak a fasornak a két oldalán elterülő földeken, amely a Snap kúriájához vezető kavicsos út utolsó szakaszát képezte. – Bankigazgatónak kell lenni – fűzte hozzá egy

perccel később, amikor megnyomta a masszív ajtó melletti csengőt. Miután egy-két percig várakoztak, Assad lenyomta a kilincset. Persze zárva volt. – Nézd meg a melléképületeket és odaát a garázsokat, én teszek egy kört a ház körül. Carl feljegyezte az udvaron parkoló kocsik rendszámát, majd a szolgálati autóhoz ment, és ellenőrizte a központi nyilvántartásban, ki az üzemben tartó. Mindhárom kocsi a Karrebæk Banké volt. Ha ez nem illegális, akkor semmi. A ház mellett álló almafák viráguk teljében pompáztak, hátul pedig egy csodálatos, lépcsőzetes terasz emelkedett. Az emeleti ablakok tárva-nyitva álltak. Carl körülnézett a rendezett kertben, és csodálkozva bámulta a mindenfelé repkedő, szanaszét szálló papírlapokat. Az ablakpárkányon állhattak eredetileg, de aztán a szellő szétszórta őket a virágágyások, a gyümölcsfák és a nyárfák között, még a telek északnyugati oldalán lévő sövény is felfogott párat belőlük. Felemelt egy lapot, ami a teraszon hevert. A papír durva volt, feltehetően kézzel gyártották. Megszagolta. Parfümillata volt, talán a ház asszonyának levélpapírja lehet. Na, most vehet másikat. – Hahó! – kiáltotta. Arra számított, hogy legalább egy bejárónő kidugja a fejét. De nem történt semmi. – Elég furcsa, hogy nyitva vannak az ablakok – mondta, amikor Assad odaért. – Hogy állsz a mászással? A sivatagi róka felhúzta a gatyáját. – Az egyetlen különbség köztem meg egy majom között a banán – nevetett. Carl nem volt biztos benne, hogy megértette. Annyira azért nem lesz egyszerű Assadnak megkapaszkodnia odafent a rácsban. – Szerintem nem bír el – kiáltott le félútról. Ahogy ott csimpaszkodott a vadszőlőn, úgy tűnt, mintha tériszonya lenne. – Gyerünk már, Assad! Már csak egy méter, és fent is vagy! Azt te sem akarhatod, hogy én másszak fel! A fentről hallatszó mormogást úgy is lehetett érteni: tőlem aztán! Majd Assad egyszeriben nagyon komoly lett. – Kész szerencse, hogy rákerestünk Teis Snapra a Google-ban, és tudjuk, hogy néz ki – kiáltott le az ablakpárkányba kapaszkodva. – Miért? – Mert így teljesen biztosan állíthatom, hogy ő fekszik itt. Halottabb már nem is lehetne. És elég biztosak lehetünk abban is, hogy a nő, aki mellette hever az ágyon, a neje.

37 René Eriksen a sövénynél állt a nyárfák takarásában, innen átlátta az egész telket és a kúriát, de őt nem vehették észre. A látvány megdöbbentette. A Curaçao-részvények miatt tettlegességig fajuló nézeteltérésbe keveredhet Teis Snappal, ezért előrelátóan magával hozott egy kalapácsot is, amely most a kabátzsebében lapult. Ha ők ilyen erőszakosan rám törtek, jogom van visszavágni, gondolta René néhány perccel ezelőtt, de aztán észrevette a sok-sok kék fény visszatükröződését a fehérre meszelt homlokzaton. Az udvaron állt a bál: becslése szerint legalább tíz autó parkolt ott, közöttük két mentő. Ezeket különösen szemmel tartotta. Kétszer jöttek ki mentősök a házból egy-egy hordággyal, rajtuk egy-egy letakart test. Bele sem mert gondolni, kik lehettek azok. Mert ki más lehetett volna, ha nem Teis és Lisa? Hiszen kettőjükön kívül nem lakott itt más. Az épületek körül egy csapat ember rohangált, a többségük valószínűleg helyi rendőr. A fehérbe öltözöttek biztosan bűnügyi technikusok, de voltak civil ruhások is, magasabb beosztásúak, gondolta. De mindenekelőtt, és ez volt az ő szempontjából a legrosszabb, felfedezte közöttük Carl Mørcköt és sötét bőrű segítőjét is. Szóval ilyen közel jártak már hozzá. Hála istennek, a fickó, akivel Mørck legutóbb nála járt, visszament hozzá még egyszer, és akaratlanul is figyelmeztette. Különben nem lépett volna olajra idejében. René pillantása végigpásztázta a pázsitot: minden, a fák és a bokrok is, telis-tele voltak fehér levélpapírokkal. Elég vigasztalan látványt nyújtottak. Néhány méterre tőle a sövényen egy teleírt lap lógott. Géppel írták, az alján aláírás. Lehet, hogy Lisa pont ezt írta, amikor a dolog megtörtént? Milyen egy irtózatos gondolat! De mi történhetett? Ugyanazok tették, akik őt és a nejét is megtámadták? Tulajdonképpen úgy gondolta, hogy Snap állt az őket ért támadás mögött. De ebben most már nem volt annyira biztos. De akkor ki lehetett a felbujtó? Brage-Schmidttel sosem találkozott, de az a hír járta, hogy a fickó nem szép szóval tett szert a vagyonára. Nagyon hatékony és tettre kész. Hatékony és tettre kész. Igen. Két olyan kifejezés, amelyet sokféleképpen lehet értelmezni.

René lehunyta a szemét, és átgondolta a helyzetet. Brage-Schmidt már nem volt mai gyerek, úgyhogy biztos felbérelt valakiket, akik ezt tették. Már ha egyáltalán ő mozgatta a szálakat. De mi oka lehetett rá? Ugyanaz, ami őt magát is ide vezette? A temérdek rendőrre és a két mentőautóra nézett, amelyek éppen most indultak el hangtalanul. Két perccel ezelőtt még úgy tervezte, itt lapul, amíg mind el nem tűnnek. De közben rájött, hogy erre már semmi oka nincs. Végtére is minden a pénz körül forog. Biztosan így van ez ebben az esetben is. A rendőrök az egész telket ellepték. Ketten lassan az ő irányába tartottak, miközben tekintetüket a gyepre szegezték. Biztosan lábnyomokat kerestek. Eriksen körülnézett. A nyomai jól láthatóan kirajzolódtak a nedves talajon. Kész szerencse, hogy nem előttük értem ide, gondolta, különben az egész házban nyomokat hagytam volna. Visszalopakodott a sövény mentén a főútra, ahol egy félreeső helyen talált parkolót. Amikor végre már az autóban ült, teljes mértékben meg volt győződve róla, hogy a letakart testek a hordágyon Teis és Lisa voltak. Brage-Schmidt a közös üzletükben éveken át főszerepet játszott. Miért lenne ez most másképp? Nem, a kapzsiság nem ismer határokat, gondolta René. Saját magán is látta. Amennyiben Brage-Schmidt ölette meg őket, hogy megkaparinthassa a Curaçao-részvényeket, akkor minden bizonnyal el is érte a célját. És hogy erről megbizonyosodjon, René kész volt száz kilométert autózni északra. Kovácsoltvas lámpák, szökőkutak víz nélkül, erős, kovácsoltvas rácsok az ablakok előtt: így nézett ki egy sor nyugat-afrikai állam egykori konzuljának a villája. Bűnronda és marhára felvágós. René bezárta az autót, és begombolta a kabátját. Na, most kell igazán hatékonynak és tettre késznek mutatkozni. De egy ilyen öreg fószerral, mint Brage-Schmidt valószínűleg gond nélkül zöld ágra vergődik. Amúgy meg ott volt nála a kalapács. A kopogtató nehezen mozdult. Ezek szerint nem mindennaposak itt a látogatók, gondolta Eriksen, és még egyszer bekopogott, immár erőteljesebben. Biztos van itthon valaki, ha egyszer ennyi fény ég bent. Átpillantott a kerítés fölött a másik portára, amelynek kertjét magas, öreg fenyők szegélyezték. Talán a kert felől beláthatna a házba. És akkor rögtön tudná, hogy Brage-Schmidt egyedül van-e. Gyerekkorában vízkeresztkor mindig átszökött a szomszédokhoz, és kormos parafával feketére színezte az ablakokat. De ez már rég volt. Az ilyesfajta kémkedés, mint ez, nem tartozott az államigazgatásban dolgozó jogászok

alapvető erényei közé. Ezért aztán abban sem volt különösebben ügyes, hogy egyik bokor mögül a másik mögé osonjon, ráadásul a fényárban úszó ablakok előtt. Az ott biztosan a nappali, gondolta René, és megpróbált lábujjhegyen belesni. A szoba leginkább Ernest Hemingway történeteire emlékeztetett, vagy még inkább egy rossz filmre. René soha életében nem látta ennyi vadállat trófeáját egy helyen. Preparált bivalyok és antilopok, mindenféle méretű ragadozók és olyan teremtmények, amelyeket legfeljebb egyszer látott fényképen – ott lógtak szép, rendezett sorokban a fegyverek mellett, amelyekkel leterítették őket. Pfuj, a pokolba is, milyen egy visszataszító állatsereglet bámult a helyiségben üveges szemmel?! Ebben a pillanatban egy férfi hangját hallotta a házból. Minden bizonnyal Brage-Schmidt volt, René azonnal felismerte a fojtott, recsegő, türelmetlen és minden melegségtől mentes hangját. – Ha látta a mai nap folyamán, ahogy Østerbróban taxit fogott, és elhagyta a várost – hallotta René –, akkor gondolja végig, hová mehetett. És tüstént szóljon, ha kitalálta. Ha engem nem ér el, mondja meg az afrikaiaknak. A beszélgetésben rövid szünet állt be, és René pár lépéssel közelebb lopózott a helyhez, amerről a hang jött, hátha megpillanthatja az öreget. Ha a testfelépítése is olyan, mint amilyen barbár lelkületre vall a lemészárolt állatok felhalmozása, Renének még egyszer át kell gondolnia a terveit. – Nem tudom, hol maradtak az emberei, akiknek az volt a feladatuk, hogy szemmel tartsák – folytatta a hang. – Ez van, Zola. Tegye a dolgát, vagy menjen a pokolba! Egyértelmű volt, hogy René egy telefonbeszélgetést hallgatott ki. És amikor azt is felismerte, hogy a hang a behajtott teraszajtón át szűrődött ki, ami alig néhány méterre volt tőle, fellélegzett. Most már tudta, hogy jut be a házba. Még két lépés, aztán egyszerűen meglepi a tagot. Akkor végre szemtől szemben állhatnak egymással annyi év után, és elintézhetik a régóta esedékes elszámolást. Bátran megmarkolta a kalapács nyelét, a teraszajtóhoz lépett… és egy meglehetősen fiatal feketével találta szemközt magát, aki egy mobilt szorított a füléhez, és szakasztott olyan hangon beszélt, mint Brage-Schmidt. A fickó villámgyorsan összecsukta a mobiltelefont, és zsebre vágta. A teljesen összezavarodott Renével ellentétben ő nyugodtnak tűnt. – Jöjjön be. – Most egészen másképp csengett a hangja. – Maga biztos René Eriksen. Isten hozta! René habozva tett eleget az invitálásnak. Keze a kabátzsebében: még mindig a kalapács nyelét markolta. – Az vagyok. És maga? Maga kicsoda? És miért utánozta Brage-Schmidt hangját?

A fickó mosolygott, és helyet foglalt. Talán bizalmat próbált ébreszteni benne, mint a főnök, aki előbb meghívja egy kávéra az alkalmazottját, aztán kirúgja? Nem. René résen volt. – Hosszú történet, nem akar leülni? – Köszönöm, inkább állok. Hol van Brage-Schmidt? – Odaát a nappaliban. Éppen ledőlt szunyókálni, és szigorúan meghagyta, hogy ne zavarjam. – És ezért maga intézi az üzletet? A fickó bizonytalan mozdulatot tett a kezével. – Akkor az elmúlt években a telefonkonferenciákon is magával beszéltünk? Egy mozdulat ismét felfedte a fekete bőrű kéz fehér tenyerét. – Minden alkalommal? – Lehet. Brage-Schmidt úrnak az utóbbi időben sok más dolga volt. René körülnézett a szobában. Az afrikai háta mögött kétcsövű vadászfegyverek és karcsú sportfegyverek lógtak a falon, fölöttük íjak és tegezek nyílvesszőkkel. A függőlegesen elhelyezett két lándzsának széles, kétélű pengéje volt, hegyesek voltak, akár egy ár. Egy kis asztalon kivájt orrszarvúpata állt, akár egyfajta korsó, benne különböző formájú combcsontok gyűjteménye. Egy üvegvitrinben a másik oldalon változatos alakú és funkciójú késeket tettek közszemlére. Nem, ez a hely nem olyan volt, ahol René vállalhatna egy fegyveres összecsapást. Ezen a terepen esélye sem lenne a győzelemre a nevetséges kalapácsával. – Vagyis akkor most nem beszélhetek Brage-Schmidttel? – kérdezte. Az afrikai megrázta a fejét. – Egyeztetnünk kell egy időpontot holnapra. Mit szólna tíz órához? Akkor jó lenne. René bólintott. Holnap tíz órakor már árkon-bokron túl lesz. Azaz kénytelen lesz azzal a pénzzel beérni, ami a bankrészvények eladásából befolyt. – Rendben. Akkor köszönöm. Mondja meg Brage-Schmidtnek, hogy örülök a holnapi találkozásnak. Az afrikai felállt. – És mit mondjak neki, miről lesz szó? – Majd holnap megtudja. Semmi különös. Az afrikai kezet nyújtott neki, de Renén kellemetlen érzés lett úrrá, és figyelmen kívül hagyta. Ehelyett a teraszajtóhoz ment, még egyszer köszönetet mondott, és megerősítette, hogy másnap tízkor visszajön. Még a kilincset se volt ideje megfogni, és az afrikai máris ott állt mögötte, majd egy ütést mért a kézélével René tarkójára. René ott helyben hörögve térdre roskadt.

– Nem megy sehová, mert nem bízom meg magában – sziszegte a fekete. – Szóval bökje ki, mi szél hozta? René megpróbálta, de képtelen volt megszólalni. A nyakizmai mintha lebénultak volna, ahogy a jobb karja is. Amikor az afrikai újra lecsapni készült, René hadonászni kezdett a baljával. Csak egy pillanat, mindjárt összeszedi magát, igyekezett jelezni. És amikor érezte, hogy a jobb vállába ismét visszatér a melegség, ahogy a vére újra a karjába áramlott, előkapta a kalapácsot, és az afrikai térdére sújtott vele. A vakrémület meglepő erőket szabadított fel az irodai munkától petyhüdt és már nem is egészen fiatal testében. René arra számított, hogy ellenfele felordít a fájdalomtól. De – bár a férfi térde oldalra csavarodott, és szeméből sütött az őrült kín – egyetlen hang sem hagyta el a száját. És épp ilyen hangtalanul esett neki Renének, és ragadta nyakon. Renének sikerült a kalapácsot még egyszer felemelnie, és egy hatalmas ütéssel megszabadulnia a kéztől, amely fojtogatta. Amikor az afrikai felugrott, a keze vérzett, de még mindig magába fojtotta a fájdalmat. Pillantásuk egyszerre esett a falon lógó lándzsákra. De míg René csak nehézkesen tudott feltápászkodni, az afrikai már talpon volt, és a fegyvergyűjtemény felé sántikált. Sérülései ellenére volt benne valami nyugtalanító ruganyosság. És majdnem természetfeletti erő és kíméletlenség sütött róla. René egyszeriben megértette, ki az ellenfele. Azok egyike volt, akikről Teis Snap mesélt: gyerekkatona. Ezt az összecsapást nem nyerheti meg. És abban a pillanatban, amikor ez tudatosult benne, valami különös történt vele: minden lehullt róla, már nem kapaszkodott az életbe. Hűvösen, tárgyilagosan és távolról szemlélte, ahogy az ellenlábasa megragadta és letépte a falról a lándzsát. – Honnan jött, és mit akar? – kérdezte az afrikai, miközben a lándzsa hegyét Renére szegezte, aki csak kétméternyire állt tőle. – Karrebæksmindében voltam, és láttam, mit tett Teis Snappal és a feleségével. Én voltam az, aki kihívta a rendőrséget, és azt tanácsoltam nekik, ugorjanak be ide. De mivel persze nem voltam biztos az igazamban, meg akartam előzni őket, hogy figyelmeztethessem Brage-Schmidtet, amennyiben tévedtem volna. Az ellenfele különösen erőltetetten mosolygott. – Milyen baromságokat hord itt össze? René a fejét rázta. – Igaza van. Azért jöttem ide, hogy megöljem. Maga a gyerekkatonák közé tartozik, akikről Teis Snap mesélt? – Nem. Én Boy vagyok.

– Na, akkor viszlát, Boy! – mondta René, aztán meglendítette a kalapácsot a feje fölött, és lecsapott, miközben oldalra szökkent. A lándzsa ennek ellenére eltalálta, átfúródott a bal kézfején, és kijött a túloldalon. Érdekes módon egyáltalán nem fájt, egészen addig, amíg meg nem fogta a nyelét, és ki nem húzta a sebből. Noha a karja szabályosan majd felrobbant a fájdalomtól, rögtön a késekkel teli üvegszekrényhez lépett. Közben egyetlen másodpercre se vette le a szemét az afrikairól, aki lehajolt, felemelte a kalapácsot, és egészen lassan René felé bicegett. René a fickó gégéjét vizslatta. Minden további nélkül a fejéhez vághatta volna a kalapácsot, de láthatóan nem ezt tervezte: egész közel akart lenni az áldozatához, amikor megöli. René a könyökével beverte a vitrin üvegét, és kirántott egy kést, amely hosszúságában és súlyában egy kalapáccsal vetekedett. Aztán a falig hátrált, mert fogni a kést és megfelelőképpen használni két külön dolog volt. Amikor René a hátában érezte az ajtókilincset, az afrikai lendületet vett, és a nyakára célzott. René ebben a pillanatban mintha ott se lett volna igazán. Test és lélek kettévált, ahogy a felsőteste is a végtagjaitól, a vérző keze a karjától. A kést szorító jobb kéz önálló életre kelt, ahogy az életéért küzdött, és csodálatos módon nemcsak a nyakára irányzott ütést hárította el, hanem mélyen meg is vágta a kalapácsot tartó kezet, és a vér az ütőérből az afrikai csuklójára spriccelt. A fekete meghökkenten hátrálni kezdett, de René, aki maga is csupa vér lett, megragadta, és a kalapács a padlóra esett. René csak ekkor ismerte fel a tomboló dühöt a másik szemében. Az afrikai fejbe akarta verni, de René időben elhúzódott, s közben olyan erővel ütötte be a hátát a kilincsbe, hogy az ajtó kinyílt, és a két férfi a szomszédos szoba padlójára vágódott. A fickó egy örökkévalóságig feküdt Renén. Újra és újra megpróbálta nyakon harapni, de egyre lassabbak és gyengébbek lettek a mozdulatai, míg végül csend állt be. René levegőért kapkodott. Néhány percig attól félt, hogy az ijedség és az adrenalin miatt megáll a szíve. De aztán egy mély lélegzetvétellel visszatért a tettereje, és ezzel együtt az undora is. Gyorsan lelökte magáról a halottat. Majd hosszasan feküdt még hanyatt, és a mennyezetet bámulta. Csak jóval később gördült az oldalára, hogy megnézze, hová is került tulajdonképpen. Közvetlenül maga előtt két lábat látott nagy fűzős csizmában, amilyet igazából csak természetjárók használnak. A pillantása lassan felfelé vándorolt a lábon, noha már rég tudta, hogy a férfi csakis Jens Brage-Schmidt lehet. Tehát lóvá

tették. Minden hiábavaló volt, az egész harc, minden. Józanul, távolságtartóan és beletörődőn, úgy, ahogy néhány perccel ezelőtt is, René végigjáratta a szemét a hóhérján, és döbbenten állapította meg, hogy a férfi kerekes székben ül. És hogy a pillantása teljesen üres. René egyszeriben talpra ugrott, miközben kis híján elcsúszott a véren, amely körülvette. A férfi teljesen béna volt, a szobában mindent elleptek a gyógyszeres dobozok, az ablakpárkányon egy még bontatlan csomag pelenka állt. Az asztal telis-tele volt pakolva orvosi alkoholt tartalmazó üvegcsékkel, pamutkendőkkel és egyszer használatos törlőkendőkkel, amilyeneket kórházakban látni. René előrehajolt, és közvetlen közelről a férfi arcába nézett. Semmi. Aztán átlépett az afrikai hulláján, fogott egy pamutkendőt, és rátekerte a kezére, amelynek két ujja ernyedten lógott. Ha egyszer kijut innen, orvoshoz kell mennie vele. A lándzsa biztosan átvágott néhány ideget. Pillantása egy zöld mappára esett, amelyen ott volt Brage-Schmidt teljes neve és a személyi száma. René kinyitotta, és már az első oldal láttán elkerekedett a szeme. Az aktában egészen pontosan leírták, milyen körülmények között történt az agyvérzés, dátum és időpont is volt hozzá. 2006. július 4. Ez sokkal az előtt az idő előtt volt, hogy elkezdtek sikkasztani. Ezért nem jelent meg Brage-Schmidt soha személyesen a felügyelőtanács ülésein. Egész idő alatt Boyjal dolgoztak. René a fejét rázta. – Mi lett volna, ha nem kerülsz ilyen állapotba, hm? – kérdezte, és megsimogatta az öregember arcát. Milyen siralmas élet! Csak úgy vegetálni. Akkor már inkább halt volna meg. Vetett még egy pillantást az öregre, majd végigment a házon, hogy megkeresse Boy szobáját. Nemcsak egy bepakolt bőröndöt talált ott, hanem várakozásainak megfelelően a részvényeket is, szépen rendben, egy gumival összefogva. Fogta a paksamétát, és gyorsan átlapozta. Csak amikor elhagyta a szobát, vette észre, hogy mindenütt a házban véres ujjlenyomatokat hagyott. Visszaúton Brage-Schmidt szobájába egy gyertyatartó mellett egy csomag gyufát fedezett fel. Elgondolkodva nyúlt a skatulyáért. És pont ilyen elgondolkodva ácsorgott néhány perccel később a kerekes székes alak előtt. Hosszú ideig így maradt, majd végül befogta a férfi száját és orrát. Az egész nagyon békésen ment végbe. Ó, istenem, te szegény flótás! – gondolta René. Nem kell szenvedned, ezt már rég meg kellett volna tenned. Aztán felvett egy orvosi alkohollal teli üveget az asztalról, és a két holttestre öntötte a tartalmát. Amikor hátrált egy lépést, hogy rájuk dobja a gyufát, feltűnt neki valami. Az

afrikai hátravetett fejjel feküdt ott, a szája nyitva. A felső állkapcsára műfogsort ragasztottak. René egy pillanatig a halottat nézte, és ezen a valószínűtlen körülményen csodálkozott. Majd hirtelen elhatározástól vezérelve kikapta a fogsort, és zsebre vágta, aztán kivette a saját fogsorát, és a hulla szájába tette. Végül egy újabb üveg alkoholt locsolt az afrikaira, hátrált pár lépést, és rájuk dobta az égő gyufát. A gőzök tompa robajjal lobbantak be, és a kékes villódzás olyan ragyogásba borította az ódon helyiséget, mintha fényes nappal lenne.

38 Zola összecsukta a telefont, és hátradőlt. Épp most hallotta a kapcsolattartójától a megváltó és egyúttal végzetes szavakat: – Tegye a dolgát, vagy menjen a pokolba! Ezt a tiszta és világos üzenetet szem előtt tartva igyekezett végigvenni magában a lehetséges forgatókönyveket. Mindenképpen gyorsan tenniük kellett valamit, mert annak kockázata, hogy Marco kicsúszik a kezük közül, nőttön-nőtt. A fiú még távolról is nagyon veszélyes lehetett, főleg most, hogy végignézte, ahogy Zola a busz elé lökte az apját. De mit csinálhatott volna? Mivel már nem volt meg a százszázalékos hűség, pontot kellett tennie az ügy végére. Ami végső soron azt is jelentette, hogy tetemes zsákmányrészesedéstől esett el. Tegye a dolgát, mondta a kapcsolattartója. Nagyon vicces, mintha eddig a lábát lógatta volna. Keményen dolgoztak egytől egyig, hogy megtalálják Marcót. Most meg vélhetően kezdhetik elölről… Az igaz, hogy a fiú északra ment a taxival, de mi következik ebből? Semmi. Két perccel később megkérhette a sofőrt, hogy forduljon keletre, nyugatra, délre vagy bármerre. Az úthálózat végtelen volt. Ennek ellenére ezek a megveszekedett afrikaiak, akik az utóbbi időben szintén belekeveredtek az ügybe, támpontot akartak. Odabólintott Chrisnek, aki mellette ült. – Hívd fel Picót! Chris tárcsázott egy számot, várt húsz másodpercet, és átadta Zolának a telefont. – Add Picót! – csak ennyit mondott. Eltartott egy ideig, míg felhangzott a válasz tört angol nyelven. – Nem tudom, hol van. Az előbb még a sarkon, aztán nem. Embereddel beszél. Az ember mellettem azt mondja, Hector volt. Mást nem. Hogy ezek a kelet-európaiak képtelenek normálisan beszélni angolul! Ez mindig felhúzta Zolát. Összecsukta a telefont, és átnyújtotta Chrisnek. Egy ideig üres tekintettel bámulta a Bredgadét.

A bűnözői környezetben eltöltött évek megtanították arra, hogy minden elvet egyetlenegynek rendeljen alá: emberei bűnös üzelmei semmi esetre sem vezethetik el hozzá a hatóságot. Ezért alakította ki ezt a telefonrendszert. És ezért lehetett ő patyolattiszta a rendőrség szemében, vállalkozása pedig hosszú ideje gyümölcsöző. A rendszer az elképzelhető legegyszerűbb volt: rajta és Chrisen kívül egyetlen klántagnak sem volt mobilja. Így az emberei bármikor, bárhol elérhették, de ha valamelyiket elkapták, nem volt semmi kézzelfogható, amit lenyomozhattak volna, nem voltak kompromittáló SMS-ek, híváslisták, hangpostaüzenetek. Az utóbbi években egy egészen kiterjedt hálózatot üzemeltetett így. A Marco utáni hajszában részt vevő kelet-európai segédcsapatok különféle területekre vihettek üzeneteket a klán tagjainak. A mindennapokban ez kitűnően működött, csakhogy annak már hosszú ideje, hogy utoljára mindennapi volt az életük. Nem, most először fordult elő, hogy a telefonrendszere egyértelműen körülményesnek és megzavarhatónak bizonyult. – Várjunk egy kicsit, biztos visszahív – mondta Chris. De Zolának az volt az érzése, nem várhatnak tovább. Marco bármelyik percben lecsaphatott. A rendőrség járt náluk Kregmében, amit Marcónak köszönhetnek. Semmi sem volt biztos, amíg ez a fiú szabadlábon kószált. Hogy várna már?! Chris felemelte a kezét, de Zola is hallotta a csörgést, és egy csettintéssel elkérte a telefont. – Itt Pico. Hector itt van mellettem. – Hol vagytok, hogyhogy nem tudtalak elérni benneteket? Honnan hívsz? – A Larslejestrædén vagyok. Hector most jött, és mondta, hogy Romeo és Samuel eltűnt. Egy ideje már Nyhavnban sem láttuk őket. Először Samuel nem jött vissza, aztán Romeo. Nem jól fest a helyzet, Zola. – Mit jelentsen ez? Mondd már! – A zsaruk jártak a Fekete Gyémántban. A csomagmegőrzőnél kapcsolták le őket. Zola a mennyezetre meredt. Bassza meg! Szóval már itt tartanak. – Hogyan? – Csak úgy ott voltak. Elkapták őket. Zola bólintott. Arcának egyik felét hirtelen egész hidegnek érezte. – Jó. Tartsátok távol magatokat a kikötőtől! És Pico, találkozzatok korábban, mielőtt értetek megy a kocsi, hogy megtudjuk, ki hol tartózkodik, és mi van. Ha valaki tudja, hol vannak az afrikaiak, szóljatok nekik, hogy Marco északra tartott. És adjátok meg nekik Stark házának címét. – Miért? Bárhová mehetett. – Csak csináld! Vagy van más választásunk?

Zola megszakította a hívást, vett néhány nagy levegőt, és beütötte a kregmei számot. Lajla csütörtökönként arra készült, hogy fogadja. A házat méz, frissen sült, édes sütemények és a készségesség illata lengte be csábítóan. De most más feladata volt a számára. Össze kell szednie mindent, ami értékes, a nemesfémeket és persze az ékszereket. A biztonság kedvéért. – Pont most akartalak hívni, Zola – vágott elébe. – Az utca végén áll egy kocsi, méghozzá elég régóta. Ezért fogtam a kutyát, és elsétáltam arra. Meg akartam nézni, ki ül benne, vagy hogy állnak-e még más kocsik is a környéken. Amikor kiértem a főútra több nagy autót láttam a dombon. És egy csomó fehér overallost. Rendőröknek tűntek. – Melyik dombon? – Te is tudod. Azon, amelyiken Marco eltűnt. Szerinted mit keresnek? – Fogalmam sincs. És mi van a kocsival az utca végén? – Még mindig ott áll. Ülnek benne. Zola a karfára támaszkodott. A rendőrség két emberét őrizetbe vette, a rendőrség megfigyelte a házát, a rendőrség az erdőben szaglászott, ahol elásták a hullát. Ekkora egy szart! – Nyugodj meg, Lajla, semmi köze ennek az egésznek hozzánk. De azért gyűjtsd össze az értéktárgyainkat, és rakd el őket jól. Hátha átkutatja valaki a házat. A nő habozott, de azért eléggé uralkodott magán. Ez biztos meg fog változni, ha megtudja, hogy a klán felbomlóban, és Zola a halálba küldte a testvérét, az ő hétköznapi szeretőjét. Miközben visszaadta Chrisnek a telefont, kinyitotta az oldalablakot, abban a reményben, hogy a kinti meleg elűzi a hidegséget, amely hirtelen a belsejébe mart. Több mint húsz éve volt együtt ezekkel az emberekkel, akiket a klánjának nevezett. A földön csúsztak előtte, egy csomó sikert könyveltek el, és gazdaggá tették. Hűséges csapat voltak. Ennek ellenére felmerült benne a kérdés, nem járte le az ideje. Chrisre nézett, a jobbkezére, a feltétel nélküli támogatójára, aki mellette volt, bármi történt is. A legjobban ő fog hiányozni. – Adj egy szivarkát – mondta. Chris egyúttal egy öngyújtót is átnyújtott neki. Zola élvezte a dohányfüstöt, a trópusi táj illatát, és ebben a percben elhatározta, hogy ideje felkerekedni. Dél-Amerikába. Abban nem bízhatott, hogy Samuel, ez a puha pöcs tartani fogja a száját. És ha Lajla rájön, hogy feláldozta a kedvesét, akkor már abban sem lehet biztos, hogy nem késelik-e meg álmában. Ha józanul végiggondolta a helyzetet, minden pofonegyszerű volt. Noha a kregmei házat és birtokot fel kell adnia, de legalább lesz valami a zsaruk kezében, amivel elszöszmötölhetnek, amit koronára és őrére számolhatnak át. Talán nem

is olyan rossz megoldás. Minden más Zürichben várt rá. Egy zsíros bankszámla, amelyre az évek alatt az üzletei nyeresége befolyt. Ha kiüríti ezt a számlát, két út áll előtte, de még nem döntötte el, melyiket válassza: vagy fogja a pénzt, és boldogan él, amíg meg nem hal Venezuelában vagy Paraguayban gyönyörű nők között, vagy toboroz egy másik klánt. Ígéretes piacokban nem volt hiány. Csak egy dologban volt biztos: a hideg és a sötét téli hónapok, egy ilyen helyen, mint Dánia, a jövőben szóba se jöhetnek. Na, igen, volt még ideje határozni, és a világ épp elég nagy. Ha így nézte, volt valami jó is ebben a mostani pocsék helyzetben. Az a fő, hogy Marco megkapja, amit megérdemel. Zola az órára lesett. Még fél óra, aztán indulhatnak a Rådhuspladsenre, hogy begyűjtsék a napi bevételt. Szüksége lesz némi készpénzre az útra, mert a bankkártyák ugyanolyan undok nyomokat hagynak maguk után, mint a mobilok. Chris éppen kinézett az ablakon, amikor Zola kinyitotta a kesztyűtartót, kihúzta a nyílásból a hamis útlevelet és a háromezer koronát, amely mindig ott volt készenlétben, és mindkettőt a zsebébe gyömöszölte. Nem volt oka rá, hogy nyugtalanítsa Christ. Senki sem jósolhatta meg, hogy reagálna a legkedvesebb segítője, ha ráébredne, mire készül. – Inkább én vezetnék, Chris – mondta, és elkezdett kiszállni, hogy helyet cseréljenek. A lakája elképedve nézett rá. De megtanulta, hogy sose kérdőjelezze meg az ura utasításait. Zola bajtársiasan megveregette a vállát. – Figyelj, Chris! Tartjuk magunkat a tervhez. Chrisnek el kell mondania a Rådhuspladsenen várakozóknak, hogy ma az elővárosi vasúton kell hazamenniük, mert Chrissel az őrszobára mennek Romeóért és Samuelért. A királyság legjobb ügyvédjét bízzák meg, akit Zola jól ismer. Zolát semmi sem éri felkészületlenül. Még egy olyan kellemetlen helyzet sem, mint ez a mostani, ezt kell Chrisnek mondania. És hogy biztonsági okokból és arra az esetre felkészülve, ha esetleg a zsaruk beállítanának hozzájuk, ott a helyszínen bele kell tenniük a napi bevételt Chris fekete táskájába. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Christ nagyon meghatotta Zola gondoskodása, amikor az előadta neki a tervet. Ha nem lett volna közöttük a fekete táska, Chris valószínűleg megragadta és megcsókolta volna Zola kezét. Két perccel öt előtt megérkeztek a szokásos találkozóhelyre az Andersenkastély elé. De minden másként történt, mint ahogy Zola elképzelte. Mialatt Chris begyűjtötte a bevételt, és előadta a klántagoknak, mi történt a nap folyamán, hirtelen hangos kiáltás harsant fel a közelben. A csapat egy

szempillantás alatt szétszóródott a szélrózsa minden irányába. Csak Miryam és egy másik lány állt a rémülettől földbe gyökerezett lábbal ott, amikor minden oldalról rendőrök zúdultak rájuk. Zola ösztönösen a gázra lépett. A kipördülő kerekek csikorgása a tér fölött visszhangzott. Átfutott a fején, hogy a kesztyűtartóból kivett pénzből ki tudja fizetni a repülőjegyet, miközben azon csodálkozott, hogy a rendőrség nem vetett véget menekülésének egy járőrkocsival. E szerencsés sorsfordulattól jókedve kerekedett, hangosan felnevetett. Ám egyszer csak a szélvédő szétrobbant, és valami nehéz ütődött a térdének tiszta erővel. A nyerges vontatót, amely a betonvassal az ellenkező irányból jött, már nem látta. *** Marco taxisa jócskán rászolgált a kétszáz koronára, amikor villámgyorsan felhajtott a bicikliútra, és közvetlenül a Hereford Beefstouw előtt tette ki a fiút. Így Marco néhány másodperc alatt már át is mászott a kerítésen, és észrevétlenül eltűnt az épületegyüttes háta mögött, miközben a munkások elöl távoztak az építkezésről a főkapun át. Marco számára világos volt, hogy mostantól még inkább résen kell lennie, és semmi esetre sem mászkálhat fegyvertelenül. Az ácskalapácsot az első emeleten találta. Fejének egyik oldala tompa és súlyos volt, a másik pedig, amellyel a szögeket lehetett kihúzni, hegyes, akár egy lándzsa. Nagyon hasznos fegyver. Marco már nem félt. Az olyan érzések, mint a félelem és a rettegés, csak addig tartanak ki, amíg az ember ragaszkodik az élethez, a jövő gondolata tölti ki, és olyan emberek veszik körül, akik jelentenek neki valamit. De a gyűlölet elnyomja a szeretetet is, és a félelmet is. És ebben a pillanatban Marcót gyűlölet töltötte el. Zola a szeme láttára ölte meg az apját. Marco tudta, hogy ez nem történt volna meg, ha ő nem bukkan fel. Vagyis közvetve az ő bűne volt. Marco kétségbeesése vagy talán a puszta jelenléte arra kényszerítette az apját, hogy kilépjen Zola árnyékából, és a fia oldalára álljon. Marco az égre emelte a tekintetét. Az apja! Ha megérinthetné ezt a szót, megtenné, mert olyan mély érzéseket ébresztett benne. De aztán kizökkent a gondolataiból, és a sittcsúszdát méregette, amelyen keresztül előző nap elmenekült. Természetesen üres volt, az afrikai kiszabadult belőle. És bár még mindig nehéz

volt a szíve, Marcónak mosolyt csalt az arcára, ahogy eszébe jutott a jelenet. Csak akkor érezte magát valamelyest biztonságban, amikor felért a harmadikra. Minden nyugodt volt. Véget ért a munkaidő. Már csak néhány munkás tett-vett odalent a konténerek körül. Ha a sötétség beálltáig veszteg marad, még egy éjszakát eltölthet az építkezésen. Persze valamelyik üldözőjének szöget üthet a fejébe, hogy minden józan emberi értelmet meghazudtolva ide húzódott vissza; a lehetőség mindig fennállt. De felkészült a találkozásra. És ha mégsem háborgatják az éjszaka folyamán, akkor reggel elmegy Kregmébe, és leszámol Zolával. Mindenesetre nem lesz egyszerű. Egy gázbeton téglát húzott az alacsony külső falhoz, és rátelepedett. Ha rákönyökölt a betonfalra, akár egy király a birodalma fölött, végigtekinthetett szinte mindenen, a Langebro hídtól a szép épületeken át egészen a tavakig. Mindjárt öt óra. Chris megérkezik a sárga furgonnal, hogy felszedje a csapatot. De még nem szállingóztak. Viszont Marcónak feltűnt néhány ember, aki mozdulatlanul állt a Vestergade két végén, valamint a túloldalon a Vesterbrogadén, és úgy tűnt, mind az építkezést nézegetik. Vajon őt keresik? Civil ruhás rendőrök? Innen nem látta azokat a jeleket, amelyek egyéb körülmények között elárulták őket: a jelentőségteljes pillantásokat, a visszafogott járásmódot, a dudort a kabátjuk hátuljánál vagy elöl a bordák magasságában, a kabátzsebbe süllyesztett kezeket. De talán mégis ki tudja szúrni ezeket a dolgokat a távolból is. Ekkor vette észre Miryamot. A Farvergade felől bicegett a tér felé, két másik klántag pedig a sétálónegyedből jött. Amikor átvágtak a Rådhuspladsenen, a sarkokon szobrozó férfiak észrevétlenül feléjük fordultak. Marco most már teljesen biztos volt benne, hogy rendőrök. Szóval most a klánon volt a sor. És ő maga mozgatta a szálakat: a büntetőcédulára írt üzenetével. De pillanatnyilag úgy tűnt, rosszul alakulnak a dolgok. Így csak a kis halak kerülnek horogra. Zolát magát így nem kapják el! Legszívesebben odakiáltott volna Miryamnak és a többieknek, hogy kotródjanak. De ekkor a sárga furgon már bekanyarodott a Vesterbrogade sarkán, és a csapat felé tartott. Marco várta, hogy kinyíljon az oldalajtó, ahogy mindig, és mindenki eltűnjön odabent. Ehelyett azonban Chris kiszállt, méghozzá az anyósülésről, és mondott valamit a klántagoknak; úgy tűnt, magyaráz nekik valamit. Nála volt a fekete táskája, és így messziről nem látszott túl félelmetesnek. De miért szállt ki? Miért nem hajtanak el egyszerűen? És ki ült a volánnál? Látta, hogy a régi bajtársai tárgyakat dobálnak bele a fekete táskába, aztán hirtelen minden irányba futni kezdenek, amikor a civil ruhás rendőrök rájuk rontanak.

Chris éppen a nyitott kocsiajtó felé fordult, amikor Marcónak hirtelen tiszta lett, hogy a kormánynál nem más ül, mint Zola. Ösztönösen megmarkolta a gázbeton téglát, amelyen az imént még ült, s amikor a kocsi csikorgó kerekekkel elhajtott, gyűlölete minden erejével áthajította a téglát a fal fölött, anélkül hogy egy pillanatig is belegondolt volna, hogy ezzel ártatlan emberek életét veszélyezteti. Amíg a tégla zuhant, visszafojtotta lélegzetét. Egy örökkévalóságig tartott, úgy tetszett, mintha a tégla lebegne, és amikor végre betörte a szélvédőt, és eltűnt Marco látómezejéből, a világ megállni látszott. Csak az autó mozgott, egyenesen a városháza felé sodródott, és frontálisan egy nyerges vontatónak ütközött, amelyik az építkezésre tartott. A furgon felborult, és félig eltűnt a roppant monstrum alatt. Marco hátrahúzódott, és tíz méterrel arrébb ismét a falhoz rohant, hogy észrevétlenül szemlélhesse a további eseményeket. Az emberek döbbenten bámulták a balesetet. Néhányan felfelé nézegettek. És Marco tudta, hogy a menekülésnek még nincs vége.

39 – Nem könnyű eset – mormogta Assad. – Nem szívesen lennék most a délsjællandi és a lolland-falsteri kollégák helyében. – Igen, a dolog tényleg csúnya méreteket öltött – mondta Carl. – A nőnek kitekerték a nyakát, a férfinak pedig eltörték a gigáját. Honnan a fenéből szalajtották azt a valakit, aki ilyesmire képes? Tudjuk egyáltalán, hogy Eriksen tagja volt-e valaha a dán vadászegységnek, vagy valamilyen hasonló speciális alakulatnak? – Carl megelőzött egy járművet, amely legfeljebb óránként negyvennel vánszorgott előttük. Assad a fejét rázta. – Nem volt tagja. Kirostálták a sorozáson. A hátával volt valami. – Hm. Hát most nyomoznak utána. Mi meg haladjunk tovább. Ekkor az egyik kütyü jelzett. Zola embereinek rådhuspladseni gyülekezőjéig már csak húsz perc volt hátra. Szoros lesz. – Rose mozgósította a csapatokat? Assad felemelte a hüvelykujját. Persze hogy! Carl bekapcsolta a szirénát és a kék fényt, majd a gázra taposott. A Tivoli főbejárata előtt a fékre lépett, két kerékkel felállt a járdára, hogy a Rådhuspladsenről ne lehessen látni őket. A fal mellett elfutottak a térig, és pont abban a pillanatban fordultak be a sarkon, amikor egy furgon megcsúszott az úton, és egy nyerges vontatónak csapódott, amely egy rakomány betonvassal tartott a Dán Ipari Szövetség székházának építkezése felé. Hatalmas zűrzavar kerekedett. Azon az oldalon, ahol ők álltak, két civil ruhás rendőr eredt néhány fekete öltönyös menekülő nyomába, míg mások bekerítettek egy-két nőt, akik meg sem kíséreltek elszaladni. Két autó nem tudott idejében fékezni, és belerohant a szerencsétlenül járt járművekbe. Az emberek őrültek módjára sikongattak, egyesek a rendőröket szapulták. Hát nem olyan megmozdulás volt ez, amivel kiérdemelhették volna Lars Bjørn elismerését. – Neve? – Miryam Delaporte. – Foglalkozása?

– Nincs. Koldulok. Carl bólintott. Ilyen egyszerűen még senki nem válaszolt. Minden tiszteletet megérdemel. – Zola klánjához tartozik? A lány bólintott. A többiek reszketni kezdtek, amikor Zola nevét meghallották, de ő nem. – Honnan származik, Miryam? – kérdezte Rose. – Kregméből, Észak-Sjællandról. – Aha. Ott is született? A lány megvonta a vállát. – Sosem láttam a születési anyakönyvi kivonatomat. Hát jó, ennyi magyarázat elég is. – De mit mondanak a szülei? – Nem is tudom pontosan, kik a szüleim. Sokan vagyunk így ezzel. Egy nagy család vagyunk. Rose és Carl összenézett. Ez a fiatal nő elképesztően higgadt volt. – Többet nem mondok – fűzte hozzá. Carl közelebb húzta hozzá a székét. A lány szeme figyelemre méltó volt, nem feltűnően szép, de nagyon éber. Azonnal észrevette, hogy Assad ott ült mögötte az asztalnál, és azt is nyilván látta, hogy Rose tettetett barátságossága mögött egy nagy adag csökönyösség rejlik. Rose addig szorongatja, amíg szükséges, Miryam ezt rögtön felismerte. Mindent egybevetve nagyon úgy tűnt, hogy számára nincs kiút ebből a helyiségből a szabadság felé. – Amúgy biztosíthatom róla, hogy Zola az életét vesztette a balesetben. Nyilván maga is látta, milyen csúnya volt. Ettől esetleg megered a nyelve? Miryam elfordította a fejét. Az arcán egyáltalán semmi sem látszott. – A mai nap folyamán Østerbróban megöltek egy férfit. Ő is egy többtonnás jármű alatt végezte, de hogy a fenébe zuhanhatott a semmiből egyszeriben egy busz kerekei alá? Tudjuk, hogy ő is a maguk klánjához tartozott, láttuk, amikor néhány napja felkerestük Zolát Kregmében. Mutassunk egy fényképet az áldozatról? A lány nem válaszolt. Rose elé tolta a képet. Egy fél percbe telt, és a lány kíváncsisága feltámadt, ezért megnézte a fotót. Nem is annyira az arcán látszott a reakciója. Nem sokkal mélyebbről jött. Önkéntelenül is behúzta a hasát, kissé előrehajolt, és megmozdította a lábát. – Ki ez az ember? – kérdezte Carl. – Olyasvalaki, akit kedvelt? A lány nem felelt. – Úgyis kiderítjük. Vannak még itt a főkapitányságon más klántagok is, akiket meg tudunk kérdezni – mondta Rose. – És a férfiak határozottan szeretnek

locsogni. De miért lehet ez, Miryam? Maguk, nők félnek a veréstől? Hol sérült meg például a lába? A lány még mindig nem válaszolt. Ekkor előlépett Assad, odahúzott egy széket, és leült Miryam mellé, majdnem úgy, mintha egy segítségére siető ügyvéd lenne, aki kész a lány helyett válaszolni. – Nem beszél. Miért nem engem kérdeztek? – szólalt meg nyugodtan, és Roséra pillantott. Rose a homlokát ráncolta, de Carl bólintott. Miért is ne? – Azért nem beszél, mert fél a veréstől, Assad? – Nem. Attól fél, hogy sehová nem fog tartozni, ezért. A lány elfordította a fejét, és oldalról rásandított Assadra. Hogy meghökkent-e, vagy csak nem értette jól az arabot, nem lehetett megállapítani. – Ráadásul saját magától is fél – folytatta Assad. – Attól fél, hogy az marad, aki. Egy koldus és tolvaj, és senki nem akarja, hogy köze legyen hozzá, leszámítva az úgynevezett családjának a tagjait. És attól is tart, hogy azt hiszik majd róla, hogy többet kotyogott ki, mint amennyit valójában. És mindennek tetejében attól is fél, hogy bármelyik pillanatban elnáspángolhatom. Carl éppen tiltakozni akart, aztán észrevette, hogy változott meg Miryam arckifejezése. A tekintete felettébb óvatos lett. – Hagyd abba! – ellenkezett Rose, de Carl a vállára tette a kezét. – Assadnak igaza van. Pont ettől fél. És attól, hogy bezsuppoljuk a menekültek közé a Sandholm-táborba, azokkal együtt, akik tudják, hogy köpött. Már értem, Assad. A lányhoz fordult, aki ökölbe szorította a kezét. – Tudja, kicsoda Marco, ugye? – Mondtam, hogy nem beszélek. – Olyan halkan ejtette ki a szavakat, hogy alig lehetett érteni őket. Jó, szóval valamelyest mégis megnyílt. – El tudnád mondani, Rose, mit tehetünk Miryamért, abban az esetben, ha segít kideríteni, mi van Marcóval? – kérdezte Carl. Rose összehúzta a szemét. – Szót sem akarok vesztegetni rá, amíg Miryam nem hajlandó beszélni. De Assadnak mondanék valamit: Marcót a halálba fogják kergetni, ha a lány nem segít. – Ezt meg hogy érted, Rose? – Szerintem Miryam nagyon is jól tudja, kicsoda Marco, és közel áll hozzá. Amit meg is értek, mert Marco jó fiú. Carl gyorsan felmérte a helyzetet. A kihallgatás olyan művészet, amiben csak kevesek jók. És nyilvánvalóan adódott egy kis gondjuk. Amit Assad és Rose itt

játszott, kétségtelenül érdekes volt, bár nem látta még át teljesen Assad tervét. De Miryam közben biztosan rájött már, hogy hallgatással nem ússza meg a dolgot. – Együtt lakott Marcóval, ezt már tudjuk – folytatta Rose. – Zola elmondta, hogy a fiú náluk nőtt fel. Miért nem ismeri be ezt? Talán gyűlölte a srácot? – Nem gyűlölte – felelte Assad. – Akkor miért nem válaszol? – kérdezte Rose. – Mert… – Assad villámgyorsan oldalra perdítette a székét, így most Miryammal szemben ült, és a kezébe fogta a lány arcát. – Mert szégyelli magát. Ezért. Itt az ideje közbelépni, mielőtt elszabadulnak a dolgok, gondolta Carl. De ekkor Assad megint meglepetést okozott neki. – Nem kell szégyenkeznie, Miryam, hagyja azt másokra – mondta, és a lány vállára tette a kezét. Mielőtt a lány még lerázhatta volna magáról, Assad magához húzta, és átölelte. – Csitt! – nyugtatgatta, és védelmezőn a lány tarkójára tette az egyik kezét. – Már szabad. Senkinek nem tartozik elszámolással. Szabad, Miryam. Soha többé nem kell koldulnia, soha többé nem kell lopnia. Ha segít nekünk, minden jóra fordul, érti? Carl várt ugyan valami reakciót a lánytól, de azt nem, hogy a könnyeivel fog küszködni, miközben lassan előreejti a vállát. Aztán elhúzódott Assadtól, és egyenesen a szemébe nézett. – Nemrég egy mozi előtt találkoztam Marcóval. Megütöttem, arcul ütöttem. – Nyelt néhányat. – Egyszerűen nem akartam hinni neki, nem akartam! Közben láttam a szemén, milyen elkeseredett. – Mit nem akart elhinni neki, Miryam? – Rose megfogta a lány kezét, és megszorította. – Mit? – Semmit nem akartam elhinni annak, aki elvette tőlem az otthonomat. Pedig pont ezt tette. – A lány Assad felé pillantott. – Ezt el kell magyaráznia. Miryam felemelte a fejét. – Amikor megláttam Marco apjának képét, megértettem, hogy most már minden odavan. – A halott arcáról készült rendőrségi felvételre bökött. – Ó, igen, most már tudom. – Ez itt Marco apja? A lány bólintott. – A sétálónegyedben mesélte egy klántag, hogy Zola a busz elé lökött valakit. De nem tudtam, kit. Azt gondoltam, Marcót, és hogy megérdemelte. – Ilyesmit senki nem érdemel. Bólintott, és lehorgasztotta a fejét. – Tudom.

Carl jelzett Rosénak, hogy engedje el Miryam kezét. Majd egészen közel húzta a székét a fiatal nőhöz. – Magyarázza el, kérem, mire gondolt, Miryam. Mi az, amit most már tud? – Hogy mindaz, amit Marco állított, igaz. Hogy tényleg Zola lökött annak idején az útra, hogy elüssenek, és nyomorékként jobban tudjak koldulni. És hogy megölte a saját testvérét. És tudom, hogy Marcónak abban is igaza volt, hogy Zola másokat is megölt. Most már tudom. Csak nem értem. Carl bátorítóan a lány vállára tette a kezét. – Folytassa, Miryam, meséljen el mindent. A lány bólintott. – Két fiú, Pico és Romeo egy nap egy fényképpel jött haza, amit az egyik házból hoztak magukkal. A képen látható fickóról beszéltek, és az afrikai nyakláncról, amit viselt. A nap folyamán láttam a képet, és felismertem az ékszert. – Felismerte? – Igen. Tetszett. Egy férfin láttam, akit egy nap odacipeltek. Eszméletlen volt, ezért azt hittem, részeg, vagy ilyesmi. Mást nem láttam, mert azonnal átzavartak a másik házba. Azt hittem, a fickó talán megsérült a főúton, és segíteni akarnak neki. – És mi történt ezzel a férfival? – Nem tudom. De szerintem semmi jó. – Miért gondolja? – Mert valamivel később, éjszaka hallottam, hogy Zola kocsija elhajt. És Zola magától biztos nem megy sehová olyan későn. Éjszakánként legszívesebben valamelyik nővel hempereg az ágyban. – És mit bizonyít ez? – Semmit. De másnap egy sáros ásó támaszkodott a szemetesnek, és Chris meg Zola testvérének csizmája tiszta mocsok volt. – És ezért azt hiszi, megölték a férfit? – Azt nem tudom. De azt semmiképpen sem gondolom, hogy csak úgy meghalt. – Elgondolkodva meredt maga elé. – Szerintem Marco többet tud erről. – És maga, Miryam, mire alapozza a feltevéseit? – Talán a sáros ásóra. – Mennyi idő után tértek vissza a férfiak? – Elég hamar, fél órával később, vagy ilyesmi. – Ha tényleg elásták a hullát, maga szerint a domboldali erdőben tették? A lány bólintott. – Nos, ezt megerősíthetjük, Miryam. A férfit William Starknak hívták. De már nincs az erdőben. Van valami ötlete, hová vihették? A lány végigsimított kézfejével az orrán.

– Van a közelben egy kavicsbánya. Néha, amikor a célba lövést gyakorolták, oda mentek… Carl bólintott. – Rendben van, Miryam, köszönjük. Van néhány tárgyunk a halottól, és vannak kiváló szimattal rendelkező kutyáink. Biztosan megtaláljuk a holttestet. – És velem mi lesz most? – kérdezte a lány. Assad felállt, és elhagyta a helyiséget, de Rose ülve maradt. Megoldások, végtére is ezek voltak a specialitásai. – Indíték, Assad, mi az indíték? Látsz összefüggést? Akkor mondd el, légy szíves – kérte Carl. – Már van a kezünkben egy-két dolog, amiből kiindulhatunk, többek között Miryam, Romeo és közvetve Marco kijelentései. Van két eltűnt személyünk, William Stark és René Eriksen, és ezenkívül gyanítunk valamiféle összefonódást az időközben elhunyt Teis Snap és Eriksen között. Aztán van egy további eltűnt személy Afrikában, valamint egy fejlesztési segély az isten háta mögött, amiből ráadásul soha nem lett semmi. Emberek és tények keveréke, amelyben újra és újra René E. Eriksenbe ütközünk. Assad megvakarta az állát, csak úgy sercegtek a borostái. – Csak az a kérdés, hogyan függnek össze a háló egyes csomói, nem? Melyik volt előbb a sivatagban, a teve vagy a dromedár? Érted, Carl? – Mi itt északon ezt úgy mondjuk: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? De mindegy. Ne feltételezzük azt, hogy az egész ügy a minisztériumban kezdődött? Mert ez az Eriksen olyan, mint egy medál, amelyhez minden láncszem kapcsolódik. Ostoba hasonlat, tudom. De komoly érdekünk fűződik hozzá, hogy elcsípjük Eriksent. – És Marco? Carl bólintott. Igen. Hol bujkálhat Marco? A folyosóról léptek hallatszottak, összetéveszthetetlenek: Gordon közeledett csónak méretű cipőjében. – Rose nincs itt – jelentette be Carl, fel sem nézve. – Ó, jó. De szeretnék mondani magának valamit, Carl. Mi van már megint? Már megint az elhibázott ötleteivel akar kérkedni ez a tökkelütött? Vagy bocsánatot szeretne kérni azért, mert a feladattal, amivel Carl megbízta, egy tapodtat sem jutott előbbre? – Megvizsgáltam Eriksen anyagi helyzetét, ahogy kérte, és felfedeztem, hogy nemrég Karrebæk-bankrészvényeket adott el tízmillió korona értékben. – Igen, néhány órával ezelőtt már mondta. – Igen, de akkor belém fojtotta a szót, pedig valami mást is akartam közölni. Szóval folytattam a kutatást.

– Aha. Milyen kutatást? – Megnéztem közelebbről a Karrebæk Bankot, és kiderítettem, hogy a felügyelőtanács elnökét Jens Brage-Schmidtnek hívják. – Hát igen, a felügyelőtanácsok elnökeinek általában ilyen nevük van. Egy-egy apró kötőjel itt vagy ott, anélkül nincs is komoly név, nem? De hová akar kilyukadni, Gordon? – Most jön a rejtély. – Akkor rukkoljon ki vele, ember, mielőtt még por és hamu leszünk. – Brage-Schmidt korábban egy sor nyugat-afrikai állam konzulja volt. – Esetleg talán Kameruné is? Gordon bólintott. A szemébe hulló frufruja úgy lobogott, akár egy napellenző a hetes erősségű szélviharban. – Ez nem lehet igaz! Kamerun egykori konzulja ott ül az eltűnt Eriksennel és a halott Snappal együtt a bank élén! – De bizony! – És jómódú? – A Karrebæk Bank nagyrészvényese, igen. – Beszélt vele? – Nem, a beleegyezése nélkül természetesen nem. Carl elmosolyodott. Ügyes fiú! Lassan csak megtanulja. A tisztelet jó. – Assad, derítsd ki most rögtön, hogy Brage-Schmidt otthon van-e. Két-három perccel később a bodor fejű kis szír visszatért az irodába. – Van egy üzenet a rögzítőmön egy bizonyos Lisbethtől. Bedöglött a telefonod, vagy nem akarsz vele beszélni, Carl? Ezt kérdezi. A fenébe, Lisbeth! Carl előhúzta a mobilját a nadrágzsebéből. A kijelző fekete volt. Az akkumulátor lemerült. Jó kifogás. – És Brage-Schmidt? Vele mi van? – Szerintem oda kellene mennünk, Carl. Rungstedben lakik. – És már miért kellene odamennünk? – Mert ég a háza. Már messziről látták a fekete füstöt, úgy tekergőzött az Øresund fölött, mint egy kígyó. A látvány, amely eléjük tárult, amikor bekanyarodtak a nagyon nyugodt kis utcába, lenyűgöző volt: az úton kormos víz hömpölygött, és visszatükröződött benne a tíz tűzoltóautó villogó kék fénye. A tűzeset helyszínén ideges kapkodás folyt. A lángok óriásiak voltak. Az egykor meglehetősen elegáns házból alig hagytak meg mást, mint az alapokat és a pompa emlékét. A hőség már az udvaron parkoló

autók lakkozását is megolvasztotta, és a fák levelei mind megperzselődtek. Carl védekezőn az arca elé tartotta a kezét, és megkopogtatta a bevetést irányító tűzoltó hátát. – Haláleset is történt? – Igen. Két hullát hoztunk ki. – Lehet őket azonosítani? Csak egy sok mindent megélt, tapasztalt tűzoltó lehet képes ilyen szélesen elvigyorodni ennek a kérdésnek a hallatán. – Hát, ha ki akarnak deríteni valamit, szükségük lesz két erős hullazsákra és néhány jó mikroszkópokkal felszerelt emberre. Carl a két halomra pillantott, amelyekre a tűzoltó mutatott. Az egyik mellett két kerék és egy meghajlott fémváz hevert. – Az egyikük kerekes székes volt? – Igen. Minden valószínűség szerint a háztulajdonos. Az egyik szomszéd azt mondja, már időtlen idők óta nem látták. Talán nem tudott járni. – Brage-Schmidt? A tűzoltó a jelentésébe pillantott. – Igen. Jens Brage-Schmidt főkonzul, az áll itt. Carl végignézett a szakszerűen dolgozó tűzoltókon, a füstön és a lángtengeren. Mi a francért égett ennyire nagy lánggal? – Van már valami elgondolásuk a tűz okáról? – Még túl korai lenne. De éghető folyadékokról lehet szó, ez biztos. A szomszédok azt mondják, alkoholszagot éreztek, mielőtt riasztottak minket. – És a másik halott? – Fogalmunk sincs. Erre a címre csak ez a Brage-Schmidt volt bejelentve. Carl két idősebb emberhez lépett, akik a kovácsoltvas kapujuk mögött ácsorogtak, mintha az megvédhetné őket. – Borzasztó, borzasztó – sopánkodott a nő szünet nélkül. – Borzasztó. A tűz átterjedhetett volna más házakra is. Nézze meg a Mercedesünket! Carl megvakarta a nyakát. Brage-Schmidt nem lehetett a kebelbarátjuk. – Maguk hívták ki a tűzoltókat? – kérdezte. Azok ketten gyorsan megrázták a fejüket. A fenéket mi! – jelezték. – Hát akkor maguknak mondanék elsőként köszönetet. Reméljük, hogy a kézigránátraktár nem robban fel. – Azzal a képzeletbeli kalapjához emelte a kezét, és távozott. – Ide! – kiáltotta Assad. Egy fiatalabb párra mutatott, akik nagyszerűen illettek ebbe a tehetős környezetbe. Már pusztán az arcfesték árából is, amellyel a nő álarcot festett magának, el lehetne tartani negyed évig egy közepes nagyságú bangladesi

családot. – Igen – helyeselt. – Ernst vette észre, hogy valami nem olyan, mint máskor, ezért elhatároztuk, hogy hívjuk a tűzoltókat. A „haladéktalanul” szót nem említette, gondolta Carl, egyébként teljes lenne a mondat. – Már beszéltünk a rendőrséggel – közölte a férfi, amikor Carl megmutatta a jelvényét. – Nincs egyéb mondanivalónk – folytatta. – Nem láttunk és nem hallottunk semmit. Mi idefent nem vagyunk különösebben kíváncsiak. – Sajnálatos. Kapcsolatban álltak Brage-Schmidt úrral? – Ó, hát tudja. Korábban találkoztunk néha a humanitárius szervezetben, a Rotary Klubban. De az utóbbi időben nem nagyon érintkeztünk. Egy kis élelmiszerbolt házhoz szállítói minden nap jöttek, és letették az árukat a garázsban. De őszintén szólva sosem láttuk, hogy bevitte volna a cuccokat. Kicsit fura volt. Carl hálásan bólintott, és magával húzta Assadot. – Beszéltél a nyomozókkal? Assad igenlő választ adott. – Még nem jutottak különösebben sokra, hiszen a ház még mindig ég. – Voltál odaát? Carl a keskeny ösvényre mutatott, amely a kétméteres sövények között húzódott; ilyen sövények vették körül az utca legtöbb házát. – Attól félek, ott túl nagy a forróság. Miért? – Talán beszélhetnénk azokkal a szomszédokkal, akik a sövény mögötti házakban laknak. – Szerintem elég, ha azzal beszélsz. Carl pillantása egy fiúra esett, aki a járdaszegélyen állt, és egy bicikli kormányát fogta. Szinte mágikus hatást keltett, mert a szeme ragyogott a tűz fényében, az arcán pedig piros-sárga visszfények játszottak. – Assad azt mondja, abban a házban laksz a túloldalon. Láttál ma valami feltűnőt? – kérdezte Carl, amikor a fiúhoz lépett. A fiú megrázta a fejét. – Senkit, aki az úton jött, vagy bemászott a sövényen át? – A sövényen nem kell átmászni, van ajtó. – Tessék? – Ha az ember a mi utcánkon jön, egy ajtón át beléphet a villa kertjébe. A fekete mindig arra jár. – A fekete? – Igen, amelyik a házban lakik. – Nem tudunk róla, hogy Brage-Schmidt úron kívül más is lakna a házban.

Szerinted mégis? – Már évek óta. A kocsija mindig egy mellékutcában parkol, és mindig hátulról megy be. Hogy is van ez? A gyerekek és a részegek mindig igazat mondanak… Carl finoman beleöklözött a fiú vállába. Kösz az infót, haver! – Megyünk, és vetünk egy pillantást a sült húsra? Szerintem sejtem, ki lehet a másik halott – mondta, és magával húzta Assadot a két elszenesedett kupachoz, amely a sövény előtt hevert a rendőrségi ponyván. A halottak húsa többé-kevésbé megégett. Az egyikük ujjcsontjaira bőrmaradványok tapadtak, vélhetően a kerekes szék karfájáról. Az S alakú testtartásából arra lehetett következtetni, hogy valóban kerekes székben ült, amikor az eset történt. A másik hullából csak megégett csontok maradtak, amelyeket megpörkölődött inak és elszenesedett izomszövetek tartottak össze. A szemgödrök üresek voltak, az arcbőr összeolvadt. Lehetetlenség volt megmondani, hogy fehér vagy fekete, férfi vagy nő volt-e. – Az mi? – mutatott Assad a hulla szájára. Körülnézett. Sehol egy helyszínelő vagy halottkém. Ezért aztán gyorsan maga nyúlt oda, ahol egykor egy száj lehetett, és félretolta a húspépet, ami most a helyén volt. – Ezt a fogsort már láttam – mondta. Carl meglepetten bólintott, amikor Assad megbökte az egyik metszőfogat. Kétség sem fért hozzá, Carl kénytelen volt beismerni. Ez a holttest René Eriksené. Assad megtörölte a kezét a nadrágjában. – Mit szólsz, Carl? – Ugyanazt, amit te, Assad. Kinyírták egymást, és az ügyet hamarosan lezárhatjuk. Laursen minden bizonnyal egyet fog érteni velünk, amint megnézi a bűnügyi technikusok jelentéseit és a DNS-elemzést.

40 Marco mérhetetlenül üresnek érezte magát. Pár órával ezelőtt még minden olyan kusza és egyúttal olyan egyszerű volt. Nem, egyszerű mégsem, de ismerős, reménytelenül ismerős. Szökésben volt, az apja és Zola életben voltak, és a klán rettegésben tartotta Koppenhága utcáit. És most Zola és az apja halott, a klán számos tagját pedig letartóztatták. Mielőtt köddé vált volna, fentről az épületről végignézte, ahogy elvezetik őket. És most itt állt, és szakadatlanul új kérdések záporoztak rá, amikre nem tudta a választ: Most, hogy Zola már nincs, lefújják a hajszát? Mert miért akarnák most már megölni? És mi a helyzet a rendőrséggel, még mindig keresik? Vagy már rájöttek, hogy semmi köze a halott William Starkhoz? És ha újra szabadon mozoghat: hogyan tovább, így pénz, cél és remény nélkül? Olyan nehéz volt tisztán és józanul gondolkodni és döntést hozni, amikor a gyász és a félelem újra és újra maga alá gyűrte. Talán várhatna pár napot, hátha megoldódik minden magától, és még a megtakarított pénzéhez is hozzájut, ami még mindig a szegélyléc mögött lapult Østerbróban. A tóparti pavilonnál megállított egy taxit, és negyedórával később már Stark háza előtt állt. Tudta, hogy itt talál ágyat és ennivalót. Itt kifújhatja magát néhány napig. A taxi elhajtott, és Marco pillantása a házra esett. Közvetlenül előtte parkolt egy öreg Mazda. A ház előtt teli fekete műanyag zsákok sorakoztak. Egy nő éppen két ilyen zsákot hozott ki, és elkezdte bepakolni őket az autóba. Tilde anyja! Marco gyorsan egy fa mögé bújt. Ha Tilde maga is itt van, beszélhet vele mindenről. Nem kellene egyszerűen odamennie az anyához, és megragadni az alkalmat? Tétován lépett elő a fa mögül. Az autó csak ötvenméternyire volt, de Marco ólomsúlyúnak érezte a lábát. Mit is mondhatna, hol kezdje? Hogy az ördögbe mond el az ember ilyesmit? – Mit állsz, és bámulod az anyámat? – szólalt meg a háta mögött egy lányhang. Marco rémülten pördült meg, és nézett szembe Tildével. A cipője tiszta sár volt, a nadrágszára térdig vizes.

– Úgy látom, jól tettem, hogy odalent várakoztam a tónál. Mit akarsz? Lobogó ingében és kibontott hajával olyan volt, mint valami tündér, de az arckifejezése kemény és elutasító volt. Marco ilyennek még sosem látta, és nem is így képzelte az első találkozásukat. – Te vagy az, akinek a képét a rendőrök mutogatták, ugye? A fiú kérdőn nézett rá. – Ha bármivel próbálkozol, sikítok, világos? Marco bólintott. – Miért próbálkoznék bármivel? Csak beszélni akarok veletek. Veled – pontosított. – Miért? Marco nyelt egyet, de a gombóc nem akart eltűnni a torkából. Hogy kezdjen bele? – A rendőrség szerint tudsz valamit. Honnan ismered Williamot? – kérdezte a lány kertelés nélkül. – Nem ismerem. De tudom, mi történt vele. A lány igyekezett nyugodt maradni. De a bensejében minden sikoltott, hogy az égvilágon semmit nem akar ennyire tudni, ugyanakkor semmitől sem fél ennyire. Le lehetett olvasni az arcáról ezt a tusakodást, és Marco alig bírta elviselni a pillantását. A lány hangja remegett. – Ha nem ismered, honnan tudod, hogy egyáltalán a világon van? – Vörös haja volt, és egy különös afrikai ékszert hordott a nyakában. Amikor megláttam az arcát a hirdetésen, rögtön felismertem. Ő volt az. Egyszerűen tudom. A lány a szája elé kapta az egyik kezét, a másikkal meg úgy csapkodott maga körül, mint aki valami kapaszkodót keres. – Azt mondod, „volt”, és „hordott”? Már nem volt visszaút. – Nagyon sajnálom, Tilde. Meghalt. Marco minden lehetséges reakcióval számolt: hogy a lány egy kiáltás kíséretében összeomlik, vagy fájdalmában ököllel esik neki. De semmi ilyesmi nem történt. Inkább olyan volt, mintha valami váratlanul kihunyt volna benne. Mintha elhamvadt volna a szikra, amely képes volt újra lángra lobbantani a derűlátását és az életkedvét, és ismét felizzíthatta volna a reményt benne. Olyan volt, mintha teljesen magába roskadt volna. Se könnyek, se felháborodás, se harag. Csak a sors elkerülhetetlensége előtt való főhajtás. – Biztos vagy benne? – kérdezte egy idő után halkan. – Igen.

Ekkor csendesen pityeregni kezdett. – Átölelnél? – suttogta. Marco a karjába vette, és a lány sírt, amíg a fiú mindent elmondott neki. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy bevallja, az apja segédkezett Tilde nevelőapjának meggyilkolásában, az ő könnyei is kicsordultak. Arra számított, hogy a lány ezen a ponton ellöki őt magától, de csak szorosabban ölelte, érezte a leheletét és a szapora szívverését. – Tu-tudtam – dadogta. – Egész idő alatt tudtam, hogy… meghalt. William sosem hagyott volna el minket, egyszerűen tudtam. – Elindulok az első adaggal, Tilde – hallatszott hirtelen az anya hangja a ház felől. Tilde kibontakozott az ölelésből, letörölte a könnyeket az arcáról a ruhaujjával, és megkérte Marcót, hogy várjon kicsit. – Én itt maradok! – kiáltotta Tilde, és kissé közelebb ment a házhoz. – Jó? – Jó. De menj be, amíg visszajövök, rendben? Hozok valami ennivalót is. Mit kérsz? Marco látta, mennyire reszketett Tilde, de a hangján tökéletesen uralkodott. – Csak hozz valamit. Integettek egymásnak, amikor az autó elindult, majd Tilde újra Marcóhoz fordult. – Kipakoljuk a cuccainkat. Néhány napja nálunk járt a rendőrség, és az anyám nem akarta, hogy továbbra is itt legyen a holmink. – Miért? – Mindenfélét összehordtak Williamról, ami anyának nagyon fájt. Olyanokat is, amiket veled tett. – Velem? Mégis mit? – Az most mindegy, úgysem igaz. Azt is mondták, hogy olyan pénzt költött el, ami nem is az övé volt. De mi el sem tudjuk képzelni. Teljesen kizárt, hogy titkai lettek volna előttünk. Ha ismerted volna, és jártál volna a házában, tudnád. – Voltam bent – vallotta be Marco. Az arca elborult, amikor mesélt a kíváncsiságáról, és arról, hogy bemászott a ház pincéjébe, majd végül ott is éjszakázott, és felfedezte a kódokat a széfben. – Elég helytelennek gondolom, hogy csak úgy betörtél. Még a gondolat is elborzaszt. Nem is tudom, hogy akarok-e veled még beszélni. Most hirtelen tiszta hülyeségnek tűnik. Marco bólintott, és hallgatott. Meg tudta érteni. – Nem szólsz semmit? – kérdezett rá a lány. – Csak azért jöttem, hogy elmondjam neked az igazat. Most elmehetsz a rendőrségre. A legjobb lesz, ha egy bizonyos Carl Mørckkel beszélsz. Már járt is itt.

– Tudom, ki az – mondta Tilde meglepetten. – Ő mesélt rólad. Marco megrökönyödve nézett rá. De mielőtt még megkérdezhette volna, miket mesélt róla ez a Mørck, Tilde megelőzte egy kérdéssel: – Milyen kód van a széfben? Megmutatod? A lány a padlón feküdt hanyatt, és a széfbe bámult. – A4C4C6F67 – ismételgette, amíg meg nem tanulta kívülről. Aztán felült, és elgondolkodva Marcóra nézett. – Ezek biztosan sakklépések – mondta végül. – A4 C4-re, C6-ra, F6-ra és F7-re. De mi ez? Ennek se füle, se farka. A fejét rázta. – Gyakran sakkoztam Williammal, és ezek a lépések teljesen értelmetlenek, azt hiszem. – Én még sosem sakkoztam. Mit jelentenek ezek a betűk és számok? Mit jelent például a C6? – Az egy bizonyos mező a táblán. Képzelj el egy sakktáblát, hatvannégy mezőből áll. Nyolc függőlegesen és nyolc vízszintesen. Minden mezőnek van egy neve. A bal alsó sarokból kezdjük, és haladunk először vízszintesen balról jobbra: A, B, C és így tovább, majd függőlegesen lentről felfelé: 1, 2, 3, 4, egészen 8-ig. Marco végiggondolta. – Akkor a C6 balról a harmadik és lentről a hatodik mező? – Pontosan. De ahogy mondtam: ezeknek a lépéseknek, már ha egyáltalán azok, nem sok értelmük van. – És mi van, ha nem is sakklépések? Lehet, hogy valami teljesen másra utalnak. – Úgy érted, valami olyasmire, ami ugyanúgy néz ki, mint egy sakktábla? Valamire, aminek hatvannégy mezője van? Összenéztek. Mindkettőjüknek ugyanaz jutott az eszébe. – Hány járólappal van lefedve a terasz? – kérdezte Marco. Tilde kézen fogva kihúzta a fiút a teraszajtón. Noha már elég későre járt, még enyhe volt az idő. Tilde mégis vacogott, miközben a járólapokat számolták. – Igazad van, nyolcszor nyolc – mondta Marco, miközben Tilde a terasz melletti ágyást vizslatta. – Erre szükségünk lehet – mutatta meg a fiúnak a fehér, krétaszerű követ, amit talált. Aztán az ujjával megszámolta a járólapokat, és amikor egy olyanhoz ért, amit a kód tartalmazott, ráírta a betűt és a számot. A4, C4, C6, F6 és F7. Összesen öt járólap. – Most te jössz – mondta, és az A4-es járólapra bökött. Marco körülnézett.

– Ott, ni! – mutatott Tilde az ásóra, ami a biciklitároló épület falának támaszkodott. Marco meglazította az A4-es járólapot, úgy, hogy belevágta az ásót a fugába, és mozgatni kezdte. Rovarokon és homokon kívül nem sok látnivaló volt alatta. – Áss egy kicsit mélyebbre! Alig nyomta a földbe az ásót, máris beleütközött valamibe. – Óvatosan! – kiáltotta a lány izgatottan. – Inkább kézzel. Marco leguggolt, és egy kis műanyag dobozt kapart ki, amelyben ételmaradékokat szoktak tárolni. Most már az ő szíve is hevesebben vert. Kinyitotta a dobozt: két aranygyűrű, egy korall-lánc a hozzá tartozó karkötővel és fülbevalóval, két különböző nagyságú, margaréta alakú melltű és egy lemez volt benne, amelyen nagybetűkkel ez állt: A nyugdíjalapítványok nemzetközi perspektívája: nyugdíjbevétel-biztosítás és tőkepiacok. Marco semmit sem értett. Az ékszer értéktelen volt, és ami a lemezen állt, kínaiul volt neki. Sokáig tartott, mire Tilde meg bírt szólalni. – Anya azt hitte, mindentől megvált. De amikor egyszer nagyon rosszul voltam, és meg voltam győződve, hogy meg fogok halni, William azt mondta, hogy ha egyszer férjhez megyek, ugyanazt az ékszert fogom viselni, mint az anyukája az esküvőjén. – Tilde nyelt egyet. – És ez itt… – Magához szorította a lemezt. – Tudom, miért nem csinálta meg a doktoriját. Mert a betegségem miatt nem volt rá ideje. És nézd csak… Képtelen volt tovább visszatartani a könnyeit. Marco nem igazán tudta, mitévő legyen, ezért átkarolta a lány vállát, és hagyta, hadd sírjon. Amikor Tilde újra megnyugodott, felpillantott a fiúra. – El tudom képzelni, hogy mégis be akarta fejezni. Talán azért rejtette el, hogy később még egyszer megpróbálja. Az ékszereket pedig nekem szánta. – Aztán megrázta a fejét, letörölte a könnyeit, és felállt. – Gyere, ez most nem segít rajtunk. Ki kell ásnunk a többit is. Tíz perc alatt kinyitották a négy másik műanyag dobozt is. A C4-es járólap alatt egy jegyzetfüzet rejlett, a C6 alatt egy csomó bankszámlakivonat, az F6 alatt egy boríték Végakarat címmel, az F7 alatt pedig egy akta, amelyen vastag, fekete betűkkel az állt: A baka program. A benne lévő papírokon a minisztérium fejléce volt. Tilde kinyitotta a jegyzetfüzetet, és rögtön felismerte William kézírását. Átfutotta az első oldalakat, majd megdörzsölte ujjbegyével a homlokát. Marco látta, hogy megint elfutották a szemét a könnyek. Újra és újra elolvasta az első lapokat, és egyre sápadtabb lett. – Nem akarod megnézni, mit írt a többi oldalra?

Tilde a fejét rázta. – Mi van? Nem vagy jól? A lány némán bólintott. Hallgatva ültek egy darabig a teraszon, majd Tilde visszatette a jegyzetfüzetet a műanyag dobozba. – Igaz, amit a rendőrség mondott: William elsikkasztott egy csomó pénzt, itt le van írva minden. – Beharapta a szája szélét. – Miattam tette, tudom. És most már meg sem tudom beszélni vele, amit borzasztóan sajnálok. Marco pontosan tudta, hogy érzi magát a lány. Túl jól ismerte ezt az érzést. – És mi van a többi dologgal? Tilde fogta a bankszámlakivonatokat, amik a C6-os járólap alatt voltak, átlapozta, majd sóhajtva letette őket. – Ugyanaz. Az átutalások, szóval tényleg igaz. – A sikkasztás? – Igen. Szerintem lenyúlta a pénzt, átutalta a számlájára, és a kórházi kezelésemet fizette belőle. Az összes klinikára emlékszem, részben még az időpontokra is. – De akkor tényleg nagyon szerethetett. – Igen. Marco félrenézett. Vajon tudja ez a lány, milyen szerencsés? – Kinyitnád, Marco? Attól félek, én nem vagyok rá képes. – Tilde a borítékra bökött, amelyre az volt ráírva, hogy: Végakarat. Marco kivette az iratot. Egy közjegyző levélpapírjára írták, felül a Végrendelet szó állt, alul egy piros pecsét: Másolat. – A végrendeletében rád és az anyádra hagyott mindent. Tilde becsukta a szemét. Marco félig-meddig zavarában az akta után nyúlt, amely az F7-es járólap alatt hevert, és megvárta, amíg a lány megdörzsölte kézfejével a szemét. – Tudod, mi ez itt? – Irodai papírok. Szerintem utoljára ezen a baka programon dolgozott. – És miért rejtette el? Hiszen aligha lehetett neki olyan fontos, mint a többi dolog. A lány vállat vont. – Fogalmam sincs. Lehet, hogy le kellene adnunk a minisztériumban. Ekkor meghallották, hogy a ház előtt megállt egy autó. – Az anyám lesz az. De miért nem jön be az udvarra? – Meg akarod mutatni neki ezeket? – kérdezte Marco, de Tilde már azon igyekezett, hogy mindent visszapakoljon a dobozokba. – Nem – rázta a fejét. – Visszateszed a dobozokat és a járólapokat a helyükre?

Én elébe megyek, és majd szólok, ha elmondtam neki, hogy itt vagy. Te meg elmeséled neki szó szerint ugyanazt, mint nekem. Én nem vagyok rá képes. Marco elfogódottan bólintott. Tartott tőle, hogy mit fog szólni az anya. Ahogy Tilde eltűnt, sietősen nekiveselkedett, hogy visszategye a járólapokat. Majd visszavitte az ásót is a helyére. Mindennek pont ugyanúgy kellett kinéznie, mint annak előtte. Végül a terasz felé fordult, és elégedetten bólintott. Még Tilde krétajeleit is megpróbálta eltávolítani a cipője orrával, de nem sikerült teljesen. De talán senkinek sem fog feltűnni. Az utcáról dudaszó hangzott fel többször egymás után. Tilde azt jelzi, hogy mehet? Marco leporolta a kezét, és elővigyázatosan elindult, hogy megkerülje a házat. A kocsinak csak a hátulját látta, és nem volt biztos benne, hogy Malene autója az. Abban a pillanatban, ahogy észrevette a mozgást a ház sarkánál, meghallotta Tilde sikolyát az utca felől, és mielőtt még bármit tehetett volna, egy fekete fickó vetette rá magát olyan hévvel, hogy mindketten megtántorodtak, beverték a fejüket a biciklitároló deszkáiba, és a földre vágódtak. Látta, hogy valami megvillant a feje fölött, de csak akkor ismerte fel a kést, amikor támadója már arra készült, hogy a karjába vágja. – Segítség! – kiáltotta Marco, térddel belerúgott a támadó ágyékába, majd oldalra gördült, és felszökkent. – Segítség! De a fickó is azonnal talpra ugrott. Nehezen szedték a levegőt, ahogy ott álltak egymással szemben, más hangot közel s távol nem lehetett hallani. A szomszédok nem reagáltak. Marco most felismerte a férfit: a vad szem, a fehér heg, a fénylő kés. Ő volt az, aki pont ugyanebben a testtartásban állt vele szemben az építkezésen, és aki beszorult a sittcsúszdába. És Marco ezúttal nem viszi el szárazon, ezt elárulta az arckifejezése. Marco újra segítségért kiáltott, majd ugrott egy nagyot a biciklitároló felé, pont akkor, amikor támadója ismét meglendítette a kést, de közben rátaposott egy virágágyásra, és megbotlott. Marco kihasználta a szemvillanásnyi időt, megragadta az ásót, és tiszta erővel lesújtott a fickó bal vállára. Az hangos ordítás kíséretében elejtette a kést, és a tátongó sebhez kapott, amiből azonnal bugyogni kezdett a vér. A fájdalomtól és a tehetetlen dühtől másodpercekig csak meredten bámulta Marcót, majd a várakozó autóhoz menekült. Marco utána iramodott, és meglátta Tildét a hátsó ülésen. Egy feltűnően kövér fekete nő, aki valahogy ismerősnek tűnt neki, fogta erősen. Tovább üldözte volna a fickót, de egy lövedék, amely a háta mögött csapódott a házfalba, megállította. Újabb lövés dördült, és ezúttal a golyó csak milliméterekkel vétette el a fejét. Marco kifulladva húzódott fedezékbe a ház sarka mögött. Most még Tildét is veszélybe sodorta! A helyzet reménytelen volt. Amint felfedi magát, megölik. De

mi mást tehetne? Nagy levegőt vett, majd azt kiáltotta angolul: – Eresszétek el, akkor kimegyek! Óvatosan kidugta a fejét a ház sarka mögül. A sebesült vállú fickó hevesen hadonászott a kocsiban. Talán arról akarta meggyőzni a társait, hogy a sebét sürgősen el kell látni. Aztán teljesen váratlanul a hátsó ülésen ülő kövér nő egy hatalmasat vágott a vezető tarkójára, aki Marcóra lőtt. De a pasinak csak pár másodpercre volt szüksége, hogy feleszméljen. Aztán a gázra lépett, és elhajtott. Marco a kocsi után rohant, és megpróbálta leolvasni a rendszámtáblát, de nagyon piszkos volt. Száz méterrel arrébb az autó váratlanul megállt. Az oldalablakon egy apró tárgy repült ki, és az útra esett. A kocsi azonnal elindult, és nem sokkal később el is tűnt. Marco bénultan állt. Tildét és az anyját újabb szerencsétlenségek érik miatta? Ő, az apja és Zola valóságos átok voltak nekik? Habozva és baljós sejtelmekkel közelített az apró valamihez. Levágták Tilde valamelyik testrészét? Ekkor telefoncsörgést hallott. Egy mobil volt az. – Igen? – szólt bele vacillálva. – Kinyírjuk, ha nem adod fel magad! – mondta egy női hang angolul. Marco hátán végigfutott a hideg. – Zola meghalt, mit akartok még tőlem? – Nem fizetett ki minket. Marco válla előreesett. – Hiszen meg akartam adni magam. Miért nem léptetek akkor? – Most más dolgunk van. És ez a te hibád. – Hadd beszéljek Tildével! – Majd láthatod, ha feladod magad. Újra felhívunk, és megmondjuk, hol. Ha bevonod a rendőrséget, megöljük. Ha az lesz az érzésünk, hogy valami nem stimmel, megöljük. – Igen, de én… – Majd hívunk. – Azzal a nő letette. Marco rögtön megpróbálta visszahívni. Sikertelenül. Egy sorscsapás egyes részleteit az ember gyakorta úgy érzékeli, mintha a világ milliónyi apró darabra tört volna, miközben a szerencsétlenség elképzelhetetlen méreteket ölt. Így érezhették magukat szeptember tizenegyedikén is az emberek a tornyokban, és azok is, akik az egészet végignézték. Ebben a pillanatban, ahogy ott állt tehetetlenül az utca kellős közepén, Marco felfogta, hogy az utóbbi események csak az életét jelentő szerencsétlenségek hosszú láncolatának újabb szemei voltak. És azt is, hogy nemsokára az utolsó láncszem is a helyére kerül.

Tudta, hogy fel kell áldoznia magát. Hiszen nemigen volt más választása. Lőfegyvert semmiképpen sem tud szerezni. Honnan is venne egyet, ki adna el neki ilyesmit? Ráadásul Tilde életét is kockára tenné, ha ellenállást tanúsítana. Ekkor egy autó fordult be a sarkon, és egyenesen felé tartott. Kelletlenül lépett félre. – Mondd csak, meg vagy te húzatva? – kiabálta a vezető, amikor megállt mellette, és letekerte az ablakot. Tilde anyja volt az. Az utolsó ember, akivel most beszélni akart, és egyúttal a legfontosabb is. – Elrabolták Tildét – ez volt az első, ami kijött a száján. Malene Kristoffersen arcából azonnal kifutott a szín, és egy pillanatra úgy tűnt, teljesen megdermedt a rémülettől. – Gyerünk, szállj be! – kiáltotta végül, a hangjából kicsendült az aggodalom. – Megyünk a rendőrségre!

41 – Be tudsz ugrani egy kicsit a kihallgatásra, Carl? – kérdezte Assad a telefonban. – Van itt valami izgalmas számodra. – Na, jó. Bár ma már aligha tudok több izgalmat elviselni… – nyögte Carl, és félretolta Brage-Schmidt banki tranzakcióinak kinyomtatott bizonylatait, amelyeket Rose szedett össze. – Két perc, és ott vagyok. Letette a telefont, és másodjára is Roséért kiáltott. Hol az ördögben bujkál ez a nőszemély? Noha Rose nem tudott minden papírt megszerezni, amit Carl kért tőle, így is egyértelműen kirajzolódott, mi állt az elmúlt napok eseményei mögött: egy nem mindennapi csalássorozat. Egy dán fejlesztési segélyprogramról volt szó, és a támogatás összege pont azoknak az embereknek a zsebébe vándorolt, akik az elmúlt napokban elhaláloztak. Egyszóval: egy jó kis eset a gazdasági bűncselekményekkel foglalkozó ügyosztálynak. Volt anyag bőségesen, hogy mélyebbre áshassanak. Sem Teis Snap és a neje karrebæksmindei meggyilkolása, sem a Rungstedben elkövetett feltételezett gyújtogatás ügye nem tartozott a Q-ügyosztályhoz. De felmerült a gyanú, hogy valamilyen úton-módon kapcsolatba hozhatók mindazzal, ami annak idején William Starkkal történt. Carl elgondolása szerint Stark vagy túl sokat tudott, vagy maga is nyakig benne volt a seftelésben. Mindenesetre Stark meghalt, ezt már teljesen biztosan tudták. Így aztán másodrangú volt, mi van a rovásán. Ami pedig Carlt illette, a Stark-ügyet lezártnak tekintette. Előbb-utóbb William Starkot halottnak nyilvánítják, és még az is lehetséges, hogy egy szép napon egy kutya vagy egy cserkész csontdarabokat talál, amelyeket Malene Kristoffersen annak rendje és módja szerint eltemethet, és tehet föléjük egy sírkövet. Akkor talán ő is képes lesz továbblépni. De Carl nem tudott továbblépni. Tanácstalanul meredt a két cédulára, amelyen a telefonszámok álltak. Az egyik Mona rendelőjéé, a másik Lisbeth irodájáé volt. Jelenlegi állapotában egyszerűen képtelen volt döntést hozni ebben a kérdésben. – Tudod, hány óra van, Carl? Először Roséra nézett, aki az ajtóban állt a folyosón, aztán az órára. Mindjárt

hét. – Gyorsan ki kell szaladnom, mielőtt bezárnak a boltok. Kérsz valamit? – Nem, köszi. Megyek fel Assadhoz. Épp Zola utolsó emberét hallgatja ki, és azt mondja, van valami érdekes számunkra. Aztán hazamegyek. – Hát, jó szórakozást! De mielőtt hazaindulsz, mindenképpen gyere még le. Ugyanis én is találtam valami érdekeset. Carl felsóhajtott. Rose léptei elhaltak a folyosón. Fél óra alatt le kell tudnia ezt az egészet, a cédulák az orra előtt nem tűrtek halasztást. Tekintete határozatlanul tapadt rájuk. Kétségtelenül mindkettő tartogatott valamit számára. – Ő itt Hector, Carl. Köszönj szépen Carlnak, Hector! Carl bólintott üdvözlésképpen. Semmi oka nem volt rá, hogy ellenséges legyen. Ahogy a srác kinézett, Assad ugyancsak megpuhíthatta már. Hector kezet nyújtott, ami egy kicsit azért már sok is volt a jóból. – Nos? – ült le Carl az asztalnál álló székre. – Semmi bilincs? Megbízhatunk benned, Hector? A fickó bólintott. – A fiatal klántagok közül Hector a legidősebb – magyarázta Assad, és megveregette a srác vállát. – Mindenki úgy tekintett rá, hogy ő lesz Zola utódja, ha arra kerül sor. Most pedig itt ül, és azt mondja, egész életében arról álmodott, hogy egyszer megszabadul ettől az egésztől. Carl Assadra pillantott, és megeresztett egy alig észrevehető mosolyt. – Te meg felajánlottad Hectornak, hogy tartózkodási engedélyt kap, ha lehetséges, nem igaz, Assad? Kollégája vigyorogva emelte a magasba a hüvelykujját. – A lényegre tapintottál. Ez a muksó javíthatatlan! – Mondd el, Hector, Carlnak is, amit az előbb meséltél nekem. – Assad Carlhoz fordult. – Most figyelj! Fekete öltönyében a srác majdnem elegánsan festett. Ha Assad ígéretét be lehetne váltani, Hector beilleszkedése a dán társadalomba biztos nem a kinézetén bukna el. Ha az egyszerűen öltözködő északi lakosságnak csak a tizede – Carlt magát is beleértve – ilyen ápolt és jó megjelenésű lenne, mint ez a fajankó, a királyság biztos letaszítaná a trónról a fess olaszokat és franciákat. – Ma két borzasztó dolog is történt, ezt meséltem el éppen. – Ez a Hector folyékonyan beszélt angolul. – Zola megölte a testvérét Østerbróban, ez az egyik. Nekem rögtön világossá vált: ha kész volt ezt megtenni, egyikünk sincs

biztonságban. Pedig meggyőződésem volt, hogy én a jóindulatát élvezem. A másik dolog pedig ez az afrikai banda. Láttam, ahogy a feketék eszméletlenre vertek két hapsit, azt hiszem, észtek voltak, és igencsak kemény legények. A feketék nagyon megijesztettek, mert nagyon fiatalok és jéghideg a pillantásuk. És most a várost róják, és Marcóra vadásznak. Carl homlokráncolva hallgatta. Még két dolog volt, amivel tisztába akart jönni, aztán azonnal lezárja az ügyet. Slussz. Kifújt. Munka vége! – De miért keresik még mindig Marcót? Zola meghalt. – Bérgyilkosok. Teszik, amiért fizetik őket, már a hírnevük miatt is. – És tudod, hol lehet Marco? Hector vállat vont. – Marco nagyon jó bújócskában. – Hallottad, honnan jött a két pasas, ugye, Carl? – kapcsolódott be Assad. – Persze. – Ez az érdekes körülmény volt a másik dolog, amit még helyre akart tenni. – Ezek az emberek nem sokat árulnak el magukról – folytatta Hector, és ivott egy pohár vizet, amit Assad tett elé. Ez volt az egyetlen fényűzés ebben a jellegtelen helyiségben. – Ezért egyikünk sem tudja, ki bízta meg őket. Semmi esetre sem Zola, ő hallani sem akart a feketékről. Carl intett Assadnak, hogy menjenek ki. – Mit szólsz ehhez? – Hogy mit szólok? Adva van a nyugat-afrikai államok egykori konzulja, aki egyúttal annak a banknak a felügyelőtanácsában is benne volt, amelynek a vezetőségében ott ült az elhunyt Teis Snap is. Egy férfi eltűnt, miután Afrikában járt. Afrikában is nyoma veszett valakinek. A konzul házában egy rejtélyes afrikai kísértet lakott. Csalást követtek el egy afrikai segélyprogram keretében. A hajdani konzullal együtt a külügyminisztérium egyik munkatársát is holtan találták, aki a segély kiadásáért és a támogatott program ellenőrzéséért volt felelős. Most meg afrikai srácok járják Koppenhágát, és olyan krapekokat rémítenek halálra, mint Hector. Carl bólintott. – Annyit én is látok, hogy túl sokszor kerül elő Afrika ebben az ügyben. De sajnos a fickó, aki minden valószínűség szerint az összes kérdésünket meg tudná válaszolni, széttrancsírozva fekszik egy kis hullazsákban az Anatómiai Intézetben. És ez gond, nem? – Úgy is lehet mondani. – Idehallgass, Assad! Ma már másodjára csinálod ezt! Nem ígérhetsz meg fűt-fát az embereknek, akiket kihallgatsz!

Carl fejét csóválva ült le az asztalához, és bekapcsolta a TV2 híradóját. Talán mondanak valamit a mai letartóztatásokról. – De miért nem, Carl? Jobb, mintha hüvelykujjszorítót alkalmaznék, szerintem. A mézesmadzag mindig is jobb volt, mint a korbács. – Ezzel most azt akarod mondani, hogyha nem lenne meg rá a lehetőséged, hogy ígérgess, akkor megkínoznád őket? – Kínozni, Carl, az meg mi? Elég tág jelentésű szó, nem? Egy pillanatig egymásra meredtek, de egyikük sem adta jelét, hogy jobban el kívánna mélyülni a témában. – Érdeklődtem odafent az erőszakos bűncselekményekkel foglalkozó ügyosztályon – mondta Carl. – Az istedgadei dílerek szokásos acsarkodásain kívül az utóbbi napokban nem jelentettek be erőszakos bűncselekményeket, amelyekben afrikaiak is érintettek lettek volna. Vagyis hogyan tovább? Végtére is nem rohanhatunk fel Bjørnhöz, és tárhatunk elébe puszta találgatásokat. Mint például: két afrikai, akiknek a személyazonosságát nem ismerjük, veszélyt jelenthetnek egy fiúra, akiről nem tudjuk, hol van. Mégis hogy képzeled? A Qügyosztály szempontjából, amely különös fontosságú felderítetlen ügyekkel foglalkozik, ez az eset megoldódott, kész, lezárult, nem? Az összes szereplő halott: Zola, Eriksen, Brage-Schmidt, Snap. És persze Stark is. – Ó, Carl, tudod, mit? Ha a homok buckákat alkot, akkor nem találod meg a tevét… Hogy is van tovább? – Assad ingerültnek tűnt. Biztos ez volt az első alkalom, hogy belesült egy tevés tanmesébe. Carl kihúzott egy cigarettát a dobozból. Még mindig ott volt előtte a két telefonszám, és már nem sok kell hozzá, hogy kint legyen az utcán. Hogy a csudába döntsön, a fenébe is?! – Szóval, ha a homok nagy… Józanul nézve a kérdést, Mona biztos nem fog túlzott érdeklődést mutatni iránta. De ha úgy határoz, Lisbethet hívja fel, akkor az azt jelentené, hogy Monát végleg kizárta az életéből? És tényleg ezt akarja tenni? – Igen, megvan! Ha a homok buckákban halmozódik fel, akkor nem találod meg a tevét, de ha rendesen fúj, akkor meglátod a púpját. Jó, nem? Carl fáradtan nézett rá. – És? – Na, igen, nem tudhatjuk meg a teljes igazságot, amíg nem fúj egy kicsit a szél, nem? Csak azt akarom mondani: honnan tudhatnánk, hogy megoldottuk az ügyet, ha nem csapunk egy kis szelet? – Nos. De most nem fúj, még csak egy kis szellő sincs, ehhez meg legalább egy szélvihar kellene. És hogy vihart támasszunk, ahhoz nincs elég emberünk. Szerinted nem lenne okosabb, ha hagynánk egy kicsit pihenni a tevét a dűnék

között? – Látom, leszűrted a tanulságot, Carl. Pontosan erről van szó. Meg kell várnunk, amíg magától vihar kerekedik. Nem? Carl bólintott. Nagyszerű tanulság. De azt nem zárja ki, hogy egy darabig még az asztalra feltett lábbal üljön, és semmit se csináljon. – Jó. Most elszívok egy cigit, és megnézem a híreket. És ha Rose nem ér vissza tíz percen belül, lelépek. Beleszippantott a cigarettába, és máris érezte a nikotin üdítő hatását. Pompás! A cigaretták egész nap ott hevertek, és rá vártak, és most… – Azonnal nyomd el! Rose állt az ajtóban a legszívélyesebb mosollyal, amit Carl valaha látott, és egy fehér papírzacskót lobogtatott a kezében. A pékségben volt. – Hoztam nektek valamit, srácok. Ahogy ismerlek benneteket, a csata hevében biztos elfelejtettétek, hogy holnap péntek, és van briós. Kinyitotta a zacskót, és a helyiségben ínycsiklandó illat kezdett terjengeni. – Isteni! – Carl kénytelen volt elismerni, mert összefutott a szájában a nyál. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon. – Van itt a kapuban két ember, akik Carl Mørcköt keresik. Leküldjük őket? *** Marco félt, méghozzá sokkal jobban, mint odakint az úton. Akkor legalább valós esélye volt a szabadságra, de itt bezárva érezte magát. Fogságban volt a főkapitányság roppant falai között, ami belülről még inkább erődítményre emlékeztetett, mint kívülről. Még rosszabb lett, amikor levezették őket a pincébe, ahonnan szemmel láthatólag csak ugyanazon az úton lehetett felmenni, ahol lementek. Úgy érezte magát, mint egy sarokba szorított kisegér, amelyet furkósbottal felszerelkezett emberek vesznek körül. És Tilde anyja, aki el sem eresztette, amióta leparkolta a kocsit, sem nyugtatta meg. Ellenkezőleg. A főkapitányságra vezető út alatt végig felváltva sírt, szipogott, reszketett vagy ordibált vele. Kész csoda, hogy képes volt egyúttal a forgalomra is figyelni, amilyen zaklatott volt. De Marco megértette, azok után, amiket elmesélt neki az úton: Tildéről, a feketékről és a fenyegetőzéseikről, és mindenekelőtt arról, ami William Starkkal történt. Ennyi fájdalom és félelem! Most, ahogy a három rendőr irodája felé tartottak, akiket Marco az elmúlt napokban behálózott, úgy tűnt, Malene Kristoffersen teljesen magába zuhant. Marco tudta, hogy szabad emberként eltöltött napjai meg vannak számlálva. Ha túléli a túszcserét, a hatóságok kiutasítják, ez világos volt. De hová fog menni?

A sötét gondolatokhoz képest a látvány, ami őt és Tilde anyját fogadta, amikor megálltak Carl Mørck irodája előtt, merőben váratlan volt: A háttérben a hírek mentek a tévében. Mørck és két munkatársa egy rendetlen asztal körül ült, és ettek valamit, ami hangosan ropogott. A helyiségben édes, meghitt illat terjengett, az arcok pedig, amelyek feléjük fordultak, barátságosak, ha nem meglepettek voltak. Amikor azok hárman felfogták, ki jött hozzájuk, azonnal felugrottak, mintha csodát látnának. – Te vagy Marco, ugye? – Carl Mørck odaszaladt hozzá. Nagyon magas volt, ahogy ott állt Marco előtt, és mosolyogva nyújtotta felé a hosszú karját. Marco szíve vadul kalapált. Ez volt hát az az ember, aki elől menekült. Mørck arcáról most lehervadt a mosoly, és a pillantása komoly lett. Hirtelen megragadta Marcót, mintha az összes csontját össze akarná törni, és felemelte a magasba. – Hála istennek! – mondta végül, és futólag magához szorította a fiút. – Ép és egészséges vagy. Aztán lerakta a földre, és lehajolt hozzá. – Annyi mindent szeretnénk megkérdezni tőled. Hajlandó lennél beszélni velünk? Marco bólintott. De még mindig visszatartotta a lélegzetét. A férfi megölelte, szívélyes volt, és úgy tűnt, tényleg nagyon örül, hogy látja. Ez több volt, mint amiben Marco reménykedni mert. Ha nem figyel oda, mindjárt elbőgi magát. – Jó fiú! – mondta a sötét bőrű, akit Assadnak hívtak, és megpaskolta Marco fejét. Még a kifestett nő is barátságosan mosolygott rá. – Köszönjük, Malene, hogy elhozta – mondta Mørck. A nő először bólintott, majd kirobbant belőle: – Valami borzasztó… – Mi történt? – Carl Mørck azonnal felkapta a fejét. Csak egy egyszerű kérdés volt, de Malene rögtön egész testében reszketni kezdett. Könnyek között igyekezett elmesélni az esetet. Marco látta, milyen nehezére esik a három rendőrnek követni az összefüggéstelen előadást. És amikor Malene ahhoz a részhez ért, hogy a három afrikai, aki Marcót üldözte, elrabolta Tildét, mindhárman megdermedtek. A nő, akit Rosénak hívtak, hellyel kínálta Malenét, Mørck pedig Marco vállára tette a kezét, és olyan barátságosan szorította meg, ahogy egykor az apja tette. Aztán a felügyelő minden figyelmét Tilde anyjának szentelte. Marco remegett. A fejében egymást kergették a gondolatok, az érzések zápor módjára csapkodtak benne. Legfőképpen: miért ilyen kedvesek vele egyszeriben ezek az emberek?

Assad felajánlotta, hogy főz egy teát, de Mørck leintette. Leült Tilde anyjával szemben, és megfogta a kezét. A nő végre lecsillapodott kicsit, és már valamivel folyékonyabban beszélt. Rose és Assad a háttérben állt, és pusmogott. A képernyőn Mørck mögött egy riporter a mai rendőrségi rajtaütésről számolt be a Rådhuspladsenen, míg a képernyő alján futó szöveg arról tudósított, hogy szétzúztak egy észak-sjællandi tolvajbandát, amely évek óta tevékenykedett Koppenhágában. Számos letartóztatás történt. Aztán változott a kép, és az egyik letartóztatást mutatták. Rendőrök gyűrtek le egy fiatal férfit, aki hevesen ellenállt. Pico volt az. Mørck ekkor komoly arccal fordult Marcóhoz. – Láthatnám a mobilt, amit odadobtak neked, Marco? Egy egyszerű Nokia telefon volt, ami öt-hat éve lehetett menő. Marco több száz ilyet lopott már. Átnyújtotta Mørcknek, aki tüzetesen szemügyre vette. A hátuljára filccel felírtak egy telefonszámot. Vélhetően az, aki eladta a feketepiacon. Ilyen mobilokat mindenhol lehetett kapni Koppenhágában, Marcónál ezt senki sem tudta jobban. – Hívd fel ezt a számot, Rose – mondta Mørck, és a készülék hátuljára mutatott. – Talán ennek a mobilnak a száma, talán egy másiké, egy kis szerencsével azé, amelyről hívást várunk. Rose tárcsázta a számot, mire Mørck kezében megszólalt a mobil. – Jó, világos. De mindenképpen ellenőrizd a számot, amiről az emberrablók hívták Marcót. Szerintem ez afrikai előhívószám. Rose a kijelzőre pillantott, és már ment is. A következő percekben rávették Tilde anyját, hogy kissé nyugodtabban lélegezzen, de a keze továbbra is remegett. – Nem vagy jól, Marco? – kérdezte Mørck. – De – bólintott a fiú. – Megtaláljuk Tildét – mondta a férfi nyomatékosan. – Elefántcsontparti előhívószám – mondta Rose, amikor visszajött. – De attól tartok, a számmal nem megyünk semmire. Nem létező névre van bejegyezve. – Jaj, istenem! – suttogta Tilde anyja. Ebben a pillanatban rezegni kezdett a telefon Rose kezében. – Egy SMS – mondta a lány, miután vetett egy pillantást a kijelzőre. – Mit írnak benne? – kérdezte Mørck. – Pusher Street, Christiania, ma este nyolckor. Aztán azt, hogy Marco egyedül menjen, különben… Elhallgatott, és Tilde anyjára nézett, majd odaadta Marcónak a telefont. Még huszonöt percük maradt kereken.

42 Christiania szabadvárosa régről ismerős terep volt Carlnak. Ennek a sajátosan színes és zűrzavaros oázisnak nem volt olyan sikátora, amelyen ne masírozott volna végig hajdanán, és nem volt olyan háza, amelybe – bár annak idején még meglehetősen jóhiszeműen – be ne dugta volna az orrát, egyenruhában, egyenesen a jütlandi körzetből érkezve. Fredens Ark, Loppen, Operaen, Nemoland, Pusher Street, Den Grå Hal, Green Light District, Sunshine Bakery – csupa olyan név, amelyhez egy-egy esete kötődött. És éppen ezért Carl most nagyon is tudatában volt feladatuk kilátástalan voltának. Kissé meghasonlott volt, ha a szabadváros került szóba. Egyrészt rendőrtisztként a csőcselék rejtekhelyét látta benne. Másrészt viszont ott legalább szabadon lehetett lélegezni, és egy olyan időbe mehetett vissza az ember, amikor Koppenhágát még nem hódították meg a fiatal képzett városiak, és a település még nem volt annyira felkapott és trendi. Christiania Carl számára mindig is a főváros régi bájához és a szabad madárként szárnyaló gondolatokhoz kapcsolódó köldökzsinór lesz. Christiania lakói, akiknek sikerült egy ronda, régi barakkot Dánia állítólag legnagyobb turistalátványosságává átalakítaniuk, az ő szemében egy biciklin tekerő, környezetvédő rétegkultúra hajtóerői. De Christiania egyúttal az örök háborúskodás kirívó példája is: az embernek hagynia kell, hogy a szabadság uralkodjon, vagy közbe kell avatkoznia szabályozással? Néhány évvel ezelőtt elismerték a christianiaiak önrendelkezési jogát, és ezzel az övék lett a felelősség, hogy mennek a dolgok a szabadvárosban. Ahogy azt várni lehetett, ez sok kellemes és sok nem éppen kellemes következménnyel járt. Rég elmúltak már azok az idők, amikor a rend őrei gyógypapucsban járőrözhettek a Pusher Streeten. Már csak az önként vállalkozó vagy a hétpróbás kollégák mutatkoztak szabad akaratukból ezen az utcán, mert azok, akik arrafelé tevékenykedtek, messziről kiszagolták a zsernyákokat. Szükség esetén úgy csaptak le a rend őreire, akár a keselyűk, és addig ütötték-vágták őket, amíg el nem ment a kedvük tőle, hogy még egyszer odatolják a képüket. A Pusher Street tehát kimondottan veszélyes terep volt mindenkinek, aki csak egy kicsit is hasonlított egy zsarura. És úgy tűnt, ezt az afrikaiak is tudják. Ha az

ember túszcserére készül, és megrögzött szándéka, hogy ennek során felhasználja a lakosságot a rendőrök ellen, keresve sem találhat alkalmasabb helyet erre a királyságban, mint a christianiai Pusher Street. Carl lehunyta a szemét, és felidézte az utat a graffitiútvesztőn át. A Pusher Street és a Prinsessegade kereszteződésénél néhány fickó állt jól láthatóan, akik minden jövevénynek a képébe bámultak. Az utca túlsó végében, a szép, színes zöldségesnél szintén feltűnő alakok ültek a kávézóban és odakint a napellenzők alatt. Természetesen a mellékutcákról is meg lehetett közelíteni a Pusher Streetet, de ott is elég árgus szemekkel figyelő figura akadt a gátlástalan kábítószer-kereskedők között. Onnan érkezve csaknem lehetetlen volt az egész utcát szemmel tartani. És ez ebben az esetben elengedhetetlen volt. Végtére is senki nem jósolhatta meg, hogy állnak hozzá az afrikaiak a dologhoz. Számolniuk kellett azzal, hogy Marco kiabálni fog, ha a kezükbe kerül. Ezért számítani lehetett rá, hogy igyekeznek majd gyorsan eltüntetni a nyílt utcáról, és kivonják az ütközetből. Mert a kiskorúak ellen elkövetett erőszak még a Pusher Streeten is, ahol egyébként lazán kezelték a bunyókat, megölte a jókedvet. És mivel az afrikaiak azt biztosan nem akarták megkockáztatni, hogy maguk ellen hangolják a lakókat, fürgén és nesztelenül fognak cselekedni: egy ütés a tarkóra vagy egy injekció, és kész. Carl felvázolta Rosénak és Assadnak a lehetőségeiket a térkép alapján. Az utca maga nem volt hosszú, de nagyon különböző környékeken húzódott keresztül, a barakktáboroktól kezdve, amelyek közismerten a bűnözés fellegvárai, egészen a városi kiskertek és az elővárosok idilli tájaiig. Carl a Bådmandsstræde felől a Fredens Arkon és a Tinghuseten át vezető utat kedvelte leginkább, és ezt átengedte Assadnak, aki teljesen zöldfülű volt még terepen. Rose tisztes távolból fogja követni Marcót a Prinsessegade egyik mellékutcájától a Bøssehusetig, és aztán tovább a Pusher Street túloldalán. Carl maga pedig a főbejárattól fog végigrohanni a szabadvároson. Véleménye szerint az volt a legvalószínűbb, hogy ott fognak Marcóra várni az afrikaiak. Malene kívánságát, hogy velük mehessen, kerek perec elutasították. A főkapitányságon kellett várakoznia, a hevesen ágáló Gordon társaságában, akire már biztos várt a vacsoraasztal a szülői háznál. Hál’ istennek, olyan munkatársaim vannak, akik tökéletesen bele tudnak olvadni ebbe a környezetbe, gondolta Carl, amikor belépett Christianiába a híres kapun át. Rose úgy festett, mint aki már évek óta itt él, és a bodor hajú Assadot a szép barna bőrével és a sajátos ruházatával soha senki nem gyanúsította volna meg azzal, hogy az, ami a valóságban. Carl ezzel szemben nem volt százszázalékosan megelégedve kinézetével, amelyet Rose kreált neki. Több flakon hajlakkot fújt a fejére, és nem spórolt a

szemfestékkel sem a szeme körül. A nyolcvanas években nehéz sorsú költőnek nézték volna. De tizenegy évvel az ezredforduló után csak két feltételezés jöhetett szóba: vagy nincs ki a négy kereke, vagy egy csapnivaló álruhát viselő zsaru. Carl tudta, hogy az első feltevés jelenti minden esélyét. Ezért a kapuban pirított mandulát áruló bevándorlót egy hangos „Mizu?”-val köszöntötte, és azon mód nyitva is felejtette a száját. Ezen az estén nagy fennforgás volt a Pusher Streeten. Bár nemrégiben a rendőrség többeket letartóztatott, tudni való, hogy a gyom ott nő a legjobban, ahol az ember korábban gazolt. Carl egyetlen pillantással felmérte, hogy most is pont annyi kis hasisárusító hely volt, mint a régi szép időkben. De felőle aztán… Amíg idekint árulják a cuccot, addig legalább a belváros tiszta marad. Nyilvánvalóan sem Rose, sem Assad nem ért még ide, tehát minden terv szerint zajlott. Carl megállt az egykori gépcsarnoknál egy mellékutcában, és úgy tett, mintha kifulladt volna. De az is lehet, hogy úgy tűnt, mintha be lenne tépve, ahogy ott ácsorgott előregörnyedve. Mindenesetre senki sem bámulta, csak egy anya a két gyerekével a riksájából. Carl bosszúsan állapította meg, hogy több fekete is nyüzsgött a környéken. Két vékony srác kapucnis dzsekiben, vélhetően szomáliaiak, néhány gambiai, akiket az Istedgadéról ismert, és számos felettébb jól táplált, sötét bőrű, egy csomó fehérrel együtt körúton lévő turista, akik az idegenvezetőjüket követték. Fényképezőgépeiket elővigyázatosan eltették. Ekkor figyelt fel Roséra és Marcóra, akik az egyik mellékutcából érkeztek, amely kissé távolabb keresztezte a Pusher Streetet. Egy perc sem telt belé, és máris megjelent Assad is a túloldalon. Rose pár méterrel Marco mögött állt, és mindenfelé tekingetett, csak a fiú irányába nem. Assad befordult a sarkon, és megállt Carl közelében az egyik hasisárusító helyen, majd szaglászni kezdte az árut. Elég szakértően csinálta, állapította meg Carl. Sokáig kellett várniuk. Közben negyed kilenc lett, és még távolról is jól látszott, hogy Marco nemcsak türelmetlen lett, hanem nem is igazán volt jól. Öt perccel később eltávolodott Rosétól, és elkezdett lefelé sétálni az úton, fittyet hányva a megbeszéltekre. Elég lassan sétált ugyan, de így is arra kényszerítette Carlt és Rosét, hogy messziről kövessék. Marco résen volt, ezt nem lehetett nem észrevenni, és már a mozgásán is látszott, milyen jól kiismeri magát az aszfaltdzsungel csapdái között. Ne olyan gyorsan, fiam, különben még kiszúrják, hogy követünk, gondolta Carl, de többre már nem volt ideje, mert hirtelen egy fekete jött ki az egyik mellékutcából, és megragadta Marco karját. Ugyanebben a pillanatban egy testes, arany ékszerekkel teleaggatott turista

lépett ki a csoportból, és néhány másodpercre eltakarta Marcót és a feketét. Carl, Rose és Assad azonnal nekiiramodott. – Ne olyan hevesen! – dohogott a nő, amikor Assad odaért hozzá, és félrelökte, úgy, hogy a nő nekiesett egy zárt tetejű riksának. Assad megtorpant, körülnézett, majd a Mælkevej irányába mutatott, és futásnak eredt. Hihetetlen, milyen tempóban rohant a rövid lábaival, az után az agysérülés után, amin nemrég átesett. Carl megállt a terjedelmes asszonyság mellett, Rose Assad és az afrikai után futott. – Mi a gond? – szuszogta a nő kitágult orrcimpákkal. Miért pont itt kellett gyökeret eresztenie ennek a perszónának? Carl kutakodva körülnézett. Mivel Marcót is magával kellett rángatnia, a fickónak nem sok esélye volt Assaddal szemben. Vagy már nem is cibálta Marcót? Talán a másik, akiről Marco beszélt, már átvette a fiút, és az ellenkező irányba szelelt el vele? Akkor Assad és Rose rossz embert üldözött. Carl fel-alá rohangált a Nemoland és a Tinghuset között. De a pasast mintha a föld nyelte volna el. – Nem láttál egy fekete fickót erre futni egy fehér sráccal? – kérdezett egy kábszerest, aki egy pékség előtt állt, és úgy tűnt, valamelyest a tudatánál van. De a figura csak megvonta a vállát, és megrángatta rendetlen szakállát. – Ha erre jött volna, Sátán a seggébe harapott volna – motyogta, és egy korcs bőrébe bújt óriásszörnyre mutatott, amelyhez képest a sátán kutyája kismiska volt. – Hatvanhét kiló – fűzte hozzá büszkén. Carl bólintott. Átkozott kutya, átkozott helyzet, egyszerűen hányingerkeltő! Ha több idejük lett volna rá, hogy előkészítsék a cserét, kért volna légi támogatást is. Akkor nem történt volna ez. Fogta a telefonját, beütött egy számot, hogy körözést adjon ki. Ekkor észrevett egy törékeny lányt, aki egyenesen felé tartott. Gépiesen és kábultan mozgott, mint egy felhúzható játék baba, amit meglöktek, és most arra ment, amerre taszították. – Tilde! – szaladt oda hozzá Carl, de a lány nem reagált a megszólításra. Te jó ég, mit műveltek vele? És mit művelnek Marcóval? Hogy a fenébe hagyhatta, hogy ilyesmi történjen? – Henrik! Itt Carl Mørck – mondta, amikor felvették a telefont. – Sürgősen járőrkocsikra van szükségünk, amelyek átfésülik Christiania környékét. Aztán megadta Marco és az afrikaiak személyleírását, amennyire pontosan csak tudta. Pillanatnyilag nem tehetett többet. A lány már csak pár méterre volt tőle. – Tilde, szabad vagy! – Óvatosan közelített hozzá. – Emlékszel rám? Carl Mørck

vagyok a rendőrségtől. Úgy tűnt, a lány lassan felfogja. – Hol van Marco? – kérdezte halkan, és félve nézett körül. Az utóbbi órák láthatóan megviselték. – Beadtak neked valamit, Tilde, nem emlékszel? A lány beletörődően bólintott. – Hol van Marco? Történt vele valami? Carl magához húzta. – Éppen őt keressük. A mellékutcában sietős léptek hangzottak fel. Az egyikből Rose viharzott ki, és villámgyorsan elfutott a barakkok előtt, a csatorna menti utcából pedig egy fekete közeledett, Assaddal a sarkában. – Vágd el… az útját, Carl! – lihegte Assad. Carl kitárta a karját, és az afrikai elé ugrott, aki nála jó harminc kilóval kevesebbet nyomhatott, de az izomzata biztosan genetikai csodaszámba ment, és a legőrültebb manőverekre is képessé tette. Carlnak arra nem volt érkezése, hogy felmérje a fickó szándékait, ezért tetszés szerinti oldalra vetődött, amivel pont úgy elhibázta a dolgot, ahogy a kapusok szokták a tizenegyesnél. Miközben teljes hosszában elterült a földön, a két férfi elrobogott mellette, és tovább futott a Pusher Streeten. De Rose közben már elfoglalta a helyét. Ő nem vállalta azt a kockázatot, amit Carl, hanem teljes testsúlyával a futó lábára vetette magát. A fickó előrebukott, mint egy kidöntött fa, beverte a fejét az aszfaltba, aztán csak mozdulatlanul hevert ott. Amikor Carl rájött, hogy Assad arra készül, hogy előhalássza a bilincset a farzsebéből, halkan füttyentett, és fejével észrevétlenül egy csapat sötét bőrű, borostás arc felé biccentett, akik tettetett közönnyel követték az eseményeket, valójában azonban nagyon is résen voltak. Assad megértette a jelzést, és a tömeg felé fordult. – A rohadék el akart rabolni egy fiút. Nincs véletlenül valakinél egy kötél? Öt másodperc sem telt bele, és az egyik pasas máris kirántotta az övét a tartójából. – Próbáld meg ezzel. De kérem vissza, jó? Miközben felállt, Carlban tudatosult, mekkorát esett. Átkozottul fájt! – Egy mediterrán külsejű fiút keresünk, akinek fekete haja van, és nagyjából tizenöt éves, nem látta valaki? Három perce még itt volt. Aztán eltűnt – nyögte ki nagy nehezen. Nem kapott választ. Miért is kapott volna? Hiszen nélküle is elég dolguk van az ittenieknek. Közben Rose megállapította, hogy az eszméletlen férfi egyre gyengébben

lélegzik, és igencsak vérzik a fején lévő sebből, meg a vállán is, ahol egy korábban szerzett seb szakadhatott fel. – Hívok mentőt, jó? – Máris a mobilját nyomogatta. Amikor a tömeg hangosan tiltakozni kezdett, felháborodottan válaszolt: – Agyatlanok! – ordította, és dobbantott egyet. – Még az ilyen seggfejeknek is, mint ez, joguk van az orvosi ellátáshoz! – Majd telefonja kijelzőjére meredt. – Ó, a fenébe! A hívásismétlést nyomtam meg. A bámészkodók mögött halkan megcsörrent egy mobil, és egyszeriben mindenki megfordult. Carl és Rose döbbenten nézett össze, és megpróbálta megtalálni a hang forrását. – Korábban azt a mobilt hívtam, ami az eltűnt fiúnál van – mondta Rose, és a kíváncsiskodókat mustrálgatta. A tömeg szétnyílt, és egy nő abba az irányba mutatott, amerről a csengőhang hallatszott. Egy christianiai riksa állt ott. A nyeregben ülő fiú a fejét rázva vonogatta a vállát. Fogalma sincs, miről van szó, jelezte, de Carl különösnek találta a kesztyűs és kapucnis fickót. Túlságosan beöltözött a langyos tavaszi időhöz képest. Carl fürkészőn méregette a biciklire szerelt dobozt. Elég nagy volt. – Hé, te! – kiáltotta, és a fickó felé indult. – Megnézhetném, mi van a do… Ekkor a srác a pedálra taposott. – Rose, vigyázz Tildére! – kiáltotta Carl, és a biciklis után iramodott. – A fenébe, segítsetek már! A tömeg kelletlenül engedett utat neki. Carl jól tudta, hogy a Pusher Streeten nem futkosnak az emberek. De biciklizni őrültek módjára is szabad, vagy mi van? – Állítsátok meg! – bömbölte. Ekkor a mellkasa összeszorult, túl szűk lett mindannak, ami benne volt. Assad és a pasi, aki kölcsönadta nekik az övét, már meg is előzték. – Hé, mandulaárus! – hallotta Assad ordítását, amit a Spiseloppen étterem és a Prinsessegade házainak homlokzata vert vissza. A férfi, aki a Pusher Street bejáratánál állt a kézikocsijával és mandulát pirított, megfordult. – Told előrébb a kocsidat, és álld el az útját! – üvöltötte Assad. – Kapsz ezer koronát! A mandulaárus szemmel láthatóan nem volt híján az üzleti érzéknek, legalábbis habozás nélkül az útra tolta világoskék kocsiját. Az ezer korona bőven meghaladta két oldallemez árát. A menekülő hiába igyekezett kikerülni az akadályt, ezért hirtelen

elhatározásból befordult az egykori gépcsarnokba, egy óriási faépületbe, amelynek osztóléces ablakai voltak, és amelyben a christianiaiak újrahasznosítható hulladékot gyűjtöttek és válogattak szét. Nagyot fékezett, leugrott a bicikliről, és néhány lépéssel meg akarta kerülni a gyűjtőkonténert. De az utat emberek zárták el, akik egy-egy dobozos sörrel álldogáltak ott, a szabad estét és a jó időt élvezve, és nem hagyták magukat csak úgy megfutamítani. A férfi hirtelen eltűnt a hulladékgyűjtő csarnokban. Másodpercekkel később, amikor Carl levegőért küszködve nekik ütközött, Assad és az övtulajdonos már a csarnokban állt, és nézelődött. – Hová a pokolba tűnt? Carl felmérte a terepet. Az óriási, kifejezetten magas terem rikító színekben pompázott. A bejárat előtt egy roppant vetítővászon lógott az egyik gerendáról, rajta egy karikatúra, amely a korábbi, ezen a környéken nem sokra tartott miniszterelnököt ábrázolta. Mindenütt gépek alkatrészei hevertek, Carlnak úgy tűnt, több ezer. Emellett a fali polcokon vagy csak úgy a földön mindenféle lom hevert, amit csak ki lehet találni. A miniatűr versenyautóktól kezdve kivágott pálmákon át, amelyek leveleiről sombrerók lógtak, volt itt minden. Nem éppen a legmegfelelőbb hely arra, hogy az ember felkutasson egy minden hájjal megkent afrikait. – Nézzétek meg fent! – kiáltott Carl, és a tetőre mutatott, ahol leleményes elmék gipszkartonból és fából egy irodát alakítottak ki a keresztgerendán. Ő maga kiment a riksához. Nyugtalanító sejtelmek töltötték el, és arra készült, hogy feltörje a doboz zárját. Olyan rohadt csend volt benne! Ha az emberrablók ugyanolyan szert adtak be Marcónak, mint Tildének, csak nagyobb adagot, akkor vélhetően ezzel már teljesítették is a küldetésüket. Carlt kirázta a hideg. Végül sikerült kinyitnia a fedelet. Marco odabent feküdt, összegömbölyödve, élettelenül. Carl óvatosan kiemelte, bevitte a hulladékgyűjtő csarnokba, és lefektette egy pokrócra. A tető felől hangos dobogás hallatszott, ami Assad és segítője ténykedéséről adott hírt. Carl sietősen feltűrte Marco ruhaujját. Nem lehetett érezni a pulzusát. Gyorsan letérdelt a mozdulatlan alak mellé, majd szívmasszázsba és mesterséges lélegeztetésbe kezdett. Már évek óta nem kellett ilyesmit csinálnia, és akkoriban a lány, akit baleset ért, meghalt. Hirtelen mindent újra maga előtt látott, a kislány puha bőrét, az anya kétségbeesését, a mentősöket, akik óvatosan félrehúzták Carlt, és folytatták az újraélesztést. Sokáig tartott, amíg túltette magát rajta. Ha most Marco meghal, sosem heveri ki, ezt jól tudta. Ebben a pillanatban mozgást érzékelt a szeme sarkából, és fellesett a vetítővászonra, amin a karikatúra volt. A kép kissé hullámzott a huzatban. Olyan

volt, mintha az egykori miniszterelnök kinyitná a száját. Őrület, gondolta Carl, hogy valaki valami ennyire jelentéktelen dolgot egyáltalán észrevesz egy ilyen helyzetben. – Gyerünk, Marco, gyerünk! – suttogta. Közben Assad minden lehetséges tárgyat felborogatott a csarnokban, az öves fickó meg még mindig fent tevékenykedett a lebegő irodában. – Idefent nincs! – kiáltotta le a nyitott ablakból. – Idelent pedig nincs más kijárat, szóval itt kell lennie – ordította Assad a csarnok legeldugottabb zugából. Carl folytatta az újraélesztést: lélegeztetés, szívmasszázs, felváltva. – Hívj mentőt, Assad! – kiáltotta aztán. – Félek, hogy elveszítjük Marcót. Nem tudom, mit adtak neki, és azt se, hogy él-e még. – Jaj, ez fáj! – suttogta egy hang angolul. Lenézett. Egy megkínzott arcba és két hatalmas szembogárba pillantott. – Még eltöri a bordámat. – Marco hangját alig lehetett hallani. Ebben a pillanatban a vetítővásznon látható túlméretezett arc eltátotta a száját, az afrikai kicsúszott belőle, és lezuhant a három-négy méteres magasságból. Egy másodpercig zavartan pislogott, de aztán egykettőre összekapta magát. – Itt van! Siessetek! Gyorsan! – kiáltotta Carl, és felpattant. – Maradj fekve, Marco! Harcra készen fordult az afrikai felé. A fickó még alig szedte össze magát, de máris pisztolyt szegezett Carlra. Most fog megtörténni, gondolta Carl, és meglepő nyugalom szállta meg. Felemelte a karját, és nézte, ahogy a fickó felé lépked. De amikor már csak néhány lépésnyire volt, leengedte a pisztolyt, és Marcóra célzott. Ebben a pillanatban eldördült egy lövés, amitől Carl összerándult, és ami egy örökkévalóságig visszhangzott a magas falak között. Amikor Carl észrevette, hogy az afrikai fegyvere eltűnt, és az ujjai erősen véreznek, felnézett. Az iroda ablakában az öv nélküli christianiai állt, kezében egy pisztollyal. Carl csak ekkor ismerte fel: a belvárosiak kábítószerosztályán dolgozik. – Lemegyek – mondta, és eltűnt az ablakból. – Vigyázz! – ordította Marco ugyanebben a pillanatban, és Carl megpördült. Az afrikai ugrásra készen állt egy késsel az ép kezében. Az árny, amely oldalról vetődött Carlra, ugyanilyen meglepetésszerűen érkezett. Aztán ugyanazzal a lendülettel fordulatból az afrikai arca felé rúgott a sarkával. De a fekete is ismerte a dörgést, ugrás közben megpördült, és a lábaik egymásnak ütköztek. Assad hátrazuhant, miközben az afrikai állva maradt, és dobásra emelte a kést.

Ez a fickó teljesen őrült, egy kész harci gép, gondolta Carl, amikor a fekete váratlanul elejtette a kést, és ernyedten rogyott össze. Odalára billent, kapaszkodót keresve matatott a levegőben, majd a földre hanyatlott. K. O. Egy hangot sem adott ki többet. Mi a fene folyik itt? Carl Assadhoz és a kábszeres nyomozóhoz fordult. Assad vigyorogva emelt a magasba valamit. Egy nem túl szokványos, az átlagosnál nagyobb anyacsavar volt. – Ha felkel, kap még egyet, van belőlük itt elég – mondta Assad, és beletúrt egy dobozba, amely rozsdás csapszegekkel, csavaranyákkal és vaspántokkal volt tele. Marco falfehéren könyökölt fel. – Tilde? – Csak ennyit kérdezett. – Jól van. Rose vigyáz rá. Marco arcán mosoly terült szét. – Oda akarok menni hozzá. Carl szóhoz sem jutott. A fiú elszántságának tényleg semmi nem szabhatott határokat. Kipillantott az ajtón át a szabadba. Néhány turista tátotta ott a száját. Talán azt hitték, a napi westernbemutató főpróbájára tévedtek be? Mindenesetre páran lelkesen tapsoltak. Csak a testes fekete nő, aki úgy nézett ki, mint a többi körúton lévő turista, tűnt levertnek. Fogta a táskáját, és bőszen távozott. Miután mindenki lecsillapodott egy kicsit, a kábszeres nyomozó odalépett hozzájuk, és kezet nyújtott Assadnak meg Rosénak, aki időközben Tildével együtt csatlakozott a csapathoz. – Mikkel Øst – mutatkozott be. Látszott rajta, hogy nem száz százalékig elégedett a dolgok alakulásával. Valószínűleg egyszerre volt megkönnyebbült és bosszús, mert most le kell adnia a fegyverét, amíg kivizsgálják a lövés körülményeit. A négy hónap Christiania kábszeres világában nem volt éppen sétagalopp, és mivel az események miatt fel kellett fednie magát, természetesen nem volt éppen feldobva. Carl köszönetet mondott a kollégának. – Talán még keresztezik egymást az útjaink. Ha tehetek érted valamit, szólj. Aztán Mikkel Øst és az afrikait elszállító mentősök is elhagyták a terepet. Marco és Tilde szó szerint egymásba kapaszkodott. Azt, amit át kellett élniük, szemlátomást együtt tudták a legjobban feldolgozni. – Van még valami, amit el kell intéznünk – mondta a lány egy idő után. – Carl, felhívná, kérem, az anyámat, és megmondaná neki, hogy találkozzunk odakint Brønshøjben William házában? Marcóval mutatnunk kell magának valamit. Fél órával később Tilde és az anyja egymás karjába omlott William Stark házának

behajtóján. – Mit tettek veled, Tilde? – Malene Kristoffersen még mindig zaklatott volt. – Adtak egy injekciót, ami kiütött, aztán egyszer csak felébresztettek. Egy padon ültem, egy büfé előtt, és legalább tíz percig tartott, mire újra járni tudtam. Olyan volt, mint altatáskor. Olyankor is mindig rosszul van az ember utána. De most már teljesen jól érzem magam. – És te? – nézett Malene Marcóra. A fiú bólintott. – Minden rendben. Csak a lábam zsibbad egy kicsit. Micsoda szerencse, hogy csak a lába! – gondolta Carl. Rég érezte magát ilyen megkönnyebbültnek. – De mit akartatok mutatni? – Tért rá Rose a következő napirendi pontra. Tilde nagy levegőt vett. – Gyertek! – Elengedte az anyját, és a házat megkerülve a teraszra ment. – Csináld te, Marco! – Tényleg? A lány bólintott. Marco felszedte a járólapokat, egyiket a másik után, és megmutatta, mi rejlik alattuk, miközben felváltva adták elő, hogyan fedezték fel a rejtekhelyeket. Öt fehér műanyag doboz, egy halott hagyatéka. Carl a fejét rázta, és Roséra meg Assadra sandított. Milyen mulatságos fejlemény! Egy lány hirdetésével kezdődött. És néhány elásott műanyag dobozzal ér véget? A rendőri munka olyan, mintha egy szerencsekerékből húznának sorsot. Az ember állandóan a telitalálatban reménykedik. A pillantás, amit Marco Tildére vetett, azt üzente: ennyi elég is lesz. De a lány egyesével felemelte a dobozokat, és elmagyarázta a felnőtteknek, mi van bennük. Malene Kristoffersen kénytelen volt a falnak támaszkodni, majd hozni kellett neki egy széket. Ott ült az ékszerrel és a kis jegyzetfüzettel az ölében, és igyekezett megemészteni a hallottakat, miszerint az élettársa rendszeresen sikkaszott. Amikor Tilde a védelmébe vette Williamot, Malene csak még görcsösebben szorongatta a füzetet. Szégyen és csalódottság tükröződött az arcán, nyilvánvalóan mélységesen becsapva érezte magát. – Szerintem jobb lenne, ha gondoskodnának róla, hogy ezek a dolgok jó kezekbe kerüljenek – mondta végül, és átnyújtotta Carlnak a minisztérium fejlécével ellátott papírokat. Carl futólag ránézett a legfelső iratra, aztán bólintott. Pont az volt, amire számítottak. De William Stark – még ha kétségtelenül meg is károsította a minisztériumot és a dán államot – csak egy kis pont volt a gépezetben, a főnökéhez képest. Az igazi botrányt Eriksen neve fémjelezte.

Carl átadta Rosénak az iratkupacot. – Majd később foglalkozunk vele, jó? – mondta, és az utolsó műanyag dobozra mutatott. – Abban mi van? – Semmi fontos, szerintem – felelte Tilde. – Ez William végrendelete. – A végrendelete? – suttogta Malene. Tilde bólintott. – Azt akarta, hogy minden a miénk legyen, anya. A pénze, a háza, minden. Minden jelenlévő látta, hogyan változott meg Malene arckifejezése egy pillanat alatt. Minden szeretetteljes gondolat, amivel az élettársára gondolt, és amit az utóbbi években mélyen eltemetett magában, hirtelen teljes erővel a felszínre tört. Össze volt zavarodva, egyszerre volt szomorú és dühös. – Igazad van, Tilde. A végrendelet már nem segít nekünk – mondta könnybe fúló hangon. – William vagyonát el fogják kobozni. Lehajtotta a fejét, és sírt. Marco Carlhoz lépett, és odasúgott neki valamit. Kétségtelenül igen találékony fiatalember volt, aki ott állt a rendőr előtt. Végül a férfi bólintott. – Rendben, Malene – mondta. – Meg kell kérnem rá, hogy adja át nekünk a jegyzetfüzetet és a kivonatokat. Kérem, legyen kedves, Assadnak adni. Tilde az anyjához lépett, és magához szorította. Aztán óvatosan lefejtette az ujját a jegyzetfüzetről, fogta a bankszámlakivonatokat, és mindent átnyújtott Assadnak. Carl fürkészőn nézett körül, majd a biciklitároló végében magasodó téglakupacra bökött. – Ott jó lesz, Assad. A kis szír meghökkenve nézett Carlra. De amikor látta, hogy Carl egy doboz cigarettát és öngyújtót vesz elő a zsebéből, leesett neki a tantusz. – Hoppá! – mondta Carl, amikor meggyújtotta a jegyzetfüzeten heverő papírhalmot. – Jaj, milyen ügyetlen vagyok! Rose, nincs nálad véletlenül víz? Hosszú, jelentőségteljes pillantást vetett a lányra, mire végül neki is derengeni kezdett. – De hát – mondta, miután befejezte a belső tusakodást –, ott a tó. De vajon odaérünk időben? Úton a főkapitányság felé Marco nagyon hallgatag volt. Carl sejteni vélte, mi zajlik benne. A fiúnak minden bizonnyal ez volt élete legrosszabb és ugyanakkor legjobb napja. – Mi jár a fejedben, Marco?

A fiú nemet intett. – Assad, miért nem akar Marco beszélni? – szólt hátra a hátsó ülés felé. – Nem lehet, hogy éppen megpróbálja átlátni a helyzetét? – Na, még egyszer, Marco: mi jár a fejedben? – Hogy semmi nem lesz olyan, ahogy megálmodtam. Menekülttáborba kerülök, és kiutasítanak. Carl a homlokát ráncolta, és belekukkantott a visszapillantó tükörbe. Rose és Assad úgy ült, hogy mindhárman láthatták egymást. Úgy tűnt, Marco lelkiállapota rájuk is átragadt. – Ez még nem biztos, Marco – tett egy kísérletet Carl, hogy felvidítsa a fiút. Olcsó vigasz volt, ezt nagyon is jól tudta, mert az állam pontosan így szokott eljárni az illegális bevándorlókkal. – És milyennek álmodtad meg a dolgokat? A fiú sóhajtott egyet. – Olyan szeretnék lenni, mint az itteniek. Iskolába szeretnék járni, egyetemre menni, egyedül boldogulni. Nem valami elérhetetlen vágyálom, és mégis. – Csak tizenöt éves vagy, Marco. Még nem tudsz megállni a saját lábadon. A fiú most Carlhoz fordult. Persze, hogy meg tudok, üzente a felvont szemöldöke. – És hol szeretnél élni? – Bárhol. Ahol nyugtom lesz. – Szerinted működni fog? Nem esel vissza, és kezdesz megint bűnözni? – Persze, hogy nem. Tudom. Carl a Bispeengbuenen döcögő forgalomra meredt. Emberek ezrei mászkáltak a fénytengerben, akik nem nőttek fel a társadalom elvárásaihoz. Mi lenne ezzel a fiúval? – De hogyan boldogulnál egyedül, Marco, ha egyszer annyian nem képesek rá a te korodban? – Mert akarom. Carl újra a visszapillantóba nézett. Bámulatos, mennyire tétlenek voltak azok ott ketten! Pedig az igazat megvallva, ez neki magának sem volt könnyű helyzet. Carl vett egy nagy levegőt. Maga előtt látta Malene Kristoffersen arcát, amikor elbúcsúztak. William Stark végrendeletét szorongatta, amely az ő és a lánya életét új irányba tereli. Egy kis kerti tűznek hála, Tilde a jövőben is megkaphat minden szükséges kezelést. Carl a gondolataiba merülve figyelte a visszapillantó tükörben Assadot, és végre találkozott a pillantásuk. – Assad! Te ismered azt a fickót, aki szép igazolványokat készít. Kapcsolatba tudsz lépni vele?

Csak nem egy kis paskolást érzett mindkét vállán? Egy újabb pillantás a tükörbe megerősítette a feltételezést: Assad és Rose vigyorogva ültek a hátsó ülésen. Mindhárman ugyanarra jutottak. Amikor Carl Marcóra sandított, látta, hogy a fiú úgy reszket, mint a nyárfalevél. – Valami baj van, Marco? A fiú összekucorodott az ülésen, de képtelen volt parancsolni a kezének és a lábának, pedig nagyon próbálkozott. – Nem értem, Carl… – habogta, és felemelte a fejét. – Ez azt jelenti, hogy… – Aztán sírva fakadt. Carl megsimogatta a hátát. – Rose, Assad, mondjátok ki, hogy elhiggye! – Kapsz egy esélyt, Marco – szólalt meg Assad. – Igen – tette hozzá Rose. – De jelentkezz, ha találtál valami rendes szállást. És meg ne halljuk, hogy egy konténerbe cuccolsz be! Ekkor a fiú felnevetett, még nem igazán felszabadultan, de úgy, mintha végre kezdené elhinni. – Ide figyelj! – mondta Carl. – Egy szót se senkinek! Megértetted? A gyerekeidnek és az unokáidnak se, világos? Ezenkívül elvárjuk, hogy először részletesen beszámolj mindarról, amit Zoláról, a klánról, a kregmei életetekről és az utcai tevékenységetekről tudsz. Nagyon hasznos lenne a kollégáknak. A fiú némán bólintott. Aztán egy idő után azt kérdezte: – Mi lett Miryammal? – Még nem tudni. Rajta könnyű lesz segíteni. Nagyon őszinte és együttműködő volt. – Jó. Akkor én is együttműködő leszek. – Miközben hallgatva továbbautóztak, Marco kinézett az ablakon. – Ez most tényleg igaz? – kérdezte egyszer csak. Mindhárman igenlő választ adtak. – Alig tudom elhinni! Köszönöm! Nagyon-nagyon köszönöm! – Egy rövid szünet után folytatta: – Mehetnénk Østerbro felé? Van még néhány apróság, amit szeretnék elintézni. Megálltak egy kapu előtt, amelyben egy ölelkező párocska ácsorgott, nem nagyon zavartatták magukat. Marco megkérte Carlt, Rosét és Assadot, hogy tartson vele. Amikor a csöngetésre senki sem nyitott ajtót, Carl erőteljesen kopogni kezdett. – Rendőrség! – kiáltotta olyan hangosan, hogy beleremegett a lépcsőház. Ez segített. A két férfi az első pillanatban nagyon megrémült, amikor meglátta a négy jövevényt az ajtó előtt. De amint megpillantották Marcót, az ijedtségük dühbe csapott át.

– Nem, ő nem jöhet be! És maguk sem! Igazolnák magukat, kérem? Carl az orruk alá dugta a jelvényét. Mindkét férfi megnézte, de még mindig nem voltak hajlandóak beengedni őket. Ekkor Rose lépett előre. – Lehetnének egy kicsit udvariasabbak is, uraim. Megkérhetnénk magukat, hogy lépjenek oldalra, és ne akadályozzák szándékosan a hivatalos közegeket munkájuk végzése közben? A makacsság ugyanis könnyedén haraghoz vezethet, és egy pár bilincset eredményezhet, nem tudták? Carlnak leesett az álla meglepetésében. Olyan volt, mintha magát hallotta volna. A dal vége az lett, hogy a két férfi a határozott, fekete-fehérre mázolt nőszemélyre való tekintettel végül egyszerre, bár meglehetősen vonakodva félrelépett az ajtóból. Ekkor Marco megkért mindenkit, hogy kövesse az egykori szobájába, amely becslések szerint úgy Assad főkapitányságbeli cipősdoboz méretű irodájának a harmadát tette ki. Marco kihúzott egy fiókot, és addig kotorászott benne, amíg megtalálta, amit keresett. Egy régimódi acélfésűt tartott a kezében, úgy, hogy mindenki láthassa. Aztán letérdelt az ággyal szemben a falhoz, egyszer-kétszer végighúzta a fésűt a szegélyléc és a fal közötti résben, mígnem rábukkant a mélyedésre, amelyben fennakadt a fésű. Aztán megrángatta a szegélylécet, és még mielőtt a két férfi hangot adhatott volna a felháborodásának, Marco levette a lécet a falról. Bedugta az ujját a mélyedésbe, és egy átlátszó nejlonzacskót húzott elő. Mindenki láthatta, mennyire megkönnyebbült. – Ez az – mondta, és a magasba emelte a zacskót. – Hatvanötezer korona, ez kezdésnek elég lesz. Nem kell félned, Rose, hogy egy konténerben fogok lakni.

43 2011. nyár Carl a két cetlit szemlélte, amelyek előtte feküdtek az asztalon. Másfél hónapja hevertek már itt, és minden alkalommal, amikor összepakolt, úgy tűnt, várakozásteljesen néznek rá. Hátralökte a székét, és megpróbálta felidézni a két nőt. Bámulatos, milyen gyorsan elhalványulnak a múlt arcai. A múlt arcai? Valóban ott tart már, hogy ezt mondhatja róluk? Jó, Lisbeth hívásaira tényleg nem válaszolt. És a Monával való kapcsolata, amely évekig tartott, megszakadt. De ez már elég ok arra, hogy mindkettőjüket múltbélinek tekintse? Carl megfogta a két cédulát, de nem tudta eldönteni, hogy összegyűrje és egy jól irányzott dobással a szemetesbe hajítsa-e, vagy őrizze még őket. Tényleg nem könnyű döntés. – Végre megjött, Carl – mondta Rose, aki a semmiből termett előtte. – Ki jött meg? – Carl lelkesedése a nullához közelített. Húzós volt a hét, semmi, de tényleg semmi nem haladt. Mit is várhatott volna még? Aligha valami jót. – William Stark halotti bizonyítványa. Noha a holttestét még nem találták meg. A bíró elégségesnek ítélte a bűnjeleket ahhoz, hogy a DNS-vizsgálat alapján halottnak nyilvánítsa. – Hm. – Carl mindkét cetlit a mellzsebébe dugta. Bizonyos értelemben kedvező fejlemény. Így legalább az örökség ügye tisztázódhat. Jó hír Malenének és Tildének, gondolta, amikor megint egyedül maradt. A feje fölött függő képernyőn a TV2 híradójában a júliusi monszunszerű felhőszakadásról és a katasztrofális következményeiről számoltak be. Sajnos a csatornahálózat annyira túlterhelt volt mindenütt, hogy pincék százaiban – közöttük a főkapitányságéban is – mosta ki a víz szó szerint a szart a csövekből. Az özönvízszerű esőzés egyik következményét mindenesetre titkos megelégedéssel szemlélte. A teljesen elárasztott Pusher Streetről készült képeket nézve akár a bibliai átok is az ember eszébe juthatott. Az ideiglenes

elárusítóhelyek üresek voltak, egy grammnyi hasist sem lehetett látni sehol. A forgalom néhány óra leforgása alatt milliókkal eshetett vissza, amin halálra röhögi magát az ember. És mivel a víz az Istedgadén is magas volt, a kurvák és a futtatóik üzletei is bedőltek, mert a masszázsszalonok jobbára az alagsorban voltak. Szodoma és Gomora megkapta jól megérdemelt büntetését. – Pfuj, mi ez a bűz? – Laursen undorodva húzta el a száját, amikor belépett Carl irodájába. – Nem jössz fel inkább hozzám, ott kellemes péksüteményillat van. Néhány vendég még mindig ott lézeng. Igen kellemes, ha az ember a főkapitányságon ünnepelheti a születésnapját, amennyiben csak másfél szobás lakása van. Nevetve huppant le az időközben igencsak terjedelmessé vált hátsójára a Carllal szemben álló székre. – Még nem volt időm, hogy elmondjam a híreket. A buli előkészületei miatt, tudod. Ma kaptunk egy-két információt a rungstedi tűzesetnél talált azonosítatlan hulláról. Le fog esni az állad. – Ki vele! – Rájöttek, ki csinálta a műfogsort, amit Assad kihalászott a hulla szájából. – És ki? – Egy észak-sjællandi fogtechnikus, Jeppe Jørgensen. És ahogy feltételeztétek, valóban Eriksen minisztériumi osztályvezető fogsora volt. – Tiszta sor – dörmögte Carl. – Rögtön felismertük a metszőfogát. Szóval a kutatásra fordított összegeket akár meg is spórolhattuk volna. – Igen. De van még egy apróság. A férfi, akinek a fogsor a szájában volt, csontvelejének DNS-elemzése azt mutatta, hogy nem kaukázusi származású, vagyis nem fehér európai. Fekete volt. Carl a homlokát ráncolta. – Assad, Rose, gyertek ide! – kiáltotta. Laursennek tátva maradt a szája, amikor Rose megjelent az ajtóban, és a férfi meglátta az új hajszínét. Aki élénkebb lilát akar látni, jól teszi, ha elrepül Floridába, és végigjárja a milliomosok nyugdíjasotthonait. – Mi újság, Laursen? – Assad még nem tűrte le a nadrágszárát, amióta legutóbb az imaszőnyegén térdelt. – A halott, akinek Eriksen fogsora volt a szájában, fekete volt. Mit szólsz? Assad szemöldöke szabályos táncot lejtett. – Mi? – De a fogsor valóban Eriksené – folytatta Carl. – Megtalálták a lenyomatát egy észak-sjællandi fogtechnikusnál. Ehhez Assadnak le kellett ülnie. – Ezek szerint Eriksen jól átrázott minket. Mindennel.

– Így van. – Carl fején is pont ez futott át a tisztánlátásnak ebben a pillanatában. Mekkora egy istenverte szar?! – És akkor már azt is tudjuk, ki végzett Brage-Schmidttel és az azonosítatlan feketével. – Carl hátradőlt. – És ha ez a két gyilkosság az ő rovására írható, akkor nagyon valószínű, hogy ő ölte meg Teis Snapot és a nejét is, nem? – Vélhetően – értett egyet Assad. – A többiekről már nem is beszélve. Rose az új frizuráját babrálta. Mintha nem vette volna már rég észre mindenki. – Ne beszéljetek zöldségeket! Igazából halványlila gőzünk sincs. Ezek csak találgatások! De hogy azt higgyük, okosak vagyunk: azért felderítettük ennek a zűrzavarnak egy részét. Viszont egy lyukas garast sem adnék ezekre a vaktában lövöldözésekre. Carl jól az eszébe véste ezt az utolsó mondatot a következő alkalmakra. – Van még valamim számotokra – grimaszolt Laursen. – De talán már megkaptátok e-mailben. Megtalálták Eriksen autóját. Egy kis palermói utcában áll elég porosan. – Palermóban? – Carlnak elkerekedett a szeme. – Vagyis Szicíliában! Laursen bólintott. – Igen. A fickó teljes lelki nyugalommal elhajtott a régi kocsijával. Akadálytalanul, anélkül hogy bárki feltartóztatta volna, átkocsikázott egész Európán. – Éljen Schengen! – kiáltott fel Rose. – Az jó messze van. – Carl elismerően füttyentett. – És Palermo a megfelelő hely arra, hogy az ember új papírokat és új külsőt szerezzen magának. – Már ráállították az Interpolt, hallottam – tette hozzá Laursen. – Hát ez igazán remek – mondta gúnyosan Carl. – Az Interpolnak kereken százkilencven tagállama van. Mi van, ha pont azon tíz-tizenkét ország egyikébe ment, amelyik nem tag? Assad a fejét rázta. – Sosem lehet tudni, Carl. – Nem, fogadok, hogy sosem találják meg, ezt súgja a tapasztalat. Ha annyi pénze van, amennyit a tudomásunk szerint megkaparintott. Hiszen azt sem tudjuk, hogy hívják most, és hogy néz ki. Az ablaktörlő a legnagyobb fokozaton járt, amikor Carl elérte az autópályát. Már több kocsit látott, amelynek a mindenhol felgyülemlett pocsolyák jelentették a végzetét. Micsoda tortúra ilyen időben harminc kilométert megtenni északra?! Szerencsés flótás, akinek itt a közelben van hol álomra hajtania a fejét. Eszébe jutott a mellzsebében lapuló két cetli. Ha balra kanyarodik, Lisbethhez mehet, ha jobbra, Monához.

Erre a gondolatra kénytelen volt elmosolyodni. De a mosolya gyorsan lehervadt. Kinek hiszi magát egyáltalán? Miért képzelte be magának, hogy a két nő közül bármelyik még akar tőle valamit? Már biztos mindegyik beszerzett magának egy másik hapsit. Carl előhalászta a két cédulát a zsebéből, összegyűrte őket, lehúzta az ablakot, és kidobta a két galacsint. Amikor negyedórával később elérte a Rønneholtparkot, a település leginkább Velencére hajazott. A parkolóban álló kocsik zöme holnap reggel csak egy óriási hajszárító segítségével lesz üzemképes, a saját járgányát is beleértve. – A pincében minden rendben? – kiáltotta, alig lépett be az ajtón. Nem érkezett válasz. Basszus, ez nem jelent jót! Vetett egy pillantást a nappaliba. Sötét. Milyen szokatlan! Hardy teljes sötétben fekszik idebent? Ez nem lehet igaz! – Hardy? – suttogta, hogy ne ijessze meg. Ebben a pillanatban a nappalit fényár öntötte el. – Taram! – harsogta Mika és Morten, mire Carl szíve csaknem kiugrott ijedtében. Aztán a két fickó oldalra lépett, és Carl megpillantotta Hardyt, aki egy roppant elektromos kerekes székben ült, mindenféle támasztókkal a feje körül. – Hardy már itt tart! – kiáltotta Morten. – Mutasd meg Carlnak, mit tudsz! Carl örömmámorban úszott. Amikor Hardyt figyelték, ahogy a világ legszélesebb vigyorával odébb gurult, mindannyian üdvrivalgásban törtek ki. Az ölelkezéseknek és gratulációknak nem akart vége szakadni. Ezzel a nappal egy új korszak kezdődött Carl otthonában. Carl már ezredjére igazította meg a párnáját. Igyekezett megnyugodni, de nem nagyon sikerült neki. Valahányszor csak lehunyta a szemét, Hardy boldogságtól ragyogó arcát és a nappaliban álló üres ágyat látta. Sóhajtott egyet. Mennyi mindent csinálhatnak most majd együtt! Ha veszik a fáradságot. Miután vagy félórát rágódott ezen, és még mindig nem tudott elaludni, fogott egy kupac reklámújságot, amit az ágya mellett tárolt. Az efféle fogyasztói magatartás volt a legjobb altató, tapasztalatból tudta. Jobb, mint a birkákat számolni, gondolta, és az újságok nagy részét azonnal kirostálta. Hirtelen felfedezett egy képeslapot az Aldi és a Fakta újságja között. Ki az ördög küld manapság képeslapot? Biztos Mortené vagy Mikáé. Talán olyasvalakitől, aki itt volt a bulijukon, és köszönetet akart mondani. Megnézte a címzést. Vicces, a név kétségtelenül az övé. Ekkor tűnt fel neki, hogy a név és a cím kivételével semmit sem írtak rá, csak egy kis fecnit ragasztottak oda, ezzel a felirattal: „Az afrikai ékszerkiállítás egyedülálló volt.

A kézzel készített gyűrűk, karkötők, nyakláncok…” A vége hiányzott. Carl elmosolyodott. Az ördögbe is, gondolta, és egy sötét hajú fiú jelent meg a lelki szemei előtt. Aztán megfordította a lapot, és megnézte a képet. Ott az állt: „Az ålborgi kilátótorony – Több mint kilátás.”

Epilógus 2012. ősz – Ugye, még nem akarsz menni, Richard? Pucéran, ahogy volt, kinyújtózott a lepedőn, hogy jobb belátásra bírja. A plafonon lógó ventilátor gyenge légmozgást keltett, ami meglobogtatta a haját. – Nincs kedved megnyalogatni még ezt egy kicsit? – Csábítóan hátrahajolt, és megérintette ujjával a köldökét. A férfi mosolygott, és két százdollárost dobott mellé az ágyra. Igazából ez a nő volt az egyik legjobb, de jóból is megárt a sok. Sok halacska úszkál még a tóban, nem így mondják? – Jaj, Richard, kétszáz! Egy igazi kincs vagy! – Izgatóan a mellbimbójához nyomta a két bankjegyet. – Gyere hamar! Odakint a férfit arcul vágta a hőség. Még az utcai árusok is nedves kendővel törölgették a nyakukat. A levegő szokatlanul száraz volt. De René fittyet hányt erre, a hőmérséklet a legkevésbé sem izgatta. Hogy mit kell tenni ezen az égövön, amely a legtöbb észak-európainak idegen volt, megtanulta az utóbbi másfél évben tíz dél-amerikai országban. Minden csak testtudatosság kérdése. Az embernek oda kell figyelnie a testére, elég folyadékot kell magához vennie, olykor megpihenni egy klimatizált bárban, elegáns, de szellős ruhákat hordani, helikopterrel menni oda, ahová más kocsival megy, és lóval oda, ahová más gyalog. Aki elég gazdag, minden fényűzést élvezhet Dél-Amerikában minden további nélkül. Paraguayban, Bolíviában vagy Guyanában, nincs olyan ország, ahol pénzért ne lehetne megvenni mindazt, amire az ember vágyik. René kihúzta magát. Egy pillantás a napra, és tudta, hogy van még idő a sziesztáig. Belefér még egy manikűr és talán némi vásárlás is, ha olyasvalamibe botlik, ami megtetszik neki. Egy nő jött szembe, rámosolygott. Lelassította a lépteit, hogy megnézze, hogyan reagál a férfi az ajánlatra. De René egyelőre jóllakott.

Amikor annak idején fogbeültetése volt, rögtön megváltoztatta a hajszínét is fakószőkéről gesztenyebarnára. Végül a könnyzacskóit is eltávolíttatta. Most mindig napbarnított volt, és messzemenően jól érezte magát a bőrében. Ráadásul a milliók is meglátszottak rajta. A közönyös ölelkezések és a kötelességszerű szeretkezések évei már mind-mind a múlté voltak. Biztos vannak szebb városok is, mint a venezuelai Maracay, ahol röviddel ezelőtt felütötte a sátorfáját. De ami a nőket illeti, itt kap a legtöbbet az ember a pénzéért. René elgondolkodva bólintott. Időközben már annyira megszokta az új helyzetét, hogy sokáig kellett törnie a fejét, ha fel akarta idézni, ki is volt ő valójában. Noha nem ebből indult ki, fennállt a lehetősége annak, hogy nem tüntette el tökéletesen a nyomait, és a Brage-Schmidt házában kiütött tűzzel valahogy kapcsolatba tudják hozni. Teljes mértékben lehetséges volt, hogy nyomoznak utána. Ennek tudatában volt, de lazán vette. Ha valami gyanúsra lett figyelmes, bármikor odébb állhatott. Amúgy sem maradt sokáig egy helyen. A tervek szerint a következő állomása Uruguay lesz. Ott különösen szépek a nők, azt mondják. És ha már eleget élt Dél-Amerikában, jöhet Ázsia. Renének feltett szándéka volt, hogy kellemes körülmények között öregszik meg. De addig még volt egy kis idő. Mindenképpen oda fog figyelni magára, hiszen megteheti. A Curaçao-részvények sokkal többet értek, mint valaha is gondolta. Így aztán – mindegy, mennyire ragadtatta el magát – volt pénze bőségesen, elég lesz élete hátralévő részére. Miután befordult egy sarkon, az egyik főútra ért, ahol valósággal érezni lehetett a gazdagság szagát. Megállt egy márványhomlokzatú, páncélüveges bolt előtt. Már többször elment előtte, de ma betér, határozta el hirtelen. A Fabein Cacheuxféle karóra pont az volt, amire vágyott. Az egyszerűségnek és a különlegességnek ez a lenyűgöző egyvelege és a merész kialakítású szíj ugyanúgy magával ragadta, mint a kirakatban látható táblácska, amely diszkréten, de egyértelműen arra utalt, hogy ebből a modellből csak tizenegy létezik. Negyvenhétezer-háromszáz dollárért, gondolta, csatlakozik ehhez az exkluzív körhöz. Részvétteli mosollyal nézte a kirakatüvegben visszatükröződő embereket, akiknek nem voltak olyan lehetőségei, mint neki, és akiknek ezért tovább kellett menniük. Megfordult és odabiccentett egy férfinak, aki az utca másik oldalán a hőséghez képest túl nagy kabátban ácsorgott a buszmegállóban, és a buszra várt. Ő maga is ilyen volt egykor. Amikor fél órával később egy elegáns kis táskával és az órával a csuklóján kilépett – a régi Tag Heuer órája a táskában volt –, tökéletesebben érezte magát, mint valaha. Amikor holnap megteszi a kétórás utat a Choroní strandra, hogy

gyengéd búcsút vegyen Yosibelltől, a nőtől, akibe több tehetség szorult, mint az összes többibe együttvéve, biztos csodálkozva simogatja majd meg vörösre lakkozott körmű kezével az óraszíjat. És ezzel egyszer s mindenkorra búcsút is int Venezuelának. Ahogy elballagott a butikok előtt, feltűnt, hogy a férfi még mindig a buszmegállóban áll. De hát ilyen Dél-Amerika. Egyszer minden kiválóan működött, a buszok úgy jöttek egymás után, akár a folyami disznók a vadcsapáson, máskor meg ajánlatosabb volt gyalog menni. Látszólag a férfi is erre a következtetésre jutott. Érdekes, gondolta René, hiszen pont a másik irányba megy, mint amerre a busz vitte volna. Bekanyarodott egy mellékutcába, amelyben legutóbb bódító hibiszkusz-, frézia- és pitajaillat[3] terjengett. Közben kezdetét vette a szieszta. A szűk utcácskákban mindenütt bezárták a zsalukat az ablakokon, közel s távol egyetlen embert sem lehetett látni. Vagy evett, vagy aludt mindenki. Amikor körülnézett, látta, hogy rajta kívül már csak a kabátos férfi van az utcán, aki mindjárt utoléri. Csigavér, gondolta René, majd hirtelen eszébe jutott, hogy tegnapelőtt a szálloda pincére megkérdezte tőle, hogy az akcentusa, amely az angolját fűszerezi, nem skandináv-e véletlenül, és nem dán-e esetleg. Volt ugyanis egy dán barátnője, és ő is pont ugyanígy beszélt angolul. René tagadott, de kissé bosszúsan csengett a hangja, és azóta mindig úgy érezte, a pincér figyeli. Persze azonnal szállodát váltott, de a nevét nem változtatta meg. Pedig lehet, hogy jobban tette volna. A kabátos férfi úgy húsz-harminc méter távolságból követte, ezért René megszaporázta a lépteit. Még három vagy négy ehhez hasonló szűk sikátor volt előtte, amelyek az egyik széles sugárútra vezettek, úgyhogy egyszerűen csak tartania kell az iramot. Egyszeriben úgy tűnt neki, mintha látta volna már a férfit. Nem ő ült a pult mögött, amikor René a rendőrségen tanúvallomást tett egy kisebb közlekedési balesettel kapcsolatban, ami a Calle Mariñón történt? Lehet, hogy megtalálták, hiába tett annyi óvintézkedést? Erre a gondolatra végigfutott a hideg a hátán. René most már szaladt. A reggeli kocogás a strandon és a személyre szabott edzésterv a korához és a sokéves fizikai tétlenséghez mérten remekül formába hozta. Ezért sikerült leráznia az üldözőjét, és kiért egy szélesebb útra. A biztonság kedvéért várt még egy kicsit egy kupac kartonpapír mögött, és elhatározta, hogy kihagyja a Yosibellnél teendő látogatást, és már este felszáll egy délre tartó gépre. Amikor megbizonyosodni vélt róla, hogy a kabátos elveszítette a nyomát a kis

utcák útvesztőjében, és előlépett a kartonpapírok mögül, a fickó ott állt a szűk sikátor sarkán, és rá célzott egy pisztollyal. René lázasan kutatott valami megoldás után. Ami nagyon is kézenfekvő volt: a rendőrök éhbérért dolgoznak, és Renének minden eszköze megvolt hozzá, hogy enyhítse a nyomorukat. Ezért azzal a szándékkal közeledett a férfihoz, hogy olyan üzletet köt vele, amely mindkét félnek megelégedésére szolgál. De addig nem jutott el, hogy előadja a férfinak a javaslatát, mert az gorombán felszólította, hogy adja át neki az óráját. René megrökönyödött. Egy egyszerű gengszter elől menekült? Hát csak erről van szó? Rosszul leplezett bosszúsággal vette le az órát. Ez a disznó nem is sejti, hogy olyasmire teszi rá a kezét, amiből ezen kívül csak tíz darab van a világon, gondolta René. Legyen vele átkozott! – És a zacskót is! – mondta a fickó, és a pisztollyal az ékszerbolt elegáns táskájára bökött, amelyben René régi Tag Heuer órája volt. René azt is átadta. – És a pénztárcáját! A francba, gondolta René, ez macerás lesz. Ha most arra kell fecsérelnie az idejét, hogy letiltsa a bankkártyáit, aztán meg kell várnia az újakat, akkor szükségtelenül hosszan kell itt elidőznie. – Mozogj már! – mondta a fickó, majd árgus szemekkel figyelte, ahogy René a belső zsebébe nyúl, és előhúzza a krokodilbőr pénztárcáját. A pasas kinyitotta, és elégedetten állapította meg, hogy bankkártyák ugyanúgy vannak benne, mint egy csomó bolívár és dollár. Mocsadék! Csak állt ott, és vigyorgott rá. Ha nem lett volna fegyvere, René ugyanúgy elbánt volna vele, mint annak idején Brage-Schmidt fekete rabszolgájával. – És most a mobilodat! A büdös francba, ne! Most már elég! – Sajnálom, nincs mobilom. A fickó kétkedőn pillantott rá. – Gyerünk, mozogj, add ide! – Most mondom, hogy nincs mobilom! Már mindenem odaadtam. Ha lenne mobilom, azt is odaadnám. Nem vagyok hülye. A fickó alaposan végigtapogatta René zakójának zsebeit és nadrágja első zsebét, de a farzsebet nem, amelyben a mobil volt. – Jó, tényleg nincs mobilod – mondta. Aztán hátrált egy lépést, és megállt egy pillanatra, mintha lőni akarna. De ehelyett csak egy fogatlan mosolyt villantott Renére. – Együttműködő voltál, ezért meghagyom az életedet. Nem mindenki jár így.

Azzal már ment is. Amikor a sikátor sarkára ért, zsebre dugta a pisztolyt, majd bekanyarodott. Ebben a pillanatban megszólalt René mobilja. Villámgyorsan a zsebébe nyúlt, és lenémította a készüléket. Aztán elfordult, és a füléhez emelte. – Szia, Richard! Itt Yosibell. A tenger tükörsima, a bőröm tiszta víz. Mikor jössz? Azt akarta válaszolni, hogy még eltart egy darabig, de már nem volt ideje rá. – Aha, szóval nincs mobilod, azt mondod – kiáltotta a férfi a sikátor sarkáról, és elkezdett futni felé. René látta a válla felett, hogy néhány méternyire tőle megtorpant. René szíve vadul kalapált, amikor hátrafordult, és ellenfele szemébe nézett. A fickó tökéletesen nyugodtnak tűnt, majdnem békésnek, akárcsak a keze, amely rá fogta a pisztolyt. – Tudod, mit? – mondta a férfi. – Utálom az ilyen pacákokat, mint te. A pofámba hazudtál. – Megrázta a fejét, akár egy apa, aki egy rendetlen gyereket korhol. – Hát igen, most akkor viseld a következményeket – mondta, és meghúzta a ravaszt. Estében René tisztán hallotta Yosibell káromkodását. De a legutolsó, amit René E. Eriksen érzékelt, a közvetlen közelében felhangzó nehéz léptek zaja volt. És az, hogy kicsavarják a kezéből a mobiltelefont.

[3] Kaktuszgyümölcs.

Köszönetnyilvánítás Köszönettel tartozom rendkívül türelmes feleségemnek, Hannénak, aki mindig ösztökél, és az írás hosszú folyamata alatt fáradhatatlanul támogat. Köszönöm remek asszisztensünknek, Elisabeth Ahlefeldt-Laurvignak a gondos kutatómunkát, és hogy mindig a rendelkezésemre bocsátja a tehetségét. Köszönet Kjeld Skjærbæknek a fuvarokért és minden segítségéért. Köszönet Eddie Kirannak, Hanne Petersennek, Micha Schmalsteignek és Karlo Andersennek nélkülözhetetlen és hasznos megjegyzéseikért, és kiváló lektoromnak, Anne C. Andersennek éles szemű meglátásaiért és soha nem lankadó energikusságáért. Köszönet Karsten Dybvad igazgatónak és Anne G. Jensen projektvezetőnek, akik lehetővé tették, hogy megtekintsem a Dán Ipari Szövetség székházát az átépítés korai szakaszában. Köszönet Gitte és Peter Q. Rannesnek és a Dán Író- és Fordítóközpontnak a vendégszeretetükért. Köszönet Peter Gardénak, aki a rendelkezésünkre bocsátotta pompás házát a krétai Kerában. Köszönöm a barcelonai Maeva kiadóbeli barátnőimnek a mindenféle fantasztikus segítséget, Mathilde Sommereggernek pedig azt, hogy vett nekem egy íróasztalt, és kölcsönadott egy irodaszéket. Köszönöm Albának, hogy segített előkeríteni az elveszett bőröndömet, amelyben a szinopszis és az összes kutatási anyag volt. Köszönet Gordon Alsingnak, aki a rendelkezésünkre bocsátotta a liselejei nyaralóját. Köszönet Leif Christensen rendőrfelügyelőnek a rendőrségi munkára vonatkozó részek kijavításáért, és köszönet Lars-Christian Borg rendőrfelügyelőnek és sajtókoordinátornak. Köszönet Mette Andersen pszichoterapeutának és Leo Poulsennek, az állami könyvtár munkatársának. Nagy köszönet illeti Henning Kurét kiváló szerkesztői munkájáért; húzási és rövidítési javaslataival újabb inspirációt és tisztánlátást adott az íráshoz. Köszönet Dirk Henningnek a szívélyes yaoundéi vendéglátásért. Köszönet a vezetőnknek, Louis Fonnak, akinek a nevét a könyv egyik alakja viseli. Köszönet a barátomnak és útitársamnak, Jesper Helbónak, továbbá kilenc erős és vidám pigmeus cserkészünknek, valamint bantu erdőőrünknek és bantu szakácsunknak a pompás utazásért a kameruni Dja Vadvédelmi Területen. Az adlerolsen.dep támogatja a Baka Sun Rise Associationt abban, hogy lehetővé tegyék a baka pigmeus gyerekek iskoláztatását.