Írta: Böszörményi Gyula © Böszörményi Gyula, 2017 A szöveget gondozta: Cséplő Noémi A borítót tervezte: Magocsa-Horváth Évi Fejezetkép: Fortepan ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 457 017 2 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Széli Katalin, Schmidt Zsuzsanna Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Köszönet Balla Lászlónak felbecsülhetetlen vasúttörténeti segítségéért, valamint lányának, Miri kisasszonynak, és persze Macseknak; nélkülük Mili vonata sosem futhatott volna ki. - a Szerző -
Bécs, 1900. december 8. – Mícsodás ördögtekerte éjszaka, mein gott 1! – morogta széles ágyában hanyatt fekve Herr Budil, miközben két kurta karjával alapost letapogatta maga körül a vaskos dunyhát, majd kövérkés ujjait kerekded pocakján egymásba fűzve tovább bámulta a fakazettás mennyezetet. Az édes álom, mely máskor oly könnyedén ringatta el az idős borostyánkereskedőt, most sehogy nem akart megérkezni. Háza első emeletén, a hálószobájával szomszédos szalonban álló ingaóra már rég elütötte rezes hangján az éjfelet, és ő még mindig csak forgolódott, párnáját gyömöszkölte, ám megnyugvás helyett egyre csak paprikásabb lett a hangulata. – Mi a kórság ütött beléd, te Anton?! – ült fel hirtelen, önmagát szólítva meg mérgesen, ahogy azt sosem szeretett hitvese halála óta gyakorta tette. – Tán nem fáradtál eleget
1
istenem (német)
egész nap az üzletben, hogy még most sem vagy képes elaludni? Odakinn jeges, már-már viharos szél járta Bécs utcáit. Aki tehette, fűtött otthonában maradt, állig betakarózva, és ha – mint Herr Budil – ébren volt, hát jobb híján a kéménykürtőben vonyító léghuzat muzsikáját hallgatta. A sűrű hóesés éjfél körül elállt ugyan, de oly rettenetes hideg követte, hogy még a bérkocsisok is jobbnak látták védett helyre vinni négylábú munkatársaikat, sorsára hagyva azt a néhány bolond korhelyt, aki még eme szokatlan ítéletidőben is a kávéházakat, zengerájokat és bordélyokat kívánta járni. Ágyában ülve Herr Budil szintén a szél kéménykoncertjét hallgatta, majd hirtelen megérzett valamit, s ettől a kedve nyomban felderült. – Ez hát a te bajod, Anton! – mondta önmagának kissé feddőn, mintha oktalan kisgyermekhez szólna. – No, hát ezen könnyen segíthetünk! Félrerúgva a meleg dunyhát, kikecmergett a matrac szélére, lelógatta két mezítelen lábát, majd előrehajolva az ágy alatti sötétben kezdett matatni. – Hol vagy már, te nyavalyás? – morogta bajuszkötője alatt. – Aha, no végre! A súlyos porcelán éjjeliedény füle régi ismerősként simult a borostyánkereskedő ujjai közé. Herr Budil még a korábbinál is kijjebb csusszant, talpát a hideg padlóhoz érintve, amitől muszáj volt felszisszennie, ám a kényes műveletet mégsem hagyta félbe. Baljával az éjjelit tartotta, míg jobbjával álláig húzkodta a hálóköntösét, melynek szélét enyhén borostás tokája alá fogta, hogy így a keze ismét szabaddá váljék. – Hajaj, micsodás ördögtekerte éjszaka – sóhajtotta el újra korábbi fohászát Herr Budil, várva a könnyítő csobogást, mely után, remélte, a rég vágyott álom bizton rátalál. Közben az
ablakát nézte, amin persze ki nem láthatott, hisz lefekvéskor a vastag függönyöket gondosan összehúzta. Igen, ő maga tette ezt, a saját két kezével, mivel cselédet csak nappal tűrt meg a házban. A függönyök dacára Herr Budil a keskeny Kruger Strassét tökéletesen maga elé tudta képzelni. A sötétben maga előtt látta a szemben magasodó épületet, a kihalt utcát borító friss havat, amit sem kocsikerék, sem cipőnyom nem szántott még fel, és persze a földszinti boltot, a jobb körökben ismert és elismert Budil-féle borostyánkő-kereskedést, aminek kirakatait éjszakánként lelakatolható vasroló védte a hívatlan vendégektől. – Bizony, bizony, az én picinyke boltocskám! – sóhajtott fel ismét a jóravaló kereskedő, aki még mindig hiába várta az álomhozó megkönnyebbülést, pedig már kezdett fázni. – Az én aprócska üzletecském. Valójában Herr Budil a „picinyke” és „aprócska” jelzők használatával igencsak nagy szerénységről tett tanúbizonyságot, mivel a bécsi várnegyedben álló kétemeletes ház, valamint a teljes földszintet elfoglaló bolt, mögötte a legmodernebb eszközökkel felszerelt műhellyel és raktárral meglehetősen „nagyocska” volt. A rendkívül ritka és nehezen beszerezhető, szépen csiszolt borostyánkő, amit arany- vagy ezüstfoglalatokba illesztettek az ügyes kezű mesterek, a Monarchia úrhölgyei, sőt, férfiúi között is rendkívül divatos ékszernek számított. Készítettek belőle nyakéket, brosst, kalaptűfejet, ékszerdobozokra berakást, sőt, még sétapálcagombot is. Mind közül pedig a legértékesebbek azok voltak, amikről csiszolás közben kiderült, hogy a borostyán mélyében valaha aprócska élőlény – hangya, pók, szúnyog, szöcske – rekedt, beledermedve az ősidők egyetlen pillanatába.
A Herr Budil éjszakai nyugodalmát szertekergető idegfeszültség épp abból a tényből fakadt, hogy hosszú évek türelmes – olykor fogcsikorgatással, heves verejtékezéssel és szívdobogással járó –, kínkeserves önmegtartóztatása végre meghozta gyümölcsét. Igen, kibírta! Sikerült megállnia, hogy a hozzá érkező borostyánkövek közül egy olyat se adjon el, amiben halott rovar, apró falevél, fenyőgally, vagy más, szabad szemmel is felismerhető kövület rejtőzik. Mindre azonnal száz vevőt is találhatott volna, ő azonban tizenkét éven át várt, gyűjtögetett, és a végeredmény most ott lapult földszinti irodája hatalmas páncélszekrényében. Hét nyaklánc, három diadém, tizenkét bross, húsz pár fülbevaló, egy olasz dísztőr, valamint hat lornyon, négy legyező, két ékszer-, hat szigaretli- és öt tubákos dobozka, mindegyik csupa olyan borostyánkővel díszítve, mely egy-egy rovar- vagy növénykövületet őriz magában. Ezek a – természetesen – tömör arany és színezüst tárgyak külön-külön is egész vagyont értek, ám a teljes kollekció együtt bármelyik nagy uralkodóház érdeklődését felkelthette. Herr Budil élete nagy üzletére készült. Már üzent is őfelsége ceremóniamesterének, közölve vele, hogy valami egészen fenomenálisát szeretne megvételre ajánlani, így álmatlansága teljességgel érthető volt. – Micsodás éj... – sóhajtott ismét, ám tovább már nem kellett mondania e különös fohászt, mivel a várva várt csobogás végre felhangzott. A kereskedő boldog, már-már üdvözült mosollyal engedte át magát a megkönnyebbülésnek. A Wallfisch Gasse felől ismét feltámadt a szél, mely átbukva a Wasserkunst bástyán és végigszáguldva a Kärtner Strassén újabb nyomasztó dallamokat csempészett a házak kéményeibe. Épp, mikor Herr Budil elvégezte a dolgát, odakinn kialudt
néhány rosszul záródó, huzatos gázlámpa, a ház földszintjén pedig irtózatos robajjal felborult valami. A borostyánkereskedő rémületében azonnal elejtette az éjjelit, mely hatalmas csattanással robbant szét a hajópadlón. – Scheiße 2! – szakadt ki Herr Budilból az egyszerre dühös és halálra rémült nyögés. Haragja a szobáját bemocskoló balesetnek, ijedtsége pedig az iménti zajnak szólt, mely csakis egyet jelenthetett. – Betörők! – közölte önmagával Herr Budil, azonnali cselekvésre ösztökélve hidegtől és rettegéstől dermedt testét. Bal kezével nyomban a párnája alá nyúlt, elővéve onnét töltött revolverét, és már-már lelépett az ágyról, mikor rádöbbent, hogy így a talpa oly matériába toccsanna, amivel érintkezni semmiképp nem akart. Némi töprengés után inkább négykézlábra állt, majd átaraszolt az ágyon (magában röpke hálát adva az égnek, hogy immár nincs hitvese, aki ebben akadályozhatná), és meztelen talpát a túloldalon helyezte a padlóra. Azt, hogy Herr Budil ezen sötét percekben rettegett volna, senki nem állíthatja. Az imént ugyan volt még benne némi félsz, ám aztán eszébe jutottak a borostyánkövek, amiket odalenn holmi átkozott tolvajok enyves mancsa fenyeget, és ettől rögvest oroszlánszívű bolttulajdonossá vált. Arra sem vesztegette az időt, hogy a papucsát megkeresse. Egyenest a szalonba caplatott, revolverét az asztalra tette, lámpást gyújtott, majd baljában fénnyel, jobbjában halált hozó fegyverrel indult a földszintre. A kétszárnyú ajtó az emeleti galériára nyílt, ám hiába hajolt át a korláton, Herr Budil a hatalmas üzlethelyiségben semmi 2
kaka, szar (német)
gyanúsat nem látott. A Kruger Strasséra néző kirakatokat és a dupla bejáratot védő vasrács érintetlennek tűnt, mint ahogy az üvegezett vitrinekhez, a pulton álló pénztárgéphez és a polcokon sorakozó tárgyakhoz sem nyúlt senki. Ez különös! – gondolta a kereskedő, aki arra számított, hogy a betörők máris a kincsei között turkálnak, ő pedig a galéria magasából majd kényelmesen lepuffanthatja őket. Alulról számítva a harmadik és ötödik lépcsőfok faborítása már régóta recsegett, ezért azokat Herr Budil óvatosan átlépte. Az üzlethelyiség valóban üres volt. Üres és rettentő hideg, mivel az inas esti távozása előtt már megint elfelejtette megrakni a kandallót. A borostyánkereskedő szent fogadalmat tett magának, hogy reggel első dolga lesz kirúgni a fiút, majd önmagát kezdte korholni. – Jaj, te bolond Anton, ha papucsot nem is, de köntöst legalább vehettél volna! Ez a lenge hálóing, a bajuszkötő meg a hajháló aligha óv meg a náthaláztól. Visszafordulni azonban, bár igazán fázott, eszébe sem jutott. Ehelyett átvágott a bolton, majd óvatosan benyitott a műhelybe. Itt, hová nem ért el az utcai gázlámpák gyér fénye, torokszorító volt a sötétség. Herr Budil a lámpást magasra tartva, revolverét előreszegezve lépett be a viaszillatú helyiségbe, és majdnem rálőtt a saját árnyékára. – Verflixt noch einmal 3! – sziszegte dühösen. – Embereld meg magadat, Anton! Halkan csosszanó, madárkönnyű léptekkel vágott neki küldetése következő szakaszának. A műhelyben tizenkét asztal állt katonás rendben. Napközben ezeknél dolgoztak az ügyes kezű mesterek, akik a nyers borostyándarabokat kerekded, 3
Teringettét!; kutyafáját! (szó szerint: egyszer még meg lesz átkozva; legyen átkozott) (német)
ovális, hosszúkás, vagy épp bármilyen más kívánt formára csiszolták. Akadt közöttük két, a messzi Indiából jött, barna bőrű fickó is. Ők szinte ördögi rafinériával dolgozták meg eme csodás anyagot, áttetsző majmocskákat, tigriseket, elefántokat, bömbölő oroszlánfejeket, külön kívánságra pedig olykor leheletnyi fátylakban hajladozó ledér táncosnőket mintázva meg, ahogyan azt a jádéból, elefántcsontból is szokás. Az ilyen picinyke figurák nagy kedvencei voltak a bécsi úri közönségnek, hisz dísztárgynak, szerelmi zálognak és (elkényeztetett, így felnőni nem tudó) kisasszonykák számára gyűjthető játéknak is tökéletesen megfeleltek. A félig kész műremekek azonban, miként az ékszerekbe, díszdobozkákra, sétabotok végére szánt borostyánkövek is mind-mind érintetlenül sorakoztak a polcok fakkos tárolóiban. Herr Budil lassú léptekkel araszolt át a műhelyen, melynek kőpadlójából dermesztő hideg lopózott mindkét lábszárába, olyannyira, hogy mire elérte az iroda ajtaját, már az ülepét is egyetlen fagyott kőkoloncnak érezte. – Náthaláz, Anton, az lesz ebből, meglásd! Nátha... Az ajtón túl valami zörrent. Talán csak az utcán végignyargaló viharos szél próbálta felfeszíteni a ház valamely ablakát, vagy a hidegtől borzongott meg a kényesebb bútorok egyike, ám ezt a kereskedő puszta hallgatózással nem tudta megállapítani. Azzal azonban nagyon is tisztában volt, hogy az ajtón túl az ő személyes birodalma, abban pedig legértékesebb vagyontárgya, az embermagas Wertheim szekrény áll. A Wertheim, melynek harmadik, negyedik és ötödik polcán ott hevernek zöld bársonyágyukban a különleges (magában úgy nevezte, a „bogaras”) kollekció felbecsülhetetlen értékű darabjai. Az ajtó alatti résen halovány fény és újabb neszek szűrődtek
ki. Valaki fojtott hangon káromkodott, mire valaki más dühösen lepisszegte őt. Herr Budil nem értette a szavakat, mivel azok magyarul hangzottak el, ő pedig sosem volt hajlandó e rebellis, kacagányos, örökösen egymással vagy épp a szomszédjaival civódó nép nyelvét tanulmányozni. Azok az átkozott magyarok bizony mind rég megérettek a bitóra! – vélekedett a derék osztrák kereskedő, aki cseppet sem csodálkozott azon, hogy az ő betörői is épp ebből a semmire sem jó nációból valók. További sutyorgás, mocorgás, kaparászás után az irodából halk, fémes nyiszorgás hallatszott ki. Herr Budil elsápadt. Hisz ez a Wertheim kereke! – gondolta vaskos ajkát beharapva. A borostyánkereskedő egész testében remegett, csakhogy immár nem a hidegtől vagy a félelemtől, sokkal inkább a gyilkos indulattól. A lámpást lassan az ajtóba vert kampós szegre akasztotta, melynek így eredeti hivatása (a tekintélyes méretű névtáblát tartotta) hirtelen kiegészült. Herr Budil mély levegőt vett, revolverének kakasát hátrahúzta, majd belökte az ajtót. A lámpás fénye imbolygó árnyakat teremtve árasztotta el az irodát, amiben két álarcos fickó épp a páncélszekrény feltörésén buzgólkodott. – Mi a...? – hörrentett a Wertheim kerekét markoló férfi. – A szentségit neki, hát nem megébredt a ganyé! – ordította a mellette álló alak, kinek kezében tekerőfúró csillant. Herr Budil szó nélkül az első fickó homlokának szegezte fegyverét. Biztos volt benne, hogy nem hibázhat, hisz csupán három lépés választotta el a gazembertől, akit a halálfélelem egyébként is egészen megdermesztett. A borostyánkereskedő ujja ráfeszült a ravaszra... A harmadik betörőre, aki az ajtó mögött állt, nem számított.
Valami sötét, hosszúkás tárgy röppent elő a semmiből, ami leginkább a kiskályhához használatos szeneslapátra emlékeztetett, és úgy csapta homlokon Herr Budilt, hogy az menten elejtette a revolverét. A kereskedő először csak imbolyogni kezdett, majd miközben összerogyva búcsút intett saját eszméletének, még szomorkásan arra gondolt: – Micsodás ördögtekerte éjszaka!
Pest, 1900. december 10. du. 1h tájt Hogy is volt csak? Szeretném pontosan idézni az eseményeket, így most minden szót alaposan meg kell rágnom. Annyi bizonyos, hogy aznap hajnalban végre sikerült bejutnom a titokzatos Pilisy-házba, igaz, nem egészen úgy, miként azt elterveztem. Róza asszony szemfüles személyzete, a tölgyfa alkatú és felettébb zsémbes Merkelné meg a cselédlányok még azelőtt fülön csíptek, hogy egyet pisszenhettem volna, és bár szánalmas rongyaimat, amiket a Víg utcai garniszállóban szereztem, jó álruhának hittem, mégis nyomban felismertek. – Dejszen ez az a kisasszony, aki múlt vasárnap estve valami költőnővel járt itt – mutatott rám a cselédlányok egyike. – Aztán meg úgy eltűnt, mint polgárjány szemérmessége, ha huszárezred jő a városba. Merkelné rögvest a konyhába paterolt, én pedig egészen addig ott raboskodtam, míg végül Róza asszony el nem küldetett Ambrózy báróért, aki hamarost meg is érkezett.
Sokáig álltunk némán egymással szemben ott, a Pilisy- ház konyhájában csak mi ketten, arra várva, hogy a másik végre megszólaljon. Én dacosan felszegett fejjel, tágra nyitott szemmel, összeszorított ajakkal, ő dermesztően nyugodt, sőt, kíváncsian fürkésző tekintettel koptatta a másodperceket. Végül persze én törtem meg a csendet. – Hol van hát a revolvere, báró úr? Vegye elő, szegezze a szívemnek, és puffantson le, ha valóban ezt látja jónak. Richárd vizslatott még kicsinyt, majd a konyhaasztalra helyezte a sétabotját, ráfektette a kalapját – amit nagy sietségében elfelejtett a lépcsőházban hagyni és leülve Juló székére, gombolgatni kezdte a kabátját. – Meleg van itt – mondta. – Maga nem érzi? – Főjjön meg, bánom is én, csak kezdjen már szidni! – Szidni? Ugyan miért? – Hát itt vagyok, nem?! – tártam szét a karom. – Ahelyett, hogy a parancsát követve Marosvásárhelyt boldogítanám a papácskámat, leszöktem a vonatról, kijátszottam Tarján Vilit, és bejutottam a maga titkos búvhelyére. – Ez mind igaz – bólintott Richárd, arcán elégedett mosollyal, amitől nekem mindjárt heves ingerenciám támadt, hogy lekapjam a mosogató fölé akasztott súrolókefét, és a képének essek vele. – Szidni azonban épp az imént felsorolt tények miatt nincs okom magát, Mili, hisz mindent pontosan úgy tett, ahogy elvártam öntől. Kellett némi idő, míg felfogtam szavai értelmét. Mikor sikerrel jártam, és végre levegő is jutott a tüdőmbe, szitkaim jégesőként kezdtek zuhogni rá. – Maga utolsó kókler! – kiáltottam, vádlón böködve felé remegő kezemmel. – Sunyi hamiskártyás! Bárónak álcázott svindler! Főúri gazemberkirály! Maga végig tudta...! Pontosan
kiszámította...! – Azt, hogy Hangay Mili kisasszony előbb halna meg, töretné magát kerékbe, vagy ugorna a zajló Dunába, semhogy félbehagyja a nővére utáni nyomozást? – vágott közbe Ambrózy báró, miközben ezüst cigarettatárcáját kikattintva kényelmesen rágyújtott (és én még ebben az őrült pillanatban is elámultam azon, milyen szemkápráztató ügyességgel képes fél kézzel gyufát lobbantani). – Természetesen biztosra vettem, hogy eszében sincs hazautazni. Épp ezért hagytam meg Istinek, hogy piócaként tapadjon magára. Az a gyerek ámulatba ejtően ügyes, fürge és eszes. – Na és Tarján Vili meg az a mocskos garniszálló a Víg utcában? – Valahová csak el kellett helyeznem, míg kitalálja, hogyan szökjön meg előlünk másodszor is. – Elemző pillantást vetett szegényes ruhámra, majd halkan csettintett. – Kénytelen vagyok elismerni, bár félek, hogy ennyi dicséret már tényleg a fejébe száll, hogy a feladatot sokkal leleményesebben oldotta meg, mint vártam. Ez a ruhacsere fenomenális! Tán levetkőztetett valakit? Mondja, honnét lopta? Tudja, Mili, a marhecolás 4 nem épp úrilánynak való foglalatosság! – Maga most gúnyolódik velem, de én tudom, csak azért teszi, hogy leplezze a kudarcát – csikorgattam a fogam dühömben. – Kétszer is megszöktem a báró úr elől, és ha kell, harmadszor sem teszek másként. Értse meg végre, kőfejű barátom: én nem megyek el innét, amíg Emma elő nem kerül! Van némi félretett pénzem, és akad még olyan, aki segít. – Erdős Renée kisasszonyra gondol? – Richárd már-már sajnálkozva csóválta a fejét. – Nem voltam benne biztos, hogy 4
utcán futtában lopás (pl. az üzlet elé kitett holmiból)
Tarján urat kijátszva merre indul tovább. Akadt rá némi esély, hogy néhány napra megpróbál elrejtőzni, mielőtt beront a Pilisy-házba, ezért a barátnéját éppúgy jó előre beszerveztem, miként a szerkesztő urat és Istit. – Egyetlen szavát sem hiszem. Renée sosem szövetkezne ellenem senkivel. – Maga ellen nem is, Mili – hajolt előre Ambrózy báró, cigarettája hamuját a krumplihéjak közé pöccintve. – Magáért viszont akár az ördöggel is pertuba keveredne. Becsülje meg a hölgy barátságát, mert valóban ritka kincs. – Az összes barátom elárult – mondtam csendesen, és a hokedlire rogyva igyekeztem lenyelni a könnyeimet. – Téved, Mili – állt fel Ambrózy báró. – Az összes barátja belátta, hogy a maga szédült kutakodása mindent elronthat. – Ugyan mi az a minden? – kiáltottam. – Maga hetek óta titkolózik és gyanús utakon jár. Alig látjuk otthon, ide azonban szemrebbenésnyi idő alatt sikerült megérkeznie, pedig Róza asszony csupán néhány perce szalajtotta magáért Julót. – Nincs ebben semmi rejtély – szólt a báró kissé unottan. – Itt lakom a közelben. Az Országos Kaszinóban bériek lakosztályt. – Úgy! Tehát ott van a pók hálójának közepe, ahonnan csendben figyelheti, rezzen-e valamelyik szál. – Bizalmasra halkítottam a hangomat, hátha jobb belátásra bírhatom Richárdot. – Mondja, miért nem bízik bennem? Miért nem árulja el, ki az a Cili kisasszony, akit ebben a házban rejteget, akit sejtésem szerint naponta látogat, és akiről nekem semmit sem szabad tudnom? – A kérdései jogosak, ám egyelőre válasz nélkül kell hagynom őket – közölte szárazon a báró, majd mintha hirtelen megszánt volna, hozzám lépett, leguggolt és a tekintetemet
kereste. Mivel makacsul elfordítottam a fejem, ő játékosan csettintgetett a nyelvével, majd ujját az állam alá támasztva kényszerített, hogy mégis rá nézzek. Nagyon kérem, drága Mili, most az egyszer még hallgasson rám! A barátainak sem mondtam többet, mint magának, ők mégis elfogadták az igazamat, és segítettek megállítani önt, mielőtt újabb bolondságot követett volna el. – Bolondság, hogy tudni akarom, mi lett a nővérem sorsa? – Richárd szeme ilyen közelről feneketlen kútként vonzott, és egyáltalán nem tűnt oly acélosan ridegnek, mint máskor. – Talán bolondság, ha meg akarom ismerni azt a nőt, akiért maga elköltözött otthonról, most pedig engem is száműzni akar a közeléből? Mi volt az az aprócska villanás Richárd tekintetében? Félelemnek, nyugtalanságnak, a menekülni vágyó, felriasztott nyúl rémületének gondoltam volna, ha nem a báró szemében látom. Ő tartotta az állam, én pedig már emeltem a kezem, hogy két tenyerem közé fogva arcát, ne engedjem másfelé fordulni, csakhogy elkéstem. Richárd lehajtotta és megcsóválta a fejét, miközben halkan sóhajtott, majd felállt. – Készüljön, Mili, a vonata egy óra múlva indul. – A vonatom? – döbbentem meg. – Még tegnap, miután Isti jelentette, hogy maga valóban leszökött a szerelvényről, új jegyet váltottam, és sürgönyt küldtem az édesapjának, melyben közöltem vele, hogy sajnálatos tévedés folytán ön egy nappal később, vagyis ma érkezik haza. – Tudja jól, hogy nem fogok – pattantam fel a hokedliről. – Újra megszököm és... – Nem – vette kézbe a sétabotját Ambrózy báró. – Nem fog ismét megszökni, mert okos, és mire az állomásra érünk, maga
is belátja, hogy támogató barátok nélkül úgysem tudna elérni semmit. Ráadásul a Pilisy-ház mostantól a maga számára megközelíthetetlen erődítménnyé fog válni, erről személyesen gondoskodom. – Maga piszok alak! – csattantam fel, mire a báró sétabotja ezüstfejével megpöccintette kalapja karimáját. – Köszönöm – mondta –, ezt ebben a kellemetlenül összekuszált, kifacsart helyzetben bóknak veszem. Piszok alaknak kell lennem, ha meg akarom menteni a nővérét, és még ezerszer aljasabb fráternek ahhoz, hogy magácskát megóvjam önnön baklövéseitől. – Egyetlen baklövésem az, hogy nem pofozom fel magát ebben a minutumban! – sistergett belőlem a tehetetlen harag. – Azt ígérte... – Azt ígértem, hogy megtalálom a nővérét, továbbá jó detektívet faragok magából, ha hagyja – lépett az ajtóhoz Ambrózy báró. – Jelenleg mindkét ígéretem beváltását egyedül a maga jelenléte akadályozza, így tehát nincs több apelláta 5: önnek még ma el kell utaznia! Így történt hát, hogy egyetlen perccel később már a Richárdra várakozó konflisban ültem, és az én kőszívű báróm társaságában, mint szomorú száműzött, akaratom ellenére a Keleti indóház felé robogtam.
5
kifogás, fellebbezés
Pest, 1900. december 10. du. 1h 55’ tájt Pest azonban nem az a város, mely, ha egyszer befogadta, egykönnyen el is engedi az ember leányát. – Sajnálom, méltóságos úr, de nem tehetek semmit – mondta az égimeszelő kalauz, kinek hatalmas ádámcsutkája beszéd közben úgy ugrált le-föl, mintha át akarná szakítani gazdája sápatag nyakbőrét. – A Magyar Királyi Államvasutak szabályzata ebben a kérdésben nem ismer tréfát. – A kisasszonynak érvényes jegye van erre a vonatra – vitázott tovább Ambrózy báró annak ellenére, hogy a vak is láthatta, teljesen hiába teszi. – A kis... Khrm. A kisasszonynak jegye valóban van, ám az öltözéke... Párdon! – A kalauz bocsánatkérése nem nekünk, hanem annak a két ideges úrnak szólt, akik arra vártak, hogy végre ellenőrizze a jegyüket, és felszállhassanak a vonatra, mely a menetrend szerint öt perc múlva, tehát pontban két órakor indul. Miután ez megtörtént, az égimeszelő ismét felénk fordult, ám nem szólt semmit, csupán enyhe megvetéssel, kérdőn nézett ránk. Körülöttünk a délutáni, 504-es járatszámot viselő, Kolozsváron át Predealba, sőt tovább, egészen Bukarestig közlekedő gyorsvonat jövendő utasai, valamint könnyes arccal búcsúzkodó rokonok, túlterhelt hordárok, méla vasutasok és számos cukorka-, virág- és szigaretliárus nyüzsgött. – Gondolom – szólalt meg ismét Richárd, bizonytalan pillantást vetve a kezében tartott jegyre, amit kezeletlenül kapott vissza hiába is tennék panaszt a feletteseinél. – Úgy vélem, méltóságos úr, hogy ebben önnek tökéletesen igaza van – hajolt meg kissé a kalauz, majd hanyag mozdulattal a háta mögött zöldellő kupé felé intett. – Ez a gyorsvonat itt,
kérem, csupa első és másodosztályú kocsiból áll, melyre még érvényes jegy birtokában sem szállhat fel egy... Nos, nem akarom a társaságában lévő kishölgyet megbántani, de csak rá kell nézni, és mindjárt megérti méltóságod is, hogy mire gondolok! Való igaz, hogy a rajtam lévő rongyos szélű, szürke szoknya, a félretaposott sarkú cipő, az ezerszer foltozott, rég elkoszolódott vászonkabát meg az átható halszagot árasztó kofakendő nem tett épp bizalmat ébresztő utassá. Ebben a Víg utcai kifőzde cselédlányától szerzett maskarában tán még a harmadosztályú kocsikra sem engedtek volna fel, nemhogy az 504-es járat előkelő utasai közé. Mindezt végül Richárd is kénytelen volt belátni, így kurta biccentéssel köszönve el a kalauztól, karon ragadott, és a peron egy távolabbi részére terelt. – Akkor hát mégis a nyakán maradok, báró úr – mondtam nem titkolt elégedettséggel, ám ő erre csak annyit felelt: – Ha azt mondtam, hogy még ma elutazik, akkor az úgy is lesz! – No, de mégis... – akartam faggatni, ám ő csendre intett, azután az összeköpködött kövezetét bámulta néhány pillanatig, majd ismét indulásra bírt. Egyenesen a jegypénztárhoz mentünk, ahol Ambrózy báró a haszontalanná vált jegyet néhány perc alatt átváltotta az esti járatra, sőt, hálókocsihelyet is vett hozzá. – Gondolja, hogy éjjel a kalauzok nem veszik majd észre, milyen rongyos vagyok? – kérdeztem tőle bosszúsan. – A Keleti indóházban jó ám a világítás! Nézze a falakat, mindenhol elektronyos égők izzanak! – Semmi baj, addigra átöltözik – jelentette ki Richárd, keresztülterelve a tömegen, hogy aztán a Baross téren újabb
konflist fogjon. – Átöltözöm? – kérdeztem, miközben a kocsis gúnyos tekintetétől kísérve (aki bizonyára utcai örömlánynak gondolt, akit a félkarú úr épp garniszállóba akar vinni) járműre szálltunk. – Talán emlékeztetnem kell, hogy minden holmimat a vonaton hagytam? Bár való igaz, a villában akad még... – Oda nem megyünk – közölte Ambrózy báró. – A tegnapi búcsúzkodását látva attól tartok, hogy ha ismét megpillantanák ott magát, Terka néni többé ki sem engedné a kapun. A báró úr palotaforradalomtól tart – gondoltam némi elégedettséggel, ám jobbnak láttam mellőzni a csipkelődést. – Akkor hát hová megyünk? – kérdeztem. – Azt maga mondja meg – intett felém sétabotja ezüstfejével Richárd. – Hol szerezhet be manapság könnyen és főleg gyorsan megfelelő toalettet egy olyan ifjú hölgy, mint kegyed? – Vásárolni fogunk?! – ámultam ki a halszagú hárászkendő alól, majd élccel fűszerezve szavaim, hozzátettem: – Ez igazán rendkívül gáláns ajánlat, tekintve, hogy mostanság mennyi bosszúságot okozok magának, kedves Richárd. – Magam is így vélem – értett egyet ő, méghozzá halálos komolyan. – Akkor tehát hová? – Természetesen a Holzerba – feleltem, biztosra véve, hogy a fényes áruházba jelenlegi állapotomban éppúgy nem fognak beengedni, miként a gyorsvonatra sem hagytak felszállni, és akkor tán végül mégis az Ambrózy-villában kötünk ki. Sajnos azonban ravasz tervemet a kapzsiság átkos szelleme tökéletesen meghiúsította. Az ajtónálló tényleg megpróbált kívül rekeszteni, ám a báró által megcsillantott ezüstkoronás hirtelen vakká és süketté tette őt, miként a dühös képpel elibénk siető bolti személyzetet is alázatos kiszolgálókká varázsolta Ambrózy báró pultra kitett, vaskos briftasnija.
– A kisasszony most vásárolni fog, önök pedig mindent azonnal becsomagolnak, amire rámutat. Számlát nem nyitok, helyben, készpénzzel fizetek. Richárd eme utóbbi kijelentése oly nagy sikert aratott, hogy ettől kezdve egyszerre három eladó sürgött körülöttem, igyekezvén a legdrágább holmik felé terelni a figyelmemet. Megjelenésem egyébként kisebb skandalumot okozott az apró zsuzsukat, legyezőket, kesztyűket kínáló üvegtárlók, a textiláruval roskadásig megpakolt polcok és az illatszeres, kalapos, fehérneműs pultok között tébláboló hölgyek körében, kik közül többen is panaszt tettek, mondván, hogy ahová az „ilyen milimárikat” is beengedik, ott ők többé nem hajlandóak vásárolni. Néhányan dúlva-fúlva el is hagyták a gyönyörű Holzert, ám a legtöbben inkább maradtak, és néhány fős csoportokba verődve tárgyalták meg, hová züllik a világ, miközben hol rám, hol a pultnál várakozó Ambrózy báróra pislogtak. Mindez engem cseppet sem zavart, sőt, kifejezetten élveztem nőtársaim háborgását. Szívem szerint a cserepes pálmák között sorakozó ozsonnaasztalkák egyikéhez is leültem volna, hogy piszkos mancsommal – elvégre hajnalban még fűszerládákat pakoltam! – némi mazsolás kuglófot csipegessek, ám attól tartottam, hogy ezt látva Richárd maga penderítene ki a boltból. Egy nő számára a vásárlás, különösen, ha a megfelelő toalettről van szó, szent és igen komoly dolog, amit sosem szabad elkapkodni. Én sem tettem. Jó másfél órán át bóklásztam a Holzer két emeletén, kiválasztva egy kedves, grafitszürke ruhát (mert utazáshoz csakis oly árnyalatot szabad felvenni, amin a mozdony okádta korom a legkevésbé látszik), melynek mellrészét szolid fekete paszomány díszítette V
alakban. Hozzá szintén szürke, nyaknál és csuklónál kevéske hódprémmel varrt, jó meleg kabátkát, puha gyapjúsálat, csinos bőrkesztyűt, kényelmes, szinte egészen lapos sarkú cipőt és egy olyan hercig kis kalapot választottam, amin a mélybordó szalag mellett csak néhány színes madártoll, valamint egy könnyű, valójában semmit nem takaró archáló kapott helyet. – Az ékszerek, hölgyem! – sikkantotta a brillantinozott hajú, fura kis bajuszkát viselő eladó, mikor azt merészeltem mondani, hogy „nos, azt hiszem, ennyi lesz”. – Bocsásson meg, hogy bátorkodom emlékeztetni kegyedet, de az úrileányok toalettjéhez úgy hozzátartozik az ékszer, miként konflislóhoz a füle... Már elnézést a profán hasonlatért. – Tudja mit? – mosolyogtam rá, eligazítva vállamon a hárászkendőt. – Ha már úgysem én állom a cechet, hát üsse kő, lássuk azokat az ékszereket! Bár nagy volt a kísértés, hogy ellenem elkövetett számos csalárdsága miatt alaposan megkopasszam az én gonosz bárómat, végül mégis csak két, egészen aprócska rubinttal díszített kalaptűt, hozzá ügyes szoknyacsíptetőt (jól jön majd, mikor fel kell hágnom a vonat magas lépcsőjére) és egy teknősbékapáncélból faragott, kedves kis brosst választottam. Az eladó, aki biztosra vette, hogy a különc méltóságos úr szutyokból kikapart szeretője vagyok, rettentő csalódottnak látszott, ám én hajthatatlan maradtam. Nem, köszönöm, a gyémántos táncrendre semmi szükségem – mondtam neki. – Hát úgy nézek én ki, jóember, mint aki bálba készül? Fizetés után gyalog masíroztunk át a közeli Országos Kaszinó hátsó bejáratához, nyomunkban három, dobozokkal megpakolt bolti inassal. Közben az járt a fejemben, hogy most akár meg is
szökhetnék Richárdtól, hisz az utcai forgatagban aligha tudna fülön csípni, ám végül beláttam, ez bizony butaság volna. A villába úgyse térhetnék vissza, a barátaim – ezt még mindig így éreztem elárultak, pénz nélkül, kofajelmezben pedig sehova sem jutnék. Ambrózy báró kerülni akarta a feltűnést, ezért a Kaszinó személyzeti ajtaján zörgetett, amit máskor csakis az áruszállítók és az úri vendégeket ellátó szolgák, cselédek használtak. A hökkent inas leesett állal tűrte, hogy benyomuljunk mellette, és mikor Richárd utasította, nyomban elsietett. A kies folyosón ácsorogva úgy két percig várakoztunk, mikor az egészen összezavarodott szolga kíséretében megjelent a szintén értetlen étteremvezető. – Segítsen nekem, Gottvald 6 úr – szólt hozzá a báró. – Ezt a leányt a csomagjaival együtt azonnal és a lehető legdiszkrétebb módon fel kell juttatni a lakosztályomba. – Na, de báró úr! – sápadt el a főpincér. – Ez, kérem, cseppet sem... Jaj, istenem, miként fejezzem ki magam? A leghaloványabb módon sem volna helyes processus 7 ! Én csupán egy egyszerű étekmester, mondhatni, vendéglős vagyok. Ha a titkár úr megorrontja, hogy ilyesmibe keveredtem, az én bérletemnek fuccs, koldusbotra jutok! – Tudom, hogy nagy dolgot kérek – mondta nyugodt, a keleti jógikhoz méltó, igéző hangon Richárd. – Ám attól tartok, félreérti a helyzetet. A kisasszonynak egyedül kell a lakosztályomba jutnia, én magam pedig, hogy még a rossz Gottvald (más források szerint Gottwald) Rezső (1873-1932) vendéglős. Előbb a Nemzeti Kaszinó, majd az Országos Kaszinó nyilvános éttermének bérlője volt, majd 1913-ban Szegedre költözött, ahol először a Prófétát, később a Hágit vezette. 1900-ban a IX. ker. Angyal u. 11. alatt lakott.
6
7
eljárás, menet (latin)
pletykák szelét is elkerüljem, rögvest a szivarterembe megyek, ahol ilyentájt bizonyára már számos úr tartózkodik, és ott is maradok napnyugtáig. – A pletykát ez aligha zavarja – rémüldözött tovább Gottvald úr. – Kikerekedik az olyanná, hogy végül mindünket maga alá gyűr. Hölgyeknek tilos a kaszinóban tartózkodnia, különösen a felsőbb emeleteken, és ha a titkár úr megtudja... – A titkár urat csak bízza rám, Rezső – váltott még bizalmasabb hangra a báró. – És ha végül mégis elveszítené az étterem bérleti jogát, hát én itt, tanúk előtt kijelentem, hogy nyomban megvásárolom magának a margitszigeti kávéházat 8, és rögvest a nevére is íratom. – Azt, amellik a József főherceg vadászati pavilonja volt? – Azt bizony – bólintott Ambrózy báró. – Ezt úri becsületszavamra fogadom! Tíz perc sem telt bele, én már az Országos Kaszinó nők számára ezerszeresen tiltott legfelső emeletén találtam magam. Gottvald úr terelt maga előtt, oly sebesen, hogy a három bolti inas alig bírt velünk lépést tartani, miközben nekem csak Richárd utolsó, pattogó hangon előadott utasításai kószáltak a fejemben. – Maga most, Mili, felmegy a lakosztályomba, rendbe szedi magát, és türelmesen vár. Megértette? Ül, nem beszél senkivel, nem próbál szökni, egyszerűen csak kivárja, míg magáért nem küldetek. Mondja, képes erre? – Ülni? – biggyesztettem az ajkam. – Az még csak menni fog valahogy, de a többi... – Hallottam, ahogy összecsikordulnak a 8
A kor úri közönsége által igen kedvelt margitszigeti kávéház leginkább kastélyra emlékeztetett. Eredetileg a Városligetben tartott millenniumi kiállításra készült, mint József főherceg vadászati pavilonja, ám a kiállítást követően szétszedték, és a Margitszigeten építették fel újra, ahol 1930-as lebontásáig állt.
fogai, amitől hirtelen igen derűs és engedékeny kedvem támadt, hát gyorsan hozzátettem: – Ne aggódjék, Richárd, e pillanatban maga kerekedett felül, így hát ígérem, jó kislány leszek. Legalábbis, hm, egy darabka ideig biztosan.
Pest, 1900. december 10. este 8h tájt Túl korán értünk az állomásra, bár én cseppet sem bántam, hogy végre magam mögött tudhatom az Országos Kaszinó épületét. Magányos délutánom a „pók hálójának közepén”, vagyis Ambrózy báró lakosztályában eleinte rendkívül izgalmasan telt, hisz bőven volt időm átkutatni a helyet, ahol Richárd az utóbbi időben rejtőzött, ám hamar be kellett látnom, hogy semmi érdekesre nem fogok bukkanni. Az ízléses kisszalonból, hálóból és fürdőszobából álló lakrész igazi agglegényi zugnak bizonyult, amiben annyi rejtély sem várt megfejtésre, mint ahány szőrszállal egy vízisikló büszkélkedhet. Csalódottságomat enyhítette, hogy a figyelmes Gottvald úr hatalmas ezüsttálcán bőséges ozsonnát hozott fel nekem, méghozzá a két remegő kezével. Alaposan belakmároztam a Kaszinó cseppet sem szerény kínálatából – már értem, miért van Pesten oly sok pohos gróf és pocakos báró –, majd megfürödtem, és szépen felöltöttem új toalettemet, végül pedig... Nos, végül bizony elnyomott az álom, melyből Gottvald úr türelmetlen kopogtatása riasztott fel.
– Itt az idő, kisasszony! – pihegte a szegény főpincér, kinek a félelemtől egyfolytában remegett az ajka, homlokán pedig verejtékcseppek ütköztek ki. – A báró úr a hátsó bejáratnál vár kegyedre. Gottvald úr végül mégsem kapta meg a margitszigeti kávéházat, mivel távozásom éppúgy észrevétlen maradt, miként korábban az érkezésem. A fiáker, amit Richárd az inassal hozatott, egyenest a Keleti indóházhoz vitt minket, ahol ezen a kései órán tán még nagyobb volt a nyüzsgés, mint kora délután. Ahogy új cipőm talajt ért, és visszavettem Richárdtól kicsiny útibőröndömet, amit a benne rejlő, feltétlenül szükséges apróságokkal együtt szintén a Holzerban vettem, tekintetem a Baross-szobor 9 felé tévedt, ahol különösen sok embert láttam. Először azt hittem, már megint valami szocialista tüntetés van kialakulóban, mivel az ott ácsorgók legtöbbje igencsak szegényes öltözetet viselt. Az indóház felé ballagva azonban rájöttem, hogy a szobor körül toporgók legtöbbje fiatal parasztleány, aki két karjával szorosan magához ölelte kockás kendőbe bagyulált soványka holmiját, és oly rémülten, tágra nyitott szemmel bámulta a nagyvárosi forgatagot, mint kisgyermek a cirkuszi porond csodáit. – Ott meg mi folyik? – torpantam meg, mire Ambrózy báró bosszúsan az általam jelzett irányba fordult. – Embervásár – mondta ingerülten. – Ne törődjék vele, nem a mi dolgunk. Csak most fedeztem fel, hogy a legalább kéttucatnyi leány és
9
Bellusi Baross Gábor, teljes nevén Baross Gábor János Jusztin (Pruzsina, 1848 - Budapest, 1892) magyar politikus, a korszerű magyar kereskedelem és közlekedés megalapítója, akit a vasútügy fejlesztése terén elért eredményei miatt „vasminiszternek” is neveztek. Szobrát eredetileg 1898-ban állították fel a Keleti pályaudvar előtt, majd a Mező Imre úti temetőben tárolták, míg végűl 1971-ben visszakerült eredeti helyére, a róla elnevezett térre.
néhány hozzájuk hasonlóan, vagyis vidékiesen öltözött legény körül öt-hat keménykalapos úr meg két szigorú arcú, fekete kabátos matróna kering. Mozdulataik lassúak, megfontoltak voltak, tekintetük átható, arcuk halottmerev. Időnként meg-megálltak valamely leány előtt, felé vakkantottak néhány szót, sőt, az egyik asszonyság még a kezüket és fogukat is megnézte épp úgy, miként vásáron a lovat szokás. – Kik azok a keselyűk? – kérdeztem a bárót, tapodtat sem mozdulva. – Cselédszerzők – felelte ő. – Ünnepek közeledtével az úri háztartásokban elkél a személyzet kiegészítése, hisz mindenfelé sok fogadást, zsúrt, házi bált adnak. Ezek a lányok azért jöttek fel Pestre, hogy cselédnek álljanak, és azt remélik, hogy az ünnepek után is megtartják őket. Legtöbbjük azonban odáig sem jut el, hogy a cselédszerző kiajánlja. Borzadva néztem, amint a köcsögkalapos férfiak egyike sétapálcájával rábök két leányra. Azok nyomban kiléptek a többiek közül, sőt, az alacsonyabbik hirtelen a cselédszerző keze után kapott, és mélyen meghajolva összecsókolta az őt kiválasztó bőrkesztyűs ujjakat. A férfi fensőbbséges mosollyal tűrte a dolgot, majd elindult a rá várakozó konflishoz, a két leány pedig úgy loholt a nyomában, mintha magát a messiást követnék. – Jöjjön, Mili, hideg van idekinn – szólt rám Richárd, hangjában vigasztaló melegséggel. – Még bőven akad időnk, hogy az étteremben igyunk valami forrót. A cselédszerzők tovább keringtek, én pedig Ambrózy báró oldalán a villanyos lámpáktól nappali fényben úszó Keleti indóház hatalmas csarnokába léptem, magam mögött hagyva a decemberi hidegbe dermedt világot. Mivel öltözékem immár tökéletesen megfelelt az úri
közönség kényes elvárásainak, így az első és másodosztályú utasok számára fenntartott peronszakaszon sem bámult meg senki. Mikor az étterem felé indultunk, épp befutott a kassai személyvonat, így hirtelen rettentő tumultus közepén találtuk magunkat. Az egymással versengő hordárok kicsiny kocsijaikkal fürgén siettek a szerelvényhez, átvágva a mozdony okádta fehér gőzpárán, miközben a leszálló utasok áradata épp az ellenkező irányba haladt. Éreztem, amint Ambrózy báró megragadja a könyökömet. Ez számára felettébb kényelmetlen módi lehetett, mivel közben a sétapálcáját kénytelen volt a hóna alá szorítani, mégis megtette, nehogy a nagy kavarodásban szökésre vetemedjek. Már épp beléptünk volna az étterem üvegezett ajtaján, mikor valaki hirtelen belém ütközött, méghozzá oly erővel, hogy majd’ elestem. – Maga meg mit művel, ember! – fordultam felé, arra készülve, hogy az ügyetlen illetőnek alaposan megmosom a fejét, mikor rekedt kiáltás harsant. – Nocsak, a báró úr! – szólt a gázoló, és vikszolt bajsza alatt gúnyos vigyor terült szét. – Mi szél hozta erre méltóságodat? Neeem, ne is mondjon semmit! Ha nem csalatkozom, már megint kiszagolta a hullabűzt, igaz-e? A keménykalapos, tenyérbe mászó képű kis fickó, aki siettében belém ütközött, nem más volt, mint Detrich Károly rendőrfelügyelő. Mögötte még két, hozzá ijesztő mértékben hasonlító detektív állt, sőt, akadt ott három egyenruhás rendőr is. – Úgy vélem – nézett le Richárd a pimasz alakra –, hogy tartozik egy bocsánatkéréssel. – Párdon? – hegyezte fülét Detrich, továbbra is orcáján tartva a taszító vigyort. – Tudtommal semmi bántót nem
mondtam önnek, méltóságos úr, és erre – a háta mögé pislantott – egyszerre öt tanúm is van. – Az imént majdnem fellökte a társaságomban lévő hölgyet – szólt Ambrózy báró, mire a felügyelő úgy nézett rám, mintha eddig észre sem vett volna, – Hölgy? – húzta a szót megjátszott ámulattal. – Miféle hölgy? Ja, hogy a Hangay kisasszony! Nahát, szóval magácska még mindig a báró úr oldalán... Az ilyen szívhűség igazán szép, főleg ha azt vesszük... Hogy miféle skorpióméregbe áztatott sértést akart Detrich a fejemhez vágni, már sosem tudom meg, mivel a következő pillanatban Richárd előrehajolt, és közvetlen közelről, hogy az orruk majd’ összeért, suttogta a fickó arcába: – Itt hagyja abba, felügyelő, és inkább kérjen bocsánatot a hölgytől, különben esküszöm, hogy az emberei szeme láttára pofozom dagadtra azt a rusnya képét! A felszólítást csakis ketten, Detrich meg én hallhattuk, ám a háttérben álló detektívek is érezték a közelgő vészt, és idegesen pislogtak egymásra. Hirtelen megértettem, micsoda feszültség tombol Richárdban, melynek jó részét én magam okoztam. – Hagyja! – tettem kezemet a karjára. – Időpazarlás volna csak azért perpatvarba keveredni a kutyagumival, mert a cipőnkre ragadt. Ezt hallva Detrich egész feje bíborszínt öltött, ajka remegni kezdett, ám Richárd tekintetét látva végül inkább meghátrált. – Bocsánat, én... Véletlen volt – mordult felém, majd a báróra nézett. – Akkor hát kvittek vagyunk, báró úr? – Azok leszünk, amint elárulja, milyen ügyben csörtet erre, mint valami dúvad – felelte Richárd immár kihúzva magát. Szavai némi derültséget váltottak ki a háttérben álló detektívekből, különösen, mert érezték, hogy a vész szerencsére
mégis elvonult. – Hát nem a sínek közt lelt hulla miatt van itt? – csodálkozott Detrich, aki még mindig nem nyerte vissza egészséges arcszínét. – Holttest a sínek között? – Ambrózy báró figyelme hirtelen a sokszorosára nőtt. – Úgy egy órája telefonoztak róla a főkapitányságra – bólintott a felügyelő. – És maga csak most ért ide?! – Tél van, báró úr, odakinn dermesztő a fagy, szóval biztosra vehető, hogy az a szerencsétlen flótás nem romlik meg. Detrich tréfásnak szánt megjegyzésén csupán a detektívek egyike röhincsélt kicsit, a többiek inkább cipőjük orrának szorgos tanulmányozásába fogtak. A felügyelő tán megérezte az ellene forduló közhangulatot, vagy arra gondolt, hogy hivatali előmenetelének a későbbiekben árthat, ha haraggal válik el Richárdtól, mert hirtelen felcsillant a szeme és így kiáltott: – Tudja mit, méltóságos úr, amennyiben nincs egyéb sürgős teendője, tartson velem! A báró egész teste megfeszült, épp mint a nemes vizsláké, mikor meghallják a vadászkürt hangját. Minden porcikája a tetthelyre kívánt menni, ám azután rám nézett, és már- már elutasította az ajánlatot, így hát kénytelen voltam közbelépni. – Magával, kedves Richárd, bármikor szívesen megyek hullanézőbe – karoltam belé, majd Detrichre néztem. – A vonatom csak egy óra múlva indul, hát vezessen minket a tetthelyre, felügyelő! A Keleti indóház hatalmas csarnokát a peronon végighaladva, az épület nyitott hátsó részén át hagytuk el, természetesen nem kis feltűnést keltve, hisz a nyomunkban több detektív és rendőr is loholt. A falak közül kiérve először
úgy éreztük, hogy a ránk szakadó sűrű sötétség miatt képtelenség lesz továbbhaladni, ám amint a szemünk hozzászokott a bentihez képest gyér világításhoz, már a sínekben sem botlottunk meg annyiszor. Én hamarost nagy hasznát vettem új szerzeményeimnek, a két szoknyacsíptetőnek, melyek lehetővé tették, hogy ne kelljen folyton a ruhámat emelgetnem, miközben az egyik rendőr által magasra tartott viharlámpás imbolygó fényét követtem. – Arra lesznek, ni, a mellékvágányok után – mutatott előre Detrich. – Két közrendőr vigyázza a helyszínt, nehogy valaki megbolygassa a nyomokat. A szénportól fekete, keményre fagyott talajon, hol a friss hó csak foltokban tudott megmaradni, egészen könnyű volt járni, bár új cipőmet már az első négy-öt sínpár átlépése után sem mertem volna egy divatbemutatón mutogatni. Utunkat azonban mégsem mondhattuk kellemes kirándulásnak, hisz folyton a félreállított, ki vagy berakodásra váró vagonokat kellett kerülgetnünk, olykor óvatosan átbújva az ütközőik alatt, mely kényes műveletet egyszer majdnem a kalapom sínylette meg. A sínek mellett álló ostorlámpák fényében már láthattuk a raktárakat, sőt, az állomást a Verseny utcától elválasztó kerítést is, mikor az elöl haladó rendőr megálljt parancsolt. Az utunkat szegélyező pályán kicsi mozdony pöfögött tova, magával húzva egy paklikocsit, aminek látványától Detrich Károly iszonyú haragra gerjedt. – Megmondtam a marháknak, hogy amíg ide nem érek, itt se ki, se be nem mehet senki! Erre, tessék, úgy furikáznak, mint grófkisasszonyok a Stefánián! – Mán megbocsássék a tisztelt főinspektor úr – lépett elő a sötétből egy pálya munkás, aki az imént bizonyára még a rövidke szerelvény összekapcsolásánál segédkezett –, de eztet a
paklikocsit már várják az egyes fővonalon, ezér’ hát muszáj vót kigördíteni. A maga rendőrei különben is kissé arrébb vannak, amott, a gazosnál. Detrich dühödten legyintett, majd átlépkedve az utolsó síneken, a jelzett irányba loholt. A két szerencsétlen, csontig átfagyott posztos valóban a pályamunkás által mutatott helyen találtatott. A tolatóvágányokat elhagyva a szén-, fa- és olajraktárak közé értünk, ahol a hó már inkább megmaradt, mint ott, ahol rendre mozdonyok járnak, bár mocskos volt és rejtett, bokatörő gödröket takart. Közvilágításnak itt már szinte semmi nyoma nem akadt, csupán a raktárajtók mellett pislákolt egy-egy olajlámpás, melyek közül kettőt a rendőrök magukhoz vettek, hogy amíg a detektívekre várnak, addig se kelljen vakoskodniuk. Hogy a posztosok rettentően fáztak, az abból is látszott, hogy folyton toporogtak, és bokájukat összecsapkodva le-föl járkáltak, gondosan széttaposva azt a kevés nyomot is, amit esetleg a gyilkos hátrahagyott. – Ki talált rá? – röffentett Detrich, miután a rendőrök kardjukat csörgetve, merev vigyázzban tisztelegve jelentették, hogy a holttest érintetlen. – Én volnék az a szerencsés, nagyságos kapitány uram – bukkant fel ekkor a raktár vetette sötét árnyékból egy cájgruhás, nyűtt vasutassapkát viselő férfi. – Tessen mondani, jár ezért valami jutalom? – Még mit nem?! – böffentett Detrich undorral. – A talált hullák bejelentése az magának állampolgári kötelessége, fiam. Különösen mivel, ha jól látom, maga is államvasúti szolgálatban áll. – Fékező vagyok amott, a rendezőn – mondta a nagy bajszú férfi, kezével a mellékvágányokon álló, mozdonyra várakozó kocsik rengetege felé intve.
– Akkor mit keresett itt, a raktárak mögött? – Hát... – A vasutas zavartan vonogatta széles vállát, és közben rám pislogott. – Az őszintét megmondva én... – Beszéljen már, ember – üvöltött rá Detrich –, különben bevitetem! – Szükségre járunk ide, a gazosba – bökte ki végre a vasutas. – Tetszik látni, a kerítés mentén mennyi a bokor, meg hát sötét is van, szóval erre éppeg jó ez a hely. – Maguk a szabadban végzik a dolgukat, mint az állatok? – fintorgott a felügyelő, kissé hátrébb lépve a kopasz bokrok sövényétől, mely a deszkakerítés tövén nőtt. – Nem, mint az állatok, kapitány úr! – horgadt fel a fékező önérzete. – Inkább, mint a téli fagyban, nyári hőségben folyvást idekinn gürcölő emberek, akik hiába kérték az állomásfőnök urat, hogy telepíttessen ide egy árnyékszéket. Ő biz’ csak annyit mondott, hogy a Magyar Királyi Államvasutak nem a mi, hanem az utasok kényelméért van, ezért hát... már bocsánat az erős szóért... fogjuk be a pofánkat, oszt örüljünk, hogy van mit szarni. Detrich erre csupán valami olyat motyogott a bajsza alá, hogy „ez is egy mocskos szoci”, majd az átfagyott rendőrökhöz fordult. – Hol van hát az a hulla? – Erre parancsoljon, felügyelő úr – mutatta az utat a tizedes. – A bokrok alá dömöszkölték, és néhány gallyat is rádobáltak, de eléggé hányavetin intézték a dolgot, mert a keze... – Igen, látom már – intette le Detrich a fogvacogva hadaró posztost. – Jöjjön csak, báró úr, ezt önnek is látni kell. Richárddal a felügyelő mellé léptünk, és a rendőrök által magasra tartott olajlámpások fényében megpillantottuk a holttestet. Negyven év körüli, vékony testalkatú, vasutas
cájgruhát viselő férfi volt, aki a bokrok alján, a hasán hevert. A koponyáját hátulról szinte péppé verték, a csontszilánkok közül itt-ott előbukkant a véres, ezüstszürke agyvelő. Detrich sunyi oldalpillantást vetett felém, hátha elájulok, de csalódnia kellett. A látvány valóban borzalmas volt, ám a fagyos levegő, amit többször egymás után mélyen beszívtam, sokat segített. – Fordítsák meg! – adta ki következő utasítását a felügyelő. A két posztos és a detektívek egyike a ruhájánál fogva kijjebb rángatták, majd a hátára fordították a hullát. – A rossebbe, hiszen ez a Jani! – hördült fel a fékező, aki szintén ott téblábolt mellettünk. – Szóval ismeri – nézett rá Detrich fürkészőn. – Persze hogy – biccentett állát dörgölve a vasutas. – Vonatmálházó a teherraktáraknál. – Teljes neve? – Paczolay. Paczolay János 10 . Alig fél esztendeje lépett szógálatba. Sok baj vót vele, mer’ hogy nemigen szokta a kétkezi munkát. A szaktársak szerint régebben valami úriemberféle lehetett, de erről ő sohasem beszélt. – Lássuk a zsebeit – bökött a tárt szemű hullára Detrich, mire a tizedes leguggolt, és módszeresen átkutatta az áldozat ruháját. – Csontfésű, dohánypakli papírral, bicska, rongyos zsebkendő, három egymáshoz ragadt savanyú cukor... – Oh, aztat nagyon szerette a János – kotnyeleskedett a fékező. – Mindég vót nála néhány marékkal, nekünk meg a hideg borsódzott a hátunkon, mikor ropogtatni kezdte.
10
Paczolay János vonatmálházó, a VI. ker. Dalnok utca 24. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
Detrich oda sem figyelve morgott valamit, tovább matatva a néhai Paczolay János hagyatékában, amit a tizedes egy sebtében letakarított deszkára pakolt ki. – Hat szeg, vasútszolgálati igazolvány és... Nocsak! Ez itt húsz aranykorona. Ilyen jól fizetik errefelé a vonatmálházókat? A valóban tekintélyes mennyiségű pénz láttán a fékező szeme éppakkorára kerekedett, mint a lábaink előtt heverő áldozaté. – Azannya piros viganóját, aztat meg hol szerezte? – Bizonyára lopta – állt fel a földre fektetett deszka mellől Detrich. – A károsult azonban rátalált a gazemberre, és bosszúból agyonütötte. – A pénzt pedig nála hagyta? – szólaltam meg kétkedőn. – Ez aztán a káprázatos nyomozati megállapítás, felügyelő úr! Detrich arcán ideges rángás futott át, de visszavágás helyett inkább úgy döntött, hogy egyszerűen tudomást sem vesz rólam. – Kérem, báró úr, ne fogja vissza magát – szólította meg inkább Richárdot, hangjában enyhe gúnnyal, mivel úgy vélte, hogy a rendőrök által széttaposott tetthelyből a kísérőm sem lesz képes többet kiolvasni, mint ő. Ambrózy báró szó nélkül a holttest mellé lépett, majd sétapálcáját felemelve és előreszegezve lassan körbefordult. A rendőrök, detektívek és a vasúti fékező megrökönyödve figyelték eme különös, sőt, bizarr mutatványt, melyről egyedül én tudtam, hogy mire szolgál. A báró ilyenkor képzeletben négyzethálót húzott a tetthelyre, majd tekintetével módszeresen átfésülte annak minden centiméterét. Mikor végzett, aprót biccentett, majd intett a lámpást tartó tizedesnek. – Jöjjön velem! Habár a felszólítás egyetlen embernek szólt, mindannyian
követtük őket. – Nézzék! – mutatott Richárd a fagyott hóval takart talajra, a holttesttől úgy húsz lépésre. – Két egymással párhuzamos vonal, amit négy férfilábnyom kísér, látszólag abba az irányba – bökött a rendezőpályaudvaron várakozó kocsik felé. – Miért csak látszólag, méltóságos úr? – kérdezte a tizedes. – Mert valójában a két férfi hátrálva közlekedett, miközben a holttestet, melynek két cipősarka a vonalakat húzta, magukkal vonszolták. – Oh, hát persze, a csíkok és a cipőnyomok – legyintett fölényesen Detrich. – Ezeket én már idefelé magam is észrevettem. Ügyes, báró úr, nagyon ügyes! Van még valami? – A gyilkos fegyver – bólintott Richárd. Láttam Detrich tekintetében a hökkent villanást, amit azonban hamis nevetésével rögvest sikerült elfednie. – Kíváncsi vagyok – mondta –, vajon meg tudja-e mutatni nekünk azt a holmit, amit én természetesen már az első percben sikerrel azonosítottam. Ambrózy báró néhány pillanatig tán azon töprengett, hogy ideje volna végre móresre tanítani a felügyelőt, és visszadobva neki a labdát, felkérni, vezessen inkább ő minket a gyilkos fegyverhez, ám végül mégis úgy döntött, hogy az egész nem ér annyit. – Kérem, kövessenek – mondta már-már derűs hangon, majd a kettős lábnyom mellett haladva visszatért Paczolay holttestéhez. – íme, ott hever – mutatott a kerítés tövébe halmozott ócska deszkák szedett-vedett kupacára. – A gyilkosok. .. merthogy legalább ketten voltak... Tehát a gyilkosok sebtében rejtették el áldozatukat, akit korábban valahol ott, a rendező pályaudvar vagonjai közt öltek meg, a gyilkos fegyvert pedig csak ezután, szintén kapkodva dobták el.
Nézzék meg, kérem, alaposan ezt a különös holmit! Bár hozzá hasonló fadarabok között hever, nem fedi a délután esett hó, és úgy tűnik... Igen, a vastagabbik vége csurom vér és hajszál, bár a másik végére is jutott az előbbiből egy kevés, ami azt jelenti, hogy ütlegelés közben a gyilkos keze szintén megsérült. A hozzávetőlegesen alkarhosszúságú, igen súlyosnak és tömörnek tűnő fadarab nem csupán abban tért el a többitől, hogy vértől szennyes, hótól mentes, továbbá szépen lakozott volt, de az alakja eredeti funkcióját is egyértelművé tette. – Hiszen ez egy székláb! – ámultam el. – Valóban! – bólintott kurtán Ambrózy báró, majd kabátja alól elővéve, felkattintva és megnézve zsebóráját kijelentette: – Jöjjön, Mili, ez itt nem a mi ügyünk, kegyed vonata viszont, amiről semmiképp nem maradhat le, húsz röpke perc múlva indul.
Pest, 1900. december 10. este 9h tájt Mire egy lámpást tartó rendőr kíséretében visszaértünk a Keleti indóház hatalmas csarnokába, az 502-es éjszakai gyors már benn állt az egyes vágányon. A peronon hatalmas volt a nyüzsgés. Prémkabátos hölgyek és kalapos urak tolongtak mindenfelé, türelmetlenül hordár után kiáltozva, vagy épp a kocsik nyitott ajtaja mellett álló kalauzokkal kezeltetve a jegyüket. Az általános ricsajt csak tovább növelte, hogy a
felfűtött mozdony időnként sisteregve kieresztette a fölös gőzt, két vasutas pedig kalapáccsal a kezében végigjárta a szerelvény teljes hosszát, és a vaskerekeket kopogtatta. Máskor e színes kavargás bizonyára remekül elszórakoztatott volna, hiszen egyik kedvenc időtöltésem, hogy öltözékük, ellesett gesztusaik és arckifejezésük alapján megpróbáljam kitalálni, kik lehetnek leendő utastársaim, ám ez a játék most cseppet sem érdekelt. A raktáraktól az indóházig tartó hosszú, sínpályákon át bukdácsoló séta közben egyfolytában arról akartam meggyőzni Richárdot, hogy utazásom immár tárgytalan, hiszen... – Az nem lehet véletlen, ami velünk történt! – Miért, mi történt velünk, Mili? – kérdezte a báró kissé gyanakvón. – Találtunk egy hullát! – Legyen pontos, kérem! A holttestet nem mi, hanem a fékező találta meg. – Jaj, Richárd, ne legyen ennyire szőrszálhasogató! A lényeg, hogy belebotlottunk egy gyilkosságba, vagyis van egy közös ügyünk... – Ismételten ki kell javítanom – vágott szavamba a báró. – A meggyilkolt vonatmálházó ügye Delrich felügyelőé. – Az a málészájú sosem fogja kideríteni, hogy mi történt, hisz még a gyilkos fegyvert sem vette észre, pedig majd’ kibökte a szemét. Az előttünk haladó rendőr krákogásba rejtette kibuggyanó nevetését, Ambrózy báró azonban hajthatatlan maradt. – Maga a következő gyorssal elutazik, Mili – jelentette ki, és mivel épp megérkeztünk az indóházba, sétabotjával előremutatott. – Íme, a vonata! – Igazán remek példány – mondtam dühösen. – Ez a nagy, fekete vasszörnyeteg az elején, ami szikrákat, fekete füstöt és
fehér gőzt köpköd, egészen olyan, mint a maga gonosz szíve, Richárd. – Örülök, hogy felfigyelt a mozdonyra – bólintott Ambrózy báró, én pedig életemben sokadszor élhettem át, milyen az, mikor egyszerre ér a részéről forró, vagyis gunyoros, és jeges, tehát kioktató zuhany. – Ez itt egy hazai gyártmányú, Ia. osztályú gyorsvonat mozdony, melyet Becker-rendszerű állókazánnal szereltek fel. Igen érdekes, hogy a füstszekrényben amerikai rendszerű szikrafogót és békaszájú kifúvófejet helyeztek el, mely a Prüssmann-fejlesztésű kéményhez csatlakozik. Azt is fontos tudnia, hogy a mozdony Westinghouse-légfékkel bír, mely... És csak mondta, sorolta, ontotta rám a műszaki adatokat, úgy mutatva be nekem a vasparipát, mintha ő maga építette volna azt a két (akarom mondani, az egy) kezével. Persze én pontosan tudtam, miért teszi ezt. Amíg a forgattyúkról, dugattyúkról és herkentyűkről értekezett, addig sem kellett attól tartania, hogy Pesten maradásom érdekében újfent könyörögni, érvelni vagy vitázni kezdek. Fáradozása azonban hiábavaló volt, mivel már én magam is beláttam, hogy a székesfővárosért vívott csatát elvesztettem. Csendben maradtam hát, sőt, belementem Ambrózy báró játékába, és hagytam, hogy a peronon végigvonulva az egész szerelvényt megismertesse velem. – A mozdony mögött láthatja a szerkocsit, amin a kazán menetközi üzemeltetéséhez szükséges szenet és vizet szállítják. Ehhez kapcsolódik a kalauzkocsi, melynek tetején bizonyára már kegyednek is feltűnt az a kicsiny ablakokkal ellátott kitüremkedés, ahonnan a vonatvezető előre és hátrafelé is szemmel tarthatja az egész... – A vonatvezető?! Hát nem a masiniszta vezeti a vonatot?
– Valóban ez az általános tévhit, ami azonban teljességgel hamis – oktatott a báró. – A mozdonyvezető és a két fűtő útközben leginkább a kazánnal van elfoglalva, bár igaz, hogy ők is figyelik a pályát, csakhogy hátrafelé a vonatsátorból nem láthatnak. A kalauzkocsiban trónoló vonatvezető az, aki az egész szerelvényre rálát, és ha szükséges, fény-, síp- és kézjelekkel lassításra, esetleg megállásra adhat utasítást. – Hát ez igazán érdekes. – Meghiszem azt – lelkesedett Richárd, hirtelen olyan kisfiúvá válva, aki épp az új villanyos kisvasútját mutatja be a barátjának (és közben fel sem tűnik neki, hogy a barátot ez halálosan untatja). – Lássuk most az utazóközönség kényelmét szolgáló vagonokat! Íme, a jármű, ami kegyedet a legteljesebb biztonságban és a lehető leggyorsabban hazaszállítja. A méregzöldre festett, aranyszín címerrel és ezüstfehér számokkal ellátott vagon, mely előtt megálltunk, valóban impozáns volt. – Ha jól sejtem, ez volna a hálókocsi – mondtam a drapp bársonyfüggönyös ablakokra nézve. – Valóban! – biccentett Richárd. – CIWL típusú, három egyágyas és két kétágyas kabinnal, valamint a két végén egy-egy, külön a hölgyek és urak számára felszerelt, menet közben is használható illemhellyel ellátott, vaskerekeken gördülő álomház. Megütközve pillantottam Ambrózy báróra, kinek viselkedése kezdett komolyan aggasztani. Tekervényes körmondatai, szokatlanul gyermeki lelkesedése és az, hogy édes mézgától ragacsos szavakat használt („vaskerekeken gördülő álomház” – brrr, még a hideg is kirázott!), inkább illett volna valami
szédült, girardi kalapos gigerlihez 11 mint a hírneves magándetektívhez. Egyre határozottabban éreztem, hogy ezzel az egész vonatos tárlatvezetéssel nagyon nem stimmol valami, hát ismét figyelni kezdtem őt, minden szavát és eltúlzott gesztusát külön-külön patikamérlegre téve. – Mint látja – lépett tovább Ambrózy báró, előzékenyen kikerülve két hölgyet, akik az utunkat keresztezve robogtak a kalauzhoz –, a hálókocsi mögé egy egészen különleges, mondhatni művészi kidolgozottságú vagont csatoltak. Ez a teakfa burkolatú étkezőkocsi akár a híres Orient expressz része is lehetne, mivel Párizs és Konstantinápoly között épp ilyenek közlekednek. Az asztalok mellett harminc ülőhely biztosít kényelmes étkezést, de van benne konyha, étekraktár, valamint egy kilenc bőrfotellel bíró dohányzófülke is. – Milyen kár, hogy nem vagyok éhes – sóhajtottam. – Hosszú lesz az út – felelte Richárd, valójában fel sem fogva közlésem lényegét, miközben a tömegben araszolva a következő kocsihoz vezetett. – A gyorsvonat maximális sebessége 60 km/h, így mielőtt Székelykocsárdra ér, ahol majd át kell szállnia, biztosan megjön az étvágya. – Alig hinném – mormoltam az orrom alatt, mire ő a következő két sokablakos vagonra mutatott. – Ha jól látom... Nos, igen, ehhez a szerelvényhez két Bah típusú, II. osztályú kocsit csatoltak, melyekben egyenként hat darab hatszemélyes és egy háromszemélyes, úgynevezett „félfülke” található. Ennek alapján könnyen kikalkulálható, hogy az ülőhelyek száma összesen hetvennyolc. Habár kegyed, Mili, nem ezekben fog utazni, mégis érezze magát megtisztelve, mivel a Magyar Királyi Államvasutak csak az idén helyezte 11
piperkőc, divatmajom, ficsúr
üzembe ezeket a modern személyszállító kocsikat, tehát... – Mármint a kedvemért? – kerekítettem el a szememet, egészen összezavarva az én pofozni valóan tudálékos bárómat. – Tessék? – kérdezte ő. – Úgy érti, a MÁV csakis külön az én kedvemért pásszította ide ezt a két vagont? – Nem, dehogy! Úgy értettem... – Richárd végre felfogta, miért kérdeztem ekkora ostobaságot, játszva a dermesztően együgyű fruskát, és szomorkás mosollyal a szemembe nézve így folytatta: – Bocsásson meg, Mili, de nincs más választásom. Egyszer tán megérti, és el is fogadja majd, hogy erre az utazásra... – A száműzésemre – vetettem közbe epésen. – Nevezze, ahogy akarja – vont vállat ő. – Számomra csupán az a fontos, hogy továbbra is bízzon bennem. – Ez jelenleg igencsak nehezemre esik. – Megértem, sőt, fordított esetben magam is úgy éreznék, miként kegyed. Beismerését kihasználva épp új érveket akartam rázúdítani, mire ő ismét a szerelvény felé fordult, és szenvtelen hangon folytatta gépies mondandóját. – Ám akár önszántából, akár kényszer hatására utazik is, mindenképp hasznos megismernie ezt a csodás gépezetet. Jöjjön a szerelvény legvégére... Figyelmemet hirtelen az a két hölgy vonta magára, akiknek az imént utat adtunk. Egyikük igencsak termetes, talpig dohánybarnába öltözött idősebb asszony volt, kinek vastag ajkai fölött a bajuszpihékre finom dér telepedett, bal arcán pedig tojásdad alakú anyajegy virított. – A poggyászunkat már leadtuk, jóember – közölte férfias dörgedelemmel, majd arra a két hatalmas bőröndre mutatott,
amit nálánál sokkal vékonyabb dongájú, mogyoróbarna ruhás társnője vonszolt maga után. – Ezekben csupán a legszükségesebb apróságok vannak, amikre két nőnek a hosszú út során feltétlenül szüksége lehet. – Értem, nagyságos asszonyom – hajolt meg készségesen a tömzsi, tömött bajszos, őszülő halántékú hálókocsi-kalauz. – Szabad a nevüket? – Én magam Pichler Ida 12 volnék, a társalkodónőmet pedig Pierhof Katinkának 13 hívják – harsogta a férfinál jó fél fejjel magasabb matróna úgy, hogy bemutatkozását az emberektől nyüzsgő egész peron hallhassa. A kalauz ceruzájával végigszaladt a kezében tartott listán, majd bólintott. – Kegyedék kabinja az ötös – mondta eztán. – Ha megengedik, segítek a... – Vigyázat, kérem, vigyázat, érkezem! – szakította félbe a kalauzt egy negyvenes, tagbaszakadt férfi, aki szokatlanul széles karimájú puhakalapját lengetve úgy rontott a hálókocsihoz, mintha fel akarná azt öklelni. – Lindmayer! – kiáltott rá a kalauzra, bőrkesztyűs kezével a listát böködve. – Nézze meg! Ott kell hogy legyünk rajta! Két Lindmayer, egy kabin. A hölgyek hökkenten bámultak a pimasz alakra, aki azonban ügyet sem vetett rájuk, ehelyett bal karjával hátranyúlt, és mint bűvész a nyulat, előrántotta a „másik Lindmayert”. A fiatalember sápadtabb volt a frissen hullt hónál. Csontsovány alakja a vékony felöltőben remegni látszott, vér télén ajka fölött a cincérbajuszka idegesen rángatózott, miközben hosszú, vékony ujjai kerek, drótkeretes szemüvegét igazgatták. Pichler Ida dohánytőzsdés a VII. ker. Erzsébet körút 39. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke. 13 Pierhof Katalin társalkodónő a VI. ker. Váczi körút 21. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke. 12
– Húzd ki magadat, öcsém! – csapta hátba az „első Lindmayer” kedélyesen. – Utazunk, méghozzá első osztályon, hallod-e?! – I-igenis, Ödön bácsi – motyogta a fiatalember, ám a görbesége megmaradt. – Lindmayer – ismételte az imént elhangzott nevet a kalauz. – Egyes fülke. – Nagyon helyes – nevetett a puhakalapos, átadva egyetlen bőröndjét a fiúnak. – Fogjad csak, míg felszállok! Szerencse, hogy semmi más csomagunk nincs. No, lássuk azt a kab... Oh, hogy a ragya verje ki! Amint Ödön bácsi megragadta a lépcső melletti fémkorlátot, arca összerándult az undortól. – Valami ragacsba nyúltam – közölte kesztyűs jobbját rázogatva. – Hát hogy tisztítják maguk ezeket a vonatokat, mi?! Áh, nem érdekes. Gyere, Zénó, költözködjünk be mihamarabb! A két Lindmayer eltűnt a hálókocsiban, a kalauz pedig közelebbről is megszemlélte a kapaszkodót, és miután a zsebéből előrántott fehér vászon zsebkendővel letörölte azt, ismét a hölgyekkel kezdett foglalkozni. – Mili, maga meg mit csinál? – szólt rám Ambrózy báró, mikor észrevette, hogy lemaradtam. – A paklikocsikat még nem is látta. – Pedig ezt az élményt a világért ki nem hagynám – sóhajtottam, elszakítva tekintetemet jövendő utastársaimról. Paklikocsiból – mint a bárótól megtudtam: szokatlan módon – kettőt is csatoltak a szerelvényhez. A személyvagonhoz illeszkedő elsőnek még nyitva volt az oldalsó tolóajtaja, és az odafönt álló, szürke egyenruhás, meglepően idős vasutas sorra kisebb-nagyobb csomagokat vett át két társától, akik kis kézikocsin vitték azokat a vonathoz. A hivatalos szállítmány
leginkább spárgával összekötözött friss újságokból és levelekkel tömött lenzsákokból állt, melyeken kartonlapocskák fityegtek, megjelölve a célállomást, ahol majd le kell adni azokat. Olykor egy-egy hordár is a paklikocsihoz ügyeskedte magát, nagy hangon jelentve, hogy kinek a csomagját hozta, és az illető meddig utazik. – Szepessy Sándor 14 úr; két nagy faláda törékeny jelöléssel, meg ez a bőrönd Nagyváradig... Angelusz és Sztankó tanító urak; két vulkánfíber 15 útibőrönd Élesdre... Stiglitz Mórné 16 tekintetes asszony utazóládája Bánfihunyadig... Spitzer Sámuel 17 úr három kartondoboza, két ládája és négy bőrtáskája Bukarestig... Hallgattam a hordárok által elhadart megállóhelyek és idegen emberek nevét, és ettől még nyomasztóbbá vált bennem a felismerés, hogy immár nincs kiút, valóban el kell hagynom Pestet. Egészen addig nem is nagyon figyeltem Ambrózy báróra, aki még mindig a második, lakatokkal lezárt paklikocsi létén morfondírozott, míg a személyvonat felé tolongó tömegből ki nem vált három fekete kabátos, keménykalapos úr, hogy egyenesen elénk lépjen. – Nahát, báró úr, micsoda öröm látni magát! – szólalt meg a legelöl haladó férfi, akit két társa úgy követett, mintha csupán az ő szerény, valamicskét silány tükörképei volnának. – Ezer
Szepessy Sándor closetberendező a VIII. ker. József u. 45. szám alatt lakott (telefon 56-96). Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke. 15 A vulkánfíber cellulóz származékú anyag, mely oldószerekkel, zsírokkal, olajokkal szemben igen ellenálló, magas hőfokon könnyen alakítható, igya műanyag feltalálása előtt ebből készültek a bőröndök és utazóládák. Stiglitz Mórné mészáros a VII. ker. István tér 4. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke. Spitzer Sámuel pamutáru-kereskedő az V. ker. Sas u. 10. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke. 14
16
17
éve, hogy nem volt szerencsém! Ambrózy báró csodálkozva fordult a nálánál egy fejjel alacsonyabb, mondhatni „tömör”, ám mozgása alapján csupa izom férfiú felé, aki katonásan rövidre nyírt hajával, kerek arcával, enyhén táskás, apró szemével és két végén viasszal hetykén felfelé kunkorított, rendkívül dús bajuszával egészen úgy festett, mind valami Alföldről jött, sokholdas földmíves gazda. – Bali 18 úr! – mosolyodott el őszinte örömmel Richárd, erősen megmarkolva a felé nyújtott, tömpe ujjakkal bíró, kérges kezet. – Csak nem utazni készül? – Sőt, már úton is vagyok, hisz pirkadatkor Faddról indultam el – felelt a bácsi, aki úgy negyvenéves lehetett. – Most meg ezzel a vonattal döcögünk tovább. Bali úrnak eszébe sem jutott, hogy bemutassa két társát, akik kalapjukat megérintve köszöntöttek minket, és úgy tűnt, természetesnek veszik a mellőzöttséget. Richárdból szerencsére (az ő szerencséjére!) még nem veszett ki teljesen a jó modor, így hátamat megérintve finoman előrébb tolt. – Engedje meg, kedves Mili, hogy figyelmébe ajánljam Bali Mihály barátomat – mondta. – Amennyiben az út során bármiféle gondja, baja, kérdése avagy kívánsága volna, bátran forduljon hozzá bizalommal! Miska bátyámban én legalább annyira bízom, mint amennyire tenmagamban. – Szégyenbe hoz, báró úr – jött zavarba a mokány kis ember, és oly esetlenül csókolt kezet, hogy egyből tudtam, a jobb körökben való szereplést csupán utólag sajátította el, és nem bele született. – Ami viszont a bizalmat illeti, szent igaz: olyan 18
Báli Mihály (1856-1926) a korabeli Magyarország sokak által egyik legrettegettebb, leghátborzongatóbb személye Faddon, egy Szekszárd környéki kis faluban élt feleségével és népes családjával. Egyelőre legyen elég róla ennyi.
leszek én ezen a vonaton magácskának, mintha maga Ambrózy báró kísérné kegyedet. Na, még csak ez hiányzott! A rabtartóm gardedámra lelt, és most átadja neki az őrizetest – gondoltam magamban, ám hangosan csak a nevemet és köszönetemet mondtam ki, hisz a bácsi igazán kedvesnek és ártalmatlannak tűnt. Ezután a báró és ő valami régi, közös ügyletet kezdtek emlegetni, mely mindkettejükben kellemes emlékeket hagyott, míg az én figyelmemet egy hajadonfőtt szaladgáló, harminc év körüli férfi keltette fel, aki egérszürke zakójában, melyre a hideg ellenére sem öltött kabátot, épp az utolsó paklikocsi ajtaját ellenőrizte. – Biztos-e, hogy alapost bézárták? – kérdezte a vasutastól, aki sértetten válaszolt: – A MÁV nem holmi Conti utcai ház, ahol mindig minden tárva-nyitva áll, Domonkos 19 úr. – Na jól van, jól, kedves Schwamm 20! – visszakozott a férfi, még egyszer megrángatva a paklikocsi tolóajtajára szerelt nagy lakatot. – Akkor én most bészállok a csühösbe, de miként azt megbeszéltük, minden állomáson ellenőrizni fogom a bécsukást, egészen Meggyesfalváig. – Tegyen úgy bátran a tekintetes úr! – biccentett a vasutas, ám miután a fiatal férfi elsietett, ő fejét csóválva, komor ábrázattal indult a szerelvény eleje felé. Meggyesfalva! – ámultam magamban. – Hisz az csak egyetlen könnyű nyúlfutásra van Marosvásárhelytől! Nem csoda, hogy ez a villanyos tekintetű, nyugtalan ember oly szép, ízes székely dallammal beszél. Valós személy, bár a korabeli lapok csak D. Jenőként említik. Gyergyói székely asztalosmester, Lázár gróf megbízottja és két napja üzletfele. Schwamm András vonatvezető a VI. ker. Dalnok utca 12. szám alatt lakott. Majdnem minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
19
20
Mivel a kalauz megfújta a sípját, figyelmeztetvén a még mindig peronon búcsúzkodókat, hogy lassacskán ideje lesz felszállni, Bali úr és két kísérője társaságában mi is a kellő irányba lépkedtünk. A keménykalapos, hallgatag férfiak jegyüket a személykocsiknál ellenőriztették, míg Ambrózy báró váratlanul feltűnt barátja a hálókocsiig jött, és fel is szállt velünk. – A derekam, ha sokáig nem fekhetek le, mostanság hajlamos kicsit mufurckodni – panaszolta Miska bácsi, aki megkért, hogy így szólítsam. – Egykoron nálam szóba se jöhetett volna ilyen pullmanos kényelmeskedés, de hát mit tegyünk, az idő foga mindnyájunkat megőröl, igaz-e?! – Jól mondja, barátom – értett egyet a báró, miközben felsegített minket a lépcsőn. – Bár ahogy a marka szorításából érzem, becses mesterségét még jó néhány évig bátran űzheti. – Ha az Isten is úgy akarja – biccentett Miska bácsi immár a hálókocsi keskeny folyosóján követve a kalauzt, aki számomra a négyes, míg neki a kettes fülkét jelölte ki éjszakai szállásul. A kupé beosztását azonnal átláttam. Öt keskeny ajtó nyílt a folyosóról, melyek közül az első és utolsó egy-egy kétágyas, közöttük pedig a többi három egyágyas hálókabint rejtett. A vékony falakon átszűrődő zajokból még a folyosón állva megállapítottam, hogy szomszédaim a sárgarézből öntött, mívesen formált ötös számmal bíró ajtó mögött ama hölgyek lesznek, akik csupán kétbőröndnyi „apróságot” cipeltettek fel a vonatra a szegény kalauzzal. – Jobb lesz, ha én most leszállok – szólt Richárd, mikor kezemet a kilincsre tettem. – Nem volna okos dolog véletlenségből a vonaton maradnom. – Annál is inkább – néztem fel rá erősen túljátszott rémülettel –, mivel a kabinomban csupán egyetlen ágy van, és
így Székelykocsárdig igencsak illetlen közelségben volnánk kénytelenek együtt utazni. – Maga javíthatatlan, Mili – mosolyodott el a báró, és mintha némi szomorúság csillant volna a szemében. – Maga viszont még javítható, én pedig, mint tudja, végtelenül makacs... Mondandómat durva kiabálás szakította félbe: – Már megbocsássanak az urak, de erről szó sem lehet! A hálókocsi túlsó végében, a szűk folyosón egész kis csoportosulás támadt. Bali úr kistáskájával a kezében tétován toporgott, míg a nagyhangú, idősebb Lindmayer széles gesztusokkal hadonászott a megszeppent kalauz orra előtt. – Én a Bali úr szakmáját, melynek minden eseményét a sajtó által van szerencsém tüzetesen ismerni, a legmélységesebb, legőszintébb módon tisztelem – harsogta a puhakalapos férfi –, ám arról hallani sem akarok, hogy szomszédos fülkében utazzak vele. Ha még csak rólam volna szó, hát egye penész, kérem! Az én idegeim kötélből vannak... És ez most nem rosszízű tréfa akart lenni, tisztelettel! Viszont velem utazik az én imádott unokaöcsém is, elhalt bátyám egyetlen sarja, kinek, kérem alássan, orvosilag megállapított nervózusa 21 van. Őt nem tehetem ki annak az izgalomnak, hogy egész éjjel csupán egyetlen rabicfal válassza el a Bali úrtól! Ezt, kérem, tessék mindenkinek megérteni! – No, de Lindmayer úr, ez igazán... – A hálókocsi-kalauz zavarában összevissza habogott. – Amit ön itt művel, az... Bocsásson meg, ki kell mondanom: szokatlan impertinencia 22 21
Izgatott, ideges, nyugtalan, zaklatott állapot - e korban a gyenge idegzetű
emberekre értették. 22
illetlenség, neveletlenség, arcátlanság, szemtelenség, tiszteletlenség
Választ azonban nem kapott, mivel időközben újabb rendkívüli esemény történt. A hármas fülke ajtaja előbb résnyire nyílt, majd egészen kitárult, és az alacsony küszöbön egy valószerűtlenül szép, fiatal hölgy lépett át. Magas volt, karcsú, és utazáshoz cseppet sem praktikus, mélyen dekoltált, hosszú ujjú, ízléses fodrokkal díszített, kanárisárga ruhát viselt, melynek köszönhetően alakja szinte felragyogott a villanyos lámpák fényében. Érdekes volt megfigyelni, hogy a jelenlévő férfiak miként reagáltak eme tüneményes jelenésre. Miska bácsi nyomban két lépést hátrált, hogy bőséges helyet adjon a nőnek, míg az idősebb Lindmayer arcát ellenséges gyanakvás, a fiatalabbét viszont egyetlen pillanat alatt fellobbanó, kissé bamba rajongás öntötte el. Miközben a hölgy körbehordozta ragyogó tekintetét, próbálva felmérni, mi okozza a ribilliót, ami kicsalta a fülkéjéből, én Ambrózy báróra sandítottam. Az ő reakciója pontosan az volt, amire számítottam: leplezetlen kíváncsisággal fürkészte a kellemetlen jelenet szereplőit, épp úgy, mint rovarász a gombostűre szúrt lepkéket, melyek közül a dekoratív hölgy számára csupán egy újabb, bár kifejezetten díszes példány volt. Egyedül a kalauz nem vette észre, hogy valami történt, mivel ő a hármas fülkén túl, annak háttal állt. A hirtelen beállt csend és a két Lindmayer elkalandozó tekintete azonban hamar nyomra vezette, hát megfordult, és ő is azonnal forró napsütés érte fagylaltgombóccá alakult. – Jaj, drága művésznő, elnézését kérem, ha megzavartuk a pihenésben, de ez az úr itt... – Lindmayer – lépett előre meghökkentő határozottsággal a drótszemüveges fiatalember, bokáit összecsattintva, fejét katonásan előrebiccentve, ami tőle kissé nevetségesen hatott. – Lindmayer Zénó, szolgálatára.
Az inkább bálhoz, semmint éjszakai vonatozáshoz öltözött hölgy gondolkodás nélkül csókra nyújtotta necckesztyűbe bújtatott, karcsú kezét. – Nagyon, nagyon, mi több, szívből örvendek – csacsogta közben, sőt, még némi halk kuncogást is megengedett magának, ami sokat rontott iménti, dívákra jellemző belépőjének igéző hatásán. – Az én nevem... talán már hallotta itt-ott... Berta Mimi 23. – A híres operina?! – kerekítette még nagyobbra két szemét az ifjabb Lindmayer. – Színházban még nem volt szerencsém látni kegyedet, de hangjának már a puszta híre is rég megbabonázott. – Maga, kedves Zénó, igazi szívrabló sármőr 24, és nekem az ilyen viselkedés kifejezetten az esetem. Az ifjabb Lindmayer sápatag arca lángra gyúlt, ám nem maradt érkezése tovább folytatni a bókcsatát, mivel a bácsikája, ügyet sem vetve a művésznőre, ismét a kalauzra dörrent: – Intézkedjék, fiam! Ezt a tarthatatlan helyzetet mihamarább meg kell oldani, hisz a vonat bármelyik pillanatban elindulhat. Erre aztán újabb heves vita tört ki a hepciás utas és a kalauz között, melyből lassanként az Operaház primadonnája is megértette a lényeget. – Uraim, kérem, csendesedjenek! – kiáltott végül közbe. – Hiszen a megoldás igen egyszerű! Jómagam is kissé babonás természetű vagyok, ezért Bali úr szomszédságában
Berta Mimi (? 1864-?1946) a kor egyik ünnepeit mezzoszoprán operaházi énekesnője a VI. ker. Hunyadi tér 12. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, kifejezetten szemenszedett hazugság. 24 A francia „charme” (báj, kellem, kecs) szóból származó „sármos” (férfiasan megnyerő, elbűvölő) kifejezés változata: elragadó férfi.
23
23
utazni szintén nem szeretnék. – Gyors mozdulattal, bocsánatkérőn érintette meg Miska bácsi vállát. – Ugye, nem haragszik, drága barátom? – Majd újfent a többiekhez fordult. – Ám biztos akad itt olyan, aki kevésbé félős. Mivel várakozón tekintett végig a folyosón, ahol utasként már csak én nem szólaltam meg, hát jelentkeztem. – Engem cseppet sem érdekel, ki alszik a szomszédságomban, a két hölgy pedig – az ötös kabinra mutattam – talán már nyugovóra is tért. – Őket semmiképp ne keverjük bele a dologba, ha egy mód van rá – kérlelt mindenkit kétségbeesetten a hálókocsi-kalauz. – Úgy! – bólintott a szépség. – Akkor hát jómagam átköltözöm Lindmayer úrék mellé, a kettes fülkébe, és remélem – tette hozzá búgó hangon Zénó úrfira pillantva –, hogy a közelségem nem lesz ellenére az én újdonsült lovagomnak! Így a hármasba mehet a bátor kisasszony, a négyes Bali úr szállása, az ötös kabin hölgyeinek pedig nem is kell tudniuk erről az egész nevetséges purparléról 25. – Babona elleni szigetelőanyag még úgysem voltam – vontam vállat, majd megfordultam, hogy Richárd véleményét kérjem. – Mit szól, milyen ügyesen... Csakhogy Ambrózy bárónak addigra már nyoma sem volt! Szó nélkül hagyott magamra az a szívtelen alak, anélkül hogy rendesen elbúcsúzott volna, ám töprengeni a dolgon nem maradt időm, mivel a mozdony éles füttye jelezte, hogy végre elindulunk. A költözködés, mivel az érintetteknek alig akadt kézipoggyászuk, pillanatok alatt végbement. Csupán Berta Mimi pipereládáját és két nagyobbacska bőrtáskáját kellett átvinni a hármasból a kettes fülkébe. Mindezt én a folyosón
25
csevegés, szóváltás, összetűzés (francia eredetű szó)
ácsorogva vártam ki, majd mikor már mindenki a maga zugába húzódott, a kalauz pedig távozni készült, utánalépve megállítottam őt. – Ne haragudjék, kérem, de volna egy kérdésem. – Mit tetszik parancsolni? – Árulja el, kérem, miért ódzkodnak az útitársaim Bali úr mellett lakni? A munkájára tettek ugyan néhány megjegyzést, ám én el sem tudom képzelni, mivel foglalkozhat, hogy ennyire... Nos, hogy ilyen babonásan irtóznak tőle. – Ezek szerint kegyed nem tudja, hogy Bali úr kicsoda? – sápadt el ismét a hálókocsi-kalauz. – Jaj nekem, ha megmondom, akkor majd magácska is... – Ne nyugtalankodjék, eszemben sincs másik kabint kérni. Egyszerűen csak érdekel. – Hát jó, legyen – sóhajtott a derék vasutas. – Akkor hát tudja meg a kisasszony, hogy Bali úr állami ítélet-végrehajtó. – Úgy érti... – Igen, pontosan úgy. Kegyed kabinszomszédja nem más, mint Bali Mihály, a hóhér.
Pest-Újszász, 1900. december 10. este 10h és 11h között
Életemben először első osztályú hálókocsiban utazni igazán különleges élmény volt. A szűk kis kabin, amibe az ember nem is beköltözik, sokkal inkább „magára ölti” azt, csekély mérete
ellenére lélegzetelállítóan pazar berendezéssel bírt. A keskeny ágyat makulátlan lepedő, puha paplan és két párna tette hívogatóvá, a falakat vastag, önmagában mintás, zöld bársonydrapéria fedte, a függönyös ablak alatt álló asztalkán réztestű, fodros kalpagú lámpácska ontotta szerény fényét, a padlót pedig keleti motívumokkal díszített szőnyeg takarta. A vonat néhány szeszélyes rándulás után kifutott a Keleti indóház csarnokából, és útra kelt messzi otthonom, Erdélyország felé. Mivel poggyászom csupán egyetlen kicsi bőröndből állt, amit nyomban el is helyeztem az ágy fölött található hálós tartóban, a berendezkedés fél percet sem vett igénybe. Levettem a kabátomat, kesztyűmet, kalapomat, majd az ágyra ültem, és megpróbáltam rendbe szedni a gondolataimat. Ambrózy báró száműzött engem a székesfővárosból... Ambrózy báró akaratom ellenére feltett erre a vonatra... Ambrózy báró köszönés nélkül hagyott magamra, ergo 26... Ergo Ambrózy Richárd báró olyan procc 27 alak, akit – midőn legközelebb látok – fagyos megvetéssel, sőt, bénító közönnyel kell kezelnem. Oh, bárcsak férfi volnék! Akkor egyszerűen fognám magam, őnagyképűsége elé lépnék, és arcába vágva a kesztyűmet, kihívnám őt párbajra. Milyen szép is volna a hajnali harmattól nedves réten, valahol a budai hegyekben miszlikbe lőni, vagy épp keresztül kaszabolni a báró urat! Túlélné persze, hisz nem vagyok én gyilkos, ám miközben kék vére csordogálna, ő belátná végre az igazamat, és halkan rebegve, elhaló hangon kérné, hogy soha többé ne hagyjam el a székesfővárost, a villát, meg persze őt magát se, hiszen... A hálókocsi folyosóján csengőszó kelt, félbeszakítva 26 27
tehát, következésképpen (latin) pöffeszkedő, mindenkit lenéző (a német protzen - pöffeszkedik - igéből)
szomorkás gondolataimat. Habár a vaskerekek zakatolása igyekezett minden más zajt elnyomni, kupénk kiváló szigetelésének hála mégis tisztán hallottam a kabinomhoz közeledő, ezüstös csilingelést, mely kislánykorom karácsonyait juttatta eszembe. – Jön már az angyalka, hogy nálunk is gyertyát gyújtson! – suttogtam el papácska rég nem hallott, kedves mondatát, majd felálltam, hogy kilessem, vajon az éjszakai gyors angyalkája miféle szerzet. Épp csak résnyire nyitottam a kabinajtót, mikor a csengettyűs elhaladt, és mivel nem érezte elegendőnek a kezében tartott harangocska lengetését, fennhangon meg is szólalt: – Hölgyeim és uraim, szupé 28 ! Kérem, szíveskedjenek átfáradni az étkezőkocsiba! A vasutas, akit korábban még sohasem láttam, kissé görbe hátú, elálló fülű, szőke fiatalember volt, kinek ábrázatáról fensőbbséges gőg áradt. Rám épp csak egy röpke pillantást vetett, majd tovább rázta fanyelű csengettyűjét, miközben újfent rákezdte: – Hölgyek, urak, szíveskedjenek a... – Maga meg mit óbégat itt, fiam? – vágódott ki ekkor az egyes fülke ajtaja. – Inkább hozzon gyorsan valami kötszert, mert elvágtam a kezemet! – Lindmayer úr ingujjban lépett ki a folyosóra, úgy lengetve jobb karját és mutatva fel vérző tenyerét, mintha az óceánban hányódva fuldokolna. – Panaszt fogok tenni a hálókocsi-társaságnál! Hát miféle berendezést építtettek maguk ezekbe az ürgelyukakba, mi?! Tessék csak, győződjék meg róla a saját szemével! A vonat meglódult, én pedig az asztalba akarván kapaszkodni felsértettem magam a 28
késő esti, éjjeli társas vacsora bálban, színház után vagy hosszabb utazás során
bútor sarkával! A lenhajú vasutas meggyorsította ugyan a lépteit, és a csengetést is félbehagyta, ám fensőbbséges nyugalmából szemernyit sem veszítve lépett be Lindmayerék kabinjába, hogy szinte azonnal elő is kerüljön onnan. – Sajnálatos baleset – mondta ridegen. – A vonat bizony veszélyes üzem. Ne aggódjék az úr, amint a többi utast átkísértem az étkezőkocsiba, haladéktalanul visszatérek, és ellátom a sebét. – Mi maga? – hepciáskodott tovább Lindmayer úr. – Tán ápolónő? – Szó sincs róla, uram. Én Drienkó János 29 hálókocsi-kísérő vagyok, szolgálatára. A háborúban viszont felcser voltam, így értek a dologhoz. – Melyik háborúban? – vonta össze kétkedőn a szemöldökét Lindmayer úr, megjegyzem, jogosan, hisz a szőke vasutas igencsak fiatalnak látszott. – Ez az ön ellátása szempontjából irreleváns 30 – jelentette ki pökhendien a hálókocsi-kísérő. – A sebek és azok kötözési módja minden vérontással járó cselekmény esetén közel azonos, így tehát ismétlem, nincs miért aggódnia. Néhány pillanatig úgy tűnt, hogy az idősebb Lindmayer – sebesült kéz ide vagy oda – rögvest megragadja, és a csukott ablakon át Ó-Pipis-hegy hó borította lankáira hajítja Drienkó Jánost. A kellemetlen jelenetet azonban immár túl sokan kísértük figyelemmel, így a bősz úr – akiről a kalauz jóvoltából már azt is tudtam, hogy módos képkereskedő – inkább
29
Drienkó János hálókocsi-kísérő a VII. ker. Ncfelejts u. 10. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke. 30 jelentéktelen, lényegtelen; nem a tárgyhoz tartozó (latin)
magában pufogva visszavonulót fújt, dühödten vágva be a kabinajtót. A karácsonyi angyalkára szemernyit sem emlékeztető hálókocsi-kísérő ezután ismét megrázta csengettyűjét, mi pedig engedelmesen követtük őt. Elnézve kabinjaikból kilépő útitársaimat, nyomban be kellett látnom, hogy rajtam kívül majd’ mindannyian igen fontos eseménynek érzik a szupét. Az ötös fülke két hölgye – a termetes matróna és madárcsontú társalkodónője – talpig sötétkék selyembe öltözött, kemény kontyaikra pedig apró kalapkákat tűztek, melyek egy-egy szolid madárfészekre emlékeztettek. A gyönyörű operina primadonnához, Berta Mimihez képest azonban még ők is viharvert verebeknek tűntek, mivel a művésznő olyan toalettben jelent meg, mely bármely főúri bálban megállta volna a helyét. Ferdén felvarrt fodroktól dús, ujjatlan, ravasz kis farpárnával megbolondított ruhája, melynek dekoltázsát áttetsző füstselyem betét takarta, oly rózsaszín volt, hogy a szem is belekáprázott, a kalapja pedig... Szent egek! Akkoriban már csak a nyári korzón vagy a turfon lehetett efféle széles karimájú, műrózsáktól roskadozó, csalafintán tekergő szalagokkal és szivárványszínben irizáló madártollakkal ékített csodákat látni. Mivel Bali Miska bácsi és én továbbra is „közönséges” úti ruhánkat viseltük, így e három hölgy mellett bizony úgy festettünk, mint akik puszta tévedésből keveredtek fel a vonatra. – Farkaséhes vagyok! – csacsogta a primadonna. – Bécs óta nem ettem egy morzsát sem. – Kegyed tehát a császári városból utazik a messzi idegenbe – szólalt meg mögöttünk az ifjabb Lindmayer, aki szintén megpróbálta kicsípni magát, bár ez csupán enyhén hullámos
hajának és csokornyakkendőjének igazgatásából állhatott, mivel ő sem váltott ruhát. – Délben léptem ki a Burgtheater 31 ajtaján, búcsút intve a Trautson-palofának 32, melynek látványa, mióta csak Bécsben játsztam, mindennap megdobogtatta honleányi szívemet, majd kocsit fogtam, és egyenest a Bahnhofra 33 vitettem magam, ahonnan a délutáni gyorssal Budapestre jöttem. – Viharos távozás lehetett – szólt csodálattal az ifiúr. – Tán üldözte valaki? – Szó sincs róla, drága barátom – hallatott könnyed kacajt a primadonna. – Hacsak nem az a rendkívül kecsegtető szerződés, amivel késlekedés nélkül Bukarestbe hívtak. – Bécs helyett Bukarest? – hökkent meg az ifjabb Lindmayer. – Nem hangzik valami jó cserének. – Tán csak nem félt engemet, maga drága ember? – Én, kérem, a művésznőért akár a tűzbe is... – Jaj, milyen heves, pedig csak most ismert meg – búgta a primadonna, glaszékesztyűs jobbját a halálos zavarban lévő Zénó úrfi karjába öltve, mely mozdulat a szűk folyosón azzal járt, hogy merészen közel kerültek egymáshoz. – Tudja mit, 11
Burgtheater (Várszínház): az osztrákok nemzeti színháza. A neobarokk épületet a két építész folytonos vitái miatt 14 évig építették. A színház 1888-ban nyitott meg, de akusztikája nem volt tökéletes, ezért 1897-ben átépítették. Mivel a színházba járás korábban csak a császári család és a nemesség kiváltsága volt, ezért a nézőtéren szigorúan elkülönítették egymástól a nemeseket és a polgárokat, ám mégis ez volt az egyetlen hely, ahol a különböző társadalmi rétegek találkozhattak. 32 Trautson-palota - az 1712-ben épült palota Maria Margareta Trautson grófnő nevét őrzi, aki valaha ezt a területet birtokolta. 1760-ban Mária Terézia a magyarok hétéves háborúban tanúsított hűsége jutalmául megalakította a „magyar királyi nemesi testőrséget”, melynek laktanyájául az udvar által megvásárolt Trautson-palotát jelölte ki. 1848-ban a testőrséget feloszlatták, a palota az alsó-ausztriai Nemzeti Hadsereg parancsnoksága lett. A magyar testőrség a kiegyezés után újraszerveződött, és visszakapta régi helyét. A Monarchia összeomlása után az épület tulajdonosa a magyar állam lett, mely 1963-ban eladta azt az osztrák kormánynak. 33 pályaudvar, vasút (német)
maga tetszik nekem! Épp ezért arra kérem, hogy amíg együtt utazunk... – A bácsikámmal jómagam is Bukarestbe tartok – vetette közbe az ifjú. – Csodás! Akkor hát ezennel megkérem rá, hogy egész út alatt legyen az én saját hű védelmezőm és személyi testőröm. Ezt az igen gyorsan bizalmassá váló beszélgetést egyedül csak én hallhattam, és megmondom őszintén, igen jól szórakoztam rajta. Figyelmemet azonban hamarost az egyik kocsiból a másikba való átkelés kötötte le, mely a robogó vonaton igen érdekes élmény volt. Arról, hogy a peronajtón túl, a két kupé között az utasok védve legyenek a menetszéltől, teljesen zárt soufflet-k 34 gondoskodtak, ám lábunk alatt a hídként szolgáló vaslemez imbolygása, zörgése és remegése szédítővé tette a közlekedést, különösen, ha elképzeltem, hogy alattam micsodás sebességgel száguld hátrafelé az anyaföld. A röpke izgalmat aztán újabb váratlan meglepetés váltotta fel, mikor az étkezőkocsi peronajtaján túl egy nem éppen tágas, fojtogató levegőjű helyiség fogadott. A falak mellett álló kilenc öblös bőrfotelben akkor épp csak három férfiú ücsörgött, kezükben egyiptomi szigaretlivel, ők mégis bőségesen elegendőek voltak hozzá, hogy telefüstöljék a helyiséget. – Néhány édes szippantás a szupé előtt – harsogta hirtelen felhorgadó jókedvvel a hálókocsi-kísérő nyomában haladó matróna, aki induláskor a kalauznak Pichler Idaként mutatkozott be. – Nagyon helyes, uraim! Lélegezzék csak be jó mélyen ezt a mennyei ájert, hiszen a füst, mint tudjuk, tartósít. Eredeti jelentése fújtató, ám a vasúti kocsik között lévő, teljesen zárt harmonikafalat is jelenti. Ekkoriban a magyar vasútvonalakon még közlekedtek ún. „gangos kocsik”, melyeken az átkelést csupán egy korlát segítette, ám az első osztályú szerelvények már mind ilyen „szutlés" kocsikkal bírtak (francia). 34
– Milyen nagyszerű idea! – hahotázta érces hangon egy ötvenes úr, aki két társával együtt nyomban talpra szökkent, így köszöntve az átvonulókat. – A mah... a magam réh... részéről báh... bátorkodom hozzátenni – csatlakozott a dicsérethez szigaretlijét lengetve egy kecskeszakállas, furcsán affektáló férfiú –, hogy üdítő, mih... mikor egy hölgy véh... végre nem fih... fintorog, ha doh... dohányillatot érez. – Jól is néznék ki, ha nem bírnám a füstöt – vetette fel széles állát Pichler Ida –, mivelhogy dohánytőzsdés vagyok. A kialakult torlódást, amit tovább növelt, hogy mögöttünk az idősebb Lindmayer is megjelent, kinek sebesült kezét immár hevenyészett kötés takarta, végül a hálókocsi-kalauz újabb csengetése oldotta fel. – Kérem a tisztelt társaságot, hogy haladjunk tovább – kántálta kissé ingerülten. – Vonaton vagyunk, és itt a menetrend igen szigorú. A dohányzófülke után egy még annál is kisebb helyiség, afféle szeparált szalon, avagy vacsorapáholy következett. Itt az ablakok alatt bal kézre egy négy-, jobb kézre pedig egy kétszemélyes asztalka állt. Az előbbinél idősebb házaspár ült, akik tüntetően elfordultak, és úgy tettek, mintha a tájat néznék, amiből – hisz odakinn éjsötét, benn viszont lámpavilág uralkodott – aligha láthattak valamit. A kétszemélyes asztal sem volt teljesen kihasználva, mivel ott meg egy fekete reverendát, kerek süveget és mellkasig lógó, erősen őszülő, bozontos szakállat viselő görögkeleti pópa ült. Neki sem láthattuk az arcát, mivel a fejfedőjéről elöl nyitott „kámzsa” csüngött a vállára, ami oldalról nézvést teljesen elfedte a vonásait, ő maga pedig az átvonulókkal nem törődve, fejét lehajtva imádkozott.
A hálókocsi-kísérő félrehúzta az üvegezett ajtót, és mi végre beléphettünk a fényűző kupé étteremnek szánt részébe. A falakra szerelt villanyos kandeláberek kristálybúrái ragyogó fényt árasztottak a hófehér damasztabroszokkal takart, pazarul terített asztalokra, melyekből a bal oldali panorámaablakok alatt négy darab négyszemélyes, míg jobb kézre szintén négy kétszemélyes asztal várta az éhes utasokat. A falakat acélkék bársonydrapéria fedte, melynek finom mintája páfránylevelek között játszadozó majmocskákat, őzeket, vaddisznókat, tigriseket és még sok egyéb állatfajt ábrázolt. A középen futó, keskeny folyosót mélybordó szőnyeg takarta egészen a kupé túlfelén található aprócska konyháig, melynek lengőajtajában fehér pincérkabátot viselő, kőszoborra emlékeztető férfi várta, hogy megkezdhesse a kiszolgálást. Az ablakok fölé csavarozott sárgaréz kalaptartók végigvonultak az egész kocsin, tökéletes összhangban az aranyrojtos, bordó függönyökkel, amiket ívesen félrehúzott állapotukban rézgombos pántok tartottak meg. A tárgyak rögzítése, amit az egész vonaton igen komolyan vettek, abban is megnyilvánult, hogy az asztalokat és bársonypárnás székeket mind a padlóhoz csavarozták. – Oda üljenek, kérem, ahova tetszik – szólt hátra Drienkó kísérő. – Itt nincsenek előre foglalt helyek. – Ha volnának, én akkor is a lovagom mellett ülnék – hallottam a hátam mögül Berta Mimi hangját, miközben magamnak rögtön az első kétszemélyes asztalt választottam. – Kegyed igazán szabadelvű – szólt visszafojtott indulattal az idősebb Lindmayer. – Csakhogy az unokaöcsém még túl fiatal és tapasztalatlan a... khrm, nos, az operához. – Ne aggódjék, édes barátom, nem eszem meg a rokonát – nevetett kissé epésen a primadonna. – Bár könnyen lehet, hogy
ez az étkezőkocsi nálánál jobb falatot úgysem lesz képes elém rakni. – Na de Mimike! – pirult fülig az úrfi, akit jól láthattam, mivel ő és a primadonna a mellettem lévő négyszemélyes asztalnál, egymás mellett foglaltak helyet. – Áh, szóval már Mimike – hördült fel az idősebb Lindmayer –, pedig csupán a szomszédos kupéból kísérted át a hölgyet. – Istenkém, hát modern időket élünk – mosolygott az operina csalafintán. – Gyorsvonaton a szív is sebesebben ver, nem igaz, kedves Zénóm?! Hármuk évődése igazán érdekesnek tűnt, ám az én figyelmem hamarosan a többi jelenlévőre terelődött. A távolabbi asztaloknál számos olyan utas ült, aki a két személykocsiból jött át, s bár hálóhelyet nem, étkezőjegyet viszont váltott magának. A legtöbben koros férfiak voltak, akiket üzletvezetőnek, terménykereskedőnek, nagybani árusítással foglalkozó ügynöknek néztem, de akadt köztük néhány hölgy, fiatalabb asszony, valamint egy népes család két süldő leánya és három kisfiú is. Mi, akik a hálókocsiban utaztunk, ösztönösen egymás közelében foglaltunk helyet. A dohánytőzsdén üzletelő matróna és társalkodónőhöz képest felettébb hallgatag társa szintén négyszemélyes asztalt választott, de nem sokáig maradtak kettesben, mivel két későn érkező fiatalember engedélyt kért tőlük, hogy velük szemben foglaljanak helyet. Az egyiket – nyurga székely férfi – látásból már ismertem. Ő ellenőrizte a Keleti indóházban oly idegesen a szerelvényhez csatolt plusz paklikocsi ajtajait lezáró lakatokat, méghozzá a hidegnek fittyet hányva kabát nélkül és hajadonfőtt. A másik illető kissé már testes, harminc körüli, kerek arcú, borotvált állú férfi volt, kinek mozdulataiból, derűs mosolyából,
rendkívüli intelligenciát árasztó, élénk tekintetéből csak úgy sugárzott a könnyedség, mely türelmes figyelemmel, közvetlenséggel, sőt, komoly élettapasztalattal párosult. Bár akkor még nem tudtam róla semmit, azonnal megkedveltem őt, és különös mód enyhe sajnálkozást éreztem, amiért sosem lesz alkalmunk megismerkedni, hisz senki nincs a vonaton, aki az etikett szabályai szerint bemutathatna minket egymásnak. Talán épp ez a röpke magányérzet okozta, hogy felfigyeltem Bali Mihályra. Szegény bácsi – nekem legalábbis az – a makulátlan fekete öltönyében, kezében keménykalapjával még mindig az asztalok között toporgott. Üres szék ugyan lett volna több is, ám azok, akik már ott ültek, szinte tüntetően próbáltak ügyet sem vetni Bali úrra, akiről – úgy tűnt – mindenki pontosan tudja, hogy kicsoda. – Miska bácsi! – szóltam, és még integettem is neki, némi feltűnést, sőt, megütközést keltve. – Kérem, üljön ide hozzám! A tömzsi kis emberke néhány pillanatig csodálkozva nézett rám, majd hálás mosollyal a szemközti székre zöttyent. Miután kalapját a réztartóra tette, kissé előrehajolt, és bizalmasan közölte: – Tudja meg, Milike, hogy bár sosem voltam a haladás ellensége, időnként mégis nagyon haragszom a fotográfusokra. – Ugyan miért? – Hát kegyed még egyetlen olyan üdvözlőlapot sem látott, amin az én fizimiskám virít? – csodálkozott a mokány öreg. – Pedig az ország minden trafikjában árulják azokat újév táján, meg amikor egy-egy friss munkával végzek. Százszámra adnak el belőle a bolond népeknek, akik viccesnek hiszik, ha engemet küldözgetnek a barátaiknak. – Mi ebben a vicc? – Az, hogy a fotográfiám alá olyanok vannak odanyomtatva,
hogy: „Bali Mihály ítélet-végrehajtó mérje meg a nyakbőségedet!”, meg az, hogy: „Bali Mihály pisszegjen a hátad mögött.” – Az elsőt értem, és bizony elég beteges humor, de mi az a pisszegés? – Kegyed ezek szerint még sosem látott kivégzést – állapította meg Miska bácsi a szakértők szigorával. – Az úgy van, kérem, hogy a bitónak, mely egyetlen vaskos gerenda, háttal állítjuk az elítéltet, talpa alatt kissámlival. Amikor a segédeim megkötözték a lábát, hogy ne kalimpáljon, én egy létrán felmászok mögéje, és egyet pisszentek. Ilyenkor a legények megemelik a delikvenst, én meg közben hurkot vetek a nyakába, és újra pisszentek, mire a fiúk, kirúgva alóla a sámlit, a lábhoz kötött kötélnél fogva teljes erőből lefelé rántják a szerencsétlent. Jó esetben azonnal elszakítják a gerincvelőt, miközben én a fején is csavarintok egyet, hogy elroppantsam a csigolyát. Ha jól végezzük a műveletet, az elítélt azonnal elájul, és a halál is beáll úgy húsz másodpercen belül. 35 Borsódzó háttal hallgattam Miska bácsi akkurátus beszámolóját, egyszerre érezve émelygő rosszullétet és a szakiparos tudása iránti dermedt tiszteletet. – Innen hát a pisszegés – nyögtem ki végre bicsakló hangon, mire ő észbe kapva hadarta: – Jaj, kisasszonyka, bocsásson meg az én bolond, vén fejemnek! Ide hív a vacsoráló asztalához, én meg halállal, akasztással, csontroppantással traktálom kegyedet. Ha ezt Ambrózy báró úr hallaná, rögvest ő térülne pisszegni a hátam mögé, és biz’ isten, meg is érdemelném! 35
A leírt akasztást formát „magyar módszerként” ismeri a szakma. Akkoriban az egész Monarchiában ezt alkalmazták, sőt, a halálbüntetés eltörléséig Közép-Európában mindvégig így folyt a kivégzés.
Richárd említése úgy ért, mintha villanyos áram csípett volna meg. Eszembe jutott, milyen régi, kedves ismerősként köszöntötte egymást a két férfi, és persze az is, hogy ha tovább tudnám beszéltetni a hóhért, tán a báró múltjának néhány részlete sem burkolózna többé homályba előttem. – Hagyja a szabadkozást, Miska bácsi – nevettem, sőt, az asztalon átnyúlva még az üres tányér mellett heverő kezét (azt a csigolyaroppantót!) is megpaskoltam. – Ambrózy báró tán nem mondta magának, hogy detektívtanonc vagyok? Láttam már holttestet, nem is egyet, és a városi boncteremben sem tekintenének rám idegenként, szóval traktáljon csak tovább a szakmája titkaival! Mondja, régóta űzi ezt a mesterséget? Bali Miska bácsi szemében örömteli fény villant: szeretett önmagáról beszélni, ezt mindjárt láttam rajta. – Hát, ha tényleg nem veszem el a Milike étvágyát... – nyújtotta a szót. – Ne kéresse magát, hallani akarom! A kackiás bajszú hóhér ismét előrehajolt, hogy asztalszomszédaink fülébe még véletlenül se juthasson el semmi, és végre beszélni kezdett. – Az úgy volt, hogy a legelső hivatalos állami megbízás 1895 tavaszán ért el engemet. Mondhatni együtt debütáltunk Ambrózy báróval, aki éppeg egy esztendővel korábban veszítette el a karját, és felépülvén úgy döntött, a bűnüldözésnek szánja az életét. – Az bizony rettenetes baleset volt – bólogattam, mint aki minden részletet ismer. – Baleset? – hökkent meg Miska bácsi. – Szóval az volt? Ezek szerint a báró úr elmondta magácskának, hogy mi történt vele? Mert biz’ engemet sosem avatott be a dologba. Érezvén, hogy a saját csapdámba estem, inkább visszatértem
az eredeti témához. – Szóval miként is volt az a közös debütálás? – No persze, a debütálás! – bólogatott kissé csalódottan az öreg, amiért tőlem sem tudhatja meg, amire titokban magam is oly kíváncsi lettem volna. – Ambrózy bárónak a szatmári rablógyilkosság 36 volt az első sikeresen megoldott ügye, a lefülelt tettest, Franz Pált pedig mintegy vizsgamunkaként, én akasztottam fel. Innen köztünk a barátság, ami egymás szakmájának nagyrabecsülésén alapszik. És ez az egyszerű, kedves parasztembernek kinéző állami hóhér ettől kezdve csak mondta, regélte, sorolta élete eseményeit, melyek legjava mások (altisztjét megölő baka, rabló és gyerekgyilkos nő, zsidó kocsmáros családjának kiirtója, et cetera 37 ) halálával végződött. Miközben a pincér sorra felszolgálta a szupé fogásait (erőleves mély tálkában, hideg fácánsült áfonyamártással, valamint háromféle torta), én megtudtam, hogy Bali Mihály életében először Boszniában akasztott embert, mint az Osztrák-Magyar Monarchia közkatonája. – Hatan voltak a gazemberek – mondta csillogó szemmel. – Hat török bég, kiknek katonái előző nap tőrbe csalták és mind lemészárolták a huszárjainkat, méghozzá oly állati kegyetlenséggel, hogy még a sebesülteket sem kímélték. Miután elfogtuk őket, a tábornokunk kiállt elibénk, és megkérdezte, ki vállalná, hogy kötélvégre teszi a gyilkosokat, akik katonához méltatlanul jártak el, így golyót semmiképp sem érdemelnek. Én ugyan csak közlegény voltam, de szívesen vállaltam a
36
Lásd a Budapesti Hírlap 1895. március 5-í számában a „Franz Pál kivégzése” c. cikket 37 és a többi (latin)
megbízatást. Ez a hat török tiszt lett hát az első munkám 38, és leszerelve nem is gondoltam volna, hogy valaha még szükség lesz rám, de aztán meghalt a Kozarek 39 , én meg a helyébe léptem. Miközben Miska bácsi hátborzongató történeteit hallgattam, fél szemmel és füllel útitársaimat figyeltem. Így tudtam meg, hogy a székely fiatalember, aki oly jól tűri a hideget, igen fontos megbízatásban jár. – Nagy bútorkiállítás és börze volt Pesten – mondta a két kékbe öltözött hölgynek, akik érdeklődve hallgatták őt. – A leghátsó paklikocsiban vannak azok a holmik, amik nem keltek el, de attól még, ezt elhihetik nekem, rendkívül értékesek, hisz mindegyik a híres Lázár 40 méltóságos úr keze munkáját dicséri. – A meggyesfalvi Lázárét? – kapta fel fejét a kerek arcú férfi, aki szintén a hölgyek asztalánál ült. – Sokat olvastam róla a lapokban. Őt mindenfelé csak úgy emlegetik: az iparos gróf. – És teljes joggal – bólintott a székely férfiú. – A méltóságos úr sosem vetette meg a kétkezi munkát. Fiatalabb korában együtt kapált, szántott, gereblézett a napszámosaival, később festegetéssel próbálkozott, ám idős korára az asztalos szakma
38
w
10
A saját elmondása szerint Báli Mihály, miután felkötötte a hat béget, így kiáltott: „No, most bégethettek, báránykáim!” Munkájáért Philippovich tábornoktól háromszáz forintot kapott, amit nyomban Faddon élő édesapjának küldött. A háború későbbi szakaszában, különösen Szarajevó bevétele után Báli még számos hadifoglyot akasztott fel. Kozarek Ferenc (?— 1893) volt az első magyar állami hóhér (elődei mind megyei v. városi alkalmazásban álltak), aki apjától tanulta a szakmát. Nemcsak hóhér volt, de egyben gyepmester, azaz sintér is. Nem szerette, ha hóhérnak hívják, ő inkább ítélet-végrehajtóként gondolt magára. Emlékiratai halála évében A pesti hóhér - történeti regény címen jelentek meg - a könyv több mint 3000 oldalas! Sintértelepe és lakása a IX. ker. (akkor külterület) Üllői út 9645. szám alatt volt. szárhegyi Lázár Jenő gróf (1845-1900), nagybirtokos, országgyűlési képviselő, az erdélyi népi iparművészet pártolója, jeles műgyűjtő, ügyes kezű ács és bútorasztalos. Felesége Rudolfine Emanuela Ludmilla Bors de Borsod bárónő (1845-1894), lányaik Szárhegyi Lázár Eleonóra és Gin Szárhegyi Lázár-Bors Margit grófnők.
szerelmese lett. Oly meseszép, dúsan faragott bútorokat, mennyezetre való fakazettákat és más egyéb gyönyörűséges holmikat tervez és készíttet el a műhelyében, ahol maga is napestig gyalul, fűrészel, vés, hogy produktumai nemrégiben a párizsi világkiállítás magyar pavilonjának legnézettebb remekei voltak. Én, mint a gróf úr üzlettársa, most épp a pesti börzén megmaradt holmikat szállítom haza, no, meg persze a busás bevételt, ami az eladott bútorok után járt. A fiatalember ezt kimondva gyorsan meg is tapintotta zakója szív fölötti, belső zsebét, majd idegesen körülnézett, hogy látta-e valaki. – Lázár – ismételte meg a gróf nevét elgondolkodva a kerek arcú férfi, majd hirtelen felnevetett. – Dejszen akkor már hárman vagyunk druszák ebben a pakliban! Való igaz, hogy mikor a két úriember leült a hölgyekhez, Domonkos és Heltai 41 egyaránt Jenőként mutatkoztak be, amin rögvest mindannyian nagyot derültek. Most pedig ráadásként az is fényre került, hogy bár nincs jelen, az iparos grófot szintén Jenőnek hívják, így meglett a drill, legalábbis ami a neveket illeti. Lázár Jenő méltóságost én magam is jól ismertem, hiszen szép városi palotájuk papuska boltja mellett állt, és ha a gróf alig fordult is meg Marosvásárhelyt, azért sokszor és nagy tisztelettel emlegették őt az emberek. Különc volt, persze, hisz sokkal inkább egyszerű mesteremberként, semmint dúsgazdag földbirtokos arisztokrataként viselkedett, de tán épp ezért 41
Heltai Jenő (1913-ig Herzt Jenő, ám írói nevét a kezdetektől használta, így mi sem teszünk másképp) (Pest, 1871 - Budapest, 1957) költő, újságíró, producer, dramaturg, számos lap munkatársa, aki 14 éves korában publikálta első verseit. Először katonai pályára lépett, 1892-ben tartalékos hadnagy voll, majd leszerelve sokat utazott: élt Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Isztambulban. 1900-ban titkárként dolgozott a Vígszínháznál, melynek később igazgatója lett.
szerették annyian. Vonatunk a szupé ideje alatt csak egyszer állt meg néhány percre a nagykátai állomáson, és már épp Újszászhoz közeledtünk, mikor a teát felszolgálták. Az asztaloknál szinte mindenhol élénk társalgás folyt. Berta Mimi és Zénó úrfi bizalmas sutyorgásba merült, míg a velük szemben ülő, egyre ingerültebb nagybácsi szúrós megjegyzéseivel próbálta őket zavarni. – A majmok igencsak kedvelhetik magát – mondta például, lesújtó pillantást vetve unokaöccsére. – Ezt meg miből gondolja, Lindmayer úr? – értetlenkedett az operina. – Merthogy ügyesen csiklandja őket. A különös kijelentést persze csak az érthette, aki valamelyest messzebbről tekintett a művésznőre, kinek kalapján a madártollak épp a mögötte lévő fali drapéria majmocskájának ülepét cirógatták. Berta Mimi néhány pillanatig komolyan fontolgatta, hogy megsértődjék-e, sőt, frissen sült lovagja még meg is emelkedett kissé a székén, mintha szembe akarna szállni a bácsikájával, ám a primadonna végül csak legyintett. – Hagyja már, maga morc ember, ezt a folytonos dúlásfúlást! Inkább örüljön, hogy Zénóval így megkedveltük egymást, hisz magányosan utazni annyira szomorú. Mikor a vonat Újszász előtt lassítani kezdett, egyszerre két érdekes dolog is történt. Először a szeparált étkező üvegajtaja nyílt ki, és az asztalok közötti keskeny folyosón átvonult az a három ember, akik külön felárt fizettek, hogy ne kelljen velünk közös helyiségben étkezniük. Az idős házaspár kuncogtatóan magasra tartott orral, inkább rátartian, mint fenségesen lépkedett a személykocsik felé, míg az ortodox pópa, kinek mellén vastag láncon hatalmas ezüstkereszt függött, szerényen
lehajtott fejjel haladt a nyomukban. Miután ők hárman elhagyták a kupét, Domonkos Jenő pattant talpra, és késével finoman megkocogtatva csészéje oldalát, figyelmet kért. – Tisztelt hölgyeim és uraim, bocsássák meg szemtelenségemet, hogy ismeretlenül zavarkodni merészelek, de felmerült itt egy kérés. Pichler és Pierhof úrhölgyek megtudták, hogy jómagam a híres Lázár-bútorok kísérőjeként utazom a vonaton, és azt sem titkoltam előlük, hogy a nevezett műkincsek az utolsó paklikocsiban találhatóak. Nos, a hölgyek igen kíváncsiak lettek, és mivel én tiszta szívből büszke vagyok a Lázár-műhely alkotásaira, ha szeretnék, megkérem a vonatvezetőt, hogy szupé után átmehessünk a nevezett vagonba, megtekinteni eme ipari műremekeket. Kérdem tehát, ki szeretne velünk tartani? Az ötletet majdnem általános taps fogadta. Néhány mogorva úr csak legyintett, a kisfiú álmosan nyafogva inkább a személykocsiba akart mihamarább visszatérni, míg az idősebb Lindmayer egészen kikelt magából. – Ez, kérem, sületlen idea – kiáltotta, felállva a helyéről. – Az utasok menet közben nem sétafikálhatnak csak úgy át a paklikocsikba. – Technikailag nincs akadálya – vitatkozott Domonkos, akit egészen meghökkentett a képkereskedő heves tiltakozása. – A vasútszabályzat persze bizonyára tiltja, de hát épp ezért kérnék külön engedélyt a vonatvezetőtől. – Kérjen csak, barátom, mi önnel vagyunk – biztatta Berta Mimi a fiatalembert, majd felállva helyéről szorosan Zénó úrfiba karolt, és mélyen a szemébe nézett. – Mi ketten mindenképp átmegyünk abba a paklikocsiba, igaz-e, kedves? – Hát... izé... Hogyne! Természetesen!
– Akkor viszont én is megyek – szögezte le Lindmayer úr, és ez végül el is döntötte a kérdést, hisz mi, többiek, mind nagyon szerettük volna látni azokat a híres Lázár-bútorokat.
Újszász-Berettyóújfalu, 1900. december 10-11. éjjel 11h és 1h 20’ között
Számomra tökéletesen megfelelt, hogy az utastársaim átnéznek rajtam. Egyedül Berta Mimi mért végig alaposabban, ám miután megállapította, hogy nem jelentek veszélyt az „ő Zénójára”, akit a vonat indulása óta sikeresen és teljes mértékben az ujja köré csavart, többé rám sem pillantott. A társaság egy része csupán egy tökéletesen tapasztalatlan, hallgatag vidéki leányzót látott bennem, aki van annyira ostoba, hogy épp a hálókocsi mindenki által gondosan került utasával, Bali hóhérral keveredett vacsorái társalgásba, a többiek pedig észre sem vettek, így tehát én magam zavartalanul megfigyelhettem őket. Szokatlan kérésünk, miszerint szeretnénk átvonulni a második paklikocsiba, igencsak váratlanul érte Schwamm urat, a vonatvezetőt. Mivel szerelvényünk épp Újszászon vesztegelt, a szigorú fővasutas hajlandó volt kedvünkért az étkezőkocsiba fáradni, ám csupán azért, hogy elutasítson minket. – Sajnálom, de ez teljességgel lehetetlen – mondta, miközben a zsebórájára sandított. – A vonat két perc múlva
indul Szolnok felé, és mivel a menetrendet az önök érdekében mindenáron tartanunk kell... Lenyűgöző volt látni, ahogy utastársaim lerohanják az eleinte rendíthetetlen kősziklának, majd ingó kavicsnak, végül pedig szélhordta homokszemnek tűnő vasutast. Domonkos és Heltai Jenő higgadt észérvekkel, Mimike szempillarezegtető igézéssel, Pichler asszony katonás harsogással, egy Jeremiás 42 nevű úr pedig, aki a HERA részvénytársaság igazgatójának mondta magát, alig burkolt megvesztegetéssel indult rohamra. Schwamm úr végül megtört, és engedélyezte, hogy Bieliczky43 hálókocsi-kalauz kíséretében végigvonuljunk a szerelvényen. A két első osztályú személyvagon engem éppúgy lenyűgözött, mint a háló- és étkezőkocsi fényűzése. A folyosóról nyíló hat- és háromszemélyes fülkék bordó bársonnyal bevont öblös ülései legalább olyan kényelmet biztosítottak az utasoknak, mintha mind egy-egy puha fotelben ringatóznának. Az éjszakai gyorson persze nem minden hely volt foglalt, és a közbeeső állomásokon, mint például Újszászon, amit épp elhagytunk, néhányan le is szálltak, én mégis legalább negyven utast számoltam össze. És micsoda alakok voltak közöttük! – Az én munkám, kérem alássan, mondhatni szinte vértelen – jelentette ki az egyik fülke nyitott ajtajában az a magas, fiatal férfi, aki mellett elhaladtunk. – Azért járom az ország vasúthálózatát, mert tapasztalatom szerint a sínek ringatása megkönnyíti a kezelést. Biztos nem fáj egyikük foga sem? Jól gondolják meg, mert ajánlatom egyszeri, a húzást helyben
42
Jeremiás Arnold a HERA Promotheus Carbid és Acetylen részvénytársaság igazgatója a VII. ker. Erzsébet körút 50. szám alatt lakott (telefon SÍZZ). Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke. 43 Bieliczky István hálókocsi-kalauz a VII. ker. Hcrnád u. 27. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
végzem, a műszereim pedig mind kéznél vannak! – Nekem néha nyilall az egyik itt – érintette meg pufók arcát a kettes fülkében ülő hölgyek egyike, mire a vándorfogász rögvest beljebb nyomult, nagy orvosi bőrtáskáját a lehajtható asztalkára tette, és ellentmondást nem tűrően a remélt páciensére rivallt: – Kinyit! A szeppent hölgy engedelmeskedett, a fogász pedig tekert kicsit a fején, hogy a lámpa fénye a megfelelő helyre essen. – Igen, igen, látom már! Csúnya, rossz jobb fölső hatos. Mihamarább meg kell tőle szabadulnia, különben a következő étkezésnél letörhet, begyulladhat, és akár tályog is nőhet a tövén, ami vérmérgezést okoz. – Oh, borzalom! – sápadt el immár egészen a hölgy. – Sosem gondoltam volna, hisz csak a hidegre érzékeny néha. – Mindig így kezdődik – bólogatott az orvos, kérdőn pillantva a beteg férjére. – Akarja az úr, hogy itt és most megmentsem a felesége életét? – Az életét? – rökönyödött meg a férfi. – Hát... hát hogyne, természetesen. – Akkor máris előkészítem a felszerelésemet, ön pedig tegye ugyanezt húsz koronával! – Húsz korona egyetlen foghúzásért?! – kerekedett el még inkább a férj szeme. – Húsz korona a felesége életéért, amit én menet közben, garantáltan fájdalommentesen, mindössze három perc leforgása alatt mentek meg. Nos, mi legyen? – Spitzer, kérem, ne legyen már ennyire zsugori, elvégre én vagyok a gyermekei anyja! – szólt a hölgy, mire a pamutáru-kereskedő fogcsikorgatva bár, de fizetett. – Azonnal megleszünk – mondta ekkor az orvos, hatalmas,
krómcsillogású fogót, vattapamatok garmadáját és egy pakli névjegykártyát véve elő a táskájából. – Arra kérek mindenkit, hogy ha érzékeny a vér látványára, vagy a hátborzongató zajokra, az most hagyja el a fülkét, de vigye magával a visit cardomat! Sose lehessen tudni, mikor lesz szükségük a szolgálataimra! Mint a kártyán olvashatják, a nevem dr. Kajtár Balázs 44, az előkelő utazóközönség fogreparátora, aki hetente két alkalommal Pesten, az Ámor kávéházban, a hatos asztalnál is rendel. Abban a jó doktor bizony nem hazudott, hogy gyorsan dolgozik, hisz még el sem értük a peronajtót, máris velőtrázó sikoly töltötte meg a kupét. Sokan, akik e kései órán már elszenderedtek puha üléseikben, rémülten kapták fel a fejüket, de az orvos kissé szemrehányó kiáltását hallva mindjárt megnyugodtak. – Ugyan már, drága asszonyom, hisz még hozzá sem értem kegyedhez! Inkább markolja meg erősen azt a karfát, mert most jön a fogó! A következő személykocsiban sokkal nagyobb nyugalom fogadta tovavonuló társaságunkat. A legtöbb fülkében egészen kicsire csavarták a villanyos lámpát, és a széles üléseken elterülve, ringó fejüket mellükre vagy a támlára biccentve bóbiskoltak az utasok. Ahogy ide is, oda is bekukkantottam, több ismerőst sikerült felfedeznem. Rögtön az első félkabinban az az idős házaspár utazott, akik az étkezőkocsi szeparált fülkéjében ülve oly rátartian vetettek fittyet ránk. Úgy tűnt, itt sem keveredtek másokkal, a háromszemélyes kabinban csak Élő személy, aki nemcsak a fogreparálásban, de a fűnyírásban is világbajnok. Miközben a foggyökeremet véste, találtam ki, hogy az ő nevét adom eme szereplőnek, köszönettel azért, hogy e kínos művelet alatt alig láttam néhány csillagot, (a Szerző) 44
ketten voltak, és mikor meglátták menetünket, tüntetően a sötét ablak felé fordultak. – Vajon kik lehetnek? – súgtam oda Miska bácsinak. – Talán az uralkodóház tagjai vagy külhoni kiküldetésbe igyekvő diplomata pár? – Khrm – köszörülte meg finoman a torkát Almási 45 úr, a személykocsik kalauza, aki mellett épp elhaladtunk, és akit láthatóan boldoggá tett, hogy pletykálkodhat egy kicsit. – Még hogy hercegi pár vagy külföldi attasé! Nem, sajnos szó sincs ilyesmiről. A mi valóban különc, sőt, mondhatni háklis utasaink Czartoryjski 46 úr és neje, akik mindketten a tyúkszemirtás hátborzongató mesterségét űzik. – Nem is gondoltam, hogy az efféle mesterség oly jól fizet, hogy telik nekik az első osztályra – ámult Miska bácsi. – Méghozzá hetente legalább kétszer – bólintott a kalauz bizalmasan. – Czartoryjskiék ugyanis vidéki pácientúrával dolgoznak, akik között csupa földbirtokos, arisztokrata és a legmagasabb körökben forgó gyáros, kereskedő, mágnás találtatik. Továbblépve a hármas fülkében négy urat láttam, akik közül kettő a tőzsdei árfolyamokról vitatkozott, míg a sarokban a görögkeleti pópa az imakönyve fölé görbedve olvasott. Mellette egy tagbaszakadt, csíkos öltönyt és rikító, kanárisárga csokornyakkendőt viselő, leginkább díjbirkózónak tűnő férfi ücsörgött, ölébe ejtett lapátkézzel. Az utóbbi úr meg is nézett minket, ám röpke érdeklődés csak akkor csillant a szemében,
45
Almási Pál kalauz a VI. ker. Bajnok u. 13. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke. 46 Czartoryjski Zsigmond és neje - tyúkszemműtők - a IV. ker. Váczi u. 7. szám alatt lakott (telefon 63-25). Minden egyéb, ami róluk a könyvben áll, a fantázia terméke.
mikor a folyosón lovagja karján Mimi művésznő vonult tova. A kupé végére érve támadt némi tumultus. – Ide csak a Pista bácsi 47 engedhet be minket – kiabált vissza kísérőnk a két kupét összekötő, szeszélyesen ingó vashídról, amit a menetszéltől itt is zárt szuflé óvott. – Menet közben ezt az ajtót egyedül az odabenn tartózkodó poggyászőr tudja kinyitni. Az ő oldalán található három vasrigli vigyázza a holmik biztonságát, nehogy valakinek fosztogatni támadjon kedve. – Történt már ilyen eset? – kérdeztem, mindenki feje fölött átkiáltva. – Amerikában meg tőlünk délre, a Balkánon több is – felelte a hálókocsi-kalauz. – Épp ezért vagyunk ilyen elővigyázatosak. – Na, és akkor hogy jutunk be a bútorokhoz? – háborgott Pierhof asszony, aki már megbánta az egész kalandot. – Türelem! – lóbálta meg peronajtókat nyitó mesterkulcsát a vasutas. – Zörgetek, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Az lett, hogy a súlyos vasszerszámmal okozott zaj végül sikeresen felriasztotta a poggyászőrt, akinek gyűrt ábrázatán még a kicsiny ablakon át – amit a vaskos ajtón nyitott – is látszott az őszinte megrökönyödés. – Tán elszabadult a mozdony? – kérdezte rémülten, mikor látta, hogy a folyosó tele van emberekkel. – Ugranyi az utolsó kocsiból a legbiztonságosabb. Mire a kísérőnk megértette vele, hogy csupán áthaladni akarunk a poggyászkocsin, a velünk tartó utasok közül kettő is meggondolta magát, és inkább elindult vissza, a saját fülkéjébe. 47
Krizmanics István MÁV-hordár (itt poggyászőr) a VII. ker. Hernád u. 24. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
– Egyetlen sublód vagy szekreter sem ér annyit, hogy én kialvatlan, táskás szemekkel álljak holnap a szállítóim elé – legyintett Stadtmüllerné 48 , aki az első személykocsiban csatlakozott hozzánk, mindenkivel közölve, hogy ő biz’ három budai kocsmájába kíván bort venni Kolozsvárott, bár ezt senki nem kérdezte tőle. – Okos idea! – helyeselt Germanus 49 úr, aki anno a dohányzófülkében oly lelkesen pattant talpra, midőn meghallotta Pichler asszony füstölgést dicsőítő szavait. – Engem is tárgyalásra várnak, és bizony a szűcsáru nem adja el magát. A társaságunk ugyan megcsappant kissé, ám Pista bácsi végül engedett a kérlelésnek, és a hálókocsi-kalauz becsületszavát elfogadva – miszerint nem azért jöttünk, hogy kifosszuk a poggyászokat – szélesre tárta előttünk az ajtót. Az első paklikocsiba lépve az 502-es éjszakai járat minden fényűzése egy csapásra hamis álomnak tűnt. A közönséges marhavagonra emlékeztető kupé, melynek polcain számtalan bőrönd, táska, kisebb és nagyobb csomag, útiláda, postazsák és spárgával összekötözött újsághalom állt, rideg volt, mint egy zsibárus kerekeken gördülő raktára. A poggyászőr, akit kísérőnk Krizmanicsként mutatott be, töpörödött, inas, ráncos képű, foghíjas, görbe hátú öregúrnak tűnt, bár nekem valami azt súgta, hogy több benne az erő, mint amennyit mutatni hajlandó. Kissé ijedten, gyanakvón és megilletődötten nézte az úri utasokat, miközben koszos körmű, nikotintól sárga ujjaival szürke egyensapkáját gyűrögette. 48
Stadtmüller Lajosné korcsmáros a VlI. ker. Dohány u. 102. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke. 49 Germanus I. Sándor borkereskedő a VII. ker. Dob u. 25. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
– A szögekkel tessenek nagyon vigyázni – mondta, miközben előttünk totyogott. – Itt is, ott is kiáll egy-egy alattomos, ami megtépheti a szép ruhát. A paklikocsi hátuljában kicsiny vacokra lettem figyelmes, amit kopott lószőr pokrócokból és lukas jutazsákokból rótt magának össze a vén poggyászőr. A kupacon heverő kabát egyik zsebéből pálinkásbutykos vége kandikált elő, ám rajtam kívül senki nem vette észre, mivel Krizmanics bácsi elhaladtában felettébb ügyes és fürge mozdulattal betakarta azt. A Lázár-paklikocsi a szerelvény legutolsó tagja volt. Mint menet közben Domonkos Jenő elpanaszolta, csak igen körülményes utánjárással sikerült elintéznie, hogy a Magyar Királyi Államvasutak illetékesei engedélyezzék a szállítmány plusz teherként való csatolását, hiszen ez gyorsvonatok esetén nem szokás. – Szerencsére a gróf úr tehetsége messze földön híres – lelkesedett a fiatalember. – És hogy nem hiába, azt mindjárt a saját szemükkel is láthatják. Társaságunk újabb szuflén készült áthaladni, amit a hálókocsi kalauz nyitott meg előttünk. – Itt nincs világítás – kiáltott hátra a sötét vagonból. – Krizmanics, fényt! A poggyászőr térült-fordult, mi pedig, akik libasorba állva vártuk, hogy végre beléphessünk az utolsó kocsiba, előreadogattuk azt a három viharlámpást, amit meggyújtott. Elsőként Domonkos haladt át a vashídon. Ő és Bieliczky úr falikampókra akasztották a lámpákat, majd elkezdték felhajtogatni a rakományt védő, súlyos vászonponyvákat. – Tessék parancsolni – invitálta be közönségét ragyogó ábrázattal Domonkos. – íme, a Lázár-féle iparművészeti csoda utazó kiállítása!
A következő negyedórában úgy röpködtek köröttem az álmélkodó „oh!”-k és „áh!”-k, mint egy tavasztól mámoros, szerelemtől bódult galambraj szédült tagjai. A bútorok, melyek zsúfolásig töltötték a paklikocsit, valóban gyönyörűek, sőt, igazi remekművek voltak, már amennyire én megállapíthattam. Három csodás íróasztal, négy óriási ruhásszekrény, két míves faragáséi tálaló, valamint több dohányzóasztalka, kerekes buffet-kocsi, egy szétszedett állapotában is elbűvölő hitvesi ágy, sublód és székek garmadája rejtőzött ott, széles gurtnikkal lekötözve, nehogy felboruljanak. Domonkos Jenő egyik nézelődőtől a másikig ugrálva folyton magyarázott, mutogatott, műhelytitkokat, ügyes asztalosfogásokat és a kiváló minőségű fapác összetételét ecsetelve. Az előadást csupán ketten nem élvezték. Bieliczky hálókocsi-kalauz és Lindmayer úr mindvégig tüntetően az átjáró ajtajában maradt, és karba font kézzel, felszegett állal figyelték, nem esik-e valami visszafordíthatatlan kár az értékes rakományban, vagy épp az ifjabb Lindmayerben, aki immár úgy tapadt Berta Mimi művésznő oldalához, mintha a Lázár-műhelyben csirizezték volna őket egymáshoz. – Mondja csak, ember – érintette meg Domonkos vállát a tagbaszakadt, csokornyakkendős férfi, aki Macsek Andrásként mutatkozott be, miután a pópa mellől felállva csatlakozott menetünkhöz –, aztán mégis mibe kerülnek ezek a holmik? – Sosem voltak olcsók, drága uram, de mióta részt vettek a párizsi világkiállításon, még inkább felment az ázsiójuk – felelt kissé fontoskodva a fiatalember, és kezét, miként korábban az étkezőkocsiban, most is zakója belső zsebébe süllyesztette. – Nálam csupán két meggyfa asztalka és egy ebédlőgarnitúra ára van, ám mondhatom, alig fér a briftasnimba. Mivel ez a beszélgetés immár a visszafele úton, a második
személykocsiban hangzott el, a szunyókáló utasok érdekében Bieliczky kalauz csendre intette a társaságot. Mimi művésznőt ettől persze rögtön heves kacaghatnék fogta el, míg Pichler asszony harsogva közölte, hogy ő is éppannyira utas, mint bárki más, tehát joga van akár nótázni is, ha úgy tartja kedve, Heltai úr pedig – még mindig a bútorok mesés faragványain merengve – megjegyezte: – Olyan egyszerre bájos és rémisztő figurákat álmodik a fába ez a Lázár gróf, mint a maga módján Victor Hugo. – Való igaz – helyeselt haragvó fintort vágva Lindmayer úr. – Sosem szerettem annak a piktor Hugónak a képeit. Csupa vacak mázolmány, csapnivaló festékpocsékolás. Nekem elhiheti, kedves uram, mert én ebből élek – Amit mondtam, azt én dicséretnek szántam – közölte fanyar félmosollyal Heltai. – Ah, szóval dicséretnek! Mi is a maga foglalkozása, drága barátom? – Jelenleg a Vígszínház titkáraként tevékenykedek, de... – Szóval titkár, mi?! – legyintett Lindmayer úr. – Akkor tehát fityiszt sem ért a magas művészetekhez. Ez a bútormustra nagy ostobaság volt, de immár szerencsésen túl vagyunk rajta. Én a magam részéről másra sem vágyom, mint arra az üveg szamorodnira, amit a pincérrel vacsora után a kabinomba vitettem. Na, gyerünk, kérem, haladjunk ott elöl! Már alig állok a lábamon. Hirtelen én is rettentő fáradtnak éreztem magam, így cseppet sem bántam, mikor a szerelvényen átvonulva végre visszaértünk a hálókocsiba. Búcsút vettem Miska bácsitól, de mielőtt beléptem volna a kabinomba, még láttam, hogy ugyanez Zénó úrfinak és Mimi művésznőnek mily nehezen megy. A párocska szorosan egymáshoz simulva beszélgetett a
folyosón, míg végül Lindmayer úr megelégelte a dolgot, és karon ragadva unokaöccsét, szinte berántotta őt közös fülkéjükbe. A primadonna ezen csak nevetett, míg elgyötört kalauzunk mély sóhajjal vette tudomásul, hogy különösen kacifántosra sikeredett éjszakai szolgálatának nehezebbik része lassanként lezárul, hisz a gondjaira bízott utasok sorra a kabinjukba térnek. Az asztalkához csavarozott villanyos lámpa fényénél sebesen vetkőztem, majd vadonás új hálóruhámat magamra öltve a takaró alá bújtam. Azt hittem, rögvest sikerül elaludnom, ám kiderült, hogy hálókocsiban pihenni nem is olyan egyszerű. Az ágy ugyan kényelmes volt, de az alattunk zakatoló kerekek monoton kattogása, a túlságosan is jól működő gőzfűtés fülledt melege, no meg az, hogy a vonat időnként be-befutott egy-egy állomásra, ahol utasok szálltak le és föl, miközben a peronon hordárok kiabáltak, a vaskerekeket kalapáccsal ütögették, az indulást pedig mozdonyunk minden egyes alkalommal fülhasogató füttyszóval adta hírül, igencsak megnehezítette a pihenést. Szajol után feküdtem le, ahol bevártuk az aradi csatlakozást, ám mielőtt elnyomott volna az álom, még hallottam, hogy valakik hevesen veszekszenek. Később tompa puffanás következett, amint egyikük – elhagyva a közös kabint – bevágta annak ajtaját. – Szegény Zénó úrfi, nehéz dolog a szerelem – sóhajtottam. – Különösen, ha ilyen szigorú bácsikája van az embernek. Kisújszállás... Karcag... Püspökladány... Mindhárom állomáson újra és újra felriadtam. Az utóbbin épp az ablakom előtt recsegő hangszóróból értesültem arról, hogy beértük a Budapest-Kőrösmező viszonylatban közlekedő 1706-os számú személyvonatot, és mivel ez a zaj végképp kiűzte
szememből az álmot, némi forgolódás után inkább felcsavartam a lámpát, majd az asztalkára tett piciny órámra néztem. – Negyed kettő – sóhajtottam. – Na, szépen vagyunk. Ha legalább valami olvasnivalóm volna... Bár előre sajnáltam szegény Drienkó urat, aki hálókocsi-kísérőként bizonyára a szolgálati helyén, vagyis a kupé mozdony felőli végében álló székén szunyókált, mégis úgy gondoltam, hogy fel kell ébresztenem, mert egyedül csak ő segíthet rajtam. Belebújtam hát vastag hálóköntösömbe, lábamat papucsba dugtam, majd óvatosan kinyitottam az ajtót. Ennél tovább azonban nem jutottam, mivel a fülemet ismét tompa kiabálás szűrt zaja ütötte meg. – .. .ezt mégis hogy... teljesen elment az a maradék... tán máris elfeledted Bécset? Taknyos orrú ficsúr, te most nem lehetsz szoknyabolond, különben mindkettőnknek... de akkor esküszöm, hogy a saját kezemmel... Az utolsó félbeharapott mondatot már egész tisztán hallottam, mivel Zénó úrfi ismét felrántotta a kabinajtót, és döngő léptekkel végigrobogott a kupén, hogy aztán az étkezőkocsi felé távozzon. Mikor kiléptem a folyosóra, Drienkó urat pillantottam meg, aki holtsápadtan, tehetetlenül állt a széke előtt, amiről csak az imént pattanhatott fel. – Mi történt itt? – kérdeztem, ám ő még mindig a Zénó úrfi által nyitva hagyott kupéajtóra meredt. – Még sosem voltak ilyen izgága utasaim – nyögte ki végül, fel sem fogva, kihez beszél. – Az egyik folyton üvölt, és már a harmadik üveg szamorodnit rendeli, a másik meg kerek egy órát tölt a vele szomszédos művésznő kabinjában, amit ugyebár a szabályzat nem tilt, de azért mégis... A korábban oly szigorú hálókocsi-kísérő zaklatott szavai
hirtelen elakadtak, és ő úgy meredt rám, mintha eddig nem is látta volna, hogy ott állok előtte. – Kegyed meg mit óhajt? – kérdezte már-már pánikba esve. – Csupán azt szerettem volna megkérdezni, akadna-e valami olvasnivalója a számomra. Képtelen vagyok elaludni, és az út még nagyon hosszú. – Olvasnivaló? – Drienkó úr úgy meredt rám, mintha legalábbis a kabinomba invitáltam volna holmi liaisonra 50. – Ilyesmi, kérem, ezen a járaton nemigen akad, de majd a vezetőség elé terjesztem az ötletet. – Boldog volnék, ha így a jövendőbeli álmatlan utasok javát szolgálhatnám – sóhajtottam. – Csakhogy ez rajtam aligha segít. – Nos, khrm... – A hálókocsi-kísérő némi bizonytalankodás után felnyúlt a széke melletti szerelvényszekrény tetejére, és onnan egy gyűrött, sárga lapokból álló füzetet vett elő. – Sajnos csupán ezzel szolgálhatok. Az országos menetrend téli kiadványa. Én már fejből tudom. Nagyon érdekes olvasmány különben, már ha valaki kedveli a vonatokat.
Nagyvárad, 1900. december 11. éjjel 2h 11’ Domonkos Jenőre a fedett, nyáron repkénnyel befuttatott perontól bal kézre, az indóház és a vele szomszédos kicsiny korcsma közötti sikátorban találtunk rá. Vonatunk ekkor már legalább hét perce vesztegelt 50
szerelmi viszony (francia)
Nagyvárad épp abban az évben kibővített, egyemeletes állomásépülete előtt. A kalauzok ugyan nem örültek neki, de amint mozdonyunk gőzt fújva lefékezett, több álmatlanságban szenvedő utas – miként én is – felöltözött, és nyomban leszállt, hogy kinyújtóztassa tagjait. Csípős hideg volt, a síneken túl hóborította dombok emelkedtek, maga az indóház azonban barátságos lámpafényt árasztott. – Szeretem ezt a várost – jelentette ki Bali Mihály, aki velem együtt hagyta el a hálókocsit. – Habár itt még nem akasztottam soha. – Nohát – csodálkoztam rá –, azt hittem, hogy Miska bácsi már rég az igazak álmát alussza. – Nem megy az olyan könnyen ennyi év szolgálat után – sóhajtotta szomorkásan az állami ítélet-végrehajtó, s én pontosan tudtam, mire gondol. Kettőnkön kívül legalább tucatnyian szálltak le a vonatról. – Hölgyeim és uraim, nagyon kérem, ne menjenek messzire – rémüldözött Almási kalauz. – A vonat csupán tíz percet áll, és senkire nem várhatunk! Ha lemaradnak, itt maradnak! – Nagyváradon? – nevetett rá a fagyos hidegben gőzpárát lehelve Szepessy úr, a closetberendező. – Hisz én épp ide jöttem, csak az árumintáimat kell lepakoltatnom. Habár én nem hódoltam a dohányzás kifinomult művészetének, a peronon állva mégis élvezettel tartózkodtam azon urak társaságában, akik – miként egyikük mondta – csak „nehány pöffentésnyire” hagyták el a szerelvényt. A hálókocsiban csupán a két hölgy (Pichler Ida és társalkodónője) maradt fenn. Lindmayer úr úgy robogott végig a sínek mellett, mintha a közelben valami sürgős dolog várná, és megkerülve az utolsó paklikocsit hamarost el is tűnt a szerelvény mögött. Zénó, az unokaöccse idegesen rángó arccal, lázas tekintettel
jelent meg a lépcső tetején. A kapaszkodót markolva kihajolt, jobbra-balra nézdegélt, majd hirtelen sarkon fordult, és a kivilágított ablakokon át láttam, amint végigszalad az egész vonaton. Berta Mimit a második személykocsiban lelte meg, és bizonyára hatalmas patáliát csaphatott. Legalábbis én erre következtettem az ifiúr két hevesen kaszáló karját és a primadonna felvetett állát, majd a vonatról való, királydrámába illőn tragikus levonulását látva. – Ne legyen ostoba, drágám! – hallottam Mimi hangját, amint a kalauz kezét elfogadva óvatosan a peronra lépett. – Az az úr csupán autogramot kért tőlem. – Autogramot, az a sárga csokornyakkendős tulok?! – sziszegte Zénó úrfi remegő ajakkal, miközben maga is leszállt a vonatról. – Kérdem én, mégis hogy merészel ilyesmit tenni? – Tudja, édesem, én színésznő vagyok – felelte Berta Mimi, és úgy vonta magához a fiatalembert, mint örökké megbocsátásra kész anya durcás gyermekét. – Amennyiben komolyan gondolta, amit a kabinomban mondott... – Az utolsó szóig, Mimi – fogadkozott hevesen Zénó. – Nem érdekel, mit akar a bácsikám, én magát... – Jó, jó – csitította a túlhevült fiút Mimi. – Akkor viszont meg kell szoknia, hogy a menyasszonya népszerű primadonna, akinek kötelessége bárhol és bármikor a rajongói rendelkezésére állnia. – No, de az éjszaka és a vonatút kellős közepén?! – Bárhol, bármikor – hangsúlyozta Berta Mimi tanárnőhöz illő hangon, ám a többit már nem hallhattam, mivel a köröttem álló utasok valami tréfán nevettek. – A Borsszem Jankóban 51 írták, valóban – bólogatott Bali 51
korabeli népszerű élclap
Mihály kissé vonakodva, mint akinek nincs ínyére a téma. – Magam is olvastam, de már nem emlékszem, miként is szólt. – Nagy szerencséjük van az uraknak – furakodott be a körben álló férfiak közé a kerek arcú, hóbortos divatból monoklit viselő Steinschneider 52 . – Mivel csak a napokban jelent meg, nálam akad egy példánya a lapnak. Kívánják, hogy felolvassam, mit írtak benne Bali úrról? Általános helyeslés volt a válasz, pedig Miska bácsin látszott, hogy igencsak feszélyezi a dolog, aminek hangot is adott. – Mégse kéne tán ilyen semmire való firkálmányokkal tölteni az időt. – Semmire való volna, hogy együtt utazhatunk egy olyan híres emberrel, akiről még a Borsszem Jankóban is élcet írtak? – háborgott színpadi gőggel Kurzweil 53 úr. – Halljuk hát, hogy is szól! Steinschneider széthajtogatta a képes vicclapot, majd úgy állva, hogy az indóház falára szerelt villanyos kandeláber fénye a papírra essék, nagy levegőt vett, és olvasni kezdte a rövidke cikket 54. – „Szatmáron fölakasztottak egy embert, aki a saját édes testvérét meggyilkoltatta.” – Jól tette, Bali úr! – Megérdemelte a gazember! – kiáltottak közbe ketten is bólogatva, és Klopfer Manó 55 még Miska bácsi izmos vállát is
52
Steinschneider Jakab ágybetétgyáros a VII. ker. Király u. 79. szám alatt lakott (telefon 15-11). Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke. 53 Kurzweil János festékgyáros a IX. ker. Márton u. 19. szám alatt lakott (telefon 56-64). Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke. 54 Megjelent a Borsszem Jankó 1900. december 2-i számában. 55 Klopfer Manó borügynök a VI. ker. Dob u. 20. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
meglapogatta. – Akkor hát olvassam tovább? – kérdezte kissé méltatlankodva Steinschneider, akinek cseppet sem tetszett, hogy félbeszakították. – Olvassa, persze, tán tapsra vár!? Az ágybetétgyáros megköszörülte a torkát, majd egyre inkább belemelegedve folytatta a cikket: – „Soha lapok még embernek önzetlenül akkora reklámot nem csaptak, mint ennek a boldogtalannak, sőt, még Bali Mihály úrnak is udvaroltak. A kötélből egy-egy szál egy koronán kelt el.” – Szóval feldarabolta és eladta a kötelet, amire a gyilkost akasztotta? – harsogta elismerően Klopfer Manó, újra csak hátba csapdosva a feszengő Miska bácsit. – Minden tiszteletem az üzleti érzékének. – Ván ki lenni olyik bolond, hogy vesz ily jeziv 56 emléktárgy? – ámult Mladen 57 czukorkaügynök, és úgy tett, mintha kirázná a hideg. – A babonás emberek – felelte csendesen az állami ítélet-végrehajtó, egyben elismerve, hogy amit a Borsszem Jankó írt, az bizony színigaz. – Nekik az akasztott ember kötele minden pénzt megér, mivel úgy tartják, hogy annak birtokában bánni bűnt követnek el, a törvény keze őket többé meg nem fogja. – „Igaza volt, hogy pénzért adta – emelte fel hangját Steinschneider úr, ezzel jelezve, hogy folytatja a felolvasást. – Utóvégre is ő hóhér, és másoknak ingyen emléket adni ő nem... hehe! köteles.” 56
borzasztó, hajmeresztő, borzalmas, rémes, rémítő (horvát) Tomits Mladen czukorkaügynök a VII. ker. Szigetvári u. 21. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
57
A hangsúlyos szót hallva ismét kitört az általános nevetés. – Köteles! Értik? Mert, hogy a Bali úr hóhér, azért írja a Jankó, hogy köteles! – magyarázta könnyes szemmel hahotázva Klopfer úr. – „Mégis – olvasta tovább nevetéssel küzdve Steinschneider úr –, ha állandó kereskedést folytatna ez áruczikkel... mert hiszen van százrőfös kötél is.. – Százrőfös! – kiáltott közbe Kurzweil úr. – Na, annyiból lehetne ám csak jó üzletet... kerekíteni. Értik? – Kezével a nyaka köré hurkot rajzolt és tagolta: – Ke-re-kí-te-ni! A körben álló férfiak már-már dőltek, gurultak a nevetéstől. Kivételt csupán maga az éle célja, Bali Mihály és Heltai Jenő jelentett. Előbbi egyre nagyobb, zavarban, utóbbi kissé felvont szemöldökkel, kíváncsi tekintettel nézte a jelenetet, mint aki jövendő regényéhez gyűjt éppen anyagot. – Jaj, nekem – törölgette könnyes szemét Steinschneider úr, majd ismét az újságra meredt. – Hol jártam? Meg is van, igen! „...ha állandó kereskedést folytatna ez áruczikkel... mert hiszen van százrőfös kötél is... a fináncz majd megadóztatja, vonakodás esetén pedig fel-füg-gesz-te-ti!” A hahotázás úgy söpört végig a társaságon, miként hóvihar szokott a végtelen rónán, önnön erejétől teljeséggel megrészegülve, akadálytalanul. A nevető urakat cseppet sem érdekelte, hogy Miska bácsi lehajtotta a fejét és komoran nézte saját két kezét, amivel az élcelődve emlegetett kötelet a halálraítélt nyaka köré tekerte. Engem viszont nagyon is bosszantott ez az érzéketlenség, hát belekaroltam az öregbe és magammal vontam őt. – Jöjjön velem, kérem – mondtam kislányos mosollyal. – Kedvem támadt kicsit körülnézni az állomáson, de egyedül nem merek.
– No, de a vonat...! – intett Miska bácsi a szuszogva várakozó szerelvény felé, melyről most épp az ortodox pópa kászálódott le, bő reverendájával küzdve keservesen. – Megvár az minket, ne aggódjék – mutattam az első paklikocsi felé, melynek ajtaját Krizmanics, a poggyászőr szélesre tárta, és miközben néhány szót váltott a sínek mellett toporgó Lindmayer úrral, a Nagyváradra szánt küldeményeket készült leadogatni. – Azokkal a bolondokkal meg fityiszt se törődjék! Más kontójára nevetni könnyű, ám ha az ő nyakuk kerülne hurokba... Jaj, bocsánat a buta szóért! Látja, Miska bácsi, már én is összevissza beszélek. – Amíg a vigasztalásomra teszi, addig nem bánt vele, sőt, minden szava írként hat a lelkemre – mosolygott rám Bali Mihály. – Ezek a kiművelt urak... Hát igen. Jó családba születtek, neves oskolákba jártak, ahol napra nap latint meg ógörögöt bifláztattak velük, hogy okosok legyenek. Aztán meg egyből béülhettek az atyai vállalkozásba, pádból a bársony igazgatói székbe, földbirtok közepén a kastélyba, amivel országgyűlési képviselőség is jár, miközben az egyszerű sorból származó, kétkezi munkát végző honfitársaikat tisztelni fikarcnyit sem, csak lenézni, megvetni tanulták. Ámulva sandítottam fel a parasztból állami ítélet-végrehajtóvá emelkedett öregre, és már épp ki akartam fejezni elismerésemet, hogy ilyen szépen cirkalmazza a szót, mikor a peron végére érve meghallottuk azt a keserves nyögdécselést. – Megnézem, mi az – vonta ki karját az enyémből Bali Mihály. – Maradjon itt, Milike! – Van eszembe – léptem a nyomába mindjárt. – Ha valaki megsérült, jól jöhet az ápolni tudó női kéz. Az indóház melletti sikátorba lépve szinte azonnal
ráakadtunk Domonkos Jencire. Szegény fiú arccal a sárral kevert, széttaposott hóban hevert, és épp a két karjára támaszkodva próbált felkelni, mindhiába. – Magát meg mi lelte, fiam? – sietett hozzá Bali Mihály. – Lesújtott az Úr – felelte ő halkan nyöszörögve, és egyik kezével vérző koponyáját tapintotta. – Szerintem inkább útonálló lehetett – mondtam, megtámogatva őt jobbról, miután Miska bácsi könnyedén a két talpára állította. – Az útonálló is a Fennvaló teremtménye, az ő akarata szerint teszi, amit tesz, így hát ha rabló üt le, az olyan, mintha maga az Isten vágna hókon. – Beszél bolondokat – pirítottam rá. – Hagyja ezt a kifacsart székely okoskodást, és mondja el végre, mi történt! Domonkos Jenő, aki immár képes volt újra a saját lábán állni (vagy inkább csak tántorogni), feleletként zakója belső zsebébe nyúlt, és kifordította annak selyembélését. – A briftasnim oda – állapította meg. – A bútorokért járó teljes bevétel, de még a saját pénzem is az ördög küldöttének markába vándorolt. – Na, most meg Belzebubot rángatja elő – mondtam, miközben kesztyűimet nem kímélve lesöprögettem róla a sáros havat. – Hagyja már békiben a fenn meg a lenn lakókat, hisz ami magával történt, az nem teológiai katasztrófa, csupán közönséges rablótámadás. – Ha úgy akarja, kisasszony, hát legyen – vont vállat Domonkos Jenei, sajgó fejére téve a kalapját, amit Miska bácsi emelt fel a földről. – Még szerencse, hogy teljes útra vettem jegyet, így legalább a vonatról nem maradok le. – Tán tovább akar utazni a fiatalúr? – hökkent meg Bali Mihály. – Hát a rendőrség...?
– Nem kell! – tiltakozott hevesen Domonkos úr. – Ha most feljelentést tennék, a nyomozás érdekében itt tartanának Nagyváradon, ami pedig teljességgel lehetetlen. A gróf úr bútorai fenn vannak a paklikocsin, és nekem el kell azokat kísérnem Meggyesfalvára. Ezt vállaltam, úgyhogy ez lesz! – Hát az elvesztett briftasni? – kérdeztem. – A hiányzó bevétellel miként számol el? – A magaméból – felelte állát büszkén megfeszítve, ám még mindig kissé kóvályogva Domonkos Jenci. – Elmondom a gróf úrnak, hogy bolond fejjel a sikátorban akartam könnyíteni magamon, csakhogy ott... Vagyis itt. Igen, valahol amott leütöttek, kiraboltak, ami persze csakis az én hibám, így a fizetésemet addig fel nem veszem, míg az adósságom kamatostul ki nincs fizetve. Bali Mihály rögvest szóra nyitotta a száját, ám aki Erdélyországban nőtt fel, mint én, az jól tudja, hogy éhes medvét szép szóval a málnástól eltéríteni éppoly lehetetlen vállalkozás, mint a nyakas székelyt, ha már döntött, jobb belátásra bírni. Intettem hát az érzékeny lelkű ítélet-végrehajtónak, hogy hagyja a hiábavaló vitát, inkább segítsen Domonkos urat a vonathoz kísérni, hiszen a kalauzok sípszava máris a mielőbbi beszállást sürgette.
Nagyvárad-Élesd, 1900. december 11. éjjel 2h 18’ és 3h 04’ között
– Magácska igazán talpraesett leányzó, Hangay kisasszony – nyöszörögte az étkezőkocsi egyik székén ülve szegény kirabolt Jenei, miközben megtisztítottam és leragasztottam a fejsebét. – Az ujjai pedig... Au! Az ujjai olyan könnyűek, mint egy-egy kismadár. – Hallgasson már, maga tökkelütött – szóltam rá, lesimítva a feje búbján ágaskodó gézmasnit. – Ha beszél, akkor mozog, és ha mozog, nem tudok rendes fészket rakni a kobakjára. Drienkó, a hálókocsi-kísérő, akitől az indulást követően a felcserkészletet kértem, kimeredt szemmel bámulta a jelenetet, majd halkan megjegyezte: – Ennyi vér, ha szabad megjegyeznem, ezen a vonalon még sohasem folyt. Előbb a Lindmayer nagyságos keze, most meg ez. De ugye a Domonkos úr nem kíván minket bepörölni? – Semmi okom rá – nyögte a fiatalember. – Odakünn csúsztam el a jégen, akkor vertem be a fejemet. A maga vonata legalább annyira védtelen a dologban, mint a kereszt, amire Jézus urunkat felfeszítették: ott volt ugyan, de a szomorú eseményeket se pro, se kontra nem befolyásolhatta. Bali Miska bácsi és én lopva egymásra sandítottunk, de nem szóltunk egyetlen árva mukkot sem. Ha Domonkos Jenei titkolni akarja, hogy valójában fejbe verték és kirabolták, hát tegye. – Készen is vagyunk – jelentettem be, megcsodálva remekművemet, mely leginkább egy kajla búbosbankához tette hasonlatossá a sebesültet. – Javaslom, hogy hazáig már ne vegye le a kalapját, otthon pedig mutassa meg magát az első igazi orvosnak, aki szembejön. Miután a vonatunk röpke várakozás után kifutott
Várad-Velencéről, minden utas és a személyzet tagjai is visszatértek saját nyugvó-, illetve szolgálati helyükre. Épp ezért volt igencsak meglepő, hogy midőn mi négyen szintén búcsúzkodni kezdtünk – Miska bácsit és engem a kabinjaink, Domonkos Jencit a személyvagonban lévő ülőhelye, Drienkó kísérőt pedig a hálókocsink végében árválkodó széke várta –, a konyha felőli peronajtón át Schwamm vonatvezető lépett be az étkezőkupéba. Az ő arcán is enyhe csodálkozás futott át, midőn megpillantott minket, ám hamar leküzdötte azt, és már-már számonkérőn mordult rá Drienkóra: – Valami gond van? – Semmi olyan, ami az ön figyelmére méltó – mosolyogtam rá, oldani kívánva a feszültséget, ám a vonatvezető úgy tett, mintha meg sem hallott volna. A szoknya, ezt már megtanulhattam volna, igazán különös ruhadarab: nem csupán a női lábakat takarja, és vonzza a férfi tekinteteket, de olykor tökéletesen bedugítja az „erősebbik nem” fülét, különösen, ha az említett ruhadarab viselője oly dologban szólal meg, amihez a férfiak szerint a nőknek semmi közük. – Kérdeztem valamit, kalauz úr! – emelte meg kissé a hangját Schwamm. – Vonatvezető úrnak jelentem, ez az utas itt könnyű koponyasérülést szenvedett, a kisasszony pedig volt szíves ellátni a sebét – mutatott a kísérő remegő kézzel Domonkosra, majd rám. – Pör azonban nem lesz a dologból, mivel egyrészt az úr igen megértő, másrészt a baj a szerelvényen kívül, még a nagyváradi állomáson történt. Schwamm vonatvezető mindannyiunkat szigorú szemmel mért végig, azután ismét a kísérőhöz fordult. – Legközelebb, ha bármi hasonló történik, maga ha-ladék-ta-la-nul jelenti nekem. Amennyiben másként nem megy,
előreküldi az inast, levelet ír, sürgönyöz, vagy postagalambot ereget, nekem mindegy, csak értesítsen. Megértette? Én vagyok ennek a szerelvénynek az egyszemélyi felelőse, úgyhogy nekem mindenről azonnal... Felfogta, Drienkó? Azonnal tudnom kell! – Ahogy parancsolni méltóztatik, vonatvezető úr – vágta magát haptákba a kísérő, mire főnöke elégedetten mordult, majd felénk fordulva katonásan tisztelgett. – Most, kérem, bocsássanak meg, de hátra kell sietnem a paklikocsiba – mondta. – Hamarosan befutunk Élesdre, és nekem muszáj ellenőriznem, hogy Krizmanics rendben előkészítette-e a két leszálló utas poggyászát. A vasúton sosem lankadhat a figyelem. A kissé zavarba ejtő magyarázkodás után Schwamm úr fürgén áthaladt közöttünk, majd hosszú lábainak mérföldes lépteivel távozott. – Én ugyan nem értek a vasúti közlekedés szabályaihoz – jegyeztem meg halkan –, de eddig azt hittem, hogy menet közben a vonatvezető egyetlen percre sem hagyhatja el a kalauzkocsit. – Nos, khrm... – Drienkó kísérő könnyednek szánt, ám annál görcsösebb legyintéssel próbált füllenteni. – Ez persze a szabályzatban így is van, de kivételek azért mindig akadnak. – Kivételek? Úgy érti, rendkívüli helyzetek? – Nem, kérem, ez ugyanis Schwamm főnök úr esetében cseppet sem szokatlan viselkedés. Ő rendszeresen... Akarom mondani, igen gyakran... Persze csakis akkor, ha ezt a vonat biztonsága megengedi... Merthogy szeret mindent saját maga ellenőrizni. – Mióta? – szegeztem kísérőnknek a kérdést, mire ő, ha lehet, még nagyobb zavarba jött. – Ho... hogy tetszik parancsolni?
– Azt kérdeztem, mióta fordul elő, hogy Schwamm vonatvezető csip-csup ügyek miatt menet közben rendszeresen elhagyja a helyét? – Kegyed ezt meg honnan...? – Kikövetkeztettem. Tehát? Drienkó úgy omlott össze, mint a kártyavár. Arcából a maradék szín is kifutott, és meg kellett támaszkodnia az egyik asztalon, nehogy elessen. – Immár lassan egy éve, egész pontosan január óta – kezdett vallani megtörten. – Akkor történt, hogy a főnök úr lakását, míg ő szolgálatban volt, kirabolták 58. Elvitték a neje ékszereit, néhány más értékes holmit, valamint a kanáriját. – A kanáriját? – Méghozzá kalickástul – biccentett mélyen lesújtva Drienkó kísérő, aki őszintén tisztelte és szánta szegény főnökét. – Az a kismadár volt Schwamm úr mindene. Hetekig hirdetett az újságban, komoly összeget kínálva a tolvajnak, ha visszaadja a madárkát, ám hiába. Jöttek persze tucatszám jelentkezők, annyi kanárival, hogy az állatkert madárháza is megtelt volna velük, de a főnök urat nem lehet becsapni. „Lapatyból egyetlen példányt teremtett az Úristen, így holmi ripőkök nem bitorolhatják a helyét”, mondta akkoriban oly sokszor, hogy már az egész vonatszemélyzet vele fújta. – Oh – gondolkodtam el. – Szóval így vált megrögzött rendmániássá. Attól fél, hogy ha nem figyel oda minden apróságra személyesen, ismét rátalál a baj. – Tudom én, kérem, hogy nincs ez így jól – tárta szét tehetetlenül a karját Drienkó kísérő. – Jelentenünk kéne a dolgot, mielőtt még valami szerencsétlenség történik, de... 58
Az esetről a Budapesti Hírlap 1900. január 11-i száma írt.
Kérem, tessenek megérteni: Schwamm úrnak három gyermeke, bájos felesége és beteges anyósa van, akiket neki kell eltartania. Ha menesztik az állásából, abba egyszerre hat ember pusztulna bele. – Ha viszont az általa vezetett vonattal történik valami, mert ő nincs a helyén, azt száznál is többen sínylik meg – szólt közbe Miska bácsi komoran. – Igaz, igaz – bólogatott gyászos képpel Drienkó kísérő –, de hát mit tehetnénk? – Honnan volt neki az első madara? – kérdeztem. – Az a Lapaty? – Honnét is? – ráncolta homlokát a vasutas, majd hirtelen felderült. – Hát csak úgy kapta, igen! Mesélte, hogy egy nap kifutófiú csöngetett be hozzájuk, és átadta az ismeretlen feladótól származó, Schwamm úr nevére szóló küldeményt: a kanárit kalickástul. A főnök még panaszolta is, persze inkább büszkén, mint szomorúan, hogy a felesége nagy patáliát csapott, mert úgy vélte, hogy a férjének titkos hódolója van. Még azt is elmesélte – Drienkó úr sápadt arcát hirtelen könnyű pír lepte el, és bizalmasan közelebb hajolva suttogott –, hogy a féltékenykedés igen jót tett a házasságuknak, ami a három gyermek után kissé... Khrm, miként is mondjam? Kissé megfáradt, ha tetszenek érteni. Attól kezdve viszont a főnök úrnak elég volt kicsit gügyögnie a kanárihoz, a felesége nyomban gondoskodott róla, hogy ne a madárra, inkább rá ügyeljen. – Azt hiszem, már mindent értek – mosolyodtam el, miközben Domonkos Jenei arcán csibészes vigyor terült szét, Miska bácsi pedig könnyű köhintésekkel leplezte kuncogását. – Akkor hát, kedves Drienkó barátom, maguknak semmi más dolguk nincs, mint vásárolni egy új madarat új kalickával, és
névtelenül elküldeni azt Schwamm úr nevére. – Igazán ezt tetszik javallani? – csodálkozott a kísérő. – No, de az a madár biztos nem a Lapaty lesz, a főnök úr pedig a többi trónbitorlót is mind elkergette. – El bizony, mivel bármelyiket is fogadja be, arról a felesége is tudná, vagy legalábbis sejtené, hogy valójában nem a „titkos hódoló” eredeti ajándéka, így a féltékenység és annak, hm... üdvös hatása sem térne vissza. Ha viszont... – A „titkos hódoló” ismét felbukkan – kapta ki a szót a számból fellelkesülve Drienkó kísérő –, pótolván a veszteséget... – Akkor Schwamm úr házassága ismét sínre kerül, és a vonatnak sem kell tovább a kisiklástól tartania – fejezte be a gondolatot Domonkos Jenei. – Sajgó koponyámra mondom... Azt azonban, hogy mivel akart előállni Lázár gróf üzletfele, immár sosem tudjuk meg, mivel ekkor hirtelen kivágódott a peronajtó, és rajta keresztül Almási úr, a személykocsik kalauza esett be. A vasutas igen megviselt állapotban volt. Gyér haja borzasan állt szanaszét, kezében az egyensapkáját. szinte galacsinná gyűrte, és az ajka úgy remegett, hogy megszólalni is alig bírt. – Én... Bocsánat, de... Drienkó, magát keresem! Azonnal velem kell jönnie. A pánik, ami a férfi szemében ült, semmi jóval nem kecsegtetett. – Mégis mi történt? – kérdezte kissé rosszallóan a hálókocsi-kísérő. – Láthatja, hogy épp az utasaimmal vagyok elfoglalva. A kalauz ránk pillantott, és beharapta alsó ajkát. Látszott rajta, hogy előttünk nem akar beszélni, ám érkezése sem igen lett volna rá, mivel ekkor a háta mögül a személyzet újabb tagja,
Csapó 59 úr, a pincér bukkant fel, és belesikoltotta a kupé csendjébe: – A Krizmanics bácsi meghalt! Valaki leszúrta a szerencsétlent! A lábaim szinte maguktól mozdultak. – Szabad lesz, kérem! – siklottam el a két férfi között, akik jólneveltségükre hallgatva azonnal félreálltak. Átrobogtam az első, majd a második személykocsin is, ahol a személyzet szokatlan futkosására felriadva már legalább fél tucat utas álldogált a fülkék nyitott ajtajában. – Történt valami? – Üzemzavar? – Én mintha csikorgást hallottam volna a kerekek felől. – Szűz Mária, irgalmazz nekünk, ki fogunk siklani! Ilyen és ehhez hasonló mondatok kereszttüzében értem el a kupé végébe, ahol a peronra nyíló ajtót egészen eltorlaszolták a kíváncsiskodók. A szufléból Schwamm vonatvezető ideges kiáltozása hallatszott, amint próbálta rávenni őket, hogy ne nyomakodjanak, ám mindhiába. Jeremiás igazgató, Mladen czukorkaügynök, Stadtmüller Lajosné korcsmáros, Kajtár úr, az utazó fogreparátor, sőt, még az ortodox pópa is ott toporgott a szűk helyen, és a nyakukat nyújtogatva próbáltak átlesni a paklikocsiba. – Maga orvos, ha jól tudom – ripakodott rá Kajtárra az igazgató. – Segítsen a szerencsétlenen! – Ha a foga sajogna, nagyon szívesen megtenném, ami tőlem telik – fintorodott el a dentalista –, de ahogy elnézem, ennek
59
Csapó Kálmán hálókocsi-pinczér a VII. ker. Józsika u. 1/6. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
már semmije se fáj. – Drienkó, Almási, hol késnek ennyit? – kiáltotta Schwamm vonatvezető, közel az összeomláshoz. – Jöjjenek ide! Arrébb kell húznunk a testet, hogy becsukhassuk az ajtót. – Párdon! Elnézést! Elengednének, kérem! – furakodtam át ekkor a peronon nyüzsgők között, megelőzve a nyakamba lihegő hálókocsi-kísérőt. – Na, de kisasszony, a könyöke! – sikkantott fájdalmas fintorral a korcsmáros asszony, pedig páncélos fűzője megvédte attól, hogy igazán a bordái közé bökjek. – Ez mégiscsak skandalum 60! – Igazi skandalum abból származna, ha elmozdítanák a testet – kiáltottam immár a megrökönyödött Schwamm arcába. – A rendőrség érkeztéig mindent érintetlenül kell hagyni, különben oda minden nyom, ami a tetteshez vezetne. – Miket nem mond kegyed! – hördült fel az acetiléngyáros. – Tán túl sok detektívregényt olvasott, hogy ilyen kiművelt? – Igazság szerint valóban olvastam néhányat, de tapasztalataim egészen máshonnan erednek – feleltem. – Jó ideje Ambrózy báró, a neves magánzó detektív tanítványa és jobbkeze vagyok. Bejelentésemet halk kuncogás, fanyar félmosoly és zord fejcsóválás, azaz általános kétkedés fogadta. – Bájos arcocska, parázsló szemek és túlságosan is vad fantázia – jegyezte meg gunyorosan Kurzweil festékgyáros. – Minden más esetben kegyed fellépése igen üdítő volna, ám a paklikocsiban egy halott fekszik, akit meggyilkoltak. Itt és most tehát nincs helye a kislányos tréfáknak. Szemem sarkából láttam, hogy a nagyszakállú pópa felemeli 60
botrányos eset, gyalázat
jobbját, tán azért, hogy alázatosságra és a férfiakkal szembeni tiszteletre intsen, ezért hát nagy levegőt vettem, felkészülve a vitára, ám valaki megelőzött. – Amit Hangay kisasszony mondott, az szóról szóra igaz – hallottam a hátam mögül felzengeni Bali Miska bácsi nyugodt, erős hangját. – Fiatal kora ellenére ez a törékenynek tűnő hölgy és imént említett mentora, Ambrózy báró úr már számos bűnügy felgöngyölítésében voltak segítségére a rendőrségnek. Magam kezeskedem tehát érte, és javaslom a vonatvezető úrnak, hogy hallgasson rá, máskülönben később a nyomozóhatósággal gyűlik meg a baja. A hóhér (akarom mondani: az állami ítélet-végrehajtó) kortesbeszéde egy csapásra megváltoztatta irányomban a hangulatot. Az utasok enyhe viszolygással, míg Schwamm úr némi megkönnyebbüléssel fogadta el a tényt, hogy valaki más – egy erre tökéletesen alkalmatlannak tetsző „csitri” – veszi át a kétségbeejtő helyzet kezelését. – Ha Bali úr mondja, akkor hát tessék... – A vonatvezető egészen a szuflé harmonikafalához húzódott, hogy szabad rálátást biztosítson a tetthelyre. – Maga szerint most mihez kéne kezdenünk, kisasszony? Krizmanics István poggyászőr holtteste javarészt a paklikocsiban, hason hevert, csupán a feje lógott át a küszöbön. A vonat folytonos imbolygása, rázkódása miatt úgy tűnt, mintha még mindig volna benne némi élet, hisz olykor meg-megmozdult, egyik keze ide-oda csúszott, és a koponyája néha az ajtófélfának koccant. Hátán a kék cájgruha egészen feketének tűnt a vértől, mely tócsába gyűlt alatta. Miközben a köröttem állók közül a legtöbben azt figyelték, mikor rogyok össze aléltan, én felmértem a helyzetet, számot vetettem a
lehetőségekkel, majd döntöttem. – Tudtommal Élésden állunk meg legközelebb – néztem Schwamm vonatvezető szürke szemébe, mire ő régimódi, súlyos zsebórát húzott elő a zubbonyából. – Pontosan három és fél perc múlva. – Akkor hát nincs sok időnk. Szóljon a személyzetnek, hogy azonnal zárják be az összes peronajtót. Senki sem szállhat le vagy föl, amíg Kolozsvárra nem érünk, és ezt úgy akadályozhatjuk meg legkönnyebben, ha karantén alá vonjuk a vonatot. – Ka... karantén? – hűlt el Schwamm úr. – Ez, kérem, lehetetlen. Élesden két utas is le akar szállni, addig szól nekik a jegyük, Kolozsvár pedig még messze van. – Pedig higgye el nekem, hogy nincs más megoldás – vetettem fel dacosan az állam, és igyekeztem rendíthetetlen (bár nagyon csinos) kősziklának látszani. – Ha jól sejtem, Élesden a legjobb esetben is csupán néhány fős csendőrőrs található, ami nekünk édeskevés. A gyilkos még mindig a vonaton van, hacsak le nem ugrott a sötét, havas pusztaságba, amit kétlek, így tehát meg kell akadályoznunk, hogy a következő állomáson kereket oldjon. Amíg Élesden állunk, magának két dolga lesz. Ad egy: utasítsa a személyzetet, hogy jobb és bal oldalon is kihajolva figyeljék, nehogy valaki az ablakokon át próbáljon szökni. Ad kettő: a bakterral küldessen sürgönyt Kolozsvárra, röviden értesítve az ottani állomásfőnököt, hogy addig már nem állunk meg, és mire befutunk, a teljes szerelvényt csendőrök és detektívek vegyék körül. Csakis így lehetünk biztosak benne, hogy a gyilkos benn marad a kelepcében, ami nem más, mint az 502-es éjszakai gyors. Azt hiszem, Schwamm András előbb-utóbb kitalálta volna,
miként mondjon ellent nekem, hisz javaslataim a végletekig felforgatták a Magyar Királyi Államvasutak szigorú menetrendjét, ám mielőtt tiltakozhatott volna, tekintete összeakadt Bali Mihályéval, így végül akaratereje utolsó szikrája is kihunyt. – Minden úgy lesz, ahogy a kisasszony kívánja – kiáltott rekedten. – Kérem az utasokat, hogy mindenki fáradjon vissza a helyére! Bieliczky és Almási kollégák ebben a minutumban zárják le a peronajtókat, én magam pedig a kalauzkocsiba megyek, és megírom a sürgönyt Kolozsvárra. Addig a holttestre... – Oh párdon, elnézést kérek, nem tudtam, hogy ennyien várakoznak. A váratlanul közbeszóló illető nem más volt, mint a meglehetősen zilált külsejű Lindmayer Zénó, aki a személykocsi illemhelyéből kukucskált ki, résnyire nyitva annak ajtaját. – A hálókocsiban sajnos elromlott a... – Kezével ovális formát mutatott, miközben előkecmergett a kicsiny helyiségből. – Kénytelen voltam hát... Egek, itt meg mi folyik? Csak most jött rá, hogy a peronfülkében toporgó csoportosulás nem az illemhelyre várakozva gyűlt össze. Az acetiléngyáros és a fogreparátor között átlesve épp rálátott a paklikocsi nyitott ajtajára és az ott heverő holttestre. – Valaki megsérült? – kérdezte elhaló hangon, ám még választ sem kapott, máris nekitántorodott a falnak, majd botladozva hátrálni kezdett. – Azt hiszem, rám itt semmi szükség. Úgysem vennék hasznomat, ugyebár. Elnézést. Bocsánat, szabad lesz? Az ifjabb Lindmayer távozása után Schwamm vonatvezető ismételten felszólította az utasokat, hogy térjenek vissza a
helyükre, mire ők, ha kelletlenül is, de végre engedelmeskedtek. – A holttest mellett is kell lennie valakinek – sóhajtott a vonatvezető, mire Miska bácsi, aki az utasoknak szánt felszólítás ellenére sem mozdult mellőlem, nyomban jelentkezett. – Menjen csak nyugodtan a dolgára, vonatvezető úr – mondta. – Ezen a szuflén élő ember által nem megy, míg én itt állok, hacsak nincs neki detektívigazolványa. Schwamm úr tétovázott. Tekintete hol engem, hol pedig a széles vállú, kerek fejű állami ítélet-végrehajtót vizslatta, ám amikor a vonat alig érezhetően, ám mégis határozottan lassulni kezdett, ő bosszúsan mordulva bólintott, majd elsietett. Két perccel később befutottunk Élesd szerény kis állomására.
Élesd-Magyarnádas, 1900. december 11. éjjel 3h 04’ és 5h 42’ között A vonatvezető és a keze alatt szolgáló vasutasok tökéletes munkát végeztek. Élesden csupán egyetlen ember hagyta el a szerelvényt, és ő is csak három percre. A peronajtó ablakán át láttam, amint Schwamm András a hökkent bakterhoz siet, átadja neki a papirost, amire a kolozsvári állomásfőnöknek szánt üzenetet írta, majd kezével hevesen gesztikulálva előadja neki a tényállást. Az álmos képű, széle-hossza egy baktert úgy megrendítette az, amit hallott, hogy zavarában még piros
zászlócskáját is elejtette, és mikor lehajolt érte, egyensapkája a latyakos hóban kötött ki. Schwamm ráripakodott a szegény szolgálatosra, majd a mozdonyhoz futott, hogy a masinisztával és annak két fűtőjével is közölje: Kolozsvárig már egyetlen állomáson sem állunk meg. – Most három óra hét perc van – közölte, miután visszatért hozzánk. – Máris késésben vagyunk, de ezt persze könnyedén be fogjuk hozni. Csiszér 61 az egyik legkiválóbb mozdonyvezetőnk, Polacsek 62 és Balogh 63 pedig akár a Naphoz is beállhatnának fűtőnek, úgy rakják a kazánt. – Mikor érkezünk Kolozsvárra? – kérdeztem a sietségtől még mindig fújtató vonatvezetőt, miközben a szerelvény csattogva, göcögve lassan ismét útra kelt. – A menetrend szerint öt óra ötvenöt perckor – felelte Schwamm úr. – Ám mivel most kihagyjuk a köztes állomásokat, Révet, Csúcsát, Bánfihunyadot és Magyarnádast, ezért a számításaim szerint már akár öt óra harminckor is Kolozsvárott lehetünk. – Így tehát van nekünk úúúgy – ajkamat csücsörítve kalkuláltam – két és fél óránk, hogy nyomra leljünk. – Nyomra? – Miska bácsi és a vonatvezető szemöldöke egyszerre emelkedett a magasba, sőt, a kérdést is azonos ritmusban mondták ki. 61 Csiszér Gyula MÁV-mozdonyvezető a VIII. ker. Kálvária tér 20. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke. 62 Polacsek
Ferencz MÁV-fűtő a VIII. ker. Légszesz u. 6. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke. 63 Balogh Lajos MÁV-fűtő a VI. ker. Epreskert u. 24. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
– Természetesen a gyilkos nyomára – válaszoltam. – Nézzék, uraim: itt a tetthely, itt az áldozat, az elkövető is itt van valahol a vonaton, és ráadásul személyemben a képzett detektív is rendelkezésre áll. Magam is úgy éreztem, hogy utóbbi kijelentésem túlságosan rátartira sikeredett, ám mivel már nem volt módom visszaszívni azt, így inkább még hevesebben ostromoltam a két férfiút. – Bűn volna tétlenül várakozni a külső segítségre, ha mindaz, amit ők nyújtani tudnak, máris a kezünk ügyében van. Engedjék meg, hogy közelebbről is szemügyre vehessen! a tetthelyet. Esküszöm, semmihez nem nyúlok, semmit el nem mozdítok, viszont a kolozsvári detektíveknek, mikor majd a vonatra szállnak, azonnal értékes perceket spórolhatok előzetes megfigyeléseimmel. Schwamm úron láttam, hogy hajlik a szavamra, ám Miska bácsi tapodtat sem mozdult a szuflé lágyan ringó vashídjáról. – Igazolvány – mondta, mikor ránéztem. – Miféle? – Detektív, avagy bármilyen más rendőrhatósági. Kérem, Milike, mutasson fel egy ilyet, és én máris átengedem kegyedet. – Az bajos lesz – sóhajtottam –, mivel az én igazolványom egy 189 centiméter magas, hullámos hajú, szakálltalan, ám hercig bajuszt viselő, gesztenyebarna szemű férfiú, kinek különös ismertetőjegye, hogy hölgytársaságban sokszor göcsörtös, durva tölgyfa bunkóvá változik. Mivel a két jelenlévő úr néma hökkenettel bámult rám, mint akik nem értik, kiről beszélek, sietve hozzátettem: – A neve Ambrózy Richárd báró, a hírneves magánzó detektív, aki azonban sajnálatos mód épp nincs nálam, így felmutatni sem tudom.
Schwamm és Bali urak összenéztek, majd hirtelen mindketten elmosolyodtak. Az állami ítélet-végrehajtó hátát a szuflé harmonikafalának vetve, könnyed főhajtással és karja mozdulatával jelezte, hogy immár szabad az út. Ahhoz, hogy a paklikocsiba jussak, át kellett lépnem Krizmanics bácsi holttestén. Szerencsére a szoknyacsíptetőim nálam voltak, így feltűzve a bokáim körül libegő szövetet, elkerültem, hogy beszennyezzem azt. Midőn a síneken zötyögő, olykor ide-oda imbolygó kupéba értem, nyomban megcsapott a friss vér émelyítő, meleg szaga. A vén poggyászőrt hátulról szúrták meg, méghozzá legalább öt alkalommal. Az egyenes pengéjű, borostyánnal ékített, tűhegyes olasz tőr, mely inkább tűnt dísztárgynak, semmint fegyvernek, a padlón hevert. Ez bizony cseppet sem vallott profi gyilkosra, miként az sem, hogy a döfések közül csupán kettő hatolt mélyre, a többi viszont csak ügyetlen kaszabolásnak tűnt, ami felhasította ugyan a cájgruhát, de karcolásnál nagyobb bajt nem okozott. A holttest mögött állva magam elé képzeltem a történéseket, majd hátrébb lépve észrevettem, hogy a polcokra halmozott bőröndök némelyikén vérfröccsenet látható. – Az utolsó döfés ütőeret ért – mondtam. – Amint a gyilkos kirántotta a tőrt, a sebből spriccelő vér az ő ruháját sem kímélte. – Hisz akkor csak végig kell nézni, melyik utas öltözékén vannak foltok, és máris megvan a tettes – lelkendezett a szufléban állva Schwamm úr. – Türelem – emeltem fel kesztyűbe bújtatott kezemet, majd körbefordultam. – Igen, azt hiszem, már meg is van! A paklikocsinak csupán hat egészen kicsi, téglalap alakú, magasan lévő ablaka volt, amit jómagam kizárólag úgy érhettem el, ha az alant futó gőzfűtés csövére állok. Még a
cipőm talpán át is éreztem a fémből áradó meleget, a paklikocsiban mégis oly hideg volt, hogy a leheletem fehér párát vetett. Amint sejtettem, ennek oka nemcsak az volt, hogy a deszkafalak rosszul szigeteltek, de ráadásul az ablakok egyikét valaki kinyitotta, és bizony nagy sietségében úgy is felejtette. Arra viszont, hogy felmászva és kinyúlva az ablakon mekkora szerencse ér, egyáltalán nem számítottam. – Nocsak, hát ez meg... – motyogtam magamnak, miközben ujjaimmal kitapogattam a dróthálót, amit már rég csak a szentlélek tartott a helyén, így a kerettől elválva szabadon lifegett. – Valami van itt. Gyere be szépen, te cudar! A háló éles fémkarmantyúiba szövetdarab akadt, ami úgy lobogott odakinn, a jeges éjszakában, mintha megadást hirdető fehér zászló volna. Nagy nehezen sikerült visszahúznom a rusnyát, bár addigra szép ruhám jobb karja csupa korom, olaj és egyéb, ismeretlen eredetű mocsok szomorú palettájává vált. – Hiszen ez egy ing – csodálkozott Miska bácsi. – Méghozzá egy véres férfiing – tettem hozzá. – A gyilkos megpróbálta eltüntetni, de ez beleakadt az ablakot védő dróthálóba. – Monogram van-e benne? – tette fel igen okosan a kérdést Schwamm úr. – Sajnos nincs – mondtam, miután alaposan átvizsgáltam a viharvert ruhadarabot. – Viszont a gallérjában lévő címke arról tanúskodik, hogy egykor Bécsben, a Stein és Fia cég varrodájában készült. Amennyire meg tudom állapítani, meglehetősen olcsó tucatáru, amit jómódú úriember sosem venne fel. – Akkor hát cseberből vederbe kerültünk – dörzsölte meg tenyerével a tarkóját Schwamm vonatvezető. – Ezt meg hogyan kell érteni? – csodálkoztam rá.
– A mi vonatunk csupa első osztályú kocsiból áll. Hozzánk nem szállhat fel holmi csavargó, likas cipőjű ingyért élő, vagy épp oly üres pénztárcájú alak, aki efféle inget hord. – Pedig úgy tűnik, hogy mégis megtette, Schwamm úr – mondtam, tovább kutakodva a paklikocsiban. – És ha nem is telt neki jobb öltözékre, valamiért nagyon fontosnak érezte, hogy a gazdagok közt utazzék, hisz kifizette a jegyet. A paklikocsiban további érdekességekre is leltem. A falakhoz csavarozott magas polcokon sorakozó bőröndök közül hármat kibontottak és alaposan feltúrtak. A kutakodó nem lehetett túl elégedett az eredménnyel, mivel az első kettőben csupán fényes, színes papírokba csomagolt cukorkaminták, míg a harmadikban szemmel és sajnos orral is jól érezhetően szennyes férfi ruhadarabok voltak. Mikor a poggyászőr vackán rátaláltam szegény flótás mesterkulcsára – úgy volt odavetve, mint valami teljességgel jelentéktelen holmi –, fogtam a kampón himbálózó viharlámpást, és a kocsi végébe léptem. – Könyörgöm, Hangay kisasszony, ne menjen át egyedül az utolsó kocsiba – szólt utánam a vonatvezető. – Kegyed is láthatja, hogy az az ajtó csukva van, tehát ott a gyilkos bizonyára nem járt. – Vagy csak visszazárta, nehogy gyanút fogjunk – mondtam, és már helyére is illesztettem a kulcsot. A szuflé sötét volt, a Lázár-bútorokkal telezsúfolt paklikocsi pedig ijesztőbb, mint amire számítottam. Lámpám fénye sejtelmesen rezzenő, a vonatkerekek ritmusára folyton változó árnyakat vetített elém. A súlyos vásznak, amikkel az iparos gróf műremekeit óvták, lebernyeges kísértetekként mozogtak, alattuk pedig a fából készült szekrények, tálalók, asztalok olykor fájdalmas nyöszörgést hallatva recsegtek. Lámpámat a
bejárat melletti kampóra akasztottam, majd óvatos léptekkel indultam előre. A szörnyeteg épp abban a pillanatban támadt rám, mikor vonatunk Révnél elhagyta a Sebes-Körös fölött átívelő vasúti hidat, és teljes sebességgel a folyó menti völgy lejtőjén robogott lefelé. Mindebből a zárt paklikocsiban én csupán annyit észleltem, hogy a vaskerekek addig monoton hangja előbb őrült, fülhasogató csattogássá változott, mintha a világ maga akarna felrobbanni, majd – elhagyván a hidat és a völgybe bukva – a szerelvény menetiránynak előredőlt, olyannyira, hogy épp csak hanyatt nem estem. A förtelmes kis szörnyeteg a paklikocsi legvégéből, a bútorokat takaró vászon alól bukkant fel, és egyenest felém tartott. Alakját nem volt időm alaposabban megfigyelni, ahhoz túl kevés fény állt rendelkezésemre, ráadásul támadóm sebesebbnek tűnt a gondolatnál. Mire az egyensúlyomat visszaszereztem, ő már ott is termett, és nekem rontott. A bal sípcsontomba éles fájdalom mart, és bár nem akartam, ettől muszáj volt sikoltanom. A hidat elhagyva vonatkerekeink zakatolása csitult, így hangomat Schwamm vonatvezető és Miska bácsi is tisztán hallotta. Utóbbi nem tétovázott, gondolkodás nélkül átugrotta a poggyászőr holttestét, és végigrobogva az első paklikocsin, máris ott termett mögöttem. – Milike, mi baj? – kérdezte, midőn azt látta, hogy a padlón ülök és keserves fintorral sajgó lábszáramat dörzsölgetem. – A Máriáját neki, hát nem rám támadt az a frányaság? – intettem a kerekes tálalókocsira, aminek volt mersze lekaszálni engem a lábamról, hogy aztán, mint aki jól végezte dolgát, az oldalára borulva pihengessen. – Lázár gróf tényleg tömör fából készít minden darabot, ezt reggelre egy terebélyes lila folttal magam is igazolhatom.
Miska bácsi két erős karjával úgy állított talpra, mintha csak pehelyből volnék, azután a „merénylőt” kezdte vizslatni. – Bizonyára a rázkódás szabadította ki a gurtnik alól, a lejtőn haladva pedig lendületet nyert és... – Az életemre tört – mondtam, miközben a paklikocsi belseje felé sántikáltam. – Valójában mit keres, Milike? – aggodalmaskodott Miska bácsi. – Tudja, ha ez a kiskocsi képes volt elszabadulni, akkor könnyen lehet, hogy a nagyobb bútorokat sem tartja már a gurtni. Vigyázzon, hallja?! Nem szeretném látni, amint egy egész meggyfa tálalószekrény borul kegyedre, mert azt Kolozsvárig sicher 64, hogy le nem szedjük magácskáról. – Amennyiben ez bekövetkezne, tekintsenek az erdélyi iparművészet hősi halottjának -- kiáltottam a paklikocsi mélyéről. – Azt pedig, hogy mit keresek, még magam sem tudom, de... Nocsak! – Mi az? – Egy bőrtáska. Hasas, terebélyes, nagy csattal, mint amilyet a házhoz járó orvosok meg a biblia- és pipereügynökök szoktak magukkal cipelni. – Van benne valami? – Áporodott levegőn kívül semmi, de akkor is érdekes. – Sajgó lábamról egészen megfeledkezve emeltem fel szerzeményemet, ami Lázár gróf hatalmas sublótja előtt, a padlón hevert. Hirtelen ötlettől hajtva a ponyvához nyúltam és félrehúztam azt. – Feltörték – kiáltottam ismét. – A táskát? – csodálkozott Miska bácsi.
64
biztos (német)
– Nem. A sublót legalsó fiókját. A zár környéke csupa karcolás és faszilánk. Mondhatom, igazán barbár munka, aminek Lázár gróf és Domonkos Jenei nagyon nem fog örülni. Matattam még kicsit a bútorok között, ám több érdekességre nem akadtam. Mire a paklikocsi elejébe értem, Miska bácsi a fal mellé halmozott székek mellett kényelmes helyet talált a „támadómnak”, és hogy mást már ne bánthasson, alaposan oda is gurtnizta őkelmét. – Az elítélt immár a karcerban – jelentette. – Mehetünk? – Igen, hogyne – feleltem elgondolkodva, mivel még mindig az üres táska (amit ott hagytam, ahol volt, hisz fontos nyom lehet) és a felfeszített sublótfiók járt a fejemben. – Azért ez különös – mormogta Miska bácsi, miközben leakasztotta kampójáról a viharlámpást. – Micsoda? – Hát csak az, hogy mennyi fájintos, hibátlan bútor utazik itt együtt, ám közibük tettek egy töröttet is. – Töröttet?! – Már az első alkalommal, mikor Domonkos úr volt szíves megmutogatni nekünk a Lázár-kincseket, feltűnt az a szék ottan, a sarokban. Kegyed is látja? Az egyik lába kitört, mégis berakták ide, a hibátlanok közé. Közelebb léptem, és lehajolva megérintettem a széket, melynek valóban hiányzott az egyik lába. – Azt hiszem, Miska bácsi – néztem fel a kackiás bajszú állami ítélet-végrehajtóra –, hogy mostantól kettős gyilkosság ügyében nyomozunk. Miután végeztünk a paklikocsikban, megkértem Schwamm vonatvezetőt, hogy zárja be a személykupé szufléba vezető ajtaját, és állítson elé őrséget. Ő erre – leváltva Miska bácsit –
Almási kalauzt jelölte ki, akit azonban épp két igencsak felindult úr tartott szavaival pergőtűz alatt. – Ez, kérem, botrány! – süvöltötte egyikük, miközben kibomlott keménygallérjával küzdött, mely ernyedt szárnyú madárként fityegett a nyakában. – A kolléga úr jól mondja – harsonázott a társa, úgy csapkodva mindkét tenyerével tekintélyes pocakját, mintha megszorult szelek bántanák. – Nekünk Élesden le kellett volna szállnunk, önök viszont elraboltak minket. – Utasrablás! – kapta fel a szót vöröslő arccal a keménygalléros. – Erről Wlassics 65 miniszter úr is értesülni fog, ezt garantálhatom! – Drága tanító urak, nagyon kérem, legyenek némi belátással – esdekelt a személykocsi kalauza. – Gyilkosság történt, és ez nem tréfadolog. A patália, ami a folyosón bontakozott ki, számos utas figyelmét felkeltette. A fülkék ajtajából kíváncsi arcok hajoltak elő, és rosszalló fejcsóválással hallgatták a veszekedést. – Elnézést, uraim, én is szót kaphatnék? – léptem oda a civakodókhoz, mire a keménygalléros úr nyomban rám lopakodott: – Ebbe magácska csak ne szóljon bele! Ez itt, kérem, nem a hölgyek ügye. – Hátrább az agarakkal, tanító úr – léptem elé felszegett fejjel. – Amennyiben nálam kéne vizsgát tennie jó modorból, hát bizton megbuktatnám, és még a körmös sem volna kizárt. A két férfi meglepetésében valóban elhallgatott, mögöttük pedig néhány utas – különösen a nők – halk kuncogással adták
65
Zalánkeméni Wlassics Gyula, báró (Zalaegerszeg, 1852 - Budapest, 1937) jogász, közjogi író, miniszter, az MTA tagja. 1895 és 1903 között vallás- és közoktatásügyi miniszter.
hírül véleményüket. A pillanatnyi csendet kihasználva előbb az egyik, majd a másik urat is végigmértem. Mindketten elég viharvertnek tűntek, mint akik nemrég még a puha ülésekben ringatózva aludtak, és csak megkésve jöttek rá, hogy magunk mögött hagytuk az állomást, ahol le akartak szállni. – Bár az illem azt követelné, hogy valaki bemutasson minket egymásnak – szólaltam meg rideg hangon –, mivel önöket szemlátomást cseppet sem fertőzte meg az úri viselkedés, sem a hölgyekkel szembeni kötelező tisztelet, így magam leszek a saját gardedámom. A nevem Hangay Emília, tisztem szerint pedig jelenleg, mint Ambrózy báró, a közismert magánzó detektív jobbkeze, a vonaton történt gyilkosság ügyében Schwamm úr, így tehát a Magyar Királyi Államvasutak megbízásából nyomozást folytatok. Most pedig halljam, önökben kit nem tisztelhetek? A két tanító egészen letaglózva pislogott a mögöttem álló vasúti tisztekre, akik egyetlen mukkal sem cáfolták meg állításaimat, sőt, Almási kalauz még bólogatott is, így jelezve, hogy – bármilyen különös – bizony ez a helyzet. – Sztankó – szólalt meg végül a pocakos úr, és nem átallott felém nyúlni, hogy kézcsókkal illessen, ám én elhúzódtam tőle. – Sztankó Imre számtantanár, szolgálatára. – Angelusz Benő – hajtotta meg dühtől még mindig vörös fejét a társa. – Eredetileg a latin és görög nyelv oktatója, ám mióta bizonyos félreértések okán Nagyváradról az élesdi iskolába helyeztek át, kénytelen vagyok írást, olvasást tanítani. A parasztivadékok sosem értenék meg Homéroszt, ugyebár, mivel túl kicsi nekik az agykapacitásuk, kérem. A kibomlott gallérját immár kezében tartó férfi pökhendi tudálékossággal nézett körül, hátha egyetértésre lel. – Amennyiben jól értem, önök Élesden akartak leszállni.
– Ahogy mondani méltóztatik – készségeskedett Sztankó. – Pesten jártunk kiküldetésben – vette vissza a szót Angelusz. – A magyar tanítók kaszinójának gyűlésén vettünk részt, és mivel igen elfáradtunk, arra kértük a kalauzt, hogy még időben ébresszen fel minket. – Sajnos erre nem volt módom, mivel a már ismert események – Almási úr tétova mozdulattal a paklikocsik felé intett – ebben megakadályoztak. – Ahhoz, hogy maguknál ölik a vonatszemélyzetet, nekünk semmi közünk – emelte fel ismét a hangját Angelusz tanító. – Azonnal adják ki a csomagjainkat, és engedjenek leszállni minket a legközelebbi állomáson! Majd az ellenvonattal hazatérünk, jegyet viszont, istenemre mondom, nem veszünk. Hirtelen ötlettől vezérelve szólaltam meg ismét: – Közölnék, kérem, a poggyászaik számát? A két tanító szinte egyszerre nyúlt a mellényzsebébe és kotorta elő a sárga kartonlapocskákat, amiket csomagjaik leadásakor Krizmanics Istvántól kaptak. – 238-as és 239-es – olvastam fel hangosan, és el sem akartam hinni, hogy ilyen szerencsém van. – Schwamm úr, ha nem túl nagy fáradság, hozza ide ezt a két bőröndöt! – A paklikocsiból? – döbbent meg a vonatvezető. – Pontosan – bólintottam, átadva neki a két kartonlapocskát. – Mindkettőt bal kézre, a polc középső szakaszának alsó részén találja. A barna vulkánfíberrel bánjon óvatosan, mivel azt valaki kinyitotta. Emlékeztem a három feltúrt bőrönd számára, amit a fogantyújukra kötözött papírdarabkákról olvastam le. Amint megláttam a tanító urak kartonjait, rögvest tudtam, hogy egyikük azonos a gyilkos által kinyitott csomaggal. – Sztankó úr, megnézné, kérem, hiányzik-e valami? –
mutattam a feldúlt bőröndre, amit a vonatvezető két perccel később a folyosó padlójára tett. A tanító halk nyögést hallatva fél térdre ereszkedett, és pironkodva saját szennyese között kezdett matatni. – Csupán az egyik törülközőm és ingem hiányzik – közölte végül, remegő kézzel gyűrve vissza alsóneműit, zoknijait, nadrágtartóit a bőröndbe. – Az utóbbiért egyébként nem is kár. Igazság szerint még Pesten ki kellett volna dobnom, mivel az Orfeumban szerencsétlen módon meggylekvárt csöppentettem rá, ami, ugyebár, hiába mossuk... Az idegességtől szószátyárrá vált tanító csak akkor hallgatott el, mikor Angelusz Benő a térdével finoman oldalba bökte őt. Engem azonban már cseppet sem érdekelt a két élesdi férfiú, mivel amit akartam, azt sikerült megtudnom tőlük. – Ideje, hogy mindenki visszatérjen oda, ahová a jegye rendeli – mondtam. – Kolozsvárig már aligha tehetünk többet, és mivel az ottani detektívek bizonyára mindannyiunkat alaposan ki fognak vallatni, jobb, ha előtte pihenünk egy keveset. Négy óra múlt pár perccel, mikor vonatunk szeszélyesen kanyargó vaspályáján, mely a Sebes-Körös völgyében, erdőktől komorló hegyek között haladt, megállás nélkül átrobogott Csúcsán. A személyzet minden tagja a szolgálati helyén tartózkodott, az utasok pedig, ha nem is megnyugodva, de legalább elcsendesedve várták, hogy végre Kolozsvárra érjünk. Engem Schwamm András és Bali Miska bácsi kísért a kabinomhoz, ahonnan egyikük továbbhaladt a kalauzkocsi felé, míg a másik békés nyugodalmat kívánt az éjszaka maradékára, hogy azután a saját hálófülkéjébe zárkózzon. Vártam néhány percet, fülemet ajtóm belső oldalára
tapasztva, majd a lehető legóvatosabban kiléptem a folyosóra. A peronszéken ücsörgő Drienkó hálókocsi-kísérő persze nyomban felkapta a fejét, ám miután intettem neki, jelezvén, hogy nincs semmi baj, azonnal megnyugodott, még csak fel sem állt. Kopogtatásomra Berta Mimi szinte azonnal ajtót nyitott, ám mikor látta, hogy én állok a küszöbön, szép arcán enyhe csalódottság látszott. – Esdve kérem, drága művésznő, bocsásson meg nekem, hogy felzavarom – mondtam neki, két kezemet összekulcsolva –, ám most mint nőtársa vagyok kénytelen könyörögni a segítségért, amit csakis maga adhat meg nekem. A rossz melodrámába illő kacifántos körmondatot hallva Mimi arca felderült. – Hát mi lelte, drágám, adja hamar elő! – Elfeledtem... Jaj, úgy szégyellem még kimondani is. – Egész közel hajoltam hozzá, mintha attól tartanék, hogy a kupé végében ücsörgő kísérő netán meghallhat minket. – Kérem, engedjen be egy minutára, hogy nyugodtan beszélhessünk. Berta Mimi néhány pillanatig töprengőn fürkészte az arcomat, mintha azt fontolgatná, vajon veszélyes vagyok-e rá, majd elmosolyodott, és szélesre tárta a kabinajtót. – Ha jól sejtem – mondta, miután kettesben maradtunk –, a női baj lepte meg kegyedet, és mivel elfelejtett vattapamatot és kötőt csomagolni, most tőlem, mint útitársai közül az egyetlen fiatal nőtől kér segítséget. Higgye el, kedves, nincs ebben semmi szégyellnivaló. Sőt, örvendjen, míg efféle holmikra van szüksége, mert ez azt jelenti, hogy egyrészt érett és eleven nő, akire a férfiak vágyhatnak, másrészt viszont egyelőre sikerült elkerülnie a gyermekáldás borzalmait. Mialatt Berta Mimiből dőlt a szó, két keze hatalmas
piperebőröndjében matatott, elővéve onnan a nevezett holmikat. Ám amikor ismét felém fordult, megváltozott arckifejezésemből azonnal látta, hogy valami nem smakkol. – Én becsaptam magát, művésznő – mondtam csendes, határozott hangon. – Nem azért jöttem, hogy a segítségét kérjem. Úgy hiszem, inkább én lehetek az, aki a szolgálatára állhat. – Nocsak – biccentett ő. – És vajon mégis miben? – Ez a vonat túlságosan kicsiny világ – kezdtem bele a mondandómba sejtelmesen. – A folyosó szűk, a kabinokat pedig csupán hártyavékony falak választják el egymástól. – Vagyis? – biztatott gyanakvón a folytatásra. – Akaratomon kívül tudomást szereztem róla, hogy ön és a szomszédban lakó ifjabb Lindmayer úr... – Zénóka, igen. – Hogy maguk ketten utazásunk néhány röpke órája alatt máris igen intim viszonyba kerültek egymással. – Van ilyen regény, gyermekem – mosolyodott el az operina, bár a tekintetében továbbra is gyanakvás ült. – Ha két szív egymásnak teremtetett, elég egyetlen szikra, ami akár a mozdony kéményéből is kicsaphat... – Félek, hogy ebből a szerelmi lángolásból olyan tűzvész kerekedik, ami végül elemészti önt. – Hirtelen Mimihez léptem, és nem törődve azzal, hogy még mindig a nekem szánt vattapamatokat szorongatja, megragadtam a kezét. – Édes művésznő, én féltem magát, ezért próbálom meg figyelmeztetni. Mint bizonyára már hallott róla, a poggyászőrünket Nagyvárad után valaki meggyilkolta. Leszúrták a szerencsétlent, és én... Ezt bizony nehéz kimondani, mégis muszáj. Én biztosra veszem, hogy a maga Zénójának is benne van a keze.
Berta Mimi megtántorodott, az ágyra rogyott, és elejtette a pamatokat. – Az nem lehet – nyögte, és a szemét máris könnyek futották el. – Sajnos a nyomok erre mutatnak. Még nem beszéltem a dologról senkinek, a velem lévő személyek pedig semmit nem vettek észre, miként a kolozsvári detektívek sem fognak, amíg én elébük nem tárom a tényeket. Úgy tűnik, a tettes elhozott valamit a Lázár-bútorokat szállító paklikocsiból, amit most bizonyára magánál tart. Épp ezért fogom megkérni a nyomozókat, hogy mielőtt bárkit leengednének a vonatról, végezzenek alapos személyi motozást. Tudom, hogy olyan előkelő társaság esetében, mint amilyen ezen a járaton utazik, ez hatalmas botrányt fog okozni, a rendőröknek maguktól eszükbe sem jutna ilyesmi, de én rá fogom őket venni, és akkor minden kiderül. – Miért mondja ezt el nekem, Milike? – Mert azt akarom, hogy időben értesüljön a veszélyről. A szerelem csodás dolog, ám az érzelmeit, drága művésznő, nem szabad egy gyilkosra pazarolnia. Berta Mimi sírt és szorosan átölelt. – Köszönöm magának, kicsiny vezérlő csillagom, bolond szívemnek megmentője – súgta a fülembe hálatelten. – Most arra kérem, hagyjon kettesben a bánatommal! Ígérem, hogy azonnal bezárkózom, és Kolozsvárig már senkit nem engedek magamhoz közel. – Úgy legyen – mondtam, majd felálltam és kiléptem a folyosóra. Mielőtt a fülkémbe léptem volna, még hallottam, amint Berta Mimi, a bécsi Burgtheater ünnepelt művésznője gondosan bekattintja a kabinajtó zárját.
Magyarnádas-Kolozsvár, 1900. december 11. éjjel 5h 30’ és 5h 50’ között Azt hiszem, Drienkó hálókocsi-kísérő rémült ordítására riadtam fel, bár a szememet kinyitva akkor még nem lehettem biztos benne, hogy az iszonnyal teli hang valódi zaj, vagy csupán amúgy is rémes álmom terméke volt-e. Bódult fejjel, a rövidke alvástól és vonatunk monoton zakatolásától kótyagosan ültem fel keskeny ágyamon. A szoknyám persze összegyűrődött, a hajam is kibomlott, és a cipőm... Hová lett a ci... Kabinom ajtaja irtózatos robajjal szakadt be, és a falnak csapódva félig levált gyönge zsanérjairól. A folyosóról hatalmas, sötét alak nyomult be a fülkébe. Az egészen kicsi fényre csavart asztali lámpácska derengésében úgy festett, mint valami pokolból jött, ezerszer átkozott kísértet, melynek még nem sikerült teljesen emberi formát öltenie, ám ez cseppet sem zavarja, mivel csakis a feladatára ügyel. Ha ösztöneimnek hála nem hajolok félre, a felém lendülő óriási ököl azonnal letaglózott volna. Támadóm kissé csodálkozva és nagyon dühösen felhördült, majd utánam kapott, hogy a hajamba markoljon. Bal karommal ütöttem félre a kezét, míg jobbal megragadtam az asztalkán álló bronzlámpát és... Rá kellett döbbennem arra, amit már korábban is tudtam, csak épp a pillanat hevében kiment a fejemből, hogy egyetlen lehetséges fegyveremet jó alaposan odacsavarozták a falaphoz.
Ellenségemnek ennyi idő épp elegendő volt ahhoz, hogy szabad kezével megragadja mellemen a ruhát, majd az ágy felé rántson és leteperjen rá. Meztelen talpam alól kicsúszott a talaj, de sikerült felhúznom az egyik térdemet, amivel egyelőre távol tarthattam magamtól a nagydarab fickót. Pacsuli, dohány és a vonaton mindenbe beleivódó, olajbűzzel kevert korom szaga töltötte meg az orromat. Hallottam, amint a férfi erőlködve nyög, miközben bal tenyerével a mellkasomra nehezedik, jobbjával pedig a fejem fölött matat. Lábammal teljes erőmet beleadva próbáltam lelökni magamról az ipszét, ám ő annyira súlyos és elszánt volt, hogy szabadulásra semmi reményem nem maradt. Amikor a párnát rászorította az arcomra, csak akkor fogtam fel, hogy mindaddig egyetlen hangot sem adtam ki magamból. Miért nem kiáltottam segítségért? Miért nem sikoltottam? Miért akarok én, Hangay Mili, mindig mindent egyedül megoldani? A széles tenyér brutális erővel szorította orromra, számra a kispárnát. Most már próbáltam ordítani, de csupán elhaló, szánalmas nyögdécselés lett belőle. A férfi teljes súlyával rám nehezedett, egészen belepréselt az ágyba, és akkora erővel nyomta arcomra a párnát, hogy attól féltem, menten eltöri az orromat. A szemem előtt fényes karikák kezdtek pattogni, mint bájos, szivárványszínű tündérkék a mesék képzeletbeli rétjén. Kétségbeesetten próbáltam a sűrű szöveten és lúdtolltömegen át valamicske levegőhöz jutni, miközben a két kezemmel megállás nélkül püföltem, karmoltam az ipsze vállát, nyakát, arcát, ám mélyen legbelül már tudtam, hogy a csata, és vele az életem is, elveszett. Azután egyik rémes pillanatról a másikra ismét képes voltam lélegezni. A pokoli súly, mely addig az ágyhoz szögezett,
hirtelen már nem volt sehol. Sajgó mellkasom vadul zihálva nyelte a levegőt, kezemmel lesodortam arcomról a párnát, és épp akkor emeltem fel a fejemet, hogy körülnézzek, mikor az életemre törő démon csontroppantó robajjal a kabin túlsó falának csapódott. Ezt persze nem önszántából tette. A bravúros mutatványban, melynek hatására felrepedő ajkával ízléstelen vérfestményt mázolt a hálókocsi szép drapériájára, nagy segítségére volt az a szélvészsebességgel mozgó, bő klepetust és lobogó szakállat, nyakában pedig termetes keresztet viselő egyházi férfiú, aki – úgy gondolván, hogy máris győzött – aggódó pillantást vetett rám. Ez azonban súlyos hiba volt a részéről, mivel a támadóm még korántsem adta fel a harcot. Mély hördülést hallatva, amiben itt-ott felismerhetőek voltak a „rühes” és „kurvanyád” szavak, a gazember megfordult, és öklével iszonyatos ütést mért a pópa állára. Akkorát, hogy szegény ortodox papnak félig levált és attól kezdve molyrágta mókusbundaként fityegett arcáról a szakálla, ami biz’ rémisztőbb látvány volt, mint egy divatjamúlt tavalyi toalett az idei korzón. Tán épp ez volt az oka, hogy az életemre törő szörnyeteg feladta a harcot, és ellökve magát a faltól, kirontott a fülkéből. A hős egyházfi tétovázás nélkül a nyomába akart eredni, ám én talpra szökkenve megragadtam a karját. – Ne tegye, tisztelendő úr – kiáltottam. – Ez az alak veszedelmes briganti... – Eresszen már – fordult felém ekkor a pópa, és kiszabadítva karját, letépte arcáról a maradék szőrzetet, amit már egyébként is csak a Szentlélek tartott. – Hát még mindig nem ismer meg, Mili?! Azt hittem, menten megnyílik alattam a hálókocsi padlózata, és én a sínek közé, a vaskerekek alá zuhanok. A pópa közben a
reverendája alá nyúlt, és onnan súlyos hatlövetű revolvert vonva elő a támadó nyomába eredt. Alig tehetett azonban néhány lépést, mikor én már ismét önmagam voltam, és utána ugorva így sikoltottam: – Ambrózy Richárd, maga sunyi, ármányos, hazug mentőangyala az Úrnak, azonnal jöjjön vissza és magyarázza meg, mit keres az én vonatomon?! A bárónak persze esze ágában sem volt engedelmeskedni, a folyosóra kióvakodó utastársaim viszont még látták, amint a nyitott ajtajú szuflén át a kalauzkocsiba ront. – Nahát, kedvesem, maga ismeri az eminenciás urat? – kérdezte csodálkozva Pichler asszony, két kövérkés kezével szemérmesen összemarkolva keblei fölött a selyemhabos hálóköntöst. – Miféle eminenciást? – ripakodtam rá szegényre. – Hát Galajda Virgil püspök urat, aki az előbb éppeg ott szaladt elfelé, kezében egy büdös nagy mordállyal – mutatta a dohánytőzsdés nagysága, majd valamivel halkabban hozzátette: – A kalauz súgta meg nekem, hogy ki ő. Köztünk szólva mindig is tudtam, hogy ezek az ortodox egyházfiak csuda fura szerzetek. Na, de hogy fegyverrel járjanak, azt azért még én sem gondoltam volna. Magam sem tudtam, hogy erre mit felelhetnék. Még hogy Galajda püspök, a szép eszem megáll! Ambrózy báró papi álöltözetben, torzonborz szakállal settenkedett körülöttem, és én semmit nem gyanítottam ebből az egész aljas machinációból. Na, de csak kapjam a tíz körmöm közé... – Segítség! – kiáltott ekkor az ifjabb Lindmayer, aki a folyosóra kióvakodó utasok közül elsőként vette észre a kupé végében heverő testet. – Könyörgöm, jöjjön valaki! – Párdon, hölgyeim, ha megengedik... – Bali Miska bácsi
talpig fekete hálóköntösben, bajuszkötővel az orra alatt, szoros hajhálóval a fején óvakodott el közöttünk, kínosan ügyelve rá, nehogy eme intim öltözékében bármelyikünkhöz is hozzáérjen. Mi, nők szorosan a nyomában maradva vonultunk végig a folyosón. Egyedül Mimike, az operina nem csatlakozott hozzánk. Úgy tűnt, ő bizony betartja nekem tett fogadalmát, és bár a küzdelem robaját, valamint a kiabálást biztosan hallotta, mégsem nyitotta ki a fülkéje ajtaját. Drienkó János a padlóhoz csavarozott széke mellett, a férfiillemhely keskeny bejárata előtt hevert. Teste alól a hastájon vér szivárgott szét friss, élénkpiros színben. – Segítsen megfordítani – szólt rá Miska bácsi a hálókocsikísérő mellett térdeplő ifjabb Lindmayerre. A fiatalember, aki csíkos pantallót, rettentően megviselt fehér inget és szürke mellényt viselt, az arca pedig sápadtabbnak tűnt a holdvilágnál, engedelmeskedett ugyan, de tétova mozdulatai annyira suták voltak, hogy a munka java része az állami ítélet-végrehajtóra maradt. Drienkó zubbonyának eleje csatakos volt a vértől. Miska bácsi fürge ujjakkal gombolta ki a kék hivatali öltönyt, majd egyszerűen széttépte az alatta lévő inget, apró csontgombokkal szórva tele a padlót. – Istennek hála nem vészes – közölte a hóhér, miután megszemlélte a minden bizonnyal kés ejtette sérülést. – Adjanak valami tiszta ruhát, gyolcsot vagy bármi mást, amivel leszoríthatom a sebet. – Fogja! – mozdult ekkor az idősebb Lindmayer, aki mindvégig kabinja nyitott ajtajában állt, és fejéről levéve Miska bácsi felé dobta a hálósapkáját. – Talán kicsit pomádés, de ez most aligha árthat a szegény ördögnek. Az állami ítélet-végrehajtó ügyes kézzel dolgozott. Nem
csoda, hisz katonaként is szolgált, méghozzá igazi háborúban, így komoly gyakorlata lehetett a sebkötözésben. Épp, mikor végzett, a kalauzkocsiba vezető peronajtó kinyílt, és keretében Ambrózy báró jelent meg. – Eminenciás uram, micsodás öröm, hogy ismét körünkben köszönthetjük – szólt némileg gyanakvástól sikamlós, „na, most ugrik a majom a vízbe”-hangon Pichler asszonyság. – Mondja csak, hová tette a bajkeverőt, akinek az üldözésére azzal a hatalmas puskával indult? A báró épp azon fáradozott, hogy letépje két dús álszemöldökét, ami oldószer nélkül igencsak fájdalmas művelet lehetett, majd a reverendától és a súlyos ezüstkereszttől is megszabadult, minden kellékét Drienkó székére dobva. Mint kiderült, a papi öltözet alatt ő is ingujjban volt, öltönykabát nélkül, sötétkék bársonymellényben. Revolvere a hóna alá csatolt, rendkívül ügyes bőrtokban lapult, amilyenhez hasonlót még sohasem láttam. – Így lesz a békából herceg, látod, kedves Katinkám?! – jegyezte meg mély torokhangon nevetgélve a dohánytőzsdés matróna. – És még csak meg sem kellett hozzá csókolnunk a svindlert. – Milyen kár – sóhajtott csendesen az aprócska társalkodónő, ám amikor rájött, hogy gondolatát szándéka ellenére hangosan is kimondta, rögvest fülig pirult. – A vonatvezető halott – jelentette be a báró feszültségtől remegő hangon. – Leszúrták. A kupéban eddig is meglehetősen rémült és komor volt a hangulat, most azonban mintha a falra szerelt kandeláberek fénye is elhalványult volna kissé. – A gyilkos? – kérdezte Miska bácsi. – A kalauzkocsi oldalsó ajtaját nyitva találtam – felelte
Richárd. – Akkor hát leugorhatott. – Minden bizonnyal – bólintott a báró, majd figyelme a halkan nyöszörgő, lassan magához térő Drienkóra terelődött. – Kényelmesebb helyre kell vinnünk, hogy valaki elláthassa a sebét. – Hozzák a kabinomba – mondtam. – Hozom az elsősegélydobozt. Mire végeztem a kötözéssel, az újabb gyilkosság híre – hála a halálra rémült személyzetnek – már az egész vonatot bejárta. A pánikot csak fokozta, hogy a „pópa eltűnt”, helyette viszont egy vadidegen, félkarú pasas bukkant fel a semmiből, aki Bieliczky és Almási kalauzokat maga mellé véve létszámellenőrzést tartott. Miután Ambrózy báró felfedte valódi kilétét, a vonatszemélyzet tagjai mind természetesnek vették, hogy immár ő irányít, az utasok közül viszont többen is ellenezték a dolgot. – Még hogy magánzó detektív! – kiabálta hálóköntösének rojtos övét rángatva Lindmayer úr. – Két gyilkosság egyetlen út során, ez, kérem, infámis excessus 66 . Ide professzionális nyomozói munka kell. – Úgy, úgy! – értett egyet Jeremiás igazgató, aki többedmagával azért nyomult át az étkezőkocsiba, hogy idegeit nyugtatandó italt követeljen az összezavarodott és rémült pincértől. – Ha kabátlopás vagy netán egy kikapós asszonyka leleplezése volna a feladat, nem mondom, akkor a magánzó detektív épp megfelelne. Na, de így! – Hol ez az alak? – érdeklődött pökhendien Hatschek 67 “ aljas; becstelen; szégyenletes kihágás, rendzavarás, túlkapás (latin) 67 Hatschek Béla látszerész a VII. ker. Erzsébet körút 5. szám alatt lakott (telefon 62-87). Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
látszerész, kerek csíptetőjén át oly vérmesen nézve körül, mintha menten fel akarná öklelni a bárót. – Most épp a személykocsikban egzecíroztatja 68 a többi utast – intett apró likőröspoharával a megfelelő irányba Ruzitska 69 ódonkönyv-kereskedő. – Engem majd halálra vallatott, ezért is van szükségem némi szíverősítőre. – Szegény barátom – lapogatta meg Kajtár fogreparátor az éppen inni szándékozó antikvárius hátát, mire az majdnem félrenyelt. – És mondja, kérem, mit akart tudni magától az a kiállhatatlan paprikajancsi? – Csupán annyit, hogy távozott-e valaki a fülkémből az utóbbi egy órában. – Na, és távozott? – Már hogy távozhatott volna, mikor egyedül ültem benne – pufogott Ruzitska úgy, mintha eme alapvető tényt mindenkinek ismernie kéne. – Én, kérem, ha tehetem, mindig olyan fülkében utazom, ahol magánosan szundikálhatok, mivel... – Az ódonkönyv-kereskedő enyhe zavarban, motyogva tette hozzá: – Nos, mivel a nejem szerint úgy horkolok, mint egy egész csorda éhes vaddisznó, ha végre rálel a makkosra. A háborgó férfiak csevegését akkor volt szerencsém hallani, mikor épp áthaladtam az étkezőkocsin, hogy megkeressem Ambrózy bárót. Drienkó kísérőt a két matrónára bíztam, akik készséggel vállalták a sebesült ápolását, különösen, mert Miska 68
katonai gyakorlatokat végeztet, parancsolgatással irányít, ráncba szed, megfegyelmez Ruzitska Ármin ódonkönyv-kereskedő a IV. ker. Múzeum körút 3., a VI. ker. Váczi körút 21. és a VIII. ker. Kerepesi út 27. szám alatt is birtokolt egy-egy boltot. Ekként reklamírozta magát; „Bárhol és bárki által hirdetett könyv vagy zenemű ugyanazon az áron, minden költség felszámítása nélkül, általam beszerezhető. Ajánlom minden szaktudományba vágó, dúsan képviselt raktáromat. Különlegesség; egész könyvtárak berendezése.” Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke. 69
bácsi is velük maradt. Úgy vettem észre, hogy bár a hölgyek tökéletesen tisztában voltak Bali úr foglalkozásával, ez nemhogy elriasztotta volna őket, de még valami különös, bizsergető izgalmat is keltett bennük, ami folytonos fecsegésre bírta őket. Richárddal a menetirány szerinti első személykocsi folyosóján találkoztunk. Ő és a két kalauz, miután ellenőrizték az utaslétszámot, épp visszafelé tartottak a szerelvény elejébe. Mögöttük a fülkékből nők és férfiak hajoltak ki nyugtalan vagy épp kíváncsi, esetleg gyanakvó arccal, hogy meglessék a titokzatos pasasért, aki nemrég még reverendában járt közöttük, most viszont nyomozóként tetszeleg. – Beszélnünk kell – álltam el Ambrózy báró útját. – Macsek András – közölte erre ő. – Tessék? – meredtem rá. – Az utaslista szerint így hívják azt a személyt, aki mellettem ült, ám nem mutatkozott be, így kiléte csak most, mikor a vonatról eltűnt, vált számomra világossá. Ő Macsek András nagybani fűszerkereskedő. Természetesen ez csak álnév, amivel szerencsére már nem először találkozom. Az illető Sieger és Cservény János név alatt számos alkalommal tevékenykedett, ám valójában Soltész Jánosnak hívják. Felsőláposi születésű, negyvenkét esztendős csavargó, bérgyilkos, betörő, meg amit akar. Legutóbbi ismert bűntette, hogy idén júliusban a rákoskeresztúri határban megtámadta Korczi Simon rutén gazdát, akit több késszúrással leterített, majd kirabolt 70. Tíz nappal később a budapesti detektívek ugyan elfogták Magyarláposon, ahol a családja bújtatta, de később sikerült megszöknie, és most ezen a vonaton rendezett ámokfutást.
70
Lásd a Budapesti Hírlap 1900. július 31-i számát.
– Báró úr, én most nem Macsekról akarok... – Tudom – vágott a szavamba Richárd türelmetlen kézmozdulattal. – Magát, Mili, ismételten csakis a saját személyes ügyei érdeklik. Ki akarja fejezni felháborodását, amiért álruhában követtem önt a vonatra, ellenőrizendő, hogy valóban hazautazik-e. Igen, ezt tettem, mert szemernyit sem bízom az ígéreteiben, viszont fenntartás nélkül hiszek a nyomozói képességében és a talpraesettségében. Kegyed a végtelenségig bosszantó fehérszemély, ám amit eddig az ügy felgöngyölítése érdekében tett, az briliáns. Igen, figyeltem magát, ahogy szokásához híven halálos veszélybe keveredve egyre közelebb jut a tetteshez, aztán a kellő pillanatban megmentettem az életét, átadtam a Soltészra vonatkozó adatokat, és most a háttérbe húzódva várom, miként kívánja folytatni első önálló nyomozását. Ez az átokverte, gyönyörű gazember megint megtette – gondoltam magamban. Ambrózy bárónak újra sikerült egyetlen gondolatmenettel előbb porig aláznia, majd az egekbe emelnie, nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy az összecsókdosást és a szemkivájást mely sorrendben hajtsam végre rajta. – Azt mondta – ráncoltam a homlokom, miközben Bieliczky és Almási kalauzok megkövülten bámultak ránk –, hogy ez az én ügyem? Egészen a saját ügyem, amibe nem kíván beavatkozni? – Csak amennyiben ismét az életére törnek, vagy oly információ kerül a birtokomba, amiről tudnia kell – biccentett a báró, majd valamelyest halkabban még hozzátette: – A szememet azután is ráér kikaparni, ha a gyilkos avagy gyilkosok már rács mögött vannak. Mosolyog? – néztem az arcát hitetlenkedve. – Ez a himpellér valóban képes mosolyogni, miközben a szeme világa forog
kockán? – Rendben – bólintottam végül. – Ha jól sejtem, hamarosan úgyis befutunk Kolozsvárra, ahol a helyi nyomozóknak már csak le kell fogniuk a még vonaton tartózkodó tetteseket. – Tehát máris megfejtette az ügyet? – kérdezte kétkedőn vonva fel szemöldökét Ambrózy báró. – Többé-kevésbé – mondtam. – Még nem tudom, mi az, amiért ennyi embernek meg kellett halnia, de a bűnösöket már beazonosítottam, és a köztük lévő bonyolult kapcsolatrendszert is értem. – Azok ott a bácsi téglatelep őrfényei – mutatott ki balra, a fülke (melynek nyitott ajtaja előtt álltunk) ablakán túlra Almási kalauz. – Most haladunk el Kardosfalva mellett, ami után rögtön Kolozs... – Várjunk csak – szólt közbe Bieliczky kalauz. – Érzik ezt? A vonat egyenletes sebességgel, rendületlenül robogott tova a vaspályán, épp csak a megszokott módon ringatózva. – Semmi figyelemre méltót nem tapasztalok – mondta Ambrózy báró. – A kerekek – nézett a padló felé Almási úr, akit kollégája frissen felhorgadó nyugtalansága egyetlen szempillantás alatt megfertőzött. – Zakataka-tak, zakataka-tak... – És nem zaaktaka-taak, zaaktaka-taak, ahogyan kéne – értett egyet Bieliczky. – Beszéljenek végre értelmesen, uraim – kiáltott rájuk Richárd. – Ebből a zagyvaságból mi, közönséges utasok, egy árva mukkot sem értünk! – A kerekek ritmusa egyre gyorsul – jelentette ki Almási kalauz –, pedig már fékeznünk kellene. A mozdony ekkor kezdett veszett sípolásba. A fülhasogató, csak röpke pillanatokra megszakadó gőzsikoly egyértelműen
nem üdvözlés, sokkal inkább eszeveszett rémülettől zengő figyelmeztetés volt, amit a környező hegyek megsokszorozva vertek vissza. Mind a jobb oldali, nagy ablakok felé fordultunk, ahogy a fülkékből kitóduló ijedt utasok is. Teljes sebességgel, fékezés nélkül futottunk be Kolozsvár nagy állomására. Az indóházat úgy kivilágították, mint a pesti Operát szokás díszelőadás idején, mikor a királyi páholy sem marad üresen. A fedett peronon vasutasok, csendőrök, rendőrök és civil ruhás, keménykalapos detektívek lámpással a kézben álltak sorfalat, tátott szájjal bámulva a tovaszáguldó vonatot. Sürgönyünk tehát, amit Élesden még a szegény Schwamm vonatvezető adatott fel, elérte célját. A kolozsvári karhatalom teljes létszámban vonult ki, hogy az 502-es gyorsot a maga véres hírének megfelelően fogadja, ám hiába. Vonatunk rémítő gőzkürtjét egyre csak süvöltetve, szikrát és füstöt hányva, megállás nélkül robogott át a kolozsvári állomáson, bele a jeges és sötét éjszakába.
Kolozsvár-Kara, 1900. december 11. éjjel 5h 40’ és 6h 40’ között A szerelvény először a szamosfalvai enyhe kanyarban billent meg. A kerekek épp csak hajszálnyira emelkedtek el a vaspályától, mi mégis úgy éreztük, hogy menten felborulunk. Az utasok rémületükben üvöltöttek és sikoltoztak. Sokan a fülkék falának tántorodtak, és a család tagjai, akiket korábban az étkezőkocsiban láttam, egymásba kapaszkodva, kuglibábokként dőltek össze a folyosón. Néhány iszonyú másodperccel később a kupé
recsegve-ropogva zökkent vissza a sínekre, ám a rázkódás nem csitult. – Még mindig gyorsulunk – állapította meg Bieliczky kalauz. – Az képtelenség – szólt a kollégája, alsó ajkát harapdálva. – Csiszér az egyik legjobb mozdonyvezetőnk. Pontosan tudja, hogy a gyorsvonat legnagyobb megengedett sebessége egyenes pályán 60 km/h, Kolozsvár után viszont az 50-et sem nagyon ildomos meghaladnia, most viszont nagyon is úgy tűnt, hogy a sebességünk egyre nő. – Hányán teljesítenek szolgálatot a mozdonyon? – kérdeztem, továbbra sem engedve el a kabinajtó fogantyúját, amiben az imént megkapaszkodtam. – Hárman, mint mindig – felelte Almási kalauz. – Csiszér masiniszta, valamint a két fűtő. – Mind kiváló alkalmazott – tette hozzá Bieliczky úr. – Tűzbe merném tenni értük a kezem. – Ezek szerint valami... Vagy inkább valaki arra kényszeríti őket, hogy veszélyeztessék a szerelvényt, és rajta az utasok életét. – Ambrózy báróra néztem. – Látta leugrani azt a Macsekot, Soltészt, vagy akárhogy is hívják? – Mire a kalauzkocsiba értem, ő már nem volt sehol. Csupán annyit állapíthattam meg, hogy a vonatvezető halott, az oldalsó ajtó pedig nyitva van. – Előremászott – bólintottam. – Az lehetetlen, kisasszony! – Almási kalauz olyan képet vágott, mintha vérig sértettem volna. – A kalauzkocsi és a mozdony között ott a szerkocsi, tele vízzel és szénnel, amin természetesen nincs átjáró, mint a kupék esetében. – Mit tesznek olyankor, ha menet közben kell szót váltani a mozdonyvezetővel? – A kalauzkocsi tetején van egy kitüremkedés...
– Igen, azt már volt szerencsém megcsodálni felszállás előtt – szakítottam félbe Almásit. – Olyan, mint valami üvegezett púp. – Púp? – csodálkozott rá a különös hasonlatra a kalauz. – Ez igen találó meghatározás. Nos, ebből a... hm, púpból kitekintve a vonatvezető síp- és kézjelekkel üzenhet a masinisztának. – Sípjelek? – csodálkoztam. – Lehet azt hallani a mozdonyban, dacára a kerekek zakatolásának, a kazán dohogásának és a menetszél süvöltésének? – Ne holmi nyakban fityegő rendőrsípra tessék gondolni! – mosolygott tudatlanságomon Bieliczky. – A mi sípunk nem más, mint magának a mozdonynak a gőzsípja, amihez egy hosszú, a kocsiszekrények tetején végigfutó zsineg van erősítve. Valaha, mikor még kézi fékezéssel működtünk, ez a madzag egészen a szerelvény utolsó kocsijáig ért, ám mióta a Westinghouse-rendszert alkalmazzuk, csupán a vonatvezető állomáshelyéig, vagy ahogy kegyed nevezte, a púpig tart. Meghúzva azt a mozdony gőzsípja szólni kezd, ha pedig ismerjük a módját, általa néhány egyszerűbb jelet is előreküldhetünk, mint például „Lassíts!”, „Gyorsíts!”, „Állj!” és hasonlók, a masiniszta pedig éppilyen módon válaszolhat rá. – Akkor hát ezt fogjuk tenni – döntöttem el. – Kérem, uraim, jöjjenek... – Azonnal engedjen ki! – hallottuk meg ekkor a személykocsi hátsó peronján felharsanó ordítást. – Takarodjék az utamból, fiam, különben... Dulakodás hangjai értek el hozzánk, amit jajkiáltás követett. Ambrózy báró, a kalauzok és jómagam végigszaladtunk a folyosón, ahonnan a rémült utasok alig győztek visszahúzódni kabinjaikba. A szűk peronon, ahol négy embernél több csak nagy nehézségek árán fért el, most legalább hatan préselődtek
össze. A bal oldali ajtónak háttal Domonkos Jenei állt, két karjával próbálva eltaszítani magától a felé nyomuló öt embert, akik közül Jeremiás igazgató már az öklét emelte, hogy leterítse a bekötözött fejű fiatalembert. – Elég legyen! – üvöltött a lökdösődőkre Ambrózy báró, ám szavára csak a leghátul tolakodó Czartoryjski házaspár figyelt fel. Az út korábbi szakaszában oly rátarti tyúkszemirtó asszonyság most félrecsúszott kalapban, kibomlott hajjal, míg a férje verejtéktől csillogó ábrázattal, kezében sétapálcáját lóbálva pördült meg. – Le akarunk szállni! – kiáltotta Czartoryjski úr. – Ha kell, hát ugrunk! – csatlakozott hozzá hisztérikusan kapkodva a levegőt zilált neje. – Nem várjuk meg, amíg a vonat kisiklik. – Inkább szörnyethalnak a töltés oldalában? – emeltem fel én is a hangomat, majd megragadva a nő karját, kirántottam őt a többiek közül. – Elég ebből a vircsaftból, különben a báró úr – Richárd fegyvertokjára mutattam – mindannyiukat úgy lepuffantja, mint a veszett kutyát! Fenyegetésemre Czartoryjski úr és még ketten valóban hátrébb léptek, ám az öklét emelgető Jeremiás Arnold ügyet sem vetett rám. – Megmondtam, fiam, hogy eressz – bömbölte és lecsapott. Domonkos Jencit bal arcán érte az ütés, amitől ő azonnal a peronajtó tövébe rogyott. Jeremiás félrelökte őt, majd a kilincsnek esett, ám a peronajtókat korábban a vonatszemélyzet mind lezárta, így eredményre nem jutott. Dühében ekkor kétszer az üvegre sújtott, és mikor az nem volt hajlandó betörni, vérben forgó szemmel felénk fordult, tán hogy a kalauzoktól kulcsot követeljen. Ambrózy Richárd báró jobb horogja oly tökéletesre
sikeredett, hogy azért bármelyik ferencvárosi utcai öklöző rögvest a legmélyebb elismerését fejezte volna ki. Jeremiás igazgató feje hátranyaklott, koponyája az illemhely ajtajának csapódott, és miközben maga is a padlóra csusszant, szemében a dühöngő lángokat méla csodálkozás játszi visszfényei váltották fel. A megszeppent leszállni vágyókat félrelökdösve Jencihez léptem, és leguggolva mellé zavaros tekintetét, no meg az arcán virító, gyorsan sötétülő foltot vizslattam. – Valami igen nagy bűnt követhettem el, hogy a jóisten már megint kupán ütött – motyogta tétován forgó nyelvvel a székely férfiú. – Épp most mentette meg öt bolond életét – vigasztaltam. – Szóval, ha volt is valami bűne, azt ezzel a két főbekólintással bizonyost levezekelte. – Akkor végre aludhatok egy kicsinyt – súgta, majd elveszítette az eszméletét. Nyomasztó csend telepedett ránk, amit csupán vonatunk kerekeinek egyre őrültebb zakatolása festett alá. Mind, akik a szűk peronon összezsúfolódtunk, a két alélt férfit néztük, míg végül Bieliczky kalauz szólalt meg: – Nagyságos úr, most mihez kezdjünk? A kétségbeesett, már-már kislányos fejhangon, sipítva előadott kérdés persze Ambrózy bárónak szólt, aki menten lebiggyesztette alsó ajkát, ekként jelezve, hogy a dolog nem igazán foglalkoztatja, majd így felelt: – Sajnálom, uraim, de arra kell kérnem önöket, tekintsék úgy, mintha én jelen sem volnék. Galajda püspök személyében szálltam fel erre a vonatra, és bár lelepleződtem, a csöndes megfigyelő szerepét továbbra sem kívánom feladni. – Na, de a gyilkosságok! – kiáltott Almási kalauz. – És a
vonat, ami elszabadult! – Ön itt az egyetlen, aki járatos a bűnügyi vészhelyzetek megoldásában – kontrázott a háttérből Czartoryjski úr. – Ebben tévedni méltóztatnak – mondta a báró, majd tekintetét rám szegezte. – Tanítványom, Hangay Emília kisasszony szintén birtokában van minden olyan tudásnak, amire szükség lehet. Ez az ő utazása, az ő vonata, az ő ügye. Hallgassanak rá, és akkor talán... Mondom: talán mind megmenekülhetünk, sőt, a bűntettek hátterére és az elkövetők személyére is fény derülhet. Az az egyetlen aprócska szó – talán – rontott ugyan az összhatáson, a körítés mégis elegendő volt ahhoz, hogy a jelenlévők bizalmat szavazzanak nekem. Én pedig nagyon is tisztában voltam vele, hogy mit kell tenni. Utasításomra négyen felemelték és a legközelebbi kabinba cipelték Domonkos Jencit, hogy ott a puha ülésekre fektessék őt. Ezután, szintén az én parancsomra, Jeremiás urat is megragadták, és a férfiillemhely szűk fülkéjébe tuszkolták, aminek ajtaját Almási kalauz mesterkulcsával gondosan be is zártuk. – Amilyen esztelenül vérbő férfiú, amint magához tér, bizonyára rögvest őrjöngeni kezd – mondtam. – Jobb, ha a legközelebbi állomásig kalickában tartjuk őkelmét. – Ha így robogunk tovább, aligha érjük el a legközelebbi állomást – súgta oda remegő hangon Bieliczky kalauz. – Hamarosan elérjük Apahidát, ahol a pálya éles balkanyart vesz, amit 40 km/h-s sebességgel szoktunk bevenni, ám most legalább annak duplájával száguldunk. – Apahida után pedig csak romlani fog a helyzet – magyarázta Almási kalauz. – Beérünk a hegyek közt húzódó keskeny völgyszorosba, ahol a sínek oly szeszélyesen kezdenek kanyarogni, mint holmi hasgörcsöktől szenvedő kígyó.
– Szerpentinek – jutott eszembe korábbi utazásaimból, és az emléktől menten kiszáradt a szám. – Szerpentinek bizony, amiket képtelenség ekkora sebességgel bevenni – bólintott Bieliczky kalauz, miközben már mindhárman a szerelvény eleje felé tartottunk, nyomunkban az „ott sem lévő” Ambrózy báróval. – Ha hamarosan nem lassítunk, a vonat egész bizonyosan ki fog siklani. – Könnyen lehet, hogy épp ez a terve – biccentettem, belépve az étkezőkocsiba, ahol néhány ijedt és sokkal több alkoholtól némileg homályos tekintet meredt ránk. – Terve? Mármint kinek a terve? – értetlenkedett Almási kalauz. – Annak a Macseknak, Siegernek, Soltésznak, vagy hogy a csudába is hívja épp magát. – Ezek szerint a gazfickó mégsem ugrott le a vonatról? – Uraim, maguk egyáltalán nem figyelnek? A jelek egyértelműen arra mutatnak, hogy a szerelvényünket elrabolták, és utasaival együtt a pusztulásba akarják kergetni. Soltész terve meglehetősen brutális, de akár még működhet is. Szántszándékkal ki akarja siklatni a vonatot, miközben ő az utolsó pillanatban leugrik róla, ami persze életveszélyes művelet, de még mindig jobb, mint többszörös gyilkosként Bali úr kezébe kerülni. – Engem szólított, Milike? – toppant ekkor elém Miska bácsi, kezében apró stampedlis pohárral, ami színig volt töltve a legfinomabb szilvóriummal. – A hálókocsi-kísérő elszenderedett, a két hölgy vigyáz rá, én pedig arra gondoltam, jót fog tenni egy kis szíverősítő. – Az most mindannyiunkra ráférne, de sajnos a bajban aligha segít – emeltem fel a hangom, hogy az étkezőkocsiban tartózkodó tucatnyi utas is jól halljon. Röviden tájékoztattam
őket a fejleményekről, így zárva mondandómat: – Vissza kell foglalnunk a mozdonyt, különben a vonat kisiklik, és mi mind meghalunk. – Badarság! – harsogta Steinschneider Jakab ágybetétgyáros, aki már jócskán felöntött a garatra. – A mozdonyon ott a masiniszta meg két markos fűtő. Ugyan miként is gyűrhette volna le az a Soltész egy szál maga mindhármukat? – Ehhez, uram, elegendő egyetlen töltött revolver – vágtam vissza, pedig Terka néni már számtalanszor figyelmeztetett, hogy részeg férfival vitázni ostobaság. – Fegyver, mi?! – lépett közelebb Steinschneider, támadni készülő kóbor kutya módján vicsorogva. – Aztán, ha szabadna kérdenem, kegyed meg kinek képzeli magát, hogy... Vonatunk ekkor ért az apahidai kanyarba. Előbb a gőzsíp kezdett el veszettül üvölteni, majd maga a szerelvény fémhangja sírt fel. Mindent betöltött a kocsiszekrények keserves recsegése-ropogása, a vaskerekek csattogása, az alóluk előpattanó szikrák sercegése. A villanyos világítás vibrálni kezdett, a kupé pedig oly hirtelen és nagymértékben dőlt balra, hogy aki nem tudott megkapaszkodni valamiben, az menthetetlenül a padlóra zuhant, vagy a falnak, ablakoknak, bútoroknak csapódott. Magam is így jártam volna, ha Miska bácsi el nem dobja a stampedlis poharat, hogy aztán egyik kezével a lecsavarozott asztalba kapaszkodjék, míg a másikkal engem tartott. A szerelvény jobb oldala a levegőbe emelkedett, arra készülve, hogy átbillenjen, majd levetve magát pályájáról, menten szétszóródjék és összezúzódjék a havas töltésoldalon. A sínek és kerekek keserves fémsikolyt hallattak, amibe az utasok holtra vált üvöltései, hisztérikus jajkiáltásai keveredtek. A
világítás kihunyt, majd ismét életre kelt, épp abban a rémületes pillanatban, mikor a vonat – meggondolván magát – iszonyatos zökkenéssel visszadöccent eredeti útjára. Az étkezőkocsi úgy festett, mintha hurrikán csapott volna le rá. Az asztalok és székek között nők és férfiak feküdtek, véres fejüket, zúzott karjukat, megroppantott bordáikat tapogatva, miközben kába tekintettel lestek körül, mint akik nem értik, hol is vannak, és miként kerültek oda. – Meg kell állítanunk a vonatot – mondtam, kibontakozván Miska bácsi igencsak szoros öleléséből. – A kalauz urak szerint hamarosan ennél sokkal veszedelmesebb kanyarok következnek. – A kolozsi nagy hurkot biztos nem éljük túl – bólogatott Bieliczky úr, zilált haját remegő ujjaival fésülgetve. – Akkor hát cselekedjünk! Úgy sejtem, hiába küldenénk üzenetet a... Miként is nevezték? – Madzagos síptávíró – segített ki Almási kalauz. – Oh igen, persze! Nos, szerintem akár könyörgő imákat is küldhetnénk azon a madzagtávírón, Soltészt úgysem hatná meg. Valakinek előre kell tehát mennie, hogy lefegyverezze a gazembert. – Ahhoz, kérem, az illetőnek ki kellene másznia a kalauzkocsiból, átevickélni a szerkocsira, onnét pedig a mozdonysátorba – rémüldözött Bieliczky kalauz. – Ez pedig menet közben, főleg ekkora sebességnél teljességgel lehetetlen, mivel a kapaszkodásra csupán néhány fémfogantyú és egy félcipőnyi csúszós perem áll rendelkezésre. Érdekes módon az étkezőkocsiban tartózkodó férfiak legtöbbjének ebben a pillanatban sürgős tennivalója támadt. Néhányan a személykocsik irányába távoztak, mások a pincértől új és persze teletöltött poharakat követeltek, míg a két
Lindmayer egymással pusmogva iramodott a hálókocsi felé. A kalauzok érezték, hogy az öngyilkos küldetésre hivatali kötelességük volna elsőként jelentkezni, ám csak rájuk kellett nézni, máris egyértelmű volt az alkalmatlanságuk. Almási úr túl vékony, erőtlen, zörgő csontú, míg Bieliczky úr nagyon is testes, mondhatni túlsúlyos alkat volt, mely tömeget sokkal inkább puhán rezgő háj, semmint izom alkotta. – Báró úr! – fordultam ekkor Richárdhoz. – Kölcsönkérhetném a revolverét? Ő kissé megemelte jobb szemöldökét, melyben még mindig ragasztómaradványok fehérlettek, majd szó nélkül kicsatolta az oldalán fityegő tokot, és a benne nyugvó fegyvert markolattal előre tartva felém nyújtotta. – Egészen biztos benne, hogy képes rá? – kérdezte ekkor. – Frászkarikát – feleltem, miközben az indulattól kigyúlt az arcom. – De ha egyszer nincs más... A revolverért nyúltam, ám ujjaim az üres levegőt markolták meg, mivel Bali Mihály fürgébb volt nálam, és kikapta azt a báró kezéből. – Tudom én, kérem – mondta szinte bocsánatkérőn –, hogy Mili kisasszonynál bátrabb fehérszemélyt még sosem hordott hátán a föld. – Én inkább felelőtlenül vakmerőnek, meggondolatlannak és életveszélyesen makacsnak mondanám – vetette közbe Ambrózy báró. – Khrm, nos, ezzel most inkább nem vitatkoznék – szólt az állami ítélet-végrehajtó, miközben fürge, gyakorlott mozdulatokkal ellenőrizte a megkaparintott fegyvert. – A lényeg amúgy is csak annyi, hogy én vagyok itten a legalkalmasabb erre a nyaktörő mutatványra. Ellenvetés? Mindenki hallgatott. Igen, még én is, mert bizony be kellett
látnom, hogy az öregnek igaza van. Hiába éreztem úgy, hogy már jócskán benne jár a korban (egek, hisz még csak negyvenkét éves volt! – ami persze egy tizenhét éves lány szemében már matuzsálemi kor), mokány, csupa izom alkata, bikanyaka, vasmarka és elszánt tekintete egyértelművé tette, hogy nála jobb kezekben aligha lehetne a sorsunk. – Induljunk hát – fordult Miska bácsi a szerelvény eleje felé, ám ekkor mégis megragadtam a karját. – A bajuszkötő – mondtam csendesen – meg a hajháló, köntös és papucs nem épp a legmegfelelőbb öltözék az efféle munkához. – Milyen igaz! – mosolyodott el az állami ítélet-végrehajtó kissé szégyenlősen. – Mindjárt alkalomhoz illő ruhába bújok, és azután már megyek is levegőzni. A szerencsétlen Schwamm András holtteste a kalauzkocsi padlóján, hatalmas, dermedt vértócsa közepén hevert. A kupé, mely nem csupán a vonatvezető helyeként, de pihenőként is szolgált a személyzet számára, rendkívül szerény berendezéssel bírt. Négy pokróccal takart prices, egy lecsavarozott asztal, néhány falra szerelt fiók, két szekrény, valamint öt szék gyászos képe fogadott minket. Középen magas emelvény állt, ami leginkább egy létrára hasonlított, melynek legfelső fokára párnát tettek. Ez volt Schwamm úr ülése, melyről az üvegezett „púpon” át előre és hátra is remekül kiláthatott. A padlón néhány kártyalap, két bádogbögre, valamint egy rongyos menetrend hevert, amiket bizonyára dulakodás közben vert le a gyilkos és áldozata. Arra egyikünk sem számított, hogy midőn a két kalauz félretolja az oldalsó ajtót, olyan dermesztő hideg ront ránk, ami menten egész a csontunkig hatol. Üvöltve tört be a menetszél, a kerekek csattogása és a mozdony kazánjának asztmás hörgése,
zihálása. Bali Mihály a „levegőzéshez” barna cipőt, két széles nadrágtartóval rögzített fekete pantallót és gallér nélküli, patyolatfehér inget öltött. Nem épp téli kirándulásra való ancúg, különösen, ha a sétára szánt „ösvény” egy hóborította völgyzugolyban robogó gyorsvonat külsején vezet, ám az öreg nem akarta, hogy bármi is akadályozza a mozgásban. A revolvert hátra, a derekához szorította be, majd felénk kiáltott: – Akkor hát isten neki, fakereszt! – Azzal kinyúlt a kalauzkocsiból, megragadta az első kapaszkodót és eltűnt az éjszakában. Bieliczky és Almási nyomban helyére rántotta az ajtót, én pedig felmásztam az ülőlétrán, azt remélve, hogy a „púp” ablakain át láthatok valamicskét Bali Mihályból. Persze csalódnom kellett, hisz odakinn még mindig sötétség honolt, ráadásul az állami ítélet-végrehajtó a kocsik külső oldalán araszolt előre, én viszont a vonatvezető helyéről csupán a mögöttünk ingó kupék és az előttünk sötétlő szerkocsi és mozdonysátor tetejét figyelhettem volna meg. Ettől aztán rögvest elfogott a bizonytalanság, sőt, már-már a rémület, és az ülőlétra mellett ácsorgó Ambrózy báróhoz fordulva kérdeztem: – Richárd, mondja meg őszintén, hibáztam? – Mármint miben? – pillantott fel rám szinte közönyösen. – Abban, hogy engedtem előremászni Miska bácsit. Ha lezuhan... Vagy Soltész hátrafordul, észreveszi és lelöki... – Akkor a kormánynak új hóhért kell találnia, a vonatunk pedig kisiklik, és mi valószínűleg mind meghalunk – mondta az én kinti éjszakánál is ridegebb báróm. – Ez esetben kegyednek nem lesz módja rá, hogy engem a lelkiismeret-furdalásával gyötörjön, ami jó. Ha viszont Mihály sikerrel jár, akkor a vonat megáll, mi életben maradunk, és a maga döntéséről kiderül, hogy zseniális volt, ami szintén jó, sőt, remek. Mindezt
végiggondolva, semmiképp nem járhatunk rosszul, szóval ha lehet, ne tegyen fel több ilyen ostoba kérdést, Mili! Azt hiszem, abban a pillanatban meg akartam őt rúgni. A lábam épp megfelelő magasságban volt, hogy egyetlen lendítéssel épp ott inzultáljam rátarti lényét, ahol az a rossz mája találtatik. Már feszült is a combom, amikor hirtelen odakintről velőtrázó halálsikoly, majd irtózatos fémcsikorgás, döndülések sorozata, gőzsüvöltés és fülrepesztő robaj ért be hozzánk. Ezzel egy időben a szerelvény előbb enyhén imbolyogni, azután vadul rángatózni kezdett, mi pedig a következő pillanatban a pokoli erejű vészfékezés hatására mind előrebuktunk. Én a „púp” peremébe vertem az állam, a báró az egyik priccsre zuhant, a kalauzok pedig a padlón kötöttek ki. A legijesztőbb azonban az volt, ahogy Schwamm András holtteste előbb a hátára fordult, majd végtagjait széttárva sebesen végigcsúszott a kupén, és végül tompa puffanással a falnak csapódva megállapodott. Épp úgy, miként a vonatunk, ami immár mozdulatlanul állt a hóba és jégbe dermedt erdélyi vadon közepén.
Kara, 1900. december 11. hajnali 6h 40’ és 7h 10’ között Amint ismét kinyitottuk a kupé oldalajtaját, úgy mart belénk a hideg, mint havasi ordas az őzgida gyönge húsába. A két
kalauz, látva mennyire fázunk, kinyitotta az egyik szekrényt, és kabátokat kezdett osztogatni. – Ezer bocsánat a minőség miatt – szabadkozott Almási úr, miközben felsegítette rám a súlyos, durva szövésű, sötétkék szolgálati ruhadarabot. – Sajnos a Magyar Királyi Államvasutak nem kényezteti el az alkalmazottait. A vastag szövetkabát bizony nem volt semmivel kibélelve, viszont magas és kőkemény gallérja majd’ megfojtott, hosszú ujjából pedig ki sem látszott a két kezem. Bezzeg Ambrózy bárón úgy állt a vasúti egyenruha, mintha ráöntötték volna, csak épp az üresen fityegő bal karját kellett mélyen a zsebébe gyűrni, hogy ne lobogtassa szabadon a szél. Elsőként a két kalauz mászott le a kocsiról, majd a segítségükkel mi is talajt értünk. A hajnali derengésben – merthogy a nap valahol keleten, a lankás hegyeken túl már ébredezni kezdett – sűrű, komor, hóborította erdő tárult elém. – Hol vagyunk? – kérdeztem, mire Bieliczky kalauz a szerkocsi ütközői alatt átbújva a vonattól jobbra elterülő tájat kezdte vizslatni. Én azonnal követtem őt, míg Ambrózy báró és Almási úr késlekedés nélkül a mozdony felé igyekezett. – Ha nem tévedek, ez itt a Csukás- vagy a Malmos-tó lehet – szólt Bieliczky úr a töltés mentén, a völgyben fehérlő jégsávra mutatva, mely tó létére még a Duna szélességét sem érte el. – Nehéz megállapítani, mivel valójában egyetlen nagyobbacska, hosszú tócsáról van szó, amit a Kolozs patak vizéből duzzasztottak, és egy híd szeli ketté. Amott is van, ni! – mutatott a szerelvény vége felé, a távolba. – Már elhagytuk, szóval ez itt a Malmos-tó lesz, azon túl pedig a Szennyes emelkedik. – Szennyes? – csodálkoztam, tekintetemmel a csodás, már-már meseszerű vadonnal borított domborulatot nézve. –
Miféle név ez egy hegynek? – Gondolom, azért kapta, mert az asszonyok ide járnak mosni. – Hát laknak errefelé emberek? – A túlsó oldalon – felelte Bieliczky úr, ismét átbújva az ütközők alatt, én pedig persze megint csak követtem őt. – Fejecskére vigyázni! Úgy! No, kérem, abban az irányban, tán fertályórányira, az erdőn túl lapul meg Kara. Kicsi, de miként mondják, nagyon szép falucska. Én persze még sosem láttam, megállónk sincs itt, de van nékem egy igen jó emberem, a Balla vasutas Szilágyperecsenből. No, az sokat mesélt róla. Miközben a kalauzt hallgattam, a széles vasúti töltésen, a két sínpár között lépdelve végre beértük Richárdékat. A hangosan szuszogó, dohogó, időnként kétoldalt fehér gőzt, kéményéből pedig kormos füstöt eregető mozdony mellett álltak, és épp egy igen nyomorult állapotban lévő férfit segítettek le a vaslépcsőről. – Óvatosan, Ferkó! – biztatta fentről, a vonatsátor fémteteje alól valaki. – Kettővel több lik van most rajtad a kelleténél. – Nem fog az ki rajtam, Gyuszi bácsi – nevetett fel keservesen elkínzott, gyönge hangon a férfi. – Böktek mán belém kést máskor is, oszt mégis tovább lapátoltam a szenet. – Csak semmi hősködés – morogta Almási kalauz, erősen tartva az összerogyni készülő fűtőt. – Jöjjön már, Bieliczky kartárs, segítsen! Vigyük be sebest a Bali úr kabinjába, mielőtt a vére egészen elfolyik, és megfagy itt nekünk. A két kalauz Polacsek Ferkó fűtő hóna alá nyúlt, ám az két lépés után továbbmenni a maga lábán már nem tudott, így végül kénytelenek voltak „gólya viszi a fiát” módszerrel vinni. Elhűlve néztem a hátrabillenő fejjel „utazó”, félig áléit férfit, akinek cserepes ajkai közül valami nóta foszlányai, vagy tán
zengő ima bugyogott elő. Kék cájgruháját baloldalt rozsdabarnára színezte a vér, ami kövér cseppekben hullott a szembefutó sínpályák közt fehérlő hóra Miska bácsi kabinjában fogják lefektetni – hasított belém a rémület. – Akkor hát ő is...? A magas vaslépcső tetején kék ruhás, mackós alkatú, ősz hajú, gépolajtól és koromtól maszatos képű férfi jelent meg. Fürgén hátat fordított nekünk, majd gyakorlott mozdulatokkal leereszkedett közénk, hogy aztán katonás vigyázzba vágva magát, sildes sapkájához lendítve kezét jelentkezzék. – Csiszér Gyula mozdonyvezető, szolgálatukra. Ambrózy báró szintén bemutatkozott, sőt, kezet is rázott a masinisztával, miközben rólam kivételesen megfeledkezett. – Hangay Emília – léptem közelebb, magam is kezet nyújtva. – Mi történt itt, ha szabad kérdenem? – Hát... – A mozdonyvezető zavartan pillantott a báróra. – Szabad? – Sőt, kötelező! – harsant fel ekkor Miska bácsi mélyről dörgő hangja a mozdonysátor alól, majd a következő pillanatban maga az állami ítélet-végrehajtó is megjelent a vaslépcső tetején. – Mili kisasszony a báró úr jobbkeze, mondhatni, a tanítványa, aki máris majdnem olyan jó detektív, mint maga a méltóságos úr. – Ráadásul a vonaton történt bűnesetet most neki kell felgöngyölítenie mintegy... – Richárd néhány pillanatig kivárt, bár alig hiszem, hogy a megfelelő szót kereste, hiszen az már ott volt a nyelve hegyén. – Nos, mintegy vizsgafeladatul. Így állunk! – gondoltam, keserű epét érezve a torkomban. – Szóval most épp vizsgáztatni szottyant kedve a báró úrnak? Hát jó, legyen! – Újra kérdezem – néztem egyenest a meghökkent
masiniszta szemébe. – Mi történt a mozdonyon? Úgy tűnt azonban, hogy Miska bácsi – aki egyébként szintén nagyon viharvert állapotban volt: nadrágja több helyen elszakadt, nemrég patyolat ingét vastagon lepte a mocsok, és bal kezét a jobb karján éktelenkedő sebre szorította – biztatása nem volt elég a masiniszta számára. Csiszér úr továbbra is Ambrózy báróra pislogott, némán az iránt érdeklődve, hogy valóban válaszolhat-e egy épp csak fruska korban lévő fehércseléd kérdésére. Richárd aprót bólintott, mire a mozdonyvezető tekintetét a földre szegezve, tehát mégis csak kikerülve, hogy közvetlenül hozzám szóljon, végre beszélni kezdett. – Valaki előremászott, gondolom, a szerelvényből. Tán egy utas lehetett. – Soltész – mondtam. – Így hívják az illetőt. – Azt, kérem, már nem hívják sehogy – szívta meg levesszűrő bajszára konyuló, vörhenyes orrát Csiszér. – Miután közibénk ugrott a szerkocsiról, mint valami dühöngő ördögfattya, és szíven szúrta a Lajost... Akarom mondani a Balogh fűtőt. Szóval azután, hogy a Ferkót is megdöfködte, rám üvöltött, hogy ha nem akarok megdögleni, fékezés nélkül hajtsak át Kolozsvárott. Én kérem, mondtam neki, hogy ebből baj lesz, de nem érdekelte, csak rakatta tovább a kazánt a Ferkóval, aki akkor még valahogy elbírta a lapátot, merthogy a vére csak lassanként folyt el neki azon a két likon. – Hol van most Soltész? – vágtam félbe az egyre zavarosabbá váló szóáradatot. – Miért mondta, hogy őt már nem hívják sehogy? – Mert a végén jött ez az úr itten – bökött a masiniszta Miska bácsi felé –, és verekedni kezdett a gazfickóval. – Verekedni? Hát a revolver, Miska bátyám? – kérdezte
Richárd. – Igaz is – nyúlt derekához a hóhér, visszaadva a fegyvert. – Erről egészen megfeledkeztem, de nem is baj, mert a két kezemben jobban bízhatok. – Ammár biztos – értett egyet a masiniszta –, hisz hiába vágta meg a kend karját az a tróger, végül mégiscsak győzött az igazság. – Vagyis? – kérdeztem. – A gazember megcsúszott, kizuhant a mozdonysátorból, ám ahelyett, hogy a töltésre esett volna, az utolsó pillanatban sikerült elkapnia a korlátol, így a lába bélendült a kerekek alá, a Bori pedig alapost megrágta, aztán ki is köpte őkelmét. Némi időbe telt, mire rájöttem, hogy Csiszér masiniszta a mozdonyt becézi ily szeretettel: Bori. A hatalmas füstös úgy sistergett, sziszegett és dorombolt mellettünk, mint a dzsungelek rettegett fekete párduca, mely a hosszú hajsza és a véres vadászat után elégedetten hajtja pihenőre a fejét. A nálam is nagyobb vaskerekekre néztem, és kirázott a hideg. – Meg kell őt találnunk – mondtam ki végül a verdiktet 71. Csiszér masiniszta döbbenten kapta fel a fejét, és úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy mostantól Borival fenn a magasban, a felhők között kell közlekednie. – Ezt meg mégis hogy tetszik gondolni a nagyságos kisasszonynak? – hördült a mozdonyvezető. – Elhagytuk már rég azt a helyet, hisz még az alagút előtt zuhant le a szerencsétlen. – Lehet ezzel a csodás vasszekérrel tolatni? – kérdeztem, mire az ősz masiniszta oly durcás, gyermekien sértődött képet vágott, hogy majdnem felnevettem. 71
ítélet, bírósági döntés, esküdtszéki határozat
– Már hogy a kórságba ne lehetne? – húzta ki magát büszkén. – Ha elég szénnel etetik, a Bori akár Bécsig is elcürikkol, csak épp fűtőm nem maradt egy se. – Erre tudom az orvosságot – jelentette be Miska bácsi, és lemászva a mozdonyról csatlakozott hozzánk. – Van nékem két jó emberem a vonaton. Markos legények, erős a kezük, és a lapáttól sem félnek. Előreküldöm őket, hogy a fűtők helyébe álljanak. Épp időben indultunk vissza, mert az utasok közül már többen is a lehúzott ablakokból leselkedtek kifelé, sőt, néhányan dühös kiáltásokat hallattak. – Micsodás vircsaft folyik itt, kérem? – harsogta az idősebb Lindmayer. – Miért álltunk meg a semmi közepén? – A gyilkos megvan-e? – sipítozta Stadtmüller asszony. – Vagy tán megint hagyták a disznót kereket oldani? Soltész és a kerekek említését hallva megint kirázott a hideg, ám csak annyit feleltem: – Mindenki húzódjék vissza a helyére! Hamarost újra elindulunk, nem lesz semmi baj. Bali Mihály két segédje zokszó nélkül vállalta a feladatot, hogy beálljon a fűtők helyére, ám mielőtt ezt megtették volna, még a mozdonyról vigyázva leemelték és a kalauzkocsiba vitték Balogh Lajos holttestét. – Három halott – rebegte meg-megránduló ajakkal Almási kalauz –, és mind a MÁV alkalmazottai. – Rossz helyen voltak, rossz időben – vélte Miska bácsi, kinek karján épp bekötöztem a vágott sebet. – A gyilkosuk sem járt jobban, higgye el nekem! – Az urak tévednek – szóltam csendesen. – Először is nem három, hanem négy halottja van az esetnek, hisz a Keleti indóház mellékvágányainál talált Paczolay János vonatmálházó
szintén a mi ügyünkhöz tartozik. Másrészt nem értem, miért olyan biztosak benne, hogy mindegyikükkel Soltész végzett. – Hát ki más? – meredt rám elkerekedő szemmel Miska bácsi. – Az, aki megszerezte a Lázár-féle paklikocsiban rejtegetett holmit. – Soltész lehetett az is – vélekedett Almási kalauz. – A véres cókmók, legyen az bármi, bizonyára nála lesz. Amint megtaláljuk a holttestét... A mozdony gőzkürtjének háromszori éles sípolása rekesztette belé a szót. A szerelvény hangos csattogások, nehézkes rándulások közepette máris elindult, méghozzá vissza, Apahida felé. Bieliczky kalauz verejtékező homlokkal, nagykabátját gombolgatva toppant az étkezőkocsiba. Cipőjéről sáros hólé csöpögött, mivel az imént még odakinn járt, hogy a vonat hátuljára három vörös fényt szóró viharlámpást akasszon. Erre azért volt szükség, hogy ha netán Kolozsvárról vagy Apahidáról üldöző vonatot menesztettek utánunk, annak mozdonyvetője időben lássa: nem előrefelé, hanem tolatva haladunk. – Az utasok zúgolódnak – közölte Bieliczky úr, aki a két személykupén keresztül érkezett. – Nem értik, miért kell cürikkolnunk. – Muszáj megbizonyosodnunk róla, hogy Soltész halott – mondtam, és közben lopva a báróra sandítottam, aki az egyik hátsó asztalnál ücsörgött, ám az ő arca sem helyeslést, sem más érzeményt nem árult el. Vonatunk jó tíz percen át tolatott, miközben ismét áthaladtunk az alagúton, aminek létezése korábban fel sem tűnt. Miután Csiszér masiniszta megállította a szerelvényt, kabátot (részemről immár a sajátomat) öltve és lámpást
ragadva szálltunk le. Néhány nyughatatlan utas velünk akart tartani, ám Ambrózy báró az egyetlen megnyitott peronajtóba cövekelte magát, és bár egy mukkot sem szólt, mégsem akadt, aki azt merte volna kérni, esetleg követelni tőle, hogy álljon félre az útból. A két kalauz, valamint Bali Miska bácsi társaságában a vonat jobb oldalán húzódó töltésoldalt vizsgáltam át. Itt is sűrű, lankás hegyoldalakra kúszó erdőség alkotta a tájat, mely a felkelő nap derengésének hála már nem volt oly ijesztő, mint korábban. A kopasz ágakat hólepel fedte, ahogy a sínpályákat szegélyező kusza, vad bokrost is. Néma, szinte már-már fojtogató volt a csend, amit csupán Bori, a mozdony szuszogása és a talpunk alatt roppanó szűz hó hangja tört meg. Hosszú, hiábavalónak tűnő bóklászás után, amit leginkább a cipőm, harisnyám és szoknyám elázott szegélye bánt, végül a varjak vezettek minket nyomra. Miska bácsi figyelt fel a gyászmadarakra, amik az utolsó paklikocsitól jó száz méterrel hátrébb, az erdő legszélső fáin gyülekeztek. Rekedt károgásuk jelezte, hogy bár a nap épp csak felbukkanni készül a hegyek mögül, ők máris valami igen érdekesre leltek. A töltésen haladva mentünk közelebb, magasra tartva lámpásainkat, melyek a gyönge hajnali derengést kiegészítve óvtak minket az orra bukástól. Soltész János holtteste, vagy legalábbis amennyi megmaradt belőle, a tüskés vadmálnabokrok alján hevert. Kifacsarodott, torz bábura emlékeztetett, melynek a gonosz óriásgyerekek térdből leszakították mindkét lábát, összezúzták az alsó fertályát, kicincálták belsőségeit, majd eldobták, mint valami megunt, haszontalan holmit. – Jobb volna tán, ha kegyed entül már nem menne közelebb – szólt csendes komoran Miska bácsi, ám én, bár rettentő mód
émelyegtem, mégis erőt vettem magamon. – Muszáj megnéznem őt – mondtam, leóvakodva a töltés oldalán. – Hallotta a bárót: ez az én ügyem, Soltész tehát az én halott gyilkosom. Csiszér mozdonyvezető kicsit sem túlzott, mikor azt mondta, hogy az ő szénnel élő, gőzt sistergő, füstös Borija bekapta, megrágta, majd kiköpte a fickót. A börtönből szökött hóhemvagány testét százféle seb borította, kicsiny karcolások tucatjaitól kezdve egészen a mély, csontig hatoló vágásokig és zúzódásokig. Mivel a hegyeken túl felkelő nap fénye még mindig csak halovány derengéssel vonta be a völgyet, amiből a bokrok aljára szinte semmi nem jutott, ezért lámpásomat a torzó mellé tettem. Soltész vére vörösre festette a havat, különösen két lábcsonkja és összetört csípője körül. Arca viaszfehér volt, szája néma sikolyra nyílt, üveges tekintetében iszony ült. Almási kalauz ért utolsóként a holttest közelébe, ám mindjárt el is fordult, és öklendezve mondott búcsút a vacsorájának. Miska bácsi a másik oldalról közelítette meg Soltész maradványait, és lámpását úgy helyezte el, hogy immár teljes megvilágításba kerüljön a halott. – Mit keresünk? – kérdezte, leguggolva a vérmocskos terület szélén. – Nem tudom – vallottam be. – Át kéne kutatnunk a zsebeit, de fogalmam sincs, hogy fogjak hozzá. Kesztyű volt rajtam, mégsem éreztem magam képesnek arra, hogy a feltrancsírozott testhez érjek. Miska bácsi értőn mordult, majd bicskát húzott elő a zsebéből, és a szomszédos bokrok egyikéről levágva két erős gallyat, átnyújtotta azokat Soltész fölött. – Használja úgy, miként a japáni emberek az étekpálcikát –
biztatott. A halott férfi, aki nemrég még az én életemet akarta kioltani, az egész keserves művelet alatt egyenesen rám meredt. Épp ezért eleinte sokat ügyetlenkedtem, ám végül a gallyak segítségével mégis sikerült sorra kiürítenem a zsebeit. – Hímzett kendő KF monogrammal, vasbokszer, agyongyűrt kártyacsomag a Piatniktól, vonatjegy, egy pakli török dohány, cigarettapapír, gyufa, ezüstfedelű zsebóra „Szerelmetes Gábor uramnak turbékolásunk negyvenedik fordulóján” bevéséssel, valamint kopott vászontokban tizenhat korona húsz fillér – állítottam fel a leltárt. – A briftasniról se feledkezzék meg, Milike – figyelmeztetett Miska bácsi, bicskájával a Soltész belső zsebéből előhalászott holmira bökve. – Kézzel varrott, szépen cirádált borjúbőr, ami már önmagában is sokat ér. Ráadásként, ahogy látom, rendesen ki van tömve. – Ki bizony, méghozzá Lázár gróf pénzével – motyogtam az orrom alatt, majd az állami ítélet-végrehajtó szemébe néztem, és oly halk szavakat súgtam felé, hogy a kalauzok meg ne hallják. – Bízik-e bennem, Miska bátyám? A kerek képű férfiú hallgatott kicsinyt, majd biccentve felelt: – Ambrózy báróra az életemet is bátran rátestálnám, így aztán kegyedben sem kételkedhetem. – Jó – mondtam, miközben a tiszta hóra terítettem a monogramos kendőt, és belepakoltam Soltész János majd’ minden hagyatékát. – Akkor hát lássa, amit én: csupa értéktelen kacatot leltünk, amik között egy sincs, amiért ölni érdemes, tehát a Lázár-féle paklikocsiból nem ez a férfi lopta ki azt, amit keresünk. Borjúbőr briftasnit pedig egyáltalán nem találtunk! – Nem-e? – vonta össze dús szemöldökét Bali Mihály.
– Nem bizony, mert ha találtunk volna, az mindent összezavarna, pedig én tudván tudom, hogy a briftasninak semmi köze az ügyünkhöz. Ez csupán egy olyan zsákmány, ami véletlen szerencse folytán pottyant Soltész markába a nagyváradi indóház melletti sikátorban. – Ahum! – értette meg végre Miska bácsi mondandóm velejét, és mindjárt nagy komolyan rá is bólintott. – Nix briftasni, ahogy azt a kisasszony parancsolja. A két kalauz a töltésen állva mindebből semmit nem hallhatott, miként azt sem látták, mikor Domonkos Jenei pénztárcáját a kabátomba rejtettem. – Itt akkor végeztünk is – álltam fel a holttest mellől. – Volna oly jó, Miska bátyám, és szólna a segédeinek, hogy tegyék vonatra a testet? – A kalauzkocsiban láttam néhány üres postazsákot – egyenesedett ki az állami ítélet-végrehajtó. – Muszáj lesz az egyikbe bétenni a maradványokat, mert biz’ eléggé szerte van cincálva szegény ördög. Na, de a lábai! Azok nincsenek meg. – Ki tudja, a vonatkerekek hová szórták szét a végtagokat – szólt le a töltésről Bieliczky kalauz, mire a társa ismét öklendezni kezdett. – Órákba is beletelhet, mire rájuk lelünk, ha egyáltalán... – Erre sajnos nincs időnk – emeltem fel a lámpásomat, mellé fogva Soltész csomagját, majd Miska bácsi erős karjába kapaszkodva felmásztam a töltés oldalán. – Mielőbb Székelykocsárdra kell érnünk, ami innen... – Megállás nélkül haladva tán másfél óra – sietett segítségemre Bieliczky kalauz. – Úgy – sóhajtottam összeszoruló torokkal. – Akkor hát ennyi időnk maradt, hogy felleljük a véres kincset, és leleplezzük a még mindig velünk utazó gyilkost.
Kara-Székelykocsárd, 1900. december 11. reggel 7h 10’ és 8h 32’ között Az Indiákról származó angol tea forró volt és illatos, édes párája betöltötte az étkezőkocsit. A keletre néző ablakokon összehúzták az aranyrojtos, bordó függönyöket, mert a hegyek mögül felbukkanó napkorong éles fénye bántotta a szemet. Korán volt még a reggelihez, amire az 502-es járaton egyébként sem készültek, hisz a menetrend szerint nyolc óra előtt tíz perccel már Székelykocsárdon kellett volna lennünk, ahol az indóház melletti kisvendéglő minden korgó gyomrú utast szívesen lát, a továbbutazóknak pedig bőséges és friss ellátmányt szoktak vételezni. A kényszermegálló és a tolatás után a vonat végre ismét elindult, az étkezőkocsi pedig – dacára a szokatlan időpontnak – percek alatt szinte teljesen megtelt. Én az egyik kétszemélyes sarokasztalhoz ültem, háttal az üvegezett fallal elkülönített fülkének, melyben most csupán Ambrózy báró foglalt helyet. Bár nem néztem hátra, biztosra vettem, hogy ő is éppoly árgus szemekkel figyeli az összegyűlt embereket, mint jómagam. Az utasok többsége kialvatlannak, törődöttnek és rosszkedvűnek tűnt. Bieliczky kalauz és társa korábban sorra járta a kocsikat, mindenkivel közölve, hogy a többszörös gyilkossággal gyanúsítható Soltész János megpróbálta kisiklatni a szerelvényt, ám végül a kerekek alá esett és szörnyethalt. – Utunkat immár zavartalanul folytathatjuk – jelentette ki
Almási kalauz oly büszkén, mintha ez bizony az ő érdeme volna. – Azoktól viszont, akik Aranyosgyéresen szerettek volna lesz,állni, elnézést kell kérjek, mivel a sajnálatos eseményekre való tekintettel legközelebb már csak Székelykocsárdon állunk meg. Reményeink szerint a Kolozsvárott és Apahida mellett való, menetrendet felrúgó átrobogásunk arra késztette a csendőrséget, hogy nagy erőkkel várjanak minket. így tehát előre kérek mindenkit, hogy legyen türelemmel, mikor Székelykocsárdra befutunk, és ne akarjon azonnal leszállni, mert a kakastollasok, amilyen idegesek, a végén még képesek lesznek lepuffantani valakit. Úgy tűnt, az étkezőkocsiban mindenki igyekszik ugyanazt a helyet elfoglalni, ahol a szupé idején ült. A két Lindmayer (Zénó karikás szemmel, gyűrött ingben, rendetlen házikabátban, míg bácsikája feszült arccal, de immár nappali utazóruhában) a mellettem lévő négyszemélyes asztalnál foglalt helyet, háttal a többieknek, mintha még várnának valakit. Mögöttük Pichler Ida és társalkodónője, valamint a két ifjú Jenő, a bekötözött fejű Domonkos és a fürkész tekintetű Keltái kortyolgatta teáját, amibe a dohánytőzsdés matróna lopva aranyszín szeszfélét löttyintett egy csinos kis laposüvegből, amit a pincér távozása után halászott elő. – A legkiválóbb francia konyak, ami Pesten kapható – sutyorogta enyhe pírral ráncos arcán Pierhof Katalin. – Melengeti a lelket és... – Haszontalan pergésre sarkallja a nyelvet – szólt társalkodónőjére Pichler Ida szigorúan, mire az nyomban elhallgatott. A többi asztalnál is csupa ismerős üli, hisz korábban annyit szaladoztam kérdezősködve a szerelvény hosszán le-föl, hogy az utasok javát már volt szerencsém legalább névről
beazonosítani. A Domonkosék után következő négyszemélyes étkezőhelyet Kajlár fogreparátor, Mauksch 72 bankár, Heberling Antónia 73 bérkocsi-tulajdonos és Stanek 74 stukatúrós foglalta el, míg a konyhához legközelebbinél Mladen czukorkaügynök, Jeremiás, az immár lehiggadt és így az illemhelyről mégiscsak kiengedett igazgató, Steinschneider matracgyáros, valamint a beteges kinézetű, még a vidám reggeli napfényben is szürke ábrázatú Ruzitska Ármin ódonkönyv-kereskedő ült. Az étkezőkocsi menetirány szerinti jobb oldalán, velem szemben az enyémen kívül még három kétszemélyes asztal állt, ám csak kettő volt foglalt, mert ahogy hozzám, úgy a két soron következő székre sem ült le senki. A tőlem számított harmadik asztalt az élesdi tanítók, Angelusz Benő és Sztankó Imre vélték birtokukba, míg a hálókocsiba vezető peronajtóhoz legközelebb Bali Mihály ült, szintén magányosan. Annak ellenére, hogy majd’ az egész étkezőkocsi megtelt, a fényesen berendezett kupéban szinte teljes csend uralkodott, leszámítva persze a vonatkerekek ütemes zakatolását. Tudtam jól, hogy ebben nem csupán az éjszaka nyomasztó eseményei, de az én jelenlétem is nagy szerepet játszik. Az utasok – hála kalauzaink pletykás természetének – immár tökéletesen tisztában voltak vele, hogy ki vagyok, és miféle különös szerep hárult rám. Azt ugyan a legtöbben fel nem foghatták, hogy csekélyke életkorom, valamint leány mivoltom ellenére miképpen váltam nyomozóvá, ám mivel a társaságomban
72
Mauksch Samu bankár az V. ker. Nádor u. 26. szám alatt lakott (telefon 33- 35). Minden egyéb, ami róla a könyvben áll. a fantázia terméke. 73 Heberling Antónia bérkocsi-tulajdonos a VIII. ker. Tömő u. 31. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke. 74 Stanek Ferencz mennyezet (stuccatur) -készítő kőműves a VIII. ker. Szerdahelyi u. 1. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
folyvást ott látták az állami ítélet-végrehajtót, valamint a hírneves detektív bárót, akik hallgattak rám, így egyiküknek sem jutott eszébe megkérdőjelezni a dolgot. Előttem beszélni azonban, bármi is legyen a téma, no, ahhoz bizony szinte senkinek nem fűlt a foga. Az utasok legtöbbje csendben meredt a Csapó pincér által szervírozott teára, és titkon arra várt, hogy majd valaki más szakítja át a kínos hallgatás gátját. Mikor aztán a dohányzó ajtaja kinyílt, és a szeparált fülkébe két újabb ember lépett be, mindenki azonnal feléjük fordult. Az idős tyúkszemműtő házaspár, Czartoryjski Zsigmond és neje hökkenten torpant meg Ambrózy báró láttán, aki korábban papi öltözékével oly rútul becsapta őket. Az asszony rögvest vissza is akart fordulni, ám mögötte a férje tapodtat sem mozdult. A kellemetlen helyzetet csak fokozta, hogy a szeparé üvegfalán át maguk is észrevették a feléjük forduló, kíváncsian várakozó utasokat. Végül Czartoryjski úr tenyere finom taszításával végre rábírta a nejét, hogy az továbbmenjen, majd – mivel a báróval egy légtérben tartózkodni egyikük sem akart – átlépve az étkezőhelyiségbe, mindketten az egyetlen, még teljességgel szabad kétszemélyes asztalhoz ültek. – Hozzon nekünk teát, fiam! – emelte magasba gondosan ápolt jobb kezét a tyúkszemirtó asszonyság, rá sem pillantva a hozzájuk siető pincérre. – Igenis, méltóságos asszonyom – hajolt meg Csapó úr, aki minden utast a valós társadalmi rangjánál jóval magasabb polcra helyezve szólított, bízva abban, hogy ezáltal a borravaló is tekintélyesebb lesz. – Már hozom is. – Az jó – dőlt hátra a székén Czartoryjski úr, keserves recsegésre bírva ezzel a háttámlát. – Feltéve, ha a kísérőről sem feledkezik meg!
Úgy tűnt, hogy a pincér már régről ismeri a mogorva házaspárt, mivel eszébe sem jutott megkérdezni, mit hozzon „kísérőként” az illatos angol tea mellé. Ehelyett térült-fordult, és mikor a virágmintás csészék szomszédságába diszkrét mozdulattal lekoppintotta a két színültig töltött szilvóriumos pohárkát, csak annyit mondott: – Tessenek bátran inteni, és már hozom is az utánpótlást. Mintha végszóra tenné, Berta Mimi művésznő lépett be a kupéba. A hálókocsi irányából érkezett, és ugyanazt a feltűnő, inkább bálba, mint utazáshoz illő rózsaszín toalettet viselte, mint előző este a szupén. A férfiak szinte mind azonnal felálltak, és könnyed meghajlással üdvözölték őt, kivéve az idősebb Lindmayert és Czartoryjski urat. Előbbi tél sem tekintett lassan párálló teájából, amihez eddig egyetlen ujjal sem nyúlt, míg az utóbbi megvető fintort vágott, majd tüntetően kitekintett az ablakon. – Drágáim, hát mi ez a gyászos hangulat? – zengte túljátszott vidámsággal Berta Mimi. – Tudtommal a vész elvonult, a bűnös meglakolt, és bár sajnálatos módon ebbe többen is belehaltak, hamarosan megérkezünk... Hová is? – Székelykocsárdra, méltóságos asszonyom – készségeskedett a pincér. – Hát persze, hogy oda – bólintott kalapja tollait lengetve a bécsi és pesti operaházak ünnepelt csillaga, miközben lélegzetelállító szoknyasuhogással végigvonult az asztalok között. – Ezeknek a kis porfészkeknek képtelen vagyok megjegyezni a nevét, de hát miért is tenném, ugye?! Szellemesen könnyednek szánt, ám valójában meglehetősen durva és közönséges megjegyzését a férfiak legtöbbje lelkes helyesléssel fogadta. Csupán Heltai arcán suhant át valami különös, egyszerre keserű és döbbent grimasz, miközben
Domonkos karját megérintve csendre intette a fiatalembert, aki a szülőföldje egyik gyöngyszemét ért sértés hallatán bizonyára vissza akart vágni a művésznőnek. Ekkor vettem elő retikülömből a jegyzettömbömet, és apró tollammal néhány szót róttam bele. Azok, akik a szemük sarkából mindvégig engem figyeltek, most idegesen másfelé kezdtek pillogni, mintha valami illetlenséget követtem volna el, amit ők látni sem kívánnak. – Zénó, Ödön, milyen öröm látni magukat – lelkendezett tovább Berta Mimi, megérkezve a szomszédos asztalhoz. – Köszönöm, hogy fenntartották nekem a helyet. Ez igazán gavalléros viselkedés. Az idősebb Lindmayer nem válaszolt, fel sem nézett, ám úgy összeharapta a száját, hogy hallani véltem fogai reccsenését. Zénó, aki már az operina színpadra illő belépőjének pillanatában talpra szökkent, holtsápadtan, rajongó tekintettel nyújtotta kezét, így segítve szíve hölgyének, hogy az becsusszanhasson ama székre, amin előző este is ült. – Pincérkém, hozzon nekem egy jó erős feketét – lengette meg cérnakesztyűs kezét Berta Mimi, még mindig azzal bajlódva, hogy kényelembe helyezze magát. – Ezek a székek! Szörnyű, mennyire kemények. Ha a kalauz nem szól róla, hogy milyen remek társaság gyűlt össze az étkezőkocsiban, hát Bukarestig ki sem bújtam volna a fülkémből. – Amit mi mindahányan e pokoli utazás legtragikusabb eseményeként éltünk volna meg, drága művésznő – nyájaskodott két asztallal távolabbról Steinschneider ágybetétgyáros. – Jaj, maga gonosz ember, egészen zavarba hoz – affektált Berta Mimi, retiküljéből hosszú szipkát és cigarettát véve elő, amit (bár ez az étkezőkocsiban kifejezetten illetlen tett volt)
mindjárt meg is gyújtott. – Lássa, milyen jó a szívem: ha Bukarestben jár, ezért a bókért ingyér nézhet meg az első szerepemben. – Mire is szerződtették önt, művésznő? – fordult ekkor Heltai a hölgy felé. Az operina csupán néhány pillanatig késlekedett a válasszal, talán csak a füst szaladt a torkára, ám azután bátran kivágta: – A Rigolyásban fogok játszani. – Talán Verdi operájára, a Rigolettóra gondol, nemdebár? – Úgy is lehet mondani – legyintett Berta Mimi. – Színészberkekben csak Rigolyásként emlegetjük, puszta babonából, hisz tudják: premier előli a darab igazi címét kimondani balszerencsét hoz. – Azt hittem, ez csupán Shakespeare Hamletjére igaz – vitatkozott tovább Heltai, aki maga is színházi ember volt. – Hamlet, Rigoletto, egykutya – nevetett fel Berta Mimi, apró biccentéssel köszönve meg a hamutartót, amit a pincér sietve a keze ügyébe tett. – A lényeg, hogy az embernek fincsi szerep jusson. – Ha nem csalódom, magácskához a Rigolettóban Rosalinda karaktere áll a legközelebb – mosolyodott el Heltai. – Bájos, légies, kacér teremtés, aki Rigoletto szeretőjeként egészen ki ragyog a többi, meglehetősen szürke női szerep közül. – Önnek, barátom, tökéletesen igaza van! – értett egyet a művésznő. – Valóban én leszek a főhős szeretője, másért eszem ágában sem lett volna odahagyni a bécsi Burgtheatert. Berta Mimi – aki úgy tűnt, mostanra tökéletesen megfeledkezett a figyelmeztetésemről, miszerint tartsa távol magát a két Lindmayertől – felbukkanása egy csapásra megváltoztatta a közhangulatot. Az utasok végre beszélgetni kezdtek, nekem pedig csak figyelnem és olykor jegyzetelnem
kellett. Utóbbi tevékenységem persze néhány jelenlévőt, különösen Kajtár fogreparátort és Mauksch bankárt továbbra is egyértelműen nyugtalanította, ám a többiek ügyet sem vetettek rám. A tyúkszemvágó házaspár újabb szilvóriumokat rendelt kihűlt teája mellé, Jeremiás igazgató politikai vitába keveredett Ruzitska ódonkönyv-kereskedővel és Stanek stukatúrossal, a dohánytőzsdés matróna élénk beszélgetésbe merült a sajgó koponyájú Domonkossal, míg Heberling Antónia szabályos kiselőadást tartott Tomits Mladennek a konflislovak patáit súlyosan károsító városi macskakövekről. Berta Mimi merészségén felbuzdulva néhányan szintén rágyújtottak, és az asztalok között futkosó pincértől hol ezt, hol meg amazt rendeltek, különösen miután kiderült, hogy az éjszakai kellemetlenségeket orvosolandó a fogyasztást immár a Nemzetközi Hálókocsi Társaság állja. Az összkép egészen barátságos, sőt, megejtően szép lehetett volna, ha nincs a jelenlévők között legalább egy, de lehet, hogy két vagy tán három gyilkos is. Bármilyen kellemessé vált a hangulat, az éjszaka árnyai mégis ott lopóztak közöttünk, és nekem csak türelmesen ki kellett várnom, hogy újra felbukkanjanak. A nagyhangú Jeremiás igazgató lett végül az, aki így kiáltott: – Borzalmas, mennyi eszelős bolond jár közöttünk szabadlábon! – Egész pontosan kikre gondol az úr? – horgadt fel Heberling Antónia, aki valamilyen okból azt hitte, hogy a megjegyzés őt célozza. – Itt van mindjárt ez a mi szerencsétlen esetünk – intett körbe az igazgató. – Mit sem sejtve felszállunk a vonatra, gondolván, hogy majd szépen végigszundikáljuk a hosszú utat, erre úgy kezdenek hullani köröttünk a MÁV-alkalmazottak,
mint ősszel a musttól berúgott legyek. – Ezek szerint ön azt feltételezi, hogy a gyilkos kifejezetten a vasúttársaság dolgozói ellen indított magánháborút? – kérdezte kissé megütközve a stukatúros. – Mégis mi mást gondolhatnék? – tárta szét két karját Jeremiás igazgató, épp csak fel nem borítva a mellette ülő Mauksch bankár csészéjét. – A tények, kérem, nem hazudnak. Az utasok közül mindenki él, kivéve persze magát a gyilkost, aki bizonyára a Magyar Királyi Államvasutakon kívánt bosszút állni valami ócska kis sérelem miatt. – No és mi van Hangay kisasszonnyal? – emelte fel figyelmeztetőn a mutatóujját Kajtár fogreparátor. – Mi volna? – hördült Jeremiás igazgató, kezével intve felém. – Ottan ül, ni, és semmi baja. – Ami, ugyebár, csakis Ambrózy báró úr váratlan közbelépésének köszönhető – emlékeztetett mindenkit a vándor fogreparátor. – A gyilkos, miként az immár köztudott, behatolt a kisasszony hálófülkéjébe, hogy végezzen vele, pedig... – Ő legkevésbé sem MÁV-alkalmazott – bólintott Pichler Ida, kékes füstöt pöffentve ki vaskos ajkai közül. – Viszont nyomozó! – szólalt meg félénken, ám mégis jól hallhatóan az eddig teljes némaságba burkolózó Sztankó tanító. – Legalábbis ezt akarják velünk elhitetni – morogta elfojtott dühtől vöröslő arccal Lindmayer Ödön, majd hirtelen kitört. – Ugyan árulja már el nekem valaki, miként is lehetne a bűnügyek szakértője egy olyan gyereklány, akinek még ott sárgállik a tojáshéj a fenekén?! Az étkezőkocsira hirtelen dermedt, sőt mi több, egyenesen riadt csend telepedett. Hallottam, amint a hátam mögött lassan félrecsúszik a szeparé ajtaja, a velem szemközt ülő
Czartoryjskiné kerek okkuláréjában pedig azt is láttam, ahogy a báró és az időközben hozzá csatlakozott Almási kalauz némán az utasokra mered. – Kíváncsiság – szólaltam meg ekkor, reményeim szerint tisztán csengő, nyugodt hangon, bár a gyomrom görcsbe rándult, hisz éreztem, tudtam, hogy eljött a pillanat, mikor nem hibázhatok. – Hogyan? – meredt rám Lindmayer Ödön, megemelkedve kissé a székén. – Kegyed meg miről beszél? – Csupán a kérdésére válaszolok, Lindmayer úr. A jó nyomozó elsődleges és legfőbb tulajdonsága az olthatatlan kíváncsiság, mely őt a teljes igazság felderítésére sarkallja. Tekinthető ez áldásnak, avagy átoknak, nem tudom, de akik közelebbről ismernek, azok tisztában vannak vele, hogy a helyes válaszok utáni kutatás nekem bizony a véremben van. – Ez, kérem, merő ostobaság – zökkent vissza a helyére Lindmayer Ödön. – Üres leánycsirip, semmi több. – Azért csak hallgassuk meg a kislányt – javasolta nem kevésbé harciasan Pichler Ida, mire a társalkodónője is buzgó bólogatásba fogott. – Érdekes lehet az ideája! – Sajnálom, de nekem nincs olyan megdönthetetlennek látszó elméletem a gyilkosságok indítékára, mint Jeremiás úrnak – ismertem be. – Nekem csupán kérdéseim vannak. – Aztán mégis mifélék? – kiáltotta a távolabbi asztalok egyikétől Steinschneider matracgyáros – Elsősorban az, hogy miért kellett az utóbbi tizenkét órában öt embernek is meghalnia. – Öt? – kapta fel a fejét Sztankó tanító. – Miféle öt? Tanuljon meg számolni, gyermekem! A paklikocsi őrzője, az egy– A vonatvezető, az kettő – bólintott a kollégája.
– A fűtő három – csatlakozott a felsoroláshoz Kajtár fogreparátor is, míg a végső szót Ruzitska ódon könyv-kereskedő mondta ki: – A negyedik halott pedig maga a gyilkos! – A vonaton valóban ennyi az áldozatok száma – mondtam, belelapozva asztalon heverő jegyzeteimbe. – Csakhogy az indulás előtt, még a Keleti pályaudvaron, egész pontosan a... Bocsánat, felírtam. Igen, itt is van! Tehát a hatos tolatóvágányon túl egy ötödik hullát is találtak. A férfi fejét széklábbal verték szét. Egy olyan szépen faragott, míves széklábbal, amilyet a Lázár-szállítmány bútorainak egyike jelenleg is nagyon hiányol. – Micsoda?! – ugrott fel helyéről Domonkos Jenei. – Kegyed azt állítja, hogy a gondjaimra bízott holmik egyike megsérült? – Őszintén sajnálom, hogy tőlem kell ezt megtudnia – úgy néztem szegény fiúra, mint friss gyászolóra a rossz hír hozója, ki maga is szomorú. – A letört széklábat a halott közelében sok más haszontalan fadarab közt Ambrózy báró találta meg. Vigaszt talán az nyújthat csupán, hogy a nemes tárgy bosszút állt a gyilkoson, felsértve annak tenyerét. Domonkos Jenei ajkait némán mozgatva toporgott a reá szegeződő tekintetek kereszttüzében, majd hirtelen ismét rám meredt. – Hallom, amit mond, kisasszony, és hiszek is magácskának, ám mégsem értem a dolgot – hadarta kétségbeesve. – A rakodást magam felügyeltem, és az oldalsó tolóajtókra a saját kezemmel tettem lakatot. Tessék, a kulcsok itt is vannak! Ezek szerint a paklikocsiba egyedül a peronajtón át lehetett volna bejutni, ám azt a poggyászőr vigyázta. – A poggyászőr, akit később valahol Mezőtelegd és Élesd között meggyilkoltak – értettem egyet, talányosan felhúzva a
szemöldökömet, ám mielőtt folytathattam volna, Pierhof Katalin bütykös ujjával Domonkosra bökött. – Maga az! Igen, maga tette! – Parancsol, hölgyem? – fordult felé értetlenül a székely asztalos. – Csakis maga ölhette meg azt az embert ott, a sínek mellett, hisz más a székekhez hozzá nem férhetett. – Igaz! – tódította Mauksch bankár. – A poggyászőr pedig rájött, vagy tán látta is a tettet, ezért kellett elhallgattatnia. Az étkezőkocsi egyszerre dühödt, felháborodott és gyűlölködő kiáltásokkal telt meg. Az úri közönség máris elítélte Domonkos Jencit, és mivel az állami hóhér épp jelen volt, attól lehetett tartani, hogy mindjárt az akasztását is megszervezik. – Csendet! – kiáltottam, és mivel senki nem hallgatott rám, végül kiskanalammal az asztalon álló míves porcelán teáskanna oldalát kezdtem ütögetni. A szokatlanul éles zajra mindenki – leginkább a pincér, aki rettentő mód féltette az értékes szervizt – azonnal felügyelt, és a hökkenettől végre befogta a száját. – Arra kérem a nemes kompániát, hogy próbáljon előbb gondolkodni, a vád csak azután következik. Emlékeznek még, hogy az imént közöltem: a székláb, ami fegyverként szolgált, felsértette a gyilkos tenyerét? Bizonytalan morgás, tétova bólogatás jött válaszul. – Jó – sóhajtottam. – Akkor most megkérjük szépen Domonkos urat, hogy mutassa fel nekünk mindkét kezét. Miként az egy tökéletesen ártatlan lélektől várható volt, a mesterasztalos gondolkodás nélkül teljesítette a kívánságomat. Bőre a kemény munkától kérgesnek, néhol repedezettnek bizonyult, ám seb nem látszott rajta. – Hát mégsem ő tette – mordult csalódottan Mauksch bankár.
– Kezdettől fogva tudtam – ragadtam ismét magamhoz a szót –, hogy az első gyilkosságnak valami módon köze kell legyen a Lázár-bútorokhoz, elvégre faragott székláb volt a fegyver, a holttest pedig igen közel találtatott a paklikocsihoz, amit épp abban a percben vontattak el onnan, mikor a báró úr és én a helyszínre értünk. Akkor persze még nem sejtettem, mit rejt az orrunk előtt araszoló, később pedig a szerelvényünkhöz csatolt tehervagon, ám a számát megjegyeztem, majd felszálláskor újra láttam, a tartalmát pedig az út során Domonkos úr jóvoltából mindannyian megcsodálhattuk. – Ezek szerint a bútorok miatt volt minden? – krákogta szilvóriumtól rekedten Czartoryjski úr, a tyúkszemvágó. – Tán el akarták lopni őket, vagy mi az isten csudája? – Jaj, gondolkodjon már, Zsiga! – ripakodott rá a neje, kicsivel sem kellemesebben recsegő hangon. – Mégis miként lophatták volna le azt a hatalmas kredencet, a tömör tölgyből faragott hitvesi ágyat meg a többi behemót miskulanciát a robogó vonatról? – Ennél mi sem egyszerűbb, asszonyom – csatlakozott ekkor a beszélgetéshez Heltai, akit láthatóan felvillanyozott a közös ötletbörze. – Elegendő busásan megfizetni a poggyászőrt, aki egy előre kifundált helyen hátramegy, lecsatolja a kocsit, és mikor az megáll, az ott várakozó martalócok a nyílt pályán szépen feltörik és szekerekre teszik a holmit. – Eleinte magam is valami hasonlóra gyanakodtam – ismertem be, miközben lassú léptekkel az asztalok között kezdtem sétálni. – Mikor hírét vettem Krizmanics István halálának... – Ki az a Krizmanics? – szólt közbe finnyásan húzogatva orrcimpáját Jeremiás igazgató. – A poggyászőrünket hívták így – mondta a szeparé
ajtajában ácsorgó Almási kalauz, arcán szomorú sértettséggel, amiért az utasok nem ismernek név szerint minden őket szolgáló vasutast. – Valaha sok éven át hordárként dolgozott, ám a dereka nem bírta már a cipekedést, ezért tettük őt kocsira. Szerencsétlen öreg rosszul tűrte a dolgot. Hiányzott neki a peron nyüzsgése, és sokszor panaszkodott a magányra, ami a paklikocsiban, különösen a hosszú utak során gyötörte, ezért aztán... Khrm, nos, mit tagadjam, olykor-olykor bizony felöntött a garatra, ám a munkáját még így is hiba nélkül végezte. Röpke, kegyeletteljes csönd ült az étkezőkocsira, mintha a jelenlévők mind az elhunyt poggyászőrt gyászolnák. Elgondolkodva fürkésztem az arcokat, majd ismét magamhoz ragadtam a szót. – Hol is tartottam? Oh, hát persze! Tehát mikor hírét vettem Krizmanics halálának, az első gondolatom az volt, hogy a bútorok elrablásába csúszhatott valami végzetes hiba. Akkori elméletem semmiben sem tért el Heltai úr iménti gondolatmenetétől. Úgy véltem, Krizmanicsot megfizették, hogy csatolja le az utolsó paklikocsit, ám ő ezt elmulasztotta, vagy mert feltámadt a lelkiismerete, vagy mert a magánál hordott ital elhódította. A vonaton viszont utazott valaki... Egy bűntárs, akinek az lehetett a feladata, hogy felügyelje Krizmanicsot. Amikor az illető észrevette, hogy a poggyászőr nem teljesítette azt, amiért megfizették, hátrament, vitába keveredett vele és megölte őt. – Igen! – kiáltott harsányan Stanek stukatúros. – Semmi kétség, csakis így történhetett! – Nem – néztem rá sajnálkozó arcot vágva. – Hamarosan rá kellett ébrednem, hogy így biztosan nem történhetett. – Ugyan miért? – háborodott fel Kajtár fogreparátor. – Hisz
minden egybevág. A Macsek álnéven utazó Soltész volt a bűntárs, ő ment hátra, ölte meg a poggyászőrt, és slussz- passz, a rejtély odvas foga kihúzva! – Ha ez történt, akkor Soltész a gyilkosság után miért nem oldotta le saját kezűleg a paklikocsit? – heveskedett Angelusz tanító. – Mert addigra a szerelvény már jócskán túlhaladt azon a ponton, ahol a többi rabló várt rá – vélte Pichler Ida, úgy préselve szét szivarkáját a hamutartóban, mintha az maga az érteden fogreparátor volna. – Ugyan minek bajmolódjon a dologgal, ha nincs, aki kifossza a lekapcsolt kocsit? Hirtelen mindenkinek akadt valami fontos mondanivalója, megdönthetetlen tézise, nagyszerű ideája, így az egymásba gabalyodott szavak pillanatok alatt fülhasogató ordítozássá váltak. – Hölgyeim, uraim, kérem, hallgassanak meg! – kiabáltam én is, de senki nem figyelt rám. Már épp ott tartottam, hogy segítséget kérek a bárótól, ami persze egyúttal vizsgám kudarcát is jelentette volna, mikor az általános ricsajba irtózatos erejű füttyszó hasított. A vitatkozók lélegzete benn akadt, szájuk látva maradt, néhányan az ijedtségtől holtsápadttá váltak, Pierhof Katalin pedig ideges csuklásba kezdett. – Elnézésüket kérem – mondta Almási kalauz, miután kivette szájából a tucatnyi harsona erejével bíró szolgálati sípot –, ám úgy vélem, mind jobban járnánk, ha továbbra is Hangay kisasszony vezetné a nyomozást. Hálásan pillantottam a továbbra is sípján matató férfiúra, majd kihasználva a dermedt csendet, ismét beszélni kezdtem : – Amennyiben hajlandóak meghallgatni, mit találtam a Krizmanics poggyászőr sérelmére elkövetett gyilkosság
helyszínén, valamint a Lázár-féle paklikocsiban, önök is be fogják látni, hogy szó sem volt itt semmiféle bútorlopásról. Sorolom a tényeket. Ad egy: a tettes gyakorlatlan, sőt, meglehetősen ügyetlen késelő volt, ami a sebekből tisztán látszik, így tehát Soltész, a hírhedt verekedő, rabló és többszörös gyilkos aligha lehetett vele azonos. Ad kettő: az elkövető öltönye és inge véres lett, ezért levette, és a kisablakon át próbált megszabadulni tőlük. A zakó most valahol a sínek mellett fekszik, ám az ing felakadt az ablak dróthálójában. Szavaimat igazolandó Ambrózy báró a szeparéba lépett, és az ott várakozó bőrtáskát – amit végül mégis áthoztunk a paklikocsiból – az asztalomra tette. Én felkattintottam a zárat, majd sorra elővettem a rongyos ruhadarabot, valamint a borostyánnal ékített olasz tőrt. Mindkettőt úgy helyeztem el, hogy bárki jól láthassa, azután le-föl sétálva folytattam mondandómat: – Ad három: több bőröndöt is nyitva találtunk, mely tény arra utal, hogy a gyilkos tiszta ruhát... – Bocsánat, de nekem most... Túl sok itt a füst, nem bírom... Az ifjabb Lindmayer mellkasára szorított kézzel állt fel a helyéről, és bizonytalanul toporogva mindjárt a szeparé irányába indult, ám annak ajtajából sem Ambrózy báró, sem Almási kalauz nem volt hajlandó elmozdulni. Ekkor a fiatalember megfordult, és mindvégig kerülve az emberek tekintetét, az ellenkező irányba akart menni. Talán még rajtam is átgázolt volna, ha a nagybátyja el nem kapja a karját, hogy aztán egyetlen ellenállhatatlan rántással visszaültesse őt maga mellé. – Maradj már veszteg, te pipogya fráter! – kiáltott rá az idősebb Lindmayer. – Még hogy füst meg levegő! Gyújts rá te is, attól majd jobban leszel, és nagyon ajánlom, hogy mostantól
fogd be a szád, vagy magam hajítalak ki innét, méghozzá az ablakon át! A sápadt fiatalember remegő ujjakkal gombolta ki inggallérját, lazította meg selyemkravátliját, ám láthatóan ettől sem lett sokkal jobban. Berta Mimi aggódva hajolt át az asztalon, és szó nélkül simogatni kezdte Zénó asztalra ejtett kezét. – Mint mondtam, a gyilkos, aki nem lehetett Soltész, ruhát váltott – folytattam iménti gondolatmenetemet. – Ám tett valami mást is. Hátrament a Lázár-féle paklikocsiba, és feltörve a sublód fiókját, kivett onnan valamit. – Na, de mit, kérdem én? – kiáltott türelmetlenül Mauksch bankár. – Ugyan mit? – Ezt akkor még én sem tudtam, így a választ későbbre halasztóm – feleltem végtelen türelemmel. – Annyit azonban elárulhatok, hogy a titokzatos holmi eredetileg egy bőrtáskában volt, amit a gyilkos túl feltűnőnek ítélhetett, ezért a paklikocsiban hagyta. És bizony ez az a pont, tisztelt hölgyeim és uraim, ahol visszakanyarodunk az első gyilkossághoz. A tények mozaikdarabkáit egymás mellé rakosgatva úgy tűnik, hogy a következő történt: ravasz tettesünk az utazás idejére rejtekhelyként használta a Lázár-bútorok egyikét. A Keleti pályaudvaron helyezte a sublódba féltett kincsét, ám valami balul sülhetett el, hisz már ott ölnie kellett, és pechjére még a keze is megsérült. Jól mondom, Lindmayer úr? – Hogy mi történt?! – kapta fel fejét a komor férfiú, úgy téve, mint aki a korábban elhangzottakra oda sem figyelt. – Szeretném megkérni, hogy vegye le a kesztyűjét, amit még itt benn, az étkezőkocsi melegében is visel, és mutassa meg nekünk a tenyerén hordott sebet! – Kérem, ahogy parancsolja – mondta ő hányavetin, majd
komótos mozdulatokkal megszabadult a kesztyűtől, mely alatt gézkötés fehérlett. – A kezem valóban megsérült, méghozzá a kabinomban lévő asztalkának köszönhetően, amiért a hálókocsi-társaságnál panaszt is fogok tenni. – Azt hiszem, erre sajnos a börtönből nem lesz lehetősége – vágtam vissza. – A sérülését ugyanis a kabinjában lévő asztal, amit többen is alaposan megvizsgáltunk, semmiképp nem okozhatta. Tény, hogy ön a felszállás után vért maszatolt rá, ám a nevezett bútor sarkai mind gondosan le vannak kerekítve, és a közelében sincs semmi éles kiszögellés, csavar vagy hasonló. A balesetére tanú csupán egy van, az unokaöccse. Azt viszont, hogy az ön arca összerándult, mikor felszállás közben megmarkolta a kupé vaskorlátját, ketten is láttuk. Almási kalauz egyetértőn biccentett, én pedig tovább beszéltem: – Akkor arra gondoltam, tán a mások által összefogdosott kapaszkodótól érez undort. Sokan vannak olyanok, akik a lapokban mindenfélét összeolvasnak a nemrégiben 75 felfedezett baktériumokról, és ezért heves ellenérzésük támad a kilincsek, csapok érintésétől. Az ön arca azonban a fájdalomtól rânduit össze, Lindmayer úr, mert a keze nem sokkal korábban súlyos sérülést szenvedett, miközben a széklábbal megölt valakit. – Maga kígyónyelvű, aljas kis perszóna! – ugrott fel helyéről a férfi, ám mivel a belső ülésen foglalt helyet, a mellette kuporgó Zénótól tovább mozdulni nem tudott. – Azt merészeli állítani, hogy megöltem egy vasutast? A vádakat bizonyítani is 75
Itt Mili hangyányit tévedett, mivel a baktériumokat Anton van Leeuwenhoek holland természettudós már 1674-ben felfedezte, ám az igaz, hogy a mikrobák szerepét az erjedéssel, rothadással és fertőzésekkel kapcsolatban csak a 19. század második felében bizonyította be Louis Pasteur.
kell ám, kótyagos nőszemély! – Arra semmi szükség, mivel ezt ön már megtette helyettem – közöltem ridegen. – Én ugyanis eddig egyetlen szóval sem említettem, hogy a tolatóvágányok mellett talált áldozat vasutas volt. – Hát mi más lehetett volna? – ordította vöröslő arccal Lindmayer Ödön. – Ha cirkuszban ölik meg az ipszét, tán oroszlánszelídítőt vagy bohócot mondok, na de így...! – Pedig önnek szokása összekeverni a foglalkozásokat, nemdebár, képkereskedő úr?! – Ezzel meg mit akar mondani? – Csupán annyit, hogy akkor volt maga a festmények szakavatott ismerője, mikor én markotányosnő a százéves háborúban. Arra, hogy a kilétét illetően hazudik, már a szupé után rájöttem, hisz Victor Hugót, a hírneves francia írót vacak festőnek titulálta. – Én nem...! – Lindmayer céklavörös fejjel, kétségbeesetten zihálva nézett körül, mintha segítséget várna. – Maga piktor Hugót mondott! Tisztán hallottam, hogy... Áh, a fenébe is! Zénó a váratlan rúgásnak engedelmeskedve, halk nyikkanással zuhant le székéről, egyenest a lábam elé. Nagybátyja így végre elegendő teret nyert, hogy unokaöccsét átlépve az asztalok között futó folyosóra ugorjon, miközben sérült kezével öltönye zsebéből kicsiny revolvert rántott elő. – Félre az utamból, szánalmas csürhe, különben... Ambrózy báró sétabotja, amit akkor is a reverendája alatt rejtegetett, mikor még görögkeleti pópának adta ki magát, úgy csapott le Lindmayer csuklójára, mint olcsó patikaszerekkel házaló ügynök hipochonder áldozatára. Csont reccsent, fájdalmas üvöltés harsant, a revolver pedig a futószőnyegen koppant. A férfi kínjában hörögve görnyedt össze, ám mielőtt
Richárd és a kalauz rávethették volna magukat, újabb kiáltás csattant: – Megállj! Lindmayer Zénó közvetlenül előttem emelkedett fel a padlóról. Sápadt arca verejtékben úszott, tekintetében eszelős fények lobogtak, a revolvert pedig, amit sikerült megkaparintania, egyenest a hasamba döfte. – Mindenki ott marad, ahol van, különben ez a cafka itt meghal – ordított az arcomba, majd villámgyorsan megpördített, bal karjával körbefonta a nyakam, és a fegyvert immár a jobb fülem alá, a tarkómnak nyomta. – Gyilkost keres a kishölgy? Hát most megtalálta! Én öltem meg azt a koszlott vénembert a paklikocsiban, mert nem akart beengedni, hogy elhozzam onnan, ami az enyém. Pedig az állomáson már megállapodtunk szépen, és a bácsikámtól annyi pénzt kapott, amennyiből egész hátralévő életében vedelhetett volna. El is ment a vén iszákos még indulás előtt, hogy feltöltse a butykosát, amíg mi hárman... – Hárman? – szóltam közbe, bár a nyakamat szorító kartól alig kaptam levegőt. – A vasutas volt a harmadik? – Hát persze, az a bolond Paczolay – sziszegte fülembe Zénó. – A bácsikám régről, még a kártyás időkből ismerte a vén csalót, aki végül egészen a vonatmálházó karrierig süllyedt. Véletlen volt, hogy találkoztunk, és mivel a szajrét nem akartuk magunkkal cipelni, hátha valamelyik állomáson detektívek szállnak fel a vonatra, hogy átkutassák az utasokat, ez az ismeretség igazán jól jött. Paczolay azt hitte, betörőszerszámok vannak a bőrtáskában, így némi baksisért összehozott minket Krizmaniccsal, aki megengedte, hogy felszálljunk a Lázár-kocsiba. Ha az az átkozott zár ki nem nyílik... – Miféle zár? – lihegtem.
– A táskáé – felelte Zénó, szemmel tartva a minket bámuló utasokat. – Mikor épp a paklikocsira szálltam, a zár felpattant, és a szajré kiborult. Paczolay azonnal látta, hogy átvertük, és a balhéban sokkal több pénz van, mint az a húsz aranykorona, amit már megkapott, hát követelőzni kezdett, mire a bácsikám... – Fogd már be a pofádat , te idióta! – üvöltött a még mindig törött kezét pátyolgató Lindmayer Ödön. – Tudjuk, hogy a bácsikája ölte meg Paczolayt – hadartam sietve, hogy további vallomásra bírjam a fiút. – De mi volt a baj Krizmaniccsal? Neki miért kellett meghalnia? – Miatta – rándított fején Zénó, így jelezve, hogy kire céloz, ám rajtam kívül (hisz én már ismertem a választ) csak kevesen értették e gesztust. – Mindent miatta tettem. Csakis miatta, mert szeretjük egymást. Hallod, bácsikám? Nem érdekel a véleményed, a tiltásod pedig még kevésbé, hisz nem vagy te több, mint mocskos vén csaló, srenker 76, és most már gyilkos is! Az idősebb Lindmayer olyasmit morgott erre, amit jólneveltségem tilt idézni, Zénó pedig tovább görgette eszelős monológját: – Úgy állapodtunk meg a poggyászőrrel, hogy Székelykocsárd előtt majd újra beenged minket a Lázár-kocsiba, és mi kihozzuk onnét a szajrét. Csakhogy az én nyomorult életem egy csapásra megváltozott, mert Mimike behívott a fülkéjébe, és miután egészen az enyém lett, megvallotta, hogy varázsütésre belém szeretett. Az utasok meglepett „oh”-kat, „áh”-kat és zavart krákogásokat hallatva vették tudomásul a leányregénybe illő 76
betörő (korabeli tolvajszleng)
történetet, miközben Zénó lassan araszolva a hálókocsi irányába indult velem. – Meg akartak szökni, igaz? – kérdeztem a fiút, aki úgy fújtatott a fülembe, mint valami tüdőbajos hippopotamus 77. – Kolozsvárott szándékoztak leszállói, ám a szerelemhez, még ha oly éteri és mély is, mint a maguké, pénz kell. Nagyon sok pénz. Jól mondom, Zénó? – Átkozott boszorkány, maga mindenen átlát – fröcsögte nyálát a nyakamba fogvatartóm. – Nekem még soha nem volt semmim néhány lyukas filléren kívül. Hátramentem hát, hogy elhozzam a szajrét, amiből szépecskén eléldegélhettünk volna a kedvesemmel, de az a megátalkodott vén bolond egyfolytában csak azt hajtogatta: „A méltóságos úrral nem ebben állapodtunk meg. Majd Székelykocsárd előtt, ha együtt jönnek, és megkapom a beígért lé másik felét...” – Ezért ölte hát meg – vágtam a szavába, mely egyre hisztérikusabbá vált. – Mögé kerültem, aztán elő a kést, és döftem, szúrtam, vágtam, kaszaboltam a nyavalyást, amíg csak hörgőit – zihálta Zénó, tovább taszigálva engem a kupé vége felé. – Csak miután kimúlt, vettem észre, hogy az a vén tróger összevérezte a ruhámat, nekem pedig egyetlen váltás ingem sem volt, mert A BÁCSIKÁM SAJNÁLTA RÁ A PÉNZT! Az ifjabb Lindmayer úgy üvöltött és kacagott, mint azok a szerencsétlen elmeháborodottak, akiket a Lipót legszigorúbban őrzött szárnyában tartanak fogva. Az utasok, akik mellett épp elhaladtunk, rémülten húzódtak tőlünk a lehető legtávolabb, ám Miska bácsi az utolsó asztal mellől lassan felállt, és a peronra vezető ajtó elé cövekelt. 77
víziló (latin)
– Félre! – kiáltott rá Zénó, mikor már csak két lépésre voltunk tőle. – Félre az útból, halálmadár, különben kiloccsantom a lány agyát! Miska bácsi szóra nyitotta a száját, de nem a fiúnak válaszolt, helyette inkább egyenest az én szemembe nézett. – Szívből sajnálom, kisasszonyka – mondta –, de ezen az ajtón egyetlen gyilkos sem léphet át szabadon, míg én itt vagyok. Még akkor sem, ha ez a kegyed életébe kerül. Láttam rajta, hogy halálos komolyan beszél. Tekintetébe, melyben korábban mindig mosoly ült, most valami rideg, acélos keménység költözött, miközben az ajka megfeszült, kerek álla előreugrott, és a két keze ökölbe szorult. Ilyen hát Bali Mihály, a hóhér, mikor kész kioltani – még ha most nem is kötéllel – egy másik ember életét. – Félre, te...! – Zénó nem tudta befejezni a fenyegetést, mivel a hátunk mögött fémes kattanás, majd rémült sikoly kelt. Fogvatartóm félfordulattal rántott magával, így én magam is láthattam, amit ő. Berta Mimi a székén ülve egészen beszorult a kupé sarkába, olyannyira, hogy tollas kalapja félrecsúszott. A revolver, mely elől már-már a drapériába próbált préselődni, közvetlenül az orrnyerge előtt, a két szeme közt célozta meg. – Maga lő előbb, én másodiknak – mondta Ambrózy báró, kinek kezében a fegyver hangyányit sem rezdült. – Biztosra veszem, hogy egyikünk sem téveszthet célt. – Mimike! – nyögte Zénó a testét-lelkét elöntő pániknak köszönhetően már-már sikoltva. – Én nem... Nem így... Nem ezt... – Ha javasolhatom, végezzünk velük gyorsan és kíméletesen – mondta az én kőszívű báróm. – Ön lelövi a segédemet, én pedig a maga szerelmét, azután pedig... Nos, úgy sejteni,
kettőnk közül én vagyok a jobb céllövő.
Éreztem, amint a pisztolycső megremeg, és még a korábbinál is erősebben nyomódik a tarkómnak. – Mimikém – nyöszörögte Zénó. – Fejezd már be ezt az idétlen mimikézést, te szánalmas kis vakarcs! – süvöltötte az operina színtiszta gyűlölettel. – Bánom, hogy valaha is szóba álltam veled. – Édes Mimi – remegett meg az engem szorongató fiatalember. – A szerelmünk... – Elég! – zihálta Berta Mimi a báró revolverének csövébe bámulva. – Ha akarod tudni, hát elárulom, hogy mit gondolok rólad. Te egy undorító, förtelmes kis gnóm vagy, fiacskám, semmi több! Piszok, amit észre sem veszek a cipőm talpán! Még hogy szerelem! Játszottam veled, te hólyag! Hallod, amit mondok? Az egész csak unaloműzés, könnyű flört és nagyon ostoba liaison volt egy olyan vicces kis féreggel, aki még arra sem méltó, hogy éljen! – Akkor hát így legyen – sóhajtott Lindmayer Zénó. A pisztolydörrenéstől szétrobbanni éreztem a koponyámat. Nyakamat és arcom jobb felét azonnal forró vér öntötte el. Valaki sikoltott, mások rémületükben ordítottak, én pedig kiszabadulván rabtartóm öleléséből, térdre rogytam. Mögöttem hangos puffanással, porceláncsészéket és stampedlis poharakat magával rántva dőlt el az ifjú Lindmayer Zénó, aki – elvesztve sosemvolt szerelmét – végül a saját fejébe küldött golyót. Habár a fülem csengett, és üres gyomrom keserű epével kevert angol teát préselt a torkomba, annyit azért felfogtam, hogy Pierhof Katalin egyfolytában azt sikoltozza: – Jézus Máriám, minden csupa vér! – Meg azt is, hogy: –
Vigyék innen! Vigyék a közelemből, kérem! – mely litániának két hatalmas csattanás vetett véget, midőn a dohánytőzsdés matróna nyugtató pofonokat helyezett el társalkodónője arcán.
A következő inger, ami a szédülten kavargó külvilágból eljutott hozzám, annyi volt, hogy valaki (mint később megtudtam, Domonkos Jenei) a hónom alá nyúlva talpra segített, mialatt Heltai úr (őt felismertem) kék kockás zsebkendőjével letörölte arcomról Zénó vérének javát. Amint sikerült kissé összeszednem magam, a tisztálkodás feladatát átvettem tőle, majd sűrűn pislogva, hogy elkergessem végre a kábulatot, körülnéztem a kupéban. Ambrózy báró épp tokjába tolta a fegyverét, Berta Mimi pedig a kalapját igazgatta, majd éles hangon felkiáltott: – Maga barbár gonosztevő, hát valóban lelőtt volna?! – Erre szinte semmi esély nem adatott – felelt hűvös tárgyilagossággal Richárd. – A fiatalember ugyanis a tébolyult szerelem minden szindrómáját bemutatta, így arra, hogy ő maga lövi le kegyedet, majd önmagával is végez, hatvan, míg a bekövetkezett magányos öngyilkosságra harmincnyolc százalék esélyt kalkuláltam. – Még mindig maradt kettő! – szólalt meg Sztankó tanító, kinek asztalába kapaszkodtam, nehogy újra térdre rogyjak. – Kettő? – pillantott felénk Ambrózy báró. – Két százalék arra, hogy ez az őrült beváltja a fenyegetését, és lelövi a kisasszonyt. – Valóban – ismerte el Richárd. – Ön kiváló matematikus – tette még hozzá, majd visszalépett a szeparéba, ezzel jelezve, hogy halálom esélyének két százalékáról több mondanivalója nincs.
– Bocsásson meg, hogy kimondom, drága gyermekem – fordult ekkor felém Berta Mimi sajnálkozó ajakbiggyesztéssel –, de a kegyed mentora végtelenül szívtelen, önző és számító alak. – Tudom – bólintottam, és elhárítva Domonkos Jenei támogató kezét, immár a magam lábán léptem előrébb. – Épp ez az, amit én a leginkább becsülök benne. Ambrózy báró sosem mutatja magát másnak, mint ami. – Na és a papi hacuka?! – háborgott Czartoryjskiné. – Higgye el, asszonyom, a báró a reverenda alatt is pontosan oly szívtelen, önző és számító férfiú volt, mint egyébként – küldtem a hölgy felé bágyadt mosolyomat, amivel csak tovább növeltem felháborodását. – Az ő alakoskodása egyébként is jó ügyet szolgált, míg a köztünk megbújó bűnözőké vért fakasztott. – Zárják be végre valahová azt a gazembert! – mutatott a futószőnyegen térdeplő Lindmayer Ödönre a matracgyáros. – Igen, igen! – kontrázott Berta Mimi. – Látni se bírom ezt a rémes alakot. – Hát a szerelmével mi legyen, drága művésznő? – kérdeztem keserűn. – A kedvesével, aki itt fekszik mögöttem holtan, és akiért ön még egyetlen könnycseppet sem ejtett. – A bánatom csakis rám tartozik – vetette fel szép állát az operina dacosan. – Egyébként pedig... Nos, be kell vallanom, hogy bár valóban flörtöltem kicsit ezzel a szegény fiúval, ám amit ő a dologba beleképzelt... Romantikus szökés, vad élet valami rablott kincsből, meg a többi hasonló badarság, csupán az ő beteg, árva lelkének hagymázas szüleménye volt. – Ezek szerint sosem engedte be a fülkéjébe? – Hát... Ha jól emlékszem, talán néhány szédült percre. – Berta Mimi dekoltázsából könnyű kis kendőt vett elő, és a
szemét kezdte vele nyomkodni, bár az kicsinyt sem volt nedves. – Annyira megszántam szegényt, ahogy borjú szemekkel pislogott rám, és remegett a vágytól, mely felém űzte. Gondoltam, ha kap tőlem némi boldogságot... Azt azonban álmomban sem sejtettem, hogy komplett sült bolond! – Az unokaöcsém nem volt bolond – kiáltott fel ekkor Eindmayer Ödön. – Akaratgyenge, ostoba, hiszékeny és szerelemre éhes, az igen, de nem volt őrült! – Már hogyne lett volna az? – kacagott fel hitetlenkedve Berta Mimi. – Hisz mindenki hallhatta, miféle zagyvaságokat hordott össze. Elég volt hozzá némi könnyű flört, játékos kacérság, ami az ilyen hosszú utazások során nemcsak megszokott, de jobb körökben mostanság unaloműzés gyanánt szinte már kötelező is, ő máris sírig tartó szerelemről, házasságról, leányszöktetésről fantáziáit, sőt, miként bevallotta, még ölni sem volt rest ezért. Én persze mondtam neki, hogy engem várnak a bukaresti operában... – Alig hiszem – szakítottam félbe a féktelennek tűnő szóáradatot. – Parancsol? – nézett rám meglepetten Berta Mimi. – Alig hiszem, hogy önt bárki is várná a bukaresti operaházban – ismételtem meg iménti kijelentésemet immár bővebben. – Főleg nem Rosalinda, a főhős huncut szeretőjének megformálására – szólt Holtai Jenő hamiskás mosollyal –, mivel ilyen szerep a Rigolettóban nincs is! – Meglehet – rázta rózsákkal ékített kalapját Berta Mimi. – Az ember feje nem káptalan. Biztos összekevertem azokat a nyavalyás operákat. – Miként az operaházakat is – mondtam, miközben az asztalomhoz lépve lapozgatni kezdtem a jegyzetfüzetemben. –
Tudja, drágám, én már a szupé óta próbálok rájönni, kicsoda is magácska valójában. Emlékszik, hogy mit mondott akkor a Bécsből való gyors távozását ecsetelve? – Mit is? – rántotta meg vállát a művésznő. – Ezernyi dolgot összefecseg az ember. – Szerencsére én akkor minden szavát feljegyeztem, így most betűpontosan idézhetem: „Délben léptem ki a Burgtheater ajtaján, búcsút intve a Trautson-palotának, mely látvány, mióta csak Bécsben játsztam, mindennap megdobogtatta honleány! szívemet...”. így történt, kérem? – Pontosan így – bólintott Berta Mimi, ám a tekintetén látszott, hogy kezd igazán kétségbe esni. – Én már sejtem is, hol a bibi – szólt ismét közbe Heltai. – A palota, ugyebár, az a dolog kulcsa? – Valóban! – éltem Ambrózy báró kedves szavajárásával. – Bár jómagam még sosem fordultam meg Bécsben, a nővéremmel kisleányként sokszor nézegettük a birodalmi főváros térképét, amit papuska a boltjában kilógatva tart. Jól emlékszem minden jelentős épület elhelyezkedésére, így mikor ön, hölgyem, azt állította, hogy a Burgtheaterből kilépve mindennap a Trautson-palotára látott, azonnal füllentésen érteni, hisz a nevezett palota nem a várban, hanem onnan jóval távolabb, egy másik operaházzal, a Volkstheaterrel 78 szemben áll. Ilyen tévedést pedig az, aki állítólag hosszú ideig énekelt Bécsben, sosem követne el. Ugye, egyetért velem, drága Mimi? Vagy inkább szólítsam Zsolinak?
78
A bécsi polgárság kedveli színháza.
– Ezt meg honnan...?! – szakadt ki a meglepeti kiáltás a nőből, szép arcán pedig leplezetlen gyűlölet ömlött el. – Arra kíváncsi, honnan tudom a valódi nevét? – segítettem ki, látván, hogy alig kap levegőt. – Hát innen. Retikülömből négyrét hajtott, jócskán megsárgult újság kivágást vettem elő és terítettem ki elé, miközben tovább beszéltem: – Talán még emlékszik rá, hogy bekopogtattam önhöz, mert figyelmeztetni akartam a Lindmayer fiúval való flörtjének veszélyeire. Bevallom, ez részemről csupán csel volt, hisz akkor már sejtettem, hogy kegyed nem az, akinek kiadja magát. Zénóval való kacérkodása túl... Miként is mondjam? Túl hirtelen, erőszakos és heves volt, ami konkrét célt sejtetett. Nagyváradon tanúja lehettem röpke perpatvaruknak is, mikor az ifjabb Lindmayer felelősségre vonta önt, amiért a személykocsik egyik utasával... Idézem: „a sárga csokornyakkendős tulokkal” beszélgetett. Nos, selyemből készült, utazáshoz túlságosan kényes sárga csokornyakkendőt ezen a vonaton csupán egyetlen férfi viselt, akit történetesen Soltésznak hívtak. – Na, és ha szót váltottam vele? Inkább azt mondja meg, miként került magához ez a cikk? – kopogtatta meg kesztyűs ujjával a papírdarabot Mimi... Akarom mondani, Zsoli. – Azért voltam oly bizalmas kegyedhez ott, a fülkéjében, felemlegetve még azt is, hogy Kolozsvárott személyi motozásra kell számítania, mert ki akartam ugratni a nyulat a bokorból. Sejtettem, hogy a Lázár-kocsiból elhozott holmi körül forog minden. A titokzatos szajré körül, amit Zénó a poggyászőr meggyilkolása után kegyednél rejtett el, hisz magával akart megszökni. – Ez mind üres rágalom! – kiáltotta Zsoli, ám én
zavartalanul folytattam mondandómat: – A kabinomba visszatérve arra számítottam, hogy kotnyeles figyelmeztetésem hatására ön nyomban új rejtekhelyet keres az értékes holminak, amit én majd szépen kilesek. Az ajtórésen át kukucskáltam, és nem is kellett csalódnom, mivel ön néhány perccel később valóban távozott a fülkéjéből, ám a keze üres volt. Azt akkor még nem tudhattam, hogy Soltészhoz igyekszik, akivel még Kolozsvár előtt meg akart öletni, így kerülve el a hatóságok számára általam javasolni szándékozott személyi motozást. – Ez a gyermek itt, kérem, súlyos beteg! – fordult fenséges gőggel a minket némán, szájtátva hallgató utasok felé a „művésznő”. – Azon sem csodálkoznék, ha már megjárta volna a Lipótot! Tekintetem Ambrózy báróra siklott, aki rendkívül élvezte a helyzetet, sőt, mikor a bolondház szóba került, a szája sarkában még valamicske apró mosoly is megjelent. Ezt látva különös jókedv áradt szét bennem, hát nagy lendülettel folytattam a leleplezést: – Kegyed tehát kisurrant a fülkéjéből, ám mivel semmit nem vitt magával, úgy döntöttem, átkutatom a kabinját. – Az lehetetlen, hisz gondosan bezártam! – A haj tű nem csupán a kalap megtartására jó, drága Zsoli – mosolyogtam rá. – Ne nevezzen így! Én Berta Mimi operaházi primadonna vagyok! – Hát még mindig ragaszkodik ehhez a hamissághoz? – mondtam, úgy emelve fel az újságcikket, hogy más is jól láthassa. – Ezt az újságkivágást kegyed piperetáskájának titkos rekeszében találtam. Úgy tűnik, ha most próbálja is letagadni, valódi karrierjére igencsak büszke, hisz eltette ezt az irományt,
mely a pesti éjszakai élet egyik közkedvelt konzumnőjéről, a mindenki által csak Zsoliként emlegetett énekesnőről szól. Nézzék csak meg a fotográfiát! Ugye milyen döbbenetes a hasonlóság Zsoli, a kokott, és a körünkben tartózkodó Berta Mimi közöl? – Hát innét volt olyan ismerős! – csapott lapáttenyerével az asztalra Pichler Ida. – Mondtam is Katinkának, hogy én operába még soha bé nem tettem a lábamat, így ezt a nőszemélyt ott biztos nem láthattam, viszont a pletykalapokat olykor-olykor megmustrálom. – Hisz én még emlékszem is erre az irományra! – hunyorgott kerek okuláréján át a papirosra Pierhof Katalin. – Zsóliról, a már meg nem mondom melyik vén báró kitartottjáról szól, akit eredetileg Schwarz Jolánként anyakönyveztek, de szépségével és romlottságával végül sikeresen felküzdötte magát egészen a főurak ágyáig. Szólni akartam, ám ekkor váratlan dolog történt. – Schwarz?! – bömbölte Lindmayer Ödön, és megfeledkezve törött kezéről, talpra ugrott. – Azt mondta, Schwarz? – Azt bizony – készségeskedett a társalkodónő, akit a korábbi poffok egészen kigyógyítottak, így immár azzal sem törődött, hogy a lábánál egy főbe lőtt holttest hever. – Már mindent értek, le büdös rima! – üvöltötte Lindmayer Ödön, és azon lendülettel ép kezével megpróbálta elkapni Zsoli torkát. – Te a lánya vagy, igaz-e?! A lánya, netán a húga annak a perszónának! A nő két karral védte magát, miközben a sarokba szorulva kiabált: – Szedjék le rólam ezt a gyilkost! Segítség, emberek! Almási kalauz és Ambrózy báró egyszerre mozdult, ám a nekivadult férfit csak nagy nehézségek, valamint csekélyke aljas
trükk – Richárd a törött kezét csavarta meg – útján sikerült lefogniuk. – Ő volt az! – zihálta Lindmayer, miközben áttuszkolták a szeparéba. – Ő küldte utánunk ezt a rimát meg a verőlegényét, a Soltészt, hogy kiraboljanak. – Miről beszél maga, ember? – ripakodott rá Ambrózy báró, miután lelökte az egyik székre. – A Schwarzné 79 , igen, az a piszkos némber – hörögte Lindmayer. – Ékszerkereskedőnek mondja magát, pedig csak közönséges passzer 80 Neki akartuk eladni a szajrét, miután Pestre értünk, de ő azt mondta, hogy túl forró, hisz már a lapok is írtak a rablásról, a detektívek pedig a nyomunkban lihegnek. Alkudozott, mismásolta banya, és csak bagóért lett volna hajlandó átvenni azt, ami testvérek között is kész vagyont ér. Végül otthagytuk őt a fenébe, hogy Bukarestbe menjünk, ahol meggazdagodhattunk volna. – Schwarzné viszont nem akart lemondani a busás bevételről, igaz? – támaszkodtam rá Zsoli asztalára, hogy a nő dühtől és kétségbeeséstől immár valóban könnyes szemébe nézzek. – Szólt magának, és felbérelte a szökésben lévő Soltészt, majd Lindmayerék után küldte mindkettejüket, hogy ha lehet csellel, csábítással vagy akár erőszakkal is, de kaparintsák meg neki az ékszereket. – Mégis miféle ékszereket, könyörgöm?! – kiáltott fel az immár egészen összezavarodott Angelusz tanító. – Egyáltalán honnan veszi kishegyed, hogy a nevezett holmi ékszer? Schwarz Henrikné ékszerkereskedő az V. ker. Dorottya u. 6. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
79
80
orgazda (korabeli tolvajszleng)
– A kérdés kiváló – biccentettem elismerően a tudós férfiú felé. – Sokáig magam sem sejtettem, mit kellene keresnem, ára Ambrózy báró végül rávilágított a megoldásra. Kérdőn Richárdra pillantottam, ám ő a fejét rázva jelezte, hogy továbbra sem kíván szólni, így hát folytattam a beszámolót: – A lapok még nem írták meg, ám a méltóságos úr, hála kiterjedt rendőrségi kapcsolatainak, már tegnap délelőtt értesült róla, hogy néhány napja három ismeretlen személy behatolt Anton Budil borostyánkereskedő bécsi műhelyébe 81, és miután a tulajdonost leütötték, a széfet kifosztva valószínűleg Budapestre távoztak. Rudnay főkapitány a császárvárosi kérésnek engedve nyomban széleskörű nyomozást indított, ám a tetteseket sehol nem lelték. Ez persze nem is csoda, hisz a személyazonosságuk ismeretlen, szemtanúk sem látták őket, és alig hagytak nyomot maguk után, ám én mégis mérget mernék venni rá, hogy a betörők közül kettőt Lindmayernek hívtak, míg a harmadik... – Budil egyik segédje volt – kiáltott közbe a szeparéban kucorgó Ödön. – Ha akasztófára kerülök, hát ő se ússza meg a börtönt. Müller. Annak mondta magát a nyavalyás. Müller Ármin, igen! A kocsmában akaszkodott rám, és rögvest pusmogni kezdett a könnyen ellopható kincsről, meg hogy két ügyes, mindenre elszánt segítőre volna szüksége. Ő a balhé után persze nem jött velünk Pestre, inkább fogta a szajré harmadát, és lelépett vele. Azóta tán már Amerika felé hajózik a rühes, én mégis azt remélem, hogy végül éppúgy elkapják őt, ahogy most minket kapott el kiskegyed.
81
Lásd a Budapesti Hírlap 1900. december 11-i számát. A cikk nem szól arról, mi lett Anton Budil sorsa, és annak sem találtuk nyomát, hogy a rablott holmi előkerült-e valaha is.
A bűn legaljára süllyedt hamiskártyás, csaló, betörő és gyilkos elismerése igazán jólesett, ám a borzongató pillanatot kiélvezni nem volt érkezésem, mivel azt Jeremiás igazgató követelőző hangja máris megtörte. – No, és ki látott itt bárhol vagyont érő zsuzsukat, ha kérdhetem? – Mindazok, akik bortáskástól a Lázár-paklikocsiba rejtették – feleltem. – Balszerencséjére látta Paczolay János vonatmálházó, aki előtt véletlen kinyílt a táska, ezért meg kellett halnia. És persze látta Zénó is, méghozzá több alkalommal. Először, mikor ellopták azokat Herr Budiltól, majd mikor kicsente közülük az olasz tőrt, tán azért, hogy a bácsikája tudta nélkül értékesítse azt. Később persze kapóra jött neki a díszfegyver, hisz azzal ölte meg a poggyászőrt, hogy aztán az egész holmit a tanár úr törülközőjébe csavarva Berta Mimi kabinjába csempéssze. Nagyon ügyes volt, mikor eljátszotta, hogy mindvégig az illemhelyen kucorgóit, mondván, hogy a hálókocsiban nem működik a lefolyó. Pedig működött, ezt magam ellenőriztem! A lopott kincsek, hölgyeim és uraim, hosszú és véres utat tettek meg Bécstől idáig, most pedig mindjárt mi is megpillanthatjuk őket, hacsak a majmocska nem hazudik. – Majmocska? – meredt rám Czartoryjskiné. – Mégis miről beszél, gyermekem? Ahelyett, hogy neki válaszoltam volna, ismét Zsolihoz fordultam, és nem tagadom, a mosoly, amit akkor rá vetettem, inkább volt gonosz, semmint baráti. – Hölgyem, magával ezen az úton igazi csoda történt – mondtam. – Mikor ugyanis a szupéhoz leültünk, Lindmayer úr megjegyezte, hogy a kalapja tollai épp a drapéria egyik majmocskájának ülepét csiklandják, míg most... No lám, hisz
ha jól látom, a kalapdísze jelenleg ugyanazon majmocskának az orrát birizgálja. Ez pedig csakis úgy lehetséges, ha ön, kedves Zsoli, az út során legalább tíz centimétert nőtt! – Elmész te a fenébe, rohadt kis ringyó! – bukkant fel a művésznő álcája alól Pest hírhedt kokottja, aki talpra szökkenve rám akarta vetni magát, ám Domonkos Jenei és Almási kalauz résen volt, így máris mindkét oldalról megragadták őt. – Szabad lesz? – léptem a férfikezekben vergődő nőhöz, majd fürgén a szoknyája alá nyúlva kioldottam farpárnája kötőjét. A rejtett ruhadarab nyomban elengedte a túlsúlyt, és gyorsan lelappadva borostyánékszerek záporát zúdította az étkezőkocsi futószőnyegére.
Székelykocsárd-Marosvásárhely, 1900. december 11. reggel 8h 32’ és 11h 58’ között
Hátborzongató menet volt, amit legalább kétszáz szúrós, szigorún vizslató vagy épp mohó kíváncsiságtól csillogó szempár kísért figyelemmel. Jó ötvenperces késéssel futottunk be a fontos vasúti csomópontnak számító székelykocsárdi állomás egyes vágányára, amit addigra a hatóság egészen körülzárt, ám a bámész tömeget még így sem voltak képesek elég távol szorítani. Amerre a szem ellátott, mindenfelé kakastollakat
lobogtatott a jeges téli szél, szuronyokon csillant a napfény, és sűrű, fehér párát fújtattak a csendőrlovak. Mi akkor még nem szálltunk le a vonatról, csupán Bieliczky kalauz és a masiniszta váltott néhány szót a város rendőrkapitányával, aki nyomban engedélyezte, hogy a két sérült vasutast, Drienkó hálókocsi-kísérőt és Polacsek fűtőt kórházba vigyék, ám az utasoktól türelmet kért. Néhány perccel később Kolozsvár irányából újabb menetrenden kívüli szerelvény érkezett és állt be mellénk, a kettes vágányra. A marhavagonokból, amiket sebtében bocsátottak az üldözésünkre indult különítmény rendelkezésére, igencsak morcos, lilára fagyott rendőrök és detektívek ugráltak le, hogy aztán átszálljanak hozzánk. A kihallgatások komótosan, igazi szakértelemmel folytak. A kolozsvári nyomozók legalább annyira értették a dolgukat, mint székesfővárosi kollégáik, és semmit nem kapkodtak el. Minden aprócska részletre többször is rákérdeztek, a holttesteket rendőrorvos vizsgálta meg, a tárgyi bizonyítékokat pedig papírzacskókba gyűjtötték és szépen felcímkézték. Az egyetlen kifogásolható tettük csupán annyi volt, hogy mikor elő akartam adni nekik a történteket, amiket én magam bogoztam ki, úgy néztek rám, mintha szavak helyett állathangokat utánoznék. – Khrm, nos, igen – krákogott a pincskalapot viselő, harcsabajszos detektívek vezetője, valami Kis, Kovács, esetleg Kokoska felügyelő, majd tekintete, mely addig rám szegeződött, hirtelen Ambrózy báróra vándorolt. – Ha kérhetném, méltóságos úr, vázolná nekünk, mi történt valójában ezen a vonaton? – Úgy vélem, ennek méltóbb interpretátora aligha lehet, mint az önök előtt álló Hangay kisasszony – mondta Richárd.
– A kisasszony, hát persze, ő nagyon bájos – pillantott rám Kis, Kovács, netán Kokoska, ám a szeme még meg sem állapodhatott rajtam, valami ellenállhatatlan erő máris visszarántotta azt a báróra. – Most mégis arra kérném a méltóságos urat, hogy tárja fel nekünk, miként sikerült fényt derítenie az éjszakai járaton történt gyilkosságok hátterére. Richárd lassú, mély levegőt vett, hogy újra elismételje: nem ő, hanem én, a bájosnak tartott fehércseléd vittem sikerre a nyomozást, ám mielőtt megszólalhatott volna, keserű mosolyt vetettem rá, és csak annyit mondtam csendesen: – Hagyja el, barátom, hisz maga előre szólt, hogy ez fog történni. – A munkát kegyed végezte el, Mili – felelt a báró –, így a... – Nem! – vágtam a szavába. – Láthatja, hogy amit én mondok, az ezeknek a komoly uraknak nem több, mint érthetetlen tyúkkotyolás. Férfitól akarják hallani a tényeket, egy nő szavát meg sem hallják. Épp ezért én most szépen a háttérbe húzódok, maga pedig lépjen bátran a szerepembe, és tárja elébük a teljes igazságot! Láttam Richárd szemén, hogy nála ebben a minutában mentem ál a vizsgán, méghozzá színjelessel. Milyen kár – gondoltam –, hogy immár elismert nyomozói képességeimnek a csendes Marosvásárhelyt, hová épp ő száműz vissza, semmi hasznát nem fogom venni. A kihallgatások és jegyzőkönyvek felvétele jó egy órán át tartott. A kimerült utasok végre megkapták az engedélyt, hogy elhagyják a szerelvényt, ám ezt végül csak azok tették meg, akiknek korábbi állomásokra szólt a jegyük, így ellenvonatra vártak, esetleg eleve Székelykocsárdra szándékoztak eljutni, vagy – miként a báró, Domonkos Jenei és én – egy másik vonalon utaztak tovább Marosvásárhely felé.
– Egyetlen porcikám sem kíván cirkuszi látványossággá válni – jelentette ki Pichler Ida, midőn az ablakon át a fedett peront elárasztó kíváncsiskodókra nézett. – Ezek odakinn mind a „véres vonat” túlélőit akarják látni, és csak úgy csurog a nyáluk az izgalomtól. A székelykocsárdi állomásfőnök maga szállt fel a szerelvényre, hogy személyesen tájékoztassa a tisztelt utazóközönséget a menetrend további alakulásáról. – Az 502-es járat új személyzettel hamarosan továbbindul Predeal és Bukarest felé. Késésünk sajnos tetemes... Heltaiból nevetés buggyant ki, mások halkan felszisszentek a szerencsétlen szóválasztás miatt, mire az állomásfőnök kapkodva helyesbített: – Akarom mondani, igencsak jelentős, épp ezért a viteldíjat mindenki visszakapja. – Nagyon helyes! – kiáltott közbe Mauksch bankár. – Amit részemről – szólt Ambrózy báró – máris felajánlok a meggyilkolt vasutasok családjainak. Gondolom, a jelenlévő hölgyek és urak kivétel nélkül csatlakoznak hozzám! Az étkezőkocsiban, ahová az utasok legtöbbjének sikerült bepréselődnie, hogy meghallgassák az állomásfőnököt, elhangzott ugyan néhány fojtott káromkodás, ám Richárd nemes gesztusát senki nem merte nyíltan elutasítani. – Önök igazán nagylelkűek – hálálkodott a Magyar Királyi Államvasutak helyi prominense. – Egyébiránt a Marosvásárhely-Szászrégen viszonylatban közlekedő 7002-es járat sajnos nem tudta bevárni az arra utazókat. Ám mégse tessenek nyugtalankodni, mert én már intézkedtem, így a tartalék állományból sikerült összeállítanunk egy remek kis pótszerelvényt. Ha jól hallom, Lázár gróf paklikocsiját épp most csatolták hozzá, így akik át kívánnak szállni...
Ekkor bukkant fel a peronon az a hátborzongató menet, amit az ablakokon kitekintve a csendőrök sorfala között, a bámész tömeg feje fölött mi is jól láthattunk. Legelöl két puskás rendőr haladt, míg mögöttük öt bádogkoporsó következett, amiket szintén egyenruhások cipeltek. Krizmanics István poggyászőr... Schwamm András vonatvezető... Balogh Lajos fűtő... Lindmayer Zénó ifjú betörő és bolond hősszerelmes... Soltész János alias Macsek alias Sieger alias Cservény, a rablógyilkos... Soroltam magamban a neveket, gondolatban a gyászos menethez egy hatodik koporsót is hozzáképzelve, melyben Paczolay János vonatmálházó kihűlt teteme feküdt. A holttestek elszállítását a kinti tömeg éppúgy némán szemlélte, miként az ablakoknál álló utasok. Mikor azonban négy-négy szuronyos csendőr által közrefogva feltűntek a tettesek, a pfujjogásnak, ökölrázásnak, haragos üvöltésnek oly hurrikánja tört ki, hogy már-már attól kellett tartani, a feldühödött emberek ott helyben meglincselik a két nyomorultat. Elöl Lindmayer Ödön botladozott, kinek törött karját valami fekete kendővel a nyakába kötötték. A korábban oly vérbő és bikamód rátarti férfi most feleakkorának sem tűnt, sőt, egész teste remegett, az arcán pedig bő patakokban csörgött a könny. A szép Schwarz Jolán, azaz Zsoli már közel sem tűnt olyan rémültnek. Karcsú derekát kihúzta, formás állát felvetette, a tekintetéből pedig, amit az ordítozó, köpködő tömegre vetett, mélységes megvetés áradt. Csuklóján a vasbilincs úgy csörgött, mintha a legszebb ékszer volna, és bár lenyűgöző kalapja kissé félrebillent, a bűnös pesti éjszakák romlott hercegnője mégis
fenségesen lépkedett a rá váró zöld rabkocsi felé. – Jöjjön, Mili! – érintette meg a könyökömet Ambrózy báró, mikor a menet végre elhaladt, és az izgatott tömeg lassanként oszlani kezdett. – Át kell szállnunk a pótszerelvényre, és még az előreküldött poggyászát sem vettük fel. Elbúcsúztam a két fáradt kalauztól és a hölgyektől is, akikkel volt szerencsém együtt utazni a hálókocsiban, majd a vaslépcsőn leereszkedve a peronra léptem. Ambrózy báró belém karolt, és sietve az indóház felé vezetett. – Látom, egészen Marosvásárhelyig akar kísérni – mondtam. – Ezek szerint még mindig nem bízik bennem. – A bizalomnak ehhez semmi köze – felelte Richárd, rám se nézve. – Abban immár nem kételkedem, hogy ha magára hagynám, innen egyenest haza utazna. – Akkor miért nem fordul vissza? Húsz perc múlva indul Pestre az ellenvonat. – Valóban. Csakhogy kegyed épp most szállt le egy olyan szerelvényről, ami éveken át különösebb baj nélkül közlekedett, ám midőn maga felszállt rá, rögvest három gyilkosság is történt rajta. – Ezzel csak nem azt akarja mondani, báró úr, hogy én vagyok az, aki vonzom a bajt?! – Nem mondok semmit – rázta meg a fejét Richárd. – Ám jövendő utastársai biztonsága érdekében mégis inkább egészen hazáig kísérem kegyedet. – Maga csak ne csináljon belőlem végzet angyalát, pimasz alak, különben itt a nyílt színen pofozom fel! – sisteregtem hirtelen támadt haraggal, és kezemet kirántva a karjából, szembefordultam vele. Ő szintén megállt, és úgy nézett le rám, mint lelkes entomológus arra a fura, új rovarfajra, amit a fű között keresgélve épp az imént talált. Azt hiszem, mondani is
akart valamit, ám épp szárba szökő vitánkról ekkor finom torokköszörülés terelte el a figyelmemet. – Bocsánat, hogy zavarkodni merészelek – mondta Bali Mihály állami ítélet-végrehajtó –, de a vonatom Bukarest felé hamarost továbbindul, és még nem volt alkalmam elbúcsúzni. – Miska bátyám – mosolyodott el Ambrózy báró, és az arcán határozott megkönnyebbülés látszott. – Még el sem mondta, mi dolga a román fővárosban, ráadásul két segéd által kísérve. – Erről sajnos nincs módom beszámolni – súgta a magyar állam hóhéra. – Legyen annyi elég, hogy kölcsönbe vagyok adva. – Ahogy sejtettem – bólintott Richárd, majd sebesen témát váltott. – Az viszont, amit a vonaton tett, vaskos méltatást érdemelne, mondjuk, a Pesti Hírlapban. – Mire gondol a báró úr? – jött zavarba Bali Mihály. – Ne vicceljen velünk, Miska bátyám! – vonta fel jobb szemöldökét Richárd. – Természetesen arra, mikor az ifjabb Lindmayer elé cövekelt, kijelentve, hogy míg él, ott gyilkos bilincs nélkül át nem halad. Az, kedves barátom, igazi bátor tett, katonaviselt férfihoz méltó kiállás volt. – Nos én, khrm, bocsánat... – Az állami ítélet-végrehajtó máskor mindig oly pirospozsgás arca hirtelen hamuszürkére változott, miközben félém fordult, és kalapját levéve egyenesen a szemembe nézett. – Én egészen másként gondolok arra az esetre, épp ezért most esedezve kérem Hangay kisasszony bocsánatát. – A bocsánatomat? – csodálkoztam. – Ugyan miért? – Mert botor módon, felelőtlenül és rideg férfiúi vagy tán szakmai önzéstől hajtva kockára tettem kegyed életét. – Két százalék – feleltem erre talányos mosollyal. – Hogyan tetszik mondani? – hökkent meg a zömök kis
hóhér. – Ennyi esélyt adott a báró úr arra, hogy midőn ő Berta Mimire fogja a fegyvert, engem Zénó lelő. – Úgy vélem, kérem, már elnézést az őszinte szóért, hogy az sem volt igazán bölcs cselekedet – sandított Miska bácsi Richárdra. – Meglehet – nevettem fel. – Ám az én drága mentorom már csak ilyen. Bármit és bárkit hajlandó feláldozni annak érdekében, hogy a bűnöst börtönbe, vagy épp a maga kezére juttassa. Amit viszont Miska bácsi tett, nos, az valóban eléggé botor dolog volt, bár nem azért, amiért hiszi. – Nem? – Nem bizony! Abban a helyzetben ugyanis sokkal nagyobb esély volt rá, hogy Zénó magába ereszt egy golyót, így hárítva el az útakadályt, semmint arra, hogy engem, a testét fedező túszt lelője. – Egész pontosan hetvenhárom százalék – bólintott Ambrózy báró. – Ön, barátom, majdnem kivégeztette magát, méghozzá egy gyilkossal. – A cudar életbe! – tántorodott meg Bali Mihály, belegondolván mindabba, amit hallott. – Maguknak aztán fenemód kifacsarodva jár az észkerekük! – Ilyenek a jó detektívek – mosolyodott el Ambrózy báró, tőle szokatlan melegséggel pillantva rám. – Mili kisasszony pedig, bármily bosszantó teremtés is néha, immár végképp bebizonyította, hogy a legjobbak közül való. A kicsinyke, öreg gőzmozdonyhoz, amit a székelykocsárdi állomásfőnök bocsátott a rendelkezésünkre, csupán egyetlen harmadosztályú személy-, és persze a Lázár gróf bútorait szállító paklikocsit csatolták hozzá. Lassan pöfögtünk a
hóborította, szépséges erdőktől kócos hegyek között, hol az én gyermekkori jó barátom, a Maros, hűségesen, bár olykor szeszélyes kanyarokat vetve kísérte vaspályán haladó szerelvényünket. Utas nem sok akadt, hisz aki a Marosvásárhely-Szászrégen vonalon akart közlekedni, már korábban felszállt a 7002-es járatra. A kopott, hagymaszagú személykocsiban csupán két román paraszt, egy veres szakállú szász erdész, valamint Ruzitska Ármin ódonkönyv-kereskedő, Mladen czukorkaügynök és persze Domonkos Jenei tartott velünk. – Kegyed tehát vásárhelyi – biccentett elégedetten a székely asztalosmester. – Akkor hát úgy leszünk egymással, mint a medve két füle. – Mert azok hogy vannak? – Szoros szomszédságban, ám sohasem öszveérve – felelte Jenei. – Meggyesfalva csak bakugrásnyira van a magácska lakta szép várostól, ám mégis egészen más, szegény parasztok által lakott, sáros világ. – Ha Lázár grófnak megfelel, én is ellátogathatok oda – vontam meg a vállam. – Tán még a kastély kapujából sem kergetnének el, hisz a városban szomszédok vagyunk. Vigyázzon, Jenei, mert a végén még meglátogatom, hogy lássam, miként dolgozik a műhelyében. – Ha még lesz műhelyem – legyintett a fiatal asztalos. – Könnyen lehet, a gróf úr úgy felmérged, mikor megtudja az elvesztett bevétel dolgát, hogy menten világgá zavar. – Nem eszik azt a kását olyan forrón – mondtam sejtelmes mosollyal. – Még az is lehet, hogy mentőangyal bukkan elő valahonnét és... – Szent egek, Mill, ne játszadozzék már ezzel a szegény emberrel! – csattant fel ekkor Ambrózy báró, aki eddig az
ablakon kibámulva, csendben hallgatta a beszélgetésünket. – Adja neki végre oda azt az átkozott briftasnit, amit már Kara óta rejteget a retiküljében, és legyünk túl a dolgon! – Játékrontó ürdüngmanó! – sziszegtem rá mérgesen Richárdra, majd az értetlen képet vágó Domonkoshoz fordultam. – Hát jó, legyen! Tessék, itt van a briftasnija, benne a teljes bevétellel. – De hogyan...? Miként...? – Egyszerűen. Soltész zsebében leltem, mikor átkutattam őt, vagy legalábbis, ami maradt belőle. A gazember bizonyára meghallotta, hogy maga a sok pénzt emlegeti, miközben idegesen a zakója zsebén matat. Nagyváradon aztán kihasználta az alkalmat, és a sikátorban fejbe csapta kendet, ahogy az egy ügyes rablótól szakmailag el is várható. Domonkos Jenei eztán egészen Meggyesfalváig hálálkodott, ami – lévén az út majd’ két órán át tartott – már nekem is lassacskán sok volt a jóból. – Hagyja el végre a hajlongást meg a kézcsókokat, maga bolondos fiú – mutattam ki az ablakon, mikor a vonat gőzt sziszegve megállt. – Nézze, szerintem azok ott magára várnak. Meggyesfalva kicsinyke indóháza előtt, a Kereda-erdő lábánál kanyargó földúton, mely a Nyúl fogadóhoz, majd a Kakasdi-patakon át Maroskeresztúr felé vezetett, három üres szekér és vagy fél tucat báránybekecses, szőrsüveges, megtermett férfi toporgott a hidegben. – Ők valóban Lázár gróf legényei – állt fel a helyéről Domonkos Jenei. – És úgy látom, maga az intéző úr is kijött elém. Megyek, lekapcsoltatom a paklikocsit, hogy nyugodtan kirakodhassanak, de előtte még újra szívemből megköszönöm... – Jó, jó, csak menjen már! – vontam ki nevetve kezem a két
markából. – Tavasszal pedig számítson a látogatásomra! A székely asztalosmester bekötött fejére tette a kalapját, és miután a többi utastól is elbúcsúzott, végre leszállt a vonatról 82. Vonatunk alig tíz perccel később futott, vagyis inkább poroszkált be a szépséges marosvásárhelyi indóház elé. – Mágátska lenni van nádjon, jáj... Hogy is mágyárul? Nádjon eszelős! – toppant elém kedves mosollyal a horvát cukorkaügynök, kezében csinos kis dobozkával. – Okosan derít ki gyilkos, ezért érdemel finomság. Édes bonbon áz édes hölgynek, tessen páráncsol! A váratlan ajándék igazán meghatott, ezért sebesen megöleltem a kis embert, amitől ő zavartan heherészve elpirult. – Adja át, kérem, üdvözletemet az édesatyjának – szólított meg ekkor Ruzitska Ármin könyvkereskedő is, kezembe adva vizitkártyáját. – Mondja meg neki, hogy ha ódon könyvre lel, nekem szóljon legelébb. Ruzitska jó áron ad és vesz mindent, mi a múlt időkben kinyomtattatott, a főúri hagyatékok pedig különösen érdekelnek. Most is épp egy ilyen gyűjtemény megtekintésére utazok Szászrégenbe, ahol... – A hordár már előrevitte a poggyászát, és kocsit is fogott – vágott Ruzitska szavába meglehetősen udvariatlanul Ambrózy báró, ezzel aztán el is riasztva a két kedves öregurat. – Hideg szél fúj itt, a peronon, úgyhogy jobban tenné, Mili, ha mihamarabb hazahajtatna. Édesatyja már biztos rettentően nyugtalan, hisz a kora reggeli vonatnál hiába várt kegyedre. – Papuska mindenképp holtra fog rémülni, ha meglát, hisz nézzen csak rám! – Körbeforogtam, megmutatva neki ronggyá ázott, sárszegélyes szoknyámat és pecsétes kabátomat, mely 82
Ekkor meg sem Mili, sem Domonkos Jenei nem tudta, hogy szárhegyi Lázár lenő gróf előző hajnalban tüdőgyulladásban meghalt.
szerencsére eltakarta Lindmayer Zénó ruhám vállán barnálló vércseppjeit. – Azt akarja mondani, báró úr, hogy maga nem tart velem? Én azt hittem, háztól házig kísér, nehogy tévútra lépjek. – A kegyed útjai, Mili, sokszor rögösek, nyaktörőek és kiszámíthatatlanul kanyargók, ám különös mód... ezt még nekem is el kell ismernem... valamiért sosem tévesek – mondta a báró, fellépve az éppen induló ellenvonatra, mely fekete füstöt ontva, lassan dohogva lódult Székelykocsárd és azon túl a gyönyörű, izgalmas, mámorító, ám számomra immár tiltott Budapest felé. – Vége –
