Cherubion Fantasy Exkluzív 21. TROLLVADASZOK
FANTASY ANTOLÓGIA 5
A CHERUBION FANTASY EXKLUZÍV sorozatban eddig megjelent:
1. John Caldwell: Káosz (2 regény egy kötetben) A Káosz Szava /A Káosz Szive 2. KARD ÉS BOSZORKÁNYSÁG (Fantasy antológia) 3. Jeffrey Stone: A Hajnal Trilógiája (3 regény egy kötetben) A Hajnal Lovagja / A Hajnal Királynője / A Hajnal Hadura
4. FÉNYHOZÓ (Fantasy antológia) 5. John Caldwell: A Káosz Papja (3 regény egy kötetben) A Káosz Eve /A Káo sz káosza/A Káosz elszabadul 6. KALANDOROK (Fantasy antológia)
7. BOSZORKÁNYOK (Fantasy antológia) 8. DÉMONOK (Fantasy antológia) 9. LIDÉRCEK (Fantasy antológia) 10. HALÁLOSZTÓK (Fantasy antológia) 11. William Glendown: Lendhorni küldetés k üldetés (3 regény egyben) Lendhorn/'Boszorkányátok/A Kívánság Tükre 12. HOLTAK SEREGE (Fantasy antológia) 13. SÁRKÁNYOK (Fantasy antológia) 14. Jeffrey Stone: Az Éj Trilógiája (3 regény egy kötetben) Harc az Éj Kövéért/Az Éj Kardja/ Az Éj Istene 15. DÉMONHERCEGNŐ (Fantasy antológia) 16. ELF MÁGIA (Fantasy antológia) 17. Colin J. Fayard: Nyugatvég krónikái (3 regény egyben) Az Ember Könyve /Az Elveszettek Könyve /A
Hazatérők Könyve 18. John Caldwell: A Káosz kincse (regény) 19. VADAK ÉS BARBÁROK (Fantasy antológia)
20. Jeffrey Stone: Az élőhalott balladája (3 regény egyben) Az élőhalott és a félholt élő/Egy hulla nem csinál nyarat/ Az Élőhalott Balladája 21. TROLLVADÁSZOK (Fantasy antológia) Előkészületben: Jack Vance: Lyonesse Az alkony királyai (fantasy antológia) TROLLVMMÍSZOK fantasy antológia CHERUBION KÖNYVKIADÓ 1996 Trollhunters AH rights reserved!
Sorozatszerkesztő: Nemes István Közreműködtek: Balogh József, Berke Szilárd, Bíhon Tibor, Horváth Ferenc, Hűse Lajos, Karádi Márta, Koch György, Megyaszai Georgina, Oszlánszky Zsolt, Paksi Dániel, Szántó Tibor, Szendrei László, Szélesi Sándor, Tóth Norbert, Poul Anderson: Operation Afreet Copyright © 1971 by Poul Anderson Fordította: Erdő Orsolya A címlap Keith Parkinson
festményének felhasználásával készült Cover Illustration Copyright © Keith Parkinson Belső illusztrációk: Zubály Sándor Fedélterv és címlaptipográfia: GRAPH-ART ISBN 963 9110 18 3 ISSN 1217-6893
Hungárián translation and edition © Cherubion Kft., 1998 Felelős kiadó:
Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók Műszaki szerkesztő': Bihonné Király Edit Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 6056.66 -14-1 Készült 1998-ban Tartalom
John Caldwell: Trollvadászok (regény)
1
Poul Anderson: Az Ifrit-hadművelet
101
Eric Muldoom: Furcsaságok Palotája
129
Dániel Duncan Parker: Groa -Saan és Folane Anthony Sheenard: Hullakeresők Tim Zocney: Kívánság gyógykenőcse 257
167 227 253 Liam Strong - John Caldwell: Pirtó néne
Xantus Fillippino: Jótett helyébe...
263
Colin J. Fayard: A homokóra árnyéka
273
Allén Newman: Gát az Időfolyón Szendrei László: A vadmágus Róbert Knight: A kút és a ládika
311 331 335
Oszlánszky Zsolt: Palmer Alfa
355
Szántó Tibor: A nagy csapat
385
Mark Shadow: A Holt Lelkek Tava
439
Jeffrey Stone: Farkas ellen farkast 1.
455
Dámon, a jegyző fia, akit legjellemzőbb tulajdonsága alapján mindenki csak „Jegyzőfia" néven emlegetett a faluban, nagy tettre szánta el magát. Az Istenek Nászának Éjszakáját megelőző napon kisurrant Marduk barlangrendszeréből, és életét kockáztatva megmászta a Vashegy kisebbik halmának, az Ardeknek meredek oldalát, hogy az Ikercsúcs közelében csillogó hegyi tavacska partjáról jácintkristályokat szedjen. Feltett szándéka volt, hogy amennyiben túléli a nyaktörő kalandot törött nyak- és fejtörés nélkül, megcsiszolja a köveket, és csodálatos nyakéket készít belőlük Aninkának. Aninka a falu legszebb lánya volt, s tekintettel Marduk lakóinak szerény létszámára, gyakorlatilag ő volt a kívánatosabb a két eladósorban lévő leányzó közül. A vén Animbo egyetlen lánya volt, és szerencsére egy csöppet sem hasonlított zsémbes anyjára, akinek több bibircsók dúsította az arcát, mint fog a száját. Aninka igazi szépségnek számított a hegyi törpék között; százöt centis, sudár termetével, vaskos, izmoktól duzzadó, alig -alig görbe végtagjaival, kurta nyakával, kerekded pocijára lógó, tömlő formájú melleivel, s elragadó orcájával o rcájával bármely ifjú törpe szívét megdobogtatta. Dámon pedig azon ifjú törpék közé számított, aki aztán tudta, hogy mi az a szívdobogás. Romantikus lelkülete szinte szárnyalt valahányszor a szépséges Aninkára pillantott, s még inkább szárnyalt, ha Aninka A ninka egyetlen vetélytársát, Dumcikát vette szemügyre. Mert hogy Dumcika még akkor sem számíthatott volna Aninka igazi vetélytársának, ha történetesen Aninka kancsal, sánta és lepényképű lett volna... Aninka persze nem volt sem kancsal, sem sánta, sem lepényképű; míg ellenben Dumcika minden tekintetben magán viselte ezen külsőségeket. Mi több, a fenti ismérvek i smérvek megkoronázásaként olyan rettenetesen ronda volt, hogy még a falu korcs kutyái is elkotródtak az útjából, ha elmosolyintotta magát. A fentiek ismeretében tehát nem nehéz kitalálni, hogy Dámon szíve istenigazából Aninkáért dobogott. Tudta, hogy hamarosan eljön az idő, amikor párt kell választania magának, s buzgón remélte, hogy Aninka puha és kecses kezét nyeri el, nem pedig Dumcika duci, szőrös mancsát. Mindez eddig rendjén is lett volna, ha ő az egyetlen nősülés felé tendáló ifjú a faluban. Ám pechjére szinte vele azonos hónapban született Bugur, a bíró fia, aki szintén a nősülés gondolatát forgatta fejében, s mint sejthető, ő sem Dumcika kezére pályázott. És ami még inkább pech, hogy Bugur, akit a pleb csak „Bírófia" néven emlegetett, izmosabb, magabiztosabb, rátermettebb és nem utolsósorban férfiasabb volt Damonnál. Igencsak rámenősen csapta a szelet Aninkának, s a jelek szerint jobb eséllyel pályázott a leányzó kegyeire, mint a kissé félszeg és gyámoltalanabb Dámon. Ennek ellenére Dámon tudta, hogy amíg vetélytársa csupán egy izomagyú, nagypofájú, hencegő alak, ő elmondhatja magáról, hogy kedves, elgondolkodó típusú, nyitott világlátású, romantikus lelkületű, szeretni képes egyéniség... Olyan törpehím, akire a világ v ilág bármely törpelánya büszke lehetne, ha férjül vehetné... Sajnos, azonban Aninka nem volt átlagos törpelány, és úgy tűnt, szívesebben fogadja az izomagyú i zomagyú barom udvarlását, mint egy kifinomult lélekét. Azonnal A zonnal elpirult és pironkodva pislogott, valahányszor m íg azon egyetlen alkalommal, amikor Dámon is a pökhendi Bugur röhögve rácsapott a farára, míg megpróbálkozott efféle udvarlással, akkora pofont kapott a megharagvó lánytól, l ánytól, hogy szikrákat hányó szemétől csaknem kigyulladt az avar. Aztán Dámon taktikát változtatott; nem ment Aninkához pofonvágási távolságon belül, de két lépésről kitartóan és szenvedélyesen udvarolt. Verseket írt, azokat szavalta oda neki, s olyan bókokkal kápráztatta el a lányt, hogy még ő is elkáprázott saját költőiségén. Először csak csúnya
szitkokat kapott viszonzásul, ám azon alkalommal, amikor Aninka térde kalácsát a lenyugvó nap
fényében hömpölygő folyókanyarban felgyűlt hordalékhoz hasonlította egy elmés bókkal, érezte, hogy megtört a jég. A lány egy csapásra kedvesebb lett, s elpirult... Attól kezdve mindahányszor megállt egy pillanatra, valahányszor Dámon a közelébe került, s valósággal kiprovokálta a törpe ifjúból az újabb és újabb bókokat. S aztán eljött az a pillanat, amikor még az ujjai hegyét is hagyta megérinteni... Ok ketten együtt álltak a lenyugvó nap fényében, s ő kimondott minden bókot, ami csak szerelmes szívéből a nyelve hegyére kívánkozott. És akkor Aninka megcsókolta őt... Csupán egy fültő környékére leadott, futólagos, elhibázott csókocska volt, ám Dámon, a Jegyzőfia csaknem elalélt a gyönyörűségtől. Érezte, hogy illett volna viszonoznia a csókot, ám annyira remegett a lába, hogy komoly erőfeszítésébe tellett, hogy össze ne pisilje magát. A rövidke puszit k övetően megpróbált erőt venni megilletődöttségén, s szerelmesen a lány szemébe nézni, ám mire leküzdötte félszegségét, már csak a feljövő holdat bámulhatta. Időközben Aninka elment lefeküdni. Egyedül. Dámon érezte, hogy az elmúlt pillanat egy volt azon döntő pillanatok közül, amelyek nem ismétlődnek meg. A karjaiba kellett volna vo lna kapnia a lányt, magához szorítania, szo rítania, s oly hevesen tapadni ajkaival az ajkaira, hogy az szinte levegőt is csak az ő száján át vehessen. Aztán pedig egy diadalmas mordulással elvonszolni a csalitosba, és hosszú másodperceken át szeretkezni vele... De ő elmulasztotta ezt a nagy lehetőséget! Bátortalan volt ahhoz, hogy ilyesmit il yesmit tegyen. Hogyan is illethette volna érdemtelen csókjaival ily hamar a szerelme tárgyát? Csak remélni tudta, hogy lesz még egy hasonló alkalom, s másodjára már a lány rámenősebb lesz vele szemben... s akkor megtörténik majd, aminek meg kell történnie! Dámon ábrándozva, álmatag léptekkel indult meg apja barlangrésze barla ngrésze felé, amikor árnyék vetődött eléje a holdfényben. A szíve azonnal gyorsabban kezdett dobogni, mivel azt képzelte, hogy An inka tért vissza. Lehet, hogy most rámenősebb lesz? Mielőtt azonban felismerhette volna, hogy ki áll előtte, úgy vágták orrba, hogy reccsenve eltört az orrcsontja, és a vére szétfröccsent az arcán. És ez csak a kezdet volt. A féltékeny Bugur úgy összevissza verte és rugdosta, hogy a szerencsétlen Dámon testén egyetlen ép folt sem maradt. Dámon ugyan egyszer -kétszer visszaütött - és talált is -, de mik voltak ezek a tétova pofonok ahhoz az irgalmatlan veréshez képest, amit ő kapott. Bugur nagyon dühösnek tűnt, s amikor már Dámon vinnyogva, nyögdécselve fetrengett a földön, kifejtette az álláspontját. Vagyis: ha még egyszer meglátja Damont az „ő kedvese" közelében, addig veri és rugdossa majd, amíg csak bírja. És hozzátette, hogy szükség esetén nagyon sokáig fogja bírni... Dámon azonban szerelmesebb volt annál, semhogy megijedjen egykori cimborája fenyegetésétől. Együtt nőttek fel, együtt élték át a gyermekkor legszebb pillanatait, ám az Aninkáért való vetélkedés megtörte a barátságukat és elválasztotta őket egymástól. Dámon csakazértis dacolt az erősebb fiú akaratával; elhatározta, hogy ő szerzi meg magának Aninkát, s akkor Bugur elmehet a fenébe -
feleségül veheti a világszépnek éppen nem nevezhető Dumcikát. Vagy egy másik faluból választhat magának asszonyt. (A legközelebbi hegyitörpe falu -Keecmetz - azonban hatheti járásra volt tőlük.) A verés másnapján megmutatta liluló ábrázatát Aninkának, A ninkának, s elpanaszolta, hogy miatta szenvedett. Úgy képzelte, hogy Aninka cirógatni, sajnálgatni fogja, s egy életre megutálja majd az erőszakos Bugurt. Tévedett. Aninka valóban sajnálta ugyan őt, de amikor megkérdezte, hogy „Valóban miattam vert meg az a daliás, szenvedélyes, Bugur?", ebben benne volt minden, aminek nem kellett volna lennie. És másnap a Lófejszikla árnyékában egy órán keresztül csókolózott Bugurral -miközben Dámon egy másik szikla árnyékából leste őket, s rettenetesen szenvedett. szenvedett. Ha megtörtént volna az, ami - hála Mahoutnak - nem történt meg, Dámon csalódottságában elborult elmével nekirohant volna a Kósza Lelkek szakadékának, és szétloccsantotta volna a fejét a lenti sziklákon. Ám mivel Aninka azon pillanatban, amikor a csődörszerűen nyerítő Bugur le akarta cibálni róla a pruszlikját, meghallotta az árnyékban leskelődő Dámon kétségbeesett hördülését, és pironkodva beszaladt anyja szállására. A csalódott Bugur persze ismét alaposan megverte Damont azért, amiért a hördülésével meghiúsította ezen éjszaka beteljesülését, ám ebből az összecsapásból mégis Dámon került ki erkölcsi győztesen. Igaz, fél szemére csaknem megvakult, és két bordája is eltört, de ez nem számított. A lényeg az, hogy Aninka megőrizhette erkölcsi tisztaságát, és Dámon még nem veszítette el az esélyt. Ráadásul másnap a falu tanácsa már nem hitte el neki, hogy ismét „megbotlott egy kiálló kőben, s elesésekor törte össze magát", s Derengan, a falu bírája példásan megbüntette fiacskáját az erőszakosságáért. Bugurnak egymagának kellett egy új kriptacsarnokot vájnia az Ősök Barlangjának északi oldalába, s úgy utasították, hogy amíg a munkával nem végez, nem léphet a napvilágra, s nem érintkezhet teremtett lélekkel - legfeljebb az ősök lelkeivel. Példa értékű büntetés volt ez, hogy Bugur magába szállhasson, elmélkedhessen gonosztettéről, s megtisztultan kerülhessen elő megközelítőleg két hónapos, kemény munkával töltött magány után. S mintegy mellékbüntetésként - legalábbis Dámon szerint büntetés volt a javából - a napi eledelt Dumcika vitte be neki az Ősök Csarnokába, ahol a régmúlt nagyságai töltötték örök álmukat. A büntetés kiszabását követően Bugur bevonult a legmélyebb csarnokba, s eltűnt Dámon szeme elől. Dámon pedig két hét alatt felépült annyira a nagy verésből, hogy ismét udvarolni tudjon. Anin ka egy ideig búsongott Bugur után, és szívszaggató pillantásokat eregetett meg az Ősök Csarnoka irányába, ám ahogy teltek a napok, egyre szélesebben mosolygott Dámon egyre káprázatosabb, egyre leleményesebb bókjain, s úgy tűnt, helyreáll a rend. Aninka immár nem pislogott a mélység barlangjai felé, hanem pirulva és örvendezve hallgatta a verseket és a bókokat, s ő maga célzott rá, hogy amikor beköszönt az Istenek Nászá -nak Éjszakája, ő maga is készen fog állni, hogy nászra lépjen azzal, aki a legalkalmasabb e feladatra.
„De vajh ki lesz az?" Dámon nem merészelte önmagára venni ezt a kérdést, de elértette a célzást. Rajta és Buguron kívül még egy házasulandó korú férfiú élt a hegyi faluban, a Lusta Arangin, aki tizennégy teljes évvel
idősebb volt Damonnál és Bugurnál, de ha a házassági szándékáról kérdezték, csak ásított, és legyintett. Nem jött még el annak az ideje... Aztán leheveredett egy szikla árnyékába, és jót szundított. S mivel Bugur továbbra is kényszermunkával töltötte idejét, Arangin pedig a lustasága miatt nem számított igazi vetélytársnak, Dámon jószerivel egyedül maradt arra a feladatra, hogy elnyerje Aninka kegyeit. Tudta, hogy ezen tényezők miatt az esélye igen nagy, és ha megkéri Aninka A ninka kezét az Istenek Nászának Éjszakáján, nem fog kosarat kapni. Ám ő biztosra akart menni. Egyetlen rohammal el akarta foglalni a lány szívének erődítményét, le akarta rombolni kétkedésének falait. Nos, ezért vállalkozott arra az őrültségre, hogy megmássza az Ardek meredek oldalát, és csillogó jácintkristályokat ho zzon a tengerszem medréből. Ha odaadja Aninkának a kristályokból készített nyakéket, nem lesz szükség további szavakra; a lány csak egy pillantást vet majd a nagy gonddal csiszolt, csillogó kavicsokra, és azonnal rá fog döbbenni, hogy ezekre ő az élete kockáztatásával tett szert. És akkor majd felsikkant már amennyiben nem alél el az örömtől -, és a nyakába veti magát. Hozzá fog menni feleségül! És boldogan élnek. Szerelmeskednek. És egyszer majd, ha eljön az idő, ő gyermeket nemz szépséges asszonyának. m últán csontig soványodva, a napfénytől hunyorogva, Bugur pedig, amikor vagy másfél hónap múltán girhesen, kimerülten elővánszorog az Ősök Csarnokából, már semmit sem tehet. Legfeljebb azt, hogy asszonyául veszi a kancsal, csámpás és lepényképű Dumcikát... jáci ntkristályokkal tömött erszénye Nos, itt tartott Dámon gondolatban - a valóságban pedig már jácintkristályokkal birtokában a hazafelé út jó kétharmadát maga mögött hagyta ezen késő délutáni órában -, s hangosan hahotázott, ahogy maga elé képzelte vetélytársa fancsali képét. Am a hahotája abbamaradt, amikor a hegyoldalon lecsorgó kődarabok halk zörgését meghallotta. Fűben, fában kapaszkodva épp egy nyaktörő ösvényen mászott lefelé, amikor a zörgést meghallotta, és ereiben jéggé vált a vér. A troli! - lüktetett az agyában a figyelmeztetés. A troli az! El fog kapni! A troli! Megesz vacsorára! Es a
jácintköveket fogyasztja el desszertként! desszertként! - Jaj, papi!
Dámon eszelős félelemmel kapaszkodott egy tüskebokorba, és észre sem vette, hogy felkarcolta a tenyerét. Hosszú évekkel ezelőtt egy kivénhedt troli garázdálkodott a környéken, s olyannyira megritkította váratlan rajtaütéseivel Marduk népességét, hogy a törpék már az elvándorlás gondolatával foglalkoztak. Aztán vagy öt éve a troli eltűnt; a mardukiak remélték, hogy az öregség végzett vele, s elhunyt végelgyengülésben, sziklává változott vagy felfalták a farkasok. Négy és háromnegyed éven át Marduk lakói nyugalomban élhettek, ám három hónappal ezelőtt a vén troli újra megjelent, és nyolc vigyázatlan törpét is elkapott. Dámon tudott a környéken lebzselő troliról, de azt meg sem álmodta, hogy a vén törpegyilkosban van annyi erő, hogy megmássza a hihetetlenül meredek Ardeket. Nem tudta elképzelni, hogy amúgy sem veszélytelen útján összeakadhat vele. De most...
...csak reszketni tudott.
Mert bár ugyan a troli vén volt, mint az őserdő, de valami mágikus módon hihetetlen agilitás szorult belé. Ha ezen a terepen versenyfutásra kerül a sor, Dámon tudta, hogy a hajsza végkimenetele több esélyes is lehet. Főképpen akkor, ha a troli szembejön vele... Ez a meredek ösvény az egyetlen, ami használható; két oldalt mindenhol gigászi sziklák és félelmetes
szakadékok határolják. Csak felfelé menekülhetne; vissza a tóhoz. De vajon meddig?
A zörgés egyre erősödött, egyre hangosabb lett a kavicsok egymáshoz csapódása, és az ösvény fordulóját határoló kőtömb mögül asztmatikus lihegés is hallatszott. A troli!
Dámon felsikoltott, és megperdült. Megpróbált lendületből felfelé iramodni, de a nagy sietségben elvesztette a lába alól a talajt, és egy egész kis kőomlást idézve elő, négykézláb állva, farral lefelé csúszni kezdett a szikla irányába. Vagy még inkább: a szikla mellett tátongó szakadék irányába. Ha ott lezuhan, két esélye van. Vagy legalább kétszáz métert repül, és elemi erővel fúródik a szakadék alján kanyargó, sekély erecske sziklás medrébe. Vagy pedig nyolc -tíz méter zuhanás után a szakadék oldalának csapódik, s már ott szétloccsantja a fejét... Nem túl biztató kilátások! - Istenem! - sikoltotta, és eszelős kétségbeeséssel megkapaszkodott egy gyökérféleségben. A gyökér
eltört, és Dámon csúszott lefelé tovább. - Mahout segíts!
Kapaszkodott volna bármiben; még a vele együtt lefelé hengergőző kődarabokban is, ám azok nem voltak sok segítségére. Fél másodperc alatt hat métert csúszott lefelé. Es már a szakadék pereménél tartott. A szikla mögül egy sötét alak bukkant fel. - A troli! - sikoltotta eszelős rémülettel Dámon, és a félelmetes ellenfél felé rúgott. - A troli!
Persze, elhibázta. Érezte, ahogy erős ujjak ragadják meg a bokáját az utolsó pillanatban, és bár a keze már a szakadék peremén túl kalimpált, a lábánál fogva visszarántják. Naná, hogy felfalják! - Mahout szerelmére! - sikoltotta halálra váltan Dámon. - A troli! Felfal a troli! - Hol? - ordította a képébe hegyitörpe nyelven egy szurtos képű fickó. Egy törpe volt.
Méghozzá nem is akármilyen törpe! Bugur, a Bírófia személyesen! Amikor ez a felismerés elhatolt Dámon agyáig, még annál is hango -sabban ordított, mintha a troli kapta volna el. Egyetlen értelmes szót sem bírt kiordítani; csak artikulátlan hangok hagyták el a száját. Bugur elemi erővel nagyot rántott rajta, és valami csoda folytán talpra állította. - Fuss!-üvöltötte a fülébe. -Fuss!
És ő maga máris megindult lefelé az ösvényen. Dámon ösztönösen követte. Maga sem tudta, mit csinál. Futni?
Nos, ez a feltételezés enyhén szólva irracionálisnak bizonyult. Ezen a meredek részen nemhogy futni, de még mászni is életveszélyes volt. Igaz, a legnyaktörőbb szakaszok jóval fölöttük voltak, ám a hegyoldal itt is legalább hatvan-hetven fokos volt, s a terep még véletlenül sem egyenletes. Kiálló fűcsomók, magányos satnya fák, s azok gyökerei, kókadozó tüskebokrok és a legkülönbözőbb szilárd és laza kődarabok tették kiszámíthatatlanná a terepet. Bugur és halálra rémült társa mégis futással próbálkoztak. Bírófia két lépés után megbotlott egy alattomos gyökérben, és orrán -száján hengergőzve gurult, csúszott, pattogott lefelé. Dámon pedig még egy lépést sem tett, s még csak alattomos gyökérre sem volt szüksége; magától összeakadt a két lába, és ordítva, fel -f el jajdulva, nagyokat nyekkenve pattogott szikláról sziklára, egyre lejjebb és lejjebb.
A sziporkázó jácintkristályok valósággal csilingeltek az övére erősített erszényben. Legalább nyolcvan métert tettek meg ebben a formában, de az is lehet, hogy kétszáznyolcvanat. Tény az, hogy egyikük sem számolta sem a métereket, sem a sziklás talajjal való találkozásokat. Ordításuk felverte a napnyugta csöndjét, és a környező fákról mindenhonnan ijedt madárrajok rebbentek fel.
Aztán Bugur megérkezett; bukfenceinek sorozata végén nekicsapódott egy magányos sziklának, és nyekkenve konstatálta, hogy nem gurul tovább. A következő pillanatban Dámon, a Jegyzőfia a szó szoros értelmében belerohant. Bugur dühösen felmordult, felpattant, és vadul hallgatózott. - Hol a troli?-kiáltotta.
Dámon, a Jegyzőfia zihálni is alig bírt, nem hogy válaszolni. A vállát vonogatta. Bugur megragadta vetélytársa grabancát, és megrázta. - Téged üldözött? - kiabálta a képébe.
Dámon kétszer is nagyot fújt, és teljes egy szuszra kipréselte magából: - Téged néztelek trolinak.
Bugur olyan képet vágott, mintha tehénlepényt hajítottak volna az arcába. El nem tudta képzelni, hogy lehetett őt trolinak nézni. Valahogy hiányzott hozzá a megfelelő magassága. - Engem? - Úgy értem - magyarázta Dámon, a Jegyzőfia -, hallottam a zajokat, és azt hittem, hogy a troli...
Bugur összevonta a szemöldökét, és jobb kezével elengedte Dámon grabancát. - U-ú-úgy? - kérdezte vontatottan, és még egyszer körülnézett. A felriasztott madárrajok lassacskán visszatelepedtek a fák ágaira. Bugur sátáni elégtétellel elvigyorodott. - Az igazság az, hogy épp téged kerestelek...
Dámon felvisított, és teljes erővel felrántotta a térdét; beleöklelt ellenfele ágyékába. Bugur hörrenve hajolt meg a fájdalomtól, és mindkét kezével a nemi szervéhez kapott. A szeme kiguvadt. Dámon, a Jegyzőfia tudta, hogy ha most felhagy a támadással, akkora verésben lesz része, amilyet még nem láttak ezek a vén hegyek. Bírófia kész izompacsirta volt hozzá képest; két ilyennel is elbánt volna, mint amilyen ő. Ám jelenleg Dámon élvezte a helyzeti előnyt, és nem akarta feladni a lehetőséget. Ütötte-verte, rugdosta Bírófiát, ahol csak érte. Egyszer még meg is harapta. - Te rohadt szemét... most megkapod... Nesze, a kurva anyádat! Ezt kapd ki!... Na, hogy ízlik?
Dámon, a Jegyzőfia sosem volt erős törpe, de a félelem és a kétségbeesés megtízszerezte az erejét. Az orrán, száján vérző Bugur a földre zuhant, és nyögve, hörögve vergődött a szakadatlan ütések, rúgások alatt. - Elég! Elég! - üvöltötte. - Elég már...
Dámon ádázul rátiport ellenfele busa fejére, s miközben teli tüdőből zihált, ráhelyezte a teljes testsúlyát Bugur kobakjára. A Bírófia szája menten telement apró kavicsokkal és füdarabokkal. - Ebbbb-bhlég! - köpködött. - Habbgybd bárrrr abba!
Dámon érezte, hogy a nagy verekedés teljesen elkoptatta az erejét. És mivel ellenfelében még mindig volt elég erő, attól tartott, hogy hamarosan megfordul a kocka, s ő kapja az ütlegeket. - Hol egy kő?! - sikoltotta kétségbeesetten. Leugrott Bugur fejéről, és egy fél malomkőnyi sziklához
támolygott. Szinte már jártányi ereje sem maradt. Jobban elfáradt, mintha őt verték volna. Megpróbálta felemelni a sziklát - vagy tíz centire sikerült is eltávo-lítania a talajtól -, ám az lehetett vagy negyven kiló - Damonnak nagyot roppant a dereka, s ő csaknem rábukott a visszahulló kőre. Időközben a vért köpködő, szitkozódó Bugur négykézlábra ereszkedett, s az orrából a földre csorgó, sötét vércseppeket bámulta. - Beked elbent az eszed...
Dámon otthagyta a súlyos kőtömböt, és egy ökölnyi követ ragadott fel.
- Szétkenem az agyvelőt a homlokodon, te rohadék! - zihálta. Bugur azonban egy erőteljes
mozdulattal kirúgta alóla a lábat, s Dámon hanyatt esett. Megpróbált felpattanni, de túl erőtlen volt már a „pattogáshoz". Remegő kézzel könyökölt fel, s a maréknyi követ úgy tartotta maga elé, mintha az egy mágikus pajzs lenne. - Legyen béke! - zihálta. - Béke!... Megadom magam!
Bugur, a Bírófia a fejét rázta, s tömzsi orrát két ujja közé csippentve próbálta elállítani a vérzést. Dühösen meredt legyengült ellenfelére, s feléje rúgott, de nem találta el. - Bi a fbanc ban beled? - kérdezte dühödten. Aztán elengedte az orrát, és így már lehetett érteni, mit
beszél. - Elment az eszed, hogy így nekem estél?! - Ne ölj meg! - vinnyogta Dámon, és megpróbált feltápászkodni.
Bugur azonban egy mellkasra irányzott rúgással hanyatt lökte. Jegyzőfia elterült a kavicsos talajon, és behunyta a szemét. Tudta, hogy hatalmas verésre számíthat, és nagyon összeszorította a szemét. Egyetlen vigasza az volt, hogy mielőtt ő is megkapja a magáét, legalább jól megadta Bugurnak...
Várta a pofonokat, várta a rúgásokat. Nem jöttek. Jegyzőfia kinyitotta a szemét. A tüdeje lassacskán kezdett normális ritmusban működni, s végtagjai remegése is megcsende sedett valamelyest. Bugur, a Bírófia ott magasodott fölötte, de egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki gyilkolásra készül. Még mindig vért köpködött, és egyik meglazult fogát mozgatta szomorú képpel. Az orrából már épp csak csepegett a vér. - Na, mi van? - motyogta Dámon feszülten. - Nem kezded? - Mit? - Hát, tudod... rúgások, ütések, a fejem megtaposása... - Hülye barom vagy! - morogta Bugur. - Kiverted az egyik metszőfogam! Mi a franc ütött beléd, hogy
így nekem estél? Démonok költöztek a satnya testedbe és felfalták a satnya agyvelődet? Dámon nehézkesen ismét felkönyökölt. - Jogos önvédelem volt - motyogta reménykedve. - Ha én nem ütök, te ütöttél volna... Igaz?
Bugur lekezelően legyintett, és fanyar képpel ismét megmozgatta a nevezett metszőfogát. - Ki fog esni - dühöngött. - Legszívesebben kiverném az összes fogadat! - Hát ez az! - sóhajtotta Dámon, a Jegyzőfia, és megadóan odatartotta az arcát. - Arra kérlek, ne ess
túlzásokba! Állj bosszút duplán vagy triplán, de ne jobban! Három fogamnál többet ne verj ki, kérlek! És lehetőleg ne egymás mellől!
Bugur szomorkásán pislogott, és ismét legyintett. Úgy tűnt, lemond a bosszúról. - Akart a fene bántani téged! - dörmögte rosszkedvűen. - Azért a múltkoriért is bocsánatot akartam
kérni... Rohadt dolog volt, hogy úgy elcsépeltelek egy nőstény miatt! Szavamra, teljesen megbántam... Dámon erőltetetten vigyorgott. - Neked még... nem az Ősök Csarnokában kellene lenned? Bugur sziszegve szívta be a levegőt. - Szeretnéd, mi? - dörmögte. - De nem. Ma hajnalban elkészültem az új sírkamrával, így feljöhettem
a felszínre... még épp időben, hogy én is férjjelöltként induljak az Istenek Nászának Éjszakáján. De előtte eljöttem, hogy téged megkeresselek. - De ugye, nem akarod azt mondani, hogy azért jöttél utánam, hogy bocsánatot kérj a múltkoriért? -
Dámon még jobban vigyorgott. -Mellesleg, ha most nem agyabugyálsz el, akkor nem kell bocsánatot kérnünk... tekintve a múltkorit, most épp kvittek vagyunk. Sőt, tekintve, hogy te kétszer vertél össze, igazából még én tartoznék neked egy második veréssel... de lemondok róla. Na, kvittek vagyunk? - Rossz hírt hozok - dörmögte Bugur lehajtott fejjel, teljesen meghunyászkodva. - A Bíró küldött
utánad, hogy figyelmeztesselek és hazahívjalak... Apádat, a Jegyzőt elka pta a trol i! Dámon szeme kimeredt az aggódástól; az apja volt számára a példakép, amióta az eszét tudta. - Papi! - motyogta, és kétségbeesetten bámult a vetélytársára. -Ugye, nem komoly a baj? Ugye, nem?
Bugur őszintén szomorkodott; lehorgasztotta a fejét, nem nézett a földön könyöklő törpe szemébe. - Megtaláltuk a jobb kezét... csuklótól lefelé... s a közelben egy húsmasszát. Béldarabokat, egy
szétrágott lépet, májat, vesét... - Áááá, nem! - Bocsáss meg! - suttogta Bugur együtt érzően. - A troli nem sokat hagyott apádból. Ha nem fedezzük
fel az ujjai hegyén a tintafoltokat, fel sem ismertük volna, kinek a maradványai azok... Mocskos egy dolog, tudom! - Papi! - Dámon sírni kezdett. Szégyellte magát a vetélytársa előtt, de nem volt képes elállítani
könnyei árját. Tízéves volt - szinte még csecsszopó -, amikor az anyja nekirohant a Kósza Lelkek szakadékának, s attól kezdve az apja egyedül nevelte. Ő volt a falu Krónikása, de mindenki csak „Jegyző" -nek nevezte. Egy hihetetlenül bölcs és tapasztalt törpe volt, aki bár megkeseredett a felesége öngyilkossága óta, ám mindig, mindenkinek tudott egy jó tanácscsal szolgálni, ha hozzá fordultak. Hergon, a Jegyző soha nem nősült újra, pedig két szabad asszony is illegette magát előtte. Ő azonban megőrizte szerencsétlen sorsú felesége emlékét. Dámon számára ö volt a példakép; a legintelligensebb, legtapasztaltabb, legbölcsebb személy egész Mardukban - de talán az egész világon. Mindenre meg akarta tanítani a fiát, amit csak tudott, s
Dámon jó tanítványnak bizonyult. Éhesen szívta magába a tudást, s bár még csak harminchét éves volt, máris három nyelven olvasott és írt, s további hét nyelven képes volt megértetni magát. Ha megtanul még négy nyelvet, túllépte volna apja tudását. Ám ö illendőségből - s apja iránti tiszteletből - egyelőre nem akart újabb nyelveket megismerni. Ám most az apja, a Krónikás, a Jegyző, a „Papi" örökre eltávozott. Váratlanul, erőszakos halállal - alig száznyolcvanját évesen. Dámon, a Jegyzőfia szeméből úgy potyogtak a könnyek, mint a záporeső. Elveszt ette az egyetlen személyt, aki még számított neki. - Papi... Papi... - Menjünk! - motyogta Bugur szinte gyengéden. - Térjünk vissza mielőbb Mardukba!
A kezét nyújtotta a földön könyöklő ifjú társa felé. - Bocsáss meg nekem, amiért gonosz voltam veled - dörmögte. -Fogadd el a jobbomat!
Dámon túlságosan dermedt volt a gyásztól ahhoz, hogy erre bármit is reagáljon. Gépiesen megragadta a felé nyújtott kezet, és hagyta, hogy felsegítsék. Aztán mentek. Egy szót sem szóltak egymáshoz útközben, csak lépkedtek csendesen, és a lecsorgó kavicsok zörögtek a lábuk alatt. Talán tíz percen át gyalogoltak ebben a szótlanságban, amikor Bugur hirtelen lelassított. - Vigyázz! - sziszegte ijedten. És a fejét rázta. - Mi ez a... síri csend?
Dámon szeméből ismét potyogni kezdtek a könnyek. - Bocsáss meg! - dörmögte Bugur őszinte megbánással. - Nem úgy gondoltam... csak éppen rohadtul
gyanús... Óvatosabban, meg-megállva, hallgatózva haladtak tovább. Bugur legalábbis hallgatózott; Dámon a bánattól olyan érzéketlen volt, hogy akár egy kardot is kovácsolhattak volna a hátán, azt sem vette volna észre. - Papi...
Bugur hirtelen megragadta a társa ingujját, és visszarántotta. - Mahout ülepére! - suttogta dermedten. - Ott van! - Papi? - Hát... nos... - Papi van ott?
- Is. - MI?
Bugur nem magyarázkodott, inkább mutatta. Egy távolabbi tölgyfa tövében, hátát a fatörzsnek vetve egy ormótlan alak hevert. Hosszában, a Iába ujjától a füle hegyéig legalább két méter lehetett. Ormótlan, daganatoktól dúsított, kopasz fején csak itt-ott libegett egy-egy ezüstös hajpamacs; két hegyes, szőrtelen füle lekonyult, kajla orra nevetségesen hajlott az álla irányába. Varacskos testét zöldesbarna sörte borította melltájon és hónaljban, s itt-ott a ráncok pikkelyszerű rétegződésbe gyűltek. Nem viselt ruhát, még egy ágyékkötőt sem, ám a hasi részen olyan sűrű, fehér szőrzet borította, mintha gyapotból font volna magának egy furcsa szoknyát. A troli a tölgyfa törzsének döntötte a hátát, és olyan hangosan horkolt, hogy a fa ágain rezegtek a makkok. Alapvetően egy kivénhedt, ösztövér teremtés volt, mellkasára tapadt, varacskos bőre alatt kirajzolódtak a bordák, a nyaka szinte rostosnak tűnt, végtagjai hosszúnak és inasnak. Mintha azok az izmok és inak egy szemernyi hústól sem zavartatva tapadtak volna a vaskos csontra. Általában így néztek ki a trollok - a törpeatyák elmesélése szerint -, ám ez a troli most egyvalamiben különbözött a mesebeli rokonaitól. Igenis valóságos volt! És akadt még valami, amiről Dámon képtelen volt levenni a tekintetét. A troli hangosan horkolt, s eközben domború hasán nyugtatta fekete karmokban végződő, inas
mancsait. És ez a has olyan domború volt, mintha a troli egy szénaboglyát nyelt volna le... - Papi! - nyekeregte Dámon, és agyát vörös köd szállta meg. - Papi! - Pszt! - rángatta dühösen Bugur. - Fel ne ébreszd! - Papiiiii! - üvöltötte háborodottan Dámon, a Jegyzőfia, felkapott a földről egy száraz fenyőtobozt, és
elkeseredetten a trolihoz vágta. Persze, nem talált. Ám a troli így is felébredt. Először a bal szemét nyitotta ki, aztán a jobbot. Ez utóbbit szürke hályog borította, de a bal szemével is olyan zavartan pislogott, mintha a hályog arra is átterjedt volna. Rettenetesen vén példány volt ez! Kész csoda, hogy még megvoltak a fogai. De megvoltak... \
Legalábbis arra lehetett következtetni az éles hangból, amikor ösz -szecsattintotta azokat.
Bugur megragadta a társa hajtókáját, és annál fogva próbálta elrángatni. - Oda ne menj, te hülye! - Megölte a papit! - siránkozott Dámon. - Felfalta! A troli felmordult, a két törpe irányába pislogott, de túlságosan tele volt a gyomra ahhoz, hogy holmi
elrettentő manőverekbe kezdjen. Pár órával ezelőtt valami harminc kiló húst és csontot gyömöszölt magába, s épp most emésztett.
Bugur erőnek erejével rángatta vissza a félörült Damont, aki mindenáron a trolira akart rontani. - Felfalta a papit! - Ha odamész, felfal téged is, te ütődött! - Mozogni sem bír! - sikoltotta Dámon. - Annyira tele van a gyomra... óh!
Rádöbbent, hogy mit mondott, és ettől még jobban potyogni kezdtek a könnyei. - Menjünk innen a fenébe! - sziszegte Bugur, a Bírófia. - Apádon már úgysem segíthetünk. - Megölöm! - Puszta kézzel? - horkantotta Bugur dühösen. - Neked tényleg elmert az eszed! - Én most... akkor is... és... Maga sem tudta, mit akart mond ani. És nem is tudta befejezni.
A troli valószínűleg megunta a közelben zagyváló törpék jelenlétét, mert nagyokat nyögve feltápászkodott. Lustán, jóllakottan, nehézkesen feléjük fordult, széttárta a karját, mint egy halálos ölelésre készülő díjbirkózó, és rekedtes hangon felbömbölt. Egyszerre volt nevetséges és félelmetes. Bár a két törpe legalább harminc méterre állt tőle, mindketten megremegtek, és nem volt kedvük röhögni. Bár nyilvánvaló volt, hogy a troli csak elijeszteni próbálja őket, mindketten azonnal meghátráltak. Jegyzőfia Dámon még a gyászáról is megfeledkezett; tágra nyílt szemmel, levegő után kapkodva lépkedett egyre távolabb, és közben a szemét egy pillanatra sem vette le a dudorodó hasú rémségről. Bugur, a Bírófia valósággal rángatta őt magával. - El innen! El innen! El innen! - kárálta rekedten. - Elismerem a bátorságodat, de hidd el... semmi
értelme felfalatni magunkat! A troli lépett egyet feléjük, demonstrálólag megrázta csontos karjait, sárga agyarait csattogtatta, és nagyot böfögött. Bugur ellökte magától Damont, és berohant a sűrű galagonya bokrok közé. - Maradj, ha akarsz! - ordította vissza. - Én megyek...
Dámon egy pillanatig még szembefordulva állt az ímmel-ámmal közeledő troll-lal, és egész testét vad harag rázta. Nem kellett volna futnia ahhoz, hogy maga mögött hagyja a túlzabált, vénséges trolit, ám az idegei felmondták a szolgálatot. Ám bárhogy rohant is, a nála sokkal rémültebb Bírófia Bugurt már csak a faluban érte utol.
4.
Marduk még a kicsinyke törpe falvak között is a legkisebbek közé tartozott. Népessége egy nappal ezelőtt még 153 fot számlált, a Jegyző halálával azonban a létszámuk 152 -re csökkent. 84 férfi, 62 nő, 3 gyermek (25 éves kor alatt) és 3 vénség (250 éves kor fölött. A 25 éves kor alattiak túlságosan fiatalok és tapasztalatlanok ahhoz, hogy felnőttként kezelhessék őket, a 250 kor fölötti aggastyánok pedig már túl tehetetlenek ahhoz, hogy gondoskodni tudjanak magukról. A hegyi törpék átlagos életkora itt a Vas -hegy fennsíkján - mármint azoké, akik természetes halállal távoztak a törpe mennyországba vagy pokolba - nagyjából 170 év körül mozgott, de nem egy közülük a 400 éves korküszöböt is túlélte. S bár fizikálisan egy ilyen vénség teljesen megroppant, s szinte járásképtelenné vált, szellemileg friss maradt, még akkor is, ha esetleg az aggkori szenilitás szürkeségbe vonta az elmúlt századokból származó emlékeit. Jelenleg három vénség élt a faluban. Khomaxor volt a rangidős a maga 328 évével; ő azonban a nap huszonnégy órájából minimum tizennyolcat aludt, és amikor ébren volt, akkor különös és érthetetlen víziók gyötörték, s bár szavai egyenként értelmesnek hatottak, összefüggő mondatokat már nem tudott alkotni. Khomaxor egykor a legnemesebb és leghíresebb hegyi törpék közé tartozott; a fél világot bekalandozta egy neves félelf varázsló szolgálatában, Irronerixeus Orfexrolli -fer, azaz a „Legyőzhetetlen Vastörpe" néven rettegték, s amikor a varázsló halála után hazatért a falujába, több mint százötven éven át ő irányította és szolgálta a kicsiny közösség életét. Ő volt Marduk történetének leghosszabb ideig hatalmon lévő Bírója. Sajnos, több mint negyven éve leledzett már ebben a félig öntudatlan állapotban, s így Dámon, a Jegyzőfia, aki - lévén 37 éves - jóval azután született, hogy Khomaxor elvesztette szellemi épségét. így csupán az apjától és az idősebb nemzedék más képviselőitől - úgymond: másodkézből - hallhatta meg azokat a legendás történeteket, amelyeket egykor maga a Nagy Hős mesélt arról az időszakról, amikor Csodatévő Velczor oldalán meghódította a fél világ ot. Dámon hitte is, meg nem is ezeket a legendákat, de még amikor ké -telkedési hullám töltötte el, akkor is csodálattal adózott az egykori Nagy Hősnek, és ha tehette, naponta többször is ellenőrizte, vajh az ősz mester nem rondított -e maga alá. Bármennyi idő telt is el, még mindig Khomaxor számított Marduk legnagyobb élő nevezetességének, s az elmúlt huszonöt -harminc év alatt legalább kétszáz idegen - többnyire más falubeli törpék, de elfek, manók, gnómok és emberfajzatok is - fordult meg a faluban pusztán azért, hogy láthassák a Nagy Hőst, és tisztelegjenek az emlékének. Khomaxor sírkamráját már réges-rég kivájták; közvetlenül Murghod király sírkamrája mellé, aki a történetek szerint nyolcezer évvel ezelőtt a Nagy Törpe Birodalom egyik királya volt. Igaz, csak két évig és négy hónapig uralkodott, mielőtt áruló testvéröccse harci pörölye szétlocs -csantotta a fejét, ám még így is ő volt a legrangosabb halott az Ősök Csarnokában Mardukban, s az íratlan törvények azt kívánták, hogy Khomaxor - amikor majd magához szólítja Mahout, a törpék legfőbb istene - a néhai király oldalán nyugodjon. Marduk egyébiránt a legősibb törpe falvak közé tartozott. Tizenhatezer évvel ezelőtt kilenc ősi család telepedett le itt a Vas- hegy (más néven: Ardek) ezen völgyében - vagy ha úgy tetszik, lankás fennsíkján -, hogy virágzó várost alapítsanak. Marduk ősi nyelven azt jelentette, hogy „Kilenc Tölgy", s
származott ez abból, hogy mind a kilenc család egy -egy tölgyfát ültetett, s annak tövében építette meg házát. Kezdetben a falu lélekszáma alig húsz -harminc személyt számlált, ám ahogy egyre gyarapodott és a kitermelt vas révén egyre gazdagodott, lakossága egy évtizeden belül megtízszereződött. S volt egy időszak - éppen az előbb emlegetett Murghod király korában, nyolcezer évvel ezelőtt, amikor a Nagy Törpe Birodalom a fénykorát élte -, amikor Marduk lakossága a tizenkétezer főt is meghaladta. Ám az elfekkel és az ogárok -kal vívott gyilkos háborúk alatt elfogyott a nemzet, s a népesség fokozatosan csökkent. Igaz, a hegyi törpék 90 -120 éves átlagos életkora kinyúlt 170 évre, ám a szaporodási képességük ezzel fordított arányba fordult, s minden gyermek születése nagy -nagy örömnek számított. Aztán kétezer évvel ezelőtt hirtelen rohamos fejlődésnek indult egy új faj: az emberfajzatok. Az egyi k pillanatban még nem voltak sehol, a következőben pedig már tüzzel -vassal irtották az ősi népeket. Egyre nagyobb és nagyobb területeket igényeltek, és ha kellett, vérrel és tűzzel szereztek új országokat maguknak. Esztelen gyilkolókedvük szinte egy évszázadon belül több áldozatot követelt, mint az elfek és törpék tízezer éve tartó folyamatos csatározása. Az emberek lettek a legfélelmetesebb ellenség; új Isteneik előtt nem állhattak meg a törpe istenségek, s nem állhattak meg semmilyen istenségek. Az ember lett e világ ura.
A törpe népesség az elmúlt pár évszázadban katasztrofálisan lecsökkent, törpe „birodalomról" beszélni szinte már viccnek számított. S ezt a csökkenő tendenciát követte Marduk lakossága is. A környező falvakból északabbra, az Ős -hegység keblére vándoroltak a lakosok, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy a mardukiak is velük tartsanak. Ám épp Khomaxor, a Legendás Hős volt az, aki azt mondta: az utolsó leheletükig ragaszkodniuk kell ehhez a helyhez, ahol dicső őseik nyugszanak, s ahová ők tartoznak. És Khomaxornak abból a szempontból igaza lett, hogy csaknem egy évtizedes csatározás után véglegesen visszaverték az emberfaj legközelebbi képviselőinek, a norstradeni barbároknak heves ostromait, és megvédték a hazájukat. Immár az ember másfél évszázada nem fenyegette a létüket; talán meg is feledkeztek róluk. Néha ugyan előfordultak kényelmetlen összecsapások, vagy olyan kínos atrocitások, mi nt a mostani trolinak a jelenléte, de ezektől eltekintve a mardukiak viszonylag békében élhettek. Az egykori nagyváros házai és palotái a Vas-hegy fennsíkján mára már összeomlottak, falaik
elporladtak; Marduk népe visszahúzódott a Vas -hegy belsejébe, s sötét barlangokat, kamrákat lakott. Csak a legszentebb ünnepekkor települtek ki a fennsíkra a szabad ég alá, hogy felelevenítsék őseik szent hagyományait. Az Istenek Nászának Éjszakája a legszentebb hagyományaik közé tartozott. Ilyenkor hatalmas tábortüzeket gyújtottak, vigadoztak, s az eladósorban lévő leányzók kiválasztották maguknak életük párját a számításba jöhető legények közül.
Réges-régen ez az ünnep egy gazdag termékenységi rítus volt, ám több mint ezer éve már inkább az számított „szokatlannak", ha ezen a napon létrejött egy újabb nász; vagy ha ezen az éjszakán Mahout kegyéből megfogant egy újabb gyermek... Ezen az éjszakán az elmúlt évtized legszomorúbb „ünneplésére" gyűlt össze Marduk teljes lakossága;
összességében 152 fö. Még a magatehetetlen Khomaxort is kivonszolták a barlangjából egy kopott és ürüléknyomoktól bűzlő gyékényen. Annyira szomorú volt mindenki, hogy még csak meg sem mosdatták, mint tavaly. Egyetlen hatalmas tábortüzet gyújtottak; azt ülte körül mindenki. Dámon, a Jegyzőfia az elmúlt évben a leghátsó sorokban kapott helyet Bugur és Arangin mellett, lévén, hogy ők voltak a faluban a legfiatalabb „felnőttek", idén azonban - tekintettel a frissen esett tragédiára -Dámon közvetlenül a tűz közelében foglalhatott helyet, Mahout kőoltá -ra és kőszobra előtt, amelyet szokás szerint úgy helyeztek el, hogy a törpeisten öröklátó szeme a Vas -hegy csúcsa felé tekintsen - ahol a monda szerint egykor lakozott.
A szertartást valamikor réges-régen Marduk főpapja nyitotta meg. Ám kétszáz éve már nem élt főpap Mardukban, s az utolsó személy, akit Koekeepben, a Törpék Szent Városában szenteltek pappá, s itt szolgált közöttük - nevezetesen Mirengar - tizenhét évvel ezelőtt, alig kilencvenhat éves korában váratlanul gutaütést kapott (azt suttogták Mahout büntetése volt ez a pap kicsapongó élete miatt), s azóta a falu szent ember nélkül maradt. Derengan, a Bíró önmaga zarándokolt el Koekeepbe, hogy a méltóságos főpaptól utánpótlást kérjen, s bár Mahout egyháza köztudottan szűkölködött felszentelt papokban, a Bíró azt az ígéretet kapta, hogy pár hónapon belül küldenek nekik egy papot. Azóta eltelt tizenhét év, s mivel pap nem érkezett, szinte már az számított természetesnek, hogy a szertartásokat a falu Bírója, vagyis Őszhajú Derengan vezényli le. így történt ez most is. Derengan, aki a maga százhuszonhárom évével meglehetősen fiatal Bírónak számított, amikor feljött a hold, áldozatot mutatott be Mahoutnak; százötvenkét szem makkot dobott a tűzbe, százötvenkét csepp olajat csepegtetett a lángok közé, két kovács segítségével megkovácsolta a hagyományos ünnepi falloszkardot, és annak a férfinak ajánlotta fel, aki e napon elsőként fogadja egy asszony választását. Ám mielőtt a nászbevezető szertartásra sor kerülhetett volna, Derengan fennhangon szólította Damont, a Jegyzőfiát, hogy lépjen az oltár elé. Aztán amikor Dámon üres lélekkel odaállt, a Bíró az ifjú törpe kezébe nyomott egy összegöngyölt lila szövetet. - Tedd, amit tenned kell, Dámon, Jegyzőfia!
Dámon tudta, mi van a lila szövetbe bugyolálva. Mindaz, ami az apjából megmaradt. Vagyis a jobb kézfej, csuklótól lefelé. Már a gondolatra elfelhősödött a szeme. De nem sírhatott; a hagyomány szerint boldognak kellett mutatkoznia. Hiszen apját épp azon napon búcsúztathatja, amikor Mahout figyel rá. Az Istenek Nászának Éjszakáján.
- Mahout! - kiáltotta fennhangon, és magasba emelte a lila szövetbe bugyolált maradványokat. Fogadd magad mellé apámat, Her -gon Rhodegast, aki saját bevallása szerint Krónikás volt, ám társai
Jegyző néven ismerték. Amíg élt, téged szolgált, s most, hogy meghalt, még inkább téged kíván szolgálni! - Dámon egy pillanatra elhallgatott. Aztán kétségbeesett, megremegő hangon folytatta: Apám hosszú és Néked tetsző életet élt, minden tudásával a falut és a népét szolgálta. A Te akaratod az volt, hogy időnek előtte eltávozzon közülünk... és bizton hiszem, hogy azért rendelted így, mivel szükségét érezted, hogy ő melletted lehessen. Ó, Mahout! Megértem indokaidat... ám azt nem értem meg, miért kellett apámnak idő előtt elhagynia engem! Ez nem tartozott hozzá a szertartás hagyományos szövegéhez. Többen felmordultak, s Derengan, a Bíró nagyon szigorúan nézett az ifjú törpére. - Megértem fájdalmadat, Dámon! - morogta a Bíró. - Ám ez most nem a fájdalom ideje! Fejezd be a
szertartást! Dámon erőt vett magán. Fejet hajtott. Ám mindezek ellenére mégsem volt képes könnyű szívvel belenyugodni az Isten döntésébe. - Mielőtt végső búcsút veszek apámtól - sziszegte felindultan - , már ami belőle megmaradt... engedd
meg nekem, Ó hatalmas Mahout, hogy szent fogadalmat tegyek! - Szentségtörés! - kiáltotta rémülten Derengan. - Ezen éjszakán nem tehetsz szent fogadalmat! Damont azonban nem érdekelte a tiltakozás. - Szent fogadalmat teszek! - kiáltotta felhevültén. - Hogy mire a Kerek Hold, a Te Képmásod ismét
telten világít le reánk, az a kivénhedt troli, amely atyámat, a Jegyzőt elpusztította irgalmatlan falánkságtól űzve... már nem lesz az élők sorában! Bőre a barlangom falát ékesíti majd, lelke a Te magasztos lábadat fogja nyalogatni! Erre esküszöm! És támogatásodat kérem, Ó hatalmas Mahout, hogy sikerrel járhassak! - Dámon! - hörögte a Bíró felháborodottan. - Ez... ez... ez...
A Jegyzőfia a fogát csikorgatta. - Megölöm azt a gyalázatos bestiát, amely undorító éhségének csillapítására elvette tőlem őt, az
egyetlent, akit igazán szerettem. Őt, akit példaképemnek tartottam! Őt, aki nemzett engem! Őt, aki tanított engem. Őt, akinek maroknyi maradványa... itt van ebben a kicsiny csomagban! Fogadd el őt! Az apámat! Fogadd el! Dámon vad mozdulattal belehajította a tűzbe a lila batyut, benne apja maradványát. És közben a fogát csikorgatta. - Támogatsz engem a bosszúmban, Mahout? - csikorogta. - Vagy a te segítséged nélkül kell
megvívnom csatámat? Mert akkor nélküled szállok harcba! 23
- Blaszfémia! - sikoltotta felháborodottan a Bíró. - Micsoda esztelenség!
Mindenki döbbenten hallgatott. ,Soha, de soha nem volt még arra példa, hogy az Istenek Nászának Éjszakáján valaki szent bosszút fogadjon, s ehhez Mahout támogatását kérje. Ez nagyjából olyan volt, mintha valaki bekopogtatott volna a legjobb barátjához annak nászéj -szakáján, hogy nem adná -e kölcsön frissen szerzett asszonyát néhány perc erejéig, hogy az a szájával kielégítse az ő alantas vágyait. Vagy talán még durvább! Mindenki döbbenten hápogott. Khomaxor felriadt álmából, és anélkül, hogy tudta volna, miről van szó, tébolyult vihogásba kezdett. - Igen! Igen! Igen! - kiáltozta a vénség. - Velczor, jövök... Mahout bekaphatja!
Valaki megpróbálta lecsendesíteni, Khomaxor azonban ettől még tébolyultabb lett. - Érzem a leheletét... Fú, de büdös!
Egy jóakarója befogta a száját. Még a nevezetes hős sem káromolhatja istent annak nászának éjszakáján. Khomaxor befogott szájjal is vihogott. - Mahout! - siránkozott Dámon, kissé megijedve saját vakmerőségétől. - Ha támogatod bosszúmat, adj valami jelet! - Elég ebből! - ordította felháborodottan a Bíró. - A falu vesztét akarod, átkozott?! Nem szenvedtünk
még eleget? - A falu vesztét? - üvöltötte vissza Dámon. - Épp ellenkezőleg! Meg akarom szabadítani Mardukot a
veszedelemtől! Meg akarom ölni a trolit! - Mahout szabta ki ránk ezt a büntetést! - kontrázott a Bíró.
És Gumodar - az a példány a három vén közül, aki még viszonylag tisztán gondolkodott a maga 259 megélt évével - feltápászkodott, és mindkét karját az Isten oltára felé tárta. - Ő jelen van! - recsegte. - Érzem az Ő jelenlétét! - Mahout! - kiáltotta egy nőstény. És vagy százan ismételték meg áhítattal. - Mahout! - Adj jelet! - követelte Dámon csaknem sírva. - Adj jelet! - Takarodj az oltár elől! - sivította tébolyultan a vén Gumodar. -Száműznünk kell a faluból ezt az
istenkáromlót, mert rontást hoz ránk! Elpusztít valamennyiünket! - Neked már úgyis mindegy - dörmögte megvetően Goboran, a kocsmáros, aki köztudott nem volt a
vallásos ceremóniák híve. Valaki felröhögött. Megint mások vadul kiabálni kezdtek. Rubadlda, egy egyedülálló asszony, akinek a troli falta fel a férjét pár héttel ezelőtt, vadul káromolni kezdte Mahoutot. Két közelében álló nőstény
nekiesett, és tépni kezdte Rubadlda dús fejszőrzetét - beleértve a haját, sörteszerű szakállát és a pofaszőrt. Riadt férjek igyekeztek lefogni asszonyaikat. Ők is kaptak az orruk alá. Vad kiáltások röpködtek, szitkok, káromlatok rezegtették a levegőt, egyre nagyobb lett az összevisszaság. Soha - talán ezer év óta sem - volt ilyen zűrzavar az Istenek Nászának Éjszakáján. Pedig amikor még
népes volt a törpék ezen városa, számos véres küzdelmet látott ezen a fennsíkon a telihold - amely küzdelmet a nőstények kegyeiért viaskodó hímek vívtak, mielőtt a Végső Rítus szokása kialakult volna.
Amióta a népesség önpusztítás nélkül is kritikusan megcsappant, tiltottak voltak az úgynevezett „szarvasbőgés párbajok", a házassági szertartásokat jóval egyszerűbb és egyértelműbb alapokra helyezték. Most azonban minden összevissza zuhanni látszott. Ezen az éjszakán r égi sérelmek is előbukkantak, és megtorlásra vártak. Mindenki összevissza ordibált, sokan egymást csépelték, szorongatták, s megint mások a szorultabb helyzetben lévők segítségére keltek. Derengan, a Bíró torka szakadtából üvöltözött. - Elég! Elég!... Megőrültetek?! Ezen a Szent éjszakán? - Mahout! - üvöltötte Dámon magából kikelten . - Nézzétek! Nézzétek!
Mert a tűz hirtelen fellobbant. Legmagasabbra csapó lángjai a húszharminc métert is elérhették - s ez természetellenes volt. Az pedig még inkább, hogy a lángok színe először kékre, majd méregzöldre váltott. A tumultuózus jelenetek azonnal abbamaradtak; senki sem látott még ehhez hasonló csodát. - Mahout! - harsogta Dámon reszkető inakkal, ám mégis diadalmasan. - Köszönöm neked, hogy
támogatod bosszúmat! A lángok között egy pillanatra egy vénséges vén törpearc rajzolódott ki, de csak egy pillanatra. Aztán a lángok visszanyerték természetes színüket, a levegő látomás eltűnt, s a tábortűz olyan lett, mint ahogy lennie illett.
Azonban százötvenkét törpe bámulta visszafojtott lélegzettel a hátborzongatójelenséget... Azaz csak százötvenegy, mivel a harmadik vénség - Hugrograx -száztíz év óta olyan vak volt, akár egy vakond. - Láttam! - motyogta bele a csendbe éppen Hugrograx. - Láttam Öt... Láttam őt! Éreztem Mahout
kegyét! Mindenki döbbenten bámult rá.
- Ereztétek mindnyájan Mahout akaratát? - rikoltotta megmámorosodva Dámon. - Támogat engem!
Támogatja a bosszúmat! A trolinak meg kell halnia! Szinte egy emberként ordított fel a falu apraja -nagyja. A vén Khomaxor tébolyultan vihogott, ésegy idegen szót ordítozott. - Tristitia! Tristitia! Tristitia! Ó, drága Tris... Hát te vagy az?! Senki sem foglalkozott vele.
Időközben a lila rongyokba bugyolált maradványokat elhamvasztotta a tűz. A szertartás ezzel elvileg véget ért, de a törpék lelke úgy felbuzdult, hogy lehetetlen lett volna rendet csinálni. Egy kissé még a bajkeltő Dámon is elbizonytalanodott, és réveteg tekintettel bámult a lángokba. Senki sem tudta, mi történjék legközelebb. 25
Leghamarabb a Bíró ocsúdott. - Jól van - kiáltotta. - Elég ebből! Folytassuk a hagyományok szabta utat! - De Mahout... - Mindent megtárgyalunk - recsegte Derengan ellentmondást nem tűrően -, amint eljön az ideje! Ám
most folytatnunk kell... bizonyára ezt kívánják Tőlünk Őseink, és ezt kívánja Mahout is... Bár a falu népessége még mindig zaklatott volt, a Bíró még inkább felemelte a hangját, és túlkiabálta a zavarosan dörmögőket. - A Jegyző meghalt! Ő már Mahout trónja mellett pihen! Marduknak nincs Jegyzője? Legyen? - Legyen! - ordította kórusban a jelenlévőknek legalább egyharmada. - Legyen! - Nem hallom! - üvöltötte elégedetlenül a Bíró. - Mondjátok meg nekem: akartok Jegyzőt? - Akarunk!
Még ez az ordítás sem volt elég meggyőző - sokan még mindig az előbbi jelenésről beszéltek -, ám Derengan a fejébe vette, hogy Jegyzőt fognak választani, és csak azért is ütötte a vasat. - Jog és Hagyomány útján jelöltetik ki a Jegyző! - harsogta. -Nincs más, ki méltóbb lenne rá, hogy
kövesse apja nyomdokát, mint a Fiú. - A Bíró türelmetlenül intett. - Dámon, Jegyzőfia... vállalod -é ezen ősi feladatot, hogy mostantól Marduk Jegyzője és Krónikása légy? Vállalod -é azon magasztos megbízatást, hogy megörökítsd történetünket, s továbbítsd utódainknak tapasztalatainkat és rendeltetésünket? Vállalod-é, hogy lejegyzed Marduk legfontosabb eseményeit, s emlékül hagyod gyermekeink gyermekeinek?
Dámon, a Jegyzőfia kényelmetlenül feszengett. Erre a szertartásos kérdésre, amióta a világ csak világ, mindössze egyetlen válasz létezett: „igen, vállalom". Tudta, hogy neki is ezt kellene mondania, de egészen más szavak hagyták el az ajkai t.
- Ha végeztem a bosszúmmal... - Pokolba a bosszúval! - rikoltotta dühösen a Bíró. - A kérdésemre válaszolj! Vállalod?
Dámon megrázkódott. Hiszen erre készült egész életében. Apja azért tanította, azért okította, hogy egyszer majd, ha eljön az ideje, átvegye tőle a stafétát. Az apja akarata is az lenne, hogy ő legyen a Jegyző. - Vállalom - mondta hirtelen. - De csupán akkortól, amikortól elvégeztem a bosszúmat! Ha majd a
troli bőre a lakrészemet ékesíti, akkor én leszek a Jegyző! Addig azonban továbbra is „Jegyzőfia" maradok! És amikor a szertartásnak végére érünk, meg kell majd beszélnünk, miképpen álljunk bosszút apámért... A Bíró felemelte a kezét. - Vállalja! - kiáltotta, mintha meg sem hallotta volna az utolsó szavakat. - Halld hát szavamat,
Dámon, Jegyzőfia... Én, Marduk legfőbb irányítója és szellemi vezetője megbízlak téged, hogy mostantól ellásd a krónikási és jegyzői feladatokat. Halld szavam, Dámon, Jegyzőfia... és hallja szavam mindenki... - Mindkét karját az oltár felé tárta. - Mahout ak aratát közvetítem... Dámon, a te neved mostantól nem Dámon, a Jegyzőfia, hanem
Dámon, a Jegyző és a Krónikás! - Az én nevem Dámon, a Jegyzőfia marad mindaddig, amíg meg nem öltem a trolit! - harsogta
Dámon, és mindkét keze ökölbe szorult. Óriási ováció tört ki, és Dámon azt sem tudta, melyik lábára álljon türelmetlenségében. - Jól van - mondta, amikor az ováció kezdett lecsendesedni. - És most beszéljünk a bosszú módjáról...
Azonban Derengan, a Bíró felemelt kézzel intette csendre a felszólalókat. - Most nem ennek van itt az ideje! - harsogta dühösen. - Elfelejtitek, miféle ünnepet ülünk, ostobák?!
Kerüljön sor a Nászkérés Aktusára! Majd aztán megbeszéljük a bosszút! így is jó öt percbe telt, mire a tömeg lecsendesedett. De végül is elült a zűrzavar. - Rendben - mondta a Bíró, amikor végre mindenki rá figyelt. -Őseink legszentebb hagyománya
szerint megkérem, lépjenek elő azon független leányok és özvegyek, akik ezen alkalomkor férjet kívánnak maguknak. Szólítom őket név szerint, s amikor a nevüket hallják, fennhangon jelezzék házasodási szándékukat. - Fél pillanatnyi hatásszünetet tartott, majd elharsogta az első nevet. Ridumara!
A szólított nő előlépett. Egy rendkívül alacsony és zömök törpe nőstény volt, olyan dagadó izmokkal, hogy azt egy harcos hím is megirigyelhette volna. Ridumara bár még csak kilencvennyolc nyarat látott, négyszeresen özvegy volt; első férje végelgyengülésben halt meg kétszázharminckét éves korában. A második férj belevetette magát a Kósza Lelkek szakadékába. A harmadik egyszerűen eltűnt, és feltételezték, hogy egy troli vagy egy ogár falta fel. A negyedik pedig egyik napról a másikra
megháborodott vagy húsz évvel ezelőtt, ámokfutásba kezdett, s miután két meglepett nősténynek is szétloccsantotta a koponyáját a harci kalapácsával, egy mérgezett tőrt mártott saját szívébe. Ridumara az első két év szertartásán magába zárkózottan távol maradt a férjigénylés szertartásától, ám az azt követő tizennyolc évben kiállt, hogy férjet szerezzen magának. Ez idáig nem járt szerencsével, ám ő makacs, elszánt asszony volt. Ötödjére is férjhez kívánt menni. A szólításra most az oltár elé lépett, két vaskos kezét csípőre rakta, és úgy nézett végig a falubelieken, mintha a puszta tekintetével meg akarná fenyegetni őket. - Igen! - harsogta öblös hangon, és vadul a levegőbe csapott. -Férjet akarok végre!
A hímek közül többen összeborzongtak; még azok is, akiket, lévén hogy nősök, nem fenyegetett közvetlen veszély. Ridumara karakán nő volt; aki nem tetszett neki, azt megverte. - Rubadlda!-harsogta a Bíró.
Ezen mindenki meglepődött. A viszonylag fiatal nősténynek alig pár hete falta fel a férjét a troli; valahogy senki sem számított arra, hogy máris férjet akarhat. Hiszen másfél -két éven át gyászolni illene. Ám nem tiltotta törvény, hogy ily hamar maga mögé dobja gyászát. A dús pofaszőrzetű asszonyság a megvető pillantásokkal dacolva előlépett, és egyenesen Bugurra szegezte a tekintetét. - Igen -jelentette ki. - Én magam is férjet akarok! - Dumcika! - harsogta szertartásosan a Bíró. A kancsal, elhízott leányzó is előkacsázott csámpás
lábain. Ó ez alkalommal jelentkezett férfiért első ízben. - Igen - rebegte lesütött szemmel. - Férjet akarok. Most valamivel kevesebben borzongtak meg. - Aninka! - harsogta a negyedik nevet a Bíró.
A falu legszebb lánya emelt fővel lépett elő. A négy férjvágyó nőstény közül ő volt a legfiatalabb; vagyis neki jut majd utoljára a választás lehetősége. Egy kissé bizonytalannak tűnt. - Igen - mondta halkan. - Én is... férjet akarok. - Mivel több jelentkező nincs - zárta le a szólítások sorát a falu Bírója -, lépjenek hát elő azon bátor
és délceg, független férfiak, akik elég elszántak ahhoz, hogy e négy nő közül asszonyt vigyenek otthonukba.
Bugur, a Bírófia azon nyomban előrelépett. - Itten vagyok! - jelentette ki elégedett mosollyal, és rávigyorgott Aninkára. - Készen állok a nászra.
Mivel senki sem mozdult, úgy tűnt, ezzel lezárult a jelentkezők sora. A Bíró meglepetten nézett körül. - Senki több?
A lusta Arangin vállat vont, és előcammogott valahonnan a sötétből. - Hát... esetleg... na, mindegy... - Tehát Arangin a második vállalkozó! - jelentette be a Bíró. -Mint ahogy vártuk is tőle ennyi év után! - Nos... na nem - mondta Arangin, és közben ásított. - Vagyis: igen. Szóval... na, most már mindegy...
Mivel senki más nem jelentkezett, a Bíró egyenesen Damonra nézett, mint a harmadik szóba jöhető ifjúra. - És te? - dörmögte. - Te nem jelentkezel? Úgy tudom, szándékodban állt asszonyt választani magad
mellé... - Most búcsúztattam el az apámat! - sziszegte felháborodottan Dámon. - Szeretnék asszonyt
választani. Ám mindaddig nem teszem, amíg bosszút nem állok apámért! Tehát a válaszom: nem! - Jól gondold meg! - korholta a Bíró. - Négy kiváló asszony keres magának férfit... kitűnő példányok
valamennyien. És mindössze kettejüknek van esélye arra, hogy a ma éjszaka hátralévő részét a Termékenység rítusának áldozzák! - Nem hiszem,,hogy alkalmas lennék ma... - motyogta elbizonytalanodva Dámon. És közben arra
gondolt, hogy a troli elől menekülve elhagyta valahol azokat a jácintknstályokat, amelyeket kimondottan Aninkának szedett. Úgysem lenne esélye... - A válaszod tehát nemleges? - harsogta a Bíró csalódottan. - Ez az utolsó szavad? Nem érzed magad
eléggé felkészültnek? Dámon reménykedve pillantott Aninkára; várt valamiféle biztatást, valamiféle sugallatot. Ám a lány még csak felé sem nézett. Jegyzőfia dühösen elfordult; még véletlenül sem pislogott többé Aninka felé. Tudta, hogy veszített, tudta, hogy a lány hozzá fog menni Bugurhoz, a Bírófiához, de nem érdekelte. Egész testét egyetlen vágy szorította görcsbe: megölni azt az átkozott trolit! - Halljam hát a válaszod! - sürgette a Bíró. - Hadd folytassuk a szertartást annak rendje s módja szerint! - Mivelhogy Mahout azt kívánja tőlem, hogy bosszút álljak a trollon, amely felfalta szeretett apámat,
nem hinném, hogy ebben az évben jelentkezhetnék férji szerepre, így hát... - Hirtelen döbbenten fedezte fel, hogy Anika őt nézi. Megköszörülte a torkát, és folytatta mondandóját. - így hát... bárhogy legyen is, én mégis úgy érzem, hogy készen állok a nászra, ha megtalálom azt, aki hozzám való... és ő is akar engem... - Most akkor „igen" vagy „nem"? - zavarodott össze a Bíró. - Az Ősi Törvény nevében felszólítalak,
válaszod legyen egyértelmű! - Igen! - kiáltotta Dámon, és határozottan odalépett az oltár előtt felsorakozó két hímtársa mellé.
Bugur csúnya pillantást vetett rá; Arangin pedig ásított, és álmatagon maga elé pislogott.
Miután több jelentkező nem volt - lévén, hogy nem akadt más számításba jöhető, független férfi az egész faluban -, a Bíró megadta a jogot a korelső asszonynak, hogy megnevezze, melyik férfit választja. Ridumara az ajkát lebiggyesztve, peckesen odasétált a három jelölt elé. A lusta Aranginra rá sem pillantott, Damont pedig csak a szeme sarkából vette szemügyre. Egyenesen Bírófia Bugur előtt cövekéit le, és a hüvelykjével feléje bökött. - Ez kell nekem!
Bugur szemmel láthatóan összerezzent. Az Ősi Törvény szerint jogában áll visszautasítani a választást; de csupán két alkalommal. Ha harmadjára is nemet mond, tíz évig nem állhat ki jelöltként az Istenek Nászának Éjszakáján. Bugur erre a fordulatra nem számított; pedig gondolhatott volna rá. Hiszen Ridumara - bár csaknem háromszor annyi idős volt, mint ő -ugyanaz volt nőben, mint Bugur férfiban. Csupa izom, erőtől duzzadó, határozott, mindenre elszánt harcos. Olyasvalaki, aki erőnek erejével is eléri és megszerzi, amit akar.
Ahogy ott álltak egymással szemben, még a vak Hugrograx is megállapíthatta volna, hogy Mahout is egymásnak teremtette őket; oly any-nyira összeillettek. Ha ezek ketten összetennék, amilyük van, és Mahout termékennyé tenné a frigyüket, biztosra vehető, hogy az ő ágyékukból sarjadó utód hatalmas, erős és diadalmas lenne - olyan, akiből egykor talán Marduk Bírája válna. Az egybegyűltek egy pillanatra még a lélegzetüket is visszatartották; néhány asszony féltékenyen pislogott Ridumarára; megint mások csúf pletykákat suttogta arról, miként halhatott meg Ridumara egyik-másik férje. Szó, ami szó, a daliás Bugurt bármelyikük szívesen a szoknyája alá vonta volna, ha erre lehetősége nyílik. Új férjre azonban csakis független asszonyok pályázhattak. Bugur kidüllesztette a mellét, és Aninka felé pillantott. - A kérés megtisztelő - jelentette ki hetykén. - Ridumara pompás nőstény. Ám én valaki má sra
vágyom! S hogy szavait egyértelművé tegye, rákacsintott a legtávolabb álló férjválasztóra, Aninkára. Aninka félszegen elmosolyodott. Damonnak pedig ökölbe szorult a keze, és gyilkos gondolatok kezdtek keringeni az elméjében. - A kérés visszautasíttatott - jelentette ki a Bíró fennhangon, és nem nézett a fia irányába. Ő
valószínűleg helyeselte volna ezt a nászt, hiszen Ridumara a legpompásabb nőstények közé tartozott. Talán legszívesebben még ő maga is beállt volna a férjjelöltek sorába, ha ezt a kora és a pozíciója lehetővé teszi. Ám az ő korában már feltételezhető, hogy elvesztette a nemzőképességét, és nem lehetett megkockáztatni, hogy elvegyen a nemzőképes egyedek elől gyermekszülésre alkalmas nőstényeket. Ám ha Ridumara még tíz éven át társtalan marad, az Ősi Törvény lehetővé teszi, hogy ő is megpróbálkozzon vele... A Bíró feltette a szokás megkövetelte kérdést. - Ridumara, kívánsz más hímet megjelölni szándékaidnak?
A daliás harcosnő szúrósan nézett Bugurra, aztán oldalra fordította a fejét. Tekintete elsiklott a nagyokat pislogó Aranginon, és megakadt Damonon. Az új Jegyző olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta. Igyekezett gyámoltalan, erőtlen, férjnek alkalmatlan, nyápic, tintanyaló törpe benyomását kelteni. Nem volt túlzottan nehéz dolga. Ennek ellenére Ridumara feléje bökött. - Jó lesz nekem ez is... - Nemleges a válaszom! - hadarta rémülten Dámon, a Jegyzőfia. -Én mást akarok.
Ridumara bosszúsan felhorkant, és elsietett az oltár előtt. Aranginra rá se nézett. - Visszavonulok - dörmögte. - Ebben az évben nem választok férjet.
Arangin vállat vont, mint akinek minden mindegy. És úgy álldogált ott tovább, mint akit véletlenül pottyantott oda a levegőből egy hatalmas madár. A Bíró a második nőt szólította. - Rubadlda!
A szőrös képű, tömzsi nő odariszálta magát a három várakozó hím elé, és rávigyorgott Bugurra. - Te kellesz!
A Bírófia megremegett. Szörnyű előérzet szállta meg. - Nem lehet - hebegte. - Én másra gondoltam, és... - Második visszautasításod - szögezte le a Bíró. - Az Ősi Törvény szerint harmadjára igent kell
mondanod. Amennyiben nemet mondasz, tíz éven át nem léphetsz a nősülés útjára... Bugur a fogát csikorgatta. Dámon kezdett megélénkülni. Hoppá! Ez váratlan fordulat. Ha Dumcika is kiválasztja Bugurt, akkor vagy igent mond, vagy kiesik a jelöltek közül - tíz évre. És amikor Aninka sorra kerül a választásnál, csupán két jelölt közül választhat. Vagy ő, vagy Arangin... Dámon a lusta, ásítozó sorstársra pillantott, és kellemes érzés töltötte be a mellét; Aninka nem lehet olyan ostoba, hogy Arangint választja! És akkor... Nem maradt ideje végiggondolni, ki marad az egyetlen jelölt, mert Rubadlda megállt előtte. - Akkor őt választom -jelentette ki. - Damont, a Jegyzőt! Nekem ő is megfelel. - Nem, nem - motyogta elsápadva. - Nem fogadom el a felkérést. Rubadlda bosszúsan nézett rá, a
szeme szikrázott; aztán elfordított a a fejét, és elszántan Aranginra bökött. - Akkor... ő is jó lesz!
Arangin felibe harapott egy ásítást ijedtében.
- Na, ne! - bökte ki megrendülten. - Erről szó sem lehet! - Mi bajotok van nektek? - siránkozott megbántottan a szőrös pofájú nőstény, és akkorát csapott a
hasára, csak úgy csattant. - Készen állok arra, hogy egészséges kölyköket szüljek! Hát nem kell ez egyik majomnak sem?!
Nem várt választ; sértetten elvonult az egybegyűltek mögé, hogy kisírja magát. - Dumcika a következő - jelentette be a Bíró. - Leány, lépj közelebb, és válassz férjet magadnak!
Szerencsés vagy; hiszen a választék változatlan és igen kiváló! A Bíró nem mondta ki azt a tényt, amivel mindenki tisztában volt: ha a kancsal, csámpás, hájas leányzó Bugurt vagy Damont választja, nekik két választásuk lesz; vagy igent mondanak, és akkor őt veszik el, vagy pedig nemet, és akkor tíz évig nőtlenek maradnak... Dumcika is tisztában volt ezzel; az nyilvánvaló volt csillogó szeméből. Dupla tokácskája izgatottan rengett az álla alatt. Jó hosszan tétovázott, és eközben a csend elmélyült. Aztán kimondta - vagyis inkább kiáltotta - a döntését. - Bugur! Bugur kell nekem!
Bugur halott sápadt lett. És mellesleg az oltár előtt álló Aninka is megremegett... - Nos, fiam - szólította fel a Bíró Bugurt -, halljuk a válaszod! Bugur először csak a fejét ingatta, aztán
nagy nehezen kipréselte magából a választ. - Nem... Dumcika megnyikkant, de nem adott ki magából értelmes szavakat. Úgy állt, mint a csalódottság és a
kétségbeesés féleleven szobra. - A válaszod nemleges? - kérdezte a Bíró a fiát. - Ezek szerint kilépsz a jelöltek sorából, és tíz éven át
nem is lépsz közéjük újra? - Mahout segedelmével... tíz év múlva - préselte ki magából a Bírófia. Aztán nagyokat nyelve hátat
fordított, és elsomfordált a tűz közeléből. Arangin hangosat ásított. Dámon szíve viszont repesett az örömtől; madarat lehetett volna fogatni vele. Bugur tíz évig nem lesz vetélytársa. Éljen! Éljen! Éljen! Dumcika elszontyolodva eléje lépett, és talányosan nézett rá... Dámon ebben a pillanatban rádöbbent, hogyha a kövér leányzó most megnevezi őt, akkor korai volt az öröme. Mivel ez esetben harmadjára is nemet kell mondania, és akkor tíz évig neki is várnia kell. Vagy igent mond, és akkor a mai nászéjszakát Dumcika hájas karjaiban töltheti... ...akárcsak hátralévő éjszakáit! Valósággal hipnotizálta a könnyeivel küszködő leányt, és szikrázó tekintettel próbálta elrettenteni. Ne! Ne! Ne! Meg ne próbáld!
Teltek a vészterhes másodpercek. Dumcika töprengett, és bánatos pillantásokat vetett az árnyékból feléje pislogó, búskomor Bugur felé. Dámon igyekezett a pillantásaival megfélemlíteni és elrettenteni. Ne! Ne! Eszedbe se jussak!
Dumcika fürkészőn nézett az arcába. És tekintetében egyfajta „ha ló nincs, jó a szamár is" kifejezés jelent meg. - Várj! - sziszegte idegesen Dámon. - Gondolkodj, mielőtt döntesz!
Többen felhördültek. Nem volt szokás, hogy egy férjjelölt anélkül tippeket adjon, hogy őt megnevezték vagy kiválasztották volna. Ám olyan törvény sem volt, amely ezt tiltotta. És mellesleg Dámon annyira ideges volt, hogy ha lett volna tiltó törvény, gondolkodás nélkül áthágja azt is. - Ha megnevezel engem - hadarta eszelős sietséggel -, én nemet mondok, és te így is úgy is hoppon
maradsz. Vagy kiválasztod Arangint, vagy tíz évet vársz, mire én és Bugur ismét jelöltként léphetünk az oltár elé! És ki tudja, akkor mi történik majd... Dumcika kancsal pillantása meglepetten vándorolt Jegyzőfia arcán. - Mit... beszélsz? - rebegte értetlenül.
A falu népe izgatottan motyogott, sugdosott. Közelebb húzódtak. - Adj esélyt nekem és magadnak! - sziszegte szinte parancsolóan Dámon. - Te Bugurt akarod, nem engem! - Háát... igen. - Akkor ne válassz ki engem! - suttogta Összeszoruló torokkal Dámon. - Akkor én még itt maradhatok
az oltár előtt... és esélyem lesz arra, hogy valaki más kiválasszon magának. - Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Aninkáról beszél. - És ha az a valaki kiválaszt engem, akkor az a valaki már nem lesz vetélytársad tíz év múlva, amikor Bugur ismét jelöltként állhat itt az Istenek Nászúnak Éjszakáján... Érted? Dumcika szeme felcsillant; megértette. Hiszen sejtette ő, hogy Bugur ki miatt kosarazta ki. Hiszen a négy nő közül háromnak nemet mondott. Aninkára fente a fogát. így viszont Aninka is válaszút elé kerül; ,vagy nem választ senkit, vagy kiválasztja Dámon és Arangin egyikét. És akkor Bugur már hiába epekedik Aninka után... Dumcika szinte örömmel húzta ki magát. - Visszavonulok! - kiáltotta örömtől csengő hangon. És biztatóan pillantott Bugur felé. - Én tudok
várni... akár tíz évet is! Bugur az árnyékban felnyögött, és a fejéhez kapott. Dámon úgy érezte, mintha egy mázsás kőszikla szakadt volna le a szívéről.
- Ez az!
Most már minden szempár Aninkára szegeződött. A falu legszebb leánya úgy lépett előre, mintha alvajáró lenne. Anélkül, hogy rápillantott volna akár Aranginra, akár Damonra, a Bíró felé emelte szép ívű állát. - Nem választok - jelentette ki magabiztosan. - A megmaradt jelöltek között nincs olyan, akit
magamhoz érdemesnek tartanék. Dámon, aki egészen másra számított, felkiáltott csalódottságában és megdöbbenésében, ám ezt a kiáltását elnyomta a falu népének meglepett kiabálása, nevetése, gúnyolódása. Dámon úgy érezte, egy világ omlott össze benne, és a lelkét keserűség szállta meg. Aninka Bugurt szereti; várni fog rá akár tíz éven át is... Most már végképp nem akart mást, csak gyilkolni, bosszút állni. A trollon, Buguron, Aninkán, vagy bárki máson, aki az útjába kerül... Miután ez a szertartás anélkül ért véget, hogy egyetlen nász is köttetett volna, a Bíró megköszönte Marduknak a jelenlétét, és gyümölcsöző nászt kívánt neki ezen éjszakára. Nem volt ez szokatlan helyzet, hiszen oly csekély volt a falu népessége és oly keve sen voltak a függetlenek, hogy évtizedek óta csak igen kevés nász jött létre. Most ugyan jó esély volt arra, hogy két törpe egymásra talál, ám a kimenetel nem igazolta a várakozásukat. Az éjszaka azonban ezzel még nem ért véget. A falu súlyos helyzetben volt, és erre Dámon apjának halála tette fel a koronát. Már korábban is tanácskoztak arról, mit tehetnének a troli ellen, de most elkerülhetetlennek tűnt, hogy döntésre jussanak. Tekintve Dámon bosszúvágyát, s azt a tényt, hogy Mahout, a törpék legfőbb isten e egy mindannyiuk által észlelt csodatevéssel biztosította őket helyesléséről. Most már nem volt ki út; valamit tenniük kellett a körülöttük ólálkodó veszedelemmel, amely az elmúlt hetek alatt a falu csekély létszámát még csekélyebbre olvasztotta. Miután a tábortűz körül összegyűlt nép evett és ivott, minden jelentős személy egymás után kifejtette a véleményét. Khomaxor csak vihogott, aztán az első korty bor után elaludt. A vak Hugrograx nyitotta meg a szónoklatok sorát. Hosszan, nagyon hosszan beszélt, felemlegetve a dicső múltat, s a következő megállapítással fejezte be zavaros, követhetetlen okfejtését: - A troll-lal nem szállhatunk szembe. Még ha megsebezzük is va -racskos testét... a sebei pillanatokon
belül begyógyulnak, hiszen pokolbéli erők védik. Felfal mindőnket. Ezért hát egyetlen megoldást látok csupán. Követnünk kell testvéreink példáját... el kell vándorolnunk! Nagy felhördülés és jajveszékelés kísérte szavait. - Itt hagyjuk őseink szellemeit? - Nincs más választásunk!
- Akkor inkább itt halok meg! - Faljon fel a troli! - Vagy ugorjunk mindannyian a Kósza Lelkek szakadékába! - Talán van más megoldás - emelkedett szólásra Gumodar, aki a három aggastyán közül talán még a
legvilágosabb elméjű volt. - Van megoldás... - Mi az? Gumodar hosszan nézett maga elé, és szomorkásán bólogatott. - Az előbb még tudtam... - Elfelejtetted?! - zsörtölődött Hugrograx diadalmasan. - Te sem vagy már a régi, mi? Gumodar szeme azonban hirtelen felcsillant. - Megvan! Az ember! - Mi? - Miről beszélsz? - Segítségül kell hívni az embert! - kiabálta Gumodar. - Rá kell vennünk, hogy öljék meg nekünk a trolit! - Ha az embereket idehívjuk, előbb minket irtanak ki mind egy szálig! - morogta a Bíró. - Hatalmas
hadsereggel jönnek, lemészárolják asszonyainak, minket pedig rabláncra vernek, és arra kényszerítenek, hogy köveket fejtsünk az ostoba erődítményeinek falaihoz... Derengan nem véletlenül mondta ezt; ő nyolc éven át raboskodott az emberek egy kőerődítményében, ahol a várfalak építési munkálatait kellett felügyelnie. Nagy szerencsével sikerült megszöknie, és csontig soványodva, sebláztól gyötörtén, szinte a halál peremén ingadozva tért haza. Tiszta szívből gyűlölte az emberfajzatokat! - Nem sereget kell hívni! - rikoltotta Gumodar. - Csupán néhány vakmerő kalandort, akik képesek
arra, hogy kinyírjanak egy trolit! Hetet... vagy nyolcat... A jelenlévők összevissza kiabáltak; mindenki azonnal ki akarta fejteni a véleményét. Ezáltal egyetlen értelmes mondatot sem lehetett hallani. - Miért bíznánk másra?! - próbálta túlüvölteni a hangzavart Dámon. - Itt vagyunk mi magunk! A troli
már öreg... szervezzünk mi magunkból csapatot! A vitatkozók meg sem hallották. Csupán egyvalaki pislogott feléje csodálkozva. Bugur, a Bírófia. És volt ebben a pislogásban még valami más is; egy hoppon maradt vetélytárs fenyegetése. Dámon tovább harsogta a véleményét, ám senki sem reagált a felvetésére.
- Csendet! Csendet! - üvöltötte a Bíró. Aztán amikor nagy sokára sikerült tekintélyt teremtenie,
Gumodarra bökött. - Tegyük fel, hogy találnánk olyan embereket - undorral ejtette ki a szót -, akik képesek lennének megölni a trolit... de miért vállalkoznának erre? Gumodar elégedett vigyorral tárta szét a karját, mint aki rájött a nyilvánvaló megoldásra és erre rendkívül büszke. - Megfizetnénk a szolgálataikat... mint egykoron. - Megfizetnénk? - ismételte hitetlenkedve a Bíró. - De vajon mivel? Gumodar elbizonytalanodott. - Ha összeadnánk, amink van... - Nincs nekünk semmink! - torkolta le a Bíró. - Az emberek kapzsi népség! Csillogó ar anyra,
drágakövekre fáj a foguk!... És ugye, nem akarod azt javasolni, hogy odaadjuk nekik azokat a szent drágaköveket, amiket Mahout nagy dicsőségére bányásztak őseink évszázadokon át fáradtságos munkával... - Hm, valóban nem. - És ha csak egyet adnánk? - kiáltotta valaki. - Egyetlen drágakövet talán tudnánk nélkülözni! Derengan legyintett. - Egyet adnánk nekik... aztán kétszer annyian térnének vissza, hogy legyilkolj anak, bennünket és
elvegyék tőlünk a többit. - Szinte köpte a szavakat. - Én aztán csak tudom, milyenek! Ilyenek! Ismét nagy vita vette kezdetét arról, hogy vajon mivel fizessenek. És hogy egyáltalán foglalkozzanak -e azzal a gondolattal, hogy ember fajú trollvadászokat béreljenek. Dámon kezdetben maga is bekapcsolódott a vitába, aztán mivel a kutya se figyelt rá, elhallgatott. És akkor döbbenten vette észre, hogy vetélytársa, Bugur időközben eltűnt. Persze azonnal a legrosszabbra gondolt, és tekintetével Aninkát kereste; és legnagyobb megkönnyebbülésére a lányt ott találta a vitatkozók között. Tehát nem Bugurral félrevonulva duruzsolnak egymásnak valamely szikla árnyékában! De akkor hová tűnt Bugur? Hogy távozhatott el a tábortűz mellől, amikor ilyen kétségbeejtően fontos ügyben kell döntést hozniuk? Egy darabig még megpróbálta felfedezni a Bírófiát valahol az árnyékban, de aztán figyelme a felhevült arccal rikoltozó, vitatkozó Aninka felé fordult. Milyen szép! Milyen tökéletes! Milyen gyönyörű! És Bugurt szereti... Azt mondta, a maradék jelöltek nem méltók hozzá...
HOPP!
Dámon, a Jegyzőfia - aki továbbra sem tudott másképp gondolni magára - hirtelen rádöbbent, hogyan nyerheti meg a lány szívét. Tíz éve van arra, hogy jobb belátásra bírja, hiszen Bugur tíz évig nem jelentkezhet férjjelöltnek. Tíz év rengeteg idő. Ő és Aninka egy év múlva ismét a jelöltek között lesznek, s két év múlva is, és három év múlva... Hacsak nem sikerül addig megértetnie a lánnyal, hogy ő igenis méltó hozzá! És hogyan lehet ezt megértetni? Be kell bizonyítani! Ha ő Hős lesz, és megöli a trolit, így állva bosz -szút az apjáért és más felfalt falubeliért, Aninka be fogja látni, hogy ő az igazi választás! Egy kissé elábrándozott, és elképzelte, milyen lesz majd a nászéj -szakájuk... ...amely ábrándokból meglepett kiáltások riasztották fel. Bugur érkezett a lakóbarlangok irányából egy jókora ládát cipelve a vállán. Bugur izmos, jól megtermett törpe volt, de még az ő egyenes dereka is meghajlott a láda súlya alatt, és a lábai minden lépésnél megremegtek. Amikor a tűz közvetlen közelébe ért, és a falubeliek szétnyílva utat enge dtek neki, az ifjú egyenesen a vének és a Bíró elé lépkedett. A ládát erőlködve dobta le a földre, és nagyot szusszantott, ahogy a tehertől megszabadult. - Itt van! - kiáltotta büszkén. - Itt van benne, amivel fizethetünk a trollvadászoknak... Egy hatalmas, bronzveretes utazóláda volt, amelynek oldalán érdekesen kanyargó, egymásba futó,
összebogozódó minták kiterjesztett szárnyú, büszke sárkányalakokat fogtak közre. A láda fedelét egy tenyérnyi méretű, rozsdás lakat rögzítette, amely egy vicsorgó rémpofát ábrázolt, s amelyen nem volt kulcslyuk, csak különböző dudorok; két szem, orr, száj, két fül. Valószínűleg ezek megnyomásának kombinációjával nyílik. A láda egyébiránt olyan hatalmas volt, hogy akár két törpe is kényelmesen elbújhatott volna benne. Valószínűleg csaknem üres volt; ha kincsekkel lett volna tele, még a bikaerős Bugur is megrokkant volna alatta.
Amikor Bugur lelökte a ládát a tűz mellé, olyasfajta csörömpölés, csilingelés hallatszott a belsejéből, mintha aranyláncra fűzött drágakövek és gyöngyök verődtek volna össze. A falu lakossága egy emberként - elnézést: egy törpeként - húzódott azonnal közelebb. Valamennyien nagyon szerették a csillogó csecsebecséket. Szép csendes, nyugodt éjszaka volt; a hold már pályája csúcsáról pislogott le rájuk, fényé t egyetlen felhő sem takarta el. A tűz fénye fennen lángolt, kísérteties, vörös fényeket és árnyékokat hajigálva a meredt szemű népességre.
Bírófia Bugur diadalmasan karba fonta a kezét, és hanyagul rátette a lábát a láda tetejére, mintha az egy legyőzött állat teteme lenne. - Itt a megoldás! - kiáltotta büszkén Bugur, és hangja remegett az önelégültségtől. - Fogadom, hogy
tele van kincsekkel! Ha azokat eladjuk, fogadhatunk trollvadászokat! - Miféle láda ez? - kérdezte Derengan, a Bíró, és szemöldökét összevonva meredt hol a ládára, hol
pedig a fiára. Bírófia elvigyorodott. - Az Ősök Csarnokában találtam kényszermunka közben - magyarázta. - Az volt a büntetésem, hogy
egy új sírkamrát vájjak a régiek mellé. Én nagy erővel dolgoztam, hogy elkészüljek a munkával az Istenek Nászának Éjszakájára... Akkor még nem sejtettem, mi vár rám ezen az éjszakán. - Sóhajtott, és bosszúsan pislogott Damonra. Aztán folytatta. - Dolgoztam éjjel, dolgoztam nappal, s még az alvást is rövidre fogtam. Másfél hónap helyett három hét alatt kivájtam a megfelelő méretű sírkamrát, és a munkámmal elkészültem. Már csupán pár igazítás volt hátra, amikor egy erőteljesebb csapásom alatt beszakadt a bal oldali fal, és egy elzárt kamrába jutottam. A kamra alig valamivel volt nagyobb, mint ez a láda, és amikor megpillantottam, hirtelen az az érzésem támadt, mintha a semmiből robbant volna oda a hegy gyomrába valamikor... és ő maga vájt volna lyukat magának! És így is kellett lennie, mivel a szűk kamrácskának semerről nem volt kijárata. - Bugur égnek emelte mindkét kezét. - És amikor beléptem a kamrába, hirtelen felvillant valami, és olyan fényesség támadt, hogy csaknem belevakultam!
A falusiak egyszerre hördültek fel. - Mágia! - suttogta a vak Hugrograx. - Ez egy mágikus láda! - Mágia! - Sokan félelemmel vegyes elképedéssel ejtették ki az ajkukon ezt a szót.
Nem szívlelték a mágiát. - És miután visszaóvakodtam - folytatta Bugur, aki elfelejtette megemlíteni azt a tényt, hogy a
villanás után elfutott ijedtében -, a láda még mindig ragyogott. Ám a fény, amely körülvette, egyre halványodott, és mire megérintettem, teljesen kialudt. - Mi van benne? - rikkantotta valaki. - Nem tudom - dörmögte Bugur. - Nem tudtam kinyitni, bárhogy erőlködtem... de lefogadom, hogy
csillogó kincsekkel van tele. Egy ilyen csodálatos mívű láda... nem tartalmazhat ócska kacatokat! - Nyissuk ki! - üvöltötte egy asszony. Nagy kiabálás támadt. - Ugyvan! - Nyissa már ki valaki! - Meddig akartok még várni?
A Bíró azonban intőleg emelte fel a kezét.
- Várjatok! Várjatok! - harsogta túl az ovációt. - Óva intelek benneteket, hogy mágikus ládákkal
babráljatok! Meghalhat, aki megérinti! Azonban már meg sem hallgatták. Bugur, a Bírófia elkérte Vilu Fekor kovácsmester nagyobbik pörölyét, és jó alaposan a tenyerébe köpött, hogy ne csússzon a szerszám nyele. - Ne üss nagyot! - tanácsolta a kovácsmester, és megvakarta bibir -csókos orrát. - Csupa rozsda az
egész... egy aprócska suhintás is megteszi. Azonban Bugur a barlangban már megpróbálkozott a lakat leverésével, és tud ta, hogy holmi simogatásra nem nyílik ki. De talán ha jó alaposan odacsendít a húszkilós kalapáccsal... Nekihuzakodott, a feje fölé emelte a termetes pörölyt, és iszonyatos erővel lecsapott a lakatra. Dámon, aki közvetlen közelről nézte a jelenetet, kissé még hátrébb is lépett, mivel attól tartott, hogy a lerepülő rozsdás lakat nekicsapódik a térdének vagy a sípcsontjának, és alaposan megüti. A rozsdás lakat azonban nem repült le. A hatalmas pöröly iszonyatosat csendült, amikor eltalálta, a vaskos nyél nagyot reccsenve eltört, és Bugur csaknem orra bukott a lendülettől. A lakat és a pöröly találkozásakor kékes-lilás szikrák pattantak minden irányba, s olyasféle sercegés és sivítás hallatszott, mint amikor egy élő folyami rákot forrásban lévő vízbe hajítanak. Bugur felordított, és remegő kezéből kihullott a törött fanyél megmaradt része. Hitetlenkedve meredt a magától is tovább szikrázó ládára. A bámészkodók közül nagyon sokan meghátráltak; néhányan még el is futottak. - Mágia! Mágia! - motyogták, dörmögték, kiáltották kánonban. Bugur megrázta mindkét kézfejét,
mintha ki akarná potyogtatni belőlük a remegést. - Mahout vérére! - motyogta zsibbadtan. - Miből van ez az átkozott lakat? - Mágia védi - nyikorogta mögötte valaki, és halk vihogás hallatszott. - Engedj közelebb... Bugris! - Bugur - helyesbített a Bírófia, és dühösen perdült meg. Mindenki nagy meglepetésére a falu
legidősebb tagja, Khomaxor, az egykori Legendás Hős állt ott félig vakon, reszketeg lábakon, meggörbülve, imbolyogva, és csontsovány kezét a láda felé nyújtotta. - Khomaxor! - kiáltott rá valaki. - Ne érintsd!
A vénség azonban nem törődött a figyelmeztetéssel. Reszketeg ujjaival megérintette a láda oldalát, és elérzékenyedve simogatta; még valamit gügyögött is hozzá. - Tris... Ó, drága Tris... Te szépséges... Te gyönyörű... Te utánozhatatlan...
Senki sem merte megszólítani. Khomaxor lerogyott a láda mellé, és remegő csókjaival összenyálazta az oldalát. Simogatta, cirógatta, majd rábukott a fedélre, és duruzsolni kezdett egy ősrégi altatóéne ket.
A Bíró zavartan köhécselt, és körülnézett, mintegy biztatást várva arra nézve, hogy mit tegyen. Bár a falu egykor Legendás Hőse mostanra szinte magatehetetlen vénséggé vált, még mindig babonás tisztelettel kezelték; nem lehetett csak úgy rászólni, hogy menjen már onnan. Illett kivárni, amíg befejezi a mondandóját vagy hirtelen elalszik. A Bíró balján Gumodar, Marduk harmadik legidősebb lakója sóhajtott, és jelentős mozdulattal megkopogtatta a kobakját. - Hülye szegény... Nos, ennyit a tiszteletről. Időközben Vilu Fekor kovácsmester elfutott, és most a vasnyelű pö -rölyével tért vissza. - No, hadd próbálom én...
Khomaxor azonban befejezte az altatót - vagy bármi volt is az, amit mormolgatott -, és éles fejhangon felvihogott. - Velczor már halott! - rikoltotta. - De én még élek, Tris! Élek! - Mit beszélsz? - hebegte a Bíró. - Kihez beszélsz? Ki az a Tris? - Tristitia! - hahotázott az aggastyán. - A Gyönyörűségek Hercegnője, a Jóságos Szépség! Hah! Ő az, igen!
A Bíró zavartan fordult körül. - Tudja valaki, miről beszél ez?
Gumodar ismét megkopogtatta a koponyáját. - Oda se figyeljetek! Teljesen hülye... _ Tristitia! - krákogta a háttérben a vak Hugrograx. - Én már hallottam róla! Igen... a Gyönyörű
Tristitia, a Szépség és a Jóság megtestesülése. Hej! Mennyi mesét hallottam róla csecsszopó koromban! Azt mondják, ő a legszebb és legcsodálatosabb nő ezen a világon. A bőre oly tiszta és fehér, mint az alabástrom, vagy mint a legmagasabb hegycsúcsokon nyugvó, érintetlen, szűzi ősjég! Úgy is hívtak őt... Tristitia, a Jéghercegnő! - Jéghercegnő? - dörmögte a Bíró kételkedve. - Te a gyerekmesék Jéghercegnőjéről beszélsz? - A mesék - préselte ki magából a vak Hugrograx - mindig igaz történeteken alapulnak. Csak éppen,
ahogy terjednek, egyre színesebbek és hihetetlenebbek lesznek. Bár néha talán még a leghihetetlenebb mesék is igazak. - De hát a Jéghercegnő legalább ezer éve... Hé, te kölyök, elment az eszed?!
Ez utóbbit azért kiáltotta, mert Bugur hirtelen megszorította az alkarját, és csaknem összeroppantotta. - Nézd, nézd, nézzétek!
Khomaxor abbahagyta a duruzsolást és a cirógatást; az orra alatt vihorászva a lakatot tapogatta. Itt ott megnyomogatta a dudorokat, megráncigálta a szétálló acélfüleket, s furcsa, érthetetlen szavakat motyogott.
Aztán a következő pillanatban a hatalmas lakat, amelyet Bírófia Bugur még egy húszkilós pöröllyel sem tudott leverni, nagyot kattant, és engedelmesen belesimult a vénség tenyerébe. A láda fedele megremegett.
Khomaxor tébolyultan felkacagott, aztán kezében a lakattal rábukott a láda fedelére, és nem adott ki több hangot. Síri csend támadt. - Elaludt? - motyogta Dámon, a Jegyzőfia aggódva.
A Bíró odalépett a vénséghez, és letérdelt hozzá. Megtapogatta a kezét, a nyakát, aztán fülét az aggastyán szájához nyomta. Kisvártatva szomorúan egyenesedett fel. - Khomaxor - recsegte -, Marduk Örökös Hőse... megtért istenünkhöz... 7.
Aznap éjszaka már senki sem merte érinteni a ládát. A szertartást és a tanácskozást végleg beszüntették, és pár önként vállalkozó asszony a szokásoknak megfelelően virrasztott a halott mellett. Néha előfordult, hogy Mahout meggondolta magát, és az Öröklét Kapujából visszaparancsolta egy-egy hívét, hogy az még elvégezhesse némely fontos teendőjét az Átmeneti Világban. Hiszen a hegyi törpék hitték azt, hogy az igazi életüket az Öröklét Birodalmában élik, amelynek Mahout az Ura. Az Öröklétből látogatnak az Átmeneti Világra, s oda térnek majd meg, ha bevégezték a rájuk bízott feladatot. Ki előbb, ki később. Ha majd letelik a virrasztás két napja és éjszakája, elhelyezik Kho-maxor holttestét az Ősök Csarnokában, hogy teste együtt nyugodhasson őseikkel, s azok könnyedén megmutathassák lelkének az Öröklétbe visszavezető utat. Őt nem égetik el, mint ahogy azt megtették Hergon, a Jegyző maradványával. Hergon testét nem helyezhették el az Ősök Csarnokában, hiszen mindössze egy kézfej maradt meg belőle. Őt egy áldozótűzben kellett megtisztítani attól a mocsoktól, amit természetellenes halálával a troli okozott. El kellett égetni a maradványait, és kérni Mahoutot, hogy keresse meg Hergon lelkét, bárhol van is jelenleg, és vezérelje őt vissza az Öröklétbe. 8.
Aznap éjszaka Marduk lakosai nyugtalanul aludtak; ám mind közül Dámon volt a legnyugtalanabb. Egész éjjel hánykolódott, és csak pillanatokra hunyta le a szemét. Mert amikor lehunyta, a telt hasú trolit látta maga előtt, és ettől hányingere támadt, s olyan vérszomj gyűrődött acélos gombóccá a mellkasában, hogy levegőt is alig kapott tőle.
Kétszer is felkelt, kiment a lakrészéből a föbarlangon át a fennsíkra, és fel -alá sétált a friss levegőn. Az apjára gondolt, és sorra idézte fel magában mindazt, amit tőle tanult. A meghitt pillanatokat, amikor együtt nevettek első idétlen próbálkozásain, amikor először vette kezébe a grafitot, és leírta első idétlen ákombákomát. Aztán olvasni is együtt tanultak, s Hergon nagy súlyt helyezett arra, hogy alaposan megtanítsa a számolás tudományára. Ő mindig azt mondta, aki ostoba marad, azt mindenki kineveti és becsapja. És azt is, hogy az írás és az olvasás néha sokkal erősebb fegyver, mint egy súlyos harci pöröly. Dámon ezt eleinte úgy képzelte, hogy a vaskos, bronzkapcsos, bőrkötésű könyvekkel is lehet fegyverként csapkodni, és sérüléseket okozni, de aztán egy napon megértette, mire gondol az apja, és ez őszinte örömmel töltötte el. Addig a pontig csupán ímmel -ámmal tanult, és szívesebben töltötte az idejét a vele nagyjából egykorú Bugurral, akivel köveket hajigáltak a Sher -patakba, fát vágtak, rohangáltak, és ruhákat mosó, tisztálkodó asszonyokat lestek meg. Emlékezett arra, hogy az első években valamivel nagyobb termetű volt a csenevész Bírófiánál; ám ahogy ő egyre több időt töltött a könyvek és a pergamenek fölé görnyedve, izmai lassacskán elpuhultak, Bugurból viszont húszéves korára már igazi behemót bika lett. Nem volt az átlagosnál magasabb termetű, ám hordószerű mellkasa és rengő bicepszei tiszteletet parancsoltak. Bár izomerőben még Bugur sem mérkőzhetett a falu kovácsmesterével, Vilu Fekorral, azonban az ifjú Bírófia sokkal gyorsabb és fürgébb volt, mint a tohonya kovács, s ha verekedésre került volna sor kettejük között, nem biztos, hogy Bugur húzta volna a rövidebbet. Az volt az általános vélemény, hogy Bugurból egy napon nagy és erős harcos lesz, s amikor az apja, Derengan már nem érzi magát elég alkalmasnak a feladatra, a fia fogja átvenni tőle a bírói botot. És az is kész tényként volt elkönyvelve a falu lakosai között, hogy Damonból egykor Jegyző lesz, s ha majd gyermeket szül neki valamelyik asszonyság, ő is úgy neveli fiát vagy leányát, hogy megtanítsa a krónikási és jegyzői feladatokra. Ám ő - bár érezte, hogy ez egy dicső és embert próbáló feladat -valami másra vágyott. Kalandokra, dicsőségre! És legfőképpen Aninkára. Ilyen gondolatokba merülve lépkedett Dámon, a Jegyzőfia az elhagyatott fennsíkon, és messzire elkerülte az elhamvadó tűz mellett bóbiskoló virrasztó asszonyokat. Nem akarta látni a vén Khomaxor kiterített tetemét, nem akart egyfolytában halálra és elmúlásra gondolni. Mert bár mindenki tudta, hogy a Legendás Hős könnyedén bebocsátást nyer majd az Örökkévalóságba, Dámon mégis úgy érezte, hogyha ő állna az Örökkévalóság küszöbén, szívesebben ragaszkodna inkább ehhez a cudar és kudarcoktól teljes Átmeneti Világhoz, mint a Végső Tökéletességhez. Nem tudta volna megmondani, hogy miért érez így, de emlékezett rá, ho gy egyszer az apja is mondott valami hasonlót. Hergon, a Jegyző meg is magyarázta, hogy érti ezt, ám Jegyzőfia nem tudta felfogni és megérteni apja szavait.
Most kinn sétált a csillagok c sillagok alatt, és mélyen teleszívta tüdejét a friss és éles hajnal előtti levegővel. Ösztönösen a Lófejszikla felé sétált, és arról álmodozott, vajon mit csinál most Aninka... A ninka... Pár pillanat múlva választ kapott erre a kérdésre. A Lófejszikla mögül fura hangok ütötték meg a fülét. Halk cuppo -gás, nyammogás és csámcsogás. Dámon lába csaknem földbe gyökerezett. A troli!
A troli elkapott valakit Marduk határában, és most javában lakmározik az áldozatán? Aztán suttogást is hallott, és halk, csintalan kacagást. - Csókolj még, ó... csókolj... ott, ott! - Csókollak én!
Dámon, a Jegyzőfia döbbenten állt. Mert a hangokban és a cuppo -gásban Bugurt és Aninkát ismerte fel. - Ó, nem!
Kimeredt szemmel rohanva megkerülte a sziklát, és csaknem megháborodott a borzalmas látványtól. Bugur összeforrva hempergett Aninkával a szikla mögötti füves részen. Ruhátlanul, fegyvertelenül ölelték, csókolták, falták, marták egymást, és lihegtek, l ihegtek, nyögtek, izzadtak, kacagtak, szerelmes szavakat suttogtak. - Nem, neeeem! - nyekeregte Dámon, a Jegyzőfia, és nekitámaszkodott a sziklának, hogy ki ne
szaladjanak alóla megroggyanó lábai! -Tiltott szerelem! Megszegitek az Ősi Törvényt! A szerelmeskedők hirtelen rádöbbentek, hogy megzavarták együttlétüket, és riadtan könyököltek fel. - Nem tehetitek! - kiáltotta felhevültén Dámon, és toppantott dühében. - Ezt... nem tehetitek! - Már megtettük - kacsintott rá gúnyosan Bugur, a Bírófia. - Megtettük. Kétszer is! - De ez lehetetlen! A Törvény... - Szarok a Törvényre! - kiáltotta a lány elég nőietlen módon. - Én Bugurt szeretem, és akkor is az övé
leszek, ha a Törvényt kell megszegnem! - Mahout szent nevére! - Tűnj el innen! - dörmögte fenyegetően Bugur, és villogó szemmel még jobban felkönyökölt. -
Semmi keresnivalód itt! - De... - Nem hallod, hogy takarodj, te mocskos tintanyaló? - rikoltotta Aninka durván. - Tűnj már el!
Dámon megtántorodott; már azt sem tudta, mit beszél.
- De én téged... szeretlek, és... - Te?! - gúnyolódott a nő. - Szeretsz?! Haha! Hiába szeretsz... mert én még arra se tartalak méltónak,
hogy megcsókold a seggemet! Tűnj már el! Es hogy nyomatékot adjon a szavainak, belemarkolt egy fíícsomóba, kitépte azt gyökerestől, és földestől együtt Jegyzőfia felé hajította. Aztán egy kavics is a kezébe akadt, és azt vágta Dámon fejéhez, hogy csak úgy koppant. - Tűnj el, te töketlen! - gúnyolódott Aninka. - Nem kellesz te senkinek! Örülhettél volna, hogy ketten
is a férjüknek akartak! El kellett volna fogadnod! Bugur csak röhögött ezeken a szavakon, és nagy cuppantással megcsókolta a gúnyolódó lány felmeredő mellbimbóját. Dámon úgy hátrált, mint egy élőhalott. A lába beleakadt egy jókora sziklába, és ő hanyatt esett. Felállni sem volt ereje. Négykézláb kotródott be a föbarlangba, valahogy betámolygott a lakrészébe, ledobta magát a száraz fuágyra, magzati állapotba gömbölyödött, és fájdalmasan zokogott. Ezen a n apon nem csupán az apja halt meg, plusz a falu legnagyobb hőse, akit ö ösztönösen is tisztelt - ám örökre meghalt benne a szerelem is.
A vágyódás azonban nem. Dámon újra és újra maga elé képzelte Aninkát, amint ott fekszik a szikla mögött diadalmas meztelenségében, és elenyészhetetlen vágyat érzett, hogy ő is megmártózhasson vele a gyönyörök kútjában. Igaz, a lány durván beszélt vele, ám ha eljön az alkalom, viszonozni fogja a durvaságát. 9.
Két nap múlva örök nyugalomra helyezték Khomaxor testét az Ősök csarnokában, s lassacskán helyreállt a rend Mardukban. Dámon, a Jegyzőfia annyira belemélyedt mélységes gyászába, a féltékenységbe, a csalódottságba, hogy szinte ki sem mozdult a sötét üregből, amelyet apjával együtt laktak - és amely most már csak az Övé lett. Amikor nem gyötörte a lelkét a keserűség, apja jól ismert holmijait rendezgette, és a régi Krónikákban lapozgatott, felidézve születéseket és halálokat, s bár még nem vette át hivatalosan a Jegyző munkáját, lelkiismeretesen bejegyezte a soron következő rovatba az apja és Khomaxor halálát. Ahogyan az apja tanította, csupán a legszükségesebb tényekre szorítkozott, és rendkívüli szűkszavúan fogalmazott. Ám az apja arra is tanította, hogy az adatok tekintetében a lehető legpontosabban kell eljárnia. Apja születési dátumát pontosan ismerte, így azt be tudta írni az életkor meghatározásához, ám arra nem emlékezett pontosan, hogy Khomaxor valójában mennyi idős volt. A legtöbben a faluban úgy gondolták, hogy 328 éves, de akadtak néhányan, akik biztosan tudni vélték, hogy a Legendás Hős inkább már a négyszáz felé közelít.
Dámon, a Jegyzőfia azzal is tisztelegni akart apja emléke előtt, hogy alapos munkát végez. Elővette hát a régebbi könyveket, és visszalapozott, hogy megkeresse Khomaxor születési bejegyzését. És 328 évvel ezelőtt találta meg egy borongós téli napon. Ott állt a megsárgult papíron, szinte már olvashatatlan kézírással: „ Üdvözlégy közöttünk kicsiny poronty, ki Marduk alapításának 15726. -dik évének 281.-dik napján, az éjszaka legközepén jöttél az Átmeneti Világra Tüskés Brodar és Valeraana gyermekeként, s születésedkor, dicső nagyapád emléke előtt tisztelegve, a Khomaxor nevet kaptad. Élj hosszú és Mahoutnak tetsző életet, Khomaxor, hogy amikor utadat bejártad, megtisztultan és tisztelettől övezve térhess vissza az Örökkévalóságba. " És valamivel lentebb volt egy másik bejegyzés is, ami a Legendás Hős születésének körülményeire vonatkozott.
„Hatalmas megtiszteltetés érte Marduk városát: ellátogatott hozzánk ő, a Legcsodálatosabb: a Kegyes és Jóságos Tristitia, hogy öröklétű szépségének fénye beragyogja komor barlangjainkat. Áldott legyen az ő neve, amiért részesített bennünket káprázatos tekintetének sugaraiból, és meggyógyította betegeinket! O a mi jótevőnk a legkegyesebb patrónusunk! Vajh, Mahout bocsássa meg nekem, hogy rajta kívül valaki mást is istenítek! Tristitia jelen volt, amikor a kicsiny Khomaxor megszületett, és jóslatot tett, mely szerint a gyermekből egykor a törpe nemzetség egyik leghatalmasabb harcosa vál ik! Úgy legyen!" Dámon, a Jegyzőfia izgatottan lapozgatott előre-hátra, de sehol máshol nem találkozott Tristitia nevével, sem egyéb idevonatkozó utalással. Születések, halálok és hasonló események sorakoztak szabályos időrendben, s ezen bejegyzések mellett csupán néha tűnt fel egy -két pársoros, kurta krónika, amely a jelentősebb katasztrófákat és történéseket összegezte. Dámon nagyon hosszan lapozgatott, több könyvet is megnézett, s ezer évre visszamenőleg is próbált kihámozni valamit. Ám minél régebbi volt a könyv, annál fakóbb volt az írás, és a lapok már összeragadtak, töredeztek, porlottak. És ő nem akarta tönkretenni a régi ereklyéket. Töprengve próbálta összerakni az eseményeket. Tristitia - akit jóságosnak, kegyesnek, csodaszépnek és hasonlóknak tituláltak - már 328 évvel ezelőtt is itt járt Mardukban, meggyógyította a betegeket, és szép jövőt jósolt Khomaxornak... ...és ez be is következett. Khomaxorból valóban való ban Legendás Hős vált, és csaknem kétszer annyi időt i dőt élt, mint amennyi egy átlagos törpének megadatik. De vajon ki vagy mi lehet az a Tristitia? Egy istennő? Egy varázslónő? Egy gyógyítónő?
Erre Mardukban valószínűleg csak Khomaxor tudta a választ; ám ő már nem mondhatja meg. A Legendás Hős valószínűleg jól ismerhette és szerethette ezt a Tristitiát, hiszen „Tris" -nek becézgette,
és úgy cirógatta, úgy simogatta a ládát, amely feltételezhetően ettől a Tristitiától származik, mint a szívszerelmét. De ki az a Tristitia?
És hogy került a ládája a hegy gyomrába? És vajon mi van benne? Khomaxor halála óta senki sem törődött a ládával; becipelték a fő -barlang sarkába, és senki sem vette a bátorságot, hogy felnyissa a fedelét. Babonásan hitték, hogy a vén Khomaxort a láda mágiája ölte meg. Ez volt a büntetése, amiért fel merte törni a lakatot. Feltörni? No nem, ez a szó nyilvánvalóan helytelen. Khomaxor vélhetően pontosan tudta, miként nyílik a lakat, és még a szenilitás szürkeségén át is emlékezett rá. Dámon, a Jegyzőfia visszaidézte a jelenetet, és határozottan az az érzése támadt, hogy Khomaxort nem a láda ölte meg - inkább az a hatalmas öröm, amelyet a láda megjelenése miatt érzett. Khomaxor túl vén volt már má r ahhoz, hogy képes legyen elviselni ily hatalmas örömöt... De mi van akkor, ha téved— és mégis veszélyes a láda? Dámon, a Jegyzőfia vállat vont. Mit veszíthet? Az életét? És mi értelme az életnek Aninka nélkül? Dámon hosszan búsongott ezen, és szép lassacskán körvonalazódott a fejében egy terv arra nézve, miként szerezheti meg magának a szerelmét. A megoldás az Ősi Törvényben rejlett. Amely szerint az a férfi, aki olyan bátorságról tesz tanúbizonyságot és olyan hőstettet hajt végre, hogy a falu „Hős" -nek titulálja, szabadon választhat magának asszonyt bármikor a független nők közül, és a kiválasztott nő nem térhet ki a választás alól... Dámon, a Jegyzöfia ökölbe szorította a kezét izgalmában, amikor rádöbbent erre. Csupán ennyi a dolga: Hőssé kell válnia. Diadalmasan visszatérni, és rámutatni Aninkára: „Öt akarom", és nincs kibúvó. Aninka az övé lesz: még akkor is, ha jelenleg Bugurt szereti. De hát egyáltalán - hogy szeretheti bárki is Bugurt, azt az izomagyú bugrist!? 10.
Mivel az éjszakába nyúlóan órákon át terveket kovácsolt, már csaknem délre járt az idő, amikor Dámon feltápászkodott. Amikor kisétált a fóbarlangba, nagy jajveszékelés és ordítozás fogadta. - Mi történt? - lökte meg Rebonart, aki dühösen szitkozódva támaszkodott a falnak.
Rebonar volt a legjobb parittyás a faluban, ő töltötte be a vadász szerepét, és néha napokig sem lehetett látni. Többnyire nyugodt volt, szinte unott; most azonban ő is szinte fortyogott a haragtól.
- Hogy mi történt? - visszhangozta keserűen. - Rubadlda! Az történt!... Eh... meghalt! - Meghalt?! Mikor? Mikor? Hol? Hogyan? - A troli! - sziszegte a parittyás. - Elkapta Rubadldát! - Felfalta?
Rebonar a fogát csikorgatta. - Lesből rontott rá szegény asszonyra, és letépte a karját. Ő azonban valahogy elszabadult tőle, és
bár sok vért vesztett, még elérte Mardukot... - Hol van? - A szerencsétlen asszony! - kiáltotta Rebonar. - Eszét vesztette. Teljesen megháborodott. Káromolta
Istenünket! Belerohant a Kósza Lelkek szakadékába... Dámon behunyta a szemét; tízévesen a saját szemével látta, amint az anyja leveti magát abba a borzalmas szakadékba... Pedig ő nem tűnt háborodottnak. Most, ostoba módon valami furcsa dolog jutott eszébe: vissza kellene mennie a kamrájába, és bejegyezni az újabb halálesetet, és a falu népességének számát 150 -re átjavítani. Am ugyanakkor a mellkasát elöntötte a harag. - Meddig tűrjük még ezt? - préselte ki magából dühösen. - Megijedünk egy nyavalyás, kivénhedt
trolitól? - Mahout nevére ! - röhögött tébolyultan Rebonar. - Én nem félek tőle! - Én sem - motyogta Dámon, és ahogy lelki szemeivel maga előtt látta a domborodó pocakú, vén,
varacskos szörnyeteget, hihetetlen düh és gyűlölet szállta meg. Eltaszította magától a valamit magyarázó Rebonart, áttört a jajveszékelőkön, és kirontott egyenesen a Bíró mellé, aki közvetlenül a láda előtt állt. - Marduk népe! - üvöltötte, ahogy csak a torkán kifért. - Marduk népe! Hallgassatok meg! Figyeljetek rám!... Figyeljetek rám!... Figy... Figy... Figyel... A francba! Fogjátok már be a büdös pofátokat! Ez hatott; mindenki elhallgatott, és döbbenten dö bbenten rámeredtek. - Most beszélni fogok - jelentette be rekedten. - Kérlek benneteket, hallgassatok végig, és figyeljetek
rám! - Úgy tűnt, figyelnek. Dámon sóhajt ott. - Két nappal ezelőtt a troli széttépte és felfalta az apámat, a Jegyzőt! Mindannyian hallhattátok, amint akkor fogadalmat tettem Mahoutnak, hogy megbosszulom a halálát... és a saját szemetekkel láthattátok, hogy Mahout megjelent nekem a lángok között! Ezzel helyeselte az elhatározásomat... Hé, hé! Ne kezdjetek már megint összevissza ordítozni! Figyeljetek!... Most már nem halogathatjuk halo gathatjuk tovább a bosszú beteljesítését! Nem tűrhetjük tovább, hogy egy átkozott, vérszomjas fenevad kedvére megtizedeljen bennünket! Végeznünk kell vele!
Egy pillanatra elhallgatott, és ez hiba volt, mert ismét elszabadult a pokol. Most azonban Damonnak legnagyobb meglepetésére - elég volt a magasba emelnie a kezét, hogy az ordítozás elcsendesedjen.
Jegyzőfia csodálkozva konstatálta, hogy minden szem rá szegeződik, s feszülten várják, mit fog mondani.
t rolit! Kibelezem, - Én magam... vállalom... - nyögte ki nehézkesen -, hogy elindulok, és megölöm a trolit! feldarabolom, és minden porcikáját elégetem, hogy soha ne tudjon t udjon felépülni a sebeiből! Hatalmas éljenzés tört ki. Ezek szerint komolyan vették a bejelentését. Dámon, a Jegyzőfia egyre jobban élvezte a helyzetet. A melle dagadozott a büszkeségtől, és a tettvágy forró aranyként fortyogott az ereiben. A mellét döngette. - Én, Dámon, a Jegyzőfia, holnap hajnalban útnak indulok trollva -dászatra, és mindaddig nem térek
haza, amíg bosszúmat be nem teljesítettem! Ismét nagy éljenzés fogadta a bejelentését, ám ekkor már felharsant egy -két gúnyolódó megjegyzés is.
kell ett néznie, hogy Bírófia Bugur hangját - Hogy ölöd meg? - harsogta valaki. Damonnak oda se kellett ismerje fel. - Halálra röhögteted a hencegéseddel?
Dámon úgy döntött, hogy ebben a diadalmas percben nem bocsátkozik alantas vitába. - Ki tart velem? - harsogta. Várt.
Még mindig várt. Nem jelentkezett senki. - Megyek én egyedül is, ha kell! - kiáltotta felhevültén. - Ám csalódott vagyok! Több
együttműködésre számítottam. - Én veled tartanék - dörmögte Derengan. - Ám a falu Bírója vagyok; Mardukban kell maradnom! - Én veled tartok! - bődült el valaki, és a termetes Ridumara félrelökve az előtte állókat kilépett
Dámon elé. - Itt vagyok, Dámon! Már ketten vagyunk! - Hárman! - kiáltotta Rebonar, és gyors léptekkel a vasgyúró alkatú nő mellé sietett. - Én akarom
szétloccsantani a beste lélek fejét! Dámon, a Jegyzőfia elégedetten rámosolygott két újsütetű társára; talán ők hárman már el tudnak bánni egy kivénhedt, kiöregedett trolllal!, És ekkor újabb meglepetés érte. Bugur is közelebb tolta a képét. - Veletek tartok...
Dámon csaknem ráripakodott, hogy ő maradjon csak a nője mellett, akivel tiltott t iltott együttléteket folytat, ám valahogy nem akaródzott nyilvánosan megszégyeníteni gyermekkori pajtását. És ebben inkább a betyárbecsület vezérelte, semmint az attól való félelem, hogy micsoda veré st kapna az árulkodásáért a leleplezett Bugurtól.
És egyébként is; egy olyan erős fickó, mint amilyen Bugur, igen hasznos lehet, ha kézitusára kerül a sor. - Légy üdvözölve a csapatomban! - kiáltotta az új jelentkezőnek Dámon, és szándékosan
hangsúlyozta ki, hogy ez itt az „ő csapata"; vagyis ő lesz a vezér. Látta is, hogy Bugur összerezzen ö sszerezzen és sanda pillantást vet rá, de ajkát nem hagyta el tiltakozás. Hiszen valóban Dámon kezdte szervezni a csapatot; az ő apját mennek megbosszulni. Természetes, hogy ő lesz a vezér - mindaddig, amíg fel nem sül... - Mi négyen... elbánunk akár egy trolicsaláddal is! - nevetett Rebonar. - Megcsapoljuk a vérüket, és
pálinkát főzünk belőle. - Úgy van! - kiáltotta Goboran, a kocsmáros, akit általában csak „Kocsmás" néven emleg ettek.
Mestere volt a pálinkafőzésnek, és épp elégszer emlegette, hogy a trollvér mily kitűnő párlatot képezhet, ha kellően ízesítik. Most széles mosollyal a képén ő is csatlakozott a kis csapathoz. - Naná, hogy véletek tartok! Itt se' hagyhatnátok, hé! Kocsmás rettenetesen kövér volt, és szuszogva mozgott. Tanácsolta is neki Bugur, hogy inkább ne
tartson velük: - Ha véletlenül menekülésre kerül a sor, nem sok esélyed lesz... Goboran azonban csak röhögött ezen. - Maj' rálehelek, oszt' menten rosszul lesz az alkoholbűztől! És egyébként is... ne félts te engem! Ha
szembe kerülök a troll-lal, eszem ágában se' lesz elfutni! Vilu Fekor, a kovács valószínűleg úgy érezte, hogy csorba eshet a becsületén, ha ő nem jelentkezik. - Ne félj, pajtás, melletted leszek! - dörmögte, és lapát tenyerével rácsapott a kocsmáros hájas
vállára. - De aztán majd eszerint mérd nekem az itókát! Dámon fennhangon nevetett. - Hat remek és bátor harcos! Ez most már a soknál is több! Hé, hé! Ne jöjjön mindenki! A faluban is maradjon valaki! - Én azért még elmennék - szólalt meg valaki a nevető falusiak között. És sokan nagyon
elcsodálkoztak: a lusta Arangin volt az. - Nafene! - rikkantotta Bugur. - Beléd meg mi ütött?
A nagydarab, lassú mozgású fickó vállat vont, és anélkül, hogy a kezét a szája elé tette volna, ásított. - Unatkozom... - motyogta. motyogta. - Jól jöhet egy kis változatosság. Meg egyébként is: ha nekem sikerül
megölnöm a trolit, Hősként térhetek vissza. - Kéjesen nyújtózott. - És hogyha Hős leszek, soha többé nem kell dolgoznom, csak heverészhetek, ehetek, ihatok... és a hőstetteimről mesélgethetek... 11.
Amikor az összeverődött csapat tagjai gratulálgattak egymásnak a bátorságukért, és megölelgették egymást, lassacskán felvetődött a „hogyan" kérdése is. Dámon, a Jegyzőfia elhatározta, hogy egy pillanatra sem adja ki kezéből a vezető szerepet. Ez a csapat, a hat férfi és a daliás harcosnő hamarosan sikerrel tér vissza, és a legnagyobb dicsőség természetesen a vezetőjüket fogja megilletni. Heten voltak tehát: Jegyzőfia Dámon, Bírófia Bugur, Kocsmás Goboran, a kovács Vilu Fekor, parittyás Rebonar, a lusta Arangin és a robusztus termetű Ridumara - az egyetlen nő. - Aranginnak igaza van! - kiáltotta Dámon lelkesen. - Ha megöljük a trolit, mindannyian Hősök
leszünk... s legfőképpen én, a csapat vezetője! - Álljon meg a menet! - háborodott fel Bugur. - Mi az, hogy „legfőképpen" te?! - Az én fogadalmamat hallgatta meg Mahout! Én vezetlek benneteket! - De hogy érted azt, hogy „legfőképpen" te leszel a Hős, he? Csak nem azt akarod mondani , hogy te
akarod kiélvezni elsőképpen a Hősnekjáró előnyöket? Kiválasztani magadnak az asszonyodat... - Nos, ez majd elválik, amikor visszatértünk - morogta Dámon. -Egyelőre ne vitatkozzunk erről! - Mindannyian Hősök leszünk! - rikkantotta a Kocsmás, és egy ezüst bevonatú, lapos butykost húzott
elő a zekéje zsebéből. Nagyapai örökségét. - Erre iszunk! Áldomás, fiúk! - Nem lehettek mindannyian Hősök! - tiltakozott a Bíró. Majd a fejét rázta. - Úgy értem, mindannyian
hősök lesztek, de nem kaphatjátok meg valamennyien a Hősnek járó előnyöket! Ha mindannyian Hősök lennétek, ki dolgozna a faluban? Hét Hőst nem tudunk eltartani... - Ezt mondom én is - bólogatott Arangin. - Csak egyvalaki legyen Hős! Mégpedig az, aki megöli a trolit! - És az én leszek! - rikkantotta Bugur. - És amikor visszatérek, az első dolgom az lesz, hogy asszonyt
választok magamnak, és az Ősi Törvény értelmében a kiválasztott asszony nem utasíthat el. Nevetett, és cinkosán a szégyenlősen mosolygó Aninkára kacsintott. - Bár nem hinném, ho gy a választottam el akarna utasítani! - Remek gondolat! - vette el a szájától az erős gombapárlatot Goboran, a dagadt Kocsmás. - Ha én
nyírom ki a trolit, tán még én is választok magamnak egy asszonyt... bár ez nemigen állt szándékomban. De hát mér' is ne? Egésségünkre, pajtások! - Ismét ivott. Vilu Fekor, a kovácsmester zavartan meredt maga elé. - És ha én ölöm meg a trolit? - dörmögte. - Nekem van feleségem... - Cseréld le egy ifjabbra! - rikkantotta egy tréfás kedvű férfi valahonnan a tömegből, de pechjére a
markos kovácsné épp mögötte állt, és úgy vágta fejbe ököllel a viccelődőt, hogy az alatt megroggyant a láb. - Mit is mondok? - nyögte a szerencsétlen. - Kincs ez a nő! Kár lenne lecserélni... - A Hősnek nem kötelező feltétlen asszonyt választania - magyarázta a Bíró a kovácsmesternek. -
Élvezheted a Hős cím többi előnyét.
- Úgymint? - Nem kell dolgoznod, heverészhetsz naphosszat. A kovács elfintorodott. - Szeretek dolgozni. Gyűlölöm a heverészést. - Ehetsz, ihatsz kedvedre... A kovács vállat vont. - Eddig is akkor ehettem és ihattam, amikor csak kedvem tartotta. Mi a különbség?
A Bíró elbizonytalanodott. - Ha Hős leszel, mindenki tisztelni fog... - Most is mindenki tisztel - vitatkozott a kovács. - Miért is ne tisztelnétek?... Én vagyok a legerősebb
köztetek, és én űzöm egyedül a legrangosabb mesterséget Mardukban. - Jól van - legyintett a Bíró. - Ha te ölöd meg a trolit, majd neked is kitalálunk valamit, hogy élvezhesd
a Hősi lét örömeit. - És velem mi lesz? - lépett előre Ridumara harciasan. - Hogy-hogy mi lesz? - kérdezett vissza a Bíró, és megtörölte verejtékező homlokát. - Mi lesz akkor, ha én ölöm meg a trolit, és én leszek a Hős? - Hát... mi lenne? - Épp ezt szeretném megtudni én is - recsegte a vasgyúró nőstény. - A Hős előjoga, hogy asszonyt választhat magának... Csakhogy én asszony vagyok, és nem áll
szándékomban asszonyt választani magamnak. A Bíró megvakarta a fejét. - Nem szükséges választanod asszonyt - bökte ki. Zavartan vigyorgott. - Furcsa is lenne... - Nekem férfi kell! - vakkantotta Ridumara, és Bugurra pis logott. - Ha én leszek a Hős, azt akarom, hogy rám is vonatkozzon az Ősi Törvény. Jogomban álljon
kiválasztani magamnak egy férjet a független hímek közül, s neki nem áll majd jogában a választásomat elutasítani. A Bíró vállat vont. - Ha te ölöd meg a trolit... ám legyen akaratod szerint!
Ridumara kinyújtotta mindkét kezét a levegőbe, s úgy zárta össze az ujjait, mintha máris magához akarna rántani egy férfit. Bár lehet, hogy csak azt imitálta, hogyan fojtja majd meg a trolit... - Hoh! - kiáltotta vadul a nő. - Az enyém lesz!
Hogy most a trolira vagy valamelyik férfira gondolt, az ismételten nem derült ki a szavaiból.
- És te, Rebonar? - kérdezte a Bíró a parittyást. - Te mihez kezdesz akkor, ha te ölöd meg a trolit?
A vadász vállat vont. - Hős leszek. - És? - Kár előre ábrándozni - közölte. - Majd elmondom, mik a terveim, ha én járok sikerrel. Addig nincs
miről beszélni. Dámon kezdte unni ezt a nagy kérdezősködést. - Egyvalaki Hős lesz hetünk közül! - kiáltotta. - Holnap hajnalban indulunk! Ám mielőtt erre sor kerül,
valamit még szükségesnek érzek... Többen érdeklődve pislogtak feléje. - Mit? - Látni akarom, mi van abban a ládában! Talán találunk valamit... fegyvert vagy varázsszert, ami a
küldetésünkben nagy segítségünkre lehet... Máris a láda felé lépett, Bugur azonban az útjába ugrott. - Megállj, hé! - morogta. - Azt a ládát én találtam! Dámon, a Jegyzőfia flegmán vállat vont. - Akkor nyisd ki te... már amennyiben nem félsz attól a gyilkos mágiától, amely Khomaxort megölte.
Bugur mérgesen morgott, de nem szólt semmit. Ösztönösen félreállt Jegyzőfia útjából, és döbbenten nézte. Szó, ami szó, Dámon az elmúlt napokban hatalmas változáson ment keresztül. Magabiztos lett és határozott. És bár sohasem volt kifejezetten gyáva, most szinte elszántan, vakmerően viselkedett. - Ha te nem félsz - morogta Bugur -, akkor nekem pláne nincs okom félni... Engedj! Ez az én ládám! - A láda a falu tulajdona! - kiáltotta közbe a Bíró. - Valamennyiünké, ami benne van... Ám való igaz,
hogy a fiam találta meg, így ha kívánja, ő nyithatja ki... Bugur a homlokát ráncolva meredt a láda fedelére. Lelki szemei előtt felidézte azt a képet, mint hanyatlik rá a ládára a vén Khomaxor -és nem kel fel onnan soha többé. - Várj! - érintette meg a vállát gyengéden Dámon. - Hagyd rám a dolgot! - Mi? Miért tenném? - Én azért nem félek - füllentette meggyőzően Dámon -, mert ismerem az Ősi Nyelvet, amely leírja,
miféle elővigyázatosságokat kell megtenni a láda felnyitása előtt... - Fellengzős mozdulattal a sárkányalakot körbevevő cirkalmas rajzolatokra mutatott. - Vagy talán te is képes vagy elolvasni az ősi rúnákat? Bugur bosszankodva megvakarta az orrát, és félrehúzódott.
- Az ott... írás? - motyogta kételkedve. - Azt mondod, ősi rúnák?
Dámon, a Jegyzőfia egy hosszú percen át úgy tett, mintha a rúnákat tanulmányozná, s kiélvezte a háta mögötti visszafojtott csendet. Most mindenki őt figyelte. Aztán amikor elszánta magát, hogy felnyitja a ládát, furcsa mozdulatokat végzett; ökölbe szorította a bal kezét, és a kisujját mereven oldalra nyújtotta az öklétől. Óvatosan, szinte szertartásos lassúsággal a kisujja körmével megérintette a láda feléje eső legközelebbi sarokpántját. Nem történt semmi. Dámon valamivel nyugodtabban játszotta tovább a „mágikus szertartást". A kisujja körmének hegyével sorra megérintette a maradék három felső pántot is, aztán a mozdulatsort az alsó négy pánton is megismételte a jobb kezének kisujjával. Aztán a hatás kedvéért letérdelt a láda mellé, úgy ahogyan azt korábban a vén Khomaxor csinálta, és ráhajtotta a homlokát a lakat helyére. - Kegyes és Jóságos Tristitia! - rebegte, miközben az ég felé emelte mindkét kezét. - Áldj meg engem,
és segíts bosszúmban! A mardukiak döbbent csendben bámulták. Csupán Bugur dühös sziszegése hallatszott. - Szerintem csak... komédiázik... húzza az időt... fél kinyitni... Dámon, a Jegyzőfia elszántan
megragadta a láda fedelét, és feltépte. A fedél könnyen nyílt, szinte kirepült a kezéből. Valamiféle erő szinte taszította belülről. És attól a heves, jéghideg szélrohamtól, amely hirtelen előtört a ládából, és belezúgott a megdöbbent törpe arcába, Dámon lelke csaknem jéggé dermedt. Jegyzőfia felordított, és hanyatt vetette magát. Az elöl álló mardukiak rémülten hátráltak, a hátrébb állók pedig látni szerették volna, hogy mi okozza az izgalmakat, és előrébb tipródtak. Nagy ordítozás kezdődött. És leghangosabban Dámon ordított. - Nézzétek! Nézzétek! Nézzétek!
A ládából kitóduló jeges áramlat színes volt; leginkább szürkés és flistszerü, de itt -ott a szivárvány legváltozatosabb színei vibráltak benne. Olyan volt, mint egy bodrozódó pipafüst, amelyet megkeringet egy
enyhe szellő. A füst először csak kavargott, gomolygott, aztán fokozatosan egy gigászi alakká állt össze. Végül megállapodott az alakzat. Egy hatalmas jégsárkány volt; ahogy kiterjesztette roppant, jégszínű szárnyait, a döbbenettől megkukult törpék szinte érezni vélték a jeges érintést.
Hugrograx, a vak vénség váratlanul szuszogni kezdett. - Mi az? - nyekeregte. - Miért vagytok csendben? Történt valami? Vagy... talán már mindannyian
elmentetek? Hé! Van még itt valaki? Hé... hé... - Fogd be! - sziszegte rá a másik aggastyán, Gumodar. - Itt vagyunk mindannyian... de mi nem
pofázunk! Nem merünk. A hatalmas jégsárkány megremegett, mintha csak egy vízfelületen visszatükröződő képmás lenne, amelyet szertefoszlatott egy belepoty-tyantott kavics. - Magasságos Mahout! - szakadt ki a bennszorult levegő a Bíróból. - Már azt hittem, ez egy igazi!
Megkönnyebbült nyögések, sóhajok szálltak; valakinek még nevetni is volt ereje. Dámon megpróbált feltápászkodni a barlang padlójáról, de annyira remegett a keze és a lába, hogy visszahuppant.
A látomás, amely betöltötte látóterét, egy rettenetes sárkány képe volt; ám mégsem tudott félni tőle. Ebből a sárkányból annyi megmagyarázhatatlan szépség, báj és kellem sugárzott, akár egy hercegnőből. Vagy akár egy istennőből. Dámon hirtelen megérzett valamit arról, hogy miféle sárkány ez itt. Semmi oka nem volt arra, hogy azt mondja, amit mondott, mégis kimondta: - Tristitia... Ó, Kegyes és Jóságos Tristitia! Gyönyörű Jéghercegnő!
A gigászi jégsárkány, mintha csak válaszolni akarna erre a megszólításra, megmocorgatta szárnyait, és kitátotta száját. Ám a csengő hangok nem a pofájából, hanem valahonnan a láda irányából hangzottak fel: - „Légy üdvözölve, Irronerixeus Orfexrollifer, te Legyőzhetetlen Vastörpe, hű szolgám, drága
barátom!" - Ez... ez... - hebegte a Bíró. - Ez az izé... Khomaxorhoz beszél!
Igen, mindenki tudta a régi elbeszélésekből, hogy Khomaxor soksok évvel ezelőtt Csodálatos Velczortól, a híres félelf varázslótól kapta ezt a nevet, amikor még együtt kalandoztak. Irronerixeus Orfexrollifer, a Legyőzhetetlen Vastörpe. A rettenetes és ugyanakkor csodaszép jégsárkány eközben tovább beszélt furcsa csengésű hangján. - „ Én nem vagyok itt, amit látsz, az csupán egy nagyon erős varázslat, egy időzített és tartósított
illúzió, amely arra szolgál, hogy üzenhessek neked. Én sem látlak téged, és nem tudom, jelen vagy -e e pillanatban és azt sem tudom, valaha is eljut -e hozzád az üzenetem. Azonban a mágikus zárat úgy kondicionáltam, hogy csakis te nyithasd azt ki az általad ismert és szeretett módszerrel... Ah, ha eszembejut, milyen örömmel játszadoztál egykor ezzel a fránya ördöglakattal... egészen elérzékenyülök!" A jégsárkány egy pillanatra elhallgatott, és olyan mozdulatot tett, mintha ki akarna törölni egy könnycseppet a bal szeméből. A törpék megigézetten bámulták. Pisszenni sem mertek.
A jégsárkány folytatta. - „Nagy bajban vagyok Irronerixeus, nagyon nagy bajban! Régi, közös barátunk, Velczor már réges -
rég halott; csakis te maradtál nekem! Csakis te segíthetsz rajtam! Senki más nincs, akihez bizalommal fordulhatnék! Csodálatos Velczor és a magam nevében kérlek, könyörgöm neked, régi szerelmünk emlékére segíts rajtam!" - Hoppá! - bukott ki Gumodar száján hitetlenkedve. - A mi Kho-maxorunk meg ez az izé...
szerelmesek voltak? Na, neeeee már! - Most meg te kussolj! - recsegte erélyesen Hugrograx, így torolva meg a percekkel ezelőtti
letorkolást. - Most más beszél! - „ Te óva intettél az embernek nevezett Korcsfajzatoktól, Irronerixeus, ám én csak mosolyogtam a
félelmeiden, és nem hittem neked El sem tudtam képzelni, hogy képesek ártani nekem. Am neked lett igazad! Az átkozott, kétszínű puhányok rafinált csapdába csaltak és olyan erős mágiákka l bebörtönöztek, amelyekből még én sem tudok kiszabadulni. A Korcsfajzatok fogságában vagyok és minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy el tudjam juttatni hozzád ezen üzenetet -az én segélykiáltásomat! Könyörgök: szabadíts ki a fogságból! Mentsd meg a te imádott Jéghercegnődet!" A csodaszép jégsárkány szívszaggatóan zokogott, és a szeméből potyogni kezdtek a könnyek; de mivel csak egy képmás volt, természetesen nem hullottak nagy, nedves tócsák a padlóra. A törpék azonban így is egyszerre kiáltottak fel, és eltátották a szájukat. Nagyon sokan beszélni kezdtek zavarodottságukban, megint mások pedig lepisszegték, lekussogták vagy csak egyszerűen oldalba könyökölték őket. A jégsárkány nem pityergett sokáig. Erőt vett magán, és folytatta. - „Már csak tebenned bízhatok Irronerixeus, legendás erejű, bátor szívű barátom, és arra kérlek
könyörgök esdeklek neked, hogy tedd félre mindennemű elfoglaltságodat, sjöjj el értem! Szabadíts ki!... Találsz a ládában egy kicsiny sárkányszobrocskát... amíg az a leghal -ványabban is fénylik addig még van remény, addig még életben tartanak Ha a kicsiny szobor teljesen fekete, felejts el engem örökre: akkor már halott vagyok Vagy a helyzetem még a halálnál is rosszabb! Ha így van, sirass meg, és emlékemet tartsd meg mindörök re!" A jégsárkány nagy levegőt vett, mintha ismét az érzelmeivel küszködne, aztán magyarázni kezdett. - „Ezt a ládát vaktában teleportáltam el a faludba, Mardukba... ha látod a képmásomat és hallod a
hangomat, akkor a teleportálás sikerreljárt... Bizonyára ismerős neked ez a láda, drága barátom, hiszen egykor láthattad eleget. Igen, ez Velczor utazóládája volt, s a nagy mágus legerősebb, leghatásosabb varázsszereit küldöm neked benne." Dámon rekedten felkiáltott. Nem ő volt az egyetlen, aki így tett. - „Nincs arról tudomásom, a világnak mely részén tartanak fogva" ~ folytatta a jégsárkány remegő hangon -, ám ameddig a kicsiny szobor világít, van remény. Mert a szobrocska mindig akkor világít a
legfényesebben, ha abba az irányba fordítod, amerre én vagyok Ha követed az útmutatást, megtalálhatsz engem... Kérlek fegyverezz fel ezen mágikus tárgyakkal egy kic siny csapatot. Heten
legyetek! Se többen, se kevesebben! Ez nagyon fontos! Heten! A „hetes" egy mágikus szám, amely nagyon fontos az egyensúly szempontjából! Tehát: heten!" - Epp heten vagyunk - nyögte akaratlanul Dámon, a Jegyzőfia, és ő maga csodálkozott el legjobban
saját szavain. Úgy mondta ezt, mintha máris indulni akarna a Jéghercegnő kiszabadítására. - „Ezek a varázsszerek talán ismerősek még neked acélöklű hősöm, hiszen láthattad őket Velczornál
épp eleget. Fegyverezd fel velük hat legbátrabb, legvakmerőbb társadat, és mielőbb induljatok útnak a kiszabadításomra! És én bkom abban, hogy még emlékszel a varázsszerek működésére. De ha már elfeledted volna egyiket- másikat, az sem jelent problémát. Ha a varázsszerek felébrednek álmukból, majd segítenek ők a birtokosuknak, hogy megismerjék az erejüket. Akik használni fogják őket, azoknak nem kell varázstudóknak lenniük.. Sőt, talán még hasznosabb is, ha nem értenek a mágia tudományához, mivel fogva tartóim képzett agyfürkészői nem gyanakodnak majd rájuk.. Ismétlem: bárki képes használni ezeket a mágikus fegyvereket! Csak egy a fontos, hogy a szívükben ne legyen félelem, s ne legyen köztük egy sem a Korcsfajzatokból, mert ha elárulják a kiszabadításomra induló csapatot, akkor végem! És nektek úgyszintén..." A Jégsárkány elmosolyodott. - „ Tudom, hogy neked nem kell jutalmat ígérnem azért, hogy segíts rajtam... hiszen te mindig is
önzetlenül szerettél és szolgáltál engem, és ez végtelen boldogságot adott nekem. Am mivel nem várhatom el, hogy akár egyetlen társad is ismeretlenül kockáztassa miattam az életét, azoknak akik veled tartanak e kockázatos kalandra, hatalmas jutalmat adok ha sikerrel jártok., s lesz alkalmam teljesíteni. Bármit megígérhetsz nekik a nevemben, drága barátom, sate szavad bizonyára garancia lesz számukra, hogy amennyiben szabad leszek legjobb tudásom szerint beváltom az ígéretem! Kész vagyok minden vagyonomat, minden kincsemet nekik adom ányozni vagy velük megosztani a tudásomat, ha élve megszabadulok a Korcsfajzatok fogságából." Marduk összesereglett népe érdeklődve pislogott egymásra, de legfőképpen a nyitott ládára. - „Ha én meghalok - folytatta a jégsárkány - senki sem marad, aki gátat vessen a Korcsfajzatok útjába,
sötét kor köszönt az egész világra, és a Korcsfajzatok elpusztítják a békés ősi népeket. Törpék elfek manók babok és az Osistenek összes teremtményei elenyésznek majd a nagy süllyesztőben, és akik megmaradnak rabságban nyögnek majd a Korcsfajzatok uralma alatt. Ha én meghalok mindennek vége!... De ha életben maradok hálámat feléd oly módon mutatom ki, ahogyan kívánod! Ha ismét a szerelmemet áhítod, készséggel mártózok meg veled együtt ismét a szerelem és a boldogság lávatengerében! Jöjj értem, én bátor hősöm, mentsd meg a te Jéghercegnődet!" A jégsárkány elmosolyodott, aztán szomorkás arcot vágott, majd a képmás szertefoszlott; csupán hideg fustpamacsok lebegtek a nyitott fedelű láda fölött. A Bíró megköszörülte a torkát. - Hát... ha már Khomaxor nem teheti meg... talán nekünk kellene megnéznünk, világít -e még a
ládában az a szobor, amiről... hm, tudjátok... Mire befejezte volna, Dámon sápadt képpel belehajolt a ládába, és hosszan kotorászott. Amikor szembefordult izgatottan közelebb nyomuló társaival, egy tenyérnyi széles, húsz centi magas
szobrocskát emelt ki a ládából. A mesterien megmunkált, különös kőzetből faragott szobor pontos mása volt annak a képmásnak, amit az imént még láthattak. Egy kiterjesztett szárnyú sárkányt ábrázolt. Fekete volt, mint a szurok. Teljesen fekete.
Dámon, a Jegyzőfia a magasba emelte, többször is megrázta, összevissza forgatta.. . ...aztán csalódottan engedte le az arca elé, és miközben nézte, egy könnycsepp jelent meg a szemében. - Nem világít - mondta sírós hangon. - Ez... egyáltalán nem világít. Tristitia, a Jéghercegnő halott... el
fogunk pusztulni... a Korcsfajzatok uralják majd a világot... 13.
Az egybegyűlt mardukiak hosszan megtanácskozták a dolgot, és némi vitára is sor került. Sokan sokf élét gondoltak; mások másfélét; megint mások pedig az előző kettő ellenkezőjét. Abban nagyjából egyetértettek, hogy a ládát a jégsárkány valószínűleg már évtizedekkel ezelőtt odateleportálhatta, ahol pár napja Bugur rábukkant, ám ez idáig nem fedezhette fe l senki, mivel a vaktában történt, elsietett teleportálás valószínűleg célt tévesztett, és a láda a hegy belsejében - a világtól elzárva -jelent meg. Mindez valószínűleg nagyon régen történhetett, hiszen időközben Khomaxor a végletekig megöregedett, és pár napja meg is halt. Ő már akkor sem végezhetné el a rábízott feladatot, ha a Jégsárkány még élne. De a szobrocska szerint már nem él! Hiába lenne minden próbálkozás. Dámon, a Jegyzőfia a bősz vita alatt beszaladt a kamrájába, és előhozta az egyik régi krónikát, és felolvasta belőle az áhítattal hallgatóknak azt a bejegyzést, amely Tristitiára vonatkozott. - „Hatalmas megtiszteltetés érte Marduk városát: ellátogatott hozzánk ő, a Legcsodálatosabb: a
Kegyes és Jóságos Tristitia, hogy öröklétű szépségének fénye beragyogó komor barlangjainkat. Áldott legyen az ő neve, amiért részesített bennünket^káprázatos tekintetének sugaraiból, és meggyógyította betegeinket!... 0 a mi jótevőnk a legkegyesebb patrónusunk! Vajh, Mahout bocsássa meg nekem, hogy rajta kívül valaki mást is istenítek!... Tristitia jelen volt, amikor a kicsiny Khomaxor megszületett, és jóslatot tett, mely szerint a gyermekből egykor a törpe nemzetség egyik leghatalmasabb harcosa válik! Úgy legyen!" Sokan értetlenül meredtek rá; nem fogták fel, miért olvasta fel ezt a pár sort. - Én nem tudtam, hogy ez a Tristitia egy jégsárkány - magyarázta Dámon hevesen. - És azt sem
tudtam, hogy ő és Khomaxor milyen viszonyban voltak... de az kiderül az iménti sorokból, hogy Tristitia Marduk egyik jótevője volt egykor! Meggyógyította a betegeket... az őseink tisztelték és szerették! A Bíró sóhajtott.
- Igen, úgy tűnik. - Es bár ő egy sárkány - mondta Dámon még hevesebben -, én már most is szeretem! Mert annyi
jóság, annyi szépség, annyi erő és hatalom sugárzik belőle, hogy nem lehet nem szeretni! Többen bólogattak; némelyek a vállukat vonogatták. Bugur a homlokát ráncolta. - Mit akarsz ezzel mondani? - Azt... hogy ha egy csöppnyi remény is lenne még arra, hogy élve találjuk és kiszabadíthatjuk, én
azonnal útnak indulnék... akár fegyvertelenül is! Mert én azt hiszem... tartozunk neki ezzel, s Khomaxornak is... és magunknak is! A világot nagy veszély fenyegeti! - Ezt eddig is tudtuk - nyekeregte Hugrograx. - Az ember... vagyis ahogy az iménti csengő hangú hölgy nevezte, a Korcsfajzatok felfalják a világot... - Tennünk kellene ellene valamit! - jajdult fel Dámon. - Ez az, amit mondani akarok! - Tenni? - sóhajtott a Bíró. - Ugyan mit tehetnénk?
Erre Dámon sem tudott válaszolni; reménytelenül szorongatta a fekete szobrocskát, és az ajkát harapdálta. - Ha igaz az, amit az imént hallottunk - mondta kényszeredetten a Bíró -, a sárkány... mármint ez a
Tristitia már halott. Hiszen a szobrocska nem világít! - Az ősz szakállú férfi lehajtotta a fejét. - Mahout vezesse el lelkét az Örökkévalóság világosságába! - Úgy legyen! - dörmögték többen is.
Dámon úgy szorította a szobrocskát, mintha azt remélte volna, hogy az az erőkifejtés hatására világítani kezd. - Elég a búslakodásból! - rikkantotta hirtelen megélénkülve Bíróf ia Bugur. - Hősök akarunk lenni, nem
igaz? TroUvadászatra akarunk indulni, nem igaz? Hát akkor nézzük ezeket a híres varázsszereket! Elsőként túrt bele a ládába. Csaknem beleesett fejjel a nagy igyekezetben. - Érzéketlen bugris! - motyogta Dámon az orra alatt, és a szobrocskát a szívéhez szorítva nagyot
sóhajtott. - Tristitia! Jéghercegnő... bár segíthettem volna rajtad! 14.
Egy órába telt, mire a trollvadászatra induló csapat tagjai megosztoztak a láda tartalmán. Az osztozkodás nem volt túl igazságos, de végül is senki sem maradt elégedetlen. Persze, mivel sejtelmük sem volt arról, hogy melyik varázsszer mire szolgál és milyen erős, mindannyian azt hitték, hogy hosszas kézitusa és cserebere után nekik sikerült a legjobb holmikat kiválasztaniuk, és féltékenyen őrizték, dugdosták azokat. Azonban a Bíró ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy a varázsszerek teljes egészében a falu köztulajdonát képezik, és a trollvadászatra induló csapat csupán kölcsönbe kapta meg azokat. Amikor majd visszatérnek, mindent vissza kell szolgáltatniuk. Legfeljebb, ha hősiesen viselkednek, akkor
kiérdemlik a jogot, hogy egyet-egyet megtarthassanak. Az a Hős pedig, aki megöli a trolit, plusz jutalomként az ösz-szes nála lévő holmit megtarthatja. Mivel ezt a kijelentést némi huzavona után mindenki elfogadta, a Bíró utasítására Dámon, a Jegyzöfia egy üres pergamenre összeírta az alábbi leltárt: 1. Bugur, a Bírófia: -1 db kis méretű hajítóbárd, rúnákkal díszített nyéllel -1 db bronz sisak, a homlokrészen smaragddal -1 pár szegecselt bőrkesztyű, rúnákkal díszítve -1 db
üvegfiola, benne sárga folyadék (negyedig van) -1 db rézgyűrű, vigyorgó trollpofát mintázva 2. Vilu Fekor, kovácsmester: -1 db rövid nyelű harci pör oly; rúnákkal díszítve -1 pár acél alkarpánt; rúnákkal díszítve -1 pár acél
felkarpánt; rúnákkal díszítve -1 db üvegfiola, benne piros folyadék (háromnegyedig) -1 db rézgyűrű, vigyorgó trollpofát mintázva 3. Rebonar, a parittyás: - Idb rúnákkal díszített parittya; valószínűleg trollbőrből -1 db dobótőr; a penge mindkét oldalán
rúnák -1 db arany lándzsahegy; rúnákkal, nyél nélkül -1 db üvegfiola, benne fekete folyadék (félig van) - 1 db rézgyűrű, vigyorgó trollpofát mintázva 4. Ridumara, az Amazon: -1 db keskeny pengéjű kardszerűség (gyilok?); rúnákkal -1 db arany karkötő, apró drágakövekkel és
rúnákkal -1 db arany nyaklánc; sárkány formájú aranymedállal -1 db üvegfiola, benne kék folyadék (tele van) - 1 db rézgyűrű, vigyorgó trollpofát mintázva
5. Goboran, a Kocsmás: -1 db kockás mintájú konyharuha; rúnák nélkül -1 db ezüst, kétágú süteményes villa; rúnák nélkül -1
db csorba, rozsdás pengéjű konyhakés; rúnák nélkül -1 db üvegfiola, benne barna folyadék (negyedig van) - 1 db rézgyűrű, vigyorgó trollpofát mintázva
6. Arangin, a ráérős: -1 db tollal kitömött kispárna; nincsenek rúnák -1 db faragott, dísztelen fakupa; nincsenek rúnák -1 db lapos, folyami kavics, közepén lyukkal -1 db üvegfiola, benne lila folyadék (negyedig van) - 1 db
rézgyűrű, vigyorgó trollpofát mintázva 7. Dámon, a Jegyzőfia:
- 1 db Színes szemgolyó, porcelánból; nincsenek rúnák -1 db rövid bot; olyan ostornyél -féle; primitív munka - 1 pár lyukas talpú, kopott saru; nincsenek rúnák -1 db szakadozott pergamenlap; olvashatatlan szöveggel -1 db rézgyűrű, vigyorgó trollpofát mintázva
A fenti listából megállapítható a választási sorrend. Hiszen amíg az elsőként válogató Bugur és a kovács a legjobb varázsszereket elhappolták, addig az utoljára maradóknak csupán a kopott, primitív - és varázsrúnákat nélkülöző - vacakok maradtak. A választás mindössze annyiból volt igazságos, hogy mindenki öt darab tárgyat kapott, s mivel a szemre teljesen azonos, vigyorgó trollpofát mintázó rézgyűrűből éppen hét darab volt, ebből mindenkinek jutott egy-egy. Ugyancsak jutott mindenkinek egy- egy üvegcse is -benne vélhetőleg valamiféle értékes varázsfolyadék -, de például az utolsónak választó Dámon kénytelen volt megelégedni az olvashatatlan kriksz -krakszokat tartalmazó pergamennel, ami senkinek sem kellett. Hiszen legtöbben még a normális betűket sem tudták volna elolvasni, ezeket a sosem látott jeleket pedig pláne nem. Ennek ellenére senki sem elégedetlenkedett. Ha valaki nem is volt maradéktalanul elégedett, akadt legalább egy olyan varázstárgy az öt között, ami szíve szerint akkor is magának választott volna, ha történetesen ő választhat elsőként. Bugur örömmel fogdosgatta, simogatta a hajítóbárdot, és próbaképpen el is hajította egy semleges sarokba, ahol nem állt senki. Aztán büszkén röhögött, amikor a bárd pörögve zúgott vissza hozzá, és ő röptében lekapta a levegőből, mint egy legye t. - Azonnal gondoltam... - rotyogott. - Biztosra vettem...
A kovácsmester leginkább a rövid nyelű, harci pörölyt szorongatta. Kétszer -háromszor is megsuhogtatta, és az arcára olyan kifejezés ült ki, mintha az istenek nyalogatták volna a lábujjait. - Tökéletes - horkantotta. - Egyenesen tökéletes! Illik hozzám.
Rebonar csupán megsuhogtatta frissen szerzett parittyáját (valószínűleg trollbőrből készült), és a régit máris jó mélyre elrakta. Arra valószínűleg már soha többé nem lesz szüksége. Ridumara nem kezdte el a keskeny pengéjű tőrt, tőrkardot vagy gyilokot próbálgatni; inkább a
karkötőt és a nyakláncot cirógatta; mint egy igazi nő: az ékszereknek örült jobban. Még Goboran, a Kocsmás sem tűnt elégedetlennek; hiszen csupa olyan holmit szerzett, amely köz el állt a szívéhez: konyharuhát, süteményes villát, konyhakést. Igaz, hogy a kés rozsdás volt kissé, de hát majd kiélezi, ha eljön az ideje. A lusta Arangin nem sokat foglalkozott az egésszel; örült, hogy neki maradt a kispárna, bár az igazat megvallva túl kicsinek tartotta ahhoz, hogy aludni tudjon rajta. De még mindig jobb, mint amikor az utazó kénytelen egy mohos sziklára lehajtani a fejét a szabad ég alatt. És ki tudja, miféle varázsereje van a párnának... Lehet, hogy kéjes álmokat jcüld annak a fejébe, aki elalszik rajta? És Dámon, a Jegyzőfia? Ő elsősorban annak örült, hogy a kis fekete sárkányszobrot megmentette. Észrevétlenül becsempészte a kamrájába, amikor beküldték a pergamenért és a lúdtollért, el dugta a vaskos
Krónikák mögött, és nem hozta ki magával. Szánt szándékkal nem említette, és a leltárra sem írta fel. És nem tűnt fel senkinek a hiánya, hiszen a varázstárgyakat épp anélkül lehetett pontosan egyenlő számban elosztani a jelöltek között. A nagy csereberében, izgalomban mindenki megfeledkezett a kis szobrocskáról, és Dámon, a Jegyzőfia elhatározta, hogy megtartja magának. Akár világít, akár nem, őrá nagy hatást tett, és megszakadt volna a szíve, ha elvették volna tőle. Ha esetleg valakinek eszébe jut és keresni kezdi, majd azt hazudja, hogy ő bizony visszatette a ládába, és annak bizonyságául, hogy nála nincs, megmutatja a leltárt, amely ékesen bizonyítja, hogy a sárkányszobor nem szerepel az ő neve alatt. Amikor a leltárpergament átadta megőrzésre a Bírónak, és a társaság lassacskán szétszéledt, ő azonnal a kamrájába sietett, és bereteszelte belülről a korhadt ajtót. Amióta az eszét tudta, soha nem csinált még ilyet. Itt, Mardukban, ebben a kicsiny, zárt közösségben senki sem zárta az ajtaját, és a legtöbb üregen, lakrészen, kamrán és más helyiségen ajtónak még csak nyoma sem volt. Az ő kamráján is csupán azért létezett ajtó, mivel itt őrizték az egykori város legrégebbi írásos emlékeit. Nem lehetett megkockáztatni, hogy valaki felelőtlenül elvigyen magával egy kötetet és szándékos rosszindulatból vagy önhibáján kívül elfelejtse visszahozni... Dámon, a Jegyzőfia bezárkózott ház a kamrájába, és kipakolta az asztalra a szerzeményeit. Szép sorban szemügyre vette azokat. Egy hosszú óráig megfeledkezett Aninkáról, és arról, hogy miért is akart Hős lenni, de az még most is ott dobolt a fejében, hogy neki kell megölnie a trolit. Kirakta hát az asztalra a színes, porcelán szemgolyót, a kriksz -krakszokkal telerótt, szakadozott pergamenlapot,-a lyukas talpú sarukat, a primitív faragású ostornyelet és a trollfejes rézgyűrűt. Aztán előhúzta rejtekéből a fekete sárkányszobrocskát, és kirakta a varázstárgyak közé. Ösztönösen az lüktetett a fejében, hogy talán ismét megjelenik a Jéghercegnő remegő képmása, és segít majd eligazodni abban a rejtélyben, hogy melyik varázsszer mire szolgál. Ám a kis fekete szobrocska olyan mozdulatlanul állt ott, akár egy kődarab. Dámon a kezébe vette és simogatta. Szinte maga sem tudta, mit csinál, az ajkaihoz emelte a sárkány pofáját, és megcsókolta. Aztán ijedten kapta el magától. Mit művelek? 0 maga adta meg rá a választ. Ha Khomaxor imádhatta őt, akkor én miért ne tehetném? Ennek ellenére szégyenkezve lerakta a szobrocskát, és a szerzett holmikat kezdte nézegetni. Elképzelte, amint a kiválasztott kis csapat tagjai hasonlóképpen cselekszenek a saját szerzeményeikkel. Bár azoknak, akik fegyvereket választottak, nincs nehéz dolguk a tal álgatással... A hajítóbárdot el kell hajítani és visszajön, a harci pöröllyel nyilván jó alaposan oda kell csapni, a keskeny pengéjű tőrkarddal nyilván jól lehet szurkálni, a dobótőr valószínűleg a szokásosnál pontosabban vagy messzebbről talál célba (sőt, az is lehet, hogy az is visszajön az eldo -bója kezébe?), a parittya pedig valószínűleg szintén valami kifinomult fegyver.
De mire szolgál egy színes, porcelán szemgolyó? Dámon, a Jegyzőfia töprengve vette a kezébe a szemgolyót, de aztán visszarakta. Úgy döntött, hogy előbb az egyértelműbb holmik vizsgálatával kezdi. A vigyorgó trollfejes rézgyűrű ugyan mire való? Kitudja? Azt azonban nem ne héz kitalálni, hogyan kell használni. Fel kell húzni az ujjára, és várni, hogy a gyűrű
varázsereje végezze a dolgát. A gyűrű az ujjra való! És mit mondott Tristitia? Azt, hogy a ládában lévő holmik mindmind hatékony varázsszerek, s hogy nem kell varázstudónak lenni a működtetésükhöz. Sőt, még előnyös is, ha nem varázslók működtetik azokat...
Igaz, jó lenne, ha Khomaxor még élne, és elmondhatná, hogy mi mire szolgál... ...ám a Jéghercegnő szerint az sem katasztrófa, ha a Legyőzhetetlen Vastörpe már nem emlék szik a használatukra. Állítólag a varázsszerek majd „felébrednek álmukból", és megtanítják önnön használatukra a használóikat. - Ez remek! - motyogta Dámon, és elégedetten nézegette a gyűrűt a kamrája rejtekén. Mivel élete
nagy részét a föld mélyén, a hegy gyomrában töltötte, mint minden hegyi törpe, ő is remekül látott a sötétben. Talán még jobban is, mint a napfényben. Sohasem volt szüksége sem gyertyára, sem fáklyára, sem olyan olaj lámpásra, amit az em -berfajzatok használtak újabban. Nézegette a gyűrűt, és megpróbálta kitalálni, mire szolgál. Mert bár a gyűrű értéktelennek tűnt, s ha egy utazó kobold kínálta volna neki eladásra, minden bizonnyal figyelmen kívül hagyta volna. Ám mivel a Jéghercegnő azt állította, hogy a „láda értékes varázsszerekkel van tele", biztosra vette, hogy nem csupán a legyek elriasztására szolgál... Nézegette a gyűrűt... ...és megpróbálta felidézni azokat a meséket, amiket a varázslatos gyűrűkről hallott. A legtöbb gyűrű, amiről a mese szólt, védelmező gyűrű volt. Olyan, amit ha felhúzott valaki az ujjára, az megvédte a gonosztól, a kísértetektől, a tűz hevétől, a jég hidegétől, a zuhanástól, az éhenhalástól... vagy valami hasonlótól. És hogy mitől védhet ez a trollfejes gyűrű? Dámon, a Jegyzőfia elvigyorodott, és kimondta a sugallatot. - Trolloktól!... Haha, és mi éppen trolit ölni megyünk! Előre láttad ezt, kedves Tris?
Észre sem vette, hogy becézgette a halott jégsárkányt, a figyelme máris egy újabb tárgy felé fordult. A pergament vette a kezébe, de hiába nézte nagy összpontosítással, nem tudta, mit jelenthetnek a sosem
látott jelek. A varázsszerek majd felébrednek álmukból, és megtanítják önnön használatukra a használóikat. Dámon, a Jegyzőfia élénk képzeletű ifjú volt, ám azt valahogy nehezen tudta volna elképzelni, hogy ő valaha is meg fogja érteni, mit jelentenek ezek a rajzolatok. Félretette. A pár lyukas talpú sarun akadt meg a tekintete. Az is egyértelműnek tűnik, hogy ezt miként kell használni. Egy sarut nem a kézre vagy a fülre szokás húzni, hanem a lábfejre. Dámon kíváncsisággal telten lehúzta kopott bakancsát, és felcsatolta mindkét sarut. Pontosan illettek a lábára. Várt. Nem történt semmi. Talpra ugrott. Semmi. Egyhelyben fiitott. Azt remélte, ez olyasfajta „hétmérföldes csizma" - saru-kivitelben -, amely felgyorsítja a mozgását, és ha futásra kerül a sor, fantasztikus távolságokat tehet meg röpke másodpercek alatt. Tulajdonképpen ez a gondolat örvendeztette, amikor kiderült, hogy a saru nem kellett senkinek.
Ha baj lesz, akkor legalább elrohanhat... Azonban hiába topogott egy helyben, semmit sem érzett. A végén már ugrált is, nagyokat dobbantva - azt remélve, hogy ezzel „felébresztheti álmából a varázsszert". Azonban semmi különöset nem érzett, hacsak nem azt, hogy sajogni kezdett a talpa. . - Mahout szerelmére! - motyogta rosszkedvűen. - Ébredj már fel! Semmi. Már éppen ott tartott, hogy leveszi a sarut, és elhajítja a fenébe, amikor eszébe jutott egy különös gondolat. Talán nem is neki jutott eszébe, hanem az asztalra állított, kicsiny sárkányszobor sugallta. A szemközti falhoz ment, és miközben megvetette a jobb lábát, a balt a sziklának fektette. - Na, mi lesz? - kérdezte magától.
Am semmi olyasmit nem érzett, hogy a talp megtapadna. Pedig milyen hasznos varázserő lenne, ha ennek a sarunak a segítségével úgy tudna rohangálni egy függőleges sziklán, akár egy pók a falon! Dámon legyintett, és elvette a lábát a sziklától. Legyintett ismét. Ám nem hagyta nyugodni a gondolat.
Valami haszna csak van ennek az átkozott, lyukas holminak! Vállat vont. Megfordult, és csekély lendülettel nekiszaladt a falnak. Gyanította, hogy a második lépés után hanyatt esik, ám ami történt, arra végképp nem számított. Ahelyett, hogy felszaladt volna a fal oldalán, s fejjel lefelé lógott volna - a varázserőtől tartva -, vagy már a második lépés után hanyatt esett volna... ...Dámon, a Jegyzőfia belelépett a sziklafalba!
Az első pillanatban csak állt bután, és pislogott; azt sem tudta, mi történt vele. Úgy érezte, mintha egy hatalmas fazék somlekvárba ragadt volna bele - azzal a különbséggel, hogy ennek a lekvárnak „sziklaíze" volt, és bár minden oldalról körülvette, nyugodtan tudott lélegezni benne. Ismét pislogott. Majd pedig kidugta a fejét a falból, és körülnézett. Ha lett volna tükör, és meglátja saját képmását, most vagy felröhög vagy pedig felordít rémületében. Önmagát láthatta volna nyaktól felfelé a falba olvadva. Úgy nézett ki, mintha csupán egy vadásztrófea lenne; egy falra függesztett törpefej. Csakhogy ez nem egy kitömött trófea volt; élt és pislogott. - Magasságos Mahout! - suttogta döbbenten. - Ezt azért nem hittem...
Kilépett a falból, és megvárta, amíg vadul dobogó szíve lecsendesedik. Aztán nagy levegőt vett, és a sziklafalnak nyomta a lábát. Azt gondolta, hogy visszaléphet a sűrű „kulimászba", és folytathatja a kísérletezést, ám a talpa szilárd sziklafalnak feszült, és az nem engedett. Dámon ismét pislogott. - Ilyenkor mi van?
Elhátrált a faltól három lépést, és ismét nekifutott. Hopp!
Ismét benn találta magát a fal belsejének sűrű „lekvárjában". Szóval ez a titka? Nem lépni kell, hanem lendületből futni. Ugrani. Nekirohanni a falnak! Kilépni könnyű volt; azt bárhogy lehetett. Dámon kilépett hát, és megpróbálta ismét. Majd pedig még egyszer.
Aztán amikor újra és újra zökkenőmentesen sikerült behatolnia a falba, diadalmasan felnevet ett. - Ez aztán a csoda!
Hirtelen elhatározással ismét „berohant" a sziklafalba, de ezúttal nem fordult meg azonnal, hanem lépkedni kezdett. Ismét olyan érzése támadt, mintha egy sűrű kulimászban törtetne előre, egyre előre, de nem volt sem nehéz, sem ke llemetlen - csupán szokatlan. Négy lépés után érezte, ahogy a „kulimász" megritkul, és kidugta a fejét a szomszédos kamrában. Legszívesebben felröhögött volna diadalában. Hiszen egyszerűen átsétált a legalább négy méter vastag sziklafalon, és Halfogó Morin barlangjában találta magát. Morin épp a feleségét gyömöszölte a száraz levélágyon, és az asszony halkan nyögdécselt alatta. Dámon, maga sem tudta, miféle csintalan ördög szállta meg, kinyújtotta egyik lábát a falból, és akkorát rúgott Halfogó Morin szőrös ülepébe, hogy még a férfi alatt ficánkoló asszony is felvisított. Dámon visszamenekült a falba, és diszkréten röhögött magában azon az ijedtségen, ahogy Morin kikászálódott perlekedő, méltatlankodó felesége öléből, és értetlenül bámult összevissza.
Szívesen elszórakozott volna tovább is ezzel a gyermeteg játékkal, de égett a kíváncsiságtól, hogy kitapasztalja, vajon mire szolgálhatnak a többi varázsszerek. Visszatörtetett hát a saját kamrájába a fal kulimászán keresztül, és fura cuppanással vált ki a falbó l. Az a kellemetlen érzése támadt, mintha a fal marasztalni próbálta volna; mintha a kulimász az eltelt percek alatt sűrűsödni kezdett volna körülötte. Dámon nem akart erre gondolni, inkább szemügyre vette következő ,áldozatát". Vajon mire szolgál a faragott ostornyél? Nézegette, a kezébe vette, megsuhogtatta az alkarnyi nagyságú, másfel hüvelyknyi vastag botot, és olyasféle mozdulatokat tett vele, mintha vívna. Ám bármit csinált is; az ostornyél hallgatott. Egyelőre nem leplezte le, mire szolgál. Dámon jó félórás próbálkozás után csalódottan dobta vissza az asztalra. - O, Tristitia! - suttogta.
És az ostornyél nagyot pattant az asztalon. Dámon reflexből legalább egy métert ugrott hátra. - Nana! - mondta gyanakodva. Félve ismét megérintette az ostornyelet, de nem tapasztalt semmi
különlegességet. Az ostornyél ugyanolyan érzéketlenül primitív tapintású volt, mint annak előtte. Dámon sóhajtott, jó alaposan megszorította az ostornyelet, és ismét kimondta a Jéghercegnő nevét: - Tristitia...
Érezte, ahogy az ostornyél megremeg a kezében, és a csúcsából, akárha egy színes virág nyílna, vékony és hosszú, áttetsző szirmok kezdtek növekedni és széttárulni. Nem is szirmok voltak ezek, hanem három - egyenként másfél méter hosszúságú - színes szál; olyanok, akár egy háromágú korbács szíjai... Egy kékes, egy lilás és egy zöldes. Csakhogy ezek a szíjak színtiszta energiából voltak, s ahogy az ostornyél körül maguktól tekeregtek, megállás nélkül sziszegtek és sercegtek. - Juhhhéééééjj! - harsogta diadalmasan Dámon, és cserdíteni akart egyet az ostorral, ahogy azt
egykor a falu pásztorától látta. Ahogy meglendítette a fegyvert, a három energiaszíj kiszámíthatatlan ívben lendült három irányba. A kékes színű „szíj" az asztal szegélyét találta telibe. Olyan akadálytalanul hatolt át az arasznyi vastag asztallapon, mint éles kés a megolvadt vajon. Jókora darabot lemetszett belőle, kettébe vágta az asztal elülső lábát, és az ósdi bútordarab megroggyant; mintha térdre esett volna. Krónikák és egyéb tárgyak potyogtak le róla... ...ám Damonnak nem volt ideje megfigyelni, hogy mik.
Ugyanis szinte ugyanabban az időben, hogy a kék „szíj" szétroncsolta az asztalt, a lila „ostorszár" nekicsapódott a szemközti sziklafalnak, és lila füst kíséretében kacskaringós lyukat mart belé. Ha az előbbi vaj-hasonlatnál maradunk, olyan volt ez, mintha egy valódi ostorszíj mart volna bele egy
viszonylag közepesen olvadt állapotú, nagy méretű vajtömbbe. És e két csapással ugyanazon időben a harmadik - a zöld - „ostorI
szíj" is kilendült, megsercegett a levegőben, s ahogy visszafelé kacska -
it
ringózott, célt talált.
j|
Igaz csak a visszacsapódó „energiaszíj" vége találta el Dámon bal
|
combját, ám ő még így is úgy érezte, mintha tüzes patkójú lovak rúgták
|
volna ki alóla a lábát. Meglepett ordítással elvágódott, és beverte a fejét
í
a megroggyant asztal megszabdalt sarkába.
Érezte, ahogy bő sugárban spriccel a vére a combsebéből, és kó - j mi történt. i |
válygó fejjel próbálja felfogni,
A fanyelet még most is a markában szorongatta, és a háromágú energiakorbácsok sercegve, zümmögve tekergőztek a földön, mint va -
lami felzaklatott kígyók. - Tristitia! - nyögte Dámon, és az energiaszárak ugyanolyan fokozatosan, mint ahogy „kivirágoztak" a
másfél ujjnyi nyélből, szép lassan visszahúzódtak. íj
Jegyzőfia viszont már ennek sem tudott örülni. Vére bőségesen öm -
|
lőtt a combsebéből, és ő már sejtette, hogy ilyen sebbel nem ind ulhat
!
útra hajnalban...
Oda lesz minden! Elveszik tőle a varázsszereit, mások ölik meg a ;j Valaki más veszi el Aninkát.
trolit. Valaki más lesz a Hős!
Bugur. - Vége, vége, vége - motyogta megállás nélkül, és megpróbálta i
valahogy elszorítani a
combsebét. Valahogy feltápászkodott, és apja régi bőrszíját találta meg. Ám mire valahogy sikerült volna körbevon -ij meghurkolva elszorítsa a vérzést, a vörös életnedv I
szökőkútja magától is abbamaradt...
És Dámon bámuló szeme előtt a seb elkezdett összezárulni... - Magasságos Mahout! Mi történik?
nia a seb fölött, hogy
Az ujján szokatlan melegséget érzett, és amikor odapillantott, azt látta, hogy a rézgyűrű trollfeje még az eddigieknél is szélesebben vigyor og. És azonnal megértette. Ez nem egy védelmező gyűrű, nem a trollok ellen véd, hanem egy úgynevezett trollgyűrű, amely hasonló tulajdonságokkal látja el a viselőjét, mintha ő maga is troli lenne. Regenerálódik; a vérzés eláll, a sebei behegednek, a törött csontok összeforrnak... - Magasságos Mahout! - suttogta Dámon, és hitetlenkedve bámult saját combjára.
A nadrágja kettényesve, véresen liffegett, de a seb bezárult, és félóra múltán már szinte nyoma sem maradt durva bőrén. Egy kissé szédelgett a hirtelen vérveszteségtől, de lemerte volna fogadni, hogy az ujjára simuló, langyos gyűrű még az elvesztett vér újratermeléséről is gondoskodik. - Magasságos Mahout! - ismételte egyre döbbentebben Dámon. -Miféle rettenetes ellenségek ellen
szükségeltetnek ilyen rettenetes erejű varázsszerek? Szinte félve pislogott a színes porcelánszemre és az értelmetlen ábrákkal telt pergamenre, s már eleve rettegett attól, hogy azokat is kipróbálja. Előbb azonban tett még egy óvatos próbát az ostorral. Jó messzire eltartotta magától a nyelet. , _ Tristitia! - mondta. És a három színes energiaszíj máris „virágzásnak" indult. _ Tristitia! - mondta újfent. Es a három színes energiaszíj visszakúszott a nyélbe.
Legalább most már pontosan tudta, miképpen használhatja. Azt azonban elhatározta, hogy ezt a veszedelmes holmit csak végszükség esetén veszi elő. Lerakta a megroggyant asztalra, és üveges tekintettel rámeredt. - Tristitia! - mondta ismét. Az ostornyél pattant egyet, de az energiaszíjak nem kezdtek növekedni. Remek!
Dámon sóhajtott, jó messzire félrerakta az ostornyelet, és maga elé húzta a pergament. - Tristitia! - mondta halkan, és felkészült a legrosszabbra. Semmi nem történt. A pergamen
változatlan maradt. Még mindig nem akarta felfedni a titkát. Dámon visszadobta az asztalra, és a színes porcelánszemet emelte fel. - Tristitia? - Inkább kérdezte, mint mondta. És azt érezte, hogy az eleddig kemény porcelán
kocsonyássá válik az ujjai között; csaknem elejtette. - Hoppá!
Várt egy darabig, de azon kívül, hogy a szemgolyó olyan kocsonyás állagú lett, akár egy főtt csiga és olyan sikamlós külsejű, mint egy angolna, semmi sem történt. Dámon találomra a bal szeme elé emelte a színes szemet; úgy képzelte, hogy majd keresztüllát rajta, mint valami lencsén. Semmi ilyesmi nem történt . Még közelebb tette a kocsonyát a bal szeméhez. Az pedig, akárcsak valami fickándozó hal, kicsusszant az ujjai közül, és az arcának - pontosabban szólva a szemgödrének - csapódott. - A francba! - hördült fel Dámon, és megpróbálta reflexből elkapni a lecsusszanó holmit, de... ...de nem csusszant le semmi.
A szemgolyó épp szemen találta, „belefúródott" a bal szemüregbe, valósággal hátratolta maga előtt az eredeti szemet, és Dámon egy hosz -szú pillanatra mindkét szemére megvakult. Amikor a látása visszatért, dermedten megtapogatta az arcát, és próbaképpen pislogott, de nem érzett semmi szokatlant. Akár eltűnt a kocsonyássá változott porcelánszem, akár átvette az eredeti bal szem helyét a szemgödrében, Dámon nem érezte a különbséget. Pislogott. Semmi szokatlan.
Rápillantott a megroggyant asztalon heverő Krónikákra, és tisztán el tudta olvasni a címkéiket. Semmi szokatlan.
Rápillantott a megroggyant asztalon heverő pergamenre, és könnyedén kibetűzte a szöveget. Semmi szokatlan. Semmi szokatlan?!
Dámon hitetlenkedve bámult a megsárgult, szakadozott lapra, amelyen most egy ér telmes sor látszott: „ Végszükség esetén felolvasandó!" Ezt pedig értelmetlen, zagyvának tűnő, ám felolvasható, kihangsúlyozható szótagok követték egymást. Varázsszavak? - Ez... kurva jó! - örvendezett Dámon, aztán elkomorodott. - De hogy veszem ki? - Egy megoldásra gyanakodott. - Tristitia!
Egy pillanatra ismét elsötétült a látása, és ahogy ösztönösen a szeméhez kapott, egy apró, gömbölyded, kemény holmi csusszant az ujjai közé. Amikor a látása visszatért, a legcsekélyebb meglepetés nélkül -ám annál hatalmasabb örömmel - konstatálta, hogy a színes porcelánszem az. És amikor ismét a pergamenre pillantott, látta, hogy ismét képtelen elolvasni az ott szereplő, girbe gurba jeleket.
Tehát jó sejtette; a szemnek köszönheti...
Lehet, hogy ezzel a porcelánszemmel bármilyen varázslatot képes lesz elolvasni bárhonnan? Már a gondolat is felvidította. Csupán azt nem értette, miért csak egy szem van. A szem páros testrész; ugyanúgy kettőt kellett volna kapnia, mint ahogy a lyukas saruból is egy párt kapott. Hirtelen ötlettől vezérelve ismét kimondta a Jéghercegnő nevét. - Tristitia!
A porcelánszem ismét megkocsonyásodott az ujjai között. Dámon ez alkalommal nem a bal, hanem a jobb szeméhez közelítette. És amikor a szemkocsonya elég közel ért, kifickándozott az ujjak közül, és ismét bekövetkezett a rövid ideig tartó vakság. Amikor a látása visszatért, Dámon érdeklődve pillantott a pergamenre; nem bírta elolvasni. Ugyanolyan érthetetlen összevisszaság volt, mintha a szemet be sem tette volna m agának. Most mi van?
Lehet, hogy a szem csak a bal szemüregben működik? Dámon felpillantott a sorba rakott Krónikákra, a vaskos kötegekre, hogy lássa, legalább tud -e ebben a helyzetben normálisan olvasni. Legnagyobb meglepetésére, ahogy a tekintete felfelé vándorolt, úgy emelkedett fel az asztal lapjáról a pergamenlap. Először csak azt hitte, érzéki csalódás, aztán rádöbbent, hogy nem az. A pergamenlap úgy mozgott, úgy röpködött ide -oda a szűk kamrában, ahogyan ő a szemét mozgatta. Ha jobbra nézett, a pergamenlap elrepült jobbra; ha pedig meglepetésszerűen bal felé pillantott, a pergamenlap úgy zúgott el az orra előtt, mintha zsinóron rántották volna. - Magasságos Mahout! - lehelte Dámon döbbenten. - Ezt nem hiszem el!
Behunyta a szemét, és hallotta, amint a pergamenlap zizegve hullik az asztalra. Ismét kinyitott a szemét, és jobbra -balra röpködött a tekintete a szobában. Arra számított, hogy az összes tárgy összevissza fog röpködni, de nem mozdult semmi. Dámon rámeredt a Jéghercegnő fekete szobrocskájára. És szinte érezte azt a pillanatot, amikor a szeme „rátapadt" a szoborra, és foglyul ejtette azt. Biztosra vette, hogy amikor majd jobbra néz, a szobor el fog mozdulni jobb felé... És úgy is lett! _ Döbbenet! - motyogta álmélkodva Dámon. - Kész döbbenet! Óvatosan visszarakta a tekintetével a szobrocskát a helyére, s közben még arra is vigyázni tudott, hogy az ne dőljön el, amikor az asztalt érinti a talapzata. Aztán behunyta a szemét, és tudta, hogy ezzel elengedte a feke te szobrocskát.
Amikor újra kinyitotta a szemét, az egyik vaskos Krónikát vette szemügyre. Megragadta, és könnyedén kirántotta a sorból. Ügyetlenül táncoltatta a levegőben jobbra és balra dobálta, ívben elrepítette az ajtó felé, és mielőtt a súlyos könyv nekicsapódott volna, épp idejében visz szarántotta. - Döbbenet! - suttogta ismét.
Igaz, nem minden úgy sikerült, ahogy azt akarta, de így is jelentős mértékben uralta a könyv mozgását. Tudta, hogy pár nap gyakorlást követően valószínűleg igazán kacifántos trükköket is képes lesz majd
megcsinálni. Egyelőre azonban visszarakta a könyvet a helyére - méghozzá pontosan a helyére, két másik Krónika közé -, és nagyon büszke volt magára. Aztán a pillantása a megrokkant, súlyos asztalra vetült, és Dámon elmosolyodott.
Miért is ne? Az asztal legalább egy mázsa lehetett, s ő mégis felemelte a pillantásával. Igaz, eközben úgy érezte, mintha félkilós kődarabokkal súlyozták volna le a szemhéját, s a szeme mindenáron le akart csukódni, de valahogy mégis sikerült felemelnie a masszív asztalt egészen a plafonig. - Döbbe...
Puff. A szeme elfáradt, nem bírta tovább. Az asztal megremegett, és hatalmas dübbenéssel zuhant le a lába elé. Az amúgy is megcsonkított láb kifordult, és a negyvenöt fokos szögbe konyuló asztallapról sorban potyogtak le a tárgyak. És ezzel egy időben a porcelánszem is kipottyant a jobb szemüregéből, s két -három szívdobbanásnyi ideig tartó vakság után visszatért a normális látása. Dámon azonban nevetett, csak nevetett, nevetett. - Te hülye troli! - heherészett. - Most rácsesztél! Rettenetesen rácsesztél!
Ahogy végignézett a varázsszerein - a porcelánszemen, a lyukas sarun, az ujján langyoskodó trollgyűrűn, a padlóra hullott ostornyélen és a végszükségletre tartogatott varázslatot tartalmazó pergamenen -, és az a nevetnivaló érzése támadt, hogy a troli hamarosan tényleg nagyon megjárja. Még ha a társainál lévő varázsszerek értéktelenek lennének is, akkor is úgy néz ki a helyzet, mintha egy kétszáz tonnás pöröllyel indulnának hangyára vadászni... 15.
A trollvadászok kora hajnalban útnak indultak; a falu apraja-nagyja elkísérte őket a fennsík széléig, s
még onnan is sokáig integettek utánuk. Legfőképpen Aninka integetett, és szerelmes pillantásokat vetett Bugurra, aki mellesleg olyan kimerülten bandukolt a kis csapat végén, mint egy kifacsart citrom. A nyakán furcsa, horzsolásszerű, vörös foltok látszottak: mintha megharapta vagy kiszívta volna valami. Vagy inkább valaki? Dámon azt is sejtette, hogy kivel és hol töltötte Bugur az éjszakát. Talán ha ellenőrizné a Lófejszikla mögötti füves részt, még most is találhatna árulkodó nyomokat. Bár kimondva, kimondatlanul is mindenki elfogadta, hogy Dámon a vezető, mégis Rebonar haladt az élen, s ő diktálta, merre menjenek. Ő volt közülük az, aki legjobban értett a nyomolvasáshoz, s aki úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét. Amikor az integető mardukiak eltűntek egy hegyoldal mögött, a kis csapat gyorsabb iramra váltott. Erőltetett menetben haladtak egyenesen az Ardek ojdala felé; ahhoz a kis erdőrészhez tartottak, ahol az Istenek Nászának Éjszakáját megelőző napon Bugur és Dámon csaknem belefutottak a vén varacskosba.
Miközben mentek, Rebonar megállás nélkül nyomokat keresett, s néha fürge léptekkel messze előreszaladt, máskor pedig lemaradt mögöttük, s csak jó húsz perc múltán érte utol őket. Egy ilyen alkalommal Dámon kiszúrta, hogy Rebonar ujján kettő darab trollpofás rézgyűrű is vigyorog. - Neked kettő is van? - kérdezte meglepetten. - Aha - felelte a parittyás, és vállat vont. - Úgy gondolom, mivel én alkotom az előőrsöt, nekem
nagyobb védelem dukál. - De honnan...
A vadász ismét megrántotta a vállát. - Elcseréltem Aranginnal a fekete folyadékot tartalmazó üvegfiolámat egy dísztelen fakupára, a
fakupát pedig továbbcseréltem a Kocs-mással erre a plusz gyűrűre. 0 nagyon örült a fakupának. Dámon a fejéhez kapott. - Állj, állj! Várjatok! - kiáltotta, és valóban megállt. A többiek érdeklődve gyűltek köré, mintha
valóban ő lenne a főnök. Dámon megpróbált ehhez mérten viselkedni. Felmutatta a saját gyűrűjét. Mindenkinél kell, hogy legyen egy ilyen! - mondta. - Aki még nem húzta az ujjára, az húzza fel. Egyedül Arangin volt az, aki az erszényében tartotta. - Muszáj? -kérdezte lustán, de aztán választ sem várva megadóan bólintott. - Rebonar! - rendelkezett Dámon. - Vissza kell adnod a gyűrűt Kocsmásnak.
- Hogyisne! - fortyant fel Goboran. És megmutatta hájas kezét. -Nékem nem köll az a vacak gyűrű!
Alig bírom felcibálni az ujjamra, s fenemód szorít, ha rajta van. És ha má' itt tartunk, egy fakupa... még ha ilyen durva faragású is, inkább szolgál kedvére egy hozzám hasonló kocsmárosnak, mint egy gyűrű... Dámon előhúzta a kését. A kocsmáros elvörösödött, és nagyon csúnyán nézett rá. - Kényszeríteni akarsz?
Dámon összeszorította a fogát, és egy gyors mozdulattal megvágta saját kézfejét. Nem nagyon; csak épp annyira, hogy vérezzen. - Elment az eszed? - hördült fel Rebonar, és ki akarta kapni a kést Dámon kezéből, mielőtt nagyobb
kárt tesz magában, de Jegyzőfia nyugalomra intette. Odamutatta a sebet. -Nézzétek! A vér már alig szivárgott a kezéből, és a seb fokozatosan összezárult; egy pillanat múltán már csak egy halvány, rózsaszín csík jelezte a helyét. Egy újabb pillanat múlva pedig már az sem. - A gyűrű teszi - magyarázta Dámon. - Szükséges lehet mindenkinek; nem véletlen, hogy épp hét
darab van belőle. Rebonar a kocsmárosra pillantott, és szó nélkül lehúzta a tartalék trollgyürűt az ujjáról. Goboran viszont habozott elvenni azt. - Ragaszkodom a fakupámhoz - jelentette ki. - Inkább neked adom helyette az én fiolámat.
Már elő is húzta a kis fiolát, amelyben sűrű, barna folyadék lötyögött; negyedig volt. - Remek csere! - méltatlankodott a parittyás. - Én olyan fiolát adtam Aranginnak, ami félig volt, ez meg csak negyedig van! - Na és? - dörmögte a Kocsmás. - Úgysem tudjuk, mi van benne. - De a tied csak egy nyelet, az enyémben pedig két nyeletnyi volt... - Talán az lenne a leghasznosabb, ha visszacsinálnánk az egész csereberét! - vélte Dámon, a
Jegyzőfia. Goboran azonban erről hallani sem akart. - A fakupa már az enyém. Inkább nem köll vissza a gyűrű!
A helyzetet Arangin oldotta meg. Ásított, aztán pislogva előhúzta a Rebonartól kapott, fekete folyadékos üvegcsét, odaadta az eredeti gazdájának, a Kocsmástól pedig elvette a barna folyadékos fiolát, és ismét ásított. - így jó lesz? - kérdezte, és közben nagyokat pislogott.
Ezzel a megoldással mindenki elégedett volt; gyakorlatilag az történt, mintha Goboran a fioláját a fakupára cserélte volna Aranginnal.
A kocsmáros sziszegve felerőltette hájas kisujja legfelső izületéig a trollgyürűt, és megmozgatta az ujját, hogy vajon nem esik -e le. Nem esett; sőt, alaposan megszorult. Ettől az incidenstől számítva még az eddigieknél is gyorsabb tempóban és kevesebbet beszélve folytatták az útjukat. Csaknem félórát meneteltek megállás nélkül, s egyikük figyelmét sem kerülte el, hogy a dagadt Kocsmás szinte minden száz méternél kitöltött pár kortynyi vizet a kulacsából a fakupába, és élvezettel iszogatta. A nagy darab fickónak egyre jobban kivörösödött az arca, egyre jobban lihegett, és egyre falsabb hangon énekelgetett valamit az orra alatt. Néha még fel is röhögött magában, és a fakupát a delelő pályán felfelé kúszó nap felé emelte, mintha koccintani szándékozna. - Égés... segédre, ba'mmeg! Csak ne sütnél ilyen hevesen! Dámon nem bírta tovább, és kirántotta a
dagadt fickó kezéből a butykost. Már alig lötyögött benne valami. - Megmondtam, hogy senki nem ihat alkoholt! - kiáltotta felindultan. Megrázta a kulacsot, és
beleszagolt. Nem érzett semmit. - Mi van ebben? - Há' mi lenne? - röhögött Kocsmás szórakozottan, és sietve kihörpintette a fakupából a maradékot. - Víz!
Dámon nem hitt neki. Megnyalta a kocsmáros kulacsának tartalmát, és nagyon csodálkozott. Tényleg víz volt. Odaadta Rebonarnak, ő is megnyalta, s tovább adta Ridumarának; a harcosnő is belekortyolt. - Ez tényleg víz! - Hé! Hé! - kapott a kulacsa után imbolyogva a kocsmáros, de elhibázta. Mellényúlt, és Ridumara bal
mellét fogta meg. Röhögött ezen. - Meg ne igyátok a vizecskémet! Ridumara nem torolta meg a tapogatózást; lehántotta melléről a kocsmáros puffadt ujjait, és a kezébe nyomta a kulacsot. - Szerintem ivott sutyiban - vélte.
Ebben valamennyien egyetértettek, de hiába motozták meg hájas társukat, nem találták meg nála a lapos flaskát, és más alkoholra utaló tárolót sem. - Nekem akkor is gyanús a fickó - dörmögte a kovács. - De én mentem mellette, és Mahoutra
mondom, nem láttam nála piát. Mindig csak a butykosából ivott... illetve a fakupából. Dámon gyanakodva pislogott a fakupára, de nem öntötte szavakba a gyanúját. - Továbbmegyünk!
- Szép az élet, hej! - rikkantotta Kocsmás, és rogyadozó léptekkel megindult. Aztán megállt, hogy
megtörölje verejtékező homlokát. Úgy vigyorgott, mintha a feje csupán egy felfújt marhahólyag lenne, ami épp szétpukkanni készül. - Ez tök részeg - köpött a lába elé Ridumara. - Jobban járunk, ha itt hagyjuk vagy visszaküldjük! - Tudod, kit küld... jél, hukk, te vissza, anyu... kámmm! - tántorgott a kocsmáros fenyegetően. - Az
anyu... kádat! Hukk!... Akarsz egy... tasl... tasl... egy csókot? Ridumara megvetően mellbe taszította a kocsmárost, és a dagadt fickó hanyatt esett. Csodálatos reflexekkel, zuhanás közben Goboran a szájához kapta a kulacsot, és mire nagyot nyekkenve megérkezett, már két kortyot is lenyelt. És amikor nagyot nyekkent, úgy köpte, fújta, prüszkölte ki a vizet, mintha méreggel itatták volna. - Ak... ak... akkurva életbe! - hebegte. - Ez víz!
Döbbeneten meredt saját kulacsára, aztán felragyogott a szeme. A kulacsban maradt vizet belétöltötte a fakupába, és élvezettel kortyolta le az utolsó cseppig. - Hukk... _ A fakupa! - kiáltotta egyszerre Vilu Fekor és Bugur, és közös erővel kirángatták a feldühödött
Goboran kezéből. Az úgy küzdött, mint egy fenevad; aztán pedig leheveredett a fűbe, és énekelni kezdett. - Nincs szaga - közölte az eredményt Bugur, aki beleszagolt a fa -kupába. Aztán mikor belenyalt,
megnyúlt az arca. - Ha ez itt víz... akkor a legerősebb gombapárlat is csak lópisi! - Hát ezért ragaszkodott ennyire a fakupához - dörmögte Dámon rosszkedvűen, és pislogo tt. -
Pálinkává változtatja a vizet! Kocsmás meg bevedelte és berúgott, mint az állat... Mégsem hagyhatjuk itt! - Miért ne hagyhatnánk? - vitatkozott Ridumara. - Elhortyog ez itt magának. Ha pedig véletlenül a
troli belebotlik és felfalja, akkor alkoholmérgezést kap és elpusztul... - Es akkor Kocsmás lesz a trollölő Hős? - kérdezte Dámon sokatmondóan.
Bugur azonnal elsüllyesztette a fakupát a batyujába, és önként jelentkezett. - Majd én támogatom... Segít valaki?
Ez persze nem ment egykönnyen. Először is el kellett vonszolniuk a félig eszméletlen Kocsmást a közelben csobogó patakig, és tíz percen keresztül félpercekre belenyomni a fejét a hideg vízbe ahhoz, hogy nagy nehezen magához térjen. Aztán pedig meg kellett pofozni kissé, hogy ne követelje halálos fenyegetések kilátásba helyezésével a faku páját. Amikor végre a kocsmáros úgy-ahogy kijózanodott, újabb kellemetlenség zavarta meg a rendet.
Amíg a pofozkodás és a józanítási folyamat tartott, Arangin lerakta a kispárnáját egy fa alá, ráhajtotta a fejét, és elaludt. Hiába ébresztgették, pofozták, rugdosták, még csak nem is reagált. Olyan volt, mintha meghalt volna; attól eltekintve persze, hogy a mellkasa folyamatosan emelkedett és süllyedt, s hogy rendszertelen időközökben kéjesen és hangosan felkacagott . Ismét a jéghideg vizű hegyi patak szolgáltatta a megoldást... Az álmában vigyorgó, vihogó, nyögdécselő Arangint Bírófia Bugur és Vilu Fekor megragadtak a kezénél és a lábánál, meglóbálták, és úgy hajították bele a vízbe, hogy a szerencsétlen fickó majdne m átrepült az ezen a részen kiszélesedő, gyors sodrású patak túloldalra. Hihetetlen dobás volt; az alvó Arangin csaknem nyolc métert repült. Pedig csak fél méterre akarták dobni; a sekélyesbe. Arangin belecsobbant a vízbe egy mélyebb részen, és a hullámok összecsaptak a feje fölött. - Bocs! - morogta meghökkenten Bugur, és kényszeredett vigyorral emelte fel rúnákkal díszített,
szegecselt bőrkesztyűs kezét. - A kesztyű miatt volt... egy kissé erősebbre sikeredett a dobás. - No, ettől biztosan felébred! - jegyezte meg rosszmájúan a kovácsmester, és összedörzsölte a kezét.
Azonban Arangint elnyelték a habok; a bozontos fej másodpercek múltán sem akart előbukkanni. - Ez még most sem ébredt fel! - suttogta döbbenten Ridumara, és karba tette a kezét. - Inkább megfullad a lusta barom! - Belefullad! - ijedezett Dámon, és a kezét tördelte. - Csináljatok már valamit!
Rebonar lecsatolta az övét, és ledobta a földre a batyuját meg a fegyvereit. Habozás nélkül belegázolt a jéghideg vízbe. Az első lépéseknél a víz alig ért térden felül, de hirtelen mélyült, és a sodrás egyre erősödött. Rebonar küzdött az árral, és megpróbált megkapaszkodni a patakban szórványosan felmeredő lapos, gömbölyű sziklák egyikében. Arangin még mindig nem bukkant fel. - Megfullad! - sikoltozott Dámon, és fel -alá rohangált a parton. - Úgy kell neki! - jegyezte meg Ridumara, és fennhangon hahotázott. - Segítsetek! - kiabálta Reboran, és a szájába fröcsögő habokat köpködte. Ő biztonságosan
kapaszkodott egy sziklába, de nem tudott továbbmenni; a sodrás elragadta volna. Bugur lehajította kezéből a hajítóbárdot a földre, és az visszapattant a kezébe, mintha egy gumitalajra hullott volna.
Bugur szitkozódott, mivel nem számított erre a fordulatra, nem nyúlt utána, és a bárd éle csaknem kettészelte a tenyerét. Ömlött a vére, ám erre ügyet sem vetett. Másodjára nem követte el ugyanazt a hibát, nem hajította, hanem gondosan lerakta a bárdot egy fűcsomóra, és melléhelyezte a smaragdos bronzsisakot is. így már egyik sem pattant vissza...
Aztán Bírófia nekifutott a patak partjának, és fejjel előre belevetette magát a habok közé. Pechjére ezen a részen túl sekély volt a víz. Bírófia Bugur bugyborékolva, szitkozódva, köpködve, fröcsögve bukkant elő ismét, és miközben lábra állt az alig bokáig érő vízben szédelegve tapogatta a homlokán keletkezett dudort. Talán jobban járt volna, ha nem rakja le a sisakot. Időközben Vilu Fekor kovácsmester is belegázolt a vízbe, és oly lendületesen törtetett előre, hogy pillanatok alatt elérte a sziklába kapaszkodó Rebonart. - Tarts ki! - Én kitartok! - kiabálta a vadász. - De Arangin... bugybugybugy-bugy...
Rebonar mégsem tartott ki; elsodorta az ár, és ő is alámerült. A kovácsmester vizet köpködve kapkodott utána. Sikerült megragadnia Rebonar grabancát, és miközben igyekezett valami szilárd helyen megvetni cölöplábait, összevissza csapkodott. Tőlük négy lépésnyire Arangin hirtelen előbukkant egy pillanatra, és fuldokolva, köhögve, csapkodva merült alá ismét. Az ár lefelé sodorta. Alig harminc méternyire ettől a ponttól a meder szinte felére szűkült, és a víz hirtelen eltűnt; valószínűleg zuhatagként hullott alá a mélységbe. Arangin ismét felbukkant; immár legalább tíz méterrel arrébb. Elkerülhetetlenül sodródott a zuhatag felé. - Segít... bugggy... ség! Buggy-buggy... - Kapd el! - ordította Bugur, és hatalmas csapásokkal úszni próbált. Ám a víz itt annyira sekély volt,
hogy erőteljes tempóival alig -alig haladt előre, ellenben nagy maréknyi kavicsokat és agyagokat szórt ki a partra nagy igyekezetében. Aztán egy meglepett halat is kihajított. A kovácsmester végre megvetette a lábát, és kiemelte Rebonart a vízből, akár egy díjbirkózó. - Megvagy! - bömbölte diadalmasan. Aztán kicsúszott alól a lába, és hanyatt esett.
A levegőben kapálózó Rebonar pedig egyenesen rázuhant. Nagy csobogás vette kezdetét azon a részen. Nagyjából olyan, mint amikor egy hatvan kilós harcsa rárabol egy negyven kilós pontyra. Persze ebben a gyors folyású hegyi patakban nem éltek ilyen méretű és típusú halak. Arangin ismét felbukkant. Most már alig nyolc -tíz méterre sodródott a zuhatag peremétől. Megpróbált elkapni egy mederközeibe nyúló faágat. Sikerült. Ám az ág nem bírta el a súlyát. Nagyot reccsent, s Arangin immár ágastul sodródott tovább.
- Ne... ne... buggy...
Ridumara és Dámon együtt rohantak a parton; megelőzve sodródó cimborájukat, elszaladtak egészen a vízesés pereméig; most már mindketten látták, hogy a vízesés, amely felé a társuk sodródik, iszonyatosan veszélyes. A víz legalább nyolc métert zuhant függőlegesen, és veszedelmesen meredező sziklákra érkezett. - Kapaszkodj meg! - ordította tele szájjal Dámon Aranginnak. -Ott az a szikla... kapd el! - Buggy... buggybugybuggy... - jött a válasz. Arangin alámerült. Már csak vagy öt métere lehetett
hátra a nagy zuhanásig. - Benyújtok egy ágat! - bömbölte Ridumara. - Majd kapd el! Kissé optimistán nyilatkozott. Ugyanis az
az ág, amelyet benyújtani készült bajbajutott társának, még javában egy fa szerves részét képezte. Ridumara azonban előrántotta a keskeny pengéjű, rúnákkal díszített tőrkardot, és az élesebbik részével rácsapott a kinézett ágra. A penge iszonyatosan éles lehetett, mert szinte akadálytalanul hatolt át a kétujjnyi vastag ágon, és leszelte azt. Ám a lendülettől tovább zúgott, és derékba kapta azt a göcsörtös fűzfát, amelyet megfosztott az ágától. A keskeny penge lilásan felizzott, és zümmögve áthatolt az arasznyi vastag fatörzsön is... Ridumara, aki már a lehulló ág után kapott, annyira meglepődött, hogy még elugrani sem bírt. A kivágott fa egyenesen feléje dőlt, és úgy vágta fejbe homlokiránt, hogy a harcosnő hanyatt esett. Dámon felordított kétségbeesésében, és vakmerően nekirohant a folyómedernek. Senki más nem maradt, aki megmenthette volna a re- rnénytelen helyzetben kapálódzó Arangint. Ő jó úszónak számított, és kinézett magának a szűk meder közepén egy sziklát, amelyben megkapaszkodhat addig, amíg a társai kimentik. Egy kis szerencsével sikerülhet elkapnia Arangint is, aki a közvetlen közelében fog elsodródni. Talán sikerül őt is megtartania... Dámon, a Jegyzőfia nagyot ordítva rugaszkodott el a parttól, és minél nagyobbat akart ugrani, hogy a kiszemelt szikla karcsapásnyi távolságon belül legyen. Igen meglepődött, amikor ahelyett, hogy hassal előre belecsobbant volna a hideg vízbe, megvetette a lábát a tajtékzó habokon! Döbbenten állt a víz tetején, és úgy érezte, mintha egy rendkívül sűrű állagú „kulimász" tetején állna. A vizet, amely szökellve, fröcsögve, kavarogva rohant a lába alatt, szinte mozdulatlannak érezte. Mintha egy viszonylag szilárd talajon sétálgatna. Tudta, minek köszönheti ezt. 0, az a csodálatos sarui Döbbenten állt egy pillanatig szinte a vízesés peremén egyensúlyozva, aztán azt érezte, hogy a lábfeje lassan, fokozatosan kezd belecsúszni a „kulimászba".
- Hoppá! - mondta. - Ne álldogáljunk itt!
Laza, rezdületlen léptekkel megindult a patak túloldala felé, olyan nyugodtan, mintha csak a Marduk előtti fennsíkon korzózna. Epp időben ért oda a megfelelő helyhez, és az utolsó pillanatban sikerült elkapnia a fuldokló Arangin felfelé lendülő térdhajlatát. Megvetette a lábát, és attól félt, hogy elcsúszik, vagy hogy a lefelé bukdácsoló törpe magával sodorja, de semmi ilyesmi nem történt. Meg kellett vetnie a lábát, de csupán annyira, mintha szilárd talajon állva akarna felemelni egy Arangin nagyságú testet. Semmivel nem volt könnyebb dolga, ám ő nagyot nyögve megbirkózott a társa súlyával, s sikerült
kiemelnie. A kapkodó, fuldokló, prüszkölő Arangin csaknem ledöntötte a lábáról heves rángatózásával, és csaknem megfojtotta, ahogy teljes testével és összes végtagjával rátekered ett, akár egy polip. - Ne vergődj! - ordított rá Dámon, és érezte, hogy a lábfeje ismét kezd belemélyedni a „kulimászba". - Ha vergődsz, visszahajítalak!
A figyelmeztetés persze semmit sem használt, mivel a megmentett fuldokló hisztérikus állapotában mindent elkövetett, hogy magával rántsa őt a mélybe, de végül is félig vakon, félig megsüketülve a találomra kapott pofonoktól sikerült kisétálnia vele a partra. Ott lefejtette magáról megmentettje végtagjait, és kíméletlenül lehajította a fűre. - Nyugodj már meg! Ki kellett fújnia magát.
A társai futva érkeztek. Hárman. Mindhárman csurom vizesen. Az élen a kovácsmester. Mögötte sántikálva Rebonar. Leghátul kissé kóvályogva, a homlokán meredező púpot dörzsölgetve Bugur. Ridumara is lassan ébredezni kezdett a fatörzs alatt, amely letaglózta. - Szedjétek már le rólam ezt a... ezt a...
A kovácsmester egyenesen odarohant a kidőlt fűzfához, megragadta a törzsét, és próbálta megemelni. Ridumara alulról segített. - Bújj ki, ha tudsz!
A harcosnő erőlködve próbálta kipréselni magát a súlyos fatörzs alól. A kovács a fogát csikorgatta az erőlködéstől. Csaknem visszaejtette. Ám a válságos pillanatban megérkezett Bugur, és kesztyűs kezével megragadta a fát. Nem csupán felemelte, de arrébb is hajította. A kétmázsás fatörzs nekicsapódott egy kisebb rozsdfának, és kettébe törte azt. A rozsdfa recsegve dőlt ki. - A kesztyű - motyogta Bugur szemérmesen. - A varázskesztyű ereje teszi... - Sóhajtott, és felemelte
mindkét kesztyűs kezét. - Ez az oka mindennek. Tudom. - Lehajolt, és elnézést kérőén rápaskolt a füvön heverő, levegő után kapkodó Arangin vállára. -Ne haragudj, pajtás... nem szándékosan csináltam!
Arangin válla nagyot reccsent, és furcsa szögbe billent. Ugyanekkor a fuldoklásból magához teregető ifjú fájdalmasan felordított, és a vállához kapott. - Aááááá!
Bugur ijedten rántotta el a kezét. - A kesztyű - rebegte szégyenkezve. - A kesztyű az oka... Túl erős volt a paskolás... Arangin, cimbora,
meg tudsz nekem bocsátani? 16.
Valahogy beigazították a törött vállcsontot a megfelelő pozícióba, és a csodálatos trollgyűrűnek köszönhetően tíz perc elmúltával a csontok valószínűleg elkezdtek összeforrni. Ezt onnan lehetett gondolni, hogy amikor a társai elengedték a vállát, az nem fittyedt oldalra, mint az ezt megelőző három próbálkozás alkalmával. Bár Arangin még kellemetlen fájdalmat érzett a vállában, képes volt lábra állni, és tiszta fejjel gondolkodni. - Ne haragudj, pajtás! - lépett közelebb Bugur bűnbánóan, és baráti vállveregetésre emelte a kezét. Arangin azonban elugrott előle, akár egy hatalmas bolha. - Vedd le azt a kurva kesztyűt! - javasolta higgadt mosollyal Dámon. - Semmi szükség arra, hogy még
valakit megnyomoríts! - Bocsánat, bocsánat... ne haragudjatok! Tényleg nem akartam. Tényleg nem...
Bugur habozva húzta le a kesztyűt, aztán kényszeredett vigyorral mégiscsak visszahúzta. - Inkább majd nem veregetem meg senki vállát - mondta. - De így sokkal jobban érzem magam.
Elvégre bármikor jöhet az a nyamvadt troli... - Már alig várom! - sziszegte Ridumara, és a tenyerébe köpött. -Bízzátok csak rám! - Hogyisne! - morogta a kovácsmester. - Én ölöm meg! Nem szeretném, ha hiába jöttem volna... ez a
fürdés meg minden... nem tett jót az önérzetemnek. - A trolit valójában én fogom megölni - jelentette ki Rebonar, és a legcsekélyebb szemérmesség
nélkül vetkőzni kezdett. Kiteregette a ruháit a part menti sziklákra, hogy gyorsabban száradjanak. Teljesen csupasz maradt. - Én vagyok a vadász; az én dolgom a fenevadak elejtése. - Nono! - szólt közbe Ridumara, miközben a tekintetét le sem tudta venni a vadász ágyékáról. Mióta
meghalt a negyedik férje, nem látott ilyen méretes hímvesszőt. - Nekem kell megölnöm a trolit, hogy Hösnö lehessek, és megragadhassam a nekem való bögyör... izé: alkalmat. - Mielőtt a vita tovább fajulna - szólt közbe Dámon -, attól tartok, el kell keserítenem mindenkit. A
trolit én fogom megölni. Én fogok bosszút állni apám haláláért. Ez így illendő.
- Jól van, állj bosszút! - vágott közbe Bugur, aki közelebb nyomult. Ő is pucérra vetkőzött, de Ridumara csak egy pillantást vetett rá; aztán inkább visszafordult a vadász felé. Egészen nőiesen
mosolygott és kacsintgatott. Mármint a zavartan homlokráncoló Rebonarra. Bírófia Bugur pedig folytatta. - El kell mondanom valamit. Egy veszélyes kór támadta meg a lelkemet. Úgy hívják: szerelem. Halálos szerelembe estem a falu legszebb lányával, akinek nem lenne illendő elárulnom a nevét. És szerénytelenség nélkül mondhatom... Aninka viszontszeret. -Hirtelen elhallgatott, kényelmetlenül elvigyorodott. Aztán folytatta: -Ha nem én leszek az, aki Hősként tér vissza, tíz évig semmi esélyem nem adatik arra, hogy a szerelmünk beteljesedhessen... ezt tudjátok mind. És éppen ezért... mielőtt bárki is beleélné magát a Hős szerepébe, ki kell ábrándítanom: a trolit csakis én ölhetem meg, senki más! Ugye, megértetek engem? - És ha valaki más is szenved ettől a szerelem nevű betegségtől? -kérdezte kihívóan Dámon. - És ha
valaki más is azért akar Hős lenni, hogy beteljesíthesse szerelmét? Bírófia Bugur szeme veszedelmesen villant a vetélytársa felé. - Akkor én csak annyit tanácsolhatok annak a bizonyos valakinek, hogy amikor feltűnik a troli, ne
álljon az utamba, mert a nagy izgalomban esetlen nem nézem, hogy hova csapok... és a hajítóbárdom néha magától is elrepül. Arról pedig nem is beszélve, hogy a sisakom smaragdja erejével... - Hirtelen elhallgatott, és komor képet vágott. - Szóval: senkinek nem ajánlom, hogy az utamba álljon! Damonnak már-már a nyelvén volt egy csattanós válasz, amelyben megemlíti, hogy a színes szemgolyó erejével messziről is a magasba hajíthatja Bugurt (s aztán engedi leesni - például egy szakadékba), vagy hogy a háromágú korbács segítségével egy pillanat alatt cafatokra szaggathatja, vagy hogy végső esetben felolvashatja a pergamenről a „végső esetre" tartogatott szöveget - nyilván egy rettenetes varázslatot -, és ráadásul... Nem, nem mondott semmit. Bugur ostoba módon elárulta saját fegyvereinek erejét. Ő azonban majd meglepetésszerűen fog támadni, ha eljön az ideje. - Ha már a varázsszereknél tartunk -jegyezte meg Rebonar moró -zusan; Dantonhoz intézve a szavait -
, igazán szólhattál volna, hogy ne törjük magunkat a hideg vízben, mert te sétálgatva is ki tudod szedni a barátunkat! _ Nem tudtam - védekezett Dámon. - Mahout nevére, nem tudtam, mire képes ez a sar u... Isten
bizony: én úgy hittem, úszva fogom ki Cö-cö - mondta Bugur, és gyanakodva pislogott vetélytársára. -p^ mondod, a többi varázsszeredet sem ismered?
Minden szempár rámeredt. _ Majd meg fogom ismerni, ha eljön az ideje! - vágta ki magát Jegyzőfia. - Mint ahogy a saru hatalmát is a döntő pillanatban ismertem meg. De nem ez a kérdés. Hanem inkább az, hogy mit tudtok ti a ti varázsszereitekről... Köhintések, torokköszörülések, krákogások következtek. Végül nagy meglepetésre a haldoklásából felépült Arangin szólalt.
- Remek az a párna - suttogta. - Remek alvás esik rajta... - Csupán ennyi? - húzta el a száját megvetően Bugur. - Remek alvás? - És az álom se kutya! - kacsintott cinkosán Arangin. Bugur cinkosán visszakacsintott. - A nyögdécselésedből ítélve valami kéjeset álmodhattál, pajtás... Elmeséled? Arangint nem kellett biztatni. - Álmomban visszasuhantam Mardukba, és meglátogattam a falubelijeinket... - kuncogott. - Azt
hiszem, be tudtam surranni a gondolataikba, a képzeletükbe, és játszadozni tudtam az álmaikkal, a vágyaikkal, a fantáziaképeikkel... - Ssssszupper! - röhögött Bugur elsimerően. - Ez csodálatosan hangzik... Öregem, le a kalappal a
kispárnád előtt! - De ez még mind semmi - folytatta belemelegedve Arangin. - Mert belopóztam egy nő legerotikusabb emlékeibe, és meglestem a legféltettebb, legmocskosabb titkait. - Undorító! - vélekedett Ridumara, de aztán mégiscsak érdeklődéssel fordult oda. - És? - És? - emelte fel a hangját Arangin. - Ééééés? Azt kérditek, hogy „és?"... - Felkacagott. - A
kiválasztott nőszemély éppen egy gyönyörűséges emlékről fantáziált. Vad szerelmi gyönyörökben osztozott egy törpe hímmel. Marták, falták, harapdálták, csókolgatták egymást, ahogy együtt hemperegtek a Lófejszikla mögött. - Micsoda?! - mordult fel Bugur indulatosan, és közelebb tolta vicsorgó képét. - Te meg... miféle
nőről beszélsz?! Arangin azonban nem zavartatta magát. Áradozva, lelkendezve mesélt álombéli cselekedeteiről. - És én akkor beleavatkoztam az emlékbe, és én magam álltam a hím szerető helyére, és a nőstény
semmit sem vett észre, és csak harapott, és csak csókolt, és csak karmolta a hátamat, és a könnyem csorgott, és a vérem csorgott, és... és... én úgy éltem át mindent, mintha valóságos lenne, és a nő csak álmodta, fantáziálta tovább a gyönyörűséges emléket, és nem is sejtette, hogy eközben én voltam az, aki átélte az általa adott gyönyört, és akkor... és akkor, és akkor, és akkor... amikor férfiasságom megmártózott az ölében, és ö azt sikoltotta, hogy „O, te, te> te... te anyaszomorító, sörtehajú fenevad, kérlek, mártsd belém mélyebben kicsinyke makkodat, mert ha nem teszed, tényleg sikoltozni kezdek"... nos, e pillanatban hajítottatok bele ti a patakba, és... Bumm!
Bugur vágott bele a felhevültén mesélő Arangin pofájába, kesztyűs kézzel, méghozzá olyan rettenetes erővel, hogy Arangin felemelkedett ülő helyzetből, és négy métert repült, mielőtt ájultan - vagy holtan? - a part köveinek csapódott. Hajszál híja volt, hogy nem zuhant bele a patakba, s egy pillanatra rá a vízesésbe. Arangin nem mozdult. Nem adott hangot.
A jelenlévő törpék valamennyien Bugurra meredtek. Bírófia zavartan köszörülte meg a torkát. - Nem azért, hogy... no... mármint nem mintha nekem mondta volna valaki szóról szóra a fenti
mondatot... de hát mégsem engedhettem, hogy ez a pojáca belekutakodjon Aninka emlékeibe! És pofátlan módon még el is mesélje azokat! 17.
A kezdeti hiedelmekkel ellentétben Arangin nem halt meg. Vagy ha mégis meghalt, a trollgyürű mágikus ereje ismét életre segítette. Ez volt a valószínűbb magyarázat . Ugyanis, amikor Dámon megvizsgálta a mozdulatlan alakot, döbbenten állapította meg, hogy Arangin nem lélegzik, nem dobog a szíve és a szeme is rezzenéstelenül nyitva van. - Az a rohadt kesztyű! - sziszegte Dámon, és mindenki ellenségesen meredt Bírófia Bugurra. - Én... nem akartam megölni - hebegte Bugur. - Csak felment bennem a pumpa... és a kesztyű... a
kesztyű! Elhangzott még némi szidalom, és épp neki akartak látni, hogy megadják a halottnak a végtisztességet, amikor Arangin felült. - Midöndénd? - rebegte. Alig lehetett érteni a szavait, annyira tro-pára ment a pofája az irgalmatlan
csapástól. - Meghaddam? Valószínűleg azt tudakolta, meghalt-e. - Csodás ez a trollgyürű - hebegte Bugur. - Akár meg is halhatunk, a halálból is visszahoz bennünket... - Dégyleg? - csodálkozott Arangin, és az állát tapogatta.
Bár az arcberendezése némileg megváltozott - mondhatjuk úgy. hogy az állrésze behorpadt és szögletes lett - Bugur iszonyatos erejű csapása miatt, ennek ellenére Arangin közel egy óra múltán képes lett beszélni, és még szitkozódni is... Persze ez utóbbit csak az orra alatt... - Kurva anyádat, rohadt Bugur... Ha egyszer behatolok az emlékeidbe vagy az álmodba, olyan
szenvedést mérek rád, hogy vért köny -nyezve, verejtéket szuszogva ébredsz majd fel... már ha felébredsz valaha is egyáltalán! Ezt azonban Bugur nem hallotta. Csak Dámon. Jegyzőfia azonban úgy tett, mintha nem hallotta volna. Elvégre ki tudja, mire lesz jó egy kéretlen szövetséges, amikor kenyértörésre kerül a sor? _ Talán indulnunk kéne! - nyekeregte Dámon. - Elvégre trollvadá-szatra indultunk, nem a napon sütkérezni! Gyerünk tovább! A nap már túljutott a delelőn. Mivel az átnedvesedett göncök időközben megszáradtak, azok, akik levetkőztek, ráérősen öltözködni kezdtek.
Ridumara, aki az utóbbi másfél órában teljesen elpártolt Bugur mellől, közelebb húzódott az ágyékkötőjét igazgató vadászhoz, és a fülébe súgta. - Csak most látom, eddig mennyire félreismertelek és alábecsültelek... - Mennyire? - Legalább másfél ujjnyival. Rebonar higgadtan mosolygott. - Nem ismerted a mondást: „Kis törpe nagy bottal jár." Ridumara nevetett ezen, és a továbbiakban a
parittyás közelében maradt. - Most, hogy saját szememmel érzékelhetem a különbséget - vallotta be -, fogalmam sincs, miért épp Bugurra vetettem szemet. Apropó... nem akarsz férjjelöltnek jelentkezni egy év múlva az Istenek Ná -
szának Éjszakáján? A parittyás vállat vont. - Egy év?... Az sok idő. Ki tudja, mi történik még addig? És elavultnak tartom a házasság intézményét.
Én a direkt megoldások hí ve vagyok. - Igazad van - hadarta a nö. - Hol? Mikor? És hányszor?
Nagy nehezen mindenki felszedelőzködött. Dámon, a Jegyzőfia annak rendje s módja szerint megszámolta a csapatot. Magával kezdte: - Egy, kettő, három, négy, öt, hat... Hé, hol a hetedik? Ki a hetedik? - Hirtelen rádöbbent. - Hol van Goboran?
Valamennyien tétován néztek körül. - Amikor Arangint a vízbe hajítottuk - emlékezett vissza Bugur zaklatott hangulatban -, az a büdös
Kocsmás ott horkolt egy bokor alatt. Csak egy pillanatra ébredt fe l, azonnal visszaaludt. - Akkor valószínűleg még most is ott van - vélte a kovácsmester nem túl nagy meggyőződéssel. És a
többiek is másképp gondolták. - Gyerünk!
Együtt indultak meg folyásiránnyal szemben, oda, ahol korábban Arangint a vízbe hajították, és már messziről kiszúrták, hogy amíg ők napoztak, szárítkoztak és a halálról meg az emlékekről társalogtak, Goboran, a Kocsmás sem tétlenkedett. Ezt abból lehetett látni, ahogy a hájas kocsmáros kiterülve hevert a part közelében, s a keze ügyében ott hevert a durva faragású fakupa. Nyilvánvaló volt, hogy Goboran előhalászta a fakupát Bugur sebtiben lehajított batyujából, leheveredett a patak mellé, és nagy kupacsapásokkal vedelni kezdett valószínűleg ki akarta inni a patakot, amelynek Vlze a kupában maró pálinkává változhatott.
Goboran részegen hortyogott, és ezúttal hiába mártogatták a jeges vízbe a fejét, nem tért magához. Felpüffedt hasában literszámra lötyögött az elfogyasztott folyadék. Dámon rosszallóan vette magához a gazdátlan fakupát. - Mostantól én őrzöm - jelentette ki ellentmondást nem tűrően -és én vigyázni fogok rá, abban biztosak lehettek! Senki sem tiltakozott.
Húsz percen át próbáltak életet verni a hortyogó kocsmárosba, ám bármiféle praktikát vettek is elő, nem hatott. Groboran rendületlenül hortyogott, és még arra sem reagált, amikor száraz faleveleket dugtak a lábujj ai közé és meggyújtották azokat. - Reménytelen - legyintett Ridumara. - Úgy saccolom, annyi piát bevedelt, hogy egy hónapig sem j
ózanodik ki.
.
A
- Induljunk! - sóhajtott Dámon. - Majd csak eltámogatjuk vala - JH hogy. Van önként jelentkező? m Nem volt.
fl
Groboran hortyogott, és szellentett álmában. Egyértelmű, hogy nemíM halt meg. Ámbár a körülötte terjengő bűzből ítélve, ezt nem lehetett S teljesen biztosra venni... - Bugur! - javasolta Dámon. - Most igazán hasznát vehetned a varázskesztyűd erejének. Akár még
egyedül is elbírnád... - Hogyisne! - vágott vissza sértődötten Bírófia. - Aztán egy hirtelen mozdulatommal még megölném
véletlenül! Nem, nem, én már cipeltem... mostantól vigye más! Végül mivel korábban Bugur és Vilu Fekor támogatták a részeg kocsmáros, most Damonra és Rebonarra maradt a hálátlan feladat. Mivel Goboran nem volt eszméletén, s nem bírták lábra állítani, cipelniük kellett. Ridumara vágott a tőrkardjával néhány erősebb ágat - ezúttal óvatosabb mozdulatokkal kaszabolt, s egyetlen fát sem döntött magára -, s fabrikáltak egy kezdetleges hordágyat. Arra fektették rá a dagadt kocsmárost, s miután két alkalommal is sikerült lepottyantaniuk, harmadjára rá is kötözték. Megegyeztek, hogy óránként váltani fogják egymást. Az első órában Rebonar és Dámon kezdték a cipelést. Dámon volt elöl, s már az első öt percben úgy érezte, hogy leszakad a karja a ránehezedő, roppant súlytól. Hogy miért épp a legsúlyosabb társukat kellett hordágyon cipelniük?! - Cseréljünk! - sziszegte Dámon, és mire megindokolhatta volna javaslatát, a hordágy már ki is
csúszott elerőtlenedő ujjai közül. Goboran azonban még csak a hortyogása ritmusán sem változtatott a heves zökkenés hatására. - Legyél te elöl!
- Gondolod, hátul könnyebb? - dörmögte Rebonar. De azért belement a cserébe.
Most Dámon került hátra. Mielőtt megragadta volna a rögtönzött hordágy fogóit, sietve elsuttogta az orra alatt a „Tristitia" nevet, és a megkocsonyásodó porcelánszemet becsusszantotta a jobb szemüregébe. Amikor a pár másodperces vakság elenyészett, a jobb szemét a I hordágyon fekvő alakra szögezte, s lassan mozgatva a tekintetét, felfelé _ Hé! Hé! - kiabálta meglepetten Rebonar. - Ne rakd fel a nyakamba! - Nevetett. - Mi az, megtáltosodtál, hogy ilyen hevesen kapkodod ezt a vacakot?! A neki háttal álló parittyás persze nem látta, hogy ő nem a kezével emelte, s fel sem tűnt neki, hogy igen erősnek kellett volna ahhoz Damonnak lennie, hogy az egyik oldalról fogva vízszintes helyzetbe emelje a hordágyat... Dámon időközben kontrollálta szemének mozgását, és a látszat kedvéért megragadta a feléje eső fogórészeket. - Mehetünk.
Eleinte nem ment könnyen a dolog; tekintete le -fel ugrált, s hol magasba lendítette a hordágyat, hol pedig lefelé nyomta. Az elöl haladó Rebonar néha majd' megszakadt, néha pedig csaknem felröppent ő is a levegőbe. Értetlenül sziszegte vissza. - Mi a rossebet művelsz? - Semmit, semmit - hebegte Dámon. - Csak hepehupás a talaj... - No de ennyire?! - Ugye, hogy nehezebb elöl, mi? - próbálta tréfával elütni a zavarát Dámon.
Aztán ahogy egyre telt az idő, fokozatosan megtanulta egyensúlyban tartani a tekintetét. Addig gyakorolta, míg a végén már szinte tökélyre fejlesztette. Arra már az első lépéseknél rájött, hogyha a csaknem száz kilós súlyt pusztán a porcelánszem erejével próbálja megtartani, másodperceken belül elfárad, és úgy érzi, mintha össze akarna ragadni a szeme. Am ha a porcelánszem erejét csupán arra használja, hogy egy „picit" emelintsen a súlyon, s azt egyensúlyban tartsa, a szeme sem fárad el túl hamar, és a kezére nehezedő súly sem több, mintha egy tízkilós követ cipelne. Azt pedig el lehet bírni... A végén már annyira jól ment a dolog, hogy Rebonar meg is jegyezte. - Nem tudom, mi bajod volt az előbb... de elöl nem hogy nehezebb lenne, de inkább könnyebbnek
tűnik... Ne cseréljük vissza, hogy te is szusszanj egy keveset? - Ne, ne, inkább ne! Még bírom egy darabig.
Azonban, amikor letelt az egy óra, és a hordágyat némi pihenés után átvette tőlük az Arangin Ridumara páros, Dámon rendkívül megköny -nyebbült. Rendkívül kimerítette a hosszú koncentrálás. Egy óvatlan Pillanatban kis is pottyantotta a porcelánszemet a szemüregéből, és bár az átmeneti vakság viszonylag gyorsan elmúlt, még órák múltán is úgy erezte, mintha szúródna és portól csikorogna az igazi jobb szeme.
Még mielőtt az új cipelők ideje lejárt volna, elérték azt a kis ligetet a Vas -hegy lábánál, ahol korábban Dámon és Bugur a troll -lal találkoztok. A ritkás facsoport azonban most kihaltnak tűnt; apró, színes madarak röpködtek mindenfelé. Míg a társaság letelepedett, hogy ezen a késő délutáni órán falatozzon, a fáradhatatlan Rebonar nyomokat keresve körbeszaglászott. Kis idő múlva elégedett arccal tért vissza. - Találtál valami nyomot? - kérdezte tőle Dámon. - Nyomot? - visszhangozta Rebonar. - Én inkább úgy mondanám, csupa nyom az egész liget!
Bármerre mentem is, folyton -folyvást troli-nyomokba ütköztem, és nem egyszer vigyázatlanul még az ürülékébe is beleléptem. - Frissek a nyomok? - Van friss is, régi is - magyarázta a parittyás, miközben egy fií -csomóval a cipője oldalára tapadt mocskot igyekezett levakarni. - Ebből arra következtettem, hogy a troli előszeretettel jár vissza erre a
helyre. A legfrissebb nyom kétnapos. De itt járt négy nappal ezelőtt is, hat napja is, nyolc napja is, meg régebben is... Es biztosra veszem, hogy hacsak valami megmagyarázhatatlan okból nem változtat a szokásain, egy-két napon belül ismét felbukkan itt. - Ez remek! - kiáltotta Arangin. - Ezek szerint nincs semmi dolgunk, csak leheveredünk itt és
pihengetünk! - Csínján a pihenéssel! - emelte fel az ujját a vadász. - Meg kell tennünk a szükséges elővigyázatossági
intézkedéseket, nehogy meglepjen bennünket a troli! Arangin legyintett. - Tegyétek csak! Ahhoz én úgy sem értek... - Előhúzta a kispárnáját, lerakta egy gyökércsomóra,
ráhajtotta a fejét, és ásított. - Úgyis mindjárt alkonyodik... - Két óra múlva! - Na ugye? Mondom én, hogy mindjárt - bólogatott Arangin, és mire behunyta a szemét, már egyenletesen szuszogott. - Itt töltjük az éjszakát! - rendelkezett Dámon, mint ahogy az egy vezérhez illik. - De megtesszük a
szükséges elővigyázatossági intézkedéseket. Rebonar... ezt rád bízom! Rebonar vállat vont, és elhúzta a száját. - Meg vagyok lepve - jelentette ki enyhén szarkasztikusan. - Ti csak pihengessetek, majd én
elintézem a többit...
Ridumara azonban nem hagyta egyedül munkálkodni. - Veled tartok - jelentette ki ellentmondást nem tűrően a nő. - Intézzük el együtt az elintézendőket... 18.
Az éjszaka csaknem tökéletes nyugalomban telt el. Az, hogy Dámon nyolc alkalommal is fellármázta a társait, és fegyverbe szólított mindenkit, minduntalan vaklármának bizonyult. Nem a troli lepte meg őket az éjszaka folyamán; Bírófia Bugur adta ki magából azokat a rettenetes, nyüszítő, horkantó, sivító, zokogó, kísérteties hangokat, amelyeket Dámon a troli zajainak hitt. Bugur valami igazán rémeset és lidérceset álmodhatott, mert amikor megvirradt, verejtékben úszva, karikás szemmel, összeaszott, gyűrött ábrázattal ébredt; szeme fehérje véreres volt, sörtehaja rendezetlenül meredezett. _ Magasságos Mahout! - hörögte Bugur, amikor megvirradt. - Áldott világosság...
_ Mi volt veled az éjszaka? - kérdezte morózusan Dámon, aki szintúgy vajmi keveset aludt. Ám öt éppen Bugur vergődése nem hagyta elszunnyadni. - Iszonyat! - suttogta Bírófia. - És olyan valóságos, olyan megfogható volt az egész... mintha nem is
álom lett volna. - De mégis? - kiáltotta oda egy nagy tölgyfa tövéből Ridumara, aki hogy, hogy nem Rebonar karjaiban
ébredt, és rendkívül elégedettnek látszott. Most nem zsörtölődött, szinte do rombolt, mint egy kiscica. - Mi rosszat álmodtál? Bugur dermedten ingatta a fejét. - Képtelen vagyok szavakba önteni...
Arangin, aki lustán tápászkodott fel, és ásítva vette a hóna alá a kispárnáját, unottan kérdezte: - Nem valami olyasmiről szólt az álmod... mármint csak úgy nagyvonalakban... hogy sebesülten
heversz valami nagyon sötét üregben, és csúszómászó testű, gennyedző szemű, madárcsőrű démonok lakmároznak a húsodon? Bugur egy pillanatig dermedten meredt a kérdezőre, aztán véreres szemében a rádöbbenés lángja villant. - Akkurrrva annyádat! - ordította, és a hajítóbárdja után kapott. -Arangiiiiin! Halott vaaaaaaaaagy!
Arangin azonban nem várta be, amíg a bárd előkerül. Előhúzta a tulajdonában lévő egy darab, lapos, folyami kavicsot, amelynek egy ly uk volt a közepén, és a szájába vette. A következő pillanatban a mozgása a kétszeresére vagy a háromszorosára gyorsult, és valóságos fénycsíkot hagyott maga után, ahogy elzúgott a csalitosba.
Bugur már-már meglendítette a hajítóbárdot, de mivel a célpont eltűnt a szeme elől, csak a fogát csikorgatta.
A kovácsmester, aki csak az utolsó mozzanatokra ébredt fel, a szemét dörzsölgetve meredt az elviharzó Arangin után. - Ennek meg mi volt ilyen sürgős? Tán hasmenése van? Rossz a gyomra? - Majd amikor visszajön, megnézem, milyen a gyomra - csikorogta Bugur, és komor tekintettel
méregette a hajítóbárdot. - Ki fogom ontani a beleit! Amikor a kedélyek lassacskán elcsitultak, és együttes erővel rá tudták beszélni Bugurt, hogy tegye le a hajítóbárdot, Dámon összecsapta a kezét, és megdörzsölte. - Na, most, hogy mindannyian ébren vagyunk.... - Kocsmás még mindig hortyog - szúrta közbe Ridumara epésen. Dámon nagy levegőt vett.
, ~ Úgy értem, hogy most, miután mindenki ébren van - keményen nézett a harcosnőre -, mármint akinek a felébredésére számítottunk.. weje felkészülni a troli visszatérésére. - Mit kell erre készülni? - morogta Bugur. - En készen állok! Csak dugja ide a képét ez a dög...
belelépek a pofájába, mint... mint... - Mint tegnap Rebonar a szarkupacba? - fejezte be helyette Dámon vigyorogva a hasonlatot.
A parittyás azonban nem sértődött meg a tréfálkozáson. Egy apró holmit halászott elő az erszényéből. - Apropó, szarkupac - kezdte - , Dámon, ez véletlenül nem az apád gyűrűje?
Dámon hitetlenkedve meredt rá. - De igen! A Papié! Hol találtad? - Az egyik kétnapos szarkupacban, aminek a frissességét tüzetesen megvizsgáltam. Egy félig lerágott
gyűrűsujjon volt... - Legyintett. -Hja, ez valóban vén troli lehet, nem működik már jól az emésztése... Dámon elfordult, és öklendezni kezdett. Később pedig hangosan okádott. Rebonar flegmán vállat vont, és visszatette a gyűrűt az erszényébe. Kis idő múlva egy fénycsík száguldott közéjük a csalitosból; aztán amikor lefékezett, Aranginná vált, aki ráérős mozdulattal vette ki a kis kavicsot a szájából. - Nagyon sós ez a varázsizé - panaszkodott. - Nem tudták volna mézízűre csinálni?!
Bugur teleszívta a tüdejét. - Hol a hajítóbárdom? - dörmögte.
- Ne szívd magad! - vetette oda Arangin könnyedén. - Elintéztem, hogy ha most megölsz, életed
végéig a tegnap éjszakai álmod ismétlődjön... - Arangin nagyot ugrott hátrafelé. - Vigyázz azzal a kesztyűvel, hé! Megint szét akarod csapni a pofámat? Nem elég szögletes már így is az állam? - Ha még egyszer megpróbálod... - sziszegte Gubur, és véreres tekintete fejezte be helyette a mondatot.
Arangin vállat vont. - Gondolod, hogy vízben fuldokolni jobb volt? - Azért... hajót akarsz, ne próbáld még egyszer izélgetni az álmomat!
Arangin barátságosan mosolygott, mint aki már el is felejtette az ügyet. - Apropó, álmok -jelentette ki. - El is felejtettem mondani, hogy miközben én kifinomult technikával
csúszómászó testű, gennyedző szemű, madárcsőrű démonokat etettem egy nagyon sötét üregben... Naaa.L. Fogja már le valaki ezt az eszelős Bugurt, mert még kárt tesz valakiben!... Na szóval, ezalatt egy különös álmot láttam. Akarjátok hallani, hogy mit? - Épp ellenkezőleg - morogta Bugur. - Befogjuk a pofádat! - Furcsa álom volt ez - folytatta zavartalanul Arangin. - Azt álmodtam, hogy százkét emberfajzat
táborozik a Glitjka-völgyben, tőlünk alig pár órányi lovaglásra délnyugati irányban. A vezetőjük egy norstradeni barbár, akit Medve Bredannak neveznek, a többiek pedig dirwani nomádok. _ Dirwaniak? - húzta fel a szemöldökét a kovács. - Mit keresnek azok ennyire fent északon, a
pusztáiktól több hónapi lovaglásra? _ Ezt én nem tudom - vont vállat hanyagul Arangin. - Tekintve, hogy én csak a vezetőjükkel kerültem egy pillanatra kapcsolatba az álmok folyamának hullámain... - Mi? Miféle... - Medve Bredan norstradeni, de inkább amolyan világcsavargó. Most sem hazajött. Ámbár a saját
szülőfaluját földig romboltatta és felgyújtatta a dirwaniakkal... De ez most lényegtelen. Az a furcsa, amit erről a Bredanról megtudtam. Valami nagyhatalmú mágus szolgálatában áll, és azért lovagolt ennyire északra, hogy megkeressen egy mágikus szobrocskát... az eredetijét annak a másolatnak, amelyet magával hordoz. Az eredeti itt van valahol, s a mágikus másolat egyenesen elvezeti oda, ahol az eredeti található. Aztán ha megszerezte az eredetit, Bredan és a nomádok visszatérnek a mágushoz, hogy az eredeti szobor révén elvégezzenek valami rettenetes szertartást... - Miféle szertartást? Arangin vállat vont. - Tudnám, ha Bredan tudta volna. Ám a szertartás mibenlétéről ő semmit sem tud. Ő csak a kéz,
amelyet a szoborért küldtek. - Magasságos Mahout! - motyogta Dámon, a Jegyzőíía összeszoruló szívvel. - Tudom, hol van az a szobor!
Értetlenül néztek rá.
Dámon hitetlenkedve rázta a fejét. - Hát nem jöttetek még rá? Ez a norstradeni és az emberfajzatok Tristitia szobrát keresik! És az ott van Mardukban... - Csaknem hozzátette azt is, hogy „elrejtve az én kamrámban", de még időben
visszanyelte a feltoluló szavakat. Bugur hirtelen felugrott. - Azonnal haza kell térnünk! - kiáltotta. - Ezek emberfajzatok! Ha eljutnak Mardukba, legyilkolnak mindenkit! - És elviszik Tristitia szobrát! - jajdult fel Dámon. - Pokolba a szoborral! Pokolba Tristitiával! - tajtékzott Bugur. -Aninka ott van! Védtelenül! - Ezért is hangoztatom én mindig, hogy előnyös, ha egy nő megtanulja megvédeni magát -jegyezte meg Ridumara.
Dámon az ajkába harapott, és döntött. - Azonnal induljunk! - parancsolta. - Ámbár ha ők lovon vannak, mi pedig gyalog...
Rebonar vadul felnevetett, mintha megtébolyodott voln a. - Csakhogy ha ők a Glitjka-völgyben éjszakáztak, akkor itt kell elhaladniuk! Más út nem vezet! - Ez az! - harsogta a kovács, és megmarkolta mágikus harci pörö-lyét. - Csapdát állítunk nekik!
Harcolunk az utolsó törpéig! Nem engedjük őket szeretett otthonunk közelébe! - Mindannyian Hősök leszünk - tette hozzá Arangin. - Halott Hősök... - Azt mondod, százan vannak? - latolgatta Dámon. - A nortsradenivel együtt százketten - helyesbített Arangin. - Aliig felfegyverzett, harcedzett,
vérszomjas nomádok va lamennyien. - El tudunk bánni velük - suttogta ihletetten Dámon. - Akár kétszer ennyivel is... Van egy ötletem! 19. A Morodan-szurdokban állítottak csapdát a nomádoknak. Hatalmas köveket hordtak össze a szurdok
meredek jobb oldalán, és úgy helyezték el azokat, hogy erőteljes lökésekkel le tudják görgetni valamennyit. - De ha elkezdjük lökdösni őket, meglátnak és lenyilaznak - vélte Arangin. - Van trollgyürünk - köpte oda a kovács. - És ha meg is halunk, Mardukért halunk hősi halált. - A lökdösés nagy részét bízzátok rám - terítette ki az adui egy részét Dámon. - Tízszer annyi követ
fogok ledobni, mint ti összesen... Az én egyik varázsszerem erre a célra kiválóan alkalmas. Rebonar gyanakodva pislogott.
- Aha - dörmögte. - Ezért nem volt nehéz a hordágy , mi? - Ha már a hordágyról beszélünk - jegyezte meg a kovács -, nem kellett volna Goborant is magunkkal hozni? - Ugyan minek? - fortyant fel Ridumara. - Hadd aludja csak ki a részegségét az a förtelmes disznó!...
És egyébként is, ott, ahol hagytam, nagyobb biztonságban van, mint itt, a csata kellős közepén. Vállat vont. - Én és Rebonar felhúztuk egy gesztfa felső ágára, és odakötöztük. - A trollok nem szeretnek fára mászni - biccentett Rebonar. - A kivénhedt trollok pedig végképp nem.
Inkább letelepszenek a fa tövében és kiéheztetik az áldozatukat... Ejtették a Bogoran-témát, és megbeszélték, ki hol helyezkedik majd el, és hogy milyen sorrendben támadnak. Büszkén megszorították egymás kezét. - Egyetlen átkozott emberfajzatot sem engedhetünk ki a szurdok túloldalán! - vicsorogta Bírófia
Bugur, és nyilvánvaló volt, hogy Anin -kára gondol. - Sok sikert, Marduk Hősei! - kiáltotta Dámon, és ökölbe szorított kezével intett. - Győzni fogunk!
Felkapaszkodott a megfigyelőállásába a sziklafal tetejére, és a felsorakoztatott köveket vizsgálgatta. Látta, hogy a társai is elfoglalják a saját pozíciójukat valamivel bentebb. Kipakolta maga elé a porcelánszemet és az ostornyelet egy letisztogatott sziklalapra, de egyelőre még nem aktiválta azokat. Némi habozás után a pergamenlapot is előkészítette: arra az esetre, ha bekövetkezik a „végső eset", és fel kell olvasnia. Megigazította a saruját, és várt. Talán húsz másodpercet kellett várnia, amikor éles vijjogást halott a feje fölül, és felpillantott. Egy szétterjesztett szárnyú kőszáli sas körözött nem is olyan nagy magasságban. _ A francba! - morogta Dámon, és belelapult egy repedésbe. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy a
sas őt szemelte ki prédájául. A sas lassan körözve ereszkedni kezdett. Dámon nem várt tovább. Ujjai közé vette a porcelánszemet, kimondta Tristitia nevét, és bepattintotta a kocsonyás golyóbist a
jobb szemüregébe. Aztán a sasra nézett. Érezte azt a pillanatot, amikor a tekintetével elkapta... Puszta ijesztgetésképpen megmozgatta kissé a szemét. A sas megpördült a levegőben saját tengelye körül, és egyensúlyát vesztve zuhanni kezdett. Ijedten verdesett. Ám Dámon összevissza rángatta a tekintetével, és hiába verdesett a sas, egyre csak zuhant. Öt méterrel maga fölött Dámon nagy kegyesen elengedte. A szédelgő sas ennek ellenére verdesve lehullott, és a sziklának csapódott; Da -montól szinte karnyújtásnyira.
Rikoltva csapott a lapuló törpe felé veszedelmes csőrével. - Azanyád! - hörrent fel Dámon, elrántotta a kezét, és újra elkapta a sast a porcelánszem erejével.
Taszított rajta vagy kétméternyit. Még mindig fogva kellett tartania, mivel a sas egyfolytában feléje akart támadni. Jegyzőfia sóhajtva a kezébe kapta az ostornyelet, és át sem gondolva, mit cselekszik, kimondta a varázsnevet: - Tristitia! A porcelánszem azon pillanatban kihullott a szemüregéből, és Dámon, a Jegyzőfia azon nyomban megvakult.
Hallotta, amint a sas rikoltva, kisebb kődarabokat sodorva magával feléje lendül. Dámon kétségbeesett mozdulattal, vakon csapott a tollas fenevad feltételezett irányába, és csak remélni tudta, hogy az előbbi varázsszó hatására nem csak a porcelánszem esett ki, de ugyanakkor a háromágú energiakorbács is aktiválódott. Ahogy a nyelet lendítette, érezte, hogy ebben nincs semmi hiba. Az egyik tekergőző energiaszál megpörkölte a haját, megcakkozta a fülét, és leégette a bőrt a könyökéről. A sasnak még csak egy újabb rikoltásra sem volt ideje. Dámon érezte, hogy minimum két energiaszál eltalálta a támadóját, és a következő pillanatban forró vérzuhatag záporozott az arcáb a. - Phfój, de undorító!
Amikor visszatért a látása, és ő kinyitotta a szemét, látta, amint a három színes energiaszál nyugtalanul tekergőzik a sziklán, s azt is látta, "°gy mindenfelé tollas, pihés húscsomók hevernek. A találat még a jobbnál is jobb volt; szinte cafatokra robbantotta szét a hatalmas sast. Es ahogy Dámon undorral pislogott, döbbenten látta, hogy a tollas húscafatok átváltoznak... ...emberi bőrré és hússá. A sas leszelt feje pedig fokozatosan átala -^l egy ráncos, meszelt arcú, emberi fejjé. A koponya középen kettérepedt, akárcsak a sasfej, és szürkés rózsaszín agyvelő buggyant belőle e'öre, akárha valamiféle taréj lenne. Dámon remegő kézzel emelte ismét csapásra a korbácsot, de sem a húscafatok, sem a kettényílt fej nem mozdultak. Valószínűleg ez valamiféle varázsló vagy sámán lehetett, aki sassá alakulva a csapat előtt repült, hogy felderítse a terepet. Aztán amikor a sas meghalt, holtában visszaalakult eredeti formájára. Ám ettől ugyanolyan halott maradt. Dámon, a Jegyzőfia, aki az előző pillanatban még sajnálkozott, hogy meg kellett ölnie egy ilyen hatalmas állatot, most végtelenül megköny -nyebbült. Ha a sas visszatért volna az övéihez, és jelentette volna, miféle csapda készül itt, a lesben álló törpéket egy kis kerülővel bekeríthették vol na...
Dámon megtörölte verejtékező homlokát, és abba az irányba pillantott, amerről a nomádok érkezését várták, és szinte meghűlt ereiben a vér. Amíg ő a sassal szórakozott, a nomádok réges -rég előbukkantak a szemközti hegy mögül, és az első sorok szinte már a széles szurdok bejáratánál jártak. Dámon ösztönösen a sziklákhoz lapult, és a lehető legóvatosabban pislogott lefelé a közel húsz méteres mélységbe. A lovasok rengetegen voltak; Dámon valahogy fel sem fogta, hogy száz ló és száz lovas ilyen sok lehet . Valamennyien állatbőröket viseltek, s míg néhányuk vállán számszeríj lógott, a legtöbben csak kardot, baltát vagy lándzsát viseltek. Vagy ezek kombinációját. Az élen egy háromtagú előőrs lovagolt, ők már beértek a szurdokba, és bizonytalanul nézegettek f el a kétoldali lankás hegyoldalakra, amelyek csak itt -ott váltak megmászhatatlanná. Az egyértelmű volt a viselkedésükből, hogy valami nagyon nem tetszik nekik. Mindhárman felfelé pislogtak az égre; valószínűleg a sast keresték. A szurdok bejáratától húsz-huszonöt lépésnyire megálltak, s míg türelmetlen lovaikat nyugtatgatták, gondosan kémlelve mindenfelé bevárták a föcsapatot. Azok hamarosan oda is értek. Az élükön egy hatalmas termetű férfi lovagolt, aki bár öltözékben nem igazán különbözött társaitól, rengő izmaival, magasságával és büszke tartásával kirítt közülük. Ráadásul amíg a többiek állig bebugyolálták magukat állatbőrökkel és szövetekkel a hideg ellen, addig az élükön lovagló barbár csupán egy ujjatlan medvebőr tunikát viselt, mintha kérkedni akarn a azzal, mennyire nem zavarja a fagy és csípős szél. Ez az emberfajzat két kardot is tartott a hátára erősített, egymást keresztező hüvelyekben, és tenyérnyi széles alkarvédői úgy csillogtak, hogy megbicsaklott rajtuk a napfény. Dámon egyre idegesebb lett. Ha most elkezdené lefelé taszigálni a köveket, legfeljebb négy -öt nomádot tudna eltemetni vagy agyonütni velük. A többiek még túlságosan kint vannak. Még vagy harminc métert beljebb kellene jönniük, hogy a kőlavina igazán hatásos legyen. - Gyertek beljebb, gyertek! - suttogta maga elé.
Nem jöttek. A felderítők széles taglejtésekkel magyaráztak, mintha a főnökük nem értené rendesen a nyelvüket. Egyikük egyre felfelé mutogatott az égre. A barbár leárnyékolta a szemét a hófoltokról visszaverődő, vakító napfény előtt, és módszeresen vizsgálni kezdte a hegytetőket. Dámon dobogó szívvel vetette a földre magát. Aztán óvatosan letette az ostort; a sziszegő energiaszálak most a sziklán tekeregve élték önálló életüket, de nem martak bele. Dámon kézbe vette a szemet. - Tristitia! - mondta, aztán szinte sietve becsúsztatta a kocsonyás gömböt a jobb szemüregébe.
Türelmesen kivárta, amíg a szokásos átmeneti vakság után a látása visszatér, és első pillantása az ostornyélre vetült. Remélte, hogy az csak akkor engedelmeskedik a varázsszónak - vagyis az energiaszálak akkor kúsznak vissza a nyél belsejébe -, ha ő a kezében tartja a nyelet. Hiszen a porcelánszem is csak akkor válik kocsonyássá és becsúsz -tathatóvá, ha a kezében tartja, amikor „Tristitia" nevet kimondja. Az már külön pech, ha ezt követően a név újra elhangzására automatikusan kiesik. (Még akkor is, ha azt a varázsszót nem neki szánják.) Azonban jól gondolta, az ostornyélen ugyanolyan változatlanul tekeregtek a színes szálak, mint annakelőtte... És ahogy elégedetten bólintott maga elé, az ostor egy kissé feléje csúszott, a színes energiaszálak elkacskaringóztak az orra előtt, aztán pedig vissza. Dámon csak ekkor döbbent rá, hogy mivel jó alaposan odanézett, „fogva tartja" az ostor nyelét a porcelánszem erejével, s ha egy kicsit nagyobbat bólint az elégedettségtől, esetleg most sikerült volna derékból amputálnia magát. - Magasságos Mahout! - motyogta, és szinte erővel kényszerítette magát, hogy behunyja szemét.
Ezáltal elengedte az ostort, az visszahullott előbbi nyugvóhelyére, és a tekergő, vonagló energiaszálak sercegve, apró vajatokat véstek a szikla felületébe. Nem akarta kézbe venni az ostornyelet és ismét kimondani a „Tris -titia"-nevet, hiszen azzal nem csupán az energiaszálak tűntek volna el, de a porcelánszem is kihullott volna a szemüregéből, és kezdhette volna elölről a teljes procedúrát. Félve kilesett a szikla takarásából; és azt látta, amint négy nomád lecsusszan a lováról, és a barbár intésére viharos gyorsasággal kapaszkodni kezdenek felfelé a nem túl meredek sziklán. Egy percen belül felérnek, meglátják öt, meglátják a felsorakoztatott köveket, és akkor mindennek vége... De hogy kellene ilyen rövid időn belül becsalogatni a teljes sereget a szurdokba? Es hogyan lehet beterelni egy csordát a szurdokba? Korbáccsal! Dámon anélkül, hogy átgondolta volna az agyában felvillanó tervet, felpattant rejtekhelyéről, felragadta a háromágú korbácsot, és a kövek ^akarásában, meggörnyedve futni kezdett, ahogy csak bírt. A szurdok irányával párhuzamosan; arra, amerről a nomádok érkeztek. Feltett szándéka volt, hogy az energiakorbáccsal a kezében hátba támadja őket... Még csak akkor sem állt meg, amikor elérte a magaslat végét, és a szurdok bejáratát alkotó hegyoldal hirtelen lejteni kezdett a lába alatt. Botladozva, meg-meginogva, egy legördülő kő sebességével robajlott lefelé, és persze a leghátsó nomádok azonnal felfedezték. Egy nyílvessző csapódott be tőle vagy hat méternyire, és kettétört egy sziklán. Az emberfajzatok valamelyike átkozottul gyors volt, de a sietség ezúttal a hátrányára vált. Alaposan elhibázta a lefelé robogó törpét.
Dámon félúton járt, amikor rémülten látta, hogy már legalább hatan feszítenek íjat feléje. Nagy ijedelmében elhibázott egy lépést, megbotlott, és bukdácsolni kezdett. Tudta, ha elesik, összevissza darabolja magát a kezében sistergő energiakorbáccsal. Ezért mielőtt hasra esett volna, egy kiáltással elhajította a korbácsot, és még így is csak hajszál híja volt, hogy az egyik visszacsapódó energiaszál meg nem borotválta a fejbúbját. Lebukott.
Vad nyílzápor csapkodott körülötte; célt tévesztett, acél- és csonthe-gyü nyílvesszők kopogtak, akár a jégeső. Egy visszapattanó, törött nyílvessző Dámon combjának csapódott, és a csonthegy megkarcolta, ám ő nem is törődött vele. Vakmerően feltérdelt, és a korbács után pillantott. Az ott hevert és tekergőzött félúton a szurdok alja és az ő helye között. És egyszerre két nomád is kapaszkodott felfelé érte, hogy megszerezze. Dámon felkiáltott. Jó alaposan rámeresztette a szemét a korbács nyelére, megragad ta a porcelánszem erejével és az utolsó pillanatban maga felé rántotta. Az egyik nomád marka egy szívdobbanásnyi idővel később épp azon a helyen zárult össze, ahol az előbb még az ostornyél volt. Az a kéz összezárult, és csuklóból le is hullott, ahogy a hirtelen rántás miatt megtekeredő kék energiaszál rácsapódott, és egy pillanat alatt leszakította. A nomád még fel sem ordított; hitetlenkedvé bámult csonkolt alkarjára, amelyből bő sugárban ömlött a vér. A társa, akit egyik energiaszíj sem talált el, viszont úgy ordított, mintha az ő kezét vágták volna le, hanyatt-homlok iramodott vissza a társaihoz. Dámon maga felé rántotta az ostornyelet a porcelánszem erejével, ám arra a gondolatra, hogy a feléje szálló nyelet a levegőben kell majd elkapnia, miközben mindhárom energiaszál ott tekergőzik körülötte, meggondolta magát. Visszafelé lökte a csonkolt kezű nomád felé az ostort, és a fejével olyasféle rántó mozdulatot tett, mintha egy darázs készült volna a szemébe repülni. A korbács ettől a rántástól nekicsapódott a kábult fickónak, és a tekergőző energiaszálak sercegve, sziszegve cafatolták, kizsigerelték; szinte maroknyi húsdarabokká vagdalták. _ lgeeen! - ordította Dámon megszállottan, és ahelyett, hogy meglóbálta volna a kezébe venni a
korbácsot, épp ellenkező előjellel cselekedett. Miközben vadul csattogtak körülötte a nyílvesszők, ő halált megvető bátorsággal felpattant, a porcelánszem erejével lefelé röptette a hegyoldal fölött egy méterrel a korbácsot, és egyenesen a megzavarodott hátsó sorokra zúdította. Fe jét, szemét összevissza rángatta, és mivel erre koncentrált, jószerivel követni sem tudta, hogy a
másfél méter hosszú, önálló életet élő, tekergő, kanyargó, kacskaringózó, vonagló, elsuhanó három energiaszál micsoda véres aratást visz végbe.
De nem is kell ett látnia; volt elég fantáziája ahhoz, hogy el tudja
képzelni... Vajon mit érezhették a nomádok, amikor egy „láthatatlan harcos" rontott rájuk egy tüzes istennyilával a kezében, és darabolni kezdte őket? Dámon megállás nélkül mozgatta fel -alá a szemével a korbácsot, és csak arra ügyelt, hogy a gyilkos csapások elől senki sem menekülhessen,, aki az útjába kerül. Erezte, hogy valami a sípcsontjának ütődik, de nem hagyta, hogy egy ilyen semmiség elvonja a figyelmét a támadásról. Mivel azt is érezte, hogy minél messzebb van tőle a korbács, annál nehezebb irányítani ir ányítani és megtartani, anélkül, hogy a lába elé nézett volna, lassan, tapogatózva megindult lefelé. És a szurdok szájában a korbács energiaszálai már csak holt húsokat csontoztak ki... Nem maradt élő, aki ott maradt volna, hogy bevárja végzetét. A sorok felbomlottak, gazdátlan, sebesült lovag nyerítettek és vágtattak mindenfelé, s a menekülőkre a sziklafal felől hatalmas robajjal zúdult rá egy kőlavina. Aki pedig a lavina alól kikecmergett valahogy, az vagy a hátába kapta az összevissza röpködő, gyilkos energiakorbácsot, vagy szembetalálta magát Vilu Fekorral, a marduki kovácsmesterrel, aki irdatlan harci pöröíyével olyan csapásokat osztogatott, hogy még a sziklafalak is beleremegtek a rajtuk szétloccsantott fejektől. Vagy aki elkerülte a harci pöröly süvítését, az kapott egy villámgyors döfést a bordájába Ridumarától, vagy szétloccsantott fejjel esett ki a lova nyergéből, amikor Rebonar tévedhetetlen parittyagolyója telibe találta. Mindezt betetőzendő egy villámgyors fénycsík cikázott a szurdok tólsó kijáratánál, oldalba kapta azokat, akik már a szájukban vélték erezni a szabadulás ízét, és egyszerűen lerántotta őket a nyeregből. Aki Pec% a zuhanás közben nem törte ki a nyakát, annak kitörte az odaugró Bugur, a ki iszonyatos erőt tudott kifejteni a varázskesztyüjében. Aki pedig mindezen veszedelmek között is képes volt áttörni, áttö rni, az ^gérdemelte volna a megmenekülését... -.ám Bugur nem adta meg neki ezt a kegyet. Utána vágta a kézi naJitóbárdját, amely mértani pontossággal talált; kettéhasította a no -•fladkoponyát, majd pörögve visszatért a gazdája kezébe.
Nem is igazán harc volt ez, hanem egy eszeveszett mészárlás amelyben nem a törpék húzták a rövidebben. Azonban még mindig akadtak, akik állták a sarat. Dámon, aki időközben leért a szurdok aljára, a hullák és feltrancsírozott húsmasszák között botladozott még mindig vadul küldte támadásba energiakorbácsát bár már szédült a sok fejrázástól, és fenekestül felfordult körülötte a világ.
A szeme iszonyatosan elfáradt, és magától le akart csukódni. Éppen elhatározta, hogy megszünteti a varázslatot, amikor valami val ami hihetetlen szerencsének köszönhetően mozgást fedezett fel alig pár méterre tőle. Mi az? Maradt még itt élő? Mire kigondolta ezt a két kurta kérdést, azt látta, hogy egy csurom vér, sötét alak emelkedik fel az egyik szétdarabolt lótetem mögül. A fickó valószínűleg a földre vethette magát, és meglapult, amíg a tébolyult „aratógép" elzúgott fölötte... Nos, igen, Dámon erre nem gondolt. Ő egy méterrel a föld felett suhogtatta a korbácsot, és meg sem fordult a fejében, hogy akadnak olyan fifikás nomádok, akik elkerülik a halálukat. Ám ez a fickó, aki most átugrotta az eddig védelemül szolgáló lététemet, és két karddal a kezében Dámon felé lendült, nem is nomád volt, hanem egy barbár. A norstradeni! Medve Bredan!
Dámon felordított, és a korbácsot a porcelánszem minden erejével visszafelé lendítette. Ám az energiakorbács messze volt; körülbelül húsz méterrel maga előtt lengette, és a meggondolatlan rántás következtében kicsúszott a „fogásából". Túlságosan fáradt volt már a szeme; képtelen volt megtartani. A korbács oldalra repült, és a három energiaszál ujjnyi vastag hasadékokat égetett egy sziklába. Bredan hatalmas szökelléssel átvetette magát egy utolsókat rúgó, fejetlen ló testén, és diadalmasan felmordulva mindkét kardjával egyszerre csapott le a kis törpére. Jó szokása szerint egyik kardjával ellenfele koponyáját célozta meg, a másikat gyomortájra irányozta volna, de nem tudott olyan mélyre hajolni - így az a penge Damonnak nyakmagasságban suhant. Jegyzőfia azt sem tudta, mit cselekszik. A porcelánszem hatalmának maradékát összeszedve eszelős erővel „mellbe nézte" a rá támadó barbárt. A lökés erejétől nem csak a barbár, még ő maga is hanyatt esett, és az erőfeszítéstől kihulló porcelánszem elgurult valahová a vérbe és mocsokba. Dámon szokás szerint átmenetileg megvakult. De mivel hallotta a barbár dühödt ordítását, nem vesztegette az időt álmélkodásra. Vakon hanyatt vetette magát, és azt sem tudva, mit cselekszik, hengergőzni kezdett oldalirányba. Ez volt a végső eset! Most kellett volna felolvasni a „végső esetre" tartogatott pergament, ám még ha lett volna ideje ilyesmire, a porcelán -szem nélkül úgysem olvashatta volna el. Ezért hát az egyetlen lehetséges megoldást választotta: menekült. Iszkolt. Kotródott.
Maga sem tudta, hogyan. Mivel a látása sehogy sem akart visszatérni vakon bukdácsolt, és számtalanszor elcsúszott a lába alatt terjengő vérben és mocsokban, s számtalanszor bukott fel valami kimondottan undorítóban. po fájú berserker sem boldogult jobban. Botladozva, szökellve, Szerencséjére az őt üldöző, habzó pofájú üvöltve üldözte a kis törpét, és veszett suhintásokkal igyekezett megállítani. Ám azt valószínűleg a pártfogásába vette a szerencse istene, mivel mindig épp akkor változtatott irányt vagy bukott fel, amikor Bredan feléje suhintott. A barbár azonban nem adta fel; tudta, hogy a csatát már elveszette, embereit az utolsó szálig lemészárolták, és egyetlen gondolat éltette: a bosszú! Gyilkolási vágya elhatalmasodott az agyán, és vérgőzös berserkerré tette. Már akkor sem lett volna képes leállni, ha nem egy törpe az ellenfele, hanem tizenkét óriás. Dámon kétségbeesetten rohant, hallotta maga mögött a süvítő pengét, és mindahányszor azt hitte véget ért az élete. A látása még most sem tért vissza. Tudat alatt gyanította, hogy túl sokáig használta a porcelánszemet, s így az átmeneti vakság másodpercei most - ezzel arányosan - hosszabbra nyúlnak. De az is lehet, hogy örökre megvakult! Hallotta maga mögött a barbár bömbölését. - Most megdöglesz, te kis...
Dámon felvisított, és vakon belerohant valami ragacsos kulimászba. Jelen pillanatban fogalma sem volt arról, hogy ez a kulimász voltaképpen egy sziklafal, amelybe ő a varázssaruja révén könnyedén behatolt... ...az őt habzó szájjal üldöző, begőzölt agyú berserker viszont olyan iszonyatos erővel rohant neki a falnak, hogyha a menekülő törpét odaszorította volna, a puszta súlyával péppé lapítja. Azonban a törpét elnyelte a sziklafal, míg Bredan, a barbár szilánkokra tört koponyával „p attant le" ugyanerről a falról. Azonnal meghalt. 20.
Dámon azonban erről mit sem tudott; vakon és kétségbeesetten rohant tovább, és nem értette, miféle kulimász lassítja a lépteit. Legalább húsz lépést tett meg cikázva, oldalra fordulva, mire rádöbbent arra, h°gy mi történt. A sziklafalban van!
Hirtelen összezavarodott. Hogyan tovább? Merre tovább?
Ha most visszafordulna, és kisétálna a sziklafalból, egyenesen bele -futhatna az őt üldöző barbár kardjába! És nem sokkal később Dámon rádöbbent, hogy még ha viss za akar-na fordulni, akkor sem tudná, hogy merre van az a „vissza". „ vissza". Amikor berohant a sziklába, annyira kétségbeesett és rémült volt, hogy eszébe sem j utott megj egyezni az irányt. És itt, ebben a kulimászban semmit sem látott. Még ha esetleg időközben elmúlt volna a vaksága, akkor sem láthatott volna semmit. Dámon kiáltani próbált; érzékelt valami rezgés -félét, de a saját hangját sem hallotta. Összevissza mászkált, tapogatózott, de csak a sűrű kulimász, a sűrű kulimász, a sűrű... A kulimászt egyre sűrűbbnek érezte, egyre sűrűsödött körülötte, egyre jobban marasztalta, egyre nehezebb volt haladni benne.
Dámon azonnal megfordult, mivel úgy gondolta, hogy a hegy belseje felé halad, s azért a sűrűsödés. Azonban pár pillanattal később ráébredt, hogy hibás a gondolatmenete. A fekete lekvár nem azért lesz egyre keményebb, mert rossz irányba megy, hanem azért, mert ő egyre több időt tölt benne. Lehet, hogy pár perc múlva beleragad, és sosem jut ki belőle. Ő maga is kővé válik. Része lesz a hegyoldalnak.
Egyre kétségbeesettebben vánszorgott, és egyre nehezebben. Most már nem forgolódott; kiválasztott egy irányt, s azt tartotta. Még ha épp át kell mennie a hegy gyomrán, akkor sem fordul vissza...
Újabb öt perc múltán már minden m inden lépésért meg kellett küzdenie. Olyan érzés volt ez, mintha félmázsás sziklákat kellene elvonszolnia a lábával, s a karjával. S a kulimász csak nem akart véget érni. Ám akkor, amikor már úgy gondolta, hogy nincs remény, és fel akarta adni a küzdelmet, nagy cuppanással kibukkant a sziklafalból, és hasra esett. S abból, hogy a szemébe ömlő fénytől csaknem megvakult, arra következetett, hogy a vakság ideje megszűnt... 21.
Hosszú percek teltek el négykézláb pózban, szaggatott zihálással és hunyorgással, mire Dámon kezdte ismét normálisnak érezni magát . Most már kapott levegőt, látott is, de sajgott minden porcikája, mintha őt fogták volna satuba, s belőle próbáltak volna kardot kovácsolni... Nagy nehezen feltápászkodott, és miközben még mindig levegő után kapkodott, ka pkodott, megpróbálta kitalálni, hol van. - A szurdokbejárat - suttogta maga elé. - Alig húsz méterre jöttem ki attól a ponttól, ahol...
Nem emlékezett rá, mely ponton nyelte magába a szikla, amikor bemenekült, de nagyjából meg tudta becsülni. Q4
Befelé indult a szurdokba, s pár lépés után meglátta az első jeleit nak, hogy jól okoskodott. Széttrancsírozott hullák, levagdosott végsők belsőségek, húscafatok hevertek szerteszét. Az őt üldöző barbárnak nyomát sem látta; ennek ellenére óvatosabban lépkedett. Sántikált is. ájdalom a lábában, egy törött nyílvesszőt látott kiállni a Amikor lepillantott, hogy mi az a f ájdalom sípcsontjából. Már nem emlékezett rá, mikor találták el. Valószínűleg aközben, amikor a korbács irányítására koncentrált... Ahogy egyre beljebb botorkált a mészárlás m észárlás szurdokába - száz lo es száz lovas tetemes mennyiségű húst jelent -, megpillantotta a sziklafal tövében a szétloccsant fejű barbárt, és a homlokát ráncolta. Még mindig annyira kába volt, hogy nem is sejtette, ki végzett az üldözőjével. Arra gyanakodott, hogy valamelyik társa intézte el. Vagy Vilu Fekor a harci pörölyével, vagy Bírófia Bugur a hajító -bárddal... Bár az a seb inkább pöröly nyomát viseli, nem vágófegyverét. Dámon hirtelen most döbbent rá, hogy a porcelánszemet és az energiakorbácsot elvesztette valahol. Rémület markolt a szívébe; már any -nyira hozzászokott a létükhöz, hogy ezek nélkül szinte meztelennek, sebezhetőnek érezte magát. A korbácsot nem volt nehéz megtalálnia; ugyanott hevert, ahová repült, amikor ő elvesztette fölötte az uralmat. Sercegve mardosta a sziklafalat, és vékony rétegeket porlasztott le róla. Dámon rendkívüli óvatossággal közelítette meg, és harmadik próbálkozásra sikerült megragadnia a nyelet; az energiaszárak nem csonkították meg az ujjait. l ehiggadva sóhajtott, miközben a - Tristitia! - préselte ki magából Dámon rekedten, és egyre jobban lehiggadva gyilkos energiaszálak visszakúsztak a nyélbe. Most már csak a porcelánszemet por celánszemet kellett megkeresnie, és ez szinte lehetetlennek tűnt ebben az összevisszaságban. Itt a kiontott belek, feldarabolt tetemek és lezúdult kövek között megtalálni egy olyan apróságot, mint a porcelánszem, valószínűleg hiábavaló kísérlet -Énnek ellenére Dámon megpróbálta felidézni, hogy vajon hol állhatott, amikor a barbár rárontott, és a szem kihullott a szemüregéből, de a terület, amit elképzelhetőnek tartott, túlságosan nagy volt. és még abban sem volt biztos, hogy jól emlékszik. Ennek ellenére letérdelt, és turkált egy darabig a mocsokban, de aztán feladta...
Épp feltápászkodott, amikor egy meglepett kiáltást halott a szurdok túlsó kijárata felől. - Nézzétek! Ott van!
Pár pillanattal később a cimborái körülvették, tapogatták, a vállát veregették, ölelgették, csókolgatták. Ez utóbbit Ridumara követte el. - Sikerült! Győztünk! Győztünk! ~ Legyilkoltuk az emberfajzatokat! - Megvédtük a falunkat! ~ Mi vagyunk Marduk Hősei! - Ja... egy kissé elálmosodtam...
Éltek mind az öten; Bírófia Bugur, Vilu Fekor, Rebonar, Ridumar; és Arangin is. Tépettek és ziláltak voltak, s mindegyikük viselt legalábí egy sebhelyet vagy egy zúzódást, de a trollgyűrűk tro llgyűrűk hatékony működési, révén nem sok jelentőséget tulajdonítottak ezeknek a sérüléseknek. - Jegyzőfia Dámon! - mérgelődött Bugur. - Hol a pokolban voltál? Már egy álló órája keresünk! - Egy órája? - döbbent meg Dámon. Ő úgy érezte, hogy a sziki, „kulimászában" alig öt-hat percet
bolyongott. Vagy cserbenhagyta a időérzéke, vagy „odabenn" gyorsabban telik az idő. - Hol voltál? - kérdezte Ridumara is. - Már az egész csatatere feltúrtuk miattad. Azt hittük, téged is
feldarabolt az a megvadult izé... Nyilván az energiakorbácsra célzott. - Hogy hol voltam? - töprengett Dámon. Úgy érezte, hogy az alán az egy óra alatt, amit ő mindössze
öt-hat percnek érzett, legalább ti. évet öregedett. - Bújócskáztam... - Es közben még a szemedet is elhagytad - dörmögte Ridumara, é az erszényéből a színes
porcelánszemet halászta elő. - Ez a tied, nem de? - Hogy találtad meg? - csapott le rá őszinte örömmel Dámon.
A nő megsimogatta a keblére simuló sárkánymedált, amely vékon aranyláncon lógott. - Ezzel bármilyen mágikus tárgyat megtalálhatok - mondta kedve-mosollyal. - Csak akarnom kell, és a
közelben lévő varázstárgyak ma guktól világítani kezdenek. így ni! - Ridumara a markába szorította a medált, és valamennyiüknél felizzott négy -öt holmi. Csupa ismerős tárgy. Ám valamivel arrébb felizzott valami más is. - Az volt a vezérük - mondta Bugur, és gyors léptekkel odasietett. Leoldottan Bredan erszényét,
ahonnan a lilás izzás áradt, és kivett belőle valamit. Felmutatta. Kicsinyített mása volt annak a sárkányszobornak, amelyet Dámon a kamrájában rejtegetett. Ám ez nem fekete volt, hanem áttetsző és kékes; mintha jégből vagy kristályból készítették volna. Dámon hosszan nézte a kicsi szobrocskát, aztán sóhajtott.
- Azonnal vissza kell térnünk Mardukba! - motyogta. - Az a baljós érzésem támadt, hogy a népünket
nagy veszély fenyegeti! - Na és a troli? - kérdezte Bugur. - Trollvadászatra jöttünk, nem-debár?
Dámon türelmetlenül intett. - Ki tudná megjósolni, mikor bukkan fel a vén varacskos... - Én - felelte flegmán Arangin. -Ott jön... 22. Valamennyien a mutatott irányba néztek. Tőlük legalább két mérföldre a vén varacskos troli
meggörbülve, rogyadozó, bizonytalan léptekkel cammogott a kis liget felé. Csak egyikünk lehet Hős - suttogta Bugur átszellemült képpel. -A? aki megöli a trolit! És az én leszek! Lusta Arangin azonban nyíltan a képébe röhögött. De csak akkor, ha hamarabb érsz oda, mint én! Vigyorogva kitátotta a száját, és bekapta a lyukas „gyorsító kavicsot", ám mielőtt felgyorsulhatott volna a mozgása, Bugur egy alattomos nyaklevest kevert le neki hátulról (ezúttal kesztyű nélkül), és bár Aranginnak nem tört ki a nyaka, de a kavics leszaladt a torkán. - Te hülye állat! - sikoltotta Arangin halálra rémülten. - Lenyeltem! Lenyeltem... Egy varázsszer van a gyomromban! Elvesztettem!
k edvesen Bugur, majd elkezdte felhúzni a kesztyűjét. - Meglesz - Ugyan már! - paskolta meg az arcát kedvesen az... hamarosan! Csak el ne felejtsd megkeresni, amikor kijön belőled! Arangin felháborodottan nézett rá. - És azután majd vegyem a számba?! Bugur ráröhögött. - Számít az"?-A liget felé intett. - Mit is mondtál az előbb? Az öli meg a trolit, aki a leggyorsabb?
Máris iramodott volna; tudta, hogy a jelenlévők közül senki nem versenyezhet vele, nem előzheti meg senki. És ezt a többiek is tudták. Dámon azonban csak tátogott. - Odanézzetek!
Odanéztek. És ők is ledermedtek. A kis ligetből egy elképzelhetetlen alak rontott ki teljes harci díszben. Goboran, a kövér kocsmáros volt az a „varázsszereivel" felszerelkezve. Úgymint: egy darab kockás mintázatú konyharuha (rúnák nélkül) a nyakba kötve. Továbbá: a jobb kézben egy darab ezüst, kétágú süteményesvilla (rúnák nélkül). Es végezerül: a bal kézben egy darab csorba, rozsdás pengéjű konyhakés ko nyhakés (úgyszintén rúnák nélkül). Groboran, a Kocsmás még mindig erősen mákonyos (vagy másnapos?) állapotban lehetett, mert ahogy rengő pocakkal, imbolygó felsőtesttel kicsámpázott a csalitosból c salitosból kétszer is fatörzsnek ütközött. Ám ezek a kisebb megingások nem ingatták nagyobb elhatározását - mármint hogy alkalmi
fegyvereivel szembeszálljon a feléje cammogó troll-lal. Elszántan szorította a rozsdás konyhakést és a süteményes villát, és közben egy bátorító harcidalt kurjongatott... - Ez... a Kocsmás! - hebegte Bugur. - Az - vágta rá Arangin bosszúsan. - És fordítva fogja a kést meg a villát!
Groboran, a hájas kocsmáros dülöngélve csámpázott a troli felé. Hogy a troli mit gondolhatott, amikor a bokrok közül rárontó hájtömeget meglátta kockás partedlivel a nyakában, késsel és villával a kezében - evésre készen -, azt nem lehet tudni. Ám az messziről is jól látszott, ahogy a kivénhedt varacskos egy pillanatra megdermedt, a levegő is bennszorulhatott horpadt mellkasában a megdöbbenéstől. Csak á»t, állt, állt... -aztán a szívéhez kapott, és összerogyott.
A vén troli valószínűleg szívinfarktust kapott a rémülettől vagy a csodálkozástól. Mire fél perccel később a hájas Kocsmás kimerülten fujtatva, zihálva, támolyogva odaért, már c sak annyi dolga volt, hogy a rozsdás bö -kövel elkezdje felszeletelni és kiporciózni zsákmányát. - Grpboran ölte meg a trolit! - kacagott fel csengő hangon Ridu-mara. - Ő lesz Marduk Hőse! Ő
választhat asszonyt magának... 23.
Bár még csaknem egy évnyire volt a következő Istenek Nászának Éjszakája, Marduk népe ismét kivonult a fennsíkra, előhozták Mahout oltárát és meggyújtották a szent tüzet. Nagy esemény volt ez; az Ősi Törvény szerint a falu Hőse asszonyt választhatott magának. Groboran, a Kocsmás kedvenc fakupájával a hóna alatt, és már fejbúbig részegen (pedig látták: csak vizet ivott) végigdülöngélt a felsorakozott független asszonyok sora előtt. Három pompás nőstény alkotta ezt a sort.
Groboran, a falu Hőse nagy nehezen megállt Ridumara előtt, és a képébe böfögött. - Hé, teeee...
Ridumara kedvesen rámosolygott. - Ha engem mersz választani - súgta oda biztatóan a nő -, minden reggel és este úgy elkenlek a
kardom lapjával, hogy több lesz rajtad a dagadás, mint a háj! Groboran megtántorodott kissé ettől a heves ajánlattól. Legyintett. - Ez... túl rágós husi!
Továbbdülöngélt a második jelölt elé. Annyira részeg volt, hogy csak nem beleborult Dumcika nyakába. A dundi lány épphogy vissza tudta billenteni egyenesbe. - Tucc főzni? - vetette oda kihívóan Groboran a lánynak.
- Tudok - suttogta Dumcika halálra váltan. - Igen ízletesen és finoman főzök...
Groboran tetőtől talpig végigmérte. - Oszt' láccik is rajtad! - A Bíró felé fordult. - E' meg túl hájas! Elbillegett az idegesen egyik lábáról a
másikra álló Aninka elé. - Hát te? - kérdezte. - Tucc főzni? - Nem én - felelte bizakodóan a lány. - Olyan pocsékul főzök, hogy az már kész gyötrelem!
Groboran rámeredt, imbolygott még előtte egy hosszú pillanatig, aztán megvetően legyintett. - Sebaj... majd megtanulsz. - És hogy kétség se férjen a választása felől, az elsápadó lányra mutatott. - Ez a... némber... kell nekem... És most támogassatok be minket a nászágyba... de mielőtt
nyilvánosan meghágom, énekejjünk valamit... hejj! Aninka elájult. Groboran ismét legyintett. - Mindegy... így is jó lesz... hozzátok! 24.
Dámon, a Jegyzőfia megveregette Bírófia Bugur vállát. - Elismerésem, pajtás... micsoda önuralom lakozik benned! Egy pillanatig azt hittem, odarohansz, egy
máriással kifekteted Groborant, a karjaidba kapod Aninkát, és elmenekülsz vele... Bugur ernyedten vállat vont. - Szerintem... Aninka is ezt hitte. Egészen az utolsó pill anatig. -Elvigyorodott. - De hát ilyen az élet...
én már másnak adtam a szívemet, mást szeretek... Dámon nem akart hinni a fülének. - Ez nem csak a „savanyú a szőlő"-effektus? Ha már nem lehet a tiéd, nem is kell neked... - Nem, dehogy. - Biztos vagy ebben? - Mondom, hogy fülig szerelmes vagyok. Dámon nem értette. - De hát Ridumara már... - Nem kell nekem Ridumara! - nevetett Bugur. - Legyen csak boldog Rebonarral! Ők úgyis
összeillenek! Dámon szeme még jobban tágra nyílt. - Azt hittem, viszolyogsz Dumákétól... - Nem róla van szó - mosolygott sejtelmesen Bugur. - De elég a találgatásból!
- Elég. - ígérd meg, hogy nem nevetsz ki! - Hát... nehéz ilyesmit megígérni. De megpróbálom. Kiről van szó?
Bírófia Bugur hirtelen elszántsággal egy kicsiny holmit húzott elő a ruhája béléséből. - Ő az! - mondta áhítattal. Az az áttetsző, jégkék sárkányszobrocska volt, amely Tristitiát, a
Jéghercegnőt ábrázolta. Az, amit Bredan hullájától vettek el. - Őt szeretem! Dámon csak hebegni tudott. - De hát... de hát... - Tudom, hogy ez csak egy szobor! - horkantotta Bugur., - És én nem is ebbe vagyok szerelmes,
hanem abba, akit ábrázol! Óh, Tris! Reménytelenül szerelmes vagyok beléd, bárhol vagy is! - Meghalt. - Nem, nem és nem! - kiáltotta dühösen Bugur. - Én biztosan tudom, hogy nem! Érzem, hogy még él!
Reménykedik, és várja, hogy kiszabadítsák! Várja a megmentőjét! Engem vár! Dámon, a Jegyzőfia megszorította a ruhája bélésében az ő szobrocskáját; azt a valamivel nagyobbat, ami a ládából került elő. Némi habo -zas előhúzta, és széles vigyorral odamutatta. A szobor alig észlelhetően világított. - Lehet, hogy igazad van - mondta Dámon. - Lehet, hogy Tristitia még valóban él! - Igen, igen, igen! - suttogta Bugur. Aztán gyanakodva felhúz: szemöldökét. - De... miért van nálad Tristitia szobra?
Dámon nevetett. - Ugyanazért, amiért nálad! - Elhúzta a száját. - Attól tartok, isme vetélytársak leszünk, Bugur... De
nem számít! Győzzön a jobbik. Te. tudod, min gondolkodtam, amíg Groboran és Aninka nyilvános nász aktusa tartott? - Hogy milyen érzés lett volna, ha ma éjszaka te prütykölhetec meg a falu szeme láttára Aninkát? - Nem, dehogy. Arra gondoltam, hogy össze kellene szedni a jó kis trollvadász csapatot, és elindulni
Tristitia kiszabadítására! Bugur bólogatott. - Benne vagyok! - mondta lelkesen. Aztán a homlokát ráncolta. -De arról, hogy Groboran is velünk
tartson, szó sem lehet!
Egyszerűen balszerencse volt, vagy talán a titkosszolgálatuk volt jobb, mint gondoltuk, de a legutóbbi rajtaütés, amely során sikerült áttörniük légvédelmi vonalainkat, az Időjárási Alakulat sátrát valósággal elsöpörte a föld színéről. Felszerelés utánpótlási problémák miatt hetekig nem tudtunk lépni, és ezalatt az ellenség tartotta irányítás alatt az időjárást. Az alakulat egyetlen túlélője, Jackson őrnagy kénytelen volt arra tartogatni maradék erejét, hogy megvédjen minket a villámcsapásoktól, máskülönben kénytelenek voltunk elviselni, amit éppen ránk zúdítottak. Pillanatnyilag ez eső volt. Semmi sincs lehangolóbb, mint egy teljes hétig kitartóan zuhogó, hideg eső. A talaj folyékonnyá válik, és rátapad a csizmára, míg végül emelni is alig lehet a lábat. Az egyenruha ázott rongy a bőrön, az élelem szotyog a víztől, a fegyverekre külön gondot kell fordítani, és az esőcseppek folyama tos dobolása a sisakon annyira beleeszi magát az agyba, hogy végül már álmunkban is ezt a hangot halljuk. Soha nem felejtjük el ezt a kilátástalan szürkeséget; tíz évvel később egy egyszerű vihartól is depresszióba zuhanunk. Az egyetlen vigasz az volt, leg alábbis véleményem szerint, hogy míg tartott az eső, nem tudtak
megfelelően támadni a levegőből. Azt persze megtehették volna, hogy szétkergetik a felhőket, amikor le akarnak csapni ránk, azonban a mi seprűnyeleink gyorsabban fel tudtak volna röppenni, mint ahogy az ő repülő szőnyegeik megérkeznek. Eközben mi kínlódva haladtunk előre, egy teljes hadosztály, segédcsapatokkal - a 45.-ik hadosztály, más néven a Villámrombolók, az Egyesült Államok Hadseregének büszkesége -, emberek és sárkányok bőrig ázott hordájaként jártuk az oregoni dombokat, ellenségre vadászva. Lassan végigsétáltam a táboron. Az esővíz végigfolyt a sátrak oldalán, és hangosan csobogott a keskeny lövészárkokban. Az őrök természetesen tarnkappent, láthatatlanná tevő tündeköpenyt viseltek, de így is láttam sárban megjelenő lábnyomaikat, hallottam csizmáik cuppogá-sát és fáradt, monoton szitkozódásukat. Elhaladtam a légierő leszállópályája mellett; velünk együtt a szabadban táboroztak, hogy a segítségünkre legyenek, ha szükség van rá. Néhányan őrködtek a szétszedhető hangár mellett, de ők nem bajlódtak láthatatlansággal. Kék egyenruhájuk ugyanolyan csapzott és sáros volt, mint az én zöldem, ők azonban frissen borotváltak voltak és rangjelzésük - a szárnyas seprűnyél és az anti Gonosz Szem gömb - fényesen csillogott. Tisztelegtek, és én szórakozottan viszonoztam. Espirit de corps, kékruhás bolondok, gondoltam. A hangár mögött táborozott a páncélos alakulat. A fiúk hordozható szállást építettek állataiknak, így csak a repedéseken kitóduló füstöt láttam, és a orromat megcsapta a nehéz hüllőszag. A sárkányok gyűlölik az esőt, és lovasaik csak nehezen tudták kordában tartani őket.
A közelben állt a Kőzettani Hadviselési Alakulat épülete, vagyis egy karám tele tekergő és sziszegő csuklyás baziliszkuszokkal, amelyek koronás fejükkel vadul kapkodtak az őket etető emberek felé. Személy szerint erősen kételkedtem ennek az alakulatnak a gyakorlati hasznában. Egy baziliszkuszt igen közel kell vinni egy emberhez, és egyenesen rá kell irányítani a tekintetét, hogy az illető kővé váljon; és az alu102
fólia védőöltözék és sisak, amit gondozójának viselnie kell, kiváló célpontot nyújt az orvlövészeknek. Meg aztán amikor az emberi szén szilikonná változik, egy radioaktív izotóp keletkezik, amelynek köszönhetően akkora sugárdózist kaphatnak, hogy a medikusok kénytelenek holdfogyatkozáskor temetőben szedett Szent János füvet adni nekik. Szóval, ha nem tudnád, a kremálás nem ment ki a divatból, csupán illegálissá lett a Nemzetvédelmi Törvény értelmében. Számtalan régi stílusú temetőt kellett fenntartanunk. így nyirbálja meg a tudomány kora az ember szabadságát. Elhaladtam a műszakiak mellett, akik egy csapat újabb vízelvezető árkot ásó zombit felügyeltek, és folytattam utamat Vanbrugh tábornok nagy sátra felé. Amikor az őr meglátta vállamon a Hírszerző Szolgálat Tetragrammaton jelzését, valamint a századosi sávokat, tisztelgett és beengedett. Odamentem az íróasztalhoz, megálltam és szalutáltam. - Matuchek százados jelentkezik, uram - mondtam.
Vanbrugh rám pillantott csapzott, ősz szemöldöke alól. Magas, cserzett arcú férfi volt, százhárom százalékig hivatásos katona, de mi kedveltük, már amennyire kedvelni lehet egy tábornokot. - Pihenj!-mondta. - Üljön le! Ez eltart egy ideig.
Találtam egy szétnyitható tábori széket, és beleereszkedtem. Ketten ültek mellettem, akiket nem ismertem. Egyikük egy puhány, piros arcú, fehér vattaszakállú őrnagy, aki a Híradós Alakulat kristálygömb emblémáját viselte. A másik egy fiatal nő volt. Kimerültségem ellenére pislogtam, és kétszer is ránéztem. Megérte a második pillantást - egy magas, zöld szemű, vörös hajú, szabályos arcú teremtést láttam, akinek az alakja túl jó volt, hogy eltakarja a Női Harci Alakulat egyenruhája, vagy bármilyen más ruha. Századosi sávok, lovassági pók - vagy Sleipnir, ha hivatalosak akarunk lenni. - Harrigan őrnagy - mutatott be minket egymásnak a tábornok. -Graylock százados. Matuchek
százados. Lássunk hozzá a munkához! Egy térképet terített ki elénk. Fölé hajoltam, és szemügyre vettem. Be voltak jelölve rajta az állások, úgy a mieink, mint az ellenségéi. A csendes -óceáni partvidék még mindig az ő kezükben volt Alaszkától Oregon közepéig, bár ez jelentős javulás volt az egy évvel ezelőtti helyzethez képest, amikor is a Mississippi csata teljesen megváltoztatta a háború állását. - Nos, tehát - szólalt meg Vanbrugh -, vázolom önöknek a helyzetet. Veszélyes küldetésről van szó,
nem kötelező jelentkezniük, de szeretném, ha tudnák, milyen nagy jelentőséggel bír. Megértettem, önként kell jelentkeznem, különben nagy bajba kerülhetek. Ez a hadsereg, és egy ilyen komoly háborúban, mint ez a mosta-ni, elvileg nem tiltakozhattam. Egy a sorsával viszonylag
elégedett ho -hywoodi színész voltam, amikor a Szaracén Kalifátus megtámadott jflinket. Vissza akartam térni korábbi életemhez, ez azonban csak a háború befejezése után volt lehetséges. - Láthatják, folyamatosan szorítjuk visszafelé az ellenséget -Mondta a tábornok. - A megszállás alatt
lévő országok anyagi támogatást kapnak és harcra készen várják az alkalmat a felkelésre. A britek, 103
miközben megszervezték és felfegyverezték a földalatti mozgalmakat egy Csatornán túli támadásra készülnek. Az oroszok észak felől szár. dékoznak lecsapni rájuk. Nekünk azonban döntő csapást kell menüim; az ellenségre, meg kell törnünk és felgöngyölítenünk a harcvonaluka Ez lesz a jel. Ha sikerrel járunk, a háború még az idén véget ér. Má: különben akár újabb három évig is elhúzódhat. Tisztában voltam vele. Az egész hadsereg tisztában volt vele. Hivatalosan még nem jelentették be, de az ember meg érzi, ha közeleg o döntő lépés. A tábornok végighúzta csonka ujját a térképen. - A 9-ik páncélos osztag itt van, a 12. seprűnyeles itt, a 14. lova: ság itt, a szalamandrások itt ezen a
helyen, ahová az ellenség a tűzök; dóit összpontosította. A hadiflotta készen áll egy inváziós támaszpor létesítésére és Seattle visszafoglalására most, hogy a haditengerésze; végre elég krákot tenyésztett ki. Egy jól irányzott csapással megfutamíthatjuk őket. Harrigan őrnagy a szakállába szuszogott, és komoran meredt az egyik kristálygömbre, amely homályos és zavaros volt. Az ellenség addig rongálta kristályainkat ellenmágiával, míg végül semmi hasznukat sem vettük, persze mi is ugyanezt tettük az övéikkel. Graylock száza -s dos türelmetlenül dobolt az asztalon egyik tökéletesen manikűrözött körmével. Olyan tiszta volt, olyan friss és tettre kész, hogy úgy döntöttem, mégsem tetszik. Addig biztos nem, amíg az én államon három napos borosta serceg. - Valami azonban még sincs rendben, uram - kockáztattam meg. - Bizony, ez így igaz, a fene egyre meg! - mondta Vanbrugh. - Trollburgról van szó.
Bólintottam. Ez a város a szaracénok kezébe került, és mivel a 20 -as főútvonal mentén feküdt, lehetetlen volt megközelíteni Salemet és Portlandet. - Hajói sejtem, el kell foglalnunk Trollburgot, uram - mondtam. Vanbrugh mogorván bólintott. - Ez a 45-ös feladata - morogta. - Ha elügyetlenkedjük a dolgot, az ellenség rajtaüthet a 9. -iken,
elvágja a visszavonulást, és az egész hadmüvelet dugába dől. Harrigan őrnagy és Graylock százados a 14.-iktől azonban azt állítják, hogy a trollburgi helyőrség rendelkezik egy ifrittel. Füttyentettem, és a hideg végigfutott a hátamon. A Kalifátus folyamatosan használta az Erőt - ez volt az egyik oka, amiért a muzulmán világ többi része eretneknek tartotta és legalább annyira gyűlölte őket. mint mi -, azt azonban sosem gondoltam volna, hogy képesek feltörni Salamon pecsétjét. Egy elszabadult ifrit nagyobb pusztítást vihet végbe, mint azt bárki képzelné. - Remélem, csak egy van nekik - suttogtam.
- Igen, csak ez az egy - szólalt meg Graylock. Hangja mély volt, és kellemes is lehetett volna, ha nem
olyan pattogó. - Végigkotorták & Vörös-tenger fenekét, hátha találnak még egy Solly palackot, de úgy tűnik, ez volt az utolsó. 104
Ez is elég baj -jegyeztem meg. A z erőfeszítés, hogy hangom ne remegjem segített egy kicsit megnyugodnom. - Hogy tudták meg? _ A 14.-ik alakulatnál szolgálunk - felelte Graylock teljesen feleslegesen. Ennek ellenére meglepett
lovassági jelvénye. Normális esetben a hadsereg csak savanyú képű tanárokat és hasonló alakokat tud rávenni az egyszarvúak meglovaglására. - En magam egyszerű összekötő tiszt vagyok - jelentette ki Harrigan őrnagy sietve -, és seprűnyélen utazom. - Ennek hallatán elvigyorodtam. Egyetlen amerikai férfi... hacsak nem e gy papi rend tagja...
sem ismeri el szívesen, hogy képesítéssel rendelkezik egyszarvúra. Harrigan észrevette vigyoromat, és dühösen elvörösödött. Graylock folytatta olyan hangon, mintha diktálna, a határozottságon kívül azonban valami más is lapult a szavai mögött. - Egy kommandós akció során sikerült elfognunk egy bimbasit. Én magam kérdeztem ki. - A bimbasik, e nemes gyermekei a... sivatagnak, meglehetősen szűkszavúak - jegyeztem meg.
Esetenként én magam is „megkurtítottam itt -ott" a genfi egyezményt, a teljes megszegése azonban nem volt ínyemre... még akkor sem, ha az ellenségnek nem voltak --effajta aggályai. - Ó, nem alkalmaztunk brutalitást - mondta Graylock. - Rendes szállást és ellátást kapott. Azonban abban a pillanatban, ahogy lenyelni készült az első falat ételt, disznóhússá változtattam a szájában.
Gyorsan megtört, és elmondott mindent, amit tudott. Hangosan felnevettem, és maga Vanbrugh is mosolygott; a nő szenvtelen arca azonban meg sem rezdült. A szerves anyag egy másik szerves anyaggá való átalakításához, amely során az atomok megváltoztatása nélkül egyszerűen átrendeződnek a molekulák, csupán a kémia beható ismerete szükséges és nem jelent sugárveszélyt. Ez a valódi oka, amiért az egyszerű baka gyűlöli a műszakiakat: irigyli őket, amiért a napi élelmiszer fejadagot marhasültté és sült burgonyává tudják változtatni. A hadtáposoknak anélkül is elég bajuk van a fejadagok előteremtésével, hogy ínycsiklandó fogások készítésével bajlódnának. - Rendben, tehát megtudták, hogy az ellenségnek van egy ifritje Trollburgban - mondta a tábornok. -
És mi a helyzet máskülönben az ottani erőikkel? - Az egy kicsiny hadosztály, uram. Ha a démont hatástalanítják, a helyőrség könnyen bevehető lesz felelte Harrigan. - Igen, tudom. - Vanbrugh tekintete rám ugrott. - Nos, százados, tenne van? Ha végrehajtja a
müveletet, az legalább egy Ezüst... bocsánat, Bronz Csillagot fog jelenteni önnek.
- Oöö... - nyögtem, válasz után kutatva az elmémben. Sokkal jobban érdekelt az előléptetés és a teljes leszerelés, de talán az is elérhető. Ennek ellenére... azon kívül, hogy a bőrömet kellett vásárra
vinnem, volt egy gyakorlati ellenvetésem is. . - Uram, én a világon semmit sem tudok egy ilyen feladatról. A fö -iskolán majdnem meghúztak
démonológiából. ~ Azt csak bízza rám - szólt közbe Graylock. 105 - Magára?! - Az állam ismét leesett a csodálkozástól, de ezen kí. vili semmi nem jutott eszembe. - A háború előtt föboszorkány voltam a Misztikus Ügynökségnél New Yorkban - tájékoztatott a nő
hűvösen. Most már tudtam, honnan ered különös egyénisége: tipikus nagyvárosi karrierista. Ki nem állhattam az ilyeneket. - Ha valaki, én mindent tudok a démonokról - mondta. - A maga feladata csak az lesz, hogy
épségben elvigyen a helyszínre, aztán visz -szakísérjen. - Igen - sóhajtottam elhaló hangon. - Csak ennyi.
Vanbrugh megköszörülte a torkát. Nem volt kedvére való, hogy egy nőt küldjön egy ilyen feladatra, az idő azonban rövid volt és nem válogathatott. - Matuchek százados az egyik legjobb farkasemberünk - bókolt a tábornok.
Ave Ceasar, morituri te salutant, gondoltam. Nem, valójában nem így értettem, de mindegy. Majd keresek egy jobb idézetet a ráérő időmben, miután meghaltam. Tulajdonképpen nem féltem. A varázslat mellett, amelyet ennek megakadályozására bocsátot tak rám, jó okom volt azt hinni, hogy esélyeim semmivel sem rosszabbak, mint bármelyik gyalogos katonáé, aki csatába indul. Ráadásul Vanbrugh biztosan nem áldozna fel senkit egy olyan küldetésért, amit ő maga reménytelennek tart. Ennek ellenére hajlamos voltam kevésbé optimistán szemlélni a kilátásokat, mint a tábornok. - Szerintem két ügyes katona át tud jutni a védelmi vonalukon -folytatta a tábornok. - Attól kezdve
rögtönözniük kell. Ha sikerül kiiktatniuk a szörnyet, holnap délben megindítjuk a támadá st. Komoran hozzátette: - Ha hajnalig nem kapok hírt magukról, át kell rendeznünk csapatainkat, megkezdeni a visszavonulást és menteni, ami menthető. Itt egy geodéziai tereptérkép a városról és a megközelítési útvonalakról... Nem vesztegette az időt annak megkérdezésére, hogy végül vállalom -e a feladatot vagy sem. II.
Visszakísértem Graylock századost a sátorhoz, amelyen két másik tiszttel o sztoztam. A sötétség lassan átszivárgott a rézsútosan hulló esőcseppek között. Némán, cuppogva haladtunk a sárban, amíg vászon alá nem értünk. Lakótársaim őrszolgálatot láttak el, így jelenleg csak a miénk volt a sátor. Meggyújtottam a szentelmót, és leültem a vizes deszkapadlóra.
- Foglaljon helyet - mondtam, a sátor egyetlen tábori székére mutatva. Ez egy mozgásvarázz sal
megelevenített darab volt, amit San Franciscóban vettünk: nem lehetett túl okosnak nevezni, de tartotta katonai zsákjainkat, és engedelmesen odajött, amikor hívtuk. Kényelmet 106
ül mocorgott az idegen súly alatt, de aztán hamarosan ismét álomba szenderült.
Graylock egy csomag Szárnyat vett elő, és felvont szemöldökkel rám nézett. Köszönetképpen bólintottam, mire a cigaretta odarepült a zámhoz. Én magam Luckyt szívtam: az önmeggyújtó cigaretta mindig hasznosnak bizonyul a harcmezőn, amikor elázik az ember gyufája. Civil koromban, amikor még megengedhettem magamnak, kedvenc márkám a Philip Morris volt, mert a kis piros kabátos füstmanó italt is tudott keverni. Egy ideig némán pöfékeltünk, hallgatva az esőcseppek kopogását. _ Nos - szólaltam meg végül -, feltételezem, rendelkezik saját
járművel. - Van seprűnyelem - felelte. - Nem kedvelem a GI Willyket. A seprűnyelem Cadillac, és egy kicsit
felturbóztam. - Es van grimoirja, meg különböző porai? - Csak egy kis krétapor. Egy erős démonnal szemben az anyagi dolgoknak nem sok hasznát vesszük. - Valóban? És mi a helyzet a viasszal a Solly üvegen, amivel le
van zárva? - Nem a viasz tartja bent az ifritet, hanem a pecsét. A varázslatok szimbolikusak; úgy tartják, hatásuk
merőben pszichoszomatikus. - Nagyot szívott a cigarettából, arca behorpadt, és láthattam, milyen jó a csontszerkezete. - Ma éjszaka alkalmunk lesz kideríteni, helytálló -e ez az elmélet. - Akkor azonban hozzon magával fénypisztolyt és hozzá ezüstgolyót; tudja, nekik is megvannak a maguk farkasemberei. Én viszek egy zsírzópuskát, egy negyvenötöst és néhány gránátot. - Mi a helyzet a vízipuskával?
Elkomorodtam. A szentelt víz fegyverként való használatát mindig is szentségtörésnek tartottam, bár a lelkész azt mondta, az Alsó Világ teremtményei ellen megengedhető az alkalmazása. - Ez esetben semmi haszna - mondtam. - A muzulmánoknál nincs ilyen szertartás, így nem is
használnak olyan lényeket, amelyeket szentelt vízzel lehetne befolyásolni. Lássuk csak, én magammal hozom a Polaroid villanómat, és részemről kész. Ike Abrams dugta be nagy orrát a sátor nyílásán. - A százados hölgy és maga, uram, nem kérnek valamit enni? -kérdezte.
- Nos, miért ne? - bólintottam, magamban pedig azt gondoltam: semmi kedvem utolsó midgardi
éjszakámat a kajasorban állással tölteni. Amikor Ike magunkra hagyott, elmagyaráztam a dolgot a lánynak: - Ike csak egy közkatona, de Hollywoodban barátok voltunk... kellékes volt, amikor én A vadon
szavában és az Ezüst főnökben játszottam... és amikor ide kerültünk, önkéntesen kinevezte magát a tiszti Volgámnak. Hoz nekünk valami ennivalót. - Látja - jegyezte meg a nő -, ez az egyik jó dolog ebben a műszaki korban. Tudja, hogy ebben az
országban széleskörű antiszemitizmus uralkodott? Nem csupán néhány Jánosi megszállott, hanem a tiszteletreméltó állampolgárok körében is. 107 - Ez tény? - Tény. Különösen az a hamis nézet tartotta magát erősen, miszerint a zsidók gyávák és egyet sem
találni közülük az első sorokban Most azonban, amikor a vallás legtöbbjük számára megtiltja a bűbáj alkalmazását, és az ortodoxok egyáltalán nem használnak varázslatot azoknak a száma, akik sorkatonaként és a rohamcsapatokban szolgálnak, túl magas, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni. Nekem személy szerint elegem volt abból, hogy a képregények szupermenjeinek és a ponyvaregények hőseinek kizárólag zsidó nevük van - az angolszászok talán nem tartoznak a kultúránkhoz? -, ebben a dologban viszont igazat adtam a nőnek. Kiderült a szavaiból, hogy nem csupán egy üresfejű gyilkológép. Persze, nem sokkal több. - Mit csinált a civil életben? - kérdeztem, főleg azért, hogy addig se halljam az eső dobolását. - Már mondtam! - csattant fel bosszúsan. - A Misztikus Ügynökségnél dolgoztam. Hirdetések,
propaganda és hasonló dolgok. - Nos - vontam meg a vállam -, Hollywood legalább annyira hamis és felszínes, így nem mondhatok semmit.
Nem mondtam, csak gondoltam. Rosszul voltam azoktól a Madison sugárúti alakoktól, akik a fehér mágiát arra használják, hogy öntelt senkiket futtassanak fel, vagy olyan termékeket adjanak el, amelyeknek legfőbb érdeme tökéletes azonossága más márkájú, azonos termékekkel. Az Állatvédő Liga kiharcolta a sellők arra való idomításának felfüggesztését, hogy szökőkutakkal szavakat betűztessenek le, vagy fiatal szalamandrákkal teletömött üvegcsövekkel világítsák ki a Broadwayt, de még így is túlzásnak tartottam, hogy az elegáns divatlapokkal a Ma Chere parfüm dicséretét zengedeztessék. Ami amúgy is egy szerelmi bájital, bár mindenki ismeri a postai előírásokat. - Nem, ön rosszul tudja - mondta a nő. - Nekem nincs okom szégyenkezni. Ez része a
gazdaságunknak... része a társadalmunknak. Azt hiszi talán, hogy egy egyszerű boszorkánymester meg tud javítani, mondjuk egy öntözőberendezést? A pokolba is, dehogy! Ha nem lennének tiltó varázslatok, valószínűleg szabadjára engedné a víz -elemet, és elárasztaná a fél várost. És mi, a Misztikusok kampányt indítottunk, hogy meggyőzzük a Hidroszokat, tisztelniük k ell a szimbólumainkat. Ahogy már mondtam, pszichoszomatikus hatás gyakorlásával befolyásoljuk ezeket az igazán veszélyes lényeket. Ahhoz, hogy ezt elsajátítsam, légzőkészülékkel le kellett merülnöm!
Tiszteletem némileg megnőtt a nő iránt. Amióta az emberiség rájött, hogyan lehet a hideg vas végzetes hatását semlegesíteni, és kezdetét vette a varázslás kora, a világnak szüksége volt bátor emberekre. Úgy tűnt, Graylock százados közéjük tartozik. Megérkezett Abrams, két tányér ennivalóval. Reménykedve nézett rám, és én hívtam volna, ho gy csatlakozzon hozzánk, küldetésünk azonban titkos volt, és még előttünk állt a részletek megbeszélése. Graylock százados a kávét martinivá varázsolta - lehetett volna szárazabb is -, a silány ételt pedig marhaszeletté - egy kicsit túl volt sütve; de nem várhatja el az ember egy nőtől, hogy még ehhez is legyen érzéke, ettől függetlenül ez volt a legjobb kaja, amit egy hónapja ettem. A 108
. ^ mellett egy kicsit lazítottunk, és rájöttem, visszataszítóan csípős rflusa csupán páncél a minden hájjal megkent alakokkal szemben, akikkel naponta dolga van, sőt, megtudtuk egymásról, hogy keresztnevünk Steven és Virginia. A szürkületből azonban lassan sötétség lett, és indulnunk kellett. III.
Gondolhatod, milyen őrültség volt két embert - akik közül az egyik ráadásul nő - beküldeni az ellenség által megszállt területre egy ilyen feladat végrehajtására. Az ilyesmihez alsó hangon is egy rohamdandár kellene. Azonban a mai tudomány az iparral, orvostudománnyal és a mindennapi élettel együtt a hadviselést is megváltoztatta. Küldetésünk minden szempontból kétségbeesett lépés volt, és akkor sem számíthattunk volna nagyobb sikerre, ha csapatostul megyünk. Míg egy érzékeny seprűnyél, porszívó vagy revolver -esztergapad működtetéséhez szükséges egyszerű varázslatokat bárki el tudja sajátítani, addig az emberiség csupán elenyésző része képes a mesterség szakértőjévé válni, ugyanis hosszú évek tanulása, gyakorlata mellett született tehetség is szükségeltetik hozzá. Olyan ez, mint a theriantrópia: ha az illető az ehhez szükséges kromoszómákkal rendelkezik, szinte ösztönösen át tud változni a rá jellemző vadállattá; máskülönben ezt csak hatalmas külső erők tudják végrehajtani rajta. Tudós barátaim azt mondják, a mágiához hozzátartozik az univerzum cantoriai végtelen dolgok halmazaként való szemlélése. Adott osztályon belül a rész egyenlő az egésszel, és így tovább. Egy hozzáértő boszorkány képes egyedül végrehajtani az akciót; egy nagyobb csapat esetén a lebukás veszélye is nagyobb lenne, arról nem is beszélve, hogy értékes életeket veszélyeztetnénk. Vanbrugh tehát helyesen cselekedett, amikor csak kettőnket küldött. A szilárd katonai elvekkel az a baj, hogy az ember néha beleesik a csapdájukba. Virginia és én hátat fordítottunk egymásnak, amíg átöltöztünk. Ő nadrágot és rohamdzsekit, én rugalmas, kötött kezeslábast öltöttem, ami farkas alakban is illett rám. Feltettük sisakjainkat, magunkra aggattuk fegyvereinket, és szembefordultunk egymással. Virginia még ebben a bő, zöld öltözékben is csinos volt. - Nos - szólaltam meg kifejezéstelen hangon -, indulhatunk?
Félelemnek természetesen nyoma sem volt bennem. Besoroláskor minden újoncot immunizálnak félelemmel szemben. Ennek ellenére lem voltam elragadtatva az előttem álló feladattól. ., - Minél hamarabb, annál jobb - válaszolta társam. Odalépett a kijárathoz, és füttyentett. Seprűnyele süvítve húzott a sátor elé, és megállt. Hiányzott róla a terepszínű krómbevonat, ennek ellenére csinos darabnak tűnt. A szivacs-Sumi ülések jó lengéscsillapítókkal és kényelmes háttámlákkal rendel-u^fk, ellentétben a hadsereg seprünyeleivel. Virginia famulusa egy hatal
mas kandúr volt koromfekete bundával és rosszindulatú, sárga 10Q
szempárral. Felpúpozta a hátát, és dühösen köpködött. Az időjárástól védő varázslat távol tartotta tőle az esőcseppeket, de még így sem tetszett neki ez a nyirkos idő. Virginia megvakargatta az álla alatt. - O, Svartalf- mondta halkan. - Kedves macskám, pompás famu -lusom, sötétség hercege, ha túléljük
ezt az éjszakát, puha párnán alhatsz és tejszínt ehetsz aranytálból. - A kandúr hátravágta a fülét, és beindította a motort. Felszálltam a hátsó ülésre, lábam bedugtam a kengyelbe, és hátradőltem. A nő felpattant elém, és valamit mondott a botnak. A föld hirtelen távolodni kezdett, és a tábort hamarosan elnyelte a homály. Mindketten rendelkeztünk boszorkány -látással - ami valójában infravörös látóképesség -, így nem volt szükségünk világításra. Miután áthatoltunk a felhőkön, fölöttünk a csillagos eget, alattunk gomolygó, fehér homályt láttunk. Észleltem néhány őrjáratozó P -56-ost. Mindegyiket hat seprűnyél hajtotta, hogy gyorsan tudjanak mozogni nehéz páncélzatukkal és géppuskáikkal. Hamarosan elmaradtak mögöttünk, mi pedig folytattuk utunkat észak felé. Az álcázó szettet az ölemben nyugtattam, és hallgattam a fülem mellett süvítő szelet. Alattunk a sötét, homályos hegyek között néha egy -egy fénypontot láttam felvillanni. Folyt a tüzérségi harc. Mindeddig senki nem tudott olyan gyors varázslatot alkalmazni, ami megfordított vagy belülről felrobbantott volna egy lövedéket. A szóbeszéd szerint a General Electric egy olyan szerkezet kifejlesztésén dolgozott, ami a másodperc töredéke alatt elmondja a szükséges varázsszavakat, addig azonban tovább társalogtak a hatalmas ágyúk. Ekkor már alig néhány mérföldnyire jártunk Trollburgtól. A város egy elmosódó foltnak látszott, ahol általános elsötétítéssel védekeztek ágyúink és bombázóink ellen. Jó lett volna, ha van egy működőképes atomfegyverünk, azonban amíg a tibetiek működtették antinukleáris hadviselési imamalmaikat, addig az ilyen gondolatok csupán tudományos-fantasztikus vágyálmok maradtak. Ereztem, hogy hasizmaim m egfeszülnek. A macska felmeresztette a farkát, és dorombolt. Virgi nia lefelé fordította a seprünyél elejét. Egy kisebb facsoportban értünk földet, és a nő felém fordult. - Valahol itt lehet az előretolt állásuk - suttogta. - Nem mertem megkockáztatni egy háztetőn való
leszállást, könnyen megláthattak volna. Innen kell indulnunk.
Bólintottam. - Rendben. Adjon egy percet!
Magam felé fordítottam a villanót. Nehéz elhinni, hogy alig tíz évvel ez előttig az átváltozás a telihold fényétől függött! Wiener ekkoriban jött rá, hogy a folyamatot egy megfelelő hullámhosszú polarizált fény indítja be, amely ingerli az agyalapi mirigyet, és a Polaroid gyár újabb milliót keresett az úgynevezett Farkaslencsével. Nem könnyű lépést tartani ezzel a félelmetes és egyben csodálatos korral, amelyben élünk, de a világért sem cserélném el. A szokásos hullámzó, remegő érzés, a rövid ideig tartó részeg kábulat és félig -meddig eksztatikus fájdalom futott át a testemen. Atomok i in
rendeződtek teljesen új molekulákká, az idegek új végződéseket növesztettek, másokat elvesztettek, a csontok folyékonnyá váltak és az j^ok gumiszalagokként megnyúltak. Aztán stabilizálódtam, megráztam magam, kidugtam a farkam a testre simuló ruha nyílásán, és orromat Virginia kezéhez dörzsöltem. A nő megsimogatta a nyakamat a sisak mögött. _ Jó kutyus! - suttogta. - Menj, intézd el őket! Megfordultam, és bevetettem magam a bokrok közé. Sok író megpróbálta megfogalmazni, milyen érzés farkasnak lenni, és mindegyikük csődöt mondott, mert az emberi nyelv nem re ndelkezik a megfelelő szavakkal ennek leírására. Látásom elhomályosodott, a csillagok elmosódó foltok voltak a fejem fölött, a világ színtelenné vált, ellaposodott. Hallani azonban olyan élesen hallottam, hogy az éjszaka neszei szinte üvöltésnek hatottak, beleértve az emberi fül számára érzékelhetetlen zajokat; orromban a szagok valóságos univerzuma kavargott, nedves fíí és párolgó föld, egy eliramodó mezei egér forró, édes illata, az olaj és fegyverek tiszta, erős szaga, csípős füst halvány felhője... Szegény, bárgyú emberiség, félig érzéketlen e földi élvezetekkel szemben! A dolog pszichológiai részét a legnehezebb feldolgozni. Farkas voltam, egy farkas idegeivel, mirigyeivel és ösztöneivel, s egy farkas éles, ugyanakkor korlátozott értelmével. Emlékeim és céljaim egy ember emlékei és céljai voltak, de ezek távolinak, álomszerűnek tűntek. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy kitartsak mellettük, és ne vessem magam morogva a legközelebbi vadnyúl után. Nem csoda, hogy a régi időkben rossz híre volt a farkasembereknek, mielőtt még ő maguk is megértették volna a bennük végbemenő mentális változásokat, és fiatal koruktól kezdve gyakorolni kezdték a megfelelő viselkedést. Kilencven kilót nyomok, és mivel a tömeg megmaradásának elve ugyanúgy érvényesül, mint a természet bármely más törvénye, meglehetősen nagy testű farkas voltam. Ennek ellenére könnyedén, sötét árnyékként suhantam a bokrok között, réteken és vízmosásokon. Már csaknem a városban jártam, amikor orromat emberszag ütötte meg.
Lelapultam, a szőr felállt a gerincem mentén, és vártam. Közeledett az őrszem. Magas, szakállas fickó volt, arany fülbevalói sápadtan ragyogtak a csillagok fényében. A sisakja köré csavart turbán a fél Tejutat eltakarta a szemem elől. Hagytam, hogy eltávolodjon, majd követtem, amíg meg nem pil -antottam a másikat. Trollburg körül örjáratoztak, száz méterenként találkoztak a szomszéd őrszemmel, itt megfordultak, és elindultak visszafele. Nem lesz könnyű... Hirtelen valami zajt hallottam. Lekushadtam a földre. Egy repülő ^gységük húzott el a fejem fölött. Két embert és néhány gépfegyvert attam a szőnyegen. Alacsonyan és lassan szállt az őrszemek gyűrűje I0lött. Gondosan őrizték Trollburgot. .Virginiának és nekem valahogy át kellett jutnunk ezen a vonalon. Q21. kívántam, bárcsak az átváltozás ellenére megtarthattam volna em ri gondolkodási képességemet. Farkas -ösztönöm arra serkentett, 111
hogy vessem rá magam a legközelebbi emberre, ez azonban szőrös nyakamra szabadította volna az egész helyőrséget. Várni... talán ezt kell tennem! Visszatértem a bozótosba. A Svartalf nevű macska felém kapott, és villámgyorsan felugrott a
legközelebbi fa ágai közé. Virginia Graylock összerezzent, felkapta a pisztolyát, de a következő pillanatban kissé idegesen elnevette magát. Használhattam volna a ny akamban lógó vil -lanót farkas alakban is, de sokkal gyorsabban ment a dolog Virginia ujjaival. - Na? - kérdezte, amikor ismét ember lettem. - Mit sikerült kiderítened?
Beszámoltam a helyzetről, és láttam, hogy arca elkomorodik és gondterhelten rágcsálja a szája szélét. Túl csinos volt a szája, hogy ilyen célra használja. - Igen - mondta -, valami ilyesmitől tartottam. - Meg tudnád rövid idő alatt találni ezt az ifritet? - kérdeztem. - Hát persze! A Congo egyetemen tanultam, és igen jó voltam boszorká ny-szaglásból. Miért
kérdezed? - Ha megtámadom valamelyik őrszemet, és közben jó nagy zajt csapok, a figyelmük rám terelődik.
Ezalatt alkalmad nyílna észrevétlenül átrepülni a vonalon, és ha már bent vagy a városban, a tamkappe...
Megrázta vörös fejét. - Nem hoztam magammal. Az érzékelő -rendszerük ugyanolyan jó, mint a miénk. A láthatatlanság
már divatjamúlt.
- Mmmm... igen. Azt hiszem, igazad van. Mindenesetre kihasználhatod a sötétség leplét, hogy eljuss
az ifrit házához. Onnantól kezdve hallás után k ell menned. - Sejtettem, hogy valami ilyesmit kell tennünk - mondta. Majd hangjában annyi gyengédséggel, ami
megdöbbentett, hozzátette: -Steve, ezzel óriási kockázatot vállalsz. - Addig nem, amíg nem lövöldöznek rám ezüsttel, a lőszereik nagy része pedig egyszerű ólom.
Ugyanazt a módszert alkalmazzák, mint mi; minden tizedik lövedék ezüst. Kilencven százalékos esélyem van, hogy épségben hazajussak. - Hazudsz - mondta a nő. - De bátor vagy.
Egyáltalán nem voltam bátor. Lelkesítő a Forge -völgyre, Alamóra, a San Juan-hegyre vagy Casablancára gondolni, ahol kis létszámú seregünk megállította von Ogárhaus Afrika -korpsának három Vérpárduc alakulatát - de csak akkor, ha az ember biztonságban és kényelemben van. Az antipánik-felszerelés alatt hideg gombóc ült a gyomromban. Nem láttam más módot a feladat végrehajtására, és tudtam, egy sikertelen kísérlet hadbíróságot j elent. - Elkopik a lábuk a futásban, ha üldözni kezdenek - mondtam Virginiának. - Ha sikerült leráznom
őket, megpróbálok visszakerülni, & csatlakozni hozzád. - Rendben van. - Hirtelen lábujjhegyre emelkedett, és szájon csókolt. Érintése a robbanás erejével
hatott rám. Egy pillanatig némán álltam, és csak bámultam. 112
Mit csinálsz szombat este? - kérdeztem végül, enyhén remegő hangon. Felnevetett.
_ Ne értsd félre, Steve! Én a lovasságnál vagyok. _ Igen, de a háború nem fog örökké tartani. - Rávigyorogtam, tekintete megpihent vakmerő, harcos arckifejezésemen. A tapasztalat színlelése gyakran hasznosnak bizonyulhat. Megállapodtunk a részletekben, már amennyire ez lehetséges volt. Nem voltak hiú reményei: tudta, az ifritet gondosan őrzik, és önmagában is nagyon veszélyes. Az esélye, hogy mindketten meglátjuk a hajnalt, elenyésző volt. Visszaváltoztam farkassá, és megnyaltam a kezét. Megsimogatta a hátamat. Villámgyorsan megfordultam, és belevesztem a sötétbe. Egy a főúttól távolabbi őrszemet választottam, mert tudtam, az úton biztosan rengeteg a sorompó és akadály. Áldozatomtól jobbra és balra is láttam egy -egy őrt, akik lassan sétáltak fel -alá. Meglapultam egy fa-tuskó mögött az útvonala felénél, és vártam.
Amikor közeledett, rávetettem magam. Homályosan láttam a szemét és a fogait felvillanni szakállas arcában, hallottam a kiáltását és éreztem a félelem szagát. Kapálózva hanyatt esett, és én a torká t kerestem. Állkapcsom belemélyedt a karjába, vére meleg és sós volt a nyelvemen. Az őr ismét felordított. Hallottam, amint a riasztás végigfut a soron. A két legközelebbi szaracén futva közeledett. Az első torkát elharaptam, és készültem rávetni magam a másodikra. Lövés dörrent. A golyó éles fájdalom kíséretében áthaladt a testemen, és az ütközéstől megtántorodtam. Az őrnek azonban fogalma sem volt, hogyan kell elbánni egy farkasemberrel. Fél térdre kellett volna ereszkednie, és addig lőni, amíg az ezüstgolyó nem kerül a csőbe; ha szükséges, a földhöz kellett volna szegeznie szuronyával, amíg lő. Ez azonban futva indult felém, és közben eretnek szektája Allahját szólongatta. Izmaim megfeszültek, amint rávetettem magam. Elsuhantam a szurony és a c sőtorkolat előtt. Az ütközés erejétől elejtette a fegyvert, de nem esett el. Megfeszítette a lábát, elkapta a nyakam, és szorongatni kezdte.
Bal hátsó lábammal elgáncsoltam, és megtaszítottam. Hanyatt vágódott, és én rávetettem magam. Minden harcoló farkasember célja ez a testhelyzet. Egy pillanatra megszédültem; fogammal felhasítottam a karját, megtörve szorítását. Mielőtt végleg lezárhattam volna az ügyet, három másik őrszem vetette rám magát. Handzsárjuk fel lejárt a bordáim között. Elég vacak kiképzésben részesülhettek. Kitörtem az emberkupacból - amely mostanra hat före szaporodott -, és futai kezdtem. , A verejték és vér szagán keresztül halvány Chanel No. 5 illatot ereztem, és a belsőmben valami felnevetett. Virginia kihasználta a zűrzavart, seprűjével alig egy lábnyira a földtől áthaladt a védelmi vonaton, és bejutott Trollburgba. ....^'üvöltöttem, hogy magam felé csalogassam a városszéli házakból ^ ■özönlőket, és hagytam, hogy jól megnézzenek, mielőtt nekiiramod ■
113
tam volna a mezőnek. Lazán kocogtam, nem akartam azonnal lerázni őket; reménykedtem benne, ha cikkcakkban haladok, nem találnak el. Bukdácsolva, kiabálva követtek. Azt hitték, egy egyszerű kommandós rajtaütésről van szó, máskülönben azonnal készültséget rendelnek el és riadóztatják az egész hely -őrséget. Az ifritről azonban egész biztosan csak néhány tiszt tudott, arról pedig senkinek sem volt fogalma, hogy mi is tudomást szereztünk a létezéséről. Ezért aztán nem tudhatták, valójában mire megy ki az egész. Talán mégis sikerül végrehajtani a feladatot...
Valami elsuhant a fejem fölött: egy átkozott varázsszőnyeg. Sólyomként, lövedéket köpködve csapott le rám. Megcéloztam a legközelebbi facsoportot. A fák közé! Ha néhány percre békén hagynának... De nem hagytak. Zajt hallottam a hátam mögött, orromba csípős büz csapott, és felnyüszítettem. Egy tigrisember ugyanolyan gyorsan tud futni, mint én.
Hirtelen eszembe jutott régi, alaszkai tanítómesterem, egy medveember, és azt kívántam, bárcsak mellettem lenne. Aztán megfordultam, és szembenéztem a tigrissel, mielőtt rám vethette volna magát. Hatalmas termetű volt, legalább ötszáz font súlyú. Szeme vadul szikrázott hatalmas agyarai fölött, és felemelte egyik mancsát, aminek egyetlen csapásával elroppanthatta volna a gerincemet. Fogamat csattogtatva rárohantam, majd visszatáncoltam, mielőtt lecsaphatott volna. Egyik részem hallotta az ellenséget, amint az aljnövényzetben csörtet, és minket keres. A tigris vetődött. Sikerült félreugranom, és a legközelebbi sűrű felé vettem az irányt. Talán én olyan helyekre is bef érek^ ahová ő nem. Üvöltve követett a fák közé. Észrevettem egy keskeny nyílást két hatalmas tölgyfa között, ami számára túl szűk volt, így arra futottam. Azonban a nyílás az én számomra is szűknek bizonyult. Fél másodperccel azután, hogy beszorultam, már utol is ért. Fények robbantak, majd kihunytak. IV.
A semmiben voltam. A testem távozott tőlem, vagy én tőle. Hogyan gondolhatok a végtelen, örök sötétségre, a hidegre és ürességre, amikor nincsenek érzékeim? Hogyan vehet rajtam erőt a kétségbeesés, amikor nem vagyok más, mint egy apró pötty a téridőben?... Nem, még az sem, mivel rajtam kívül nem volt semmi, semmi, amit szeretni, gyűlölni, félni vagy amihez bármilyen szempontból viszonyítani lehetne. A halottak ■ kevésbé magányosak, mint én, mert rajtam kívü l semmi sem létezett. Ez volt az én végső kétségbeesésem. Azonban a következő másodpercben, vagy kvadrillió év múlva -vagy mindkettő vagy egyik sem - már másképp gondolkodtam. A Solipsist felügyelete alatt álltam. Tehetetlen eszméletlenségemben nem volt más választásom, mint átélni a teljes egotizmust, amely még a reménynek sem hagyott helyet. Sodródtam a számomra túlságosan távoli, túlságosan idegen és hatalmas gondolatok viharában és áradatában, s 114
éha hallottam a sarki óceán hangját, miközben lassan elmerültem ben veszély, ez az ember... ő és az a másik kettő... valamiképp óriási ■eszélvt jelenthetnek., nem most (bosszúsan), amikor segítenek megvalósítani egy terv romjait, amely már amúgy is zátonyra futott... nem, íésőbb, amikor megérik a következő terv, a nagy terv, amelyhez képest p7 a háború egy zsenge falevél... van bennük valami, ami veszélyre fi -m/elmeztet... bárcsak tisztábban látnám a jövőt!... el kell téríteni, el kell pusztítani őket, valamiképp el kell bánni velük, mielőtt megnőne az erejük... én azonban most még nem tehetek semmit... talán elpusztítja őket a háború... ha nem, észben kell tartanom őket, és később megpróbálni... most túl sok dolgom van, vigyáznom kell a magvakra, amelyeket elvetettem a világban... az ellenség madarai csapatostul repkednek a mezőim fölött, éhes varjak és sasok vezetik őket... (még vadabb gyűlölettel) a hálóim kifeszítve várnak rátok, madárkáim... és Arra, aki ránk küldött titeket! Olyan hatalmas volt ez az utolsó rosszindulat -hullám, hogy kiszabadultam.
V.
Kinyitottam a szemem. Egy ideig nem éreztem mást, csak rémületet. A fizikai borzalom mentett meg, visszaűzve azokat az emlékeket oda, ahol a félig elfelejtett rémálmok lakoznak. Felmerült bennem a gondolat, hogy a megrázkódtatás hatására talán rövid időre elment az eszem. Egy természetes theriantróp állatformájában távolról sem olyan sérthetetlen, ahogyan azt sokan hiszik. Az olyan dolgok mellett, mint az ezüst - az anyagcserére ható biokémiai mérgek abban a félig folyékony állapotban -, olyan kárt okozhatnak, amitől egy létfontosságú szerv megszűnik működni; gyakoriak az amputációk, hacsak nincs egy sebész a közelben, aki visszavarrja a testrészt, mielőtt elhalnának a sejtjei. Ennek ellenére szívós fajta vagyunk. Olyan ütést kaptam, amitől talán eltört a nyakam. Mivel a gerincvelő csak részlegesen roncsolódott, a sérülés a szokásos therio -sebességgel gyógyulásnak indult. A baj csak az volt, hogy megérkeztek és a testemből embert csinálok, mielőtt még a nem látható sebek teljesen eltűntek volna. A fejem lüktetett, és hánytam. ~ Kelj fel! - Valakinek a csizmája mélyedt a bordáim közé.
Felegyenesedtem. Elvették a felszerelésemet, beleértve a villanót. Körülálltak, és rám szegezték fegyvereiket. A tigris is közöttük volt. trnberi alakban csaknem hét láb magas volt és iszonyatosan kövér. üktető fejfájásom ellenére láttam, hogy emír jelvényt visel - annak jenére, hogy a háborúban ez inkább katonai fokozatnak, mintsem C1mnek számított, jelezte személye fontosságát. ,T ■'0JJön! - mondta. Elindult előttem, engem pedig utána taszigál -
Láttam szőnyegeiket az égen, és hallottam saját farkasembereik völtését, akik további amerikaiak szagát kutatták. Állapotom ekkor 115
még elég rozoga volt, hogy különösebb figyelmet szenteljek a doW nak. '
*
s"
Beértünk a városba, és a központ felé tartottunk. A járda üregesen kongott a csizmák alatt. Trollburg nem volt nagy város, lakosainak száma ötezer körül lehetett. Az utcák kihaltak voltak. Láttam néhán y szaracén csapatot, égre meredő légelhárító ágyút, egy tovalebegő sár -kányt, amelynek lángok csaptak ki a szájából és gépfegyver kandikált ki a hátára szerelt páncélos baldachin alól. Civileknek nyoma sem volt, de tudtam, mi történt velük. A csinos, fiatal nők a tisztek háremébe kerültek, a többieket pedig lemészárolták vagy elküldték a rabszolgapiacra. Mire odaértünk a szállodához, ahol az ellenség berendezte a főhadiszállását, fájdalmam csillapodott és a fejem is kitisztult. Az adott körülmények között ez meglehetősen vegyes áldás volt. Felvittek az egyik lakosztályba, és rám parancsoltak, hogy álljak az asztal elé. Az emír leült az asztal másik
oldalára, fél tucat őr sorakozott fel a fal mellett, és a közelben helyet foglalt egy fiatal titkosszolgálati pasa.
Az emír hatalmas arca a pasa felé fordult, és mondott néhány szót, gondolom, valami olyasmit, hogy „Én majd elintézem, te csak figyelj!" Ezt követően visszafordult felém. Szeme sápadt tigriszöld fénnyel csillogott. - Nos, akkor most felteszek néhány kérdést - mondta jó angolsággal. - Azonosítsa magát, kérem!
Gépiesen közöltem vele, hogy a nevem Sherrinford Mycroft százados, ausztrál vagyok, és megadtam neki a nyilvántartási számomat. - Ez nem az igazi neve, ugye? - kérdezte. - Természetesen nem! - válaszoltam. - Ismerem a genfi egyezményt, így tudom, hogy nem
bocsáthatnak rám név -varázslatokat. A Sherrinford Mycroft a hivatalos álnevem. - A kalifátus nem írta alá a genfi egyezményt - közölte az emír halkan -, és egy dzsihád során néha
szükség van szigorú eljárásokra. Mi volt a rajtaütés célja? - Erre nem vagyok köteles válaszolni - jelentettem ki. A hallgatás is megtette volna, hogy időt nyerjek
Virginia számára, de így talán jobb volt. - Kényszeríthet) ük rá - mondta. Ha ez egy mozifilm lett volna , közlöm vele, hogy margarétát szedtem, és folytattam volna a
sziporkázást, amíg előhozzák a hüvelykszo -rítót, gyakorlatban azonban kissé laposan hatott volna. - Rendben van - mondtam. - Felderítést végeztem. - Egy szál maga? - Remélem, a többieknek sikerült meglépniük. - így talán az emberei egy darabig még folytatják a
vadászatot. - Hazudik -jelentette ki szenvtelen hangon. - Arról nem tehetek, hogy nem hisz nekem - vontam meg a vállam. Szeme elkeskenyedett. - Hamarosan megtudom, hogy igazat mondott-e - sziszegte. - Ha nem, Eblis kegyelmezzen magának! 116
>Jem tehettem róla, összerezzentem, és verejtékcseppek ütköztek ki homlokomon. Az emír nevetett. Kellemetlen nevetése volt, egyfajta szűkölő morgás, mélyen a torkában, amely mintha egy, az áldozatával játszadozó tigristől származott volna. - Gondolja át a döntését! - tanácsolta, és az asztalon heverő papírok fölé hajolt.
A szobában néma csend támadt. Az őrök mozdulatlanul álltak, mintha bronzból öntötték volna őket. A fiatal hadnagyocska szundikált a turbánja alatt. Az emír háta mögötti ablakon keresztül nem látszott más, csak a koromfekete éjszaka. Csupán egy óra hangos ketyegése és apapírok zizegése hallatszott, amely hangok mintha tovább mélyítették volna a csendet. Fáradt voltam, fájt a fejem, a szám kiszáradt és keserű volt. Az, hogy állnom kellett, elég volt, hogy egyre jobban kimerüljek. Felmerült bennem, hogy az emír valószínűleg fél tőlünk, ha ilyen sokat foglalkozik egyetlen fogollyal. Ez nagy dicsőség volt az amerikai seregnek, számomra azonban nem jelentett vigaszt.
Szemügyre vettem az élőkép részleteit, bár a szokásos szállodai berendezésen nem sok látnivaló akadt. Az emír asztala különféle tárgyakkal volt tele: egy kristálygömb, amelynek zavarásunknak köszönhetően semmi hasznát nem vette, egy szép üvegkristály tál, amit valaki házában zsákmányolhatott, egy kvarcüveg szivardoboz és egy önkiöntő - jófajta skót whiskyhez hasonló folyadékkal tele. Intett egyet, mire kinyílt a szivardoboz, egy Havanna belerepült a szájába, és meggyújtotta magát. Ahogy vánszorogtak a percek, időnként megjelent egy hamutartó, hogy az emír leverhesse a hamut a szivar végéről. Feltételeztem, hogy mindenen varázslat ül, hogy könnyedén és gyorsan mozogjon körülötte. Egy ilyen kövér embernek, aki annak az árát fizeti, hogy átváltozás után hatalmas testű vadállat lehet, szüksége van a kényelemre. Nagy volt a csend. A fény lágyan áradt ránk. Furcsamód nem tűnt helyénvalónak, hogy egy jó öreg katonai szentelmó ezeket a turbános fejeket világítsa meg. Egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben. Még nem tudtam, hogyan lehetne kivitelezni, de hogy múlassam az időt, nekiláttam varázslatokat komponálni. Talán fél óra telt el, bár legalább fél évszázadnak tűnt, amikor nyílt az ajtó, és egy fennek, az afrikai sivatag kis testű rókája kocogott be a szobába. Az emír felnézett, amint a róka bezárkózott az egyik szekrénybe, hogy a sötétben használhassa a villanóját. A fickó, aki kilépett a szekrényből, alig egy láb magas törpe volt. Arccal a földre borult, majd roagas^ cérnavékony h angon hadarni kezdett. , ~ Ertem. - Az emír lassan felém fordult. - A jelentés szerint a magáén kívül nem bukkantak nyomokra
az embereim. Ez pedig azt jelenti, "°gy hazudott. ~ Nem mondtam? - kérdeztem. A torkom száraz volt és furcsán sszeszorult. - Baglyokat és
denevéreket használtunk. Én voltam az bedűli farkas. 117 - Hallgasson! - szólt rám üres hangon. - Ugyanolyan jól tudom mint maga, hogy az egyetlen
denevéremberek vámpírok, és ezek á vámpírok... ahogy maguk mondják... 4 -F-esek minden hadseregben. Ez tényleg igaz volt. Időnként az íróasztaluk mögül ki sem mozduló tábornokok megkérdezik, miért
nem nevelünk ki egy Drakula -osztagot Kérdésükre rutinválaszt kapnak: túl könnyűek és gyengék; nem bírják a napfényt; ha nem kapják meg a szükséges véradagjukat, társaik ellen fordulhatnak; és
lehetetlen őket olasz csapatok közelében alkalmazni -a fokhagyma miatt. Némán káromkodtam magamban, az agyam azonban túl zsibbadt volt, hogy megfelelően tudjak gondolkodni. - Meggyőződésem, hogy titkol valamit - folytatta az emír. Intett a kancsónak, mire egy pohár skót
whisky repült a kezébe, ő pedig kortyolgatni kezdte. A kalifátusi szekta az erős italok tiszteletének tekintetében is eretneknek számított; ez annak az eredménye volt, hogy míg a próféta megtiltotta a bor fogyasztását, a sört, gint, whiskyt, konyakot, rumot és akvavitet nem említette. - Keményebb módszerekhez kell folyamodnunk - mondta végül az emír. - Reméltem, hogy erre nem
kerül sor. - Biccentett az őröknek. Ketten lefogták a karomat, a pasa pedig nekilátott megdolgozni. Ütött és vert, ahol csak ért. Igazán jól csinálta. A rókaember sóváran figyelt, az emír pöfékelve szívta a szivart, és folytatta a papírmunkát. Néhány hosszú perc elteltével parancsot adott. Elengedtek, és még egy széket is alám toltak, amire igen nagy szükségem volt. Lerogytam, és nehezen szedtem a levegőt. Az emír különös gyengédséggel a szemében rám nézett. - Sajnálom - mondta. - Egyáltalán nem élvezem az ilyesmit. -Furcsamód hittem neki. - Remélem,
megjön az esze, mielőtt tartós sérüléseket okoznánk magának. Addig kér esetleg egy szivart? A jó öreg hármas fokozatú eljárás. Rugdosd össze az illetőt, aztán mutass kedvességet! Ettől meglepően sokszor megtörik, és beszélni kezd. - A csapataikról és terveikről szeretnénk információt - közölte az emír. - Ha hajlandó együttműködni
és elfogadja az igaz hitet, tiszteletreméltó pozíciót kap. Mi szeretjük az ügyes embereket a Kalifátusban. - Elmosolyodott. - A háború után, ha kívánja, Hollywoodból válogathatja ki háreme tagjait. - És ha nem vagyok hajlandó árulkodni... - motyogtam. Az emír széttárta a karját. - Akkor nem sokat tudna majd kezdeni egy háremmel. A választás a maga kezében van. - Hadd gondolkodjam! - könyörögtem. - Nem könnyű a döntés. - Kérem, tegye! - mondta előzékenyen, és ismét a papírjai föle hajolt.
Lazítottam, amennyire csak tudtam, mélyen leszívtam a füstöt, és hagytam, hogy az erő visszaáramoljon a testembe. A hadsereg kondicionálását csak akkor tudnák megtörni a technikusaik, ha a beleegyezésemet adnám, ez pedig eszem ágában sem volt. Szemügyre vettem az ablakot az emír mögött. Két emeletnyi zuhanás lett volna az utcáig. 118
Valószínűleg belehalnék, de még mindig jobb, mint bármelyik ajánlat, amit eddig kaptam. Végigfutottam a varázslatokon, amelyeket jól összekevertem másamban. Egy jó tisztnek ismernie kell legalább egy ősi nyelvet - latint, aöröaöt, klasszikus arabot, szanszkritét, ó -norvégot vagy valami hasonlót - a láthatatlan tudomány miatt. A közönséges beszéd nincs túl erős hatással a
természetfölötti jelenségekre. Én azonban nem voltam tudós, és csak a ráolvasások rímeit ismertem, amely a minimum a mindennapi élet eszközeinek működtetésében. Egyetlen ezoterikus dialektust ismertem elég jól. Nem tudtam, működni fog -e, de úgy gondoltam, megpróbálom. Izmaim megfeszültek, ahogy megmozdultam. Óriási erőfeszítésembe került közönyösen viselkedni. Levertem a hamut szivarom végéről. Ahogy ismét felemeltem, ráragadt egy kevés az emír szivarjának hamujából. Egyenesen a fejembe hívtam a különös rímet, számhoz emeltem a szivart, és magamban mondani kezdtem a varázslatot. Égő szivar, kelj életre, Szükség van a segélyedre, Mivel jobb nem jut eszembe, Égő szivar, szállj a szembe! Behunytam a jobb szemem, és a szivarom parázsló végét csaknem a szemhéjamhoz érintettem. Az emír El Fumója felugrott, és belemélyesztette magát az ő jobb szemébe. Az emír felüvöltött, és hanyatt esett. Felpattantam. Már korábban kinéztem magamnak a rókaembert, és most egyetlen ugrással ott termettem előtte. Egy visszakezes ütéssel eltörtem gonosz kis nyakát, és lekaptam a villanój át. Az őrök ordítva vetették magukat utánam. Átlendültem az asztal fölött, és ráugrottam az emirre, vetődés közben felkapva a kancsót. Az emír fájdalomtól vadul kapkodott felém, arca sápadt volt, én pedig kezemben a kancsóval kiabáltam: „ Tárgyak, tárgyak szolgáljatok A kancsó után felszáll} átok! Röpködjetek, ahogy tudtok, Célpontokat találjatok!" Amikor befejeztem, fogtam a kancsót, és az őrök felé hajítottam. Elég gyatra poétika volt, és talán nem is működik, ha a kövér tigrisember nem növelte volna meg korábban a tárgyak érzékenységét. így azonban a gömb, a hamutartó, a tál, a poharak, a szivardoboz és az ablaküveg mind megindultak a kancsó után. A levegő tele volt repkedő üvegekkel. Nem maradtam, hogy szemtanúja legyek az eredménynek, hanem kivetődtem az ablakon, mint egy ördög, amit most űztek ki valakiből, összegömbölyödve értem földet a járdán, felpattantam, és futni kezdtem. 119 VI.
Mindenütt katonák rohangáltak. Golyók repültek fütyülve utánam, én pedig rekordot döntöttem a legközelebbi kisutca elérésében. Boszorkány -látásom egy törött ablakot mutatott, amin gyorsan beugrottam. Meglapultam, és hallottam, amint üldözőim tovább rohannak. Egy kifosztott zöldséges üzlet hátsó helyiségébe kerültem, és itt olyan sötét, hogy tökéle tesen megfelelt céljaimnak. Nyakamba akasztottam a villanót, magam felé fordítottam, és átváltoztam. Tudtam, néhány percen belül visszafordulnak, és én nem akartam, hogy ólommal sebezhető legyek. Farkasként egy másik kijárat után kezdtem szimatolni. Találtam egy hátsó ajtót, ami félig nyitva állt. Kisurrantam rajta, és egy régi ládákkal teli udvaron találtam magam. Jó rejtekhelynek bizonyult.
Meglapultam, és próbáltam legyőzni farkas -természetemet, amely szeretett volna hangosan lihegni, miközben a katonák átkutatták a környéket. Amikor ismét eltávolodtak, igyekeztem felmérni a helyzetet. Nagy volt a kísértés, hogy inam szakadtából meneküljek erről a lepusztult, átkozott helyről. Talán sikerülne, és tulajdonképpen ezzel teljesítettem volna a küldetés rám ruházott részét. A feladat azonban még elvégzet -len maradt, és Virginia egyedül volt valahol az ifrittel... ha egyáltalán még él... és... Amikor megpróbáltam felidézni magamban, nőstény farkas alakjában láttam, és o rromban csodálatos illatot éreztem. Dühösen megráztam a fejem. A kimerültség és kétségbeesés kezdtek felülkerekedni rajtam, s az állati ösztönök igyekeztek átvenni az irányítást. Jobb lesz, gondoltam, ha minél gyorsabban megteszem, amit tennem kell. Körülszimatoltam. A városi szagok zavarba ejtők voltak, de orromat hirtelen halvány kénes szag csapta meg, és óvatosan megindultam abba az irányba. Igyekeztem árnyékban maradni, ennek ellenére kétszer is megláttak, de nem követtek. Biztosan azt hitték, hozzájuk tartozom. A kénes bűz egyre erősödött. Az if rítet a bíróság épületében, ebben a szilárd, erős épületben tartották. Áthaladtam az előtte lévő
kis parkon, gondosan körbeszimatoltam, majd átvágtam az utcán, és felszaladtam a lépcsősoron. Négy ellenséges katona hevert ott egymás hegyén -hátán, átvágott a torokkal, és az ajtó mellett ott parkolt az ismerős seprű. Egy harminc centis rugóskés volt a fogantyújában rejtve, amit Virginia dobólándzsaként használt. Az emberi oldalam, amely kósza romantikus gondolatokat dédelgetett a szép boszorkány iránt, hideg verejtékben fiirödve hátrált; a farkas azonban vicsorgott. Megindultam az ajtó felé. Virginia varázslattal kinyitotta a zárat, és úgy is hagyta. Belestem a nyíláson, és csaknem szét -kármolás tárgya lett az orrom, de szerencsére Svartalf időben felismert. Kurtán intett a farkával, ahogy elhaladtam mellette, és keresztülvágtam az előcsarnokon. A szúrós szag az emeletről jött. Koromsötétben követtem. Egy második emeleti irodából fényt láttam kiszűrődni. Belöktem az ajtót, és belestem. Virginia itt volt. Behúzta a függönyöket, és meg 120
pvújtotta az elmókat, hogy jobban lásson. Még mindig az előkészüle -Skkel foglalatoskodott, és egy kicsit meglepődött, amikor meglátott, de folytatta a ráolvasást. Az ajtó közelében leültem, és figyeltem.
Virginia krétával a szokásos jelet rajzolta a padlóra - ami olyan volt, mint a°Pentagon épülete Washingtonban - abba bele pedig egy Dávid -sjj|aaot. Közepén ott állt Salamon palackja. Nem volt rajta semmi különös, egy regi agyagflaska, üreges fogantyúval - egyszerű Klein-palack, száján Salamon vörös viaszpecsétjével. Virginia leengedte a haját, amely most vörös felhőként hullámzott gyönyörű, sápadt arca köA farkas bennem azon tűnődött, miért nem lépünk le egyszerűen ezzel a vén korsóval. Az ember azonban emlékeztetett, hogy az emír minden bizonnyal megtette a szükséges óvintézkedéseket, és a
palack azonnal kinyílna... Hatástalanítanunk kell a démont - valahogy -, a mi oldalunkon azonban senki nem tudott valami sokat erről a fajról. Virginia végzett a varázslattal, kihúzta a dugót, és kiugrott az ötágú csillagból, miközben füst gomolygott elő a palack szájából. Az ifrit olyan gyorsan bukkant elő, hogy nem sokon múlott, hogy a lány bennragadt. Farkam a lábam közé húztam, és morogtam. Virginia is félt, s bár próbálta nem mutatni, én megéreztem az adrenalin szagát. Az ifritnek csaknem kétrét kellett hajolnia a mennyezet alatt. Egy szörnyűséges, szürke masszának tűnt, többé-kevésbé ember formájú, de volt szárnya és szarva, s hosszú füle, a szája tele hatalmas agyarakkal, a szeme pedig úgy izzott, mint a forró parázs. Fő erősségének az ereje, gyorsasága és szinte fizikai sérthetetlensége számított. Szabadon eresztve Vanbrugh bármilyen támadását meg tudta volna állítani, félelmetes veszteségeket okozva a védelmi pontokon. A z ifrit ezt követő befogása, mielőtt elpusztítaná az egész vidéket, problémát jelenthetett. De miért érdekelné ez a szaracénokat? Kicsikartak volna tőle egy ígértet, egy esküt, amely szerint a szabadsága fejében mindig a szövetségesük marad. Az ifrit valamit bömbölt arabul. Szájából füst kígyózott. Virginia nagyon kicsinek látszott azok alatt a félig szőrtelen denevérszárnyak alatt. Hangja, amikor megszólalt, kevésbé volt hűvös, mint szerette volna. - Beszélj angolul, marid! Vagy talán tudatlan vagy, és nem ismerd ezt a nyelvet?
A démon megvetően szusszantott. - O, ezer bábuin ivadéka! - Dobhártyám beleremegett a hangerőbe - - 0, te fehér és gyenge h itetlen
lény, akit a kisujjammal is össze tudnék zúzni, gyere ide hozzám, ha mersz! Megrémültem, nem is annyira a fenyegetésétől, mint inkább a ször -nyu zajtól, amit csapott. Negyed mérföldnyire elhallatszott. ~ Maradj csöndben, Isten átkozottja! - szólt rá Virginia. Ez szem-?r 'áthatóan kissé megrázta a démont. Mint a legtöbb pokol szülöttje, is allergiás volt a szent nevekre, bár komolyan csak olyan helyzetekéi"'am't mi nem tudtunk itt megteremteni. Virginia csípőre tett kézzel it, fejét hátrahajtotta, hogy bele tudjon nézni a perzselő szempárba. 121 - Már látom, Szulejmán bin Daoud, szálljon rá békesség, nem hio ba zárt be téged a palackba.
Takarodj vissza a börtönödbe, és soha ne gyere elő ismét, különben a Mennyek haragja sújt le rád! Az ifrit gúnyosan felkacagott. - Tudom, hogy Bölcs Szulejmán háromezer éve halott - vágott vissza. - Nagyon hosszú ideig
kuporogtam szűk cellámban, én, aki egykor szabadon tomboltam égen és földön, s most végre kiszabadul-tam, hogy bosszút álljak Ádám satnya fiain. - Nekirontott a láthatatlan falnak, ez a fajta akadály azonban több millió pszi terhelést is elbírt, és mindaddig állt, amíg egy boszorkánymester fel nem oldotta. - Ó, te szégyentelen, fátylat nem viselő szajha, akinek haja vörös, mint a pokol tüze,
tudd meg, hogy én Rasid vagyok, a Hatalmas, erőm iszonyatos! Gyere be ide, és küzdj meg velem
férfiként! Közelebb léptem a lányhoz, hátamon felállt a szőr. A kéz, amely megérintette a fejemet, hideg volt. - Paranoid típus - suttogta Virginia. - Az Alsó Világ legtöbb ártalmas lénye pszichotikus. És ostoba.
Egyetlen esélyünk, ha sikerül átvernünk. Nincs olyan varázslatom, amellyel közvetlenül engedelmességre kényszeríthetném. De... -Odafordult az ifrithez, és rászólt. - Fogd be a szádat, Rasid, és figyelj rám! Én is a te fajtádhoz tartozom, és mint ilyet, elvárom, hogy tisztelj! - Te? - Dörgő kacajt hallatott. - Te, mint a marid faj tagja? Tudod mit, te halképű pondró? Ha
bejönnél ide, megmutatnám neked, hogy kapd be egy ifrit... - Az ezután következő szavak igen szemléletesek voltak, ám egy jól nevelt farkas nem ismétel el ilyen ocsmányságokat - Hallgass ide! - mondta a lány. - Figyelj és hallj! - Jeleket rajzolt a levegőbe, és elmormolt egy
varázsigét. Ráismertem az ön -igazmondó varázslatra, ami egy bizonyos beszélgetésre vonatkozik. Bíróságunk még mindig nem fogadta el - Ötödik Módosítás -, de láttam már alkalmazását külföldi tárgyalásokon. A démon is felismerte. Feltételeztem, a szaracén boszorkánymester, aki beültette az angol tudást az ifritbe, hogy hatékonyan működhessen közre ebben a háborúban, más információkkal is szolgált a modern világot illetően. Az ifrit elcsendesedett, és figyelt. Virginia hangja drámaian csengett. - Csak az igazat tudom mondani neked. Egyetértesz azzal, hogy a név egyet jelent a valósággal?
Hogy a neved a végzeted? - Iii-igen - motyogta az ifrit. - Ezt mindenki tudja.
Éreztem Virginia megkönnyebbülését. Az első menetet megnyerte! Tudományos varázslásból nem okították ki. Bár a név természetesen összhangban áll a tárggyal, ami a nimikus varázslatok és hasonlók alapja... csupán ebben a században bizonyította be Korzybski, hogy a szó és az általa jelzett dolog nem azonosak. - Rendben - mondta a lány. - Az én nevem Dzsinn.' Az ifrit döbbenten meredt rá. - Tényleg az vagy?
1 A lány nem hazudott. A Virginia becézve: Ginny, Dzsinni, Dzsinn. 122
laen. Most végre hajlandó vagy végighallgatni? Azért jöttem, houv tanácsot adjak neked, mint egyik dzsinn a másiknak. Saját hatalommal rendelkezem, jóllehet ezzel Allahot, a Mindenhatót, a Mindentudót, a Könyörületest szolgálom.
Az ifrit mogorván meredt a lányra, de mivel elhitte, hogy fajtájához tartozik, úgy tűnt, hajlandó bizonyos udvariasságot tanúsítani vele szemben. A tanácsával kapcsolatban nem hazudhatott. Az persze nem tűnt fel neki, hogy a lány egy szóval sem mondta, a tanács jó lesz. _ Folytasd, ha akarod - morogta a démon. - Tudod-e, hogy holnap elindulok, hogy elpusztítsam a hitetlen sereget? - Egy pillanatra elmerült dicsőséges álmaiban. - Bizony, darabokra szaggatom, megtaposom, összetöröm, kibelezem és elevenen megnyúzom őket! Majd akkor megtanulják,
mekkora hatalma van Rasidnak, a Fényes Szárnyúnak, a Tüzesnek, a Könyörtelennek, a Bölcsnek, a... Virginia kivárta, amíg kifogyott a jelzőkből, majd gyengéden azt mondta: - De Rasid, miért akarod lemészárolni őket? Azzal nem vívsz ki mást, csak gyűlöletet.
Az ifrit dörgő basszusába mintha kis fájdalmas felhang keveredett volna. - Bizony, igazat beszélsz. Az egész világ gyűlöl engem. Mindenki ellenem szövetkezik. Ha nem
tévesztik meg az árulók, Szulejmán soha nem zárt volna palackba. Amit tenni szerettem volna, megakadályozták az irigyek, akik csak rosszat akartak nekem... De holnap felvirrad a bosszú napja! Virginia biztos kézzel meggyújtott egy cigarettát, és ráfújta a füstöt azifri tre. - Hogyan bízhatsz meg az emírben és léhűtőiben? - kérdezte. - Ő is az ellenséged. Csak ki akar
használni téged, aztán pedig visszazavar a palackba! - De... de... - Az ifrit annyira megnőtt, hogy a láthatatlan fal hangosan recsegni kezdett. Orrlyukaiból
villámok csaptak ki. Ez a gondolat eddig fel sem merült benne; fajtája tagjai nem éppen a nagy eszükről híresek; egy gyakorlott pszichológus azonban tudta, hogyan kövesse paranoid logikáját. - Hosszú életed során nem ismerted meg a háborút? - folytatta Virginia gyorsan. - Gondolj vissza,
Rasid! Az első dolog, amire emlékszel, talán nem a gyűlöletesen irigy világ kegyetlensége volt? - De... igen. - A sörényes fej bólintott, és hangja suttogássá halkult. - Aznap, amikor kikeltem... anyám
szárnya végével úgy megütött, n°gy elestem. - Az talán véletlen volt - mondta Virginia. - Nem. Mindig is a bátyámat szerette jobban... azt a bugrist! Virginia keresztbe tett lábbal leült a
padlóra. , - Mesélj róla! - kérte az ifritet. Hangja szinte csöpögött az együttérzéstől.
Ereztem, hogy a démon köré vont falon belül elcsendesednek a hatalmas erők. Az ifrit letérdelt, szemét félig behunyta, és elindult ezer vre visszanyúló emlékei ösvényén. Virginia itt -ott elejtett megjegyzé123
sekkel irányította. Nem tudtam, mi a célja, fél éjszaka alatt nem lehet kielemezni egy szörnyeteg lelkét, de... - És alig voltam háromszáz éves, amikor beleestem egy verembe amit biztosan az ellenségeim vájtak
számomra. - Nem tudtál kirepülni belőle? - kérdezte Virginia halkan. Az ifrit f orgatta a szemét, és arca még rémisztőbb fintorba torzult. - Mondom, hogy egy verem volt! - Véletlenül nem egy tó? - kérdezte a lány. - Nem! - Összecsapta a szárnyát, amely mennydörgő hangot adott. - Nem, nem egy olyan átkozott
valami... sötét volt és nedves, de... nem nem is nedves, hanem hideg, ami égetett... Éreztem, hogy a lány győzött. Gyorsan lesütötte hosszú szempilláit, hogy elrejtse szeme diadalmas villanását. Még farkasként is át tudtam érezni, milyen megrázó élmény lehetett egy levegődémon számára, hogy majdnem megfulladt, tüze sziszegve kialudt, és ezt követően még saját maga előtt is tagadnia kellett a történteket. De milyen haszna lehet ebből Virginiának... Svartalf, a macska surrant be a szobába, és megállt. Minden szőrszála az égnek meredt , a szeme szikrázott. Köpködött valamit, aztán kiment, én pedig követtem. Az előcsarnokba leérve hangokat hallottam, és kinézve az ajtón, néhány fel -alá szaladgáló katonát pillantottam meg. Biztosan azért jöttek, hogy megvizsgálják, honnan származik a hang, meglátták a halott őröket, és most erősítést kértek. Bármivel is próbálkozott Virginia, időre volt szüksége hozzá. Egyetlen ugrással levetettem magam a lépcsőn, rá a szaracénokra. Hatalmas kupacként gomolyogtunk egymáson. Csaknem sikerült súlyukkal a földhöz szegezniük, de az állkapcsomat igyekeztem szabadon tartani és használni. Svartalf néhányszor elhúzott a fejünk fölött seprü -nyélen, és ledöfködte a még életben maradt katonákat. Néhány fegyvert behordtunk az előcsarnokba, és leültünk. Úgy döntöttem, inkább farkas maradok, mert így ugyan nincs kezem, amit használhatnék, de a legtöbb támadási formával szemben védett vagyok. Svartalf elgondolkodva szemlélt egy gépfegyvert, nekitámasztotta a falnak, és rákucorodott. Nem siettem. Minden perc, amíg egyedül voltunk, vagy visszatartottuk a támadást, egy további lehetőség volt Virginia számára. Mellső mancsomra fektettem a fejem, és el szundítottam. Sajnos, hamarosan közeledő lábak dobogását hallottam. A különítmény legalább száz főből állt. Láttam sötét körvonalaikat és a fegyvereiken megvillanó sápadt csillagfényt. Néhány percig zavartan toporogtak a halott katonák körül. Hirtelen felrikoltottak, és nekivágtak a lépcsőnek. Svartalf nagy levegőt vett, és kaszálni kezdett a géppuskával. A fegyver visszarúgott, és a kandúr szitkozódva berepült az előcsarnokba, de néhányat sikerült eltalálnia. A többieket az ajtóban vártam.
Csapás, hasítás, beugrás, kiugrás, karmolás, marás és az arcukba üvöltés! Hamarosan visszavonultak, egy tucat halottat és sebesültet hagyva maguk mögött. 124
Kilestem az ajtó üveges részén, és megpillantottam barátomat, az mirt Szemét vastag kötés borította, ennek ellenére energikusan járkált fel-alá, harcra buzdítva az embereit. Kisebb csapatok szakadtak le az
gészb'ől, és futva indultak mindkét irányba. Ablakokon és más ajtókon Martak bejutni az épületbe. Felnyüszítettem, amikor eszembe jutott, hogy kint hagytuk a seprűnyelet. Nincs menekvés, még Virginia számára sem. Nyüszítésem mor -gássá változott, amikor meghallottam a csörömpölő üveg és a zárakat püfölő puskatusok hangját. Svartalf azonban okos macska volt. Ismét megtalálta a gépfegyvert, és valahogy - bár a mancs ügyetlen - sikerült kilőnie a lámpákat. Visz-szavonultunk a lépcsőhöz. Sötétben rontottak ránk, vakon, mint a legtöbb ember. Hagytam, hogy ügyetlenül tapogatózzanak, és az elsővel, aki elérte a lépcsőt, halkan végeztem. A másodiknak sajnos volt ideje kiáltani. Az egész csapat felénk zúdult. Nem lövöldözhettek a sötétben, mert egymást is eltalálták volna. Izgalmuk az őrület határát súr olta, amint rám vetették magukat han -dzsárjaikkal. Svartalf a lábukat karmolta, én pedig széttéptem őket... suhintás, hasítás, Allah Ahbar és agyarak az éjszakában! A lépcső szerencsére keskeny volt, így tartani tudtam, és elhullott embereik is akadályozták őket, azonban száz bátor katona ereje lassan visszafelé szorított. Ha nincs a lépcső, akár egy is ledönthetett volna, hogy egy tucat másik rám vesse magát. Ahogy azonban a dolgok álltak, minden feladott lépcsővel jó néhány új ügyféllel láttuk el a hurika t. Nincsenek tiszta emlékeim a harcról, ahogy ez már lenni szokott, de körülbelül húsz perc telhetett el, amikor is dühös üvöltés kíséretében visszavonultak. A lépcső alján maga az emír állt - tigris alakban -, csapkodott a farkával és felborzolta pompás bundáját. Fáradtan megráztam magam, és felkészültem az utolsó menetre. A félszemű tigris lassan közeledett felénk. Svartalf dühösen köpködött. Hirtelen felpattant a lépcsőkorlátra, leszaladt a nagyobb macska mellett, és eltűnt a sötétben. Érthető, mentenie kellett az irháját... Szemtől szembe álltunk egymással, amikor az emír felemelte egyik mancsát, amely tele volt pengeéles karmokkal, és lecsapott vele. Valahogy sikerült elkerülnöm a mancsot, és a torkának ugrottam. Amibe belekapaszkodtam, az nem volt más, mint vastag, szőrös bőr, ennek ellenére nem engedtem el, hanem próbáltam érzékenyebb részhez férkőzni. Felüvöltött, és rázni kezdte a fejét, s én úgy lendültem ide -oda, mint egy harang nyelve. Becsuktam a szemem, és teljes erőből szorítottam a fogam. Oldalra vetődtem, de a nyakát nem engedtem el.
^Hirtelen előrelendült, rám vetette magát, és állkapcsa összecsattant. Éles fájdalom hasított a farkamba. Felüvöltöttem. Egyik mancsával a földhöz szegezett, és a másikat már emelte, hogy eltörje a gerincemet. Én azonban annyira megvadultam a fájdalomtól, hogy valahogy sikerült kiszabadulnom. Épen maradt szeme vad fénnyel Meredt rám, én pedig kiharaptam a fejéből. Iszonyatos üvöltés remegtette meg a levegőt. Mancsának egyetlen suhintása a lépcsökorlátig repített, és ott hevertem levegő után kapkodva. A vak tigris a földön fetrengett fájdalmában. A vadállat elnyelte az embert, s miután üvöltve feltápászkodott, levetette magát a lépcsőn, és szörnyű vérengzést vitt véghez saját emberei között. Egy seprűnyél húzott el a véres forgatag fölött. Jó öreg Svartalf! Csak azért ment, hogy visszaszerezze jármüvünket. Láttam, amint az ifrit szobájának ajtaja felé tart, és támolyogva felkeltem, hogy fogadjam a szaracénok újabb hullámát. A katonákat azonban még mindig lefoglalta parancsnokuk megfékezése. Még mindig nehezen szedtem a levegőt, de megálltam, hogy figyeljek, szaglásszak és halljak. A farkam mintha lángokban állt volna. A fele eltűnt. Felugatott egy gépfegyver. Hallottam, amint vér szortyog az emír tüdejében. Nehéz volt végezni vele. Ezzel véged, Steve Matuchek, gondolta bennem az ember. Most azt fogják tenni, amit már az első pillanatban tenniük kellett volna. Beállnak alád, és lőni kezdenek a gépfegyverrel, amiben minden tizedik golyó ezüst. Az emír a földre zuhant, és lassan kilehelte a lelkét. Vártam, hogy az embereinek eszébe jutok -e vagy sem.
A lépcső tetején Virginia jelent meg seprűnyélen lovagolva. Hangját mintha nagyon messziről hallottam volna. - Steve! Gyorsan! Ide!
Kábán megráztam a fejem, és próbáltam felfogni szavai értelmét. Túl fáradt voltam, túl farkas. A lány a szájába kapta az ujját, és füty -tyentett. Ez hatott. Az ölébe rántott, és erősen fogott, miközben Svartalf vezette a botot. Valahonnan lőttek ránk. Egy második emeleti ablakon repültünk ki, és gyorsan emelkedtünk. Egy szőnyeg eredt a nyomunkba. Svartalf begörbítette a hátát, és ráadta a Turbót. A Cadillac megtáltosodott! Messze magunk mögött hagytuk az ellenséget, és én elvesztettem az eszméletemet. VII.
Amikor magamhoz tértem, hason feküdtem egy kórházi sátorban. Kint sütött a nap; a föld nedvesen gőzölgött. Felnyögtem, mire egy medikus odalépett hozzám. - Hello, hős - köszöntött. - Jobb lesz, ha egy ideig ebben a helyzetben marad. Hogy érzi magát?
Megvártam, amíg teljesen visszatér az eszméletem, és csak akkor fogadtam el a csésze erőlevest.
- Hogy vagyok? - kérdeztem suttogva; időközben természetesen visszaváltoztattak emberré. - A körülményeket figyelembe véve, egész jól. Sérülései némileg elfertőződtek... staphylococcus, ami
képes emberben és kutyafajtában is tenyészni... de egy újfajta antibiotikus eljárással kitisztítottuk a korlOA
okozókat a sebekből. Máskülönben vérveszteség, sokk és erős kimerültség - Egy-két héten belül jól lesz.
Csak feküdtem, és gondolkodtam. Az agyam még mindig kába volt, éS figyelmem főleg arra irányult, milyen finom az erőleves. Egy tábori kórház nem hurcolhatja magával a felszerelést, amivel tűket lehet szurkálni a baktérium-tenyészetbe. Gyakran nincs is meg a szükséges felnagyított anatómiai báb, amin a sebész szintetikus műtétet hajthatna végre. - Milyen eljárásra gondol? - kérdeztem. - Az egyik medikusunk rendelkezik a Gonosz Szemmel. Ránéz a baktériumokra a mikroszkópon
keresztül. Nem érdeklődtem tovább, mivel tudtam, néhány hónapon belül a Reader's Digest ódákat fog zengeni a dologról. Valami más foglalkoztatott. - A támadás... megkezdődött? - A... Ó! Az két nappal ezelőtt volt, Rin -Tin-Tin. Aszfodélosz alatt tartottuk. Az egész területet
megtisztítottuk tőlük. Amikor legutóbb hallottam, fent jártak Washington állam határánál, és még mindig futottak!
Nagyot sóhajtottam, és visszaaludtam. Még a hang, ahogy a medikusjelentését diktálta az írógépnek, sem tudott ébren tartani. Másnap meglátogatott Virginia, vállán Svartalffal. A sátor nyílásán besütő napfény izzó rézzé varázsolta a haját. - Jó napot, Matuchek százados - mondta. - Mihelyt sikerült elszabadulnom, jöttem megnézni, hogy van.
Fél könyékre emelkedtem, és rá füttyentettem a cigarettára, amivel megkínált. Amikor a rudacska a számba pattant, azt mondtam: - Hagyd a dumát, Dzsinni. Minek magázódni? Bár nem randevúztunk egymással aznap éjszaka, de azt
hiszem, elég jól megismertük egymást. - Igen. - Leült az ágyam szélére, és megsimogatta a hajam. Jó érzés volt. Svartalf rám nézett, és
dorombolt, s én sz erettem volna, ha viszonozhatom. - Mi a helyzet az ifrittel? - kérdeztem egy idő múlva.
- Még mindig a palackjában van. - Virginia szélesen mosolygott. -kétlem, hogy bárkinek is sikerülne
kicsalogatni onnan, már persze, ha lenne olyan, aki ezt megpróbálná. - De mit tettél vele?
~ Egyszerűen Freud papa elveit alkalmaztam nála. Ha kiderülne, az kftH^8 rninden jungistája a nyakamra szabadulna, de mindenesetre mű -
' eskuszöm, elfenekellek. ié^em kérdezte meg, miből gondolom, hogy a jövőben olyan közel -fem !" eszek> no§y kezemmel az említett testrészt illethessem, és ez bátorított. Virginia kissé elpirult, de folytatta. 127 - Miután rátaláltam a személyisége kulcsára, nem volt nehéz rájátszani a félelmére. Rámutattam,
milyen gyakori anyag a víz, és milyen nehéz a teljes dehidratáció. Egyre jobban megrémült. És amikor el-mondtam neki, hogy minden állati szövet, beleértve az övét is, nyolc -van százalékban víz, teljesen összeroppant. Visszamászott a palackjába, és katatóniába esett. - Egy perc elteltével elgondolkod va hozzátette: - Szeretném megszerezni, hogy kitehessem a polcomra, de gondolom, a Smithsonian Intézetbe fog kerülni. így egyszerűen írok egy kis tanulmányt a pszichiátria hasznáról a hadviselésben. - Nem elég borzalmasak a manóbombák, sárkányok és az elfek? -kérdeztem borzongva.
Szegény, egyszerű természeti erők! Azt hiszik magukról, hogy pokoliak, pedig bőven lenne mit tanulniuk az emberi fajtól! Saját részemről sejtettem, hogy lehetnek bizonyos hátrányai, ha az ember egy boszorkánnyal kerül közelebbi kapcsolatba, de... - Búj egy kicsit közelebb! - kértem. És ő engedelmeskedett.
Nem sok szuvenírem maradt a háborúból. Pocsék időszak volt ez, és a legjobb, ha megpróbálom elfelejteni. Egy emlék azonban örökre megmarad, a plasztikai sebész minden erőfeszítése ellenére. Farkasként csonka a farkam, emberként pedig nem szeretek leülni nedves időben. Hülye dolog, hogy ilyesmiért kaptam meg a Bíbor Szívet!2 2 Bíbor Szív sebesülési érem 1. Almom egy barlang
Létezik a Világmindenség végtelen ködében egy bolygó, amire a teremtő Ősi Istenpár - Lar, a Csillagarcú és Ksah, a Könnyekkel Szálló -nem átallotta az Ymerian nevet aggatni. Ez a jelentéktelen kis égitest három szárazulatot hordoz a felszínén, melyek egyike - méreteit tekintve mind közül a leghatalmasabb - az Ammerúnia nevet viseli magán. Öltsük most magunkra a csekély
közkedveltségnek örvendő holdelfek szent madarának, a szirti sasnak szürke gúnyáját, és vessünk egy kurta pillantást a világ néhány közkedvelt szegletébe. Jelen pillanatban az Ur 427. esztende jében járunk, amennyiben az emberi időszámítást tekintjük
mérvadónak. Egy sereg jelentőségteljes esemény van készülőben. XIII. Bounasten, a Tullúr Birodalom gyengekezű uralkodója, rövidesen hirtelen halálát leli egy heves vérmérsékletű boszorkány karjában, ami az orkok és manók által szorongatott birodalom jövőjére nézve végzetes történések láncolatát vonja maga után. Ugyanekkor a király ellenlábasa, Fattyú Erik, Carnióchia hercege és Valle őrgrófja, a legendás hírű tullúriai lovag, megunván az udvari élet céltalan léhaságát és a hatalmi torzsalkodások végenincs sorát, fejébe veszi, hogy bejut a bevehetetlennek titulált hódon sziklavárosba, a világ egyik legnagyobb és legjobban megerősített erődkolosszusába, és saját kezűleg fogja elrabolni a hódon uralkodó aráját. Ez lesz az az őrült és nem épp veszélytelen vállalkozás, amelynek során Erik végérvényesen magára ölti a kalandorok gúnyáját. Néhány ezer mérfölddel és néhány orgyilkossággal délebbre újabb legendás hős alakja formálódik a történelem fonalán. A sivatagi Abacdar hírhedt gladiátora, Fekete Kullgan, miután egy borgőzös éjszakai kihágás után részegen összeroskad cellájában, elhatározza, hogy búcsút int eddigi életének, és kalandozásra adja a fejét. Rémálmában sem gondolná, hogy csakhamar saját rendet alapít majd, mint a kontinens legújsütetűbb és legkülönlegesebb boszorkánymestere. Ezekben a pillanatokban azonban történik valami sokkal, de sokkal fontosabb esemény is a vén Ammerúnián. Észak egyik legkietlenebb, egyik legeldugottabb zugában járunk, ott, ahol a madár sem jár. (Vagy ha mégis, akkor is csak nyáron, és akkor sem madár, hanem valamiféle démon vagy ximúr3, csak épp madárnak látszik...) JA ximúrokról tudni illik, hogy Ammerúnia talán legérdekesebb és leghihetetlenebb képességekkel megáldott teremtményei. Ezek a roppant kaotikus viselkedésű lények előfordulásukat tekintve talán a mágiától túlcsorduló déli féltekén a leggyakoribbak, de szinte az egész kontinensen fellehetők. Megjelenésük az ősi démonikus időkbe nyúlik vissza, amikor még számtalan átjáró tátongott a kontinens és a három ismert démoni sík között. Ezeken a Kapukon át özönlöttek Ammerúniára, magukkal hurcolván túlvilági képességeik jelentős részét. Bármilyen formában és alakban találkozhatunk velük, a lehető legváratlanabb helyeken és helyzetekben. És legyenek bár szárnyas torzszülöttek, sziklanyüvő óriások, lepkeszárnyú tündérek, valamennyien képesek 130
A történések központi alakja egy rongyos köpönyegbe burkolózó ■ötét elf varázsló, aki foggalkörömmel igyekszik felkapaszkodni egy hólepte sziklapárkányra ahelyett, hogy némi mági ával könnyítene tna-crán N° persze, a Mesterséget sosem használta efféle alantas segédletre és úgy tűnik, hogy itt, ebben az Isten háta mögötti hegységrendszerben sem áll kifejezett szándékában. No meg az sem elhanyagolandó tény, n°gy összpontosítását jelenleg annak a hatalmas, lebegő ág és
aallytömegnek az irányítása foglalja le, ami szuszogó alakját imbolyogva követi a levegőben. A hely, ahol a mohazöld köpönyeg gazdája furcsa akrobata mutatványokkal szórakoztatja a szállingózó hópelyheket, a Ghodor'o'Gharan, Észak legkiterjedtebb hegyláncának egy teljességgel nevenincs szeglete. Egy mély szurdokokkal, meredek kaptátokkal, jégsapkás ormokkal és végenincs fenyöerdőkkel tagolt kietlen láncolat, ahol az életnek vajmi kevés jele van. A nyár hűvös és felettébb röpke éltü, a tavasz és az ősz szinte nem is hallat magáról, ellentétben a téllel, amely viszont hosszú, viharoktól terhes, csontfagylaló és a lehető legtökéletesebben sötét. A varázsló nyakán pedig már jócskán rajta ül a fehér évszak zimankós futára, mi több, az elf számításai szerint néhány napon belül legalább hat láb magas hó fogja járhatatlanná tenni az amúgy is járhatatlan hegyi ösvényeket. És a hótorlaszok bizony fél évig torlaszok maradnak, méretükben leginkább csak gyarapodás valószínűsíthető... Ez a nem túl biztató jövőkép volt az, ami a szinte gyermekévei legelejénjáró tündért kapkodó sietségre ösztönözte. Arra, hogy áthágjon a vonulatokon, és a Róka -síkság lankái közt töltse a fél éves éjszakát, már reménye sem volt. Még több száz, ha nem ezer mérföldes út tornyosult előtte; a feladat még akkor is teljesíthetetlen lenne, ha Ammerúnián történetesen teljességgel veszélytelenül és megbízhatóan működne a teleportálás, ami korántsem volt így. Hősünk tehát, aki egyébiránt az Asslanthasi Aldyr névre hallgatott, nem akart kockáztatni. Jelenlegi legfőbb célja az volt, hogy egy arra alkalmasnak ítélt barlangban vészelje át a telet, s a tavasz első fuvallatáig ki se mozduljon onnan. Ezen törekvését úgy tűnt, hamarosan siker koronázza. Megérteni Ammerúnia nyelvjárásait, mi több, maguk is képesek beszélni, s beszédük mindenki számára tökéletesen érthető. E megmagyarázhatatlan Jellemző mellett többségük valamiféle mágikus praktikával is bír, ami csak 'okozza veszélyességüket. A lényükből és a manapság is fellelhető Kapukból áradó titokzatos "Jjjgia pedig még a természetet is megfertőzi. Ezért találkozhatunk beszélő takkal, lábakat növesztő halakkal, levegőben lebegő tavakkal, saját életet • ? tengeri hajóroncsokkal és egyéb őrületes teremtményekkel még napjainkban is világszerte Ammerúnián, amely furcsaságok még tovább gya -pp'tják a ximúrok amúgy is tetemes számát. emzésükkel, begyűjtésükkel és szelíditésükkel külön tudományág, a ll7}Wancia foglalkozik, amelynek legismertebb és legszakavatottabb mű 01 az Utuk Birodalom jégmanói. 131
Az égbolt szürke leple tintaszínbe hajlott át; a felhőtömböket jege, északi szél korbácsolta a messzi Szirén-óceán partja felé. A tündér fei. küzdötte magát egy nagyobb, hóborította sziklaperemre, aztán tanács-talanul megállt a feje fölé tornyosuló sziklafal előtt. Csizmás talpak alatt reccsenő hó, sötét, homályos körvonalak Egy barlang.
Csendes, elhagyatott, kellően tágas és kellően szélvédett ahhoz, hogy az elf ide fészkelje be magát a tél haragja elől.
Aldyr már a reggeli órákban be is hurcolkodott a felkutatott üregbe s most csak a tűzrevaló legutolját szerette volna végre bedobni a sziklás padlatra. Akadt azonban egy kis bökkenő, ami a tündért arra késztette, hogy úrrá legyen a csodálkozásán, s erősen megmarkolva varázsbotját elgondolkodjon egy furcsa apróságon. Ez a jelentéktelen apróság nem volt más, minthogy a lakatlan barlang bejárata helyén most egy vaskos tölgyfaajtó díszelgett. Egy tölgyfaajtó ott, ahol néhány röpke órával ezelőtt még csak egy fekete üreg tátongott... Az elf, hogy rosszallásának hangot adjon, morcogva a hóba ejtette a temérdek száraz ágdarabot, s hűvös pillantásokkal járta körbe a sziklaplatót, finom káromlásokat szűrve a fogai közt. Aztán mivel nem talált semmiféle árulkodó lábnyomot, haragosan megállt az ajtó előtt, s alaposan szemügyre vette a meglehetősen tömörnek és újsütetűnek látszó faalkotmányt. - Eltévesztettem volna az ösvényt?! - kérdezte magától fennhangon és hitetlenkedve a tündér,
miközben elgondolkodva vakargatta fehér üstökét. - Szó sincs róla! Jó helyen jársz...- válaszolta egy síron túli hang valahonnan a feje fölül, mire a
varázsló ijedtében majd' összecsinálta magát. - Mmmi... mi... kk... ki szólt hozzám?! - krákogta elcsukló hangon, igyekezvén úgy tenni, mintha ura
lenne a helyzetnek. A következő pillanatban azonban már el is sziszegett az orra alatt egy apró igét, s alakját rögvest haragoslila védő Aura fátyolozta körül. - Fölösleges úgy betojnod... Én csak egy felvilágosításra szakosodott ximúr vagyok, aki azért van itt,
hogy lámpásokat gyújtson a későn érkezőknek, valamint hasznos tanácsokkal szolgáljon mindazon ván-dorlelkeknek, akik Atrifurmix Téli Palotájába igyekeznek... - S az ismeretlen lény, mintha csak alá akarná támasztani szavai igazát, valamiféle rejtélyes módon egyszerre fél tucat narancsvörös mécsest lobbantott fel az öblös beugróban. Az elf hunyorogva hátrább tántorodott az ajtótól, a felső csúcsán az asslanthasi elfek Istennőjét formázó varázsbot pedig enyhén megremegett a kezében. Aldyr csak néhány hete szabadult meg egy kellemetlen démonbirtok marasztaló karmaiból, s fantáziájában még igencsak élénken éltek az elszenvedett sérelmek és a különös kalandok megpróbáltatásai. Nem volt gyáva, mi több, a Csillám Vízesés Varázslóiskolában tanárai a Merész Aldyr nevet aggatták rá, de a démoni kaland óta szinte viszolygott a lehetetlen kinézetű lényektől és az egyéb fantáziátlan, beszélni és varázsolni tudó förmedvényektől. A hang gnómszerű gazdája pedig, aki 132
ajtó felett ölbe font kézzel ücsörgött egy sziklapárkányon, minden vétséget kizárólag ezen utóbbiak közé tartozott. Jogos volt hát az elf joVigyázatos távolságtartása, amikor is összevont szemöldökkel egy "■Aentéktelen asztrális béklyó útnak indítása mellett döntött... ^ _ Nos, amennyiben be kívánsz lépni a váróterembe, csak tessék... Tuskó elf!...
_ Nem értettem tisztán! Mit is mondtál?! - vakkantott vissza a tündér egyelőre elhalasztva az asztrálbéklyó bevetését. Talán mégis meg - javán a helyzet egy mélyebb elemzést... - Ha nem csal a hallásom, tuskó elfhek tituláltál... _ Tényleg?! - álmélkodott a repedt fazék hangú ajtónálló. A pimasz gnóm, aki a kisebb sziklakiugrón terpeszkedett magasan az elf feje felett, most megmozdulni látszott. A görbe lábak felkalimpáltak a levegőben, a csupasz, sziklaszerű arcban a mécsesek halovány fénye nagy gombszemeken csillant. A húsos ajkak széles mosolyra húzódtak, láttatni engedve a hegyes szemfogakat. - Megesik néha az ilyesmi, nemdebár? Aldyr igazított egy kicsit vékony ujjainak fogásán, arca mellé engedve az opálacél, fehér márvánnyal erezett varázsbotot. - De. Megesik. Különösen tirpák gnómoknál, akik örökmécseseket gyújtogatnak egy világ végi
sziklabarlangnál, és idegesítik a jámbor vándorokat, akik csak úgy mellesleg birtokosai a fennen nevezett barlangnak. - Csakugyan? Miket nem mondasz?! - A másik pedig, hogy amint láthatod, sötét elf vagyok. Éjfekete bőr, ezzel éles, már -már túlvilági
kontrasztot alkotó holdsápadt haj, roppantmód agresszív arcvonások, vörösen izzó szemek, nyúlánk alkat, gyilkos, mérgező Aura körülöttem... miegymás. Úgyhogy, illene rettegned tőlem!... - Ugyan minek! - kacagott fel a pökhendi mitugrász, bár hangjában nem sikerült teljesen elnyomnia a
félelem rezdüléseit. Persze, valószínűleg nem Aldyr nevetséges szócséplése, hanem sokkal inkább a sötét elf valóban némileg félelmetes megjelenése miatt. - Sziklagnóm vagyok, úgyhogy nem árthatsz nekem; s különben is. Ha be akarsz menni a szaros
hátizsákodért, csak akkor teheted meg, ha beengedlek. Persze, ha itt akarsz zöld re fagyni a hidegben, nekem úgy isjó... Az elf nem talált szavakat. Ezt a tahót! _ - Na! Tedd odébb végre azt a vékony seggedet, mert zavarsz a rálátásban, és amúgy meg elállód az
utat a többi várakozó elől! A varázsló arcszíne - életében talán legelőször - dühében sötétről tekószürkére váltott. Ekkora szemtelenséggel ez idáig még nem akadt "°'ga, hát jogos felháborodással lendítette meg varázsbotját a gnóm "ötyögő alakja felé. - Én döntöm el, hogy mikor kívánok belépni a barlangba! - szi-?.Zegte haragosan, ám ebben a
pillantásban tudatosult benne az a pár relettébb különös szó, ami elhagyta az ajtónálló ajkát. 133 - Többi várakozói] - rökönyödött meg, és hirtelen lendületté megpördült a sziklapárkányon. A
látványtól földbe - vagy inkább hóba - gyökerezett a lába, és a vastag prémköntös ellenére is kiverte a jeges verejték.
Az általa még inkább kitaposott ösvényen két csaknem teljesen meztelen női alak ácsorgott némán, vérlázító tekintettel mustrálgatva a meghökkent elfet. A mosolygós, szép arcokat jégkék ha jtincsek övezték, amelyeket a szél ide -oda libegtetett a mezítelen, gömbölyded kebleken. A nők vékony és formás testét pusztán apró, különös fénnyel szikrázó ágyékkötők fedték, amely körülmény bősz pirulásra késztette az elfet. A tündér alkatú szépséges tünemények úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, s összességében roppant kedvező benyomást tettek a megszeppent és teljességgel összezavarodott varázslóra. Mivel azonban nők társaságában mindig i s szendén viselkedett, az amúgy is zavaros körülmények miatt jobbnak látta visszavonulót fújni. Nem elég, hogy egy idióta gnómmal kell egyezkednem, még ez is... - Veled még beszélünk! nyekeregte a sziklamanó felé, s hogy némileg visszaállítsa megtépázott tekintélyét, apró fuvallatot küldött a pimasz ajtónállóra, mire az sikongva fordult le a barlang előtti hóba, eggyel gyarapítva ezzel a hókupacok számát. A zavarodott mágus megmozdulását azonban nem követte további átütő siker. Elsőként fájdalmasan lefejelte a zárt tölgyfaajtót, amitől szó nélkül összecsuklott. Aztán végre sikerült betaszítania a vaskos ormótlanságot, mire vérző orrát masszírozva megbotlott saját botjában, s nagy nyikkanással zuhant be a feltárulkozó üregbe. Nem csoda hát, hogy miután halk kuncogástól övezve feltápászkodott, sietve eliszkolt a legközelebbi sarokba, s hátizsákját maga alá gyűrve mély hallgatásba burkolózott. Mielőtt szitkozódásainak hangot adhatott volna, a két jégtündér - első pillantásra a varázslónak ez az elnevezés tetszett meg a legjobban - besurrant a barlangba, és vele szemközt letelepedett az üreg túlsó harmadában. Aldyr azonban nem volt túlontúl beszédes formában, inkább szemét lehunyva elmerült fájó orrának tanulmányozásában. Mire felpislantott, a tündérektől tengerzöld fényaura választotta el. A dolgot nem tudta mire vélni. Talán valamiféle óvintézkedés lehet Atrifurmixtól, hogy a Palota vendégei a várakozás során nehogy egymásnak essenek? Na, de miféle Palota, miféle vendégek és ki ez az Atrifurmix egyáltalán?! Ilyen és ehhez hasonló kérdések boncolgatásában merült el az ügye -fogyottsága miatt szégyenkező Aldyr, olyannyira, hogy egy fertály órán belül mély, nyugtalan álomba szenderült... 2. Barlangi furcsaságok A reggel nem hajnalpír, hanem harsogó kiáltások képében köszöntött a békésen szuszogó tündérekre. Aldyr morcosan felkapta a fejet hevenyészett párnájáról, aztán szemét dörzsölgetve, hitetlenkedve nézett körül. A barlanggal az éjszaka folyamán érdekes változások tör 134
éntek. Az üreg leghátsó fala egyszerűen semmivé lett, megnyitva ezzel 7 utat egy hatalmas, sárgás derengésben úszó cseppkőbarlangnak. A derenCTés a legkülönfélébb formákat öltő sziklaalakzatokon megtelepedett mohafélékből áradt, akárcsak az elf szülőhazájában, Aprógyön -oyök barlangrendszereiben. A bizarr sziklakolosszusok közt egy sötét ^u tavacska hullámai nyaldosták a csipkés partszakaszt, az élitől alig pár kéznyújtásnyira. A csillogó víztükrön apró lélekvesztő himbálózott, kormányosa, az ajtónálló gnóm egy nagyobb testű hasonmása, rekedt kiáltásokkal noszogatta ébrenlétre a várható utasok at.
_ Mi lesz már?! Nincs kedvem órákig várakozni. Van jobb dolgom is minthogy itt ücsörögjek ebben a redves ladikban!
' Ezek a gnómok úgy tűnik, egytől egyig ilyen tüskök... - mélázott magában Aldyr, miközben feltápászkodott és magához vette hátizsákját. Kissé furcsállotta ugyan a barlang különös változásait, de az efféle apróságokkal mostanság nem foglalkozott. Itt, a Ghodor'o'Gharan bércei közt, ahol a mágikus térvonalak fonalai kusza összevisszaságban keresztezik egymást, és ahol a halandó elme minden lépésnél elátkozott erdőbe vagy épp túlvilági démonbirtokra kerül, az ilyen megmagyarázhatatlannak tűnő dolgok a varázsló szemében már csaknem mindennaposnak tűntek. Nagy sóhajtozással megigazította hát köntösét, és leballagott az előreszaladó két jégtündér után, a veszteglő csónakhoz. Eközben figyelt fel arra, hogy a kis tó partja több helyen hasonló üreget határol, és az üregek némelyikében várakozó alakok tornyosulnak. Két hóorkot, két ismeretlen szárnyas testű gyíklényt és egy leginkább haj meg szőrtengerből álló furcsaságot vélt felfedezni a többi - az ajtónálló által „váróteremnek" - nevezett üregben. Eközben elképzelése sem volt afelől, végül is hová igyekszik, de azzal nyugtatta magát, hogy egy démonbirtoknál rosszabb nem lehet... A csónakban nem akadt sok felesleges hely, mivel két busa fejű, kiálló agyarú, szürkésfehér szőrzetű ork már elterpeszkedett a ladik végében. Miután pedig a jégtündérek is kacarászva kényelembe helyezkedtek a nyálcsorgató gnóm és a két kifordult szemű, éledező férfiassággal jellemezhető barom előtt, már csak egy üres férőhely maradt. Aldyrt is lenyűgözte persze a két alabástrom bőrű nő impozáns látványa, de számára a két hóork is újdonságnak hatott. Sosem találkozott még efféle szőrös testű hústoronnyal, bár hallani már hallot t egy s mást a többnyire párban bóklászó, nem túl értelmes népségről. Ismeretei szerint, ha nem haragították fel őket, meglehetősen szelíd és lomha természetűek voltak. Csak azt furcsállta egy kissé, hogy a két hím ilyen kényelmesen megfér egymás mellett. Látszólagos veszélytelenségük ellenére mégis óvatosan tett eleget a türelmetlen gnóm noszogatásának, miszerint foglaljon már végre helyet. Az asslanthasi elf- hátat fordítva a nyáladzó orkoknak - a két jégtündér mellé fészkelte be magát.
Ezzel biztos tanújelét adta annak, n°gy távolságtartása a nőkkel szemben erőteljesen lanyhul, bizonyos szervének telítettsége pedig vészesen emelkedik. Egy hirtelen ötlettől -Vagy inkább agya vértelenségétől - vezérelve már majdnem szóba is elegyedett velük, mire a csónak apró reccsenéssel mozgásba lendült, s 0 bátorságát veszítve végül is felhagyott a próbálkozással. 135
A gnóm - aki mancsának egy erőteljes lökésével eltaszította a parttól a csónakot - igazából csak a kormányos szerepében tetszeleghetett A vízi alkalmatossá got - a nem is oly távoli túlpart felé valamiféle ismeretlen erő indította útnak. A kormánylapát okozta halk csobbanásokon kívül csak a cseppköveken szétmálló vízcseppek csilingelése törte meg a barlangot megülő mély csendet. Az elf, a csónak monoton ringatózását figyelve, most időt szakított arra, hogy részleteiben is elfilozofáljon azon, vajon ki lehet Atrifurmix és miféle barlang is ez. Az első kérdésnél azonban nem
jutott tovább, mivel az orkok jól hallhatóan gusztustalan cuppogásba kezdtek, néha mélyről jövő böfögéssel egészítve ki nem túl értelmes mondandójukat, A jégtündérek azonban fel sem vették a tirpákok modortalan megnyilvánulásait, viszont annál inkább kacérkodtak a nyugtalanul fészkelődő elffel. Szemérmetlenebbnél szemérmetlenebb trükkökkel izzasztották meg Aldyrt, aki a combsimítások és mellvillogtatások kereszttüzében szinte már fel sem mert pislantani, hátizsákját viszont egyre görcsösebben szorította magához. Szenvedéseinek a gnóm vetett véget, aki nagy nehezen elszakította gombszemét a jégtündérek formás combjairól, és halk ismertetőbe kezdett. - Bizonyára mindenki tisztában van azzal, hogy Atrifurmix Téli Palotájába igyekszünk.
Hát nem éppen - vakarta meg a feje búbját az elf, de nagyokat nyel -dekelve mégis csöndben maradt. - Hogy mégis kitöltsük valamivel a hátralévő csekélyke időt, azért én Atrifurmix parancsára
megemlítenék néhány különösen fontos dolgot. Atrifurmix egy hatalmas mágus... Nocsak!... - ...a palota jogos tulajdonosa, aki bizonyos ellenszolgáltatások fejében - (itt a gnóm epekedő és
félreérthetetlen pillantásokat lövellt az alabástrom combok irányába) - immár negyedik esztendeje hajlandó megosztani lakosztályait mindazokkal, akik a hosszú tél során meleg fedélre és meleg ételre vágynak Ghodor'o'Gharan bércei közt. Erről a nevezetes jótéteményről számos segédnöke viszi a hírt szerte a hegyekben, s a jelentkezőknek csupán annyi dolga van, hogy a Kék hold utolsó havának utolsó két hetében felkeresik a Palotát övező üregeket, s várnak a bebocsátásra. A bebocsátás és a legolcsóbb lakosztály ára pedig csupán a közismert csurcsur bogyó, s abból is csupán kerek ötven darab...
Ennél a kijelentésnél az elf szemöldöke a homlokára szaladt. Gyors és félőrült pillantásokat vetett a körülötte ülőkre, hogy felfedezi -e a valakinél az említett bogyót. A jégtündéreknél az ágyékkötőn kívül azonban semmi mozdíthatom nem akadt, a hóorkok pedig mindenféle batyu nélkül üldögéltek a csónakban. Ez roppant érdekes... - Nos, lejárt az idő. Készítsék elő a belépőket!... Megérkeztünk. Az elf ijedten pislogott hátra a válla
felett, s csakugyan, a csónak máris kikötni készült a lámpásokkal is kivilágított partszakasz mellett. Miután a ladik megfeneklett, utasai a sziklás fövényre ugráltak, és gy hatalmas bronzkapu felé sorjáztak, egy kopasz fejű, malacszemű Jerzet invitálására. Aldyr is az orkok és a tündérek nyomába szegődött, és próbálta kilesni, mikor kerülnek már végre elő azok a bizonyos csurcsur bogyók. Nagy csalódására azonban társai lecövekeltek a kapu előtt, és semmi hajlandóságot nem mutattak arr a, hogy efféle nyalánkságot kotorjanak elő a semmiből. Aldyr tanácstalanul várakozott, hogy sorra kerüljön. A teljesen kopasz, cirádás köpönyegbe bújtatott férfi, aki leginkább egy megnyúlt arcú, tojásfejü és diószemü gnómhoz hasonlított, magát szumkndk titulálta és Makrofix néven mutatkozott be. Elmondása szerint a feladata nem állt másból, mint a belépőjegyek beszedéséből és a vendégek
informálásából. Ebből Aldyr arra a következtetésre jutott, hogy jobb lesz, mielőbb bogyót szerezni, vagy hamarjában kint találja magát a barlang előtt. És ahogy jobban belegondolt, mégiscsak kellemesebb volt ebben az érdekesnek ígérkező társaságban maradni, mintsem megfagyni a c sontig hatoló hidegben, a tökelütött gnóm ajtónálló társaságában. Arról már nem is szólva, hogyha el kell hagynia a barlangot, nem lesz hol elszállásolnia magát télire. Akkor pedig a további helyzete csakne m kilátástalan. - Hóork férfiak ingyen beléphetnek, jégtündér hölgyek... khmm, hmm... szintén... - húzta széles
mosolyra ajkát Makrofix, és gyengéden betessékelte kuncogó kuncsaftjait a nyitott bronzkapun. Nocsak!...
A küszöbön utolsóként átlibbenő jégtündér kacér pillantást dobott az elmek, aztán maga is eltűnt az ajtó mögött. Aldyr hiába meresztgette utána a szemét, egy csupasz lépcsősoron kívül nem bírt mást felfedezni az elébe álló kopasz szumk miatt. Már épp illedelmesen félretessékelte volna az útból , amikor végre rájött, most ő van a soron. - Kérem a belépőt! - A belépőt? - nézett értetlenül Aldyr a nálánál két fejjel alacsonyabb szerzetre. Határozottan érezte,
hogy a szumk valamiféle varázsló - - Sajnos, elvesztettem út közben... - füllentette, mir e majd' elvörösödött. Nem volt szokása hazudni, de most rettenetesen szeretett volna beférkőzni a jelek szerint közkedvelt és talán sok érdekességgel, sok új ismerőssel kecsegtető Palota ajtaján. - Az roppant sajnálatos - csóválta tojásfejét Makrofix. - Ez esetben viszont ki kell utasítanom önt
Atrifurmix barlangjából. Kivéve per-S2e, ha akad valami mágikus tárgy önnél, amit fel tud ajánlani a csurcsur bogyók helyett... - A szumk félreérthetetlen, kapzsi pillantást vetett a tündér varázsbotjára és az oldalára szíjazott fekete varázstőrre. y- Pillantásban azonban bujkált valami rejtett rosszallás is, mi több, valami tanácstalan, az elf számára megmagyarázhatatlan félelem. Okot P^ig nem szolgáltatott rá, hisz' ha egy sötét elf ilyen messzire elkalan ?Zik hazájától, az csakis asslanthasi elf lehet. Az asslanthasiakról pe -•8 tudni illik, hogy a
barátságosabb fajtából valók. Aldyr azonban nem tulajdonított nagy jelentőséget a szumk különös lselkedésének. A fiircsa kis fickó kapzsisága is teljességgel hidegen 136 137
hagyta. Esze ágában sem volt megválni hasznos és nélkülözhetetlen tulajdonaitól. - Sajnos, el kell szomorítanom önt. Semmiféle olyan tárggyal nem szolgálhatok, ami alapját
képezhetné egy efféle méltánytalan cserének - válaszolta hűvösen, kissé hátrébb húzódva. - Nos, akkor felesleges egymás idejét tovább rabolnunk. Sötét elí kellékekből amúgy is bőséges
készleteink vannak, úgyhogy... jó telet! -biggyesztette le ajkát Makrofix, és Aldyr a következő szemvillanásban újra az ismerős tóparti üregben találta magát, háta mögött a hólepte sziklateraszra
nyíló ajtóval. A hátizsákja nélkül! Az említett darab ugyanis érdekes módon a szumk előtti sziklapadlón maradt... - Ez aztán már tényleg sok! - rikoltotta feleszmélve a tündér, amikor tudatosult benne a turpisság. A
túlsó parton szinte látni vélte a szumk töpörödött alakját, amint a hasát fogja a röhögéstől. - Ide, ide! -kiabált az elf torka szakadtából a csónakos gnómnak, aki a második... és egyben a jelek szerint az utolsó... fordulót bonyolította. - Megyek már, megyek... - recsegte unott hangon a gnóm, aki felfigyelvén a kézzel-lábbal hadonászó
elfre, a ladikot visszairányította a kétségbeesett varázsló felé. Na, nem mintha Aldyr nem lett volna képes önerőből áthidalni a közte és a szumk között tátongó távolságot, de más terveket forgatott a fejében. A csónakban most a maradék hóork pár szorongott, két jól láthatóan holtrészeg gyíklény társaságában. A tákolmány orrában pedig a csu -paszőr-csupahaj lény kucorgott, aki olyan elviselhetetlen ürülékbűzt árasztott magából, hogy a beszálló tündért a sírás és a heveny hányinger fojtogatta. A hüllőszemű, szárnyas gyíklények tömény alkoholbűze és az orkok szúrós izzadságszaga üde parfiimillat volt hozzá képest. A gnóm igyekezett is a lehető legtávolabb hózódni a dísze s társaságtól, de így is az orrát befogva küszködött a rosszulléttel. A legelviselhetetle -nebb kínokat mégis a legjobb szaglással megáldott tündér szenvedte el, de az ö figyelmét most valami egészen új fejlemény kötötte le. A ladik utasai ugyanis szinte va lamennyien rendelkeztek azzal a valamivel, amit a szumk csurcsur bogyóként emlegetett. Legalábbis a vörös bogyótermések a nagy halom fonnyadt ágmaradványon minden bizonnyal megfeleltek a belépő kritériumainak. Másként minek is cipelt volna belőlük a két gyíklény egy egész bokorral, a randa, csupa ránc, csupa bibircsók, görbe orrú banya - a csónakorrban bűzlő teremtés Aldyr palástolatlan örömére egy óvatlan pillanatban felfedte arcának rejtelmeit - pedig egy egész fonott kosárral? Ez pedig annyit jelentett, hogy Aldyr előtt új lehetőségek tárháza nyílt meg. Mármint a csurcsur
bogyók beszerzési lehetőségeit illetőleg... Az elf enyhe összpontosítással Landaran Harmadik Szemét - egy erős asztrálbéklyót - varázsolt az egyik gügyögő, szemét forgató gyíklényre, aztán kedves mosollyal, leküzdve az erős alkoholbűztől felerősödő hányingert, merészen közelebb hajolt hozzá. - Volna oly kedves, hogy kölcsönadna számomra ötven szem csurcsur bogyót? - tette fel az ártatlan
kérdést a majd' öt láb magas, bizonytalan nemű félhüllőnek. 138 Mi assz hogy! - gagyogta szinte érthetetlenül amaz, és halk böf -fentés kíséretében egy fél bokrot
odahajított az elmek. Örök hálára kötelezett! - buzgólkodott Aldyr, és az ötven szemet kiszámolva visszaadta az ágat jogos tulajdonosának. A gyíklények még így is több száz termést tudhattak a magukénak, úgyhogy a varázsló hamar megnyugtatta mocorgó lelkiismeret -furdalását.
Ezzel megvolnánk, lelkendezett az elf, amikor a csónak halk döcce -néssel partot ért. A gnóm szóra se méltatta a különös ajándékozást. A vérszemet kapott Aldyr nagy lendülettel a fövényre ugrott, és mindenkit letülekedve az elsők között lépett Makrofix elé. A hátizsákjának persze nyoma sem volt! - Jöjjenek, jöjjenek! - recsegte a szumk közönyös hanglejtéssel, de megnyúlt arcvonásairól lerítt, hogy
igencsak elképedt a varázsló látványától. - Már mondtam, hogy sötét elfből dugig vagyunk! Aldyr rá sem hederített a szumkra, csak vigyorogva a kezébe nyomta az ötven darab csurcsur bogyót. - Remélem, megfelel.
Makrofix sokáig szóhoz sem jutott megdöbbenésében. - Nos, hát ebben az esetben... semmi akadálya a belépésnek. — Azzal invitáló mozdulattal a
bronzkapu felé tessékelte az elfet. - Üdvözöljük Atrifurmix Palotájában! - No, és mi lesz a hátizsákommal? - kukacoskodott Aldyr, kérdőn felvonva a szemöldökét. - Miféle hátizsákkal? - értetlenkedett a szumk. - Óóó, ööö... A hátizsák... A hátizsák sajnos, egy enyhe
szublivalens multiplexózis hatása alá került az előbbi oktagolens teleportáció miatt. Úgyhogy, majd a Palotában kell utána kérdeznie. - Aha... Minden világos. - Aldyr erős kényszert érzett arra, hogy a tőre után nyúljon. - Köszönöm a
felvilágosítást. - 0, szóra sem érdemes! -- vetett egy gunyoros pillantást a szumk az elliluló fejű elfre, aztán figyelmét
a két támolygó gyíklényre irányította. - Csak tessék, csak tessék! Hamarosan kezdetét veszi a nyitó ünnepség. Kár lenne kihagyni, ezt én mondom önöknek... Aldyr durrogva hátat fordított a szumknak és átlépett a Palotába vezető kapu boltíve alatt. Egy sziklaalagútba vájt széles lépcsősor kanyargott alá az ismeretlenbe, és az enyhe lejtésű, fáklyákkal megvilágított lejárón máris feltűntek a Palota első szolgái. Funkciójukat tekintve a folyosó őrzői lehettek, legalábbis a varázsló csekély szörnyismerete alapján ezt tartotta a legvalószínűbbnek. , A falak mentén sorjázó förmedvények két különálló faj - a hóorkok es a szömmöncsök fajának egyedeit képviseltek. A bestiális külsővel megáldott hóorkokat a mai nap folyamán ugyan már megismerhette, de ezek a példányok a csónak tuskófejű hímjeihez mérten jóval erőteljesebbnek és intelligensebbnek tűntek. Szőrös nyakukon és csuklóikon rovátkolt ezüstkarikákat viseltek, ami Aldyrt arra a következtetésre ju -ktta, hogy a vastag szőrmebundát viselő őrök erőteljes asztrális befo 139
lyás alatt lehetnek. Markukban szorongatott bunkóikat hanyagul len. gették maguk mellett, és néma fejbiccentéssel köszöntötték az előttük elhaladó elfet. A szömmöncsökkel most először találkozott életében. Ezek a denevérszerű lények, méreteiket tekintve a három láb magasságot is jócskán meghaladták. Egész testüket - akárcsak tekintélyes szárnyaikat - fi. nom, apró szőrzet borította. Életmódjukról a tündér csupán csekélyke könyvekből elsajátított információval rendelkezett. Abban volt csak egészen bizonyos, hogy a szortyogó hangon
lélegző, többnyire barátságtalan viselkedést tanúsító lények a húsevő ximúrok l étszámát gyarapították. Merthogy halvány emlékei szerint a szömmöncsök ximúrok voltak, azaz esetükben képesek voltak a tagolt beszédre, és emellett különleges képességként a mentáimágia egyes formáit is használták; mi több, önmaguk védelmére valamiféle savas, roppant veszélyes váladékot is termeltek. A nagy, szinte üregükből kiforduló szemek pillantását Aldyr messze el is kerülte. Épp kezdte volna magát kellemetlenül érezni a minden hetedik lépésnél váltakozva feltűnő lények jelenléte miatt, amikor a lépcsőfokok elfogytak a lábai alól, és egy nagyobbacska sziklateraszra érkezett. A barlang csak itt teljesedett ki teljes pompájában az álmélkodó kiáltást hallató elf tekintete előtt. Egy olyan csodavilág küszöbére érkezett, amely hihetetlen látványosságaival percekig mozdulatlan döbbenetre kárhoztatta. A cseppkőbarlang sziklafalai közt egy nagyobbacska völgy terpeszkedett, sűrű tölgyerdővel, csillámló vizű, aprócska folyóval, harsogó vízeséssel és haragoszöld tisztásokkal. A fák lombkoronája felett mesés álomkastély tornyai és cirádás erkélyei sütkéreztek a lágy, melengető napfényben, a sziporkázó napsugarak csobogó szökőkutak vizében csillogtak. A nyitott barlangi kráter fe lett a türkizkék, nyári égbolton, bodros bárányfelhők között csivitelő madárraj szárnyalt, a lomberdő felől semmihez sem fogható gomba és nektárillat terjengett, a tarka virágba borult rétek felett játékos pillangók kergetőztek, méhrajok zümmögtek. Illúzió! - csóválta meg a fejét hitetlenkedve Aldyr, és halk varázsigéket suttogva tett néhány bátortalan lépést előre. P&. idilli kép azonban csak nem akart szertefoszlani, holott a varázsló némiképp jártas volt az illúziókeltésben. Elképesztő! - morfondírozott magában az elf. Nincs olyan mágus, aki képes lenne huzamosabb ideig fenntartani ilyen hallatlan erejű illúziót! Az élettől zsongó erdő, a hamis égbolt, az émelyítő illatok a napsugarakbarnító melege... Képtelenség!... - Elnézéstaranyom!
Aldyr merengését fojtogató trágyaszag szakította félbe. - Félreállna az útból? Nem szeretném, ha a két gyíklény elfoglalná a megszokott lakosztályomat...
Az elf megilletődve vetődött félre a rusnya, széle -hossza egyforma banya útjából. 1 1 140
1
Köszönöm, fiam. Remélem, a vacsoránál majd összefutunk... -wákogta a bűzbanya, fogatlan vigyort dobva az utálkozó mágus felé. Még csak <& kellene... - fogta be érzékeny orrlyukát Aldyr, aztán émi várakozás után az időközben bedülöngélő gyíklények nyomában maga is a többiek után eredt. A palota mesebeli sziluettjéhez széles barbakán vezetett, amely egyik oldalával a barlang falát érintette, másfelől viszont a völgy felett haladt el. Korlátján áthajolva Aldyr több alkalommal is megbámulta az alant tátongó harminclábnyi fü-lepte, bokrokkal tarkított mélységet, és nagyokat szippantott az üde erdei levegőből. A barbakán utolsó szakaszán a sziklafalból előtörő folyó zubogó medre felett haladtak át. A vízpermetes híd egy szürke márványbástyára vezetett, amely leginkább egy erkélyre hasonlított. A palotával immár közvetlen összeköttetésben álló építmény ahhoz is elég nagy volt, hogy a várakozó vendégek mellett egy táncoló női alakot formázó, impozáns szökőkútnak is helyet adjon. - Csak bátran, kedves vendégeim! A Palotám és jómagam nagy -nagy örömmel látjuk önöket!
Az élmeteg, barátságos hang gazdája bíbor köntösben csoszogott le a kastélyból a bástyára vezető lépcsősoron. Kopasz tojásfeje, csillogó malacszeme és alkata alapján Atrifurmixra is egyértelműen a szumk megnevezés volt ráhúzható. Mi több Aldyr szinte semmi különbséget nem vélt felfedezni Makrofix és a házigazda személye közt. Hacsak azt nem, hogy Atrifurmix bőre egy árnyalatnyival talán szürkébb volt a „megszokottnál", termetre pedig alig valamivel, de magasabb lehetett az ajtónállónál. No, és az sem elhanyagolandó tény, hogy Atrifurmix háromágú, csúcsaiban kristálykövekben végződő varázsbotot szorongatott, és kiugró homlokán vertezüst fejpánt díszelgett. A szumk mosolyogva megállt az összesereglett vendégek előtt, és akárcsak az elf, barátságos arccal végigmérte az egész társaságot. Aldyr a két csónakforduló utasain kívül csupán egy újabb gyíklényt és egy nagymellű ork nőstényt vélt felfedezni a gyülekezetben. Láthatólag mindenki nagy érdeklődést tanúsított a többiek iránt, talán csak a bűzbanya körül alakult ki nagyobb hely, mintsem azt a helyzet megkívánta volna. A jégtündérek kacér büszkeséggel állták az ork hímek és a részeg gyíklények kitüntetett pillantásait, olyannyira, hogy az asslanthasi tündér felé el is felejtették formás mellüket mutogatni. Aldyr ezen meg is sértődött volna, ha nem vonja el figyelmét a házigazda felszólalása. - Engedjék meg, hogy azon kevesek előtt, akik még nem tapasztalták meg a palota vendégszeretetét,
bemutatkozzam. A nevem Atrifurmix, és én vagyok ennek a kis völgynek a gazdája. Valamennyiüknek köszönöm, hogy az idei évben, bár utolsóként... hiszen ezekben a Pillanatokban a külvilág felé bezárulnak palotám kapui... de mégis Atrifurmix szolgáltatásait választották. Hogy hamarjában túlessünk a lakosztályok elosztásán, röviden ismertetném önökkel a belépőkért >§énybe vehető lehetőségeket. A csoportból többen számolgatni kezdték a kezükben szorongatott b°gyókat, míg mások gondtalan
ábrázattal a szökőkút kávájára telepedtek. 141
- Az ötven beadott csurcsur bogyó az illetékeseket arra jogosítja fel, hogy a kastély alsó szintjein
keressenek és foglaljanak el magukig egy helyet, közvetlenül a völgyben. Ők napi háromszori étkezésre jogosultak, s igénybe vehetik a park és a színház szolgáltatásait. Színház és park napi háromszori étkezés... Hmm. Ez egyre jobban hangzik... - Akik száz bogyót szolgáltatnak be, azok a palota első szintjén kapnak szálláshelyet, saját
lakosztállyal, saját parkrészlettel és napi korlátlan étkezéssel... Akik kétszázat, azok a palota felső lakosztályaiban igényelhetnek szobát, és valamennyi szolgáltatás megilleti őket. Használhatják továbbá a gyógyfürdőt, az Egzotikus Ételcsemegék termét, álmodhatnak előre megtervezett, egyedi igényekre kialakított álmokat, és ingyenesen használhatják Képes Képtelenség nevű Dimenziótornyunkat, amely az ismert világok bármelyikébe elrepítheti önöket, a val ósághűség érzetével. No, és ezen felül, külön páholyra jogosultak a színházi előadások alatt... Az elf leesett állal bámulta a szumkot. Úgy tűnt, valahol egészen máshol járnak a gondolatai. És én csak ötven bogyót „ kértem "... - És végül, aki kerek háromszáz bogyót fizet be, az az én személyes vendégem!... De hogy többen is
pályázhassanak eme helyekre, a bogyók helyett elfogadunk más jellegű belépőket is, különös tekintettel a varázstárgyakra és egyéb hasonlóan mágikus szerkentyűkre, valamint kimagasló képességű testi szervekre... Testi szervekre?!
Aldyr kissé megrökönyödött, ellentétben a többiekkel, akik, úgy tűnt, természetesnek vették a szumk ajánlatát. Még a végén arra eszmélek, hogy eltűnt a fél szemem!... Másra meg jobb nem is gondolni!... rotyogott az elf, kissé kényszeredetten. Úgy tűnik egy hagymázos őrült kastélyába kerültem, aki amellett, hogy kissé kretén, még ráadásul boncmester is... Szépen vagyunk... - pislantott körbe Aldyr, máris azt várván, hogy a szumk nekiugrik egy kisbaltával, és hozzálát lenyiszálni a lábát és egyéb függő testrészeit. Eközben azonban a csoport többi tagja - kivéve az ork hímeket és a jégtündéreket... Nem elég, hogy boncol, még ferde hajlamú is... ...leszámolta a tartogatott csurcsur bogyókat Atrifurmixnak. Aldyr azt találgatta, vajon a csurcsur bogyók a potencianövelő szerek sorában milyen hatékonysági fokozatba esnek. Elég szörnyű és kimerítő élmény lehetett hóork hímekkel hálni. - Ön hová fog csoportosulni?
A kérdés éppen csak eljutott a bambán vigyorgó elf tudatáig. Úgy érezte, a démonbirtok megpróbáltatásai után most fog ténylegesen megőrülni. - Én... ő... hát nem is tudom. Az örkökhöz semmi esetre sem. Talán a jégtündérekhez - vágta rá
szendén Aldyr, réveteg pillantásokat vetve az alabástrom testekre.
A szumk észre sem vette a varázsló elborult pillantásait. 142
A jégtündérek, akárcsak a gyíkplomata - bökött Atrifurmix az elf lőtt ismeretlen gyíklényre - a saját vendégeim. Ahhoz, hogy ön is ködjük tartozhasson, megfelelő számú bogyót, vagy varázstárgyat kell kiszolgált30"3- Amennyiben pedig nem rendelkezik háromszáz csurcsurral vagy annak megfelelő varázstárggyal, még mindig kerülhet Ragyához, aki kétszáz bogyót fizetett, vagy a fiatal gyíklényekhez, akik fejenként száz bogyóval váltották meg a jobb hely eket. A tojásfejű varázsló a Ragya szónál a büzbanyára mutatott, kierőltetve ezzel Aldyrból egy halk kuncogást. Találóbb nevet a rusnya némber nem is kaphatott volna. Micsoda kapzsi ez az Atrifurmix! No, nem baj, nála van a hátizsákom. Legalábbis remélem. - Nos, amennyiben lesz oly szíves, és visszaszolgáltatja a kapunál eltűnt hátizsákomat, akkor néhány
varázstárgyat szívesen becserélek önnél a kellemes szálláshely reményében. - Nagyszerű! - lekendezett a szumk őszinte örömmel, amit az elf hirtelenjében nem is tudott mire
vélni. A megkaparintott zsákot, ami persze biztosan hozzá került, valószínűleg nem bírta kinyitni. Az illetéktelenek ellen erős jelmágia védte, nem lehetett egykönnyen semlegesíteni. Bizonyára kíváncsi a tartalmára... Vagy esetleg a varázsbotjára vagy a gyűrűire pályázik? - gondolta avarázsió. - Ebben az esetben, barátom - folytatta a szumk - , egy fertály óra múltán önért küldök egy
szömmöncsöt. Addig a többiekkel együtt tekintse meg először a parkot, lent a völgyben! - búcsúzott a szumk s nagy hajlongások és ravasz ajakremegések mellett felviharzott a kastélyba vezető lépcsőn. Nem tetszik nekem ez a szumk állapította meg kényszeredetten Aldyr, de aztán hamar túltette magát a kétségeken. A jégtündérek már eltűntek a kastély falai mentén - az erdő felé - kanyargó sziklaösvényen, hát ő is a vidáman kacarászó társaság nyomába eredt. 3. Sose bízz meg egy szumkbml A völgyben idilli állapotok fogadták. Megjelenését nem követte ugyan kitörő lelkesedés, de ez betudható volt a sötét eltekkel szembe n kialakult évezredes ellenszenvnek. Mivel azonban nem rántott véres szablyát a jelenlévőkre, s nem varázsolt dögletes ködfelhőket a tisztáson és a fapadokon ücsörgő vendégekre, a tömeg érdeklődése csakhamar közönybe fakult. Mindenki visszatért fedeti elfoglaltságához, s a susogó lombok alatt visszaállt a kellemes nyárelői hangulat. Az időközben kitisztult égbolton ereje teljében ontotta sugarait az arany napkorong - ami mellesleg eleve képtelenség v°'t itt Északon, hiszen a rövid nyári évszakban az említett égitest éppígy előmerészkedett a látóhatár mögül -, a zöldellő réten bogarak ez-J^1 zümmögtek, az itt -ott felbukkanó szökőkutak csobogó vizében apró ^dárrajok fürdőztek. Atrifurmix teljes, észlelhető vendégserege közel "en föt számlált. A többségében hóorkokból, gyíklényekből és né 143
hány egyéb fura szerzetből - gnómokból, pillangólényekből és a két jégtündérből - álló gyülekezet valószínűleg nem mutatta teljes létszámát, hisz' az erdei ösvényeken, pihenőhelyeken és a lakosztályokban lej tudja, hányan lebzselnek még. Merthogy a vendégsereg lustálkodott és szórakozott, az nem is volt kérdéses. A hóorkok egymással tereferéltek, böhöm söröskancsókat emiege• -tek, és súlyos tréfákkal dobálták a gyengébbik nem kisebb arányba jelenlévő tagjait. A gyíklények velük szemben csendesen sétálgattak, { sziszegő filozofálgatásba mélyedtek, vagy ékes hanghordozással a köi nyezetet tanulmányozták és méltatták. Némelyek fehér és fekete bábi kat tologattak valamiféle kockás lapon, amelyhez hasonlót az elf mé: sohasem látott; talán szerencsejátékot játszottak? A lepkeszárnyú, törékeny testű tündérek - Aldyr sokáig hallgató játékos kacagásukat, a szivárványszín szárnyak keltette halk zúgás re; düléseit - egy kisebb vízesésben pancsoltak és fogócskáztak, akár ve lami nagyra nőtt, színes bogarak. Aldyr kellemes hangulatnak adta át magát. Rég nem érzett ehhez fogható szabadságot, gondtalanságot és nyt. galmat. A csontjai velejéig áthatotta valami forró zsibongás, ami a tar kójában ébredt és leszaladt egész a kisujjáig. Fütyörészv e, apró vérv -ragokat szagolgatva bandukolt egy aprócska patak mellett, néha megmerítve ujjait a hűs forrásvízben. Az erdő fokozatosan sűrűsödött meg körülötte. A zöld lombok : feje felett egymásba tömörültek, a mohalepte ágakról alácsüngő indák fatörzsek közé szövevényes hálót szőttek. A levegő terhes avarillatc hordozott magában, az öreg fatörzseken szúrós szagú gombatelepek te nyésztek. A lombfátyol alá - a megtelepedett félhomályba - pedig csa a kavargó porszemektől és cikázó rovaroktól csillámló napsugara pászmái hatoltak le. A kisebb földbuckák is megsűrűsödtek körülötti akárcsak a szélrózsa minden irányába szétfutó apró ösvények. Talán a elkülönített parkrészekbe vezetnek, mélázott magában az elf, egy vi lámsújtotta fa korhadó ágaira felkúszott tulipá nbokrot szemlélve. Micsoda illúzió! - sóhajtozott, és csaknem olyan érzet fogta el, am legutóbb távoli hazájában, Aprógyöngyök erdeiben érzett. Nem óhajtotta azonban követni a szűkös csapásokat, inkább a tért bélyesebb, fapadokkal tarkított ösvényt követte. Az idő haladtával ol) annyira elmélázott az illúzióteremtés gondolatán, hogy szinte észre ser vette, hogy egyre mélyebbre merészkedik az erdőben. A rét zsibongás már jócskán elmaradt mellőle, s a lépései alatt meghajló fűszálak sei -cenésein kívül tökéletes csend ereszkedett az ösvényre. - Hahó... Ki a hunyó?
Az elf lábai a földbe gyökereztek. - Nocsak. Megnémultál?
A csilingelő hang hallatán Aldyrban gyanús gondolatok ébredtek. Csak nem a jégtündérek? A varázsló elmosolyodott.
Elhagyatott ösvény, gombaillat, a természet lágy öle... Kell még valami más?! 144
Az elf a démonhercegnővel eltöltött pár nap után mostanság éledez -■ v£]te férfiasságát. Eleddig különösebben nem foglalkozott vele, hisz' "tündérek közt még csaknem gyermeknek számított, de most, itt a soha vissza nem térő alkalom! Talán ideje lesz elveszítenem a szüzességemet... Azzal óvatosan megfordult - és farkasszemet nézett az ismerős jégtündérek egyikével... aki olyan vérforraló, már-már vészesen bestiális tekintettel fürkészte, hogy Aldyrban azonnal lelohadt a kíváncsiság. No, de nem minden áron!... A tőle alig karnyújtásnyira álló nő csaknem felnyársalta a tekintetével, es a szende elf bizonytalanságában rögvest hátrább lépdelt. (Ha sejtette volna, hogy a felfokozott szexuális vággyal jellemezhető jégtündér már attól kezdve rajta tartja a fél szemét, amikor két héttel ezelőtt kilépett a démonbirtokra vezető kapuból !...) - Űhmmm... - A nő szinte duruzsolt, akár a méhek, és csábos mosollyal, ziláló keblekkel közeledett az elfhez. - A nevem Csöcsike. Benned kit tisztelhetek?
Aldyr lélegzete elakadt, szemére vörös fátyol ereszkedett. Csöcsike... El innen tökkelütött, amíg nem késő... - Ööö, Aldyr D'ounarr D'nonshezbaras - rebegte, s közben hol a megfutamodás ösvényeit, hol a nő
gömbölyded, márványszín keblét fürkészte. - Vagy ha úgy jobban tetszik, Aldyr non Ameth. Merész Aldyr., - Ó, Merész Aldyr! - A jégtündér egy hirtelen mozdulattal a varázslóhoz lépett, és forrón átölelte. -
Akkor ne húzzuk hát tovább az időt! Érzem, hogy Te is azt akarod, amit én... Csöcsike ölelését nagy meggondolatlanság lenne kihagyni...! Az elf émelyegve itta magába a nő lángoló, ámbraillatú leheletét, s érezte mellkasának feszülni a tündér feszes mellét. Furcsamód úgy érezte, a nadrágja kezd nagyon szorítani. Aztán ebben a szívdobbanásban, ami talán elhallgattatta volna az elf félelmeit, egy közeli tölgyfa mögül elölibbent egy újabb kékezüst hajú tündér, aztán még egy \ Hah! A dolog kezd durva formát ölteni! - Ők a testvéreim. - búgta Csöcsike negédes hangon, és még jobban magához húzta az elkerekedett
szemű elfet. - Csuporka és Csupakéj. Nem kell tartanod tőlük... Aldyr majdnem elröhögte magát, de csak majdnem. Mielőtt a három ^éhezett, vércse tekintetű tündér teljesen körbezárta volna, a varázsló kiszakította magát Csöcsike öleléséből, és vad kurjantásokkal menekülésbe kezdett.
- Meggondoltam magam. Majd legközelebb. Most sürgős dolgom akad t - vetette hátra futtában a
válla felett, aztán már el is tűnt a legkö -^ebbi fák mögött. Hogy is ne! Még csak az kellene, hogy ezek itt hárman megerősza -wljanak! És különben is. Mi lenne, ha közben valaki az ösvényen ránk r°ntana? Hah. Azt nem élném túl. A varázsló ilyen és hasonló érveket sorakoztatott fel saját igaza fellett - közben érdekes módon csak féloldalasan bírt szaladni -, de 145
legbelül be kellett vallania magának, hogy szégyenszemre megfutam, dott. Ez van. Valahogy szebbnek, valahogy romantik usabbnakkép2£\tf, el az első együttlétet. Micsoda bolond vagyok! - korholta aztán magát, amikor már majdnem kiért a buja parkerdő fái közül.
De nem volt ideje sokat rágódni kérdéses balgaságán, mert ekkor látta meg a teleportkapuból - zöld, boltozatos bejárót formázó, lebegő kocsonya alig valamivel az ösvém szintje felett - előlépő szömmöncsöt, aki minden bizonnyal azért érkezett, hogy Atrifurmix elé vigye. Szintén ebben a minutumban rohant azonban bele valamibe, vagy inkább valakibe. Azaz, hogy pontosabbak legyünk, az elfet érte váratlan támadás egy oldalsó csapásról. Valami vagy valaki nekirontott, és a földre döntötte, mi több, a súlyával maga alá temette. És ez a valaki rettenetes bűzt árasztott magából. - Ó, édesem! Téged kerestelek! - duruzsolta kéjesen a magatehetetlen Aldyron lovagló bűzbanya, és
miután nagy barna nyelvével körbenyalta az ajkát, pár nyálas csókot nyomott a tündér arcára. Aldyr kis híján öklendezni kezdett. - Qupaka mama háromszázötven bogyót adott a jó Atrifurmixnak, úgyhogy ez arra is feljogosítja, hogy akár magával a Nagy Sötét Elf Mágussal is egyesülhessen. Itt, a gyepen!... MosÜ Aldyr ijedtében elejtette volna a varázsbotját, de a helyzet fonákságából adódóan ezt nem tehette meg. Helyette térdét roggyantotta össze, s arcára kiült a rettenet. - Hálásról szó sincs, Ragya! Nekem sürgős dolgom van! - rebegte az elf, aztán maradék lelkierejét
összeszedve és öklendezési ingerét elnyomva Drowgur Elemi Öklével lehessegette magáról a banyát, aki pár méter szárnyalás után egy rózsabokorban állapodott meg. - És egyébként is - tette hozzá. - A nagykorúságomig szüzességi fogadalmat tettem! Úgyhogy még várnod kell pár évszázadot... - Várni foglak, abban biztos lehetsz! - epekedett cuppogva a banya, mintha az elf legalábbis házassági
ajánlatott tett volna azzal, hogy behajította a bokorba. Ez kész őrület! - tápászkodott fel Aldyr, aztán nyakába szedve a lábát, egy őz fürgeségével iramodott meg a várakozó szömmöncs felé. - Indulhatunk? - lihegte futtában a varázsló, és a választ meg sem várva, azonnal be is vetette magát
a teleportkapu kocsonyás anyagán... A teleport túlsó oldalán kellemes gyantaillat fogadta.
Egy nagyobbacska előszobába érkeztek, ahol a padlótól a falak borításáig szinte mindent fenyőfából ácsoltak. A berendezés többséget öreg fotelok, vörös bársony bevonatú kanapék, szúette ruhásszekrények, apró szobafenyők és megfakult tájképek alkották. A falakon vadkanok, medvék és szarvasbikák trófeái vicsorogtak, a szoba sarkaiban kitömött rókák, nyulak, fajdok és gyöngytyúkok tetemei néztek egv" mással farkasszemet. 146 \z egész helységet valami ódon fülledtség és rezzenetlen csend ülte ' Aldyr egészen úgy érezte
magát, mintha nem is egy sziklapalota termében lenne, hanem valamiféle takaros erdei kunyhóban. A méregzöld izzásból kibontakozó szömmöncs, aki denevérszerű szárnyai ellenére képes volt a földön járásra is - valamit gügyögött lapos orra alatt, és maga után intette a bámészkodó varázslót. A hall három ajtónak és egy alsóbb szintekre levezető fa lépcsősornak adott még helyet. A dülöngélő járású szolga a terem legtávolabbi szegletébe, a legnagyobb, kétszárnyú bejárat elé vezette. Itt friss levegő csapott az elf arcába egy nyitott ablakból, ahonnét kiváló rálátás nyílt egy gyönyörű, nektárillattól terhes rózsakertre. - Atrifurmix már várja önt - szörcsögött a különös lény, és kitárta Aldyr előtt az ajtót.
Az elf megigazította átizzadt köntösét, és némiképp fintorogva saját szagától, belépett a félhomályos helységbe. Amit először meglátott, az egy böszme hóork grimaszba torzuló pofája volt, amint elkerekedő szemmel hátralendíti jobb karját, és iszonyú erővel elhajít felé egy hosszú lándzsát! Aldyrnak döbbenetében arra sem maradt ideje, hogy megmukkanjon. Csupán az mentette meg az életét, hogy reflexei ösztönösen működésbe léptek, és oldalra vetették a gyilkos fegyver útjából. Dermedt kő -szoborként követte tekintetével a fegyver útját, ami rezegve megállapodott az előszoba falában, darabokra zúzva egy medve trófea koponyáját. - Mit műveltél te bolond! Kis híján megölted a vendégemet! - rikácsolta a szumk, és szitkozódva rugdosta-ütlegelte a hatalmas izomkolosszust. - Takarodj innét, balga testőr, amíg igazán dühbe nem gurulok!
A hóork egy „bocsánat, mester" dürmögéssel hagyta, hogy agyba -fóbe verjék, aztán meghunyászkodott kutyaként, sűrű hajlongások közepette takarodott ki a szobából. - Elnézésedet kérem, ööö... - Aldyr. Aldyr non Ameth. - ...ah, köszönöm uram, de a testőröm kissé meggondolatlan fejű. A minap rám tört a szobámban két
elszabadult kísérleti szörnyem, és azóta kissé nyugtalan szegény. Egy sötét elf vendég pedig nem mindennapos errefelé... - Hát persze... - bólogatott együtt értően Aldyr, holott közben a mellkasából majd' kiugrott a szíve.
Még túl sem tette magát a parkban Megesett inzultusokon, erre itt majdnem meggyilkolják... Elszabaduló kísérleti szörnyek, ideges testőr... hmm. Ez nekem fur -
~ Makrofix pedig azt mondta, hogy sötét elfekből még túl sok is vanitt! R. ~ O. Makrofix. - A szumk arcán titokzatos mosoly ömlött szét. -bizonyára arra gondolt, hogy sok
sötét elf kellékünk van. Szem, kéz, *> haj és egyéb kiegészítők. Igen, igen. Ezekből tényleg dugig va j^jnk. Manapság inkább az óriások végtagjait keresik, ezekből nem győzünk eleget beszerezni! 147 - De hát ez gusztustalan! - Ugyan mi? Senkit sem fosztunk meg a tulajdonaitól. Mi csupj, cserélünk. A kuncsaft felajánl valamit,
mi pedig adunk helyette valam mást, amire neki nagyobb szüksége van. - Akkor mit kapnék én, mondjuk a jobb szememért? - Jelenleg egy fia garast sem, de ha éppen szükségünk lenne efféle re, akkor bármit. Másik szemet,
amivel mondjuk állandóan látni lehet; szellemlényeket, pénzt, láthatatlanná tevő parókát, új fejet, szőröket; mellkasára, vagy amiben megegyezünk... Új fejet?! Micsoda tétlenség! Ez a szumk egy őrült! Jó lesz vigyázn vele! - ...Amondó vagyok azonban, hogy az efféle üzleti dolgokról maj< ráérünk később is beszélgetni.
Nem akarom megsérteni a türelmetlenségemmel, de hamarosan kezdetét veszi a nyitóbál első eseménye, i közös lakoma. Úgyhogy, ha nem veszi rossz néven, a csurcsur bogyói; ügyét kellene mihamarabb lerendeznünk. - Igen, igen - mélázott Aldyr. Csak most szakított időt arra, hog tüzetesebben is körülnézzen a
helységben. - De először is szeretnérr visszakapni a hátizsákomat. - Mi sem természetesebb. Kihozatom a virágkertbe, ahová leülünk Jöjjön utánam!
De sürgős ennek a szumknak! - mérgelődött Aldyr, de Atrifurmix ra sem hederített az elfre. Máris kinyitott egy apró ajtót a szoba végében, és egy keskeny lépcsősoron megindult lefelé. Aldyr gyorsan körbevizslatta a szobát - dugig rakott könyvespolcok íróasztal, kényelmes fotelok fából farigcsált domborművek, illatos kúszó virágok a falakon -, és maga is vendéglátója után indult. Ha látte volna a szumk kárörvendő mosolyra torzuló ajkát, talán nem sietett volna annyira... Atrifurmix személyes gondozású rózsakertje méltán rászolgált a dicséretre.
Amerre csak a szem ellátott, a szivárvány minden színében tündöklő virágágyásók tarkították a porhanyós földet, a mályvazöld élő sövényei pedig elképesztő alakzatokat formázva kígyózta k keresztül-kasul t kertben. Itt aztán könnyen el lehetne tévedni... - jegyezte meg magának Aldyr, egy apró, vérvörös virágokat bimbózó rózsafa mellet álldogálva Mélyen magába szívta a bódító illatokat, és igyekezett úgy állni, hogy i kellemes nyári szellő lehetőleg minél távolabb hordja a ruháiból áradé izzadtságszagot. A szumk egy meglepően nagy márványasztalhoz ültette le, valahol a kert sűrűjében. Néhány karnyújtásnyira tőlük egy apró szökőkút csobogott, tengerkék-áttetsző vizében mélybarna tollazatú madárka fürdőzött Körös-körül öt láb magas rózsabokrok ágaskodtak, tüskés ágaikon sárga, vörös és
fehér szirmú virágaikkal. Az elf kellemesen elnyújtóztattö végtagjait az asztal melletti karosszékben, és mosolygós, önelégült arccal fürkészte a feje felett szárnyaló bodros bárányfelhőket. Csak akkor 148
vjcent vissza a valóságba, amikor egy teleportkapu izzott fel mellette, %e& szömmöncstől visszavehette viseletes hátizsákját. e _ Remélem, nem talál semmi hiányosságot a poggyászában aggodalmaskodott Atrifurmix, talán túlságosan is együtt érzően. ■
_ Nem, nem. Minden a legnagyobb rendben.
Az eiffelidézte elméjében a zsák száját megoldó apró varázsigét, és néhány ujjvonással kiegészítve a formulát, belepislantott a farkasbőr belsejébe. Nem mintha sok különlegesség bújt volna meg a zsák sötétjében. Néhány varázskomponensen,
néhány kisebb gyógykenőcsöt tartalmazó tégelyen és pár szem aszalt bogyón meg szárított húson kívül mást nem rejtegetett. Maga a zsák képviselte a legnagyobb értéket; képes volt ugya nis arra a turpisságra, hogy a belehelyezett dolgokat - kivéve a jelentős hatalommal bíró varázstárgyakat tizedére kicsinyítette. - Szabadna akkor megtudnom, hány bogyós szolgáltatást választott? - A száz bogyós szálláshely tökéletesen megfelel - válaszolta az elf, miközben a zsákba gyömöszölte
feleslegessé vált köpönyegét, amely még csak ki sem dudorította az iszák oldalát. - Az lehetetlen! - képedt el Atrifurmix. - Csak nem fogja lejjebb adni kétszáznál? \ Aldyr elbizonytalanodott. - Fürdő, előre megalkotott álmok, páholy a színházban, Dimenziótorony a legkülönfélébb
világokba!... - sorolta a házigazda. - Csak nem akar lemondani mindezekről?! - Attól tartok, a száz bogyós lakosztály is kiválóan megteszi. - Szó sem lehet róla! - erősködött a szumk, láthatóan egyre idegesebb gesztikulációval. - Ön csakis az én személyes vendégem lehet! Úgyhogy legyen inkább a háromszázas, és ezért
valamennyi szolgáltatás az öné lehet! Bárhol elszállásolhatja magát a kastélyban, bármit és bármikor étkezhet, akárhányszor használhatja a Dimenziótornyot, szolgákat tarthat, betekinthet a kísérleteimbe, megkaphatja a kedvenc jégtündéreimet... Nocsak! - ...és én ezekért cserébe mindössze csak a varázstőrét kérem! Aldyr éppen tiltakozni próbált, hogy
az opálacél családi örökség, s neki mindezeknél jóval többet ér, de a szumk felbeszakította.
- Várjon! Még nem mutattam, hogy a szolgáltatások mellet még milyen tárgyakat kívánok cserébe
adni a tőrért! Atrifurmix varázsigéire - Aldyr már szinte el is feledkezett arról, nogy a szumk valamiféle varázsló - az elefántcsontszín márványon egyre -másra jelentek meg a legkülönfélébb dolgok. 7 Ezek itt, kiváló potencianövelő szert tartalmazó tégelyek - bökött Atrifurmix két tucat apró, zöldes löttyöt tartalmazó üvegcsére. - Nagy szüksége lesz rájuk, ha a palotában marad... Másodjára körülbelül ötven pénzérme nagyságú tojás jelent meg az asztalon egy fonott kosárkában. - Ezek a ritka sokoró madár tojásai; szintén potencianövelök, a legjobbak közül... 149
Csettintés, és... - ...A kis barna fiolákban gyíkmadár vére van, amely alkalmassá teszi arra, hogy hosszú órákig
érzékelhesse mérföldes körzetben az élőholtakat... Újabb varázsige... - ...Ha nyakába veszi a smaragdberakásos pókmedált, parancsolhat az ízeltlábúaknak...
Tapsolás... - ...Aki a bársony ujjast hordja, az láthatatlanná lesz mindenki előtt!... És ez még nem minden!
A márványlapon egy fej nagyságú, teljesen élethű üvegszem anyagiasuk. - Ez a kristályszem, amit lát, az Ismert És Kevésbé Ismert Hősöket Láttatni Engedő Mindenkit
Meghökkentő Szem! - Meghökkentő!... - álmélkodott az elf, bár azt nem tudta, sírjon -e vagy nevessen. - Kipróbálja? - Voltaképpen mire is jó ez? - furcsálkodott Aldyr, tanácstalanul megvakarva feje búbját.
A felajánlott cseretárgyak közül igazából csak az ujjas érdekelte; meg esetleg a gyíkmadár vére. No, meg a pókmedál sem lenne megvetendő... Aldyron eluralkodott gyűjtő szenvedélye. - Az Ismert és Kevésbé Ismert Hősöket Láttatni Engedő Mindenkit Meghökkentő Szem furcsa egy szerzet - magyarázta a házigazda. - Oda barangol a világon, ahová éppen kedve tartja. Fel -felvillant egy-egy megtörtént képsort valakiről vagy valakikről, ha úgy véli, hogy azok majdan legendás
hősökké lesznek. Nagy érzéke van az ilyen fickókhoz, nekem elhiheti! - Ez lehetetlen! Hogy lenne képes egy... szem bárhová is nézni Ammerúnián, ráadásul a saját kedve
szerint! No, és a kiválasztott kalandozók?... Nem hiszem el!
- Akkor csak figyeljen jól, kedves elf barátom.
Atrifurmix elhúzta bal tenyerét a Szem előtt, mire az megremegett. Először csak homályos szürkület lopta be magát a kristálylencse üregébe, aztán váratlanul a Szem
megfeketedett, s feltűnt a Kék Hold sápadtan vigyorgó korongja az éji fellegek felett. Egy gigászi sziklaszirten nyomasztó lovagvár magasodott a kékezüst holdfényben, amelyet valaha két részre szakított egy iszonyú villámcsapás ereje. A kristály által közvetített kép a kastély egyik csonka tornyához közeledett, ahol a megszürkült, esőkoptatta vízköpők egyikén apró alak lebegett. A sötét homályban küszködött felfelé a szikla -szobor kiszögellésein, hogy feltornássza magát a legközelebbi ablakpárkányra. - Ez a töpörödött alak a szakadék felett Vakmerő Muftti - közölte egy láthatatlan, mély tónusú hang,
kommentálva a történéseket. Aldyr szemét kimeresztve csüngött a S zemen. - Faját tekintve uruk, azaz jégmanó, Észak szülötte. Szörzete ezüstkék, szeme fekete, mérete nern egészen egy láb, súlya összes felszerelésével együtt mintegy négy kiló 150
regfőbb hozzátartozója egy hátizsák, egy tőrkard, egy kugdari nyílpuska mérgezett vesszőkkel, egy mágikus gyűrű, egy hálósapka és egy ta -wu-ó, amit a veszélyesebb helyzetekben pelenkának is használ. Közis-mert gyengéi a nők és a manópálinka. Erőssége nincsen, de elképesztő gyorsasága és jelentéktelensége sokszor előnyére válik. Elsődleges jellemzői: a fürgeség, a gyűjtőszenvedély (különös tekintettel mások legféltettebb értékeire), a gyávaság, a nagyotmondás, állandó éhségérzet és korlátlan befogadóképességű kettős gyomor, kiváló rejtőző képesség, különleges érzék a drágakövekhez, makacsság, hiúság és nagyravágyás... Mindezek ellenére megrögzött kalandozó alkat, nemes lelkű lovagi eszméket hordozó, készséges, barátságos, szavatartó és hűséges barát, aki bár harcban első lépésként megfutamodik, de aztán félőrült csatakiáltással tűnik fel újra a legerősebb csapattárs vállán... Amennyiben egyedül járja a világot, mint most is, nagy vakmerőségről teszt tanúbizonyságot. Ezekben a pillanatokban Tullúriában tartja a vakszerencse, s legfőbb célja, megpihenni az elhagyatott lovagvár termeiben. No, meg némi kutakodás holmi elveszettnek hitt kincsek után... Muffti időközben feltornászta magát egy sötéten tátongó ablak párkányára, és lihegve megpihent. Épp a hold baljós korongját bámulta, amikor a háta mögött sercegve pislogott fel egy gyertyalá ng. Erre a lehetetlen jelenségre Muftti szeme kiguvadt, felsőteste görcsbe merevedett, és hangtalanul összecsuklott a párkányon. - Nos, hogy tetszik a Szem? - érdeklődött Atrifurmix.
Aldyr teljesen le volt nyűgözve. Kezdetben megpróbálta ugyan megtörni az illúziót, de képtelen volt rá. Márpedig ez csakis illúzió lehet! - erősködött magában, de kétségei felett hamar úrrá lett az érzékek nehezen elnyomható hatalma.
- Egyszerűen fantasztikus! - lelkendezett a tündér. Mindig is odáig volt Ammerúnia legendáiért,
birodalmaiért, ismeretlen népeiért, mi több, azért adta kalandozásra a fejét, hogy minél több királyságát és faját ismerhesse meg a vén szárazulatnak. Most pedig itt van egy varázstárgy, ami közvetlen közelségbe hozza számára akár a legtávolabbi országrés zeket is! - Megnézhetném még egyszer? - kérdezte a űz elf. - Hát persze!
A Szem megborzongott, és a belsejében felragyogott a nap korongja. Azaz inkább csak valami homályos folt helyette, mivel az eget irdatlan viharfelhők borították. Az elf egy végtelen mocsárvidéket látott, ahol fülledt szél hajtotta maga előtt a méregzöld sástengert. Közel s tájiban az életnek semmi jele, csak az éjfekete ingovány hullámzása és valami rémisztő sziget... és nocsak, egy lélekvesztő is feltűnt a képben, két utassal. Egyikük egy kopasz, karvaly tekintetű varázslóféle, mási rü^ egy gigászi izomzatú, komor arcú barbár, hatalmas pallossal. És körülöttük a csónakban egy sereg hulla... - A varázsbotot markoló boszorkánymester neve Sárkány Borsa, a hollóhajú barbár a véracél pall ossal
a kezében Zorg, a Szikla. Valahol ^ytia déli mocsaraiban járnak, de immár két hete tökéletesen eltévedtek. Eredeti céljuk egy holdelf megbízatás véghezvitele, egy ősi ereklye 151
visszajuttatása lenne a draclonok királyához, Sahwara elátkozott fenn. síkjaira. Különösebb siker azonban nem kecsegteti őket. Kezdetben három nagy csónakkal vágtak neki a lápnak, de pár hét leforgása alatt valamennyi emberüket elvesztették. Most egy ködpárába temetkező szigeten készülnek kikötni, ahol számos érdekes meglepetés várja majd őket... Aldyr nem bírta tovább az izgalmakat. - Áll az alku! A tőrömet cserébe a lakosztályért és a Szemért! A szumk arcán titokzatos mosoly ömlött
szét. - És mi lenne, ha azt mondanám, hogy a varázsbotért és a tőrért cserébe, még nagyobb
különlegességeket mutatok önnek?! A varázsló elképedt. - Még nagyobb különlegességeket? - Igen, kedves barátom. Nézd csak meg ezt!
A következő pillanatban két testrész jelent meg a Szem gömbje mellett. Egy a tündérénél jóval nagyobb fül és egy közönséges, nagyobbacska szemgolyó. Mindkettő operációval eltávolítva valamiféle ismeretlen lényből vagy lényekből. - De hát, ezek...
- A szem Akhlabar Szeme, a fül Galmayol Füle. Látszatra közönségesek ugyan, de mindkettő
nagyhatalmú mágikus relikvia. Tedd a halántékod mellé a Fület, és gondolj egy olyan helyre, ahol már megfordultál valaha! Aldyr követte a szumk utasításait, és elképzelte maga előtt Asslanthas erdeit. Óriás feketefenyők zúgása, vízcsobogás a mohával lepett sziklaköveken, vízesések morajlása a szakadékos peremű völgyek felett... - Most helyezd a homlokodra Akhlabar Szeméti Hunyd be a sajátod, és láss csodát!
A tündér megmarkolta az érdekes mód száraz tapintató szemet, és odaszorította a homlokához. És kizárva a környező világ fényeit - csodát látott! Látta maga előtt tornyosulni legkedvesebb völgyét, a mohapárnás tisztásokat, a vaskos, barna fatörzseket, látta moraj lani a csillámló vízeséseket, és látta népének sötét bőrű, jéghajú harcosait, akik az Erdőszellem segítségét kérve készültek hópárduc vadászatra indulni a susogó lombok alatt. - Ez a jelen pillanat valósága, elf! Aldyr nem jutott szavakhoz. - Na, és ahhoz mit szólnál, ha elárulnám neked, hogy Akhlabar Szemét, Galmayol Fülét és az Ismert
És Kevésbé Ismert Hősöket Láttatni Engedő Mindenkit Meghökkentő Szemet együttesen használva, te magad is eljuthatsz a kristálygömb által ismert ammerúniai földrészek bármelyikére?! A varázsló elkapta homloka elől Akhlabar Szemét, és felkiáltott. - Ez teljes képtelenség! - Azt csak hiszed!
Az elf bizonytalan tekintettel fürkészte a kezében tartott szerveket. 152
Mi tart vissza attól, hogy kipróbáld?! - erősködött a szumk, nagy alacszeme szinte hipnotikus erővel csillogott. - Bizonyosodj meg az hazamról' cserébe a tőrödért és a varázsbotodér t! Ragadd fel Akhlabar %emét és a Fület, koncentrálj a gömbre, s aztán gondolj arra, ahová a legszívesebben vágysz; és a három relikvia segítségével meg sem állsz odáig! Körülnézel egyet, aztán visszaidézed fejedben a Palotát, és megejtjük a cserét. Én pedig elárulom neked, hogyan tudod rendszere serThasználni a Szemet. Aldyr egy röpke szívdobbanás után megadta magát. Ekkora lehetőséget nem hagyhatott ki! - Ha nem haragszol, a varázsbotod és a tőröd persze itt marad, csak a biztonság kedvéért... - Rendben - állt rá az alkura a tündér, és minden ésszerűségről megfeledkezve behunyta a szemét.
Torkában dobogó szívvel markolta meg Akhlabar Szemét és Galmayol Fülét, majd erősen az Ismert És Kevésbé Ismert Hősöket Láttatni Engedő Mindenkit Meghökkentő Szemre összpontosítva elképzelte maga előtt Whuzanestet, az erdőelfek délnyugati királyságának tengerparti erdeit. És várt... - Ne maradj sokáig!
A szumk szavai már el sem jutottak hozzá. Aranyló napfény, a homokos fövenyt ostromló tenger hullámai, sirályok vijjogása, különös paloták sziluettje a trópusi növényzettel borított sziklák között... Mi lesz már?! - Nem történik semmi! - konstatálta csalódottan Aldyr. - Valamit elrontottam? - Az... könnyen meglehet...
A szumk kárörvendő hangja közvetlenül a füle mellett csattant. A varázsló szempillái felpattantak. - Bregorr! - süvöltötte a szumk, mire vékony, tüskés indák tucatjai fonódtak az elf egész testére,
talpától a feje búbjáig, s véres sebeket fakasztottak a megránduló tündér végtagjain. Bolonddá tettek! - Srad nardl - recsegte Atrifurmix, arcán csúfondáros grimasszal. Aldyr elkeseredett üvöltéssel
kiáltotta volna világgá varázsszavait, de pusztító erejű bűvigék helyett csak néma tátogásra futotta... A szumk megnémította! Aldyr reményvesztett pillantásokat vetett a márványasztalon gazdátlanul heverő varázsbotra. Ösztönösen az opálacél rúnabot felé ka -P°tt, mire tucatnyi tüske tépte fel a kezén megfeszülő inakat. A gyilkos ^uszóindák minden mozdulatánál szorosabbra húzódtak a testén, iszo -nyu kínokat okozva ezzel a varázslónak. M'ért?! Mit ártottam én a szumknak?! Megkötözött, magatehetetlen és értetlen alakja mellett szömmöncs olgák és ork izomkolosszusok bukkantak elő a semmiből. Valaki fej -Da í0t ra*ÍOtt vérszennyes homlokára, mire az elf agyára fojtogató t om-sa ih ereszkedett- Érzékei megfakultak, akaratereje semmivé lett, látá euiomályosult és heveny rosszullét környékezte. A szemébe csurgó 153
vér maradék érzékelésétől is megfosztotta. Atrifurmix szavait azonban még nagyon is jól hallotta. - Tépjétek ki a nyelvét, toljátok ki a szemét, törjétek össze a kéz -csontjait, aztán vessétek be a többiek
közé!... Shinowseevaar segíts! Csattanás a halántékán; jótékony sötétség... 4. Bál után és bál előtt
Az elf izzó fájdalmakra eszmélt. Kezdetben csak a testét elborító friss forradások nyilallását volt képes érzékelni, aztán tompa agyában fokozatosan tudatosultak a környező tárgyak megfakult körvonalai. Elsőként néhány kormozó fáklyaláng villódzása késztette hunyorgásra, aztán már látni vélte börtönének pókhálós sarkait is. Felsebesedett torkát kesernyés füst és alvadt vér szaga fojtotta el, amikor megpróbálta feltornászni magát fekvő helyzetéből. Ekkor döbbent rá, hogy lemeztelenített felsőtesttel egy durva faasztalon fekszik, s véres csuklóit - akárcsak zsibbadt nyakát - vaspántokkal fogatták hozzá a tákolmányhoz. A szája fel volt peckelve, a homlokán továbbra is ott feszült a tompaságot sugárzó átkos fejpánt, a szeme sarkából alvadt vérrögöket pislogott. A fejét csak oldalirányba volt képes elmozdítani, de a szürke, penészvirágos falakat, a szeme sarkában nyújtózó vasrácsokat, a falakon függeszkedő érdekes vasfogókat, tüskés sisakokat és egyéb különös dolgokat bámulva így is az a rémisztő gondolata támadt, hogy egy kínzókamrában van. Nem tévedett nagyot... Ebben a szívdobbanásban kristályos tisztasággal körvonalazódtak előtte az elmúlt percek, vagy talán
órák meghökkentő eseményei. A szumk megmagyarázhatatlan támadása, a tüskés indák szorítása és a tompa nyilallás a halántékában... A jelek szerint valami földalatti cellában van, remélhetőleg még a Palotában. De vajon mit akarnak vele művelni és legfőképpen mi végre? „ Tépjétek ki a nyelvét, toljátok ki a szemét, törjétek össze a kézcsontjait, aztán vessétek be a többiek közé!..." - Nocsak! Magához tért!
Az öblös ork basszus, ami az elf számára korántsem tűnt túlontúl biztatónak, a feje mögött harsant. - Akkor mi legyen? Először a szemét szúrjuk ki? - kérdezte egy gyermekes színezetű hang. - Aztán
fellocsoljuk, összetörjük a kezét, és végül kivágjuk a nyelvét... - Nem, nem. Ha először szúrjuk ki a szemét, akkor nem tudja végignézni, amikor husángokkal és
vasfogókkal szétverjük a csontjait. A nyelvkivágásról nem is beszélve! - Értem. Akkor először összetörjük a kezét, kivágjuk a nyelvét, & aztán toljuk ki a szemét! Most már
teljesen világos! Kezdjük azonnal Már úgy izgulok! 154
X retkes ork anyádat! - káromkodott magából kikelve Aldyr, életéhen talán először. Most azonban nem kívánt enyhébb kifejezést találni a szemtelen ork taknyosra. Méghogy ő izgul! Akkor én mit szó ljak?! - Még mindig nem érted, Gugri. Először valóban a kezét fogjuk összetörni. Te a vasfogóval, én
mondjuk a nagykalapáccsal azon az üllőn, ni. De először csak az egyik kezét! Ezután kitoljuk a bal szemét, aztán jöhet a nyelve, a másik kéz és végül a maradék szem! Világos? - Hogyne. Teljesen. Akkor nekifogunk már?! Aldyrt kiverte a jeges veríték.
- Várj csak! És mi lesz a heréivel? Azokat ki lehetne sütni, nem igaz? Biztosan van olyan finom, mint a
farkashere! És Atrifurmixnak teljesen mindegy, hogy me gvannak-e a heréi, vagy sem. Nincs igazam? Nekem igenis fontosak a heréim! - méltatlankodott magában Aldyr. Ezt a Gugrit pedig a heréinél fogva fogom kilógatni az ablakon! Igaz is! Melyik ablakon? - Igazad van. Ha lesz rá időnk, kiheréljük! - Nagyszerű!
Az elf tehetetlenségében és félelmében remegni kezdett. Valamit azonban tennie kellett, ha nem akarta megcsonkítását elevenen végignézni! A testét mozdítani sem tudja, a feje a pánt miatt túl kába a Diszciplínák használatához. Egyetlen reménye maradt hát. Az a pár varázslat, ami fajának vele született képességeként pusztán szellemi összpontosítással is létrehozhatónak tűnt... Egy otromba, a koponyáján szörnyű varratokat viselő ork férfi és egy töpörödött ork fattyú lépett mellé. A nagyobbik egy irdatlan méretű kalapáccsal, a kisebb egy vaskos, csorba fogóval. Most!
Aldyr összpontosításának eredményeként kifeszített testére és a két hóork alakjára átláthatatlan, mágikus sötétség ereszkedett. - Azannya! - rikoltotta a vágott fejű, míg a kölyök vartyogva kiált ozott. - Varázsol a tetvese! Üsd, ahol éred! Üsd! Üsd! Özsd... ortyyppfkrr...
Aldyr nem foglalkozott a két átmenetileg vakságra kárhoztatott orkkal, de a jelek és a hangok alapján Gugrit a vágott fejű véletlenül agyonverte. Az elf csak remélni tudta, hogy jó alaposan... A varázslónak azonban sokkal fontosabb volt a fejpánttól való meg -s^badulás. A mágikus sötétségen kívül ugyanis hathatós képessége J en helyzetre nem akadt, hát tervének további kivitelezéséhez szüksége lett volna az agyára is. Legalábbis néhány asztrál pöröly aktivizálásnak az erejéig... tel ^\ Csendesült, az ork melák azonban, bár megzavarodott a hir en beállt vak sötétségtől és a kölyök kiiktatásától, azért sokáig nem veszthette el a kínpadot. A varázslónak pár szívdobbanásnál több ldeJe nem adatott. £z°nyúfejrázások gerincropogtató rangosok.. kikerült! 155
A fejpánt lecsúszott, Aldyr megkötött, eltompított szellemi erői pt. dig lelkesen elszabadultak. - Megállj! - dörögte az elf, ha nem is az ajkával, de a tudatával.
A parancsvarázs vagy hatott, vagy az ork volt még mindig tanácstalan, mindenesetre a varázsló fejére semmiféle kalapács nem sújtott le. - Válaszolj nekem! - recsegte magában az ork felé. - Mi a felad; -tod? - Az, hogy kitépjem a nyelved, kiszúrjam a szemed... - Elég, elég! Egyébként meg rossz a sorrend... - jegyezte me- Aldyr, aztán kis híján elröhögte magát.
Sikerült! Sikerült! - A feladatod most az, hogy azonnal szabadíts ki! - Máris!
A sötétség eloszlott, a megviselt varázsló pedig a befolyása alá vont ork segedelmével pár pillanat alatt megszabadult béklyóitól. Elgémberedett és sajgó végtagokkal állt fel, aztán gyorsan szemrevételezte a helyiséget. Nem volt idő az örömünnepre, elvégre Atrifurmix bármikor betoppanhatott a terembe.
A változatos - a varázsló által még sosem látott - kínzóeszközökön kívül a kamra csupán egy öreg kandallónak, néhány üstnek és pár porosodó csontváznak adott helyet. Aldyr sem a kínzóeszközökkel, sem a láncokon lógó csontmaradványokkal nem kívánt szorosabb kapcsolatot kötni. A kamrából csigalépcső vezetett fel a felszínre, a legtávolabbi sarokban pedig egy keskeny folyosó nyílt, ami láthatólag sötéten tátongó cellákhoz vezetett. Az elf a csigalépcső mellett döntött, amikor halk, már -már alig hallható nyöszörgésre lett figyelmes. A fáklyák sercegése elnyomta ugyan a különös neszezést, de a tündér hallása így is meghatározta a hang forrását. - Segíts!...
A siránkozás a cellák irányából jött. - Vezess a cellákhoz!
Az ork réveteg tekintettel indult meg a homályos folyosó felé. Biztos, ami bi ztos Aldyr nem kívánt a behemót előtt menni. Jobb félni, mint megijedni...
Amerre elhaladtak, a szürke falakon ragacsos pókhálók kúsztak, a lépéseik nyomán por szállingózott az elf érzékeny orrába. Pár méter utón már heveny, áporodott büz fojtogatta. Ezt a járatot sem használhatják túl gyakran... - állapította meg tűnődve Aldyr, de a kamra is azt a
látszatot keltette, mintha éveken keresztül csak az enyészet lakta volna. Aldyrnak nem lett volna szüksége fáklyára, de most mégis felragadott egyet a fali tartókból. A fény a legtöbbször megnyugtatta. - Ki van itt? - érdeklődött izgatottan, a lobogó zsarátnokot a racsokhoz dugva.
A feketeségbe harapó narancs fénykör egy vasláncokon lógó, meg' tört testű alakra vetült. - Atrifurmix...-nyögte amaz, alig hallhatóan. 156
Egy hajszálon múlt, hogy a varázsló nem ejtette ki kezéből a fáklyacsonkot. A mocskos cellában valóban egy megkínzott, csupasz testű szumk fetrengett a saját ürülékében. És vonásaira, alkatára lehetett volna akár Atrifurmix is... _ Az lehetetlen... - dadogta az elf, hangjában hitetlenkedés bujkált. _ Te nem lehetsz Atrifurmix! - Ki vagy, hogy megkérdőjelezed mivoltomat? - küszködött fájdalmaival a szumk, megpróbálván felemelkedni.
_ A nevem Aldyr non Ameth. Atrifurmix vendége voltam, amíg egy ócska trükkel el nem vette az eszemet. Holmi mágikus szemekkel lekötötte az érdeklődésemet, aztán se szó, se beszéd elfogatott és börtönbe vettetett. Holott, ezt akkor is megtehette volna, amikor a barlangba léptem... - A két Szem! Már azokat is használja a n yomorult! - sóhajtozott az ál-Atrifürmix, és olyan keserves
ábrázatot vágott hozzá, hogy Aldyr már-már kezdte valóban megsajnálni. - A varázspánt és a varázsbot, amit a szolgáim befolyásolására használ, csak a palota barlangjában
működik, ő pedig túlontúl gyáva ahhoz, hogy bármit is a saját erejéből intézzen... De minek is magyarázom mindezt neked! A szumk mondandója kezdett érdekessé válni, az idő azonban sürgetett. Az elf nem tudta, mikor cselekedne helyesebben. Ha hagyná a vénséget és menekülne, ahogy csak tő le telik, vagy ha itt maradna, és végére járna a dolgoknak. Istennője - Shinowseevaar - azonban nem nézte volna jó szemmel, ha a kiszolgáltatott szumkot magára hagyja. így az elf, ha kesernyés szájízzel is ugyan, de az utóbbi lehetőséget választotta. - Miről beszélsz, szumk? Ki Atrifurmix, ha valójában nem ő Atrifiirmix?
A fogoly nekidöntötte fejét a száraz sziklafalnak, és erőtlen hangon felsóhajtott. - Atrifurmix én vagyok. És én vagyok az is, aki a saját házamra szabadítottam azt a démoni lényt, akit
te Atrifurmixként ismertél meg... Démoni lény?!... Ez máris rosszul hangzik.. Kiütést kapok a démonoktól! - Három napja nyakamba akasztottam egy medált, amire véletlenül akadtam r á egy halom régi
fóliánsom alatt. Nagy gyűjtő szenvedélyemnek és rettenetes szétszórtságomnak hála már nem emlékeztem rá, kitől yagy mitől kaptam. És mielőtt felvettem volna, nem éreztem a medál -001 semmiféle ártó szándékú mágikus kisugárzást... Aztán, amint a "yakamba akasztottam, megláttam magam előtt a saját hasonmáso?■••• Csakhogy ez a hasonmás nem én voltam, hanem valamiféle
zorny vagy démon! Egy agyafúrt, roppant különleges lény, aki alkal -
azni tudta valamennyi képességemet, tudatában volt valamennyi is du7^mnek' teljességgel hasonlított rám, utánozta a hangomat, a m ozataimat és a személyiségében mégis teljesen más volt, mint jóma ^ Agresszív, őrült vérengző és hatalomra éhes... kezének erőtlen mozdulata megcsörrentette a va£ sz,umk sóhajtott, Vaskos láncokat. 157 - Azzal kezdte, hogy saját hatalmamat ellenem fordítva bebörtön zött ide, aztán álnok módon a
szemem láttára letépte Makrofix, gya~ nútlan testvérem fejét... - A fogoly sírással küszködött. Ezután kis. zölte velem, hogy ő lesz a Palota további ura, és rám is csak addig les, szüksége, amíg ki nem szedi belőlem valamennyi titkomat. Ennek hamarjában neki is látott, úgyhogy megismerte az illúzióbotomat, amely! lyel a kastély környezetét formáltam, és a fejpántot, amely sokszor segítségemre volt az engedetlen szolgák vagy vendégek megfékezésében Ezeknek a titkát csak egy napja kaparintotta meg. Addig a már megérkezett vendégek és a szolgák előtt kénytelen volt azt a látszatot keltenie, hogy ő valóban Atrifurmix; mi több, szegény Makrofrx alakját is felvette. Amióta viszont nála van a két varázstárgyam, a gyávasága elpárolgott. Korlátlan ura az én jó szömmöncseimnek és az orkoknak... És úgy tűnik, minél több varázstárgyat szerez, és minél több életet tioix, annál erősebb!... Mágikus fókuszban és életerőben pedig nincs hiánya kastélyban, legalábbis egyelőre... És azt el sem tudod képzelni, milyen őrült terveket forgathat a fejében egy ilyen bestia!...
Aldyr el tudta képzelni, s nem először hallott olyan szörnyről sem, amely koncentrált manafókusz jelenlétében - ilyennek számított az elf varázsbotja és tőre is - különleges hatalmakra tehet szert. Az életerőt is marta formában hasznosítja a fattya, az egyszer bizonyos! - Hinned kell nekem! A démon egyre erősebb, s ha a vendégeim és a szolgáim életét is elveszi, még
nagyobb hatalma lesz. Márpedig amikor pár órával ezelőtt itt járt, eldicsekedett azzal, hogy valamennyi vendégemet elpusztítja, még ma este. Szabadíts ki, és segíts nekem! Bőségesen megjutalmazlak érte! Aldyr hirtelen Akhlabar Szemére, Galmayol Fülére és az Ismert Es Kevésbé Ismert Hősöket Láttatni Engedő Mindenkit Meghökkentő Szemre gondolt Nem utasította volna vissza őket... Nem, nem! Ezeket a tárgyakat el kell felejtenie. És... segítenie kell a szumknak, ugyanis igazat mond!...
Aldyr ugyanis időközben sikerrel olvasott a valódi Atrifurmix gondolataiban és emlékeiben. A szumk az volt, akinek állította magát. Egy kissé furcsa, hóbortos és egy sereg dologban az elf számára érthetetlen szerzet, de mégiscsak olyan valaki, aki kellőképpen jószívű és jó szándékú ahhoz, hogy ne ebben a cellában foszladozzon el. A tündér, Istennője tanításai szerint nem hagyhatta cserben. Aldyr belépett a cellába, és megvizsgálta a szumk bilincseit.
Mágikus rúnavésetek. Csak hosszadalmas procedúra, vagy mágika kulcs nyitja őket... Egyébként, reménytelen... - A bilincsek mágikusak. Hol lehet a kulcs? - Elrejtette, vagy magánál hordja... - kesergett Atrifurmix. Na persze. Gondoltam... - Ha elhozod a kulcsokat, hatékonyan felvehetjük a harcot ellene Ha nem, csak magadra
számíthatsz... Aldyr gondterheltnek tűnt.
,
Ha ezt túlélem, messziről elfogom kerülni télen a barlangokat - ■' több, a Szirén -óceán partjáig meg sem állok! 158
A kulcsok megszerzésére nem tudom lesz -e kellő alkalom. Ha dís úgy van, ahogy állította, és végezni akar mindenkivel, fogytán az ifink Úgyhogy nem ártana tudnom, mi a gyengéje? Es mivel lehet 'íéglegesen elpusztítani? És ha el is pusztítom, mi lesz a Vzömmöncsökkel
szolgámat. Elsőként ezt kell megszerezned. Ha a kezedbe veszed, és fennhangon kimondod a nevemet, a hatalma átmenetileg megszűnik. Te ugyan nem vagy képes további utasításo kra használni, de ha a szolgák a bűvölet megszűnte után magukhoz térnek, talán nagyobb esélyed lesz őket magad mellé állítani... Hát, ebben én nem lennék ennyire biztos... - Végezz vele! - könyörgött az agyba-föbe vert, mozdulni is képtelen szumk és elkes eredett
zokogásba kezdett. - Mentsd meg a Palotámat, elf, mentsd meg, és örök hálára kötelezel... Aldyr a hálára nem tartott igényt. Sokkal inkább bosszantotta viszont az, hogy féltve őrzött felszerelése illetéktelen kezekbe került. No, meg az a sok vendég! Sosem felelt még mások életéért, legfeljebb a sajátját sodorta halálveszélybe... És valahogy most sem volt túl nagy kedve ezt a szerepet felvállalni. De ami végképp tarthatatlan volt, hogy végre kellemes téli szálláshelyet talált a Palota személyében, s erre egy őrült szörnyszülött meg akarja zavarni a kellemesnek ígérkező téli pihenést! Aldyr lelki szemei előtt feltűnt a két, azaz három jégtündér lenge alakja, mire fájdalmasan elvigyorodott.
Ez pedig vért kíván! - Nyugodj meg, szumkl A démon vagy akármi legyen is hamarjában a másvilágon találja magát. Ezt én
ígérem neked, Aldyr D'ounarr D'nonshezbaras non Ameth. Ha pedig m égsem, akkor eggyel több lakosztályod marad üresen... Azzal magabiztos, alvadt vértől szennyes mosollyal elhagyta a cellát, és az orkr a parancsolt.
, - Itasd meg a szumkot, és őrizd az épségét, akár az életed árán is! Es vésd az agyadba, hogy ő
Atrifurmix, a Palota valódi gazdája! - Ő Atrifurmix, én pedig őrzöm az életem árán is! - szajkózta a megbabonázott hóork. , - Helyes - bólogatott a varázsló saját sikerén felbuzdulva. A vallat még eltart vagy fertály óráig. Ennyi
biztonságos ideje van arra, hogy valamit cselekedjen. Ennek pedig elégnek kell lennie ahhoz, amit taterveit. Nem kívánta ugyanis halogatni a küzdelmet. A szörnyet addig kell megfékezni, amíg nem lesz még erősebb. És ha minden igaz, most mar kezdetét vette a nyitóbál. A vendégek egy helyen, a szolgák egy •^Pácban... Némi álmosító ital és némi mágia, s a bestia máris jelt adhat a mé -szarlásra... . De a tömeg, a kavarodás neki is kedvezhet. Talán még a vendégeket V?a§a oldalára állíthatja... Merész lépésre szánta el magát. 159
Elsőként visszaveszi a varázsbotját, aztán megkaparintja a szumk pántját, maga mögé állítja a savköpő és mentáimágiát használó szömmöncsöket, aztán végez a démonnal, s végül átadja magát a gy<\. zelmi mámornak és a megérdemelt téli dőzsölésnek... így, ebben a sorrendben. Kinyitotta jobb tenyerét, és a bőrébe karcolt apró rúnára koncentrált Pár napja készítette el a cikornyás ábrát, tökéletes mását pedig a varázsbotra véste fel. Tárgyszimpátia. Csak gondolnia kell rá, és rendjénekjelképe máris a kezében terem, amennyiben még a barlangban van Vagy - ő maga teleportálódik a varázsbothoz.
Ezen utóbbi megoldást választotta... Nagyobb megrökönyödést ki sem válthatott volna az ál-Atrifurmixból, mint amikor véráztatta, félmeztelen fekete démonalakként anyagiasuk mellette. Erre is számított. A'szörnyet a manafókusz is erősítette, miért mondott volna hát le a varázsbot közelségéről? Olyannyira nem mondott le róla, hogy a botot a saját kezében szorongatta. Es látszatra épp a nyitó
beszédet celebrálta... Ügy tűnik, legközelebb erre is ki kell találnom valamit... - méltatlankodott az elf, aztán haragoslila Aurát sikoltott maga köré. Kurta pillantást vetett a hatalmas bálteremben összesereglett vendégekre, a dermedten figyelő orkokra és szömmöncsökre. A halotti, döbbent némaságba, a mákonyos feszültséggel telített, rezdületlen levegőbe kiáltott varázssikoly szilánkokra törte a csendet. - Ez a szumk egy csaló! - bökött vádlón a háromágú illúzióbotot és a saját varázsbotját markoló
malacszemű alakra. - Megölte Makróikét, a valódi Atrifurmixot pedig a palota börtönébe záratta!
Higgyetek nekem! - rikoltotta az elf, aztán egy jól irányzott mozdulattal kitépte a szumk ernyedt
kezéből fekete varázsbotját. Az ál-Atrifurmix őrjítő hangon felsikított, és az elf fürgén felé lendülő karj a elől félreugrott. - Öljétek meg a sötét elfet! - süvöltötte a véres hajú Aldyr felé, mire a közelben ácsorgó orkok és
szömmöncsök harsogó kiáltásokkal meglendültek, ő maga pedig köddé vált. A teremben elszabadult a káosz. A vendégek és a szolgák soraiban őrült lökdösődés, rettenetes ordítozás támadt, poharak, edények és asztalok zuhogtak, csörrentek nagy összevisszaságban a márványpadlón. A vendégsereg - ösztöneitől vezérelve - sikoltozva próbált meg a szélrózsa minden irányába menekülni. Az nem volt fontos, vajon ki állít igazat; az orkok, gyíklényefc manók, lepketündérek csak a saját életüket akarták menteni a kavarodásból. - Breg darrl - recsegte Aldyr, mire elemi sötétség szakadt a fe'e lendülő testőrökre, ami viszont őrá
teljességgel hatástalan maradt. Lila Aurája rendre megfékezte a hóorkoktól vaktában kapott ütéseket, amelyek ereje megbillentette, és a kisebb emelvény padlójára taszította. Az ordítozó orkok viszont csakhamar egymásba és a szárnya-ikkal verdeső szömmöncsökbe gabalyodtak, s a kézitusa kaotikus tltie 160
lésbe ment át. A hóorkok bunkókkal és lándzsákkal csépelték, szúr -=sl_vágták a csapongó denevérlényeket, a szömmöncsök savas váladékaviszont jobb híján az orkok szőrös testén csattant. Üvöltések, füstöl -ő szőr és égett hús szaga környékezte az elfet, aki egy erőteljes vető - jLsel kikerült a vagdalkozók sűrűjéből. A mintegy százfös tömeg hörögve, ordítozva taposta egymást a tribün alatt. A bolthajtásos teremben szárnyas szömmöncsök csapongtak a levegőben, testes orkok törtettek keresztül vad k urjantásokkal a minduntalan útjukat álló, botladozó, lökdösődő vendégeken. Sokan a padlón fetrengtek a rajtuk taposók rúgásai alatt, míg egyesek félelmükben a függönyökre próbáltak felkapaszkodni, tépve marcangolva azokat. A szárnyas tündérek boroskancsókat vagdaltak a felbőszült orkok fejéhez, a gyíklények eszement üvöltésekkel szakították be a mellettük elhaladók dobhártyáit. Hogy ki kinek a pártján állt, azt teljességgel lehetetlen lett volna megmondani. Aldyr azonban nem fecsérelte üres, magyarázkodó szavakra az idejét. Annál is inkább, mivel a terem túlsó végében megpillantotta a bőszen vigyorgó szumk köpönyeges-varázsbotos alakját. - A sötét elf egy démon! - rikoltotta amaz eszement hangon. - Ő ölte meg Makrofixet, és most
mindnyájunk életére tör! Az üvöltözést túlharsogó hazugság még nagyobb kavarodást váltott ki az egymást gyilkoló seregiéiben. - Végezzetek vele! - emelete magasba varázsbotját a szumk, kopasz fején a fejpántot rózsaszín izzás
ölelte körül. - És... végezzetek mindenkiveü!! Most azonnal!!!
S hogy szavait maga is nyomatékosítsa, megragadta a legközelebb álló gyíklényt, és egy iszonyú csavarintással letépte a hüllő fejét. Az élettelen test eldőlt, a szumk alakját pedig mélykék, remegő Aura ölelte körül. - Mindenkit öljetek meg! - kacagott önfeledten, és botja a dermedt elf alakja felé lendült.
Aldyr bősz szisszenéssel az ál -Atrifurmix mellé teleportált. Ahol állt, lába nyomán fekete lángnyelvek csaptak fel a padlóból, porrá égetve a késve utána vetődő ork melákot. A szumk botja újra és újra meglendült, a lángnyelvek pusztító haragja azonban ártalmatlanul vásott el a tündér Auráján. A magasból egy repülő szömmöncs alakja vetődött az elfelé. Vörös tűzlabda sercegése Aldyr előre nyújtott bal tenyérében, lángoló fénycsík robbanás, aztán hús és izzó szőrdarabok véres -savas zápora. ~ Meghalsz! - rikoltott a szumk, arca vicsorgásba torzult. „Aldyr dülöngélő alakjára a feje fölül vakító
fénysugár csapott le. A fókuszált fénynyaláb teljesen elvakította, izzása tetőtől talpig pírba bontotta. A tövises indák okozta sebeken a friss hegek felfakadtak, a va -^lo arcát vér szennyezte be. ~ Dhrnarr!
Az elf igéi nyomán hússzín villám hasított bele a szumk Aurájába. ^t -Aura sercegve felizzott, a szumk fél térdre esett. 161
Piszkos hústorony árnya vetült a tündérre. Gyilkos indulattal pördült meg, hogy a következő szívdobbanásban hosszú lándzsa hasítson bele Aurájába, és járja át teljes szélességében a combját. Mágikus acél! Aldyr ajkát velőtrázó sikoltás hagyta el. Lábából nagy sugárban fröcskölt a karmazsin nedű, az ork azonban még iszonyú erővel meg js forgatta fegyverét a sebben, majd ki is tépte azt. Az elf összeesett, s ha nincs az Aura ereje, talán eszméletét veszti a fájdalom súlya alatt. - Mhurdamm! - üvöltötte kiforduló szemmel, mire a lándzsát újabb döfésre emelő szörnyeteg
oszlopszerű lába alatt eleven lángoszlop fakadt, s fekete üszőkké porlasztotta a haláltusájában fetrengő orkot. Az elf vértócsában heverő alakja mellett újabb halálsikoly harsant; a dülöngélő szumk egy töpörödött manót szorított magához, feltépett nyakából szürcsölve az előpatakzó vért. Aurája szemmel jól látható módon erősödött.
Aldyr elboruló elméjében még tudatosult a teremben elhatalmasodó sikongások és halálhörgések áradata. És a szumk Aurája minden jajkiáltásnál, minden reccsenésnél, minden cuppogásnál egyre erősebb és erősebb lett. Mindenki elpusztul!...
A szumk véres pofával kacagott. Alakja megremegett, s kölcsönvett teste semmivé foszlott felsejlő, rücskös bőre felett. Pár pillanat
alatt azzá vált, ami eredendően volt. Korcs, koromszín testű, csontvázszerű förmedvénnyé, amely karmos ujjaiban varázsbotot markol, tüskés, idomtalan fején fejpánt feszül. És a túlvilági szemekben féktelen gyűlölet és gúnyos ölni akarás izzott. Aldyr az utolsó pillanatban tántorodott el a halálos villám útjából. Az oldalába így is égető fájdalom mart, sérült lábán elégett a testét védő véres bőrdarab, ami a nadrágja szárából maradt. Végső erejét megfeszítve talpra küzdötte magát, aztán az elviselhetetlen fájdalmat kiűzve testéből elharsogta két újabb és egyben utolsó varázslatát. - Eyardnedhal!...
A sötét elf varázsbotja túlvilági fénnyel felderengett, a bot csúcsában ágaskodó női arcból parányi mélykék villámgömb cikázott el a támadásba lendülő szörnyeteg felé. Aldyr Adrewarr Leheletébe sűrítette varázsbotja összes erejét. A villámgömb fülsértő zizzenéssel csattant az acsarkodó lény mellkasának, és villogva szaladt szét a rücskös test egész felszínén. - Ahra dar! - harsogta még ugyanebben a pillanatban Aldyr, s kezének mozdulatára labdányi mancs
formálódott a kavargó ködből a szörny alakja előtt... hogy áldozatát egyetlen iszonyú ütéssel taglózza k a véres kőre, s tépjen ki öklömnyi húscafatokat a préda mellkasából A villámgömb lökése és a démonpöröly ereje megtorpanásra kes tette az elf dühöngő ellenfelét. A néhai szumk azonban még nem ak£! szembenézni végzetével. 162
Mancsából kirobbanó fényvillámok perzseltek bele a tündér arcába és mezítelen felsőtestébe, vaskos forradásokkal csúfítva el a megrogy -„yanó térdű varázsló vonásait. A tündér Aurája szertefoszlott, ereje pe- Jo már nem volt, hogy újabb védőfalat emeljen maga köré. Mi több, m!„ikus energiáinak végképp búcsút mo ndhatott... Elködösülő fejét küszködve a vonagló bestiára emelte, akit a villáragömb kezdett a hatalmába keríteni. Az elf mágus vért köpött, sebhelyes arcára azonban mámoros diadal tolult. Bevégeztetett! A szörny csontsovány testén kar vastagságú kisülések cikáztak, amelyek felemésztették Auráját, és elszívták összes életerejét. Lángoló tekintettel, cafatokra szaggatott mellkassal meredt a saját
vérében fetrengő elfre. Aztán a koromsötét szemek kifolytak üregükből, a csontos karmok füstölögve ráégtek az illúzióbotra. Aldyr remegve kúszott az elhanyatló test mellé. Lelassulni látszott az idő. A szörny szénné égett feje vállára bicsaklott, gőzölgő mellkasán utolsót sercentek a haragoskék villámok. Az elf hagymázas őrülettel tépte le a forró fejbőrre sült pántot, majd elhajította, és elhörögte Arrifurmix nevét. Elméjének értelmes foszlányaival még látta szétfolyni a bestia töpörödött alakját, amint magába szippantja egy fél öklömnyi, csillogó medál... A küzdelem halkuló morajlása és a felé csörtető lábak dübörgése már nem jutott el a tudatáig... Asslanthasi Aldyr édes rózsaillatra és sziporkázó napfényre ébredt. - Hol vagyok? - meredt rá a mennyezetre értetlenül. - Ne izgasd fel magadat! Jó helyen vagy!... Nagyon jó helyen! A varázslónak a csilingelő hang furcsamód ismerősnek hatott. Nem! Ilyen nincs! - Csöcsike?!!! - kérdezte még mindig moccanatlanul, keze védekezőn a paplan csücskébe markolt. - Nem. Én Csupakéj vagyok, de Csöcsike is itt van. Sőt, a testvéreimmel együtt mind a négyen itt vagyunk... - Négyen?!!!
Aldyr, dacára az esetleges fájdalmaknak, ordítva felpattant az ágyban. Egy nagy baldachinos ágyon feküdt ugyanis, az ágy szélein pedig Pontosan négy, hajszálra egyforma jégtündér üldögélt! Es ha még csak üldögéltek volna! Na, de a nézésük!... ■
~T Nyugalom! Feleslegesen ne izgasd fel magadat! Azért vagyunk "t, hogy ápoljunk...
- De én jól vagyok! Hű, de jól vagyok! - szajkózta az elf. - És saj-• ?s' e' kell szaladnom a
felszerelésemért meg... a kenőcseimért. Tud -J^ k, hogy van ez!... - Azzal már ugrott is volna, hogy kisurranjon a
zernközti kétszárnyú ajtón. A hirtelen mozgástól furcsamód alig-alig "^tt gyengeséget vagy fájdalmat. 163 - Felesleges fáradnod! Az ajtó a nyugalmad érdekében belülről zárva van és csak jelszó nyitja. A
jelszót pedig csakis Csöcsike tudja Igaz, Csöcsike? Aldyr remélte, csak rosszul hall.
- A varázsbotod meg a többi felszerelésed itt van, kenőcsből pedjg van elég... - Azzal Csupakéj holmi
zöld löttyöt tartalmazó fiolákra és tégelyekre mutatott. Az elf a balzsamos edénykék mellett a sokoró madár tojásait is felfedezni vélte egy már ismerős kosárkában... Shinowseevaar! Most segíts!... - Miféle jelszó? És milyen nyugalom érdekében? És minek ez a sok zöld... izé?!...
Most a legkisebb kékezüst hajú tündér araszolt közelebb a meglepett varázslóhoz. Aldyr homlokán apró verejtékcseppek gyöngyöztek. - Nos, miután legendás hősiességgel legyőzted a szörnyet, a szömmöncsök kiszabadították
Atrifurmixot, aki mágikus praktikái segítségével felgyógyított, S bár még eszméletlen álomban voltál, de a megmentett vendégsereg máris le akarta róni az irántad érzett háláját. Szerencsére mi, felajánlottuk Atrifurmixnak, hogy a gondjainkba veszünk, és elzárunk a hálálkodástól addig, amíg teljesen rendbe nem jössz. Kaptunk hát egy önálló palotarészt, egy Kívánságok Kancsóját, amivel teremthetünk bármilyen és bármennyi élelmet, kaptunk saját parkot, saját fürdőt gőzmedencével, saját szolgákat és saját ki tudja még mit; úgyhogy ki sem kell lépnünk a többiekhez, csak magunk vagyunk. Te és mi... - No, de nekem levegőváltozásra és pihenésre lenne szükségem! -tiltakozott továbbra is az elf, bár az
elmondottak alapján kezdett kissé megenyhülni. Hmm. Nem is hangzik olyan rosszul... - Atrifurmix... aki egyébként elmondhatatlanul hálás neked... teljesen a go ndjainkra bízott. És mi
addig nem fogunk innen kiengedni, amíg nem látjuk úgy, hogy már teljesen rendbejöttél! Egy másik kékszemű jégtündér is az előtte szólóhoz csatlakozott. - Igen. A parkunkban szívhatsz friss levegőt, mi pedig gondoskodunk arról, hogy az aktív pihenés se
maradjon el... Csak szólj, és mi azonnal teljesítjük bármely kívánságodat! A nők, mintha varázsszóra tennék, csábos mosollyal elkezdtek Aldyr felé araszolni. Itt alabástrom combok, szemérmetlen szeméremfedők villantak, amott gömbölyded mellek néztek vele farkasszemet, s a levegő különösen kellemes és vérlázító illatoktól volt terhes. A varázsló számára a paplan hirtelen kezdett szűkössé válni. - No, de négyen kell, hogy ápoljatok? - kukacoskodott az elf ket' ségbeesett, ugyanakkor enyhén
kéjsóvár pillantásokkal falva a közeledő szépséges tündéreket. - Ez egy Merész Aldyrnak csak nem jelenthet gondot, nem igaz? Aldyr szemöldöke a homlokára
szaladt, aztán bambán elvigy°r0' dott.
Na, jó... Ha mindenáron ez Shinowseevaar akarata, akkor jöjjön aminek jönnie kell!... 164
A77al _ arcán elvarázsolt mosollyal - megvonta a vállát, és beletö -Jösóhajjal a tündérek közé vetette magát... rődő ^malmában sem gondolta volna, hogy a tél elmultevalajeg^ndéí^soványodva, fakordén kell majd a lakosztályból kitolm. Es a* rekSő maga néhány potenciális félelf poronttyal és egy sereg uj SÜKKsodvi[fog felkerekedni Atrifurmixszal, hogy egy Sülő hajón barangolja be egész Északot... Na, de ez már egy másik história... I. Az őrszem A vízmosás szélén végre tisztán kirajzolódtak kira jzolódtak a nyomok, amelyeket Maleon, az elf ifjú pár száz méterrel innen északra fedezett föl. M0st lehajolt, hogy közelebbről is megvizsgálja őket. Közvetlenül a lágy nedves talaj szélén talált egy teljesen ép bal lábnyomot. Maleonnak első pillantásra úgy tűnt, mintha az idegenek külön csak az ő kedvéért hagyták volna hátra az árulkodó jelet, hogy tudja: itt jártak. De talán valamennyire azért mégiscsak óvatosak voltak, hisz' csupán ez az egy lábnyom maradt meg, a többit már elmosta a reggeli esőtől m egduzzadt csermely. A lábnyomból ítélve az idegen lába l ába Maleonéhoz képest rövidnek és formátlannak látszott. A sarka széles volt, mélyen a talajba vájódott. Nagydarab ember lehetett, aki itt hagyta ezeket a nyomokat, gondolta Maleon. A láb csöppet sem keskenyedett el a lábujjak felé; sőt! Ez persze lehetett volna az agyonstrapáit bőrcsizma hibája is. Azonban a csizma orra lyukas volt, s gazdájának nagylábujja kilógott belőle. A karom fúrta mélyedés pedig most már egyértelművé tette, amit Maleon már eddig is sejtett, hogy az orkok fajtájához tartoztak azok a harcosok, akik erre haladtak el a korahajnali félhomályban. Maleon vékony mutatóujjával elkente a karom hagyta mélyedést, majd föltekintett. A z orkok gyakran egymás nyomába tapostak, de Maleon ennek ellenére könnyedén meg tudta állapítani, melyik nyomot, melyik ork hagyta hátra. Az A z ork harcosok összesen hárman voltak. Valószínűleg a tóhoz tartottak, gondolta Maleon, ahogy fölállt. Azonban az elf ifjút nem ez nyugtalanította. Ha az orkok dél felé tartottak, akkor valahol, valamikor föl kellett jönniük ide, északra, a dombok közé. Márpedig ezt Maleon nem vette észre. És ez súlyos hiba volt; nagyon súlyos hiba.
Maleon két esztendeje jött el a falujából, Arfonból, mely egy napi járóföldre, a domboktól északra helyezkedett el. Ez idő alatt csupán egyetlen egyszer járt ott. Néhány hónapja, a Tavaszköszöntő Ünnepén. Bár azóta már a nyár is megérkezett. Maleon nem soká maradt el. Egyrészt a határ miatt, másrészt pedig Folane, egykori kedvese is csak az ünnepre érkezett haza. Nem volt hajlandó elárulni, merre járt. Maleon azonban sejtette: az emberek között. És ami még rosszabb volt, azt az ork fattyút kereste. Azt azonban Folane nem árulta el, és a tekintetéből sem lehetett kiolvasni, vajon megtalálta -
e vagy sem. Ám Maleon nem szívesen gondolt erre, sem Folane -ra, hiszen épp a gyönyörű elf leány miatt hagyta ott Arfont.
Maleon feladata a Mocsár -tó és az Ikerhegy közötti határszakasz ellenőrzése volt. Bár egyetlen elf sem élt ily délre, a dombokon innen, azonban a Mocsá r-tó mellett táborozó Kőszilánk törzs orkjai gyakran megpróbálták kifosztani Arfont; bár szervezett támadásra már hosszú évek óta nem került sor. Északabbra még több elf település feküdt. Ezek többnyire kicsiny falvak voltak, alig akadt közöttük nagyobb, városnak mondható. A települések egymástól teljes függetlenséget élvez 168
tek oly annyira, hogy senki sem köszönte meg Maleonnak, no és persze Arfonnak, hogy nem engedték északra kalandozni az orkokat. Néha előfordult, hogy erre tévedt egy -egy ogár vagy troli is, de szerencsére erre még nem volt példa, amióta Maleon ellenőrizte a területet Orkot is csupán egyetlen egyszer látott. Két részeg harcos aludt át egy éjszakát Maleon táborhelye mellett. Teljes harci díszbe voltak öltözve. A törzs táborhelyén pedig előző nap reggeltől estig verték a dobokat. Minden bizonnyal valami nagy ünnep lehetett, de ez Maleont csöppet sem érdekelte. Miután a nap keltével az orkok is magukhoz tértek, s ráébredtek, hol vannak, kétségbeesett igyekezettel menekültek vissza saját területükre. Maleon pedig kétes büszkeséggel nyugtázta a gyűlölt és oly o ly lenézett orkok gyávaságát. Most azonban semmi sem adott okot a derültségre. A három ork minden bizonnyal tudatosan haladt végig a vizmosás mentén, ahogy tettek egy hosszan ívelt kört az elf ifjú táborhelye körül. Lehet, hogy mégiscsak át kellett volna költöznie egy biztonságosabb helyre? Lehet, hogy részegek és halálra rémültek voltak azok az orkok, o rkok, akik az ünnep idején tévedtek erre, de attól még megjegyezhették, merre jártak, hol látták Maleon táborhelyét. Bár mindez már egy teljes éve történt. Talán már m ár nem is emlékeznének rá. Persze az is lehet, hogy tényleg új főnököt avattak, márpedig az új főnökök mindig túlbuzgóak, és mind azt hiszi, hogy majd ő fogja móresre tanítani az elfeket és az őrszemet, de persze aztán gyorsan föladják. Lehet, hogy csak ennyi köze van egymáshoz a két esetnek, gondolta Maleon. De bárhogy is törte a fejét, ilyen kevés információval nem jutott semmire. Talán csak a vakszerencse íratta le az orkokkal ezt a kört a táborhelye körül, és még nem derítették föl az őrhelyét. De persze ebben csöppet sem lehetett biztos. Eltöprengett, visszatérjen -e Arfonba a hírrel, vagy tovább kutasson az orkok után. Egyelőre azonban nem látott elegendő bizonyítékot, hogy megalapozottnak vélje az a z újabb ork támadás veszélyét. A nyomok mindössze pár órásak lehettek. Maleon ugyan ennyi idő alatt utolérheti az orkokat, ha semmi sem szakítja meg a nyomok vonalát. Úgy döntött, inkább megkeresi az orkokat. A biztonság kedvéért már nem tért vissza a táborhelyére, mert ha az orkok mégis tudatosan derítették föl a területet, akkor talán csapdát is állíthattak á llíthattak neki. Bár eny -nyi ötletességet Maleon nem nézett ki belőlük. Elvégre örökké csak civakodó, büdös orkokról volt szó. . Végül Maleon a Mocsá r-tótól északnyugatra fekvő egyik kisebb osztáson találta meg az orkokat. Egy hatalmasra nőtt tölgyfa lombjai közt rejtőzött el, s onnan figyelte őket. Lassan -lassan már besötétedett, de eddig még semmi sem történt. Az orkoknak láthatóan eszük ágában ^m volt átkelni a dombokon, hogy megtámadják az elfeket.
.Maleon türelmesen várt. Nem esett nehezére. Két esztendeje nem csinált egyebet, mint várta a reggelt, azután pedig az estet. Várt napkeltétől napnyugtáig; napnyugtától napkeltéig. Az orkok csupán hatan voltak. Egy nagydarab, kopasz harcos vertté őket. Ő hagyta azt a bizonyos nyomot. Egyszer odajött dolgát vé 169
gezni a tölgyfához, amelyen Maleon rejtőzködött. Az elf ifjú kísértést érzett, hogy egy nyílveszővel lyukat üssön annak kopasz fejébe. Ám mégsem tette meg. Azóta már megbánta. Érzékeny orra nehezen viselte a fa tövéből fölfelé áramló édeskés ork bűzt. Egyre inkább gyűlölte őket. Az orkok nem vertek föl sátrakat, a szabad ég alatt töltötték az éjszakát. Talán ha esik, behúzódnak a tölgyfa lombkoronája alá. De szerencsére nem esett. Tüzet azonban m égiscsak gyújtottak, amely el is burjánzott már néhányszor, mivel az orkok nem ástak neki megfelelő gödröt. Ám mivel mi vel a tűzhely körüli fű már teljesen kiégett, nem kellett félni attól, hogy esetleg mégiscsak tova terjed a tűz, s az erdő is lángra lobban. Mint ahogy az az orkok földjén már oly sokszor megesett. Maleon így is nagyon aggódott az erdő miatt. Gyermekkorában egyszer megtörtént, hogy egy ilyen, orkok gyújtotta tűzvész porig égette Arfont. Elpusztítva ezzel az ezeréves elf múltat. Ennél szörnyűbb dolgot Maleon el sem tudott képzelni, mint hogy újra lángra lobbanjon szeretett erdeje. Elmúlt egy teljes nap, azonban az orkok egyetlen alkalommal sem távoztak messzebbre a tisztás szélénél. Leginkább egymás dús szőrze-tének bolházásával voltak elfoglalva. De gyakran robbant ki köztük verekedés is, ahol aztán érdes ork nyelven kiabáltak egymás képébe, s vicsorítva próbálták meghunyászkodásra kényszeríteni a másikat. Kopasz vezérük azonban csak akkor avatkozot t közbe, ha fegyverhez nyúltak, vagy ha már egymás életét veszélyeztették. Ilyenkor gyorsan véget ért a vita. A vezérnek rettentő tekintélye lehet a többiek előtt, állapította meg Maleon. így azután két teljes nap letelte alatt mindössze egy betört orrot, két fölrepedt szemöldököt és egy megdagadt, fájó csuklót könyvelhetett el az ellenség önpusztításaként. Minél inkább közeledett a második nap vége, annál inkább lett Maleon egyre és egyre nyugtalanabb. Ugyanis amíg ő itt ült a tölgyfa tetején, és ezt a fél tucat orkot figyelte, addig bárki keresztülhaladhatott a rábízott határszakaszon. Azonban itt sem hagyhatta őket, hogy szokásos földerítő útjai egyikével bejárja az ellenőrizendő területet, hiszen az orkok bármelyik pillanatban elindulhatnak Arfon A rfon határáb a, hogy elraboljanak néhány óvatlan elf ifjút és leányt, akikért aki kért óriási összegeket is kifizettek a főleg ember rabszolga ra bszolga kereskedők a partvidéki emberállamok rabszolgapiacain. Megtehette volna, hogy segítségért siet Arfonba, mielőtt bármi veszedelmes történik, de büszkesége ezt nem engedte meg. Ő egy iga2'' harcedzett elf ifjú volt, aki a Bátorság Próbáján már bizonyította rátermettségét. Nem engedhette meg magának, hogy néhány nyavalyás ork miatt félszegnek bélyegezzék, amiért nem képes egyedül végrehajtani a rábízott feladatot, és minden komoly ok nélkül segítségért rohan haza Nem. így egyébként sem nézhetne Folane szemébe. 170
Hajnalodott. Maleon nem várhatott tovább a döntéssel. A tehetetlen düh egyre inkább elhatalmaskodott fölötte. A kopasz rendszeresen a Qlgyfa tövébe végezte a dolgát, amivel egyre jobban felbőszítette az elf Meg akarta várni, amíg mindannyian fölébrednek, hogy majd amikor a kopasz újra a tölgyfához jön, egy jól irányzott vesszővel vessen véget mocskos életének. Két napja figyelte ő ket . Ezalatt Maleon ráébredt, hogy a kopasz nélkül a többiek tehetetlenek. Tehát ha végez a kopasszal, akkor azzal a többiek sorsát is megpecsételte. Maleon remélte, hogy a kopasz halálát látva a többiek megrémülnek, s megfutnak előle, amivel persze csak még nagyobb baklövést követnek el, hiszen az erdőben az elf ifjú a menekülő orkokat egyenként könnyedén be fogja cserkészni. Mindegyiknek vesszőt fog röpíteni a hátába. Azonban most nem a kopasz kelt először, hanem a betört orrú, s rövid tétovázás után ő is a tölgyfa felé vette lépteit, mint ahogy azt a kopasz is tette már jó egynéhányszor az elmúlt két nap során. Maleonban ez mélységesen magalázó érzést keltett. Meredten figyelte, ahogy a betört orrú is a tölgyfára szegezi tekintetét, miközben bőszen gombolkozni kezd. A kopasz legalább valamennyire civilizált volt. Nem verekedett, nem bolhászkodott - minden bizonnyal nem voltak neki bolhái, gondolta Maleon -, egyenes háttal járt, mint az elf ifjú vagy mint az emberek, s nem is bűzlött annyira, mint a többi ork. No, de ez? Előhúzott egy vesszőt a jobb combjára erősített bőrtokból, és a mindig készenlétben tartott íjára helyezte. Várt még egy keveset, mielőtt fölhúzta volna az évezredek tapasztalatával készített elf fegyvert. S nem is tartotta sokáig kihúzva, nehogy egy vacak ork miatt engedjen tartásából a sok éves munkával, rétegekből összeillesztett fegyver íve. A támadás teljesen váratlanul érte a betört orrút. Még észre se vette a szemébe csapódó nyílveszőt, és már halott volt. Az ork ormótlan teste hangtalan puffanással esett össze. Maleon elégedetten engedte le az íját. Egy megvan, gondolta. Várta, mikor ébred a következő ork. Nem kellett soká várnia. Hamarosan újabb ork harcos tápászkodott föl a földről. Hatalmasat ásított, sárga agyarai fakón csillantak meg a kora reggeli nap fényében. Ám Maleonban ez nem szült félelmet, csakis elhatározottságot. Újabb vesz -szőt illesztett az íjra. Már megfeszítette a húrt, de akkor a tétova ork rálépett a duzzadt kezű társa csuklójára. Maleon nagyon remélte, hogy Jegalább é ppen arra. Valószínűleg így történt, mert a duzzadt kezű arti -kulálatlan üvöltést hallatott, majd pedig fetrengve markolászta, nyalogatta fájó csuklóját. Erre természetesen már a többiek is fölébredtek. Maleon visszaengedte a húrt. Persze verekedés lett a dologból. A kopasz is fölpillantott, de miután magában nyugtázta a helyzetet, visszafeküdt, és a fejére húzta egyik ■Mocskos csizmáját, hogy árnyékot vessen a szemére. Azonban a másik et ork feszülten figyelte, vajon ki lesz a csata győztese. Persze egyiknek se tűnt föl, hogy a betört orrú hiányzik. Maleon is úgy döntött, °gy kivárja a verekedés végét. A duzzadt kezű ugyan eleve hátrányból indult, nem tudta használni egyik kezét, de a másik ork, talán épp ezért, túlzottan elbizakodott 171
volt, és hibát hibára halmozott. A duzzadt kezű fajtáját meghazudtoló ügyességgel hajolt félre egy újabb nagy erővel meglendített, de igen. csak szögletes ívű jobb csapott elől, majd ép kezével a másik bordái közé öklözött, mire ellenfele levegőért kapkodva görnyedt, össze, a duzzadt kezű azonnal lecsapott. Társai is hevesen biztatták. Újabb, tarkóra mért ütése nyomán a másik harcos összeesett, ö sszeesett, és négykézláb pró -bált meg menekülni. Azonban a duzzadt kezű nem engedte megfutni, Tudta, ha most elengedi, akkor ellenfele pár pillanat múlva újra összeszedi magát, és akkor kezdhetik elölről. Az oldalába, majd pedig az arcába rúgott hát a másiknak, akinek tehetetlen teste megemelkedett egj kicsit, majd végleg elterült a földön. Maleont nem érdekelte a duzzadt kezű sikere. Akkor sem, ha a duzzadt kezű nagyon okosan küzdött Sokkal okosabban, mint ahogy az orkok küzdeni szoktak. Most azonban a duzzadt kezű ugyanolyan bárgyú vigyorral ünnepeltette magát, mint bármely más ork tette volna, s ő is vad győzelm ordítást hallatott. Azután még egyszer oldalba akarta rúgni eszméletler társát, talán éppen azért, hogy térjen végre magához, de Maleon ez már nem várta meg. Ugyanazzal a mozdulattal ajzotta föl íját, s küldte útjára a nyílvesz -szőt. A vessző a duzzadt kezű mellkasába vágódott. Az ork meredter bámult Maleon irányába, miközben a szőrös mellkasából kiálló vesz-szöveget markolászta, ám már nem fogta föl, mi történik vele. A következő vessző azután végleg megpecsételte a sorsát. Holtan rogyott ösz -sze. ti sztás közepén táboroztak, amely Maleonnak azonban ez nem adott okot a megnyugvásra. Az orkok í tisztás majdnem egy teljes nyíllövésnyire feküdt a tölgyfától. Teljes erőből és nagyon pontosan kellett lőnie, hog) célt érjen íjával. A másik két ork először csak röhögött, ahogy a duzzadt kezű is elvágódott a fűben, de azután ők is meglátták a halott társuk mellkasából kiálló ki álló vesszőket. A fölismeréstől megrészegülten kiáltottak föl, s tekintettek le a kopaszra, hogy az majd megmondja, mit csináljanak. A kopasz azonban rájuk se hederített. Egyszer ugyan fé l szemmel kipillan-tott a csizmaszár alól, de utána csak átfordult a másik oldalára, minths mi se történt volna, s közben elégedetten vigyorgott. Maleon előszói csodálkozott. Persze, a kopasz nem sokat láthatott a történtekből, gondolta aztán ártatlanul. A vesszők pedig hangtalanul öltek. Maleon következő lövése célt tévesztett. De egyetlen pillanatig serr tétovázott emiatt. Máris Már is a következő vesszőt helyezte a húrra. Azzal terítette le a következő orkot. Ezután viszont a megmarad: harcos elvesztette az önuralmát, s nem törődve ébredező főnökével, & erdő felé vetette magát. Most már a kopasz is magához tért. A következő vessző röptét már tisztán ki tudta venni, ahogy az keresztülszelte t távolságot a tölgyfától a menekülő orkig. A vessző a harcos combjábí csapódott, mire annak lábai összeakaszkodtak egymással, majd az o* \ hármat bukfencezve elterült a földön. Aztán megpróbált ugyan fólálln1 de a sérült lábára nem tudott rálépni. Négykézláb próbált hát menekülni, s közben vonyított, mint egy csapdába szorult vadászeb. 172
A kopasznak volt annyi esze, hogy azon nyomban magához vegyen egy deszkából ácsolt, kerek fapajzsot. Mögötte keresett menedéket a vesszők elől. így azután Maleonnak esélye sem volt eltalálni. Már ugrott is le a fáról, hogy közelebb férkőzzön leendő áldozatához. Ahogy ezt a kopasz észrevette, azonnal elindult a fák közé, hogy a lehető legmesszebb kerüljön az elf harcostól.
Maleon elég magasról ugrott le, így meg kellett támasztania magát a kezével. A fa tövében pedig pontosan beletenyerelt a félig már kiszáradt ork or k ürülékbe. Utálkozó tekintettel dörzsölte a tenyerét a fa érdes kérgéhez, hogy amennyire csak lehet megszabaduljon a gyűlölt fajta mocskától. Ezt persze jól látta a kopasz is. Szélesen vigyorgott, miközben kardot vett magához. Egyedül n eki volt az orkok közül. Aztán óvatosan hátrálni kezdett a tisztás túlsó vége felé. Maleon is előhúzta a kardját, s teljes lendülettel az orkok után vetette magát. Csak a tisztás közepén torpant meg egy pillanatra, amíg a párviadalban kiütött, eszméletlen ork mellkasába mártotta vékony pengéjű hosszúkardját. A kopaszon kívül most már csak a sebesült ork maradt ma radt életben. De persze a kopasznak eszébe se jutott, hogy segítsen kínlódó társán. Maleon újra lendületet vett, s pár lépéssel máris utolérte a sebesült, négykézláb menekülő orkot. Az ork a feje fölé emelte remegő jobbját, de ez sem segített. Maleon éles pengéje az ork karjával együtt szelte ketté az ork koponyáját. ko ponyáját. Maleon rá se pillantott a holtan elterülő orkra. Tekintete máris a kopaszt kereste. Az ork vezér a tisztás szélén most megtorpant egy pillanatra. Társai már mind elhullottak az elf ifjú kardjától; a kopasz arcvonásai mégsem árulkodtak félelemről. Maleon ugyan nem értette miért, de az orkot egyre inkább és egyre láthatóbban magával ragadta a harci láz. Maleon most már nem sietett. Nem volt miért. mi ért. Ha harc, hát legyen harc, gondolta. Mégiscsak szívesebben ölt szemtől szemben, még ha csak büdös orkokról o rkokról is legyen szó. Támadása pedig tökéletesen sikerült. S bár erről nem illendő dicsekednie egy elf ifjúnak, jól tudta, hogy a pap meg fogja tőle kérdezni a többiek előtt, mi történt, amíg távol volt. Mindenki megtudja majd, milyen kiváló harcos lett belőle. Talán mégFolaneis. Halvány, gúnyos mosoly jelent meg az arcán, amikor a kopasz ork támaszt vetett lábával, és megemelte felé fegyvereit. Az ormótlan desz -kapajzsot meg a kétélű kardot. Az orkok rettentő ügyetlenek voltak. Hiába duzzadt karjukban akár két elf ereje is, ez mind -mind kevés volt ^oz, hogy méltó ellenfelei legyenek egy igazi elf harcosnak. Maleon látványos mozdulattal vett föl vívóállást az orkkal szemben.
estének minden apró izma együtt dolgozott, de a tökéletességbe mégis yegyült egy kevés megvetés. Az ork azonban ezt nem vette föl. Bár le et, hogy meg sem értette. Rezzenéstelenül állt meg Maleonnal szem, n> egyetlen pillanatra sem adva föl masszív védekező pozícióját. A ^szkapajzsot pedig mindig kettőjük között tartotta. A kopasz ork aleonra várt. Az elf pedig a kopasz orkra. Az idő kereke magányosan P^dülttova. 173
A türelmes Maleon csak hosszú percek múltán határozta el magát Hátralépett, hogy megtévessze az orkot, és lendületet vegyen megfe! szített izmaiból, majd kardjával fejmagasságban csapott előre az ork felé. A kopasz ork o rk azonban fölemelte baljára erősített fapajzsát, s maga felé engedve azt,
könnyedén elnyelte vele Maleon kardjának lendületét, amely csupán tompán puffant a deszkákon, de nem okozott semmi komoly kárt sem az orkban, sem a fapajzsban. Maleon egy pillanatra elbizonytalanodott. Az ork előbbi mozdulatából most már nyilvánvalóan kiderült a számára is, amit már eddig js sejteni vélt, bár hinni nem hitt, hogy ellenfele ork létére ugyanolyan képzett harcos, mint ő maga, maga , Maleon. Két csel és egy tapogatózó szurkálás után Maleon támadás alá vette az ork jobb oldalát is. Az ork nak azonban esze ágában sem volt azon az oldalon is a pajzzsal védekezni, hogy ezzel fölkínálja védtelen bal odalát az elf ifjúnak. Kardjával ütötte félre Maleon lentről fölfelé ívelő vágását. Ezalatt mindössze csupán pillanatokra adta föl stabil pozícióját, míg hátra vagy oldalra lépett, hogy megtámassza elmozduló testsúlyát. Maleon még soha életében nem találkozott ilyen jól képzett ork harcossal. De még csak nem is hallott róla, hogy ilyenek il yenek létezhetnek. Csalódottan vette tudomásul, hogy a játszma mégsem teljesen lefutott. Minden bizonnyal gyarló emberek közt tanulta a mesterséget, gondolta keserűen. Maleon dühödten sújtott le újra és újra a rozoga fapajzsra, amelynek deszkái egyre inkább i nkább kezdtek megtöredezni. Az ork ugyan néhányszor megpróbált ellentámadást indítani, i ndítani, de Maleon mindannyiszor határozott mozdulattal vetett véget a próbálkozásoknak. Néhány pillanatnyi elkeseredett vagdalkozás után Maleon is megnyugodott, s most már tudatosan támadt a kopsz ork fapajzsára. Ujabb két csapás után sikerült becsúsztatnia egy élű pengéjét két kiálló deszka közé, s ahogy csak tudta, megfordította szorításban lévő kardját. Az ork csak későn eszmélt, saját kardjával ugyan még fölütötte Maleon kardját, ám ezzel csdk még jobban kimozdította a helyéről a félig már lifegő deszkát. Maleon újra csak hátralendítette a kardját, és teljes erejével a kifeszített deszka helyére csapott. Az ork már nem tudta időben elmozdítani a pajzsot, hogy a másik, ép felét érje a találat. A pajzs kettétört, s Maleon tisztán érezte, ahogy kardja megvágja az ork húsát. Visszavette V isszavette a kardját. Elégedetten mosolyodott el, ahogy a kard élén végigcsurogtak a vörös vércseppek. Végre sikerült kihámoznia a pajzs mögül a kopaszt. Azonban a kopasz orknak eszébe se jutott, hogy aggódjon a történtek miatt. Egyszerűen lecsatolta baljáról használhatatlanná vált deszka-pajzsát. Azután kéjesen elvigyorodott, s lenyalta a karjáról a vért. y& gül aztán Maleonra vicsorított vöröslő agyaraival. Az elf ifjú egy V" natra rosszul lett a látványtól. Hányingere volt az orktól. . A kopasz addigra két kézre fogta kétélű kardját, és veszett csataKj áltassál vetette magát Maleonra. Az elf ifjú alig tudott félre lépni a madás elöl. Az ork rettentő erős volt. Es nagyon jól tudta, hogy 174
használja ki a fizikai erejét. Maleon eddig el se tudta képzelni, hogy gy ork másra is képes egy karddal, mint vagdalkozni.
A kopasz támadásai közben tovább ordított. Lihegve nagyot szuszogott két artikulálatlan üvöltés között, ami sokat kivett belőle, de mégsem hagyta abba. Egyelőre kiválóan célra tudta vezetni ütéseit. Maleon fokozatosan hátrálni kényszerült. Még egyetlen ellentámadást se vezetett, mióta
megsebezte az orkot. De nem is volt képes másra, mint erőtlenül kivédeni a kopasz le -lesújtó kardját. S közben egyfolytában csak hátrált az erdő/elé. Most először fölmerült benne a gondolat, hogy örökre itt marad. Ám ez a tudat kevésbé keserítette el, mint az ork Icardművészete. A többieket legalább sikeresen megállította. És ha meghal, a faluban tudni fogják, hogy veszély fenye get. Ekkor hallotta meg a lépteket a háta mögül. Visszapillantott. Fél tucat rettegett ork harcos rontott elő a rengetegből, s amikor megpillantották Maleont, vérben úszó tekintettel kiáltottak föl. Az eltek iránti gyűlöletük megkettőzte elszántságukat, harci kedvüket. Maleon megtorpant. Most mit tegyen? De már késő volt. A kopasz magabiztos mozdulattal lépett előre. Maleon ugyan még védett, de már nem maradt lehetősége kitörni a körülötte összezáródó csapdából. Még egyszer szembenézett gyilkosával. Az ork le-, majd fölütötte Maleon pengéjét. Egyenes tartással fordította meg kardja mozgását. Feje teljesen szőrtelen volt, s nem csak borotválta. Nem voltak rajta sörték. Tekintetében már nem égett harci tűz, már tudta, hogy győzött. Most már mindegy volt. Maleon félreütött kardja kicsúszott a keze közül. De már ez sem számított. Ha még utána kap, se
tudja kivédeni az ork következő támadását. Inkább nem nézett hát a kard után. Csak a lyukas csizmát látta, és a lehajló fűszálakat az ork lépte alatt, ahogy az megtámasztja testsúlyát, hogy pontosabban tudja keresztüldöfni Maleon mellkasát. Am Maleon nem látta a közelgő pengét sem. Tekintete némán futott végig a vörösen csillogó fémen, s amikor a kopasz kardja a bordái közé fúródott, Maleon tekintete egy tőr hullócsillagot mintázó markolatán pihent meg, mely ott állt rezzenéstelenül az ork övébe tűzve. Maleon ismerte azt a tőrt. Egykor az övé volt. Maleon térdre esett; szeme a semmibe révedt. Azt hitte, végre meghalhat, de a kopasz még nem kegyelmezett. Megtartotta kar djával a rajdalomtól félájult elfet. Győzedelmesen fölkiáltott, balját ökölbe szorítva emelte magasba. A többiek megtorpantak, s nyughatatlan vággyal Vették körbe őket. Még több vért akartak látni. A kopasz megvárta, amíg Maleon magához tér, s fölemeli rá a tekintetét. Gúnyosan elmosolyodott, lyukas csizmájával durván hátra -°«e Maleon tehetetlen testét, amelyből vastag sugárban ömlött a vér, ^'nt kicsúszott a sebből a kopasz pengéje. csat 'e°n ^-!ra csa^ az eszméletlenség határán volt. Elvakult szemébe nS/ a.^ között kibukkanó nap fénye jutott el. Már azt hitte, minden k vége, de a kopasz újra csak oldalba lökte lyukas csizmájával, s ő e§mt csak magához tért. Ismét hallotta az orkok győzelmi kiáltását. 175
A kopasz közben kigombolta a nadrágját, a többiek üvöltöztek gyönyörűségtől, s azután szinte megőrültek, amikor a kopasz vizelete végigcsurgott Maleon arcán. Maleon teste azonban már teljesen érzéketlen volt. Alig jutott el tu -datáig az arcáról lecsurgó büdös, meleg nedvesség. Pár perce még aa hitte, ezt sosem fogja tudni elviselni, de most csak a tenyerére
nézett Újra maga előtt látta azt a pillanatot, amikor beletenyerelt az ürülékbe a tölgyfa tövében. Most már nem érezte azt, amit akkor. Még egyszer föltekintett a kopaszra. A tőr markolata még mindig kilógott az ork övéből. Ám Maleon már nem tudta eldönteni, hogy valóban az övé -e a tőr, vagy mindez csalfaság. Az ork is lenézett Maleonra. A többi ork körülöttük őrjöngött részeges örömmámorában. Azonban a kopasz arcvonásaiban valami más látszott. Ő egyáltalán nem volt vidám. Az ő tekintetében szomorúsággal ötvözött elégedettség tükröződött és megvetés. Tudta jól, mit cselekszik, és miért cselekszi. És ez félelmet szült Maleonban. Azután lecsukódott a szeme. Amikor kinyithatta a szemét, egyedül volt. Maleon ugyan ott feküdt, ahol legyőzték, de az orkok már nem magasodtak föléje. Csak a bűzük volt átható és maradandó. Maleon testébe ivódott. Megpróbált megmozdulni, de nem tudott. A teste nem engedelmeskedett. Talán már meg is halt. Vajon mennyi idő telt el? Innen legalább két nap, ha nem több, míg az orkok Arfonba érnek. Talán a többieknek lesz elég idejük, hogy felkészüljenek. Csak halna már meg végre, hogy megtudják! Az égre tekintett. A nap rettentő erővel tűzött Maleon szemébe. Semmit sem látott, csak a tündöklő sárgaságot. Dél volt. Még másfél nap. Egy pillanatra megnyugodott. Csupán percei lehetnek hátra, és akkor megtudják. A pap meg fogja érezni lelke távozását. Maleon már megnyugodott volna halála ölén, de akkor fölfedezte azt a fekete füstcsíkot, amely északra húzódott el a fák koronája fölött. Ott húzódott Arfon - egykor ott húzódott Arfon. Csalódottságot érzett, kudarcot. Becsapták. Legyőzték az övéit. Lelke ezzel a tudattal enyészett el a tisztást körülölelő fák lombjaiban. Idén ősszel nagyon korán hullajtották el a leveleiket. A Kőszilánk törzs északra nyomulása pedig folytatódott tovább, a következő elf falu felé. II. Groa-Saan A kopasz ork az Iker- hegy ormán keresztülívelő hágó nyugati oldalán ereszkedett le a Mocsár -tó
vidékére. A hágóból csodálatos kilátás nyílt a lankás emelkedőkkel, s apró, kanyargó patakokkal szabdalt területre, amelynek közepén a Mocsár -tó uralkodott fenséges, csillog" víztükrével. Északról kisebb dombság határolta az ork egykori otthonát, míg nyugatról a medencét karéjként körülölelő Arelat-hegység hu* 176
Adott. Dél felé tekintve csöppet megemelkedett a síkság, mintha újra Lgyek közé kívánna törni, de azután végül mégiscsak föladta nagyra örö tervét, s végtelen síkságban nyúlt el egészen a tengerig. Ott azonban már más törzsek éltek, amelyekkel gyermekkorában, egy -egy szűkösebb esztendő után gyakran vívtak véres csatákat. A törzs egészével lehetetlen lett volna megkísérelni az átkelést a hegyeken. Délre már nem volt szabad terület a tengerig; keletre pedig az éberek otthona feküdt, akik az örkökhöz képest jól
szervezett, erős fiammal rendelkeztek. És egy csöppet sem kedvelték az orkokat. Egyenként sem, nemhogy csapatostul. Északra a domboktól meg elf falvak hosszú sora kezdődött egészen a Khabr félsziget északi csücskéig, amelyeknek csupán a gondolatától is végigfutott a kopasz ork hátán a hideg. Sok-sok évvel ezelőtt egy teljes esztendőn át raboskodott a legdélibb elf faluban, Arfonban. Megalázták, ujjal mutogattak rá; csak azért, mert ork volt. Ork, tehát bűnös; és ehhez nem kellett több ok.
Összeszorult a szíve, amikor odafönt a hágóban megpillantotta a Kőszilánk törzs táborhelyét. Az összevissza fölállított sátrak ugyanarról a nemtörődöm életmódról tanúskodtak, mint ahogy az régen is volt. Most se létezett megfontolt törzsi vezetés, most se létezett szervezettség; mindenki úgy élt, ahogy tudott. Őszintén csodálta, hogy egyáltalán még léteznek egykori testvérei. Kész csoda, hogy nem morzsolódtak föl a délről folyamatosan előretörő újabb és újabb testvértörzsek és az elf f alvak kereszttüzében. Több mint tíz éve, hogy utoljára látta az övéit. Hosszú idő ez még egy embernek is. A kopasz ork mindvégig határozott maradt, pedig egyre közeledett a Kőszilánk törzs táborhelyéhez. Csupán akkor torpant meg, s érzett kétséget eltökéltségében, amikor a sátrakat körülölelő tisztás szélén megpillantotta az első orkot. Harcos volt; egyike azoknak, akik elárulták. A kopasz ork kilépett az erdő félhomályából. Az ork harcos máris a bunkója után kapott, mihelyt észrevette a jövevényt. Mocskos pofájával szélesen vicsorgott, és nagy magabiztosan elállta az utat. Az idegen ork azonban csak sajnálni tudta ostoba fajtársát; töprengve végigtapintotta ujjaival tar koponyáját. Arra várt, hogy a Kőszilánk törzs harcosa kezdeményezzen. De az csak tétován szimatolt a levegő-De- Nem ismer föl, gondolta mélabú csalódottsággal a kopasz idegen. Fején egyáltalán nem nőtt szőr. Nem csupán haja nem volt, mint ahogy fajtársainak is csak fakó szőr nőtt a fején, hanem teljesen kopasz volt. Es ez már születése óta így van. Kész csoda, hogy nem tették ki a farmoknak. Vagy netán apja, az akkori törzsfő hatalma tette? Persze, csöppet sem volt meglepő, hogy a törzs harcosa nem ismerte föl. Az elmúlt tíz év alatt a kis, vékonydongájú ork kölyökből megtermett, érett harcos lett. Kezében rezzenéstelenül állt meg a kard. Emberek közt tanulta a mesterséget. Éveken át zsoldosként harcolt a Nyugati-partvidék urainak szolgálatában. Nagyon jól tudta, mi a harc, mi a küzdelem. e5e' mint a vas, izmai akár az acél. És fölegyenesedve járt, ember "lódra, nem pedig hátban meggörnyedve, mint egy öregasszony vagy mint félszeg ellenfele. S testéből is hiányzott már az az átható szag, 177
amely a Kőszilánk törzs tagjainak összetartozását jelképezte. Hiába szimatolt hát a törzs harcosa is, nem érezte fajtársai jellegzetes bűzét, a kopasz orkból, ha egyáltalán valóban ork volt, emberszag áradt. Kife- jezetten emberszaga volt. És ez a tudat végül erőt és elszántságot öntött a Kőszilánk törzs harcosába. Meglengette feje fölött szögekkel kivert bunkóját, és előrevetette magát; végezni akart a betolakodóval.
A behemót ork mozgása azonban idomtalan volt, barbár. Nem konyított a kifinomult harci technikákhoz. Csak üvöltött és vicsorított, mintha ez adná meg karja erejét. Újra a feje fölé emelte a buzogányát, s amikor kellő távolba ért, lesújtott vele. De az idegen könnyedén félrelépett a suta ütés elől, s hirtelen kivont pengéje akadálytalanul találta meg az utat az ork harcos kidüllesztett, szőrös mellkasába. Egyetlen pillanat alatt vége lett az összecsapásnak. Egyetlen pillanat alatt vége lett a Kőszilánk törzs egyik legkiválóbb harcosának. A kopasz idegen visszacsúsztatta kardját a hüvelyébe, s tovább indult a sátortábor felé. Hamarosan zajos ork kölykök vették körül az idegen orkot, s kíváncsian próbálták megérinteni. Ő azonban nem hagyta magát. Ha kellett, rájuk mordult, hogy tartsák a távolságot, de nem zavarta el őket. Átérezte a kölykök izgalmát, hiszen rajta kívül talán még sosem láttak igazi idegent. Orkot, aki ember módjára öltözik; orkot, aki ember módjára jár; orkot, aki kardot hord az oldalán! Egykor ő is ugyanígy, tágra nyitott szemmel bámulta meg az erre tévedt emberkereskedőket vagy más fiira szerzeteket. Legtöbbjük persze nyárson végezte. Többé nem akarták útját állni. Mindannyian érezték határozottságát, elszántságát. Többé nem merték megállítani. S könnyű győzelme a kopasz orknak is visszaadta az erőt és a hitet. Ha addig kételkedett is győzhetetlenségében, most már tudta jól: akár egymaga is képes lenne elpusztítani a Kőszilánk törzset. Ám nem ez volt a célja. Csöppet sem ez. Egyre több vicsorgó ork harcos gyűlt köréje, ahogy közeledett a főnöki sátorhoz. Azonban megtámadni nem merték, de addig nem is törődött velük. A kopasz ork rendületlenül haladt előre, s csak a főnöki sátortól tíz lépésnyire torpant meg. A bejárat körül már ideges sietséggel zajlottak az események. Ám a kopasz ork csak türelmesen várt, míg a sátor bejáratában végül megjelent maga a törzsfő. Fél fejjel kimagaslott a többi ork közül. Ó volt a legerősebb. Hatalmas sárga agyarai fakó fénnyel csillantak meg a déli nap heves tüzében. Arca bal oldalán harci tetteinek mementójaként futott végig egy mély vágású sebhely a halántékától egészen az álla hegyéig. Szőrzete dús volt, sötétbarna. Egy árnyalattal sötétebb bármelyik orkénál. Minden megvolt benne, hogy a törzs főnöke legyen.
Azonban csak most ébredt. A napra lépvén erősen hunyorgott, szemét még bántotta a hirtelen jött erős fény. Mérgesen káromkodott, ahogy jobbjával árnyékot vetett az arcára. Utálta, ha mindenfajta apró-cseprő ügy miatt fölverték az álmából. S mindezt valami idegen miatt -Tegnap ünnep volt. Legalábbis neki. Neki minden nap ünnep volt; elvégre ő a törzsfő. És hát mi másra lenne jó a tisztség, ha nem erre. 178
Azonban a tegnapi orgia túlságosan elhúzódott, s még nem tudta kipihenni másnaposságát. Amikor aztán alábbhagyott a törzsfő dühe és sajgó fejfájása, először ^ gondolt, ismét a Nyílfej törzs követe van itt. A törzsfő hozzá akarta adni az egyik lányát. De neki nem kellett. Volt már épp elég felesége. Hat vagy hét, sosem tudta megjegyezni. És különben is, neki bőven elég volt a legelső. Csak azt szerette. Tegnap este is... De aztán nagy nehezen kordába hajtotta elkalandozó gondolatait. Tehát, annyi nyilvánvaló, hogy ez a valaki, aki előtte áll, nem a Nyílhegy törzs küldötte, szögezte le magában két ásítás közepette. De akkor meg ki a csuda?
A kopasz idegen majdnem olyan magas volt, mint ö. Ez persze leginkább azért volt így, mert a jövevény, bár valójában ork volt, kiegyenesedve járt, ember módra. Oldalán kardhüvely lógott, övéből pedig tőr markolata állt ki. Az előbbi emberkéz munkája, az utóbbi... talán elf? A törzsfő újra csak hunyorgott, de így sem látta jól. Azonban annyi valóban bizonyos volt, hogy a tőr elf munka, és a csont markolatba vésett forma - hullócsillag? - is igencsak ismerősnek tetszett. No mindegy, vakarta meg az arcát keresztülszelő sebhely alsó végét a törzsfő. Inkább még egyszer és jó alaposan végigmérte az idegent. Az idegen ork lábán jobb féle bőrcsizma volt, ámbátor bal lábának mutatóuj ja kikandikált belőle egy éktelenül nagy nyíláson. A törzsfő szája szegletében apró, gúnyos mosoly jelent meg; mégse vagy olyan emberi, te ork, gondolta. Az idegen ork csizmaszárba tűrt nadrágja szövetből készült ugyan, de első pillantásra is jó erősből, ami jól állja a vidék tövises bozótjait. Mellkasát pedig kivert bőrvért óvta az ellenség kardjától. Bár egyszerű könnyű páncél volt, ám drága, kiváló munka, amelyet körkörösen nemes ezüstszállal díszítettek. S ami a legfurcsább, az idegen ork koponyája tar volt, teljesen kopasz. Arcvonásai azonban mégis fiatalos lendületről árulkodtak. Talán ha húsz -huszonegy esztendőt látott. A legjobb férfikorban járt. A törzsfő máris tovasiklott volna a részleteken, de akkor egy pillanatra megállt benne az ütő. Rég feledett emlékek törtek föl hirtelen elméje legmélyéről. Újra az idegen arcára fordította a tekintetét, mire az elmosolyodott. A kopasz ork mosolya gúnyos volt, nagyon gúnyos. Fölismerte a törzsfő lelkébe maró félelmet. - Az nem lehet...- suttogta maga elé a törzsfő. Csak a legközelebb álló emberei hallhatták. - Az nem
lehet, hogy ő.... Az apjuk mindig is jobban kedvelte az öccsét. Ugyan számtalan testvére volt még az öccsén kívül, maga se tudta mennyi, ám azok semmit se számítottak. Az apjuk volt a törzs főnöke. Az anyjuk pedig 32 első feleség. S csak ez számított. Idén töltötte be a tizenötödik életévét. Fél órába telt, mire végre sikerült kiszámolnia. Az öccse öttel volt kevesebb, de máris okosabb le -§él)y. 0 bezzeg azonnal meg tudta mondani az apjuknak, hányadik tavaszt érte meg az idén. Bár erősebb, nagyobb volt az öccsénél, ez sokáig nem adhatott okot a nyugalomra, mert az évek múltával ez bizony könnyen megváltozhat. 179
Talán néhány esztendő múlva máris izmosabb, nagyobbra nőtt ork ifi cseperedik az öccséből. És akkor az apjuk meg fogja öletni őt, a na gyobbik fiát, mielőtt még ő maga távozna a túlvilágra, hogy biztosítsa a főnökséget a kisebbik fiának. Az apjuk sokkal jobban kedvelte az öcs -csét, mint őt. Nem volt hát választása. Tavaly nyáron hirtelen növésnek indult a fiú, idén nyáron akár le is hagyhatja, s akkor... Nem várhatott tovább. Tíz nappal később jött el az alkalom, hogy megszabaduljon az öcs -csétől. Öten lopóztak a sűrűben, a Mocsár-tótól északra. Az apjuk küldte ide őket, hogy derítsék föl az őrszem táborhelyét. Csak sejtették, mit akarhat mindezzel az apjuk. Bizonyosat azonban sem ők, sem senki más nem tudtak. Talán csapdába akarta csalni az őrszemet, hogy utána meglepetésszerűen rohanják meg a védtelenül
maradt elf falut, amely közvetlenül a dombok lábánál terült el. Ő azonban mindezt őrültségnek tartotta. Emlékezett még arra a napra, amikor a nagyapja próbálta me» elfoglalni az elfek legdélebbi faluját, Arfont, s ott is maradt a csatatéren. Több tucatnyi kiváló ork harcossal együtt. Min dig vesztettek az elfekkel szemben. Az elfek nagyon jó harcosok voltak. Sokkal jobbak, mint ök, az orkok. Lepillantott az előtte lopakodó öccsére. Nyakon csapta, amikor annak óvatlan talpai alatt nagyot reccsenve kettéroppant egy ág, de nem ripakodott rá. Ahhoz már túl közeljártak. Az apjuk nem tudta, hogy mind a három velük küldött ork harcos az ő megrögzött híve. Az apjuk arra sem gondolt, hogy ő szembe merhet vele szállni. Ennyit sem feltételezett róla. Pedig még csak egyedül sem volt. Az öregek mind mellette álltak. Ők még emlékeztek arra a bizonyos napra, amikor a nagyapjuk megpróbálta legyőzni az elfeket. - Állj! - suttogta ellentmondást nem tűrve. Ezzel is jelezni kívánta a többieknek, s főleg az öccsének,
aki most visszapillantott rá, hogy itt most ő parancsol. - Na, gyerünk, öccse! Apád nagyon büszke lesz, ha megtudja, milyen ügyes voltál! Azonban a fiú még tétovázott. Tar feje búbján megcsillant a lenyugvó nap vöröses fénye. - Te vagy a legügyesebb - mondta az idősebb testvér. - Apánk is mindig ezt mondja, hogy ügyesebb,
okosabb vagy nálam, hát akkor most mutasd is meg, öccse, különben nem hiszem! De ha megcsinálod, akkor biz' én is elhiszem! A kopasz fiú elvigyorodott a szavak hallatán, és a csapda felé indult. Lehet, hogy okosabb nálam, gondolta közben a bátyja, de hiszékenyebb is. Sokkal, de sokkal hiszékenyebb! A fiú ügyesen lopódzott előre, még csak apró neszeket sem keltett A csapda fölé állt, amit az őrszem erdei apróvadaknak állított. Azután visszatekintett rájuk, mint aki elismerést vár. De azt egyelőre nem kapott. Csak mérges intést, hogy csinálja már. A fiú bólintott, mire a ma -sik négy ork lebukott a bokrok mögé. Hallották a csattanást, majd a szívhasogató ork vonítást. Egy p'"a' natra ők is megrémültek. A fiú nagyon jól csinálta a dolgát. Az őrszem minden bizonnyal meghallotta. Akkor pedig azonnal ide fog sietni, es akkor végre megszabadul az öccsétől. 180
A fiúnak a terv szerint rúgkapálnia, ordibálnia kellett terjes tüdeje - • ,2] nogy amikor megérkezik az őrszem, elterelje az elf figyelmét a bokrok mögött rejtőző többiekről. Sokáig tartott, mire ezt a kopasz fiú megértette. Nem akarta elhinni, hogy az őrszem nem fogja ork módra ledöfni, hanem ki fogja engedni a csapdából, és az elf faluba cipeli maid, hogy bírák elé állítsa. Pedig az őr szem az óvatlanul messzire merészkedett orkokkal mindig így cselekedett. Azután végre megérkezett az elf határőr. A fiú tört -zúzott, ahogy ki volt adva neki. Csak úgy csattogtak egymás tetején a faágak, ahogy összevissza rúgkapált. Akár egy egész ork törzs is elrejtőzhetett volna az őrszem háta mögött. Észrevétlenül lopakodhattak volna mi nd a négyen az elf háta mögé, hogy azután teljesen váratlanul lecsapjanak rá. De ez nem történt meg. A fiú nagy küszködése közepette hiába döntötte le lábáról az őrszemet, még akkor sem jöttek a segítségére. Eleinte még hitt a bátyjában, mert hinni akart, de azután neki is rá kellett ébrednie, hogy becsapták.
Ám ekkor sem árulta el az övéit. Hogy is tehette volna, hiszen az apjuk mindig arra tanította, hogy az örkökért küzdjön! Egyetlen egyszer sem tekintett hát vissza a magányosan álló bokor felé, nehogy az őrszem véletlenül is fölfedezze ott rejtőző testvéreit. Ott rejtőzött testvéreit! Még talán bízott az apjában, hogy ő majd rendreutasítja a többieket, és akkor őt is kiszabadítják az elf fogságból, ám lehetséges, már ezzel is csak becsapta önmagát. De talán mégis érte jönnek, hiszen a terv is az, hogy kirabolják... de akkor az őrszem leterítette egy jól irányzott ütéssel. A távolból még hallották a fiatal ork küzdelmét a tapasztalt elf harcossal. Ám nem törődtek vele. Siettek, mert sietniük kellett. Ha az őrszem megtudja, hogy ők is bemerészkedtek a felségterületére, akkor hajtóvadászatot indít ellenük. Márpedig egy elf harcossal szemben semmi esélyük. Főleg nem itt, az erdő kellős közepén. És ez még akkor is így volt, ha ők négyen voltak. Bizony nagy bajban lesznek, ha a fiú elárulja őket, de ennyi kockázatot mindenképpen vállalniuk kellett. Főleg neki, az idősebb testvérnek, hiszen még néhány évszak, és sorsa végleg megpecsételődött volna. Ám ahogy a távolban elhalt a küzdelem zaja, úgy tért vissza bizodalma a jövő iránt. De sietősebbre is vették a tempót. Egy pillanatra sem lassítottak, míg el nem érték a Mocsár -tó északi szegletét. Ott azután végre megpihenhettek. Most már nem kellett rohanniuk. Az idősebb testvér kísérete élvezettel fürdött meg a nádas posványos vizében. Idáig már a legvakmerőbb őrszem sem fogja követni őket. Végül aztán ő is elterült a langyos vízben. Szükségük volt a pihenésre. Főleg neki, a törzsfő első asszonyától született, egyetlen - most már egyetlen - fiának. Már holnap este, amikor a táborhelyre érnek, ki fogja "ívni az apját. Meg fogja szerezni a főnökséget! Elvigyorodott. Sárga agyarai kibukkantak nagydarab pofájából, 'gen, gondolta, holnapután ilyenkor már én leszek a törzs vezetője! És pkor talán ő is megpróbálja! Most már nem hitt az őrszem és az elfek ^győzhetetlenségében. Igen, meg fogja próbálni! Jövő tavasszal legyő -21 az elfeket is! 181
...pedig ő volt. Az apjuk kedvesebbik fia. A törzsfö egyetlen jog S2e rinti fiútestvére. A törzsfő nagyot nyelt idegességében. Most mi lesz? Körbetekintett Akkor még remélni merte, hogy a többiek erre nem jönnek rá, és egy szerűen kivégeztetheti. Ám az öregebbek, akik egykor apjukkal szemben mellé álltak, már felismerni vélték eltűnt öccsét az előttük álló kopasz idegenben. Egykor a törzsfő azt hitte, soha többé nem látja viszont, vagy talán csak az elfoglalt elf faluban, de tévedett. Tévedett akkor is, amikor hirtelen dühében megpróbálta megtámadni Arfont, és tévedett most is. Tíz esztendő távlatából most hirtelen előtűnt az örökre elveszettnek hitt kisebbik testvér, Groa -Saan. Öregek hajoltak össze, hogy megkérdezzék egymástól, jól látnak-e. Majd bólintottak, s tovább súgták a titkot a fiatalabbak fülébe. De ők csak tátott szájjal bámulták a különös idegent, s nem értették még, miért oly fontos e név: Groa -Saan. Most mi lesz, kérdezte volna az öccsétől a törzsfő, Groa -Saan bátyja, de nem merte kimondani. Groa Saan azonban megkegyelmezett neki, megadta a választ. Lassú, ívelt mozdulattal húzta ki kardját a hüvelyből. Azonnal megértette mindenki, mit jelent ez a mozdulat. Párviadalt a főnökségért! Groa Saan bátyja, a törzsfö nem utasíthatta vissza a kihívást.
A törzsfö emberei máris hozták bronzból öntött pajzsát, s vaskos izomzatú baljára csatolták. Jobbjába pedig apjuk kedvenc tüskés buzogánya került. A törzsfö több mint tíz évvel ezelőtt ugyanitt, ugyanilyen harcban vívta ki az elsőséget a törzs ranglétráján. És most, több mint tíz esztendő múltán ugyanitt, ugyanúgy fogja elveszíteni azt. Ezt jól tudta mindenki. A törzsfö ennek ellenére, vagy talán épp ezért, hatalmas csataordí -tással lendült előre. Olyan elszántsággal esett öccsének, mint aki csakis győzelemre számíthat. De ez az elszántság nem a győzelembe vetett hitből, hanem a haláltól való rettegésből fakadt. S a törzsfö homlokát is a haláltudat verejtékezte be, s nem a küzdelem forrósága. Az amúgy se tartott soká. Groa-Saan csak becsülni tudta a bátyját, amiért nem adta föl a küzdelmet már a legelején, s nem
mondott le a főnökségről az életéért, hanem rangjához méltón fogadta vereségét, és szállt szembe a halállal, mint ahogy egykor apjuk tette ugyanazt, ugyanitt. Groa-Saan tőre mindvégig az övében maradt. Csak a rövid küzdelem legvégén rántotta elő, hogy azzal
vessen véget bátyja életének. Groa -Saan egyszerűen elvágta a törzsfö torkát, amikor az végső elkeseredettségében puszta kézzel akart nekiesni. Groa -Saan nem értette teljesen a bátyját, mert nem tudhatta, hogy a törzsfö akkor már bizonyos volt benne, hogy egyszer már látta a huUócsillagos markolatot, amikor a tőr pengéje fölhasította arca bal oldalát egészen a halántékától az ál -láig. Ugyanez a huUócsillagos tőr most a torkát vágta át. Groa-Saan végigpillantott a tőr véres pengéjén, miközben bátyja a2 utolsókat rúgta a lába előtt.
Egyszer sem tekintett le a haldoklóra, csupán a penge vértől vöröslő színjátékát figyelte. Sosem lett volna Groa182
„aané a nemes tőr, ha a bátyja tíz évvel ezelőtt nem csapja be, s nem 'inalja fel őt csalétkül az őrszemnek. Talán maga a tőr kívánta ezt a Körötte azonban az orkok már ünnepeltek. Meghalt az eddigi főnök, Mién az új főnök! Van kit ünnepelni. Nekik csak ez számított. Ugyan íiée nem mertek hozzáérni Groa -Saanhoz, még nem merték a levegőbe dobálni, de a törzs harcosai oda se hederítettek az ilyen apróságokra. Csak az számított, hogy újra volt miért megcsapolni a hordókat. Groa-Saan körbepillantott a körülötte hurrázó sokaságon. Ők voltak hát a törzse; ők voltak hát a vére,
ők voltak a népe. Örvendtek neki, ünnepelték. Azonban még nem tudták, mi vár rájuk; és egyelőre nem is érdekelte őket. Pedig talán jobban tették volna, mert ezzel a nappal új időszámítás kezdődött a Kőszilánk törzs történetében. Groa-Saan ismét az elf tőrre pillantott. Letörölte róla a vért. G roa-Saan irányításával a törzs
hamarosan, talán már jövőre készen fog állni, hogy elinduljon északra, a dombok mögé, az elfek földjére, hogy tíz év után Groa -Saan újra megtalálja azt a helyet, ahol egykor egy teljes esztendőn át raboskodott válogatott kínzások közepette, mígnem ennek a tőrnek a segítségével megszabadította őt gyűlölt fogságából egy, akkor még gyermeki elf kéz, amely elvágta Groa -Saan köteleit e huUócsillagos tőrrel. III. Folane
Az erdő néma volt. Nem hallatszott sem a madarak éneklése, sem az apró állatok motozása az avarban. A sűrű, zöld lombkorona fölött, sebesen úszó fekete fellegek és bizarr fények vetettek kísérteties árnyékot az erdő lombkoronájára, s az alatta meghúzódó második árnyékvilágra. Folane megállt egy pillanatra az apró tisztás közepén, és fölnézett az égre. Talán ez lesz az utolsó nyári vihar, gondolta. Kilenc napja immár, hogy az ősz istene uralkodott a földek, erdők felett. Folane idén már betöltötte a huszonötödik életévét is, ami az elteknél azt jelentette, már nem volt gyermek. Bár hogy magasságban utolérte felnőtt testvéreit, az még nem jelentette, hogy ő maga is felnőtté vált. Ahhoz még legalább tíz évnek kell eltelnie, hogy elf testvérei B felnőttként kezeljék az ifjú leányt. Lassú léptekkel indult tovább. Az égen egyre fényesebb villámok cikáztak át, egyelőre még csak a távolban. Folane tudta, hogy el fog áz -m> 4e nem akart sietni. Nem volt hová. Am nem csak ez változott meg a huszonötödik születésnapján. Akkor tért haza az őrszem is távoli őrhelyéről. Egyszer-egyszer szinte minden évben hazalátogatott az őrszem, ezen nem lett volna semmi Meglepő; ám akkor nem egyedül jött. Hozott magával egy foglyot, egy rémült tekintetű ork kölyköt, akit büntetésül bezártak a falu közepén elállított ketrecbe. Folane hosszú napokig töprengett, vajon mit követhetett el az a ré u,t tekintetű, kopasz ork kölyök, hogy ily megaláztatásnak tették ki, e nem tudott rájönni. S amikor megkérdezte az ősz papot, Arfon böl 183
csét, azt a választ kapta, hogy az orknak az a bűne, hogy orknak szült tett. Folane ezt nem értette. Megpróbált beszélni az ork kölyökhöz, de az nem volt hajland szóba állni vele. Gyűlölte Folane -t is, mint a többi elfet, pedig Folan nem ártott neki. Később Folane enni és inni adott az éheztetett orknal ami miatt újra és újra megbüntették. Ám Folane -t akkor ez már nem ét dekelte. Úgy érezte, elhagyják régi barátai, mindenki eltávolodik tőle a testvérei is máshogy néznek már rá. Aztán amikor saját nyelvén szólt az ork kölyökhöz, aki annyi idős lehetett, mint Folane, végre vála szt is kapott. Folane megtudta a kopasz ork nevét: Groa -Saan. Ám ezt már nem tűrhették el az övéi. Folane többszörösen is megszegte az íratlan, ősi szabályokat, s ezért a büntetése nem lehetett más, mint egy év száműzetés. Folane -nak ezt az őrszem birodalmában kellett letöltenie vezeklésül bűneiéit. Egy csepp nedvesség érte Folane szomorú arcát. Aztán még egy és még. Hamarosan mindent eláztatott a késő nyári vihar. Folane azonban nem állt meg, nem húzódott egy nagyobb fa árnyékába, csak ment előre, amerre meghagyták neki. Hosszú, fekete haját arcára és vállára forrasztotta a hideg áradat, csizmáját teljesen körbeölelte a nedves avar. Folane előhúzta az övéből Maleon búcsúajándékát, a nemes elf tőrt, melynek markolatát az ősi család hullócsillag címere díszítette. Megállt egy pillanatra, itt akarta hagyni a tőrt, mielőtt kilépett volna arra az apró tisztásra, ahol az őrszem rejtekhelye bújt meg az egyik fakoronán. De azután mégsem tette. Maleon egyszer élete párja lesz az öregek akarata szerint, s Folane kedvelte a jószívű
és büszke elf ifjút, s nem akarta eldobni Maleon legféltettebb kincsét, ha már egyszer erre a tőrre bízta kedvese, Folane életét. Bár Folane legszívesebben semmi emléket nem hozott volna magával az erdőbe. Elrakta a tőrt, és kilépett a tisztásra, ahol már várt rá egy magas, szikár alakú elf harcos. Ő volt az őrszem, ő volt az a Folane által gyűlölt őrszem, aki oly kegyetlen módon elbánt azzal az ork kölyökkel. De vajon miért? És Folane -nak most vele összezárva kell eltöltenie egy teljes évet! Lassú léptekkel indult el az őrszem irányába. - Már vártalak - mondta az őrszem, amikor Folane odaért hozzá. -Gyere utánam!
Folane szó nélkül követte. Eltelt egy hónap, az idő egyre hidegebbre fordult. Az őrszem csak ritkán tartózkodott itthon, a szálláshelyén, ahol Folane napjai nagy i"e' szét töltötte. Az elf lány úgy sejtette, hogy sok gondot okoz az őrszemnek. Nem elég, hogy a határszakaszt kell ellenőriznie, ami épp elég nagy feladatott állított az őrszem elé, de még Folane-ra is figyelnie kellett. És Folane nem volt benne biztos, hogy a határszakasz ellenőrzése volt a bonyolultabb feladat az őrszemnek. Ez az apró kis bosszú elégtétellel tölthette volna el az elf lány szívét, de ez valahogy mégsem 184
esett. Az őrszem Folane számára továbbra is misztiku s idegen ma-!fdt akivel naponta ha két szót váltott. Folane eddig a hatalmas tölgy árnyékában guggolt, de most fölállt, , vakon elindult az erdőbe. Persze nem lett volna szabad otthagynia a tisztást, de ezzel Folane ugyanúgy nem törődött, mint az egyéb szabályokkal. Az őrszem regulái nagyon unalmasak voltak. És Folane Megint kislánynak érezte magát, akit bezártak egy ketrecbe, ahogy azt testvérei Groa -Saannal tették. Mostanában egyre kevesebbet gondolt a kopasz ork kölyökre. Félt szembenézni a valósággal. Az erdő egyre sűrűbb és járhatatlanabb lett. Folane nyugatra, a hegyek felé tartott. Erre még
egyetlen egyszer sem kalandozott el. Jobban kedvelte a déli irányt, amerre a Mocsár -tó húzódott, no meg az ork törzs, a Kőszilánk törzs, Groa -Saan törzse. Arrafelé egyre ritkásabb lett az erdő, mígnem beleveszett a pusztába, amelyet csupán itt -ott tarkított árnyékot adó foltként egy -egy liget. Hosszú mérföldekkel később Folane dél felé fordult. A talaj egyre inkább ereszkedni kezdett, és egyre süppedősebb lett. A Mocsár -tó jellegzetes nyomott levegője töltötte meg az elf lány tüdejét. Az erdő aljnövényzete egyre sűrűbb lett, és a fák lombkoronája is egyre közelebb került a talajhoz. Lassan lassan nem lehetett elválasztani az aljnövényzettől. S bár az ősz már sok -sok napja elkezdődött, itt még mindig a zöld szín uralkodott. Folane-ban fölvetődött a gondolat, hogy vissza se tér. Egyszerűen itt hagyja az őrszemet, és elmegy
nyugatra vagy keletre; oly mindegy. Az lenne csak az igazi száműzetés, és talán nem is lenne olyan unalmas az élet, mint itt, az őrszemmel. Hirtelen valami kivágódott az egyik bokor alól. Folane ijedtében fólsikkantott, és fölkapta a lábát, ami alatt az a valami elsüvített, és már el is tűnt az ösvény túloldalán lévő bokorban. De nem
nyugodhatott meg, mert a következő pillanatban még egy olyan apró állat tűnt elő a bokorból. Végül
pedig egy jóval nagyobb. Ám hamarosan ezek is eltűntek a túloldalon. Folane hirtelen jött riadalma legalább olyan gyorsan el is múlt. S már csak mosolyogni tudott félénkségén. A Mocsár-tó környékén sok ilyen furcsa apró és nagyobb élőlény fordult elő, mint ezek. Folane újra a gondolataiba mélyedt, ahogy folytatta útját dél felé. Kifejezetten tetszett neki az ötlet, hogy ne térjen többé vissza az őrszem szálláshelyére. Semmi kedve sem volt ott üldögélni nap mint nap az őrszem tölgyfája alatt, és mindig csak arra koncentrálni, ne villanjon újra es újra a szeme elé Groa-Saan gyűlölködő tekintete. Folane jobb lába hirtelen bokáig a vízbe merült. Visszalépett, és Megpróbálta kirázni a vizet a csizmájából; lábbelije sajnos, nem volt Szálló. Folane leült a legközelebbi kidőlt fatörzsre, és levette a lábáról <| csizmáját. Nem épp kellemes illat terjengett. A beleszaladt víznek kiélezetten mocsárbüze volt. Folane undorodva elhúzta az orrát, de akkor valami furcsa motozás ütötte meg a fülét. Fölemelte a fejét, de látni nem látott semmit. Es akkor hirtelen féltucatnyi mocskos, koszos furcsa szerzet termett e'ótte a bokrokból. Folane nagyon megijedt. Riadtan tekintett körbe, de 185 nem volt menekvés, körbevették. Folane karcsú keze görcsösen mar kolta egyetlen fegyvere, az elf
tőr markolatát. Ugyan az apró idegen lények csak Folane mellkasáig értek, de jóval erősebbek, testesebbek voltak nála. Kezükben mindenféle botokat és dorongokat lóbáltak. Egy pillanatig még tétováztak, fölmérték maguk-ban Folane-t, de aztán nagy bőszen a megrettent elf lányra vetették magukat. Folane fölsikoltott, és a kidőlt fatörzs mögött próbált menedéket keresni. Alighogy lekapta a fejét, máris két fadorong zúgott el ott, ahol az imént még a feje volt. Egyik szutykos támadója máris átvetette magát a fatörzsön, de vesztére, mert Folane teljes erejével hozzávágta a batyuját, mire a furcsa szerzet elterült a sárban. Azonban a következő pillanatban máris ketten voltak Folane-on. Az egyik ütése elől Folane még a sárba tudta vetni magát, azonban a másik eltalálta a hátát. Folane soha életében nem kapott még ekkorát. Először azt hitte, vége; de aztán amikor végre újra levegőhöz jutott, elöntötte a düh. Újabb ütés záporozott a sárban térdeplő Folane -ra, azonban ő félrepördült előle. Majd máris talpon termett, és sikító harci kiáltást hallatva vágta Maleon tőrét mokány támadója bordái közé. Azonban a következő ütéseket már nem kerülhette ki, mert három irányból is rátámadtak. Két ütés telibe kapta Folane hátát, csak egy elől sikerült nagy nehezen ellépnie. Újra a sárba esett; tudta, magától többé nem fog fölállni, vége. Am nem jött több ütés; egyetlen fadorong sem törte be a fejét. Mire Folane úgy-ahogy magához tért, az idegen lények már nem voltak sehol. Csak az őrszem szikár, magas alakja tornyosult Folane fölé. - Jól vagy? - kérdezte kurtán az őrszem.
Folane bólintani sem tudott, de az őrszem nem törődött vele tovább. Hamarosan azután Folane szeme elől is eltűntek az ugráló csillagok, és föl tudott tápászkodni a sárból. Leült a kidőlt fatörzsre, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Három idegen feküdt a lába előtt a sárban. Az őrszem valamit matatott az egyik oldalán. - Mit csinálsz? - bökte ki Folane. - Csúnyán megszúrt ad - állapította meg az őrszem. - Ha nem látnám el a sebét, elpusztulna.
Folane nem értette. - A másik kettőnek nincs semmi baja - tette hozzá az őrszem. - Az egyiket a te batyud kapta fejbe,
azért vesztette el az eszméletét, a másikat pedig az én kardom. De hamarosan magukhoz térnek, és holnap már emlékezni se fognak erre a mai ballépésükre. - De hát... meg akartak ölni! - tiltakozott Folane.
Az őrszem nem szólt, és Folane hamarosan rájött, hogy pontosan ugyanúgy viseltetik ezek a lények iránt, mint a f alubeliek Groa-Saan iránt. - A te hibád - mondta csöndesen az őrszem. - Ezek a mocsári törpék egyszerű teremtések, a légynek
sem ártanak, jószívű emberkék. De ez az ő területük. Nem lett volna szabad idejönnöd. Azért támadtak 186
*o mert nem ismertek és féltek tőled. Azt hitték, azért jössz, hogy bántsd okét. _ De hat en csak...
Ők azt nem tudhatták - csóválta meg a fejét az őrszem. - Es ha em tévedek, te vagy az okosabb, neked kellett volna tudnod, mit csi-Üalsz azzal, hogy idemerészkedsz. - És Groa-Saan! - Folane rettentő dühös lett, mert az őrszemnek iaaza volt. - Vele miért nem így
bántál. " - Ha Groa- Saant nem viszem Arfonba, már halott lenne - felelte az őrszem, és Folane érezte, az
őrszem az igazat mondja; de nem értette, miért érzi így; és ilyen kö nnyen nem akarta elfogadni az igazságot sem. - És ugyan miért? - Saját testvérei ölték volna meg - közölte egyszerűen az őrszem. -
A bátyja. Groa-Saan is említette Folane -nak, hogy a bátyja gyűlöli. Lehet, hogy tényleg igaz, amit az őrszem mond? Folane elszégyellte magát. Nagyon sok gondot okoz az őrszemnek, és még ellene is van, pedig
az őrszem rendes. Sokkal rendesebb, mint bármelyik elf Arfonból.
- Kész - állt föl az őrszem. - Hamarosan magukhoz térnek, de nekünk addigra el kell mennünk.
Nagyon megrémülnének. Folane szó nélkül fölállt, és követte az erdőbe az őrszemet. - Szeretnék bocsánatot kérni - szólalt meg Folane pár méterrel odébb. - Nincs miért - felelte kurtán az őrszem. - De! - mondta Folane. - Csak a terhedre vagyok. Szeretnék a hasznodra lenni.
Az őrszem nem szólt. - Szeretnék tanulni tőled, hogy ne kelljen rám vigyáznod. - Folane várakozó tekintettel nézett föl az
őrszem arcába, de ő csak annyit mondott: - Akkor tanulj! Ennyiben maradtak.
A nyílvesző sebesen szelte keresztül a hideg, téli levegőt, majd tökéletes pontossággal állt bele a céltábla közepébe. Folane büszkén pillantott az őrszemre, aki apró bólintással jelezte elismerését. - De most már mennem kell - tette aztán hozzá. - Te csak gyakorolj tovább, Folane!
Az őrszem a térdig érő hóban is hangtalan léptekkel tudott eltávozni a tisztásról. Folane újabb és újabb vesszőket helyezett az íjra, és mindet halálos Pontossággal küldte a céltábla közepébe. Azután odasétált a céltáblá -n°z, és egyenként visszarakta a vesszőket a hátára erősített tegezbe.
Az ég egyre jobban elsötétült, pedig a nap még csak most kelt fel. tzen a télen talán ez lesz az utolsó kiadós havazás, gondolta Folane. És eimek örült, mert nem igazán szerette a hideget, mint ahogy fajtársai sern. 187
Az elmúlt hónapokban Folane nemhogy nem okozott több gond az őrszemnek, de kifejezetten sokat segített is neki. Volt amikor egy01 dül járta be a határt. Folane kiskora óta tanult, mint minden elf, bán!" az íjjal, de csak az utóbbi hónapokban jutott el egy megbízható szintre' így azután már az őrszem sem féltette egyedül hagyni a rengetegbe -' Ilyenkor télen, amikor át lehet látni a terepet, egy kiváló íjászt serri meglepni, sem legyőzni nem lehet. Még akkor sem, ha nincs kardja. Folane egy pillanatra megállt a tisztás közepén, ahogy az első hópelyhek elérték a vállát. Dél felé fordította a tekintetét, s hosszasan a messzeségbe kémlelt. Az orkok, ha lehet, még az elfeknél is jobban gyűlölték a hideget. Most, hogy esni kezdett, minden bizonnyal behúzódnak szűkös, mocskos lyukaikba, és ki sem mozdulnak, amíg el nem áll a hóesés. Az pedig, ha Folane jól becsülte, akár holnap reggelig is ki fog tartani.
Folane nem tétovázott hát tovább. Élelmet és még néhány tucat vesszőt vett magához, és sietve elindult délnek. Bízott már annyira önmagában, hogy egyetlen ork harcostól se féljen. És egész jól
értette már a nyelvüket is, ami egyébként igen egyszerű volt. Az őrszem pedig csak napnyugtára fog visszatérni. Folane ha igyekszik, akkor addigra már az ork táborban lehet. És akkor megmondja Groa Saan apjának, hol van a fia. Többé nem lesz ilyen lehetősége, ebben bizonyos lehetett. És Groa -Saan, amikor Folane-t száműzték, még akkor is abban bízott, hogy majd eljön az apja és kiszabadítja. Folane úgy szerette volna, ha Groa-Saannak nem kell csalódnia. Napnyugtakor a sűrű hóesés miatt már rég sötét volt. De Folane -t ez csöppet sem zavarta. Sőt, csak még nagyobb biztonságot nyújtott neki, amikor végre elérte a Kősziklánk törzs táborát. Egyetlen orkot sem látott a sátrak, vályogkunyhók között bóklászni. Folane hőlátása már a távolból megmutatta neki, hol száll az égbe a legnagyobb, legvastagabb, hőmeleg füstoszlop. Minden bizonnyal ott kellett lennie a törzsfő sátrának. És Groa -Saan, Folane ezt jól tudta, magától Groa Saantól, a törzsfő fia volt. Bár Folane kimerült az egész napos kutyagolásban, most mégis újult erővel indult el az ork tábor közepe felé. Óvatosan haladt előre, minden neszre odafigyelve. Baljában elf í ját fogta össze, jobbja pedig sosem járt messze a hullócsillagos markolattól. Folane a biztonság kedvéért, no meg, hogy fölmérje a terepet, tett még egy teljes kört a törzsíöi sátor
körül, mielőtt odalopózott volna a falához. Egy csöppet zavarta a nyílt terep, hogy egyetlen másik sátor vagy vályogház sem volt a törzsfői sátor környékén, de ennyit igazán megért kockáztatni a cél érdekében. Leguggolt a sátor tövébe, hogy ne érje a kellemetlen, csípős, északnyugati szél, és hallgatózott. Odabentről érdes ork karattyolás hallatszott ki. Legalább tucatnyi ork szószátyár vágott állandóan egymás szavába. Folane sokszor csak szavakat tudott kivenni, néha még annyi* sem. De nem aggódott, várt, tudta, eljő még az ő ideje. És innen a sátor bejáratát is tökéletesen szemmel tudta tartani. Türelemmel várt hát. Talán egy hármasóra is eltelt, mire végre történt valami. Egyszer csak egy mély, szakadt hang harsogta túl a többit, mire hirtelen néma 188
• A lett Folane az elmúlt idő alatt egyre jobban beletanult az ork ^heszéd rejte lmeibe. S hogy most csupán egyetlen ork adta ki magáéi dühét, majd' oly jól értette, mint a saját szavát. ■
3 Elegem van belőletek! - kiabálta a mély, szakadt hang. - Belőled hüdös szajha. Kifelé a sátramból! Azt mondtam, kifelé! Te is! 'S' Hamarosan három ork nőstény hagyta el a sátrat nagy sietve. Folane if ratlanul is gúnyosan elhúzta a szája szélét. Most már biztos lehetett hTne hogy aki épp toporzékol, az nem más, mint az ork törzsfő. Azonban valami nem stimmelt. _ Rettentő unalmasak vagytok, ti is! - kiáltotta a törzsfő. - Még ?ak egy éve sem vagyok az uratok, de máris meguntalak valamennyiMég csak egy éve sem? De hát Groa -Saan apja... és aztán Folane megértette, amit a törzsfő szavai azon mód bizonyítottak is. _ Mé°' az öcsém, Groa-Saan is szórakoztatóbb volt nálatok! - kiáltotta a törzsfő. - Már sajnálom, hogy föláldoztam az őrszemnek!
Föláldoztam az őrszemnek? Folane előtt kezdett összeállni a kép. Most már azt is kezdte sejteni, hogyan lett törzsfő Groa -Saan bátyjából. - Mikor ér már véget ez a segget befagyasztó tél?! - kiáltotta a törzsfő. - Akkor végre nem kellene a ti seggeteket szaglásznom! Elegem van belőletek! Kifelé mind! Hagyjatok magamra!
Sorra özönlöttek ki a megrémült orkok a törzsfói sátorból. - Most már legalább értem, miért akart az eltekkel háborúzni az apám - morogta odabent a törzsfő. -
Akkor legalább történt volna valami. Hamarosan az utolsó ork is elhagyta a törzsföi sátort, s most ott tanakodtak a behúzott sátorfüggöny előtt. Folane ha lehet, még jobban a hideg hóba rejtette hőmeleg testét. - Már megint rájött az agybaj - veregette a halántékát az egyik ork harcos. - Mint mindig-bólogatott a másik. - Most mit csináljunk, he? - kérdezte a harmadik. - Semmit, leissza magát, osztán holnap reggelre mindent elfelejt -vélte a negyedik. - És mi, mi mit csináljunk?! - Semmit - vonta meg a vállát az előbbi. - Igyunk mi is. Gyerünk!
Folane türelmesen megvárta, amíg az utolsó ork is eltűnik a hóesésen, aztán óvatosan fölállt, és leporolta magáról a havat. Egyre jobban fázott, tagjai szinte teljesen elgémberedtek. Epp ideje volt, hogy egy kicsit megmozgassa az izmait . Am egy sátor kellemesen langyos levegője mégjobban jött volna. Folane nem is tétovázott tovább. Baljába vette elf íját, jobbjába pedig négy vesszőt fogott, mielőtt ^lépett volna a törzsfői sátorba. Odabent orrfacsaró ork bűz csapta meg a belépő Folane -t. És ez a bűz olyan rettenetes volt, hogy ezt még a sátor meleg belseje se tudta feledtetni. A törzsfő egy pamlagon feküdt kiterülve. A lába előtt kidőlt boros Tncso, a feje mellett vagy három üres sörös kupa. Rettenetes és undo -nto látványt nyújtott. 189 Folane egyetlen vessző kivételével, amit a húrra helyezett, átvette a baljába a veszőket. A törzsfő
csak ekkor vette észre. Bambán bámult Folane irányába, miközben egyik szőrös mancsával a szemét dörzsöl, gette nagy bőszen, hogy tényleg jól lát -e. - Ne mozdulj! - mondta Folane ork nyelven, és megfeszítette az íj húrját. De vagy nem jól mondta,
vagy csak a törzsfő nem hallgatott a szavára, mert az ork vezér egy hirtelen mozdulattal a pamlag végén heverő kardjáért nyúlt. Folane lőtt. A vessző keresztülsüvített a rövid távolságon, és telibe kapta a kard markolatát, mire az lecsúszott a pamlagról, és nagy csörrenéssel megállapodott a boros kancsó szilánkjai közt.
A törzsfő megdermedt, és fölbámult Folane -ra. Az elf lány addigra újabb vesszőt helyezett az íjra. - Azt mondtam, ne mozdulj! - mondta nyomatékosabban, mire a törzsfő óvatos mozdulattal visszaereszkedett a pamlagra. - Most jó- bólintott Folane. - Ki vagy te, elf fattyú, és mit akarsz tőlem? - kérdezte pillanatokon belül a törzsfő. - Miért adtad az őrszem kezére Groa -Saant? - szögezte neki a törzsfőnek Folane. - Hogy mit? - Miért adtad az őrszem kezére Groa -Saant? - ismételte meg türelmesen Folane. - Mit érdekel az...
Folane második vesszője a törzsfő ágyéka alatt állt bele a pamlagba. - Mert... mert csak így tudtam megszabadulni tőle - makogta a törzsfő, mihelyt szóhoz jutott
ijedtségében. Közben egész végig az ágyékát markolászta, hogy meg van -e még, aminek meg kell lennie. - Miért akartál megszabadulni tőle? - Mert apánk őt akarta utódjának - hadarta a törzsfő.
Folane most már mindent értett. Sem az orkok, sem az elfek nem akarták Groa -Saant. Az őrszem igazat mondott, ha ő nincs, Groa -Saan már halott lenne. És ez elkeserítette Folane-t, mert így ő sem tehet semmit Groa- Saanért. Akkor valaki elhúzta a sátorfüggönyt. - Kapjátok el! - kiáltotta hirtelenjében a törzsfő, de Folane gyor -sabb volt a megrémült orkoknál.
Pillanatok alatt két vessző szelte keresztül a pár lépésnyi távolságot a bejáratig; s pillanatok alatt két halott ork hanyatlott a hóba a bejárat előtt. A háta mögül Folane még halottá, ahogy a törzsfő a pamlag möge veti magát, hogy védje nyamvadt életét a vesszőktől, de vele már nem is törődött. Sietve elhagyta a sátort. Odakint közben a törzsfő kiáltozására megéledt a tábor. TöbbenlS közeledtek a sátor bejárata felé. Folane még épp idejében tudta belevetni magát a hóesésbe, ami tökéletesen eltakarta a hőtestét is. De nei" rohant el, megállt, és várt, tudni akarta, mi fog most történni. - Elkapni, kapjátok el! - ordibálta magából kikelve a törzsfő - " Kapjátok el azt a kis elf fattyút! Még nem lehet messze! 190
^m Folane csak magában mosolygott. Ebben a hóesésben esélyük em volt rá, hogy elkapják. Még a maga után hagyott nyomok is perce -Li belül eltűntek. De erre a törzsfő is gyorsan rájött, ahogy csöppet alábbhagyott hirtelen jött dühe.
_Ne, várjatok, ne menjetek sehova! - kiáltotta. - Én az összes elfet akarom, nem csak ezt a nyomorultat. Hol van az a térkép, amire tavasz -szal bejelöltük az őrszem rejtekhelyét? He? Igen, igen fafejűek, amikor az a mocskos elf fattyú elkapta Groa -Saant! Folane most megijedt. Es hamarosan még több oka lett az aggodalomra. _ Azaz! - kiáltotta a törzsfő. - Az kell nekem! Elkapjuk azt a nyomorultat, és aztán lerohanjuk Arfont is! - kezdte magát elemében érezni a törzsfő. Végre történik valami. - Gyerünk! - harsant hamarosan a hangja. - Hogyhogy mikor? Most azonnal fafejűek! Vagy talán féltek, hogy befagy a seggetek lyuka?
Na, majd én teszek róla, hogy mozgásban legyetek! Hajnalra oda kell érnünk! Az apám is ilyenkor akart támadni, télen, amikor egy kákabélű elf ficsúr se számít rá! Gyerünk, az emberek összes istenére mondom, gyerünk! Hamarosan vagy tucatnyi ork harcos indult el északra a törzsfő vezetésével. A többiek, több száz ork harcos majd hajnalban követi őket Arfon felé. A törzsfő úgy tervezte, hogy amíg helyettesei összeszedik a lerészegedett és szétszéledt sereget, addig ő elit egységével előremegy, és elintézi az őrszemet. Úgy gondolta, most vagy soha. Ha most nem sikerül, akkor soha. Folane szíve hevesen zakatolt, amikor végre otthagyhatta rejtekhelyét, és a törzsfő elitcsapatát
követve ő is elindult északra. Ha nem lett volna olyan meggondolatlan, akkor most nem került volna veszélybe az őrszem élete. Folane -t Arfon sokkal kevésbé érdekelte, mint az őrszem sorsa. Egyelőre még ő sem tudta elképzelni, hogy Arfont megtámadhatják az ork seregek. Azt azonban nagyon is érezte, hogy az őrszemnek baja eshet, ha nem sikerül minél előbb értesítenie őt. És ráadásul, ami sokkal inkább árnyékot vetett Folane lelkére, mit bármi fás, az őrszem most minden bizonnyal miatta aggódik, őt keresi a hóesésben. Folane nagyon remélte, hogy az őrszem nem fog rájönni, hogy 3z ork táborba indult. Mert ha utána jön, akkor... akkor annak nagyon rossz vége is lehet. Folane minden erejét összeszedte, de ő ma már egyszer megtette ezt 32 utat. És eleddig pihenni
nemigen volt alkalma. De ezek után már nem is lesz. Össze kell szorítania a fogát, hogy meg tudja előzni az orkokat, és előbb érjen oda az őrszem rejtekhelyéhez, mint ők. , Fojane egyre-egyre fáradtabbnak érezte magát. Már szinte gondol -°dni sem tudott. Minden lépés külön erőfeszítést kívánt. De nem adhatta föl. n lFélÍg már sikerült megkerülnie, megelőznie az orkokat, amikor haj he
* e'^r'íezett fáradságának mélypontja. Meg kellett volna állnia pi -
■
nni egy csöppet. De tudta, ha megáll, többé nem fog tudni elindulni. osszabb volt, mint ha csak a saját életéért kellett volna futnia. Itt az ^m és egy egész elf nemzetség élete volt a tét. 191
A hóesés csak nem szűnt lankadni. A vastag hópáncél pedig egyre jobban visszatartotta Folane lépteit. Aztán sikerült megkerülnie az orkokat. Már előttük volt, ha nem is sokkal.
Az ég aljának már világosodnia kellett volna, de a sűrű hópelyhek és a fekete felhők természetellenes sötétségbe vonták a Khabr-félsziget tájait. Folane-nak azonban már csak egyetlen mérföldet kellett leküz-denie. És az orkok, ha csupán méterekre is, de mögötte voltak. Végre valahára kiért a csöppnyi tisztásra. Lassan -lassan a hóesés is alábbhagyott, és az ég is tisztulni kezdett. Némi napfény már beragyogta az őrszem tölgyfáját. Folane sietve kapaszkodott föl a hófödte lépcsőkön a lombkoronaszinten lévő apró fakunyhóba. Előre kiáltozott, de nem kapott választ. És amikor fölért, megtudta miért: az őrszem nem v olt sehol. Most mit csináljon? Az orkok mindjárt ideérnek, és ő is pillanatokon belül összeesik a fáradságtól. Egy hosszú percig Folane csak állt ott némán, várván, történjen valami. De azután gyorsan eldöntötte, mit fog tenni. Egy nyílvesszőt állított az ajtófélfa tetejébe, a nyugati oldalra, és letörte. A néphit szerint innen jönnek az ártó szellemek. Innen az őrszem azonnal tudni fogja, hogy baj van. Azután Folane, amilyen gyorsan csak tudott, fölmászott a legközelebbi óriásfenyő lombjai közé, ahol még így télvíz idején sem fogják fbifedezni. Nyomait még úgy -ahogy eltüntette a hóesés, mielőtt elállt volna. Aztán az ég is kitisztult, és kisütött a nap. És akkor megérkeztek az orkok. A törzsfő örömittasan rohanta meg harcosaival az őrszem várát. Persze, ő is sejtette, hogy nincs ott senki. Bár Folane a fáról nem láthatta, mi történik odalent, de abból, ami utána történt, kitalálta. Fél tucat ork mászott le a lépcsőkön, és szorgalmasan hozzáláttak a nyomok eltüntetéséhez; azután pedig az erdő sűrűjében rejtőztek el, még hallótávolságon belül. A törzsfő és öt társa pedig odafent, az őrszem rejtekhelyén tette ugyanezt. Azután vártak. Folane is várt. De ő nem csak az őrszemre, hanem az orkokra is. Azonban egyre hosszabban és hosszabban maradt csukva a szeme. Míg végül elaludt. Folane majdnem lezuhant a fáról, amikor hirtelen magához tért baljós álmából. Abban a pillanatban nem is tudta, hol van, mi történt vele. Azonban az odalentről fölhangzó ork harci kiáltás mindent egyérte^ művé tett. Folane lepillantott, s a fák tövében fél tucat ork harcost látott sietve közelegni az őrszem rejtekhelye felé. Onnan pedig csatazaj hallatszott ki. „, Folane nem tétovázott tovább. Egyszerűen levetette magát a fenyői tetejéről. A vastag, puha hólepel fölfogta az ütés erejét és a hangját ) ■>■ A fatörzs mögé lépett, fólajzotta elf íját, s amint az orkok lőtávolba e tek: lőtt. " ,.,, Még célba sem ért első lövése, amikor már elhagyta íját a másod1 De utána Folane újra visszabújt a fatörzs mögé. 192
Folane két lövése nyomán a hat közül az egyik ork végleg elterült a hóban, de a másik csak megbotlott, mert a combját érte Folane vesszeje Az orkok riadtan torpantak meg, még nem értették, mi történt a társaikkal. Miközben Folane átsasszézott egy közelebbi fatörzs mögé, újabb lövést adott le.
Újabb ork bukott a hóba. Most már az orkok is megértették, mi történik; azonban az íjászt hiába kutatták, nem találták sehol. Pedig akkor megrohanták volna, hogy elbánjanak vele. Folane újra kilépett a fatörzs mögül, és újra lőtt. Most már csupán húsz lépés távolságból. Még egy ork bukott a hóba. Azonban a megmaradt két harcos most már fölfedezte Folane -t. Meglengették buzogányaikat, és előre vetették magukat. Folane idegesen illesztette a húrra az újabb vesszőt. Már csak tizenöt lépésre voltak. Lőtt, de nem talált. Nagy levegőt vett, kifújta, újabb veszőt tett a húrra... Tíz lépés. ...s újra lőtt. Az egyik ork öt lépésnyire rogyott a hóba. De Folane -nak már nem maradt ideje újabb vesszőt
helyezni a húrra. Bár azért sietve vette elő a tegezből az újabb vesszőt, miközben bevetődött a fatörzs mögé az ork harcos elől. Aztán máris talpon termett, és miközben fölhúzta az íját, és az ork harcos vakon berobbant a fatörzs mögé, Folane három gyors lépéssel megkerülte a fatörzset, és közvetlen közelről repítette az értetlen ork harcos hátába a gyilkos vesszőt. Az ork harcos némán terült el a hóban; azonnal meghalt. Az egyetlen megmaradt, sebesült orkkal Folane már nem törődött, hanem az őrszem rejtekhelye felé vetette magát. Odafönt a fakunyhó -ban az őrszem minden bizonnyal élet -halálharcát vívja az orkok főnökével, Groa-Saan bátyjával. Folane hármasával vette a lépcsőket, szíve oly hevesen kalapált, mint eddig életében soha. Százak élete múlik az elkövetkező néhány másodpercen. És ez a tudat egyszer már megremegtette Folane kezét, s ez majdnem a végzete lett. A törzsfő buzogánya épp akkor kapta telibe az őrszem fedetlen oldalát, amikor Folane lihegve berobbant a kunyhó ajtaján. Még egy ork harcos állt talpon a törzsfő mellett. Folane -ban egy pillanatra meghűlt a ver, de az őrszem kiáltása magához térítette. Feszített még egy csöppet félig felajzott íján, s azonnal lőtt. A nyílvessző közvetlen közelről halálos pontossággal vágódott az egyetlen 0 Jf^^í ork narc°s hátába. Most már hatan feküdtek a kicsiny szoba P^'oján. Öt ork harcos és a sarokban összeroskadt őrszem, aki fájdal -mas Pillantásával Folane tekintetét kereste . A törzsfő diadalmas mozdulattal emelte a feje fölé buzogányát, hogy ejtVeSezze az őrszem sorsát, amikor súlyos, de nem halálos sebet kapva srült mellette egyetlen megmaradt harcosa. Azonnal megérezte a ve lvt> villámgyorsan megperdült, és szembenézett F olane-nal, aki 193
újabb vesszőt helyezett az íjára. A törzsfő jól tudta, hogyha lassúbb les, nála, akkor vége. Azonnal Folane-ra vetett magát.
Folane épp csak alig feszítette meg a húrt, amikor máris túlságosan közel került hozzá a törzsfő. Nem vacakolt hát tovább: lőtt. Aztán már nyúlt is a hullócsillagos markolat után. Az erőtlen, irányítatlan vessző a törzsfő combjába fúródott, de ennyi épp elég volt ahhoz, hogy megfékezze Groa-Saan bátyjának dühödt lendületét, s Folane el tudjon lépni a lesújtó buzogány elől. A törzsfő fél térdre esett Folane előtt. Az elf tőr pedig máris mozdult, és végighasította a törzsfő fegyvertartó kezét a könyökétől a csuklójáig. A törzsfő fájdalmában felkiáltott a buzogány a földre esett. Folane azonban jól tudta, hogy még nem győzött. A törzsfő máris próbált volna megfordulni, hogy Folane -ra vesse magát, és hatalmas súlyával vegyen véget a küzdelemnek. De Folane megelőzte, s bár a törzsfő kikerülte a tőr borotvaéles pengéjét, nem számított rá, hogy a veszély a másik irányból jön; az íj húrja úgy felhasította a torkát, hogy vérbe fagyott a kiáltása. Azután Folane közelebb lépett, és a tőrrel fölhasította a törzsfő arcát is, a halántékától egészen az ál Iáig. A törzsfőnek már esze ágában sem volt támadni, már csak menekülni akart, ha lehet, minél messzebbre, és ha lehet, minél gyorsabban. Jól látta ezt Folane is. Elengedte a vonítva menekülő orkot. - Menj csak! - kiáltott utána. - És vissza se gyere, soha többé! Azonban ezt Groa -Saan bátyjának se
kellett kétszer mondani. Megmaradt harcosával egymást támogatva tűntek el a távolban. Folane odalépett az őrszemhez, és fölsegítette. Nem volt szükség szavakra, hogy tudják, mit köszönhetnek a másiknak. Folane ellátta az őrszem sebeit. - Menj vissza Arfonban - mondta később az őrszem, mire Folane csak bólintott. - Letöltötted a
száműzetésed. - Azzal, hogy Arfonra zúdítottam egy ork támadás rémét? - kérdezte keserű hanggal Folane. - Nem - csóválta meg a fejét az őrszem. - Az most szűnt meg -Méghozzá hosszú időre, s csak neked
köszönhetően. Azzal töltötted le a száműzetésed, hogy az lettél, aki. Menj vissza! Folane is tudta, hogy az őrszemnek igaza van, mégis csak ennyit mondott: - Addig nem megyek, amíg föl nem épülsz. Valakinek őriznie kell a határt, amíg az igazi őrszem
felépül. Az erdő néma volt. Nem hallatszott sem a madarak éneklése, sem a2 apró állatok motozása az avarban. A sűrű, zöld lombkorona fölött, sebesen úszó fekete fellegek és bizarr fények vetettek kísérteties árnyékot az erdő lombkoronájára, s az alatta meghúzódó második árnyékvilágr3 Folane megállt egy pillanatra az apró tisztás közepén, és fölnézett az égre. Fél évvel ezelőtt ugyanitt torpant meg, s nézett föl az égre. Abb3" az évben az volt az utolsó vihar a hosszú őszi esőzések és téli havaz8' 194
|
„,1c előtt. Most pedig ez lesz az első, gondolta. De mint ahogy akkor, Folane most sem húzódott árnyékba az első kövér ^esőcseppek elől, hanem továbbindult. Kilenc napja immár, hogy a ta vasz istene uralkodott a földek, erdők felett. Az ég dörgött és villámlott, az eső szakadt. De Folane csak ment tovább Arfon felé. Hosszú fekete haját arcára és vállára forrasztotta a langyos áradat, csizmáját teljesen körbeölelte a nedves avar. Folane megállt egy pillanatra, és előhúzta az övéből Maleon búcsú -ajándékát, a nemes elf tőrt,
melynek markolatát az ősi család hullócsillag címere díszítette. Sok minden megváltozott, amióta először vette magához ezt az elf tőrt ebben az erdőben. Folane hamarosan h uszonhat éves lesz. Mégis úgy érezte, mintha már harminchat lenne. Elmosolyodott, és tovább indult. Az elf tőrt azonban nem tette el. Hosszasan fürkészte tekintetével az elf tőr hullócsillagos markolatát, ahogy végigcsurog rajta a kellemesen hűvös esővíz. Elhatározta, szembe száll övéi akaratával, hogy fölnyissa elrévedt szemüket, hogy m egmutasson nekik egy másik utat; elhatározta, ezzel a tőrrel fogja elvágni Groa -Saan köteleit. IV. Csak egy vacak tőr - Kellj föl, büdös ork kutya! - csattant a mester hangja. - Fizettél, hogy tanulhass tőlem! Hát akkor
tanulj a leckéből! De azt ne várd el tőlem, hogy közben kedves is legyek hozzád! Persze, a többiek csak nevettek. Groa -Saan fájó izmaira hagyatkozva tápászkodott föl a porból. Nem először. Tisztában volt vele, hogy ő itt csak kirekesztett lehet. Akibe mindenki csak belerúg; aztán odébbáll. Groa-Saan tudta, mit vállal azzal, hogy idejött tanulni a mesterhez. Azonban lassan -lassan fölülkerekedett benne a harag, amit az emberek iránt érzett. És ezt ők is megérezték. Ha még nem is értették. Ráadásul a mester és a másik három tanítvány a lehető legrosszabb emberfajtából került ki. Ám mégiscsak a mester az egyetlen, aki hajlandó volt tanítványai közé fogadni Groa -Saant, az orkot. S bár akadtak rendes emberek i?, becsületes kardmesterek, ők még csak szóba se álltak Groa -Saannal. Es a kopasz ork nem értette, miért. Eltűrte hát a megaláztatásokat itt, a mesternél, hogy tanulhasson. Azonban ahogy nőtt a tudása, ahogy magába szívta a kardforgatás művészetének minden egyes pendülését, minden egyes szólamát, úgy nőt benne a harag, úgy lett egyre inkább e'ege a mesterből és a tanítványokból. Úgy lett egyre inkább elege az emberekből. Nem gyűlölte őket. Csöppet sem gyűlölte őket, amiért megalázták. %enek voltak. így nőttek föl, ilyen környezetben éltek. Itt az emberek mindenkitől azt tanulták, hogy meg kell vetniük az orkokat. Eszükbe se •Mott, hogy máshogy viszonyuljanak egy büdös ork kutyához. Eszükbe * jutott, hogy ő is ugyanolyan érző-gondolkodó lény, mint ők maguk. a|y lehet, hogy ők sem azok, néha fölvetődött Groa -Saanban ez a ke-- J1} gondolat. Pedig nem akart ő
tőlük semmit. Nem fenyegette őket. ^ nogy is tehette volna, hiszen egymagában érkezett az emberek közé. 195
Igaz, nem önszántából. Menekülnie kellett. Ám itt is csak menekülnie kellett. Sehol sem fogadtak be. Rhabakban is, fél évvel ezelőtt, ahol már azt hitte, hogy Vörösképü Gheros a barátja... Ám Groa -Saan nem szívesen gondolt vissza minderre. Nem is értette, hogyan menekült meg. De ez most már nem
számított. Csak az, hogy egy valamit megta-nult: nem ülhet a babérjain akkor sem, ha épp jól megy a sora. Tanulnia kell akkor is, hogy megállja a helyét az emberek közt; tanulnia kell tőlük, hogyha majd egyszer visszatér az övéi közé, ott is meg tudja majd állni a helyét. Mert egyet már tudott: vissza kell térnie egykori törzséhez. Az emberek sosem fogják maguk közé fogadni. Nem gyűlölte az embereket, de haragudott rájuk. És haragja minden egyes porba zuhanással fokozódott. És Groa-Saannak mindezt csakis azért kellett lenye lnie, mert ork volt, mert tanulni akart tőlük. Mégsem gyűlölte őket. A gyűlöletét megtartotta másoknak. Mert bár tíz hosszú esztendő múlt el, hogy Groa -Saan kiszabadult az elfek fogságából, nem felejtett. Szívből gyűlölte őket. S megesküdött, egyszer bosszút áll. Bosszút áll minden elfen; kivéve egyen. Egyen nem, mert őt nem gyűlölte. S azt az egyet talán szerette is.
Megtapogatta övébe tűzött elf tőrét. Mindig ellenőrizte, biztonságba van -e. - No, mi van, büdös ork kutya? - kérdezte fennhangon a mester. -Nem találod önmagad?
A többiek persze nevettek. - Segítsek megkeresni? - gúnyolódott tovább a mester. Groa -Saan azonban nem szólt, csak
körbetekintett mélabús szemével az udvarház napszítta, poros udvarán. - Csak emeld föl azt a büdös nagy ork seggedet! - parancsolta haragosan a mester. - És gyakoroljatok
végre tovább! Nekem más dolgom van. Egy pillanatig mindannyian a távozó mester hátát bámulták. Az ő szava itt többet ért, mint bármelyik istené. Hívják azt az istent Wharl-Gónak vagy Meraannak. Ez a mester birtoka volt, itt az ő törvényei voltak mérvadóak. Ő volt az úr, ő ítélkezett. - Porold le a kopasz fejedet - szólalt meg végül Sorak, a mestei talán legügyesebb tanítványa - és
tegyük végre, amit mondott! Birkóztak. Ez is fontos része volt a fegyveres küzdelemnek, mer nagyon sokszor előfordult, hogy földre kerültek a harc során az ellen felek. És ilyenkor vajmi keveset ért egy jól élezett penge. Immár inkábt a kar ereje és ügyessége számított. Persze, mindig Groa-Saannak jutott a rútabb szerep. Ha gáncsvetéí volt soron, akkor mindig neki
kellett a porba zuhanni. Mindig ő volt í szabad préda, akin ki lehetett próbálni az újabb és újabb ötleteket. P kopasz ork pedig mindezt eltűrte. Pedig négyük közül ő volt a légerő sebb. És Groa Saannak hiába támadtak ötletei, például arról, hogya' lehetne megakadályozni a találatban az előretartott pengével felén! vetődő ellenfelet, ő még csak föl se vethette ötleteit. Neki itt kuss volt '•) neve. Persze sok mindent megtanult így is. Nagyon jól megtanulta, ho' kell megszorítani az ellenfél csuklóját, ha egyetlen lendülettel akarjul 196
földre vinni és megszabadítani a fegyverétől. S nála gyorsabban senki m tudott újra talpra állni, ha már egyszer földre vitték.
_ No, mi van te, büdös ork kutya! - kiáltotta Sorak. - A fog ad nem fűlik több porhoz, mi? Persze, ismét csak nevettek. Groa -Saan végigtekintett rajtuk. Talán először kerekedett benne fölül a gondolat, hogy már nincs értelme itt maradni. Amit megtanulhatott tőlük, azt már megtanulta. Talán ha néhány apróság hiányzott. Gyakorolni pedig máshol is tud. Ahol nem ő a kitaszított. _ No, mi van te, büdös ork kutya?! - ismételte meg Sorak. - Talán hiányoznak a nagyseggű ork menyecskék? - A másik kettő majd' megfulladt a röhögéstől. Groa-Saan megvető fél mosollyal tekintett rajtuk végig, majd hanyagul odavetette Soraknak: - És ha igen? - Várt egy pillanatot, míg odafigyelnek rá. - Itt nincs kivel vigasztalódnom - vigyorgott. -
Elvégre mit kezdenék én, egy büdös ork kutya, egy amolyan húgod féle lapos -fenekűvel? Egy pillanatra még a levegő is meghűlt a tűző napon. Az ork még sohasem feleselt vissza! Bár elég jó
humorral áldotta meg az ég, mert a másik két tanítvány, Noat és Grasd újra elnevették magukat. Ez persze csak még jobban dühítette Sorakot. - Kuss! - kiáltotta idegesen. Abban a pillanatban ennél többet nem tudott mondani. - Ugyan már, Sorak! - mondta gyorsan Noat. - Most mit izgatod föl magad? Nem tehetsz róla, hogy a
húgodnak tényleg lapos a segge! Nem te csináltad! Most már Groa-Saan is elmosolyodott. - Fogd be a szád! - ragadta torkon dühödt mozdulattal Sorak a másik tanítványt. - Megértetted, Noat? - Jól van, na! - nyelt nagyot a férfi. - Jól van, na! Eressz el!
Ám Sorak nem eresztette. Egyetlen pillanat alatt síri csönd lett. Csak Sorak és Noat zihálása hallatszott. - Ereszd el! - szólt végül Groa -Saan. Hangja nyugodt volt, türelmes. Ám ez Sorakot nem hatotta meg. - Te csak fogd be a pofád, büdös ork kutya! - kiáltotta hisztérikusan- Aztán ellökte magától Noatot,
aki végigterült a porban., Ugy, ahogy az előbb Gr oa-Saan. Sorak pedig Groa-Saannak rontott. Am az ork nyugodt mozdulattal vetette meg a lábát az ember előtt, mire az ember megtorpant. Egy pillanatig egyikük sem mozdult. Sorak azt hitte, hogy az ork meg fog előtte hunyászkodni, ha meglátja haragját. De nem így történt. Groa -Saan magabiztosan állta a másik tekintetét. Tudta, hogy hibát kö-y® el de már ez sem érdekelte. Már megszületett benne az elhatározás, "°gy itt hagy ja a mester iskoláját. Már nem félt Soraktól. S Groa -Saan nem is hitte, hogy látván eltökéltségét az emberférfi meg meri támadni. Sorak azonban rettentő gyors volt. Alulról indította mindkét karját. Csak Groa -Saannál volt fegyver, az övébe tűzött elf tőr, melyet Sorak most hirtelen mozdulattal kirántott a helyéről, miközben másik kezével torkon ragadta az orkot. S máris ott volt a penge éle Groa -Saan vastag 197
nyakának jobb oldalán. A kopasz ork meg se moccanhatott; nem volt r ideje. Mostantól pedig az életével játszott. Azonnal vége van, ha óvatlanul cselekszik. - Na, most mi van, büdös ork kutya? - sziszegte Groa- Saan képéb Sorak. - Elhagyott az a híres-
nevezetes bivaly erőd? He? Most aztá beszartál, mi?! Groa-Saan nem is remélte, hogy a többiek segítenek neki. Talán h ő is ember lett volna. De talán akkor sem. Nem akartak belekeveredni. - No, mi lesz, ha elvágom a torkodat, büdös? - hajolt még köze lebb Sorak. Arcuk már szinte összeért. - Akkor megdöglesz, mi?! Féls a haláltól? He?! Vagy azt se tudod, mi az? Groa-Saan félszegen a tőrre pillantott. Egykor a szabadulását jelen tette, s most talán a halálát. De
nem, gondolta, ha nem mozdul, Sorak nem fogja megölni. Sorak is lepillantott a fegyverre. - Ez kellene, mi? - sziszegte. - Hogy az én torkomhoz nyomhasd, ugye? Nem-nem! - csóválta a fejét Sorak. - Ezt nem kapod meg! Soha! Érted, soha!
A tőr! Groa-Saan abban a pillanatban csak a tőrre tudott gondolni. Úgy érezte, elveszíti. Azon nyomban elöntötte az aggodalom. Ezt nem hagyhatja! Még az élete árán sem. Hirtelen cselekedett ő is, mint Sorak. Ám tekintete mindvégig a tőrön nyugodott. Összegyűjtötte nyelvén a nyálát, és a másik képébe köpte. Sorak egy pillanatra elvesztette a látását, s az undor, amit az ork váladék váltott ki belőle, még a reflexein is fölülkerekedett. Eközben Groa-Saan félrerántotta a nyakát. Sorak erőtlen balja nem tarthatta vissza, és a tőr is csak késve követte a mozdulatot. Az éles penge ugyan még elérte Groa -Saan bőrét, tisztán érezte, ahogy vér fakad a hideg fém nyomán, de vérereit már nem vághatta át, mert erős ork marok kulcsolódott Sorak csuklójára. S máris rántotta vissza az ember karját, minél messzebb saját torkától. Majd lefelé rántotta, aztán újra föl. S egy pillanat múltán máris ott térdelt az ork előtt az ember. Karja hátracsavarva, az elf tőr pedig előtte a porban. Noat és Grasd tátott szájjal bámultak. Azonban Sorak még nem adta föl. Szabadon maradt baljával lába közt hátranyúlt a földön heverő tőrért. Groa -Saan már csak a port markolta utána. Aztán Sorak máris fordult visszafelé, ki a szorításból, míg a meglepett ork még mindig a tőrt kereste. Sorak a pengét közben máris Groa-Saan torka felé lendítette, baljával legalább oly ügyesen, mint előbb azt a jobbjával tette. Groa-Saannak nem volt választása. Egyetlen dolgot tehetett. Még mindig vasmarkában szorította
Sorak jobb csuklóját. Most újra visszarántotta maga felé, mire Sorak törzse elfordult, és az embertesttel együtt visszarántott elf penge elszáguldott Groa -Saan torka előtt. Azonban a másik csuklót már nem tudta elkapni, mert Sorak azonnal visszakontrázott. Az emberharcos újra hagyta magát a föld felé zuhanni, csak fél térddel támasztotta meg a súlyát, miközben már rántotta is előre Groa -Saant, miután másik lábával elkaszálta az ork támaszkodó lábát. A válldobás így kiválóan sikerült. A nagydarab ork könnyedén átfordult 198
ember fölött. De nem csak Sorak fogta Groa-Saan kezét, hanem az ^ is az ember csuklóját. Groa-Saan azon nyomban rántotta maga után a meglepett Sorakot, aki végleg elvesztette az
egyensúlyát. Közben Groa -Saan végre meg mdta ragadni a férfi tehetetlenül csapódó másik karját is. Majd teljes ereiével megszorította Sorak csuklóját, minek nyomán a tőr kifordult a ferfi kezéből. Azután Groa-Saan jobbjával már meg is ragadta a gazdátlan tőrt, és Sorak karjának ereje nem volt elég ahhoz, hogy visszatartsa Groa -Saan döfését. A tőr markolatig csúszott a férfi mellkasába. Sorak azonnal meghalt. Groa-Saan néhány másodpercig még hagyta a mellkasára csurogni a meleg vért. Kellemes érzéssel
töltötte el. Kellemes, szívét melengető elégtétellel. De aztán lelökte magáról a hullát, és fölült. Groa Saan első pillantása máris a közelgő mesterre esett, aki sietve érkezett az udvarház irányából. Még nem állt föl, ültében figyelte a mester néma lépteit. A mester arcán azonban nyoma sem volt megdöbbenésnek. Sőt, mintha elégedettség töltötte volna be az arcvonásait, és szája szélében is halvány, talán gunyoros mosoly bujkált. Groa-Saan végül nagy nehezen föltápászkodott. Kezében még mindig ott tartotta a véres tőrt,
amelyről keserű cseppekben hullt alá a porba Sorak megsűrűsödött vére. - Nocsak, nocsak! - mondta a mester, ahogy a közelbe ért. - A kis büdös ork pincsi kivicsorította
vérengző agyarait! Groa-Saan egy pillanatig sem remélte, hogy Noat vagy Grasd mellé áll. Itt a mester döntött. Életről,
halálról. Ha ő úgy határoz, hogy Groa -Saan meghal, akkor meghal. - Megölted őt - szólt halkan a mester. - Jó előre megmondtam, itt nincs helye vérre menő
küzdelemnek. Ha leszámolnivalótok van egymással, aldíor azt intézzétek birtokon kívül! Ez most nem csak Groa- Saannak szólt. - Most pedig, büdös ork kutya, megkapod büntetésed! - emelte meg hirtelen a hangját a mester. -
Fogjátok meg! A két tanítvány azonnal engedelmeskedett, s két oldalról megragadták Groa -Saant. Ő küzdhetett volna, de értelme nem volt. Hárman voltak ellene. A mester közelebb lépett. Először ágyékon rúgta; aztán a gyomrába térdelt; majd végül könyökkel az arcába sújtott. Groa-Saan térdre esett, a tőr kifordult a kezéből. A mester lehajolt, és fölvette. Aztán a véres Pengét Groa-Saan mellényébe törölte. - Mi lenne, ha most tényleg elvágnám a torkod, büdös, s nem csak fenyegetnélek, mint ahogy azt Sorak tette? - kérdezte fennhangon a mester. Persze, mindent látott. Groa-Saan némán föltekintett rá. Már tudta, hogy a mester nem j°gja megtenni. El fogja őt engedni.
És a mester is tisztában volt vele, "ogy az ork kitalálta a gondolatait. 7 Menj! - mondta végül a mester. - És soha többé ne gyere vissza a birtokomra, különben esküszöm,
hogy a kutyákkal fogom lerágatni ró'ad a húst! Megértetted?! Groa-Saan nem bólintott, de a mester nem is várta el.
199 - Engedjétek el! - parancsolta végül a másik két tanítványnak. Groa -Saan fáradt tagjaival már nem tudta megtartani elnehezedett
testét, arccal a vérrel elkeveredett porba zuhant. Nem kapott levegőt ágyéka égett a rúgástól. Azután valahogy végre lélegzethez jutott, de csak por került a tüdejébe. Erősen köhögött. Gyomorszája rángatózott a fájdalomtól. Talán életében nem érezte még magát ilyen rosszul. - Most pedig takarodj, büdös ork kutya! - fordult el a mester. - Pénzed, ruhád, fegyvereid itt
maradnak. Kárpótlás. Örülj, hogy ennyivel megúszod! Persze, Sorak pénze is az övé lesz, gondolta Groa -Saan. De ez csöppet sem zavarta. Még a saját pénze sem érdekelte. Csak egyvalami számított. Csak egyvalami, amiért Sorak is meghalt: az elf tőr. Bármilyen megaláztatást elviselt volna büntetésként. Akár még tíz ilyen verést is, ám a tőrt nem adhatja! Sokkal többet jelentett számára a finoman ívelt elf fegyver, hogy csak úgy elveszítse. Talán több minden kötötte hozzá, mint az élethez. Vagy talán épp annyi. Hiszen neki köszönhette az életét. Nélküle nem akart élni, nélküle nem tudott élni. - A tőr! - nyögte ki erőtlenül. A mester mintha meg se hallotta volna. Pedig Groa -Saan biztos volt
benne, hogy hallotta. A mester tudta, mit jelent számára az elf fegyver. - A tőr! - ismételte meg valamivel erőteljesebben. Nehézkesen ugyan, de fél kezével föltápászkodott,
míg a másikkal, a jobbjával, kétségbeesetten nyúlt a tőr után. A mester egy pillanatig még tétovázott, de azután visszafordult. - Ez kellene? - kérdezte gúnyosan, miközben meglengette a tőrt az ork orra előtt. Groa-Saan tehetetlenül próbált közelebb kúszni a tőrhöz. - Fontos neked? - nevetett a mester. - Igen? Ám ez engem nem érdekel. Ha túl tudtál emelkedni a
megalázó szavakon, büdös ork kutya, amiért hidd el, becsüllek, akkor próbáld meg túltenni magad a lelki kötődéseden is, melyet a tőr iránt táplálsz. Tanuld meg elveszíteni, ami fontos neked. Mindent, ami fontos neked! Különben gyenge maradsz, és elbuksz! Tanuld meg jól a szavam, mert ez volt az utolsó dolog, amit tanítani tudtam neked. - Ne! - nyögte ki Groa -Saan. - A tőr az kell!
A mester csak a fejét ingatta. Nem értette az orkot. - Törődj bele a sorsodba, büdös, ha élni akarsz! Fogd föl, ez csak egy vacak tőr! Semmi más, csak fém
és csont, semmi más, csak egy vacak tőr! - mondta a mester, miközben megragadta a hullócsillagot mintázó markolatot, s egy jól irányzott dobással az udvar közepén álló kiszáradt diófa magányos törzsébe állította a tőrt. - Dobjátok ki! A mester hátat fordított nekik, és eltűnt az udvarház belsejében. Groa -Saan megpróbált a tőrért mászni, de még csak föl se tudott tápászkodni, máris újra letaglózták. Elvesztette az eszméletét. Csupán annyi maradt meg benne, hogy repül a föld fölött. Menekülne, de a Iá' bát visszatartják, s csak széttárt karja viszik előre a levegőben. Nem.tudott megállni, pedig megpróbált, de karja csak
húzta, csak húzta, húzta előre. Aztán amikor azt hitte, a távolban föltűnő kapun át sikerül kit°r' nie a rémület világából, hirtelen zuhanni kezdett, majd fejét a kémén)' 200
talajba verte. A kapu bezárult mögötte, és ő végleg elvesztette az eszméletét. Amikor Groa-Saan magához tért, hideg volt és sötét. Fázott. Először g2t se tudta, hol van. Ám arra
gyorsan ráébredt, hogy mi hiányzik az övéből, mit akar. A tőrt akarta; az elf tőrt. Fölült. Ujjaival végigtapintotta kopasz fejét, melyen sohasem markolhatta az o rkok dús szőrzetét. Fájt a feje is, mint az ágyéka. Az előbbit kellemetlen zúgás tartotta fogva, míg az utóbbit inkább már csak kellemes bizsergés. De Groa -Saan látása hamarosan kitisztult, s immár gondolkodni is képes volt. Föltápászkodott, és szembe fordult a kapuval. Valami furcsa motozást vélt hallani, mely a kapu alatti résen szűrődött ki hozzá. Az egyik kutya volt az. Megérezte az ork jellegzetes szagát. - Jól van, jól yan, csak én vagyok! - szólt a kutyához, és a kezét is a réshez nyomta. Érezte, ahogy a
kutya hideg lehelete végigcsiklandozza a kézfejét. Egy pillanatra megrettent, a kutya akár meg is marhatja. Ám a kutya nem felejtette el Groa -Saant, mint ahogy azt a gazdája tette. Két rövid vakkantással jelezte, hogy megismerte az orkot. - Most szépen átmászok a kapun - kezdett nyugodt hangon beszélni az állatokhoz Groa -Saan,
miközben pontosan azt tette, amit mondott. - Belékapaszkodok, miközben ti csak csöndben fi gyeltek, nem csaptok zajt akkor sem, amikor átlendülök a kapu tetején, és nem haraptok a fenekembe, amikor lelógatom a kapuról, hogy le tudjak huppanni a földre. Nincs rá semmi szükség, hogy ily apró cseprő ügy miatt fölzavarjátok a gazdátokat! Értve vagyo k? Eddig minden rendben ment, azonban amikor földet ért, a másik kutya dühödten felugatott a távolból. Groa-Saan már azt hitte, nekiug -rik a bivaly erős állat, de az fél távnál mégiscsak lelassított, s végül megtorpant az ork előtt. Lihegve várt valami biztatást, mire az ork jól oldalba paskolta a bárány nagyságú állatot. - Jól van, jól van, okos állat vagy - mondogatta neki. Mialatt itt élt a mester birtokán, csupán ez a két
harci kutya volt hajlandó barátságot kötni vele. Talán azért, mert ők is ugyanolyan kitaszított életet éltek e birtokon a mester szolgálatában, mint maga Groa -Saan. Groa-Saan óvatos léptekkel szelte keresztül a gyakorlótér poros udvarát. Halvány remény még élt
benne, hogy a kiszikkadt diófa törzsébe állítva találja az elf tőrt, ez a mesterre vallott volna, de a tőr mégsem volt ott. A hullócsillag díszítésű elf fegyver túlságosan is értékes jószág v°lt ahhoz, hogy csak úgy ott hagyják az udvar közepén egy fába állítva. Groa -Saan egy pillanatra megtorpant. Ám nem volt választása, tovább kellett mennie. Ha most visszafordul, akkor egész életében ezt a napot fogja bánni, örökre ezt a pillanatot fogja átkozni. Nem volt hát riasztása. Nem hagyhatta itt a múltját; nem hagyhatta itt az életét. Közelebb lopódzott a bejárati ajtóhoz. Megpróbálta belökni, de az nem mozdult. Persze, bezárták. A mester számára is fontos volt a biztonság. Rhabakból gyakran vetődtek erre rablóbandák, akik az éj leple a'att minden mozdítható és értékesnek látszó dolgot elvittek magukkal.
201
A két harci kutyával csak egy óvatlan betörő nem tudott elbánni, azon ban egy felkészült bandának nem okozhattak gondot. S a mester, kinek valódi neve Sharasd de Huor volt, híre s határszegélyen fekvő birtoka bizony gyakran idevonzotta a városi rablókat. Groa-Saan hosszasan töprengett, hogy most mit tegyen. Ha berúgja az ajtót, akkor azon nyomban
fölfedezik. S utána már nem lesz esélye visszaszerezi a tőrt. Talán egy perc is eltelt, míg némán várakozott az ajtó előtt, hogy végre történjék valami. De nem történt. - Gyerünk, ugassatok! - fordult hirtelen a kutyákhoz.
Ám azok meg se mukkantak. Továbbra is csak bambultak rá csodálkozó, nagy, fekete szemükkel. Nem értették, mit akar tőlük Groa-Saan. - Na, mi lesz? - kiáltotta az ork, de a kutyák akkor is csak hallgattak. Végül aztán ork módra rájuk
vicsorított. Groa-Saan szívét összeszorította a tehetetlen kétségbeesés, hogy nem tehet semmit a tőrért. Legszívesebben a kutyáknak esett volna, de puszta kézzel esélye se lett volna ellenük. Azonban az ork vicsorgás hamarosan megtette a hatását. Az egyik kutya, a hím visszamorgott, miközben pofájával ugyanúgy vicsorgott, mint az előbb Groa -Saan. - Gyerünk, ugassatok! - kiáltotta újra Groa-Saan. Hirtelen mozdulattal a kutyák felé ugrott, hogy
megijessze őket. Bár azok nem ijedtek meg, mégis válaszoltak a kihívásra. A hím továbbra is csak morgott, vicsorgott, de a nőstény végre vad ugatásba kezdett. Groa -Saan egy pillanatra megijedt, hogy valóban nekiesnek a kutyák, mert most már mind a kettő tombolt. Egyre közelebb merészkedtek Groa -Saanhoz, miközben egyre hevesebben ugatták. Habzó nyáluk a porba csurgott. Groa-Saan ekkor óvatosan hátrálni kezdett. Már arra gondolt, hibát követett el, amikor fölingerelte a kutyákat, de akkor végre mozgolódás támadt odabent. Halk léptek közeledtek az ajtó túloldalán. A kutyák nem törődtek vele, de Groa -Saan végre föllélegezhetett. Kulcscsörgés hallatszott, majd az egyik kulcs elfordult a zárban. Aztán kinyílt az ajtó is. Groa-Saan sietve félrehúzódott. Először azt hitte, a mester az. Ám mégsem ő volt, csak Grasd. Groa-Saan egy hirtelen mozdulattal megragadta a kikukucskáló férfi karját, és még ugyanazzal a mozdulattal előre is rántotta. Grasd nem számított támadásra, tehetetlenül esett keresztül a verandán. Pontosan a két fölingerelt kutya közé. Groa-Saan gondosan bezárta maga mögött az ajtót. A kulcsot eltette. Odabentről is tisztán hallotta a
férfi halálos küzdelmét a kutyákkal. Nem tartott soká. Ám alighogy elhalt a küzdelem zaja, máris újabb léptek verték föl a csöndet a jobb oldali folyosóról. - Mi történt? - kérdezte még a távolból egy aggodalmas hang - -Mi van a kutyákkal, Grasd? Persze, Noat volt az. Groa- Saan a közeli sarok mögé húzódott; & várt. - Tudod, hogy a mester nem szereti, ha... - szóltak egyre közelebbről Noat intelmeit, ám torkára
forrott a szó, amikor jobbját megragadva hatalmas erővel oldalra rántotta egy ork vasmarok. Groa Saan az utols° 202
llanatban még ellépett Noat útjából, hogy a férfi teljes sebességgel PJ -pódjon neki a kőfalnak. Noat félig eszméletlenül rogyott össze. ° Groa -Saan a nyakánál fogva rántotta föl a férfit. Az arcába nézett. Noat orra betört, lehet, hogy az arccsontja is megrepedt. A szája erőteljesen vérzett, s fakó szeme csak nehezen találta meg az ork tekintetét '_ Mit akarsz? - nyögte ki nehézkesen a férfi. - Meg akarsz ölni? Groa-Saan azonban nem méltatta szóra a másikat. Megölhette volna, semmi sem akadályozta. De
nem lett volna értelme. Számára nem jelentett elégtételt egy fölösleges gyilkosság. Egy gyors mozdulattal lefejelte a férfit, és otthagyta összeroskadva a bejárati ajtó előtt. Groa-Saan még sosem járt a mester szobájában. De persze jól tudta, hol van. Neki pontosan tudnia
kellett hová szabad és hová nem szabad belépnie. Tiltott terület volt a folyosó azon része, amely félkörösen ívelt karéjként ölelte körül az üvegház pompázatos növénykertjét. Groa-Saan óvatos léptekkel haladt előre, bár tekintete óhatatlanul is az üvegház kusza, zöld világára
tapadt. Az otthonát idézték föl lelkében ezek a színek, hol megannyi kicsiny, sűrű irtásokkal szabdalt erdő vitt színfoltot az üde, zöld fűvel benőtt pusztaság egyhangúságába. Néhol bokrok egész rengetege is keresztülvágott egy -egy ilyen szabad területet, amely gondosan körülölelte a Mocsár -tó lefolyástalan vizeit. Az volt Groa-Saan világa. Ott nőtt fel. S csupán egyetlen emlék kötötte bizarr múltjához. Az elf tőr. Groa-Saan elfordította a tekintetét az üvegház pompázatos növényvilágáról. Megpróbálta nem
észrevenni. Bár ez nagyon nehéz volt az emberlakta vidék fakó, ilyenkor az esős évszak előtt kiszáradt tavakkal tűzdelt kísértetvilágában. Sosem érezte jól magát a kietlen, szürke pusztaságban, melyet már nem tápláltak sem az Arelat sebes vizű patakjai, sem a Nyugati -partvidék esős légáramlatai. Itt, a Khabr-öböl partján már a száraz, déli szél volt az úr. Groa-Saan óvatos mozdulattal nyomta le a kilincset. Az ajtóréseken nem szűrődött ki árulkodó fény. Groa-Saan vállal nekidőlt, mire az ajtó engedelmesen kitárult előtte.
Odabenn azonban mégis világosság honolt. Az ajtót pedig szép lassan tovább vitte a lendület, amit Groa-Saan vállától kapott. De Groa-Saan csak ott állt az ajtónyílásban, s meredten pislogott. A lámpa pontosan abban a pillanatban gyulladt fel, amikor ő belépett. A mester neki háttal foglalt helyet, szemben az íróasztallal. Előtte esupán a lámpa és néhány könyv az asztalon; mögötte ágy. A szoba kiest volt, s az ágyon és az asztalon kívül csupán egy kopottas ruhásszek -reny tarkította. Bár a bejárattól jobbra eső falból nyílt egy másik ajtó is. , A mester hidegvérrel vette tudomásul Groa -Saan váratlan megjelenését. A székkel együtt fordult meg, majd föltekintett az orkra. Az ölé -°en ott feküdt a tőr. „ ~ Talán ezért jöttél? - pillantott le a mester az elf fegyverre. Groa- ísaan követte a tekintetét. ~ Ezért meghalni?! - csóválta a fejét a mester. - Hiszen csak egy faktor! 203
Groa-Saant azonban nem érdekelte sem a halál, sem a vele járó fáj. dalom. Tüdejéből elemi erővel
tört föl az ork harci üvöltés, s vadul ni kiesett egykori mesterének, akit egy pillanatra elöntött a félelem. A dühödt ork előrelépett, lehajolt, és megragadta a nehéz vaságyat Aztán egy újabb, talán az előzőnél is vérfagyasztóbb ordítás közepette megemelte, és a férfira borította. Hallották ezt odakint a kutyák is,. újult erővel kezdtek vad csaholásba. Groa-Saan idegesen körbetekintett, de csak egyetlen fegyver volt; szobában. Az elf tőr. Méghozzá a
mester ölében. A férfi mindeközbei hátrazuhant a székkel, és most az ágyat próbálta meg letolni magáról De Groa-Saan nem hagyta. Ő is megragadta az ágyat, s tolta a fal felé. hogy minden szuszt kiszorítson a mesterből. Azonban a mester is vasakarattal küzdött, most már az életéről volt szó. Óvatosan átcsúsztatta a törzsét az eldőlt szék alatt, majd maga után húzta a lábát is, hogy az asztal alatt keressen menedéket a rettentő súlyú vaságy elől. Amint áthúzta magát, a szék faszerkezete össze is roskadt a neki feszülő rettentő súly alatt. Persze, Groa-Saan is rájött, hogy a mester kicsúszott a csapdából. Újra megragadta hát az ágyat, és
egy rettentő erőfeszítéssel ellökte az útból. Az ágy nagy puffanással dőlt el, amint a túlsó vége is lecsúszott az asztalról. A velőtrázó erővel fölcsattanó hang egy pillanatra még a mestert is megdermesztette. Groa- Saan azon nyomban kihasználta helyzeti előnyét. Ellépett az asztal alatt gubbasztó férfi előtt, és két marokra ragadta a széttört szék darabjait. A mester közben kicsúszott az asztal alól, fölállt, és támadó pozíciót vett fel tőrrel a kezében. Ezt tette Groa-Saan is baljában a szék támlájával, míg jobbjában a két pár lábbal. A mester két oldalról is be volt szorulva. A szék darabjai veszélyes fegyvert jelenthettek egy erőteljes ork marokban, ha értett a husánggal való harcmodorhoz. Márpedig ő tanította meg neki, miként kell hatásosan forgatni az ilyen ormótlan fegyvereket. Groa-Saan persze jól látta a férfi habozását. Azon nyomban támadásba is lendült. Mindkét oldalról
egyszerre sújtott le egykori mesterere, akinek nem volt elég helye kitérni a támadás elől az asztal és az ágy fogságában. A tőrrel pedig nem volt képes blokkolni az ütéseket. S legyen bármily ügyes is, bármily kiválóan is ismerje a puszta kezes harcmodort, az elemi erejű ütéseket nem tudta hárítani. Csupán egyvalamit tehetett hát. Amit mindig is szajkózott az ilyen esetekben. Vesd előre magad! Ám ezt nagyon jól megtanulta Groa -Saan is. És már jócskán megfizette a lecke árát. , Groa-Saan abban a pillanatban, amikor a mester föltett balkezével a jobbjában előretartott tőrrel
megindult előre, meglengette a ketteto szék maradványait, és ő is mozdult. Ám ő nem előre, hanem hajra-Groa-Saan hagyta, hogy a föld magához húzza a testét, s amikor a pen ge hajszálnyira vágott el a szeme előtt, megragadta az emberférfi balj majd lefelé rántotta. Eközben egyik lábával kitámasztotta magát, rrug másikkal megemelte a férfi testét, s a szabályos hátra bukfenc u ^ máris Groa-Saan került felülre. Ó, hányszor végiggondolta már ezi 204
l0zdulatot, miközben rajta gyakorolták a többiek, hogyan kell előre -etödve ledönteni az ellenfelet a lábáról! jViost azután Groa-Saan fölrántotta a férfi jobbját, ami vállban azon -tód kifordult a helyéről, míg a tőr a földre esett. Groa -Saan pedig legragadta a hullócsillagos markolatot, és tövig a férfi mellkasába öfte a tőr pengéjét. A mester szemébe kövér könnycsepp gyűlt össze. Talán közeli halála, talán a fájdalom szülte. Bár most már nem volt választása. Eljátszotta minden lehetőségét. Tekintete azonban mégis ennyit mondott az orknak: de hát csak egy vacak tőr! _ Csak egy vacak tőr - ismételte meg Groa -Saan a ki nem mondott gondolatot. - Nekem az életem, neked pedig a halálod. Groa-Saan kihúzta a férfi mellkasából a tőrt, de akkor az már halott volt.
Az ork fölállt. Elindult, hogy örökre ott hagyja ezt a helyet. Nem vitt magával semmi mást, csak az elf tőrt, s mégsem hiányzott neki semmi sem. Nem volt több keresnivalója az emberek között. Elindult, hogy megkeresse az övéit. A múltját, s talán
a jövőjét. V. Menekülés Vörösképű Gherosnak rettentő éjszakája volt. Nem igazán tudta kialudni magát. Viszont az is igaz, hogy a munkáját elvégezte. Ha nem is úgy, ahogy tervezte. Sőt, csöppet se úgy, ahogy tervezte. Egyáltalán örült, hogy még él. Nem úgy, mint az a másik férfi, aki megtámadta. Ez a tény pedig pénzt jelentett, ami minden kellemetlenséget feledtetni tudott Vörösképű Gherossal. Bár arra megesküdött, több ilyen melót akkor sem vállal el, ha maga Girzo kéri meg rá. Vörösképű Gheros tisztességes orgyilkos volt. Es nem szeretett kockáztatni. Márpedig ez az utóbbi eset megfeküdte a gyomrát. Erről jutott eszébe, hogy tegnap dél óta még nem evett semmit. A gyomra is korgott. Nem volt hát mit tenni, fogta a cókmókját, és a piac Sf ,vette az irányt. Félúton találkozott a Hájassal. A Hájas egy volt ™abak tengernyi utcakölyke közül. Egyrészt azért hívták Hájasnak, mert ahhoz képest, hogy utcakölyök, egész jó húsban volt; másrészt P^tig o az egyik legügyesebb zsebes. Kár, hogy már mindenki ismerte, gondolta Vörösképű Gheros. Pedig még csak tíz éves, ha lehetett. De 's lehet, hogy annyi sem. Előszeretettel mozgott a piacon, s nem csak I10&8 Pénztárcákat szerette . Gheros odavetett neki egy tízest, hogy nal r ne^ vala™ harapnivalót, lehetőleg gyümölcsöt. A Hájas azon-n^. íródott a piac felé. Gheros csak szép nyugodtan követte. Volt nival nalvány sejtelme afelől, hogy a Hájas nem a tízesből fog neki en Sos PÍa° előtti sarkon mindig állt egy cipőtisztító fiú. Persze most is. állván Ugyan ^ de mind Girzo embere - Vörösképű Gheros is fölült az Zett a f!^ 3 másik két férá me'lé - Az egyik csizmájával épp most vég nu- Gheros nem látta jól, mennyit kapott érte. A fiú azon nyom-
205
ban eltüntette rongyos ruhája egyik lehetetlen zugában a fémdarabot aztán máris nekilátott a következő csizmának. Szemben a sarkon egy fegyverbolt állt. Gheros már régóta tervezte hogy benéz oda, de sosem volt még elég pénze hozzá. O is szeretett volna egy olyan gyönyörű fegyvert, amire büszke lehet, mint amilyet az az ork birtokolt. Lopni nem volt érdemes, mert túl jól őrizték a boltot Meg különben is, Girzóé volt. Vagy legalábbis a védelmi pénzt neki fi! zették, vigyorogott Vörösképű Gheros. Egy szer látta, amikor Girzo személyesen hajtotta be a pénzt. Akadt egy kis nézeteltérés. És egyébként sem lett volna jó üzlet ujjat húzni Girzóval. Vörösképű Gheros tudta magáról, hogy jó orgyilkos, de Girzo volt a város ura. És így is épp eleget dolgozott saját szakállára. Ha Girzo mindent tudna, akkor nem biztos, hogy a következő megbízatásban is ő lenne a gyilkos. Közben megjött a Hájas. Körtét meg narancsot hozott. Gheros adott neki még egy tízest. Valószínűleg így sem futotta volna a pénzből az összes gyümölcsre, ha maga veszi a piacon. Miután elment a Hájas, a cipőtisztító fiúnál ketten maradtak, mert a fiú végzett a másik férfival is. Gheros csizmájára bőven ráfért egy alapos suvickolás, pedig mindig vigyázott rá. Az éjjel is. Miközben a kölyök nekilátott a csizma kifényesítéséhez, Gheros kedélyesen falatozott. Újra eszébe jutott az ork. Gúnyosan elvigyorodott Az ork mostanában igencsak sok gondot okoz Girzónak. Persze, ez Vörösképű Gherosnak nagyon jól jött. Legalább volt, aki eltereli a mindenható főnök figyelmét az olyan kis apróságokról, mint egyes védelmi pénzek elsikkasztása. Lassan már regéket meséltek az orkról. Érdekes egy figura, annyi biztos, harapott bele a narancsba Gheros. Nagyon intelligens és tanult. Vagy tíz éve élt már emberek között, és ezt az időt nem töltötte ostobaságokkal. Jól forgatta a fegyvert, írt, olvasott. Minden, ami kell. Egy fiatal lány haladt el a cipőtisztító -állvány előtt. Ő is a piac felé tartott. Vörösképű Gheros majd' leesett az állványról. A lánynak gyönyörű szép zöld szeme volt. Ráadásul fiatal, tizenéves, karcsú. Gheros hosszasan bámult utána. A lány egyszerűen megbabonázta különleges szépségével. Hosszú, fekete haj, világos bőr, könnyed mozgás. Aztán Gheros végül ráébredt, miért is volt oly különleges a lány. Azért mert elf, s nem ember. De hát mit keres itt, Rhabakban egy ilyen fiatal, s gyönyörű elf leány? Vörösképű Gheros legszívesebben utána rohant volna, hogy megra -gadja a vállát, hogy... Ám akkor a kölyök mintha a csizmájába nyúlt volna. Először azt hitte, hogy a tőrét akarja elemelni, de nem. Nem kh hanem valamit mellécsúsztatott. És ez a lopás különben se vallott voma Girzo egyik emberére. Akkor sem, ha legyen az egy utcakölyök. _ A fiú föltekintett rá, jelezvén befejezte a cipőpucolást. Gheros oda -vetet t neki egy tízest, majd elindult a lány után. De már eszébe se jutot? mily gyönyörű elf teremtést látott az imént. Amint elkeveredett a p> zajongó rengetegében, lehajolt, és kivette a csizmaszárból a boríte*0, Persze, pénz volt benne. Sok-sok pénz. Sokkal több, mint amennyi^ Girzo tartozott az éjszakai gyilkosságért. És volt ott egy cédula is - ^ orgyilkos finoman kiemelte a többi közül. Egy hely, egy időpont es z» 206
„év állt rajta. A hely: Geren fogadója; az idő: ma éjjel; a név pedig: Qroa.Saan, az ork. Összegyűrte a cédulát, és bekapta. Érdekes íze volt, ^fejezetten érdekes. ' Girzónak úgy látszik elege lett az orkból, állapította meg Gheros. De vajon miért éppen én? Nem volt elég tiszta az ügy. Márpedig az ilyes -mit Vörösképü Gheros nagyon nem szerette. Egy pillanatra eszébe ötlött, hogy visszaadja a pénzt, és lelép ebből a városból. Túl régóta volt már itt. Mint ahogy az ork. Gheros jól ismerte Groa -Saant, együtt érkeztek. Azonban ennyi pénzt akkor sem volt szíve kiengedni a markából. Főleg ha belegondolt a többibe is, amit utána kap majd Girzótól. Hisz' ez csak az előleg, gondolta, s elégedetten vigyorgott, jó lesz ez így, s utána lelépek a városból. Még volt egy teljes délutánja, hogy mindent elintézzen. Ittak. Jó erős vörösbort. De nem csak erős volt, hanem drága is. Ez pedig Groa-Saannak egy csöppet sem tetszett. Ezért vállalta hát el Gheros, hogy az egészet ő fizeti. Szerencsére az ork már túl részeg volt ahhoz, hogy egy ilyen apróság miatt gyanút fogjon. Vörösképű Gherosnak nem sikerült kiderítenie, hogyan talált rá éjszaka az orgyilkos. Állítólag egy barátja súgta a fülébe az információt, de mire sikerült megtalálnia azt a bizonyos barátot, már tőr állt ki a hátából. A barát Girzo embere volt. Az egyik azok közül, akik elárulták munkaadójukat, a nagy Girzót. Ezért kellett meghalnia. Ha Gheros pár perccel korábban érkezik... De elkésett. Most már sosem tudja meg az igazságot, miért akarták megölni az éjjel, s miért épp az, akit neki is el kellett tennie láb alól. De már mindegy, gondolta Gheros. Töltött inkább egy újabb kupával Groa -Saannak. Á kopasz ork azonban elhárította az invitálást. Azt mondta, már eddig is túl sokat ivott. S vigyáznia kell, mert összerúgta a port Girzóval. És nem lehet tudni, mikor küldi utána az egyik ostoba pribékjét. Vörösképű Gheros persze csak vigyorgott, miközben hátba veregette az orkot mondván: hogy ez mekkora badarság, barátom! Hiszen eddig Girzo mindig megbocsátott az orknak. Olyasmiért is, amiért Gherosnak már rég a fejét vette volna. De Groa -Saan csak azért is erősködött, hogy most nem fog. Nem hitt Gheros barátjának. S talán volt is rá oka. így aztán kicsit meghűlt közöttük a hangulat. Vajon miért akarja elinni láb alól az orkot Girzo, kérdezte magában Gheros. De nem kapott ? választ az orktól sem, amikor hangosan is kimondta kérdését. Groa-^ magába roskadva hallgatott. Csak a borocskát kortyolgatta. Gheros végigtekintett az ork izmos tagjain, fényes kardján, mígnem d(Tntete az övbe tűzött tőrön akadt meg. Jó lenne megszerezni, gon -natuA tőr elf munk^ a legkiválóbb. De Gheros félt az orktól, félt an-WK-bivaly erejétől. Tudta, Groa -Saan kiváló harcos; jobb nála. Talá ■ tÖr' ametyet oly annyira kedvelt Groa-Saan. Vajon miért? gonri ,erdelíemi foSJa> amit itt láttam a piac előtt még kora délután, gnaolta Vörösképü Gheros. S bele is kezdett a történetbe, miközben Ja, rejtve az asztal lapja alatt, egyik csizmaszárába kalandozott. De 207
nem abba, amelyikben a tőrt tartotta, hanem a másikba, ahol a fiola méreg volt. Nem akart harcba keveredni az orkkal, még így se, hogy az félig részeg.
A történet jobban sült el, mint azt Gheros remélte. Groa -Saan csak úgy tapadt a szavaira. Bár meglepte a dolog, nem sokat töprengett rajta. Balját óvatosan fölemelte az asztal fölé, miközben vaskos tenyerével végig takarta a fiolát. Gheros épp az elf lány zölden metsző tekintetét írta le a tátott szájjal bámuló orknak, amikor elérkezetnek látta a pilla -natot, hogy jobbjával töltsön GroaSaan kupájába. Azonban ahogy a másik kezével megbillentette a poharat, a fiola véletlenül úgy fordult a kupa pe remén, hogy egész tartalma beleömlött Groa -Saan vörösborába. Vörösképű Gheros elhúzta a szája szélét, de a történetet egyetlen pillanatra sem hagyta abba. A fiola tartalma egy egész rakás ork harcosnak elég lett volna, nem hogy egymagában Groa -Saannak. Soksok pénz folyt ki ezzel a markából. No mindegy, sóhajtott magában. Bőven megérte, ha csak egy kicsit is belegondolt az ork árába. Már akkor is, ha csak az előleggel számolt. Az ork meredten bámult maga elé. Gheros nem értette, mi lelte kopasz barátját. De nem is érdekelte. Neki bőven elég volt, hogy az ork végre újra a keze közé szorította a kupát, majd ugyan csak nagyon lassan, de az ajkai felé kezdte emelni. Gheros lélegzet visszafojtva figyelte, mikor kortyol már végre a mérgezett borból a kopasz ork. Ám alig ért a kupa pereme Groa -Saan ajkához, nagy dühödten levágta az asztal peremére. A hirtelen mozdulattól persze a drága bor jó része kiömlött. De az ork ezzel mit sem törődött, meredten Gheros arcába bámult. A Vörösképű egy pillanatra nagyon megijedt. Nem is tudott mit válaszolni, mikor az ork nekiszegezte a kérdést, hogy igaz -e, amit mondott. Gheros abban a pillanatban c sak a kifolyt borra tudott gondolni. Még jó, hogy a kupában maradt borban is van elég méreg, hogy kikészítse az orkot. Milyen szerencs e, hogy nem csak egy adagot töltött ki! Gheros azonban nem értette, miért ne hihetné szavát az ork. Kivételesen minden igaz volt, amit arról az elf lányról mondott. Gheros, hogy nyomatékot adjon szavainak, még az anyja életére megesküdött, ám valami érthetetlen okból kifolyólag Groa -Saannak ennyi nem volt elég. A kopasz ork dühödten föl akart állni, el akart menni. Talán hogy felkutassa, talán hogy megfojthassa azt az elfet, vélte kétségbeesetten Gheros. Ennyire gyűlölte volna őket? Szóbeszéd járta ugyan, h ogy az orkok mennyire utálják az elfeket, de hogy valóban ennyire, azt nem gondolta volna! Sietve megragadta az ork kezét, hogy visszatartsa. Szerencséjére Groa -Saan már túl részeg volt ahhoz, hogy megtartsa az egyensúlyát, miközben Gheros visszafelé ránga tja. Groa-Saan esetlenül huppant vissza a székre, miközben vaskos baljával nekitámaszkodottaz asztalnak, mire az megbillent. A kupa nagyot csörrenve terült el a ©'" dön. A kocsmában egy pillanatra mindenki rájuk figyelt. De csa egyetlen pillanatra. Azután mindenki tovább folytatta a mulatozás nem törődve többé a sarokban történtekkel. Az összes méreg kárba veszett, de Gherost ez már nem érdekeik Fő, hogy sikerült lebeszélnie az orkot az azonnali indulásról. Sie^" 208
megígérte neki, hogy majd másnap segít megkeresni az elf lányt, csak maradjon már nyugton. Az ork végül mindenbe belement. Még abba is, hogy Gheros fölsegítse az emeletre. A megmaradt üveg bort persze hozták magukkal. " Mire fölértek, az ork nagyon elkedvetlenedett. Már a bort sem kívánta. Gheros egy ideig még győzködte, de azután belátta, hogy már nincs értelme. Az ork ahhoz túl csökönyös, és már így is épp elég részeg. És egyfolytában valami Folane -t emlegetett. Azonban Gheros néha egyetlen szavát sem értette az orknak, mert itt -ott az anyanyelvére váltott, ezt már
legalább megismerte, és még gyakrabban valami másik nyelvre, ami semmit sem mondott Gherosnak. Mindenesetre meglepte, hogy ennyi nyelvet tud az ork. Sokkal műveltebb volt, mint azt bárki is sejtette volna. Még balladákat, verseket is szavalt Gherosnak, de sokszor azt is i degen nyelven. Azután végre újra ivott. Bár ettől már nem lett részegebb. Elég nehéz volt nyomon követni az ork ivási szokásait. Gheros nem értette, miért épp akkor lett holt részeg az ork, amikor nem is ivott. Lehet, hogy ebben is az az elf van? De aztán Gheros csak sóhajtott, és vállat vont Megpróbálta inkább az ágyba segíteni az orkot, de hosszú huzavona után is csak odáig jutottak, hogy az leült az ágy szélére. Gheros lehúzta Groa -Saan csizmáit - a csizma egyik orrán hatalmas lyuk tátongott -, hátha ezzel is előbbre jutnak, vélte az orgyilkos. Vörösképű Gheros most már biztosra akart menni, álmában akarta elvágni Groa-Saan torkát És úgy látszik, az ork hitt is neki, miszerint csak segíteni akar, mert fölülkerekedett rajta a hála szelleme, s hirtelenjében megragadta Gheros egyik lábát, és ő is elkezdte lerángatni a Vörösképű csizmáját. Gheros persze hanyatt esett, ahogy az ork kirántotta a lábát. Sajgott tőle a háta, de inkább mégse káromkodott, hanem nyelt egy nagyot, és fölült. Gheros megpróbált volna ellenállni, de az egyik csizma máris repült a túl oldali sarok felé, a tör pedig a csupasz kőre koppant ki belőle. Gheros meredt tekintettel bámult a fegyverre, úgy érezte, egyszeriben minden rejtett szándéka le lett lep lezve. De az ork csak vigyorgott. Valami orgyilkost emlegetett, meg hogy neki is van, és az övébe tűzött torre mutatott. Azután megragadta Gheros másik csizmáját, és egy lendülettel azt is lerántotta a Vörösképű lábáról, pedig, ő teljes erejéből megfeszítette a lábfejét, hogy az ork ne boldoguljon. Ám mindhiába. Gheros szíve őrült dübörgésbe kezdett mellkasában, ahogy az üres nola is a csupasz kövezetre esett. Pengő hangon járt halotti táncot, mielőtt végleg megállapodott volna. Gheros rémült tekintettel nézett föl az ork arcába. Groa -Saan méla ekintettel előbb a tőrre, majd a fiolára pillantott. Orgyilkos, suttogta, majd mélyen Gheros szemébe bámult. Girzo embere, tette talán hozzá, jr321 Gheros már nem hallotta, csak az ork szájának tétova mozdulatát atta> és a pergő üveghangot a kövezeten, lel Szerre nyúltak a tőrért, de szerencsére a bor mámora még eléggé lassította az ork mozdulatát, és Gheros ragadta meg a tőr markolatát. ?ztan még ideiében félre tudta kapni Groa-Saan élesen lecsapó madárka elől. 209 Azután már csak Groa -Saan bordái közé kellett, hogy vágja.
A kopasz ork is letérdelt a földre, miközben a fegyverért nyúlt. ím, most ott térdeltek a földön egymással szemben. Gheros pedig csak nyomta és nyomta a tőrt az ork oldalába. Gheros Groa-Saan arcába tekintett, mely eltorzult a fájdalomtól Már -már megsajnálta, de valahogy
az ork fájdalma mégiscsak más volt mintha pusztán a fém okozta voína. S aztán Gheros megértette, hogy egyáltalán nem az oldalába döfött penge véste Groa -Saan arcvonásaiba az elkeseredettséget, hanem az, hogy egy barátja tarja a kezét a tőr markolatán. Vörösképű Gheros talán már szégyellni kezdte volna magát, de akkor Groa -Saan szép lassan elmosolyodott. S Gheros nem értette, miért mosolyog.
Balsejtelem járta végig a Vörösképű tagjait. Félve lopta el a tekintetét Groa-Saan arcáról a visszahúzott tőrre. A tőrnek nem volt pengéje. Gheros nem értette. Aztán látta, hogy mégiscsak van pengéje a tőrnek, csak épp visszacsúszott a markolatba. De hát hogyan? Azután eszébe villant a pillanat, amikor a cipőtisztító kölyök a csizmájába csúsztatta a borítékot, s ő úgy érezte, a tőrt emelte ki. Ez nem az ő tőre volt. De hát miért? Azonban Groa-Saant mindez nem érdekelte. Vaskos baljával megragadta Gheros nyakát, miközben
már perdült is ki az övéből az elf tőr, s meg sem állt a Vörösképű gyomráig. És Vörösképű Gheros akkor mindent értett. Girzo már tegnap óta mindent tudott. Tudott a be nem fizetett védelmi pénzekről. És azokról a lányokról is. Igen, Girzo már mindent tudott! Hát ezért talált rá az é jszaka az orgyilkos! Vörösképű Gheros teste tehetetlenül zuhant hátra. Groa -Saan hagyta, csak mélabú tekintete tartotta vissza az egykori barátot. Gheros szeme meredten szegeződött az árnyjátékokkal megtelt plafonra. De hát miért így? Miért az orknak kellett megtennie?
Azután ezt is megértette. Pedig tudatában már csak tompán puffant az ajtón a láb, alig jutottak el hozzá a parancsszavak. De így is tudta, nagyon jól tudta, hogy Girzo emberei érkeztek meg. Groa-Saan mélabú tekintettel követte nyomon Vörösképű Gheros haldoklását. Egykor a barátja volt
az emberférfi. S most mégis az életére tört. Groa -Saan nem értette, miért. Ám akkor közelgő léptek zaja verte föl a csöndet, aztán egy láb belökte a szoba ajtaját. Egy férfi állt a föltárult ajtónyílásban. Kivont kard volt a kezében. Groa-Saan azonnal fölismerte benne Girzo egyik embe-rét. Mögötte még többen jöttek. Talán hárman -négyen is. A férfi máris előrevetette magát. Kardja éles mozdulattal csapott Groa -Saan felé. Azonban az ork se tétovázott soká, hátravetődött, és átbukfencezett az ágyon. Baljával megragadta az éjjeliszekrény lapját és teljes erejével a döbbent férfihoz vágta. Ő már nem tudott ellép*11 előle, s vékony kardjával már félre se tudta ütni. Az éjjeliszekrény kemény kőrisfája bezúzta a férfi koponyáját. 210 pe Groa-Saannak így se volt túl sok esélye a támadóival szemben. Hárma11 vették körbe, s az utolsó
az ajtót is bezárta maga mögött, jelezvén: nincs menekvés. Groa -Saan ideges tekintettel pillantott először a három kardra, aztán az ablakra. Ez volt az egyetlen lehetősége. Mielőtt Girzo emberei támadásba lendülhettek volna, Groa -Saan két erőteljes lépéssel lendületet vett, s kivetődött az ablakon. Bár lehajtotta kopasz fejét, a darabokra törő ablaküveg így is mélyen fölhasította a fejbőrét. Két emeletet zuhant, s még esés közben elengedte az elf tőrt, nehogy megsebezze vele magát az ütközésnél. Bár megpróbált megfordulni a levegőben, hogy talpra érkezzen, azonban ez nem sikerült teljes egészében. Majd' kiszakadt a lába a helyéről, ahogy vaskos combizmaiban próbálta megfogni a lendület erejét. Az egyik térde ugyanúgy a kövezetnek vágódott, mint ahogy a válla. Azonban jobbját
sikerült csapódó feje és a kikövezett talaj közé csúsztatnia, így kopasz feje nem loccsant szét a kemény kövezeten. Groa-Saan pár pillanatig némán feküdt a hideg kövön, de azután nagy,nehezen föltápászkodott. Jobb
karját nem érezte, lábai alig tartották. És a feje is rettentően fájt, tarkóján pedig meleg nedvesség csurgott
alá. Fölpillantott szobája ablakába, ahol Girzo emberei tanakodtak, de végül nem ugrottak utána. Groa Saan a hóna alá szorította törött jobbját, majd miután magához vette kedvenc tőrét, a túloldali árkád felé vette a lépteit. Sietett, ahogy csak tudott, bár így se volt túl sok esélye, hogy előbb elhagyja a várost, minthogy Girzo emberei megtalálnák. Mintha valaki a nevét kiáltotta volna, amikor az árkád alá lépett, de ő nem torpant meg. Kavargó gondolatai közt ott volt Folane hangja és Girzo gonosz nevetése is. Most is, mintha Folane -t hallotta volna. De megrázta a fejét, és tovább rohant föl a lépcsőkön. Azonban fáradt lába egyre többször bicsaklott meg a rettentő erőfeszítéstől. Baljával próbált a korlátba kapaszkodni, de így nem tudott fölfelé haladni a balirányú csigalépcsőn. Dühödt elkeseredettséggel rángatta magát fölfelé a korláton. Aztán végre fölért az emeletre. A folyosóról jobbra -balra ajtók nyíltak, de ő egyenesen előre ment a túloldali lépcsőkig. Ott azután fölfelé vette az útját. Megint csak fölfelé. Maga mögül kiáltozást hallott; jól ismert hangokat. Csak remélni tudta, hogy hangos zihálása nem hívja föl Girzo emberei figyelmét. Úgy fujtatott, mint egy harci mén a esata után. Ha utolérik, neki vége. Föl, föl, hallotta odalentről Groa -Saan. Ezek szerint rájöttek, mit ^ar. Kínkeserves akarattal acélozta nagyobb teljesítményre fáradt iz -"töit. Aztán végre fölért a legfölső emeletre. A tetőre nyíló ajtó előtt bonban nem volt létra. Tehetetlenül pillantott körbe, de nem volt a köriben semmi mászásra alkalmas. Hangosan káromkodott, miközben tisztán hallotta maga mögül a sietős lépteket. Arra, arra, kiáltották a tű-Etában Girzo emberei. Groa-Saan összeszorította a fogait, s megpróbálta fél kézzel elkapni j* tetőajtó fogantyúját. Fölugrott,
keze a magasba nyúlt, még a szemét is becsukta, de vasmarka rákulcsolódott a fogantyúra. Hatalmas súlyától 211
aztán levágódott a tetőajtó. Azt hitte, tövestül kiszakad a karja, de neir> engedte el a kilincset. Aztán megfeszítette akaratát és vele az izmait Fél kézzel is föl tudta magát húzni. Aztán agyaraival ráharapott a kilincsre, hogy baljával magasabban kereshessen biztos fogást. Aztán új. ra fölhúzta magát. Törzse már odafönt volt. Akkor értek oda Girzo emberei. Valamelyikük megragadta a lábát, de ő visszarúgott, mire a fogás engedett. Sietve fölhúzta magát, s már futott is keresztül a tetőn a következő lépcsőlejárathoz. Jobbra, az elsuhanó kémények mögött, mintha harcoltak volna. Groa -Saan Girzo embereit vélte látni, és egy karcsú alakot, de elhomályosult szemével nem látta jól a dolgokat. Aztán észrevették Groa Saant is, de szerencsére a szemközti tetőn voltak, és onnan nem volt könnyű átjönni. Feléje kiáltottak, mire ő gyorsan lebukott az egyik kémény mögé. Mintha Folane -t hallotta volna. Mindig őt
hallotta, és ez rettentő érzéssel töltötte el. Lehet, hogy Gheros igazat... De nem töprenghetett soká, mert az üldözői is fölmásztak a tetőre, és már a nyomában voltak. Föltépte a lejáratot, és leugrott. Megint Folane-t hallotta. Legszívesebben befogta volna a fülét. Megőrültem volna, kérdezte magától Groa-Saan.
Aztán rohant lefelé a lépcsőn. Egy emelet, még egy és még. A lába egyre többet csúszott ki alóla. Fölpillantott, mögötte már nagyon közeledtek. De már csak egy emelet volt hátra, és aztán keresztülrohan az utcán, és eltűnik a piac forgatagán. Ám akkor megbicsaklott a lába, és ő elvesztette az egyensúlyát. Groa-Saan nem tudta, hányszor fordult keresztül a hátán, hány lépcsősoron gurult keresztül, hányszor verte be a fejét. Csukott ajtó közelgett Groa-Saan kába tekintete felé, már azt hitte, vége az őrült zuhanásnak, de akkor az ajtó kinyitódott, és ő elterült az utcán. Megpróbált a könyökére támaszkodni, de nem sikerült. Emberek álltak meg fölötte. Harcosok, Girzo harcosai, kezükben fegyverrel. Odafönt az égen fekete fellegek úsztak el a csillagok előtt. Az épület teteje fakó vonalként takarta el az útjukat. De most e fakó vonal mögött egy elf arc jelent meg az utcai lámpás gyönge, méla fényénél. Egy gyönyörű elf lány arca. Az ő nevét kiáltotta: Groa -Saan. Hevesen pislogott kettőt, de csak Girzo volt az. Groa Saan nem értette, mit keres a tetőn a bandavezér. Girzo szánakozó pillantással mérte végig a legyőzött orkot, aztán odaintett az embereinek: engedjétek el! Groa-Saan semmit sem értett. Csak azt érezte még, mielőtt végleg elvesztette volna az eszméletét, hogy Girzo embere i megragadják, és elhurcolják valahová. Amikor Groa-Saan magához tért, már napfényes délelőtt volt, s ő egy hajó fedélzetén hevert, amely a Khabr-félsziget déli csücskébe tartott. Groa -Saan soha többé nem tért vissza Rhabakba, s az ott
töltött utolsó napot mélyen eltemette elméjében. 212
VI. Rabságból rabságba Folane kilépett a sátorból. A többiek odabent maradtak. A menyasz -sZonynak egyedül kellett megtennie az utat a sötéten át a tüzig, mely a távolban apró fénypontként tündökölt. E hosszú út volt a szertartás legfontosabb része, aminek során az elf menyasszony szelleme egybevegyült az elf fák jelentette nyugalommal és ezeréves bölcsességgel. Hosszú -hosszú megtisztulás volt ez az út, hogy a menyasszony tisztán és ártatlanul kezdjen új életet - igazi életet - férje oldalán. Folane lába ugyanolyan hangtalanul süppedt a nedves avarba, mint megannyi elődjéé. Hamarosan karcsú alakja is ugyanúgy a fák árnyékába veszett. Ám az erdő fái, az elf múlt örökké élő őrzői számára nem adták meg azt a nyugalmat és békességet, amit minden más elf leánynakjelentettek volna. Folane félt a fakoronák közé pillantani. Most is, mint az elmúlt hosszú évek alatt már oly sokszor, megjelent előtte a kép, ahogy fölemeli rá könyörgő tekintetét a kopasz ork kölyök. És Folane akkor és most is szánja öt. De nem tudta, miért. Egyre közeledett Arfon egyetlen temploma felé, amely nem volt más, mint a puszta, csillagos ég és az öreg pap jelenléte a falu közepén. Bár még érzékeny elf szeme sem láthatta, tudta jól, hogy Maleon, a vőlegény, ott áll a pap mellett, és rá vár díszes ruhájában.
Az elf ifjú rendkívül szerette Folane -t. Az elf lány sohasem értette, miért. Hisz' Folane maga volt a tűz, a lázadás; ő volt az egyetlen, aki szembeszállt az öregek akaratával; akit megvetettek az arfoniak, mert nyíltan más elveket fogalmazott meg, mint ahogy azt ősi szokásaik megkövetelték. Ezzel szemben Maleon testesítette meg a tökéletes elf ideált. A legkiválóbbak elf ifjak közt is ő volt a legnemesebb, a legbecsületesebb. Egyetlen hibája volt csupán: sz erette Folane-t. A maga módján Folane is rendkívül szerette Maleont, a kedves, lovagias, mindig segítőkész elf ifjút. Ám az életét nem tudta elképzelni mellette; csak úgy, mint egy börtönt. Azt ugyan nem értette, hogy Maleon miért őt akarja párjául, de elf ogadta. Ezzel szemben azt nagyon jól értette, hogy a falu öregjei miért akarják ezt a házasságot. Ám az ő indokaikat Folane nem tudta elfogadni. Persze, a falu öregjei nem sejthették - Folane-nal ellentétben -, hogy az elf leány nyughatatlan lelke Maleon m ellett sem fog megbékélni. Sőt! A vesztébe fogja taszítani az elf ifjút. És ezt az elf lány nem akarta. Folane megállt egy pillanatra, és fölnézett az égre, amely a fák sűrű lombkoronája miatt csak alig -alig látszott. Az Első Hold Napja hamarosan elkezdődi k. S Folane-nak még az Éjfél beállta előtt ki kell mon 'jania, hogy elfogadja élete társául Maleont. Mégsem sietett. Már dö ntött. Hosszasan szemlélte az Első Hold apró, de erős vörös fényben égő alakját, ahogy lassan végigkúszik a vöröslő-fekete árnyékba b orult leVelek fölött, melyek mintha a telihold vércseppei lettek volna elnyúlt CsePpalakjukkal.
Aztán Folane megrázta a fejét, elűzte baljós gondolatait, és sietve a a'u felé iramodott. Nem akart a múltra gondolni, nem akarta megpil 213 I
lantani a távolban kirajzolódó ketrecet, hol egykor Groa-Saan, a kopás? ork raboskodott, de ezt csak akkor tehette meg, ha előbb szembené? azokkal a múltbéli élményekkel, melyek még mindig fogva tartották gondolatait. Nem érdekelték többé a fák, sem a félelmet ébresztő sötét, vöröses árnyékok. El akart menni innen, meg akart szabadulni fojtogató rabságától. A tábortűz körül nyolc kék - és narancsruhás Tüz-lány járta a Meg-tisztító-tűz Szent Táncát. Folane egy pillanatra megtorpant előttük, nekj is közéjük kellett volna állnia, hogy csak utána lépjen a végtelen türel-mességgel várakozó Maleon elé. Folane pillantása végigsiklott a Tűz-lányok karcsú testén, vörös fényben csillogó fegyverein, átugrott a Maleon két oldalán várakozó papon és az őrszemen, mígnem végül megállapodott az elf ifjú büszke arcán. Maleon még hitte, hogy Folane végigcsinálja a szertartást. A másik kettő azonban már nem. Folane hirtelen mozdulattal előrelépett, és megragadta a Tűz -kard markolatát.
Az öreg pap ráncos arcán elégedettség nyomai látszottak; Maleonén pedig a szereteté. Azonban Folane tekintete most nem az ő arcukat, hanem az őrszemét kutatta. Az őrszem volt az egyetlen, aki megértette Folane-t. Ám most itt van, mert ő vállalta magára a feladatot, hogy Maleon elé vezeti Folane-t. Azonban a kard v alódi volt; és a Tűz-tőr is.
Folane maga elé tartotta őket, és Maleon felé lépett. A pap és Maleon döbbenten nézték Folane szentségtelen tettét. A Tűz -lányok is abbahagyták a táncot, a halk zene elhalt körülöttük. - Szeretlek téged, Maleon - szólt halkan, elfojtottan Folane. - És ezért el kell, hogy menjek.
Az ősz pap keze haragjában először ökölbe záródott, ahogy Folane újra az erdő felé indult, de az őrszem óvó érintése meggyőzte afelől a papot, hogy így mindenkinek jobb. Az ősz elf papnak is, hiszen így végre megszabadul Folane-tól. Csak Maleonnak nem volt jó. Sietve Folane után lépett lerázva magáról az őrszem karját. Folane megtorpant egy pillanatra. - Őt szereted, ugye? - kérdezte dühödten. Folane nem felelt, mit is felelhetett volna. - Nem fogod megtalálni! - jelentette ki Maleon; aztán elfordult, Folane pedig tovább indult hosszú
útján. - Őrszem akarok lenni, ki akarom állni a Bátorság Próbáját! -hallotta még a háta mögül Folane az elf
fiú hangját, s tudta, az őrszem teljesíteni fogja Maleon kérését; s ebben a pap sem fogja meggátolni őket. Folane hosszú évek óta idegennek érezte magát az elf erdőségekben, de most, ahogy lépteit az őrszem táborhelye felé vette, újra otthonának érezte ezt a világot. És ez fölszabadította szorongásaiból. Halványan elmosolyodott; kíváncsi volt, mit készített elő neki az útra az őrszem. 214
Rhabak volt a város neve. Folane életében nem látott még ennyi embert' mint itt. De nem csak emberek fordultak elő az utcákon, piactereken. Volt itt mindenféle szerzet: elfek, orkok, gnómok, s ki tudja mé°, milyen fajzatok. Folane kényelmes sétatempóban haladt a kikötő feléi's közben mindent és mindenkit jól megnézett magának. Fél éve lassan, hogy az emberek államait járta, s már egész jól beletanult ebbe a világba; de Rhabak tényleg más volt. Rhabak világváros volt. S most már Folane is értette, mit jelent ez a szó: világváros. Balra, előre egy fegyverbolt hirdette fennen önmagát, míg itt, egyből jobbra egy cipőtisztító fiú kente fényesre a nagydarab, vörös képű férfi csizmáját, aki közben úgy bámult rá, hogy Folane azt hitte, menten kiguvad a férfi szeme. Otthon, Arfonban Folane nem számított különösebben szépnek, de azt már megtanulta, hogy az emberek világában az ő külsejét mindennél többre értékelik. Óvatosnak kellett hát lennie az ember férfiakkal.
Tizenhét nappal ezelőtt, lent, messze délen hallott végre némi információt Groa -Saanról. Folane egy karavánhoz csatlakozott, ami a Khabr-félsziget déli szegletébe ment, részben átszelve az orkok világát, hogy talán arrafelé hallhat valamit a kopasz, müveit orkról. És végre hallott is Groa -Saanról, de nem úgy, ahogy azt ő gondolta, hiszen Groa -Saan nem délre ment, hol orkok és emberek szinte vegyesen éltek, hanem épphogy északra, Rhabakba. Mindenesetre Folane rettentő hálás volt a teveha jcsárnak, akitől mindezt megtudta, hiszen akadt végre valami nyom, amin elindulhatott. Igaz, annak, hogy Groa-Saan Rhabakba indult, már több mint fél éve. S lehet, hogy ide sem ért. Folane átverekedte magát a piactér nyüzsgő tömegén, és végre kiért a kikötőbe. A tömeget az elmúlt fél év során sem tudta megszokni; az elf magányosság továbbra is rányomta bélyegét Folane -ra. Ezért hát ha tehette, elkerülte az olyan helyeket, mint a piactér. No, meg persze az olyan kis hájas emberkölyköket sem szerette, akik azt hiszik magukról, hogy csak úgy ki tudják fosztani. Rhabak kikötője valóban óriási volt. Több tucatnyi óriáshajó állt a dokkokban, és megszámlálhatatlan kisebb. Körülöttük pedig ezernyi apró lélekvesztő, kicsiny ladik. És itt, ha lehet, még több ember sürgölődött, forgolódott, mint a piactéren. Folane el sem tudta képzelni, hogy lehet akkora hajókat építeni, mint amilyeneket itt látott. A legnagyobb - legalább kétszer akkora, mint az utána következő -egy vörös lobogójú négyárbocos
volt. De a többi nagy hajó fölött is mind kéksávos fehér lobogó vagy zöld -fehér, égő babérkoszorúval díszített zászló uralkodott. Folane az elmúlt félév alatt már megtanulta, "°gy keletre, a kontinens belsejében, a Fennsíkon az emberek birodalma fekszik, a Birodalom, mely ugyan nem egységes, de százszor, ezerszer hatalmasabb, mint a Partvidék népei együttvéve. S Rhabak csak azért volt fontos, mert kiváló öble félúton feküdt a Beerozi és a Nesturiai Fennhatóság között. Az előbbié volt a kéksávos, az utóbbié a babérkoszorús lobogó. És a Birodalom fölött Nesturia Hercege, V. Nestor, a császár uralkodott már oly hosszú ideje, hogy a Partvidék né -t*1 is félték az ő nevét. 215
Ám Folane inkább kiverte fejéből ezeket a gondolatokat, és tekinte -tével a "Hajótörötthöz" címzett fogadót kereste. A tevehajcsár szerint ha itt nem tudnak Groa -Saanról, akkor sosem fogja Rhabakban megta! lálni. Néhány percnyi keresgélés után meg is pillantotta a fogadó fennen hirdetett címerét, melyen egy tenyérnyi sziget látszott, egy szem pálmafával. A sziget körül pedig cápauszonyok cikáztak, és a nap tikkasztóan sütött le a szerencsétlen, kiterült hajótöröttre. Folane megcsóválta a fejét, és belépett a fogadóba, ahol mint mindig, most is rengetegen voltak. Ebédidő volt, könnyű sört csapoltak, s babot ettek az emberek. Folane jól ismerte már a kocsmai szokásokat, így hát nem nézelődött soká az ajtóból, hanem azon mód a pulthoz sietett. Jól tudta, a hirtelen fölhangzó füttyszók, röhögések mind -mind az ő megjelenését lettek hivatott kommentálni, de ezzel már nem is törődött, csak türelmesen várta a sorát. Persze, ha tudták volna, hogy nem csak gyönyörű, hanem elf is, sokkal inkább molesztálták volna. így hát Folane csak remélni tudta, hogy nincs közöttük senki, aki rejtett mozgásáról is fölismerne egy elfet. Hegyes fülét, min mindig, most is hosz-szú, fekete hajával takarta el.
Pillanatokon belül odalépett hozzá egy fiatal, örökké mosolygós csaposlegény, és nagy vigyorogva megkérdezte, hogy mit kér. Folane nem akart sokáig itt időzni, így hát csak egy pohár fehérbort kért, és a pult sarkába húzódott, hogy onnan vegye szemügyre a társaságot. Már várta, mikor fogják molesztálni, de amikor egy kerekképű, kissé spicces fickó elindult feléje, Folane az ölébe fektette eleddig hátára, hátizsákja árnyékába csatolt kardját. A fickó egy másodperc elejéig ugyan megtorpant, de nem állt meg. Folane pár hüvelyknyire kivonta a kard pengéjét, s metsző pillantást vetett a fickóra, minekután az - társai legnagyobb örömére - inkább visszavonult. Folane csak a fejét csóválta. Sosem fogja megérteni az embereket. Igaz, nem is akarta megérteni őket, csupán egyetlen orkot akart megérteni. De először is megtalálni, hogy segíthessen neki. - Mit akarsz itt, te lány? - lépett oda hozzá a pult mögül egy öregember.
Folane ráemelte a tekintetét; ilyes valakit keresett, aki hosszú ideje dolgozik itt a fogadóban, aki mindenről mindent tud, ami csak a városban történik. - Keresek valakit - felelte Folane, és ahogy az emberektől tanulta, egy ezüstöt varázsolt a másik keze
ügyébe. - Kit? - Groa-Saant, a kopasz orkot.
Az öregember lepillantott az ezüstre, de nem nyúlt hozzá. - Est-go harmadik tercében idejön egy ember - mondta az öreg 7. ő meg fogja tudni neked mondani,
hol találod. Foglalj asztalt, leány, ?s várd meg, vagy menj el, és gyere vissza! Majd odaküldöm hozzád. Es tarts távolságot az emberektől, elf leány! Mire Folane megdöbbenésében összeszedte a gondolatait, az öregember már nem volt sehol sem. Folane a fiatal, mosolygós csaposnak nyújtotta az ezüstöt. 216 - Ebédet és asztalt - mondta kurtán, embermód; aztán hozzáfűzte. , Kivolt ez az ember? ' _ A tulaj.
Folane erre nem szólt semmit, hanem az egyik sarokba vonult, egy üres asztalhoz; és várt. Nem esett nehezére, elf vér csörgedezett az ereiben; és egy elmek, legyen még oly nyugtalan vérű is, mint Folane, tudnia kellett várni. Azonban Est-go harmadik tercének végét is jelezte már a hármas congszólam, de az ismeretlen még
mindig nem jelent meg. s De miután eltelt egy újabb harmadóra, leült Folane mellé egy köpcös, hosszúképű férfi. - Te keresed Groa-Saant? - kérdezte a lényegre térve az alak. Folane bólintott. - Tíz ezüst - mondta a férfi, mire Folane az asztalra helyezett egy tízezüstöst, amit a férfi azon
nyomban eltüntetett köpenye belső zsebében. - Már hiába - folytatta aztán a férfi, és már állt is volna
föl, de Folane kardja hirtelen kiröppent a hüvelyéből, és lapjával finoman az emberférfi útját állta. Nem ildomos - jegyezte meg a férfi, és jobbjával eltolta Folane kardját. - De látom, nagyon akarod látni... Folane bólintott. - ...a hulláját - fejezte be a férfi, mire Folane alig kapott levegőt. Nem azért jött el otthonról, hogy Groa-Saant csak holtában lássa. Nem, Folane segíteni akart a szerencsétlen orkon, akit az ő népe, az ő
elf népe meghurcoltatott. - Menj Geren fogadójába, és kerüld Girzo embereit! - mondta még a férfi Folane elkeseredett
tekintetét látva, azután elsietett. Folane sem töprengett tovább. A pulthoz rohant, és félrerángatta onnan a fiatal, mosolygósképű csaposlegényt, aki elmagyarázta neki, hogyanjut Geren fogadójához, és ki az a Girzo. Aztán Folane már ott sem volt. Keresztülrohant a városon, ahogy azt a fiú mondta, s csak remélni tudta, hogy nem értett semmit sem félre, no meg, hogy a fiú is mindent jól mondott nagy riadalmában. Folane sietett, ahogy csak tudott, még élve akarta látni Groa -Saant; de azt nem tudhatta, hogyha oda is ér, segíthet -e neki Girzo ellenében; nem mintha félt volna a rettegett bandavezértől vagy akár csak a haláltól is. Végre megtalálta a fogadót. Folane erősen megmarkolta kardja •markolatát, és belépett az ajtón. Geren fogadója sokkal kisebb volt, mint a másik a kikötőben, ám sokkal hangosabb. Itt senki sem törődött a belépő Folane-nal. A pultnál aztán egy ezüstért megtudta, hogy Groa -Saan egy 'örösképü Gheros nevezetű fickóval ment föl az emeletre nem sokkal ezf lőtt, körülbelül akkor, amikor Folane elindult a kikötőből. Állítólag ma'' hulla részegek voltak. Folane nem tudta eldönteni, hogy ennek jjtost örüljön vagy sem. Látszólag semmi nem árulkodott veszélyről, ö°gy valaki is - esetleg Girzo , a bandavezér - Groa-Saan életére törne. Folane még egy ezüstért megtudta a szobaszámot, és fölsietett az ttieletre. Ott aztán balra fordult, majd még egyszer balra, mert a szo -^zárnok csökkenése alapján erre sejtette Groa -Saan szobáját. De a 217
második fordulónál megtorpant egy pillanatra, mert a látványtól meg hűlt benne a vér. "6
Féltucatnyi embert látott a folyósón kivont kardokkal, ahogy én -betörik az egyik ajtót; ahogy épp betörik azt az ajtót, amit Folane keresett. Folane aggódva pillantott körbe, most mi tévő legyen? Szerette volna tudni, hogy Groa- Saan valóban odabent van -e, és tényleg az ft életére törnek -e ezek a fegyveresek.
Aztán végül döntött. A legközelebbi szobához lépett, és belökte az ajtaját. Szerencsére az ajtó nem volt zárva. Folane már csak maga mögül hallotta, ahogy a folyósón maradt két férfi fölfedezi a jelenlétét, és egyikük utasítására a másik utána indul. Folane azonban sem ezzel nem törődött, sem
az embernők sikolyával, akikre rátörte az ajtót. Valami csattant odakint az udvaron, de Folane nem tudhatta, mi az. Remélte, lesz valami átjáró vagy erkély a szobákon át, de nem volt semmi. Most mégis az ablakhoz rohant, és heves mozdulattal kicsapta annak egyik szárnyát. A látványtól egy pillanatra elakadt a lélegzete. Groa-Saant látta fölnézni az emeletre. Elsőre azt hitte, őt nézi; de nem. Folane már évek óta várta ezt
a pillanatot, de most, hogy eljött, nem tudta, mitévő legyen. Csak állt ott és bámult, ahogy Groa -Saan a hóna alá szorította fájó jobbját, fölveszi a kövezetről elejtett tőrét - az elf lány tőrét, vagyis hogy Maleon tőrét! -, és az árkádok alá veti magát. És akkor végre Folane föl tudott kiáltani: - Groa-Saan! - Ám az ork már nem hallhatta, mert nem nézett vissza, végleg eltűnt az árkádok alatt.
És akkor gúnyos nevetés csattant az elf lány mögül. Folane döbbenten fordult meg. Fegyvertelen, magas férfi állt az ajtóban a kivont kardú harcos mögött. - Hagyd! - mondta a harcosnak, aki már -már Folane-ra vetette magát.
A két nő rémülten bújt össze az egyik sarokban, de velük senki sem törődött. Folane is kivonta a kardját, és farkasszemet nézett a magas férfival, aki elégedett vigyorral mérte végig. - Nem rossz! - bólintott a férfi. - Hogy Groa-Saannak mily c sinos pártfogói vannak! Ki gondolta volna!
És nocsak, nocsak, mintha elfek lennénk! S a nevünk talán csak nem Folane? - nevetett föl újra a férfi látva az elf lány döbbenetét. - Micsoda szerencse! Engedje meg, kedves hölgyem, hogy bemutatkozzam, Girzo a ne vem, és... Azonban Folane nem várta meg, mit akar mondani a bandavezér. Villámgyorsan előrelépett, félreütötte az emberharcos kardját, és az ajtó felé iramodott. Ahogy Folane számította, a fegyvertelen Girzo ellépett az útjából. - Pancser! - hallotta odakintről Girzo dühödt kiáltását. - Nehog már egy kis fruska elbánjon a
testőrömmel! Utána, kapd el! És elv akarom! Folane kétszer is jobbra fordult, hogy el tudjon menekülni a fogad'*' ból, de odalentről újabb fegyveresek jöttek fölfelé, akikről szinte len" 218
, _y Girzo emberei. Ezért hát másodjára inkább balra fordult, fölfelé a következő emeletre. _ Drees, Froeas! - kiáltotta mögötte Girzo. - Ti is menjetek utána! Qg vigyázzatok, élve akarom, mint Groa-Saant!
Folane két lépcsőforduló után fölért a legfölső emeletre. Üldözői csöppet lemaradtak, de valami azt súgta Folane-nak, hogy nem sokáig. Folane máris hallhatta maga mögül Girzo testőreinek hangosan trappoló lépteit. Folane végül a tető mellett döntött. Onnan átláthatja a terepet, és talán át tud ugrani egy másik ház tetejére, no meg talán újra megpillanthatja odalent Groa -Saant.
A tetőajtó azonban nem engedett. Folane először azt hitte, be van zárva. De nem, csak be volt szorulva. Folane nekifeszült, és teljes erejéből taszította. Sikerült! Följutott. Azonban üldözői szinte már utolérték. Folane a tető közepére szaladt, de nem látott mást csak kéményeket. Nem tudta, merre mehetne tovább. Végül aztán lassan visszafordult, és szembenézett az üldözőivel, akik azon nyomban rátámadtak. Folane kiváló vívónak számított, de Girzo emberei is jól forgatták a kardot, hármukkal szemben nem volt esélye. Két pengeváltás után ezt mindannyian tudták. Ám akkor az egyik harcos meredten a kémények mögé bámult, ahol újabb emberek tűntek fel, és... Groa -Saan. Folane az ork után kiáltott, aki bevetette magát a kémények mögé. Folane még egyszer kiáltott, és
dühödten leszúrta az egyik támadóját, aki szintén a kémények felé bámult. Folane így ki tudott lépni támadói gyűrűjéből, s a kémények felé rohanhatott ő is, ahol az imént még Groa -Saant látta és Girzo másik három emberét. - Mit bámultok, utána! - csattant Girzo kiáltása, ahogy ő is fölért a tetőre.
Folane könnyedén átugrotta a két méteres távolságot a két tető között, de mire a kémények mögé ért, Groa-Saan és az üldözői már rég eltűntek a lejáratban. Folane akkor inkább visszafordult, és újra szembenézett saját üldözőivel. A két harcossal és a mögöttük érkező Girzóval. Ők is könnyen verték a két méteres akadályt. - Groa-Saannak vége! - kiáltotta Girzo. - Már nem tudod m egmenteni!
Folane nem szólt, lassan hátrált a tető széle felé, miközben baljába fogta saját elf tőrét. Á két harcossal szemben már volt esélye. És ha legyőzi őket, akkor Groa -Saan után siethet és segíthet neki. - Nézz le! - mondta Girzo, ahogy közvetlen a harcosai mögé lé-Pett. -Négyen is várnak rá odalent.
Folane óvatosan föllépett a tetőpárkányra, és lepillantott. Valóban négy harcos volt ott. - Add meg magad, és akkor elengedem Groa -Saant - mondta Girzo. - Téged, érte. Ez az utolsó
ajánlatom! Ha nem le tt volna más esélye, Folane gondolkodás nélkül belement volna, de ő még bízott a
lehetetlenben. Am akkor valaki elterült odalent a négy harcos előtt. ~ Groa -Saan! - kiáltott föl aggódva Folane. 219 - Kapjátok el! - kiáltotta Girzo is, mire két harcosa Fo lane-ra v tette magát. l
Folane tekintete egy pillanatra megtalálta Groa-Saan kába tekinteté de akkor lerángatták a tetőpárkányról, és Girzo lépett föl a helyére. Ő i Groa -Saan tekintetét kereste. Aztán visszapillantott a kétségbeesett é$ legyőzött Folane -ra. Girzo elmosolyodott. s
- Engedjétek el! - kiáltotta le aztán, és ő is lelépett a tetőpárkányról Folane elé, akit az egyik harcos szorosan tartott. - Groa-Saant rakjátok föl az első induló hajóra - mondta Girzo a másik emberének. - Eredj! Intézd el!
A harcos bólintott, és elsietett. - Te pedig az enyém vagy - nevetett Girzo. - Megállapodtunk Ugye? Hosszasan hallgattak, mire Folane is megs zólalt. - Megállapodtunk-suttogta. - Engedd el! - utasította a harcosát Girzo. - Nem fog megszökni. A harcos elengedte Folane-t, Girzo
pedig maga féle fordította a lányt, és kéjesen elvigyorodott. Folane azonban nem látta őt. Még mindig csak Groa -Saanra tudott gondolni. Úgy érezte, megtette a kötelességét. Saját vállára vette övéi hibáját, s most mindent jóvá tett. Tudta, nem lenne értelme tovább keresnie Groa -Saant. Hisz' mit is mondhatna neki? Hogy sajnálja; hogy szereti, ám mégis gyűlöli; hogy többé nem akarja látni? Nem, ezt nem mondhatta. S Folane- nak végre rá kellett döbbennie, hogy ennek nincs jövője. S
miután mindezt végiggondolta, tudta, amint tud, haza fog térni az övéihez. Nekik sokkal inkább szükségük van Folane-ra, mint Groa-Saannak. Ehhez mo st már csak meg kell szöknie... És akkor végre fölpillantatott Girzo kéjesen vigyorgó arcába. Hamarosan Folane is elmosolyodott. Tudta, nem is lesz oly nehéz kiváltania a szabadságát. VII. Groa-Saan bosszúja Groa-Saan immár egy teljes esztendeje volt a Kőszilánk nevezetű ork törzs vezetője. Gyorsabbra vette
a tempót, amint lejteni kezdett az út. Most már nem kellett több kaptatót megmásznia. Ez volt az utolsó domb, amely elválasztotta a törzs területét az itt megkezdődő elf falvak sokaságától. Mögötte a kísérete haladt. Öt, szálfa egyenes járású ork legény. Csakis a legfiatalabbak voltak képesek elsajátítani az új harcmodort. Groa -Saan egy erre tévedt emberkereskedő közvetítésével vásárolt kardokat Rhabakból, s azokat nyomta legényei kezébe. A kard hatásosabb-pontosabb fegyver volt, már persze, ha értettek a forgatásához, mint az ormótlan formájú, kissé nehézkes bunkó vagy buzogány. Az elf falu, Arfon már teljesen kiégett. Lassan már egy teljes napja elfoglalták az ork hadak. Minden Groa-Saan tervei szerint alakult. M1' alatt a törzs harcosai becserkészték a falut, ő és néhány kiváló embere 220
kötötték az őrszem figyelmét. Az ő feladata lett volna, hogy figyelmeztesse az övéit, többek között erre az ork támadásra is. Ám ez most effl történt meg. Az őrszem túl fiatal volt, tapasztalatlan, s belesétált az iltala lebecsült orkok csapdájába. Azóta már minden bizonnyal kiszen -edett. Nem is lett
volna kegyes a sors az őrszemhez, ha engedi neki ne"étai a pillanatot, amikor ráébred, hogy az ő hibájából meglepték, és .[pusztították Arfont, a testvéreit, a szeretteit. Groa-Saan lelkének legmélyéről tört elő az emlék: tegnap ilyentájt a őrszem fölé lépett, kigombolta a
nadrágját, és levizelte. Mindezt •mberei legnagyobb örömére. Hogy miért tette? Maga se tudta megmondani. De talán egy másik emlék hatására. Nem felejthette a pillanatot, amikor csapdába csalta saját bátyja, s föladta az akkori őrszemnek. És az elf ahelyett, hogy leszúrta volna őt, mint egy büdös ork kutyát, ahogy azt az embereknél szokás, szégyenszemre a faluba hurcolta, hogy megkínozza, és megalázza. Groa -Saan gyűlölte az elfeket. Talán egykor a bátyját is gyűlölte, de őt már elpusztította a főnökségért vívott párviadalban. Azóta ő, Groa -Saan volt a Kőszilánk törzs vezetője. S tudását, melyet az emberek alatt megszolgált hosszú esztendők során gyűjtött össze, most arra használta föl, hogy korszerű törvényeket és jogokat biztosítson az orkoknak. S persze nem utolsó sorban arra, hogy létrehozzon belőlük egy kiváló, győzhetetlen hadsereget. Mint főnökiek, a varázsló pap elpusztítása után ehhez meg volt minden hatalma. Es most itt hevert lába előtt a gyűlölt elf falu, Arfon is. Beteljesedett /égre a bosszúja. Groa-Saan jobbja önkéntelenül is az elf tőr hullócsillagos markola -ára kulcsolódott. Most is, mint tíz
éve mindig az övébe tűzve viselte. Ez volt az egyetlen tárgy, amit magával vitt, amikor elhagyta szülőföldjét; és ez volt az egyetlen, amit visszahozott ide. Számára az életet jelentette ez az elf tőr. Sohasem engedte, hogy megfosszák tőle. Mielőtt Groa -Saan visszatért volna a szülőföldjére, embereket kellett megölnie azért, hogy visszaszerezze tőlük a tőrt. Sorak és Groa -Saan egykori nestere is ezért halt meg. De jóval korábban egyetlen barátja, ^örösképű Gherosnak is ez lett a sorsa. Groa-Saan megölte őket, mert ;z volt az élete, mert az élete nem ért volna semmit az elf tőr nélkül. , Mintha csak az őrszem tekintete is a tőrt kutatta volna. A harc során mindvégig ez az érzés bujkált Groa-Saan szívében. Leginkább amikor edöfte, s talán amikor levizelte. Arf onban mindenütt halottak hevertek. Többnyire elfek, de akadt Szőttük néhány ork is. A győztes
csapatok persze ünnepeltek. Ahe -M. hogy inkább eltakarították volna a halottakat. Persze Groa -Saan u«ta, hogy így lesz. Egy év nem elegendő a szokások teljes megváltatására. Groa -Saan dühe azonban gyorsan elszállt, amint megpil -antotta a ketrecet a falu közepén. Először azt hitte, káprázik a szeme. £ nem. A ketrec valóságos volt. Ugyanaz, mint amiben egykor egy e!)es esztendőn át raboskodott. Ebben nem lehetett kétsége. Megkopott Jgyan, rozoga lett az elmúlt tíz esztendő viharainak, szárazságainak kö-,2°nhetöen, de most is ott állt. Mint akkor. Több mint tíz évvel ezelőtt. ,A ketrec körül orkok ünnepeltek. Végre megérkezett dicső főnökük, *• nünden eddigi főnöküknél hatalmasabb! Ok nem akarták elhinni, 221
hogy legyőzhetik a győzhetetlennek hitt elfeket. Ez előttük még egyet -len ork törzsnek sem sikerült. És most mégis! Az ünneplő orkok mellett észre se vett sebesült elf gyermekek és asszonyok bújtak egymáshoz. Féltek. Az öregek szemében azonban a félelmet elnyomta a hitetlenkedés. Sohasem gondolták volna, hogy ork harcosok valaha is képesek lesznek minderre. Soha. A férfiak talán halottak voltak, vagy mind elmenekültek. Az itt maradtak talán a segítségben reménykedtek. Ha egyáltalán lehetett még
mit segíteni Arfonon. Teljesen kiégett, a mindent beborító hamu feketeségében csak itt -ott maradt meg egy-egy színes folt. Az őrszem hurcolta ide Groa-Saant, és a pap döntött úgy, hogy nem ölik meg. Pedig az őrszem talán azt szerette volna, márpedig Groa -Saan az ő fogja volt. Mégis a pap akarata érvényesült. Bezárták hát ebbe a ketrecbe, hogy mindenki jól lássa, mi lesz azzal a büdös ork kutyával, aki az elfek Arfonjára támad. De ezek nem az őrszem szavai voltak, s nem is az elf papé. Azokra már nem emlékezett. Akkor talán még meg se értette őket. Am ha mégis értette volna, amit az elf pap akkor mondott, akkor se akarta volna újra hallani. Még csak visszaidézni sem. Ebben bizonyos volt. Mert Groa -Saan ebben a pillanatban nem akart mást, csak menekülni innen, ha lehet minél messzebbre. Egy évig élt itt bezárva! Még csak ki sem nyújtózkodhatott, föl sem állhatott. Azt mondták, minek az! Hiszen egy ork úgy sem áll föl rendesen sohasem! Csupán vállig ért a ketrec. Mintha feje nem is létezne, mintha ő nem is tudna gondolkodni. Megalázó! De vajon miért hagyták itt az elfek a ketrecet? Miért volt nekik jó, hogy mindenkinek emlékeznie kelljen rá, hogy itt egykor egy ork kölyök raboskodott, de valaki közülük elengedte? Persze, nyilvánvalónak tűnt. Nem volt megtiltva, hogy bárki is szóba álljon Groa -Saannal, de nem akadt egyetlen elf sem, aki közeledni próbált volna hozzá. Fanyar mosoly jelent meg Groa -Saan szája szögletében. Érthető, gondolta, hiszen ki akart volna szóba állni egy mogorva, értetlen orkkal? Ki akart volna csak egyetlen szót is szólni hozzá? Hiszen egyetlen szavát sem értették! Csupán egyetlen elfakadt, aki végül odamerészkedett hozzá, és kierőszakolta belőle a beszédet, a kedvesebb szavakat. Akkor még gyer' meklány volt, mostanra talán már felnőtt. Akkor csupán tizenháromtizennégy lehetett emberi években számolva; most talán tizenhét -tizennyolc. Számára lassan telt az idő a csöppnyi elf faluban, nem mint az ork ifjúnak a nagyvilágban. „ Barátok lettek. Barátok? Két kölyök. Egy elf lány és egy ork nu. a végül a lány szabadon engedte őt. Jobbjával megszorította az elf W markolatát, amellyel az elf lány elvágta a ketrec köteleit, hogy szabadon engedje őt. A tőr a lány jövendőbelijéé lett volna. S mégis Groa -Saané lett. A legféltettebb kincse. Akkor Groa-Saan úgy gondolta, egyszer visszatér ide, de ezt nem tudta volna megtenni a tőr nélkül- A t nélkül nem tudott volna Folane szemébe nézni. S talán így sem w majd. 070 Groa-Saan odaért, s megállt a ketrec előtt. Egy pillanatig még a rácsok mögötti élet keserű ürességén
mélázott, de kísérete zajosan mögé Zárkózott, s Groa -Saan fölocsúdott révületéből. _ Megvannak? - kérdezte halkan. Föl se emelte a tekintetét. - Igen - felelte a nagydarab ork harcos, majd oldalvást lépett az ér -«ső foglyok elől. Groa-Saan megfordult, és szembenézett a két elf férfival. Az egyik -nár nagyon öreg volt, míg a másik
még sok évnek nézett elébe. Persze, -nár ő is kétszer annyit látott, ha nem többet, mint a legvénebb ork ag-lastyán. Groa-Saan nem szólt hozzájuk, megvárta, míg azok ismerik föl.
Az öreg eszmélt először. Gyűrött arca kipirosodott a döbbenettől. Korához, rangjához méltatlanul szemét kidüllesztve, száját tátva bámult 3roa -Saanra. A másik elf férfi, az egykori őrszem, először csupán az öreg pap döbbenetén csodálkozott, de azután ő is fölismerte az előttük álló ork vezérben azt az ork kölyköt, aki egykor itt raboskodott ebben a ketrecben. - Az őrszem meghalt - mondta szomorúan Groa -Saan. - Az őrszem meg fog halni.
Azzal az őrszem gyomrába vágta a hullócsillag markolatú elf tőrt. A pap ijedten ugrott hátra, de erős ork markok ragadták meg. Némán fölkiáltott istenéhez fohászkodva, de fohásza nem talált meghallgatásra sem idelent, sem odafönt. - Vedd kegyelemnek tettemet - suttogta Groa- Saan a haldokló őrszem arcába -, mert hosszú,
kegyetlen szenvedéstől szabadítalak meg vele. Nem kell, hogy tanúja légy néped pusztulásának. Köszönd ezt annak, hogy te is az egyszerű halált kívántad annak az ork kölyöknek , akit tizenegy esztendővel ezelőtt hurcoltál ide, hogy megalázhasd a többiek előtt a bűneiért. Groa-Saan föl, majd oldalra húzta a tőrt. Végigvágta vele az elf hasralát, mire a belek kifordultak az
őrszem gyomrából. - Ha a pap hallgatott volna rád - mondta most már hangosabban, «ogy a másik is hallja -, akkor most
neki sem kellene szembenéznie népe pusztulásával. Azután egy villámgyors mozdulattal véget vetett az elf szenvedéseinek. - Vigyétek! - parancsolta, mire két markos ork legény elcipelte °nnan a halott elf testét. - Most elégedett vagy? - köpte oda Groa-Saannak gyűlölködve a Jvakat a pap. - Nem - rázta meg a fejét Groa-Saan. Majd fanyar öniróniával nozzátette: - Ugyan, miért lennék
elégedett? C^ nem ^rtette- Is'em értette meg Groa -Saant. Persze, a kopasz Saa 6Zen nem cs°dálkozott.
ork
Annak idején sem értette meg. És Groa 3311 a szíve mélyén nem is akarta, hogy a pap megértse őt. ~ Mert leromboltam a falvad - mondta csöndesen Groa-Saan -, foS! me8ö)tem azokat, akiket mindig is gyűlöltem?! Születésemtől ■ &ya gyűlöltem?! S az itt eltöltött kedélyes vendéglátás után csak még D°an „szerettem"?! Ugyan már! Miért lennék elégedett, ha nem ezért! 223 - De mégsem vagy az - suttogta a pap, bár most már maga sem volt ebben biztos. "'
"
- Nem, nem vagyok az - hajtotta le a fejét Groa -Saan. Azt hitte megszabadulhat végre a szorongástól,
amit azóta érzett, hogy elhagyj ezt a helyet. Bár amikor megölte az őrszemet, kiszabadult belőle va lami. Üres lett teste -lelke, de az egész valahogy mégsem változott meg eléggé. Ennél ő többet akart. Ez történt most is, most is hiányzott még valami. Folane!
Fölkapta a tekintetét, de sehol sem látta a lányt. Öt nem vezették elé Pedig nyomatékosan a száj ukba rágta, melyik három elf kell neki. A pap, az egykori őrszem és Folane. Meg kell keresnie! Vagy talán már késő? Már meghalt ő is? Nem, az nem lehet! Akkor... - És velem mit fogsz tenni? - kérdezte fennhangon az elf pap. -Engem is megölsz? Ugyanolyan barbár
módon, mint az előbb tetted? - Nem - rázta meg a fejét méla lassúsággal Groa-Saan. - Neeem? - kérdezte gúnyosan a pap. - Inkább engem is ütlegelni fogsz, ahogy azt a fajtád teszi? - Ahogy azt a fajtám teszi! - kiáltotta hirtelen jött dühvel Groa -Saan. - Igen, ahogy azt a fajtám teszi!
Nem tehetnek róla, hogy ők nem értenek az olyan kifinomult kínzási módszerekhez, mint amilyen bezárni valakit egy ketrecbe egy falu kellős közepén egy teljes esztendeig! Nem, ők ezt nem értik meg. Vagy ki tudja meddi g, ha Folane nem enged ki! Itt hagytátok a ketrecet a téren, csak hogy mindenkinek jól az emlékezetébe véssétek, mit tett egykor ellenetek az a lány! Kiengedett egy szerencsétlen ork kölyköt a ti válogatott pszichikai kínzásaitok markából! Ó, jaj, mily szörnyű cselekedet! S ezért tizenegy éven át neki kellett mindennap látnia ezt a ketrecet, hogy minden álló nap emlékezzen rá, milyen rettentő bűnt követett el. Nem voltam itt, nem tudom, mi történt pontosan. De ismerlek benneteket, elfek! És ezt neked köszön hetem, pap! Biztos vagyok benne, hogy semmit sem róttatok föl neki. Szóban, szánt szándékkal még csak nem is emlékeztettétek gonosz tettére, csak éppen csöndesen kiközösítettétek. A ketrecet pedig, ó, mily véletlen, itt felejtettétek tizenegy esztendőn keresztül. Csoda -e, hogy senki sem vette észre? Undorítóak vagytok. A ti fajtátok az aljas, amelyik ilyet tesz saját gyermekével, csak azért^ mert ki merte mondani az igazságot! De én ezt mind megtanultam. És jól hallottad, neked köszönhetem. Te tanítottál me g a nyelvetekre. Azt mondtad, ha megtanulom, elengedtek. Persze, hazudtál! Eszed ágában sem volt szabadon engedni! Te tanítottál meg rá, milyenek az elfek, milyenek az emberek. Te tanítottál meg rá, mikor alázkodjak meg előttük, s mikor mutassam magam erősnek, legyőzhetetlennek. Te tettél azzá, ami vagyok, pap! ^e akartál belőlem minta elfet faragni! Hát most megkaptad! Ez az eredmény! íme, itt van! Itt hever körülöttünk munkád gyümölcse! Megan)' nyi halott elf! Gondolom, téged ez nem érdekel. De ott hevernek ate halottaid mellett az enyémek is, az orkok. S mennyi ember pusztult e • mire eljutottam idáig?! S mától neked is itt kell leélned az életed. eze között a nyomorékok között, akiket te tettél nyomorékká! Innen fi&/ec heted majd mindennapjaikat! Igen, ebből a ketrecből. Ne rémülj me 224
nnyira, nem olyan szörnyű az! Megígérem, én nem fogom napokig elfelejteni az ennivalót! Vagy lehet, hogy mégis? S ide fog települni a Kőszilánk törzs is, csak hogy ne unatkozz. Hogy legyen, aki majd mindennap leköp. Itt leszel mindaddig, amíg valaki ki nem enged majd. De ne hidd, hogy közülünk ezt bárki is megteszi! Nem is értik, amit neked mondok. De talán ha megtanulod a nyelvünket, akkor talán majd meg tudod győzni valamelyikünket, hogy engedjen ki. Talán. De lehet, hogy nem-Groa-Saan elhallgatott. A szeme vérben forgott. Meredten tekintett
le az elf papra. Aztán Groa -Saan intett a kezével, mire az elf papot a ketrecbe zárták. Jó volt kiadni magából a hosszú évek alatt fölgyülemlett dühöt. Magáért, a népéért, s talán valaki másért is.
Kiáltás harsant. Női hang volt, és elfúl szólt. Mögötte kórusként gyermeksírás. Mindannyian a tér vége felé fordították a tekintetüket, ahol egy ork harcos tűnt elő az egyik kiégett ház mögül. Egy fiatal elf lányt ráncigált magával, aki egyik kezével mindvégig magához szorított egy bömbölő kisfiút. Az ork maga felé rántotta a lányt, és pofonvágta. Ám a lány nem engedett. A harcos durván káromkodott, majd arcon köpte a lányt, aki talán elvesztette az önuralmát, mert visszavágott. Agyékon rúgta az óvatlan harcost, aki a fajdalomtól összegörnyedt, de még akkor sem engedte el a lányt. Groa-Saant elöntötte a harag. Nyomatékosan megmondta a harcosainak, hogyha lehet, ne bántsák az
elfeket. Főleg ne a gyerekeket és a nőket. Ha ideérnek, határozta el magát, olyat kap... De akkor megismerte a Jányt hosszú fekete hajáról, fehér bőréről, metsző, zöld tekintetéről. Ő volt, Folane. Groa-Saan egy pillanatig sem tétovázott tovább. Előrelendült, a kísérete utána. Groa -Saan
odakiáltott, de az ork harcosban már ugyanúgy fölülkerekedett a harag, mint benne. A harcos fél kézzel még mindig tartotta Folane-t, s most sem engedte el, csupán ellökte magától, miközben másik kezével kardot rántott. Szerencsére azonban Groa -Saan már közel járt, és az utolsó pillanatban el tudta hárítani a lesújtó pengét. Az ork erre fölmordult, s nagy mérgesen ismeretlen támadója felé fordult. De akkor megismerte Groa-Saant. Tétován bámult föl rá, nem tudta, most mit tegyen. Azonban Groa-Saan egyetlen pillanatig sem tétovázott. Szíve még "em nyugodott meg. Kardjával
félreütötte a harcos pengéjét, ami kiszakadt a harcos kezéből, és tompa csendüléssel a földre zuhant. Groa-Saan mindeközben a baljába fogta a kardját, mire többen föllélegeztek Mögötte. Azonban ő máris az elf tőr markolatára kulcsolta a jobbját, *nely azon nyomban kiröppent az övéből, s keresztülmetszette az ork torkát A harcos némán hörgött, s nyakára kulcsolt kezekkel rogyott össze. Vére elkeveredett a hamuval. Groa-Saan ott állt lihegve, csöppet sem megnyugodva a tér közepén, körötte félelemtől remegő ork
tekintetek. De nem csak ők, az elfek is féltek. S Groa-Saan csak ott állt, kezében a véres tőrrel. Kezében újra csak Veres tőrrel. 225 Folane-ra pillantott. A lány pedig rá. Sok -sok esztendő után ismét Annak idején az a pillanat velejéig
megváltoztatta mindkettőjük életét S most ez a pillanat ugyanazt tette velük. Nem várt hálát, amiért megmentette a lány életét. De nem is kapott A lány is fölismerte őt, de nem akarta látni. Lehajolt a kisfiúhoz, ám tekintete valahogy még is megmaradt Groa-Saan arcán. Folane a karjába vette a kisfiút, megpróbálta megnyugtatni. A kisfiú még nem élt tizenegy esztendővel ezelőtt. - Megmondtam, hogy ne bántsátok őket! -jelentette ki Groa-Saan - így jár mindenki, aki megszegi a parancsomat! Vigyétek!
A két ork legény újabb hullát cipelt el az egykori őrszem után.
Groa-Saan körbehordozta mélabús tekintetét, azonban nem értették meg tettét sem az övéi, sem az elfek. Csak Folane.
Az elf lány most a ketrec felé lépett. Az öreg pap szánakozó tekintettel nézett föl rá. - Ez a bosszúd, Groa-Saan? - kérdezte Folane. Groa -Saan nem szólt. Mit mondhatott volna?
Folane odalépett hozzá, és kivette a kezéből a hullócsillag markolatú elf tőrt. Groa -Saan hagyta. - Ezzel ölted meg Maleont, az őrszemet? - Groa-Saan nemet intett. - Pedig úgy lett volna teljes a bosszúd - közölte hidegen az elf lány. -Egykor az övé volt.
Folane lenézett, s megfordította kezében a tőrt. Most már az ő keze is véres lett. Azután ellépett az ork mellett, és kinyitotta a ketrecet. A tőrrel vágta keresztül a köteleket. Mint tizenegy évvel ezelőtt. Groa-Saan nem mozdult. A többiek sem. Folane karon fogta, és kivezette a ketrecből a lelkileg teljesen összeroskadt öreg elf papot. Ő is ugyanolyan értetlenül bámult rájuk, mint a többiek. Aztán Folane még egyszer visszapillantott Groa Saanra, de már nem szólt a kopasz orkhoz. Csak elindult a messzeségbe, mint egykor Groa -Saan tette azt.
Akkor a pap zárta be Groa -Saant a ketrecbe, Folane kiengedte; most Groa- Saan zárta be a papot, s Folane kiengedte őt is. Akkor Folane Groa -Saannak adta a tőrt, most visszavette az orktól. Akkor Groa-Saan veszített el mindent, s indult el a vakvilágba, most Folane tette ugyanezt. Mégis, semmi sem változott meg. Vagy talán minden? Groa-Saan azt hitte, ha visszatér, akkor beteljesedik a bosszúja. Újra megtalálja önmagát, újra
megtalálja Folane-t. Az egyetlen embert, akit szeretett. De a bosszú nem teljesült be, hanem csupán elveszett, mint ahogy az élete is csak elveszett tizenegy esztendővel ezelőtt. Elveszett, mint ahogy a tőr is csak elveszett. Elvitte Folane, akit soha nem találhat meg. Ő is elveszett tizenegy esztendővel ezelőtt. Groa-Saan még hosszasan bámult Folane után, mígnem az elf lány apró ponttá zsugorodott a
messzeségben. Azután mit sem törődve a körötte ámuló elfekkel és orkokkal, befeküdt a ketrecbe, és magára húzta az ajtaját. Végül a sarokba kucorogva aludt el. - Itt öt hulla volt - mondta Sigron Goldenwerth, és dühösen mutatott a tépett bokrocska tövében
fekvő mocskos testekre. Goldenwerth érezte, hogy lüktetni kezd a koponyájában a vér, de ezzel együtt olyan félelem rántotta görcsbe tagjait, hogy még az idegességéről is elfeled -kezett. - ...kettő, három... ez csak négy... - húzta meg a pálinkásflaskát az egyik társa. Ahogy a füstszínű
üveget fogta, látható volt, hogy hiányzik a jobb kezén a kisujja. Aztán a baljával megtörölte a száját, és kiderült hogy azon sincs meg. - Az is szép szám... - De öt volt! - bizonygatta Sigron. - Na, és? Volt itt több is.
Még egy kérdésre telt Sigron erejéből. - Hova... lett?
Tétova csend után valaki megadta a választ. - Gondolom, eltemettük...
Sigron felhörrent, és levegő után kapkodott. - Nem ez a dolgunk? - nézett rá vigyorogva a másik.
Ekkor Sigron Goldenwerth a sötétedő égbolt felé nézett, amelyen szakadozott, szürke felhőcsomók úsztak nyugati irányba, akárcsak a kanális felé folydogáló szennyvíz tetején a büdös, nyálkás habcsomók, és így állt, mintha nem tudná eldönteni, hogy mit tegyen. Aztán elmotyogott valami halk és rettenetesen undorító káromkodást. - A te anyád... - válaszolta a nyolcujjú, aki ugyan nem hallotta Sigron szavait, de sejtette, mire vonatkozhatnak. - Szándékosan félrehúztam őket - folytatta pár másodperc múlva keserűen Sigron -, nehogy
eltemessétek valamelyiket is. Mi a nyavalyát kerestetek itt? - Most minek csapsz ekkora balhét egy hulla miatt? Volt itt elég! Félretehettél volna többet is, és
most nem lenne ilyen problémád. - Rafiless! - hörögte Sigron. - Azok a hullák az enyémek voltak! - Én mindig gondolok a hibaszázalékra - szólt közbe oldalról egy kopasz ürge. - Hátha nem ép az a
hulla. Nincs meg a füle, vagy a lábujja, amit ugye válogatáskor nem mindig néz meg az ember. Mostanában olyan sok a csonka meg a béna... Azt hiszem, ez a háború hatása. És a selejtes áruért nem fizetnek... - Mi van? - emelte fel a hangját Rafiless. - A csonka ember már nem is lehet igazi hulla? - Dehogynem! - visszakozott a kopasz, miután tekintete Rafiless ujjaira rebbent. - Mit nézel, he, Coltono? Mit nézel? - Őaaa... - Nem engedtem meg, hogy hozzányúljatok! Melyikőtök tüntette el? - követelőzött erőtlenül Sigron. - A kezemet? Mi? A kezemen nem tetszik valami? Talán... kevesellsz rajta valamit?
Rafiless felemelte tenyerét, aztán ökölbe szorította. A négy -négy UÜ miatt, egy tízéves gyerekéhez hasonló nagyságú volt az ökle. 228 - Maradjunk a hulláimnál... - suttogta Sigron.
Köré gyűltek. Összesen öten voltak, sárosak, izzadtak és szomjasak. Egy álló napja ásták már a tömegsírokat, és dobálták beléjük a csatatéren maradt különböző fajú, darabszámú és állagú halottakat.
_ Miről van szó? - kérdezte a szögletes arcú Beecham Rafilesst. Rafiless kiköpött oldalra. _ Sigron balhézik, mert oda az egyik hullája. _ Ez is baj? Felhúzunk neked egyet! - Húzza a...
_ De nekem az kell... Hova szórtátok be ? - Várj csak! - mondta Kalton Wend. - Itt volt a bokor tövében? Azt hiszem, én húztam arrébb.
Pisálnom kellett, és hát... csak nem pisálok a fejére. Mert lehet, hogy halott, de... - Igazi emberbarát...-morogta Rafiless. - ...de aztán belenyúlhatok, ha elhúzom, és inkább félrelöktem. Aztán szekérre került... - Remélem, nem én raktam fel... - Coltono a gatyájába törölte a
kezét. - A múltkor is nyitva maradt az egyiknek a szája, és a csizmámra ömlött belőle a lé, amikor oldalra
dőlt a fickó... - Sokkal rosszabb, ha feltámasztják - mondta Rafiless. - Képzeld el, hogy visszatér bosszút állni. - Egy zombi legfeljebb port pisálhat. - Az emberi test nem elporlad, hanem elrohad! - Velem akarsz vitatkozni?
Sigron felnyögött, majd térdre rogyott. - Mért nem tudtál másik bokrot keresni magadnak?! Hogy szakadt volna le a botod, amikor
megjárattad Alarysban tegnap este! Egyetlen hulla kellett igazán, és attól is megszabadítottatok... - Ne üvöltözz már! - kiáltotta Wend, aki amúgy is hirtelenharagú volt. Talán ezért hiányoztak elöl a fogai. - Hol látsz te itt másik bokrot? - Hát ahogy Alarys lyukát ismerem, előbb-utóbb le is fog szakadni. Menj el egy kuruzslóhoz! - Mit sírsz? - kérdezte Rafiless. - Mi volt abban a hullában, ami olyan fontos? - Az a hulla élt!
Valahol felüvöltött egy farkas vagy egy farkasember. Ilyen környékben ezt nem lehetett biztosan tudni. - Hopp - mondta Coltono. - Biztos?
Mert ugyebár nem minden él, ami mozog, és ez fordítva is igaz, nem "Jinden mozog, ami él, és ha ezt lefordítják az éppen aktuális hullára, akkor... •akkor?... - Hogyne! - zokogta Sigron. - Én kentem be a sebét a balzsam -mal- Még azt se vettétek észre, hogy
él? ~ Ez kínos... R - Ha észreveszem, akkor agyoncsapom az ásóval - morogta öeecham. - Még szerencse, hogy nem vett ük észre. Persze, há életben akarod viszontlátni a hulládat... 229 - Egy frissen balzsamozott, amúgy sem él még teljesen - szállt vitába Rafiless. - Már úgy értve, ha
előtte teljesen meghalt... - Az is számít, hogy milyen régen. - Igen... de legkorábban tegnap hajnalban. Hiszen akkor kezdődött el a csata... Számoljunk csak! Ha
délelőtt ölték meg... - Sok minden más is fontos... - gondolkodott el Coltono. - Mi volt benne még különleges azon kívül,
hogy élt? - De nem mozgott, ugye? Lélegzett egyáltalá n? - Fogalmam sincs! - válaszolta magába roskadva Sigron. - Ezekért itt csak garasokat kapok. Az volt a
jövőm záloga! A távolban felhuhogott egy bagoly, mintha a farkasnak vagy a farkasembernek válaszolna. De lehet, hogy bagolyember volt. Egy pillahatra mindannyian megszeppentek. - Nagy szél lesz ma este - mondta Coltono. - A felhők gyorsan jönnek. - Ki ígért neked pénzt? Vyliron mágusa? - Az adja a garasokat! Ezt a négyet neki szállítanám le. De az aranyakat a császár varázslójától
kapnám. - Kapnánk, ugye? - helyesbített vigyorogva Rafiless. - Megkeressük, ha megmondod, hogy néz ki!
Elosszuk egyenlően a pénzt... - Egy lyukas fémpetákot se kaptok - fortyant fel Sigron. - Eltemetitek az én kiválasztott hulláimat, és
még pénzt is kértek azért, hogy megkeressétek? Alávaló élősködők vagytok!... - Ne sértegess! - ajánlotta jóindulatúan Wend. - Rám csak azt mondhatod büntetlenül, hogy
hullarabló! De az élősködőért ölök! Egyébként meg, ha akarod, akkor ásd fel egyedül a tömegsírokat! Forgasd át egyedül a hullákat, és keresd meg egyedül az összetartozó testrészeiket!
- Negyven a tiétek... - Negyven biztosan nem a fele... - Ötven. - Legyen nyolcvan - mondta Rafiless, és maga elé tartotta mindkét kezét. - Az szép kerek szám. - Meg is sértődhetnénk, hogy nem szóltál előbb az üzletről... - És akkor elmegyünk... - Legyen nyolcvan - ordította Sigron. - Fejenként! - Micsoda? - Ennyit biztosan megér a jövőd... - Az háromszázhúsz! Mi marad akkor nekem? - Aprópénz... Ennél biztosan sokkal többet ígértek. - Mennyit? - kérdezte Beecham Rafilesst, mintha az tudná. - Fejenként harminc - módosított az ajánlaton Sigron. - Na, fogjátok az ásókat!... Menjünk haza! - Harmincöt. - Nyolcvan. - Akkor itt marad! - intett Sigron. - Hol az én ásóm? - Hetven. De nem kevesebb. - Negyven, de nem több. 230
_ ötvenöt? _ Ötven? „ Ötvenöt... _ Hrnmm... _ Persze birodalmi arany -jegyezte meg Rafiless.
Rabló - mondta letörten Sigron. - Birodalmi aranyban számolva negyven. Annyi ér fel Vyliron ötvenöt aranyával. _ De te az udvarból szerzed a pénzt! _ De itt fizetnek ki! Negyven arany. _ Birodalmiban
ötvenkettő. _ Egyezzünk ki negyvenhatban. _ Rendben. - Rafiless kinyújtotta a markát. - Csapj bele! Sigron felemelte a kezét. - Persze a pénzrontás előtti aranyban - tette ho zzá Rafiless. - Negyvenkettő. - Negyvenöt. - Körülvágott pénzben... - Körülvágatlanban. - Negyven. - Negyvenöt. - Negyven. - De akkor előtte megnézhetjük, mi van a zsebeiben! - Ne fáradj! Én már kiforgattam őket... - Csak kell valamire a varázslónak! Negyvenkettő. - Rendben! Hogy húznák ki a beled a torkodon át! - Akkor megegyeztünk! - Rafiless a gatyájába törölte a kezét, majd csípőre tette, és így nézett körbe. - Szóval, melyik szekérre került? És melyik gödör volt még feltöltetlen? Wend megvakarta a fejét. - A legközelebbiek? - Aha - mondta Rafiless. - Miért, kerülhetett volna távolabbi gödörbe is? - Te nem figyelted meg? - kérdezte Coltono. - Mit? - Hogy Wend szétválogatja a hullákat. - Mit csinál? - Egyet ide, kettőt oda. - Minek csinálod? Wend megvonta a vállát. - Van valami perverz abban, ahogy egymáson fekszenek a gödörben. Nem tudom elviselni a
gondolatot, hogy olyanokat hányjak egymásra, akik életükben sem illettek volna össze. - Mint mondjuk egy szakállas és egy csupaszarcú?
~ Nem. Mondjuk mint egy kékszemű és egy zöldszemü. Ez a két szín nem megy egymáshoz.
- Te mindegyiknek megnézed a szeme színét? - Tudtam, hogy egy lógós vagy, Wend! 231 - Nem. Mert ha eleve barna szemű kerül alulra, akkor olyan mind egy kit szórok rá. És különben is:
csak annak a szemével foglalkozom akinek fennakadt. - Nem mindegy? - kérdezte Sigron, miközben azt számolgatta mennyivel rövidítették meg, ha
körülvágatlan régi birodalmi aranyban kell fizetnie, amikor körülvágott, növelt ezüsttartalmú tartományi aranyakat ígértek neki. - A halálban nincs különbség. - Dehogynem. Szerintem a testek nem ugyanúgy rothadnak el Van, akin zöldek a foltok, van, akin
barnák, és hát a szörzetek is nőnek... - Bolondság. A bőr szárad össze, és ezért kiemelkednek a körmök. Nem nő semmi. - Mert te ugye, olyan okos vagy? - Te meg egy bugris paraszt. Az apádat fogták be a szekér elé, ha megdöglött az ökör... Mégis mióta
kaparod el, meg ki a hullákat? Sose figyelted meg őket? Ennyi agyad van? - Amennyitakarok! - Akkor tegyél hozzá még egy keveset! A koponyádba bőven elfér még némi folyós szürkeállomány... - Majd megcsapolom a tiédet az orrodon keresztül. Úgyis olyan híg, mint a hetes hulláé...
Rafiless közbelépett. - Az első az, hogy megtudjuk, hol lehet a kere sett test. - Hogy keresett legyen, ahhoz keresni kell - kottyantott közbe Sigron.
Coltono két helyen a földbe vágta az ásókat. - Rendben, fiúk! Ezek a legközelebbi gödrök... Igaz, már betemettük őket...
Úgy néztek rá, mint egy agyalágyultra. Kit sürget? - Beteges dolog - mondta Wend. - Már megint dolgozhatunk... - Persze az se mindegy, hogy törpe kerül törpére, vagy ork törpére, vagy ember orkra, vagy... Lassan ment a munka. 2.
Sigron ásott a legszorgalmasabban. A nap folyamán amúgy sem vitték túlzásba az ásást, és addig töltötték fel testekkel a gödröket, ameddig lehetett. Csak tessék -lássék dolgoztak. A korábbi munkáiknál nem egyszer megesett, hogy néhány falka kutya kapart a tömegsírok fölött, mert vékony volt a felső földréteg; és most sem volt másként. Hamar megakadt az ásó egy puha tárgyban.
- Vigyázzatok, nehogy kárt tegyetek benne! - Ha még egészben van egyáltalán - mondta Wend. Sigron megrettent. - Miért ne lenne egészben? - Beecham néha szétdurrant egy -egy koponyát. Belevágja az ásót 232 _ Miért nem lehet egyszerűen kirabolni őket, és aztán elföldelni? ^ek ilyeneket játszani?
_. Geraldoni, akivel tavaly dolgoztam, még meg is erőszakolta egynémelyiküket... _ Az mindenkivel előfordul... _ De Geraldoninak egykutya volt, hogy természetes vagy vágott nyílás... Mindegy. Beecham is csak eljátszadozik. Nem igaz, Dirin? _ Jókat durrannak - vont vállat Beecham. - Olyan, mint amikor gyermekkoromban a tökökkel szórakoztunk. Meg nem tetszik mindegyiknek a pofája. Wend megveregette haverjának a vállát. - Egy nagy gyerek!
_ És ha ez a nagy gyerek tönkrevágta a vagyonunkat?... - Hát az nekem se tetszene... Ha én lettem volna az apád!... - A tökök rá emlékeztettek... Meg a durranás is... - Ássatok!
Gyorsan eltávolították a földet, aztán kihúzkodták a felső hullákat - Közöttük van? - Végül is hogy néz ki?
Sigron összevonta a szemöldökét, ahogy megpróbálta felidézni a keresett hulla arcát. - Magas a homloka... - Héj, Beecham! A magas homlokúak zavarnak? - Kifejezetten szeretem őket. Meg a kopaszokat is. - Beecham kinyújtotta a karját, hogy
megsimogassa Coltono fejét, de az felemelte az ásóját. - Viszed innen a lapáttenyered!... - ...bajsza van... és olyan gödrös álla - sorolta Sigron. - És milyen az orra?
- Olyan tompa. A tövében széles. És kilóg a szőr belőle... De a haja rövid... - Milyen a színe? - Földes... Rafiless elmerengett. - Hát ez kevés... Milyen kabát volt rajta? - Mit tudom én? Valaki lelopta. - Az inge? - Véres. - Hát földes és véres alak van itt jó néhány... - Beecham, másszál be középre, aztán dobáld ki őket! - Miért pont én? - Mert senki nem akar agyvelőbe lépni. Ha te fröccsentetted ki, teneked kell elviselni.
Rafiless határozottan intézkedett. Coltono lomha mozgása miatt nem volt alkalmas a feladatra, Wend túlságosan alacsony volt, Sigron ldeges,ő pedig lusta. Beecham kénytelen -kelletlen belelépett a tömegsírba. Kicsit megingott, mert a hullák rezegtek a lába alatt. Két kezével egyensúlyozott. ~ Gyorsabban! - mondta türelmetlenül Sigron. 233 - A hulla megvár. - De a varázsló nem...
Beecham térdre esett, és beletenyerelt némi földes agyvelőbe. - Ugye? - kérdezte Coltono. - Milyen vidám dolog tököket durro -gatni?
Beecham morgott valamit, de feltápászkodott, és ment tovább. Most már figyelt, és vigyázott, hogy mindig csak hátra vagy hasra lépjen. Aztán egyszerre eltűnt a lába egy halott hasában. Megpróbálta kirángatni, de nem sikerült. - Segítsen valaki! - integetett kifelé. - Engem megsértettél - fordult el Coltono.
Sigron szánta rá magát. Eldobta az ásóját, és mint egy kötéltáncos, Beecham után indult. - Szép kis szúrás volt! - mondta elismerően, miután térden állva szemrevételezte a hasat. - Fordítsd
kicsit oldalra a lábad, mert keresztbe áll!
Beecham félig elfordult. Sigron rátenyerelt a hulla mellkasára, és éppe n nekiveselkedett volna, amikor segítség helyett szaglászni kezdett: - Itt valaki becsinált - mondta. - Nem én voltam. Valamelyik hulla lehetett... míg élt. Vagy éppen, amikor meghalt. Segítesz már? - Tudni akarom, honnan jön a szag, nehogy belenyúljak! - Úgyis nadrágban van. - Ha van nadrág. Mert ti aztán mindent összeszedtek! - Hát szaros nadrágot azt nem!
Sigron a fejét csóválta. Mennyire bízhat Beecham vagy éppen a többiek nagyvonalúságában? Meghagynának-e egy hullán egy jó állapotban levő, de összecsinált nadrágot? Nem. Ám minél tovább marad itt, annál nagyobb az esélye, hogy belenyúl. - Most húzd!
Beecham kiemelte a lábát, amely jócskán belegabalyodott a belekbe. - Szedd le róla! - Szedje a hóhér - morogta Sigron. - Rázd le!... Majd ha elmentem!... Ha elmentem, hallod!
Az arcát törölgetve mászott ki a tömegsírból. Az öltözéke is foltos lett, de azzal nem törődött. Majd rászárad... - Még egy ilyen barmot!...
Beecham beállt középre, és megemelte az egyik hullát. Kitámasztotta az ujjával. - Merev, mint a kő. Ő volt az? - Nem.
Kihajította a testet oldalra. - Ez törpe, ez tuti nem jó... ez pedig... féltörpe. Duplán nem jó... A következő hulla magzatpózba
csavarodva feküdt. - Nem látom jól az arcát. Gurítom... 234
A válogatás lassan ment. Az átnézett hullákat kiemelték a gödörből, és felhalmozták oldalt. Közben Wend és Coltono a túloldalról elindulva a gödör szélén fekvőket szemrevételezték. A szürkületben a látótávolság erősen lecsökkent, ezért gyakorta le kellett hajolniuk. A kopasz morgott is eleget miatta. - Volt szemölcs a homlokán? - kérdezte a távolból Wend valamivel később.
- Találtál valakit szemölccsel? - kiabált vissza Sigron. - Neeem. - Nem volt. Félredobhatod. És Wend! Üresek voltak a zsebei. - Persze... persze... Nem azért... - Honnan tudtad egyébként, hogyan néz ki? - kérdezte Rafiless Sigront. Épp a lábánál fogva húzott oldalra valakit. - Gyere, alig bírom ezt a dögöt... - Egy szürke füstgömbben megjelent az arca - válaszolta Sigron, és megfogta a hulla karját. A test felemelve nyekkent egyet, és leesett a feje. - A varázsló azt mondta, hogy jól nézzem meg, és ha
megtalálom a csatatéren, akkor kenjem be a sebeit a balzsammal, és vigyem el hozzá. - Ez furcsa. Mert ha bekened balzsammal, akkor a seb begyógyul, de a figura még nem támad fel.
Legfeljebb nem kezd el rohadni... De nem azt mondtad, hogy élt? Mire kellhet? Feltámasztani? - Nem hiszem - felelte Sigron. - Nem úgy nézett ki a dolog. És a testnedvek megindultak a balzsam
nyomán. Es az a hulla egyáltalán nem tűnt nemesnek. Olyan volt inkább, mint egy egyszerű katona. Rafiless intett, hogy hintáztassák meg a kezükben levő testet, majd feldobták a kupac tetejére. - Egy... két... - Rukk! - Ez túlment... Mindegy. Talán tudott a fickó valamit. - Lehetséges. - Mi is megtudhatnánk... Lehajoltak a következő hulláért. - Ezt egyedül is bírod - mondta Rafiless. - A törpe másik fele... Addig iderugdosom a fejet...
Wend jött oda az ásójáért, mire elhallgattak. - Kilóg a földből valami - magyarázta. - Megnézem. Két ásót is felmarkolt, és visszatért Coltonóhoz.
7 Hamarosan elővehetjük a mécseseket - mondta neki Coltono, sitiikor Wend visszaérkezett mellé. Feketedik az égbolt. Wend leugrott a gödörbe, és rögtön hanyatt is esett. - Ne szórakozz! Ezek a kisfiúk már nem olyan tüzesek, mint azt szeretnéd!
Wend az ásójára támaszkodva állt fel, aztán kihúzta a vasat két bor -^ közül, ahová becsúszott. A földfalat kezdte el bontogatni. Hamaro -^ meg is lett az eredménye: egy elfoszlott kabát szárát szabadította ki. ~ Szedjük ki! - ajánlotta Coltonónak. Erre a másik is lemászott, és együttes erővel próbálták meg kihúzni a ruhadarabot. Szerencséjükre a földben eltöltött idő alatt sem foszlott
235
szét, és erősen tartott, így némi erőlködés után földgöröngyök kíséretében kiszakadt a falból. A földgöröngyök után aztán csontok is hullottak a két sírásó elé. - Itt valakit elföldeltek - állapította meg Coltono.
Wend belenyúlt a földfalon keletkező lyukba, és kotorászott egy keveset. - Ez egy másik tömegsír - mondta aztán. - Mellettünk van egy réges -régi tömegsír... - Kiássuk? - Minek? - Hátha van ott még egy kevés értékes dolog... - Hülye vagy, Coltono? El tudod képzelni, hogy akad sírásó, amelyik nem fosztja ki a halottakat? - Na, de régen... -ellenkezett a kopasz. - Régen sem voltak hülyék az emberek!
Üvöltés csapott fel a sír közepéből. Felszárnyalt a magasba, egészen a fakószürke felhőkig, és kinyújtózott a legyalult, kopár vidék felett. - Hogy ezzel az állattal mindig történik valami - fanyalgott átellenben Sigron. - Mi a baj, Beecham? - kiáltotta Rafiless. - A kurva anyját! Belém állt egy combcsont! - üvöltötte Beecham, és a végén elcsuklott a hangja. -
Meg fogok dögleni. - Ki se mássz! - morogta Sigron. - Hova állt beléd? - A combomba! - Beechamnak nem kell több csonterősítő - vigyorodott el túlon Coltono. - Beecham csábja combja
csonkja, ily disznóból a legjobb sonka! - He?-kérdezteWend. - Húzd ki! - kiabálta Rafiless, és Sigronhoz fordult. - Van még abból a balzsamból? - Nincs. - Add ide! - Beecham, nekem negyvenkét körülvágatlan birodalmi aranyamba kerül - tagolta Sigron
szándékosan kihangsúlyozva a szavakat, és kikerekítve minden egyes kikerekítendő hangot. - Még a balzsamot is?
- Bemégy helyettesíteni, ha kinyúvad?
Sigron előkereste a tégelyt, de nem adta oda Rafilessnek. Maga botorkált be vele Beecham mellé. A sírásó igencsak rosszul nézett ki: csupa vér volt a combja, és a kezében egy fél lábat tartott, amiből mint valami tüske meredt elő egy hegyesre tört csontdarab. - Hé, Beecham! Elég neked húsz arany a jutalomból? - Dögölj meg!
Sigron most először vigyorodott el. - Csak utánad... - Azzal megfordult. - Elég! Hogy az a... - Kinek a mije? - érdeklődött kedvesen Sigron. 236 _ Semmi, semmi - nyögte Beecham. De ha meg tudott volna mozdulni, biz' isten Sigron agyába
nyomja az orrcsontját. Vagy bárkinek bármilyen csontját. Sigron letérdelt. - Akkor tedd le azt a lábat, és ezzel kend be a sajátod! Ne! - átadta a tégelyt. - Anyád! - tette hozzá
aztán, amikor megbillenve támaszt keresett, és valami megharapta. Kihúzta a tenyerét egy vicsorgó hulla fogai közül. - Harapsz, mocsok? Megvárta, míg Beecham végez, és visszavette a tégelyt. - Aztán semmi pihenés! Dolgozz meg a pénzedért! - Hogy nyelnéd tüdőre az első sörödet - hörögte Beecham. - Szívesen. De illene megköszönnöd, te bunkó! - Hozz egy pilácsot!
Már alig láttak, időközben beesteledett. Előkeresték a mécseseket, lindegyikőjüknek jutott kettő, és meggyújtották őket. Körberakták a jmegsírt, és Beecham is kapott egyet középre. Aztán folytatták a keresést. - Meséltem már - kérdezte Wend Coltonótól, miközben a hajánál fogva a mécses elé tartotta egy
hulla fejét -, hogy mi történt velem a múlt héten a temetőben? - Nem.
Wend ellökte a fickót, és másik halott után nézett. - Hát kaptunk egy megbízást, hogy hantoljunk ki valakit. Nyújtsd ide a lámpádat! Nem hiszek a
szememnek... Ez nő. Mehet, nagyon csúnya! Jobb neki, hogy meghalt... Szóval kimentünk, és kiástuk
a sírt. Egy faládikóban feküdt a hullánk, de nem az volt a feladatunk, hogy kiemeljük, hanem hogy elhozzunk valamit, amit betettek mellé a ládába. Megtisztítottuk a fedelét, felfeszítettük, aztán ketten kiráncigálták a gödörből. - Nem hallottam a végét - mondta Coltono, aki pár méterre eltávolodott, hogy a bokájánál fogva
elhúzzon egy halottat. Annak még így is kegyetlen büdös volt a lába. Csizmaszag - a csizmát lelopták róla -, nem a rothadás szaga. - Mindegy... Leemeljük a láda tetejét, mire a mi hullánk felül a sírban. Az első pillanatban úgy
megrémültünk, hogy Tendrag, biztosan ismered, az a vén sírrabló, szóval Tendrag összeesett. Aztán megérezzük a szagot, és rájöttünk, hogy csak a gázok szórakoznak velünk. A nckó lábára tettek egy ládikát, és az lent tartotta a lábakat, míg a felsőtestét feldobták a gázok. De az első pillanatban mindannyian beszar~ Az sem az? - kérdezte Coltono az egyik hullára mutatva. ~ Még csak nem is hasonlít rá! - Add fel! ~ Tolom...
~ Velünk egy éve történt meg - mondta Coltono, miután visszatért ' íl°8y megparancsolták, ássuk ki valakinek a sírját. Valami előkelő jrpé lehetett, akit pár évvel korábban temettek el, mert megmérgezte a esége. Az asszonyt fel is kötötték. Mi kiástuk, mert jó pénzt fizettek 237
érte. Na, az a muki igazi tölgyfakoporsóban feküdt, gyönyörűen kifaragva, aranyozva... - A muki? - Nem, a koporsó. Mi felhúztuk, bevittük a templomba, aztán fel -nyitottuk. A muki, illetve ami
megmaradt belőle, teljesen kicsavarodva feküdt, és a koporsó tetejét teljesen összekarmolta. Szétszaggatta a pár-nákat, tombolt belül, amíg volt levegője... Élve temették el. - Ezeket a történeteket utálom - közölte Wend. - Ha én találok egy sebesültet a csatamezőn, akkor
agyonütöm. Élve sosem tenném a tömegsírba. - Ezzel én is így vagyok - bólintott Coltono. - Azért mert az ember sírásó, még nem kell, hogy
elveszítse az emberiességét. - Hé, Sigron! - üvöltötte ki középről ekkor Beecham, félbeszakítva az anekdotázást követő lelkizést. -
Megadod a negyvenkettőt? - Mire adnám meg? - üvöltötte vissza Sigron két távoli lámpás közül. - Hogy ne verjem szét a pofáját! Mert megtaláltam a hullánkat! 3. - Ez az?
- Ez. Mintha aludna... - Vetkőztessük le!
Rafiless megfogta a bokáját, és intett a fejével Wendnek, hogy kapja le a hulláról a véres inget. - Szőrös egy muki volt, hogy nyugodjék békében! - Nana - mondta Sigron. - Azzal várjunk még egy kicsit!
Amíg Wend áttapogatta az inget, Coltono az övétől szabadította meg a testet. Aztán elővett egy kést, és hosszában felvágta a varrás mentén az övet. A nadrágot Sigron és Beecham vizsgálták végig. - Ha nekem ekkora szerszámom lenne!... -jegyezte meg oldalra pillantva Wend. - Nőttél volna nagyobbra - felelte Beecham. - Nem is olyan nagy. Nekem nagyobb van. - Ezt magyarázd annak, akit érdekel... - Meg aki elhiszi. - Megmutassam? - érdeklődött Beecham. - Nem is a testmérettől függ - fűzte hozzá az aprócska Wend. - Eszedbe ne jusson, mert lecsapom az ásóval! - jegyezte meg Coltono Beechamnak, és amaz látta, hogy komolyan gondolja. - Megesz az irigység... - Egy frászt. Az a vörös kurva két héttel ezelőtt engem kért meg' hogy segítselek ki, mert sikerült
felizgatnod, de tovább nem jutottál - Te szórakoztál az én pénzemen?...
,,
- Maradtál volna ébren! Máskor is eljátszhatjuk. De ne legye olyan nagyra a szerszámoddal! Ezénél -
Coltono a hulla felé intett" nem használhatóbb. - Nem merev - nézett fel Wend. T?8
_ Remélem, nem is lesz az -jegyezte meg Sigron. _ A balzsam teszi...
_ Találtatok valamit? - kérdezte Rafiless. _ Semmit.
_ Hátha maga a fickó kell neki... - Ez?
A hullában nem volt semmi különleges. Lezárt szemekkel feküdt, szőrös mellkasával, s lefittyedt szerszámával, szétcsapva végtagjait. Enyhén rózsaszínes -vöröses volt a lámpák fényében. _ Nem hiszem. Ki nyúl bele? - Mit akarsz? - Hát lehetséges, hogy a végbelébe dugta el. Meg kellene nézni! - Kinek van a legkisebb keze? - Wendnek - mondta Beecham kárörvendőn. - Felejtsetek el! - Úgy lesz - ígérte Sigron. - A pénzre ne is számíts! Már nem is emlékszem rád. - Úgyis jártál már ilyen helyen - tette hozzá Rafiless. - Ezzel-azzal. Wend utálkozó arckifejezés kíséretében tűrte fel az inge ujját. - Coltono a kuglifejével még bele is nézhetne - morogta maga elé. Aztán hangosan hozzátette: -
Fordítsátok hasra, és húzzátok szét a lábát! Azonnal teljesítették a kérését, nehogy meggondolja magát. - Az én Geraldoni barátom most egyszerűen kitapogathatná... - Tényleg, mi történt Geraldonival? - Az egyik hulla leharapta a botját, és elvérzett. - Egy hulla? - Jól van. Annyi élet még volt benne. És Geraldoni a szenvedély hevében nem vette ész re... Azt
mondta, olyan szépen csücsörít... és nem bírta kihagyni az alkalmat. De hát Geraldoni már csak ilyen volt, ha felizgatta valami... - Na, csináld!
Wend nagyot sóhajtott, és megropogtatta az ujjait. - De nehéz a sírásók élete! - Ne siránkozz! Máskor még élvezed is!
Wend előbb csak a középső ujjával nyúlt be, és körbeforgatta. Majd a mutatóujját utána nyomva megpróbált mélyebbre hatolni, de siker 'léikül. - Ehhez a segglikhoz nem a legkisebb kéz kell, hanem a leghosz -'■zabb ujj - jelentette ki. M egtörölte
az ujjait pár kifordult fucsomó jokerébe, majd megszagolta őket. Aztán körbenézett. Mindenki zsebre tett kézzel várakozott.
- Rafiless, neked véletlenül nem keskenyebb a tenyered? ~ Csak nem arra célzói, ho gy tolvaj vagyok? ~ Nem - visszakozott Wend. - Csak véletlenül mintha elvesztetted V0|naakisujjaidat... ~" Gúnyolódsz
egy nyomorékon? Wend feladta. 239 - Én megtettem a dolgom. Egy ujjnyi mélységig nincs ott semmi Aki ennél mélyebbre nyúl, az tegye meg! - És ha lenyelte? - kérdezte Sigron. - Ki nem belezhetjük - vont vállat Rafiless. - Mert azt észrevenné
a mágus. - Megoldható... Van kenőcs a seb begyógyítására! És legfeljebb
azt hazudjuk, hogy ott érte sérülés. - Ne! - mondta Coltono. - Ehhez nekem nincs gyomrom. Hullákat dobálni, meg kifo sztani, az rendben
van! De kibelezni! Az egyiknek a cafatjai még mindig ott vannak Beecham lábán. - Tudom - morogta Beecham. - Érzem, hogy csúszkál a csizmámban a lábam. - Nem hordasz kapucnit? - Szerintem tapogassátok végig kívülről! - Coltono, add ide a késed! - De én azzal enni szoktam! - Hús ez is! - Sigron láthatóan lelkesedett az ötletért. Már többet akart kihozni az üzletből, mint
amennyit beígértek neki a hulláért. - Használd a sajátodat! - Az túl nagy. Még bajt csinálnék vele... Coltono odanyújtotta a kést, majd pár lépés távolába vonult. Nem tehetett róla, a belek látványa
erősen zavarta. Ő maga minden étkezés után erős bélproblémákkal küzdött, és ez igen fogékonnyá tette a szóba kerülő emberi részekkel kapcsolatban. Annyit azért látott, hogy visszafordítják a halottat, és Rafiless felmetszi az ágyékától a köldökén át egészen a mellkasáig. - Vissza is tudod majd rakni őket? - kérdezte Sigron aggódó hangon. - Nem mindegy, hogy merre csavarodik? - felelte Rafiless. - Nézz bele!
- Ezeket mi nd végig akarod tapogatni? - Nem. Csak úgy átgyúrom őket, hátha megérzek valami keményet. - Mire számítasz? - Gyémántra. Érzem, hogy a fickónál van valami...
Rafiless belenyúlt a gyomorba, és a kis késsel néhány dolgot elnyisszantott benne. Majd kiemel te a vékonybél egy darabját, és rászólt Beechamre, hogy fogja meg, és húzza addig, amíg enged. A kezük között sikamlós nyálkahíd húzódott szét, amikor az átadás-átvétel megtörtént. Ezután Rafiless visszatért a belekhez, és tovább kotorászott. - Tegyél a nyaka alá valamit, hogy megemelkedjen a mellkasa. -szólt fel Wendnek. - Te meg tartsd
ide a fényt! Sigron közelebb mászott a lámpával. Wend körülnézett, hogy mi az, amit használhatna, de a hullákon! vül semmi nem volt a közelben. Odahúzta az egyiket, és a halott bal bát a kibelezett nyaka alá tette. - Máris jobb-mondta Rafiless. A kést tartó kezével is belenyúlt, miközben halk csikorgás hall
szőtt ki a hulla belei közül. ->/ir\ - Húzd meg! - mondta Beechamnak. Látta, hogy csúszik, és hallotta, ahogy a nyálkás, sikamlós bél
sikkan a durva tenyérben megmegcsúszva. - Tekerd fel a kezedre! Am hiába kotort egyre mélyebbre, és pakolt ki egyre többet és többet a belső részekből, semmit nem talált. Aztán megemelte az egész halmot, és visszagyömöszkölte. De mintha csak egy kupac vörös fehér foltos kígyóval küzdene, állandóan szétesett a pakk. - Nem fér vissza -mondta ijedten Sigron. - Dehogynem... Kitartás kérdése. Rafilessnek igaza lett. Itt-ott ugyan kibuggyant egy- egy béldarabka a testből, de kellő energiával és
technikával mindet visszaszorították a helyére, vagy legalább is annak közelébe. A végén bekenték balzsammal a sebet, és várták, hogy összeforrjon olyan rózsaszínű heggé, mint amilyen a hulla nyakán volt. - Add ide az ingét! - mondta Rafiless, és a nyaktámasztékul szolgáló halott felé intett. Aztán amikor
megkapta, alaposan megtörülközött. Szüksége is volt rá, mert a felsőtestét teljesen beborította az alvadt vérrögökkel tarkított nyálkaréteg. - Nem maradt más hátra, mint hogy feltámasszuk, és kiszedjünk belőle valamit. - Te már kiszedtél belőle néhány dolgot -jegyezte meg Coltono. - Hogyan akarod feltámasztani? A balzsam nem elég.
- A szíve mintha már dobogna... - Van egy erre való italom... Sigron mindjárt kíváncsi lett. - Kitől kaptad? - Kitől? Kitől? Az öreganyámtól! - Ha nem akarod, ne mondd el! - sértődött meg Sigron. - Az öreganyámtól - mondta Rafiless. - Ötven évvel ezelőtt segített valakin az öreglány, és az cserébe
elárulta a receptet. A nagyapámnak háromszor mentette meg az életét a Kardum körüli harcokban. Az öreganyám apámat hanyagolta, mert ki nem állhatta, de nekem adott egy jó adagoi és csak azt kérte, hogy ha már szakmabeli vagyok, legalább tisztességes temetést kapjon... - Nem is rossz csere... És teljesítetted? - Még él! Ezt issza mindennap...
Rafiless előkotort a kabátja rejtett zsebéből egy kis üvegcsét. Kihúzta a dugót, és a halott fogai közé öntötte az üveg tartalmának majdnem a felét. - És most? - Legyetek türelemmel! - Ne szórjuk vissza a hullákat a sírba? - kérdezte Coltono. - Ne! - fanyalgott Beecham. - Ma már semmi kedvem dolgozni, ^rabolni már úgysem tudják őket, és
megvárnak reggelig... - És a farkasok?
~ Ha elhordják a felét, kevesebb munkánk lesz. ~ Te nem tudod milyen meló a farkasok után takarítani! Am végül senki sem mozdult meg, úgyhogy a hullák maradtak ott, ^ol voltak. A sírásók tétlenül várakoztak. ~ Büdös vagy... - jegyezte meg az egyik sírásó. 241
Aztán hallgattak. - Remélhetőleg kitart a lámpaolajunk... - Mennyi ideig? Rafiless megvonta a vállát. - Az attól függ, mennyire halott. Némán bólogattak. - Ez rettenetesen halott volt.
Jól megnézték, és megállapították, hogy ez igaz. Aztán megint csak várakoztak. Mígnem... A halott testén remegés futott végig. Parancsszó nélkül, de egyszerre pillantott oda az öt sírásó.
Aztán a hulla fölült, és kinyitotta a szemét. Erre viszont egyszerre kezdtek el ordibálni. Mert meg lett a gyémánt... 4. - A szemében van. - Látom. - És ő lát minket?
A férfi lassan oldalra fordította a fejét, és Sigronra nézett. Sigron hátán végigszánkázott a hideg. A feltámadt hulla jobb szemében egy óriási ékkő foglalt helyet. Az olajlámpák sárga fénye megcsillant rajta, és megsokszorozódva verődött vissza. Amúgy maga az ékkő nem világított, és a csillogásától eltekintve sötét foltként ült a szemgödörben. - Na, és most? - kérdezte suttogva Wend. - Majd kiderül - felelte Rafiless, de azért erősebben szorította az ásó nyelét.
A férfi lassan végighordozta a tekintetét a társaságon, majd alaposan megnézte saját magát. A sírásók elfelejtették felöltöztetni. Tétován matatott a mellszőrze -tében, majd megérintette a frissen begyógyult sebet a hasán. Szemügyre vette a férfiasságát, és megmozgatta lábujjait. Kicsit izgett-mozgott, végül megsimogatta a nyakán is a hegeket. Aztán egy szó nélkül feltápászkodott. A sírásók hátrébb léptek, és várták, hogy történjen valami. Történt is. A hulla elfeledkezve arról, hogy mi mindent köszönhet nekik, hirtelen rájuk támadt. Elkapta Coltono nyakát, és elkezdte fojtogatni. Amikor Rafiless felemelte az ásót, a gyémántszemű maga elé rántotta Coltonót, és azt hörögte: - Ha közelebb jöttök, megölöm! - furcsa volt a hangja, nyilván a nyaksebe miatt.
Coltono azt szerette volna mondani, hogy gyertek közelebb, de nerr jött ki hang a torkán. Erőteljesen akadályozta a beszédben a szájábO' kilógó nyelve is. 242
Rafiless intett a fejével Beechamnak, hogy kerülje meg a hullát, mi az el is indult, de egy véletlenül fellökött lámpás ráirányította a fi elmet. _ A barom - morogta Rafiless.
_ Bocs. - Megölöm! - ismételte meg a gyémántszemű a figyelmeztetését, aztán úgy is tett.
Coltono kicsit elkékült, kicsit nyáladzott és hápogott, mint valami nyelves hal. Aztán a hosszú átmenet után fennakadt a szeme. A lámpásból kiömlő olaj begyulladt a földön, és a lángok a hullahegy fele tartottak. A gyémántszemű eldobta Coltono testét, és támadóállásba helyezkedett. Rafiless odaugrott, és lecsapott az ásóval. Az ásó nyele eltört a hulla felemelt jobb karján. A gyémántszemű baljával megragadta az ásó alsó, vasfejű csonkját, és az oldalról közelítő Wend felé sújtott. Utána kinyúlt Rafilessért, és magához rántotta. Rafiless minden teketória nélkül tökön rúgta. A hullahegy begyulladt a hátuk mögött. A gyémántszemű ellökte Rafilest, és kicsit meghajolt, aztán megrázta a csípőjét. Halk horkantás hagyta el torkát, ami inkább a méreg, mintsem a fájdalom jele volt. A sírásók lassan köröztek körülötte. Veszélyes fegyver volt az az ásó a gyémántszemű kezében, és nem mertek közelebb menni. így hát a feltámasztott támadott. Most Beechamot szemelte ki, és rövid, de elkeseredett küzdelem alakult ki közöttük - ásó az ásó ellen. Beecham mindegyre hátrált, és annak ellenére, hogy tökéletesen bánt a fegyverré vált ásóval, úgy látszott, hogy a párviadalban alulmarad. - Segítsetek má'! - üvöltötte Sigron felé, de Sigron meredten állt. Rafiless újabb fegyver után nézett,
hasztalan. És egyedül Wend volt olyan helyzetben, hogy segíteni tudjon. Beecham mindössze annyit ért el, hogy fél tucatnyi ütésváltás után az ásó lapjával kiverte a gyémántszemű kezéből a fegyvert, aki a hullák közé ugrott kézifegyver -utánpótlásért. - Ki se néztem volna belőled! - dicsérte meg Beechamot Rafiless. - Hát ez csak egy félszemű! - ugrott oldalra Wend egy felé repülő lángoló test elől.
De ezt követően sem jutottak a közelébe. A gyémántszemű hullákkal dobálózott, és pörgette őket. Beechamot el is csapta az egyikkel: a sírásó úgy érezte, amikor a hulla koponyája a fején csattant, hogy Menten darabjaira szakad az agya. Repült néhány métert, és feküdt egy kis ideig, mert szörnyű összevisszaságban álltak körülötte a dolgok. Wend okult Beecham esetéből, és gyakorta lehajolt, hagyta hogy ^gy -egy kar, egy-egy láb, fej, vagy egy egész test elrepüljön a feje fe -lett. Rafiless magához vette a megboldogult Coltono szerszámát, majd képen törölte Sigront, és közölte vele, hogy ha nem száll be, emelkedik a tiszteletdíjuk. Erre Sigron megmozdult.
243
Négyen voltak ásóval felszerelkezve egy pucér, tömegsírból előrángatott, felélesztett, félvak fickó ellen. Beecham ugyan még pihengetett egy keveset, és Wend a derekát fogta, de mégiscsak négyen voltak. - Te kivered a kezéből a hullát... - kezdte Rafiless a tervezést. - Hogyan? - kérdezte Sigron. - Ugorj elé! - Aha. - Kivered a kezéből a hullát, mi bedig lecsapjuk az ásóval! Egyszerű.
A gyémántszemű is megpihent. Mivel látta, hogy az ellenfelei nem mutatnak szándékot a támadásra, hanem ehelyett halkan tanakodnak, leeresztette a hullát, és a térdére támasztva annak egyik karját, egy rántással könyékben letörte a kezet. A csontok és az inak idegborzoló reccsenéssel szakadtak ketté. Nem volt olyan hatásos, mint egy egész test, de az első ütést háríthatja vele, és szúrhat, aztán pedig szerezhet másik fegyvert. A testek hegyekben hevertek a háta mögött. Csak az a szag...
Beecham felkönyökölt. Azon gondolkodott, hogy mikor látott utoljára hasonlót: egy felkarral védekező szőrös férfit, lángoló hullaheggyel a háttérben. Már ezért is megérte! - vigyorodott el. Ez az élmény rengeteg ingyenpiát jelent neki. Wend integetett, hogy álljon fel. Rafiless közölte Wenddel is a tervet, és ő most továbbadta a mellé támolygó Beechamnak. A gyémántszemű összehúzott szemmel méregette őket. A sírásók szűkítették a kört. Rafiless kicsinyenként lökődte előre Sigront, akinek azzal a letörött félkarral sem volt kedve találkozni. Ugyanakkor élénken emlékezett Coltono esetére: a gyémántszeműnek elégséges fegyver a saját karja is, nem kell oda harmadik. - Minek kellett feléleszteni? - kérdezett vissza a háta mögé. - Mennyit kapnál a gyémántért? Sigron nem válaszolt.
Beecham türelmének szakadt vége először. Ordítva rohant rá a gyémántszeműre, aki könnyen leszerelte a félkarral, amit Beecham képébe vágott, aztán hátranyúlt a többi sorstársa felé... Mire Rafiless észbe kapott, már ismét egy pörgő hullával találta magát szemközt. Előreránto tta Sigront, aki ugyanúgy járt, mint Beecham a legelején, azzal a különbséggel, hogy a mellkasát érte az ütés, és ezáltal hosszú percekig levegőhiánnyal küzdött. A gyémántszemű is megtántorodott, Rafiless csapása azonban mégsem érte el, mert gyorsan felkapaszkodott a hullahegy tetejére. - Kapd el! - ordította Rafiless Wendnek, és mutatta, hogy kerülje meg az emberi testekből álló
kupacot. Ő maga is nekiiramodott, hogy bekerítsék a gyémántszeműt, de pár lépés után egy hulla
landolt a nyakában, és Rafiless hasra esett. Végignyalta a földet, és közelről belebámulhatott egy halottnak a felvágott torkából előkandikáló nyelőcsövébe. Wend több sikerrel járt. Az ásót, akár egy lándzsát, elhajította az ellenfél irányába. A gyémántszemű ugyan elkapta, de elveszítette egy^' 244
súlyát, és legurult a hullahegy tetejéről. Néhány testet magára rántott, de akármilyen gyorsan is tápászkodott fel, ott volt előtte Wend, igaz, fegyver nélkül. Összeakaszkodtak, és Wend bizonyult gyengébbnek: a földön kötött jú Előtte azonban si keresen gyomron rúgta a gyémántszeműt. Mire Rafiless megbirkózott a rázuhant hullával, már senki sem állt kétlábon. Wend, Beecham, Sigron a földön fekve tapogatták fájó testrészeiket, a gyémántszemű pedig összegörnyedve markolászta a gyomrát. Rafiless imbolyogva megállt, és nem értette, mi a baj egészen addig, niíg rá nem jött, hogy a szakszerűtlen bélvisszapakolás okozhat görcsöket az ismét élő halottnál. Megkereste az ásót, és a feje fölé emelve közelebb tántorgott. Leütni akarta, nem megölni, de épp akkor, amikor lesújtott, a fickó felemelte a fejét, és az ásó elcsúszott... Rafiless lefejezte a gyémántszeműt. 5.
Coltono felett álltak. - Felélesszük? - kérdezte Wend. - Utálom - morogta Beecham. A verekedésben felszakadt a szemöldöke, és a fél arcát elöntötte a vér. - Hallottam a versikéjét. - Van még egyáltalán abból az italból? - Van - mondta Rafiless. - Mi lesz a részével? - Visszaszáll rám - mondta Sigron. - El kellene osztani - morogta Beecham. - Megérdemeljük. Hullarablásról volt szó, nem pedig
verekedésről egy élőhalottal. Tíz és fél arany mindenkinek... - Tizennégy - helyesbített Rafiless. - Sigronnak ott a saját része. Ezt csak hármunk között kell felosztani.
Beechamot nem kellett sokáig győzködni. - Ez így nem tisztességes! - panaszkodott Sigron. - De mi vagyunk többen.
Kiderült, hogy a szép szó Sigron esetében is használ. - És azt felélesszük? - kérdezte Wend a félszemű felé intve. - Add ide a gyémántot! - mondta Sigron, és kinyújtotta a kezét Rafiless felé. - Miből gondolod, hogy nálam van? - Hülye vagy?
A gyémánt is előkerült. - Hohó - szólalt meg Wend -, ha itt a gyémánt, Sigron hogyan juttatja el a hullát a varázslóhoz? - Sehogy! - Akkor viszont nincs jutalom. - Mit osztottunk el az előbb? - De van gyémánt.
, Végig kellett gondolni az új felállást. Ki előbb, ki utóbb, ki egyáltalán nem végzett a végiggondolással. Majd miután egymás szemébe 245
nézve megpróbálták kitalálni, ki milyen eredményre jutott, vagy nem jutott, Sigron felnyögött. - Rosszat sejtek... - Pénzzé tesszük, és elosztjuk négy egyenlő részre - mondta Wend.
Sigron felemelte a kezét, aztán hagyta lehanyatlani. - Mi van? - kérdezte Rafiless. - Én szállítottam a hullát - mondta Sigron. - Nekem több jár! - De mi kapartuk ki, és öltük meg! - Ez az! A varázsló meg fog haragudni. És ha egyszer ő haragszik, akkor cseszhetjük a pénzünket. Ha
bosszút akar állni, mindannyiunknak végünk. Ez már komoly probléma volt. - ...tegyük vissza a gyémántot a helyére - ajánlotta Sigron, akinek így nyilván több jutott volna. - Én
bekenem balzsammal a nyaksebet, és minden marad a régiben. - Nem is fog feltűnni - morogta Wend. - Van elég balzsamod? - kérdezte Rafiless.
Sigron rögtön a zsebéhez kapott. Előkaparta a tégelyt, és belekukkantott. Aztán mielőtt összerogyott volna, az e gészet hozzávágta Beecham fejéhez. Beecham felüvöltött. - Ezek szerint nincs választási lehetőségünk - mosolygott Rafiless. - De egyszerű a megoldás. Te
jelented a varázslónak, hogy nem találtad meg a hullát. Mi elrejtjük a gyémántot, és amikor már mindenki elfeledkezik róla, pénzzé tesszük... Egyedül Wend gondolkodott el Rafiless javaslatán. Beecham, Sigron és főleg Coltono nem voltak olyan állapotban, hogy megtegyék. Wend viszont igaz, hogy alacsony volt, de nem hülye. - Hova rejtjük el? - Majd nálam lesz. - Nem tartom jó ötletnek... - Talán arra célzói?... - Neeem. De elveszhet, kirabolhatnak... Jobb lenne, ha szem előtt lenne... - Mire gondolsz? Wend Coltonóra mutatott. - Hát, az ő szemére... Mégiscsak fel kellene éleszteni. Az életéért nem is nagy ár... - Mármint oda elrejteni? Nem lenne jobb mégis, ha nálam lenne? - Nem. - És Coltono mit szól hozzá, hogy kinyomjuk a fél szemét? - Mondom: nem!
Wend feltűnően ragaszkodott az ásójához: pörgette, és nyak fele szúrt vele, így Rafiless hamarosan beadta a derekát. - Ha mindenki tud egyezséget kötni, én ne tudnék? - kérdezte; amikor a maradék mágikus italból
Coltono szájába öntött pár cseppnyit. Aztán az egyik lámpa elé tartva megnézte, mennyi maradt az 246
üvegcsében. - Még egy adagocska... Mehetek vissza az öreganyámhoz. Csak bírjak magyarázkodni. Hogyan meséljem el? Sigron végre felnézett. _ Mit csináltok? - Egészen megtört volt a hangja. Az előbb már azt hitte, hogy minden rendbe jön, de most megint mélyponton volt. Ki is
mondta. _ Jó neked - nyögte Beecham. - Csak én legyek egyre szarabbul? Wend elmesélte, mit találtak ki. Sigron megvakarta a fejét. _ Nem kellett volna először a szemét kiszedni? Rafiless Coltonóra nézett. - Ajaj... Lehet, hogy nehézségeink lesznek?
Már késő volt. Coltono óriásit böffentett, és keze -lába megremegett. A nyelvét visszahúzta a szájába, és szederjes arca kicsit világosabb színűre váltott. Mindazonáltal nem lett szebb. Krákogott, hörgött, és öklendezett, miközben oldalára fordult. - Meg tudjuk magyarázni neki? - kérdezte aggodalmasan Wend. - Megpróbáljuk - felelte Rafiless. - Szeretném, ha elvennétek az ásókat a közeléből, és magatoknál
tartanátok! - Kiáltsatok, ha segítség kell! - motyogta Beecham.
Rafiless felültette Coltonót, és mint egy gondos anya, ha esti mesét mond gyermekeinek, beszámolt a harcról. Elmondta azt is, hogy az öreganyja fözetével hozták vissza az életbe, és hogy ezért tartozik nekik. - Hííí... heee... - Mivel? Mivel? - türelmetlenkedett Rafiless. - Az egyik szemeddel. - Heee... - tiltakozott bágyadtan a kopasz. - De igen. - Heee... - Nincs más választásod. Legfeljebb visszasegítünk a többiek közé! - Rafiless sokat sejtetően a kis
kékes lángocskákkal átszőtt hullahegyre pislantott. Majd átkarolta Coltono vállát. Amúgy barátian. - Hííí... ééé... - Mert megkapod helyette a gyémántot. Tulajdonképpen még örülhetnél is. Ez sokkal értékesebb,
mint a szemgolyód. És abból különben is kettő van. Csak feküdj le nyugodtan, és pillanatok alatt meglesz! Ki csinálja? - Van gyakorlatom az ilyesmiben - szólt Wend, és megropogtatta 32 ujjait. Mintha száraz gallyakat
törögetett volna. - Egyszer egy boszorkánynak tíz pár kék szemet kellett leszállítanom az egyik csodaleveséhez. A végére már egészen belejöttem a gyűjtögetésbe... Coltono érezhetően idegesebb lett, amikor Wend ezek után közelebb lépett. Megpróbált elillanni, és ülő helyzetéből darabos mozdulatul oldalra dobta magát, de Rafiless elkapta a lábát, és még csak felállm ^m tudott. Sigron rögtön a mellkasán termett, Wend pedig a fejénél. ~ Fogjátok le! - kiabálta Wend. Coltono ide-oda kapkodta a fejét.
247 - Hogyan? - kérdezte Rafiless, és megprópálta megragad Coltono csupasz kobakját. - Mibe lehet itt kapaszkodni?
~ '
- Talán a fülébe... - Még a kezemben maradna... - Lépj a fejére! Lépj a fejére!
Sigron gyors elhatározással beletérdelt Coltono szájába. Ettől annak kitörött néhány foga, és vér öntötte el a száját. - Megfullad! - mondta Beecham, aki Coltono lábánál helyezkedett el, hogy amaz rugdosni se tudjon.
Természetesen mindezt csak azután hogy Coltono egyszer fejbe rúgta S igront. - Megint? - Gyorsan végzek!
Rafiless mégis megragadta Coltono füleit, és így, a kóválygó Sigronnal már erősen tartották a kopasz fejét. - Melyiket nyomjam ki? - kérdezte elbizonytalanodva Wend. - Amelyik kézre esik... - Csak siess!
Wend gyorsan odamászott, és benyálazta a jobb kezén a hüvelykujja körmét. - A jobb szeme jó lesz? - Neki a bal? - Aha. - Csináld!...
Wend a szem külső feléhez közelítette a körmét, aztán belevájta a bőr mellett a szemgolyó alá. Tevékenysége nyomán vér jelent meg az arcon, és Coltono gurgulázón felüvöltött, bár hangját erősen letompította Sigron térde. Wend odanyúlt a másik kezével, és kifeszítette a szemhéjat, majd egy gyors mozdulattal még mélyebbre nyomta hüvelykjét. Kis reccsenés kíséretében, amit csak ő hallott és Coltono a koponyájának mélyéről, elszakadtak a szemgolyó oldalsó izmai. Wend már bent járt a szemgolyó alatt, ahonnan bőségesen patakzott a vér. Kicsit megforgatta az ujját, és ezzel elszakította a látóideget, majd a hátsó szemizmokat, s aztán megfeszítve és felemelve hüvelykjét kifordította a szemgolyót az üregéből. Az lazán csüngött Coltono arcának közepén.
Wend a szemüregben hagyta az ujját, majd a másik kezével egy pillanat alatt elszakította a maradék izmokat. Coltono ekkor kezdett igazán tombolni, de aztán hirtelen elcsendesedett. - Mi van? - kérdezte értetlenül Sigron. Rafiless Coltono mellkasához hajtotta a fejét. - Meghalt - mondta később. - Megint?! - Unommáreztacécót... - Megállt a szíve. - És ráadásul be is pisált - nyögte Beecham. - A mindenségit! - morogta Rafiless, és megint elővette az üvegcsét. - Most aztán végképp
magyarázkodhatok az öreglány előtt. - A rohadt életbe, nem belenyúltam? Már tiszta genyó vagyok. 248 Rafiless megütögette Sigron oldalát, hogy most már kiveheti a térdét Coltono szájából. Sigron
nehézkesen húzódott hátra, és ügyetlen mozdulatainak eredményeképpen még rátérdelt Coltono ádámcsutkájára, jmely ekkor szintén roppanó hangot adott. Eztán Rafiless az utolsó cseppig belecsorgatta a nyitott szájba öreg -anyjának varázsfözetét. Hamarosan ismét rángások futottak végig Coltonón. - Elengedhetitek! - kiabálta Wend, és félreugrott. A többiek is ezt tették, és Coltonóból végre
kiszabadulhatott a fájdalom üvöltése. A félvak sírásó felpattant, és üvöltözve rohangált körbe -körbe, miközben a szemgödrét tapogatta, és minden nyilallásra csak még hangosabban jajgatott. - Azt hiszem, megmaradok a hulláknál - morogta Wend, és a szemgolyót dobálgatta. - Sokkal
csöndesebbek! Ezért is jöttem el abból a jól fizető börtönőri állásból. - Nem volt az olyan jól fizető. - Igaz, de jó kapcsolatokra lehetett szert tenni. Ideig -óráig... A tekintetükkel követték csak Coltonót. - Várjuk meg, míg megnyugszik! - Várjuk! - Nézd csak! - villantotta ki hiányos mosolyát Wend. - Kevesebb foga van, mint nekem! - Fogd már le! - Nyugi, Coltono, nyugi! Nem akarunk bántani! - A szemem!... - Sosem bántanánk egy félvak barátot!
- Ez így nem megy! Ránk virrad, mire végzünk! Wend ugrott, de elvé tette.
Sigron a varázslótól kapott kis tégellyel ácsorgott, és várta, hogy a többiek végre megint elkapják Coltonót, mert amaz nem engedte őket közel magához. A szem kioperálása után csak nehezen állt el a vérzés, és még nehezebben állt le Coltono. Amikor azonban végre abbahagyta azt az őrült és amúgy teljesen felesleges szaladgálást, Rafiless egyáltalán nem tudta benyomni a gyémántot a szemgödörbe, mert óriási fájdalommal járt, és a kopasz vértől iszamós kezével mindegyre csapdosott. Sigron akkor azonban kitalálta, hogy azzal a körömnyi balzsam-mal ami megmaradt, bekenhetnék a szemgödröt, és ha beheged, akkor * gyémántot is sokkal könnyebb lesz berakni. De Coltono nem hagyta, hogy segítsenek, és időközben újból futkosni kezdett., - Kend be a gyémánt alját! - mondta Wend. - És amikor gyorsan "pöccintjük a helyére, akkor
megkezdődik a gyógyulás is! Beecham az ásóval végre elkaszálta Coltono lábát, és gyorsan rajtatermett. ~ A másik szememet ne!... - üvöltötte Coltono. ~ Miért hiszi, hogy rosszat akarunk neki? - kérdezte naivan Wend. 249 - Merő rosszindulatból.
Sigron a gyémánt alját kenegette. A balzsam utója éppen elegendő volt egy sebre. Egy élőnek a sebére. - Hozd már ide! - integetett Rafiless.
Ismét lefogták Coltono fejét, azzal a különbséggel, hogy Rafiless térde került a szájába. Most ehhez is hozzáformálódtak Coltono fogai -egy kitörött, s három szúró fajdalommal mozogni kezdett - enyhén befelé dőltek, és halkan recsegtek -ropogtak. Sigron nem sokáig váratott magára, és gyorsan elvégezte a feladatát: egyetlen nyomással belepréselte a gyémántot Coltono szemgödrébe. Aztán mind a négyen szétrebbentek. Coltono ugyanazt játszotta el, amit már oly sokszor: körbe -körbe szaladgált, és ordítozott. Hisztérikusan kapargatta a gyémántot, de nem tudta megfogni, és minden igyekezete ellenére sem tudta kiszedni. - Majd csak elfárad! - mondta Wend. - Még szerencse, hogy messze a város - morogta Rafiless, arra célozva, hogy túlságosan hangosak
ezek az estén. Sigron az ujján maradt kenőcs halvány nyomait rákente a felkarján egy előző napi pókcsípésre, aztán elhajította a kiürült tégelyt. - Aha - morogta Beecham. - Én is azért szeretem ezt a munkát, mert olyan csendes... De hogy ez mit
tud lármázni! - Jó, hogy nem szalad el messzire... - Szerintem a lámpások miatt. Egyedül itt van világos. Azok miatt jön mindig erre.
- Tisztára, mint a boszorkánylepkék. Aztán Sigron megjegyezte: - Mégiscsak vissza kéne szórni a hullákat... - Kinek van kedve dolgozni? - Egy gyémánttal! Gazdagok vagyunk! - Nono! Még nem tartunk ott! Be kell kötözni Coltono szemét, hogy senki ne láthassa meg. Aztán
együtt maradunk, mint négy jó barát... Együtt eszünk, alszunk, dolgozunk... - ...és Beechamtól elvesszük az ásóját! - ...és tőled is! - Jön vissza!
Coltono valóban megjelent ismét, és feléjük botladozott. Elfogyott a levegője, és már csak hellyel közzel ordított fel. Amikor hozzájuk ert, elbotlott, és elhasalt. Rafiless hátára fordította, felültette, majd megemelte az állát, hogy megnézze a jól végzett munka eredményét. - Nagyszerű - mondta -, már gyógyul is! - Fáj - hörögte Coltono. - Ugyan - legyintett Rafiless. - Majd elmúlik!
Coltono felemelte a fejét, és ránézett, de első pillantásra nem *SI?eÍT meg. A lámpák halovány fényében egy viszketeg bőrű, hulló [fi mocskos, borostás alakot látott, akinek a jobb kezén három ujj hiány zik. Kissé elmosódottak voltak a vonásai, mintha egy koszos üveg ^ ne közöttük... Aztán Coltono pislantott egyet, és a régi Rafiless S11^,^ előtte: egy kevésbé mocskos, de energikus arc, verejtéktől csatakos, hajkoronával és tenyerenként csak egy hiányzó kisujjal. 250 - Na, mi van? Megismersz? - kérdezte Rafiless. _ Ráfi... less - motyogta Coltono. _ Nem lesz semmi baj! - bizakodott a másik. - A lehető legjobban [öntöttünk!
_ Reméljük - felelte Sigron, a ki már azon gondolkodott, hogyan ögja a megbízójával közölni a rossz hírt. Mármint hogy se hulla, se cenőcs. Coltono a hang irányába fordította a fejét. Felismerte Sigront, aki azonban gyors változáson ment át: elkezdett füstölni, inge -nadrágja égett szélű cafatokká ugrott össze, bőre megfeketedett, húsa néhol elillant, és kilátszottak a csontjai. Véres belső részei előnytelenül lógtak ki a gyomrából. A kopasz látott már ilyen csatatéri hullát: egy mágikus tűzsugár okoz efféle sebeket. Coltono elkapta a fejét, és megpillantotta a szétnyitott fejű Wendet, akinek egy ásó vasa meredt elő a
nyakából. Az ásó a koponyáján és az arcán keresztül hatolt le a nyakig, és pontosan kettészelte azt. Tipikus munkahelyi vita...
- Adjatok valami ruhadarabot - mondta Rafiless. - Honnan? - kérdezte Wend. - A hullákról minden leégett! - Kérem az ingun'adat! - Adja oda Sigron! Nekem ez az egy ingem van! - Mért? És nekem? - Ne vitatkozzatok!
Beecham döntötte el a kérdést: egy mozdulattal leszakította Wend inge ujját, és átnyújtotta Rafilessnek.
Coltono tekintete az előtte átnyúló kézre esett. A csuklón vastag vasat, és nehéz láncot látott. Hogyan képes ebben ilyen könnyen mozogni? - gondolta, és Beechamra nézett, aki szörnyű látványt nyújtott. Arca feldagadt, nyelvét kitépték, fülét bevagdosták. A másik keze üszkösödni kezdett, és látszott, hogy már csak pár napja van hátra. . Aztán Coltono egy pillanatra megvakult ismét. Mire látni kezdett, immár a másik szemével, Beecham vigyorgó képe jelent meg előtte. Rafiless bekötötte a gyémántszemet, és most a csomózással foglalkozott. - Ne! -kiáltotta magából kikelve Coltono, és letépte a kötést. Kiürült aggyal, gondolatok nélkül ült
hosszú ideig. A fájdalom hul amzását sem érezte már testében. Mintha megbénult volna, vagy mint a rajta is jelentkezne a szokásos hullamerevség: csak bámult előre, a
otetségbe, túl a tömegsíron, el a megégett és bűzlő hullahegy mellett. 1Vel semmit nem csinált, nem ugrált, nem verekedett, a többiek sem m°zdultak. gvök" <"°'tono a földre pillantott. Érezte ujjai alatt a csupasz göröngy Ket, de gyémántszemével ugyanakkor selymes, hosszúszárú, vastag Smólörtlatott -Utana az égre nézett -A hold szokatlanul magasan és és p ? trono't ahhoz képest, hogy ezen az estén még meg sem jelent, e§y hét óta egyfolytában fogyott. 251
A feltámasztott sírásó elméje kitisztult, és már tudta, mi történt vele A gyémánt nem egyszerű ékkő. Átlát rajta, lát vele. Gyémántszemévei a tárgyak, emberek jövőjét látja, pontosabban jövendő állapotukat Ahol most halottakat ástak el illetve ki, ott egyszer majd dús mező les? A társai, akik most vigyorogva örvendeznek a gyémánt megszerzése feletti örömükben, azok... Coltono eldobta a kötést, és ellökte a csodálkozó Rafilesst. Aztán félve a szeme elé emelte a kezét.
Az ujjain rengeteg gyűrű csillogott. Mindegyik arany, némelyik gyémántkővel. Körmei ápoltak és frissen vágottak, a keze tiszta, és puha. Az ingujja a legnemesebb szövet, ezüstszálakkal átszőve. A lábán a csizma finom bőr, fényesre suvickolva. Hatalmas díszes köpeny terült térdére. Coltono megnyugodott. Vele minden rendben lesz. Az ő sorsa jóra fordul. Mással mit törődjön? Most már hagyta, hogy Rafüess vigyorogva bekösse a gyémántszemet, és furcsán elégedettnek érezte magát Rafiless pofáján nyugtatva egyetlen ép szemét. Röhögj csak! - gondolta magabiztosan. - Én élek! De valamit nem tudott.
Az előbb a köpeny miatt nem látta a láncokat a lábán, és nem láthatta az arcát sem, amelyből a homlokára tetovált rabszolgajelvény alól egyetlen gyémántszem, a jövő titkainak furkészője és egy üres szemgödör meredt a világra. Susurro, Yvorl papja a haja tövéig reszketett. Egyetlen ép szemével rátapadt a rozzant deszkafalba fúrt lukra, s izgatottan markolászta áldozótőrét. Persze, csak a nyelét. - Istenem... - suttogta. - Mit nem adnék!... Gyakorta fohászkodott Yvorlhoz - noha eddig nem sok foganatja támadt. Hosszú papi pályafutása
során eddig csupán egyetlen áldozatát fogadta el a Káosz kiszámíthatatlan istene... annak sem ő vágta el a nyakát, csak úgy lopta egy elhagyott akasztófáról. Thorton szent remetéje egyszer azt állította, hogy Yvorl azért mellőzi Susurro áldozatait mert a pap jobban szereti a nőket, amíg az ágyán ficánkolnak, mint amikor már az áldozati máglya parázslik alattuk. Erre Susurro - hirtelen felindulásból - feláldozta a remetét. Y vorl persze nem fogadta el. Ettől függetlenül a remetének igaza volt... - Istenem! - fohászkodott Susurro. - Egy évet adnék az életemből, ha az enyém lehetne ez a nő!
A kiszemelt teremtés éppen fürdőzéshez készülődött a deszkapalánk túloldalán, és sejtelm e sem volt arról, hogy valaki éppen meglesi. Susurro ennek az apróságnak momentán az életét köszönhette ugyanis a szépség Thorton ifjú hercegének volt a menyasszonya, s mint e jelentős cím birtokosa, máris tucatnyi herélt szolgának parancsolt. A heréltek pedig meglehetős bosszúvágyat éreztek minden férfi iránt, aki még örömét leli a nőkben... A herceg menyasszonya ekkorra megszabadult feleslegesnek ítélt ruhadarabjaitól - vagyis az összestől -, hogy a forró fürdő előtt bekenje testét illatos olajakkal. - Egy évet adnék az életemből, ha az enyém lehetne ez a nő! - ismételte meg kiszáradt torokkal Susurro. - Csak? - kérdezte tőle fitymálódva valaki, aki eddig semmiképp sem lehetett ott, különben Susurro
nem leskelődött volna a hercegi palota fürdője mögött. Yvorl papja úgy ugrott hátra, mint akit kígyó mart meg.
A kis fickó, aki pofátlanul a képébe vigyorgott, nem ért a derekáig sem. A nagy meleg ellenére is szürke bundába burkolódzott - de lehet, hogy a saját szőrzete volt. A félhomályban is tisztán látszottak hegyesre reszelt fogai, ahogy a papra vigyorgott. - Csak? Ilyen smucig disznó vagy? - csóválta a fejét az emberke. -Egyetlen nyomorult évecske ezért
az istennőért?'! Susurro sápadozott, azután vörösödött - a guta kerülgette. - Ki a fene vagy te? - suttogta felháborodottan. A hangjára a heréltek miatt ügyelt. - Csak ne olyan hevesen, Susurro! Yvorl küldötte vagyok! - P lentette ki az emberke, és kihúzta
magát, teljes két és fél láb magassas ban. - Hogy a fenébe kerülhettem volna ide másképpen ? - Egy szládl - csillant fel a pap szeme. Micsoda szerencse!
. A kis fickó válaszképpen az orrába túrt.
Mármint Susurróéba, i" tán a pap térdére ugrott.
~^
- Telhetetlen! - vigyorgott hegyes fogaival Susurro képébe. -egy b 'hlarí vagyok. 254
_ Nem hallottam még a... a iánkról... - vakarta meg a fejét 5usurro, mihelyt sikerült kibányásznia az orrából a b 'hlarí kezét. _ Ha szerencséd van, nem is fogsz többé! - jelentette ki vészjóslóan a kis fickó. - Rettentően gonosz teremtések vagyunk ám... csakhogy most büntetésből kívánságokat kell teljesítenem. - Az enyémet? - csillant fel azonnal Susurro szeme.
_ Nem... az eunuchokét, akik a tojásaidból akarják elkészíteni a herceg reggelijét! - méltatlankodott a b 'hlarí, és megint beletúrt Susurro orrába. - Hé! Abbahagynád!?! - Akkor viselkedj Yvorl papjához méltóan! - feddte meg az emberke. - Ha megemberelted magad,
akár a tárgyra is térhetnénk! - Enyém lehet a maca? - nyelt nagyokat Susurro, máris feledve az orrturkálást. - Hogyne. Megfelelő ellenszolgáltatás fejében! - ágaskodott a b'hlarí. - Mit gondoltál, nem vagyok
holmi nyavalyás kívánságtündér-ke... brr... én b 'hlaríVagyok! - Aha - egyezett bele sürgősen a pap. Jobb ráhagyni az ilyeneket, akkor talán elkerülheti az
orrturkálást. - Szóval az imént egy évnél tartottunk - folytatta a kis fickó. - Kevés... kevés...
Susurro megvakarta az üstökét. Amióta a b 'hlarí megjelent mellette, ez a mozdulat úgyszólván sajátjává vált. Lelki szemeivel felelevenítette a fürdéshez készülődő hercegi menyasszony látványát. Az emlékkép hatására ugráló ádámcsutkával nyeldekelte a levegőt.
- Legyen kettő! - vágta rá kisvártatva.
A b 'hlarí a homlokát ráncolva meredt Susurróra. - Itt hagylak! - fenyegette meg. - Ko molytalan vagy! Mások az :gész életüket odaadnák ezért a nőért!
Sőt! Egyetlen csókjáért! - Azok mások - húzta el a száját sértődötten Susurro. Azután a ieszkapalánkhoz hajolt, hogy ismét
megnézze magának... amúgy üzle -üeg... a herceg menyasszonyát. A b'hlarí nem túlzott korábban. Valóban olyan volt a lány, mint egy stennő. Félig beolajozta már a
testét... éppen a combját kenegette. Susurro homlokán kövér izzadságcseppek születtek, mire el bírt fakadni a nem mindennapi látványtól. ~ Na?-firtatta a b'hlarí. . ~ Ren... rendben... - kapkodott levegő után Susurro. - Legyen öt
A b 'hlarí azonnal felderült. r ~ Látod? Ez már beszéd! Én most elveszek öt évet az életedből, és ans tiéd a nő! - mondta szélesen vigyorogva, és egy óvatlan pillanatban ismét beletúrt Susurro orrába. fcles fájdalom hasított a pap agyába, amely azonnal megszűnt, mi -nlt^ a P ^an kihúzta kezét az orrából. Valami apró fényesség ficánlakis fickó ujjai között, amit gyorsan a szájába gyömöszölt. i n~i ^Zze' megvolnánk! -jelentette ki csámcsogva a kis fickó. - Tiéd /bt Marinette... mert így hívják vágyaid asszonyát... már epedve 255 - Úgy érted... - Susurro még kissé kába volt az imént átélt fájdalomtól. - Nyomás! - intett a b 'hlarí a palánk felé. - Törd át! Susurrónak sem kellett több. Atrobajlott a
palánkon, mint egy bivalycsorda. - Marinette! - bömbölte. - Ó! Hercegem! - sikoltotta a vágytól remegő hangon a lány, és anyaszült meztelenül Susurro karjába rohant. Nem semmi! - gondolta elégedetten a pap... Azután hátulról lecsapott rá egy széles szablya, és
elválasztotta a fejét a törzsétől. Susurro lelke elkeseredetten szállt a poklok felé. Egyszer csak gusztustalan túlvilági entitás sodródott mellé. - Susurro! Megismersz? - vigyorgott az a valami Susurro képébe. -Ab 'hlaríl - susogta teli torokból a
lélek. - Becsaptál! - Én? Hiszen tiéd lett a nő!
- De csupán öt évet adtam érte! - háborgott Susurro lelke elhalón, mint a tavaszi szellő. - Nem az
egész életemet! Becsaptál! A gusztustalan entitás úgy tett, mintha meglepődött volna a lélek szavain. Legalábbis úgy látszott... - Hát te nem tudtad? Már csupán öt éved volt hátra az életedből! Sorsod előre meg volt írva... -
magyarázta kajánul. - Ha nem hiszel nekem, meg is nézheted, mihelyt megérkeztünk! Susurro lelke döbbenten meredt a b 'hlarí túlvilági formájára. - Öt év... csak öt évem volt... - Öt, ha mondom! - Mégis becsaptál! - siránkozott teljesen magába zuhanva Susurro lelke. - Hiszen nem tehettem
semmit Marinetté-vel! Semmire sem jutott időm! A b'hlarí ezekre a szavakra egészen közel úszott a poklok felé zuhanó Susurróhoz. - Hát nem mondtam, hogy rettentően gonosz vagyok? - vigyorogta kéjesen, és beletúrt Susurro
lelkének orrába. Vagy valami ilyesmi...
Gógyis Tódor a tükör előtt állt és hatalmasra duzzadt orrát vakargatta. Nagyon elégedetlen volt a látvánnyal. Mélyen elgondolkozva szemlélte saját képmását, s csak hosszú idő után jött rá, hogy krurnplit formázó, pattanásos szaglószervével van a hiba. Mintha az elmúlt hét óta nőtt volna fél ujjnyit a hossza, és sokkal dagadtabb is lett. Vajon magától nőtt ekkorára, vagy valami alattomos rovar csípésé tői dagadt fel? Lehet, hogy Tódor tévedett, s orra soha nem volt kisebb, mint most de a gondolat mégsem hagyta nyugodni. Ekkora burgonyával a nózija helyén mégsem járkálhat a faluban világ csúfjára. Ráadásul épp most kezdtek úgy alakulni a dolgok, hogy találkára hívhatná Zsam -Zsam Margót, s kipróbálhatná, milyen ruganyosak a lány dinnyényi zsamjaf... Ara ha Margó meglátja ezzel a gusztustalan burgonyával az arca közepén, szóba sem áll vele, csak kigúnyolja. Valamit tennie kell! Nem hagyhatja, hogy jóképű, markáns arcát elcsúfítsa ez a durva kinövés! De kihez fordulhatna tanácsért? Ki tudna segíteni rajta? Tódor tekintete, mintegy véletlenül, a tükör melletti üvegpolcra vándorolt. Nézte az egymás mellett sorakozó tégelyeket, üvegcséket, és a megoldás villámként cikázott át az agyán. Pirtó néne! A falu vénséges vén javasasszonya, a gyógyfüvek és babonaságok nagy ismerője, bűbájossággal megáldott gyógyítója, ő talán tud megoldást a problémára . Lehet, hogy van valami teája vagy kenőcse orrmegnagyobbodás ellen, amit használhatna.
Tódor nem hagyott magának több időt a töprengésre. Elfordult a tükörtől, s mellényét magára öltve elindult, hogy felkeresse a javasasz- szonyt, akit az irigyei boszorkánynak tartottak. Pedig Pirtó néne csak egy jámbor öregasszony, aki elmélyedt a természet tudományaiban. Tódor, mielőtt kilépett volna az ajtón, hirtelen észbe kapott. Nem járkálhat ezzel az orral a faluban! Még meglátja Zsam -Zsam Margó, és nem jön el az est i légyottra! Tódor résnyire kinyitotta az ajtót, és kilesett. Odakint senkit nem látott. Tiszta az út egészen a falu túlsó végéig. Óvatosan kilépett, majd csendben behúzta maga után az ajtót. Orrát a tenyerével eltakarva, hangosan zihálva vágott neki az ösvénynek. Mahoutnak hála, ebben az órában a falu a déli pihenőjét töltötte, így egyetlen árva törpével sem találkozott az ösvényen, és a falu legszélső házaitól is jóval távolabb egy gigászi, terebélyes fa tövében feltűnt Pirtó néne rogyadozó sar -kunyhója. Teljesen szokványos kunyhó volt, attól eltekintve, hogy a N^ fölött egy kuvik társalgott egy fejjel lefelé lógó denevérrel, a bejárat előtt pedig két éjfekete szőrű kandúr görgetett összevissza egy szédelg0 varangyosbékát. Tódor átlépte a játszadozókat, időben elugrott a kuvik pottyan3 alól, és bekopogtatott. - Bújj be! - hallatszott egy reszelős, érdes hang. 4 zsam - mell, kebel, csecs, tőgy (törpe nyelven). A törpék némely d ban elég szemérmesek, s nem
neveznek nevükön egyes testrészeket. 258
Tódor lehajtott fejjel benyomult. Odabent sűrű félhomály és erős, émelyítő illat fogadta. Az egyetlen helyiség közepén kicsiny tűz lobogott, a lángok fölött egy rúd nyúlt át, arról egy üst lógott. Az üstben rotyogó folyadék árasztotta az émelyítő szagot. Az ajtónak háttal egy töpörödött alak üldögélt. _ Tudtam, hogy eljössz hozzám, Tódor! - mondta a banya anélkül, hogy megfordult volna. _ Honnan tudtad, hogy... - Hogy eljössz hozzám? - nyekeregte a banya, és legyintett. -Előbb vagy utóbb minden férfiember
eljön... - Úgy értem - helyesbített Tódor, és még mindig nagyon álmélkodott -, te háttal ülsz nekem, és meg
sem fordultál. Honnan tudtad, hogy én léptem be a kunyhódba? Ez valami... boszorkányi varázserő? A vénasszony felrötyögött. - Vén vagyok én már a forgolódáshoz -jelentette ki. - És egyébként is, mire szolgálna a szemközti
falon lévő tükör? Tódor elnézett a vénség feje fölött, és valóban megpillantotta saját képmását a szemközti, kopott tükörben. Egy egyik lábáról a másikra álló, duzzadt orrú törpét látott.
Es azt is látta, hogy a földön kuporgó banya a tükrön keresztül vigyorogva - sőt kissé gunyorosan -
szemléli őt. - A férfiasságoddal van a baj, ugye? - kérdezte megértően Pirtó néne. - Hát, igen, ez gyakori betegség
mifelénk... és hallom, te randira készülsz a Zsam-Zsam Margóval. Nagy falat lesz neked az a lány, de sebaj... tudok neked adni egy jó kis itókát, amitől még akkor is megjön a kedved, ha épp elment. - Semmi bajom a férfiasságommal - hadarta Tódor -, de bánja a fene, elviszem azt az itókát is, ha má r
ennyire ajánlgatja... hm... nekem ugyan nincs szükségem rá, de talán majd elajándékozom valakinek... De most nem ezért jöttem. A baj itt van a fejemen; ez a hatalmas izé itten... - Igen, az orrod - bólogatott a nyanya. - Valóban látványos darab. Nem bánt veled szűkmarkúan
Mahout, amikor megteremtett. De mi bajod vele? Fáj is... vagy csak az a baj, hogy ekkora? - Folyamatosan növekszik - dörmögte Tódor. - Ha ez így megy tovább, beborítja a fél pofámat.
A banya ráhunyorgott a tükrön keresztül. . - Tipikus szindróma... sokan hiszik úgy, hogy növekszik az orruk. Es némelyiküké valóban növekszik is. De sebaj, van megoldás. - Valóban?
~ Épp itt rotyog az üstben az a főzet, amely lelohasztja majd az or -r°dat. Gyere közelebb nyugodtan! Tódor zavartan rugdalta a kunyhó padlatát ellepő port, és megkelte a lángot. így most szemből látta az öregasszonyt, aki a tűz mellett ^Pörgött, és folyamatosan kavargatta a kormos négyliteres üst alján %ogó alig fél pohárnyi folyadékot. Nagyon fontos munka lehetett, jjjert fel se m pillantott a vendégére. Elmélyülten dolgozott, kezében a '^feketedett fakanál egyetlen pillanatra nem pihent. Tódor közelebb J°'t> majd az öregasszony válla felett az üstbe lesett. A kevéske koty 259
valék sűrű volt, rettenetesen émelyítő szagú és mind állagát, mind szí -nét tekintve leginkább friss hányásra emlékeztetett. Pirtó néne a köténye alól egy kulacsot húzott elő, amelyből megközelítőleg két decinyi takonyszerű nyálkát töltött az üstbe, és ahogy & elkeveredett a hányásszerüséggel, Pirtó néne még hevesebben kevertre Vad sercegés hallatszott, fekete füst szállt fel, és ahogy Tódor vigya! zatlanul beszippantotta, förtelmes húgyszag mart az orrába. Tódor hátraugrott, és köhögve, fintorogva próbálta magától elűzni a bűzt. - ízlik, mi? - kérdezte Pirtó néne, s mintha magában halkan gö -cögve nevetett volna. - Ez a szer aztán
rendbe teszi az orrod. Ha akarod, neked legkisebb nózid a faluban. Úgy fognak hívni, hogy Pisze Tódort - És nekem ezt... meg kell innom?
Tódor arra gondolt, akkor már inkább maradjon örökre ekkora orra. Még az se baj, ha növekszik egy kicsit...
Pirtó néne abbahagyta a keverést. Kezében a kanál láthatóan remegett, amikor kihúzta a zavaros löttyből. Néhány rángás futott végig a boszorkány testén, majd a vénség ülő helyzetben fordult Tódor felé. - Ezt nem meginni kell - vigyorgott a banya fogatlan szájjal. - Ez egy balzsam. Rá kell kenni a
túlságosan nagynak ítélt testrészedre, s annak mérete egy -két órán belül csökken. Ha egy hétig minden nap gondosan kenegeted az orrodat, fele ekkorára zsugorodik össze. - Ha pedig két hétig... akkor negyed ekkora lesz?! - érdeklődött Tódor. - Nagyjából. De nagyon óvatosan bánj a használatával, mert amit ezzel a szerrel lecsökkentünk, azt
soha többé, semmilyen balzsammal, babonasággal, csodaszerrel vagy más praktikával nem lehet az eredeti méretére visszanöveszteni. - Eszemben sincs visszanöveszteni! - vigyorgott Tódor. - Örülök, ha egyszer...
Az öregasszony intőén felemelte az ujját. - Nehogy túlzásokba ess, fiam! Csak fokozatosan használd, különbe n nagy bajod lehet! Naponta
csupán egyetlen cseppet cseppents belőle az ujjad hegyére, s azt kend szét nagyon óvatosan! Ismétlem: egy cseppet! Nem kettőt, és nem is hármat! Miközben beszélt, a nyanya abbahagyta a kavargatást, előhúzott maga mellől egy üvegcsét, megbillentette az üstöt, és belecsorgatott a nyálkás gusztustalanságból vagy fél decinyit. Amikor végzett, gondoj san megtörölgette az üveg száját a szoknyája szegélyével, s egy apr0 dugóval bedugaszolta.
Aztán mielőtt odaadta volna a fiatal törpének , intett. - Tartsd ide az ujjadat!
Tódor engedelmeskedett. Az öregasszony a fakanálról nagyon óvatosan rác seppentett az ujjhegyre egyetlen csöppet, és intett. . - Ennyit egy nap, ne többet! Na, kend szét azon az irgalmat' nagy orrodon! -
it és
Tódor sietve engedelmeskedett, mivel a kenőcs még forró vo1: égette az ujját. Mire azonban az orrán szétkente, az már inkább gyosnak és megnyugtatónak hatott. 260
Máris megnézegette magát a tükörben. Azon túl, hogy az orra olajosan fénylett, nem érzékelt változást. _ Mire bealkonyodik - jósolta Pirtó néne -, már látni fogod a hatását. De még egyszer hadd figyelmeztesselek... _ Tudom, tudom, nem vagyok buggyant - vigyorgott Tódor, és ^ebre vágta a kis üvegcsét. - Egy nap
egy csepp! ígérem, be fogom tartani! És nagyon köszönöm... De, hm, mintha szó esett volna egy bizonyos, másfajta balzsamról is...
- Mintha azt mondtad volna, hogy neked még nincs szükséged rá... - Nincs is - bólogatott Tódor. - De ismerek valakit, aki biztos örülne neki. Majd elajándékozom.
Az öregasszony „tudom én, amit tudok" arckifejezéssel előhúzott egy hasonló üvegcsét a szoknyája ráncai közül. Abban egy hasonló színű és állagú lötty lötyögött. - Itt van a férfiasságnövelő - mondta cinkos kacsintással a banya. -Ezt is kenni kell... biztosan tudod, hogy hova. - Mármint az a bizonyos barátom... biztosan tudni fogja! - Ebből annyit kenhetsz fel egyszerre, amennyit jónak látsz! - Az öregasszony rotyogott. - De nagyon
vigyázz, össze ne keverd a kettőt! Tódor elképzelte, mi lenne, ha egy ilyen kínos csere bekövetkezne, elképzelte a hatást, és hangosan felröhögött. - Nem vagyok én hülye!
A vénasszony szemérmetlenül sokat kért a két üvegcse balzsamért, két teljes aranyat - de megérte! Egyrészt alkonyatra Tódor dagadt orra szemmel láthatóan kezdett lelohadni, másrészt a másik szer hatására az éjszaka Zsam-Zsam Margóval minden korábbi képzeletét túlszárnyalta. Igaz, Tódor minden aktus során a végsőkig kimerült, a férfiassága lekonyult, de aztán négykézláb kimászott a „fürdőszobába", ahol a nagy dézsa állt színültig esővízzel, s minden alkalommal felajzva, harcra készen tért vissza. Alaposan megszívlelte a banya tanácsát, s attól való félelmében, hogy véletlenül összekeveri a két üvegcsét, mindkettőre címkét ragasztott. Az orrszerre ráírta, hogy „balzsam", a másikra pedig, amely a férfiassága jobbulását okozta:, jobbzsam". Mozgalmas éjszaka volt, amelynek során ő és Margó úgy kimerülik, hogy már szuszogni is alig bírtak. A végén Tódor rábukott a lány Jnnyényi melleire, és olyan édesen aludt el azokon, mint még soha életében. Amikor magához tért, Margó már nem volt sehol; ellenben a „fürdő -elyiség" felül vidám éneklés és vízpacskolás hallatszott, i, Tódor álmosan pislogva botorkált oda, hogy ismét magába szívja a ^csodás testének látványát! 0. azok a diadalmas mellek! d« *§° derékig ült a vizesdézsában, vidáman dúdolgatott, a testét ^ölgette, és csillogó szemmel meredt az érkező törpére. 261 - Ez az éjszaka maga volt a csoda! - énekelte a lány, és csókot dobott. A mellét tapogatta,
dörzsölgette. - Jó alaposan megdögönyözted a zsa/wjaimat, te, te megvadult bika... Apropó, van még itthon jobbzsa-mod? Ebben az üvegben már csak pár csepp maradt.
Tódor kimeredő szemmel bámulta, amint a lány kitölti az utolsó cseppet az ujjaira, és masszírozni kezdi vele a jobb mellét. - Áááááá... - tört ki belőle artikulátlanul. - Mit csinálsz? - Mit csinálnék? - lepődött meg Margó. - Bekenem a zsamjaimat, hogy felfrissüljenek. Szuper, hogy te erre is gondoltál, és tartasz itthon ilyen krémeket!... A balzsam pont elég volt a bal zsamomra, de a
jobb zsamomra csak pár csepp jobbzsam jutott... és.... Tódor alvajáróként lépdelt oda, és tátogva kivette a lány kezéből az üvegcsét. Teljesen üres volt. Mint ahogy a „balzsam" feliratú üvegcse is üresen hevert a földön a dézsa mellett. - Magasságos Mahout!
Rámeredt a lány mellére, és úgy érezte, ordítania kell a látványtól. Zsam -Zsam Margó bal zsa/wja már nem volt dinnye méretű; rohamosan zsugorodott, fonnyadt, és olyan lett, mint egy lufi, amiből kiengedik a levegőt. Csupán egy fonnyadt, löttyedt bőrdarab maradt a ruganyos dinnye helyén. Megmondta Pirtó néne, hogy veszélyes a tömény használat! Egy napra egy csepp! Az átváltozás visszacsinálhatatlan! És Margó jobb melle... ...váratlanul megkeményedett, hosszúkás formát öltött, és úgy meredt előre, akár egy nagy darab pénisz. Margó felsikoltott, és csaknem elájult a dézsában. - Ne aggódj - makogta Tódor -, a merevség hamarosan elmúlik a jobb zsamodból... a bal v iszont... a
bal viszont... nos, hát az... - Megpróbált biztató képet vágni. - De nekem így is tetszel... Még látta, amint a kivörösödött lány keze ökölbe szorul az üvegcsén, és feléje lendül; aztán iszonyatos ütés érte az orrán, és érezte, hogy szerte fröccsen az orra vére... Pirtó néne épp egy újfajta főzetet kotyvasztott az üstjében - ezúttal saját használatra - a legerősebb gombapálinkát, ami csak a világon létezik, s mivel menet közben többször is megkóstolta, rózsaszínben látta a világot. Amikor viszont kipillantott az ablakon, és meglátta a kunyhója felé rohanó Tódort, nagyon meglepődött. A fiatal törpe fájdalmasan fogta az orrát, és vércseppeket hullajtott maga mögött. - B'ssza meg Mahout! - csuklott nagyot Pirtó néne, és töprengve nézett maga elé. - Vajon ez a Gógyis
kevert össze valamit, vagy en adtam rossz főzetet neki? Esteledett.5 A nyári nap már lebukni készült a távoli hegyek mögé, a nappali hőséget kellemes, hűvös szellő enyhítette. Grung lassan lovagolt az úton, hisz' alig volt már pár percnyire céljától, Ezüsthíd városától. Az ork ráérősen nézelődött. Az úton meglehetősen nagy volt a forgalom, Ezüsthíd jelentős kereskedelmi központnak számított a környéken. Utazók, kereskedők haladtak a város felé, és még néhány Grunghoz hasonló vándor fegyverforgató is volt a városba igyekvők között. Az út mellett szántóföldek terültek el, és a legtöbbön - a késői idő ellenére - még javában folyt a munka. Az ork fülét hirtelen kiabálás ütötte meg.
- Nyavalyás disznó! Nem akarsz dolgozni?! A hangok az ork melletti földről jöttek. Grung lelassította hátasát, és kíváncsian figyelte, mi történik.
A kiabáló egy alacsony, kopasz, zömök fickó volt, aki kezében egy korbácsot szorongatott. Nyilván egy munkafelügyelő. Egy ember mellett állt, aki egy pillanatra letette a szerszámait, hogy szomját oltsa. A többiek nem merték abbahagyni a munkát, csak suttyomban figyelték az eseményeket. Egyikőjük sem mert társuk védelmére kelni. A férfi tovább folytatta az ordítozást, szavainak korbácsa csattogtatásával adott nagyobb hangsúlyt. Grung - bár mindig elítélte az ilyesmit - nem tulajdonított különösebb jelentőséget az esetnek, megvonta a vállát, és lovagolt tovább a város kapui felé. Azonban a kiabálás folytatódott: - Te büdös paraszt! Még az az ork is különbül dolgozna nál ad!
Grung ezekre a szavakra felkapta a fejét, és látta, hogy a munkafelügyelő ujja egyenesen rá szegeződik. Teljesen elöntötte a düh az agyát. Gondolkodás nélkül lekanyarodott az útról, és a férfi elé vágtatott. - Válogasd meg a szavaidat, ember! - kiáltott rá dühösen. - Hogyan merészelsz becsmérelni engem?
A férfi egy pillanatra elbizonytalanodott. Nem szokott ahhoz, hogy valaki szembeszegüljön vele. - Ne szólj bele más dolgába, ork disznó! - vakkantotta, majd Grung arcába csapott a korbácsával. Az ork a fájdalomtól és a dühtől teljesen elvesztette józan ítélőképességét. Kezébe kapta a
csatabárdját, majd lesújtott a munkafelügyelőre. A férfit - akinek meg sem fordult a fejében, hogy valaki kezet mer emelni rá - teljesen váratlanul érte a csapás. Még annyi ideje sem volt, hogy akár csak a kezét is a csapás elé kapja. Az ork ütése kettéhasította a koponyáját, mire élettelenül rogyott össze a földön. Grung, amikor rádöbbent, mit tett, megfordította a lovát, és a város kapuja felé vágtatott. A munkások felhördültek, de felhördülésük csak meglepettséget és megkönnyebbülést hordozott. Egyikük sem tett semmit, nem próbálták meg feltartóztatni az orkot. Grung szerencséjére a kapuőrök semmit sem láttak az egészből, így minden további nélkül beengedték. A városban a szokásos esti programi folyt; egyesek hazafelé igyekeztek, mások céltalanul lézengtek az utca5 A szerző neve a szerkesztőség hibájából tévesen jelent meg a „Vada* barbárok" c. kötetben a „közreműködők" között. Xantus Fillippino vai jában Balogh József 264
leon, és olyanok is akadtak, akik valamely mulató felé igyekeztek, szórakozásra vágyva. Az ork a piactér felé indult, hogy keressen egy fogadót, ahol megszállhat. Hamarosan talált is egy ilyen helyet. A Rozsdás Tőr nem különbözött sokban azoktól a helyektől, ahol eddig megfordult - A sör jó volt, az étel is ízletes, a fogadós olcsón számolta a szállást, Grungnak tehát semmi oka nem volt a panaszra. Miután megvacsorázott, elkérte a kocsmárostól a szobája kulcsát, majd nyugovóra tért. Bár az egész napi lovaglás kimerültté tette, csak nehezen tudott elaludni. Gondolatai a szántóföldön történt események körül forogtak. Nem az zavarta, hogy ölt, hisz' sokszor megtette már ezt életében ezelőtt is. Ám eddig csak csatában gyilkolt, ahol a tét az élete volt, itt azo nban jóval kevesebbről volt szó. Hosszas forgolódás után jött csak álom a szemére.
Halk kopogásra riadt föl. Kiugrott az ágyból, felkapta maga mellől a csatabárdját, amitől soha nem vált meg, és az ajtóhoz sietett. Csendesen mozgott, nem látszott rajta, hogy most ébredt. Ork ösztöneinek köszönhetően éberen aludt, a legkisebb zajra felébredt, és ébredés után azonnal tettre készen állt. - Ki az? - szólt ki suttogva. - A fogadós vagyok! - érkezett a válasz. - A városi őrség mindent átkutat egy tegnap érkezet t ork
fegyveres után. Ha akarod, én el tudlak bújtatni! Grung kinézett az ablakon, és a városi őrség embereit látta kijönni a szemközti házból. A katonák a fogadó felé tartottak. Gyakorlott szeme egy pillanat alatt felmérte, hogy jelentős erőkkel érkeztek. Nem tétovázott. Tudta, hogy egyetlen esélye a menekülés. Kinyitotta az ajtót. A fogadós ott állt egy lámpással. - Kövess! - mondta a férfi, és elindult lefelé a lépcsőn. Az ork követte. Ahogy meg tudta állapítani, a
pince felé haladtak. Rövidesen egy fa ajtóhoz érkeztek. A fogadós kinyitotta az ajtót, és belépett. Grung minden teketóriázás nélkül utána lépett. Megérzései nem csaltak: va lóban a pincébe jutottak. A nem túl nagy helyiségben hordók, ládák álltak, körbe a falakon polcok sorakoztak. A polcokon különböző élelmiszerek voltak. A kellemes illatokra Grung szájában ö sszefutott a nyál, de jól tudta, ilyesmire most nincs ideje. Elhessegette magától az evéssel kapcsolatos gondolatait, és a fogadósra összpontosított. A férfi a fal mellé lépett. Megnyomott egy kiálló követ, amitől az egyik polc félrecsúszott, és egy folyosó bejárata tűnt fel a helyén. - Az alagút a városon kívül, egy kiszáradt kútban ér véget. Ha oda eljutsz, megmenekültél. Most
igyekezz, a katonák bármelyik pillanatban ideérhetnek. - Köszönöm! - felelte az ork, és sietősen elindult az alagútban. A fogadós újra megnyomta a követ,
amitől a polc visszacsúszott a helyé -re- Ha Grung visszanézett volna, látta volna a férfi arcán a gonosz vigyort.
Miután bezárult a titkos ajtó, Grung teljes sötétségben találta magát. ^ ork szeme jóval érzékenyebb volt, mint az embereké, így néhány ■ttásodperc múlva már teljesen jól látott. Egy hosszú folyosó húzódott ll 265
előtte. Amennyire Grung meg tudta állapítani, nem a természet alkotása volt. Megmarkolta f egyvere nyelét, és elindult előre. Maxdor, a varázsló elégedetten nézett a varázsgömbjébe. A gömb az orkot mutatta, amint egy sötét folyosón halad előre. A mágus érdeklődve figyelte az eseményeket. Kissé izgatott volt: Grung az első, akin kipróbálhatja új játékszerét. A varázslónak sok munkája feküdt ebben a labirintusban. Ez volt az ő „kis játékszere", melyet csak Eletvesztönek nevezett. A szót ő találta ki, az élet és az útvesztő szavakból. Már az elnevezésre is
roppant büszke volt. Elvigyorodott, amikor az ork elérkezett az első csapdához, és izgatottan közelebb hajolt varázsgömbjéhez. Grung már jó ideje haladt a folyosón. Bízott benne, hogy hamarosan eléri a kijáratot. Szerencséjére és kalandozó-tapasztalatainak köszönhetően - óvatosan haladt. Egyszer csak egy vékony huzalt vett észre a földön, körülbelül a bokája magasságában. Megtorpant, majd alaposabban körülnézett. Ekkor látta meg a huzallal egyvonalban lévő nyílást a falon. Kicsit hátrébblépett, majd bárdjával elvágta a zsineget. A lyukból egy nyílvessző csapódott ki, ami - ha nem ilyen óvatos - beleállt volna a testébe. Az ork káromkodott egyet, ám örült, hogy észrevette a csapdát. Óvatosan indult tovább, tekintetével újabb csapdákat keresve. Hirtelen éles kattanást hallott. Abban a pillanatban teljesen ösztönösen hasra vágta magát. Ez mentette meg az életét, mert a feje felett egy újabb nyílvessző suhant el. Grung dühösen tápászkodott fel, átkozva magát, hogy megint egy, az előzőhöz hasonló csapdát keresett. Ezért volt az, hogy a talajon lévő kiálló követ nem vette észre, és rá is lépett. Bizony, nem sokon múlt az élete. Ha lehet, még lassabban, még óvatosabban indult tovább. Éles szeme a barlang legkisebb kövét is alaposan megvizsgálta, a talajtól a mennyezetig. Az ork bízott abban, hogy legközelebb már nem a szerencséjének fogja köszönni az életét. Maxdor idegesen szemlélte a barlangban történő eseményeket. Bosszantotta, hogy az ork már két csapdáján túljutott, és haja szála sem görbült. Ekkor kopogtak az ajtaján. - Ki az? - kiabált ki kissé idegesen. - Jon vagyok, a kocsmáros - hangzott az ajtó túloldaláról. - Eljöttem a fizetségért! - Gyere be! - felelte a varázsló. Nyílt az ajtó, és a Rozsdás Tőr tulajdonosa lépett be rajta. A mágus a
zsebébe nyúlt, és szinte oda sern pillantva egy tarsolyt hajított a fogadós felé. Az ügyesen elkapta, elvigyorodott, majd kifelé indult. Maxdor nem is foglalkozott tovább vei, újra a gömbje felé fordult. 266
Grung, ahogy haladt a barlangban, egyre inkább úgy érezte, a fogadós szándékosan csalta őt ebbe a csapdába. Tudta, vissza nem fordulhat, de elhatározta, hogy ha kijut innen, számon kéri a fogadóson a tettét'Gondolataiból különös zajok zökkentették ki. Előremeredt, és olyan látványban volt része, amire nem igazán vágyott. Egy kőgólem állt a folyosón, elzárva a további utat. Grung tapasztalatból már tudta, hogy csak egyetlen esélye van: vagy legyőzi a mágikusan teremtett lényt, vagy meghal, mivel a lélektelen strázsa elől lehetetlen elmenekülni. A gólem elindult feléje. Az ork szorosan megmarkolta a fegyv erét, és várt. Amint a kreatúra odaért, már támadott is. Grung a lény lassúságát használta ki. Elhajolt annak csapása elől, majd lesújtott rá. A szekerce szikrát vetett, ahogy a kőnek csapódott, ám a lénynek semmi baja sem esett. Grung hangosan káromkodva újra lecsapott, minden erejét beleadva az ütésbe. A gólem rendíthetetlennek látszott. Az ork elhajolt a lény egy újabb támadása elől, majd hirtelen ötlettől vezérelve megfordította a bárdját, majd akár egy kalapáccsal, a gólemre csapott. A találathelyén vékony repedés keletkezett a lény kőtestén... Grung szétvetett lábakkal, zihálva állt ellenfele teteme felett. Leeresztette a szekercéjét. Hosszú és fárasztó csata volt, de legyűrte a gó -lemet. A lényből már csak kődarabok hevertek a földön: semmi egyéb nem utalt arra, hogy itt pillanatokkal ezelőtt életre -halálra menő küzdelem folyt. Az ork néhány percig a falnak támaszkodva pihent, majd folytatta útját.
A varázsló dühösen meredt a varázsgömbjébe. Keze görcsösen markolta karszéke karfáját, lába idegesen remegett. - Ez nem lehet igaz! - mondta félhangosan. Az egyik legtöbb munkát igénylő akadálya semmisült meg
most néhány perc alatt, és ezt az öntelt varázsló nehezen emésztette meg. Jgen sok bosszúságot okozol nekem, te orkr - gondolta. „De tartogatok még számodra néhány meglepetést!" Ahogy Grung a következő akadályhoz ért, Maxdor gonoszul felnevetett. . Az ork rendíthetetlenül ment tovább a kazamatában. Mivel már jó ideje haladt a sötét folyosón, egyre nehezebb volt számára, hogy a csapdákra koncentráljon. Az egyhangúság pedig nem kedvez a csapdát kutató szemnek. Egy idő után hajlamos lesz elsiklani az apróságok fe -lett, ami akár a halált is jelentheti a csapdák után kutató számára. Az wk már azon töprengett, hogy egy kis pihenőt kellene tartania, amikor jyabb zsineget vett észre. Megállt, tekintetével megkereste a falon a y^kat. Elvigyorodott. „Kétszer ugyanaz a csapda? Ez gyenge húzás mt!" _ gondolta elégedetten, majd bárdjával elvágta a madzagot. Szi-^gő hangot hallott, de a várt nyílvessző nem csapódott ki a falból. njingot szédülés fogta el. „Mérges gáz", villant át rajta a felismerés, ^wiány rogyadozó lépést tett hátrafelé, de akkor már késő volt. A mé § szétáradt ereiben. Szédülni kezdett, ahogy a szer egyre inkább el 267
hatalmasodott szervezetén. Aztán minden elsötétült előtte, és lerogyott a barlang padlójára. Maxdor elégedett mosollyal nyugtázta az eseményeket. „ Végre elkaptam ", gondolta. Most, hogy az ork belesétált egyik csapdájába a varázsló egy szempillantás alatt megnyugodott. Már kezdte azt hinni hogy Grungért hiába fizetett, a kalandozó megfosztja őt a szórakozástól. Megtörölte izzadt homlokát, és elégedetten dőlt hátra karosszékében. Tudta, hogy a legszórakoztatóbb jelenetek még hátravannak... Lassan kezdett magához térni. Bár még émelygett egy kicsit, és a fejében tompa nyomást érzett, vasszervezete hamar felülkerekedett a mérgen. Kinyitotta a szemét. Döbbenten vette tudomásul, hogy áll: keze és lába vasgyürüvel volt a falhoz rögzítve. Egy tágas barlangrészben tért magához, amelyből két folyosó vezetett kifelé. Emlékezett arra, hogyan vágta el a zsineget, és arra is, hogy a méreg hatására hogyan vesztette el eszméletét. Onnantól kezdve azonban semmire nem tudott visszaemlékezni. Nem tudta, hogyan került ide. Észrevette, hogy felszerelése - kedvenc bárdja is - a barlang túlsó felén van. „Ez nem lehet a városi börtön, hisz' ott biztos elvették volna a holmimat", gondolta. Nem tudta, mire vélni a dolgot. Megpróbálta kiszabadítani magát a bilincsekből. Megfeszítette izmait, és megpróbálta ki tépni a falból az acélgyűrűket. Azok azonban nem engedtek erőfeszítéseinek. Kicsit pihent, majd úgy döntött, újra megpróbálkozik a dologgal, amikor neszeket hallott az egyik folyosóról. Belemélyesztette a szemét a sötétségbe, de nem látott semmit. A neszek egyre hangosabbá váltak. Olyan zajt hallatszott, mintha valaki csoszogna a kövön, ám volt valami furcsa benne. Rövidesen egy lény jelent meg a bal oldali folyosó bejáratánál. Grung - bár sok rút teremtményt látott már életében - elszörnyedt a látványtól. A valami emberhez hasonlított,
legalábbis annyiban, hogy két lába, két keze volt. Nem ruhákat viselt: testét pikkelyek borították. Ott, ahol az embereknek a fejük van, ez a lény egy nyálkás csápszerűséget hordott magán. A csáp végén egy emberi ököl méretű szemgolyó volt. A szörnyeteg valóban csoszogott, ám gyíkfarkát is maga után húzta a barlang alján, ez adta a furcsa hangot, melyet Grung nem tudott mire vélni az előbb. Járás közben csápját imbolyogva mozgatta, ám szeme mindvégig az orkra meredt. Grung újabb kétségbeesett próbálkozást tett a szabadulásra, de bilincsei erősen tartották. A lény megállt a harcossal szemben. Az ork lélekben felkészült * támadásra, de - látszólag - semmi ilyesmi nem történt. A kreatúra hosszasan figyelte a kalandozót, akinek már -már sikerült elhitetnie tna gával, hogy a lény nem akarja bántani. Aztán hirtelen, teljesen meg' petésszerüen az ork agyában rettenetes rémképek elevenedtek nieg Kora gyermekkorától kezdve minden rémálmát, minden félelmét ate > újra és újra rég elfeledett borzalmak elevenedtek meg lelki szeme1 e ,g másodpercek alatt. A rettenthetetlen harcos, akinek ajkát még jajsz 268
cSak ritkán hagyta el, sikoltozott az átélt rémségektől. Teste görcsbe rándult, izmai megfeszültek, mintha teste így akarna védekezni az iszonyatos megterheléssel szemben. Szemét behunyta, és csak üvöltött, üvöltött, bár segélykiáltásait senki nem hallhatta... Valamivel később Grung azt tapasztalta, hogy szabad. A földön fe -l^dt, de nem tudta, hogyan került oda. Teste verejtékben úszott, mellié zihált. Úgy érezte magát, mint aki iszonyatos rémálomból ébred. A szörnyű képek azonban sokkal elevenebben éltek benne, mint egy szokványos rémálom után. Az ork tudta, soha nem felejti el már őket. Minden erejét összeszedve feltápászkodott, és körülnézett. Ugyanabban a csarnokban volt, ahol nemrégiben állt a falhoz bilincselve. A földön meg is találta béklyóinak darabjait. A kínzó emlékek bizonyára felszabadították teste rejtett energiáit, és így sikerült kitépnie bilincseit a felből. A lényt - nagy megkönnyebbülésére - sehol sem látta. Összeszedte magát, magához vette felszerelését, megmarkolta csatabárdját, és - ösztöneire hallgatva - elindult a jobb oldali folyosón. Maxdor őrjöngve ugrott fel a székéről. Nem akarta elhinni, hogy az ork minden akadályán átverekedte magát. - Elrontottad a játékomat! Elrontottad a játékomat! - rikoltozta hisztérikusan. - De ezért még megfizetsz!
Magához vett néhány, a varázslataihoz szükséges komponenst, majd kilépett a szobájából. Rohanva indult lefelé egy csigalépcsőn, amely a pincékbe vezetett. Kevesen tudták csak rajta kívül, hogy mi van odalent. Annyira dühös volt, annyira hajtotta a bosszúvágy, hogy észre sem vette az utána osonó alakot.
Grung érezte, hogy jól választott. Nem tudta miért, de valami azt súgta neki, hogy errefelé van a kijárat. Ösztöneit igazolta, hogy eddig ezen az útszakaszon egyetlen akadály sem állta még útját. Aztán ahogy kilépett egy kanyar mögül, fényt pillantott meg maga előtt a folyosón. A fényben alak állt. Ember volt, nem túl magas, vékony testalkatú. Testét fekete köpeny fedte, melynek csuklyája mélyen a férfi szemébe volt húzva. Nem állt túl messze az orktól, talán ha tíz méternyire.
- Szóval azt hiszed, kijutsz innen, mi? - kiáltotta a férfi. - Innen j^i sem jut ki élve, mert ez a nagy
Maxdor Életvesztője! - üvöltötte. \™gja egyre artikulátlanabb lett, a levegő szinte vibrált a férfiban izzó dühtől. - Es most megdöglesz, te hős! Az ork látta a férfi kézmozdulatait, és hallotta a varázsige különös nyfi". ^em egyszer találkozott már mágusokkal, többel harcolt is kö-,rc> 'gy felismerte a varázslatot. Ellenfele egy tüzhengert akart vará *°>ni ellene! vni nS tudta, hogy nincs semmi esélye. Nyílt terepen kikerülhette ina a varázslatot, a szűk, egyenes barlangban viszont nem menekülje -Kétségbeesésében két kézre fogta szekercéjét, és egy iszonyatos kiáltással a varázslóra rontott. 269
Maxdor gondolatban elvigyorodott az ork tettét látva. A varázsige utolsó szavainál tartott, jól tudta, semmi esélye ellenfelének. M& majdnem befejezte a tüzhenger idézését, amikor égető fájdalmat érzett a vállában. Nem volt jelentős a sérülés, ahhoz viszont elégnek bizonyult, hogy a varázslat összekuszálódjon a fejében. Új varázslatba kezdett, de már későn... Grung tudta, hogy a mágus hamarosan befejezi a varázslatát. Már szinte látta lelki szemei előtt, ahogy kicsapnak a lángok ellenfele kezéből, hogy halálos tüzhengerré formálódva hamuvá égessék őt. Aztán észrevette a varázsló elbizonytalanodását, látta, hogy a pusztító varázslat már nem fenyegeti. Meglendítette csatabárdját. Maxdor - aki teljesen összezavarodott - már nem tehetett semmit. Az ork fegyvere egyetlen csapással fejezte le a varázslót. A mágus feje a barlang falához repült, teste rongycsomóként rogyott a földre. Az ork kissé zihálva állt ellenfele holtteste fölött. Ekkor látott meg egy embert a folyosón, a varázsló mögött nem messze, nyílpuskával a kezében. Első pillantásra azt hitte, az az ember, akit a városba érkezésekor megmentett a kínzójától, de aztán rájött, hogy csak nagyon hasonlít rá. - Köszönöm! - kezdte, de a férfi a szavába vágott. - Nincs miért köszönetet mondanod! Az öcsém mesélt rólad. Ő volt az, akit a szántóföldön megvédtél
a felügyelőtől. A nevem Arthon, és a varázsló szolgálatában állok. - Tekintete a hullára tévedt. Akarom mondani, álltam. Most pedig kövess, meghívlak szerény házunkba, hisz' biztos rád fér a pihenés. A testvérem is örülni fog! - Meg sem várva Grung válaszát, a férfi megfordult, és elindult kifelé. Az ork megvonta a vállát, és követte. Jon megtörölte izzadó homlokát. Nehéz napja volt, és most örült, hogy végre bezárhatott. Sietve rendet rakott a kocsmában, majd elindult fölfelé a lépcsőn. Benyitott hálószobája ajtaján. Becsukta maga mögött az ajtót, és az ágyához lépett. Valami neszt hallott a háta mögött, de megfordulni már nem maradt ideje. Hatalmas ütést érzett a tarkóján. Elájult. Egy barlangban tért magához. Kezét és lábát erős bilincsek tartották. Nem volt egyedül. A barlang közepén Grung állt egy lámpással a kezeben. A fogadós nagyot nyelt ijedtében. - Engedj el, kérlek! Biztos valami félreértés történt! - magyarázkodott kétségbeesetten.
Az ork rá sem hederített. Letette a lámpást a barlang közepére úgy, hogy a kocsmáros is benne legyen a halovány fénykörben, majd elindult kifelé. Ahogy belépett a járatba, éles fülével még hallotta a más* barlangból a csoszogó lépteket. - Jótett helyébe jót várj! - mormogta magában, majd sietósebbr fogta lépteit. Már majdnem elért a
kijárathoz, amikor meghallotta a w-gadós sikolyait. Bár ezt akarta, azóta, hogy a férfi csapdába csal ta o\ mégsem érzett elégtételt. Visszafelé indult Arthon házába, ahol p napja vendégeskedett. 0*7f\
Óvatosan lépett be a kapun. Későre járt már, és ő nem akarta felriasztani jólelkű házigazdáit. Ahogy elhaladt Arthon szobájának ajtaja mellett, beszélgetés hangjai ütötték meg a fülét. Bár nem volt szokása, néhány szó arra késztette, hogy megálljon hallgatózni. A hangokból rájött, hogy Arthon és öccse beszélgetnek. _ ...de keresi a városi őrség! Nem maradhat itt! - Na és, ha keresik? Itt senki nem fog a nyomára akadni! - felelte Arthon. - Mi van, ha mégis? Bajba kerülhetünk miatta! - O védett meg! Hálával tartozol neki! - érvelt az idősebb testvér. - Hálával? O csak egy ork! Nem tartozom neki semmivel!
Grung elfordult az ajtótól. Megszorította fegyvere nyelét, de aztán visszahúzta a kezét. Hirtelen haragja lassan szomorúságba fordult át. Az az ember beszélt így róla, akit megvédett sanyargatójától. Mit várhat így a többi embertől? Elfordult az ajtótól, és a szobájába sietett. Összepakolta a holmiját, és elindult a városból kivezető úton. A kapuból visszanézett, és újra eszébe jutott a mondás, melyet az emberek oly gyakran hangoztatnak: „Jótett helyébe jót várj!" Gúnyosan elmosolyodott, majd megszaporázta lépteit. i w J^^^foj.l-dtittE - Vigyázz!!!
A kiáltás megsokszorozódva száguldott végig Torquen Korog széle főútján, ahogyan a megriadt járókelők egymást figyelmezették. S A hang gyorsan terjed... de egy megvadult szkink még annál is gy0r. sabb. Dornell fütyörészve igyekezett a szemináriumra, amikor meghallotta a rémült kiáltozást - éppen annyi ideje maradt, hogy az út menti öntözőcsatornába vesse magát, és a nagy, szürke tömeg máris keresztülrobogott, pontosan azon a helyen, ahol az imént még az ifjú ork sétált.
- Vigyázz! Szkink! - kiáltotta Dornell is, mihelyt kibukkant a sekély vízből, noha a masszív jószág már
jócskán messze járt. Dornell egy pillanatra még látta széles hátát, s rajta a friss sebzést, mely elárulta, hogy a jókora gyíkfajzat mitől vadult meg. Egy szelídítő nem jól tette a dolgát; frissen befogott szkinkje kiszabadult, s most életeket veszélyeztetve száguldozik az ork város utcáin. Az ifjú ork nagyot sóhajtva mászott ki a csatornából. Rövid, barnás szőrzete, fehér tunikája ázottan tapadt rá, szandáljában cuppogott széles lába. Amint kiért a partra, újabb szkink vágtatott el előtte. Lovasa hangosan ordítozva figyelmeztette az
izgatottan nézelődő járókelőket. - El! El! El az útból! El!
Dornell hosszasan nézett utána. Az idősebb, szürke bundájú ork lehetett a szelídítő - most lélekszakadva vágtázott elszabadult jószága nyomában. Dornell régebben gyakran álmodozott arról, hogy híres szelídítő válik majd belőle, büszke és bátor vadász lesz, a lányok pedig sikítozva bújnak a kapualjak mögé, hogy onnan kukucskáljanak elő szerelmesen, amiko r a frissen befogott szkinkekkel megérkezik a sivatagból. Csakhogy Dornellt átlagon felüli intelligenciával áldotta meg Dirra, a Sors, így amikor másfél évesen bevégezte az alapiskolát, tanára bemutatta az Akadémia magisztereinek. Dornell sziporkázott azon a napon másnap már a nálánál jóval idősebb diákokkal koptatta az Akadémia padjait. Azóta eltelt újabb három hosszú év, és miközben Dornell elméje napról napra csiszolódott, régi álma mind messzebb került tőle. Ami azt illeti, most hálát adott Dirrának, hogy nem kell annak a szelídítenek a bőrében lennie. Ha az elszabadult szkink halálra tapos valakit... Dornellt kirázta a hideg, és erről nem a csurom vizes bundája tehetett. A kora reggeli langymeleg levegőn gyorsan száradt. Viszont egy pillanatra beleérzett a szelídítő sorsába... - Ha... - motyogta Dornell bosszúsan, és sarkon fordulva elsietett kényszerű fürdőzése helyszínéről.
Nem szeretett késni a szeminárium' ról, még diák korában sem. Azonban Forrásszentelés havában neve bekerült az Akadémia cőnnájába, és a tehetséges fiatal egykettőre a ka -tedra másik oldalán találta magát, hogy történelmet és filozófiát oktasson. Segédmagiszterként pedig már -már kínosan ügyelt a pontosságra274
É _ Minek siettetni a halált? Miért nem ügyelünk jobban egymásra? -norföndírozott közben, szokása szerint félhangosan. Az az elszabadult -kink- - Olyan rövid az élet... ' Dornell a régi képpel elméjében lépett be az Akadémia oszlopai köré melyet még gyermekként képzelt maga elé, elalvás előtt, oktalan eleiemtől gyötörve. Minden sötét zugban ott leselkedik Muurd, a Halál; lángoló szemnél les' a halandókat... és egy
óvatlan pillanatban magához ragadja elküket.
Az aksa telt párája lágyan táncolt az ablakon betűző napfény porondján. Dornell minden reggelét az élénkítő hatású aksa-teával kezdte - a csészéből előkígyózó pára látványa legalább olyan fontos volt számára, mint a tea áldásos hatása. Ám most, hogy az átélt esemény - még inkább az eseményt követő sötét gondolat - alaposan felzaklatta, az aksa- pára látványa csitította, nyugtatgatta, mintsem élénkítette. Mi ez, ha nem a tea varázsa! Még majd' egy gongütésnyi ideje maradt a szeminárium kezdetéig. Máskor talán olvasással töltötte volna ezt az időt, ám most úgy érezte, képtelen lenne befogadni a cőnna tudását. Inkább felhúzódzkodott az ablakpárkányra, félrevonta a homokfogó függönyöket, és lábát a z ablakon kilógatva elnézegette a reggeli fényben fürdő várost. Torquen Korog látványa az aksa-teánál is jobban megnyugtatta. Miközben óvatosan kortyolgatta a tűzforró italt, végigjártatta tekintetét a Kétszáz Forrás Völgyén. Völgynek nevezték - ki tudja miért? - az ősök, pedig a sivatag kellős közepén meghúzódó oázis nem is annyira völgyben, mint inkább egy óriási, tálszerű, homokkőszirtekkel szegélyezett mélyedésben foglalt helyet. Az oázis... és a város. A hűs vizű csatornákkal, pálmaszegélyes utakkal keresztül-kasul szabdalt város egyszerre törekedett az ég felé, s állta útját a sivatagnak. Karcsú, kerek tornyai - melyek spirálisan keskenyültek az égbe, mint a messzi tengerek csigái - szélben csattogó zászlóknak és pompás madaraknak adtak otthont. A tornyok csúcsán keskeny hasítékok, ablakok a n% égtáj felé - ide bárki felmászhatott, s ha csupán önmagával akart Maradni, bezárta az ajtót, ha társaságra vágyott, a levegőbe kurjantotta hiányát. Mert még a források mohaszőnyeg óvta partja sem vetélkedhetett a felhőknek rugaszkodó tornyok csúcsával... a szárnyaló lelkű °rkok elmélkedni, szeretkezni egyaránt a madarak világához közel szerettek.
, A karcsú kőtornyok masszív alapokon nyugodtak - szögletes, barna epületeken, melyek, mint kicsiny erődök, felőrölték a khabra erejét. ,edig a homokvihar igencsak kíméletlen ellensége volt a városnak, az ev nagy részében vadul ostromolta a falakat. A sivatag azonban képte -'en volt kivetni méhéből Torquen Kőrogot, hiába küldte rá a khabrát, a Pusztító homokvihart; a szögletes lakóépületek oly szilárdan védelmezték, mintha az istenek haragjával is képesek lennének dacolni. 275
Dornell ablakából csupán a sivatag egy darabkája látszott - a többit eltakarták a tornyok és a sziklák. Egy kis darab sivatag, de hü mása a nagy egésznek, melyhez tartozott. A hosszan elnyúló dünék sárgásvörös, lusta állatok - most Virágbomláskor valóban szelídnek tűntek. Szinte hihetetlen, hogy ugyanezek a dünék Könnyezéstől Nagy -aksáig a vihar szárnyára kapva próbálják maguk alá gyűrni Torquen Körogot. A szögletes házak, hátukon néhány toronnyal kisebb csoportokat alkottak a városon belül. Részint így könnyebb volt megkülönböztetni egymástól a kerületeket, részint ebben az elrendezésben jobban védték a völgyben fakadó forrásokat. Valójában nem egészen kétszáz forrás fakadt Torquen Kőrogban, hiába sugallta ezt a neve. Talán egykor, mikor az orkok ősei erre a helyre vetődtek, valóban ennyi forrás táplálta az oázisokat - mára jó tucatnyival kevesebb.
Az oázisok jelentették az életet Torquen Korog számára. Minden élelem itt termett: gyümölcsök, zöldségfélék, a lisztes tyrg. A pálmafák alatt aprójószág csipegette a maradékot, a tyrg rostos szárán kecskék nevelkedtek. Dornell a Papirusz n egyedben lakott, mint a legtöbben az Akadémia magiszterei közül. A negyed az
árnyékában meghúzódó kicsiny nádasról kapta a nevét - ez a nád szolgált alapanyagul a papiruszkészítők számára, akik hosszú tekercsekben szállították a nyers papiruszt az Akadémiá ra. Minden évben százat. Ez az évenkénti száz tekercs volt Torquen Korog tudományának alapja. Nyolcvanra a régebbi tekercseket másolták át, mindig azokat, amelyekre az Akadémiának vagy a Tékának szüksége volt. A maradék húszra az elmúlt év szellemi termése kerülhetett. Jól meg kellett gondolni, hogy mit írnak rá. Ennyi papirusztekercs igen kevés az olyan intelligens nép számára, mint a Torquen Kőrog -i orkok. Mélyen zengő gongszó riasztotta fel Dornellt a merengésből. A barna bundájú ork fürgén lepattant az ablakpárkányról, és krétadobozát magához véve az emeleti termek egyikébe sietett. Szeminaristái már várták. Négy közülük átlagosan jó képességű, fiatal fiú volt. Az ötödik azonban különbözött tőlük - miként egykor a kölyök Dornell is a saját csoporttársaitól. Birrah nem abban volt különleges, hogy nő létére szemináriumra járt - az Akadémián egyes évfolyamokon több lány tanul, mint fiú -, hanem abban, hogy már sikeres volt a szakmájában, amikor tanulásra adta a fejét. Idősebb volt a többi diáktól, sőt, Dornelltől is: már majdnem tíz éves. Dornell örült, hogy Birrah az ő csoportjába került. Nem csupán azért, mert a nő szkunk -vadászattal és szelídítéssel kereste a kenyeret Örömének főként az volt az oka, hogy bár Birrah nem rendelkezett tul sok elméleti tudással, a cőnna -olvasás sem ment neki igazán, viszont rendkívül éles ésszel bírt, és mély tapasztalattal rendelkezett a való életről. Éppen úgy állt a filozófiához, ahogyan azt Dornell szerette voto3-kerülve az ügyes szófacsarásokat, tisztán, lényegre törően. 276 - Elolvastátok Molay hat cőnnáját? - kérdezte Dornell a kölcsönös köszöntések után. A cőnna
tulajdonképpen a tudós írás neve volt, amely rendkívül lényegre törő írásforma, beszélt változata nincsen, nem is lehetett. Kis helyen oly sok információt tárolt, s ezt a beszélt nyelvbe bajosan lehetett volna átültetni. Ugyancsak cőnnának nevezték a papirusz -tekercseket is, miután a tudós írást felrótták rájuk. Ez esetben Dornell éppen erről beszélt. A négy fiú büszkén bólogatott, egészséges szemfoguk is kivillant úgy vigyorogtak; és már alig várták, hogy elmondhassák véleményüket a ©magiszter írásairól. A szemináriumok tulajdonképpen erről szóltak -megbeszélni az otthon elolvasott cőnnákat. Birrah - izmos, szélcserezte bőrű asszony, akit mindig körüllengett a qaum enyhén csípős illata -
szintén bólintott. - Az elsőt-mondta. - Hogyhogy? - kérdezte Dornell. A neheztelés leghalványabb jele sem tűnt fel hangjában. Az
Akadémia meglehetősen laza intézménynek számított; a magiszterek többsége nem azon munkálkodott, hogy a számonkérés eszközével szorítsa rá a diákokat a tanulásra, hanem inkább azon,
hogy felébressze bennük az érdeklődést. Torquen Korog legmagasabb szintű iskolájában végletesen igaz volt a mondás: „Magadnak tanulsz, nem az iskolának!" - Molay fömagiszter nagyon öreg - válaszolta Birrah. - Amikor a cőnnákat írta, már akkor is az volt.
Jobban érdekli őt a halál, mint az élet. Engem viszont nem érintenek ezek a dolgok. Dornell elkomorodott. - Azt sosem tudhatod - válaszolta a nőnek. Minden sötét zugban o tt leselkedik Muurd... - Fajunk
élete túlságosan rövidre szabatott, semhogy megfeledkezhetnénk a végről. ...lángoló szemmel lesi a halandókat... Birrah azonban élénken tiltakozott - Talán éppen az a mi bajunk! Állandóan azon bánkódunk, hogy milyen hamar meghalunk! „Húsz év
az élet! Huszonöt? Ajaj! Siránkozzunk egy kicsit!" - A szelídtő kemény ökle az asztalon nyugodott... Dornell nem látta rajta a feszültséget. Birrah már régóta törheti ezen a fejét, s most már csupán az érzelemmentes ész hangján érvel... - Őseink megalkották a cönnát, hogy gyorsan tanulhassunk. Dalaink rövidek, hogy minél több beleférjen egy szerelmes éjszakába. Útjaink szélesek, szkinkjeink sebesek, hogy gyorsan elérjük célunkat... Hova sietünk ennyire? Muurd karjába? -és egy óvatlan pillanatban magához ragadja lelküket.
A négy tanítvány értetlenül meredt Birrah -ra. Őket lenyűgözte az 'dös Molay okfejtése, és egyetlen éjszaka alatt rágták át magukat mind a hat tekercsen. - Ha csak egy kicsit megállnánk... pihenni, gyönyörködni, nézni, ^ogy homok pereg a dűnék
gerincén... mi történne akkor velünk? -folytatta Birrah. - Talán az idő is megtorpanna egy pillanatra, és Muurd fekete órájában megdermednének a homokszemek. 277
Dornell az aksa légben táncoló párájára gondolt, és a tornyok valamelyikének csúcsán eltöltött magányos órákra. Erről beszél Birrah... és valóban, milyen kevés jut belőle! - Molay magiszter erről egészen mást ír - szólt közbe Oygor, az egyik fiatal szeminarista. Dornell
látott ebben a fiúban némi fantáziát Igaz, nem sok saját gondolata volt, viszont talán a legszorgosabb tanuló az egész évfolyamon. - Szerinte Muurd könyörtelen, és nincs mágia, amely gátat vetne hatalmának. Ennyi az életünk, ezt kell kitöltenünk hogy mindenre jusson idő. Én mélységesen egyetértek ezzel a véleménnyel. Hiszen ha nem törődnénk semmivel, ha nem művelnénk magunkat, ha nem építenénk tornyokat, akkor mivé válna népünk? Homokban turkáló vadak lennénk, akik üvöltve vetik magukat mindenre, ami él, és ami maradandó. Ha nem építenénk a saját kultúránkat, akkor rombolnánk a másokét! Molay Ötödik Cőnnája, gondolta Dornell. Ő is olvasta... és őt is magával ragadta a filozófia fakultás idős fómagiszterének érvelése. - Nem azt mondtam, hogy ne törődjünk semmivel! - fakadt ki Birrah. Nehezen viselte el Oygor
tudálékosságát... alkalmasint egy jó verést is beígért neki. - Csak vegyük észre a mindennapok csodáit is! Ez nem mágia, mégis... biztos vagyok benne, hogy még Muurd is prüszköl tőle!
Mielőtt Oygor válaszolhatott volna, Birrah dühösen az asztalra csapott. - Na, tessék! Állandóan a Gatyást emlegetem, pedig éppen róla akartam a legkevesebbet beszélni.
A heves természetű szelídítő a Halálisten gúnynevét használta, talán hogy enyhítse hirtelen támadt dühét. Mégsem tudott lecsillapodni -Oygor nem hagyta. - Miféle csodákról beszélsz? - kérdezte ártatlanul... de hangja éles volt, mint az üvegcserép. - Arról, ami mindenütt ott van - felelte Birrah, valahova a falakon túlra tekintve. Túlságosan el volt
foglalva saját dühével, nem vette észre a fiú hangjában rejtező él t. - A napsütésre, a hajnal színére, a délutáni forróságra, a khabra süvítésére gondolok... a qaum illatára, a... nem is tudom... mindenütt ott van, csak elrohanunk mellette! - Kész bölcs vagy, Birrah! - jegyezte meg Oygor. Most már valódi rosszindulat sütött a hangjából. A
kisszerűek mások gondolataival takaróznak, és maró szavak fullánkjaival védelmezik azt a másként gondolkodóktól. - Miért is jöttél szemináriumra, ha ennyit tudsz? A másik három fiú részéről gúnyos röhögés kísérte Oygor szavait. Dornell ö sszehúzott szemöldökkel nézett rájuk, mire lassacskán elhallgattak... de már későn. Birrah felpattant a helyéről, majdnem Oygon"3 borítva az asztalt. ., - Szkink! - sziszegte a hirtelen elsápadó fiú arcába az orkok egy1 legnagyobb sértését, majd
kiviharzott a teremből.
-• fe-
Dornell rendkívüli módon szégyellte magát, amiért hagyta idáig » julnia a dolgot. Sajnos, benne valódi kíváncsiság ébredt, vajon no lyukad ki ez a vita... és nem vette észre Oygor alattomos szándéka ■ 278
3irrah megszégyenült egy ostoba kis szócsatában, melyben az asszony iem is volt partner. Hosszú ideig csend ülte meg a kicsiny termet. Még Oygor sem fészkelődött, pedig láthatóan feszítette a büszkeség stílustalan győzelme miatt.
Végül Dornell megszólalt. _ Molay fömagiszter büszke lenne, ha tudná, milyen helyesen alkalmaztad az érveit, Oygor. - A fiú elvigyorodott, ám Dornell még nem fejezte be. - Csakhogy a helyes érvelés kevés. Az érvelés cserép a tetőn. Viszont gerince is kell legyen annak, tetőnek, melyre cserepünket ráaggatjuk... ezért csak örülni tudok, hogy Molay fömagiszter mégsem hallott az imént minket. Azzal fagyos arckifejezéssel otthagyta a négy fiút. Jóval az óra végét jelző gongszó előtt. Másnap, a következő szeminárium kezdetén érte a döbbenetes hír, amikor hiába vár tak Birrah -ra.
Az egyik felsős diák érkezett lélekszakadva - egy utcában lakott Birrah-val -, és már messziről kiáltozta. - Birrah fia tegnap meghalt! Egy megvadult szkink tiporta agyon! Birrah fia meghalt!
Dornell arcából kifutott a vér, és azon nyomban eszébe jutott az előző napi esemény, és az azt kísérő rossz érzése. Minden sötét zugban ott leselkedik Muurd... - Meghalt... - motyogta. - És én még azt hittem, ho gy...
Elhallgatott. Mialatt a hírhozó tovább vágtázott a felbolydult Akadémia folyosóin, Dornell némán önmagát vádolta. Igen, azt hitted, hogy Birrah megfutamodott, hogy itt hagyta a szemináriumot... Ezúttal nem ért véget korábban az óra. El sem kezdődött. A feldúlt Dornell kiszaladt az Akadémiáról, és a Szkink-negyed felé vette az irányt. Birrah -hoz sietett. A Szkink-negyed különbözött talán leginkább a város többi részétől. Itt jóval kevesebb torony nyúlt a
magasba, és a házak is szellősebben álltak. Itt portölcséreket kavart a szinte állandóan süvítő szél - a szabadság érzését kölcsönözve ezzel a negyedben lakó nyughatatlan népeknek. Majd' minden házhoz jókora karám is tartozott, ahonnan éjjel-nappal szkinkek dobogása, sziszegése hallatszott. Ebben a negyedben szinte csak szelídítők, könnymesterek és csontkovácsok laktak - mindek, akik bensőséges kapcsolatba kerültek a homoki gyíkokkal. Birrah a negyed közepe táján lakott - Dornell könnyedén megtalálta sz odavezető utat, hiszen gyermekként állandóan a szkinkek közelében '"gott, és úgy ismerte a környéket, mint a saját tenyerét. Tanítványa há -23 'após, szögletes épület volt, négy lakással. Birrah -n kívül még egy szelídítő lakott ott - közös karámban tartották szkinkjeiket -, valamint e8y könnymester asszony és egy csatorna-felügyelő. 279
Dornell egy gyönyörűen megmunkált könnycseppet hozott ajándék -ba a halottnak - az anyjától kapta, akihez saját anyja halálakor került. A halott ajándéka engesztelés a léleknek és enyhülés a hátramaradottaknak. Csakhogy Birrah olyannyira más volt, mint azok, akiket Domell eddig ismert, hogy az ifjú magiszter kételkedett benne, helyesen tette- e, amikor ajándékot hozott Birrah eltávozott fiának. Dornell félrehajtotta a homokfogót, és belépett a házba. Szandálját a küszöb előtt hagyta, mezítláb lépett a pálmarost szőnyegre. A szoba nemesen egyszerű volt. Elfoglalta a ház negyed részét - kényelmes lakhelyül szolgálva a gyermekes asszonynak. Elülső részét Birrah munkája uralta: szkink -pányva a falon, vadászlándzsa, kések, homoktaposó csizma, szkink-nyereg, qaum- tömlő, szorosan záródó bőrruhák, ezüstösen csillogó köpenyek, trófeák, csontdárdák. Hátul voltak az ágyak és a személyes holmik tárolására szolgáló szkinkbör ládák. Balra, a ház közös kéménye alatt volt a főzősarok - hamuja hideg, mint a gyász. A szoba levegőjét erős qaum -illat ülte meg. Birrah a szőnyegen gunnyasztott, a két ágy között. Dornell először észre sem vette, csak amikor az asszony megmozdult.
- Magiszter? - Ajándékot hoztam... - szólalt meg tétován Dornell. - Fáradj beljebb! - sóhajtotta Birrah, és feltápászkodott a szőnyegről. Rajta is fehér tunika volt... ritka
viselet ez egy szelídítő számára. - Az eltávozott emléke... - kezdte Dornell a szokásos formulát, de elszorult a torka, látva az asszony
pillantását. Ahelyett, hogy folytatta volna, némán maga elé nyújtotta a tenyerét, azon a könnycseppet. Az ékkő olyan volt, mint egy darab megszilárdult forrásvíz, mely magába zárta a csillagok fényét. - Hmm... szkink-könny - állapította meg szárazon Birrah. - A fiam könnymesternek tanult... ezért
senki sem mert könnycseppet hozni ajándékba... - Bocsáss meg, Birrah! - Dornell zavarodottan csukta be a tenyerét, és megpróbálta tunikája alá
rejteni a szikrázó ékkövet. Birrah villámgyorsan utána kapott, és megragadta a férfi csuklóját. - Tőled elfogadom, Dornell magiszter! - sietett kijelenteni Birrah, noha reszketett a hangja. - A
legjobb szándék vezérelt... és ez a könnycsepp valóban gyönyörű. A legszebbek egyike, pedig sokat láttam már... , Azzal lágyan kifeszítette Dornell ujjai közül a megfagyott vízkent csillogó követ. Halkan sóhajtva lépett az ablakhoz, és egy polcra helyezte Dornell ajándékát. Számos tárgy sorakozott már azon a polcon. de egyetlen könnycsepp sem. Központi helyen a feketére kormozódott cserépkorsó állt. Dornell kerülte a pillantásával. ,. - Dierr... - kezdte Birrah, de elhallgatott. Meg sem szólalt addig-amíg nem töltött Dornellnek egy kupa friss vizet. - Dierr egyfiam volt-
Dornell tudta, mit jelent ez. A szokásos két gyermek helyett CSUP?" egyet szült Birrah - az egyfiak és egylányok valamilyen módon ^"^ közelebb álltak anyjuk szívéhez, mint a többi. Talán mert ezeknek nen. volt ikertestvérük, akikkel szoros lelki kapcsolatot alakíthattak volna - ezt a szerepet az anyjuk és ritkán az apjuk vette magára. 280
_ Torn és Kicsi Birrah, akik az első szülésből lettek, már felnőtt orkok. Torn őrszem, Birrah pedig egyelőre csak a szerelemnek szenteli az életét. - Múlékony mosoly szaladt át a nő arcán. - Dierr későn született. Nem... nem a férfiakkal volt a baj. A másik kettő után a munkámnak éltem, és eszembe sem jutott, hogy ismét lekössem magam egy hosszú évre. Tudod, magiszter, a szkinkek csodálatos jószágok! Dornell némán szorongatta kezében a fakupát. Nem kortyolt a vízből, egyetlen porcikája sem kívánta. Csak hallgatta Birrah kéretlen vallomását egy dióhéjnyi életről.
- Dierr apja nagyszerű szelídítő volt. Ő fogta a legtüzesebb gyíko -Icat, és ő varázsolt belőlük hűséges
teremtményt. Az első szkinkemet tőle vettem. Ami köztünk volt... több mint érzelem. Olyan barát volt ő... - Birrah hangja elcsuklott, de folytatta. Mivel a barátság leírására nem lelt szavakat, azzal folytatta, amivel tudta. - Elnyelte a homok.
Ezt a kifejezést azokra érették, akik nem tértek vissza a sivatagból. A dűnéken túl ezer formában leselkedett Muurd, senki sem tudta, hogyan ölelte magához az eltűnteket. Ezért egyszerűen csak annyit mondtak: elnyelte a homok. - Egész éjjel azon járt az eszem, amit tegnap a szemináriumon beszéltünk - folytatta Birrah. Szavai,
akárcsak a gondolatai, összevissza kalandoztak. - Oygor csak egy nagyképű kölyök! - szólalt meg Dornell. Még most is haragudott a fiúra. - Nem, ő eszembe sem jutott - rázta meg a fejét Birrah. - Elnézésedet kérem, amiért magával
ragadott a dühöm! Magam sem tudom... talán már akkor éreztem... Hogy megszépíti a szomorúság! - döbbent meg Dornell. Eddig csupán mint diákra... egy különösen értelmes diákra tekintett, ha Birrah -t látta. - Nem tudtam aludni. Felidéztem hát Molay első cőnnáját... az egyet, amit olvastam - merengett Birrah. - Azt írta, hogy Muurd mindenek felett áll, nincs törvény, mely meggátolná cselekedeteiben. A
halál eljön, ha letelik az idő... és nincsen mód kitolni rövidre szabott életünk határát. Azután meg arra gondoltam, hogy miképpen lehetséges a szkinkeknek négyszer annyit élni, mint nekünk? Talán mert homokból vannak? - Nem értelek... - A szkinkek homokot esznek, napfényt isznak rá - válaszolta Birrah. Dornell ezt mind tudta, mégsem
sejtette, hová akar kilyukadni az asszony. - Könnyük drágakő, gyönyörű... Dierr számára a legszebb dolog volt a világon. Húsuk ehetetlen, mint a szikla. Csontjuk acélos, ""rtik kemény páncél... arra gondoltam, hogy a szkinkek homokból Vannak. Mint a sivatag, amely körbeöleli Torquen Kőrogot. ~ Lehetséges. Csupán nézőpont kérdése. ~ Igen... Azután megint Muurd jutott az eszembe... a Halálisten, jj^ga a Halál... a Gatyás. Ő tartja számon a mi időnket... s olykor ké -tye-kedve s zerint megrövidíti azt. Úgy tartják, hogy Muurdnak van egy "omokórája. 281 - Egy fekete órája - bólintott Domell, aki lassan kapiskálni kezdte a nő szavainak lényegét. - Megint csak homok. Mint a sivatag. Mint a szkinkek. - Arra gondolsz, hogy a mi hús -vér életünk ideje hamar lepereg Muurd homokóráján, míg a
homokból született szkinkeké nem?
"5
- Éppen arra - biccentett Birrah. - Birrah, ez megérne egy cönnát! - nézett az asszonyra elismerően Dornell.
Birrah megütközve nézett vissza rá. - Hát persze! - mondta, és dühösen a levegőbe fujt. - De az nem változtatna semmit!
Dierr szertartása az Istenek Terén zajlott. A gyerekeket mindig itt búcsúztatták. Az orkok istenei nem templomok hűvös és sötét mélyén lakoztak, nem is a megfoghatatlan magasságokban. Talán nem is voltak igazán istenek... Sokuk egykor élt hős, alapító atya, hírneves asszony volt, aki furcsa módon távozott a nép közül - az orkok halhatatlansággal ajándékozták meg őket, ellátták feladatokkal, és a panteonba emelték az ősöket. Ilyen volt Dirra, a Sorsasszony, az Elsőként Született. Mások -mint Muurd - az istenség minden jellemvonásával rendelkeztek, mégsem emelkedtek a hitben a többiek fölé. Egy sem volt, kit az orkok jobban tiszteltek, jobban féltek voltak a másiknál... még Muurd sem, pedig a Halál nagysága egész létükre ráborította árnyékát. Az egyforma istenek egyetlen teret kaptak a városból - anyagi dolgokra amúgy sincsen szüksége a transzcendenciának -, ahol az oszlopok árnyékában bárki elvégezhette a szertartást, ha éppen szükségét érezte. Ezen a helyen nem csupán az istenek, az orkok is egyenlőnek bizonyultak. A nagy tudású magiszterek fohásza semmivel sem ért többet a naphosszat a sárban dagonyázó tyrg termesztő imájától - bár az egyszerűbb emberek vezette szertartásokra szívesebben gyűlt össze a nép, mert a csiszolatlan szavak könnyebben utat találtak a szívekhez, mint a túlságosan kiműveltek. A teret szegélyező oszlopok árnyékába húzódva, Dornell is részt vett a búcsúszertartáson. Fázósan húzta magára az ezüst köpenyt, pedig a nap forróságot sugárzott Torquen Körogra. A szertartást egy szürke bundájú férfi vezette... korántsem önként. Dornell már látta egyszer - ő volt az a szelídítő, aki a megvadult szkink után vágtatott. Neki kellett búcsúztatnia Dierrt, akinek a haláláról - ha közvetve is - ő tehetett. A tagbaszakadt férfi, aki bizonyára nevetve dacol a khabra dühével, aki örömét lelte a vad szkinkek befogásában, most siralmasan nézett ki. Bundája csapzott, szeme véreres a kialvatlanságtól és a bedörzsölt homoktól, reszkető kezében kormos edény, mely összekente fehér tunikáját. Birrah bizonyára eltekint a büntetéstől, gondolta Dornell, miközben sajnálkozva nézte a férfit. A fiatal magiszter hallott egyszer egy orkról, akit meg kellett büntet' ni a szertartást követően. Még jóval az ő születése előtt történt az ese ■ 282
a gondatlanul gyilkossá vált férfit nem sújtotta le az önvád, amely pedig ott munkálkodik valahány rövid életű orkban - a gyászolónak kellett flgovztsivz helyette. A férfi testét kivetették a dűnékre, hogy a gaith nép zabálja fel... nevét elvették, és csúful huomxzk. - embernek - titulálták. A vétkes szelídítő megbüntette saját magát. Dornell szomorúan gondolt arra, hogy rövidke életüknek talán egyetlen haszna ez a rendkívüli együttérzés társaik szerencsétlensége iránt. A férfi magasba emelte az agyagkorsót. Dornell messze állt tőle, nem hallotta, amit mondott, de azt látta a száján, hogy nehezen ejti ki a szavakat. A levegő szinte izzott, mozdulatlanul telepedett a városra. A csatornák mellékére telepített pálmák kókadtan lógatták leveleiket. A szelídítő ekkor szájával lefelé fordította a korsót. Rengeteg hamu ömlött ki belőle, javarészt a férfira.
Ám egyetlen szem hamu sem érte el az Istenek terének kövezetét. Hirtelen feltámadt a szél, mintha egyenest a házak közül szakadt volna ki, és messzire söpörte a hamvakat. A légmozgás egyre erősebb lett, már-már viharos erejű - kisvártatva, néhány szívdobbanásnyi idő múltán azonban vége szakadt, mintha soha nem is fújt volna. Mindig így történik, ha igazi fájdalom marcangolja a vétkesek szívét. A búcsúztatásra gyűlt tömeg lassan mozgolódni kezdett, majd elszéledt. Csupán a szelídítő állt továbbra is a helyén, az üres korsót a magasba emelve, mint egy szobor. Csak akkor mozdult meg, és hagyta ott az alacsony kőpiedesztált, amikor Birrah melléje lépett - Dornell most pillantotta meg először a nőt a szertartás kezdete óta -, és megérintve a férfi vállát, a fülébe súgott va lamit. A szürke bundás ork maga elé rogyasztott vállakkal hagyta ott a teret, nem nézve semerre. Jó pár napig fog így járkálni Torquen Kőrogban, mint az élőholt. Átvette Birrah gyászát... hiszen erre szolgált a szertartás. A nő hosszan bámult utána, majd amikor a férfi eltűnt a teret szegélyező oszlopok mögött, Dornell felé fordult, és intett neki. Úgy látszott, mintha Birrah már rég szemmel tartotta volna a fiút, s csak a búcsúszertartás végét várta. Domell zavartan visszaintett - elképzelni sem tudta, mit akarhat tőle a nő, de az már erőteljes
léptekkel, félreérthetetlenül feléje sietett. A magiszter kénytelen -kelletlen szembenézett a közeli percek kényelmetlenségeivel. Megviselte a szertartás, nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy még a gyászoló anyával is beszélgetnie kelljen. Am meglepetésére, Birrah -n alig-alig látszott a gyász. A szertartást végző férfi valóban levette róla a lelki teher nagy részét. . - Dornell magiszter - üdvözölte már messziről a nő. - Láttam, eljöttél. - Úgy éreztem... - kezdte Dornell, ám Birrah nem hallgatta végig. ~ Gyere el hozzám ma este, magiszter! - kérte. - Nem tudnék még e§y éjszakát egyedül tölteni... Látva Dornell megütközött
pillantását, Birrah gyorsan folytatta. 283 - Nem tudnék aludni... nem aludtam tegnap sem... gondoltam, be szélgethetnénk - mondta, majd
egy fájdalmas-fíntorgós mosoly kíséretében megjegyezte. - Ha már nem olvastam el Molay tekercseit... - Almozás előtt ott leszek! - ígérte megkönnyebbülten Dornell -Segítenék, ha megengeded... Birrah intett, mint aki máris menni akar, azután mégis megszólalt - Képtelen vagyok együtt élni a bánattal. Ilyen a természetem. Mentegetőzik? - Tudom. - Tennem kell valamit, hogy elűzzem magamtól a hiábavalóság érzését. És... azt hiszem... már tudom is, hogy mit! - mond ta, azzal újból intett, és sarkon fordulva eltrappolt a Szkink -negyed irányába. -
Este várlak, magiszter! - kiáltotta vissza a tér széléről.
Dornell az éjszakai vendégeskedéshez egy palack tyrg -párlattal szeretkezett fel. Szinte sosem ivott ilyen erős italt - gyenge datolyabort is csupán a ritka társasági alkalmakkor kortyolgatott. Az aranyló italt azon különleges alkalmakra tartogatta, amikor Dorthonnal, az ikerbátyával együtt ünnepelték a születésnapjukat. A kőfaragó Dorthon persze jobban bírta... Magának sem tudta volna megmagyarázni, miért ragadta nyakon a palackot, mielőtt nekivágott volna az alkonyainak.
A lemenő nap gyönyörű színeket varázsolt az égboltra. Keleten már sötétebb volt az ég, mint a szkinkek szeme, s a csillagok versenyt hunyorogtak az ébredező denevérekkel. Nyugaton a lángoló sárga, nyugtalan vörös állt ellen a mindegyre közeledő éjszakának, élénkségük felidézte a már dűnék mögé bújt napot. A sivatag mélyén dúló vihar idáig már nem jutott el, sziporkázó követei azonban igen - a levegő magasát varázsos csillogás töltötte be a finom homokszemcsék nyomán -, pedig a Könnyezés hava, amikor a khabra rátör a városra, még messze volt. Birrah a karám oldalának dőlve várta a magisztert. Két lapát hevert mellette a porban. - Pontos vagy - mondta az asszony üdvözlés helyett, amikor Dornell odaért. - Mint mindig - válaszolta az, és illendően köszöntötte vendéglatóját. - Baldő tartsa hűsen korsód
vizét! - Ne vallják szégyent, ha kínállak - válaszolta erre Birrah. Ismerte ő az illemet, csak olykor fontosabbnak ítélt más dolgokat.
Dornell mosolyogva nyújtotta át a tyrg-párlattal teli palackot. - A te kezed sosem üres - morogta Birrah, mintha neheztelne ajj ajándék miatt, ám látszott rajta, jól
esik neki a figyelmesség. Lábav megbökte a lapátokat. - Jössz?
,
- Nosza! - élénkült meg Dornell, és az egyik lapátot megragad"' Birrah mögött belépett a karámba. w. - Szóltam Moirrnak, hogy jössz - mondta Birrah. Az asszony ^. dott Dornell gyermekkori
szenvedélyéről. - Ma az ő szkinkjeit is almozzuk ki! 284
A fülledt levegőjű karámban hét -nyolc szkink toporgott - Dornell először nem bírta elkülöníteni egymástól a sötét foltokat, amíg a szeme át nem állt a fény nélküli látásra. A gyíkok elégedetten szuszogtak, gjnint észrevették Birrah -t, s az idegen férfi miatt is csupán a távolabbi -alt kezdtek el nyugtalankodni. Azok lehetnek Moirr gyíkjai, gondolta Dornell. - Az enyémekkel kezdjük - szólalt meg Birrah, miközben már neki is látott. Lapátjával ügyesen kaparta
ki a lapos ujjú lábak közül a kőkemény göröngyöket. - Ezek bíznak bennem annyira, hogy téged is elfogadjanak, ha velem, és mire végzünk velük, a többiek is megszoknak majd. Dornell bólintott, és beállt a nő mellé. A következő percek némán teltek, mindketten belefeledkeztek a nehéz munkába.
A qaumtól és saját kipárolgásuktól bűzlő, hatalmas gyíkok valóban békésen tűrték Dornell kezdeti ügyetlenkedését. Pedig elég lett volna a farkukkal meglegyinteniük, hogy az ork a karám falának nyekkenjen, s la a veszedelmes, karmos lábukkal rúgnak hátra, még a hasát is feltéphették volna. A szkinkek méltán viselték a királygyík nevet a nép ajkán... valóban királyi látványt nyújtottak. Két vaskos hátsó lábuk, mely szélvészként röpítette az irdatlan testet előre, szilárdan állt, mint két oszlop. Mozgékony farkuk most a földnek feszült - a gyíkok így pihentek, akár egész éjszaka, mégsem fáradtak el. Csak a beteg gyík fekszik le a földre -vagy a sivatagban járók, ha közeleg a khabra. Testük - zömök és kerek, mint a káposzta -savanyító hordók - masszív magabiztossággal emelkedett az árnyékukban ügyködő orkok fölé. Olykor megemelkedett a mellkasuk, majd lassan lelappadt. Lélegeztek, noha igen ritkásan. Hátukon vaskos páncél - Dornell olykor hozzákoccantotta a szerszám nyelét, s ez olyan hangot adott, mint a házak fala. A páncéllemez alatt, a gyíkok hasán, combjaik belső felén és a nyakukon rugalmas, ám szintén kemény bőr vetett ráncokat - Dornell inkább az orrával érezte, "únt látta a bőrt vastagon borító, homokkal elkeveredett qaum -zsírt. A szkinkek mellső lábának helyét csupán egy bőrlebeny jelezte. ^nki sem tudta, hogy mi célt szolgálnak - a leleményes orkok mégis találtak feladatot ezeknek a látszólag haszontalan függelékeknek. Ebbe fiktók a két acélkarikát, amelyhez a kantárt kötözték. A felnyergelt s«ink igen érzékenyen reagált a karikák húzogatására - ha szavakra nem jutott idő, ezzel irányították az állatot. Békaszerű fejük rövid, tömzsi nyakon ült, mely mégis elég hajlé -
rögök azonnal megszilárdultak amint kipotyogtak a gyík végbeléből. Az, hogy kőkemények, több volt mint hasonlat - valóban kövek voltak, ellenálló, nagy koloncok. Némi faragcsálás után kitűnő építőanyagot nyertek belőlük - Torquen Korog kecses tornyai tulajdonképpen a megszilárdult szkinkürülékből épül tek. Az izzadó Dornell egyszer csak szembe találta magát egy kíváncsian szemlélődő, hatalmas fejjel. A szkink, ha lett volna gusztusa hozzá, két falásra elnyelhette volna őt. Éles peremmel szegélyezett szája majdnem végig ért a fején - ettől néztek ki úgy a szkinkek, mint valami ortopéd békák. A dülledt szemek, melyek a gyík szája sarkában ültek, rezzenéstelenül bámultak Dornell képébe. Valami megfoghatatlan bölcsesség lakozott bennük. A kor teszi, gondolta a magiszter. Ez itt legalább kétszer annyi idős, mint a saját anyám! - Na, mi van? - kérdezte a szkinktől, s a lapát nyelére támaszkodva kifújta magát. - Mit nézel?
A szkink szája szétnyílt - mintha vigyorogna -, és kiszaladt rajta a nyelve. Mielőtt még Dornell hátrébb ugorhatott volna, végignyalta az ork képét, majd mint aki jól végezte dolgát, a magasba emelte a f ejét. Birrah harsány kacagása bennakasztotta a fiú kitörni készülő szidalmait. - Megkedvelt téged! - jelentette ki vidáman az asszony. - Ami nem is baj...
Dornell meg akarta kérdezni, hogy mire gondolt ezzel, de Birrah máris visszatért a munkához. Most Moirr gyíkjai következtek. - Nem igaz... - nyögte Dornell, ahogy végignézett a karám hátralévő részén. Még három gyík várt
rájuk, alattuk hegynyi magas kupacok. A fiú fájdalmas fintor kíséretében ropogtatta meg a hátát. Azért gondosan ügyelt rá, hogy Birrah ne hallja a szavait. - Megdöglök... A fölé tornyosuló, barátságos szkink felől bugyborékoló hangok hallatszottak. Dornell megesküdött volna rá, hogy az irdatlan jószág rajta röhög... Bármennyire is hihetetlennek tűnt Dornell számára, egyszer mégis befejezték az almozást. Az állatok alól kikapart koloncokat egyenként talicskára emelték, majd a fedetlen futtató sarkába fuvarozták, egyike' a másik után. A megpakolt talicskát Dornell tolta - valahányszor elhalad a barátságos szkink mögött, a gyíkból mindannyiszor felbugyogo11 különös hang. . ^a - Nincs több! - jelentette ki Birrah, amikör odakint már az éjsz** ánizsillatú bogarai döngicséltek a
mozdulatlan levegőben, és meglaP" gatta Dornell vállát. A magiszter feljajdult az erőteljes gesztus nyom ■ ám hangja elégedett mormogásba fúlt. - Jól esett? - kérdezte az osz ^ elismerés hangján Birrah. O nap mint nap ezt csinálta, örörnrne könnyedén, ugyanakkor egyetlen percre sem feledte, hogy nútyen 286
pierítő volt egykor számára is az almozás. A magiszter nem várt helyt -0sa mindenképp becsülendő dolognak számított. _ Kétszer is meggondolom eztán, ajánlkozzak-e önként efféle munkákra! - vigyorogta Dornell. Lógott a nyelve és lihegve kapkodott levegő után, hátát tüzes boronaként hasogatta a fájdalom, a vállát meg jem érezte már... De büszke volt magára. - Elkényelmesedtem az Akadémia falai közt. Nem ártott már ez a kis mozgás... - Olyan a szagom, mint egy huonaakl - szólalt meg váratlanul az asszony eltúlzott mimikával. - A
tudomány szolgái vajon... megvetik az esti fürdőzést? - Kényszerűségből? Attól prüszkölünk! - válaszolta vigyorogva Dornell, és máris a sarokba vágta a
lapátot, amivel a szkink-ürülék ta-licskáról lepotyogott, apróbb darabjait húzta össze egy kupacba. De az idő éppen alkalmas rá. Ráadásul olyan a szagom, mint két huontidkl A Szkink-negyedben számos forrás fakadt. Ezek kisebb -nagyobb, keményre taposott partvonalú
tavacskákat tápláltak - szkink-dagonyázókat. Napközben, ha elviselhetetlenné vált a hőség, a leber nyeges háti taréjuktól megfosztott szelíd gyíkokat beterelték egy kis időre ezekbe a tavakba, hogy
elkerüljék a melegtől rájuk telepedő túlzott nyugtalanságot. Nem mintha a királygyíkok nem lettek volna képesek elviselni bármilyen hőséget - a sivatag szívében, ahová nászidő -szakban vetik be magukat az ivarérett hímek, Torquen Kóroghoz képest valóságos tüzes pokol húzódott. Ám a meleg és a gyíkok vadsága közötti összefüggésnek az orkok már régóta tudatában voltak - a frissen befogott gyíkokat a rabságtól való természetes berzenkedésükön túl az tette veszélyessé, hogy amikor lemetélték róluk a háti taréjt, amely kint a sivatagban hűti a gyíkokat, testük hőmérséklete hirtelen megemelkedett - , és igyekeztek minden eszközt megragadni a hőmérséklet szabályozásához. Mivel a napot nem uralhatták, megpróbálták a szkinkeket becsapni. A vastagon rájuk kent qaum -zsír szép lassan elpárolgott, folyamatosan hűtve a gyíkokat. És ha a qaum sem bizonyult elegendőnek, hát jött a szkink-fürdő. Egy ilyen dagonyázóba csobbantak bele Dornellék. A víz kristályosan tiszta volt, az aljzat kavicsai
tükrözték vissza az égboltozatra araszoló ezüst Hold fényét - a tavacskából víz alatti qaum-mezőkre folyt tovább a forrás vize, ahol cuppogós mocsarat képzett a gyíkokról évszázadok alatt lemosódott por, homok és zsiradék. Az ifjú magiszter szégyenkezés nélkül szabadult meg átizzadt, poros ínjától. Az orkok a ruházatot pusztán praktikus szempontok alapján 'to'ték meg - természetes szemérem a lényükből fakadt, és nem kötő-a°tt semmiféle ruházkodási szokáshoz. ~ A nap fénypontja! - sóhajtotta elégedetten Dornell, amint néhány lz alatti tempó után prüszkölve a felszínre bukkant. Már ugyancsak este van! - évődött Birrah. ~~ Meglehet - válaszolta oda se figyelve Dor nell.
illetve nagyon is odafigyelt, de nem a saját szavaira, hanem Birrah Az asszony derékig a csillogó, titkokat susorgó vízben állt, egyenes sassal, égnek vetett arccal - mint a vízi világ úrnője, szavak nélkül ácsoló tündérkirálynő. Dornell éjjeli látásával életre keltette a le 287
bukó nap, a vér színét: vörösen derengő testet, vörös arcot látott. Birrah a nyugtalan szín különféle árnyalataiban pompázott, s ez az ifjú ma -giszterben különös gondolatokat keltett... Jobbnak látta, ha ismét alámerül, s fel se bukkan mindaddig, míg odafent érzéki bűbáj fonja be őket egyetlen ragacsos hálóba. Később, amikor levegő után kapkodva kényszerűségből a felszínre emelkedett, Dornell elégedetten nyugtázta, hogy az asszony már nem áll ott, ahol az imént, nyújtózkodva a Hold fénykarjaiban, hanem egyenletes tempóban úszkál a hosszúkás tavacskában, parttól partig, a pillanat varázsa is elillant, mint a felhevült kőre cseppentett parfüm, s Birrah ismét csupán egy tanítvány volt, eszes szelídítő, egyfiát és később gyászát vesztett középkorú ork asszony. Dornell szuszogva úszott még néhány hosszt, hogy kilazítsa izmait, majd egy vízbe bókoló tora pálmáról letépett leveleket egybegyűrkészve, csutakolni kezdte magát e kezdetleges szivaccsal. A pálma nedvei fényesre tisztították szőrét, illata megült a lassú sodrú víz
felett.
Egyszerre volt rossz és jó ez a nap. Az ilyen napokra visszaemlékezve szoktak döbbenten észbe kapni: „Akkor változott meg az életem!" Fiatal kora ellenére Dornell elég bölcs volt ahhoz, hogy rájöhessen, mit jelent az a gerince mentén futkorászó bizsergés - mégis csupán a megerőltető testi munkának tulajdonította. Valójában senki sem szeret bekukkantani Dirra függönye mögé, akkor sem, ha olykor félrelibben... Koszos ruhájukat már nem akarván magukra húzni, meztelenül tértek vissza Birrah házába. Útközben számtalan járókelővel találkoztak -némelyek elhúzódó dolguk után siettek, néhányuknak csupán most kezdődött a nap, mint hunyorgó szemű rákászoknak, mások szerelmesen andalogtak utódnemzéshez választott párjukkal. Birrah olykor köszönt, ha ismerőst látott, ám többnyire csendben tették meg az utat. A kemény munka és utána a lazító fürdőzés elcsente a két ork szavait... pedig számtalan gondolatot akartak megosztani egymással. E fogadatlan némaság csupán akkor oldódott fel, amikor Birrah puha takaróiba burkolózva letelepedtek a pálmarost szőnyegekre, és megbontották a magiszter tyrg -párlatát. Dornell agyát már az illata elzsibbasztotta, ahogy a tenyerében rejtező pohárka fölé hajolt. A legtöbb ork csínján bánt a bódító italokkal. Ugy tartották, ro01' téktelen fogyasztásuk odacsábítja Muurdot a részegesek háta möge ~ ebbéli mélységes meggyőződésük elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy forrásvízben hűtött seritalnál, vagy vizezett datolyabornál erősébe* csak különleges alkalmakkor fogyasszanak.
^
Ez az este Dornell számára mindenképpen különleges alkalomn számított. . ,^ - A szkinkek csodálatos lények - szólalt meg csendesen Birran-napokban már mondott valami
ilyesmit, tűnt fel a fiúnak. - Azt hisz bölcsebbek nálunk, és bizonyos, hogy boldogabbak is... - Hmm...
•788 _ Amikor velük foglalkozom, rám is átragad ez a boldogság. A nyugalmuk, ahogy eltűrnek minket, hamari népeket... Elég jól ismerem a szkinkeket. Mégis, szinte alig tudok róluk valamit. Iszonyatosan erősek, szívósak, játszi könnyedséggel eltaposhatnának, vagy ketté haraphatnának, mégis hagyják, hogy lemetéljük hátukról a taréjt, eltűrik magukon a nyerget és minket. Miért? _ Mert mi is erősek vagyunk, és tudjuk, hogy mit akarunk - válaszolta Dornell, noha Birrah csupán fennhangon gondolkozott, és a kérdést sem a magiszternek szánta. - Erős fegyvereink vannak, és jó szerszámok, melyekkel kipótoljuk erőnk hiányát... elszántak vagyunk... Birrah a nyelvét nyújtogatta a szédítő illatú párlatba, mint macska a tejbe. így kiélvezte a drága ital minden cseppjét. - Az erőnk viszonylagos. Erősebbek vagyunk a gaith és a huon népnél, de gyengébbek, sokkal
gyengébbek a legkisebb szkinknél is. Fegyvereink jó része szkinkcsontból készült, mert az keményebb, rugalmasabb az acélnál... mégsem állíthatnánk meg vele egyetlen gyíkot sem! - vetette ellen Birrah. -
Amióta az eszemet tudom, királygyíkra vadászom a dűnék közt. És esküszöm a két karomra, hogy erővel sosem tudnánk uralni egyet sem! - Mégis százával szolgálnak minket! - Igen. De nem kényszerből! Talán tisztelnek bennünk valamit... ahogy mondtad, elszántak vagy unk, s
ez tiszteletreméltó tulajdonság... talán sajnálatból szolgálnak minket. Ha ugyan szolgálat az, amit tesznek. Nekem inkább barátaim a gyíkok, mint szolgáim, és ezt tudja is mind. Szívesen segítenek. Odafigyelnek rám, hisz' véletlenül is elvehetik rövidke életem... - Kivéve, ha megvadulnak... - Olykor minket is a vérünk irányít az eszünk helyett - válaszolta Birrah, félrefordítva az arcát. - Haltak
már meg orkok féltékeny szeretők keze által... A gyíkok vérét a hőség uralja, s ha elborítja őket, talán maguk sem tudják, mit tesznek... Kimondatlanul is Dierr ha láláról volt szó. Birrah végre kibökte a lelke mélyén bujkáló gondolatokat, és
ezzel maradék kétsége is eltűnt a szívéből: nem a száguldozó szkink volt a felelős fia értelmetlen haláláért, nem is a szelídítő... vagy csak részben... hanem a Gatyás, az az átkozott Halál... 7 Egyszer kísérj el a sivatagba, magiszter! Gyere velem, amikor új szkinkért indulok! Majd meglátod, miről beszélek! Majd akkor, amikor szembetalálod magad egy csorda tarajossal, rájössz, hogy a pányva a kezedben annyit ér, mintha dárdával támadnál a khabra ellen... Dornell tétován legyintett. Nem volt biztos benne, hogy valóban át akarja élni azt az élmény, ennyi évvel vágyai elcsitulta után. És abban ^m volt biztos, hogy a maga módján az eszes Birrah -nak nincs-e igaza.
7 Végül is... csupán mi vagyunk képesek megszelídíteni a linkeket - dünnyögte. - A gaithok gyalog járnak, vagy hason csúsz-"^ mint a kígyók, a huonok pedig azt az iszonyú púpos állatot ülik meg, aminek olyan szaga van, mint egy beteg orknak... .1 289 - Talán a sivatag szüli nekünk a szkinkeket - fűzte tovább megkezdett gondolatát Birrah. - Láttunk
már nőstény szkinket? Még sosem! Talán nincsenek is. - A sivatag ajándéka lenne? - forgatta meg a fejében a meglepő kijelentést Dornell. Némi
homlokráncolás után elismerő pillantás t vetett az asszonyra. - Birrah, te meg sem állsz, míg nem kapsz egy papirusztekercset, hogy írd tele! Micsoda gondolat! w - Ó, beszélik ezt a közülünk valók az esti tüzek mellett! - legyintett túlzott könnyedséggel Birrah.
Persze jól esett neki a magiszter elismerése. - Senki sem tudja, hogyan születnek a szkinkek. Csak kiengedjük őket minden Futáskor a dűnék közé... Szét is rúgnák a várost, ha bent tartanánk őket. Olyankor nem használ se qaum, se fürdő! Néhány nap múltán visszatérnek, szinte hiánytalanul. Csupán az öregebbek maradnak a sivatagban, akik már túl vannak a százon, hogy ott haljanak meg. A visszatérőknek csillog a szeme, megifjodik a bőre... és nemsokára megjelennek az újak, a tarajosak,
akiket be lehet fogni, ha hagyják magukat... de hímek, mindig csak hímek! Valami csoda lappang e mögött, vagy maga a sivatag! Dornell heves mozdulatokkal bólogatott, hogy érti. Amíg az asszony beszélt, az ifjú magiszter a tyrg párlattal olajozta a gondolatait - addig-addig, hogy már el is csúsztak egymáson. Talán ezért mondott olyan dolgokat, amiket józanul nem merészelt volna a gyászoló házban. Új -ratöltötte sokadszor is kiürült poharát, miközben azt mondta: - A születés csoda... és nem csak a szkinkeké! Nagyobb csoda, mint a halál. Mégis ez utóbbival
foglalkozunk állandóan! - Mert Muurd itt áll mindannyiunk háta mögött - suttogta bele a hirtelen kikristályosodó éjszakába Birrah.
Dornell rémülten kapta hátra a fejét - de a sötétségen kívül nem volt ott semmi. Berúgtál, mondta magának szégyenkezve. - Bizonyos gondolatok kiélesítik az elmét és az érzékeket - suttogott tovább Birrah. Hirtelen
felszikrázott a kezében valami... kovaköves tűzszerszám... és lángra lobbantott egy aprócska mécsest. A libegő fény csupán annyira volt elég, hogy tompítsa Dornell éjjeli látását, mint a verőfényes idő a normálist, de sötétben hagyta a szobát. Birrah ködös szellemalakként ült a fénypamacs szegélyén. Túl jól látunk, túl sokat nézünk. Túlságosan ráhagyatkozunk... Ám ha a szemünk használhatatlan, észrevehetünk olyan dolgokat, melyek jobbára rejtve maradnak előlünk. Hallgasd csak! Dornell erősen fülelt a halotti csendben. Királygyíkok neszeztek a házhoz tapasztott karámban. Pittegett-pattogott a cseréptető, ahogy a2 éjszaka kiszívta belőle a nap hevét. Jóízű hortyogás a szomszédban. Messzebb szerelmes dalok születtek valaki ajkán. Dübörgés a fülben ~ Dornell saját szíve. Szaggatott lélegzetvétel - Birrah. Semmi különös, csupa olyan hang, amely eddig is körülvette, csak nem vett róla tudomást. - Hogy surrog a homok, az az átkozott... - lehelte alig hallhatóan Birrah. A magiszter nem értette...
Birrah imádja a sivatagot. - Hallod-Pereg az idő... a mi időnk! Egyre csak telik, ahogy surrog a homok 290
vén Gatyás órájában. Azzal méri életünket... Hallod? Kérlelhe tetlen ti*míT Dornell nem hallotta, csak azt, hogy cseng a füle az erőlködéstől. Már éppen tiltakozni akart, amiért az asszony fölöslegesen borzolja az idegeit, amikor Birrah egy hirtelen mozdulattal elcsippentette a kanócot, és megint elnyelte a sötétség a szobát... sötétség, melyben jól lehetett' látni, amint az asszony eltökélt arccal előredől. Dornell az arcán érezte a lélegzetét. - El fogom lopni! - suttogta áhítatosan Birrah. - Elcsenem a Gatyás homokóráját, hogy ne mérhesse
vele az időnket! Dornell már elég részeg volt ahhoz, hogy ne nevesse ki az asszonyt. Inkább ivott még egy kicsit.
- Tudom, merre lakik a Gatyás - folytatta Birrah. - A gaith nép földjének közepén, egy éjsötét
várban... - De hiszen senki sem járt még arra! - szakította félbe Dornell. Sokkal valószínűtlenebbnek tűnt
számára, hogy Birrah a homoklakók földjére akar behatolni, mint a Halál meglopásának gondolata. A gaith nép féltékenyen őriz minden homokszemet, amit a magáénak vall! - Te mondtad... - suttogta rendületlenül Birrah, tudomást sem véve a magiszter furcsán elvékonyodó
hangjáról - ...hogy elszántak vagyunk. És a győzelem megér minden kockázatot! - De hát egyedül az összes sunnyogó gaith ellen!... - Dornell hangja megcsuklott elképedésében. - Nem akarok egyedül nekivágni - ingatta a fejét Birrah. - Velem lesznek hűséges gyíkjaim... a
lándzsám... jó pajzsom... - Őrültség! - ...és te is, magiszter...
Dornell majdnem belefulladt a gyűszűnyi pohárkába. Élénken tiltakozott. - Van eszemben! Én az Akadémia segédmagisztere vagyok, nem holmi kalandor! Szívesen elkísérlek
egyszer... majd, valamikor... egy szkinkvadászatra, de hogy menjek el veled a gaith nép földjére?! Azt már nem! - A te tudásod és az én tapasztalatom... - folytatta Birrah, nem törődve Dornell heves reakciójáva l. - Mit tudok én?! Néhány filozófiai elmélet parafrázisát! Eh... - ...szkinkjeim ereje... - Nem! - ...néhány varázstárgy... - Senki sem ad ilyen őrült vállalkozásra varázstárgyat a kezedbe! - ...esetleg valaki, aki maga is bírja a Magas Tudományt ... - Nem! - tiltakozott Dornell, de már nem olyan hevesen. Birrah őrült terve lassacskán befészkelte
magát a szívébe. ~ ...egy varázstudó... - Te részeg vagy! Melyik varázsló paktálna le veled a sivatagban kószálni? - ...aki jól ismeri a Gatyást is... - Rendben. De engem hagyj ki belőle! 291
- ...mint amilyen Molay fömagiszter! - derült fel Birrah, mint ak hosszas gondolkodás után rádöbbent
a megoldásra. Dornell nem tudta volna megmondani, hogy hányadszor érzi úm ezen az estén: köpni, nyelni sem ® tud. - Molay? - Ő a mi emberünk! - jelentette ki Birrah úgy, hogy Dornell is megértse, nem szándékozik kihagyni őt
sem a vállalkozásból. - A Gatyásról hat cőnnát írt. Varázsló. Bölcs. Öreg, tehát nem fél a haláltó l - Mindenki fél...-jegyezte meg Dornell. - En nem! — jelentette ki olyan hevesen Birrah, hogy a magiszter jobbnak látta, ha egyenest az
üvegből veszi magához a tyrg elmenyugtató párlatát. Az asszony fölpattant, úgy magyarázta: - Nem akarok én a Gatyás szeme közé nézni! Nem vagyok őrült... de nem is bénít meg a rettegés. Es ha elbukom? Mitörténik akkor? Öt vagy tíz évvel kevesebb jut nekem. Nagy ügy! Ám ha győzünk, és sikerül elcsennünk a Gatyás óráját... - Rendben - egyezett bele hirtelen Dornell behuny t szemmel, mint aki szakadékba veti magát. Nem
tudta eldönteni, hogy helyesen cselekedett -e, amikor hagyta magát elcsábítani, de nem is érdekelte, csak az, hogy Birrah hagyja végre abba ezt az eszement tervezgetést. - Arra kérlek, ne említsd senkinek sem a tervedet! - Miért? - nézett rá furcsán Birrah. - Talán az Akadémia ifjú magisztere szégyelli, hogy egyéveseknek
való mesék után koslat a sivatagban? Dornell élénken tiltakozott. - Nem, nem erről van szó! Csak... nyugodtabb körülmények között tudunk felkészülni az útra, ha nem
zaklatnak a kíváncsiskodók és a szájtátiak. - Én mindig készen állok az útra - jegyezte meg talányosan az asz-szony, és nem firtatta tovább
Dornell titoktartásra vonatkozó javaslatát. Dornell ennek csak örülni tudott, és egyetlen húzásra megitta a maradék párlatot. En sem vagyok normális! - gondolta, mielőtt kábultan beesett volna az ágy alá. Másnap Dornell bemenekült az Akadémia biztonságos, hűvös falai közé. Aznap nem tartott órát egyéb alkalmakkor cönnákat olvasott ezen a napon -, de gondolkodni akart, töprengeni. Nem a szaggató fejfájás akadályozta meg ebben, hanem a terv képtelensége. Meglopni Muurdot!
Hiába itta csöbörszám az aksa-teát, hogy már marta a gyomrát a forró ital, hiába végzett meditációs gyakorlatokat háborgó elméje lecsillapítására - meglopni Muurdot! -, Birrah szavai gonosz démonokken zakatoltak az agyában, szétkergetve minden épkézláb gondolatot.
Miféle eszement kaland ez?! Egy őrült - mert csak az lehet! -sze\^ dítő, egy kölyök, aki még semmit sem mutatott fel az életben és egy 292
,én varázstudó, aki fél lábbal már a koporsóban áll... Három balfék a sivatag ellen, ezernyi gaith és kóbor huon ellen, Muurd ellen! gz hatott. Birrah-t és magát nyugodtan szidhatta, ám hogy Molay magisztert gondolatban „balfék" nek nevezte, kizökkentette az önsaj -„álat kilátástalanságából.
Dornell fejéből kipattant a megoldás. Be kell avatnia Molayt! Méghozzá minél előbb... Mert ha késlekedik, Birrah beszél vele előbb! Minden várakozása ellenére az idős fakultásvezető azonnal beadta a derekát. Túlzás lett volna azt állítani, hogy fellelkesült a terv hallatán -melyet Dornell igyekezet olyan rossz színben feltüntetni, amilyenben csak tudta, mert azt remélte, hogy ha már őt magával ragadta Birrah szuggesztív ereje, Molay elnéző neheztelésére talán visszatér a józan esze, és kiléphet -, de a vén ork nem tiltakozott, sőt azt mondta: - A legjobb helyre fordultál terveddel, fiatal barátom! - Nnnem... nem is én találtam ki...
Molay fömagiszter aprócska szobája az Akadémia egyik szélső tornyában volt, pontosan a filozófiai fakultás épületszárnya felett. Úgy trónolt fent a magasban, mint valami vén sas: éles szeme nem siklott el a fakultás legapróbb eseménye felett sem, ugyanakkor őt magát alig lehetett látni. Molay - kopottas, ősz bundájú, széles orrú, táskás szemű férfi - elgondolkodva rótta a köröket a szoba
közepén ácsorgó beosztottja körül. Olykor megállt a szoba ékessége, egy szkinkbőr állvány előtt, melyen tucatnál is több papirusztekercs hevert - híres cőnnák másolata mind. Végül megszól alt; hangja, mint a száraz szél, mely alig fodrozza a dűnék karéját. - .Olvastam Zimón azon cőnnáját, amelyben a várról ír...
Zimón cőnnája! Dornellt egyre-másra érték pofonhoz hasonló erejű meglepetések ebben az ügyben. Zimón megemlíti a várat... - ...és úgy vélem, erre a forrásra már lehet adni valamit. Ha Zimón azt írta, hogy a gaith nép földjének
közepén magasodik Muurd vára, akkor ott van az a vár. Miért is ne nézzem meg a saját szememmel? - Mert veszélyes! Rád szüksége van az Akadémiának, Molay föm agiszter! - ellenkezett Dornell. Maga
sem tudta már, mi lenne a jobb: ha mennek, vagy ha maradnak. - Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy ne bánjam, ha Muurd magához ölel. Es bizony kíváncsi vagyok a
kinti világra, kíváncsi vagyok arra a várra... ha létezik, ha elérhetjük egyáltalán... még akkor is, ha az út yégén a Halál várakozik rám. Az én koromban már számolni kell az 'lyesmivel. Talán túlságosan komoran fogalmaztam... csak hát én minden éjjel úgy hajtom álomra a fejem, hogy talán számomra nem virrad tfibbé új hajnal.
- Utódaid büszkén gondolhatnak rád! - felelt erre Dornell a szokass formulával, melyet az elmúlás
gondolatával megbékélők szoktak érdemelni a fiatalabbaktól. Azonban az ifjú segédmagiszter hangjá 293
ban több lakozott, mint üres tisztelet. - Hat cőnnát adtál a népnek Molay fomagiszter. Ez több, mint amire sokunk vágyhat! - Az oktalan szerénység nem viszi előre ügyünket, ifjú barátom! Nem tudhatod, te hány cőnnát fogsz
írni - fedte meg mosolyogva Molay. Gyakorta mondogatta Dornellnek, hogy „értékeinkre büszkének kell lennünk!", és a fiú most is valami ilyesmire számított, ám a fomagiszter arcáról lehervadt a mosoly, hogy átadja a helyét valami méla -bölcs kifejezésnek. - Meg kell látogatnunk Zimónt! jelentette ki teljesen váratlanul. - Akármi is történik velünk az úton, az Akadémiának szüksége lesz valakire, aki a helyemre áll... - De!... - Ha vissza is térek... - erősödött fel Molay hangja, s ez elnyomta Dornell kezdődő ellenkezését -
...fárasztónak fogom találni a filozófia fakultás vezetését. Zimónnak keresnie kell valakit a helyemre! Meg kell látogatnunk Zimónt! - ismételte. Dornell döbbenten hallgatta Molay kijelentését, amely felért egy istenkáromlással - ugyanakkor hátborzongató gyönyörűséget is okozott neki. Elmenni a hatalmas Zimónhoz ! Zavarni minden orkok legböl-csebbikét! S mindezt neki kell megtennie, az aprócska hangyának az Akadémia bolyában... Zimón. Az egyszerű népek szemében maga is isten, a Tudás istene, Torquen Korog személyes istene. Az Akadémia magiszterei sem tudták, hányadán álljanak vele. Isten? Vagy kis híján az? Esetleg csak egy nagy tudású ork, aki legyőzte a rohanó időt? Akármi is volt az igazság, az bizonyos, hogy Zimón aki látta, vénnek mondta - nemzedékek óta állt az Akadémia élén. Sőt! Már azokban a homályo s időkben is itt volt, amikor Torquen Körogot alapították. Ő alkotta meg a cőnna -írást. Ő hozta a városba az első szkinket, noha egyértelműen a tudomány szolgája - ura? - volt, nem holmi sivatagjáró vadász. Ő adott törvényeket a Kétszáz Forrás Völgyének, hogy az orkok legyűrhessék a kezdeti káoszt, és felépíthessék Torquen Korog csillogó kultúráját. Ő biztatta kereskedésre az orkokat, és az ő érdeme a pengeélen billegő fegyverszünet, amely az orkok és a huonok között áll fent - szintén nemzedékek óta. Ő építette az Akadémiát, lakhelyül magának és a cőnnákban összegyűlt tudásnak. Zimón. Halhatatlan. Ritkán adatik meg látni - éveken át ki sem dugja az orrát az Akadémia központi tornyából. Rossznyelvek szerint beleőrült az önkéntes magányba, mások azt állítják, csúfsága miatt bujdokol. Valaki - jó száz évvel ezelőtt - látta, ahogyan fest. Számtalan képet alkotott, de mindig ugyanazt: szobákat, az ismeretlenbe nyíló ajtókkal, vagy erdei tisztásokat, sötétbe futó ösvényekkel. Bizonyos - az Akadémia Magisztrátusa j egyezte papiruszra - hogy olykor évekre e -tűnik... s közben ki se teszi lábát a toronyból. ,.. A fomagisztereket - a Magisztrátust, e bölcs testületet, akire uto az Akadémia vezetését bízta - maga
választja. Többnyire az ott tan' magiszterek, néha a diákok közül. Ám előfordult már, hogy T0/^.
Korog műhelyeiből, forrásföldjeiről került valaki a főmagiszteri kate^ rára. Zimón döntéseit kevesen értették, ám mindenki elfogadta, m 294
lég sosem tévedett. Hittek neki, mert egy halhatatlan valóban istenként ejhet a kurtaéletűek között. - Nekünk? - nyögte borzongva Dornell. Nekünk kell megkeresni? gorzalom... csoda...
_ Persze. Üzenetet küldök neki, és megkérdezem, mikor tud fogadni - mondta Molay, azzal befejezettnek tekintette a bes zélgetést. -Ne kódorogj mostanában sehová, hogy bármikor elérhesselek! Ha az éjszaka közepén fogad, akkor megyünk! Na... Dirra vigyázzon rád! - Rád is vigyázzon, fomagiszter! - hajolt meg Dornell, ám Molay már nem is törődött vele. Leemelt egy tekercset az állványról, azt tanulmányozta elmélyülten, míg Dornell elhagyta a szobát.
Eltelt két nap, és Molay még nem jelzett Dornellnek. Mivel ezalatt Birrah -t sem látta, az ifjú magiszter némi megkönnyebbülést érzett -talán az asszony letett őrült tervéről, és talán Zimón sem fogadja majd őket, így minden elboronálódik magától, nem kell kitennie az életét az őrült gaith nép dühének, sem Muurd haragjának... vagy ami még rosz-szabb: nem kell gyáván megfutamodnia. Mindenesetre észben tartotta Molay figyelmeztetését, és egy időre mellőzte a szívének oly kedves városi csavargást - napközben az Akadémián, éjszaka otthon tartózkodott. Egy este, nem sokkal azután, hogy Dornell anyja meleg vacsorát készített a fiának, majd hazatért aludni, meglibbent az ajtó elé akasztott homokfogó. Dornell éppen a tányért nyalta tisztára - imádta anyja tyrg-kásáját, s így a mosogatásra sem volt gondja -, ezért nem vette észre. A mezítláb surranó, bőrzekés alak Dornell mögé ért, majd megkerülte őt. - Birrah! - kiáltotta ijedten a magiszter, amint meglátta a sötétből előtoppanó árnyat. - A halálomat okozod!
A vadászruhás asszony arca nem sok vidámságot tükrözött. - Igazad volt - suttogta, miközben szeme sarkából a homokfogóval elzárt ajtónyílást kutatta. Titokban kellett volna tartanom. - Micsoda? - Dornell szíve még mindig a torkában dobogott, és nem értette, miről beszél az asszony. - A terv. Tegnap kikotyogtam a szomszédasszonyomnak, a körmymesternek, miközben azt a
könnycseppet csodálta, amit tőled kaptam. Túlságosan feldúlt voltam at tól a könnycsepptől... és dühömén fogadkoztam, hogy meglopom a Gatyást, ne tudjon többé elvenni senkit közülünk! - Birrah arcán zavar tükröződött. Mintha még most sem értené az események sodrát. - Estére már az egész negyed rólam ászéit, meg arról, hogy milyen őrült vagyok. Egyre -másra eljöttek a hazamhoz, hogy megbámuljanak. Nem törődtem velük. Gondoltam, majd elmúlik ez a hirtelen jött népszerűség, mint a nátha. Alszunk rá egyet, és minden megy tovább. Pornell látta rajta a döbbenet emlékét, amely akkor érte az asszonyt, ^íkor reggelre kelve csalódnia kellett hitében. R ~ Reggel ott voltak. Egymás hegyén -hátán tolongtak az udvaron, -^másztak a
karámba, és a szkinkjeimet tapogatták. Amikor kidugtam a tejem a házból, éljeneztek, és sok sikert kívántak. Taknyos kölykök 295
jöttek elém, és arról szájaltak, ha velem tarthatnak, nem érhet semmi baj, mert megvédenek a Gatyástól is. A sír szélén tántorgó vének jöttek el, szorongattak a kezem, és könyörögtek, hogy siessek, minél előbb lopjam el azt az órát. Jött egy alak, aki papnak vallotta magát... ilyet se hallottam még, hogy valaki az istenek imádatának szentelje az életét és a küszöbömre állva prédikálni kezdett. Hogy letaszítjuk a Gatyást a trónjáról, meg effélék... Ó, Dornell! Egész nap ki sem tudtam mozdulni a szobámból! Még jó, hogy csak a magam nevében beszéltem, s így senki sem tudott arról, hogy te is benne vagy a dologban...
Benne bizony, méghozzá nyakig! - gondolta Domell, és egyáltalán nem örült a híreknek. Ez a hirtelen támadt imádat nagyon kényelmetlenné válhat, ha őt is eléri. - Éjjel kibontottam a tetőt, és kimenekültem. Szerencsére az éjszakai tömegben senki sem ismert fel,
és ide tudtam osonni! - Micsoda? Még este is... - Megbolondultak mind. Nem is gondoltam, micsoda vihart kavarok... - Én semmit sem hallottam erről! - Egyelőre nem terjedt túl a Szkink -negyed határain. Mi ott eléggé magunknak valók vagyunk. Jobban
szeretjük a gyíkokat, meg a sivatagot, mint a többi negyed puhány lakóit. De előbb -utóbb elterjed a hír az egész városban... remélem, mi akkor már rég a sivatag mélyén leszünk! - Majd csak elcsendesedik ez a bolond indulat - jósolta Dornell, és igyekezett nem tudomásul venni
Birrah legutolsó mondatát. - Most mit szándékozol tenni? - Aludnék - válaszolta Birrah. - Akárhogyan is alakul, érzem, hamarosan szükségem lesz minden
erőmre. - Csak egy ágyam van - szabadkozott Dornell, de máris elszégyellte magát. Gyorsan meghívássá
fordította az elutasítást. - Abban alhatsz. Én elvagyok a szőnyegen is. Gyakran alszom a földön, ha a sok olvasástól megfájdul a fejem... - hazudta. - Köszönöm - mondta Birrah, és máris vetkőzni kezdett. - Az ajtót bezárnád? Nem érzem magam
biztonságban. Szétszednek a rajongóim! Birrah kívánságának teljesítéséhez elő kellett szedni az ágy alól az ajtót, és vissza kellett illeszteni a zsanérokra. Amíg nem érkezett el a homokviharok időszaka, Torquen Korog házai ajtó nélkül, egyetlen homokfogó lepellel elválasztva nyíltak a külvilágra. A csukott ajtó ebben az időszakban olyan volt, mint egy világítótorony a tengeren. Ám Birrah most ezzel sem törődött, csak minél vastagabb és minél erősebb falak legyenek közte és az őt ünneplő tömeg között.
Az események akkor vettek igazán kényelmetlen fordulatot, arniko másnap Molay fömagiszter fülébe jutottak a Szkink-negyed béli események. Az öreg ork ugyanis kijelentette, hogy Birrah terve ige**" megvalósítható, feltéve, hogy Muurd nem szagolja ki jó előre... ^ Akadémia falai között elhangzott kijelentés órákon belül Torqu Korog utolsó házába is eljutott. Hiába magyarázta Molay, hog y ffl'v __ fontos a csendes készülődés, és hiába állította, hogy az expedíció 296
melyben, név szerint nevezve ő, Dornell és Birrah vesz részt - csupán gjdcor érdemli meg e boldog figyelmet, ha majd eredményesen visszaférnek, az utcákat hamarosan elöntötte az ünneplő tömeg. Olyannyira meglepő volt az ötlet, hogy csupán el kell lopni Muurd homokóráját, és a fényességes öröklét korszaka köszönt az orkokra, hogy a város lakói nem bírtak magukkal, és minden figyelmeztetés ellenére eufórikus ünneplésbe kezdtek. Nem túlzottan vidám dolog arra ébredni, hogy örömtől sikoltozó tömegek veszik körül a házat, és a megvalósulni látszó vágyaktól félhülye kézművesek döngetik ritmusra a bezárt ajtót. Birrah már fel-alá járkált a nem túl tágas szobában, mint egy csapdába ese tt vad, amikor Dornell merev, fájó tagokkal felébredt. Odakintről szűnni nem akaró ricsaj - az ünneplés kaotikus hangja szűrődött be. - Te aztán tudsz aludni, magiszter! - nézett rá Birrah elismerően és némileg irigykedve, miközben
tovább rótta a céltalan köröket. - Hogyan... miért... ki... - motyogta Dornell, mert teljesen megzavarta a szokatlan helyzet, hogy egy
nő mászkál a szobájában, ő a földön hever és sajog minden tagja, ugyanakkor mintha ezrek kiáltoznának a fejében. Morogva tápászkodott fel a pálmarost szőnyegről, melynek mintázata belegyűrődött az arcába, és nem tudta eldönteni, melyiket a nehezebb elviselni: a derekát hasogató fájdalmat, kesernyés szájízét, vagy Birrah -t. - Mindig ennyit alszol?
Domell lassan kezdte felfogni, hol van, és hogyan került ebbe a helyzetbe. - Ez a... kiabálás... odakintről jön? - kérdezte, hogy biztos legyen benne. - Mit gondoltál? - kérdezett vissza Birrah. Már egy órája ébren volt, és az egyre hangosodó
zajongásra figyelt. Eddig csak ez idegesítette, illetve hogy Dornell képes még így is aludni, de most már a magiszter kérdezősködésétől is égnek állt a haja. - Ha méltóztatnál felkelni, talán el is zavarhatnád őket! Hazudd azt, hogy már elmentem... sőt, itt se voltam! Birrah mit sem sejtett arról, hogy Domell épp úgy célpontjává vált az eszement ünneplésnek, mint ő maga. Csupán akkor döbbent rá, amikor Domell bedagadt, csipás szemmel, türelmetlenül morgolódva ajtót nyitott, hogy elzavarja a tömeget, és a kintiek egy csapásra elhallgat -tak- de akkor már késő volt. _ - Menjetek innen! - kiáltotta reszelős hangon Dornell a furcsán elnémult tömegnek. - Semmi
keresnivalótok itt! Nem hagyjátok aludni torkot!
Nem jött válasz, csak a baljós, fülledt csend. Mint a vihar előtt, gondolta odabent Birrah. ~ Induljatok! - kiáltotta Dornell. Lassan fejébe szállt a méreg.
A háza környékén sosem látott tömeg tolongott. Az utcákon csak ^ke és barna gyapjas fejeket lehetett látni, de ültek a környező házak |^eJén is, ott lógtak az ablakokban és a pálmafákon. A néma csend et-
1 még furcsább lett, hiszen ennyi egybegyűlt ork lélegzetének is zúgó 297
döngicsélő zajt kellett volna keltenie. Ezek lélegzet-visszqfojtva figyei_ nek engem, döbbent rá Domell. - Menjetek már!
Valahol a tömegben mozgolódás támad, mely gyorsan terjedt. Hamarosan úgy nézett ki az utca, mint a széltől borzolt sivatag. Birrah-nak jó füle volt, ő hallotta meg először az éppen születőfélben lévő kántálást. - Dornell! Domell! Dornell!
Azután a magiszter is felfigyelt rá, és vértelen arccal ugrott hátra. Azonnal becsapta maga mögött az ajtót, sőt - erre még nem volt példa! - be is reteszelte, de ekkor már fülsiketítőén harsogott odakint a tömeg - Domell! Dornell! Dornell! - Mit akarnak ezek tőlem? - kérdezte fancsali képpel Birrah -t az ifjú magiszter. Teljesen felébredt. - Téged. Mindenestül - válaszolta keserűen Birrah, majd még hozzátette: - Ez rosszabb, mint tegnap-
Vigasztaló volt. - Dornell! Dornell! Dornell! - üvöltött mámorosan a tömeg. -Gyere ki! Gyere ki! Dornell! Dornell!
Csőcselék, jutott eszébe Dornellnek a régies kifejezés. Évszázadok óta hevert használatlanul a kollektív emlékezet porosodó padlásán - a Torquen Körog-i orkok az Akadémiával egyidőben felépítették magukban a mindennapok viselkedési kultúráját is. Ám az most semmivé foszlott, Muurd homokórájának árnyékában. - Tűnjünk el innen! Másszunk ki a tetőn!
Ám Birrah csak a fejét rázta az ifjú magiszter javaslatára. Az ő füle már meghallotta a tetőn járkálok neszezését. - Már ott vannak. - Akkor... Mit csináljunk?!
- Maradjunk - hangzott a rezignált válasz. - Legfeljebb szétszedik körülöttünk a falakat. Előbb -utóbb
eljutnak hozzánk... - De mit akarnak tőlünk?! - fakadt ki ismét Dornell. - Egy tányér kását - válaszolta Birrah furcsán elmélyült hangon, mint akinek valami csiklandozza a
talpát. - Az öröklét ígéretét. Sőt, magát az öröklétet! Dornell agyát erre elborította a vér. Olyasvalamit várt tőle az - egy-előre békésen - tomboló tömeg, amelyben maga hitt a legkevésbé. Nem csupán azért, mert lehetetlennek tartotta, hogy ők hárman sértetlenül lépjenek be a gaith nép által birtokolt területre, hanem azért is, inert ahogy aludt rá néhányat, ez a homokóra-mese egyre valószínűtlenebbe vált számára. Hitte Muurd létezését, mint ahogy a többi istenben sem kételkedett, de a köznép hiedelmeit nem oszto tta - az istenek nem laKnak házakban, nincs nadrágjuk, sem homokórájuk, amit el lehetne csórni... r^ - Elzavarom őket a sivatag végébe! - fogadkozott, és feltépte ajtót.
. ,iból Dobhártyaszaggató ováció borzolta tovább az idegeit. Amint uj feltűnt az imádott hős, aki megküzd mindannyiuk végzetével, orkokon vad hullámokban futott végig valami borzongató érzés - oly 298
volt, mint a szerelem, mint valami állati győzelem, mint a vér íze, mint a halál előtti utolsó pillanat, mámor és jégtiszta látomás, kábulat, feszítő vágy -, a férfiak üvöltöttek, míg elcsuklott a hangjuk, az asszonyok Domell nevét sikoltozták félájultan, a gyermekek pedig az ágyékukat gyömöszölték, ám még így is sorra bepisiltek félelmükben, hogy Ő rájuk nézhet... Ő. Dornell. A magisztert elnémította az önmagukból kivetkőző orkok látványa. Talán vissza is rettent, ám erős felindultsága, mellyel a sivatagba akarta kergetni kéretlen ünneplőit, odaszegezte háza küszöbére. Egy szoptatós asszony a lába elé vetette magát, és vinnyogva könyörgött Dornellnek, hogy érintse meg. Rekedten bőgő csecsemőt szorongatott, ám látszott, alig vesz tudomást ró la. Az asszony példája ragadós volt - máris többen tülekedtek körülötte, hogy minél közelebb kerülhessenek hozzá, s mindegyre csodatévő érintését kérték, ám őt megérinteni, karnyújtásnyinál jobban megközelíteni nem merték. Egy vakmerő legényke azonban megtörte ezt a burkot is - berohant az egyre sűrűsödő gyűrűbe, áttörte az egymáshoz tapadó, izzadt testek falát, és egy hosszú ugrással Dornell lába elé vetette magát. Dornellt a fiú érintése térítette magához. Dühösen ordítozva rúgta le magáról, és visszatánt orgott háza biztonságába, mielőtt még az eszelős tömeg ellephette volna. Birrah bevágta az ajtót, becsattintotta a reteszt.
Domell csupán azért nem sírta el magát végső elkeseredésében, mert nő is volt a társaságában. Mindenesetre nagyon bánta, hogy egyetl en tyrg-párlatos palackja néhány napja kiürült. A tömeget végül egy jókor támadt homokvihar kergette haza. Az évnek ebben a szakában olyan ritka volt a vihar, mint a kétfejű kecske -ha nem zúdult volna rá Torquen Kőrogra, Dornell házát és Dornellt magát ízenként szedik szét az eszüket veszett orkok. Birrah -val együtt. Am, hogy jött, nem csupán Dornellt és Birrah-t mentette meg, de az ünneplőkben is megerősítette a hitet: ezek ketten kiválasztottak, lám, az istenek is kinyilvánították. A vihar éjjelre tombolta ki magát annyira, hogy a levegő feltisztult a sodrott homokszemektől Dornell és Birrah ekkor a már bevált módon, a tetőn át megszöktek a csapdává vált házból. A lanyhuló szélben 32 Akadémia falai közé menekültek. Ezalatt a vihar csitultával Torquen Korog népe szentélyt emelt a halandó hősöknek, mert elhozzák nekik a halhatatlanságot. A Hősök Szentélye az Istenek Terének kellős közepén magasodott - a kivágott Pálmatörzsekből emelt, lemészárolt szkmkek bőrével fedett qaum - jfcagú épületben folyamatosan prédikáltak az önjelölt papok, a túláradó boldogság és hit vezérei. Százak, később ezrek csüngtek ajkaikon, j~>°gy hagymázas beszédük betöltötte a szentélyt; már nem is a hősöket méltatták, hanem önnön magukat, s az Utat, melyet csakis ők jelölhetlek ki a halandók számára. 299
Molay fömagiszter már tudta, hogy olyan szellemet engedtek ki a palackból, mely túlnőtt rajtuk, s rövidesen túlnő a Kétszáz Forrás Völgyének évszázados kultúráján is. Kis híján sírva fakadt, ahogy a hírek eleinte gyéren szállingózva, majd széles folyamban özönlöttek az Akadémia fellegvárába. Amikor éjjel Dornell és Birrah is beestek hozzá, az idős magiszter sajgó zsigereiben érezte: valamit, valahol nagyon elrontottak. - Nem számoltunk a vérrel, pedig az ott zubog mindönk szívében, s folyton azt a mákonyos dalt
susogja, mely őseinket is megrontotta -sóhajtotta Molay, s hogy e nehezen kiötölt szavakat ne feledje, gyorsan palatáblára rótta őket. Miután a cőnna-írás felkerült az öröklét első grádicsára, Molay hunyorogva szemügyre vette zaklatott vendégeit. - A vér szava volt hadba hívó kürtünk vesztes csatáinkon, mikor a huon nép, a rettenetes „ember" majd' utolsó szálig kiirtotta nemzetünk. Hogyan is feledkezhettünk meg róla?! - Számos utat ismerek, amely a sivatagba vezet! - mondta Birrah, mert félreértelmezte Molay áradó
szomorúságát. - Mire ezek észbe kapnak, mi már messze járunk! - Elhagyjuk Torquen Kőrogot? A lényegen mit sem változtat - ingatta a fejét Molay. - Bár elegendő lenne! - Próbáljanak csak követni minket! - harciaskodott Birrah. Még mindig nem értette, mi bántja ennyire Molayt. - A sivatagjárók legjobbja vagyok! - Dicséretes... - sóhajtotta Molay fásultan. - Akkor nekivágunk, hogy elhozzuk Torquen Korognak a
halhatatlanságot. Jó... De milyen ez a Torquen Korog, milyen a nép, amely lakja? Te talán tudod? Mert én már nem... valami megváltozott, és mi voltunk a vízbe dobott kő, amely a változás hullámait keltette.
- Kicsit megzavarodtak - felelte Birrah. Úgy érezte, védelmükre kell kelnie, hiszen éppen a Szkink negyed lakosai kezdték az ünneplést. - Majd megnyugszanak. Mire visszatérünk, biztosan. - Ha visszatérünk... - szólalt meg borúlátóan Dornell. Eddig mélyen hallgatott, gondolatban fájdalmas
kéjjel dagonyázott a két rossz választás lehetőségében: menni vagy maradni? - Nem állítom, hogy nincs jobb a múltnál - morfondírozott Molay. - De ahogy még tegnap is élt ez a nép, az megfelelt Torquen Korognak több száz éven keresztül.
Működött. Senki sem mondta meg a többieknek, hogy mit és hogyan tegyenek. Senki sem érezte magát különbnek másoknál... én az eszemmel munkálkodom, te a két karoddal, én a kövekhez értek, a te kezed alatt dalolnak a pálmák, minden, minden egyforma... Senki, még Zimón sem szólt bele az életünkbe, ő is csupán azt mondta: „Figyeljetek, ezt így is lehetne!"... és mi beláttuk az igazat. -Az idős magiszter ezt is leírta. Ki tudja, talán éppen ezek az eseménye gerjesztik benne az új, a hetedik cőnnára való gondolatot. - Ám éppé" ezekben a percekben néhányan ráéreznek a hatalom ízére, megtapas -talják a könnyű sikert, és máris a csodálat, sőt, az áhítat fényében sütke -reznek. Mások rájönnek, milyen kényelmes az, ha vannak orkok, aKj* helyettük gondolkoznak. Kényelmes, mert csak követniük kell a naj okosabbnak hitt szavát... ezért cserébe hajlandóak maguk fölé érne"1 > 300
és kiválasztottaknak tekinteni őket. - Molay írás közben nagyot sóhajtott. Lehet, hogy az események újabb cőnnát szülnek neki, mégsem tudott örülni neki. - Nem látok gyógyszert, mely kigyógyíthatná őket e kórságból... - Pedig varázsló vagy! - ellenkezett Birrah. - Csak belenyúlsz néhány fejbe, rendbe teszed a
gondolatokat, és... - Es megmondom, hogy mit helyes tenniük, igaz? - A szkinkekhez értek, nem az örkökhöz - legyintett Birrah, mert megérezte az idős magiszter
érveinek igazát. - Én sosem érintettem szkinket, és,csak ritkán gondoltam rájuk... most mégis úgy érzem, többet
tudok róluk, mint magunkról, akárcsak te. Szomorú dolog belátni ezt... ily kevéssel a halál előtt. - Talán Zimón tudna segíteni! - feszengett Dornell. - Igen, ő biztosan ismeri a megoldást. Csakhogy nincs Torquen Kőrogban. Ezért is nem szóltam eddig, hogy gyere.
Molay bejelentését nyomasztó csend követte. Egyikük sem merte elképzelni a holnapot. Zimón nincs a városban, odakünn mindenki megbolondult - rájuk kattant a csapda fedele. A filozófia fakultás fömagisztere jól látta a történteket. Az Istenek Terén emelt szentély körül gyülekező tömeg egyre inkább átadta magát a papoknak - vagy prófétáknak, mert még maguk sem tudták, hogyan is kellene titulálniuk önmagukat... A vihart követő napon Torquen Korog apraja nagyja megfordult a téren, hogy hallhassa a szózatokat. Voltak, akik morgolódva néztek dolguk után,
miután belefüleltek a jövendölések és ígéretek zuhatagába, ám a legtöbbje elkábult a hangzatos szavaktól és saját, megvalósulni ígért vágyaitól. Nem tudni, melyik pap beszélt először arról, hogy Muurdot engesztelő ajándékokkal kell megnyerni, és akkor majd bőkezűbben méri az orkok idejét - mindenesetre a többi önjelölt próféta hamar magáévá tette az ideát, és épp oly lelkesen szónokoltak a Muurdnak szánt áldozatokról, mint előző nap a Halálisten letaszíttatásáról. Áldozzatok, harsogták, és féljétek Öt! Mert kegyes Muurd isten, és békéje az öröklét! De bizony haragja elemészti azt, ki ellenére tört, ki gúnyolja, ki meg -'opni szándékszik Őt! Imádjátok Muurd istent... és minden prófétáját, ta igéjét hirdeti köztetek! Kevesen emlékeztek arra, hogy tegnap még hárman voltak a hősök 7.egy vadász és két magiszter -, azok sem mertek megszólalni, mert az jj) "ősök, a tucatnyi próféta hívei megverték volna őket. Inkább együtt üvöltöttek a tömeggel, míg csak el nem feledték a tegnapot, hogy tiszta ^vyel hihessenek az aznapra rendelt szavaknak.
Am a siker hamarabb fejbe száll, mint a tyrg -párlat. Egy fiatal pap -^.gnap még Oygor, az Akadémia diákja, ma névtelen próféta, holnap... J tudja? - mialatt hosszas prédikációját pihente, felkiáltott, és ismét az Jelvényre szaladt. - De jaj! - kiáltotta égnek emelt karokkal, hogy mind a tömegbe, 5&d az izzadtan hadonászó^
paptársába belészakadt a szó. - De jaj ^°knak, akik ellene törnek! És jaj a népnek, ki megszülte a lázadókat! 301
Mert vannak, akik bárgyú módon meglopni szándékozzák Ot, és hiszik hogy sikerül ezáltal isteni hatalomra szert tenniük! Ilyen nyílt beszédre sokaknak eszébe jutott Molay, Birrah és Dornell. Az orkok torkára gyűlt az ünneplés heve, ám a pap szederjes sápadtsága visszafogta őket. Talán mégsem ünnepelni kell? - Muurd uralja a halált, és uralja a halálnak idejét! A tiéteket éppen úgy, mint a tolvajokét! Ne
higgyétek, hogy a tolvajok felett érzett haragja nem zúdul le majd rátok is! Ti vagytok a nép, mely kebeléből a Kígyó megszületett! Dornell! Birrah! Molay! - fröcsögte a pap a neveket. - Ez a Kígyó neve! És ha nem akartok ezer halált halni általuk, el kell taposnotok! - Imádjátok Muurdot! Kövessétek az Ő prófétáit! - kapcsolódott be a másik pap is. A többiek
elősorjáztak a szentély mélyéről, ahol felváltva pihentek. Ők sem akartak kimaradni a dolgokból, amikor végre történik valami. - Tapossuk el a Kígyót, mielőtt Muurd haragvó haraggal sújt le a népre! - Birrah és Dornell! Molay! - Pusztítsuk el az Akadémiát, a Kígyó várát!
A zúgó-susogó tömeg megdermedt egy pillanatra e szavakra - elpusztítani az Akadémiát, Zimón lakhelyét? -, ám a hatalomtól mámoros papok tovább hajszolták őket az önkívületbe. Nem volt megállás... a gondolkodás joga immár a papoké lett.
- Imádjátok Muurdot! Imádjátok a Halált! - Kárhozat, ó, kárhozat a bűnösök jussa! De öröklét a hívek ajándéka! - Kövessetek!!!
Torquen Korog népe órákig képes lett volna elhallgatni papjait, s bámészkodva együtt kiabálni velük. Csakhogy a papok tudták, a puszta szó kevés. Tettek kellenek, hogy a hatalom örökre a kezükhöz ragadjon... és lassacskán egyébként is berekedtek. Talán, mert Zimón fölkészült egy ilyen eshetőségre, talán csak a békekötés előtt még gyakran a város határain portyázó huon nép miatt, de az Akadémia nem állt védtelenül a kint támadt düh előtt. Amikor a tömeg meglódult, hogy papjai nyomában haladva elfoglalja és lerombolja az Akadémiát, a még odabent kuksoló diákok és tanárok sürgősen e" hagyták az épületet. Nyilvánvalóvá vált számukra, hogy a tudornw szentségének vége - ami ezután jön, az merőben más dolgokat i°e tiszteletben tartani... Ha lesz olyan egyáltalán. ... Amint az utolsó magiszter is kilépett a nagy, vasalt ajtón, és az el Hítntt tíimefj előőrsei a falak alá értek, az épület valamilyen rnoo megérezte a támadó indulatot, mert bezárult.
.^
Sosem zárták be az Akadémia kapuit - izomerővel talán nem is hetett volna -, most mégis becsukódtak. Zimón varázslata...
. .^.
Az orkok ezt már észre sem vették. Csupán azt látták meg, a1™1 niuk engedtetett, azt hallották, amit papjaik a fülükbe kiáltoztak. - A Kígyó tanyája! Romboljátok le!!! ™? Hárman kuksoltak Dornell szobájában, ahonnan szemmel lehetett tartani a kapuk előtti tömeget. A három tegnapi hős, akikből mára bűnbak lett - Ők nem menekültek ki az Akadémiáról - hova is mentek volna? Birrah aksa-füvet szórt az imént felforralt vízbe. Korábban már kidühöngte magát - előbb az
álhatatlan tömegen, amely tegnap még ünnepelte őket, utóbb Molay főmagiszteren, mert nem volt hajlandó tüzes menyköveket hajigálni rájuk. Most némileg lehiggadva, előkészítette a teaszertartást, ahogy Dornell kérte. Jobban tud gondolkozni, mondta, ha teát iszik Hát gondolkodjon. Molay mindegyre a gondolatait írta le egy papiruszra. Ez korábban szentségtörés lett volna, ám a történtek hatására Molay megengedett magának némi kilengést: önhatalmúlag teliírni egy üres papiruszt. - Mit teszünk, ha betörik a kapukat? - kérdezte váratlanul Dornell. Az ifjú magiszter az ablak
homokfogó leple mögül leste a lenti nyüzsgést.
Birrah megdermedt a gőzölgő szilke felett. Ez a kérdés őt is foglalkoztatta, és választ is talált rá. Harcolni fog. Ölni... Fel sem tekintve az írásból, Molay a békességről és a gyilkosság tilalmáról motyogott valamit. Birrah felháborodva vágta a magiszter elé a teáscsészét, hogy a gőzölgő ital kilöttyent. - Ha már a fejemben olvas...
Molay, erőt merítve a drága papiruszt éppen csak elkerülő kilöttyent teából, félbeszakította az asszonyt, és ráförmedt: - Nem kell a fejedben olvasnom ahhoz, hogy tudjam, mire gondolsz! Csak az erő, a kockázat, meg a
dicsőség! Ez vagy te! Ezek vagytok ti... és lásd, mi re vezet! - kiáltotta. Állával az ablak irányába intett, vagy azon is túl, ahol a papok által felhergelt orkok éppen az Akadémia kapuit döngették. Birrah-ban úgy forrt a méreg, mint az imént a teavíz a szilkében. Talán Molay éltes kora sem tartotta volna vissza, ha Dornell hirtelen fel lem kiált: - Bejutottak!
A hatalmas kapu úgy dőlt ki a falból, mint egy döglött szkink. Az Akadémia folyosóin végigvisszhangzó dörej nyomasztó érzéseket kel -kf az ostromlókban - ám a papok, amikor látták, hogy sem tűz, sem ^ gyilkos erő nem zúdul ki a falak közül, az élre hágtak, és őket mu -^J volt követni. , Oygor, a tegnapi diák céltudatosan vezette az időközben felfegyverezett tömeget. . - Előbb a Kígyót tapossuk el, aztán romboljuk le a fészkét! - kiál- j"3. és befordult a filozófia fakultás
folyosójára. A földszinti termek •Rját az orkok bezúzták haladtukban, ám Oygor egyikkel sem törö 303
dött. A toronyba akart jutni, mert tudta, hogy akiket keresnek, azok vagy Dornell, vagy Molay szobájában rejteznek. Cseppnyi szánalmat sem érzett jövendő áldozatai iránt - és ezen maga döbbent meg a legjobban. Ám a hatalom íze erősen bizsergette a száját, s ez elnyomott minden keserűséget, melyet régi énje elvesztése okozott. Oly rég volt az a nap, amikor még rajongott Molay fömagisz -ter írásaiért, amikor csüngött Dornell szavain. Holnap már ő írja a cőnnákat Muurdról és a többi istenekről. A győzelem áldozatokkal jár - két egykori tanára és az a lehetetlen Birrah az áldozat abban a játszmában, mely a győzelmet elhozza számára. A győzelem és a hatalom megér minden fáradtságot, átvirrasztott átprófétált éjszakát... Megéri, hogy elveszítsem ártatlanságom, megéri a halált. Főként a másokét... Molay felkészülten várta a gyilkosokat. Azt ugyan nem tudta, mit kellene csinálnia, annak viszont igenis tudatában volt, mit nem szabad megtennie. Nem szabad gyilkossá válnom! Nem lehetek egyetlen fajtársam halálának okozója sem! így, amikor hosszas lábdobogás után kedves szobájának beroppanó ajtaja elindította élete utolsó, mézsűrű pillanatait, Molay varázsereje nem a nap hevét robbantotta a támadók arcába, de a szívüket
sem állította meg, csupán megálljt parancsolt nekik. A vén magiszter nem félte a halált, volt ideje megszokni az elmúlás gondolatát - viszont határozottan nehezményezte volna, ha szavak nélkül kellett volna elmúlnia az ostobák csapásai alatt. Molay a mágikus mozdulatlanságba dermedt orkok szeme közé nézett, és megszólalt: - Megérdemellek titeket. Elvakultam a tudásban, elfeledtem, hogy egy egész világ van az Akadémia
falain túl, s ott érző lelkek lakoznak... akik máshogy élik meg a vágyakat, mint az én száraz tudományon aszalt szívem. Ti is megérdemlitek magatokat és nagyravágyó prófétáitokat. - Miközben ezt mondta, gunyoros tekintettel méregette a haragvó arcú, arc ú, némaságra kárhoztatott papok at. - A sötétség jó... különösen a fejekben... elfedi a hiányosságokat. , Hirtelen kiüresedett a feje - mintha egy láthatatlan, mégis sötét fuvallat kiseperte volna agyából a gondolatokat. Minden szó, amit rővio. de eredményes élete során megtanult, most elvesztette a jelentősege • Nem tudott mit mondani, pedig szeretett volna még beszélni - ^"Jjj hogy kényszeredett némasága túlságosan hosszúra nyúlt, i^bb u1 Birrah -nak és Dornellnek, hogy menjenek, ő maga pedig leW szemmel a szoba közepére kuporodott. Ujjait összeillesztette, ö sszeillesztette, "> ahogy a gyerekek szokták, amikor macskabölcsőt játszanak... .^ Társai még fel sem ocsúdhattak a mozdulatlanságba bűvölt o látványa alól, és fel sem fogták Molay elbocsátó mozdulatának jeie ségét, amikor a vén magiszter teste elszürkült, mint a napon hagy0 liszta, majd rosszul égetett agyagszoborként darabjaira hullott. Dornell felkiáltott az iszonyattól... 304
Molay magiszter testéből olyan gyorsan fakadt fel a varázslat, hogy láthatatlan bilincsektől megszabadult orkok még pislogni sem tudtak, pornell még elkapta a dühödt pillantásokat és a kiáltásra gyűrődő, gyűlölködő arcokat, azután a fómagiszterből sarjadó kőfal eltakarta előle Oygort és a tömeget. Molay nem vált gyilkossá. Zsigereiből varázsolt kőfalat Dornell, Birrah és a gyilokvágytól hajszolt csőcselék közé. A sötétség jó, hallotta Dornell, majd leomló fal robaja fedett el minden m inden hangot... különösképp a távozó lélek sóhaját. Birrah rángatta ki őt a tehetetlenség kútjából. Az asszony megragadta Dornell ruháját, és maga után vonszolva a kábult magisztert, kilépett a toronyszobából. Dornell az öles mélység fölött tért végképp magához. Ekkor került helyre az utolsó pillanat - nem a Molay testéből nőtt fal omlott le, hanem a szoba hátsó fala, szabaddá téve előttük a menekülés útját, és most Birrah hóna alatt csüng, mint egy tehetetlen kölyök, miközben a szelídítő a torony csavarvonalú párkányára tapadva mászik lefelé. Az ég nyomasztóan szürke volt - a tegnapi vihar felkavarta a port, s az még mindig a magasban lebegett -, avagy még az égbolt is gyászolta Torquen Korog kultúrájának bukását? Ebben a szürke fénytelenségben, mely rosszabbnak bizonyult az éjszaka sötétjénél, Birrah és Dornell csupán
árnyékok voltak a torony falán; az sem vehette volna észre őket, aki az Akadémia tornyainak magasát pásztázza. Birrah méltán volt büszke képességeire. A döbbenettől és a mélység vonzásától béna Dornellel a hóna alatt, fél kézzel a kövek egyenetlenségeibe kapaszkodva, ha lassan is, de nagyobb baj nélkül lejutott a torony tövébe. Onnan már könnyebb dolga volt - végre Dornell is a saját lábára tudott állni, ráadásul az Akadémia tetejéről keskeny lépcsők vezettek tovább az utcákra. Könnyen elvegyültek a tömegben. Az Akadémiától alig néhány háznyira a zaklatott orkok azt sem tudták, miért igyekeznek mindannyian egy irányba: tyrg -párlatot osztogatnak az Akadémián, vagy a huon "ép támadta meg várost? Legtöbbjük csupán tegnap hallotta a papokat szónokolni, úgyhogy még mindig abban a hitben voltak, hamarosan ™man az Akadémiáról elhozzák nekik az öröklétet szerencsére egyikük sem ismerte fel a két menekülőt, különben az ünneplés könyven vesztüket okozhatta volna.
Torquen Korog más negyedei szinte kiürültek. A Szkink -negyed, afiol Birrah-t mindenki ismerte, olyan volt, mint egy kísértetek lakta város - csak a sz£i görgetett üres kosarakat az utcán, és a karámokból a'latszott sziszegés, dobogás, mintha holt lelkek neszeztek volna oda -enn. Pedig csupán szkinkek voltak - ám ez a megszokott hang is kü-n<|s jelent őséggel bírt most a zaklatott Birrah számára. Ahogy számított rá, a házát teljesen kipucolták a rajongó orkok. *§ az ágyakat is elvitték, sőt, a falakról lekaparták a festéket - vagy «w lenyalták, hátha az is gyógyerejű? Birrah meg sem rendült az üres 305
otthon látványától. A legnagyobb lelki nyugalommal átsétált a szóm szed szelídítő házába, és kisvártatva egy rakás holmival tért vissza. - Nagyon örülök, hogy a szomszédnak tetszett a nyergem -, mondta, noha nem látszott rajta az öröm. - Ha más vitte volna el, aa sem tudnám, hol keressem.
A szótlanná vált Dornell segítségével felnyergeltek két szkinket -egyikhez sem nyúlt senki, mert egy hűséges szkink elég nagyot harap szemben egy ággyal, vagy egy ruhával teli ládikóval. Azután Birrah összeszedte a sivatagi felszerelést; különös gonddal választott a szomszéd ismeretlen lándzsái közül, becsomagolt egy bödön qaum -zsírt, egy másik tömlőbe friss vizet töltött, tö ltött, de gondolt az élelemre és a sivatagi ruházatra is. Alig egy óra múltán mindketten készen álltak az útr a. Nem beszélgettek. Abban sem egyeztek meg, hová indulnak - csak el innen, el Torquen Kőrogból! Az üres kapuban senki sem állta útjukat, csak a szél, az meg nem volt elég erős, hogy visszafordítsa őket. Birrah és Dornell nekivágtak a sivatagnak. A hátuk mögött sorra omlottak le az Akadémia tornyai. Ötödnap reggel múlt el az égbolt szomorú szürkesége. Birrah és Dornell bókoló pálmák alatt ébredtek; a szikrázóan kék ég és a Huon -oázis forrásának csobogása jókedvre derítette őket.
Az oázis onnan kapta a nevét, hogy alkalmanként - két, három évente - Torquen Korog orkjai itt találkoztak a huon kereskedőkaravánokkal, melyeket a zimóni békeajánlat ellenére sem engedtek közelebb a városhoz. Ugyan a huon szó álnokságot is jelent, az oázis egyáltalán nem volt álnok - vize jobb ízű volt a legtöbb Torquen Körog-i forrásnál, fái ízletes gyümölcsöt adtak és madarak fészkeltek a levelek sűrűjében -, mégsem lakott itt senki, éppen a ritka r itka találkozások miatt. A huon népet, a csúfos múlt miatt gyűlölték az orkok, de legalábbis irtóztak tőlük - s csupán Zimón, no meg a finom tengermelléki só miatt érintkeztek velük, amit a karavánok Torquen Korog csiszolt könny -cseppjeiért cserébe hoztak. Dornell szótlanul bámulta a pálmaleveleken keresztülszűrődő fény; csíkokat, a csíkokban lebegő finom port, hallgatta a reggelköszönto madárdalt. Az elmúlt napokban volt ideje gondolkozni barátságos szkinkje különösebb irányítás nélkül követte az elől haladó Birrah -t -, ám csupán most érezte, hogy végre sikerült megemésztenie a történteket. Elfogadni nem tudta volna, úgy érezte, ha száz évig élne, akkor sem, de megértett bizonyos dolgokat; a saját szerepét például, vagy Oygorét, a hálátlan tanítványét. Valami végérvényesen megváltozott. Hol volt már az a békesség, amire oly büszkék voltak Torq uen Korog orkjai? Hová tűnt az eie^ tisztelete? A tornyok csúcsa hamarosan kiürül, nem mászik fel 0(^f"t ki, hogy megnyugvást keressen - őrtornyok lesznek, rabló hordaK3 irányító parancsnokok lakhelye. Örömteli kiáltozás zavarta meg Domellt a mélázásban. Birrah az» nal talpon termett - az asszonyon nem látszott, hogy megviselték vo 306
a történtek, sőt, mintha örülne is a sivatagnak, nem törődve a móddal, ahogyan eljöttek a városból. A szelídítő pillanatok alatt felkúszott az egyik fára _ Karaván - jelentette be az utóbbi napok szűkszavúságával. Dornell Torquen Korog óta nem szólt egy szót sem, így Birrah is csak ajdcor beszélt, ha muszáj volt. - A sivatag mélyéről. Északról jönnek. Huonok! - gondolta Dornell. _ Sokan vannak - folytatta Birrah. - Hajcsárok, kereskedők... és katonák is, acélkardokkal! Számtalan
jószággal érkeztek... húsz, ötven-nem, száz teve! Dornell szinte látta a sorban poroszkáló, poro szkáló, vörhenyes bundájú, púpos és büdös állatokat, a huon nép kedvenc hátasait. Egyszer már látott tevét, jobban mondva mo ndva a tetemét, amikor gyermekként egy vadász Torquen Kőrogba hozott egyet. Undorító volt, mint a huonok maguk. - Sót hoznak, meg fát.
tö bb napos hallgatástól tompán, fátyolosan. A magiszter magi szter - Hova? - szólalt meg végre Dornell, a több megdöbbent ezen a gyászos hangon, de azért folytatta. - Torquen Kőrogba? Nem élik túl... Birrah lehuppant a földre Dornell mellé. Elégedetten szemlélte a férfit... unta már a némaságot. - Bánom is én! - húzta el a száját. - Gyilkolják csak egymást! Minket ez már nem érint.
- Miért? - kérdezte Dornell. Sűrűn köszörülgette a torkát, mint az öregek. - Zimón örült a békének...
és én tisztelem Zimónt. - Zimón sírva fakadna, ha látná, mivé lett Torquen Korog! Talán maga szervez majd hadjáratot a
huonokböl, hogy helyreállítsa a rendet . - Zimón? Sosem ontana vért! - Az az ő baja! - vont vállat Birrah. - Én már öltem. Néhány gaith-ot. Ezek a homoklakó férgek csak az
acél nyelvén értenek. Egyszer egy huont is levadásztam... - De hát béke van! - Az. Nem is háborúzik senki. De a sivatagjárók tudják, hogy a gyűlölség sosem csitult el. Tűntek el
magányos vadászok, akikre később azt mondják: elnyelte a homok. És mi is megöltük a huon kószá lókat, ha nagy ritkán beléjük botlottunk. - Elvetted az életüket... - Ahogy ők is megtették volna velem, ha nem én vagyok az erő -sebb. - Birrah kerülte Dornell
tekintetét, mialatt beszélt. - Es... ha a városban úgy alakul... öltem volna orkot is... nem miattam, hanem az álmaimért! Dornell úgy megdöbbent Birrah vallomásán, hogy tátva maradt a szája. Ped ig tudta, hogy az asszony így érez, de más dolog tudni és letagadni, s megint más szembesülni vele. - El akarom lopni Muurd homokóráját! - morogta dühösen Birrah. ~ Még akkor is, ha az egész világ
ellenünk fordul! Lehet, hogy Torquen Korog népe megbolondult a tervünktől, de akkor is... Dierr miatt... - Csakhogy Muurdnak nincsen órája. Sem homok, sem másmilyen! t | 307
A hang nem Dornellé volt. Nem is lehetett volna ez a mélyen zengő kristálytiszta, borzongató hang az elgyengült torkú magiszteré. ' Ezüstös bundájú, kortalannak tetsző ork lépett ki a pálmafák mögül Arca csúnya c súnya volt, sőt, majdnem rémisztő - csupasz, mint a huonoké orra keskeny és hegyes, szája kifelé forduló -, viszont a szeme úgy csillogott, mint a csiszolt c siszolt szkinkkönny, és bölcsesség lakozott benne. - Zimón! - kiáltott fel akaratlanul is Dornell, ám azon nyomban elszégyellte magát. Úgy viselkedem,
mint egy kölyök! - Nagy a baj Torquen Kőrogban! Zimón hunyorogva vizsgálgatta Dornellt, mint a gyűjtő egy különösen szép pillangót. - Dornell magiszter, hajói látom... és a hölgyben kit tisztelhetek?
- Birrah vagyok, sivatagjáró, vadász és szelídítő. - Tisztes foglalkozás - bólintott Zimón, és letelepedett. Fájdalmasan sziszegett közben. - A tevenyereg
korántsem olyan kényelmes, mint a mi szkinkjeink nyerge! - magyarázta. - Zimón mester! Te ezekkel érkeztél?! - intett Birrah felháborodva a közeledő karaván irányába. - Miért? Mi bajod az emberekkel? - Az, hogy az embrebe... emereb... a huonck gonoszak és... - hadonászott Birrah, ám Dor nell a
szavába vágott: - Semmi! Csak kissé zaklatottak vagyunk! - Az emberek a testvéreink - mondta mosolyogva Zimón. Dornell meg mert volna esküdni, hogy a
kortalan bölcs nem véletlenül használja a huon nép e furcsa nevét. - Gyilkosok! - ellenkezett Birrah. Úgy tűnt, Torquen Korog bukásával végképp eltűnt belőle a
megbékélés adománya. Va gy netán nem a testvéretekkel marakodtatok leginkább gyermekként? S - A dolgok változnak! Vagy most, hogy felnőttetek, nem a testvéretek a legfontosabb számotokra? Dornellnek eszébe jutott Dorthon, az ikerbátya. El sem búcsúzott tőle. Erről ismét eszébe jutott
Torquen Korog tragédiája. - A városnak vége! - szakította félbe Birrah készülődő ellenkezését. - Az Akadémiát ledöntötték! A
cőnnákat felégették... - Azt ugyan nem! - ingatta a fejét Zimón. Nem látszott rajta, hogy megrázták volna Dornell hírei. - Az
eredeti tekercseket bezártam a tornyomba, amikor eljöttem... azt pedig le nem döntik, de be se juthatnak sosem! A másolatokat meg elégethetik, elégethetik, ha attól jobban érzik magukat! - Te tudtad?! - A dolgok változnak... mint már mondottam. Torquen Korog sem tart örökké. Szép volt ez a város, és
jó volt benne lakozni... csakhogy közben megfeledkeztem a legfontosabb legfontosabb célokról. Nem szabad elbújni a világ szeme elől, bármennyire is jól esne! - mondta Zimón. A másik két ork nem igazán értette, hová akar kilyukadni. - Igen, az utóbbi időkben éreztem a változást. Tehettem volna ellene, és akkor minden változatlan marad... de nem hittem benne, hogy így kellene tennem. Az őrült ötlet, hogy ellopjatok egy nemlétező homokórát, csupán a szikra volt, mely meggyújtotta a szalmakazlat. Ha nem ti, akkor holnap más-Torquen Kőrogban megérett a változás. És jó ez így. Emberbarátaim 308
mal visszatérek északra, mert évszázados visszavonultság után ismét eljött a tettek ideje... _ Nem térsz vissza, hogy helyreállítsd a rendet?! - döbbent meg Birrah-
_ A bölcs tudja, mikor nem szabad szabad tökéletességre törekednie - felelte talányosan Zimón. - Torquen Korog nem pusztult el, csak új korszakot vajúdik... s az ilyesmi mindig fájdalmas. Ezen Birrah-nak mosolyognia kellett. Mit tudhat egy férfi a vajúdás fajdalmáról? Ám Torquen Korog
sorsa most kevéssé zavarta. Hiszen fflár eldöntötte, hogy nem tér vissza, ha sikerül meglopniuk Muurdot... viszont ha nincsen homokóra, amely méri az orkok idejét, amit ellophatnának... - Miért állítod, hogy Muurdnak nincsen órája, amivel a mi életünk hosszát méri? Hiszen Molay
magiszter azt állította, hogy te magad is írtál erről egy cőnnában! - Molay arra a tekercsre gondolhatott, gondolhatott, amit az istenekről írtam -felelte Zimón. - Csupán azt írtam,
hogy az istenek mindig a határokon túl lakoznak. Amíg az orkok csupán Torquen Korog városát ismerik, meg egy darabka sivatagot, addig az istenek a sivatag mélyén élnek, onnan figyelik a halandók életét. Amint megismernétek az egész sivatagot, az istenek azonnal továbbköltöznének más vidékekre. Ha ismernétek az egész kontinenst, az istenek bizonyára a tenger egy távoli szigetén ütnék fel tanyájukat. Ha ismernétek az egész golyóbist, melyen éltek, akkor a csillagok közé kényszerülnének... s így tovább és tovább, mindaddig, amíg a határtalan képzelet és megismert világ között lenne egy tenyérnyi rés is, ahol az istenek meghúzhatják magukat. Ezért, ha van is Muurdnak homokórája... amit kötve hiszek, mert nincs szüksége rá, hogy tudja az idők végét... akkor sem tudnád ellopni, mert amint elérnél arra a helyre, ahol most még Muurd vára emelkedik, nem találnál mást, csak egy marék homokot! Birrah egyre növekvő szorongással hallgatta Zimónt. Hát hiába fogadkozott? Muurd megközelíthetetlen... ő viszont bármikor elérheti a halandókat! Ez nem igazságos! Dornell, aki sosem lelkesedett igazán Birrah ötletéért, sokkal köny -nyebben elfogadta a megváltozott helyzetet. Ha nem lehet ellopni Muurd óráját, akkor kár erőlködni. Torquen Kőrogba viszont mégsem térhetnek vissza. A segítség szalmaszála Zimón szavai közt rejtezett. - Miféle események hívnak északra, Zimón mester? És nem szándékszol -e magaddal vinni két elárvult
lelket, akiket kivetett magából a Kétszáz Forrás Völgye? Zimón majdnem felnevetett - s ez a vidám Zimón olyannyira távol állt a Torquen Kőrogban elterjedt vélekedéstől, a bölcs, de komor Zimóntól, mint a nap az ezüst holdtól. - Látom, figyelsz, Dornell magiszter! De bármennyire is szemfüles J^gy, és bá rhogy furdal a
kíváncsiság, első kérdésedre nem válaszolhatok. Legyen elég annyi, hogy a világot... sőt, a világokat átfogó terv r&zese vagyok, melynek célja a beláthatatlanul távoli jövőben rejtezik. ~ Mialatt Zimón beszélt, a karaván az oázisba ért. Már nem csupán a ""ó/jók éles hangját hallották, hanem a tevék horkantásait, a sóval ra309
kott bőriszákok csikorgását is. - Másik kérdésed nem ért váratlanul így, ha elfogadjátok, hogy ezután csupa ember lesz köröttetek, akiket még véletlenül sem szabad huormak, „álnok" -nak neveznetek, akkor velem tarthattok...
- De rövid a mi életünk ehhez a titokzatos tervhez viszonyítva! -ellenkezett Birrah, korábbi tervének
csődje miatt érzett haragjától vezérelve. - Ha nincs homokóra, amit ellophatnák a Haláltól, akkor bizony véges a mi időnk! - Az idő az Óisten haragja - válaszolta Zimón. - S ha véget ér a számodra kiszabott élet, az nem jelent
mást, csupán, hogy kikerülsz e harag sodrából egy olyan állapotba, ahol a keserűség, de a boldogság is elveszti az értelmét. - Vagyis... meghalunk. - Talán. A világok sorsáért küzdők különös jutalmat kapnak az istenektől. Hosszú életet. Ezért is
különös, ahogy mondtam, mert a hosz -szú, küzdelmes élet sosem fog ajándéknak tűnni, inkább tehernek, még inkább átoknak... s nincs bizonyosság, hogy sikerrel munkálkodtunk. Mindent elmondtak, amit akartak. A többi - titkos gondolatok, vágyak, kérdések - egyelőre jól megfértek szívükben. így nem is a huon, az ember érkezése szakította félbe társalgásukat. - Úgy álltok itt, mint akinek a sidark kiszívta az agyát! - kiáltotta szélesen vigyorogva a csupasz arcú
férfi. Apró fogainak, horgas orrának, orr ának, göndör fürtjeinek látványa borzongást keltett Birrah -ban és Dornellben.
kö zte és az - Majdnem, Youssuf, majdnem - válaszolta Zimón. Láthatólag mély barátság fűződött közte ember között. - Jövendő társaink sorsát döntöttük el éppen. De egyelőre ennyit mondanék. Lesz alkalmunkjobban megismerni egymást, mielőtt ismét északnak vennénk az irányt! _ - Északnak? - kérdezett rá Youssuf, a koszhri karavánkísérő. - Arra. Sót, fát itt hagyunk... majd én kárpótollak az elmaradt üzletért... pihenünk, vizet veszünk
magunkhoz, és meg sem állunk Koor városáig! - válaszolta Zimón. - Hazatérek... Dornell e szavakra felkapta a fejét... ám nem kérdezett semmit. Hiszen most mondta Zimón: lesz alkalmuk jobban megismerni egymást. Miközben tekintete az északi dűnéket kutatta - mintha a jövőt akarná kifaggatni -, arra gondolt, talán Birrah terve mégis meghozza a gyümölcsét. Ha máskor nem, hát akkor, amikor a világok sorsa eldő l— De abban már az ő munkája is ott lesz. „Kizökkent az idő; - ó, kárhozat Hogy én születtem helyre tolni azt William Shakespeare: Hamlet
Vigasztalan köd. Reménytelen szürkeség. A sebes sodrású hegyi folyó fölötti kiugró sziklán feketébe öltözött csuklyás alak állt, köpenye szárnyaszegett madárként csüngött alá vál Iáról. Magas, erőteljes testfelépítésű férfi volt. Felsőtestén láncing fe. szült, és a vastag posztóruha sem tudta elrejteni dagadó karizmait. Arcát homályba borította csuklyája, de közelebbi pillantás elárulta volna, hogy nem emberi ábrázat bújik meg az árnyékok között. A férfinak magas, boltozatos homloka, széles, kiugró járomcsontú arca, kerek, sárga
pupillájú szeme és lapos orra volt. Az emberek többnyire félork kutyának vagy fattyúnak szólították, pedig volt becsületes neve is. Sequer Morrennek hívták. A sziklaplatón álló magányos férfi megremegett. Fázósan húzta ösz -szébb magán köpenyét, de a lelkét dermesztő hideget ezzel nem tudta elűzni. Hallotta a messze alatta rohanó, fehéren habzó, vízesésekben robajló víz hangját, de nem látta azt. S nem látta a tőle nyíllövésnyi távolságban feszülő évszázados kötélhidat sem, mely átívelte a sötéten ásító szakadékot. Szeme csak a tenyérnyi szikladarab körvonalait tudta kivenni a kavargó szürkeségből, melyen lába tapodott. - Olyan könnyű megtenni! - gondolta.
Most, amikor nem látni a mélység várakozón tágra nyitott száját, most, amikor már senki nincs, ki könnyet ejtsen érte. Előző este érkezett meg szülőfalujába. Kimerült, gőzölgő lovát ki sem kötve, leugrott a nyeregből, és úgy porosan bekopogott a városszéli viskó ajtaján. Anyja helyett egy vadidegen férfi nyitott ajtót. Azaz mégsem volt idegen, homályosan emlékezett az arcára gyermekkorából. - Hol van anyám és a bátyám ? — kérdezte tőle. Az ismeretlen szemében együttérzés fénye villant, hogy aztán e&! pillanattal később ki is hunyjon. - A temetőben -felelte. Háta mögött feltűnt mogorva, koravén felesége, aki barátságtalan hangon
hozzátette: - Ott ahun neked is kéne lenned! Sequer visszafojtotta d ühét. Tudta, hogy a falubeliek nem fogna* örülni hazatértének de bízott
benne, előbb-utóbb megbékélnek vele. - Anyádat a sok munka vitte el, három évvel ezelőtt. Az a nyava~ lyatörős bátyád meg elitta a fődet,
aztán a házat is. Amikor egy v®a sem maradt, kéregetett. Nem húzta vóna sokáig, de a halál nem var' addig. Egy reggel a kocsma mögött tanátak rá. Biztos elkapta a t°~ 6 Arany János fordítása 312 ham, oszt elvágódott, bele egy pocsolyába. Oszt belefulladt. A múlt uéten temettük el az én kőtségemre. - Sequer szája köszönésre nyílott, fe a házigazda folytatta: - De most hogy meggyöttél, biztos megtéríted nekem a temetés kőtségeit... Szemtelenséget három foga bánta. A vérző szájjal hátratántorodó férfi testét felesége kapta el. Aztán Sequer sarkon fordult , és a banya rikácsolásával nem törődve szállás után nézett. Az éjszakát álmatlanul forgolódva, a fogadónak nevezett düledező épület istállójában töltötte, aztán kora reggel kiment a temetőbe, majd felgyalogolt a hegytetőre... A félork egyet lépett előre, de a következő, végzetes lépés megtétele előtt megtorpant. Ott imbolygott a láthatatlan szakadék peremén, mintha várna valamire vagy valakire. Talpa alól apró kavics hullott alá a szürkeségbe. Hangtalanul tűnt el a semmiben. - Ez nem válasz! - szólt egy csendes, idő cserzette hang a háta mögött.
A feketébe öltözött alak indokolatlan dühöt érzett. Nem akarta, hogy bárki lássa, amikor megteszi. Nem fordult meg, csak a válla felett szólt hátra. - Tűnj a fenébe, öreg! - Megfutamodnál? Sosem tetted... - folytatta az arcnélküli hang. Sequer emlékezett. Félork fattyú
volt, a falubeli kölykök céltáblája. Fiatalabb korában mindig betört orral ment haza. Aztán később ráébredt ork apjától örökölt testi erejére, és mindenki hamar megtanulta, hogy jobb, ha csak a háta mögött gúnyolja. Később sem hátrált meg, amikor az arénában kellett küzdenie. Egy vándorkereskedő figyelt fel rá, akit a viharos idő pár napra az eldugott, isten háta mögötti helyen maradásra kényszerített. Sequert és bátyját egyedül nevelte anyjuk, aki nehezen birkózott meg a kicsiny föld művelésével. A gazdálkodás kiszívta az erejét, és egyre gyorsabban öregedett. így hát Sequernek nem kellett sokáig győzködnie, hogy fogadja el a messziről jött férfi ajánlatát. A félork fiút megvásároltak, majd busás haszonnal továbbadták egy gladiátor -iskola vezetőjének. Ha Sequer azt hitte, hogy a faluból kiszabadulva az előítéletektől is sikerül megszabadulnia, tévedett. Akkor jött el az igazi megaláztatások 'deje. Társai céltáblájává vált, és a porondon is csak saját magára számíthatott. Hiába volt csoportos harc, ha ő került veszélybe, senki nem segített. Mégis túlélte, mert soha nem adta fel. - Mert volt célja az életemnek... - sóhajtotta a félork. Nem tudta, miért válaszol az idegennek akit
még csak nem is látott, mégis folytatja - Ami pénzt lehetett, félretettem, hogy anyámnak békés öregkort biztosítsak, és a bátyámat megvizsgáltathassam egy gyógyítóval. Elestem. Anyám néhány éve, bátyám egy hete halt meg. Nincs már senki es semmi, ami visszatartson. Feleslegessé váltam... ~ Van még egy lehetőség, ha azt szeretnéd, hogy minden másképp történjen: az Idő Ura. Ő segíthet, hogy sorsod más irányba fusson... 313
Sequer elgondolkodott. Hallott már történeteket az elfeledett isten -ségröl, aki az arra méltóknak esélyt ad, hogy visszaröpülve az időben megmásítsák az eseményeket. Ha ő állhatna előtte, azt kémé... * - Hé, öreg, nem bolondság amit mondasz! - fordult sarkon a félork. Aztán csak állt, elkerekedő
szemekkel a gomolygó ködbe bámulva. A hang gazdája eltűnt. Senki sem állt mögötte... Két évvel később, egy hűvös reggelen, már sokadszor jutott Sequer eszébe a jelenet. Egy évbe telt, mire sikerült minden mendemondát összeszednie. A legendák szinte mindenben különböztek, csak egy dologban egyeztek: az Idő Ura barlangban lakik, túl a Feledés folyóján, és egy öreg révész viszi színe elé a kérelmezőket. De hogy hol található ez a barlang, azt mindenki csak találgatta. A legtöbben úgy vélték, hogy valamely hegység eldugott bércei közt, de tévedtek. Végül a szerencse sietett Sequer segítségére. Már -már feladta a keresést, amikor a Világ Tetejeként ismert hegy felhők hasát súroló csúcsaitjárva megmentett egy remetét a rátörő farkasoktól. A beesett arcú, aszott vénember tudta, mit keres, és a válasszal sem maradt adósa. El mondta, hogy az Idő Ura lakhelye messze Nyugaton, a burjánzó dzsungel borította Seysell -szigeten, a szigetlakók
valaha büszke ©városának romjaitól kőhajításnyira található. Az ő istenük volt egykor az Elfeledett, akit ma már csak az Idő Uraként ismernek. A remete azt is hozzátette még, hogy csak tízévente egyszer, a Kígyó évének utolsó napján lehet az isten színe elé járulni. Csak akkor, és csupán egyetlen órára tárul fel a barlang bejárata. így akinek kérését az isten visszautasítja, soha nem látja újra a napvilágot... A megadott dátum nagyon közel volt. Sequer a rövidebb utat választotta, hogy elérje célját. Váltott lovakkal eljutott a nagy Taklaman- sivatag határáig. Ott ismét szerencséje volt, épp egy karaván indult, hogy átszelje a homoktengert. Csatlakozott hozzájuk. Egy héten át lovagoltak a végeláthatatlan homokdűnék között, miközben hátukról csorgott az izzadság, és a szomjúságtól kicserepesedett az ajkuk. Egyikük sem javasolta, hogy forduljanak vissza, pedig vizük már fogytán volt. Megszállottan mentek előre, egyre beljebb a gyilkos sivatag közepébe. És váratlanul, amikor már lovaik a fáradságtól lépni sem tudtak, megpillantották a sárga homoktengerből zöld szigetként kiemelkedő oázist. A legendás el -Tsinj oázis pontosan a gyilkos sivatag közepén terült el, mintha a Délvidékiek valamely istene csak azért teremtette volna, hogy megkönnyítse az utazók dolgát. A csapat pihent egy napot, aztán csurig töltött vizes tömlőkkel folytatta az utat.
, ,
A félork piszkosan és kimerülten érkezett meg a Végtelen Ocean partjára. Maradék pénzén hajót bérelt, és pár napi hánykolódás után megérkezett a Seysell -szigetre. A halászhajó fekete szakállú, tömzsi kapitánya felmérte a partraszálló utasa mögött burjánzó vadont, és kétkedő hangon megkérdezte. 314 _- Nem gondolta meg magát? Biztosan nem akarja, hogy megvár -
" Sequer megrázta a fejét. _ Forduljon vissza, kapitány! Maradok. Számomra nincs visszaút. A kapitány eztán nem szólt semmit, felhúzta a vitorlát, és hajója hamarosan apró pöttyé zsugorodott a lámatáron. Sequer megvárta, míg a fehér folt el nem tűnik, aztán gyors, céltudatos léptekkel bevetette magát a dzsungelbe. Két napon át csörtetett előre a vadonban. Furcsamód egy ösvényre lelt, melyet valaki - vagy valakik már megtisztítottak a futónövényektől. Az előrehaladása így könnyebb volt a vártnál, szinte alig kellett a hosszas keresés után beszerzett bozótvágó kését használnia. Az éjszakákat valamely fa ágai között töltötte: megette a hajóról magával hozott kétszersült és szárított hús adagját, majd megpróbálta agyából kizárni a vadon hangjait, hogy aludni tudjon. Álmát újra meg újra jaguár ordítás, majomrikácsolás, bagolyhuhogás, vagy ismeretlen állatok alkotta csorda zör gése zavarta meg. És ha ez nem lett volna elég, múltja képei kísértették... Ahogy kilépett az aréna homokjára, a nap a szemébe tűzött. Először csak ellenfele körvonalait tudta
kivenni. Aztán ellépett oldalra, és meglátta. Vadállatias vonások, bőre szürke rinocéroszbör, fogai reszelt lándzsahegyek gyanánt meredeztek állkapcsából, szemei narancsszín lázban égő golyók,
koponyája tar és barázdált. Egy ork Rossz hír volt, hogy ellenfele sokkal izmosabbnak és vérszomjasabbnak tűnt nálánál. Dinnyényi öklében fogpiszkálónak tűnt a háromágú szigony. Ekkor egy hang hallatszott az első sorból: - Hé, Sequer, legalább köszönj neki, lehet, hogy ő az apád!
A nemesúr szavait harsány gúnykacaj követte. A durva tréfa valamit megpendített benne, mélyen. Hideg dühöt érzett, nem olyan fellángolót, melytől az ember egy pillanatra elveszti az eszét, hanem dermesztő fagyot, mely átjárja a lelket, és nem felejthető sohasem. Sequer megmarkolta rövidkardját úgy, hogy ujjai belefehéredtek. Az ork lomhán meglódult előre. Sequer kitért az útjából. A hatalmas test elzúgott mellette, és nekivágódott az aréna deréknyi magas kókadjanak Mielőtt megfordulhatott volna, a félork rárontott, pajzsával félre -utötte az erőtlen feltartóztató szúrást, és ellenfele fenekébe rúgott. Az 0fk gladiátor ismét felkenődött a falra. Néhány néző fuldokolva röhögött. , Az ork borsónyi agya nem fogta fel taktikája eredménytelenségét, és uJra elsöprő rohammal próbálkozott. Talán ha bárdot adnak a kezébe, s'kerrel járt volna, de a háromágú szigony inkább akadályozta, mint sz&tette a mozgásban. Sequer most oldalt vetette magát, de estében ^fakasztotta ellenfele bokáit. Az ork hason csúszott egészen a túlsó 315
Újabb nevetéshullám söpört végig a nézőtéren, amelybe már elszórt fütyülés is vegyült. Néhányan vért szerettek volna látni. Sequer nem törődött velük A feltápászkodó orkot figyelte. Felettébb dühösnek tűnt. Harmadjára megfontoltabban közeledett. Látszott rajta, hogy eit$_ kélte, most már semmi sem állíthatja meg. Sequer nem is próbálta megállítani, hátrálni kezdett előle. Az ork felgyorsított. Sequer is nagyobb sebességbe kapcsolt. Hamarosan mindketten szaladtak Körbe -körbe kergetőztek az arénafala mentén.
A közönség füttye felerősödött. Az ork nem bírta sokáig. Hatalmas testét nehezebb volt mozgásra bírnia, és kitartása is hagyott némi kívánnivalót maga után. Kétrét görnyedve lihegett, és vérben forgó szemmel nézett prédájára. Sequer is megállt, épp a nemesúr előtt, aki a harc kezdetén megsértette. Pajzsát leengedte, mintegy felkínálva védtelen testét. - Na, mi lesz? - hallotta maga mögül a tógába öltözött, karvalyorrúférfi ingerült hangját. - Ha
fogócskát akarnánk nézni, akkor otthon maradtunk volna a kölykökkel!
Az ork nem várt tovább. Megszégyenítették és gyilkolni akart. Meglendítette a karját, és teljes erejét beleadva afélorkfelé hajította a szigonyát. A fegyver átszelte a két harcost elválasztó távolságot, de Sequer számított a támadásra, és elhajolt az útjából. A háromágú szigony átröppent a korlát felett, és az első sorban ülő nemes testébe vágódott. Olyan erővel, hogy a hornyos végek áthatoltak a testen, és afaszék háttámláján jöttek ki. Az áldozatnak még megijedni sem maradt ideje, feje hátracsuklott, szája szélén vérpatak csordult elő... A folyosón az arénamester várta. - Szedd a holmid, Sequer! Egy óra múlva már nem akarlak itt látni - mondta. - De hát... - tárta szét a kezét afél ork - Láttad, m i történt... Az arénamester bólintott. n - Igen, láttam. Azért vagyunk, hogy szórakoztassuk a közönségei -Öértük és nem ellenük Nincs rád
szükségem, tűnj eV.... Mindkétszer kimerülten, de azzal a jóleső tudattal ébredt, hogy nem vált a vadállatok prédájává. Harmadik nap végre elérte a remete által említett romvárost. Nem sok látnivaló maradt a szigetlakók után. Házaik elporladtak, helyüket benőtte az őserdő buja növényzete, csupán néhány márványoszlop csonka torzója ágaskodott bús mementóként az ég felé. Felületüket simára koptatta az eső és a szél. Körülöttük földre omlott, hátain^ boltívek embernyi darabokra tört maradványai, melyeket átszőtt a suru aljnövényzet. Még néhány évtized, és a valaha oly' büszke ép'1*11 nyékből még fehéren elővillanó folt sem marad, hogy jelezze a fóvar helyét. 316
Sequer értette már, miért kerülik még a kincsvadászok is a Seysell -sZigetet. Nem maradt semmi, amit át lehetne kutatni az ősidők kincseiért. A félork sem törődött tovább az elfeledett nép építményeinek szemrevételezésével, inkább megkerülte a romokat, és megpróbált az istenük szentélyére bukkanni. Nem sokáig kellett keresnie. Lapos, kavicsos domb magasodott alig „yíllövésnyire, tar koponyaként emelkedve ki a körülötte burjánzó zöld pokolból. Es volt ott még valami: a lenyugodni készülő nap vörös fénye vászonsátrak tartóvasain csillant meg. A domb lábánál néhány sátor volt leverve, és a tábort cölöpkerítés övezte. A félork nem döbbent meg igazán. Amióta a kitaposott ösvényre bukkant, számított rá, hogy nem ő az egyetlen, aki az Idő Ura segítségét keresi. Meglazította kardját hüvelyében, és megközelítette a tábort Egy őr ült a kihegyezett cölöpök alkotta kör közepén. Amikor észrevette a jövevényt, nagyot kiáltott, és erre társai is elősereglettek. Öten voltak. Bizalmatlan, de nem ellenséges pillantásokkal vizslatták a félorkot, majd sorra bemutatkoztak. Ashiko, a gyönyörű, mandulaszemű szépség; a testőre, Qaakos, a kardtáncos; Tűzönjáró, az északi barbár; Bechtel, egy achonysi varázsló; valamint Ceruth - ki tudja, ez volt-e az igazi neve -, a hazátlan kalandozó. Nem mondták el mi kényszerítette arra őket, hogy eljöjjenek az Idő Urához, sem azt hogy miként találtak egymásra, ezért Sequer nem is kérdezte. '
Csupán pár szót váltottak semleges témákról, aztán ültek szótlanul és várakoztak. A Kígyó évének utolsó napjából már csak néhánv óra volt hátra. } Felkelt a hold, sápadt arca kíváncsian vizslatta a messziről érkezett vándorokat. Váratlanul minden állat elhallgatott. Préda és vadász megdermedve állt, az aljnövényzet lakói sem motoztak. A természet is visz -szafojtott lélegzettel figyelt. Csikorgó hang hallatszott, és a tábortól jobbra egy hatalmas szikla elmozdult a helyéről. Mögötte sötét nyílás tárult fel. Bechtel a pocakos varazsió eszmélt a leghamarabb. Súlyát meghazudtoló fürgeségééi iramodott a bejárat felé. Ceruth, Tűzönjáró, a keletiek és a félork követte. A betolakodók a hátuk mögül beáradó holdfényben látták, hogy év -«redes, számtalan talp koptatta, meredek lépcső vezet a mélybe Pár 'epéssel távolabb azonban már tökéletesen sötét volt. A mágus élharcoson egy varázsszót, de nem történt semmi. - Nem működik a mágia! - mondta megdöbbenve. - Pedie ez a "eiy gazdag manában, érzem...
Az északi barbár fáklyát vett elő bőriszákjából, és meggyújtotta l -iretolta az achonysi varázslót, és a menet élére állva, minden lépésére 'syazva megindult lefelé. dönjyytm,élye}3bre,hati,ltak a fóld gyomrába. Egyszer mintha távoli ródf l»> lottak volna fentrö1 ~ seJtették, hogy az újabb tíz évre bezá -valrtl ■° ? okozta ~ de megtorpanás nélkül folytatták útjukat. Örökké-usagnak tűnt, mire a csúszós lépcsősor véget ért. 317
Az utolsó fokon túl széles, fekete folyó hullámzott. A víz lassú sod rású volt, de nem látszott a túlpartja, ezért egyikük sem kockáztatta meg, hogy megpróbálja átúszni. Ezen kívül volt még valami, ami visz-szatartotta őket: a fáklyafény a habokban nem tükröződött vissza, a vb teljesen elnyelte a fényt. - A Feledés Folyója - suttogta a kalandozó. - Azt beszélik, aki belelép, teljesen elfeledi múltját... - De hol a révész? - kérdezte türelmetlenül a mágus.
Mintha csak erre várt volna, kicsiny, kétszemélyes ladik bukkant elő a homályból. Öreg, hajlott hátú férfi ült az evezőpadon. Az evezőlapátok hang nélkül merültek és emelkedtek. A víz nem csobbant, és a csónak zajtalanul siklott a vízen, mintha nem is evező hajtaná. Akárhogy is, a révész hamarosan kikötött, és fogatlan vigyorral megkérdezte: - Ki lesz az első? - Én! - tolakodott ismét előre Bechtel.
Egyedül a kalandozónak nyílott tiltakozó szóra a szája, de ő is meggondolta magát, és hagyta, hogy a csapat önjelölt vezetője szálljon a csónakba. A révész a vízbe merítette az evezőket, és elindult a túlpart felé. A folyó közepén jártak, és már csak apró sárga gömbnek látszott a túlparton lobogó fáklya lángja, amikor a révész megszólalt: - Ott elöl... - mondta reszketeg hangon.
A varázsló kihajolt, és kíváncsian a vízfelszínt vizslatta. Ekkor sújtott le az evezőlapát a nyakszirtjére. Félájultan bucskázott át a csónak peremén. A hideg víz gyorsan magához térítette. Prüszkölve kiemelte a fejét, és csodálkozva körülnézett. Nem emlékezett, hogy ki ő, hol van, és hogyan került a vízbe, de karja ösztönös kapálózása fenntartott a a felszínen. Karnyújtásnyira csónakot pillantott meg. Megpróbálta elérni, de váratlanul valami megragadta a bokáját, és húzni kezdte lefelé. Bechtel teste bugyborékolva tűnt el a mélyben. A partról nem lehetett látni pontosan mi történt, csak azt, hogy a mágus vízbe esett, és nem bukkant fel többé. Qaakos összehúzott szemmel vizslatta a visszatérő révészt. Az öreg ismét elővillantotta elsorvadt ínyét. - Ki lesz a következő? - kérdezte.
Most senki nem tolakodott. A keleti kardtáncos lépett előre. - Parancsoljon, nemes uram! - intett a csónakból ki sem szállva a révész.
Qaakos szemmel követhetetlen gyorsasággal rántotta ki ikerpengéit és ugyanazzal a mozdulattal, két oldalról indított visszakezes vágass* átmetszette a csónakos nyakát. A fej csobbanás nélkül tűnt el a fe»e habokban. A test előredőlt az evezőpadra. A levágott nyak csonkjaW szürke füst kanyargott elő, aztán a révész húsa összetöppedt, és han^ rosan csak egy halom rongyos, szakadt ruha maradt belőle a csőn alján. Qaakos eltette egyenes kardjai t, és intett a barbárnak. 318 I - Azt hiszem, Tüzönjáró, jobb lesz, ha te evezel át velünk a túlpart -
Az északi morgott valamit válaszul, de aztán elfoglalta a balvéget ért révész helyet az evezőknél. Elsőként a kalandozót, majd a félorkot vitte át, aztán jött Ashiko, es végül testőre. A túlparton cseppkőbarlangra bukkantak. Járatok ágaztak el jobbra és balra is, de a legszélesebb folyosó falában kvarckristályok derengtek halványan ezért ezt az utat választották. A fáklyát eloltották, többé nem volt ra szükségük. Csend honolt, csupán lépteik neszezése hallatszott. Útközben újabb es ujabb oldafolyosokra bukkantak, de mivel semmi okát nem látták hogy letérjenek a választott útról, mentek előre A sokadik járat mellett haladtak el, amikor maguk előtt szemkápráztató ragyogásra lettek figyelmesek. Közelebb érve látták hogy egy bársonnyal bevont asztalon nyitott fedelű tölgyfa ládikák sorakozna? színültig telve sziporkázó, napnál is fényesebb drágakövekkel Mindegyik kis láda mas -más drágakövet tartalmazott, volt ott tyúktojásnyi átlátszó gyémánt, szivarványosan csillogó igazgyöngy, kék fényű zafír^ tormazsinszin rubin ragyogó, sötétzöld smaragd és még ki tudja hányféle ismeretlen fajta, csiszolt és csiszolatlan ékkő. Az asztal lábánál aranypénzekkel csordulásig telt láda, odébb halomba rakott ezüst -radak hevertek.
A szem belekáprázott a tengernyi gazdagság látványába. Ceruth, a kalandozó nem is tudott ellenállni, alvajáróként indult meg az asztal SiTr* 1S ^F önuralomra volt szüksége, hogy ne kövesse, ezíaíotf m "em 3 meggazdag°dás vágya hajtotta ide, és t«kk ?? kezdenék a Pénpl? Megvehetnék egy királyságot, vagy tobbet, de az anyámat es a bátyámat nem támaszthatnám fel, és az emberek sem szeretnének jobban, mint eddig - mondta magában kijózaffvIíí,ÖnJá?ifa.SZÍnte semmi'yen ^tást nem gyakorolt a rettenetes vagyon megpillantása, ertetlen arccal figyelte révületbe esett társait tf^&SÍS^00^egy pillanatra'de egymás ses*sé A kalandozó, mint éjjeli lepke a fény felé, úgy közeledett a halomba S!ii,"?CSe!,eZi,BeletUIta P^f1 telt ladába> és aJtón gyermeki mosollyal nézte, ahogy az aranyak
kifolynak az ujjai között sá^nwí31!3' gazdag Va-gyok! M?dent megvehetek, palotákat, király -*8fat, hadseregeket,mket> mindent, amit akarok... - motyogta élőt °ly,°SÓn maradtak elszörnyedve figyelték. A kalandozó arca ■oszor csak a pénzek visszatükröződéseként - aranyfényben kezdett Sf1' ^ajd y°"fa! Mosódtak, alakja deformálódni tetszett, és c2 ls.eltorzult Aztán egyikük sem tudta megmondani hogyan, de SS.Tű .^f0" f?leJtett,vaJ elolvadt, és lassan belefolyt a z arany-^nzzel telt ladaba, teljesen elvegyülve a többi érme között Az északi barbár szitkozódott egy sort - a mágia minden formáját wuiolte -, aztán indult tovább. Társai szótlanul követték 319
A következő próbatételre nem kellett sokáig várniuk. Rögvest a következő kanyar után fegyverekkel telt szobára bukkantak. A sziklába vájt helyiség két oldalát nyitott vitrinek foglalták el. A hatalmas, átlátszó kristályüveg ajtajaik sarkig tárva álltak. Jobbra voltak a szúró, zúzó és vágófegyverek: kalapácsok, buzogányok, fokosok, szekercék, bárdok, kardok, pallosok, szablyák, jatagánok, handzsárok, kések és tőrök megszámlálhatatlan mennyiségben Bal oldalt helyezték el a szálfegyvereket: alabárdok, dárdák, kopjak lándzsák, szigonyok hosszú fa nyéllel és kisebb -nagyobb fém fejjel sorakoztak egymás után. Volt még két kisebb szekrény, az egyikben célzófegyverekkel - fúvócső, íjak, nyílpuskák és parittyák -, a másikban egyéb fegyverekkel, mint bola, dobóháló, hurkok, korbácsok és lasszók. A vitrinek között pedig díszes pajzsok borították a falat, bőrből, illetve fémből, minden méretben és alakban. Amilyen hűvös maradt Tűzönjáró az előbb, most olyan hévvel sietett oda a jobb oldali vitrinhez, és nem törődve a lába alatt ropogó kiszáradt csontokkal, elkezdett válogatni. Különösen a bárdok érdekelték. Megsimogatta őket, felbecsülte a súlyukat és értéküket. A félork tudta, hogy vissza kellene tartania, de nem mozdult, csak állt bénultan.
Qaakos szeme is felcsillant egy elefántcsontnyelü, arannyal futtatott hüvelyű, kicsi, kör alakú keresztvassal ellátott kard láttán. Ashiko azonban megmarkolta a karját, és a kötelességtudat magához térítette a férfit. Sequer végre lerázta magáról a furcsa bénultságot. - Tűzönjáró, tovább kell mennünk, hagyd most a fegyvereket! -
kiáltotta. - Induljatok, majd utolérlek benneteket! - válaszolta a barbár, azzal óvatosan egy kékesen fénylő,
rozsdafolt nem szennyezte, kétélű hajítóbárdot emelt le a helyéről. Egy pillanatig sóváran méregette a többi fegyvert is, de aztán erőt vett magán, és győzedelmes arccal magasba emelve szerzeményét, elindult társai felé. A következő pillanatban azonban szeme elkerekedett, és rémülten meredt fegyvertartó jobbjára, mely mintha magától mozdulna, elindult lefelé. A bárd az északi barbár homloka közepébe csapódott. Gőzölgő vér szennyezte be a fegyver makulátlan élét. Tűzönjáró hang nélkül esett össze. Teste nem rándult többé, azonnal meghalt.
Ashiko felsikoltott, és eltakarta a szemét. Testőre magával vonszolta, hogy ne lássa többé a gyi lkos fegyvereket.
Sequer rosszat sejtve követte őket. Úgy érezte, valaki gonosz tretat űz velük. Talán nem is létezik az Idő Ura, és ők a vesztükbe rohannaK -Mégsem tehettek mást, menniük kellett előre. A folyosó tovább kanyargott, és a csapat megmaradt tagjai egyr lassabban vonszolták magukat a halvány derengésben. Az egyik oiaa folyosóból suttogó hangok szűrődtek ki. Óvatosan, lábujjhegyen ko 320
Mtették meg a helyet, ahonnan a hangok jöttek, és bár sejtették, hogy újabb próbatétel következik, nem tudták megállni, hogy be ne pillantsanak az alagútba. Sequer gladiátortársát látta, Delenát. Ő volt a legszebb nő, akivel valaha találkozott. Karcsú, izmos és erős. Nőiesen gömbölyded a megfelelő helyeken, ugyanakkor kemény harcos, aki kegyetlenül leszámolt azokkal, akik alábecsülték Viharos kapcsolatai voltak megszerzett magának férfiakat, aztán ejtette őket. Sequer sem tudott ellenállni erotikus kisugárzásának Nap mint nap kínlódva figyelte, és annyira kívánta, hogy már nem tudott a harcra koncentrálni. Egy alkalommal párban küzdöttek és az öltözőbe j menet a félork nem állta meg, hogy félszegen meg ne kérdezze: - Nem lenne kedved velem tölteni az éjszakát? A nő végigmérte, majd lekicsinylően válaszolt:
- Egy ilyen félork bunkóval? Ha egyedül lennél férfi egy szigeten, akkor sem kellenél. Na, kopj le...
Sequer leforrázva távozott. Bánatában bement a városba, Cookie mama bor délyába, ahová társai is jártak Egyszer sem vitték magukkal, de hallotta, amikor élményeikről meséltek és tudta, merre van. Cookie mamának csak az számított, hogy legyen pénze, új kuncsaftjának is kerített lányt. Isolda csúnya volt és púpos, de csak ő mutatott hajlandóságot arra, hogy ágyba bújjon egy félorkkal. A többi lánynak a híre bánta volna, ha Sequerrel tölti az éjszakát. Mindenki attó l tartott, hogy elkap valami ork nyavalyát. Isolda takarítónő volt a bordélyban, és miután a mama megfenyegette, hogy elbocsátja, ráállt a dologra. - Általában egy ezüst az ára - selypítette -, de a félorkok dupla I
annyit kell fizessenek! Sequer lepen gette a kért összeget.
Delena most mégis ott állt előtte, és szégyenlősen mosolygott. - Bocsáss meg! - mondta. - Te vagy a legkedvesebb férfi, akivel valaha találkoztam. Ha még egyszer
megkérdezel, nem foglak visszautasítani... Ashiko a testőrét pillantotta meg. Teljesen meztelenül. A férfi izmos teste izzadságtól csillogott. A hercegnő elpirult a látványtól, de nem fordította el arcát. Két éve volt együtt Qaakos -szal. Királyi apját, Mishunót, saját tróntermében mészárolták le az embereivel együtt. Csupán a kardtáncos menekült meg, aki magára hagyta társait, és Ashiko szobájába sietett. Sikerült elmenekülniük. A trónbitorló égre-foldre kerestette őket, de Qaakos túljárt az eszén. Elkerülték a csapdáit, és elindultak, hogy megváltoztassák a történteket... ~ Úrnőm, nem tudok többé színlelni! - sóhajtotta Qaakos. - Csak teged látlak ébren és álmomban,
csak téged szeretlek, amióta megismertelek. Még a becsületemet is feláldoztam a szerelmedért: nem hal321
tam meg a társaimmal, inkább téged mentettelek. Jöjj, és mondd, hogy érdemes volt!... A kardtáncos szeme előtt Ashiko jelent meg. Csak egy fehér, átlátszó, selyemszálakból szőtt kimonó fedte a nő kívánatos testét. Hegyes kemény mellbimbója majd' átdöfte a vékony anyago t. Arcára a vágy tüze festett lázrózsákat. - Gyere, Qaakos, kívánlak! Tégy a magadévá... - suttogta a mandulaszemű szépség.
A kardtáncos nem tudott ellenállni. Hiszen erre vágyott, ezért élt. Elindult úrnője felé, és útközben ledobálta magáról ruháit. - Nem, ez nem lehet!- kiáltotta a félork.-Te nem lehetsz Delena! Ő senkit nem szeretett, legkevésbé
egy félorkot! Ő soha nem kérne bo^ csánatot! Te csak a képzeletem szülötte vagy! A következő pillanatban a jelenés elenyészett. Delena helyén egy csipkés szélű szakadék fekete szája sötétlett.
Ashiko habozott. Hirtelen rádöbbent, hogy a testőr sokkal többet jelent számára, mint eddig azt
magának be merte vallani. Mostanáig csak a bosszún járt az esze, és csak nemesi származású férjet tudott elképzelni magának. A kardtáncos azonban mindig kedves volt hozzá, és a száműzetésben is jól érezte magát vele. Kételkedni kezdett benne, hogy Qaakosnál jobb férjet találhatna. Mégis, ő Mishuno - a Shinzai császárság uralkodójának - lánya, nem köthet rangon aluli házasságot. - Mit merészelsz! - kiáltotta Qaakos felé. - Öltözz fel azonnal! Érdemeidre való tekintettel talán
elfelejtem e ballépésedet... A hercegnő is kiszabadult az illúzió karmaiból. Amint magához tért a kábulatból, látta, hogy a valódi testőr - arcán révült mosollyal - egy szakadék felé gyalogol. - Megyek, szerelmem...-suttogta a kardtáncos.
A következő pillanatban Qaakos karjába zárta Ashikót, de karja csak a levegőt kaszálta. Lába alól eltűnt a talaj, és ő velőtrázó sikoltással tűnt el a semmiben. A hercegnő arcát tenyerébe temette, majd körmeivel lassan, homlokától indulva véres csíkokat szántott az arcára. Szinte eszét vette a fajdalom. A félork együtt érzőn figyelte. - Micsoda kegyetlenség... Akkor veszíteni el valakit, amikor... -nyöszörögte Ashiko.
Sequer esetlen, suta mozdulattal átkarolta, és a mellére vonta a hercegnő fejét. Ashiko egy pillanatig hagyta magát, de aztán ellökte magától a félorkot. . - Mit képzelsz magadról, kutya?! - kiáltotta könnyes szemmel. -Közönséges halandó nem érinthet,
mert én a Shinzai császárság trónörököse vagyok! - Én csak segíteni akartam - mentegetőzött Sequer.
., vjem
- Megbocsátok - intett kegyesen Ashiko. - Menjünk tovább. N szabad, hogy ilyen apróság
feltartóztasson bennünket... Ahogy a keleti hercegnő összeszedte magát, folytatták útjukat. N kellett sokáig gyalogolniuk, és
elérték az alagút végét. A folyosó & 322
hatalmas, boltozatos terembe torkollott. A terem közepén, alacsony emelvényen fafaragásokkal díszített trónszék állt. A trón lábánál imazsámoly, melyen mintha csak ott felejtették volna, egy korona, egy jogar és egy országalma hevert. A színarany királyi jelvények fájdalmasan gyönyörűek voltak, egyszerűségük és ősiségük csak növelte szépségüket. Isteni hatalom érzete áradt belőlük kézzel foghatóan. Ashiko szeme felcsillant a látványra. Egy pillanat alatt megfeledkezett szerelméről, csak a koronát és a trónt látta. - Ó igen... - sóhajtotta. - Királynő leszek...
A látvány a félork gladiátor lelkét is megkísértette. Nem akart uralkodni, csak szerette volna megsimogatni a drágakövekkel - akkora és olyan mély tüzű gyémántokkal, hogy mellettük a korábban látottak, értéktelen lim-lomnak tűntek csupán - kirakott aranypántot. Keze szinte magától mozdult.
Ashiko azonban megelőzte. Félrelökte a félork mancsát, és az imazsámolyról felragadta az ott heverő tárgyakat. A koronát gondolkodás nélkül a fejébe nyomta, és jobb kezében a jogarral, a balban az országalmával fellépdelt a trónhoz vezető lépcsőkön. - Hódoljon előttem mindenki! - kiáltotta, és helyet foglalt.
A következő pillanatban Ashiko megrázkódott, és szemmel követhetetlen gyorsasággal öregedni kezdett. Haja egy pillanat alatt derekáig omlott, aztán őszülni kezdett, míg végül csimbókokban kihullott. Bársonyos bőre megráncosodott, húsa kiszáradt, megrepedezett, mint a nyári nap által kiszikkasztott termőföld, körmei karmokká görbültek, megfeketedett fogai sorra kipotyogtak, háta meggörnyedt, melle behorpadt. Aszott múmia lett belőle - de nem sokáig, mert hirtelen az egész test porrá omlott! A keleti hercegnőből csak egy marék homok maradt a trónszék párnáján. A királyi jelvények nagyot koppantak a barlang padlóján, és szétgurultak a teremben. A félork kimeredt szemmel figyelte az egyik sarok felé tartó koronát. - Azt hitte, hogy ő a világ ura, pedig én vagyok az! - hallatszott egy öblös hang a háta mögül.
Sequer rémülten fordult hátra, és látta, hogy egy hatalmas alak terpeszkedik az előbb még üres trónszékben. A férfinak hosszú, varkocs -ba font ősz haja és derékig érő ősz szakálla volt, de világoskék pupil-'ájú szeme fiatalosan csillogott sápadtfehér arcában. Széles válla, boltozatos mellkasa ereje teljében levő emberre utalt, ezért lehetetlen volt felbecsülni a korát. Kényelmes, égszínkék tunikát és szandált viselt. Fegyver nem volt nála, csak egy kristálygömbben végződő bambusz-id. - Ki vagy te? - kérdezte a félork. - Nem nyilvánvaló? Én vagyok Nykos, Axhachu -ka, Tutmeclozatl, igy ahogy a legtöbben ismernek: az
Idő Ura! Meg kell bocsáss, de :*n sokat utazom, járom a világokat, és néha nem tudom, hol vagyok... ~ Crytonnak hívják ezt a világot... - próbált segíteni Sequer. \
323
{> - Tudom, tudom! - torkollta le az istenség. - Tíz évente egyszer ejtem útba ezt a sárgolyót.
Mostanában egyre kevesebben járulnak elém. Miért? Sequer habozott - nem tudta, megmondja-e az igazat - , de az isten nem várt válaszra. - Még hogy elfeledtek! - kiáltotta haragosan. - Akkor te mit keresel itt?! Sequer csak most f igyelt fel rá, hogy az istennek beszéd közben nem mozog a szája. Egyáltalán,
semelyik testrésze sem moccant. Nem rebbent a szempillája, nem dobolt az ujjaival, nem rakta keresztbe a lábát. Mintha egy festmény vagy délibáb volna csupán.
- Az hát, te ütődött! - dörgött az Idö Ura válasza, mint a nyári ég villámlás előtt. - Illúzió, hogy igazi
valóm láttán nehogy vinnyogva omolj a földre, és ne válj nyáladzó idiótává! Sequer furcsamód nem rettent meg. Arra is rájött, miért: a próbatételek minden emberi érzést félelmet, hiúságot, pénzsóvárságot, uralkodásvágyat - kiöltek belőle, csak egy üres váz maradt, melyet elérni kívánt célja éltet. Támadásba ment át. - Miért? - kérdezte. - Miért teljesíted a kívánságokat? Miért csak tízévente? Miért állítottad a
csapdákat, miért ez a sok próbatétel? - Nem szoktam magyarázkodni. Egy isten soha nem szokott. De a te világodból régóta nem
beszélgettem senkivel... Hát elmondom. Van időm! Öblös kacagás visszhangzott a terem falai között. - Valamikor rég, olyan régen, hogy el se mernéd hinni, én voltam itt a legfőbb istenség. Amikor
tízévente egyszer erre vitt az utam... a többi világot sem szabad elhanyagolnom!... teljesítettem az arra érdemesnek találtak kívánságait. De túl sokan akartak a színem elé járulni, és kezdtem te rhesnek érezni a papok által rám rótt feladatot. Mert nem ám önként vállaltam, nem bizony. Valamit valamiért. A papok terjesztik a hitemet, ezzel erősítik életemet... ha egyetlen hívük sem marad, az istenek sem élnek tovább... én pedig csodatétellel igazolom őket. Szóval fárasztó volt a sok kérvényező... Képzeld, sokan már hetekkel, hónapokkal, sőt évekkel előbb sorba álltak a templom előtt!... így kénytelen-kelletlen megteremtettem ezt a barlangrendszert és a Feledés folyóját. A dolog azonban visszafelé sült el. Aki belelépett a vízbe, elfelejtette a múltját, és elfelejtette azt is, mit akart tőlem. Egy ideig élveztem a tétlenséget, de aztán unatkozni kezdtem. Tudod te, milyen amikor egy isten unatkozik? - Az Idő Ura hangja reményvesztetten csendült. - Kell néha egy kis szórakozás. Megteremtettem hát a réyészu Egy ideig megint minden rendben ment, de egyre inkább erősödött bennem az érzés, hogy nagyon sematikusak az emberek kívánságai - A legtöbben semmi másra nem vágynak, mint dicsőségre, hatalomra, gazdagságra, vagy nemi vágyaikat kiélni. Én csak a különleges kívánságokkal akartam foglalkozni. Létrehoztam hát a próbákat... Az e's próba a leleményé és az óvatosságé. Aki nem bízik a révészben, átju hat a túlpartra... A második próba a mohóságé. Aki semmi mást ne akar, mint meggazdagodni, az nem tud ellenállni a kincsek csábítása nak. Ő maga is aranypénzzé válik, tovább növelve a ládában heve 324
vagyon nagyságát... A harmadik próba a hírnévé. Aki azt szeremé a legjobban, hogy legendák dicsőítsék vitézségét, varázserejü fegyvert választ magának, mely legyőzhetetlenné teszi. De nem mindenki érdemes rá, hogy ilyen fegyvere legyen.... A negyedik próba a nemi vágyé. Akiket csupán egy nő vagy férfi iránt érzett vágyuk hajt, azok soha nem jutnak el a színem elé... Az utolsó próba a hatalomé. Aki uralkodni akar, nem bír ellenállni a korona csábításának. Szeretné, ha az egész világ a Iába előtt heverne. Nem szívlelem a megalomániásokat, elég néhány istentársamat elviselnem, így hát nekik is bukniuk kell... Elég kimerítő voltam? Sequer bólintott. - Es most rajtad a sor, hogy elmeséld, mi segített át a... hogy is mondtad... csapdákon? Mi hajt
téged? Bosszúvágy? Oly erős, hogy szinte éget? Nem, ne válaszolj, a szavak nem elegendőek! Engedd szabadjára az érzéseidet!...
Sequer emlékezett. A történetet anyjától hallotta még gyermekként, de minden szava úgy égett belé,
mintha mindaz, amit elmesélt, vele esett volna meg. Csendes nyáréjszaka volt. Aslin Morrenfiát, a tízéves Khareemet dugta éppen ágyba, amikor az orkok megérkeztek Az idő tájt háború dúlt Ghodor és Xerim között, és a családfőt - akár a falu többi férfiját ~ besorozták a ghodori seregbe. A csatát nem messze vívták meg a Fergell -síkon. A hegyekben lakó ork martalócok elérkezettnek látták az időt egy portyára. Rázúdulta k a falura, minden házat átkutattak és ahol nem találtak semmi értékeset, azt még fel is gyújtották Hárman törtek be Morrenék otthonába. Nem vesződtek kopogással, szekércéikkel forgácsokra aprították a bezárt ajtót. Miközben Aslin és fia rémülten összebújva figyelték őket, felforgatták az egész házat, kihúzták a fiókokat, összetörték a szekrényeket és az ágyat, széthasogatták az ágyneműt és ruhákat. Mindössze néhány darab rézpénzt találtak az asztalfiában. A legnagyobb termetű ork csalódottságában megragadta Aslin nyakát, és azt hörögte: - Asszony, tudom, hogy van pénzed, add elő, mielőtt nagyon dühös leszek!
Az ork eredménytelenül szorongatta a torkát, Aslin kitartott nincs -telensége mellett. De hiába rimánkodott és tagadott, nem hittek neki. Ekkor a martalócok vezetője Khareemet emelte a magasba. - Elég a hazudozásból! Nektek parasztoknak telik hízott malacra, nonddhát, hová dugtad a pénzt?!
Nyögd ki, különben a fiad bánja! Aslin felsikoltott. - Nem, ne bántsátok a fiamat! ~ Akkor ide a pénzt!
~ De hát nincs több, az uram a háborúban harcol, minden pénzem e'ment vetőmagra! - zokogta az asszony. 325
Az ork ekkor dühében elhajította a fiút. Khareem keresztül zúgott a helyiségen, és a falnak csapódott. Rögtön elvesztette az eszméletét. Anyja ugrott, hogy segítsen rajta, de nem érte el. Az ork vezér el -kapta, és intett társainak - Hát ha nincs pénz, természetbeni fizetséget is elfogadunk ugye fiúk? - röfögte. "" '
A martalócok fülig érő szájjal vigyorogtak Szájukból elővillantak elszíneződött, pudvás agyaraik.. - Szóval mégis bosszúvágy... - folytatta az isten. - A bátyám az ütéstől megsérült, és később állandó nyavalyatörős rohamai lettek. Rendszertelen
időközönként elvesztette az eszméletét, habzott a szája, és elharapta a nyelvét. Amikor magához tért, semmire nem emlékezett. Anyám bár külső jele nem látszott, szintén megsérült. Szinte alvajáróként tette a dolgát, de soha nem adta jelét, hogy gyűlölne azért, ami vele történt. A férje
odaveszett a háborúban. A falubeliek kiközösítették, egyedül kellett boldogulnia. A sok munka
tönkretette, ebbe halt bele. - Hmm... Nehéz dologra készülsz - jegyezte meg az Idő Ura. -Apagyilkosság. Igazam van, vagy igazam van? - Igazad van - hagyta rá a félork. Az Idő Ura elégedett hangon folytatta. - Egy istennek mindig igaza van. Ha mégsem, hát használja a hatalmát. - Meg akarom változtatni a történteket - közölte a félork. - Legyen. De tudnod kell, hogy az idővel babrálni nem veszélytelen dolog. Az idő egy szeszélyesen
kanyargó folyó, és az emberek tehetetlenül sodródnak az árral. Néhányan megpróbálnak az ár ellen úszni, de ez csak ideig -óráig sikerülhet nekik. Senki sem elégedett a sorsával, mindenki szeretne ezt azt meg nem történtté tenni. A legtöbben csak szabályozni szeretnék a folyót, hogy kanyarokkal, örvényekkel és vízesésekkel tarkított életük simábbá váljék... Én megadom a l ehetőséget a színem elé járulóknak, hogy visszamenvén az időben, megváltoztassák az eseményeket. Ez csak keveseknek sikerül, mert nehéz olyan visszavonhatatlan beavatkozást végrehajtani, mely új mederbe terelné az időfolyót. A sodrás erős, minden hevenyészett gátat elsöpör. Az is megeshet, hogy a gát ugyan kitart, a víz elkanyarodik, de aztán visszatér eredeti medrébe... Ha vállalkozásoddal kudarcot vallasz, viszszakerülsz a barlangba, hogy itt pusztulj. De ha mégis sikerül a folyót elterelni, akkor sem örülhetsz felhőtlenül. Amint a változás visszavonhatatlanná válik, az éned, melynek segítségre volt szüksége, megszűnik létezni. A holtágak kiszáradnak... Uj éned élete attól a ponttól úgy folytatódik tovább, amilyen hatással a változások járnak. Lehet, hogy a sorsod másképp, de még rosszabbul alakul. Az biztos, hogy teljesen más ember lesz belőled. Mégis mindenki azt hiszi, hogy megéri. - Akárcsak én. - Te akartad... - hallatszott az isten hangja, aztán a félork szeme előtt összemosódott a világ. 326
Sequer feje körül aranyspirál forgott és tekergett, körülötte zúgott és recsegett a mindenség. Úgy érezte, hogy teste a semmiben lebeg, arcán hőhullámok söpörtek végig. Aztán hirtelen véget ért az egész. Ott állt a sebes sodrású hegyi folyó fölötti, kiugró sziklán. Hallotta a messze alatta rohanó, fehéren habzó, vízesésekben robajló víz hangját, és látta a tőle nyíllövésnyi távolságban feszülő évszázados kötélhidat, mely átívelte a sötéten ásító szakadékot. Alkonyodott. A felhők között erőtlenül szűrődtek át a lenyugvó nap narancsszín sugarai. A falu néhány kőhajításnyira, a völgyben terült el. Sequer megvizsgálta a fegyvereit - egy rövidkard, két tőr a csuklójára szíjazva, egy bozótvágó kés és egy kézi nyílpuska a derekán -, aztán elindult lefelé a hegyoldalon.
A faluban a kocsmát kivéve - még a kocsmárost is besorozták - már mindenütt világítottak az ablakok. Nem volt nehéz rábukkannia anyja házára. L alakú épület volt, rövidebb szárában a lakóházzal, a hosszabban pedig a pajtával.
A félork a ház mögé került, átvágott a melléképület udvarán, aztán megkereste a létrát, és felmászott a padlásra. A pajtát úgy építették a lakóházhoz, hogy megtakarítsák egy fal felrakását. Szerencsére nemcsak a fal, a padlástér is közös volt. Sequer végigsétált az üres padláson, átbújt a keresztgerendák alatt, és hamarosan már a kamra fölött járt. Alulról altatódal zümmögése szűrődött fel hozzá. Csak egy vékony falap és egy ajtó választotta el őt anyjától és testvérétől. Nagy volt a kísértés, hogy lemásszon és magához ölelje őket, úgy mint sok évvel azelőtt. Mégsem tette meg, mert ordítás harsant, és súlyos lábak dobbanása hallatszott az utcáról. Sequer a padlás egyetlen ablakához sietett, és kipillantott. Odakint sötét alakok rohangáltak,
berontottak a házakba, üvöltöztek és kurjongattak. Néhol már tüzek is gyúltak. Zár csikordult. A félork szája kesernyés mosolyra húzódott. Tudta, hogy ez nem védi meg a Morren családot. Aztán az orkok eljutottak anyja házához. A lobogó tüzek kirajzolták körvonalaikat. Öten voltak. Anyja rosszul emlékezett. A martalócok először a pajtát kutatták át - természetesen üres volt, 3z állatokat és a gabonát a ghodori sereg beszerzői elrekvirálták. Aztán hárman a bejárat felé kerültek, míg ketten felkapaszkodtak a padlásra. Sequer tétovázott. Odalentről hallatszott, ahogy a bejárati ajtó enged a fejszecsapásoknak. Ha most lemászik, öt ellenféllel kell megküzdenie. Talán van még ideje, hogy előbb elintézze a padláson kutatókat. Sequer mint a forgószél, bukkant elő az árnyékból, és rontott rá a meglepett orkokra. Félfordulattal meglendítette köpenyét, a szétterülő Raggal megvakítva egyik ellenfelét, míg jobbja ko braként lendült e'öre, és pengéje a másik ork tüdejébe szaladt. Egy. A megmaradt martalóc kardja csak a köpenyt hasította. Gyáva fickó "°lt, amikor látta, hogy társa elesett, hátrálni kezdett, és szája kiáltásra 327
nyílt. A félork ezt nem engedhette. Tőre nyele szinte magától csusszant bal markába. Felrántotta a kezét, és útjára engedte a fegyvert. A célpont túl közel volt ahhoz, hogy elhibázza. A tőr az ork álla alá fúródott, tor kára forrasztva a segélykiáltást. A súlyos test hangos dübbenéssel terült el a padlástér padlóján. Kettő. A félork nem ünnepelte győzelmét, pedig két ork megölése ilyen rövid idő alatt még az arénában is szép teljesítmény lett volna. Visszadugta kardját hüvelyébe, és nem törődve azzal, hogy meghallják, rohant a kamrába nyíló lejárat felé. Ahogy félrehúzta a falapot, egy ork mély hangját hallotta: - Elég a hazudozásból! Nektek parasztoknak telik hízott malacra, mondd hát, hová dugtad a pénzt?!
Nyögd ki, különben a fiad bánja! Sequer leugrott. Odalent szűk volt a hely, egy polcot is elsodort földre érkezésekor. Gyorsan talpra állt, ballal felrántotta a kamra ajtaját, jobbal pedig felhúzta a kézi nyílpuskát. A szobában állók megdermedtek.
A martalócok vezetője épp Khareemet emelte a feje fölé, egyik társa Aslin Morrent tartotta lefogva, másikuk arcáról a betoppanó láttán sem fagyott le a vigyor. Mindhárman bőrmellényt és bő, buggyos nadrágot viseltek. Sequer hallani vélte anyja sikoltását: - Nem, ne bántsátok a fiamat!
Az idő megállt egy pillanatra. Sequer érezte maga körül az időfolyó vízének áramlását. A sodrás oly' erős volt, hogy a félork alig tudta célra tartani kézi nyílpuskáját. Aztán a pillanat elmúlt. A félork ujja megmozdult a ravaszon, és az ujjnyi hosszú nyílvessző a martalócok vezetőjének homlokába fúródott. Az ork szeme fennakadt, és kezében a fiúval eldőlt. Három. A két martalóc vérben forgó szemmel, magasra emelt szekercékkel vetette rá magát vezetőjük gyilkosára. Sequer eldobta a nyílpuskát, és kardot rántott. Közben egy pillantást vetett bátyja irányába: látta, hogy nem esett baja, mivel máris felállt, és bebújt a szétvert ágy alá. Többre nem maradt ideje, mert az orkok máris rajta voltak. Támadást színlelve ő is előrelendült, aztán jobbra lépett. A jobbról jövő csapást sikerült hárítania - belesajdult a válla, akkora erejű volt -, de a másik szekerce súrolta a bal vállát, és mély sebet ejtett rajta. A súlyos fegyvert tovább vitte a lendület, forgatója majdnem elvesztette egyensúlyát. Sequer kiszabadította a kardját, és azonnal visszavágott. Pengéje félig átmetszette védtelenné vált ellenfele nyakinát, szinte lefejezte az orkot. Az átvágott verőérből vér spriccelt a harcolókra. Négy. Az utolsó ork azonban kihasználta előnyét. Mielőtt ellenfele visszafordulhatott volna, hogy védje az újabb támadást, szekercéjével bevágott a résen. A láncing sem jelentett akadályt, a fegyver egész a fokáig merült Sequer oldalába. A félork elejtette a kardját. - Megdöglesz, kutya! - lihegte a martalóc győzelemittasan, térdre rogyó áldozata fülebe. 328
Sequer érezte, ahogy az erő és az élet elszáll testéből. A gát, amit épített, kezdett omladozni. Az építmény egyre több helyen szivárgott, nem sok hiányzott hozzá, hogy átszakadjon, és teljesen elmossa a víz. Az övébe dugott bozótvágó kést nem tudta elérni, a jobb csuklójára szíjazott tőre volt utolsó esélye. Leengedte kezét, de megmaradt tőre -lordjához hasonlóan - kicsúszott eíerőtlenedő markából és nagyot koppanva a főidre hullott. _ Szívós vagy fattyú, hát... - vigyorgott az ork, de aztán elakadt a szava. Elengedte szekercéje nyelét, és vérző fejjel, de még mindig vigyorogva, elterült a földön. Mögötte Aslin Morren állt, két kézzel markolva a martalócok vezérének elejtett szekercéjét. Öt. Sequer megpróbált anyjára mosolyogni, de csak elkínzott grimaszra tellett erejéből. Aslin ledobta a gyilkos fegyvert, a f élorkhoz lépett, és óvatosan a hátára fektette, miközben szeméből elkezdtek potyogni a könnyek.
- Ne sírj! - nyögte Sequer. - Ezt nem úszhattam meg élve. Az Idő Ura megmondta: a holtágak
kiszáradnak. Azt hitte, tudja, mire készülök, de csak félig volt igaza; nem csak apámat, magamat is elveszejtettem. A régi énem megszűnik létezni, az új pedig meg sem születik... Aslin rémülten meredt rá, azt hitte, közelít a halál, és megmentője félrebeszél. - Hogyan köszönjem meg? - szorította meg a haldokló kezét. - Nem kell megköszönnöd, ennyivel tartoztam - válaszolta a félork. - Azaz mégis van valami, amit
megtehetsz. Vigyázz Khareemre... Aslin Morren még kérdezni szeretett volna, többet megtudni meg -mentőjéről, legalább a nevét, hogy legyen mit a fejfára íratnia, de a szó a torkán akadt, mert a férfi alakja kezdett kifakulni, és a test, amit ölelt, egyre könnyebbé vált. Sequer érezte, hogy az időfolyó lelassul, vize nyugodtabbá válik. A gát kitartott. Aztán teste körvonalai teljesen elmosódtak, és ő feloldódott a megnyugtató semmiben... Az időfolyó új medrében nyugodtan hömpölygött tova. Aslin Morren három évig gyászolta férjét, aztán újra megházasodott, és szült még két gyermeket. Khareem megkedvelte mostohaapját, és együtt gazdálkodtak a birtokon. Az öreg remetét, aki egyike volt azon keveseknek kik ismerték az 'dő Ura lakhelyét, egy őszi napon széttépték a farkasok A nemesurat, aki megsértette Sequert az arénában, tolvajok ölték rneg) midőn álmából ébredvén rajta kapta őket háza kifosztásán. És harminc évvel később öten szálltak partra a Seysell-szigeten. "égy férfi és egy nő. Az Idő Urával akartak találkozni... I. - Nyugodjon meg mindenki! - kiabálta harsány hangon a cingár félelf, s gyorsan hozzá tette: -
Hatalmamban áll feltámasztani! Az arcok a kocsmában hirtelen megnyúltak. Többen kételkedő pn. lantásokat vetettek a szélesen gesztikuláló varázslóra. Albert, a Vidám Bivaly tulajdonosa lazított a húsvágó bárd markolatán. - Azt akarod mondani, hogy Kormos ugyanúgy fog mászkálni meg verekedni meg inni, mint annak
előtte? - Albert hangjában a kételkedés, a remény (hiszen tíz jófajta Karsha -aranyat fizetett a nagydarab néger legényért) és a kíváncsiság furcsa elegye keveredett. - Pontosan - rebegte a vörös köpenyes, félelf mágus, s halványkéken derengő csizmáit i gy ekezett a
lehető legjobban eldugni hosszú kámzsája alá. - És holtbiztos, hogy meg tudod csinálni? - vonta össze dús szemöldökét a kocsmáros, miközben a
lehetőségeket mérlegelte. Elvégre ha hagyja, hogy ez az őrült megpróbálja a lehetetlent, s az sikerül is neki, akkor kétszeresen nyert, hiszen Kormos is él, meg azután a fickót feljelentheti
boszorkányságért. Még pénzt is fog kapni érte. Ha meg nem sikerül, akkor kártérítést fizettet, no meg majd szolidan eltűnteti a vigyort arról az ostoba kalácsképéről. - Igen, de... - Állj! - hasított egy éles hang a sarok felől a fülükbe. A Vidám Bivaly vendégei és a felszolgálók, no
meg Albert és a félelf mágus egy emberként fordultak a reszelős, kellemetlen hang tulajdonosa felé. A legsötétebb részen egy kopott, fekete csuhába öltözött, hullámos, piszkosszürke hajú, meghatározhatatlan korú férfi mosolygott. - A Vér Testvériségének vagyok a tagja, a nevem Nemfontos. - Én Sosbor vagyok, a mágia határtalan ösvényeit fürkésző tudós -biccentett a vörös köpenyes félelf. - Az életenergia specialistájaként gyerekjáték lesz a dolog, bátran kijelenthetem! - szavalta
különleges tónusú hangján a sötét alak, miközben lassú léptekkel előkecmergett a kedvelt helyéről. Többen öklendezni kezdtek. Albert elfintorodott, de kíváncsian meredt a temetői szagot árasztó specialistára. Hol látta már ezt az alakot? - Szóval... - kezdte a kocsmáros, de a sötét csuhás durván félbeszakította. - Ne kételkedj, testvér! - dörrent rá, majd kósza tekintetével a hullára nézett. - Mozogni fog! - És a
késpenge vékony ajak tovább keskenyedett. II.
A Vidám Bivaly törzsvendégei még évek múltán is sápadtan és vacogó fogakkal meséltek el az akkor este lezajlott eseményeket. A fekete csuhás férfi letérdelt az üveges tekintettel a semmibe me dő kidobólegény mellé, s mindenki által tökéletesen érthetetlen szava 332
j^t kezdett el mormolni, miközben krétafehér csontos kezeit a halott mellkasára tette. A vörös köpenyes félelf csuklani kezdett. Albert, a kocsmáros kiguvadt szemmel leste a fejleményeket. A többi vendég közelebb lépett. A feszültség szinte kézzel fogható volt. Egy légy véletlenül belefulladt a sörbe. Az egerek sem cincogtak. A kocsmáros két kövér macskájának hátán a szőr ijedten borzolódott fel. A beálló csendet már a rekedtes kántálás sem zavarta. A halott felnyitotta a szemét. A kocsmáros felordított. - Boszorkányság!
A Vidám Bivalyban hirtelen elszabadult a pokol. Albert törzsvendégei közül többen rá akarták vetni magukat a fekete alakra, de a vörös köpenyes mágus addigra aktiválta az egyetlen fejében maradt mágiát, a „Valami történjen" -t. Történt is.
A vadul kiabáló kocsmáros hirtelen lebegni kezdett ide -oda, miközben beverte a fejét a hatalmas kocsikerék-lámpásba, ami a fogadó dísze volt. Két vendég összekucorodott, s úgy maradt. Az egyik szolgálólány idétlenül felvihogott, s felmászva egy asztalra, nagy igyekezettel próbált fejest ugrani a döngöltagyag padlóba. Három vendég tekintete el -felhősödött, s mozdulataik lelassultak. Itt -ott apró fények gyúltak, s a faluban megszólalt a repedt harang. Hirtelen az ajtó kivágódott, s egy erős szélfuvallat lobogtatott meg minden szövetdarabot a benne lévő emberekkel együtt. A nekromanta és néger zombija összemosolyogtak, majd kéz a kézben távoztak a helyiségből a hátsó bejáraton át, ami a pöcegödörhöz veze tett. - Mi történt? -jajongott ide-oda lebegve Albert, s szemrehányóan meredt a tétován ácsorgó vörös
köpenyesre. A kocsmáros már ezerszer megbánta az erősködését. Elvégre csak egy apró varázstrükkről lett volna szó a vendégek szórakoztatása érdekében, amit együtt eszeltek ki a félelf mágussal. - Nem tudom - makogta a mágus, és igazat mondott. Közben zsebében kotorászó kezének ujjai hideg
ezüstpénzekbe ütköztek. A fogadó lassan kigyulladt. Füst tört elő több boroskancsóból, s a felszabaduló gázok időnként forró légörvényt kavarva robbantak. A mozgásképes vendégek üvöltöttek. Vadul tolongtak egy láthatatlan fal előtt, ami a forgószél által verdesett ajtó környékén hullámzott, s időnként ezüstösen megcsillant. - Fizetek. Egy sör volt. A visszajárót tartsa meg... - motyogta a félelf, s egy ezüstöt rakott a felborult
söntéspult oldalgerendájára, majd 'assan kisomfordált a Vidám Bivaly egykor pazar épületéből. Lelke Jjtélyén tudta, hogy hibás a dologban. Bánatos szemmel nézett vissza a dombtetőről, s magában megfogadta, hogy soha többet nem fogja ma -8?t produkálni dilettánsok előtt. Ettől egyből jobb kedve kerekedett, s ^dám kurjantással iramodott egy tarka pillangó után. i
Thoran Gildor óvatos megfontoltsággal ereszkedett alá a kútban a repedezett kövek között ezernyi kapaszkodót és támasztékot lelt az értő szem, a zárak nyitogatásában és a tolvajmesterség egyéb fortélyaiban oly jártas ujjak pedig könnyedén megbírtak a gnómot. A napfény ugyan alig vetett a peremen belülre fényt, a tolvajnak mégsem okozott nehézséget a tájékozódás; a szeme már hozzászokott a félhomályhoz. Gildor tartott tőle, hogy a mélyben víz nehezíti majd a kutatást, ám nem sokkal később megnyugodva tapasztalta, hogy a fentről bedobott kavics csupán egy nagyjából kéttenyérnyi tócsában csobbant, megtévesztve ezáltal a gnómot. Szerencséje volt. Éppen akkora mázlija, mint két nappal ezelőtt Tövishágónál. Az a halott elf talán csak percekkel Thoran érkezése előtt lehelte ki a lelkét a vére még csendesen bugyogott a nyakán nyitott sebből. Az elf támadója - egy bestiális képű gnoll - jó tizenöt lépésre tudott elvánszorogni a szemüregéből meredező, törött kardpengével, mielőtt elérte a halál. Thoran csendesen lapult egy darabig, majd miután rájött, hogy immáron nincs kitől tartania, előbújt a rejtekhelyéről, hogy bevégezze a gnoll félbehagyott munkáját. A nyomokból egyértelműen kiderült,
hogy az útonálló lesből rontott a magányos elfre, mi több, sikerült meglepnie. A vándor hősiesen védekezett, ám a gnoll első csapása használhatatlanná tette a fegyverforgató kezét, s hiába váltott nyomban kezet, az esélyek a támadó mellett szóltak. Hogy miként sikerült az ellnek halálosan megsebeznie a gnollt, Thorant igazából nem érdeklte. Fürge ujjai minden értéküktől megszabadították a két halottat, majd a gnóm sietősen tovább állt, mielőtt valaki arra járna. A zsákmányt csupán három mérfölddel arrébb kezdte el átvizsgálni. Közel ötven arany, nem kevés ékszer, pár remek fegyver - kár az elf csodálatos kardjáért - és egy ősi pergamen; igazán nagyszerű fogás a ráfordított energiához képest! Thoran elégedett volt magával, s gondolatban máris megelőlegezett néhány aranyat Osoronnak, a tolvajok istenének. A jó tolvaj tisztában van azzal, hogy a zsákmány egy része mindig az isteneket illeti. Most, a kút kellemesen hűsítő félhomályában a gnóm férfi ismét elvigyorodott. A pergamenen talált írást nem volt könnyű megfejteni, ám a tartalma újabb zsákmányt ígért. A kincset rejtő kiszáradt kutat köny-nyedén megtalálta, igaz, a bedobott kavics nyomán csobbanó víz hangja egy pillanatra megzavarta. Mégis, most már biztos volt benne, hogy hamarosan megpillantja a pergamenen feltüntetett ládikát. A kút alján a föld olyan száraz volt, mintha évtizedek óta nem látott volna vizet. Az egyik oldal tövében csillogó kéttenyérnyi tócsa azonban arra utalt, hogy vannak időszakok, amikor a vízszint némileg magasat* a jelenleginél. Kiváló hely azok számára, akik a kincsüket szeretnék elrejteni mások elől. . Thoran Gildor gondosan elraktározta agyában a helyet, hiszen na úgy hozza a jövő, egyszer még ő is élhet ezzel a remek lehetőségge • Rajta és a halott elfen kívül valószínűleg senki nem ismeri a kút titkát. 336 \fost azonban a jelenre kell koncentrálnod, szögezte le nyomban agában. Egy kiszáradt kút mélyén is
érhetik meglepetések az embert, jrpedig a tolvajok kifejezetten gyűlölik a meglepetéseket. Körbepillantott. Megpróbálta magát az elf helyébe képzelni, vajon ő hova rejtené idelent a kincsét?! Két olyan helyet talált, amely kifejezetten alkalmasnak tűnt egy kisebb méretű ládika elrejtéséhez - Thoran nem volt mohó, megelégedett gondolatban egy kéttenyérnyivel is. A tolvaj sokáig nézte ezt a két helyet, majd úgy döntött, inkább egyenként végigtapogatja a köveket. A két, rejtekhelynek tűnő mélyedést alaposabban megnézve erős gyanú fogalmazódott meg Thoranban, hogy mindkettő csapda. Ez ilyet pedig jobb elkerülni. Mély sóhajjal fordított hátat a kiszemelt helyeknek, s inkább módszeresen nekilá tott, hogy ellenőrizze, valamelyik követ nem képes -e egy kicsit elmozdítani a helyéről. Nem kis munkának ígérkezett, ám Thorant hajtotta a lelkesedés, elvégre akármelyik mögött ott rejtőzhet az elf kincse.
A kutatás meglehetősen sok időt vett igénybe, a kút árnyékos mélyén a tolvaj szinte észre sem vette, ahogy a másodpercekből percek, azokból pedig órák lettek. És eljött a perc, amikor Thorannak fáklyát kellett gyújtania, hogy folytatni tudja a munkát. Először arra gondolt, éjszakára szünetet tart, ám minthogy már csaknem teljesen megvizsgálta a kút elérhető magasságban lévő köveit, úgy döntött, rászán még egy kis időt a keresésre. Nos, jól döntött. Alig néhány perccel a fáklya lángra lobbanása után Thoran megérintette az egyik követ, mely első pillantásra semmiben sem különbözött a többi kőtől. A tolvaj ezen a napon több százszor végezte el ugyanazt a mozdulatot, ám végül a türelem és a kitartás meghozta a gyümölcsét. A kő könnyedén elmozdult, és amikor Thoran próbaként megpróbálta kifeszíteni a helyéről, egy éles csikordulás kíséretében kiesett a helyéről. A mögötte feltáruló mélyedés elég nagynak tűnt ahhoz, hogy megmozgassa a tolvaj képzeletét. A gondolatban testet öltött ládika kezdett növekedni, és csakhamar meglehetősen tiszteletreméltó méretűvé nőtte ki magát. A sötét mélység gazdag zsákmányt ígért. Thoran óvatosan bedugta a fáklyáját a mélyedésbe, ám előtte egy másikat is meggyújtott a lángról, és egy alkalmas repedésbe illesztette, jgy nem kellett attól tartania, hogy amennyiben az első fáklya kialszik, fény nélkül maradt. Óvatos vizsgálódás után további köveket emelt ki a falból, s kisvárba feltárult előtte egy akkora üreg, melybe összekuporodva talán befért volna. A kaverna csupán egy tenyérnyi széles ládikát rejtett. Igaz, a körülötte felhalmozott csontok meglehetősen hátborzongatónak tűntek, aro Thoran érezte, ezúttal nem kell a sötétség seregeitől tartania. A bontok csupán az elrettentést szolgálták, más funkciójuk aligha volt. 337
A tolvaj óvatosan kiemelte a helyéről a ládikát. Nagy volt benn kísértés, hogy máris megkísérelje kinyitni, ám Thoran nem volt ostob * Sok időt töltött a föld alatt, a szeme elfáradt, mint ahogy az ujjai se& igen boldogultak volna egy finoman kialakított csapdával. Nincs érte? me felesleges kockázatot vállalni, a ládika várhat holnapig. Visszapakolta a köveket az üreg elé, kis szerencsével észre sem le het venni, ki járt itt - ezek a mozdulatok az óvatos tolvaj beidegződése" voltak, aki minden nyomot eltüntet, ami esetleg a nyomára vezethetné az üldözőket. Igaz, itt szó sem volt ilyesmiről, hiszen Thoranon kívül valószínűleg csak az elf ismerte a rejtekhelyet, ő pedig halott. Mégis a beidegződésekről nehéz leszokni. " ,!
A ládikát egy széles bőrszíjjal tekerte körbe, majd a hátára vette hogy megóvja minden ütődéstől. Utolsó erőtartalékait felhasználva a tolvaj felkapaszkodott a felszínre. A csillagok már ezüstössé pötryözték az égboltot, amikor Thoran Gildor átmászott az omlott szélű peremen. A kiszáradt kút környéke éppen olyan elhagyatott volt, mint amikor a napvilágnál aláereszkedett az ismeretlen mélységbe. Szinte minden lépés fájt, ahogy Thoran elvánszorgott egy közeli tisztásra, s ott elnyúlt az egyik fa alatt.
Minden tagja fájt, az ujjai bizseregtek, s szinte tapintani is képtelen volt velük. A fáradság elemi erővel tört rá, azonban a megszerzett zsákmány miatt érzett izgalom még adott neki néhány percet, mielőtt álomra hajtotta volna a fejét. Igaz, a holdfénynél nem tudta alaposan megvizsgálni, azonban az máris nyilvánvaló volt a számára, hogy rendkívül gazdagon díszített ládikát tart a kezében, ügyes kezű mester munkáját, melynek a befejezésére ugyan nem maradt idő, hiszen az egyik oldalon mindössze egy magányos tündérfigura domborodik csupán. Reszkető ujjakkal simogatta végig a különleges tapintású felszínt - egyelőre képtelen volt megállapítani, milyen fából készíthették. Gildor hirtelen összeráncolta a homlokát, és ismét végighúzta az ujjait a láda oldalán, majd a csekély holdfényben bízva a szeme elé emelte, s hosszasan vizslatta. Ám semmi nem változott. A ládika a maga módján különleges volt. Nem volt fedele. Gildor hiába húzta végig kétszer is a körmét óvatosan a faragások között, egyetlen olyan mélyedés sem volt a ládikán, ahova beakadhatott volna. Tömör lenne? Bár már alig bírta legyűrni az álmosságát, Thoran Gildor mégsem hajtotta álomra a fejét. Ösztönösen érezte, hogy valami igazi különlegesség került a kezébe, mely olyan titkokat rejthet, ami megnyithatja előtte a csúcsra vezető utat. Vagy csalódás lesz a része, ha kidenJ^ hasztalan pazarolta az idejét, csupán egy ládika formára faragott fada' rab a jutalma? . . Majd holnap tüzetesen megvizsgálom, döntött végül Gildor, mi egyszerűen képtelen vo lt összpontosítani, s emiatt nem lehetett bizt. -abban sem, hogy valami apró, ám lényeges jelzést nem vesz észre a dikán, mely hozzásegíthetné a különös titok megfejtéséhez. 338
Úgy érezte, csupán egyetlen pillanatra hunyta le a szemét, ám ami -or ismét felemelte elnehezült szemhéjait, nyoma sem volt az éjszakai sötétségnek, helyette a hajnal aranyló fényei rajzolták körbe a növényeket. Kevésen múlott, hogy Gildor nem aludt vissza, ám a tegnapi zsálanány iránt érzett kíváncsisága erősebbnek bizonyult a fáradtságánál A gnóm megmozgatta elmerevedett izmait, megropogtatta szokatlanul hajlékony ujjait, majd a kulacsából egy kevés vizet csorgatott a tenyerébe, s alaposan megmosta a szemét, hogy némileg felfrissüljön. Bár minden porcikája remegett az elfojtott kíváncsiságtól, Gildor mégis szakított időt a reggelire, mivel tapasztalatból tudta, hogy a követelőző gyomor könnyen megosztja a figyelmet. Márpedig a ládikánál komoly összpontosításra lesz szüksége, ha meg akarja fejteni a titkát. Amikor mindennel végzett, a gnóm kényelmes testhelyzetet felvéve elhelyezkedett a ládika mellett, s vizsgálgatni kezdte. A hosszú ujjak olyan lágyan cirógatták végig a különleges fából készült, faragásokkal bőségesen feldíszített ládikát, mintha nem is élettelen tárgy lenne, hanem lélekkel bíró teremtmény, akinek kedveskedni kell ahhoz, hogy megnyíljon.
Gildor meglehetősen sokféle ékszertartó alkalmatosságot látott, ám ehhez foghatót még sohasem. Persze, a gnóm nem lehetett teljességgel biztos benne, hogy a ládika kincseket rejt, ám valami megmagyarázhatatlan belső ösztön azt súgta neki, hogy előnyére válik, ha kinyitja. Persze, ehhez előbb a fedelet kellene megtalálnia. A gnóm még egyszer végighúzta a mutatóujja körmét a ládika felszínén, igyekezett valami apró bemélyedést találni, melynek folytonosságajelezné a fedél helyét. A kísérlet - akárcsak előző éjjel most sem vezetett eredményre. A ládikának egyszerűen nem volt fedele, vagy olyan eszközökkel rejtették el, melyet a gnóm képtelen volt felfedni és kijátszani. Thoran Gildor elég régóta űzte a mesterségét ahhoz, hogy tudja, ritka kincs került a kezébe. Biztos
volt benne, hogy a ládikát elvarázsolták, ám fogalma sem volt arról, miként juthatna hozzá a belsejében taroltakhoz. Néhány kósza másodpercig eljátszadozott a gondolattal, hogy drasztikusabb eszközökhöz folyamodik, és megkísérli széttörni a ládikát, ám nem azért élt meg ennyi nyarat, mert hajlott a meggondolatlanságra. Éppen ellenkezőleg. Gildor gnómszemmel nézve szokatlanul megfontoltnak számított, s talán ennek köszönhette, hogy ez idáig még egyetlen alkalommal sem származott hátránya különleges, ám méltatlanul lenézett tudományából. Mindenesetre jól megélt belőle. A ládika nem csupán anyagában tűnt különlegesnek. Bár első pillantásra befejezett alkotásnak tűnt, ám míg egy kivételével az összes oldalt - beleértve a ládika alját is - díszes faragások, aprólékosan megmunkált alakok sora díszítette, addig akadt egy, melyen mindössze egy csodálatos részletességű tündéralak szerepelt, mellette azonban majd' egy tenyérnyi üres rész ásítozott. Ennek ellenére Gildornak az v°lt az érzése, az alkotó szándékosan hagyta üresen az egyik oldalt, bár a ráfaragott tündéralak ennek ellenkezőjét sugallta. 339
A tolvaj egyenként végignyomkodott minden apró cirádát, faragást féldomborművet és kiemelkedést, abban reménykedve, hogy valame lyik működésbe hoz valami titkos mechanizmust, s a ládika feltárul előtte. Bár egyetlen körömhegynyi területet sem hagyott ki, a ládiu nem fedte fel a titkát. ' ^ Thoran Gildor felsóhajtott. Nem szívesen vont be másokat a nehezen megszerzett kincsek titkainak kiderítésébe, ám tisztában volt azzal, egyedül ez alkalommal aligha boldogul. Kevés olyan teremtmény akadt ezen a világon, akiben a gnóm tolvaj maradéktalanul megbízott, ám ezen kevesek között egy sem volt, aki a segítségére lehetett volna a láda titkának kiderítésében Minthogy azonban nyilvánvalóvá vált a számára, hogy külső segítséget kell igénybe vennie, Gildor borús arckifejezéssel nekilátott, hogy ösz szecsomagolja a zsákmányát, miközben gondolatban már Hróthúr városának ismertebb orgazdáit és bérvarázslóit vette sorra, azt kalkulál -gatva, melyiknek a kezébe merje adni a legújabb kincsét. Halk reccsenés hallatszott, s a következő pillanatban Gildorra egy sötét árnyék vetült. A gnóm nem gondolkozott, amikor előrevetődött, az ösztönei mozgatták. Aki hátulról jön, az ritkán közeledik jó szándékkal. Alig fél szívdobbanással elkésve egy jókora kétkezes csatabárd hasított a földbe, éppen azon a helyen, ahol nemrégiben még a gnóm kuporgott.
Gildor ujjai magabiztosan fonódtak a derekára erősített rövid kard markolatára, azonban elég volt egyetlen pillantást vetnie a támadójára, hogy rádöbbenjen, itt aligha terem számára sok babér. A gnóm alig fél tucatnyi távolságból egy végtelennek tetsző másodpercig farkasszemet nézett a támadójával, egy sunyi pofájú gnoll harcossal, akinek izmai szinte szétfeszítették a zekéje ujját. A gnoll arcát rituális, törzsi tetoválások csúfították, még szörnyűbbé téve a megjelenését. A gnóm felvisított félelmében, majd megpördült a sarkán, és teljes erőből rohanni kezdett. Látszólag vakon menekült, nyílegyenesen, mely megkönnyítette az üldözését, azonban míg Gildor átfért az alacsony ágak alatt, addig a gnoll harcosnak alaposan megnehezítették a dolgát. A gnóm szinte a tarkóján érezte üldözője lélegzetét, ám az ijedelem egyelőre nagyobb volt a szükségesnél, mivel alig fertályórányi loholás után nyilvánvalóvá vált, a harcos lemaradt valahol a bokrok között. Thoran Gildor elég bölcs volt ahhoz, hogy ne érezze még biztonságban magát. A gnoll valószínűleg megleste, ahogy a ládikát tanulmányozta, és aligha fog lemondani a remélt zsákmányról. Hróthúr még legalább másfél napnyi járás, ennyi idő pedig bőségesen elegendő lehet arra, hogy a gnoll beérje és kicsavarja a nyakát. S ha megfuttatja, azzal legfeljebb azt éri el, hogy a harcos bedühödik, s mielőtt végez vele, alaposan megkínozza az elpocsékolt időért cserébe. Gildor mélyeket lélegezve nyugalmat erőltetett magára. Azzal nem használ magának, ha félelmében ostobaságot cselekszik. A gnóm értett ugyan a tőrökhöz és a rövid kardját is meglehetős magabiztossággá' forgatta, azonban nem áltatta magát azzal, hogy méltó ellenfele lehetne a gnollnak. Talán ejthetne rajta egy-két kisebb sebet, mielőtt a csatabárd eltalálja, aztán vége. Onnan nincs tovább. 340
A távolból egyre erősödő csörtetés hallatszott. A gnoll kitartónak bizonyult, ráadásul gyorsabban közeledett, mint ahogy Gildor várta. Még néhány perc, és ideér, gondolta a gnóm, s nem sok hiányzott hozzá, l,0gy ismét a futásban keressen menedéket. Sikerült leküzdenie a gyomrában támadt remegést, és helyette egy lehetséges megoldásra koncentrálnia. Egy tolvajnak a mindennapok során számtalan csapdával kell szembenéznie, s csak akkor lehet nyugod t, ha biztos benne, nem akad olyan szerkezet az egész világon, mely kifoghatna rajta. A legtöbb tolvaj három négy tucat csapdát ismer, ám Gildor száznál is többet hatástalanítani tudott, ha úgy hozta a szükség. S hála a gnómok veleszületett mechanikai tehetségének, bármelyik csapdát össze is állította volna, ha úgy hozza a szükség. S ez alkalommal úgy hozta. Néhány ék, pár meghajlított faág, másfél tucat lépés zsineg, maroknyi vassulyom, három dobótü szegényes védelem egy felbőszült gnollal szemben. Külön -külön egyik sem lenne alkalmas arra, hogy megfékezze, ám Gildor szakértő módon olyan csapdát rakott össze belőlük alig több mint három tucat szívdobbanás alatt, mely akár mestervizsgának is elegendő lett volna bármely városi tolvajcéh berkein belül. A gnóm ügyesen álcázta a csapdát, bár valahogy érezte, hogy a gnóm agyát túlságosan elborította a vér ahhoz, hogy számítson az események ilyetén fordulatára. Nyilván úgy véli, kiszemelt áldozata minden pillanatot megragad annak érdekében, hogy minél messzebb kerüljön tőle. Ám a csapdába csalétek is kell.
Thoran Gildor felmérte, merről várhatja a gnoll felbukkanását, majd biztosnak vélt távolságban megállt az egyik fatörzs mögött, s lekuporodva előhúzta a rövid kardját. Úgy helyezkedett, hogy amikor a gnoll kilép a bokrok közül, akkor első pillantásra kiszúrja, hol lapul, s szinte megállás nélkül rontson rá. Aztán már csak a szerencsén múlik a dolog. Mindenesetre a gnóm igyekezett akkora távolságot hagyni rejtekhelye és a csapda kifeszített zsinege között, hogy ha a gnóm valami belső ösztöntől vezérelve valamiképp elkerülné a csapdát, még legyen ideje menekülni. Nem állt szándékában összecsapni üldözőjével, hiszen akkor már az is jobb, ha saját kezűleg vágja el a saját nyakát. A gnoll kíméletlenebb lenne. Az ágak recsegése egyre erősödött, és nem sokkal később a gnoll kibukkant a bokrok közül. Az egész felsőteste csatakos volt az izzadságtól, a csatabárd felső éléről növénydarabok lógtak, s a gnoll szeméből szinte sütött a gyilkolni vágyás. Nyilván nem egészen így képzelte el a támadását, s magában ezerszer is elátkozta a fürge gnómot, aki az utolsó pillanatban kicsúszott a kezei közül. Aztán egy elégedett hörrenés... a gnoll észrevette a gyáván meglapuló gnómot, és újult erővel lángolt fel benne a düh. Villámgyorsan fogást váltott a csatabárdon, majd egy éles rikoltást hallatva előrevetette ttagát. Biztos volt benne, hogy két ugrással eléri áldozatát, és akkor vége a fogócskának. Tévedett. 341
Amikor a lába beleakadt a kifeszített zsinegbe, a gnoll ingerulter felhördült, s tekintetét egy pillanatra sem véve le a gnómról, nagyot rántott a bokáján. A zsineg alig hallható reccsenéssel elszakadt, s a következő pillanatban egy ravaszul elhelyezett dobótü csapódott a gnoll combjába, egészen csontig hatolva. A csatabárdos támadó torkát olyan dühös üvöltés hagyta el, hogy Gildor egy pillanatig komolyan elgondolkozott azon, hogy megfordul, s addig rohan megállás nélkül, amíg a lábai fel nem mondják a szolgálatot. A gnoll döbbenten meredt a combjába fúródott, arasznyi hosszúságú acélra. Vérködös agya csapda helyett egy váratlan szövetségesre gyanakodott, aki elég ostoba volt ahhoz, hogy a védelmébe vett egy nyavalyás gnóm tolvajt. Ingerülten rántott még egyet a lábán, aminek következtében a lefeszített ágak oldalra csapódtak, és a váratlan lendület elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy kibillentse a gnollt az egyensúlyából. A harcos még estében sem engedte el a csatabárdját, olyan elszántsággal markolta, mintha már a gnóm nyakát tartaná a kezében. Kicsit oldalra fordult, hogy ne arccal vágódjon a földre, s a vállával próbálta meg tompítani a becsapódás erejét. Aztán egy újabb üvöltés hallatszott. Thoran Gildor mesterien számította ki az esés ívét, így a földre szórt vassulymok a gnoll bal vállába és arcának bal oldalába fúródtak. A harcos üvöltve próbált feltápászkodni, de csak annyit ért el, hogy a lába még inkább belegabalyodott a ravaszul elhelyezett zsinegekbe. Ám a harcos még harcképes volt, és csupán idő kérdése volt, mikor csillapodik le annyira, hogy a csatabárdjával szétvá gja a zsinegeket, s talpra kecmeregve apró darabokra aprítsa a gnómot, aki ily csúful elbánt vele. Ám Gildornak esze ágában sem volt ezt kivárni.
Fekve a gnoll a derekáig sem ért a tolvajnak. Ráadásul a csatabárd forgatása is komoly nehézségekbe ütközött volna. Most, hogy az esélyek kiegyenlítődtek, Gildor elérkezettnek látta az időt, hogy egyszer, s mindenkorra megszabaduljon üldözőjétől. Előugrott a fa mögül, ahol eddig rejtőzködött, majd két gyors szökkenéssel ott termett a gnoll mellett, aki csak az utolsó pillanatban észlelte a veszedelmet. A harcos ugyan megpróbált az oldalára fordulni, ám Gildor gyorsabbnak bizonyult nála. A törpe kovácsok által készített rövid kard markolatig merült a gnoll mellkasába. A harcos felnyögött, s emberfeletti állóképességről és erőről téve tanúbizonyságot megpróbált feltápászkodni. Gildor egészen megrémült. Egy ilyen szúrás még egy medvét is leterített volna. A félelem erőt adott a gnómnak ahhoz, hogy kirántsa fegyverét a gnoll testéből, s újra és újra lecsapva ellenfele felsőtestéből és arcából egy darab véres húst csináljon. Gildor a karját is alig bírta emelni, amikor végre abbahagyta - Szinte nem is volt tudatában, mit csinál. A gnoll vonásai felismerhetetlenn torzultak, szétvagdalt pofájából véresen villantak elő agyarszerű fog3, A tolvaj undorodva nézett végig magán, a szétfröccsenő vér az ő run ját is alaposan beszennyezte. Nem érzett szánalmat a halott iránt, m ahogy fordított esetben a gnoll sem szánakozott volna az ő halálán, az undor olyan erővel lett úrrá rajta, hogy a reggelije visszakívánkoz 342
^z öklendezés nyomán keserű íz maradt a torkában, ám ahhoz sem volt ereje, hogy egy korty tiszta vízzel csillapítsa gyomra háborgását. A feszültség csak nehezen akart felengedni benne... a tegnapi zsákmány, a gjoU támadása, a menekülés, majd ez a véres befejezés egyszerűen túl s0k volt a gnómnak. Tolvaj volt, nem gyilkos. Ha ölt is néhanapján, szükségből tette, s mindig gondosan ügyelt rá, hogy lehetőleg gyorsan legyen túl rajta. Nem akart senkinek feleslegesen fájdalmat o kozni. A gnoll halála azonban felkavarta. Talán jobb lett volna elmenekülnöm, gondolta, miközben maga is tudta, hogy a gnoll aligha mondott volna le a zsákmányról, márpedig Hróthúr biztonságot jelentő falai túl messze vannak. A tolvaj semmire sem vágyott jobban, mint mielőtt maga mögött hagyni ezt a rosszemlékezetű helyet. A hulla túlságosan véres volt ahhoz, hogy Gildor erőt véve magán átkutassa. Inkább lemondott a zsákmányról, mintsem még egyszer meg kelljen érintenie a gnoll harcos felszecskázott testét. Közel hat mérfóldnyit gyalogolt egyhuzamban, mire sikerült némileg megnyugodnia. Izmai tiltakoztak az újabb megterhelés ellen, azonban Gildor egyszerűen túlságosan zavart volt ahhoz, hogy foglalkozzon a teste jelzéseivel. Csak ment előre, követte az ösvények vonalát. Néha körbepillantott, s ha úgy ítélte szükségesnek, módosított egy kicsit az irányon. Hróthúr jó másfél napnyi járásra volt innen, bár az elmúlt órákban alighanem jókora távolságot megtett. Abban azonban biztos volt Gildor, hogy a következő nap estéjénél előbb aligha fogja elérni a városfalat. Igazán csak ott érezheti magát biztonságban. Vajon a gnoll magányosan érkezett, vagy társa is volt?
A gondolat hirtelen bukkant fel Thoran Gildorban, s bár a tolvaj egy vállvonogatással elintézte, az elkövetkező órákban egyre gyakrabban tért vissza. A gnóm még sohasem tapasztalt ilyen aggódást a megszerzett zsákmány iránt, pedig egy alkalommal még egy orgyilkos céh nagymesterét is meglopta. A kockázat hozzátartozott a mindennapi életéhez, s ha Gildor úgy ítélte meg, akkor vállalta a megpróbáltatásokat. Persze a zsákmány értékének arányban kellett lennie a vállalt kockázat nagyságával, s Gildor mindig tudta, hol a határ. Talán csak véletlenül járt arra, s lesett meg, töprengett a tolvaj, egyre a gnoll harcos váratlan felbukkanásán rágódva. Fél napi járásra vagyok a legközelebbi településtől, s az elfen kívül aligha tudta bárki is, hogy miféle kincset rejt a vén kút mélye. Vagy az a másik gnoll már várta az elfet? A lehetőséget nem zárhatta ki teljesen, s a gondolat újabb értelmet adott a gnoll harcos támadásának. Az elfre is egy gnoll csapott le, akárcsak rá. Ez az egybeesés nem lehetett véletlen, vélte Gildor. A gnollok ugyan elég gyakoriak errefelé, de az a nyavalyás honnan a pokolból tudta, hogy nálam van a ládika... A tolvaj homlokán kövér izzadságcseppek gyöngyöztek alá. Mi köze van a gnolloknak a ládikához? Vagy nem is a ládika, ha -nen a tartalma érdekli őket? Kincset rejt a belseje, vagy valami °fyasmit, aminek csak egy gnoll veheti igazán a hasznát? 343
Ezernyi kérdés, és egyikre sem ismeri a választ. Bár az izmai még mindig remegtek a kimerültségtől, a gnóm össze -szorította a fogát, s véget vetett a pihenőnek. Most, hogy ezernyi rémkép támadt fel benne, egy pillanatra sem érezte biztonságban magát Ideges pillantásokat vetett körbe, minden megreccsenő faág zajára k \. kapta a fejét, és minden pillanatban azt várta, hogy vérszomjas gnollok tucatjai fognak rárontani a fák közül. Szorult helyzetéből egyedül az jelenthetett kiutat, ha mielőbb túlad a ládikán... vagy megfejti a titkát, és a saját hasznára fordítja. Az az eshetőség meg sem fordult a fejében, hogy elássa valahol a ládikát, s így rakja le a terhet a vállairól, az efféle gondolatok nem csak tőle, fajtársaitól is távol álltak volna. így hát felállt, és folytatta útját Hróthúr felé. Hisz' úgyis a város volt a célja, még mielőtt... Hróthúr külső falai éppen másfél tucat méter magasan nyújtózkodtak a földfelszín felé. Minthogy a város királyi kiváltságlevéllel büszkélkedett, így gyors virágzásnak indult. Az egykori poros falucskából néhány évtized leforgása alatt tekintélyes méretű kereskedőváros lett, melynek területét alig tízegynéhány esztendővel ezelőtt kerítették körbe kőfallal, hogy ekképp védekezzenek a mind gyakoribbá váló rablótámadások ellen. A fal beváltotta a hozzá fűzött reményeket, s midőn a harmadik rablóbanda legyilkolt tagjainak felnégyelt tetemeit szegezték ki a kapukra, a támadások egyik napról a másikra abbamaradtak. Úgy tűnt, használt a lecke... Thoran Gildor nem sokkal alkony előtt ért a városkapuhoz... Több mint ötven lithórí mérföldet tett meg az elmúlt másfél nap során. Csupán néhány órát aludt egy magas fa ágai közt kuporogva,
miközben egy pillanatra sem engedte ki a kezei közül a különös díszítésekkel borított ládikát. Álma nyugtalan volt, szinte percenként felriadt, s amikor végre teljesen úrrá lett rajta a fáradság, akkor szörnyű rémképek kúsztak elő az agya mélyéből, hogy végképp lehetetlenné tegyék a pihenést Gildor számára. A városkapunál őrt álló darabont unott képpel nézett végig a meggyötört arcú gnómon, ám minthogy nem az volt a dolga, hogy az idegenek lelki problémái felől érdeklődjön, hanem beszedje tőlük a kapupénzt, így egyetlen szót sem szólt. Gildor idegesen húzta össze magát, amikor a kapun belépve az első alak, aki szembejött vele, egy láncinget és széles pengéjű, váltott kardot viselő gnoll volt. Úgy érezte, a gnoll a veséjébe lát, és most rögtön felelősségre fogja vonni a társa halála miatt, s az sincs kizárva, hogy azt a szerencsétlent is rajta fogja követelni, akivel még a tündér végzett. Pef' sze a gnollnak jobb dolga is akadt, mint egy ilyen szánalmas külsejű kis alakkal foglalkozni, aki úgy néz ki, mintha másodpercekkel ezelőtt találkozott volna egy kísértettel. Ami valójában nem is állt túl messze valóságtól.. . 7 egy lithóri mérföld körülbelül 1,8 kilométernek felel meg 344 A tolvaj némi töprengés után a Könnyező Griff felé vette az irányt, ahol gyakorta töltött már el rövidebb-hosszabb időszakot. Jól ismerte a tulajdonost, s tudta, megfelelő fizetség ellenében nyugalmat és titoktartást várhat. Márpedig Gildor pillanatnyilag ennél nem is vágyott többre. Miután leelölegezte az első hetet, és biztos helyre rejtette a nehezen szerzett vagyona egy részét, a tolvaj betekerte egy darab rongyba a ládikát, és felerősítette a mellkasa alá. Igaz, nem volt valami kényelmes viselet - a tolvajnak folyamatosan behúzott hassal kellett járnia -, s ha valaki elég alaposan megbámulja Gildort, bizonyára felfedezi a szokatlan formájú iszákot, ám egy felületes szemlélődő számára csaknem láthatatlan volt. Thoran Gildor úgy vélte, az lesz a legjobb, ha keres valakit, aki némi információval tud szolgálni neki a ládát illetően, hiszen minél többet tud róla, annál jobb árat kaphat érte. Feltéve, hogy megéri. A város utcáit járva Gildor hangulata kezdett bizakodóvá változni. Ezen a helyen kisebb veszély fenyegette a gnollok részéről, hiszen a tolvaj gondosan elkerülte a sikátorokat, igyekezett a szélesebb utcákon haladni. Inkább kerülőket tett, ám sohasem sétált végig olyan utcákon, ahol tucatnyinál kevesebben haladtak. A tömeg egyfajta biztonságérzetet keltett benne, s ha esetleg a városi őrség járőrével hozta össze a sors, akkor már csaknem teljesen jól érezte magát. Sohasem gondolta volna, hogy a törvény szolgáinak ennyire fog örülni... Természetesen a kitérők miatt jócskán több időbe telt eljutnia abba az utcába, ahova eredetileg
igyekezett, ám Gildor egy cseppet sem bánkódott az elherdált órákért. Inkább gyalogolt, mintsem csendben, elvágott torokkal feküdjön egy félreeső sikátor kövein. Eyrihmir Vyabdur egyike volt azoknak a bérmágusoknak, akikkel Gildor élete eddigi szakasza során kapcsolatba került. Volt, hogy ők voltak a megbízók, s olyan eset is előfordult, amikor csupán a zsákmány azonosítását végezték el. Sohasem fordult elő, hogy Eyrihmir megkísérelte volna becsapni, s ez a tolvaj szemében felért egy becsület -fogadalommal. Igaz, Eyrihmir Vyabdur nem tartozott az
olcsó fickók közé, ám mindig igyekezett a tökéletességre törekedni, amikor egy -egy tárgy azonosításáról volt szó. S Thoran Gildornak most éppen erre volt szüksége. A bérmágus szívélyesen fogadta a tolvajt. Gyümölcsöző kapcsolatuk nem kevés hasznossal járt már eddig is, s Eyrihmir bízott benne, ezután sem lesz másként. Amikor Gildor megemlítette, miért kereste H Eyrihmir még szívélyesebb lett. Érzékeny orra jó üzletet szimatolt, ttárpedig a mágusnak a tudáson kívül a pénz volt a másik gyengéje. A mágia tudománya komoly anyagi terhekkel járt, s csak az tudta tartani a 'epést ezen a téren, aki megfelelő pénzügyi fedezettel bírt. - Osoron őrizze lépteidet! - köszöntötte Eyrihmir a házába lépő tolvajt. - Mindig örömömre szolgál, ha
egy régi barátot viszontláthatok szerény hajlékomban! . Gildor tudta, hogy az udvariaskodás inkább a pénzes zacskójának, mintsem a személyének szól, ám nem foglalkozott ilyen apróságokkal. ^ varázsló házában legalább időlegesen biztonságban érezhette magát, 345
s őszintén remélte, amikor kilép innen, már nem nyomja az ismeretlen tartalmú ládika titkának terhe a vállát. - Egy ládikát hoztam - tért Gildor nyomban a lényegre, majd ruhája alól elővette az említett tárgyat, s
kigöngyölte. - Tudni szeretnék róla mindent... A varázsló szeme megvillant. - Honnan származik? - kérdezte, majd gyorsan helyesbített. - Elnézést, pusztán azért lenne
szükségem némi információra, hogy leszűkítsem a lehetséges válaszok körét, s ezzel meggyorsítsam az azonosítását... Gildor megvonta a vállát. - Egy tündértől származik - felelte kitérően. Úgy érezte, ezzel nem árul el semmi lényegest, amiből
később esetleg baja származhat. A hosszú, sikeres tolvajélet egyik alapja az óvatosság volt. Eyrihmir bólintott. Érezte, felesleges lenne tovább kérdezősködni, a gnóm úgysem árul el többet a ládikáról. A varázsló, mielőtt a kezébe vette volna a ládikát, először alaposan szemügyre vette minden irányból. Megcsodálta a díszítéseket, a szakavatott kézre valló faragásokat, az apró cirádákat, miközben megkísérelt olyan szimbólumokat felfedezni az oldalán, amely esetleg mágikus védelemre utalna.
Kisvártatva Eyrihmir csodálkozva felkiáltott. - Nincs fedele! Lehet, hogy tömör? Thoran Gildor megrázta a fejét. - Nem tartom valószínűnek - ellenkezett. - Mindenesetre különös ládika, éppen ezért hoztam hozzád. - Bölcsen tetted, barátom - értett egyet a bérmágus. - Azt hiszem, bele fog tetai egy kis időbe, amíg
megfejtem a titkát, és hajlandó lesz kitárulni előttünk... Akár napokat is igényelhet... - Megvárom - vonta meg a vállát Gildor. A varázsló megcsóválta a fejét.
- Kockázatos dolog azonosítás közben az efféle tárgyak közelében tartózkodni - válaszolta sunyi
oldalpillantást vetve a tolvajra, aki azonban meglehetősen eltökéltnek tűnt. - Akár egy démon is rejtőzhet odabent. - A démon mindkettőnkre veszélyt jelentene - ellenkezett Gildor, aki azért nem bízott meg annyira a
varázslóban, hogy egy ilyen értekesnek tűnő zsákmánnyal egyedül hagyja. - Engem a mágiám védelmez a Külső Síkok teremtményeitől... - Maradok - jelentette ki határozottan Gildor. - Itt akarok lenni, amikor a ládika felnyílik, hogy lássam, mit rejt a belseje. Ha ezt nem tudjuk me goldani, akkor kénytelen leszek valaki mást keresni, aki
nemileg megértőbb, mint te! A varázsló megvonta a vállát, majd bólintott. - Te tudod, mekkora kockázatot vállalsz! Figyelmeztetlek azonban, hogy ha ártó dolog rejtőzik a
ládika belsejében, semmilyen te lősséget nem tudok vállalni érted!
• -i ké-
- Nem is várom el - válaszolta a gnóm, és igyekezett roin?1 .. nyelmesebben elhelyezkedni a
karosszékben. Ha a varázsló ig 346
indott, hosszú, unalmas óráknak néz elébe. Ám a tolvaj megtanult •ni, hozzátartozott az életéhez. Eyrihmir intett a gnómnak, hogy kövesse. Gildor kelletlenül követte, a kényelmes karosszékből nem akaródzott felállnia. A belső laboratórium a ház közepén helyezkedett el, minden irányból dupla fal vette körül. A falakon lévő szimbólumok, mágikus rúnák méltóságteljes, ugyanakkor félelmetes külsőt kölcsönöztek a belső helyiségnek, ám ez aligha a látogatók érdekében lett így kialakítva, hiszen Gildor sejtette, ritkán lépheti át bárki is a laboratórium ajtaját. A bérmágus a ládikát egy ébenfekete asztalkára tette, melyet előzőleg egy vérszínű lepellel takart le. Ezután néhány egyszerű mozdulatot tett, miközben az ajkairól feltörő különös igék nyomán halvány derengés támadt a ládika körül. Thoran Gildor érezte, ahogy a szívében lassan feltámad a félelem, s minden egyes, a laboratóriumban eltöltött szívdobbanás egyre csak hizlalja, hogy végül szűkölő rettegéssé nője ki magát. A tolvaj mindent megtett annak érdekében, hogy valamiképp nyugalmat erőltessen magára, ám elméje egyszerűen képtelen volt úrrá lenni az agya legmélyéről támadó szörnyű rémképeken. Eyrihmir a gnómra pillantott. A tekintetében volt valami különös vidámság - talán kárörvendés? -, melyet azonban a gnóm ezúttal észre sem vett. - Ha gondolod, még kimehetsz... - sugallta a varázsló.
A gnóm nagyot nyelt, s megpróbálta megrázni a fejét. A mozdulat azonban igencsak sutára sikerült, s inkább látszott bólintásnak, mintsem tiltakozásnak.
- Menj, sétálj egyet! -javasolta Eyrihmir. - Mire visszajössz, talán már többet tudok majd a ládikáról...
Fogd ezt a talizmánt, ezzel akadálytalanul beléphetsz a házba, láthatatlan őreim a vendégnek kijáró tisztelettel és figyelemmel fognak kezelni! Figyelmeztetlek, a laboratóriumba addig ne lépj be, amíg nem hívlak, mert ha megszakítod az azonosítást, az mindkettőnkre szörnyű veszedelemmel jár! A tolvaj remegő kezekkel átvette a különös szimbólumot, és a zsebébe csúsztatta. Ha nem áll mellette a varázsló, akkor a gnóm alighanem most nyomban felugrik, és üvöltve rohan ki a házból... el, minél messzebb innen. A félelem kezdett túlnőni azokon a határokon, ahol a gnóm még képes volt kordában tartani. Thoran Gildor tulajdonképpen csak akkor eszmélt fel, amikor már a Királyszobrok terére ért. Legalább tizenöt percig gyalogolt egyhuzamban, lábait oly sietősen téve egymás elé, hogy sokszor csak a térmentes egyensúlyérzéke mentette meg az orra bukástól. A rettegés olyan hirtelen múlt el, ahogyan érkezett. Mintha víz alól bukkant volna fel az "tető levegőre egy végtelennek tetsző lemerülés után. A tolvaj mélyet hajtott, s körülnézett. ifcCsak most tudatosult benne, hol jár. Halványan emlékezett Eyrihmir B®"áti" tanácsára, ám onnantól kezdve kihullott minden az emlékeze -■|ól- Tudta, hogy elég messzire került a varázsló házától, haladéktala-B elindult visszafelé. A bérmágus elég rafinált volt ahhoz, hogy ha si -H"M kinyitnia a ládát a távollétében, akkor a benne lelt dolgokat meg 347
tartsa magának. Gildor bízott benne, hogy az eltelt félóra nem bizon elegendőnek Eyrihmir számára a ládika felnyitásához. ^' A házhoz érve a gnómot valami megmagyarázhatatlan balsejtel szállta meg. Bár a környék csendes volt, és semmi jel nem mutatott6111 ra, hogy bármi különös történt volna rövid távolléte során, a tolvajb^ működésbe léptek azok az ösztönök, melyek már oly sokszor segítettéi életben maradni. Gildor megmarkolta a zsebébe csúsztatott arnulettet és lassan az ajtóhoz settenkedett. Ha némileg sötétebb van, s a varázsló háza nem épül egybe a szomszédos épületekkel, akkor először valószínűleg nekilátott volna felderíteni a környéket, így azonban a legrosz -szabb megoldást kellett választania: belépni Eyrihmir otthonába. Odabent csend fogadta.
Gyanús némaság. Gildor mintha könnyű légáramlatot érzett volna az arcán, s a szeme sarkából áttetsző alakot látott elsuhanni az egyik, feketére lakkozott szekrény előtt. Még erősebben markolta az arnulettet, mintha az élete függne tőle - meglehet, így is volt -, majd legyűrve a gyomrában támadt remegést, határozatlan léptekkel a laboratórium ajtaja felé indult. Ahogy várta, az ajtó zárva volt. Thoran Gildor némi gondolkozás után néhány rövid, meghajlított drótot húzott elő a zekéje belső zsebéből. Bízott benne, hogy Eyrihmir nem csapdával biztosította a laboratórium ajtaját, hanem bízva a ház védelmében - csupán ráfordította a kulcsot. Mindazonáltal a tolvaj nem sajnált néhány szívdobbanásnyi időt a szerkezet megvizsgálásától, s a tények őt igazolták. A zárat nem védte csapda,
mi több, a kulcs belülről az ajtóban maradt, így Gildornak lényegesen egyszerűsödött a dolga. Ügyesen elforgatta a kezében tartott drótokkal a kulcsot, s a zár szinte hangtalan kattanással kinyílt. A gnóm lélegzet-visszafojtva nyomta le a kilincset, és résnyire nyitva az ajtót belesett a laboratóriumba. Készen állt rá, hogy amennyiben Eyrihmir még a ládika azonosításával van elfoglalva, csendben visszahúzódik, és a továbbiakban a kulcslyukon keresztül fogja szemmel kísérni az eseményeket. A laboratóriumban azonban senki nem mozdult. A tolvaj érezte, ahogy a hátán minden szőrszál az égnek mered. A rés túlságosan keskeny volt ahhoz, hogy mindent alaposan szemügyre vegyen, ám félelmét némileg csillapította a szoba közepén elhelyezkedő, vörös posztóval letakart, ébenfekete asztalka közepén díszelgő ládika. Vajon Eyrihmir is odabent van még? Vagy némi pihenőt tart, hog} visszanyerje az azonosítás során
eddig elhasznált erejét?
,
Aztán Thoran Gildor meglátta a varázslót. Nem állt, de még csaK nem is ült. A föl dön feküdt. Mereven kinyújtott lábai belógtak az egyi karosszék alá, és mintha üvegcserepek is csillogtak volna me"e;Y Nem mozdult, s bár nem lehetett kizárni a meditáció lehetőségét, a to -vaj baljósabb megoldást sejtett.
Csak berohanok, felkapom a ládikát, s már jövök is kifelé, szV^j. rálta magának Gildor, ám végtelennek tetsző másodpercek teltek el, re sikerült annyira összeszedni a bátorságát, hogy az ötlet megváló 348
hasson. A tolvaj betaszította az ajtót, és néhány gyors lépéssel odaért az Uztalka mellé. Egyetlen, vakmerő mozdulattal megragadta a ládikát... ,s ebben a pillanatban valami rejtélyes erő felkapta a levegőbe, s olyan erővel vágta a falhoz, hogy Thoran Gildor biztos volt benne, Jyetlen csontja sem maradt épen. A ládikát azonban olyan elszántan JJ^kolta, mintha az élete függne tőle. Az ébenfekete asztalka pattogó hangok kíséretében lángra lobbant, s a zöldes fényben játszó tűz másodpercek alatt átterjedt a környező bútorokra. Ha Eyrihmir életben lett volna, a tűztől való félelem bizonyára ad neki annyi erőt, hogy felkiáltson. A varázsló azonban néma és mozdulatlan maradt. Gildor felugrott, s anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna a varázslóra, kirohant az ajtón. A lángok vadul morogva kaptak utána, azonban a gnóm gyorsabbnak bizonyult náluk. A tűz átterjedt a laboratórium polcrendszerére is, ahol Eyrihmir a különféle vegyszereket, komponenseket és mágikus kellékeket tartotta, s a találkozás kisebb robbanások egymást követő sorozatával járt. A tűz kezdte felfalni a falakat is, s alig harminc szívdobbanással azután, hogy Thoran Gildor visszavette azt, amit a sajátjánaktartott, Eyrihmir Vyabdur háza lángokban állt. A gnóm tolvaj csak négy utcával arrébb lassította sétává eszement rohanását. Bízott benne, hogy senki sem látta, amikor kirontott Eyrihmir házából, különben néhány órán belül minden városi darabont őt fogja fürkészni az utcákon. S utólag már nehéz lesz megmagyaráznia, hogy semmi köze a varázsló halálához.
Thoran Gildor bízott benne, hogy valóban nincs köze hozzá... Némi kitérő után a tolvaj visszatért a Könnyező Griffbe, s szobája biztonságában megvizsgálta a ládikát. Tartott tőle, hogy a varázsló mágikus manipulációi esetleg valami kárt tettek benne, ám nyoma sem volt semmiféle külső behatásnak. Talán még el sem jutott odáig, hogy belekezdjen az azonosításba, vélte Gildor. A bérmágus halála újabb kérdéseket vetett fel a tolvajban, melyek megerősítették abbéli hitében, hogy amit a kezében tart, az különleges hatalmat képvisel, s ekképp rendkívül értékes. Talán el kellene adnom. A gondolat olyan gyorsan tűnt el, ahogy felbukkant. Thoran Gildor minél többet akart kihozni váratlan szerencséjéből, s ezért még a szokásosnál nagyobb kockázatot is hajlandó volt vállalni. Némileg megnyugodva ismét ruhája alá rejtette a ládikát, majd úgy döntött, erre a nagy Ijedelemre megérdemel valami ennivalót. Gondosan bezárta maga mö -Bött a szobája ajtaját, majd a nyikorgó falépcsőn elindult lefelé az elő -terrel egybekötött fogadórész felé, ahol a széles faasztalok mellett akár fi tucatnyi vendég is kényelmesen elfért a lócákon. Persze, ezekben a Korai órákban még nem sokan lézengtek a fogadóban, ám Gildor most ^fejezetten örült ennek. Hiszen nem a vacsorára valót kellett a félig ré-Sze8 alakoktól összelopkodnia, hanem nyugodt körülmények között Verette volna elkölteni szerény lakomáját. Az első, akit a lépcső közepéről megpillantott, egy gnoll volt. Éppen egy gnoll! 349
A fickó elgondolkozva bámult maga elé, s szemmel láthatólag alig evett valamit az előtte tornyosuló sültből. Tekintete mintha a lépcsői fürkészte volna. Thoran Gildorban meghűlt a vér ezen pillantás hatására. Néhám szívdobbanásig mozdulni sem tudott, majd nyugalmat erőltetve magarc lassan megfordult, s mintha csak valamit a szobájában felejtett volna felfelé indult. A háta mögött mintha egy lóca csusszant volna odébb. A tolvaj nem nézett hátra, hogy meggyőződjön arról, a gnoll eredt -e a nyomába, hanem felrohant a lépcsőn, s reszkető ujjakkal kinyitotta a szobája ajtaját. Belépni, megfordulni, újra elreteszelni az ajtót, mindez egy szempillantás müve volt. Ezután a gnóm villámgyorsan magához vette szerény vagyonát, melyet az egyik tégla alatt rejtegetett, és az ablakhoz rohant. Átpréselte a testét a keskeny résen, majd leereszkedett a belső udvarra, s az istálló mellett elosonva egy keskeny sikátoron át a Királyszobrok tere felé indult. Nyugalomra volt szüksége, hogy gondolkozzon egy kicsit.
A szobrok tövében kuporgó koldusok és semmihasznák között a gnóm igyekezett még egyszer végiggondolni az elmúlt napok eseményeit. A tündértől zsákmányolt térkép alapján megtalált ládika eddig csak bajt hozott a fejére, s valamiképp szoros kapcsolatban állt a gnollokkal, legalábbis Gildor erre a következtetésre jutott. Hiszen a tündérrel is egy gnoll végzett, mint ahogy első támadója is ezen fajhoz tartozott. És az sem lehet véletlen, hogy a fogadóba visszatérve egy gnoll ült a
lépcsőlejárattal szemben; nyilván az érkezését leste. Talán az a szerencsétlen bérmágus is nekik köszönheti a halálát. Gildor komolyan eltöprengett azon, hogy valamiképp visszajuttatja a gnolloknak a ládikát, mielőtt valamelyik képében eljön érte is a végzet. A vérében bujkáló tolvaj azonban egyszerűen képtelen volt lemondani a zsákmányról. Ha már ennyit szenvedett érte, akkor legalább legyen némi haszna belőle. De hogyan élhetné túl az üzlet megkötését? A gnóm lassan körbepillantott. A koldusok és semmihasznák nem foglalkoztak vele, hiszen varjú varjúnak nem vájja ki szemét. Gildor ruhája ugyan némileg kirítt a körülötte kuporgok rongyai közül, azonban ez senkit sem zavart. A városi őrség járőrei lassú léptekkel rótták a téren a köröket . Jelenlétük megnyugtatta Gildort, ám amikor tekintete felkúszott a bőrszegecses páncélról az őrök arcára, kis híján megfagy00 a szíve. Mindkét őr gnoll volt!
,.
S mintha csak megérezték volna magukon a tolvaj rémült tekintete ■ megálltak, és némi tétovázás után egyenesen a szobrok felé ródulteK' Oda, ahol a tolvaj tucatnyinál is több toprongyos alak tárasságában KuGildor felállt - igyekezett uralkodni magán, hiszen ha most hirte futásnak eredne, azzal csak magára vonná a tömegek figyelmét -, ni J^ határozott léptekkel megkerülte a szobrot. Amikor már takarásban ^. a darabontok tekintete elől, a gnóm futásnak eredt, s a legközeledd ^ kátor egyik átjáróházán keresztül igyekezett biztonságba jutni. 350
látta, hogy az őrök néhány lépés megtétele után megállnak, s valamit keresgélni kezdenek a kockakövek ujjnyi vastag réseiben. A tolvaj tudta, hogy ha már az őrség is őt keresi, akkor a legjobb, ha mielőbb elhagyja a várost. Néhány hét vagy hónap alatt lecsillapodnak a kedélyek, a bérmágus halála csupán egy lesz a városban elkövetett bűncselekmények közül, s még azt sem lehet kizárni, hogy kiderül az igazi gyilkos kiléte. Ám addig találnia kell egy nyugodt helyet, ahol meghúzhatja magát. Mivel valószínűnek tűnt, hogy már a városkapuknál is figyelik a felbukkanását, ezért Thoran Gildor a jól bevált csatornarendszert választotta a menekülés útvonalaként. A tolvajok és egyéb, törvényen kívüli népség tagjai úgy ismerték Hróthúr csatornarendszerét, mint a tenyerüket. Tudták, hol vezetnek a kapun k ívülre a kifolyók, s melyek azok, ahol vasrácsok nehezítik a kijutást, vagy éppen hol tanyáznak nagyobb patkányfalkák, melyek éhségükben gyakorta rátámadtak a náluknál jóval nagyobb termetű lényekre is.
A gnóm valamivel a szürkület leszállta után bukkant fel abban a csalitosban, amely a város déli oldalánál nőtt a csatornakifolyó környékén. A félhomályban kicsi volt az esélye, hogy valamelyik odafent trónoló őr észreveheti a növények között nesztelenül araszoló alakot, ám Gildor nem bízott semmit a véletlenre. Türelmesen lapult, amíg odafenn elhaltak a járőr léptei, s csak azután iramodott meg. Jó három tucatnyi lépést kellett megtennie a nyílt területen, s nem szerette volna, ha nyílvesszőt kap a bordái közé egy túlságosan éber és sasszemű őr ajándékaként.
Csak jó fél mérfölddel arrébb mert felsóhajtani. Eddig megúsztam, gondolta, s némi elégtételt érzett. A gnollokat eddig sem szívlelhette túlságosan, azonban most, hogy mind rá fenekedett, kifejezetten meggyűlölte őket. Igazság szerint mindig is rettegett tőlük a szíve legmélyén, még ha ezt sohasem vallotta be magának. Hacsak tehette, kerülte a fajtájukat, s az elmúlt évek során fele annyival sem találkozott, ahánnyal az elmúlt három nap során összehozta a sors. Legyen átkozott mindahány! Thoran Gildor rövid gondolkozás után visszafelé indult, a kút irányába, ahol a ládikát találta. Úgy vélte, út közben majd összehoz vala -!W jó tervet, amelynek segítségével kimászhatna a slamasztikából. Talán nem is kellene annyira erőltetni a ládika eladását... pihentetni kellene egy darabig, amíg üldözői figyelme nem lankad. Ha helyesen kal -^ál, a gnolloknak fogalma sem volt arról, hol a ládika, amíg ő a felszínre nem hozta. S minthogy a térképet rajzoló tündér holtában is végett támadójával, így a térkép volt az egyetlen, melynek segítségével futhattak volna a kúthoz. A kút, ötlött az eszébe. Mi lenne, ha ott rejteném el a ládikát, s néhány hét múlva visszatérnék érte? Ott legalább biztonságban van, s nekem sem kell állandóan attól rette gnem, hogy nyomomra hozza az wdözőket! Thoran Gildornak apránként kezdett meggyőződésévé várni, j^gy voltaképp a ládika az, amely a nyomára vezeti a gnollokat. u§yanakkor, amíg a kút mélyén volt, kövek mögé elzárva, addig a Snolloknak fogalma sem volt arról, merre keressék. Tehát a föld és a á 351
kövek valamiképp leárnyékolják a ládika hatását, állapított mee gnóm. Sa
Tehát a kút a megoldás! A tolvaj lassan elvigyorodott. A fejében apránként kezdett körvonalazódni egy terv, mely kevés
kockázatot hordozott magában, ugyan, akkor maximális sikerrel kecsegtetett. Thoran Gildor elégedett volt magával. Alkonyat ereszkedett a tájra, mire Thoran Gildor eljutott céljához A kút épp oly an elhagyatott volt, mint az első alkalommal, amikor a gnóm aláereszkedett a mélyébe. Most, hogy Gildor tudta, mire számíthat odalent, cseppet sem aggódott. A ládika egy darab ruhába göngyölve a hátán himbálózott, miközben a tolvaj úgy araszolt lefelé a falon mint valami hatalmas pók. A repedések nagyszerű kapaszkodót kínáltak az ujjainak, lábai pedig megtámaszkodtak a kiálló köveken. Mielőtt Gildor aláereszkedett volna, kétszer is körbejárta a környéket, s meggyőződött arról, senki nem jár arrafelé. Bízott benne, hogy a városból való szökése eléggé megzavarta esetleges üldözőit ahhoz, hogy akkora előnyre tegyen szert, amely garantálja terve sikerét. Néhány órára volt csupán szüksége, s ha már nem lesz nála a ládika, akkor a gnollok bottal üthetik a nyomát. Néhány hét vagy éppen hónap múlva pedig visszatér ide, s miközben senki nem számít a felbukkanására, magához veszi a ládikát, és elhagyja a vidéket. Az időt addig is kihasználhatja, s talán vevőt is sikerül a ládikára
keresni. Igaz, nem tud róla valami sokat, de elég különlegesnek tűnik ahhoz, hogy egy mágust érdekeljen. Lent sem változott semmi. Gildor megtalálta azokat a köveket is, melyek a ládikát tartalmazó üreget rejtették el. Egyetlen nyom sem utalt arra, hogy bárki is járt volna rajta kívül idelent. Ez mélységesen megnyugtatta a gnómot. Ha a gnollok tudták volna, hol keressék a ládikát, alighanem az eredeti rejtekhelyet is szemügyre vették volna, ha másért nem, hát nyomok után kutatva. Igen, a ládika jó helyen lesz idelent. A térkép az egyetlen, ami elvezethetné őket idáig, ám ahhoz előbb őt kellene megtalálniuk. Márpedig erre a ládika nélkül semmi esélyük a nyomorultaknak. Gildor alig érzett fáradságot, amikor ismét felkapaszkodott a felszínre. Minthogy ezúttal pontosan tudta, mit és hol kell keresnie, az izmait sem kellett megerőltetnie. A biztonság kedvéért, mielőtt visszafalazta volna a ládikát, egy egyszerű csapdát is elhelyezett mellette, ami mérgezett tűt pattint az óvatlan tolvaj kezébe. Ám az igazi védelem a térkép volt Gildor számára. Amíg nem kerül más kezébe, elhanyagolhatóan csekély a valószínűsége, hogy valaki ráakad a kút mélyén elrejtett ládikára. Bár az égbolt már fekete volt, s a csillagok pislákoltak odafenn, * gnóm nem tért pihenőre. Mielőbb távozni akart a környékről, hogy •} összeakadna valakivel, s az megkísérelné visszafelé követni a nyomai akkor minél jobban megnehezítse a dolgát. Ha fél éjszaka gyalog0 > 352
^or elég nagy távolságot tehet meg, hogy szinte lehetetlenné tegye a rejtekhely megtalálását. A térképet a zekéjébe rejtet te - óvatosan felfejtette a varrást, majd alácsúsztatta a pergament, s végül néhány öltéssel eltüntette a nyomokat. Ha át is kutatják, nem fogják megtalálni nála apapírt. Mintha minden gondot letett volna a válláról, Thoran Gildornak könnyű volt a szíve. Gyorsan és határozottan törtetett északkeleti irányba, keresztülvágott a fák között, majd amikor néhány óra múlva szántóföldre és búzatáblákra bukkant, már tudta, hogy minden rendben van. Mindenesetre inkább tett egy kisebb kitérőt, nem hiányzik, hogy bárkivel is összeakadjon, aki később esetleg beszélhet róla. Egész éjjel gyalogolt, csupán hajnal előtt nem sokkal állt meg pihenni. A hátát egy nagyobb kőnek vetve aludt egy kicsit, ám amikor kinyitotta a szemét, már a hajnal első sugarai vakították el. Összeszedte magát, és folytatta útját. Út közben elrágcsált némi szárított húst, hogy elverje éhét, majd egy patakból csillapította szomjúságát. Elégedett volt a teljesítményével, az pedig különösen dagasztotta a mellkasát, hogy túljárt az üldözői eszén. Éppen egy ligeten vágott át, amikor egy másik vándorral összehozta a sors. Sötétzöld ruhát viselt, és valamiféle kalapot nyomott a fejébe, így Thoran Gildorban csak akkor tudatosult, hogy ki jön vele szemben, amikor már késő volt. A gnoll némileg megdöbbenve nézte, ahogy a vele szemben békésen gyalogló gnómnak hirtelen eltorzul az arca, szájából fehér hab tör elő, és érthetetlen üvöltéseket hallatva előrántja rövid kardját, hogy aztán félelmet nem ismerve nekirontson békésen közeledő útitársára.
A gnoll túlságosan meghökkent ahhoz, hogy fegyvert rántson, így amikor a derekáig is alig érő teremtmény nekirontott, csupán arra maradt ideje, hogy megpróbáljon kitérni előle. A gnóm kardja azonban tévedhetetlen biztonsággal csapott le, és ejtett két ujjnyi mély sebet a gnoll oldalán. A kibuggyanó vér és a testében végigcikázó fájdalom nyilvánvalóvá tette a gnoll számára, hogy a gnóm megőrült, s ha ő nem végez vele, akkor ez az apró lény feldarabolja. S bármilyen nevetségesnek is tűnt a helyzet, a gnoll egy pillanatig elgondolkozott azon, hogy inkább elmenekül, mintsem szembeszálljon ezzel a nyilvánvalóan megháborodott gnómmal. Hogy mégsem tette, arról egyedül Thoran Gildor tehetett. Ha nem rohamoz olyan elszántan, akkor a gnoll valószínűleg a könnyebb megoldást választja, í gy azonban - védekezésre kényszerítve - a nagyobb termetű teremtmény is fegyvert rántott. Az egész pár másodpercig tartott csupán. Amikor a gnóm végigvágódott a földön, már nem aggasztották a ládika további sorsát illető gondolatok. Semmiféle gondolat nem született az elméjében, a halál örökre lezárta szemét. A gnoll nehezen ocsúdott döbbenetéből. Sohasem gondolta volna, hogy akad olyan gnóm ezen a világon, akiben lesz annyi bátorság, hogy nekirontson egy nálánál csaknem kétszer nagyobb ellenfélnek. Nyilván nem volt ki mind a négy kereke... A gnoll megvonta a vállát. Voltaképp nem érdekelte a dolog, legalább lesz miről mesélni a cimboráknak, ha megérkezik Hróthúrba. A gnóm testét pedig majd eltakarítják a vadál 353
latok... Előtte azonban... A gnoll nem volt tolvaj, ám eszébe sem volt lemondani a váratlanul ölébe hullott lehetőségről. Végigtapogatta a halott övén lógó zacskókat, és egy elégedett mordulás kíséretében magához vette az egyiket. A benne csörgő pénz valószínűleg jó néhány napra fedezni fogja a szükségleteit. A gnoll ezután az iszákot vette szemügyre, s amikor meglátta a tolvajkulcsokat, még egyszer átkutatta a halottat. Hallott már róla, hogy a tolvajok előszeretettel rejtik el értékesebb kincseiket a ruháikban kialakított belső zsebekben, s a gnoll nem szívesen mondott volna le ezekről. Végigtapogatta a gnóm nadrágjának szárát, a zekéjét... ...és az ujjai a szövet alatt mintha papírt tapintottak volna. S valahol egy sötét, kiszáradt kút mélyén, egy különös fából készült ládika oldalán a mesterien kidolgozott tündér mellett lassan formálódni kezdett egy gnóm alakja... „E négy a harmat kezdete óta be nem telhet sohasem krokodiltorok, keselyűgyomor, majomkéz, s emberi szem" Kipling: Dzsungeli közmondás I. - Kérem, doktor Finch, segítsen!
Az orvos morózusan hallgatott, és dideregve botorkált a fiú után Pár perce még édesdeden szunyókált a házában, most meg itt claptat egy idegesen hadaró bedu kölyök nyomában. Hajnali negyed három volt, és pokoli hideg. Ezt gyűlölte leginkább a Szaharában: a hideget.
A nappalokat sem volt könnyű elviselni, de izzadva, káromkodva csak megvolt valahogy. Azután
besötétedett, esett vagy hatvan fokot a hőmérséklet, és dupla pokróc nélkül az ember megfagyhatott reggelre.
Utálta a hideget és azt is, ha éjjel hívják beteghez. Néha maga sem értette, hogy egy menő algíri orvos mi a fenét is keres ebben az isten háta mögötti koszfészekben. Azért, mert Algírban volt szerencséd egyszer betévedni a kultúr -antropológiai szemináriumra, és Miss Goldberg igencsak nagy hatást gyakorolt rád. Annyira lebilincselt, hogy még meg is kedvelted a tantárgyát. Micsoda pech! Es a végén egyetemi ösztöndíjjal ebben a porfészekben landol az emberfia, mint orvos és önjelölt kultúrantropológus. Hamar elege is lett Bajanéből. Csak kaptatott a kölyök nyomában, fölfelé a keskeny sziklacsapáson. A fiú - lehetett vagy tizenhét éves - poros úti ruhát viselt, mint a legtöbb pásztor. Egyfolytában azon a keverék bedu-fiancia nyelven siránkozott, amit Dániel Finch annyira rühellt. Az orr és torokhangok zagyva egyveleg e volt ez, amit Bajanében mindenki értett. Kivéve őt, aki nem is akarta megtanulni. Akarja a halál! Ott van Kabira, aki asz-szisztens, takarítja a házát és tolmácsol neki. Kabira ért angolul is, beszéli a franciát, a bedut és jól kártyázik. Nélküle már rég megette volna itt az unalom. Mert ezek a beduk csak siránkoznak, pörölnek, kecskét tenyésztenek, és száztíz évig aszalódnak ebben a pokolban. Kedve lett volna megmondani a fiúnak, hogy mi is a véleménye a magafajtáról, akik nem képesek megvárni a bajukkal a reggelt, de nem szólt. Az ösvény egyre meredekebb szögben emelkedett, és ő egyre szaporábban kapkodta a levegőt. A kölyök a nagyapjáról hablatyolhatott valamit, de a szavak csak foszlányokban értek el Dánielhez. A világ elmosódott foltokká vált, ahogy a légszomj torkon ragadta. Szégyen és gyalázat, de a kölyök jobban bírta, mint ő, pedig jó tizenöttel volt fiatalabb nála. Ugy tűnik, igencsak ellustult. Az ösvény csak kapaszkodott fölfelé az Ahaggar-hegység ormai közé, s úgy tűnt, soha nem akar véget érni. Azután sík területre értek, ano satnya cserjék és tüskeként meredező fíi között egy dzsip várakozott. ^ A gyerek valami olyasmit kiabált, hogy meghozta a városi embert— Finch egy ideje már rájött, hogy ezzel a névvel is jelzik a távolság®^ sukat -, és a terepjáró életre kelt. A lámpák óriás szemként pásztázta* 356
az éjszakát, és a motor fölhördült. A dzsip lassan eléjük gurult. Ócska, Kopott járgány volt, mintha minden darabját roncstelepről lopkodták volna össze. Zörgött és köhögött, de nem esett szét. A volán mögötti férfi ismerősnek tűnt. Idős volt - hetven és a halál közt valahol -, de keménynek látszott, mint a kő. Rövid, ősz szakálla és bajsza csupa por volt, akárcsak a hímzett, fekete köpenye. Szokatlan viselet egy pásztornak, pláne éjnek évadján. Talán valami ünneplőruha, gondolta Dániel.
Kezdte elveszíteni a türelmét. Ez a kölök kirángatja az ágyból, alig van ideje fölkapni valami ruhát. Fölcipeli az Ahaggar egy teljesen elhagyatott fennsíkjára, hóna alatt egy teli elsősegély -dobozzal. Álmos volt, nyűgös, és hiányzott az esti ráki kellemesen zsibbasztó hatása. Es most itt ez az öregember, aki szemmel láthatóan makkegészséges. Valószínű, hogy valami ostoba beugratósdi áldozata lett. Pazar! Ez lesz az utolsó csepp a pohárban! - fogadkozott némán. Úgy is fontolgatta, hogy hagyja az egész antropológiai ostobaságot a csudába. Nem neki találták ki. Az ember azt hiszi, hogy csupa érdekesség fogadja a primitív népek között. Azután rájön, hogy csak primitívek és egyáltalán nem érdekesek. A szakdolgozatával sem haladt. Csak aszalódott a napon. Nem fogadták be, nem értette jól a nyelvüket, és hiányzott neki a város, a forgatag... Ez a tespedt, egyhangú csönd az idegeire ment. - Nézze - kezdte dühösen, és csak örült neki, hogy megy föl benne a pumpa. Most majd végre jól beolvas ezeknek az embereknek! - Nézze, kedves ismerős bedu úr, mi a jó francos...
Az öreg közben kikászálódott a kocsiból. Csak most látszott, hogy a keze véres. Meg a fekete köpenyének az ujjai is, egészen a könyékig. Dániel nyelt egyet, és hátralépett. Az öreg van vagy hat láb magas -olyan magas, mint ő - és elég vállas is. A baljában egy hosszú, faragott botot tartott, aminek a födísze oroszlánt ábrázolt. - Nézze - kezdte újra Finch, ezúttal jóval halkabban -, én csak... úgy értettem, hogy... - Sürgős orvosi ellátásra lenne szükség, doktor Finch! - mondta tiszta franciasággal az öreg. -
Antibiotikum kellene, vérzéscsillapító, adrenalin és fájdalomcsillapító. Most! A félvér orvos szájtátva hallgatta. Jézus Mária! Lehet, hogy este túl sokat ivott? Vagy ez a véres fickó gyilkos? Esetleg tébolyult? Vadorzó lenne? Vagy valami verekedésben sérült meg? Mi lenne, ha odaadná neki az óráját?... Az öreg letámasztotta a faragott botját a dzsip oldalához, és az anyósülésen kezdett el matatni. A kölyök egy pokrócot szedett elő a csomagtartóból, és Dánielnek adta. Az orvos hálásan bólintott, és a vállára terítette. A kocsiból nyöszörgés hallatszott. Atyavilág! Mint egy gyerek hangja! Az öreg fellökte a botot, ahogy előmászott a terepjáróból. Dániel automatikusan felvette a földről, és meglepődve látta, hogy a végén le -v° faragás milyen fura. Ugrani készülő oroszlán, skorpiófarokkal, a§yarakkal, emberarccal. Még soha nem látott ilyen oroszlánábrázolást, 357
pedig a szakdolgozatát épp e témában akarta megírni. Talán valami szokatlan bedu ábrázolás... Az öreg egy rongyokba bugyolált csomagot tartott a kezében. Szemmel láthatóan súlyos volt, a rongyok pedig véresek. - Mi... mi ez? - dadogta Finch.
Jól hallotta a hörgő, nyüszítő légzést. Gyerek! Gyerek lesz. Talán c sak nem nyelt le egy pingponglabdát? A gégemetszésnek a gondolatától is elfogta a hányinger. Ő tulajdonképpen csak egy műkedvelő orvos, aki mindig is fogász szeretett volna lenni...
A rongyok között egy kölyökoroszlán feküdt. Az oldala csupa vér volt, s úgy emelkedett és süllyedt, mint egy fújtató. - De... ez egy oroszlán! - hebegte Dániel.
Kezdett megint dühbe gurulni. Hippokratészi eskü ide, emberbarátság oda, hajnali kettőkor ő nem fog oroszlánt pesztrálni! Ő nem állatorvos! Ő... A Szaharában nem él oroszlán. Ezt ő is tudta. Akkor meg mi a... Újfent nagyot nyelt. Az oroszlánkölyöknek nem volt pofája, csak egy véres massza, benne egy csík szája. De a masszív, apró testhez skorpiófarok csatlakozott. II.
Istenem, de jólesne most egy pohár ital! - gondolta a tűzhely mellett állóFinch. Pompás lenne! Ám nem ihatott. Ehelyett vizet forralt, kifözte a fecskendőket, gyógyszert készített elő. Az asztalról egy mozdulattal lesöpörte az ösz -szes papírholmit - az orvosi kartonok és a dolgozatának kézzel írt lapjai a padlón kötöttek ki -, és lepedőt lökött rá. Az öreg, aki a Lumaba néven mutatkozott be, az asztalra fektette a lényt. Dániel egyszerűen oroszlánnak szerette volna hinni, de nem ment. A parányi jószág élt, de nagyon rossz állapotban volt. Sok vért veszített, talán csontjai is törtek. Doktor Finch úgy tett-vett, mint egy emberi páciens esetében. Egyrészt az öreg a véres kezével ott ült vele szemben, és nagyon elszántnak tűnt. Dániel pedig nem volt az a fajta ember, aki egy ideges, fülig véres embert és esetleg az egész faluját magára akarja haragítani. S az volt az igazság, hogy valami rá is átragadt az öreg Lumaba izgalmából. Antibiotikumot adott be, fájdalomcsillapítót és fonendoszkóppal meghallgatta a lény szívverését. Már majdnem normálisnak tűnt. Legalábbis számára. Bár azt nem tudta, mi is pontosan a normális egy oroszlán számára. Vagy akármi is legyen ez a lény. - Komolyabb holmi kellene ide! - ült le Dániel, és izzadt homlokát törölgette. - Csoda, hogy kibírta
eddig! De a szívverése... az biztató - Meg fog gyógyulni - bólintott az öreg. - Érzem! Magyarázatta tartozom doktor Finch. 358
Dániel hallotta, hogy a kölyök a verandán szöszmötöl, a betakart apró lény pedig egyenletesen szuszog. - Hazudhatnék, de a fogadalmam köt. Aki segít, annak nem hazudhatok. De például meg is ölhetem,
ha nem bizonyul méltónak a tudásra. Egy apró, rondán csillogó pisztolyt vett elő a fekete köténye alól. Dániel elvigyorodott, de pillanatok alatt elillant a jókedve. A pisztoly igazinak tűnt, a férfi pedig nagyon is komolynak.
- Csupa fül vagyok! - dőlt hátra lassan a rozoga széken, és elkezdett izzadni. - Ez a lény az Őrző, doktor Finch! - magyarázta Lumaba. - Az én népem, az őseim és az ő őseik mind
együtt éltek az Őrzőkkel. Időtlen idők óta lakták ezt a vidéket. Itt voltak az etióp Fundzsi Birodalom és hauszák előtt már. Mi vigyáztunk rájuk, tápláltuk őket. Ők a mi társaink. Egyiptomtól idáig ők, a Nyitott Szemmel Alvók őrizték a templomainkat, a sírjainkat és a holtak csarnokait. Ők voltak a mi harcosaink. Amolyan angyalfélék. Mi etettük őket. Ami arcainkat viselték. Istenekként imádtuk őket. Hittünk bennük... Ön, doktor Finch, talán barbár ugrabugrálásnak tartja az afrikai kultúrákat, sok festékkel, tamtam -dobokkal, lándzsarázással. Én is így gondoltam. Én is csak keverék vagyok. Félvér. Tanult félvér. Lusakában dolgoztam, mint környezetmérnök. Jól éltem, és fütyültem az afrikai babonákra. De apám meghalt, és nekem kellett átvenni a helyét. Egy élő istent találtam itt. Egy fajt, ami már majdnem az egyszervolt lények kategóriájába esett. Es én úgy döntöttem, hogy fölveszem a kesztyűt, és nem hagyom elpusztulni! Nevezzen bolondnak, de... Dániel érezte, hogy zsibbadni kezd. Te jó szagú! Egy olyan fajt találtak, mint annak idején az okapi volt! Kategorizálatlan, egyedi, spéci... Ezért simán járna a Nobel -díj és a világhír! Feltéve, ha a kótyagos úrtól el tudja szedni a pisztolyt és tud szólni Tahatba. Az a legközelebbi nagyobb település, amit még elér CB-rádióval. Az a hely háromezer méter fölött van, ott akad hegyi mentő és helik opter is. Sürgősségi ügyben csak kijönnek! Azután meg megy a hívás Rachel Goldbergnek a zseniális felfedezéséről! Rachelnek sok kapcsolata van, a publikálás gyerekjáték lesz! Aztán aló mars, meg sem áll a hírnévig! - Miért félti ennyire ezt a kis bestiát? - kérdezte kiszáradt szájjal. -Hiszen csak egy oroszlán... - Az Őrző különös lény! - felelte Lumaba fáradtan. - Amíg nem láttam, én sem hittem az ezoterikus
meséknek! Gyors, erős, okos, szívós és mégis... Az emberrel oly régóta hadban áll... Dániel ütött. Minden erejét beleadta. Az öreg fölborult a székkel, és elejtette a pisztolyt. Viszont sokkal jobb kondícióban volt, mint azt az orvos gondolta, mert szinte azonnal elkezdett föltápászkodni. Finch, mint valami eszelős csapkodta, és kétszer a fejét is a padlóba verte. Azután beadott neki húsz köbcentit az első útjába kerülő vegyszeres ampulla tartalmából. Sajna, már nem emlékezett rá pontosan, hogy nyugtató van benne, formalin vagy nátrium -benzoát. Amikor házi szíverősítőt és nyugtatókat gyártott, jó sok ampullát összeöntött és egy pá -rat ki is ürített. 359
Megrázta az ampullát. Üres volt. Csontszáraz. Ez üres már hónapok óta. Akkor ö levegőt pumpált a fickóba. Húsz köbcentit. Ez akkora lég. embóliát jelent, mint a ház. A levegőbuborék a véráramba jut és... Döbbenten, üres tekintettel állt, lehorgasztott fővel. Embert ölt. Embert. Izzadt és zihált. A hőség teszi. A hőség. Csak az... Mindig azt hitte, hogy ilyenkor szörnyű érzés fogja el azt, aki ilyet tesz. Bűntudat. Hiszen ilyet csak a szörnyetegbűnözők tesznek. Meg az ilyen kis oroszlánszemű dögök, ha megnőnek. De csak tompa fájdalmat érzett a mellkasában. Mint akit rajtakaptak. Mint egy kölyök. Megrázta a fejét, és megpróbálta dühbe lovalni magát. Ő már nem kölyök!
Kiment a konyhába, és az alsópolc mögül előszedte a demizson rákit. Egy kis szíverősítő nem árt! Meghúzta, majd átsétált a szobába. Lumaba tetemét nem óhajtotta szemügyre venni. Ehelyett a kis, békésen szundító lényt nézte. - Te kis piszok - mormolta - , te élő archeológiai és biológiai esettanulmány! Te hozod majd meg
Dánielnek a szerencséjét! Az igazi, nagy szerencséjét! A hálószobában - előkelően így hívta a koszos kis zugot, ahol a vetett derékaljon aludni szokott - egy pár láda gyógyszer, konzerv és két demizson ráki mögött volt a CB -rádió. Eddig még nem kellett használnia. A sáv - jól tudta - az Ahaggar-hegység délnyugati lejtőjét és a Tamanrasset -folyó felső folyását éri el. Megköszörülte a torkát. Remélte, hogy elég ideges és remegő a hangja. Bekapcsolta a készüléket, és megmarkolta az adót. Jövök világ, pénz és hírnév! El innen! El! - Vészhelyzet! Sürgősségi eset! Jelentkezz, Tahat! Ismétlem, sürgősségi eset! Itt Bajane... Sürgősségi eset! Itt Bajane... III.
A forró, mozdulatlan levegőben mintha aludt volna a város. Satnya pálmafák kókado ztak a mesterséges parkokban, melyek a napi öntözés híján csak vegetáltak. A poros sugárutakon álmos szekerek cammogtak. Egy-egy kopott szedán és teherautó húzott el a Hotel Tidikelt előtt, figyelemre sem méltatva az ökrös-fogatokat. Múlt és jelen találkozott a több mint félmilliós sivatagi város útjain. Az a kevés fehér, akik a datolyaexportőr cégek alkalmazásában itt voltak kénytelenek rostokolni, dél felé az orrukat se dugták elő. A hőségben még a legyek is bágyadtan ődöngtek. Halotti csend nehezedett a tájra, és a Szahara felől gonosz hőhullám osont a városba. Egy furgon döcögött végig az alig karbantartott úton, és a városból kifelé vezető útra fordult. Ha keletre tér le, az In Salahba vezető poros útra ér. A jármű azonban a város határában beállt egy udvarra. A kapu síri csöndben záródott be utána, a betonrámpa alatt emberderék vastagságú kábelkötegek kígyóztak. Hideg neonfények gyúltak, és overallos alakok sereglettek elő a halkan érkező liftekből. A furgonról óvatosan emelték le a duplafalú, szigetelt ládát. Helikopterrel egyszerűbb lett volna ideszállítani, de kerülni akartak minden feltűnést. Végre megérkezett. 360 IV.
_ Ezt nézd meg, Alexa! - mondta Omar. Pa. Alexának nevezett szőke nő a harmincas évei elején járt, és mint aenetikus dolgozott a Tele pen. Magas, karcsú alakjához második bőrként simult a fekete kezeslábas. Omar, a hat kutató közül a legfiatalabb soha nem mulasztotta el megdicsérni Alexa alakját, ha egy mód nyílt rá. A nő csak csöndes somolygással fogadta az esetlen bókokat. Omar nem volt valami szívtipró jelenség az elálló fülével és kackiásnak gondolt kis bajszával. Inkább egy sivatagi ugróegérre hasonlított. De legalább jóindulatú ugróegér volt. A Telepen dolgozó fura alakok között talán a legszolidabb.
Omar szociológiával foglalkozott, és az egyén társadalomba való beilleszkedésére szakosodott. Ugyanúgy menő volt a maga szakterületén, mint a nő a magáén. A Telep alatt körbefutó árkádsoron álltak, a mesterséges kert fölötti függőhíd előtt. Az árkádok alatt volt az alfa kísérleti alany elkülönítője, amit napi huszonnégy órában monitorok figyeltek. A külső ernyők itt is mutatták, amit Peterson a vezérlőben látott. A nagydarab svéd az adatokat azonnal imádott számítógépére tette, aztán a sok megabájttal fól -zabáltatta, ízekre szedette és új ra összerakatta őket. Néha fél napokat ült a központi ernyő előtt, kávén és szendvicseken vegetálva, úgy lenyűgözte az alfa alany. Bár, ezzel valahogy mind így voltak. A lény, amit jó fél éve hoztak ide a mély sivatagból, maga volt a rejtély. Hatan elemezték minden mozdulatát ebben a hipermodern, világvégi laboratóriumban. S minél többet foglalkoztak vele, annál inkább ábrándokkal telepumpált léggömbnek látták a maguk eredményeit. - Alexa, ez... - motyogta Omar, de már a nő is látta.
A monitor közeli képet mutatott az alfa alanyról. Az oroszlántest, ami a hónapok alatt jó kétszeresére nőtt, remegett, a skorpiófarok pedig vadul csapkodott. A fej húsmasszája vonaglott, pulzált. A széles, elnyíló szájban hegyes fogak csillogtak. Vér és szövetnedv csordogált a lény nyakán, és Alexa most örült csak igazán, hogy a hangszórók csak a központi gépekre vannak rákapcsolva. Az a teremtmény szenved! - A francba-motyogta a nő-, a jó francba!
A massza több helyen szétvált, az izmok vonaglottak, és egy pillanatra mintha vaksi szemeket láttak volna. Úgy tűnt, valami megpróbál Kitüremkedni, vagy előbújni az alfa pofájából. - Gyere! - mondta a nő, és megragadta Omar csuklóját. - Azonnal beszélnünk kell Rachellel!
Futva indultak meg az emelet felé, maguk mögött hagyva a némán üvöltő monitort. V.
A légkondicionálók fájdalmasan hörögtek, és még egyszer nekirugaszkodtak, hogy a forró levegőt némileg lehűtsék. A ventillátorok 361
monoton dünnyögéssel kavarták a cigarettafüstöt. A mesterséges fém, ben mind a hatan sápadtnak és kialvatlannak látszottak. A hosszú, ktk mosan csillogó tárgyalóasztalon érintetlenül pihentek az üdítős na]ac kok, viszont a hamutartók már megteltek. Peterson torokkaparr Caporalt szívott, ami a Kent és a Pali Mail szagát is elnyomta. A tagba, szakadt svéd szórakozottan vakarta szőke üstökét, és percenként tolt? vissza az izzadó orrnyergén lecsúszni igyekvő szemüveget. Mellette Makabo ült, és valamit írt. Néha fölpillantott, és csonto< aszkétaarcán késpenge mosoly látszott. A sötétbőrü, forradásos képű fickó pszichológus volt, az evolúció pszichológiai vetületének kutatója Szűkszavú, maliciózus, töprengő férfi.
Éles ellentéte Omarnak, aki vele szemben ült, közvetlenül Alexa mellett. Mellettük Dániel Finch bámulta véreres szemével a monitort. Megnövesztette a szakállát és a haját, de ez se sokat emelt a megjelenésén. Két lépésről dőlt róla a szesz szaga. Délelőtt lévén még csak burbon, dé délután várható volt némi Jim Beám és egy adag ráki is. Az együtt töltött hónapok alatt lassan kiismerték a szokásait. Tudták, hogy messze nem olyan hozzáértő, mint bárki más a kutatók közül, de ő hozta az alfa alanyt, és úgy tűnt, a lény egyedül őt viseli el huzamosabb időn keresztül. Azóta, hogy a DNS vizsgálat megállapította, hogy valóban élőlénnyel van dolguk, naponta bejárt az alfa alany elkülönítőjébe. Néha azt óbégatta részegen, hogy ez az ő szerencsehozója, meg micsoda hülyeség azt gondolni, hogy egy halálsugarakat szóró ufóval van dolguk. Hisz' csak egy furcsa kis oroszlán... Az asztalfőn ülő Rachel nem osztotta a férfi véleményét. Azok alapján, amit az alfa alany idáig produkált, akár földönkívüli is lehetne. A fiúsan rövidre vágott barna hajával, zöld szemével és szív alakú arcával bárki koravén tinédzsernek hihette volna. Ezzel szemben kulturális antropológiát és kulturális szimbolikát oktatott Algírban, amíg pár régi ismerőse meg nem kereste egy érdekes ajánlattal. Természetesen volt kedve egy olyan jellegű kutatómunkában részt venni, ami fö érdeklődési területét, az antropomorf lényeket érintette. Még akkor is, ha nem publikálhat, és időlegesen föl kell hagynia az oktatással. Akkor azt kérdezte, hogy meddig. Ez nem határolható be pontosan, mondták akkor. Mostanában kezdte megérteni, hogy miért is nem. Elég volt a monitorra pillantani, hogy emlékeztesse magát, érti bizony. A képernyőn* ami a fél falat betöltötte, az alfa lény látszott. Számítógéppel átdolgozott, digitalizált és vágott képsorok voltak. Az alfa lény fejlődését mutatták. Riasztó volt látni, ahogy a felgyorsított képek pörögtek. A lény na -gyón rövid idő leforgása alatt nagyon sokat nőtt. Nagyon sokat. Rachel már sokadszorra látta a képsorokat, de még mindig elképesztette ez a lény. - Nos - állította meg a képet az asztali konzolját használva Alexai~ , a felvételek és a számítógépes
becslés alapján ez a fejlődési iram e& 362
^arabig még így tarthat. A becsült adatok szerint az alfa egyed kifejlett példányként akár... Megköszörülte a torkát, és a jegyzeteibe pillantott. Makabö a fon -toskodóknak tartogatott cinikus mosolyával figyelte. _ ...Akár egy tonna is lehet... megközelítőleg kétszer nagyobb, mint egy felnőtt afrikai oroszlán. A hossza... a teljes hossza akár a négy métert is meghaladhatja. Tartok tőle, hogy ami lent van az elkülönítőben, az a Föld leghatalmasabb szárazföldi ragadozója lesz egy napon... Csendben emésztették a hallottakat. Egyszóval nagyobb lesz mint egy Kodiak medve és súlyos, mint
egy víziló... - A tesztek és a megfigyelések szerint - folytatta a szőke nő -, a táplálékfelvétele napi öt és tíz kiló hús
között mozog. Ugyanakkor irdatlan mennyiségű energiát használ föl. Olybá tűnik, hogy a mi terhelési tesztjeink gyerekjátékok lehetnek neki. Az izomereje a méretéhez képest elképesztő. A saját súlyának akár az ötszörösét is képes mozgatni, ami ekkora tömeg esetén...
Az arcokra kiülő érdektelenségtől fölment a vérnyomása. Olyan egyszerűen fogalmaz, hogy az már szégyen, és ezt sem értik?! No, akkor ideje előrukkolni valami igazán sokkolóval! Az asztali kapcsolótáblán megnyomott pár billentyűt, és a monitoron új kép jelent meg. Az alfa alany pofája helyén lévő húsmassza. A számítógép rajzolta inak és izmok hálója lassan mozgott a masszában. - Hetek óta figyeljük azt a változást, amit ez a lény átél. Az mindig is értelmezhetetlen volt, hogy ez a
hústömeg miféle célt szolgál. Hogy nem fertőződött el, az a bámulatos sejtregenerációnak köszönhető és a riasztóan fejlett immunrendszerének. De most változás állt be. A megfigyelések alapján megpróbáltunk előre kombinálni... A kép sebesen változni kezdett. A hústömeg forrt, alakult, foltokban hámosodás indult meg. Vaksi szemek nyíltak a világra, a száj megrövidült. Orr bukkant elő az arcból. Emberi orr. A bőr lassan sötétedni kezdett, sörte ütközött ki rajta. Az arcot hosszú, fekete sörény keretezte. Csak a felhúzott ínyből kivillanó agyarak árulkodtak arról, hogy nem egészen emberi arcot látnak. Ám az arc egy ismerős arcot mutatott. Dániel Finch arcát. VI.
A csöndet Makabo köhögésszerű kuncogása törte meg. Alexa úgy nézett rá, mint akit pofon csaptak. - Kedvesem - fonta össze az ujjait a férfi -, az előadás roppant szórakoztató volt, de azt hiszem, ezek a
gépi spekulációk igen távol állnak a tudományos pontosságtól! Az igaz, hogy az állat és gondozója "érni hasonlóságot mutathatnak föl, de ez inkább az egymás megszokásából és az idomulásból adódik. Efféle hasonlóságra nincs példa a szakirodalomban! Tartok tőle, hogy ezt egy nálam kevésbé jóindulatú Va'aki sarlatánságnak bélyegezné! 363 - De ez a metamorfózis a szemünk előtt zajlik! - szikrázott a nö szeme dühében. - Lehet, hogy beteg. Rákos túlburjánzás. Ez a mikroklíma tönkreteheti! - mondta a néger férfi blazír
képpel. - Azt hiszem, éppen az előbb beszéltem a sejtgenerációról - mosolygott sötéten a genetikus -, és
annak ellenére, hogy ez a példány merőben szokatlan fajt vagy alfajt képez, rákos elváltozások at észrevettem volna! Ez nem az. Ezt csak az nem látja, aki nem akarja! - Én akkor is azt mondom... akár csukott szemmel is... hogy ez tudománytalan! - dőlt hátra a
kipárnázott, fémvázas fotelben Makabo mosolyogva. - Én meg azt mondom, hogy aki a szemének sem hisz, az tökfej! -pattant föl dühösen Alexa, és
kiviharzott a teremből.
Omar tétovázott egy pillanatig, majd követte. Makabo színpadiasan emelte a mennyezetre a tekintetét, és tárta szét a kezét. Hát nem borzasztó, hogy kikkel kényszerül együtt dolgo zni az emberfia?!
Rachel ellenségesen figyelte a kis közjátékot. Nem kedvelte Makabo professzort, bár a tudását nagyra értékelte. Talán itt lenne az ideje, hogy az epés megjegyzéseken túl valamit az ismereteiből is megcsillantson! - Akkor talán ön is elmondaná a saját megfigyeléseit professzor úr! - mondta fagyos udvariassággal. - Örülök, hogy végre valaki pszichológiai oldalról óhajtja megközelíteni a dolgot! - düllesztette ki a
mellét Makabo. - Ez a lény biológiailag akármi lehet, de pszichológiailag egy rakás rom. Annyi esze sincs, mint egy
üregi nyúlnak! Lassú, kimért mozdulatokkal szedte össze a jegyzeteit, és kisétált a teremből. Nem lehetett nem észrevenni az arcára kiülő elégedettséget. Rachel fáradtan dőlt hátra. A pokolba az individualistákkal, akik magasról tojnak azokra, akik között élniük adatott! - Erik - fordult Petersonhoz -, kérlek, tudasd mindenkivel, hogy az új eredményeiket hetente
szeretném megkapni, és a kommunikációt innentől kezdve a belső hálózaton bonyolítjuk. Nem akarok még egy ilyen marakodást látni! Ha nincsenek együtt, azt a fene nagy egójukat sem bántja, hogy van még rajtuk kívül is intelligens ember! A mennyezet közepén, a hatalmas, méregdrága akváriumban riadt guppik rebbentek szét. Rachel csak nézte őket, az értelmetlen úszkálá -sukat, marakodásukat a koncon, és úgy érezte, nem is különbőznek annyira a halaktól. Csak percek múlva ébredt rá, hogy Dániel még mindig az asztalnál ül. Finch karikás szemmel, némán figyelte a még mindig bekapcsolt monitort. VII. Makabo a reggeli to rnájával foglalatoskodott. Nincs is annál fonto -sabb, minthogy az ember
kialakítson magának egy szisztémát, amine ragaszkodhat. Számára a reggeli torna, a déli gyümölcsturmix és az es 364
' meditáció volt a biztos pont. Ezeket semmiképpen nem hagyta volna ló. Főleg a tornát nem. Tízéves korában kezdett el rendszeresen tornázni, amikor az osztálytársai kicsúfolták, amiért nem tudott kötélre mászni. Okosabb volt náluk, de nem tudott megcsinálni egy nyavalyás függeszkedést. Hát ezért kezdett el edzeni. Hogy ne kelljen még egyszer hallania a csúfondáros röhögésüket.
A Telepen ugyan volt edzőterem, de oda nem járt. Alexa és a lótifuti Omar épp ilyenkor vannak ott, és semmi kedve nem volt velük találkozni. Általában elolvasta az észrevételeiket a belső hálózaton, de elkerülte őket. Több mint fél éve már. Látnia kellett, hogy a génspecialistának lett igaza. Az alfa alany ábrázatot alakított ki, ami nagy pontossággal utánozta le Finch arcát. Tehát nem elképzelhetetlen az álcázás, vagy a szeretet inspirálta ilyen fokú alkalmazkodás. Ő pedig váltig állította, hogy nem. Be kellene ismernie, hogy tévedett. ...hogy ne kelljen még egyszer hallania a csúfondáros röhögésüket... No, nem! Tévedett. No, és?! Emberi dolog. Ami aggasztotta, az az volt, hogy az alfa példány az elmúlt fél esztendőben szinte megtáltosodott. A tesztjei ragyogóan sikerültek. Meg tudta különböztetni a színek spéci árnyalatait is -legalább kétszázat! -, és a hallása, a szaglása is remek volt. Ezt csak a genetikai kódja adhatta, mert az elkülönítőben elég ingerszegény volt a környezet. Ott nem tanulhatott és tapasztalhatott túl sokat. Ehhez a spártai egyszerűséghez annak idején éppen Makabo ragaszkodott. Nem volt valami nagy véleménye az alfa lényről, így úgy gondolta, egy tehénistálló ingergazdagsága már l uxus lenne. De a dolgok azóta megváltoztak. Sokkal ingergazdagabb közeg kellene, hogy a lényből kihozzák a maximumot. Ehhez azonban be kellene látnia, hogy az alfa intellektusa meghaladja egy oroszlánét is. Talán még előrukkol egy-két érdekességgel. Ám azt nem fogja belátni, hogy tévedett. Nem! Majd fognak egy másik ilyen lényt, és azt másként vizsgálják. Ledobta magáról a sortot, és beállt a zuhany alá. Sovány, csupa ín és izom testét beszappanozta, s megengedte a hideg vizes csapot. A melegvíz luxus és eltompít. A késként bőrébe vágó hidegtől fbifrissült. Igen. Az alfa tanul. Gyorsan tanul. Mivel nincs kitől, ez csak a génjeiben lehet. De miféle lény az ilyen? Akár egy önfejlesztő program. Uyen az állatvilágban nincs. Egy egyedre lebontva legalábbis nincs. Finch persze írogatott valamit arról, hogy beszél az alfához, foglalkozik vele, mint egy gyerekkel, de ez nevetségesnek tűnt. Dániel orvos es kultúrbúvár, nem pszichológus! Abból a lényből valószínűleg fámmal lehetne a legtöbbet előcsalogatni. Valószínű, hogy egy kis áramütés nem vágná a földhöz. A fájdalom és a szégyen a legerősebb hajtóerő. Ezt a személyes tapasztalatai mondatták vele. m Elzárta a vizet, és nekiállt megtörülközni. 365
Méghogy Finch okítja azt a lényt! Bah! Ahhoz, hogy ezt komolyan vegye, át kellett volna értékelnie a Finchröl alkotott véleményét. Az a fickó egy elfuserált, iszákos, depressziós csődtömeg! Igaz, a többiekről sem volt valami nagy véleménye. Ebből a szedett -vetett bandából egyedül ő ért valamit.
Egyedül ő.
VIII.
Dániel az alfa lény elkülönítöjében ült. A pasztellszínű falak vagy harminc rejtett monitorral vették körül a tágas ketrecet. A levegőcserélő halkan zümmögött, ahogy az állati bűzt eltüntette. Finch egy összecsukható, fémvázas széken ült, és az alfát nézte. - Hát - sóhajtotta végül -, nem így képzeltem, cimbora!... A lény a rácsok mellett feküdt, és a félvér orvost nézte. Már távolról sem emlékeztetett arra a kis vakarcsra, amit a kiszáradás határáról rángatott vissza az aminosavas oldatokkal a Szahara mélyén. A lény megnőtt, súlyos és izmos lett. Alig múlt el egy éves, és már egy felnőtt hímoroszlán méreteivel vetekedett a nagysága. És Alexa szerint még nőni fog. Sokat. Lehet, hogy kétszer ekkora lesz. A férfi gyakran lejött ide, és elnézegette a lényt. Nem áltatta magát azzal, hogy vizsgálódását tudományos megfigyelésnek tartja bárki is. Ebben a fura hatosfogatban ő volt a legkevésbé rátermett, hogy egy ilyen specifikus életformával foglalkozzon. Csak ült a remélt hírnév roncsai között, és figyelte a lényt. Azt tette, amit talán a többieknek is meg kellett volna tennie. Peterson is látta, amit ő, de nem érezte a lény szagát, nem nézett a szemébe. A riasztóan kék szemébe, amellyel talán az ember lelkéig lát. Hogy is mondta az öreg? Nyitott szemmel alszik, és őrzi a holt l elkeket. Peterson csak azt látta, hogy ő nap nap után lejár ide, ül a monitorok kereszttüzében, és idegesítően közel megy néha a lényhez. Ám Enc nem szólt semmit. A svéd csöndes, nyugodt ember volt, aki hitt abban, hogy a felnőttek megtanultak vigyázni magukra. Dániel tudta, hogy ez badarság. Most is itt ült az oroszlán barlangjában, és csak a rácsok választják el ettől a teremtménytől. Nem tudta rászánni magát, hogy állatnak nevezze. Alexa valószínűleg annak kategorizálná be, Makabo pedig bizonyosan. Ő is sokat töprengett rajta, hogy minek is tartsa ezt a lényt. Mutáns? Idegen? Valami torz hibrid? Azért is ült itt, mert titkon remélte, hogy sikerül valami reakciót kicsiholnia a lényből. Csak ült a kényelmetlen széken, az unalomig ismerős terem zugait nézte, és a szeme sarkából az alfát leste. Magába cimborának hívta. Nem tehetett róla, de az „alfa alany" besorolást valahogy nem vette be a gyomra.
Beszélt a lényhez. Mesélt neki. Néha énekelt is egy kicsit a maSa..'l kedtes hangján. Azt jó volt látni, hogy az alapvető érzelmek - ör0 ' bánat, harag és a többi - kialakultak a lénynél. Félő volt, hogy az in& szegény környezet és az elszigeteltség miatt egy autista roncs lesz a 366
retntményből. Ugy tűnt azonban, hogy a cimborája jóval nagyobb pszichés megterhelést is kibír, mint egy embergyerek. Talán még nála is többet. O már rég becsavarodott volna egy ilyen helyen. Amit Makabo tervezett. Az a köcsög. Ma nem énekelt. Szűkös repertoárjából az „Ének az esőben" tetszett leginkább a lénynek, de most túlzottan lefoglalta a maga baja. Finch egy kicsit sajnálta is, mert a fogváltás fájdalmas dolog. Pláne, ha ilyen lövid idő alatt zajlik le.
Eleinte nem értették, hogy mi a baj. A lény hörgött, dobálta magát. Nem akart enni. Széttörte az étellift fémtálcáját. Csak a dupla adat fájdalomcsillapító-altató mixtúra tette meg a hatását. Akkor jöttek rá, hogy a fogai fájnak. Nem pusztán fogváltásról volt szó, hanem... Nos, ezt nehéz volt megemészteni, de újabb fogai bújtak ki. Égészen pontosan még két sor foga, egymás mögötti sorokban. Az ilyen többsoros megoldást a természet szeszélye eddig csak kevés állatnál tette ennyire nyilvánvalóvá. Például a cápáknál. De a cápák állatok voltak, az alfa pedig... Dániel nem tartotta állatnak. Elég volt az arcára nézni - a saját arcára, kettőjük arcára -, és valami olyan jeges borzongást érzett, mint az első spekulációk napján, amikor Alexa modern berendezései az ő ábrázatát rajzolták a lényére. Lassan a fogzás vége felé jártak. A lény nyugodtabbnak tűnt. Legalábbis az ő jelenlétében. Azt már megfigyelte, hogy az alfa alany az ő közelségét viseli el leginkább. Talán, mert ő hozta ide? Mert ő töltötte vele a legtöbb időt? Talán. Ki tudná megmondani? Ki tudná azt megmondani, hogyan vette föl az ő arcát? Vajon ezt az átalakítást a testének többi részével is meg tudja tenni? Vajon maradandó az arc, átalakulása megismétlődik, vagy... Mennyire keveset is tudnak! Fogalma sem volt, hogyan tudhatna meg többet az alfáról. Talán, ha beszélgetnének... Talán képes lenne rá. Az arckoponyája alkalmas lenne rá. Az agyarai talán akadályoznák, de... talán meg tudna tanulni beszélni. Elvigyorodott, és megnyalta kicserepesedett ajkait. Kellene inni valamit! Többet puszta szemlélődésnél itt úgysem tehet. Persze, Makabo tudná, hogy mit kell tenni! Szerinte föl kellene boncolni, ízekre cincálni ezt a lényt, hogy a teteme fölött, mint holmi dögkeselyűk, tudományos eszmecserét folytathassanak. Hiszen csak a halottat szétszedve lehet ta -nu'ni. Ugyebár. De összerakni és újra életre kelteni, arra nem képesek. A dögkeselyűk! - Holnap visszajövök, cimbora! - tápászkodott föl a székről. -Wost randevúm van egy üveg Black
Velvettel, de holnap, a szokásos fogadóórában itt leszek. Au revoir! Bókolva meghajolt, és az alfa álmos tekintetétől kísérve kibotorkált "teremből. Azt a falat nézte, ahol a másik kiment. Jól megfigyelte a mozdulato -t> ahogy az a másik elérte, hogy a
sápadt lapok félrecsusszannak. 367
Igaz, neki könnyű volt, mert nem akadályozták a hideg, rosszízű rudak De azok széttéphetőek. Nem olyan erősek, mint ő. Unta a bezártságot! Kíváncsi volt, hogy mi van odakint. Ahol a fp. kete bőrű, az üldögélő és a többiek vannak.
Lesunyta a fejét, s hagyta, hogy hosszú, gubancos sörénye az arcába hulljon. Kék szemében elégedettség látszott. A szája lassan elnyílt és elmosolyodott, majd megnyalta az ajkait. IX.
„Etiópiában él egy Mantichoras nevű állat, három sor foga van s azok úgy összeillenek, mint a fésű fogai, az arca, a füle, akár az emberé, kék a szeme, vörös a teste, mely oroszlán alakú, a farka végén pedig, mint a skorpiók potrohán, fullánk van. Roppant fürge, s nagyon kedveli az emberhúst, a hangja olyan, mint mikor egy fuvola és egy trombita szól együtt." Rachel Goldberg fáradtan tette le a paksaméta papirost. A bögréjéért nyúlt, hogy némi kávéval öblítse ki a keserű ízt a szájából. A bögre üres volt. Sőt, a literes kancsó is. Kezdte már kapizsgálni, mitől is vert olyan bolondul a szíve. Az órájára pillantott. Hajnali négy óra. Mióta van már fönn? Két napja? Hetvenkét órája? Nem volt kedve fölállni, mert ha azt látja, hogy túl régóta, úgyis győz benne a kötelességtudás és lefekszik aludni. Egy liternyi feketekávéval a gyomrában ez elég meddő vállalkozás lenne. Két serkentőt vett be, és víz nélkül küldte őket a kávé után. A gyomra úgyis pingponglabdányi volt, mást nem vett v olna be. Újra elkezdte a papírokat lapozgatni. Peterson hozta tegnap. Vagy tegnapelőtt. Vagy... no mindegy. Részben az Internetről szedték le, részben szakdolgozatok, tudományos publikációk és irodalmi idézetek sajátos egyvelege volt. Égy olyan kulturális dzsungel, amihez az ő ant -ropológusi elméje és szaktudása kellett. Sok időbe került elolvasni, még többe összeszedni. Eric jó munkát végzett, az szent igaz! , Úgy tűnt, az alfa alanynak van fajtája és némi történeti háttere is. Ugy kétezer éves. Talán egy kicsit több is. A pliniuszi idézet, mely állítólag egy Ktésziász nevű orvos emlékeire támaszkodott, Etiópiáról beszélt. Talált pár utalást a brahmanizmus és a Védák tanításaiban is. A középkorban a híres -hírhedt természettudós és misztikus Paracelsus írt róla. Azután ott volt Flaubert leírása a mantichorasról a „Szent Antal megkísértésében" és Beryl Rowland írása, az „emberarcú állatok, avagy az állatszimbolizmus-kalauza", a011 tartalmazott idevágó részeket. Afrika és India. Manichoras. Egy bestia, amit adoptált még a köz^ kori Európa is. Egy morf lény. Kedvenc témája. Lények részben ern&f -ri, részben állati testtel. Kentaurok, a tengu, a gigászok, az alakválto • Lények, amik egyesítik az emberi-állati jegyeket. Amelyek maguk e Devecseri Gábor fordítása 368 1 szimbólumok. Szimbólumai az ember -előtti koroknak, amikor az em -l^r még csak egy volt az állatok közül. Közöttük élt, rájuk vadászott. ■Tőlük származtatta magát. Minden törzsnek volt totemállata. Vagy fája, köve, tava. De az állatokat - a zsákmányt és a ragadozót, aminek ők lehettek a zsákmányai _ tisztelet övezte. A vezérek és a hősök gyakran ezek valamelyikétől származtak. Furcsa, félig elfeledett korszak volt, amely tovább él a mában. Wolf, ami farkast jelent. Hasszán, ami hangyát. Mondások, mint a lakás csípje meg; gyáva nyúl; az oroszlán az állatok királya. Az állatok és az ember, a lények, amiket a képzelet oly gyakran, annyi mítoszban gyúrt össze. Az emberfejű hárpiák és a sellők, a lamia a Physiologus más bestiái. Riasztó és szép mítoszok.
De ez itt nem mítosz! A francba is, ez nem mítosz! A keze fájdalmasan szorította a bögre fülét. Ez nem
lehet mantichoras, mert akkor igaz lehet a griff, az unikornis és a sárkány is! Mélyeket lélegzett, és végzett pár fejkörzést. Csak nyugalom! Vizsgáljuk a dolgot tárgyilagosan! Elmosolyodott. Annak idején a gyakorlatvezető tanára, Harris professzor is figyelmeztette párszor, hogy ne hagyja, hogy a fantáziája elragadja. Hiszen azok, akik a misztikummal, a művészetekkel, a vallással foglalkoznak, hajlamosak erre. Hajlanak, hogy az ezoterikus világképet összemossák a valósággal. Sőt, gyakran azt állítják, hogy az a valóság. A misztikum vonzó. Persze, lehet száraz tényékként is vizsgálni. Eltávolítani az embertől. Objektívan szemlélni. Legalább is megpróbálni. Egy dolog bizonyos, gondolta Rachel, s ezt még Harris sem tudta megcáfolni. Mindenkinek, aki a misztikummal foglalkozik, el kell gondolkodnia azon - legalább egyszer -, hogy mi is a misztikum.
Létezik-e, vagy csak mesék és romantikus históriák földolgozásával tölt ik a napjaikat. Mert akad egyegy legenda, aminek van némi valóságalapja. Ha máson nem, hát ezen el kell gondolkodni, még ha túlértékelni nem is szabad ezeket. Ezt Harris sem tudta megcáfolni. Csak állt a kétsoros, szürke öltönyében, arcán a szokásos, lefegyverző mosollyal, és nem szólt semmit. Rachelt csak később értette meg, hogy az ő feladatuk éppen a tények kihámozása a meséből, amit a múlt korok ragasztottak hozzá. S azt is megértette, hogy miért ez a dolguk. Mert a mesék szórakoztatóak, de az ember kíváncsi, és a titkot akarja a kút aljáról kikaparni. Megrázta a bögrét, hátha akad még az alján egy kevéske kávé. Fáradtabb lehetek, mint gondoltam, töprengett. A teste fáradt is volt, de az elméje dolgozott. A titkot kereste. A kirakós játék darabjai előtte voltak, csak a megfelelőket kellett meglelnie és összeillesztenie. Méghozzá sürgősen, mert a tisztelt mecénások eredményt várnak. Azok, akik őt tették meg itt főnöknek. Akik finanszírozzák a kutatásokat. Akiket még soha nem látott, de akikkel az őt megbízókon át tartotta a kapcsolatot. Azok, akik a többi ötöt is idehozták. Ok hatan elég jó csapat lehetnének, ha nem len -; ne mindenki ilyen elfuserált egoista. 369
O mindenesetre tette a dolgát, elolvasta a többiek spekulációit, feite. véseit és összevetet te a maga gondolataival. A megbízóik pedig szépen távol tartották a NASA, a CIA és az összes, bonckést fenő, nyiszálni vágyó tudós elmét. Koncentrálnom kell! - förmedt magára, és kényszerítette magát hogy hagyja abba a csésze aljának kapargatását. Nincs már ott egy csepp kávé sem! Afrika és India. Más tájék, más klíma. Igaz, csak manapság. p^ ezer éve a Szahara helyén mediterrán paradicsom volt, telve oroszlánokkal, vízilovakkal és antilopokkal. A meteorológusok fölmelegedés ről, szélirány-változásról, mikroklíma-átalakulásról és elsivatagosodás-ról beszéltek. Rachelt ebből egyedül az érdekelte, hogy pár évezrede ott még nem volt sivatag. A fezzáni sziklarajzok szerint semmiképpen. Akkortájt Afrikában és a hindusztáni félszigeten igencsak hasonló klíma u ralkodhatott. Tehát a legendák mantichorasza mindkét helyen megélhetett. De miért épp ezek az attribútumai?
Emberi fej, oroszlántest, skorpiófarok. Oroszlán. Erő, bátorság, nemesség, félelmetesség. Az állatok ura. Vakmerő és vérszomjas. Az őrző, ami nyitott szemmel alszik. A halál, a büszkeség, a keménység, a hatalom és a bölcsesség szimbóluma. Skorpió. Mercurius jele. Kiismerhetetlen, vad, idegen. Megszelídít -hetetlen. Mi a közös bennük és az emberben. Egyaránt fogyasztanak húst. Élőlények. Kétneműek. Fölm utatnak némi intellektust. Az ember többet is. És mind nagy túlélők. A skorpió látta már a dinoszauruszokat is, és talán egy atomháborút is túlélne. Az oroszlán és egyáltalán a macskafélék majdnem mindenhol megtalálhatóak. Amióta csak emlősök uralják a Földet, mindig is voltak oroszlánfélék. Bár erről talán Alexát lenne jó megkérdezni... Erővel lefejtette az ujjait a kávésbögre füléről, és égő szemét dörgölte. Gondolkozz! Gondolkozz! mondogatta. Szunyálni ráérsz még! Ha most elalszol, az összes félbehagyott gondolatod kárba vész! Ember, oroszlán, skorpió. Válasszunk a túlélés mellé még három jellegzetességet! Okos, szívós és erős. Van egy ilyen lény. Afrikában és Indiában egyaránt élt és él is oroszlán, skorpió és ember is. Három túlélő és csúcsragadozó. Az ember is ragadozó, bár ez már filozófiai spekulálás. Miért nem mondjuk: kobra, tigris és elefánt? Vagy... A szék túl puha volt, nem mert hátradőlni. Félő volt, hogy elalszik. Mantichoras. Vajon biológiailag elképzelhető egy ilyen furcsa, túlélő hibrid? H ogy lehet, hogy a kémholdak korában egy ilyen kreatúra még ismeretlen? Vagy csak ez az egy példány létezne? De ez honnan jött? Hiszen még kicsi volt. Valahol születnie kellett... Meg kellene kérdeznie Alexát!... .
Arra már nem figyelt, hogy hátradőlt. Pillanatok múlva már aludt is. 370 X.
Aludt és álmodott. Nem voltak előtte fekete és csillogó rudak. Rohant. Langyos szellő csiklandozta a hátát. Hatalmas, füves pusztán futott, itt -ott szellős ligetek és csalitosok tarkították a tájat. A szellő víz és fü jó szagát hordozta. És állatokét. Eddig még soha nem látott lényekét. Kecsesen szökellő, apró lényekét. Volt néhány, csíkosak, akár a rudak és füvet harapdáltak. A csillogó, szabadon kanyargó folyó meglepte. Eddig a víz mindig csak egy vékony csőből érkezett, amit meg kellett böknie az orrával. Ez a víz nem csőből folyt, és egészen más volt a szaga. Tisztább és édesebb. Egyáltalán, az egész vidék csak úgy tobzódott az ezernyi illatban. Megállt, és csak úgy itta magába a számtalan új benyomást. Volt, hogy csak az orra vezette, de ezt is élvezte. A vízparton versenyt futott a nagy, rücskös bőrűekkel, amik a randa, hosszú orrukon át szürcsölték a vizet. A parányi négylábúak szertefutottak. Nyúlánk, pöttyös lény vette üldözőbe őket. Hosszú farka csak úgy úszott utána a levegőben. Nagyon gyorsan és ügyesen futott.
Ő is megpróbált így futni. A tekergő skorpiófarok kormányozta és az izmai csak úgy lökték előre. Hamarosan fölzárkózott a foltos mellé. Fej -fe j mellett loholtak, a fü és a szél csak úgy harsogott mellettük. Már nem a négylábúak számítottak, hanem a futás maga. Azután még több erőt érzett magában, és a másik elé került. Az dühösen fújt rá. Ez riasztó volt. Rá még senki nem fújt. Senki nem haragudott rá. Érezte, hogy fölborzolódik a szőre, és a skorpiófarok a háta fölé kunkorodik. Jókora karmok bújtak elő a párnás mancsokból. Fölmordult. A másik hátrált, hiszen ő sokkal, de sokkal nagyobb volt nála. Elvicsorodott. A másik meghátrált és eloldalgott. Ennek örült. Olyan érzés töltötte el, ami meglepte. Még soha nem érzett ilyet. Feszítette, majd' szétszakadt tőle a mellkasa. A szél, a ragyogó napfény, a selymes fii és a víz, a pompás illatok, a bolond rohanás és a pettyes visszakozása nagy megelégedéssel töltötték el. Örült. Életében először. Hátravetette a fejét, és a diadalát beleüvöltötte a tájba. Vakító fény lobbant, és a világ darabjaira hullt körülötte. XI. - Mi a fenét akar tőlem, Eric? - sziszegte ellenségesen Makabo.
Álmos volt és morózus. A hallgatag svéd éjnek évadján rángatta ki őt az ágyból, és valami sürgősséget emlegetett. Hát tessék, most itt áll, havi kétszázezer frankos fizetéssel kirángathatják az ágyból éjjel is, de...
De nagyon megkeserüli még ezt a svéd! Főleg, ha csak vaklárma volt az egész! 371
A központi monitorterem hatalmas, sík falernyőkből állt, a közepén pedig egy patkó alakú emelvény a vezérlőkonzoíokkal. Eric beszerzett egy masszív, állítható támlájú széket, amin egész nap és néha fél éjszakákat trónolt. Ez az ő birodalma volt, ahonnan a nap minden percében szemmel tarthatta az alfa alanyt. - íme, itt vagyok, de hogy mi a csudának!... - fortyogott Makabo. - Ezért hívtam - mutatott a svéd az egyik monitorra.
Az alfa lény látszott az ernyőn. Vadult dobálta magát a ketrecében vergődött, morgott. A testébe operált érzékelő tébolyult sebességgei közvetítette az adatokat. Pulzus száz fölött, és csak egyre emelkedik. A vérnyomás kétszáztíz per száznyolcvan, a testhőmérséklet közel harminchét fok. És emelkedik. - Mi a jó szagú... - kerekedett el a néger kutató szeme. - Akár egy belázasodó hipertóniás, aki most
futott maratoni távot. Olyan magas a vérnyomása, hogy majd' szétdurran.
Áz EKG hullámvölgyei szabálytalan hullámhegyeket követtek. Riasztó intenzitású elmeműködés szemtanúi lehettek, ha áttételesen is. Idegösszeroppanás, vagy vad álom, ami abban a robosztus koponyában most lejátszódik. - Mi... a fene... - morogta kimért basszusán Eric. - Honnan tudjam?! - csattant föl Makabo. - Talán most adja be a kulcsot! Én nem láttam ilyen lényt,
így segédfogalmam sincs! Ez olyan... mintha... A lény hirtelen fölpattant, hátravetette a fejét, és felordított. A hang korbácsként vágott végig a két férfin, és úgy érezték, mintha egy vasmarok szorítaná el a légcsövüket. A szívük megszűnt dob ogni, a látásukat szürke lepellel fedte el a fulladás... Peterson rázuhant a vezérlőpultra, vergődő ujjai a hangerőszabályozót keresték, de mellényúlt. A fényerősségen állított, és az el -különítőben reflektorok sora kelt életre. Lassan tértek csak magukhoz. A levegő még soha nem tűnt ilyen finomnak és édesnek. Már nem hallották az üvöltést. Petersonnak fölrepedt a homloka. Makabo legurult az emelvényről, és kificamította a bokáját. Sziszegve sántikált vissza Eric parancsnoki pulpitusához. A monitoron félig megvakult, a szemkápráztató fényártól körbevett alfa lény forgott körbe -körbe. Szánalmas volt látni, ahogy a ketrec sarkaiban próbál menedéket keresni a gyilkos fénytől. A svéd fokozatosan csökkentette a fényerőt, és csak a biztonsági fényeket hagyta bekapcsolva. Az infravörös érzékelők előtt a lény alakja úgyis kristálytisztán rajzolódott ki. - Menjen a gyengélkedőbe, professzor úr - dörmögte Peterson -, és kötöztesse be a lábát! Én is
azonnal megyek. Miután átéltük ezt a szokatlan élményt, úgyis le kell öblítenünk az ijedelmet egy pohárka szíverősítővel. A konyha felmosott köve még ilyenkor szárad és csúszik, mint az istennyila! Én is hogy elcsúsztam és becsaptam a homlokom?!... 372
Makabo összehúzta a szemét, és lassan bólintott. Megértette. Nem ugy tűnt, hogy Peterson csúfolódna. Nyilván ő sem akar gúny céltáblája lenni - Hát jó, ő hallgat, ha ez a titoktartás kölcsönös! Elbicegett az ajtóig, és egy pillanatra visszafordult. A svéd nem őt figyelte. Csak a monitorai és a beérkező adatai érdekelték. Kész rejtély, hogy ez a fickó mikor alszik! Mindenesetre úgy tűnik, hogy beléje - a többiekkel ellentétben - legalább egy szikrája szorult az értelemnek és a finomságnak! Lassan kibicegett. Sok mindenen el kell gondolkodnia!
Nem láthatta a svéd széles arcára kiülő parányi szánakozó mosolyt. XII.
Alexa a mesterséges kert közepén pompázó tóban úszkált. Sportos alakjára ráfeszült a fürdődressz, szőke haja legyezőként terült szét mögötte a vízen. Szeretett úszni. Megnyugtatta, és időt adott gondolatai rendezéséhez. Az ilyen kora hajnali órákon, amikor az egész Telep szunnyadt, volt a legjobb úszni egyet. Senki nem zavarta. Magára maradt a gondolataival.
Megkerülte a magasba szökellő delfint, és a hátára fordult. A delfin pompás műalkotás volt, háromdimenziós, vetített kép, amolyan hologram -féle. Alexa néha percekig csak lebegett a vízen, és a képet bámulta. Szerette volna, ha az alfa lény is ilyen csöndes és nyugodt, hogy hasonló körültekintéssel vizsgálhassa. De nem, az a lény csupa titok, újdonság és meglepetés. Itt voltak ezek a riasztó változások az anyagcseréjében. Annyi kalciumot vett föl, amennyit csak lehetett. Tojás, csont egyre ment. S úgy tűnt, a felvett kalcium még talán kevés is. A csontozata kezdett nőni, robosztusán telté válni, ahogy azt annak idején a spekulációiban vázolta. És nagyon olybá tűnt, hogy jóval több csontja van, mint egy afrikai oroszlánnak. Több csonthoz pedig jóval nagyobb izomtömeg tapad. Talán itt a magyarázat a hatalmas erejére. Azután meg ott vannak az arcnak és a skorpiófaroknak az esete. A farok ugyan kitinesnek tűnt, de valójában csak kőkeménnyé szarusodott bőr volt, elsorvadt érzőidegekkel. Csak a c sigolyák sora folytatódott benne, no meg a vaskos mozgatóizmok. Azzal a farokkal akkorát lehet csapni, hogy csontot tör. Az utolsó csigolya volt a legszokatlanabb. Több csontkinövés éktelenkedett rajta és bonyolult, elágazó csatornák hálózták be. A csont tövében kiöblösödő csontnyeregben mirigytokok pihentek. Egyelőre inaktívnak tűntek, de talán mire a lény fejlődésének ezen ciklusa, ami egyfajta pubertásra hasonlított, a végére ér, talán azok a mirigyek is működni kezdenek. Alexát a csont és a két mirigy leginkább a kígyó méregfogára emlékeztette. A kutatónőnek kezdett egészen sajátos teóriája kialakulni az alfa alanyról. Az a lény - legalábbis a külszínen - képes volt más teremtmények alakjának, testrészeinek lemásolására. Ha pontos másolatot 373
„Awelome nom, Awelome nom IRRAHARDES RA VAN" - A tömeg tovább morajlott, tízen-tizenöten pedig keskeny kis árkok tömkelegét ásták keresztül -kasul
a tisztáson, mások valamilyen port szórtak bele, megint mások meggyújtották, s futótűzszerűen kirajzolódott az éjszakában a szörnyen megégett sacron körül a xiquerrák templomának a kontúrja! „Awelome nom, Awelome nom IRRAHARDES CRATAN! CRATAN! CRATAN! CRATAN!" - Hequart, az óriási termetű pap, kezében egy három élű tőrrel a fogolyhoz lépett, s néhány gyors
villanással a sacron mellkasába vágta a Cratanok jelét, hogy ez a szerencsétlen teremtés az idők végezetéig veszett fenevadként fosztogasson, raboljon, gyilkoljon. Aztán megszabadították a teljesen legyengült óriást a láncaitól, és lassan, ütemesen énekelve elvonult a tömeg. Egy ideig még a rejtekhelyemen maradtam, aztán lesiklottam a fáról, belevesztem az erdő sötétjébe, tudva, hogy az óriás sorsa mindörökre megpecsételődött. Ez volt hát a történet, amit elmesélni szándékoztam. 3.
A csendet, ami az elbeszélés alatt lopva megszállta a barlangot, Vogar törte meg.
- Ő hát az a lény, aki feldúlta a falvainkat, s lemészárolta a társainkat. Mondd csak, Gu -Lomi, te
komolyan hiszel benne, hogy a vérengző fenevad ellen bármit is tehetünk? Gu-Lomi belebámult a tűzbe, réveteg tekintete semmilyen érzést nem tükrözött. - Mi sem könnyebb ennél - vakkantotta végül kurtán. - Ám a holttest már erősen oszlófélben van , s
remélem, a rothadás nem olyan mértékű, hogy keresztülhúzná a számításaimat. A kis Arrya megborzongott, Vogar sápadt arcán pedig bizonytalansággal terhes félelem telepedett meg, s azt igyekezett megfejteni, vajon az öreg Gu -Lomi szokásos talányosságára mikor derül fény, egyáltalán hová akar kilyukadni. - Miféle holttest? - nyögte ki nagy nehezen. Gu -Lomi beletúrt ősz hajtincseibe, és felsóhajtott. - A víz pusztítása kiszámíthatatlan, s ez már így van ősidők óta. A földbe ásott tetemet szétrágják a
férgek, de a csontváz sértetlen marad, ám a víz másként bánik áldozataival. Olykor gázokat szabadit fel, ami lassú, ugyanakkor szörnyű pusztítást visz véghez. Mesélik, a bűz ilyenkor szinte elviselhetetlen, máskor lágy hullámok nyaldossák a testet, s a végső megsemmisülés az idők homályába vész. Ám amikor utoljára 450
láttam, már erősen oszlófélben találtam a holttestet, ám minden kétséget kizáróan ott volt. - Hol, Gu-Lomi? Hol?!
Az öreg gnóm ügyet sem vetett a kérdésre, elfordította a fejét, s újból a vízesést bámulta. - A Holt Lelkek Tavához egy szomorú történet fűződik - mondta lebiggyesztett alsó ajakkal. - Senki
sem gondolt arra, hogy Radan, egy kamaszfiú vérfarkast ölt meg... az emberek már csak ilyen ostobák, noha törvényeik vannak, s büszkén dicsekednek vele. Ők csak azt vették figyelembe, miszerint Radan meggyilkolta a fivérét, s nem is számoltak vele, hogy a fivér milyen gyalázatos pusztítást vitt véghez előző éjszaka egy veszedelmes fenevad képében. Úgy mondják, három gyermeket marcangolt halálra akkor a vérengző farkas, s az ostobák mindezt egy vadállat számlájára írták, s meg sem fordult a fejükben, hogy meggyőződjenek Radan jó szándékáról, aki a további vérengzést megakadályozva végzett a fivérével, s figyelmen kívül hagyták kétségbeesett védekezését. Mesélik, elrettentő például a vízbe fojtották, büszkén hirdetve az igét, mely ostoba törvényeiket piedesztálra emeli. Egy évvel ezelőtt történt mindez, s attól kezdve rettegés vert tanyát a faluban. Nyolcan fulladtak azóta a tó vizébe, de a miértre és a mikéntre hiába is keresték a választ. Csak én tudom, hogy Radan lelke elhagyta az oszlófélben lévő testet, és jaj annak, aki a part közelébe merészkedik, mert Ő, azaz a lélek most már semmi mást nem akar, csak ártani mindenáron bárkinek és bárminek, aki és ami tudattal rendelkezik. A lélek válogatás nélkül szedte áldozatait, így ez a kis tavacska mára kísértetiessé vált, ezért is nevezik a Holt Lelkek Tavának. Fél évvel ezelőtt már jártam itt, az út pontosan huszonnyolc napot vett igénybe, s a partról... ügyelve arra, hogy a víz a lábamat meg ne érintse... láttam az áttetsző, sekély víz alján az oszlófélben lévő tetemet, pontosan ott, ahol egy évvel ezelőtt Radant a vízbe fojtották. - Hol van ez a tó, Gu -Lomi?
- Három mérföldre innen egy katlan közepén. Félelmetes és tiszteletet parancsoló köd gomolyog a
felszínén, és nyughatatlan, mint maga a lélek, mely árgus szemekkel lesi azt, aki a vízbe érinti a lábát, hogy megbüntesse oktalanságáért, amiért háborgatni meri megszentelt felségterületét. - Értem, most már mindent értek - csapott a homlokára Vogar. -Az tehát a szándékod, hogy a vízbe
csalogassuk Cratant, s ott fejezze be nyomorúságos életét. Maradtunk még hárman, tehát a terv végrehajtható, de a megvalósítás nem olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolnánk. Vannak még kétségeim. - Kétségeid... - dünnyögte megvetően Gu -Lomi. - Vajon hová tűnt Deron remekbe szabott kardja,
vajon a föld nyelte volna el Xoter mesterien megmunkált tőrét, amit a dark kereskedőktől kapott? Vajon mi lett a többiek fegyverével? - Úgy ám, igazat szólsz! - kiáltott fel Vogar. - Cratan a többiek fegyverét mind egy szálig ott hagyta,
csak ezt a két különösen értékes darabot vitte magával. Ez már több, mint véletlen. 451 - Véletlen... - morogta Gu-Lomi, s bosszúsága jeléül szokása szerint megrázta a fejét. - A véletlen a legkevésbé sem játszott szerepet ebben a történetben. A sacronok vonzódása a
fémekhez már több mint különös, van valami igényes csengése ennek a túlméretezett, már -már természetfölötti rajongásnak irántuk, s apám kardja ugyancsak nem véletlenül van a birtokomban. Ugyanis ez a pazar ékszer... - Ezzel azt akarod mondani... - A vadállat végig tudta, hogy ez a kincs az én tulajdonomat képezi, s mivel a fenevad végig engem
követett, a legvénebbet, a legelesettebbet valamennyiünk közül, minden esélyem megvan arra, hogy a tó partjára is utánam jöjjön, s ha már erre a pazar ékszerre, apám kardjára fáj a foga, hát menjen utána, ha kell, akár a tó fenekére is. - Elmés, minden kétséget kizáróan elmés - nyugtázta Vogar. - Ravasz vagy, Gu-Lomi - vallotta be
elismerően. - S bár kezdettől fogva gyűlöltelek, lassan, meg fogok barátkozni a gondolattal, hogy jóval eszesebb vagy nálam, noha fegyver már nem való reszketeg kezedbe. Gu-Lomi arca megenyhült. - A fegyver nem minden - dünnyögte alig hallhatóan -, de most azt javaslom, az éjszaka hátralévő
részében pihenjünk, hogy holnapra erőt gyűjtsünk, mert bár közel van már a Holt Lelkek Tava, az út odáig nehéz és fárasztó, s legkésőbb holnap éjszakára be kell fejeznünk azt, amiért ezt a hosszú utat megtettük. Apámra és Grákra! Éjszaka volt. A telihold fénye egy -két mérföld hosszú, fél mérföld széles, szabálytalan alakú tó felszínén csillámlott, legalábbis ott, ahol a ködfoltok teret adtak ezüstös fényének. Mintha egy láthatatlan, óriási száj fuvallata terítette volna szét a ködgomolyagokat, melyek olykor karcolták a tó felszínén a zöld fodrokat, ha túlságosan aláereszkedtek. Három vándor lapult az északi part csücskében, mielőtt elbújtak, alapos terepszemlét tartottak; hátuk mögött háromszáz láb magas, csaknem függőleges sziklafal kúszott a messzeségbe, de balról és
jobbról is védve voltak a sziklák által. Szemben azonban a tó túlsó oldalán nem volt meredek a terep, sűrű fenyőerdő kúszott ott egy púpos hegygerinc felé, a józan ítélőképesség szerint az ellenség csakis onnan közeledhetett. Egy fél mérföld hosszú, kacskaringós csapás futott o da föl, végig a tó keleti partján. Olykor furcsa hangokat lehetett hallani, mintha sóhajtozott voln^ az egész tájék, s e rejtélyes hangok forrása - úgy tűnt - a tó kellett, hogy legyen. Gu-Lomi, Vogar és Arrya egy teljes sötétségbe borult bozótos közepén várakoztak, s a túloldalt
kémlelték, ahonnan Cratant várták. A telihold a szemükbe sütött, úgyhogy jól befészkelték magukat, nehogy árulójuk legyen. Gu-Lomi előkészítette párját ritkító, apjától örökölt fegyverét; a vízhatlan tokba csúsztatta a kardhüvelyét, a meztelen acélt, melynek markolatát és védőjét dúsan hintette az igazgyöngyök pazar kavalkádja, egyelőre a bokrok tövében pihentette, nehogy idejekorán fény vetődjön rá. A víztől mintegy kődobásnyira lapultak, s ahogy várakoztak, furcsa érzés kerítette őket hatalmába, mintha valamilyen el 452
lenállhatatlan vágynak kellett volna engedelmeskedniük, mely úgy tűnt, nem esne nehezükre, s lassacskán megzavarta érzékeiket, s félő volt, hogy lassan összemosódik a valóság és az illúzió, mely észrevétlenül fészkelte be magát a lelkükbe. - Vigyázzatok - súgta Gu-Lomi. - Ez a testet elhagyott, gonosszá vélt lélek csalogatása. En érzem. De
addig nincs baj, míg itt vagyunk. Csak a víz közelébe ne merészkedjetek! - Vajon Cratan érezni fogja-e? - kérdezte alig hallhatóan Vogar. - Minden bizonnyal - bólogatott Gu-Lomi. - Ez a szörnyen megégett állat ugyanúgy rendelkezik
tudattal, akárcsak mi. Mindazonáltal nem fogja tudni mire vélni furcsa érzéseit, és annál inkább óvakodni fog majd a tó vizétől, noha a fejemet teszem rá, apám ősi kardját követni fogja akár a tó fenekére is. - Úgy legyen - suttogta Vogar, s még jobban befúrta magát az oltalmat nyújtó bokrok közé. Hosszú
ideig nem történt semmi, úgy tűnt, e fenséges csendet nem zavarja meg senki, aki ártó szándékkal lenne. Olykor bagoly huhogott a távolban, de jellegzetes hangján és szárnycsapásainak zaján kívül semmit sem hallottak a bokrok rejtekében lapuló gnóm ok. Furamód Arrya volt az, aki elsőként felvetette a fejét, még a kezét is kinyújtotta a velük szemben elterülő fenyves felé, s Gu -Lomi fülébe súgta: - Látom, ott lapul a fák között. Nézd, a mögött a letört ágú fenyő
mögött! - Arrya bizonyára téved - mordult fel Vogar, s megpróbálta elrejteni riadt tekintetét Gu -Lomi elől. - Nem, a gyermeknek igaza van - bólogatott a vén gnóm. - Most már én is látom. Ott, ott, ahol Arrya
mondja. De mit csinál az az oktalan? Nézzétek csak, egyenesen felénk tart! Itt az idő a cselekvésre! Készüljetek, barátaim!
A fenevad valóban kilépett a fák rejtekéből, s megfontolt, dörgő lépteivel a gnómok felé tartott. Olykor elbődült, s félretéve minden óvatosságot lépésről -lépésre csökkentette azt a mintegy háromszáz lépésnyi távolságot, ami közte és a gnómok között feszült. Csoda, hogy eddig észrevétlenül meg tudott lapulni óriási testével, s úgy tűnt, immáron senki és semmi nem tudja megakadályozni abban, hogy Hequart gonosz varázslatának eleget téve hárommal növekedjen azoknak a száma, akiket eddig felkoncolt. Odaát, a bokrok rejtekében lázas izgalommal készülődtek a gnómok, mert a távolság, ami őket Cratantól elválasztotta, immáron száz lépésnyire zsugorodott. - A fenevad biztos a dolgában - csóválta meg a fejét bosszúsan Gu -Lomi. - De nem baj. Hadd jöjjön
csak! Felkészültetek? Elő a kardommal! Apámra és Grákra! Gu-Lomi a kezébe vette a fegyvert, s azon volt, hogy előlépjen a bozótosból, s a remekmívű pengével
Cratant a tó partjára csalogassa. Ehelyett leeresztette a kardot, s remegő hangon megszólalt: 453 - Nézzétek csak... a mozgását... az arcát még nem lehet látni... de a mozgása mintha... - A hangja elcsuklott. - Tévedtem... meneküljetek... a fenevad... a fenevad nem... - Elég volt a károgásból, vén bolond! - csattant fel egyszer csak Vogar hangja. - Elég volt a
kioktatásból is, amiben eddig részesítettél. Pusztulj, vén szamárkóró! A dicsőség az enyém lesz, egyedül térek vissza a gnómok falvaiba. Helyreáll a rend! Az erő fog uralkodni az ostoba szavak felett! Azzal megmarkolta az aggastyán üstökét, s a reszketeg vénséget a földre rántotta. Előhúzta a tőrét, s Gu-Lomi ádámcsutkája alá szúrt, majd a pengét többször megforgatta az öreg torkában, s csak aztán
vágta el a nyakat, mindezt könyörtelen kéjvággyal, amire komor bizonyíték Gu-Lomi vért köpő szája, vergődő, magatehetetlen teste. - Most te következel, fattyú! - Vogar véres keze a sápadt gyermek felé nyúlt, akit Gu -Lomi hozott el a
hosszú útra. Anya megpróbált egérutat nyerni, de Vogar két ugrással utolérte, rettentő erejével leterítette, s többször megmártotta pengéjét a csenevész testben. Azzal felemelte Gu -Lomi földre hullott kardját, s vadul felüvöltött. Kirontott a bozótosból, s kint szembetalálta magát a fenevaddal, ami alig harminc lépésnyire lehetett tőle. Pontosan úgy festett, ahogy Gu- Lomi annak idején elmesélte. Undorító és szánalmas volt, ugyanakkor egy vérengző, kíméletet nem ismerő, vérszomjas vadállat. Óri ási testét szemből beburkolta a sötétség, mert a Hold fénye hátulról érte. Egy pillanatra megtorpant, nyilván azon gondolkodott, hogyan tapossa el a férget, ami az útjában állt. Vogar pedig a feje fölé emelte Gu -Lomi féltve őrzött ékszerét, a pompás kardot, hogy jól látható legyen, s megcsillanjon rajta a Hold fénye, majd a meztelen pengét egy nagy ívű lendülettel a tóba hajította, s diadalittasan felkiáltott: - Menj utána, Cratan! A kard íme a tiéd, s ítélkezzen feletted a Holt Lelkek Tavának bosszúra szomjas szelleme!
Ám lelohadt a jókedv, s odalett a káröröm, mert a fenevad épphogy csak egy pillantást vetett - egy tétova pillantást - a csobbanás irányába, s ekkor a Hold fényében egy valaha megperzselt, fekete üreg látszódott ott, ahol a szemnek kellett volna lennie. Vogar csak akkor kezdett el nyüszíteni, amikor a vén Gu-Lomi figyelmeztetése az eszébe jutott, s amit az öreg gnóm most már soha nem fejezhet be. „Meneküljetek, a fenevad nem... " S ekkor már Vogar is tudta, hogy a szörnyeteg nem lát, s reszkető tagokkal várta a feléje araszoló, tapogatózó barom támadását, s még egy utolsó pillantást vetett a Holt Lelkek Tavára. Vészesen fogyott az ideje, hogy a két halálnem közül válasszon... - Kétszáz aranyért odaadom a házamat - mondta a kereskedő, majd hirtelen kétségbeeséssel
önmaga alá licitált. - Százötven-Fürge Calver csodálkozva felvonta a szemöldökét. - Százötven?
Johannes, a jámbor almakereskedő igyekezett a jámborabbnál is jámborabb képet vá gni. - Alkalmi vétel - motyogta. - Százötven aranyért egy szaros vályogkunyhót se kap a
szegénynegyedben... az én házam viszont a belvárosban van. Előnyös helyen. Szemközt a Hercegi Palota hátsó kijáratával. És az alapterülete, beleértve mindhárom szintet, több mint kétszáz négyzetméter! Valóságos palota ez a ház! Akár ezerötszáz aranyat is kérhetnék érte... - Mi a bibi? - kérdezte Calver, és megvakarta az állát. - El kell mondanom - dörmögte az almakereskedő -, mert ha nem mondanám el, ön beperelhetne a
Hercegségi Demokratikus Bíróságon, és kártérítésre lenne kötelezett... Fürge Calver még jobban ráncolta a szemöldökét. - A házban kísértetek kísértenek... A kereskedő sóhajtott. - Rosszabb... - Netán feljön a talajvíz? - Még rosszabb! - Rogyadoznak a falak?
Az almakereskedő erre már csak legyintett; ám ez a gesztusa kifejezett mindent. Mindent! Ugyan már! Ha rogyadoznának a falak, legfeljebb száz aranyat engedne az árból. Fürge Calver kezdett zavarba jönni. - Most már valóban kezdek kíváncsi lenni...
Az almakereskedő nagy levegőt vett, mielőtt belekezdett volna.
- A pincét egy ork család lakja - nyögte ki egy szuszra. Hirtelen a szájára ütött. - Mit is mondok? Az
„ork" kifejezést használtam volna?... Buta nyelvbotlás volt. Valójában azt akartam mondani, hogy a házam pincéjét egy megkülönböztetett sorsú, hátrányos helyzetű, faji kisebbségi család lakja. - Orkok-bólintott Calver.
Az almakereskedő ijedten kapta a szája elé a kezét. - Ebben a városban nem mondunk ilyet! - motyogta ijedten. -Amióta a Herceg meghalt, itt
demokrácia van! Aki orkoknak nevezi a hátrányos helyzetű, faji kisebbséget, annak elkobozzák minden vagyonát és leüttetik a fejét. Calver megvakarta a feje búbját. - De hát... ők maguk is orkoknak nevezik magukat... - Pszt! Könyörgöm, hallgasson! Ne kísértse a sorsot! Még meghallhatja valaki! Calver legyintett. - Én negyedrészt gilf vagyok, és nem szégyellem... legfeljebb egy kicsit. De hagyjuk a politikát!
Térjünk vissza az adásvételre. Feltett 456
szándékom, hogy ideköltözök, magának pedig van egy eladó háza a belvárosban... és mindössze százötven aranyat kér érte. - Az orkok miatt - mondta a kereskedő, aztán elvörösödött. - Úgy értem, a hátrányos helyzetű...
Calver nem hagyta végigmondani a mondatot. - Feltételezem, nem az ön engedélyével költöztek be a pincébe. Jól gondolom? - Önkéntes lakásfoglalók - dörmögte az almakereskedő elesetten. - Négy évvel ezelőtt egy napon
arra ébredtem, hogy nyolc hím, hat nőstény és tizennyolc „méreten aluli" példány lakja a házam pincéjét. Már az első napon befaltak vagy eladtak fél mázsa almámat... a legnemesebb minőségből, hogy a fene a gusztusukat! - Nem próbálta kitenni őket? - kérdezte Calver. Az almakereskedö elképedt erre a feltételezésre. - Hogy tehettem volna? - suttogta. - Elvégre demokrácia van. Ha megpróbáltam volna önkényesen
kihajítani az önkényes lakásfoglalókat, én is törvénysértő lettem volna. Gondolni sem merek arra, miféle büntetést kapha ttam volna... - És a törvény?
Az almakereskedő felemelte a kezét. - Ez itt demokrácia, nem pedig törvény! Calver elnyomott egy félmosolyt.
- Maga szerint a demokrácia rosszabb, mint a zsarnokság? - Hát már hogy a fenébe ne... A Herceg egy gátlástalan, szemét zsarnok volt, de kemény kézzel bánt a
törvénytelenséggel! Most pedig mi van? A bűnözőké a jövő. Akik megpróbálnak törvényesen élni, nagy ívben bekaphatják... Calver nem kérdezte meg, hogy mit „kaphatnak be". Sejtette, hogy nem almát. - Miért nem panaszolta be őket a bíróságon? - Négy évvel ezelőtt bepereltem őket - panaszkodott az almakereskedő. Legyintett. - Nagy dolog! A
fele vagyonomat kifizettem az ügyvédemnek, s a per azóta is folyamatban van. Kissé lassú itt az igazságszolgáltatás. Bár az első határozat másfél évvel ezelőtt arra utasította a hátrányos helyzetűeket, hogy takarodjanak el a pincémből, azóta is ott vannak... Időközben erőszakkal megbecstelenítették mindhárom lányomat, a százhúsz kilós feleségemet... sőt, a hatvan éves anyósomat is felcsinálták... és ennek betetőzéseként az összes almámat felzabálták... és nekem elegem lett! Bármi áron, el akarok költözni innen! Kell a ház százötvenért, vagy sem? Calver vállat vont. - Hülye lennék elmulasztani egy ilyen előnyös üzletet. Az almakereskedő sunyin elvigyorodott. - És a hátrányos helyzetűek a pincében? Calver ezen egy csöppet sem aggódott. Elővette az
erszényét, hogy leszámolja a vételi árat. - Megoldom. 457 2. - Kétezer arany? - kérdezte izgatottan az almakereskedő. - Komolyan hajlandó lenne
visszaszolgáltatni ennyiért a házamat? Calver vállat vont. - Miért is ne? Elvégre százötvenért vettem magától négy héttel ezelőtt, s így egy hónapon belül egyezer-nyolcszázötven aranyat nyerek rajta. No, persze adódtak némi költségek is... megkö zelítőleg
harminc arany értékben... de hát ez az összeg elhanyagolható. - És... biztos, hogy nem kell tartanom... tudja, mire gondolok? Calver mosolygott. - Az örköktől? - Mármint a hátrányos helyzetűektől... - Ne aggódjon! Kiköltöztek a pincéből, és soha többé nem térnek vissza. Legalábbis én úgy gondolom...
Az almakereskedő röhögött. - Igen! Hallottam! Megszállták a körtekereskedő házának alagsorát. Szuper!... Könyörgöm árulja el,
hogy csinálta! Calver sóhajtott. - Vannak bizonyos szakmai titkok... - Mágia? - találgatta az almakereskedő. - Felbérelt egy varázslót, aki rájuk bocsátott egy menekülés -
varázst? Calver a fejét rázta. - Egy ilyen varázslat négy-ötezer aranyamba is belekerülhetett volna. Ráadásul, lévén, hogy az
önkényes lakók ossz létszáma meghaladta a harmincat, igen sok varázslatot kellett volna bevetnem... - Varázsitalok? Bűbáj alá vonta egyiküket, s annak révén rávette a többit a távozásra. - Nos, bevallom, gondoltam erre a megoldásra is - bólintott Calver elismerően. - Ám egy bűbáj-
folyadék alsó hangon egy ezresbe kerülne, s igen sok időt és energiát igényelne a használata. - Orgyilkosok? - találgatta az almakereskedő. - Megölette a vezérhímet, s ettől a maradék csürhe úgy
beszart, hogy elhúzta a szennyest... Fürge Calver csak mosolygott ezen a nevetséges feltételezésen. - Nem szegtem meg a törvényt -jelentette ki. - De akkor... hogy csinálta?! - Ha fizet még kétszáz aranyat, elárulom a titkot. - Áll az alku! Akkor összesen kétezer-kétszázat fizetek! Mondja! Calver vállat vont. - Egyszerű - magyarázta. - A barackkereskedő pincéjében lakott egy soktel erősebb ork család.
Valami tizenkét hím, huszonegy nőstény és negyvenkét „méreten aluli". Fizettem nekik harminc aranyat, hogy három hétre jöjjenek az én pincémbe lakni. - Calver mosolygott. - Már az első napon kiverték innen a maga orkjait... s amikor azok másnap megpróbáltak visszatérni, ismételten ellátták a bajukat... S harmadnap is. Negyednap és ötödnap is. Azok nem próbálkoztak ismét: inkább beköltöztek a körtekereskedő pincéjé be. - Zseniális! - suttogta az almakereskedő döbbenten. - De... miután megszabadult az eredeti
pincefoglalóktól, hogy tudta eltűntetni a pin 458
céből az erősebb és népesebb hátrányos helyzetű, kisebbségi fajhoz tartozó c saládot? Calver mosolygott. - Addig nem kapták meg a harminc aranyukat, amíg vissza nem takarodtak a barackkereskedő
pincéjébe.
