~2~
B Ö S Z Ö R M É N Y I
AMBRÓZY
G Y U L A
BÁRÓ ESETEI
2 .5
írta: Böszörményi Gyula A szöveget gondozta: Cséplő Noémi A borítót tervezte: Magocsa-Horváth Évi © Böszörményi Gyula Fejezetkép: Vasárnapi Újság, 1900. szeptember 30-i szám – A perzsa sah Budapesten, Goró Lajos rajza ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 399 794 9 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2016-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Korom Pál, Szécsényi Tibor Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
~3~
1. Buda, 1900. szeptember 26. – Szép napot, bácsika! – köszöntöttem az ajtóban álló öregurat, aki az imént még úgy rángatta az Ambrózy-villa kapucsengőjét, mintha tövestül akarná azt kitépni. – Mi tetszik? – A báró úr itthon találtatik, fiam? – mordult rám a vendég, aki leginkább egy, a Nyugati indóházban dolgozó, rég kiérdemesült hordárra emlékeztetett egyszerű, szürke, gombzsebes ruhájában, fején zöld fezzel. Rövidre nyírt, erősen őszülő szakálla, tömött bajsza és fáradt szeme alatt á táskák még nyűttebbnek mutatták, türelmetlensége viszont már-már szikrát hányt. – Beszéljen hát, fiam! Vagy tudja mit? Inkább jelentsen be máris annak, aki a háznépből itthon van. A mérges bácsika cselédnek nézett, amit nem is csodáltam, hisz a csengetésre a konyhából szaladtam fel,
~4~
ahol Terka nénivel épp krumplit pucoltunk, így tehát kötényt viseltem, és a kezem is piszkos volt. – Ahogy parancsolni tetszik – mentem bele a játékba. – Máris szólok a báró úrnak, de addig is tessék itt, a szalonban várakozni. Kit jelenthetek? – Vámbéry – mordult ismét az öreg, miközben a szalonba lépett. – Vámbéry Ármin vagyok. – A hírneves világutazó, Kelet titkainak ismerője? – szaladt ki a számon, mire ő meglepve pillantott rám, hisz aligha gondolta, hogy egy cseléd valaha is hallott róla. – Az, az – legyintett felém, mintha szúnyogot hessegetne. – Na, eridj már sebest, és hívd ide a báró urat! – Ármin bátyám! – robogott be néhány perccel később izgatott örömmel Ambrózy Richárd a szalonba. – Micsoda megtiszteltetés! – Rossznyavalyát – csattant fel a bácsika érces hangja. – Vészhír hozója vagyok, fiatal barátom, szóval ne örvendj nekem! Az én imént még boldog karácsony esti, csomagbontó gyermeknek tűnő báróm hirtelen visszaváltozott eredeti valójába, vagyis mosolytalan, feszült és karót nyelt lett. – Hallgatlak, Ármin bátyám, és ha tudok, bármiben állok a rendelkezésedre. Az öreg tudós szomorú pillantást vetett Ambrózyra, majd felém intett, mivelhogy én biz’ még mindig ott álltam a csukott ajtón belül. – Előbb küldd ki a cselédet! – mondta szárazon. – Az ügy, amiben jöttem, rendkívüli horderejű. – Cseléd? – nézett körül értetlenül Ambrózy báró, majd meglátva krumplihámozástól szutykos lényemet, bosszúsan felsóhajtott. – Elnézésedet kérem, Ármin bátyám, hogy elmulasztottam a bemutatást. Ez a cselédnek látszó, ám valójában segédemként működő hölgy Hangay Mili kisasszony, házunk vendége.
~5~
„Segédemként működő?!” – horgadt fel bennem az indulat, hisz az én pökhendi báróm úgy beszélt rólam, mint valami ormótlan gépezetről, amit olykor használ, és ha már nincs rá szüksége, hát kikapcsol. – Bármily kényes ügyről van is szó, Ármin bátyám – mondta Richárd –, Hangay kisasszony előtt bátran beszélhetsz. – Valóban? – Az öregúr elismerően villantotta rám a tekintetét, majd újra elkomorult. – Hát jó, legyen! Rövid leszek, sietnünk kell. Mint te is tudod, jelenleg székesfővárosunknak igen illusztris vendége van. – Muzaffer ed-din Qajar perzsa uralkodóra gondolsz, Ármin bátyám? – Természetesen rá – bólintott Vámbéry. – A sahnak most a te szolgálataidra van szüksége, ezért kérlek, vedd a kalapodat, és gyere velem! – Most azonnal? – ráncolta homlokát Ambrózy báró, aki, bár maga is főúr volt, mégis gyűlölt minden ceremóniát, ami a koronás főkkel való érintkezéssel együtt jár. – Gáspár bácsival épp az új istálló helyét mértük... Most viccelsz velem, Richárd? – kiáltott ingerülten Vámbéry Ármin. – A perzsa sahra tegnap éjjel Pesten, a Hungária Nagyszállóban egy kísértet, démon, vagy tudom is én, miféle ördögi lény rontott rá, és hajszál híján megölte. Ez csak fontosabb valamicskét, édes fiam, mint az új istállód. Vagy tán tévedek?
~6~
2. Pest, 1900. szeptember 26. Nemhiába korunk egyik legnagyobb magyar tudósa, Vámbéry Árminnak abban tökéletesen igaza volt, hogy a perzsa sah ellen elkövetett gyilkossági kísérlet fontosabb, mint az Ambrózy-villa új istállója. Abban pedig én voltam tökéletesen biztos, hogy nekem ott a helyem, ahol ama bizonyos éjszakai kísértet a titokzatos keleti uralkodót le akarta mészárolni. Ezt a véleményemet azonban Richárd sajnos nem osztotta, ezért úgy otthon felejtett, mint valami feleslegesnek vélt esernyőt. – Pedig a zápor bármikor a nyakába hullhat, kedves báró úr – motyogtam az orrom alatt, s közben máris azon a csavaros terven dolgoztam, ami majd az események közelébe juttat engem. Minderről azonban majd később számolok be. Most lássuk inkább azt, hogy mi történt a Hungária Nagyszállóban
~7~
azalatt, míg én hattyúból (engedtessék meg nekem ennyi túlzás) rút kiskacsává változva útra nem keltem. Vámbéry bácsi (ő már csak az marad nekem, hisz oly kedves kis öregúr) és Ambrózy Richárd sebes konflison hajtatott át Pestre. A város immár két napja a perzsa sah és a messzi Kelet fűszerillatú, bódítóan varázsos bűvöletében égett. A főbb utcákat és épületeket mindenhol fellobogózták, így amerre a szem ellátott, a langymeleg őszi szélben egymást váltva lengtek Perzsia, az Osztrák-Magyar Monarchia és Magyarhon nemzeti zászlai. A legdíszesebb mind között persze a Hungária Nagyszálló hatalmas épülete volt, ahol a sah és az európai kőrútján őt kísérő teljes udvartartás 84 szobát, vagyis két egész emeletet foglalt el. A környező Kishíd és Mária Valéria utcát, valamint a Duna-parti korzót már napok óta a rendőrség tartotta ellenőrzés alatt. Minden tíz méteren gyalogos vagy lovas, karddal és puskával felszerelkezett egyenruhás meregette szemét a járókelőkre, bérkocsikra, hintókra. A szállót megközelíteni csakis komoly ellenőrzés után lehetett, de ez most kivételesen azokat sem bosszantotta, akik arrafelé laktak, vagy épp ott volt dolguk. Vámbéry a kocsit az egyik oldalbejárathoz irányította, majd leszállva róla, szinte ráripakodott az ajtóban álló rendőrre. – Jelentse a főkapitány úrnak, hogy meghoztam! Ambrózy báró ezt hallva kissé elmosolyodott, hisz poggyászként eddig még senki nem beszélt róla, de a jó öregnek, kit régóta ismert és tisztelt, ezt is könnyedén elnézte. Rudnay Béla, Budapest székesfőváros főkapitánya a szálló nagyszalonjában várt rájuk. Idegességét jelezte, hogy bal keze folyton kardja díszbojtjával matatott, arca egészségtelenül szederjes volt, és máskor mindig oly szépen vikszolt bajsza most úgy borzolódott, mint a macska szőre, ha komisz kutyával találkozik.
~8~
– Csakhogy itt vagy végre, kedves barátom! – sietett Ambrózy elé a főkapitány. A bárónak rögvest feltűnt, hogy a pazarul berendezett, óriási nagyszalonban egyetlen vendég sincs, ám annál több a civil ruhás, keménykalapos, savanyú képű detektív. – Éppen rád van szükségünk, kérlek, jöjj velem a sahhoz! – Bocsánat – torpant meg a báró –, de mielőtt őfelségénél tiszteletemet tenném, szeretném megismerni a tényeket. – Tények? – Rudnay keserű göcögést hallatott. – Azok vannak a legkevesebben, barátom. Amit tudok és értek ebből az egész bolond históriából, azt persze elmondom neked, de addig is haladjunk a célunk felé. őfelsége lakosztálya az első emeleten, az épület középső részén található, úgyhogy jócskán gyalogolhatunk, és közben beszélhetünk is eleget. Az oroszlános perzsa lobogókkal bevont falak közt haladva mindenhonnan detektívek, nyugtalan pincérek és szobalányok, valamint kíváncsi vendégek figyelték őket. Utóbbiak legtöbbje díszes kaftánt, aranyhímzéses, keleti szabású öltönyt és fezt vagy asztrakánsipkát viselt – ők mind a sah udvartartásának kisebb-nagyobb rangú tagjai, vagy épp azok szolgái voltak. A Hungária egyéb vendégei, akik leginkább külföldről érkezett hölgyek és urak lehettek, úgy néztek rájuk, mint állatkertben az egzotikus négylábúakra, míg a detektívek látványától nyomban feszültek vagy épp ingerültek lettek. Rudnay egyre sebesebben lépkedett. Átvágtak a zenetermen, és épp a személyzet számára fenntartott mellékfolyosón haladtak tovább, mikor kitört belőle a feszültség. – Micsoda skandalum! – Skandalum? – kérdezte a báró. – Én nem hallottam semmit, pedig ebben a városban szélvészként terjednek a pletykák.
~9~
– Teljes hírzárlatot rendeltem el – felelte a főkapitány és megmondtam az embereimnek, hogy ha valaki csak böffenteni is mer közülük arról, ami itt történt, azt személyesen nyakazom le. Ambrózy báró ekkor felemelte ezüstfejű sétabotját, és keresztbe téve azt Rudnay előtt, megállította vele az ingerült főkapitányt. – Tényeket – mondta. – Most! A folyosó, ahol hármasban álltak, teljesen kihalt volt. A rendőrfőnök idegesen beharapta húsos alsó ajkát, majd biccentett. – Tényeket akarsz, barátom? Hát jó. Három holttest hever odalenn, a szálloda jégvermében, és félek, hogy ez még nem a vérfürdő vége. – Három halott? – vonta össze szemöldökét Ambrózy báró. – Vagy kettő – rántotta meg a vállát Rudnay. – Ahogy vesszük. Az egyikük ugyanis a sah kedvenc kutyája, ami mindig vele aludt, az ágy lábánál. Megmérgezték. – Értem. És a másik két holttest? – Az egyik Lipka, a legjobb detektívem. Őt állítottam éjszakai őrségbe a sah ajtaja elé. Átvágták a torkát, miközben... Khrm, nos, miközben a mosdóban a szükségét végezte. – Csupán egyetlen rendőr állt a sah ajtaja előtt? – csodálkozott a báró, mire a főkapitány kedve még paprikásabb lett. – Hisz tele az egész ház rendőrökkel – recsegte védekezőn. – Úgy hemzsegünk itt, mint ferencvárosi lelencgyereken a tetvek. Ki gondolta volna... – Na, és a másik hulla? – vágott a szavába Ambrózy, akit valóban csak a tények érdekeltek. – Ismeretlen, köpcös, középkorú kis ember – szólalt meg most Vámbéry, sokkal higgadtabban, mint a főkapitány.
~ 10 ~
– A jelek szerint ő volt az, aki a sah lakosztályába hajnali három óra körül behatolt, majd lezuhant az erkélyről, és szörnyethalt. – Ezek szerint a behatolás is kívülről, az erkélyen át történt? – Nem – rázta a fejét Rudnay. – Vagyis csak részben. Úgy tűnik, hogy az egyik behatoló a folyosó felől érkezett, ahol Lipkának kellett volna őrködnie, míg a másik betörte az erkély üvegajtaját, és így jutott be a lakosztályba. – Csodálatos – kapta tekintetét a plafon felé Ambrózy báró, mintha ott látna valami szépséget, majd hirtelen továbbindult, rákiáltva a megrökönyödött férfiakra. – Jöjjenek, uraim, nem érünk rá. Mielőbb beszélnem kell őfelségével. Ám mielőtt erre sor kerülhetett volna, még muszáj volt átverekedniük magukat az első emeleti fogadótermen, ahol az ország legfőbb notabilitásai közül sokan arra vártak, hogy Perzsia uralkodója végre fogadja őket. Amint meglátták Rudnayt, többen rögvest az útját állták, hátha ő tud valamit a várható fejleményekről. – No de mélyen tisztelt uraim, megbocsássanak, honnét volnának nekem biztosabb információim, mint főméltóságodéknak? – tárta szét karját kétségbeesetten a főkapitány. – Én csupán a sah biztonságáért, és nem az időbeosztásáért felelek. Báró Fejérváry Géza honvédelmi és Darányi Ignác földművelésügyi minisztert cseppet sem elégítette ki a válasz. Miközben az urak közt hajlongva cikázó Rudnay és két társa elérte a sah lakosztálya felé vezető folyosó ajtaját, Beniczky Ferenc, Pest megye főispánja epésen meg is jegyezte: – Nézzék csak, a Vámbéry meg az a kölyök bezzeg bémehetnek hozzá!
~ 11 ~
– Ha így van, akkor valami baj lehet – súgta Zichy Jenő gróf aggodalmas arccal. – Az a kölyök ugyanis, méltóságos uram, nem más, mint Ambrózy, a detektívbáró. – Másfelé kellett volna jönnünk – mondta Richárd, miután becsukódott mögöttük az ajtó. – Mégis merre, barátom? – sóhajtott Rudnay. – Tán az erkélyen át, mint az éjszakai behatoló? – Ezek szerint a sah lakosztályába nincs más út? – Való igaz, hogy erre a folyosóra a másik végéről is van belépés, de azt még két nappal korábban, miután a királyi várból lehozták a bútorokat, bezárattam, és a lakatok azóta érintetlenek. – Bútorokat hoztak a várból? – csodálkozott Ambrózy báró. – A berendezés fényének emelése érdekében – bólogatott a főkapitány, miközben két egymással szemközt nyíló, igen díszes ajtó elé ért, és állával a bal oldalira bökött. – Mindre végül nem is volt szükség. Néhány mahagóniasztalkát, -szekrényt és -szekretert ebbe az amúgy is üresen álló lakosztályba zsúfoltunk be. A báró érdeklődve nézte a csukott ajtót, majd a tétovázó Rudnayra pillantott. A főkapitány a jobb kézre eső bejárat küszöbét vizslatta elgondolkodva. – Lipka detektívnek itt kellett volna strázsálnia az éjjel – mondta. – Ha kevesebbet iszik, vagy nagyobb a hólyagja, talán... – A mosdók merre vannak? – kérdezte a báró. – Arra – mutatott Rudnay a folyosó vége felé, ahonnan épp két detektív közeledett. – Gyere, megmutatom. Ambrózy Richárd húsz percet töltött Lipka detektív halálának helyszínén, és ezen idő alatt mindvégig a sétabotját emelgette, miközben lassan körbeforgott. A holttestet már rég lecsempészték a pincébe, ám a márványpadlón bőven akadt alvadt vér, amit a rendőrök és a
~ 12 ~
halottszemlész Geyer, valamint az áldozat és gyilkosa lábnyomai tettek hátborzongató festménnyé. – Ez rendkívül érdekes – biccentett végül a báró. – Nézzék csak, uraim! A detektív valóban a szükségét végezte annál a csészénél, mikor hátulról valaki rátámadott. A torokmetszés majdnem tökéletesre sikeredett. Mondom: csak majdnem. Lipkának maradt még annyi ideje, hogy dulakodni kezdjen a gyilkossal, hátralökve őt a csaptelepig és... Igen, ez valóban nagyon érdekes. Nos, hol van hát az a sah, aki megmenekült e rémes sorstól? Rudnay a fejét csóválva kísérte vissza a folyosóra két vendégét, majd intett a rendőröknek, akik merev vigyázzban őrizték a lakosztály bejáratát. Ambrózyék a kicsi, de kényelmes előszobán át egyenest a tágas szalonba léptek, melynek padlózatát bordó színű, vastag szőnyeg borította. A bútorzat – öt kényelmes karszék és egy kerevet – májszínű, virágos brokáttal volt bevonva, és egy remekmívű rokokó asztalt vett körbe. A Dunára néző két ablak és az erkélyajtó közti falakat velencei tükrök töltötték ki, aranyozott díszkeretben. A falon csupán két kép függött. Az egyik a sah elhunyt atyját, Naser-al-din Qajart ábrázolta fényes udvari kísérete körében, az Iris hajó fedélzetén, midőn épp Bécsből Budapestre utazott 1896-ban. A másik acélmetszet volt, melyen a mostani sah, Muzaffer ed-din Qajar tábornoki egyenruhában pózolt. Mindkét képet összehasogatták, az erkélyajtó kilincse melletti üvegszemet pedig betörték. A szalonból balra nyílt a dolgozószoba. Két őr állt az ajtaja mellett, méghozzá nem is akárkik. Az egyik egy szálas, komor arcú perzsa óriás, aki a különös hangzású Serdar Coll névre hallgatott, és tábornagyként szolgálta őfelségét. A másik Tallián Andor huszár őrnagy, aki a minisztériumi őrség tagjaként a sah közvetlen védelmére rendeltetett.
~ 13 ~
– Uraim! – tisztelgett Rudnay, mire ők egyszerre nyúltak a kilincsek felé és tárták ki a kétszárnyú ajtót. A sah ideiglenes dolgozószobája rézveretes mahagónibútorzattal bírt. Az ajtóval szemben hatalmas íróasztal állt, rajta minden tárgy, a tollszártartótól a jobb sarkában szárnyát táró, csőrében aranyórát emelő turulmadárig bronzból készült. Jobbra, a sarokban üveges mahagóni könyvszekrény komorlott, középen a puha szőnyegre három súlyos karszék nehezedett. Muzaffer ed-din Qajar, Perzsia korlátlan hatalmú uralkodója karikás szemmel, holtsápadtan ült íróasztala mögött. Mint a szalonbéli festményen, most is tábornoki egyenruhát viselt, ám sokkal kevesebb érdemérem díszítette a mellét, mint azon. A sah fején gyémántokkal kirakott asztrakánsipka ült, kerek arcán kimerültség látszott. Az egyetlen, mi ezen a dúsgazdag keleti uralkodón – aki már jócskán betöltötte negyvenedik életévét – imponáló volt, az a tömött, őszes, gondosan nyírt bajusz, melynek bikaszarv alakja büszkén meredt két oldalra, hegyes végével messze túlnyúlva az arc vonalán. – Fenség, engedje meg, hogy bemutassam a férfit, akiért Vámbéry Ármin barátunk elsietett – zengte férfias baritonján, bár kissé teátrálisan Rudnay Béla. – íme Ambrózy Richárd báró, számos rejtélyes bűneset sikeres felderítője. A sah már-már unottan pillantott a nevezett személyre, s tekintetében csak akkor villant némi érdeklődés, mikor észrevette, hogy Richárd bal karja hiányzik. – Háború? – kérdezte együtt érzőn. – Melyik harctér? – A legveszedelmesebb, amire férfi léphet – felelte talányosán a báró, hanyagul az egyik székre dobva kalapját, amit korábban, a meghajláskor már levett. Az etikett ily mértékű megsértése a sahot cseppet sem érdekelte, ám a társaságában lévő három perzsa úr, akik a széke mögött sorakoztak fel, lopva összenéztek.
~ 14 ~
– Önökben kit tisztelhetek? – fordult feléjük kíváncsian Richárd. A bemutatást ezennel Vámbéry vállalta magára. – Eme kiváló férfiú itt Emine Sultane Sadrazam birodalmi nagyvezír. Az egyenruhás, kissé pocakos perzsa biccentett. – Mellette áll Hakimol Molk udvari miniszter, a sarokban pedig őfelsége titkára, Vekiled Dovle jegyzi fel szavainkat. – Helyes! – jött lendületbe hirtelen Ambrózy báró, majd sétabotjával egyenest a sah felé bökött. – Akkor hát halljam a tényeket, mert csak azokból vagyok képes elméleteket építeni, hogy végül felmászva rajtuk az igazság csillagáért nyúljak. Richárd sosem szokott ily költőien fogalmazni, ám most úgy érezte, épp erre van szükség. A sah eleddig szűkre húzott, már-már lecsukódó szeme valóban felnyílt, és két kezét finom tapsra emelte. – Brávó – mondta. – Egy magyar, aki úgy dalol, mint a mesebeli aranymadár. Mivel a társalgás egyébként is franciául folyt, hisz a sah egyedül ezen az egy európai nyelven beszélt, így a közhangulat kezdett máris veszedelmesen éterivé válni. – A tényeket, felség, ha kérhetem – szólt Ambrózy báró, jobb kézzel az üresen maradt székek egyikének támlájára támaszkodva. – Nincs vesztegetni való időnk. – Hát jó, legyen kívánsága szerint – komorult el a sah. – Honnan kezdjem? – A tegnap estétől, ha kérhetem. – Tegnap, nos, igen – úgy tűnt, a sahnak kissé nehezére esik felidézni az emlékeket. – Operában voltam, hát persze! Igazán szórakoztató előadást láttam, majd visszatértem a szállodába, és estebéd után rögvest lepihentem. – Közben kivel méltóztatott érintkezni? – Érintkezni? Oh, igen, értem már, mire gondol. Ügy vélem, senkivel. Persze folyton volt valaki körülöttem. Sadrazam, a kamarások, a szolgák... Még az egyik itteni
~ 15 ~
pincérrel is elbeszélgettem odakinn, az erkélyen. Képzeljék, ő is magyar, mint az én Wagner tüzér tábornokom otthon, Teheránban. Kérdeztem tőle, ismerik-e egymást, ő pedig azt felelte, hogy igen. – Ostobaság – legyintett Ambrózy, mire mindenki megkövültén meredt rá. – Ügy értem, ez lényegtelen információ. Később mi történt, felség? – Később? – A sah gondterhelten ráncolta homlokát. – Lássuk csak, mi is? Ah, persze! Bevettem a boldogságpilulákat, de nem hatottak. – Miket vett be, felség? – hajolt előre ültében Ambrózy báró. – Azt hiszem, nem jól értettem. Muzaffer ed-din válaszul kihúzta az egyik fiókot, és belőle ébenfa dobozt vett elő, amit színarany cirádák, valamint hat ékkő díszített. A fedelet felkattintva a sah Richárd felé kínálta a skatulyát, mely önmagában is megérte egy budai ház árát. – Íme, a rózsás kedv pilulái – mondta. – Egyetlen szem derűt ád, kettő mosolyt fakaszt, háromtól édes, mély álom köszönt reánk. Próbálja ki, báró úr, rajta! Ambrózy a doboz bársonypárnáin heverő, tejeskávészínű golyócskákat nézte, majd két ujja közé csippentve az egyiket, megszimatolta azt. – Ópium – mondta, és visszadobta helyére a boldogság– pilulát. – Köszönöm, felség, de nem élek vele. – Sajnálhatja – sóhajtott kissé szánakozva a perzsa uralkodó. – Bár tegnap éjjel valahogy nekem sem akartak segíteni. Miután a hatodikat is lenyeltem, kénytelen voltam Nassare-t hívatni, hogy muzsikáljon nekem. A báró kérdőn pillantott Vámbéryra, aki a füléhez hajolva súgta: – Nassare Homayon kamarás gyönyörűen játszik húros hangszereken.
~ 16 ~
– A zene mindig elandalít, főleg, ha perzsa dallam – bólogatott a sah elmélázva. – Homayon kamarás meddig maradt ön mellett, felség? – Nem tudhatom, hisz elaludtam. Ekkor Rudnay hajolt közel a báróhoz. – Homayont a detektíveim már kihallgatták. Oda nyilatkozott, hogy fél kettőkor már ő is ágyban volt, és mélyen aludt. – Értem – nyugtázta a hallottakat Richárd, majd új kérdést tett fel. – Elmondaná, felség, mi történt a hálószobájában hajnali háromkor? Muzaífer ed-din patinás bajsza megrándult, szemébe tétova félelem költözött. – Én nem... Őszintén mondom, nem is tudom. Arra ébredtem, hogy Max keservesen vinnyog, majd hörög, és hirtelen elhallgat. – Az uralkodó néhány pillanatra két tenyerébe temette arcát. Mikor ismét a báróra nézett, szemében könny csillant. – Szerettem őt, jó kutya volt. A rendőrök azt mondták, valaki megmérgezte. – Az eb kimúlt – hadarta Ambrózy báró türelmetlenül. – Na és azután? – Megláttam a két dé... A két férfit – helyesbített még időben a sah. – Először az ágyam lábánál birkóztak, de egyik sem kiabált, csak fojtott szavakat és nyögdécselést hallottam. – A szavak. Értette őket? – Csak azét, aki fársziul beszélt. Ő átkozódott, és Allahot hívta segítségül az ellen, akivel épp verekedett. – A másik viszont úgy beszélt, mint mi, magyarok – találgatott a báró. – Igen, olyasféleképp, bár egyetlen szavát sem értettem. Viszont úgy tűnt, hogy halálra van rémülve, és könyörög. – Ezután mi történt? – Megpróbáltam felkelni az ágyból, de túl kába voltam... – Hát igen, a boldogságpilulák – biccentett Richárd. – Tovább.
~ 17 ~
– A két férfi valahogy átpenderült a szalonba, üveg csörömpölt, aztán az egyikük lezuhant az erkélyről. – Na és a másik? Vele mi lett? A sah segélykérőn nézett fel előbb a nagyvezírre, majd a miniszterre. Sadrazam ezt engedélynek vette, és kissé előrébb lépve beszélni kezdett. – Jó magam, valamint két magyar detektív meghallottuk a dulakodás zaját, és berontottunk a lakosztályba. Még épp láttuk, amint a támadók egyike kétségbeesetten kapaszkodik az erkély kőkorlátján, majd sikoltva lezuhan. A másik férfinak azonban nyomát sem láttuk. – Talán ő előbb mászott le, csak épp szerencsésebb volt? – kérdezte Ambrózy báró. – Ez lehetetlen – felelte Sadrazam nagyvezír. – Rudnay főkapitány úrtól tudom, hogy az erkély alatt két rendőr is állt. A halott férfi épp közéjük zuhant, de mást nem láttak a környéken. – Na és az ajtó? Talán önöket megelőzve távozott a fickó. – Ez sem lehetséges – vélte a perzsa főtiszt. – Az én lakosztályom szomszédos a sah hálószobájával. Amint a dulakodás zaja felriasztott, nyomban kardot ragadtam, és kiléptem a folyosóra. Látnom kellett volna, ha innen valaki kilép. – Akkor hát az illetőnek még mindig itt kell lennie – pattant fel ültéből a báró, sétabotját fejmagasságban körbeforgatva. Megállapítása, ha tréfásnak is szánta, csak tovább rontott a hangulaton. Hogy elterelje a szót, Rudnay az íróasztalon heverő, két oda nem illő tárgyért nyúlt. – Ezeket a hálószoba padlóján találtuk – mondta. A báró se szó, se beszéd, térdre vetette magát, és mellényzsebéből apró nagyítókészletet húzva elő, szorgos vizsgálódásba kezdett. – Gyönyörű ez a beretvakés – ismerte el. – Igazi mestermű. Úgy látom, teljesen tiszta.
~ 18 ~
– Még csak ki sem nyitották – értett egyet Rudnay. – Ezt a dobozt viszont nem tudom hová tenni. A hosszúkás, tikfából faragott, míves skatulyába akár kétszer is belefért volna a csukott beretvakés, így egyértelműnek tűnt, hogy nem annak tárolására készült. Amikor a báró elfordította az aprócska zárat, és felnyitotta a fedelet, torkából halk, meglepett kiáltás szakadt ki. – Nocsak, ilyet még én sem láttam soha! A bordó bársonypárnán semmi nem hevert, viszont középen félhüvelyknyi bemélyedést képeztek ki, amit szoba– hőmérsékleten is lágy, épp csak ragacsos, puha méhviasszal töltöttek meg. – Ez felettébb különös – csapta le a doboz fedelét Ambrózy báró, majd mielőtt felállt volna, kissé elmélázott a sah szomorú ábrázatán. – Meséljenek még az éjszakai eseményekről. Mi történt azután, hogy Monsieur Sadrazam és a két detektív a lakosztályba érkezett? – Jómagam azonnal őfelsége segítségére siettem – mondta a nagyvezír. – Először azt hittem, a fényességes sah megsebesült, mivel mindenáron fel akart kelni, de a mozdulatai tétovák voltak, és a szavak, amiket motyogott... Megbocsásson felség, nem titkolhatom a valóságot. Muzaffer ed-din engedékenyen biccentett, mire Sadrazam tovább beszélt. – A sah szavai hagymázas összevisszaságban tódultak az ajkára. Említett két démont, ezüst villanását, akasztófát és kísértetjárást. – Úgy éreztem – szólt közbe csendesen Muzaffer ed-din –, mint aki eltévedt a saját rémálmában. – Tovább, uraim, tovább, ha kérhetem – sürgette Ambrózy báró a beszámolót. – Ha jól emlékszem, ezután találtuk meg Maxot, őfelsége kedvenc kutyáját – mondta a nagyvezír. – Az ágy alatt hevert, és barna lé csörgött a pofájából. Azonnal tudtam,
~ 19 ~
hogy megmérgezték, méghozzá valamiféle csokoládéba oltott szerrel. – Ezt Geyer rendőrorvos is igazolta – jegyezte meg Rudnay főkapitány. – A következő percek rendkívül zavarosak voltak – emlékezett vissza Sadrazam. – Az erkély alól kiabálás és rendőrsípok hangja hallatszott, azután felbukkant Molk miniszter szolgája, Heydar. Szegény pára úgy jelent meg a lakosztályban, mintha ezer veszett teve kergetné. Dőlt róla a verejték, és szédelegni látszott a rémülettől, miközben jelentette, hogy a mosdóban egy holttest hever. – Lipka detektívre tehát ez a bizonyos Heydar... – Heydar Gudarzi a neve – szólalt meg végre Molk udvari miniszter is. – Két éve van a szolgálatomban. Igen szorgalmas, jó eszű, bár rendkívül hallgatag fiatalember, akit egykor Ahura-Yazda Shirazi mester, a teheráni lelencház igazgatója ajánlott a figyelmembe. Úgy tűnt, mintha Ambrózy báró hirtelen elunta volna a beszélgetést. Körbejárt a dolgozószobában, megszemlélte a könyvszekrényt, kitekintett az ablakon, és botjával meg– böködte a súlyos, bő redőkben leomló brokátfüggönyöket, amiket széles pántok tartottak széthúzva. – Még valami érdekesség? – kérdezte aztán. – Talán a levelek – mondta bizonytalanul Vámbéry. – Miféle levelek? – kapta fel fejét a báró. – Ugyan már, hisz ez ostobaság – legyintett indulatosan MuzaíFer ed-din. – Amerre csak jártam Európában, mindenhol ezernyi kérvényt, üzenetet, könyörgést, sőt, imát írtak hozzám. Maguk errefelé azt hiszik, hogy a perzsa birodalom a varázslók világa, ahol elegendő megdörzsölni valami ócska lámpást, és máris dzsinnek serege áll a szolgálatunkra. – Szeretném látni azokat a leveleket – makacskodott a báró, mire a sah kelletlenül a titkára felé biccentett. Vekiled Dovleh a hóna alól barna bőrmappát vont elő, és két gyűrött,
~ 20 ~
elpiszkolódott, eredetileg háromrétre hajtott papírlapot tett ki az íróasztalra. – Ezeket tegnap délután, úgy négy óra tájt dobta egy vörös bajszos, hiányos öltözetű munkásember őfelsége kocsijába, midőn épp a Fonciére palota előtt haladtunk el. – A fickót természetesen azonnal őrizetbe vettük – dörögte Rudnay. – Bevallotta, hogy az egyik iromány az ő műve, míg a másikat bizonyos Szladics Tódorné kérésére próbálta ő királyi felségéhez eljuttatni. Az asszonyt is megpróbáltuk begyűjteni, ám eleddig nem találtuk sehol. A báró átfutotta a kusza sorokat. Mindkét levelet nagy, esetlen, ákombákom betűkkel írták, ám az is jól látszott, hogy két különböző személy, férfi és nő kezének köszönhetik létüket. – Ez az iromány valóban érdektelen – dobta félre az első lapot Ambrózy báró. – Bizonyos Kiss József gépszerelő sanyarú sorsáról panaszkodik, és szolgálatait kínálja a sahnak. Ez a másik levél viszont... Hm, ezt bizonyos, hogy egy nő írta. Hallgassák csak uraim, így szól: Királyi sah felség, könyörögve kérem, ne bántsa az én jó uramat, hisz bármit is fog tenni, az nem az ő hibája, és csak a nyomor viszi rá. Önt a Húsvágó Bárd üldözi, kinek ellent állni nem lehet, hát könyörüljön rajtunk! Sz. T.né – Tehát Szladics Tódorné – bólintott meggyőződéssel a főkapitány. – Ez még nem nyert bizonyítást, de feltételezhető, hogy igaza van, kedves barátom – egyenesedett fel Ambrózy báró, nagy lendülettel az ajtónál teremve. – Élmény volt önökkel találkozni, uraim. Felség, ha megengedi, a villásreggeli
~ 21 ~
idején ismét felkeresem. Jó lesz néhány finom falat mellett diskurálni kicsit. – Mégis, báró úr, most hova megy? – döbbent meg a dús bajszú uralkodó. – A szálloda pincéjében vár rám három szerencsétlen sorsú áldozat. Au revoir! – felelte már-már vidám, kissé groteszk mosollyal Ambrózy Richárd, és már ott sem volt.
~ 22 ~
3. Agáta mamát könnyű volt meggyőzni róla, hogy elkapott a honvágy, és épp ezért – ha haza, Marosvásárhelyre nem is utazhatok – legalább az EMKE-be, Jónás bácsihoz át kell költözzek néhány napra. – Na de épp egy kávéházba? – sóhajtott a grófnő ősz fejét csóválva. – Biztos, hogy jó ötlet ez, gyermekem? – Papuska barátja úgy vigyáz rám, mintha a saját leánya volnék – nyugtatgattam. – A kávéház fölött pedig több kényelmes vendégszoba is van, ahol Jónás bácsi bármikor szívesen lát. Tessék megérteni, drága Agáta mama, nekem most hazai szóra van szükségem, hogy feledni tudjam Richárd rideg mellőzését. – Oh, szóval az bántja, hogy a fiam nem vitte magával a sahhoz! – Csúnya dolog volt tőle, ezt könnyű belátni – játszottam a sértett kislányt. – Elvégre korábban megígérte, hogy a nyomozásokban társa lehetek.
~ 23 ~
– Hát jó – engedte le lornyonját, amivel mindaddig engem vizslatott, a grófnő. – Menjen, kedves, de előbb ígérje meg, hogy semmi meggondolatlanságot nem követ el! Szavamat adtam, és komolyan is gondoltam, hisz amire készültem, abban tényleg nem volt szemernyi meggondolatlanság sem – elvégre mindent jó előre alaposan kiterveltem. Két órával később – miután Jónás bácsihoz beugorva kölcsönkértem egy csinos kávéslányruhát (mondván: jelmezbálba kell) – már a Hungária Nagyszálloda főkomornája előtt álltam. – Honnan tudtad, hogy ideiglenes személyzetet keresünk? – kérdezte a marcona, széles derekú, talpig feketébe öltözött hölgy, kinek sasorrán csiptetős szemüveg ült. – Ó, hát az egész városban beszélik ám, naccsága, hogy az ide költözött tengernyi török miatt most minden ügyes kézre szükség van – sejpegtem alázatosan. – Perzsák – javított ki a főkomorna. – Nem törökök, hanem perzsák szálltak meg nálunk, te buta lány. A többi viszont igaz, úgyhogy az elkövetkező két napra fel vagy véve. – Hálásan köszönöm, naccságos asszonyom – ugrottam, hogy kezet csókoljak neki, de ő egyetlen halk vicsorral megállított. – Ez nálunk nem szokás. Mostantól szobalány vagy a Hungária Nagyszállóban, és nem holmi cseléd valami faragatlan fűszeresnénál, úgyhogy ehhez tartsd magad!
~ 24 ~
4. A villásreggelit pontban fél egykor szolgálták fel a sah lakosztályának szalonjában. A Hungária két legügyesebb pincére tüsténkedett az asztal mellett ülő urak körül, akik mindössze négyen voltak: Muzaffer ed-din Qajar sah, Sadrazam nagyvezír, Vámbéry Ármin tanár és Ambrózy Richárd báró, aki igen derűs hangulatban fogott hozzá a társalgáshoz. – Örömmel látom, felség, hogy az éjszakai incidens nyomait a személyzet máris mind eltüntette. – Valóban jó munkát végeztek – pillantott körbe a nagyvezír, megkímélve uralkodóját a fölös beszédtől. – Az üveges pótolta az erkélyajtó hiányzó darabját, a barbár módon felhasogatott festmények helyére tájképek kerültek, és még a szőnyegből is kikefélték a lábnyomokat. – Mindent a mi szeretett vendégünkért – hajolt meg ültében a sah felé Richárd, arcán könnyed mosollyal.
~ 25 ~
– No és ön, kedves báróm, szabad kérdeznem, mit végzett, mióta nem láttuk? – érdeklődött Muzaffer ed-din, villájára tűzve néhány karika nyers, sózott uborkát, ami a kedvenc étke volt. – Remélem, sikerült közelebb jutnia eme érthetetlen ügy megoldásához. – Számos kérdésre választ kaptam, ám azok újabb kérdéseket szültek, így tehát korai volna bármiről is nyilatkoznom – dőlt hátra karszékében a báró, egyértelműen jelezve, hogy nem kíván a részletekbe mélyedni. – Ön igazán tüzes májú és nedves agyvelejű férfi, barátom – nevetett fel váratlanul a sah, aki mindaddig fáradtnak, sőt életuntnak tűnt. Richárd kérdőn emelte meg jobb szemöldökét, nem értve pontosan, mire is gondol az uralkodó. – A perzsa kultúrában a tüzes máj heves vérmérsékletet, a nedves agyvelő pedig szeszélyességet jelent – magyarázta Vámbéry Ármin. – Áh, így már világos – nevetett fel Richárd. – Bár a második jelzőt vissza kell utasítanom. Amit ön, tisztelt felség, szeszélyességnek érzékel a részemről, az csupán józan megfontoltság. Nem teríthetem ki a lapjaimat mindaddig, míg a játszma el nem dőlt. – Ugyan mi értelme titkolózni, hisz egymás közt vagyunk – csóválta a fejét Muzaffer ed-din. – Vagy tán a nagyvezíremet, esetleg tudós Vámbéry barátomat is gyanúsítottnak tekinti? – Semmiképp – felelte Ambrózy báró, majd röpke, ám annál jelentőségteljesebb pillantást vetett a két pincér felé. – Azt azonban nem merném állítani, hogy egymás közt vagyunk. – Milyen igaz – értette meg a célzást Muzaffer ed-din, és két tenyerét összecsapva így kiáltott: – A szolgák távozhatnak. Mi magunk is képesek leszünk leemelni a tálak tetejét és kitölteni az italt, hát nem igaz?
~ 26 ~
Miután a két pincér sértetten elvonult, a sah ismét Ambrózyra emelte fürkész tekintetét. – Halljam hát, mire jutott, barátom? – Semmire, amivel érdemes volna felséged idejét rabolnom. – Időm, mint homokszem a Dast-e Lut sivatagban. – A sahon látszott, hogy kezd bosszús lenni. – Ne makacskodjék hát! – A hallgatásom nem makacsságból, sokkal inkább szakmai öntudatból fakad – jelentette ki a báró. – Engedje meg, felség, hogy úgy tegyek, mint az a tehetségére büszke szobrász, aki csak akkor leplezi le művét, mikor az már teljességgel elkészült. Ami pedig az időt illeti, szeretném nyomatékosan javasolni, hogy ő királyi felsége ne mondjon le több programot. Jelenjen meg mindenhol, ahol várják, tegye nyugodtan királyi kötelességeit, és bízzon bennem. Úgy vélem, hamarosan bemutathatom önnek a titokzatos eseményekről készült, tökéletesen részletes szobromat, mely minden apró talányra önmagán viseli majd a márványszilárdságú választ. – Nos, ha feltétlenül szükséges, hát titkolózzék csak – mordult rosszkedvűen a sah, újabb adag sózott uborkát tömve a bajsza alá. – Köszönöm – derült fel erre Ambrózy báró, kését a puha vajba merítve. – Tudtam én, hogy a terített asztal mellett a beszélgetés is sokkal kellemesebb lesz. Mondja csak, Monsieur Sadrazam, mióta Európában utazgatnak, őfelségét hányszor akarták meggyilkolni? A szalont hirtelen dermedt csend töltötte be, amit végül a báró pirított kenyerének roppanása tört meg, midőn belé– harapott. – Természetesen egyszer sem – mondta felháborodva a nagyvezír. – Őfelségét egyként tiszteli és becsüli minden európai uralkodó, és így azok alattvalói is.
~ 27 ~
– Ez a hivatalos verzió – biccentett szinte oda sem figyelve a báró. – Ám engem az érdekelne, hogy eme hosszú utazás során történt-e valami érdekes, bosszantó, figyelemreméltó, vagy épp egyenesen veszélyt sugalló eset őfelsége környezetében? A Perzsa Birodalom uralkodója és nagyvezíre zavartan pillantott egymásra, majd az előbbi biccentett, az utóbbi pedig, ha eleinte akadozva is, de beszélni kezdett. – Nos, merénylet egyszer sem történt, de... Volt az a párizsi eset... – A lopások – bólogatott a sah. – Mi tűnt el? – kérdezte Richárd. – Semmi értékes – legyintett Sadrazam. – Néhány nyűtt, ócska ruhadarab a velünk utazó Amintehari dervis holmijából. – Pontosabban? – kérdezte a báró váratlan izgalommal. – Fekete csador, szürke nadrág, kék-sárga csíkos nikáb, barna kulla, azaz turbán és egy pár saru, ha jól emlékszem. – Bocsásson meg, Monsieur, de a csador és a nikáb nem női viselet? – Nem feltétlenül – vette át a szót Vámbéry, aki örült, hogy végre ő is segíthet. – A csador arabul köpenyt jelent, amit a férfiak, különösen pedig a dervisek gyakorta hordanak. Ugyanez a helyzet az arc elé köthető kendővel, vagyis a nikábbal, ami a porviharok idején mindkét nem számára hasznos szolgálatot tehet. – Ezek a holmik azóta sem kerültek elő? – fordult Sadrazamhoz a báró. – Valójában nem is kerestük őket – legyintett a nagyvezír. – Megszoktuk, hogy minden európai szállodában eltűnik valami a poggyászunkból, hisz önöknél a szolgák keze igencsak enyves, és senki nem vágja le azt, ha netán bűnösségükre fény derül. Ami viszont a kést illeti... – Tán egy kés is eltűnt?
~ 28 ~
– Pontosabban tőr – helyesbített a nagy vezír. – Edzett acélpengével, mely enyhén görbül, a markolatát pedig színezüst oroszlánfej díszíti. Az ősidőkben ilyet használtak a rituális vérbosszúkhoz, ám a jó Mirza Seid Hossein kán, aki családi ereklyeként hordta magával, szinte soha elő sem vette, hisz a gyémántberakásos kardhoz képest, amit a szolgálataiért őfelségétől kapott, meglehetősen, hm... szegényes darab. – Értem. – A báró elgondolkodva meredt a kínai porcelánedényre, melyben aranysárga akácméz kínálta magát. – A tőrt tehát megpróbálták felkutatni? – Próbáltuk, ám a marienbadi baleset... – Erről olvastam a lapokban – szólt közbe szertelen lendülettel a báró. – A sah lovai szeptember 5-én megbokrosodtak, és a kocsi hajszál híján a tömegbe rohant. – Akkor láttam őt először – mondta alig halhatóan Muzaffer ed-din. – Kit, felség? – A kísértetet, aki tegnap éjjel a szobámban járt – a sah hatalmasra tágult, rémült szemekkel meredt valahová a messzeségbe. – Mirza Reza Kermani kísértetét. – Felség, őt négy éve már, hogy kivégezték – emlékeztette Vámbéry az uralkodót, majd suttogva szólt Richárdhoz. – Kermani volt a merénylő, aki őfelsége édesapját, Naser-aldin Qajart 1896 májusában meggyilkolta. – Hiába, én mégis őt láttam – húzta ki magát ültében Muzaffer ed-din, kinek tekintetébe már visszatért az élet. – Ne higgye, báró úr, hogy bolond vagyok! Kermani alakja mindörökre a lelkembe égett. Tudom, hogy démonná lett, és visszajár kísérteni. Az átkot is ő küldte a poggyászomra. – Miféle átkot? – csodálkozott Ambrózy báró és a tudós Vámbéry egyszerre. A választ ismét csak Sadrazam nagy– vezír szolgáltatta. – Két napja Bécsből indulva Pozsonyban megállt a vonatunk, hogy őfelsége fogadhassa az ottani helyőrség
~ 29 ~
tiszteletadását. Miután továbbindultunk Budapest felé, a sah át kívánt öltözni. Molk udvarmester a legutolsó kupéba szalajtott egy szolgát, mivel ott tartottuk azt a két utazóládát, amiben őfelsége fehérneműi voltak. A fiú azonban törvényt szegett, és megbűnhődött érte. – Hogyan? – ráncolta homlokát Richárd. – Ezt nem értem. – A sah intim öltözékét puszta kézzel senki nem érintheti – magyarázta Sadrazam. – A fiú azonban kapkodott, így elfeledte a fehérneműket kendőbe fogni. Mikor aztán elindul őfelsége hálókocsija felé, Allah lesújtott rá: összeesett, rángatózni kezdett, görcsök rohanták meg, és végül habzó szájjal kimúlt. Az a két másik szolga, aki a segítségére sietett, gondosan becsomagolta a szétszóródott holmikat, így nekik semmi bajuk nem esett. – Na és őfelségének? Hisz gondolom, végül átöltözött. – Oh, dehogy – tiltakozott Sadrazam. – Olyan tárgy, melyet átkozott kéz érintett, nem kerülhet a sah közelébe. Természetesen azonnal megállíttattam a szerelvényt, és az összes fehérneműt, sőt, még az utazóládákat is elégettettem, majd a következő állomásról táviratot küldtem Pestre, Löwenstein udvari szertartásmesternek, hogy kerítse elő a város legjobb cégét, mely ilyen ruhadarabokat kínál. – Már megbocsássanak, uraim, de kénytelen vagyok kimondani: ez rettentő nagy ostobaság volt az önök részéről! – szűrte ingerült szavait a fogai közt Richárd. A két perzsa úr és a magyar tudós szinte rémülten bámultak a hirtelen hangulatváltozáson átment báróra. – Elégetni a bizonyítékokat, melyek igazolhatták volna, hogy őfelségét igenis meg akarták ölni? Ez kérem... Ez... A szalon ajtaja kinyílt, és egy szobalány surrant be rajta csendesen. A hófehér fodros kötény és a kőkemény fityula igen jól állt neki, a fekete kartonruha pedig tökéletesen simult kecses alakjára. A kezében két nagy, jégbe hűtött üveg– kancsót hozott. Az egyikben szűrt narancs–, a
~ 30 ~
másikban citromlé lötyögött veszedelmesen, mivel a leány még nem tanulta ki a felszolgálás minden csínját-bínját. A férfiak a váratlan jövevény felé fordultak. A sah szeme felcsillant, látva kedvenc italait, a nagyvezír dühös grimaszt vágott, Vámbéry Ármin pedig szinte oda sem figyelt, mivel még mindig ifjú barátja felségsértésnek is beillő kifakadásán gondolkodott. Az egyetlen jelenlévő, kinek arcára ráfagyott minden érzelem, Ambrózy Richárd báró volt. Meredten nézte a lányt, aki esetlen pukedlit mutatott be, majd szó nélkül az asztalra tette a két kancsót, melyek súlyától már-már görcsbe állt a keze. – Most mennem kell – ugrott fel helyéről a báró, és megragadva a szobalány könyökét, kifelé tuszkolta őt a szalonból, miközben így kiabált: – Felség, nagyon kérem, hallgasson rám, és ne ücsörögjön a szállodában egész nap. Úgy tudom, délutánra József Ágost főherceggel készült kikocsizni, este pedig díszebéd lesz a Park-klubban az ön tiszteletére. Mindkettőre el kell mennie! Addig én teszem a dolgom, és amint eredményre jutok, jelentkezem. Ajánlom magamat – biccentett végül a döbbent Muzaffer ed-din felé, majd szó szerint kilökte szegény szobalányt a helyiségből.
~ 31 ~
5. – Hé, Báró úr, hová tette a jó modorát? – néztem Richárd szemébe, miután keresztültaszigált a sah lakosztályának előszobáján, ki a folyosóra, és az őrt álló detektívek megrökönyödésére, belökött a szemközti, pillanatnyilag bútorraktárként üzemelő helyiségbe. – Szabad így bánni egy hölggyel? – Hölgy?! – hördült fel az én önmagából kifordult báróm. – Én semmiféle hölgyet nem látok itt. Aki előttem áll, az nem más... Nem egyéb... – Ki ne mondja! – tettem mutatóujjamat ideges rángó ajkára, mire ő úgy ugrott hátrébb, mint akit villanyütés ért. – Később nagyon megbánná az illetlen szavakat, ráadásul Agáta mama is összeszidná magát miattuk. – Mili, könyörgök, mit keres itt? – Richárd két ujját az orrnyergére szorította, távol akarván tartani a közelgő főfájást, és járkálni kezdett a szobában, amire alig akadt némi
~ 32 ~
hely, lévén ide zsúfolták be a várból lehozott, ám fölöslegesnek ítélt bútorokat. – Hogy jutott be a szállodába, és mi ez a maskara magán? – Maskara? – biggyesztettem sértődötten az ajkamat, majd kötényem szélét megcsippentve körbefordultam. – Szerintem nagyon is bájos szobalány vagyok. Az emeleten lakó perzsa főméltóságok közül többen utánam fordultak, Rudnay főkapitány úr pedig... – Maga találkozott Rudnayval?! – Igen, de nem ismert fel. Annyi gond terheli szegény fejét, hogy jelenleg tán még a saját mamája mellett is szó nélkül elmasírozna. – Elég a locsogásból, Hangay kisasszony – szedte össze magát Richárd. – Kérem, válaszoljon! Miért jött ide? – Természetesen azért, hogy segítsek a nyomozásban. Elárulná, pontosan mi után kutakodunk? – Nem, Mili, eszemben sincs! – Hát jó, majd akkor én röviden összefoglalom – feleltem, kényelmesen elhelyezkedve az egyik kecskelábú széken. – Tegnap éjjel a sah lakosztályába két idegen hatolt be, és miután megmérgezték őfelsége kutyáját, egymásnak estek. Néhány pillanattal később az egyikük kizuhant az erkélyről, míg a másik kámforrá vált, bizonyára azért, mivel amúgy is csak kísértet volt. Bocsánat, a festmények felhasogatását és a detektív meggyilkolását kifeledtem. Nos, a tényékhez az is hozzátartozik, hogy a sah európai kőrútján már korábban is több furcsa... – Elég! – vágott a szavamba Richárd, aki (bár ezt később természetesen tagadta) határozottan lenyűgözve pillantott rám. – Mióta hallgatózott az előszobában? – Azután érkeztem, hogy a pincéreket kizavarták. El sem tudja képzelni, milyen nehezek voltak a kancsók, ráadásul majd lefagyott tőlük a kezem, de igazán megérte... – Most mégis mit kezdjek magával? – szakított ismét csak félbe az én modortalan báróm.
~ 33 ~
– Kezdetnek megtenné néhány dicsérő szó – biccentettem oldalra a fejem, és közben próbáltam biztatón mosolyogni. – Ha azonban ez nehezére esne önnek, akkor elég lesz feladatot adnia. Mondja, mit tegyek? Szobalányként bejárásom van bármely helyiségbe, kivéve a jégvermet, ahol a holttesteket őrzik. Bár, ha ügyeskedem kicsit... – Erre semmi szükség – lépett elém Richárd, aki immár teljesen megnyugodott. – Viszont tényleg volna itt valami. – Igen?! – Ha már amúgy is erre járt... – Mondja bátran, báró úr, és én híven teljesítem minden kívánságát – álltam fel a székről tettre készen, de hiába igyekeztem átható pillantásomat a tekintetébe fúrni, ő mukkot sem értett a célzásból. – Hallgasson ide... – fogott bele a magyarázatba, mely öt percig sem tartott, és én már megint a folyosón találtam magam. A sah lakosztálya előtt strázsáló két detektív ostoba vigyorától kísérve lesimítottam gyűrt kötényemet, majd felvetett állal, büszkén masíroztam el, hogy teljesítsem Ambrózy báró parancsait.
~ 34 ~
6. Őszintén mondhatom, Richárdnak és nekem igazán mozgalmas délutánunk volt. Mialatt Muzaffer ed-din Qajar József Ágost főherceg, valamint a perzsa udvar kíséretében a magyar székesfővárosban kocsikázgatott, meglátogatva a gyönyörű Margit-szigetet, én folyvást a hatalmas szálloda első és második emeletét jártam, hol ebbe, hol meg amabba a szobába surranva be. Igazán szorgalmas szobalánynak látszottam, aki nem fél a munkától, hisz folyvást friss törülközőkkel, fürdőlepedőkkel és párnacihákkal a karomon siettem a dolgomra – hogy a törülközők, lepedők és cihák mindig ugyanazok voltak, azt pedig úgysem vette észre senki. Eközben Ambrózy báró váratlan hírt kapott. Maga Rudnay Béla kereste meg őt a Hungária szivarszobájában, ahol Richárd sűrű füstbe burkolózva igyekezett rendet tenni a gondolatai közt.
~ 35 ~
– Újabb baj szakadt a nyakunkba, drága barátom – lihegte a sietségtől kifulladt, verejtékező homlokú főkapitány. – Nocsak – pillantott fel álmatag közönnyel az én hidegvérű báróm. – Talán a sahhal történt valami? – Ő biztonságban van – legyintett fehér kesztyűjével Rudnay, és maga is rágyújtott egy szigaretlire. – Három órakor végre összeszedelőzködött és kikocsizott. A lépcsőházban valami félbolond komponista ugyan a közelébe akart férkőzni, hogy átadja a neki ajánlott zeneműve kottáját, de a mi sziklakemény József Ágost főhercegünk félretaszította, a rendőreim pedig letartóztatták a senkiházit. Ha jól számítom – a főkapitány előhúzta, felkattintotta és megnézte arany zsebóráját –, akkor ő királyi felsége épp most érhetett az új Parlament elé. – Remek – bólintott Ambrózy báró. – Akkor mégis mi az, ami így felizgatott, kedves barátom? – Eltűnt egy kán. – Tessék?! – Jól értetted – Rudnay a bőrfotelbe zöttyenve beszélt tovább. – Annyi van belőlük a sah kíséretében, hogy számon se lehet tartani. Mi több, bár a Hungáriában két egész emeletet lefoglaltunk a perzsa udvar számára, mindannyian mégsem fértek el, ezért a kisebb ranggal bíró személyek máshol kaptak szállást. Serop kán tegnap estig a Pannónia Szállóban lakott, ám ma reggelre teljességgel nyoma veszett. A holmija érintetlen hever a szobájában, még a pénzét sem vitte magával, csak huss, köddé vált. – Ha megengeded, most nyomban odamegyek – állt fel Ambrózy báró, kiről egyetlen pillanat alatt olvadt le iménti álmatagsága. – Magam szeretném látni a kán lakrészét és kikérdezni a személyzetet. – Tán úgy véled, hogy a két ügy között összefüggés van?
~ 36 ~
– Nem, barátom – mosolyodott el a báró. – Inkább úgy vélem, hogy a sah és a kán ügye egy és ugyanaz. Fél órába sem telt, és a rendőrségi konflis, mely Ambrózyt és Rudnayt szállította, a Pannónia Szálló elé érkezett. Az igazgató kezét tördelve, holtsápadtan sietett elébük, szétrebbentve a számtalan rendőr jelenlététől amúgy is nyugtalan vendégeket. – Erre tessék, nagyságos uraim! – hajlongott a kopaszságát festett műhajjal leplező hotelfőnök. – Serop kán az egyik legszebb szobánkat kapta, és őszintén mondhatom, még tegnap este is remekül érezte magát minálunk. – Ezt miből lehetett tudni? – kérdezte a báró, szigorú arckifejezésével jelezve, hogy csakis a tényekre, és nem az igazgató öndicséretére kíváncsi. – Nos, Serop kán, aki magánzóként jelentkezett be nálunk, igen... Hogy is mondjam? Vidám és vérbő úriember. Már első este cigánybandát és nagy lakomát rendelt, a pezsgő mellé pedig hölgytársaságot kívánt. – És mindezt meg is kapta? – Természetesen, méltóságos úr – nyájaskodott sunyi mosollyal az igazgató. – Nálunk, kérem, a vendég szava parancs. Egyébként pedig Serop kán mindig azonnal és birodalmi arannyal fizetett, így semmi ok nem volt rá, hogy... – Értem – vágta el a fölös szóáradatot Ambrózy báró. – Ez volna tehát a kán szobája? A kerek sapkás, piros egyenruhába bújtatott, kölyökképű londiner szélesre tárta előttük az ajtót. A helyiség, bár csupán egyetlen apró előszobából, hasonlóan szűk mosdóból, valamint egy tekintélyes méretű hálóból állt, igen fényűzőnek volt mondható. Első pillantásra látszott, hogy Serop kán jellemvonásai közül a rendszeretet teljességgel hiányzik. Az ágyon, a székeken és minden más bútoron szétdobált ruhadarabok, apró személyes tárgyak (úgymint bajuszpödrő, hajolaj, körömráspoly) hevertek. A báró megállt a szoba közepén, sétabotját előreszegezte, és lassan
~ 37 ~
körbefordult. Miután ezzel végzett, egyenesen a tükrös toalettasztalhoz ment, és rábökött néhány hanyagul szem előtt hagyott, fényes aranyérmére. – Pénzben, mint már említettem, a kán nem szenvedett hiányt – jegyezte meg az igazgató. – Szórta is számolatlanul... – Hol van itt a kazánház? – vágott a szavába Richárd. – Mi... Mi tetszik a méltóságos úrnak? – dadogta leesett állal az igazgató. – Látni akarom a kazánházat, és esetleg a padlást is. Gondolom az egyik odalenn, a másik viszont a fejünk felett található. – Ho... Hogyne. Mint általában, a kazán odalenn, a... – Nagyszerű – Ambrózy báró átvágott Rudnay és a szállodás között, majd a személyzeti lépcső felé futott, méghozzá oly sebesen, hogy alig bírták követni. Serop kán tíz perccel később találtatott meg. Szerencsétlen perzsa úr a szénkupacok mögött, a leghátsó sarokban kucorgott, és mikor meglátta a báróékat, előbb a nála lévő, immár teljesen elmocskolódott zsebkendőjével próbálta eltakarni magát, majd keserves zokogásba és óbégató siránkozásba kezdett. – Honnét tudtad, hogy itt lesz? – horkantott a báróra Rudnay. – Az embereim korábban már az egész épületet felforgatták. – Kivéve a szénraktárat, ahová a te kényes detektívjeid csupán az ajtóból szoktak bevilágítani, ám a küszöböt átlépni eszükbe sem jut, nehogy bepiszkolódjék a cipőjük – felelte nem minden él nélkül Richárd. – A kán búvóhelyéhez pedig az a névjegykártya vezetett el, amit az öltözőasztalkán találtam. – Hiszen azt én is láttam – rázta fejét a főkapitány. – Értelmetlen krikszkrakszokat írt rá valaki. – Értelmetlen annak, aki nem ismeri az arab kalligráfiát – emelte fel sétabotját figyelmeztetőn a báró. – Nekem
~ 38 ~
azonban volt szerencsém eme ősi művészetet tanulmányozni, így nem okozott gondot elolvasni az üzenetet: „Kövesse az égbe vagy a föld alá azt, ki eme kártyát átadja, és akkor a gyönyörök kertjében töltheti az éjszakát.” – No hiszen, szép kis gyönyörök kertje – nézett végig a szénraktár félhomályán Rudnay, majd ismét a keservesen zokogó, önmagát takargató kánra pillantott. – Szóval lecsalták ide, ezt értem, de vajon miért? – Ha jól sejtem... – Ambrózy báró óvatosan megközelítette az eszét vesztett férfit, és egyetlen durva mozdulattal kitépte kezéből a zsebkendőt. Serop kán sikoltott, és mezítelen arcára tapasztotta mindkét kezét. – Szent egek! – kiáltott fel ekkor az igazgató. – Hová lett a gyönyörű bajusza? Hisz tegnap este még két leánnyal pödörtette a nagyszalonban, azzal dicsekedve, hogy immár harminc éve növeszti. – Úgy tűnik – bólintott a báró, mint aki pontosan erre számított –, hogy azt biz leberetválták.
~ 39 ~
7. Végül ott találtam meg, amit kerestem, ahol egyáltalán nem számítottam rá. Először a mosodát kutattam át, majd a bárótól kapott aprópénz segítségével rávettem néhány londinert, akik épp a pihenőidejüket töltötték, hogy fülig merüljenek a szálloda fémládákba gyűjtött, előző napi szemetébe, amit – szerencsére – a szigorú rendőri zárlat miatt még senki nem szállított el. Hiába volt azonban minden fáradozás, tovább kellett kutatnom. Beosontam hát a főkomorna szerény irodájába, és elcsentem az első és második emelet szobabeosztását. Gyönyörűség volt látni azt a sok különös, egzotikus nevet. Miniszterek, kamarások, tábornokok, vezírek, kánok... Mintha az Ezeregyéjszaka varázslatos mesevilága költözött volna abba a nyolcvannégy szobába, ahol a perzsa királyi udvart és szolgáikat elszállásolták.
~ 40 ~
A második emeleten kezdtem a kutatást, szobáról szobára járva, karomon a már említett törülközőkkel, lepedőkkel. Sehol nem tölthettem néhány percnél többet, hisz gyorsan kiszámoltam, hogy máskülönben napokig is eltarthat a dolog, így az alaposságban nem, csakis a szemfülességemben bízhattam. Szerencsére a sah kikocsizott, és vele tartott udvartartásának nagy része is, ezért a munkámat csupán a folyosókon strázsáló egyenruhás rendőrök, no meg a mindenfelé szimatoló detektívek zavarhatták volna meg, ám ők ügyet sem vetettek a sertepertélő szobalányra. A második emeleten nem találtam semmit, de azt megállapítottam, hogy a perzsa uraságok némelyikének igen különös szokásai vannak. A dervis például minden festményt és szép tárgyat összepakolt, majd leszakította az ablak brokátfüggönyét, azzal takarva be gondosan a muzulmán lelket károsító tárgyakat. Néhány lakosztállyal arrébb öt férfira bukkantam, akik a dupla ágyon heverve, a baldachin függönyeit leeresztve cigarettáztak, s mikor beléptem, igencsak megrémültek. Elnézést kértem és már hátráltam is volna kifelé, mikor az egyikük kitekintett a tüll résén, majd intett, hogy menjek közelebb. Óvatosan tettem néhány lépést, bedugva fejem a függönyös ágykuckóba, és akkor rádöbbentem, hogy öt férfiruhába öltöztetett fiatal lánnyal van dolgom. Nem vagyok ostoba, sem naiv, így rögvest felfogtam, hogy a sah titkos útiháremének tagjaihoz van szerencsém. A lányok félkörben ültek az ágyon, közöttük bronz gyümölcsöstál hevert, amit hamutartóként használtak, és rettentő mód meg voltak ijedve. Az, amelyik közelebb hívott, lágyan gurgulázó, szép nyelvén hadarva beszélt hozzám, s bár egyetlen mukkot sem értettem a szavaiból, gesztusai világossá tették, hogy ők öten most épp tilos dolgot művelnek, amit nem kéne senkinek elmondanom. Mosolyogva bólintottam, jelezve, hogy bennem
~ 41 ~
megbízhatnak, mire két lány vastag aranyláncot, a harmadik pedig egy ékköves gyűrűt akart mindenáron a kezembe tukmálni. – Nem, nem, erre semmi szükség! – kezdtem hátrálni, majd szemem összecsippentve, biztatón mosolyogva még hozzá tettem: – Pssszt! – és már ott sem voltam. Az első emelet nehezebb diónak bizonyult, mint a második, mivel itt lakott a sah, és így az őrség is erősebb volt. Ráadásul a főkomorna és a szálloda igazgatója félóránként végigjárta az összes folyosót, úgy ugráltatva az útjukba kerülő szobalányokat, inasokat és londinereket, mintha nikkelbolha-idomárnak képzelnék magukat. Végül mégis sikerült bejutnom minden szobába, kivéve a sah lakosztályát, bár abban biztos voltam, hogy ott úgysincs számomra semmi érdekes. Szerencsémet végül a II-es szám hozta meg, ez állt ugyanis rézszámokkal azon az ajtón, mely Hakimol Molk miniszter lakosztályába vezetett. A vén gazfickó (csak percekkel később tudtam meg, hogy az) épp valahol a Margitszigeten kísérgette uralkodóját, mikor én ledobtam a törülközőket, majd elkezdtem feltúrni a holmiját. A bőröndökben, utazóládákban semmit nem találtam, az iratok halma, mely az íróasztalán állt, nem érdekelt, szolgája vacka pedig az előszobában szegényesebb volt, mint nálunk a kőbányai szeméttelep guberálóié. Már épp feladtam volna a keresést, mikor észrevettem, hogy a vitrinszekrény alsó ajtaja kissé meg van nyitva. Vajon mit pakolhatott oda a miniszter, mikor a ruháit mind a ládákban hagyta, egyéb holmijai pedig szanaszét hányódtak? Amint megnyitottam a szekreter kicsiny ajtaját, szinte az ölembe hullt mindaz, aminek keresésére Ambrózy báró küldött. Ott volt a kopott, itt-ott már rongyos fekete dervis csador, a szürke nadrág, a kék-sárga csíkos nikáb és egy pár nyűtt saru. A durva szövésű, barna kullát kibontva az oroszlánfejes tőrt is megtaláltam; görbe pengéjén még ott
~ 42 ~
száradt a detektív vére. Miközben sietve visszatömködtem mindent a helyére, újabb tárgyba akadt a kezem. Kicsi, bőrborítású, rézveretes könyvecske volt, mely apró arab betűk folyamával volt tele. Ha jól sejtettem, egy zsebben hordható Korán lehetett, melynek lapszéleit számomra érthetetlen, hangyabetűs jegyzetek tarkították. Már épp vissza akartam tenni a csinos kis könyvecskét, mikor a megsárgult lapok közül egy fotográfia hullott ki. Az ablakon beáradó verőfénynek hála tisztán láttam a képet, és menten felfordult a gyomrom. A fotográfia sivár, sík, homokos teret ábrázolt, háttérben nagy embertömeggel meg négy, előrébb álló, csákós katonával, akik szélesen vigyorogva, ostobán bámultak a kamerába. Az előtérben legalább hat méter magas, masszív, ám meglehetősen egyszerű fatákolmány állt. Tetejére két oldalról ujjnyi madzagok futottak fel, hogy aztán egy csigán átbújva egyetlen vaskos kötéllé egyesüljenek, ami végül lefelé csüngve, hurkot képezve lóbálta egy akasztott ember aszott testét. A fotográfia tetejére vörös betűkkel oroszul és franciául a következőt nyomtatták: „A perzsa sah gyilkosának kivégzése”. Gondolkodás nélkül, csupán az ösztöneimre hallgatva (ezt Richárdnak is látnia kell!) rejtettem a borzalmas képet a kötényem alá, majd a könyvet a helyére téve távoztam Molk miniszter lakosztályából.
~ 43 ~
8. Épp az angol teaidőt jelezte a Hungária Nagyszálló különtermében pöffeszkedő hatalmas ingaóra, mikor Ambrózy báró visszaért a Pannóniában tett látogatásáról. Serop kánt két rendőr kísérte egyenesen a második emeletre, miután a portás közölte velük, hogy a sahot kísérő három orvos közül az egyik, aki a Khalit névre hallgat, szerencsére nem kocsizott ki. – Jobb, ha a saját doktoruk látja legelébb – vélte a báró. – Csak akkor szállítsák át a Szent Rókusba, ha ő nem boldogul vele. – Igenis, méltóságos úr – csattintotta össze a bokáját mindkét rendőr, miközben a halkan nyöszörgő perzsát próbálták talpon tartani. – Különben úgy vélem, a kánnak egyszerű ideg-összeroppanása van – közölte még Richárd távoztában.
~ 44 ~
– Szerencsétlen nem bírta elviselni imádott arcdísze elvesztését. A rendőrök, bár mindketten bajszosak voltak, ezt hallva épp csak el nem nevették magukat. Hogy a beretválástól így elanyátlanodjon valaki, hát ki hallott már ilyet? Hiába feszítenek aranyzsinóros zubbonyokban, gyémántos kucsmák alatt, ezek a perzsák igencsak nyámnyila legények. Ambrózy báró a földszintről egyenest az első emeletre ment, hogy benézzen a fölös bútorokat őrző szobába, hátha ott várok rá. Én azonban már a szolgálati lépcső – mert báró létére szívesebben használta azt – első fordulójában elcsíptem őt, intve neki, hogy bújjon be velem a Callisto szobor mögötti falmélyedésbe. – Ne bolondozzon már, Mili, hisz nem jár itt senki – mordult rám, megmakacsolva magát. – Micsoda mufurc egy hangulatban van ma, kedves uram – replikáztam. – Én csak azt szeretném, hogy a titkaink tökéletes biztonságban legyenek. – Ezek szerint talált valamit? – Többet, mint szerettem volna. A ruhák és a tőr mind egy helyen volt, ráadásnak pedig mellettük egy Koránban ezt leltem. Az akasztott emberről készült fotográfia elégedett mosolyt varázsolt Richárd arcára, amin én kissé megütköztem, de nem tettem szóvá. – Halljam hát, hol lapult a kincs? – kérdezte. – A szemétben, ahogy sejtettem? – Ebben bizony tévedni méltóztatott a nagyságos nyomozó úr – mondtam –, mivel én az összes. holmit Molk miniszter szobájában, a vitrines szekrény alsó rekeszében fedeztem fel. – Molkmolkmolk – motyogta aprókat biccentve Richárd, miközben alsó ajkához ütögette a fotográfiát. – Nohát, ez igazán figyelemreméltó fejlemény.
~ 45 ~
– A képlet egyszerű – szóltam nekibuzdulva. – Ez a Molk bizonyára felkelést szervezett otthon, Perzsiában, melynek kirobbantására a sah halála lesz a jel. ő utazgatás közben álruhásan megnyuvasztja... – Megnyuvasztja?! – Bocsánat, de mostanság legtöbbet az Istivel beszélgetek. Szóval Molk álruhában megmerényeli őfelségét, majd hazatérve a hazájába, ahol az emberei addigra már mindent alaposan a feje tetejére állítottak, szépen beleül a trónba, és kész. Ambrózy báró hosszan, elgondolkodva nézett rám, miközben a tekintetében valami egészen szokatlan, lágy és kedves fény jelent meg. – Üdítő, hogy időnként ilyen mérhetetlenül nagy butaságokat képes mondani, Mili – sóhajtotta, majd hirtelen elkomorult. – Ám nagyon kérem, ezt ne akkor tegye, mikor épp egy diplomáciai botránnyal kecsegtető ügyben járunk el. Azt hittem, hogy Callisto valamiként lefordult a talapzatáról, és fejbe vert. Hogy az elméletem mérhetetlen butaság volna? Hisz tárgyi bizonyítékokkal tudom alá... – Méltóságos úr, csakhogy megtaláltam! A földszint irányából egy vágtától, majd futkosástól kifulladt lovas rendőr rontott ránk és vágta magát vigyázzba az én felfuvalkodott báróm előtt. – Rudnay főkapitány úr szalajtott a méltóságos úrhoz. – Rudnay? – ráncolta homlokát Ambrózy báró. – Csak nemrég váltam el tőle a Pannóniában. Azt mondta, a sah őfelsége után megy, hogy megnézze, minden rendben van-e körülötte. – így is történt, méltóságos úr – pattogtatta szavait a lovas rendőr. – Én pedig most azért vagyok itt, hogy jelentsem: nincs minden rendben. – Beszéljen már, ember, mi történt!? – Két kisebb incidens, jelentem alássan. Először is, midőn ő királyi felsége hintója a Kerepesi úton, a József
~ 46 ~
főherceg szálloda elé ért, egy éltesebb gyászruhás nő a sah kocsijába levelet akart dobni, de az a földre hullott. Mármint a levél. – Elsőre is értettem. Folytassa! – Parancsára, méltóságos úr. Szóval a gyalogrendőrök az asszonyt rögvest bekísérték a VIII. kerületi kapitányságra, ahol hamarost kiderült, hogy szegénynek teljességgel kibicsaklott az esze kereke. Kezdetnek őrjöngött kicsit, és majd letépte az őrmester úr pofaszakállát, azután meg valami húsvágó bárddal fenyegetőzött, pedig nem volt annál még egy bugylibicska se. – A levélben mi állt? – Tessen parancsolni – nyúlt a zubbonyzsebébe a rendőr. – A Rudnay főkapitány úr utasított, hogy hozzam magammal. Ambrózy báró gyorsan átfutotta a levelet, majd tovább faggatózott. – Hát a másik incidens, az mi volt? – A Margit-szigeten, valahol a fürdőház épülete előtt ő királyi felsége kocsija hirtelen megállt, és Bechtolsheim báró úr kiugrott belőle. Ezután hamarost József Ágost főherceg támogatásával a sah is leszállt, bár csak nagy nehezen, merthogy rosszul méltóztatott neki lenni. – Aztán mi történt? – A felség ivott egy kis vizet, és mindjárt jobban lett. A báró lesújtó pillantást vetett szegény lovas rendőrre, ám ahelyett, hogy tovább kínozta volna, új parancsot adott neki. – Maga most azonnal elmegy a kapitányságra, és idehozza nekem azt az asszonyt, mert beszédem van vele. A hátsó bejáraton jöjjenek, zárt kocsiban, erős kísérettel, és egyenest a pincébe vigyék, ahol már posztol két rendőr. Én ott fogom magukat várni ezzel a... Ezzel a szobalánnyal itt, hogy legyen női segítségünk is.
~ 47 ~
– Értettem, méltóságos úr. Bolond asszonyt erős őrizetben ideszállítani és... – Nem kell ismételnie, csak hozzá már! A lovas rendőr dörrenőset csattintott a csizmasarkával, azután elsietett. – Olvassa, Mili! – nyújtotta felém a levelet Richárd gondterhelten. A kusza, sebtében írt szavak a következő szöveget adták ki: Sah úr, örökre légy ezeríziglen átkozott, ha a férjemet nékem vissza nem adod. Meglásd, ha a haja szála is meggörbült szegénynek, én nem várok ám a Húsvágó Bárdra, de magam beretválom el a torkodat. Mély alázattal Sz. T.né – Attól tartok, tényleg bolonddal van dolgunk – mondtam csendesen. – Az őrület csupán egyfajta torz látásmód, amit meg lehet fejteni – közölte Ambrózy báró mély meggyőződéssel, majd rám nézett és hozzátette: – Magának, Mili, ebben már gyakorlata van, ezért kegyed fogja kiszedni az őrült asszonyból, hogy mit is jelent valójában a levele.
~ 48 ~
9. Habár néhány korty hús víztől gyorsan elmúlt, a sah rosszulléte olyannyira nyugtalanította udvari orvosát, Ibrahim kánt, hogy a fényes menet a Margit-szigetről rögvest visszatért a Hungária Nagyszállóba. József Ágost főherceg búcsút vett a perzsa uralkodótól, Muzaffer ed-din pedig a lakosztályába ment, hogy a tiszteletére rendezett estebédre készülődjék. Miután felöltötte díszegyenruháját, amin annyi kitüntetés villogott, mint égen a csillag, magához intett egy inast, és Richárdért küldetett. Szegény fiú vagy fél órát loholt le-föl a hatalmas szállodában, mindenkitől az iránt érdeklődve, hol lehet Ambrózy báró, míg végre az egyik detektív közölte vele: a pincében találtatik. A szerencse azonban továbbra is elkerülte a küldöncöt, mivel az én morc báróm csak annyit mondott neki: – Mondja meg őfelségének, hogy pillanatnyilag nem érek rá.
~ 49 ~
Az ő ügyében folytatok nyomozást, amit e percben semmiképp nem hagyhatok félbe csak azért, hogy közöljem vele: még várnia kell a megoldásra. – Na de méltóságos úr – nyögdécselte holtra váltan az inas, ha ezt az üzenetet én átadom, akkor én... Szent Kleofás! Akkor engemet ez a keleti király menten lefejeztet! Ambrózy báró töprengve nézett a fiúra, mintha azt fontolgatná, mekkora veszteség is volna az ő rút halála, majd könnyed legyintéssel csak annyit mondott: – Akkor inkább azt közölje őfelségével, fiam, hogy nem talált rám, és passz. Egyébként valóban rettentő elfoglaltak voltunk. A lovas rendőr sebesen térült-fordult, így a VIII. kerületi kapitányságról alig húsz perccel később már meg is érkezett a rabkocsi, zöld dobozában hozva az őrült Szladics Tódornét. Nyomorult asszonyt boka– és csuklóláncba verték, annyira tartottak tőle, amit eleinte nem is csodáltam. A negyven év körüli nő talpig feketében, tépett és csálén álló, ébenszalagos kalapjában úgy nézett ki, mint valami halálmadár. Ezt erősítette előreugró álla és pofacsontja, vértelen ajka, amit időnként vicsorogva felhúzott, elővillantva sárga fogait, valamint az a veszett, gyilkos tűz, mely zavaros tekintetében lobogott. – A férjemet akarom – zihálta, miközben két rendőr a hátsó ajtón át a pincelejárathoz vitte. – Adják vissza a férjemet, különben istenemre mondom, jön a húsvágó bárd! A Hungária Nagyszálló alatt hatalmas pincerendszer található, mely számtalan folyosóból, kisebb és nagyobb helyiségből, sőt, néhol egész termekből áll. Kell is a hely, hisz itt működik a kazánház, a modern gőzmosoda, a szárító, vasaló– és varrószoba, valamint az ágynemű–, szőnyeg–, porcelán– és még ki tudja, hányféle raktár. A nyüzsgés állandó, a személyzet tagjai folyton le-föl szaladgálnak, karjukon finom angol szövetből készült öltönyökkel, drága
~ 50 ~
bőrcipőkkel, selymes-habos női toalettekkel, amikre (ó, egek!) ozsonnakor forró csokoládé vagy Duna-parti korzózás közben sár fröccsent. Az úri vendégeknek minden körülmények között a legjobb kiszolgálás jár, így az inasok, szobalányok, kézicselédek, mosó–, vasaló– és varrónők, no meg a cipőpucoló fiúk számára sosincs pihenés. Mi azonban messze elkerültük ezt a szállodai méhkast, rejtett folyosókon haladva végig, melyeken csupán néhány rendőr strázsált. A fa– és szénraktár után a levegő hőmérséklete hirtelen zuhanni kezdett, pedig a pince egyéb részein sem volt meleg, kivéve tán a kazánház és a gőzmosoda környékét. Ahogy az elöl haladó Ambrózy báró és a két rendőr taszigálta, hol hangosan átkozódó, hol csupán halkan motyogó Szladicsné nyomában siettem, egyre nőtt bennem a szorongás. A jégverem bejárataként szolgáló vasajtó két oldalán egy– egy puskás, kardos, kakastollas csendőr állt őrt. Meglátva a bárót vigyázzba vágták magukat, és a rangban elöl járó jelentette, hogy a rá bízott poszton semmiféle rendkívüli esemény nem történt. Ambrózy báró ráérősen körülnézett, és mikor felfedezte, hogy a jégverem előteréből több kicsi, alig szobányi helyiség is nyílik, sorra benyitogatott mindegyikbe. – Ez itt jó lesz kihallgatónak – mutatott a harmadik, ablaktalan lukra. – Hozzanak asztalt, két széket, kancsó vizet, poharat, de olyat, ami nem törhető. Egy bádogbögre megteszi. Az asszonyt kísérő rendőrök futólépésben távoztak, mire Szladicsné ismét óbégatni kezdett, és ökölbe szorított kezével a pince boltíves plafonját fenyegette. – A férjemet akarom, te rusnya tatár fattyú, hallod-e? Add vissza az én jó uramat, török, vagy kiontom a béledet! – A férjét akarja? – üvöltött ekkor a nő arcába oly erőszakosan a báró, hogy még a két csendőr és én magam is megrezzentünk. A durva fellépésnek meg is lett az
~ 51 ~
eredménye, mivel Szladicsné hátrahőkölt, s addig nem hallott, tiszta hangon suttogta: – Igen, méltóságos úr, a férjemet, Tódort kívánnám látni. – Hát jó, legyen – szólt halkan, már-már barátságosan, sőt, együtt érzőn Richárd, és a csendőrökhöz fordult – Kinyitni! –, majd ismét vissza a nőhöz. – Kérem, asszonyom, fáradjon velem! A velőtrázó sikolyba és az azt követő, szívszaggató zokogásba annyi fájdalom, gyász és kín szorult, amennyit én még csak elképzelni sem tudok. A fémajtó mögött óriási, téglalap alakú jégtömbök hevertek egymáson, takaros rendbe pakolva, a falak mentén egész hegyeket, középen csípőig érő halmokat alkotva. Az egyik ilyen jégasztalon három letakart test hevert: egy kisebb, kutyaforma és két ember. Ambrózy báró Szladicsné karját tartotta, hogy a zokogó nő össze ne essék, míg a csendőrök egyike, aki lámpással a kezében kísérte be őket a jégverembe, most lassan visszatakarta az imént felfedett holttestet. – Ő az? – kérdezte a báró. – Tudtam én... Előre tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége – zihálta Szladicsné, miközben Richárd kitámogatta őt az ideiglenes hullaházból. – Csakhogy a bárd így is lecsap! Kicsorbult ugyan, de semmi meg nem állíthatja! Időközben a két rendőr asztalt, székeket hozott, és lámpát akasztva a falra berendezték a kihallgatót. – Ezeket vegyék le! – mutatott Ambrózy báró a nő bilincseire. – Már elnézést, méltóságos úr... – vonakodott a rendőrök egyike, de Richárd szemébe nézve rögvest engedelmeskedett. – Most maga jön, Mili – lépett hozzám Richárd. – Kérem, beszélgessen a hölggyel! Vigasztalja meg őt, amennyire lehet, és... – Tudom a dolgom, báró úr, köszönöm – vágtam a szavába, remélve, hogy közben nem csuklik el a hangom.
~ 52 ~
– Mi nem zavarjuk magukat – Ambrózy báró intett a négy egyenruhásnak, kitessékelve őket a helyiségből. Mielőtt a folyosóra vezető ajtót ránk zárta volna, újra a szemembe nézett, tán mondani is akart valamit, ám végül meggondolta magát, és távozott.
~ 53 ~
10. Muzaffer ed-din Qajar pontban este 6 órakor indult el udvartartásával a Városliget közelében található Park-klubba, ahol József Ágost főherceg 71 terítékű díszebédet adott a tiszteletére. A legmagasabb körök igényeit kiszolgáló, egyébként is fényes épület helyiségeit e jeles alkalomra valósággal keleti pompába öltöztették. Maga az ebédlőterem csillogó fehér terítékeivel, dús virágbokrétáival és nappali világosságot árasztó villanylámpáival elragadó képet nyújtott. Az ülésrend igen érdekes és sokatmondó volt. Muzaffer ed-din mellett József Ágost főherceg ült, mögöttük Mohandessol Manialeli tolmács állva teljesítette kötelességét. A királyi asztalnál kapott még helyet Emine Sultane Sadrazam nagyvezír, Széli Kálmán miniszterelnök és Neriman kán rendkívüli követ, valamint Lobkowitz herceg hadtestparancsnok és Hakimol Molk udvari miniszter. A sah természetesen az asztalfőre ült, ám balján üresen tartott fenn egy helyet. Ezt a magyar méltóságok közül sokan
~ 54 ~
furcsállották, ám az okára rákérdezni senki nem merészelt. Egyedül Rudnay Béla főkapitány (aki a mellékasztalok egyikénél ült) és Sadrazam nagyvezír tudta, hogy az a szék Ambrózy báróra vár. Őfelsége ugyanis titkon azt remélte, hogy az ő ügyes nyomozója majd beszámol neki a fejleményekről – csakhogy csalódnia kellett. – Eszemben sincs étkezés közben feltárni a rejtélyt, amit egyébként már tényleg megoldottam – rázta bosszúsan a fejét Richárd, mikor a főkapitány érte sietett, hogy közölje vele a sah kívánságát. – Még csak az kéne, hogy a meghökkenéstől őfelsége félrenyeljen. Különben is, ha már elvesztegettem rá egy egész napot, azt akarom, hogy a munkám eredményét csakis válogatott személyek hallhassák. Hát igen, az én édes báróm olykor a hiúság bűnébe esik, ám elnézem neki, elvégre valóban rászolgált a sikerre, s tán kicsit a csodálatra is. A díszvacsora egyébként – miként arról utóbb a lapokban olvastam – Ambrózy báró nélkül is remek hangulatban zajlott. A két ország vezető urai tósztokat mondtak, ínycsiklandó fogásokból falatoztak és tolmácsaik segítségével udvariasan kvaterkáztak, mialatt Berkes Béla zenekara kellemes muzsikával nyomta el az evőeszközök illetlen csörgését. A sah csupán este tíz órakor adott jelt az asztalbontásra és indult vissza a Hungáriába. A szálloda fényesen kivilágított előterébe lépve azonnal észrevette az én pimasz mód nyugodt bárómat, aki az egyik hatalmas bőrfotelben ült, szivarozott, és a Budapesti Hírlap aznapi számát olvasgatta. Muzaffer ed-din azonnal hátrahagyta kíséretét, hogy a nyomozó köszöntésére siessen. – Ambrózy báró, igazán sajnálhatja, hogy nem tartott velünk a díszvacsorán. A társaság igen illusztris volt, minden fogás pazar, és a maguk desszertként felszolgált Günther pallacsinja egyszerűen fenomenális.
~ 55 ~
– Gundel-palacsintát bármikor ehetek, felség – állt fel és hajolt meg minden sietség nélkül Ambrózy báró. – Én a délutánt egészen más különlegességekkel töltöttem. – No és, hm – a sah hatalmas bajsza alól óvatosan surrogtak elő a szavak –, sikerrel járt? – A legteljesebb mértékben, felség – bólintott a báró. – Épp ezért tisztelettel megkérném, hogy pontban éjfélkor méltóztassék engem a szalonjában fogadni. Ha ebbe beleegyezik, akkor én mindjárt átadok egy listát Sadrazam nagyvezírnek azon személyek nevével, akiket szintén ott szeretnék látni. – Minden úgy lesz, kedves Ambrózym, ahogy kívánja – ígérte a sah, aki egyszerre volt izgatott és méltóságteljes. – Akkor hát éjfélkor újra látom!
~ 56 ~
11. Pest, 1900. szeptember 26-27. Muzaffer ed-din a dolgozószobájában várakozott, míg mi ketten a báróval mindennel elkészültünk. A szalon világítását jócskán lecsavartuk, az asztal közepére állított lámpát pedig bordó selyemkendővel takartuk be, amitől a helyiség középkori kínzókamra hátborzongató hangulatát öltötte. – Minek ez a teátrumba illő hajcihő? – kérdeztem Richárdot. – Ezt úgy hívják, kedves Mili, hogy lélektani hadviselés – felelte, miközben néhány tárgyat pakolt az asztalra, és azokat is letakarta. – Értem én, de... – próbáltam tovább faggatni, ám ő ajka elé emelte a mutatóujját, hogy csendre intsen. – Ssss! Ne feledje, hogy maga még mindig szobalány, aki nem kérdez, csak parancsot teljesít.
~ 57 ~
Pukkadj meg a parancsaiddal együtt, te hólyag! – gondoltam magamban, ám az óra épp kezdte elütni az éjfélt, így jobbnak láttam hallgatni. Sadrazam nagyvezír tökéletesen hajtotta végre feladatát, így mikor Richárd intésére kitártam az előszobába, majd a folyosóra nyíló ajtót is, a szalonba épp azok a személyek vonultak be, akiket vártunk. Elsőként Hakimol Molk miniszter, majd Rudnay Béla főkapitány, Coll tábornagy, Dovleh, a sah titkára, Tallián őrnagy, Geyer rendőrorvos, és legvégül Molk miniszter görnyedt tartású, alázatosan pislogó szolgája, Heydar Gudarzi lépte át a küszöböt. – Arra kérek mindenkit, hogy maradjon állva! – mondta Ambrózy báró. – Egyébként sem jutna mindannyiunknak hely, ráadásul őfelsége jelenlétében csakis akkor ildomos leülni, ha ő arra külön engedélyt ad. A magas rangú urak kissé feszengve sorakoztak fel a fal mentén, míg a titkár, a szolga és én megpróbáltunk beleolvadni a virágmintás tapétába. – Helyes – csettintett nyelvével Richárd. – Akkor hát kezdjük is el! – Na de kérem, uraim – szólt háborogva Coll tábornagy –, megbeszélésünk, ha jól sejtem, rendkívül bizalmas jellegű. így tehát nem értem, mit keres itt Molk miniszter szolgája és ez a szobalány. Azonnal szólítsák fel őket a távozásra! Ambrózy báró szórakozottan legyintett, miközben rá sem pillantott a perzsa testőrség parancsnokára. – Mindenkit okkal hívtam ide, tehát a szolga és a szobalány marad – mondta, majd bal lábával toppantott. Ez volt a jel arra, hogy kinyithatom a dolgozószoba két– szárnyú ajtaját. Mögötte már ott várakozott a sah, aki még a kardját sem oldotta le a derekáról, így teljes tábornoki díszben érkezett közénk és ült le kényelmes karszékébe. Mögötte
~ 58 ~
Sadrazam nagyvezír lépett a szalonba, szintén abban a ruhában, amit még a Park-klubban viselt, ám nekem rögvest szemet szúrt, hogy azóta a széles katonai övét fekete pisztolytáskával egészítette ki. – Nos, tisztelt uraim, boldog vagyok, hogy itt köszönthetem önöket eme kései órán – szólalt meg a báró szakasztott úgy, miként a Somossy Orfeum konferansziéja szokott (nem mintha bármikor is jártam volna a híres mulatóban, de valahogy így képzelem). – Ha egy mód van rá – emelte meg fehér kesztyűs kezét Muzaffer ed-din –, arra kérném önt, báró úr, hogy ne csigázzon minket tovább! Valljon színt: sikerült megoldania az ügyet, mely három halált és oly sok izgalmat okozott? – Igen, felség, örömmel jelenthetem, hogy mindkét ügyet megoldottam. – MindKETTŐT? – kiáltott fel döbbenten, önmagáról megfeledkezve Rudnay főkapitány. – Hát két ügyről van szó? – Természetesen – bólintott Richárd, aki ide-oda lépkedett, hol a sahhoz, hol pedig a félkörben álló urakhoz intézve szavait. – Ugye itt mindenki tökéletesen érti a francia szót, így nincs szükség zavaró, félreérthető tolmácsolásra? Igenlő mormogás jött válaszul, pedig Coll tábornagynak nagyon is elkélt Dovleh titkár fülbesutyorgó segítsége, és jómagam sem értettem minden kifejezést. – Térjünk végre az ügyre... Akarom mondani, az ügyekre – türelmetlenkedett a sah. – Még ma délelőtt tovább kell utaznom Konstantinápolyba, ahol a szultán vár rám. Félek, hogy pihenni már nem is marad időm. – Nyugodjon meg, felség, mire az óra kettőt üt, mindenen túl leszünk – mosolygott Muzaffer ed-dinre a báró, majd tekintetét a bordó selyemmel takart lámpára szegezte, mintha annak mintáiból olvasná ki a mondandóját. – Két ügyet említettem, melyek a sors szeszélyes játékának köszönhetően úgy összegabalyodtak, hogy szálaikat magam is alig bírtam szétbogozni. Lássuk elsőként az egyszerűbbet!
~ 59 ~
Geyer doktor, ugyebár a szálloda jégvermében heverő holttesteket ön vizsgálta meg? – így igaz – bólintott a tapasztalt rendőrorvos. – Habár ilyen körülmények között boncolásra nem kerülhetett sor, bizton állíthatom, hogy Lipka detektív halálát torokmetszés, az ismeretlen férfiét zuhanás okozta koponyatörés, a kutyáét pedig mérgezés okozta. – Az ebet csokoládéba oltott ciánkálival ölték meg? – kérdezte Richárd. – Minden bizonnyal igen. – Csokoládé! – A báró hirtelen mozdulattal a fehér kendővel letakart tárgyak közé nyúlt, és kotorászni kezdett. Már-már azt vártam, hogy felkiált: „akinek a záloga a kezemben van...”, ám ehelyett színes papírdarabot húzott elő és mutatott fel. – Menier-féle csokoládébonbon. Csomagolását az erkélyről lezuhant Szladics Tódor zsebében találtam. – Szladics? – horkant fel Rudnay. – Tehát az ő felesége írt kétszer is értelmetlen zagyvaságokkal teli levelet őfelségének? – Valóban – bólintott a báró, zsebéből az asztalra dobva az említett irományokat. – Szladics Tódor egyszerű, bár híresen ügyes kezű borbély. Lakott a Ferencvárosban, Viola utca 1. szám alatt, ahol az üzlete is található, és ahová az érte való aggodalom miatt némileg megháborodott özvegye immár hiába várja haza. – Ugyan kérem, ez badarság – kiáltott fel a heves vérmérsékletű Tallián őrnagy. – Mit keresett volna egy ferencvárosi borbély éjnek évadján a perzsa sah hálószobájában? Tán meg akarta őt beretválni? – Pontosan! – bökött a tisztre Ambrózy báró. – No de kérem, miféle vásári komédia ez? – háborgott tovább az őrnagy, ám Ambrózy báró letorkolta őt. – Vegyük sorra a tényeket, úgy minden világossá válik – mondta. – Szeptember 25-én este őfelsége az operaházi
~ 60 ~
előadás után a szállására hajtatott, vacsoráit, majd nyugovóra tért, ám nem jött álom a szemére, ezért nem kevesebb, mint hat boldogságpilulát nyelt. Az ópium ravasz jószág, könnyű túladagolni, hat golyócska pedig igen komoly mennyiségnek számít, még akkor is, ha az adott személy már hozzá van szokva. Őfelsége mély álomba zuhant, és reggelig fel sem ébredt volna, ha... De ne siessünk ennyire előre! Figyeltem, miként növekszik a hallgatóság körében a feszültség. Az urak merev arccal, táguló szemekkel itták az én báróm minden szavát, aki tovább beszélt. – Ugyanekkor néhány utcára innen, a Pannónia Szállóban egy másik perzsa úr, bizonyos Serop kán, kinek a Hungáriában már nem jutott szállás, igen jól mulatott. Cigánnyal húzatta éjfélig, ivott is rendesen... – Csak nem bort?! – kiáltott rémülten Muzaffer ed-din. – Hithű muzulmánnak az tilos! – A személyzettől úgy tudom, a törkölyt kedvelte – sóhajtott a báró –, ám mégsem lett annyira bódult, hogy nyugovóra térjen. Oh, dehogy! Serop kán titokzatos üzenetet kapott, melyben új és különleges gyönyöröket kínáltak neki, amennyiben követi az illetőt, aki a levélkét kezébe adta. Ő gondolkodás nélkül ráállt a dologra, és a küldönccel tartott, egyenest a Pannónia Szálló szenespincéjébe. – Allah irgalmazz! – nyögött fel Molk miniszter. – Megölték szerencsétlent? – Nem, kérem, csupán elkábították, és aztán megberetválták – felelte Ambrózy báró. – Ő volt ugyanis a főpróba alanya. A beretválást, melynek során Serop kán elveszítette fenséges arcszőrzetét, természetesen Szladics borbély hajtotta végre, így bizonyítva megbízójának, aki bizonyára szintén jelen volt, hogy képes rá. – Ez egyszerűen őrület – fakadt ki Tallián őrnagy. – Ocsmány tréfa, vagy... vagy... – Vagy mesésen jövedelmező üzlet – mosolyodott el a báró. – Emlékeznek, mit írt Szladicsné az első levélben, amit
~ 61 ~
egy munkásemberrel dobatott be a sah kocsijába? Nem? Akkor felolvasom. „Királyi sah felség, könyörögve kérem, ne bántsa az én jó uramat, hisz bármit is fog tenni, az nem az ő hibája, és csak a nyomor viszi rá. Önt a Húsvágó Bárd üldözi...” és így tovább. Az üzenetet persze magyarul írták, őfelségének pedig hevenyészve és csak szóban fordították le fárszira, ezért senkinek nem tűnt fel, hogy a Húsvágó Bárd szavakat Szladicsné nagybetűvel, azaz személynévként rótta le. Nos, uraim, meg tudná nekem mondani valaki, hogy mondják eme veszedelmes szerszámot franciául? – Couperet – vágta rá Dovleh titkár. – Valóban – helyeselt Ambrózy báró, majd hirtelen kötegnyi külföldi újságot varázsolt elő és dobott az asztalra. – Eme lapok mindegyikében számos sort szenteltek egy bizonyos Monsieur Couperet néven elhíresült gonosztevőnek, aki hosszú évek óta tartja rettegésben a világot beteges szenvedélyével. Ez az úr ugyanis fanatikus, mindenre elszánt gyűjtő, aki azonban nem festményeket, szobrokat vagy ősi műtárgyakat, hanem híres emberek, művészek, katonák, felfedezők, tudósok és... uralkodók testének egy-egy darabkáját igyekszik megszerezni! A szalonba zsúfolódott társaság döbbeneté leírhatatlan volt. Szinte mindenki egyszerre kezdett beszélni, sűrűn váltogatva a magyar, francia és fárszi szavakat, attól függően, hogy épp kihez beszélt. Csupán négyen maradtunk csendben. Ambrózy báró érdeklődve, már-már bántó kíváncsisággal, mint rovartudós a hangyabolyt, figyelte az eseményeket, míg Molk miniszter szolgája, Gudarzi szemlesütve, a sah holtsápadtan, remegő ajakkal, jómagam pedig mosolyomat elrejtve hallgattunk. A dühös, értetlen, felháborodott kiabálásnak végül maga Muzaífer ed-din vetett véget. Tábornoki csizmájából hirtelen díszes tevehajcsárostort vont elő, és hatalmasat csapott vele az asztalra. A hang, amit az egymásba font bőrszíjak alkotta szerszám keltett, a pisztolydörrenéshez volt hasonlatos.
~ 62 ~
– Elég ebből, urak! – szólt a perzsa uralkodó. – Hallgassuk tovább Ambrózy báró okfejtését, mely bizonyára minden kérdésre választ ad. – Köszönöm, felség – hajolt meg Richárd a sah felé, majd három újabb tárgyat emelt ki a lepel alól. – íme, a különös dobozka és a beretvakés, amit ő királyi felsége hálószobájának padlóján találtunk, továbbá egy törött orvosi fecskendő, némi morfinmaradékkal. Ez utóbbi az erkély alatt hevert, és bizonyára zuhanás közben eshetett ki a borbély zsebéből. Kétség sem fér hozzá, hogy mindhárom tárgy Szladics Tódor tulajdona volt. A borotván nincs mit töprengeni: arra kellett, hogy a sahot megszabadítsa impozáns bajuszától. Szladics e kényes művelet előtt bizonyára el kívánta kábítani áldozatát, hisz nem sejthette, hogy őfelsége a boldogságpiluláknak hála már amúgy is mély álomban ring. – Amennyiben a jelentős mennyiségű ópiumhoz morfin is társult volna – jegyezte meg Geyer rendőrorvos –, akkor ő királyi felsége többé nem ébred fel. – Valóban, bár a borbélynak nem volt szándékában őt megölni – értett egyet Ambrózy báró. – ő pusztán ezt a dobozkát kívánta megtölteni. Richárd felemelte és kinyitotta a hosszúkás, bársonybéléses fakazettát. Akik még nem látták, mind a nyakukat nyújtogatva hajoltak előre. – Amint megfigyelhetik – mutatta a báró eme ügyes kis tárolóba középen lágy viasz található. Mikor először a kezembe vettem, rögvest rájöttem, mire is tervezték ezt az egyedi holmit. Szladics borbélynak rendkívül ügyes keze volt. Serop kánon már kipróbálta, miként képes eltávolítani egy bajszot anélkül, hogy az szálaira hulljék. Megengedi, felség? Richárd a sahhoz hajolt, a jelenlévőkben pedig megdermedt a levegő, mert azt hitték, a különös magyar főnemes mindjárt tapogatni kezdi ő királyi felségét. Muzaffer
~ 63 ~
ed-din is bizalmatlanul tekintett Ambrózyra, de azért biccentett. – Ha feltétlenül szükséges, tessék – mondta halk, zavart torokköszörülés kíséretében. – Hálásan köszönöm – mosolygott Richárd, ám ahelyett, hogy megérintette volna az uralkodót, csupán a kisujját mutatópálcaként használva kezdett magyarázni. – Elméletem szerint Serop kán esetében Szladics az egyik kezével megragadta a nevezett férfidíszt, majd borotvájával elválasztotta azt a bőrtől, és végül a jobb, azután pedig a bal bajuszt is a dobozba tette, a szorosan összefogott szőrszálakat a viaszba nyomva. így tökéletesen biztosította, hogy a kincs szállítás esetén se hulljon szét, hiszen a bajusz hegyesre pödört végeit amúgy is egyben tartotta a vikszoláshoz használt brillantin. – Ez hátborzongató – sóhajtott fel Sadrazam nagyvezír. – No de hogy jutott be ez a gazember a szállodába, mikor mindenfelé rendőrök, detektívek és Coll tábornagy perzsa testőrsége strázsált? – kérdezte Tallián őrnagy. – Ezzel – nyúlt a kendő alá ismét a báró. Mikor a keze előkerült, tenyerén egy bádogból nyomott detektívjelvény csillant. – Szladics megbízója mindenre gondolt. Ellátta emberét eme huncut kis tárggyal, ami, ha kellő határozottsággal mutogatják, bármilyen ajtót kinyit. – Lipka eszén mégsem tudott túljárni – húzta ki magát Rudnay főkapitány, mintha ez az ő érdeme volna. – Ahhoz, hogy a sah lakosztályába jusson, előbb el kellett vágnia a detektívem torkát. – Ez tévedés, drága barátom – csóválta fejét sajnálkozva Ambrózy báró. – A beretvakést, mint láthatják, cseppnyi vér sem szennyezi. Szladics ruháján sem találtunk vérnyomokat, kivéve persze a sajátját, amit a verekedésnek, majd az erkélyről való kizuhanásnak köszönhetett. Ha ő vágta volna el Lipka detektív torkát, akkor felöltője jobb ujjának... Merthogy a borbély jobbkezes volt! Tehát a felöltőnek is
~ 64 ~
véresnek kellett volna lennie. Ráadásul a gyilkos eszköz sem került elő, pedig annak, ha ő követi el a borzalmas tettet, nála kellett volna lennie. – Akkor mégis mi történt? – türelmetlenkedett a sah. – Oh, felség, erre felelni nagyon egyszerű – fölényeskedett Ambrózy báró, begyűjtve néhány rosszalló pillantást. – Szladics, miután kipróbálta magát Serop kánon, hajnali három óra körül a Hungária szállóhoz hajtatott, és a detektívjelvény segítségével minden ellenőrzőponton átjutott. Úgy hiszem, a lakosztályba is ezzel a módszerrel kívánt bejutni, felajánlva Lipkának, hogy leváltja őt. A detektív ebbe bele is ment, ám mielőtt elhagyta volna az emeletet, előbb még könnyíteni akart magán. A mosdóban aztán... – Megölték! – kiáltott közbe Sadrazam nagyvezír. – De ha nem Szladics tette... – Akkor valaki más, aki szintén be akart jutni a sah hálószobájába, csak épp sokkal durvább módszerrel, mint a borbély – vette vissza a szót Ambrózy báró. – A két ügy, amit említettem, ezen a ponton fonódott egymásba. Szladics tehát, miután megszabadult Lipkától, és ciánnal kezelt csokoládéval a kutyát is ártalmatlanná tette, végül bejutott a felség hálószobájába, és ott akkurátusán kipakolta a kellékeit. Úgy gondolom, már épp a fecskendőért nyúlt, mikor zajt hallott a szalonból. – Zajt? – vonta fel szemöldökét Muzaffer ed-din. – Miféle zajt? – A hasadó festmények zaját – mutatott a tájképekre Richárd, aki egyre inkább élvezte, hogy az ámulat gyújtópontjában áll. – A második behatoló ugyanis, aki megölte a detektívet, féktelen dühében először a sah őfelségét és az édesatyját, a merénylet áldozatává lett Naser-al-din Qajart ábrázoló képeket vágta miszlikbe.
~ 65 ~
A báró közönsége felhördült, ám Ambrózy most sem engedte, hogy ostoba kérdésekkel másfelé tereljék, mint amerre haladni kíván. – A borbély tehát zajt hallott, amitől persze halálra rémült. Talán megpróbált elbújni, és közben sodorta a padlóra a kellékeit, bár ez csak feltételezés. A lényeg, hogy a következő pillanatban feltárult az ajtó, és a két behatoló meglátta egymást. Úgy vélem, a másodjára érkező rontott neki Szladicsnak, aki viszont menekülni próbált, méghozzá ostoba mód pánikba esve az erkélyen át. – Várjunk csak! – emelte fel kezét Rudnay Béla. – Az erkélyajtó üvegszemét valaki betörte, így tehát a második támadónak arról kellett érkeznie. – Sajnos ez is tévedés, főkapitány úr – sóhajtott Ambrózy báró. – Az üveget valóban betörték, ám nem azért, hogy a szalonba jussanak. Erre egyébként sem lett volna szüksége egyik behatolónak sem, hisz mindketten a folyosó felől, az őrizetlenül maradt ajtón át érkeztek. Persze az ablakszem hiánya engem is könnyen félrevezethetett volna, ha a szálloda személyzete nem végzi oly hanyagul a takarítói munkát. Csakhogy az inas, akit reggel ide rendeltek, bár a szőnyeget alaposan kikefélte, az erkélyre már elfelejtett kimenni, így mikor jó magam a helyszínt vizsgáltam, a küszöbön túl üvegcserepekre léptem. Ahogy mondom, uraim, az üvegszemet nem be–, hanem kitörték, méghozzá nem más, mint a kétségbeesetten menekülni akaró Szladics, aki az ütésektől félvakon hadonászott a kilincs után. – Való igaz, hogy a borbély jobb kezén számos vágott sebet találtam – bólintott Geyer rendőrorvos –, ám akkor még úgy véltem, a behatoláskor szerezhette azokat. – Ez esetben, doktor úr, amerre Szladics járt, mint például a sah hálószobája, mindenhol vércseppeknek kellett volna lenniük – emlékeztette a báró.
~ 66 ~
– A bajszom – szólalt meg ekkor Muzaffer ed-din, remegő kézzel érintve arca fenséges díszét. – Való volna, hogy egy őrült gyűjtő le akarta vágatni? – Monsieur Couperet-től ez nem is oly rendkívüli kívánság – intett Richárd az újsághalom felé. – Állítólag Vincent Van Gogh, a híres festő fülcimpája, Thomas Edison, a feltaláló két őrlőfoga, és a Napkirály, XIV. Lajos bebalzsamozott szíve is a birtokában van. – Azt, hogy Couperet hol és mikor akarta átvenni a zsákmányt, bizonyára már sosem tudjuk meg – krákogott idegesen Rudnay főkapitány, mire én lopva Richárdra pillantottam, ő azonban szántszándékkal hátat fordított nekem. – Első rejtély briliánsán megoldva, kedves barátom, ám a második behatolóról még szinte semmit nem tudunk. – Beszélj csak a magad nevében, főkapitány úr! – panaszkodott Ambrózy báró, miközben sietve félresöpörte a borotvakést, a viaszos dobozt és az újságokat, helyet csinálva az asztalon. – Én természetesen már róla is mindent tudok. – Mindent? – kapta fel fejét Molk miniszter. – Akkor miért nem tartóztatta még le? – Türelem, nagyméltóságú úr, annak is eljön az ideje. Előbb azonban vegyük sorra, mit tudunk. Itt van mindjárt a titokzatos kísértet esete. A sah idegesen összerándult és fészkelődni kezdett, miként a mögötte álló Sadrazam is. – Őfelsége úgy véli – szólalt meg a nagyvezír hogy csupán a képzelete játszott vele, hisz felvilágosult uralkodóként tisztában van vele, miszerint kísértetek nem léteznek. – Átkok viszont, amik hanyag szolgákat ölnek, és ezért ő királyi felsége összes fehérneműjét nyomban tűzre kell vetni, talán igen?! – játszotta a csodálkozót Ambrózy báró, ám mielőtt bárki válaszolhatott volna, türelmetlenül legyintett, és tovább beszélt. – Ne raboljuk egymás idejét diplomáciai kényeskedéssel, uraim! Lássuk inkább a tényeket! Először is eltűnt néhány érdekes ruhadarab az önökkel utazó dervis
~ 67 ~
poggyászából. Ő királyi felsége leírása szerint, ha valaki magára öltené a csadort, a nikábot, a kullát és a sarut, pontosan úgy festene, miként a kísértet. Jól mondom, felség? A sah kelletlenül morogva bólintott, tekintetét saját csizmájára szegezve. – Továbbá lába kélt egy oroszlánfejes tőrnek is, amit valaha rituális vérbosszúk alkalmával használtak – folytatta Ambrózy báró. – Ha mindehhez hozzávesszük... – Már bocsánat, de hogy jön ide őfelsége fehérneműje? – vágott közbe katonás modortalansággal Tallián őrnagy. – Kezdek belezavarodni a báró úr okfejtésébe, hiszen ön úgy ugrál összevissza a ténymorzsák között, mint valami döntésképtelen, bolond veréb. – Ezért a megjegyzéséért máskor rögvest párbajra hívnám a tiszt urat – mondta Richárd hűvösen –, ám most nincs időm huszárrostélyost aprítani önből. Tallián a kardjához kapott, de Rudnay keményen megragadta a csuklóját. – Elég legyen! – sziszegte a főkapitány. – Ne feledkezzék meg magáról, őrnagy úr! – Ezért még számolunk – köpte Ambrózy felé dühödt szavait a huszártiszt, majd leengedte a karját. – Bocsánatát kérem eme aprócska intermezzóért, mely a magyarokra oly jellemző tüzes máj és nedves agyvelő eredménye – hajolt meg a sah felé Richárd. – Lássuk csak, hol is tartottam? Oh, igen! Az ellopott ruhák és a tőr, a méreggel átitatott fehérneműk, melyről a tettes úgy vélte, hogy a hagyomány szerint senki más nem érintheti azokat, mint a viselőjük, valamint a marienbadi eset... – Miféle eset? – kérdezte Geyer rendőrorvos. – Őfelsége épp a szállására hajtatott – mondta Sadrazam nagyvezír –, mikor a lovak megvadultak, és hajszál híján a tömegbe rontottak. – Hatalmas volt a kavarodás – emlékezett Muzaffer ed– din. – A rendőrök még időben elkapták a kantárt, ám a
~ 68 ~
bámészkodók közül sokan a hintó oldalához szorultak és bebámultak az ablakon. Aztán megjelent ő... – Kicsoda, felség? – kérdezte Molk miniszter remegő ajakkal. – Az apám gyilkosa, Mirza Reza Kermani. – Hisz az lehetetlen, fényességes uram – kiáltott Sadrazam nagyvezír. – Kermanit, atyja merénylőjét 1896. augusztus 10-én felakasztottuk. – Mégis ő volt – mondta Muzaffer ed-din a múltba révedve. – Ugyanazt a dervisruhát viselte, amiben utoljára láttam az átkozottat, midőn meglátogattam őt a börtönben. A hintó mellett állt, a kezében tőr volt, de aztán elsodorta a rémült tömeg, én pedig később meggyőztem magam arról, hogy csupán az idegeim és a boldogságpilulák játszottak velem. – A sah mélyet sóhajtva nézett fel ránk. – Tegnap azonban a hálószobámban ismét láttam őt. A borbéllyal viaskodott, majd eltűnt, mint teve a csillagtalan éjben. – Akkor hát mégiscsak kísértettel van dolgunk? – lehelte megbabonázva a sah titkára. – Ne engedjünk a babonás fantáziának, uraim! – vetett véget Richárd az idegborzoló beszélgetésnek. – Meggyőződésem, hogy őfelségét valóban követi valaki, és fortélyos módokon az életére tör, csakhogy az illető nagyon is hús-vér ember. A dervisöltözetet és a tőrt épp azért lopta, hogy Mirza Reza Kermani szellemének higgyék. Biztosra veszem, hogy a lovak sem véletlenül bokrosodtak meg Marienbadban. Szerintem a... Hm, nevezzük egyelőre kísértetnek! Tehát a kísértetünk a tömegben elvegyülve köpőcsövéből tört borsot fújt szegény állatok érzékeny orrlikába. Ősi és igen kedvelt módszere ez a beduin törzseknek, ha a megtámadni kívánt karaván tevéit össze akarják zavarni. – Úgy véli, báró úr, hogy a merénylő egész Európán át követte a sahot? – kérdezte Coll tábornagy. – Mégis, honnan tudhatta, mikor és merre jár?
~ 69 ~
– Természetesen úgy, hogy maga is az udvarral utazik – felelte Richárd, majd mindenkit alaposan meglepve, felrántotta az előtérbe vezető ajtót. – Felség, itt az ideje, hogy kissé megmozgassuk a tagjainkat. Kérem, fáradjon velem a tárgyi bizonyítékokért, amik végképp leleplezik azt, aki az ön vérére áhítozik. Tanúként pedig Sadrazam nagyvezírt és Rudnay főkapitányt is vigyük magunkkal. A többiek viszont mind maradjanak mozdulatlanok! Mivel ön, Tallián őrnagy, igen harcias természetű, megkérném, hogy ha a távollétünkben bárki... Mondom, bárki távozni szándékozna, azt rangja és hivatása figyelembevétele nélkül azonnal döfje le! A váratlan katonai feladat láthatóan tetszett a vérmes huszártisztnek, aki máris megfeledkezett arról, hogy az imént még Richárdra akart rontani. Miután a báró és kísérete távozott, az őrnagy beállt az ajtóba, és úgy nézett végig rajtunk, mint böllér a leszúrandó disznókon. Mit mondjak, nem volt kellemes, pedig én a megtermett férfiak között legfeljebb kismalacnak számíthattam. Öt perc sem telt bele, és nyílt az ajtó. Legelöl a holtsápadt Muzaffer ed-din, mögötte a teljességgel összezavarodott Sadrazam nagyvezír és Rudnay főkapitány, majd a szélesen mosolygó Ambrózybáró érkezett. Utóbbi nagy halom ruhát hozott a karján, amit rögvest az asztalra dobott. A koppanás jelezte, hogy a holmiban valami kemény tárgy is lapul. – íme, a bizonyítékok egész garmadája – rángatta szét a ruhákat Richárd. – Fekete csador, szürke nadrág, kék-sárga csíkos nikáb, barna kulla és egy pár saru: a kísértet teljes toalettje! Amint láthatják, bőven szárad rajta vér, különösen a csador jobb oldalán, ami a detektív felvágott torkából fröccsent rá. A jelenlévők majd mindegyike iszonyodva nézte eme kiállítást. – Akad itt még egy tőr is – kotort a ruhák közé Ambrózy báró. – Mint láthatják, a markolatát oroszlánfej díszíti, a
~ 70 ~
pengéje pedig szintén véres. Végül pedig lássuk a szent könyvecskét. Régi, sokat forgatott Korán, tele széljegyzetekkel, melyek... ezt az imént maga őfelsége fejtette meg nekem... a vérbosszú helyes mivoltáról, a zsarnok elpusztításának jogosságáról és hasonló indulatokról zengenek. – Hol találták mindezt? – kérdezte Geyer rendőrorvos. – Természetesen ott, ahová a merénylő elrejtette. – És honnan tudták, hogy az hol van? Richárd ekkor megragadta a kezemet, és számomra is váratlanul középre penderített. – A rejtekhelyet ez a kis szobalány fedezte fel, aki nem más, mint az én bájos segítőtársam, Hangay Mili kisasszony. Öröm volt nézni, amint a tekintélyes urak álla leesik, szemük kerekre tágul, és mintha még az orruk is megnőtt volna a döbbenettől. Különösen Rudnay főkapitány bámult úgy, mint Bálám szamara, hisz vele találkoztam már korábban is, mégsem ismert fel a szobalányi ruhában. – Felség – hajoltam meg a perzsa sah előtt. – Mélységes örömömre szolgál, hogy a segítségére lehetek. A nagy bajszú úr zavartan pislogott, ám képtelen volt bármit is kinyögni. Tovább társalogni azonban nem is maradt időnk, mivel az én türelmetlen báróm visszaterelt korábbi helyemre, majd újra magához ragadta a szót. – Hangay kisasszony az én utasításom szerint járt el, midőn felkutatta, és a helyén hagyta eme bizonyítékokat. Csupán egyetlen tárgyat hozott magával, amit a Koránban lelt. Ez a fotográfia – mutatta fel Richárd a borzalmas képet – Mirza Reza Kermanit ábrázolja az akasztófán. Kétségtelen tehát, hogy a merénylőt, akit keresünk, nem pusztán politikai vagy vallási okok, hanem valami egészen más, valami több hajtja! 1896 augusztusában Kermanit, aki néhány hónappal korábban egy pisztolygolyóval megölte az akkori sahot, felakasztották. Valaki azonban megfogadta, hogy bosszút áll érte.
~ 71 ~
– Mondják már meg, ki az? – kiáltott fel szinte hisztérikusan Hakimol Molk. – Hol találták a ruhákat, a tőrt, meg a többi holmit? Muzaífer ed-din Qajar végtelen szomorúsággal nézett udvari miniszterére. – Nálad találtuk, barátom – mondta. – A te szobád szekrényében volt mind. – Neee! – üvöltött fel Hakimol Molk, majd azonnal térdre vetette magát. Homloka akkorát koppant, hogy ha nincs a bordó szőnyeg, tán még a koponyáját is szétveri. – Nem, ez nem lehet! Nem én... Én soha, felség... A kétségbeesetten őrjöngő miniszter mellett álló Coll tábornagy azonnal kardot rántott, példáját pedig Tallián őrnagy is követte. – Áruló kutyaganéj! – bömbölte a perzsa tiszt, megfeledkezve róla, hogy eme ősi szitkot tán jobb lett volna a saját nyelvén, és nem franciául harsognia. – Megálljának, uraim! – ugrott ekkor a padlón nyöszörgő Hakimol Molk mellé a báró. – Fel ne nyársalják már a miniszter urat, hisz ő teljességgel ártatlan! Ez volt az a ritka pillanat, mikor Richárd túlzásba vitte ama szenvedélyét, hogy végsőkig fokozza hallgatósága kíváncsiságát. Ugyan mi szükség volt szegény udvari minisztert így megkínozni? Elvégre a báró és én magam is tudtuk már rég, hogy Hakimol Molk semmiben sem vétkes. – Ártatlan? – visszhangozta MuzafFer ed-din. – Hisz az ő szobájában... – Való igaz, hogy a miniszternél találtunk rá a bizonyítékokra – sietett a magyarázattal Ambrózy báró, aki már maga is érezte, hogy kissé túllőtt a célon. – A merénylő így akarta Hakimol Molkra terelni a gyanút, ám szerencsére egyéb, ennél súlyosabb nyomokat is hagyott maga után. Miközben Geyer rendőrorvos és én a még mindig dadogó, holtra vált minisztert pátyolgattuk, leültetve őt az egyik
~ 72 ~
karszékbe, a báró egy négyrét hajtott papírlapot húzott elő a kendő alól. – íme a távirat, amire egész délután vártam – mondta. – Teherán messze van, és az ottani hivatalnokok sem túl fürgék, de azért végül mégiscsak siker koronázta a próbálkozásomat. A kért adatokból megtudtam, hogy Kermaninak, a korábbi sah gyilkosának volt családja, ám a felesége elvált tőle, miután a férfi börtönbe került. így kerülte el ő és a két gyermek, hogy az apa bűne a fejükre szálljon, ám szeretetük korántsem szűnt meg a kivégzett iránt. Azt is megtudtam, hogy Kermaninak 1880-ban fia született, ám a család az apa kivégzése után nagy szegénységben élt, így az akkor tizenhat éves fiúnak szolgává kellett lennie, hogy megélhessenek. Másfél évvel később mégis rámosolygott a szerencse. Magához vette őt Ahura-Yazda Shirazi, a teheráni árvaház igazgatója. A perzsa főurak arcán látszott, hogy ismerik és gyűlölik ezt a nevet. Gondolataikat Sadrazam nagyvezír mondta ki: – Shirazi bölcs tanító, de Sayyid Jamal ad-Din Asada– vadinak, a sah legfőbb ellenségének csendes követője. Ez a Sayyid kutya volt az, aki Kermanit rávette, hogy gyilkolja meg őfelsége apját, miközben az imádkozott. Ezek szerint tehát az egykori merénylő fia most Shirazi mester árvaházában található? – Szó sincs róla – lobogtatta meg a táviratot Ambrózy báró. – Az önök hivatalnokai kiderítették, hogy Kermani fia két évvel ezelőtt eltűnt. Egyszerűen köddé vált, vízpárává omlott, és felszívta őt a nap. Tudtam, hogy ebbe a költői képbe Richárd az igazságot rejtette el, és majd megpukkadtam a méregtől, hogy már megint ilyen teátrális. Felszívta magához a nap... Igen, pontosan ez történt, legalábbis átvitt értelemben. – Mondja csak, Molk miniszter, mióta is szolgál ön mellett ez a derék fiatalember? – tette kezét a sarokban álló Heydar Gudarzi vállára a báró, miközben Molkra nézett.
~ 73 ~
– Októberben lesz... Allah ne hagyj el! Októberben lesz épp két esztendeje. – És ki is ajánlotta a figyelmébe e rendkívül tehetséges szolgát? – Shi... Shirazi mester – hebegte a miniszter. – Ugye ön sem hisz a véletlenekben, Monsieur Gudarzi? – fordult a szolga felé Ambrózy báró. – Kermani fia épp két esztendeje tűnt el. Magához szívta a nap, vagyis magasabb, sőt, a legfelsőbb körökbe került, még ha csak szolgaként is. Na, és a névazonosság? Önt ugyebár Heydar Gudarzinak hívják? A fiatal férfi egyenesen a báró szemébe nézett, és bólintott. Arcán semmiféle érzelemnek nem látszott nyoma. – A sah gyilkosát pedig Heydar Kermaniként ismerte a világ – mondta Richárd. – Heydar, azaz oroszlán, nem igaz? – Ez még semmit nem bizonyít, uram – szólt a miniszter szolgája. – Sok Heydar él a dicső Perzsa Birodalomban, és közülük bizonyára többen is otthont, házat vagy sátrat cseréltek két esztendővel ezelőtt. – Igaza van, barátom – csapkodta meg Gudarzi (vagy Kermani?) vállát a báró. – Csakhogy nem mindegyiknek van a hátán egy csaptelep formájú véraláfutás! A fiatal szolga barna arcán most először futott át valami apró kis rángás, amit azonban rajtam kívül senki nem vett észre, mivel az urak Ambrózy bárót bámulták. – Fel tudnák nekem idézni, ki ért elsőként a lakosztályba, miután meghallották a dulakodás zaját? – kérdezte Richárd. – Mint már korábban is mondtam, én és két magyar detektív – felelte Sadrazam nagyvezír –, de a támadók közül csak az egyiket láttuk. – Nem csoda, hisz a mi kísértetünk ekkor már a sötét előszoba sarkába, az ott lógó kabátok közé bújt – bólintott Ambrózy báró. – Azután pedig kisurrant, és levetette, majd ideiglenesen a szemközti, bútorraktárnak használt szobába rejtette szellemes álöltözetét. A csador leszakadt darabkája –
~ 74 ~
Richárd apró szövetfoszlányt húzott elő a kendő alól – bizonyítja ezt, mivelhogy épp ott találtam. Most pedig arra volnék kíváncsi, mikor jelent meg a lakosztályban Monsieur Gudarzi? – Talán két perccel utánunk – mondta Sadrazam nagyvezír. – Mit viselt? – Csupán az ágyékkötőjét, amiben aludni szokott. – És mégis dőlt róla a verejték, ahogy ön fogalmazott – emelte fel mutatóujját Ambrózy báró. – Vajon miért, hisz a mosdó, ahol állítólag felfedezte Lipka detektív holttestét, a folyosó végén van. Aki a sivatagi nap hőjéhez szokott, az aligha izzad meg néhány lépésnyi gyaloglástól, nem igaz? – A félelem, uram – szólalt meg Gudarzi kőmerev arccal. – Halottat találni és azt jelenteni komoly megrázkódtatás. – Elhiszem – bólintott a báró, kinek tekintetén látszott, hogy őszintén tiszteli a sarokba szorított fiatalember önuralmát. – Nekem mégis épp ez az apró logikátlanság keltette fel a gyanúmat ön iránt. Bizonyítani a bűnösségét viszont csakis Lipka detektív segítségével leszek képes. – Lipka halott – hördült fel Rudnay főkapitány. – Odalenn fekszik a jégveremben. – Köszönöm, de erre magam is emlékszem – szólt epésen a báró. – Ám mielőtt jobblétre szenderült, a detektív, mint azt a mosdó padlóján lévő nyomok tisztán mutatják, hősiesen küzdött az életéért. A gyilkos hátulról ragadta meg áldozatát, de mivel nem sikerült azonnal átvágnia a torkát, Lipka teljes testsúlyával nekinyomta őt az egyik csaptelepnek. Eme jellegzetes nyomnak most is ott kell lennie a támadó há... Gudarzi... Vagy immár nevezzük őt inkább Kermaninak, könyökkel vágott Tallián őrnagy arcába, majd kitépve kezéből a könnyű lovassági szablyát, üvöltve rontott a sahra.
~ 75 ~
Két lövés dörrent, és a fiatal férfi nyomban összeesett. Sadrazam nagyvezír undorodva kiköpött, majd visszatette tokjába még füstölgő fegyverét.
~ 76 ~
12. Pest, 1900, szept. 27. – Vegyék, vigyék, olvassák! A perzsa uralkodó ma, pontban tizenegy órakor vonatra szállt, és elhagyta Budapestet! Vegyék és olvassák a búcsúról szóló első beszámolót! A bűvös mesék keleti birodalmának királya oda nyilatkozott, hogy hamarosan visszatér közénk, mivel igen megszerette a magyarokat! Vegyék, vigyék, olvassák! A maszatos képű rikkancs éles gyerekhangja messze szállt az Erzsébet körút nyüzsgő forgalma fölött. Ambrózy báró kiszállt a konflisból, fizetett, majd a New York kávéház bejárata felé indult. Az óriási palotát ékítő szobrok gonosz ördögvigyorral néztek le rá, mintha el akarnák riasztani, ő azonban mit sem törődött velük. Ruganyos léptekkel haladt,
~ 77 ~
biccentve köszönt az ajtónállónak, és már el is tűnt a kávéház belsejében. Mindez épp azalatt történt, míg én az EMKE-ben visszaadtam Jónás bácsinak a kávéslányruhát, majd bérkocsival az Ambrózy-villába indultam, hogy végre kialudjam magam. Persze szívesebben tartottam volna a báróval, ám ő erről hallani sem akart. – Úgy sejtem, Mili, hogy a dolog meglehetősen unalmas lesz – mondta. – Magára pedig ráfér a pihenés, hisz még oly fiatal, és ráadásul nő. Megsértődhetnék – gondoltam –, de ugyan mit érnék el vele? így aztán hazamentem, s most mindazt, amit elmondok, két nappal később, Richárd meglehetősen száraz beszámolójából kapirgálom össze. A Hungária Nagyszállóban történt sajnálatos eseményekről szerencsére semmi nem szivárgott ki. Lipka detektív, Szladics borbély, Heydar Kermani és Max, a kutya holttestét a lehető legnagyobb csendben szállították el és helyezték örök nyugalomra, ki tudja, hol. Szladicsnét a Lipótra vitték, úgymond megfigyelésre, bár miután én a pincében elbeszélgettem vele, a szegény asszony lelke elcsitult, és többé nem törtek rá dührohamok. Rudnay Béla titkos körözést adott ki Monsieur Couperet ellen, mivel meggyőződése volt, hogy a gyűjtő valahol a városban van, és remélt zsákmányára vár. A főkapitány ebben nem is tévedett! Megtalálni azonban a beteg franciát semmi esélye sem lehetett, hiszen Ambrózy báró és én mélyen hallgattunk arról, amit Szladicsné mesélt nekünk. Hogy miért? Mert Couperet-re a borbély terhelő vallomása nélkül úgysem lehetett volna semmit rábizonyítani – ráadásul a bűntett, vagyis a bajuszrablás meg sem történt! Az én nyughatatlan bárómat azonban rendkívüli módon izgatta a kifacsarodott elméjű (hisz mi más lehetne egy olyan ember, aki testrészeket gyűjt?) alak személye, így a
~ 78 ~
Szladicsnétól kapott információk alapján elindult, hogy találkozzék vele. – A New York kávéházban fogja várni az uramat – mondta a szerencsétlen asszony még előző nap, a pincében. – Egyikünk sem találkozott vele soha, vagyis... az utolsó éjjel az uram talán igen. Utasításait és az előleget a húsvágó bárd közvetítő útján juttatta el hozzánk, a bajuszt viszont... Azt személyesen akarja átvenni, igen. Megüzente hát, hogy a kávéházban fog várakozni, ha kell, akár egész nap, megismerni őt pedig majd a fehér és vörös szegfűkről lehet, amiket a ruhájára tűzve visel. A New York kávéház szemkápráztatóan túlcicomázott, nappal is lámpafényben úszó belső terének látványától Ambrózy bárót enyhe émelygés fogta el. Az előtérben szökőkút csobogott, a csavart oszlopokra aranyozott kőindák futottak fel, az ébenfa lépcsőkorlátok tompán fénylettek, a mélybordó terítővel takart asztaloknál szivarozó, újságot olvasó férfiak ültek, a márványpadlón minden lépés hangosan kongott, magasan fenn pedig, a boltíves plafont díszítő freskókon pufók nimfákat markolásztak az ördögpofájú faunok. Ez volt a New York, Pest városának legnépszerűbb találkahelye. Reisz Gyula, a fess főpincér nyomban előkerült, amint Ambrózy báró a bordó futószőnyegre lépett, és mély meghajlással köszöntötte a vendéget. – Tiszteletem, méltóságos úr. A földszinten avagy a karzaton óhajt asztalt? – Egyelőre csak körbejárnék – hárította el az ajánlatot Richárd, tekintetével máris a kávéház közönségét vizslatva. – Keresek valakit. – Talán segíthetek – ajánlkozott Reisz, bizalmasra halkítva hangját. – Hála az égnek ma remek a forgalom. Sok asztalt kéne végigjárnia méltóságodnak, míg...
~ 79 ~
– Nem, köszönöm – utasította el az ajánlatot Ambrózy báró kissé nyersen. – Remek formában vagyok, bírom a gyaloglást. – Ahogy parancsolni méltóztatik – hajolt meg ismét a főpincér, bár már nem oly mélyen, mint az imént. – Ha mégis elfáradna a méltóságos úr, bármikor szívesen rezerválok egy asztalt. Ambrózy báró biccentett, majd rögvest útra kelt. Lassan haladt az asztalok közti folyosón, hisz minden kávéházi vendéget alaposan meg kellett néznie. Sokan lepedőnyi újságok mögé bújtak, így Richárdnak olykor muszáj volt ügyeskednie, hogy végre rálásson a mellkasukra, ahol a gomblyukba tűzve az urak virágot szoktak hordani. A földszinten egyetlen árva szegfű sem virított, nemhogy kettő. A széles lépcső fakorlátos karzatra vezetett, ahol szintén számos asztal állt. Néhányan megbámulták a látszólag céltalanul bóklászó Richárdot, ám a legtöbb úr a maga dolgával – üzleti megbeszélés, párbajvita, kártyatitkok, verslábak és lapalapítás a magyar irodalom nagyobb üdvére – volt elfoglalva. Vörös és fehér szegfű azonban egyetlen karzati gomblyukban sem volt. Ambrózy báró tudta, hogy akad még néhány különterem, amit kíváncsi szemektől és fülektől tartó, kisebb társaságok szoktak kibérelni, hát sorra be is nyitott mindegyikbe, számos méltatlankodó pillantást kiérdemelve, ám mindhiába, Couperet-nek nyoma sem volt. – Már csupán egyetlen termünk maradt, ahol még nem méltóztatott járni a báró úr – bukkant fel váratlanul a márványoszlopok mögül Reisz főpincér. – Maga ismer engem? – Ugyan ki ne ismerné a székesfőváros legnevesebb magándetektívjét? – Magándetektív? – ismételte lassan Ambrózy báró. – Ezt a szóösszetételt még nem hallottam, de igen szellemes.
~ 80 ~
– A magánzó és a detektív szavakból rakta össze az egyik fiatal újságíró, aki ide jár, és sokat emlegeti önt – sutyorogta a főpincér. – A neve Tarján. Tarján Vilmos. Talán ismerni méltóztatik. – Meglehet – kerülte ki a választ Richárd. – Említett egy termet! – Erre tessék – mutatta az utat Reisz, és egy különösen díszes, aranycirádáktól dús ajtóhoz vezette a bárót. – Ez itt a hölgyeknek fenntartott helyiség, de természetesen az urak is bármikor beléphetnek. Az emeleti galériáról leválasztott, hosszúkás teremben úgy harminc asztalka állt, három sorban. Csupán hatan voltak benn, és azok sem törődtek az új jövevénnyel. Három idősebb hölgy az Erzsébet körútra néző, hatalmas ablakok egyikénél habos kakaót ivott, hozzá Zacher-tortát evett, miközben egymás szájából kapkodták ki a szót. A belső oldalon, gyertyával díszített asztalnál fiatal pár ült, elveszve egymás tekintetében. Ambrózy sietve haladt el mellettük, hisz már messziről látta, hogy a piperkőc kinézetű férfi gomblyukába sárga rózsa van tűzve. A terem leghátsó fertályán, ahová alig jutott fény, pedig odakinn hétágra sütött a nap, magányos nő ült. Asztalán üres kávéscsésze, félig elfogyasztott francia kifli, valamint néhány kihajtott képeslap sorakozott. Az arcát széles karimájú, acélkék selyemszalagok rafinált csokrával díszített fejfedő takarta, ám a fehér és vörös szegfűk szinte kiragyogtak ebből a Párizsban megálmodott kalapkölteményből. Ambrózy báró csupán egyetlen pillanatra torpant meg, azután elfogadva a váratlan helyzetet, a nőhöz lépett, és felöltője belső zsebéből előhúzta, majd az asztalra tette Szladics borbély díszes dobozkáját. – Madame Couperet, ha nem tévedek – mondta. – Téved – emelte fel fejét a hölgy, ki aligha lehetett harmincnál több, ám szépsége bármely húszéves csitrit megszégyenített volna. – Mademoiselle vagyok.
~ 81 ~
Mademoiselle Couperet. És önben, kedves uram, kit tisztelhetek? – Báró Ambrózy Richárd – hajolt meg épp csak szemernyit az én kimért magándetektívem. – Elfeledte hozzátenni, hogy szolgálatára, pedig úgy tudom, a magyaroknál ez így szokás – vonta fel várakozón jobb szemöldökét a hölgy. – Nem azért jöttem, hogy a szolgálataimat ajánljam – felelte Ambrózy báró. – Akkor tehát csupán a küldönc szerepét tölti be – sóhajtott kissé csalódottan Mademoiselle Couperet, majd tüll– kesztyűs kezével a dobozért nyúlt, és kinyitotta azt. – Oh, hiszen ez üres! Úgy látom, báró úr, ön postásnak épp oly pocsék, mint úriembernek. – Mint említettem volt – nyelte le a sértést Richárd –, nem azért jöttem, hogy a kedvére tegyek. – Akkor tán le kíván tartóztatni? – mosolygott a hölgy, és fejét kissé oldalra billentve a báró mögé lesett. – Nem, azt nem hinném, hisz egyetlen rendőrt sem látok itt. Pedig ha mindent tud... És e dobozkából arra következtetek, hogy ez így van!...akkor bilincset érdemelnék, nem igaz? – Valóban – ismerte el Ambrózy báró, majd kissé kelletlenül hozzátette: – Csakhogy nincs ön ellen semmi bizonyítékom. A sah bajuszát akarta ellopatni, ám a borbély, akit ezzel megbízott, immár halott. Ön, Mademoiselle, felbujtásban bűnös, és ráadásul súlyos beteg, ám ez ellen semmit sem tehetek. Ha rendőrökkel állítok be ide, ön egyszerűen letagadja, hogy valaha is hallotta a Couperet nevet, hisz a papírjai bizonyára egészen más személyazonosságot bizonyítanak. – Szegény papírok mi mást is tehetnének – nevetett fel a hölgy, becsukva és letéve az üres dobozt. – Hisz a Couperet pusztán kitalált név. Még drága jó nagyapám terjesztette el a sajtóban, midőn gyűjteményünk első darabjait beszerezte. Azóta szegény feje már maga is egy üvegedényben mosolyog
~ 82 ~
a titkos kincstárban, amit megörököltem tőle, miként a nevet és a gyűjtőszenvedélyt. Ambrózy báró elgondolkodva nézett a jégkék szemekbe, melyekből metsző értelem és lobogó őrület áradt. Mademoiselle Couperet (vagy akárhogy is hívják) sokáig állta a tekintetét, majd elunva a dolgot hirtelen talpra szökkent, és a terem kijárata felé lépett. Richárd hagyta, hadd menjen. A nő azonban mégis megtorpant, szinte hozzá simult, és könnyű kezével a báró üresen lógó, bal kabátujjába markolt. – Milyen kár, hogy nem voltam ott, mikor elveszítette. Gyűjteményem egyik legbecsesebb darabja lehetett volna – súgta Richárd fülébe, majd kuncogva távozott. VÉGE
~ 83 ~
Még néhány szó az Olvasóhoz: Mint azt már a Leányrablás Budapesten és A Rudnay-gyil– kosságok lapozgatása közben megszokhattátok, a most született „melléktörténet” szintén valós eseményeken alapul, és nagyrészt egykor valóban élt személyeket szerepeltet. Mivel lábjegyzetelni most nem volt módom (idő– és helyhiány miatt), ezért csupán az alábbi néhány mondatban próbálom meg összefoglalni a tényeket, kibogozva belőlük a fikciót. A perzsa sah, Mozaffar ad-Din Qajar (a történetben a korabeli sajtó téves írásmódját használtam – ez itt a helyes) 1900. szeptember 24, és 27-e között valóban Budapesten járt. Programjáról a korabeli sajtó a lehető legrészletesebben számolt be, így a fenti kisregényben a lakosztály
~ 84 ~
berendezésétől kezdve kedvenc ételén és italán át egészen addig, hogy az uralkodó első dolga nálunk valóban a fehérneművásárlás volt, minden igaz. A marienbadi majdnem-katasztrófa, a magyar pincérrel folytatott beszélgetés az erkélyen, a három levél, melyek közül kettőt a sah kocsijába egy veres bajszos munkás, majd az utolsót másnap egy őrült asszony dobta, továbbá a Margit-szigeti rosszullét és a Park-klubban rendezett díszvacsora mind-mind megtörténtek. Kis csúsztatás viszont a „boldogságpilulák” használata: eme ópiumgolyócskákat a mi sahunk édesapja, Naser al-Din Qajar szedte rendszeresen, és mikor 1896-ban Budapesten járt, folyton kínálgatta is a magyar főuraknak (1. az akkori sajtó cikkeit). Naser al-Din Qajart 1896. május 1-én valóban imádkozás közben lőtte le egy merénylő, nevezetesen Mirza Reza Kermani, aki megszökött ugyan, de a nyomába eredtek és elfogták. Hónapokig tartó kihallgatás (és bizonyára kínzás) után Kermanit 1896. augusztus 10-én felakasztották. Felesége még a halála előtt elvált tőle, hogy két gyermeküket, egy kislányt és egy kisfiút így mentesítse apja bűne alól. Ám a család iszonyú nyomorban élt tovább, s végül a fiúból, aki eredetileg szabad embernek született, szolga lett. Későbbi sorsáról semmit nem tudok. A perzsa sah kíséretében utazó előkelőségek mind valós emberek, ahogy Serop kán is, aki tényleg eltűnt. A magyar rendőrség nagy erőkkel és teljes titokban kutatott utána, míg aztán e keleti úr 1900. október 11-én egyszer csak besétált a Pannónia Szállóba, hogy ott újra elfoglalja a szobáját. Kiderült, hogy a kissé hóbortos Serop kán egy este elunta a magyar fővárost, hát minden holmiját hátrahagyva Konstantinápolyba utazott, és ott múlatta az időt. Visszatérve nem értette, mire a nagy felhajtás, hiszen ő nem is tűnt el – mindvégig pontosan tudta, hogy hol van! A történet magyar szereplőinek legtöbbje szintén valós személy. A politikusoktól kezdve a szegény borbélyig,
~ 85 ~
Szladics Tódorig, akit viszont én kevertem bele a különös bűnténybe és aztán öltem meg. Ugyanezt tettem a sah kedvenc kutyájával is – a valóságban a hű eb épen és egészségesen utazott tovább a gazdájával. Kitaláció tehát a két bűntény, melyek eseményeit valós történések köré építettem fel, valamint Couperet alakja, akit rendkívüli élvezet volt megformálni. Remélem, ez a kis Ambrózy-eset senkinek nem okozott csalódást. A történethez kapcsolódó kép– és tényanyagért látogassatok el a Facebook oldalunkra (Ambrózy báró esetei)! Sok mosolyt kívánva maradtam
a szerző 2016. 05. 18.
~ 86 ~
