Dixie McKeone Veled szép az élet Janet Talbot, a fiatal pártfogónő, egy állítólagos betörés kapcsán ismerkedik meg Adam Richfielddel. Tökéletesen meg van győződve arról, hogy Adam bűnöző. Végzetes tévedések láncolata indul el. Janet mágikus erővel vonzódik Adamhoz, s szerelmük egyre hevesebb lesz. Adam már azt sem tudja, miként magyarázza meg, hogy ő valójában sikeres építész…
1.FEJEZET Janet Talbot bezárta maga mögött a Bayview Drive-on álló ház bejárati ajtaját, majd fellélegezve ejtette táskáját és a kulcsokat a hallban álló asztalkára. Véget ért az első idegtépő nap az új állásában. Ránézett a karórájára: a következő tizenöt és fél óra az övé. Végre elengedhette magát, gondolkodhatott, és felkészülhetett a második munkanapra, amelyet majd pártfogóként tölt a Villa Venetia intézetben. Az egykori kúria, amelyet Olaszország egyik szép vidékéről neveztek el, most iskolaként működött, azok számára, akiket az állami büntetésvégrehajtó intézetből engedtek ki. A pártfogók igyekeztek a büntetett előéletűek útját egyengetni, hogy azok újból beilleszkedhessenek a társadalomba. Janet először óriási megkönnyebbülést érzett, de miután bekattant az ajtó zárja, megfordult, és megpillantotta az arcát a tükörben. Te jó ég! – gondolta. Az ijesztő tükörkép, amelyet látott, igazán nem lehetett ő, Janet Talbot Spencerből, lowa államból! Bár magában elismerte, hogy a hiúság rossz tulajdonság, mégsem volt képes saját arcképét elviselni. A fáradtság és az első munkanap feszültsége miatt arca egészen keskenynek látszott. Kutatott az emlékezetében, hogy vajon mosolygott-e egyszer is ezen a napon. Kihúzta a csatokat sötétszőke hajából, és mindjárt jobban érezte magát. Most már az arca sem hatott annyira soványnak. Butaság volt ezerháromszáz mérföldet utazni és rögtön másnap munkába állni, ráadásul egy teljesen új helyen. Szerencsére a városba érkezése után nem kellett azonnal lakás után néznie. Az elkövetkező három hét alatt Harry Binns házát őrzi majd, míg a tulajdonos Kanadában tölti szabadságát. Harry a szomszédban nőtt fel, csak néhány mérföldnyire szülőházától, de Janet már nem emlékezett rá. Anyáik ismerték egymást, és az egyházközségi rendezvények szünetében kávé mellett beszélték meg gyermekeik problémáit. Harry örült, hogy kapott valakit, aki távollétében ügyelt a nagy házra, Janet pedig nyugodtan kereshetett magának” olyan lakást, amely megfelelt az igényeinek. Harry levelet hagyott hátra Janetnek, ami több sűrűn teleírt oldalból állt, és így kezdődött: „Köszönöm, hogy jöttél. A következő három hét alatt házam a Tiéd. „A szívélyes köszöntést egy lista követte, „Ezt kell tudnod… 'Volt a címe. A lista többek között olyasmiket tartalmazott, hogy a garázs villanykapcsolója a lefolyó fölött van, meg elromlott a riasztóberendezés. Harry leveléből úgy tűnt, mintha a lány tenne neki nagy szívességet. Janet viszont örült, hogy van hol laknia, bár nem volt túlzottan megelégedve. Ízléséhez képest a helyiségek túlságosan modernek és túlméretezettek voltak. Stílusában semmi egyéni nem volt. Janet megfogta a táskáját, bevitte a vendégszobába, és elkezdett keresni benne egy kényelmes farmert. Hirtelen valami hideghez ért – egy harmincnyolcas automata pisztoly került a kezébe. No de anya! – mormogta felháborodottan. Az idős hölgy állandóan hangsúlyozta, hogy valamennyi nagyváros a bűnözés melegágya, és
Janetnek feltétlenül szüksége van védelemre. Szép kis védelem – gondolta Janet. Legendás rendetlenségét ismerve a fegyvert bizonyára a konyhaszekrényben, a tányérok mögé rejtené, és legalább két órába telne, míg megtalálná. A betörőnek tehát előzetesen be kellene jelentkeznie, hogy pisztolya igazán segítséget jelenthessen. Már épp azon volt, hogy a pisztolyt a bőröndben lévő ruhák alá dugja, amikor eszébe jutott Harry figyelmeztetése, hogy a riasztóberendezés nem működik. Ellenérzéssel bár, de az ágyra tette a fegyvert. Vagy engedélyezteti a pisztolyt, vagy szépen visszaküldi lowába. Janet túl fáradt volt ahhoz, hogy komoly döntéseket hozzon. Még a lakáskeresést is elnapolta. Ahelyett, hogy farmert húzott volna, levetkőzött, és rövid pizsamába bújt. Úgy döntött, hogy csak valami apróságot eszik, néhány percig pihen, majd lefekszik. A konyhában kinyitotta a hűtőszekrényt, de mindabból, amit tegnap este vásárolt, semmi sem volt ínyére. Ezért csak egy pohár tejet töltött, amit magával vitt a nappaliba, amelyre tulajdonképpen jobban illett a szalon kifejezés. Óriási volt, részben beüvegezett, és úgy hatott, mint egy modern iroda. Egy kis alkóvban a kombinált író- és rajzasztal majdnem minden helyet elfoglalt. A helyiség legnagyobb részét rozsdabarna velúrtapéta borította. A tekintélyes ülőgarnitúra olyan volt a szoba közepén, mint valami sziget. Két oldalán háttámasz volt, a többi speciális elemekből készült. Janet óvatosan leült az egyik sarokba, és a hosszú asztalra tette tejespoharát. Éppen az aktuális tv-újság után kutatott, amikor kihűlt dohány illata csapta meg az orrát. Harry több pipát hagyott az íróasztalán, és a legtöbb még tele volt hamuval. Janet kiürítette a pipákat, és elsüllyesztette őket az egyik íróasztalfiókba. De a dohányillat megmaradt. Szellőztetni akart, ezért kinyitotta a belső udvarra vezető ajtót. Rögtön rájött, hogy ez hiba volt, mert a rajzasztal telis-tele volt rajzokkal és vázlatokkal, amelyeket a huzat felkapott, és szerteszét röpített. Janet gyorsan felkapkodta a nagyját, visszavitte az íróasztalra, és azon törte a fejét, hogy milyen nehezéket tegyen rájuk. Az íróasztal mellett egy fehér műanyag, henger alakú rajztartót fedezett fel, amelyben körülbelül egy tucat nagy építészeti terv volt, valamennyi nyomtatott betűvel címkézve. Úgy döntött, hogy a padlón maradt papírokat is feltekercseli. Ha így maradnak, beporosodnak és elpiszkolódnak, mire Harry visszatér. Legalább ennyit megtehet érte. Fogott egy ceruzát, és megírt egy címkét, megkísérelte utánozni a műszaki rajz sajátos betűit. A megcímzett tekercset berakta a rajztartóba. Ezután Janet a rajzasztal egyik lapos, ámde tágas fiókjából elővett egy üres iratrendezőt, és belegyömöszölt egy csomó nagyméretű lapot, amelyeken precíz számítások voltak. Az iratrendezőt visszatette a fiókba, és melléjük rakta Harry munkaeszközeit: zsebszámológépet, különböző vonalzókat és egy szabványkatalógust. Miután rendbe tette az íróasztalt, visszaült előbbi helyére és ivott egy korty tejet. A belső udvarra vezető ajtón keresztül csodálatos kilátás nyílt San Diego sűrűn beépített dombjaira. Janet tekintete azonban visszatért a masszív, hatalmas, tölgyfából készült rajzasztalhoz. Irigyelte Harryt ezért a bútorért. Harry látnivalóan sikeres társtulajdonosa egy nagy építészeti és
mérnöki irodának. Házának nagysága és csodás fekvése mindenesetre erre engedett következtetni. A sikernek Janet számára különleges jelentősége volt, egyet jelentett a beteljesüléssel. Tisztában volt vele, hogy soha sem lesz képes annyira vinni, mint Harry, aki megengedhetett magának egy ilyen csodás, modern villát. Mégis az volt számára a legfontosabb, hogy előre jusson. Janet még mindig a csodás rajzasztalban gyönyörködött, és úgy képzelte Harry vállalatát, hogy az jól olajozott gépezetként egyik sikert a másik után aratja. Így ábrándozva az is eszébe jutott, hogy a maga szerény módján talán tudna versenyezni ezzel a gépezettel. Kiitta a maradék tejet, kivitte poharát a konyhába és elmosta. Még javában sütött a nap San Diego felett, amikor ágyba bújt. Ugyanazon a napon, csak néhány órával korábban Adam Richfieldet hasonló gondolatok foglalkoztatták az Associated Architects & Engineers irodával kapcsolatban. Egy órakor a hátsó bejáraton ment be a vállalatba, lassított léptein és megállt a nagy előcsarnokban. Imádta ezt a légkört, a légkondicionáló zümmögését, a zárt ajtók mögül kiszűrődő hangokat. Ez volt az otthona, ahol a „családja” vette körül. Meghitt érzéssel ment be naponta az irodájába. Amikor most ismét érzékelte az oly megszokott zajokat, felengedtek markáns és szépen lebarnult arcán a vonások. Szeme, amelynek világító kéksége feltűnően elütött lesült arcbőrétől, kedvtelve szűkült össze, amikor hangos cipőkopogást, és valami szemtelen megjegyzést hallott. Nem értette ugyan, hogy az utóbbi mire vonatkozott, de az elmaradhatatlan kacagást ugyanúgy élvezte, mintha értette volna az élcelődést. Túl sokáig voltam távol – gondolta. De a texasi terv több millió dolláros vállalkozás volt, és Adam nem volt hajlandó a dolgot valamelyik zöldfülű alkalmazottjára bízni, amikor a vállalat tapasztalt és dörzsölt konstrukciós mérnöke, Jim Kerns, eltörte a lábát. Ezért hagyta rá Adam a vállalatot Harry Binnsre, és személyesen repült Texasba, hogy a vállalkozást mindaddig kézben tartsa, míg Jim ismét át nem veszi tőle az irányítást. Adam, távollétében nem foglalkozott az irodával. Mind a saját, mind Harry emberei tudták a dolgukat. Persze nagyon hiányoztak neki. Most annál jobban örült, hogy még idejében visszatért, és Harry szabadságra mehetett amit igazán megérdemelt. Adam volt szabadságon az elmúlt évben, Harry viszont nem. A hatalmas teremben, amelynek ajtajában Adam megállt, teljes volt a csend. Sohasem értette, hogy miképpen tudnak Harry építészei ilyen hangtalanul dolgozni. Saját részlege, a mélyépítészet, gyakran tébolydához hasonlított. Ennek ellenére Adam csapata még sohasem mondott csődöt, akkor sem, ha első pillantásra egy-egy feladat megoldása lehetetlennek tűnt. Tovább sétált, majd szólt az új titkárnőnek, Jennynek, hogy visszaérkezett, és végre belépett saját irodájába. Gyorsan átlapozta a postakönyvet, mert valószínűleg pillanatokon belül megjelennek majd a részlegvezetők. Rhoda Manion, az egyik osztályvezető például bizonyára ismét prémiumot fog kérni egyik tehetséges pályakezdője számára. Adam azonban elszámította magát.
– Szia, főnök! – Rhoda valósággal berobbant Adam szobájába. – Rettenetesen hiányoztál nekünk! Itt kellett volna lenned a Perkins-féle jubileumi ünnepségen! Gondolatban Adam gyorsleltárt készített a folyó ügyekről, és azon töprengett, hogy Rhoda megjegyzése vajon melyikre vonatkozhat. Feltételezte, hogy a South Bay Center nevű nagyvállalkozás lehet az, és gyanította, hogy Perkins a tulajdonos. A mérnöknő szókincse nagyrészt kétértelmű gúnynevekből állt. Ezzel sokáig zavarba hozta Adamet, de fantasztikus tehetsége volt ahhoz, hogy egy vállalkozás legkülönbözőbb területeit nagyszerűen és súrlódásmentesen koordinálja. Adam már időtlen idők óta dolgozott együtt Rhodával, és a magánéletben is barátok voltak. – Mit csináltál már megint? – kérdezte mosolyogva, és rákacsintott. – Lehetséges, hogy a cég közel áll az összeomláshoz, és a legközelebbi tíz évre eladósodunk? – Szünetet tartott, és rápillantott óráján a dátumjelzőre. – Talán csak öt évig, hisz nem volt nagyon sok időd. – így igaz – helyeselt Rhoda, és lehuppant egy fotelbe az íróasztal előtt. Adam észrevette, hogy Rhoda gyorsírói jegyzettömböt tart a kezében. Szokás szerint ez a tömb az íróasztalán van, hogy feljegyezze azokat a kérdéseket, amelyeket Adamnek akar feltenni. De még mielőtt Rhoda megtalálta volna a vonatkozó oldalt, ismét kinyílt az ajtó, és Norman Edwards, az építészeti tervező részleg vezetője lépett be. Isten hozta főnök! Remélem, jó útja volt – kezdte. Hangja azonban úgy csengett, mint aki gondolatban messze jár, és tekintete rögtön Rhodán állapodott meg. – Van egy perced? Norman hirtelen megjelenése és nyilvánvaló zavara Adamet azonnal felélénkítette. – Miről van szó? – kérdezte. – Igazából semmiről – tért ki Norman –, csak azt szerettem volna tudni, hogy Rhodánál vannak-e a Wainwright-tervek. Rhoda odafordult Normanhez. – Pénteken azt mondta, hogy minden készen van. – Harry tájékoztatott így. Biztos vagyok benne, hogy a tervek rendben is vannak, csak éppen nem találom őket. – Ó, a fene… – káromkodott Rhoda. – Mindenképpen meg kell találnunk. – Mitől ez a nagy sietség? – kérdezte Adam. Rhoda szó nélkül rámutatott Adam íróasztalán a határidőnaplóra, amelyben a következő napra jegyezték elő a tárgyalást George Wainwrighttal. Ez az ember kész csapás volt! Colorado állam egyik legnagyobb tervezője és az iroda legjobb ügyfele. Megbízásai a legzsírosabbak közé tartoztak, és hozzásegítették a céget a dinamikus fejlődéshez. De ezzel az emberrel szinte lehetetlen volt együttműködni. Mindennek úgy kellett történnie, ahogy azt Wainwright akarta. Szokása volt, hogy a legnagyobb aprólékossággal ellenőrzi a terveket, és jó, ha érkezése előtt huszonnégy órával értesíti az irodát. A legszörnyűbb azonban krónikus türelmetlensége volt. Majdnem minden alkalommal azt követelte, hogy megbízásainak a szakmában szokásos idő fele alatt tegyenek eleget.
Adam ugyan jól tudott bánni ezzel az emberrel, de most kínos volna, ha nem tudná megtalálni a terveket. Pillanatnyilag azonban még nem volt ideges. – Itt kell, hogy legyenek – mondta. – Rhoda, vizsgáld át újra az aktákat! Lehet, hogy a rajzokat a hosszabb kifutású tervekhez rakták. Rhoda bólintott, jegyzettömbjét Adam íróasztalán hagyta, és Norman Edwardsszal együtt elhagyta az irodát. Adam várt egy kicsit, aztán visszament a csarnokba, és belépett a büfébe. A helyiség nagyon hangulatos, kellemes volt, fehér fonott bútorokkal berendezve. A legszebb mégis egy nagy kerek asztal volt, amely körül nyolc krómozott szék állt. Az egyik sarkot kávéfőzőgép foglalta el, mellette egy tartó, amelyből tejszínes tasakokat lehetett venni. A falra keskeny polcokat szereltek ezeken a legkülönbözőbb nagyságú kávéscsészék és a hozzájuk tartozó tányérok voltak. Adam két nagyalakú csészét fordított fel, míg megtalálta a „főnök” feliratút. Telecsorgatta kávéval, és elhagyta a büfét. Az építő- és mérnöki részlegből hangok szűrődtek ki. Szokás szerint itt mindig zárva voltak az ajtók, most viszont sarkig nyitva találta őket. Adam felismerte Norman hangját. Éppen utasította valamennyi műszaki rajzolóját, hogy tegyék tűvé az összes számításba jöhető helyet, hogy megtalálják a Wainwright-féle terveket. Valószínűleg Rhoda sem járt sikerrel az akták átböngészésében. Miután visszatért íróasztalához, Adam átfutotta a maradék postát. Félretette a szaklapokat, hogy majd később nézi át őket. Kézbe vett egy iratrendezőt, amelyet valaki szellemesen a „szemét” címkével látott el. Találó megjelölés – gondolta, amikor áttekintette a tartalmát. Felületesen átsiklott egy betegbiztosító levelén, mely féláron a szokásos előnyök kétszeresét kínálta, és megnézte egy festő és mázoló vállalkozás reklámanyagát. Felötlött benne, hogy nem kellene-e kihasználni a kedvező árajánlatot, és elhatározta, hogy egyszer rendesen megvizsgálja az épület állagát. Ehhez a döntéshez igénybe Veszi majd Rhoda segítségét, és talán arra is megkéri, hogy nézze meg saját lakását is. Talán tudna valami tanácsot adni, hogy miként lehetne több melegséget, kényelmet vinni otthona berendezésébe. Adam tisztában volt vele, hogy lakásából hiányzik valami, de túlságosan türelmetlen volt ahhoz, hogy háztartásának részleteivel törődjön. Azok a nők, akikkel az utóbbi időben járt, nem tűntek megfelelő partnernek ebben az ügyben. Rhoda lakása ezzel szemben kellemes légkört árasztott, és megvolt a maga stílusa is. George, Rhoda férje mindenesetre mindig nagyon jól érzi magát a saját négy faluk között, ha épp nem a világ valamelyik távoli táján utazgat éppen, új olajforrásokat keresve. Az a gondolat, hogy Rhoda segítségét vegye igénybe, kissé nyugtalanította Adamet. Az elmúlt évben sok nővel járt szórakozni, de ha olyasmiről volt szó, mint a saját környezete, csak Rhoda véleménye volt fontos. Vajon mitől lehet ez? Nem akart ezen a kérdésen és a lehetséges válaszon gyötrődni, ezért gyorsan elterelte gondolatait. Nyilvánvalóan Jenny, az új titkárnő fogta össze ezzel a nagy kapoccsal ezt a sereg rózsaszínű jegyzetlapot, melyre az volt nyomtatva, hogy „távolléte alatt…”. Miután végzett a „szeméttel”, Adam nekilátott a jegyzetnek. Nem volt köztük semmi fontos, a legtöbb magánhívásokról
értesítette. Minden, ami azonnali intézkedést igényelt, már Rhodának vagy Harrynek köszönhetően rendben volt, vagy telefonon elintézte Texasból. A következő háromnegyed órát Adam arra fordította, hogy tájékozódjon vállalata jövedelmezőségéről, és felkészüljön az újabb feladatokra. Végül kezébe vette Rhoda gyorsírótőmbjét. Ahogy várta, kérdései messze fontosabbak voltak, mint a reklámanyagok, amelyeket a postájába tettek. És természetesen Rhoda feljegyzéseinek negyedik pontja arról szólt, hogy fizetésemelést szeretne az egyik új alkalmazott számára. A fiatalember pályakezdő volt, és Adam texasi utazása előtt két héttel került a céghez. Szabadidejében többféle továbbképző tanfolyamot is elvégzett, többek között a műszaki rajzolóit is. Rövid időn belül tehát értékes munkaerő lehet. Rhoda, aki maga is egészen alulról kezdte pályáját, fokozott figyelemmel kísérte az új alkalmazottak előmenetelét. Adam éppen azon töprengett, hogy nem volna-e érdemes kidolgozni valami általános elvet a bérekkel és jutalékkal kapcsolatban, de nem jutott döntésre. Ebben a pillanatban ugyanis nyílt az ajtó, és Rhoda lépett be Normannel. Nem volt rá szükség, hogy bármit is mondjanak. Arckifejezésük elárulta, hogy nem találtak semmit. Adam érezte, hogy emelkedik a vérnyomása, de erőt vett magán. Bárki is a hibás, Rhoda és Norman nem voltak érte közvetlenül felelősek. De szörnyen Kínos lenne, ha George Wainwright épp most toppanna be… Az Associated Architects & Engineersnél ilyesmi egyszerűen nem fordulhat elő. – Hol a pokolban vannak? – kérdezte Adam, anélkül, hogy választ várt volna. Annál inkább meglepődött azon, amit hallott. – Tételezzük fel, hogy Harry hazavitte a terveket – válaszolt Rhoda, miközben Norman alig tudta leplezni, mennyire rosszul érzi magát a bőrében. Adamet a cég idősebb társtulajdonosaként mindkét részleg, az építők is, és a mérnökök is a legnagyobb főnöknek tartották, így is tisztelték. Ennek ellenére a mérnökök ugyanolyan lojálisak voltak Harryvel szemben, mint az építészek Adammel szemben. – Elutazása előtt még egyszer át akarta vizsgálni a terveket – magyarázta Norman, és hangjából érződött, hogy kész megvédeni a főnökét. – a szerencsétlen! – mérgelődött Adam, de lelke mélyén örült, hogy végre tudták, hol vannak a tervek. – Nézzük meg az íróasztalát, hátha van benne pótkulcs a lakásához! Sajnos tévedtek. Bár titkárnőjének asztalában találtak egy dobozt, amelyben kulcsok voltak, de azok a vállalati gépkocsihoz és az irodához tartoztak. Noteszét is feltehetően magával vitte, melyből barátai és szomszédai telefonszámát megtudhatták volna. Annak ellenére, hogy Adam és Harry nagyon jól együtt tudtak dolgozni, s üzleti ügyekben vakon megbíztak egymásban, a magánéletben nem álltak valami közel egymáshoz. Harry sosem beszélt a magánügyeiről. Adamen lassan erőt vett a nyugtalanság. – Egy rendes ember hátrahagyott volna egy pótkulcsot arra az esetre, ha elveszti a magáét – dünnyögte. – Nem hiszem, hogy Herry az a típus lenne, aki a virágtartó vagy a lábtörlő alatt hagyná a kulcsait – jegyezte meg Rhoda.
Adam felvonta a szemöldökét, és figyelmesen nézett az osztályvezetőnőre. – Olyan emberekre gondolsz, akik valahol a ház körül rejtik el a kulcsaikat? Rhoda bólintott. Adam olyan hevesen ugrott fel székéből, hogy az nekiütődött a mögötte álló szekrénynek. – Menjünk ki és nézzünk körül? – mondta. – Ha mindhárman keresünk, az meggyorsítja a kutatást. Ezzel azonban nem mentek semmire. Harrynek nem voltak virágcserepei, legalábbis a ház körül nem. Rhodának eszébe jutott, hogy megvizsgál minden párkányt, kiugró szögletet, amit egy nagytermetű férfi elérhet. A spanyol stukkódíszek és az oszlopszerűen kiképzett pillérek, amelyek a mélyen lenyúló háztetőt támasztották alá, olyannyira simák voltak, hogy ott nem lehetett kulcsot elhelyezni. – Nem marad más hátra, minthogy betörjünk – mondta Norman nem nagy lelkesedéssel. – És az, hogy letartóztassanak minket – egészítette ki Adam. A tervekre mindenképp szüksége volt. Általában minden problémára van valami viszonylag egyszerű megoldás, ha az ember elég hosszan töri rajta a fejét. Mivel az iroda a közelben volt, elhatározták, hogy visszamennek, és újból átgondolják a helyzetet. Biztosan találnak valami kiutat. Már éppen túl voltak a félúton, amikor Adamnek eszébe jutott valami. Az út mentén, egy vendéglő parkolójában két rendőrkocsi állt. Adam bekanyarodott, és közvetlenül a kocsik mellett állította le az autót. – Ó, hisz ez csoda! – Rhoda azonnal vette a lapot, amikor meglátta a két rendőrségi autót. – Betörés hivatalos segédlettel. – Legalábbis erre gondoltam – hagyta jóvá Adam Rhoda megjegyzését. Adam, Norman és Rhoda kíséretében besétált a vendéglőbe. A pincérnő szabad asztalhoz akarta vezetni őket, de ők a bárpultot célozták meg, ahol két egyenruhás rendőr fogyasztotta kávéját és élvezte a finom süteményt. Adam bemutatkozott, és röviden előadta a problémát. Amikor azonban a rendőrök segítségét kérte, azok rögtön gyanakodni kezdtek. – A betörés büntetendő cselekmény – vetette közbe a fiatal, vöröshajú bajuszos járőr, akit az egyenruhájára erősített névtábla szerint Brownnak hívtak. – Különösen, ha a házban tartózkodó személy ezáltal veszélybe kerül. Rhoda, aki eddig Adam háta mögött állt, most előrelépett. – Ha lenne valaki a házban, most nem kellene betörőt játszanunk – emlékeztette a rendőrt a tényállásra. – Ha Harry itthon volna, behozhatta volna a terveket az irodába. A Zolinsky névtáblájú tiszt barátságosan bólintott, de nem tűnt készségesebbnek kollégájánál. – Maguk feltételezik, hogy a tervek a házban vannak. De mi van akkor, ha tévedtek? – Csak ott lehetnek – ismételte Adam erélyesen. – Az építészeti tervek bizonyára nem tartoznak azon dolgok körébe, amiket Harry elvinne magával egy kempingezésre. – Lehet, hogy a kocsijában vannak – kombinált Zolinsky. – Autóval ment kempingezni? – Nem, repülővel utazott el – válaszolt Norman. Maguk száz százalékig biztosak abban, hogy nem hagyta a terveket a kocsijában? –kérdezte Brown.
Rhoda és Norman egymásra néztek. Egy véleményen voltak, de nem mertek megesküdni arra, hogy ez a valóság. Azonkívül azt sem tudták, – hogy Larry autója most hol van. Rendben – tolta félre Zolinsky a kávéscsészéjét. – Maguk tehát nem tudják pontosan, hogy a tervek a kérdéses házban vannak-e. A helyzet tehát következő: tételezzük fel, hogy elkísérjük magukat, amikor behatolnak a házba, és megtalálják a terveket. Ebben az esetben a törvény védi magukat, tehát nem követnének el vétséget… – Ha nincsenek ott folytatta Brown rendőr-, akkor segédkezet nyújtottunk maguknak egy törvénytelen cselekedethez, és az sem enyhítene a helyzeten, hogy mi is ott tartózkodtunk… – Ezzel ugye azt akarja mondani, hogy tettestársként használhatnánk magukat – foglalta össze röviden Adam a helyzetet. – Ez igazán érdekes jogi csemege lehetne. – A két rendőr bólintott, és állandóan mosolygott. Zolinsky, aki az első pillanattól kezdve megértőbbnek tűnt, új ötlettel állt elő. – Megkísérelhetnék, hogy bírói hozzájárulást szerezzenek. Abban az esetben mindegy volna, hogy ott találják-e a terveket vagy sem. Adamnek nem volt ideje arra, hogy utánajárjon a törvényes jóváhagyásnak, de azt sem akarta, hogy a két rendőr ezután állandóan Harry házát figyelje. Nem mintha megmondta volna a címet, de a környéket elég pontosan leírta. Úgy tett, mintha örömmel venné a javaslatot. – Hálás köszönet! Ez kiváló ötlet – mondta. Kezet nyújtott a rendőröknek, és egyszerűen nem törődött Norman és Rhoda sokatmondó pillantásaival. Az irodához vezető úton mindketten azt kérdezték, hogy nem kellene-e megkeresni egy bírót. – Felejtsétek el! – válaszolt Adam határozottan. Ránézett az órájára. – Már húsz perccel elmúlt öt óra. Ma délután már nem számíthatunk semmiféle törvényes segítségre, és a tervekhez még ezen az éjszakán hozzá kell jutnunk. Aztán újabb nehézség jutott az eszébe. – Nem tudunk behatolni Harry házába, mert van riasztóberendezése. – Amelyik éppen rossz – lelkendezett Norman, ezen a napon először. – Hallottam, amint erről beszélt telefonon, röviddel elutazása előtt. A szállító cégnek szüksége van néhány hétre, amíg megszerzi a kellő alkatrészeket. A garázsajtóval van valami baj. Akárhogy is van, az a lényeg, hogy nem kell küszködnünk a riasztóberendezéssel. – Jó, akkor ez rendben van – állapította meg Rhoda. – Tehát mégis véghezvisszük a szörnyű bűntényt. Az irodában kísérletezgettek egy darabig, hogy a kávéfőző automata szánja meg őket, de mivel az eredmény kávézacc lett feladták, és ehelyett neki álltak megtervezni az akciót, amit Rhoda rögtön Wainwright-féle csínynek nevezett el. Szükségük volt sötét színű ruházatra. – Nincs fekete nadrágom – vetette közbe Norman. – A farmernadrágom elég sötét – vélekedett Rhoda. – Azon kívül valami sötét felsőrészt kell húznod. Ha a bokrok között mászol, nem lesz jó a hófehér ing…
– Rendben, én is így képzeltem – mondta Adam. Nem figyelt Norman és Rhoda beszélgetésére, hanem megpróbálta emlékezetébe vésni Harry villáját. Vajon van-e ott valami bokor, ami védelmet nyújthat? A ház belsejét viszont jól ismerte. Amíg a kezdet kezdetén megfelelő, és ráadásul megfizethető irodahelyiséget nem találtak, Harry lakásából bonyolították az üzleteket. – Megvárom, amíg teljesen besötétedik. Akkor odamegyek, elhozom a terveket, addig ti itt vártok az irodában. Még ma éjszaka elvégezzük az összes szükséges javítást. A másolatokat pedig holnap reggel rögtön megcsináltathatjuk. – Arról szó sem lehet, hogy egyedül menj oda, nem engedjük – ellenkezett Rhoda. Norman, aki ugyanolyan energikusnak tűnt, mint Rhoda, nyugtalanul fészkelődött a székén. – Főnök, nem mehet oda nélkülünk, semmi esetre sem! Végtére is nekünk kell őrködnünk, amíg maga a házban tartózkodik. – És valakinek vezetnie kell azt a kocsit is, amivel el lehet tűnni, ha gáz van – tette hozzá Rhoda valami izgalmas kalandban reménykedve. – Ha felfedez valamilyen szomszéd, gyorsan el kell tűnnünk. – Eltűnni!? – kiáltott fel Adam. – Ha könnyen bejutok a házba, nyugodtan jöhet a rendőrség, hisz a tervek ott vannak. Ti is hallottátok a vendéglőben a két rendőrtisztet: ha egyszer a kezemben lesznek a tervek, senki sem tehet ellenünk semmit! – És legalább három napod rámegy, míg ezt bebizonyítod – ellenkezett Rhoda. – Vajon hogyan fog reagálni Wainwright, ha a holnapi tárgyalás színhelye a börtön lesz? Képzeljétek el, milyen képet fog vágni! Adamnek nevetnie kellett. Ha Rhoda és Norman a házon kívül marad, nem volt ellenére, ha elkísérik. Életében eddig még szinte valamennyi nehézségen könnyedén úrrá lett, igaz, sosem tört be sehová, és nem került a törvénnyel sem összeütközésbe. Nem is volt az ilyesmi ínyére. Ha Rhoda és Norman kívül maradnak, legfeljebb az idegen területre való behatolás vétségét követik el, míg ő; Harry társa megmagyarázhatja jogos cselekedetét. Adamhez hasonlóan Norman is nőtlen volt és Rhoda férje éppen DélAmerikában kutatott olaj után. Így fogták magukat és egy vendéglői közös vacsorát követően az irodában átöltöztek, majd megfelelő betörőszerszámok után néztek. A gyűjtemény egyszerűen nevetséges – panaszkodott Adam, amikor megmutatta a maga szerzeményeit: volt köztük egy ruhafogas fémből, egy nagy gemkapocs, két hajtű és néhány köteg gumiszalag. Adam tiltakozása ellenére Rhoda megingathatatlan volt. vedd tudomásul, hogy egy ruhafogassal és gemkapcsokkal sok mindent meg lehet oldani. És ha mindez nem elég, egy hajtű mindig kisegít a bajból, de minek a gumiszalag? – kérdezte Norman. Rhoda megvonta a vállát, egyszerűen praktikus. Még további tárgyakkal gazdagította Norman íróasztalát: két piciny blamával és sötét papírívekkel, amelyek Norman kincstárából származtak Adam panaszkodott, hogy az egész holmi elviteléhez már egy aktatáskára van szüksége. Minek ez a sötét papír?
Fényre van szüksége, hogy felnyisson egy zárat – magyarázta Norman. Ha árnyékolás céljából ott van a fekete karton, senki sem látja, hogy mit csinál. – Bánom is én – adta fel a harcot Adam. – Magunkkal kellene vinnünk egy szögmérőt, hogy mindent aprólékosan kiszámíthassunk. Kollégái nem értékelték szellemességét. – Egyáltalán, hogy kell feltörni egy zárat? – kérdezte Adam, miután felszerelésüket belegyömöszölte az aktatáskába, és elindultak Harry villája felé. Normannek halvány fogalma sem volt róla. – Csak egy darab drótot kell a zárba dugni, és könnyedén mozgatni benne javasolta Rhoda. – Nem kezdek ki egy ajtózárral – döntött Adam. – Azt hiszem, egyszerűbb lesz, ha valamelyik ablakot próbáljuk kinyitni. De az ablak sem volt könnyebb eset. Rhoda a kocsiban ült, amelyet a sarkon állítottak le. Letekerte az ablakokat és őrködött. Felőle kezdődhetett az akció. Készen állt, hogy azonnal indítsa az autót, és felvegye a társait, ha szükség van rá. Egyelőre azonban minden a terv szerint haladt. Adam először egy gemkapoccsal próbálkozott, míg Norman az ablak zárjára irányította a zseblámpát, és a sötét kartont árnyékolásnak használta. Bár a fémdrót hajszálpontosan illett a zárba, túlságosan hajlékony volt ahhoz, hogy megmozdítsa a zárszerkezetet. Amikor Adam a vállfát húzta ki az aktatáskából, véletlenül szétszórta a hajtűket, és végül meg kellett állapítania, hogy a vállfa drótja túl vastag, nem fér be a nyílásba. Ahhoz, hogy megtalálják a hajtűket, több fényre lett volna szükségük, mint amennyit ebben a helyzetben megengedhettek maguknak. – Talán vannak olyan tanfolyamok, ahol betörőket képeznek – súgta Adam. Norman, akinek a hideg futkosott a hátán, csak egy ijedt pillantást vetet főnökére és meg, sem mert mukkanni. Na jó, végszükség esetén megteszi egy hitelkártya is – mondta Adam, és előhalászta a tárcáját. A csapózár halkan nyöszörgött, miközben Adam kinyitotta az ablakot. Széthúzta a függönyöket, és magához vette az egyik elemlámpát, hogy tájékozódni tudjon. – Csomagolják vissza a táskába a betörőeszközöket – súgta Normannek. – Ha megtalálom a terveket, kiadom az ablakon. – Nem jön vissza? – kérdezte Norman. Hangja remegett, és olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani. – Elviszik a rajzokat az autóhoz – ismételte meg Adam. – Én visszazárom az ablakot, és a bejárati ajtón keresztül hagyom el a házat. Harry háza mégsem maradhat nyitva a betörők számára! Adam jól ismerte a ház belsejét, tudta, hogy éppen a nagy nappaliban van, ahol Harry rajz- és íróasztala állt. Amint az várható volt, egy halom feltekercselt terv, rajz volt a rajztartóba téve. Adamnek csak másodpercekre volt szüksége, hogy megtalálja azt a tekercset, amelyre valaki körültekintően ráírta a „Royal Arms” feliratot. A betűk kissé furcsának tűntek, hisz biztos, hogy nem Harry írása. A laikus számára általában minden építész vagy mérnök nyomtatott betűje azonos. De a
szakember szemének mind olyannyira egyedi, mint a kézírás, vagy az ujjlenyomat. Adam összeráncolta a homlokát. Azon tűnődött, hogy vajon ki ragasztott erre a tervre öntapadó címkét. Megvonta a vállát. Valószínűleg Jenny volt az, az új titkárnő. Miután ebben megnyugodott, megkönnyebbülten fogta a tekercset, és odavitte az ablakhoz. Éppen abban a pillanatban, amikor átadta Normannek az anyagot, kinyílt a szomszédos ház ajtaja. A fénysugárban, ami kicsapott a kertbe, látni lehetett egy kiskutyát, amint kiszalad a verandára, és lefelé ugrándozott a lépcsőn. – Menjen innen a lehető leggyorsabban – mondta Adam Normannek. A két kert között nem volt kerítés. Ha a kutya átjön, és idegeneket fedez fel, amint a sötétben settenkednek, bizonyára elkezd ugatni. Norman aggódva nézett a kutya vélhető tartózkodási helye felé, és úgy határozott, hogy megkerüli a házat, nehogy a kutya észrevegye. Adam óvatosan behajtotta az ablakot, lelkiismeretesen bezárta, és ismét visszaeresztette a függönyt. Két teljes percet várt, amíg újrahasználta elemlámpáját. Átvágott a nappalin, és belépett a hallba. Néhány lépés után gyorsan eloltotta a lámpát. Az étkezőhöz vezető boltíveket tisztán ki lehetett venni. Rájött, hogy a ház utcai frontjára néző ablakok függönyeit nem húzták össze. A szomszédok bizonyára csodálkoznának azon, hogy mi ez a nagy világosság Harry távollétében, és biztosan átjönnének. Adam tovább tapogatózott a félhomályban, és jó memóriájára hagyatkozott, hisz ismerte a házat. Csak az volt a bökkenő, hogy valahányszor Harrynél járt, még sosem állt bőrönd az előszobában. Szabályosan keresztülesett rajta, és teljes hosszában elterült a padlón. Mielőtt még feltápászkodhatott volna, hirtelen minden fénybe borult. Kigyulladt a hall valamennyi csillárja. Felült, körülnézett, egyenesen egy fiatal nő kitágult pupillájú, félelemmel teli szemébe nézett. A nő fehér csipkékkel díszített, testhezálló pizsamát viselt. Hála a rövid nadrágnak, lélegzetelállító látványt nyújtott karcsú, hosszú lába. Felső testén hullámzó domborulatai sejtetni engedték a vékony derék fölött a szép formás kebleket. Sötétszőke haja, amely még kócos volt az alvástól, kedves arcot vett körül. Ezt az idilli képet némiképp zavarta az az acélkék pisztoly, amit pontosan a férfi mellének szegezett.
2. FEJEZET Janetet a fény ugyanúgy elvakította, mint a betörőt. Maga is csodálkozott azon, hogyan sikerült annyira összeszednie magát, hogy a szempillája se rezzenjen. Attól félt, hogy az illető gyengeségének legkisebb jelét is képes kihasználni. Így azután szobormereven állt, és az idegen mellének szegezte a pisztolyt. Magában persze nagyon jól tudta, hogy töltetlen fegyverrel nem tudna kárt okozni. Amennyire gondolkodni tudott, felfogta, hogy a betörő fegyvertelen, és minden jel arra mutatott, hogy megijedt. Az idegen tekintete a kezében tartót fegyverről az arcára vándorolt, majd vissza. Janet attól tartott, hogy
hangja elárulja idegességét, így nem szólt, maradt, ahol volt, de nem tévesztette szem elől a betolakodót. Mi az ördögöt csináljak most? – fontolgatta. Rengetegszer hallani betörésekről, de Janet még soha nem számolt azzal, hogy ilyesmi vele is megtörténhet. Nem hitte, hogy maga is keveredhet ilyen veszélyes helyzetbe. Janet tovább nézte a férfit. Egyáltalán nem felelt meg annak a képnek, ahogyan a betörőket elképzelte. Mégis erőt vett magán. Tanulmányai alatt; éppen eleget hallotta, szinte belésulykolták, hogy nincs tipikus bűnöző. Az idegen testhezálló magasnyakú pulóvert és farmernadrágot hordott. Napbarnított bőrével nagyon vonzó jelenség volt. A férfi, miután kezdeti sokkját leküzdötte, vizsla tekintettel nézett Janetre. Arckifejezése is megváltozott, most inkább haragosnak tűnt. Janet nem engedte ki látóköréből. Amikor felállt, szó nélkül közelebb lépett hozzá, a fegyvert továbbra is két kézben fogva. Határozottsága láttán a férfi megállt. Ahelyett azonban, hogy félelmet árult volna el – Janet arra gondolt, hogy valami menekülési lehetőséget keres –, szemmel láthatóan elengedte magát, és állhatatosán fürkészte a lányt. – Egész idő alatt itt tartózkodott a házban? – szólalt meg végre. Janet lélegzete elakadt. Nahát, ez a betörő! Hogyhogy még ő tesz fel kérdéseket? Mivel továbbra is úgy gondolta, hogy az a legjobb, ha néma marad, nem válaszolt. Bár még mindig a férfira célzott, úgy tűnt, hogy az illető egyre biztosabb magában. Ökölbe szorította a kezét és dühösen Janet bőröndjére csapott. Hihetetlen! Végigcsináltam ezt az egészet, maga pedig közben itt volt. szeme szikrázott a dühtől. – Abból indultam ki, hogy üres a ház. A magáé ez a koffer? Igazán lehetetlen helyet talált neki! Sajnálom, de nem számítottam látogatóra – válaszolt Janet. A lány ironikus megjegyzése láthatóan célba talált, mert a férfi dühösen rászólt. Vagy tegye le azt a hülyeséget a kezéből, vagy hívja a rendőrséget! – Adam hangja most parancsoló volt. – Most meg fogok mozdulni. Semmi pánik, nem megyek közelebb magához. Maradjon ott, ahol van. – Janet hangja vészjóslóan csengett. – Ne legyen ennyire buta! Ha hívni akarja a rendőrséget, oda kell mennie a készülékhez. Azon kívül szeretnék leülni, ha továbbra is egymást akarjuk bámulni. Janet feszülten figyelte, ahogy a férfi lassan hátat fordított neki, és bement a nappaliba. Miközben követte, az idegen határozottan odalépett egy szekrényhez, és kinyitott egy első látásra tükörnek tűnő valamit, ami mögött tökéletesen berendezett házi bárszekrény húzódott. – Pillanat! Csak nem képzeli, hogy egyszerűen… – Janet nem fejezte be a mondatot, mert az iskolában feldolgozott esettanulmányok egyikének sem vette hasznát. Ilyen helyzetre nem készítették fel. Mit tegyen? A betörő két szódás whiskyt kevert, majd megfordult. Kényelmesen odasétált az egyik fotel mellett álló asztalkához, és rátette az egyik poharat. A másik pohárral a kezében lazán elhelyezkedett a nagy kanapén, és kinyújtotta a lábát. Mivel Janet még mindig az ajtóban állt, a férfi türelmetlenül mutatott az egyik fotelra. – Ha úgy lennék öltözve, mint maga, inkább leülnék – mondta.
Janet sebtében végigpillantott magán. – Nem tudom, mi a kifogása a pizsamám ellen. Ha nem tetszik, azt ajánlom, hogy inkább nappal törjön be. – Ó, semmi kifogásom nincs, és egészen biztos, hogy hasonlóan gondolkodnak a férfiak a szomszédban is. – Adam rámutatott az ablakra. Janet elfelejtette összehúzni a függönyöket, úgyhogy minden járókelő szabadon beláthatott. A felfedezéstől elpirult. – Még sötétedés előtt bújtam ágyba, ezért nem gondoltam a függönyökre. Vajon miért kért elnézést ettől az embertől, legalábbis miért szabadkozott? Végül is ez az ember illetéktelen behatoló, betörő. – A ruházatomról ne vitatkozzunk – utasította rendre a férfit, de automatikusan szót fogadott, és leült az egyik fotelbe. Majd csak lelohad a gúnyos mosoly az arcáról! Janet azzal volt elfoglalva, hogy magabiztosnak tűnjön. Odanyúlt a pohárért és jókorát kortyolt belőle. Az alkohol tűzként égette a torkát, akaratlanul elfintorodott. – Az italért, külön öt évet kap majd – nyögte ki végre, mikor össze tudta magát szedni. – Felkészült rá, hogy meghallgasson? – kérdezte Adam. Élvezte a helyzetet, s kényelmesen hátradőlt. Vajon az ital hatása volt, vagy a fölényes hangnem dühítette fel ennyire Janet mindenesetre összeszedte magát, hogy ura maradjon a helyzetnek, a képzés során megtanulta, hogy a rábízott személlyel mindaddig szigorúnak kell lennie, amíg ki nem alakul valami kapcsolat, amire lehet építeni. A tanultakat a mostani helyzetre alkalmazva, Janet úgy gondolta, hogy a legfontosabb megmutatni, ki az úr a házban. – Attól tartok, hogy kívülről tudom az összes lehetséges magyarázatot legalábbis hallottam már róluk – válaszolta gépiesen. – Valamennyit? – húzta fel gúnyosan a szemöldökét Adam. – Valamennyit – ismételte Janet. – Hogy csak néhányat említsek: véletlen volt, volt okom rá, hisz pénzre volt szükségem. Pénzre a családom számára vagy egyszerűen nem volt szerencsém az életben… Janet felsorolásában lehetett valami, ami a férfit érzékenyen érintette, mert szeme hirtelen villámokat szórt. Ahelyett azonban, hogy beismerő vallomást] tett volna, megkérdezte: – Ugye azért az is elképzelhető, hogy egyik ok sem fedi a valóságot? Vagy nem? Janet tudatosan próbált határozott választ adni, s hangját ennek megfelelően irányította. – Bizonyára. De a maga szájából minden beismerés hazugság volna, amint ezt mindketten tudjuk. – Csakugyan? – A férfi hangja hirtelen veszélyessé vált. – Maga ezek szerint már eleve tudja, hogy nem az igazságot akarom elmondani? – Ha adok magának lehetőséget rá, akkor igen. – Akkor miért nem hívja egyszerűen a rendőrséget? – Mert más terveim vannak magával. Ebben a pillanatban Janet ugyanúgy meglepődött saját szavain, mint a férfi. De tisztában volt azzal, hogy évek óta elkötelezte magát meggyőződése mellett: tanulmányai során végig arra tanították, hogyan kell börtönviselteket rehabilitálni, ő pedig mindig azt vallotta, hogy aki megsérti a törvényt, azt könnyebb lenne jó útra téríteni, ha nem ítélnék el,
ha esélyt adnának neki. Mindenesetre nem kellene a megbélyegzést viselnie… Arról nem is beszélve, hogy ez a módszer az állam pénztárát sem terhelné annyira, kevesebbe kerülne. – Mutassa a jogosítványát – követelte. Adam megint meglepődött. Miután ismét alaposan végigmérte a lányt, vállat vont, és farmerzsebéből előhalászott egy keskeny tárcát. Át akarta adni Janetnek, de a lány megrázta a fejét. Csak a jogosítványt – mondta, miközben igyekezett eltalálni a rendőri hangot, amely még élénken élt benne, hisz nemrég fülelték le gyorshajtás miatt mindenesetre csak előny lehet, ha megmutatja a vele szemben ülőnek, hogy ő uralja a helyzetet. A férfi szót fogadott, kikeresett egy kis, szögletes, műanyagtasakos kártyát odadobta a lánynak. Janet felvette a kártyát az öléből, és elolvasta. Az arckép pontosan olyan, mint az eredeti, az érzéki száj a képen is erős egyéniségről árulkodott. A kék szempár, mely rögtön magára vonta a lány figyelmét, a fényképen egyenesen kihívónak tűnt. Janet megjegyezte magának a nevet, címet, és visszaadta az idegennek a jogosítványt. Rendben – nyugtázta Adam. – Látta a jogosítványomat. És most mi van? – meghallgatna esetleg végre? Úgy gondolom, hogy máris eleget beszélt – válaszolt Janet –, és most én következem. Akarja, hogy hívjam a rendőrséget? Nem igazából. – Akkor maradjon csendben. Tulajdonképpen szégyellnie kellene magát folytatta Janet, és félig kiitta whiskyjét. – Bizonyára nem volt oka rá, hogy betörjön ide. Úgy tűnt, mintha Adam ezt a megjegyzést rendkívül mulatságosnak tartaná. – Miért? Másoknak van? – kérdezte gúnyosan. – Nem… – válaszolt Janet lassan. – De vannak emberek, akik olyan helyzetbe kerülnek, hogy már nem találnak kiutat az életükben. Magának viszont még van egy esélye. Még megállhat a lejtőn. Én meg tudom ítélni az ilyesmit. És kérem, hagyja abba ezt a szemtelen vigyorgást, uram! – kiáltott fel bosszúsan Janet, amikor észrevette, hogy beszélgetőpartnere csak nagy nehezen tudta elfojtani a nevetést. – Vagy komolyan veszi a társalgásunkat, vagy nincs több mondanivalóm. – Nagyon is komoly vagyok- biztosította Adam a lányt, bár szája sarkában továbbra is árulkodó mosoly bujkált. – Rendben – mondta Janet, és közben arra gondolt, vajon mitől lett a hangja hirtelen ilyen rekedt. Nyilván az alkohol az oka – gondolta, és elhatározta, hogy nem iszik több whiskyt. Röviden bemutatkozott az idegennek, és mesélt a szakmájáról. Még azt is beismerte, hogy pályakezdő, és épp Harry házát őrzi. Mivel a pártfogó feladata az, hogy védencének biztonságérzetet adjon – mindenesetre így tanulta, elhallgatta, hogy Adam az első esete. Helyette megpróbálta a férfinak elmagyarázni terveit, elképzeléseit arról, hogyan lehetne Adamet „megjavítani”. – Nyilván szeretné elhagyni a házat, és a maga útját járni pártfogói segítség nélkül – kezdte Janet, és maga is elcsodálkozott, hogy mennyire
sablonszöveget mond. Lehet, hogy a whisky az oka? Nos, a Scotch Skóciából származik, és a skótokról úgy hírlik, hogy nagyon előírásosan viselkednek. Hirtelen az jutott eszébe, hogy ha tequilát inna, akkor automatikusan tüzes mexikói táncokat lejtene? Megrázta a fejét, és kényszerítette magát, hogy visszatérjen a témára. – Ha meghallgatná végre a magyarázatomat… – kezdte ismét Adam Richfield. Janet azonban belefojtotta a szót. – Ugyan, hallgasson! – kiabált indulatosan. Lenyelt még egy kortyot, de most már kisebbet, mert a pohár már majdnem üres volt. Vajon mitől tud ilyen nehezen koncentrálni? – Ne akarjon átverni – utasította rendre a férfit. Esetleg át kell térnünk a tequilára – gondolta magában. Bár az ötlet feldobta, mégis gyorsan elvetette. Adam sötét pillantásokat lövellt felé, de Janet elhatározta, nem hagyja, hogy gondolatait összezavarja egy betörő. – Ne jöjjön nekem buta mentegetőzésekkel. Tetten értem magát. Ez tény. A pisztoly enyhén remegett a kezében, de ez most mindegy volt, tudta, hogy amúgy sem tudja tovább nyugodtan tartani. – Olyan férfinak képzeltem magát, aki vállalja is, amit elkövetett. Tévedtem talán? Lehet, hogy maga egyszerűen egy gyáva alak, aki azon töri a fejét, hogy minél gyorsabban kikászálódjék az ügyből. Ezzel a megjegyzésével Janet érzékenyen érinthette Adam férfiúi önérzetét, mert az igen hevesen reagált. Úgy tűnt, hogy betölti az egész helyiséget, amikor előrehajolt és fel akart ugrani. Janet azonban nem volt teljesen tisztában vele, hogy ez valóban így van, vagy csak az alkohol hatására látja így. – Tartózkodjék attól, hogy állami hivatalnokot fenyegessen! – Az állami hivatalnok státuszával igazából csak a Villa Venetia tulajdonosa rendelkezett, de Janet úgy döntött, hogy most nem foglalkozik ilyen apróságokkal. Lehet, hogy épp a megfelelő hangot ütötte meg, mert Adam egy pillanatra elbizonytalanodott, és visszaült a helyére. – Együttműködik velem, vagy nem? – kérdezte Janet. Adam nyugodtan viselkedett, bár úgy nézett ki, mint egy minden pillanatban ugrásra kész macska. – Maradjunk abban, hogy kész vagyok meghallgatni magát. – Maga máris ismeri a tényállást? – Van némi tapasztalatom az aktákkal kapcsolatosan, ha erre gondol. Ha nem hajlandó engem komolyan venni… – Jól van, rendben! Büntetett előéletű vagyok, de még sohasem voltam börtönben. De hisz úgysem hisz nekem… – De, azt hiszem, mégis hiszek magának – bökte ki lassan Janet. – A börtön nyomokat hagy az emberen. Nem egyformán, de úgy látom, hogy magán egyiket sem lehet felfedezni. – Köszönöm, hogy legalább ezt elismeri – válaszolt Adam. Jól van – folytatta a lány, és visszatért eredeti ötletéhez, miközben azon töprengett, hogy vajon miért ér ilyen lassan célba. – Magára bízom a választást. Vagy hívom a rendőrséget, vagy beleegyezését adja a magánpártfogásnak. Adam olyan képet vágott, mintha egy kis sétára invitálták volna a holdra. Igen, pártfogói segítséget- ismételte Janet, bár a férfi meglepetése kicsit zavarta az elképzelését. – Szívesen készítenék magával egy tesztet.
Tehet egy… – dohogta Adam dühösen. – Ha azt hiszi, hogy tesztelgethet, vizsgálja az intelligenciahányadosomat és a lelki életemet, akkor nem. Hívja inkább a rendőrséget. De hisz nem ilyesfajta tesztekre gondoltam – vágott vissza Janet ingerülten.–Ez nem tartozik a pártfogó feladatkörébe. Hanem mi? – nézett rá Adam bizalmatlanul. A lány kihúzta magát, hisz jogosan volt büszke hivatására. A lényeg az, hogy segítünk védenceinknek olyan legális foglalkozást találni, ami érdekli őket. Megtanítjuk őket, hogy kell bemutatkozni és állást keresni. Segítünk, hogy megállapodjanak, lakást találjanak, és rendezzék saját életüket. – Adam bizalmatlan tekintete feszélyezte, ezért gyorsan folytatta, hogy befejezhesse a mondókáját. – Ha sikerül megteremteni azokat a feltételeket, hogy a visszaesés veszélye nélkül megint normális életet éljenek, visszavonulunk, és magukra hagyjuk őket. – Maga tehát vissza akar téríteni a jó útra, hogy szófogadó állampolgárrá váljak? –Adam hangja ironikusan csengett, és úgy tűnt, mintha szórakoztatná a dolog. – Ha úgy gondolja, hogy nem képes végigcsinálni, akkor megtakarítom magamnak a fáradságot – válaszolt Janet hűvösen. Úgy érezte, hogy ezzel ismét megsértette Adam férfiúi hiúságát, ami ugyan hivatásának alapelveivel nem egyezett. Véleménye szerint azonban Adam Richfield esetében egészen más volt a helyzet. Ha ezzel a sokkterápiával rá tudná venni egy másfajta életvitelre, az óriási siker volna. Ha meg tudja törni a férfi büszkeségét, akkor megkezdheti a munkáját, ami abból áll, hogy védencének megtépázott önbizalmát helyreállítsa. Ha tényleg sikerülne visszafordítani a férfit a rossz útról, akkor ez igazolná módszerét, hisz megmenthette attól, hogy rács mögé kerüljön. – Döntsön végre – sürgette a férfit. – Ez zsarolás. – Nevezze annak, aminek akarja. Maga dönt. – Janet nem hagyta, hogy Adam gyanúsítgatása kihozza a sodrából. Minden igyekezetével azon volt, hogy a méltóság látszatát keltse, higgadtságot és magabiztosságot sugározzon, s ezzel elbizonytalanítsa Adamet. Adam ahelyett, hogy válaszolt volna, lassan felemelkedett. Kezébe vette poharát, és kérdően tekintett Janetéra, amely régóta üres volt. Újratöltette a lány poharát, hisz ha egy kicsit becsíp, talán gyorsabban célba érhet… A cél szentesíti az eszközt – gondolta, legalábbis egy bizonyos pontig. Miközben a lány előrehajolt, pizsamájának felsőrésze szétnyílt kissé, érdeklődő tekintete láttán megpróbálta elrendezni a csipkét, már amennyi egyáltalán. Közben Adam várta, hogy poharát odanyújtsa, ám ehhez szükséges lett volna az a keze, amelyikkel a pisztolyt tartotta. Felületesen érzéki Adam pillantását, amely azonnal a fegyverre vándorolt. A férfi tekintete zavart volt. – Készítse már el az italokat – szólította fel a lány, és a nyomaték kedvéért parancsolóan lengette a kezét ide-oda. Adam a bárpulthoz ment, de Janett rajta tartotta a szemét. Bár feje a whisky hatására kezdett méhkashoz hasonlítani, nem volt annyira becsípve, hogy megkockáztassa, hogy hátat fordítson.
– Engedje meg, hogy még egyszer összefoglaljam a dolgokat – mondta Adam, miközben teletöltötte a poharakat. – Maga tehát valamilyen polgári foglalkozást akar nekem keresni, és… – Nem, nem, félreértett. Semmit sem keresek magának. Mindenben maga dönt. – Semmi alkalmassági vagy intelligenciateszt? Én csak elmesélem, hogy mivel szeretnék foglalkozni, és ez minden? – Igen, ha az törvényes, vagyis vállalható. – Milyen feltételeket szab? – Választásának a valóságból kell kiindulnia. Például nem javasolhatja hogy a General Motors vezérigazgatója akar lenni. Olyan foglalkozásról lehet csak szó, amihez megvan a képzettsége, vagy amely egyszerűbb átképzéssel elérhető a maga számára. – De én magam választom ki a munkát? – így van. Hallgatom magát. Maga elmondhatja az ötleteit, én pedig segítek a megvalósításukban, és esetleg olyan megoldást találhatunk, amelyre talán még maga sem gondolt. Adam visszament a lányhoz, aki figyelmesen vizsgálta. A férfi azonban meg sem próbált közeledni hozzá, megállt a kisasztal mellett, letette a poharat, és visszament a díványhoz. Miután elhelyezkedett, megemelte a poharat és várta, hogy Janet is hasonlóképpen cselekedjék. Nyilván koccintani kíván – A zsarolásra – mondta, s közben kék szemét le nem vette Janetről. A lány nyílt tekintettel válaszolt. – Bármilyen szakmáról is legyen szó! – Maga tényleg kényszeríteni akar erre a tervére? – kérdezte Adam. Janet észrevette a férfi világos szemének villanását, és hirtelen kétségek fogták el. Kemény akaratú férfi ült vele szemben. Vajon sikere lesz-e? Meg nyerheti-e tervének? – Az a véleményem, hogy maga majdnem mindent sikerre vihet, amihez csak kezd – mondta. Úgy érezte, elérkezett a pillanat, amikor megadhatja neki azt a bátorítást, amelyre szüksége van, hogy új életet kezdjen. – Maga olyan hogy képes bizalmat ébreszteni. Jó a kifejezőképessége, és nem tűnik betegnek Nyilvánvalóan erős és egészséges. –Tekintete végigsiklott a tekintete mosolya elárulta, hogy észrevette, és a lány sietve folytatta. Azt is vegye számításba, hogy vonzó, bár figyelmeztetnem kell, a nők esetében nem elégszenek meg annyival, hogy az illető jóképű. mosolya szélesre húzódott. Értem. Magának tehát az a véleménye, hogy ha sikeres és törvénybe nem ütköző munkát végzek, a nőknél is sikert arathatok? – természetesen – biztosította Janet. És azt is érdemes végiggondolni. – A férfi hirtelen elgondolkodott. Janet gratulált magának, szemmel láthatóan elérte célját. Már éppen inni akart erre az örömre, amikor minden homályossá vált körülötte. Bár már érezte az alkohol hatását, mégis megengedett magának még egy apró kortyot. Mikor Adam Richfield felállt, a lány rögtön letette a poharát. Ha belemegyek a tervébe, akkor most elmehetek? Semmi rendőrség? A lány hevesen bólogatott. Amennyiben becsületszavát adja, hogy a következő két napon belül fel… – Hirtelen félbeszakította magát, hisz annyira nehéz volt megtalálni a
megfelelő szavakat. – Addig adok magának időt, hogy elgondolkodhasson a dologról. Azután megállapodunk egy időpontban, és megbeszéljük a továbbiakat. Két nap – ismételte Adam. – Szavát adja? – sürgette a lány. Egy pillanatig az volt a benyomása, hogy a férfi nemet mond, de aztán bólintott. – Maga nyert. – Akkor azt javaslom, hogy a bejárati ajtón keresztül hagyja el a házat. Bizonyára új tapasztalat lesz a maga számára. Kikísérte az előtérbe, s míg figyelte, hogy a férfi kikapcsolja a biztonsági láncot, ismét figyelmeztette: – Elvárom, hogy halljak magáról. Ne felejtse el, hogy tudom a nevét, és a címét is. – Rendben. – Résnyire nyitotta az ajtót, majd visszafordult. – Még valamit, mielőtt elmegyek – mondta, és hirtelen megfogta a lány csuklóját, amelyben még mindig ott volt a fegyver. – Ha legközelebb tetten akar érni egy betörőt, jobb, ha kibiztosítja a fegyvert – tanácsolta, és rámutatott a pisztoly belső oldalára. Ezután elengedte a lány kezét, és kiment a sötét éjszakába. Janet egy pillanatig megdöbbenve állt, majd gyorsan bezárta az ajtót, és a falnak támaszkodott. Ránézett a pisztolyra. Kibiztosítani? Mi a csudának? Amúgy sem volt töltve. Végül helyére tette a biztonsági láncot és úgy határozott, hogy a poharakat ott hagyja, ahol vannak. Lekapcsolta a villanyt, és visszament a hálószobába, Hirtelen úgy érezte, mintha imbolyogna az ágya. Nem nekem való a whisky – gondolta, és szilárdan elhatározta, hogy a jövőben nincs az a vonzó férfi aki rábírná, hogy többet igyék a kelleténél. Adam kétségtelenül hatott a nőkre Kimondottan vonzó férfi volt. Sőt, veszélyes, futott át Janet agyán. Nagyon óvatosnak kell lennie, ha együttműködik vele. Nagyon jól el tudta képzelni, hogy minden asszonyt zavarba hoz, aki teliholdas éjszakán bor és finom vacsora közben ül vele szemben. A vacsoráról Janetnek hirtelen eszébe jutott, hogy még semmit sem evett Ezért szállt hát az ital ilyen gyorsan a fejébe! Fel kellene kelni és enni valamit, hogy az alkohol hatása gyengüljön. De minek? Sokkal kellemesebb még egy kicsit gondolkodni új esetéről, Adam Richfieldről… Kényelmesen kinyújtózott Másnap reggel Adam későn ért be az irodába. Rosszul aludt, pisztolyokkal álmodott, és egyre gyűlt benne a bosszúság. A tegnapi este folyamán érzelmek egész skáláját élte végig: félelmet, megkönnyebbülést, bosszúságot, zavart és vidámságot. Mikor végre elérte a lakását, a bosszúság győzött az összes többin, mert tolvajnak tartották, nyugtalan éjszakának köszönhetően el is aludt, így azután nem volt a legjobb hangulatban. Már az a mód is, ahogy átment a hallon, éreztette, hogy pocsék hangulatban van: Jenny, a titkárnő csak röpke pillantást vetett rá, és máris szaladt, hogy hozzon neki egy csésze kávét. – Köszönöm – morogta Adam, amikor a gőzölgő kávét elé tették. Nyilván valóan meg akarták békíteni, de ez csak olaj volt a tűzre. Jenny éppen elhagyta az irodát, amikor Norman és Rhoda lépett be. Arcukról lerítt, hogy borzasztóan kíváncsiak, de látván, hogy Adam rosszkedvű egyelőre nem kérdezősködtek.
– Mikor érkezik Wainwright? – kérdezte Adam, miután Rhoda elhelyezkedett az egyik fotelben. Norman időt próbált nyerni, közben az ajtó becsukásával foglalatoskodott. – Jövő héten – nyögte ki végre. – Tessék? – kiáltotta Adam dühösen. – Összekeverték az időpontot? Rhoda gyorsan közbeszólt: – Épp az előbb telefonált. Valami miatt ma nem tud jönni. Adam, aki eddig ceruzájával dobolt a jegyzetfüzetén, most hosszú ívben elhajította. – Majdnem a börtönben kötök ki miatta, aztán fogja magát és nem jön. – De hát örülj neki, amúgy sem vagyunk még készen – vetette oda Rhoda. – A tegnap esti bonyodalmak után már nem tudtunk visszajönni az irodába. Szeretném tudni, mi történt. Egész idő alatt vártunk rád, este egyáltalán nem jöttél vissza a kocsihoz. Feltételeztem, hogy már rég elmentetek, és gyalog sétáltam haza, mielőtt belekezdett a mondókájába, elégedetlen pillantást vetett a kollégáira. Norman visszament, és benézett az ablakon. De csak egy lányt, és egy pisztolyt látott és ilyesféléket látott. A szörnyeteg – horkant fel Adam. De Norman leírása felidézte benne és kénytelen volt grimaszt vágni. kihívta a rendőrséget? –kérdezte Rhoda. Nem, jó útra akar téríteni – mérgelődött Adam, és arckifejezése láttán Rhodából önkéntelenül kitört a nevetés. Azt akarja ezzel mondani, hogy nem magyarázta el, miről van szó? – kérdezte Norman csodálkozva. Nem hagyta! Arról nem beszélve, hogy a tervek már rég maguknál voltak, nem is tudtam volna bebizonyítani, hogy mit keresek a házban. Úgy tűnt, hogy igen jól érzi magát, amikor benéztem az ablakon vetette oda Norman. – Éppen italokat kevert. Kicsit leitattam a hölgyet. – Adamnek mosolyognia kellett, amikor Janetre gondolt, a zavarára, spicces és bátor kísérleteire, hogy a témánál maradjon. nem úgy nézett ki, mint aki hozzá van szokva a szódás whiskyhez. Mennyi szódát töltöttél hozzá? – Rhoda éles pillantást vetett Adamre. Keveset, végtére is háború van köztünk. Ezek szerint viszont fogja látni – vélekedett Norman. – Vannak férfiak, akiknek egyszerűen fantasztikus szerencséjük van! Egyáltalán mit akar tőled? – kérdezte Rhoda, aki ismét komollyá vált. Adam kényelmesen hátradőlt a székében, és lábát feltette az íróasztalra. – Állást akar nekem szerezni. Ha ugyanis tudni akarjátok, még lehet belőlem valami! – mondta gúnyosan Rhodához fordulva. – Ha a kedvező külsőm mellett még mást is tudok nyújtani, akkor valamelyest vonzóvá válhatok a nők számára! Rhoda csodálkozva ingatta a fejét. – Hiába, a női ízlés kiszámíthatatlan. Norman megint komoly lett. – Nos, végül is megmondhatja neki az igazat. És ha a rendőrséghez fordulna, mi ketten igazolhatjuk az alibijét. Az a nő még azt sem tudja bebizonyítani, hogy egyáltalán megfordultunk ott.
Adam levette lábát az asztalról, és kihúzta magát a székben. Szeme szinte villámokat szórt. Ezt a tekintetet alkalmazottai jól ismerték, s jogosan féltek is tőle. – Ó, nem, ennyire könnyen nem ússza meg. Nem mondanak neki semmit! Végül is engem nevezett tolvajnak – mérgelődött. Rhoda megpróbált óvatosan közbeszólni. – Főnök, jobb volna, ha ejtené az egészet. Könnyen meglehet, hogy értesítette is a rendőrséget. Adam egyáltalán nem figyelt rá. Dühösen hintázott a székében előrehátra – Most mit fog csinálni? – kérdezte Norman kíváncsian. – Még nem tudom. De hülyét csinált belőlem, és a következő kör az enyém – sziszegte felháborodottan. – Ne haragudj főnök, de nem vagy egészen tisztességes – csökönyösködött Rhoda. – Ugyan mi mást feltételezhetett volna, mint azt, hogy betörő vagy? Úgy értem: szerinted egy rendes polgár akkor látogatja meg a barátait, amikor azok szabadságon vannak? És normális esetben az ablakon keresztül közlekedik? – El akartam magyarázni! Kétszer, háromszor is megkíséreltem. Az ördög tudja, hogy mi szállta meg, de egyszerűen nem volt hajlandó meghallgatni. Adam makacsul kitartott véleménye mellett. – De hiszen nem kellett volna belemenned, hogy rehabilitáljanak – érvelt Rhoda, miközben szemében huncut mosoly jelent meg. – Egyszerűen válasz elé állított. Vagy elfogadom, hogy rehabilitáljon', vagy pedig hívja a rendőrséget. Maga mit tett volna a helyemben? – Nem értem, mitől ennyire dühös. Ha szorosan vesszük, a pártfogó egy bomba nő! – Norman ezt nem hagyhatta ki. A két főmérnöknek csak egyetlen pillantást kellett Adam feldúlt arcára vetni, és rögtön rájöttek, hogy jobb, ha nem viszik túlzásba a dolgot. Mintha hirtelen temérdek elintéznivaló jutott volna eszükbe, magára hagyták Adamot mérgével. Honnan is sejthette volna Norman, hogy ennyire közel járt a dolog igazi okához? Felháborodottsága ellenére Adam természetesen tisztában volt azzal, hogy Janet Talbot felettébb vonzó nő. Már az is megfordult a fejében, hogy vajon nem a lány megejtő bája és a kíváncsiság volt-e, ami rávitte arra, hogy rehabilitáltassa magát… – Bármennyire bájos, nem ússza meg szárazon – határozta el, és megesküdött magában, hogy semmi nem fogja megingatni. Azt persze nem fogja engedni, hogy a lány leckéket adjon, vagy egyenesen állást keresni küldje. De mi történik, ha valamelyik ügyfele megneszeli a dolgot? Olyan foglalkozást kell kitalálnia, ami a lányt is próbára teszi. Vajon miféle szakma hoz hatja ki ifjú pártfogóját úgy a sodrából, hogy önként meneküljön? Hirtelen mintha villám sújtotta volna, őrült gondolat cikázott át a fején. Kényelmesen hátradőlt, és gondosan nekifogott a terv kidolgozásához Hirtelen úgy érezte, hogy nem képes tovább várni, fel kell hívnia Janetet. De nem akarta elsietni a dolgot. Talán nem árt, ha alszik egyet az ötletre. Ma megmutatja Janet Talbot kisasszonynak, hogy micsoda rejtett tehetség szunnyad benne!
3. FEJEZET Ezen a reggelen nemcsak Adamet foglalkoztatta az előző este. Janet is szerette volna tisztázni az érzéseit, de őrületes fejfájása megakadályozta ebben. Az aszpirin semmit sem használt. Janet most ismerte meg életében először, milyen szörnyű az az érzés, amit a túlzott alkoholfogyasztás eredményez. Arra gyanakodott, hogy a férfi nyilvánvalóan észrevette ez irányú tapasztalanságát, és tudatosan kihasználta, a kedvezőbb benyomás kedvéért, is. tanakodott, vajon nem ennek köszönhető-e, hogy felajánlotta pártfogói segítségét. Igaz, ezt maga sem gondolhatta komolyan, hisz már évekkel ezelőtt ezt a pályát választotta. De vállalta volna-e a kockázatot, ha nem érez ekkora vonzalmat? Hirtelen ismét maga előtt látta Adamet, emlékezett sugárzó kék szemére, amelyből ki lehetett olvasni a megrökönyödést, amiért valaki pisztolyt merészel fogni rá. Őszintén be kellett vallania, hogy Adam külseje viselkedése igenis befolyásolta döntését. Egyszerűen nem volt szíve egy yen férfit kitenni a börtönbüntetésnek. – Állj! Szedd össze magad! – fegyelmezte magát. Ilyen gondolatok megengedhetetlenek voltak ebben a szakmában. Adam Hichfield egyszerűen csak egy eset. Mivel a férfi nem volt büntetésvégrehajtó intézetben, és ily módon nem tartozhatott hivatalos pártfogoltjai körébe, a vele való foglalkozást a szabadidejére korlátozza majd. De sokkal jobban kell uralkodnia magán. Végtére is megtanulhatta, hogy nagyon fájdalmasan és kiábrándítóan végződhet, ha az ember túlságosan sok érzelemmel közelíti meg a védencét. Úgy határozott tehát, hogy a legközelebbi találkozásig minden gondolatot száműz Adam Richfielddel kapcsolatban. Nagy lendülettel magához húzott egy aktát, és feltárcsázott egy számot. Peter Hall, a Villa Venetia igazgatója azt javasolta Janetnek, hogy az első héten főképp az irodai munkával ismerkedjen, az ott folyó ügyekkel foglalkozzon. Ehhez tartozott többek között a tanfolyamvezetőkkel folytatott beszélgetés, hogy a rehabilitációban résztvevők rendesen látogatják-e az általuk kiválasztott kurzust. Janet ezáltal tájékozódhatott a különböző tanfolyamokról és programjaikról. Igazat adott Peternek, hogy ez valóban nagy segítséget jelent majd, amikor a saját patronáltjaival kell foglalkoznia. Délután végighallgathatta, ahogy egyik munkatársa az egyik ügyféllel beszélget. A gömbölyded, barna asszony részletesen beszámolt az irodáról, ahol a következő hétfőn munkába áll majd. Bob Chalmers, a vöröshajú és szeplős munkatársa nagy figyelemmel hallgatta a beszámolóját. Mindketten olyan izgatottnak látszottak, mint a gyerekek karácsony estéjén. Janet számára ez a beszélgetés igazolta munkájuk fontosságát, hisz akaratlanul is ráragadt a másik kettő lelkesedése. Alig várta, hogy saját védencei legyenek, akik majd ugyanilyen bizalommal ülnek vele szemben. De hisz már megvan az első esetem – jutott eszébe, miközben gondolatai Adam Richfieldre terelődtek. Ha nem is volt hivatalosan a pártfogója, kötelességének érezte, hogy törődjék a férfival.
Bob nagy lendülettel becsapta az előtte fekvő iratköteget, és a nyomaték kedvéért kezével rá is ütött. – Ahogy maga halad, Sarah, nemsokára véglegesen lezárhatom ezt az iratrendezőt. Janet, aki még mindig őket figyelte, elképzelte Adam Richfieldet Saját szerepkörében. Én is ilyen lelkes leszek, ha befejezem vele a munkát? Természetesen beszélte be magának. Igyekezett meggyőzni önmagát, hogy a pártfogónak az a dolga, hogy páciensét szabadjára engedje, mihelyt rátalált saját útjára, és megfelelő önbizalomra tett szert. Janet határozottan maga elé húzott egy iratrendezőt, és másik számot tárcsázott. Szigorúan megparancsolta magának, hogy aznap nem gondol többé Adam Richfieldre. Másnap délelőtt tizenegy körül már teljesen meg volt győződve arról, hogy soha többé nem hall róla. Valószínűleg hamis jogosítványt mutatott be neki De akkor sincs értelme hívni a rendőrséget. Ha megtenné, ugyan mivel magyarázná, hogy két teljes napot várt, hogy a betörő önként jelentkezzék? Janett arca a puszta gondolatra is lángba borult. Az ebédszünet után irodájába visszatérve végre üzenetet talált az asztalán: Este hétkor magáért megyek, vacsorázni viszem. A. R. Este Janet a szobájába cipelte az előtérben hagyott nagy bőröndöt, kinyitotta, és kivett belőle jó néhány ruhát. Bosszúsan állapította meg, hogy valamennyi gyűrött. Persze kivasalhatná az egyiket, de mint mindig, most sem tudta eldönteni, hogy mit vegyen fel. – Egyszerűen rejtély számomra, hogy általában értelmesen meg tudod szervezni a dolgaidat, de ha egy randevúra fel kell öltöznöd, rögtön összezavarodsz – morogta Derek folyton. Janet éppen egy ékszeres dobozkát akart kivenni, de Derek emléke elgyengítette. Ő volt tanulmányai során a második önálló esete. Vele kapcsolatban megszegte a rehabilitációs munka aranyszabályát, és túl sok érzelmet vitt az ügybe. Többet érzett egyszerű szolidaritásnál, és hagyta, hogy a javíthatatlan gépkocsitolvaj jól összezavarja az életét. Igen fájdalmas volt számára mikor megtudta, hogy a férfit a büntetés felfüggesztési idejének lejárta után egy egész sor lopás miatt újra letartóztatták, Janett akkoriban nagyon közel volt ahhoz, hogy végleg hátat fordítson a munkájának, mert mélységesen meg volt arról győződve, hogy hiányzik belőle a pártfogóknál elengedhetetlen belső távolságtartás képessége. Szerencsére tanulmányi vezetője értesült a dologról és elbeszélgetett vele. Ennek ellenére egy idő múltán értette csak meg, hogy klasszikus esetnek számít, amin minden lelkes újonc átesik, hogy beleszeret a védencébe. Tapasztalt szakemberrel ilyesmi nem történik meg. – És én ilyen akarok lenni? –mondta hangosan, amikor végre kezébe vette az ékszeres dobozt, és előhalászott egy fekete ónix-gyöngysort hozzávaló fülbevalókkal. ! Elővette kedvenc ruháját, amely fekete-fehér mintás selyemből készült, és kivitte a fürdőszobába. Miután a kádat félig töltötte forró vízzel, a vállfát ráakasztotta a zuhanyozó állványára, és remélte, hogy a gőz majd eltünteti a gyűrődéseket.
Közben a másik fürdőszobában a zuhany alatt bódító illatú samponnal dörzsölte be a haját, és szilárdan elhatározta, hogy Adam Richfieldben csak bűnözésre hajlamos, veszélyeztetett állampolgárt lát majd, akit meg kell mentenie. Eltökélt szándékában megnyugodva, elkezdte lakkozni a körmét. Bár a feltűnő vörös volt a divat, mégis egy halvány rózsaszínű mellett döntött, mert természetesebbnek tartotta a rikító vörösnél. Ezen az estén minden szokásától eltérően Janet nem volt tanácstalan és nem az utolsó pillanatban készült el. Teljesen felöltözve és kisminkelve még arra is jutott némi ideje, hogy felületesen átböngéssze az újsághirdetések lakásrovatát. Amikor csengettek, felvette fekete selyemsálját, és kinyitotta az ajtót. A keskeny verandán Adam Richfield állt előtte. Elegáns sötétkék öltönyt, hófehér inget és sötét nyakkendőt viselt. Janet-nek elállt a lélegzete. Éppen ilyen öltözéket képzelt a férfin, de majd csak később, hosszas együttműködés eredményeként. Az, hogy ez az átalakulás mindössze negyvennyolc órát vett igénybe, levette a lábáról. Adam mosolygott a lány kerekre tágult szemét látván. – Elsőszámú gazfickó rehabilitációra jelentkezem? – mondta, és tüzetesen tanulmányozta az eléje táruló szép látványt. – Ha tudtam volna, hogy a pártfogók külseje ennyire vonzó már évekkel korábban elhatároztam volna, hogy visszafordulok a jó útra! – Nagyon köszönöm – nyögte Janet, és görcsösen igyekezett magát összeszedni. Hogy időt nyerjen, gyorsan kinyitotta kézitáskáját, és ellenőrizte, hogy megvan-e a lakáskulcsa. Ezután kilépett a verandára és becsukta maga után az ajtót. Amikor Adam vidám mosolyát látta, arra gondolt, hogy talán kicsit kapkodónak tűnt. De a férfi nem mutatta, hogy észrevette volna a zavarát Karon fogta a lányt, és kivezette az utcára. A kocsi, amely felé tartott, ugyanolyan elegáns volt, mint a férfi. Janet nem nagyon értett az autókhoz, de meg állapította, hogy a Mercedes sportkupé semmiképpen sem lehet idősebb fél évnél, arról nem is beszélve, hogy luxuskivitele alapján egy vagyonba kerülhetett. – Ez talán a magáé? – kérdezte célratörően. A férfi szeme szinte szikrát szórt. – Bizonyos értelemben. Mivel ezen az estén egyszer már kénytelen volt Derekre gondolni, Janetnek akaratlanul is újra eszébe jutott az autótolvaj vonzódása idegen kocsi iránt. Meg akarta kérdezni Adamtől, hogy az autót a tulajdonos tudtával használja-e, de erőt vett magán. Nem helyes, ha az ember a kezdet kezdetén érezteti pártfogoltjával nyilvánvaló bizalmatlanságát. Adam Richfield azonban rögtön megértette a lány vonakodását. – A kocsi bérelt – mondta szűkszavúan, és kinyitotta a vezetőülés melletti ajtót. Janet érezte, hogy az este rosszul kezdődött, de nem akarta esetlen bocsánatkérésekkel tovább élezni a helyzetet. – Nagyon jól illik az öltönyéhez – mondta, és rámosolygott a férfira. Adam udvariasan becsukta a kocsi ajtaját. Miközben a férfi megkerülte az autót, Janet az ajkába harapott. Rájött, hogy nem keltette független és határozott nő benyomását, és megpróbált lazítani. Csak egy kis idő múlva kezdte újra a társalgást.
– Már az előbb is meg akartam jegyezni, de annyira meglepődtem – mondta szinte mellékesen. – Nagyon elegáns ma. Adam meglepetten nézett végig magán. – Ezt komolyan mondom – tette hozzá Janet sietve. – Ügyfeleink gyakran bizonytalanul mozognak, mert sohasem tanulták meg, hogy öltönyben és nyakkendőben is kellemesen érezzék magukat. Adam gúnyos pillantást vetett rá, és megvonta a vállát. – Még én sem futkározhatok állandóan úgy, mint a profi bűnözők! – Akikkel én kapcsolatba kerülök, általában nem hordanak alakra szabott öltönyt, és nem járnak olyan kocsival, mint ez itt – akadékoskodott Janet. – A maga emberei nyilván túlságosan is tartják magukat a régi közmondáshoz, miszerint a bűnözés nem kifizetődő. Janet éles pillantást vetett a férfira. – Ha magának ennyire kifizetődő, akkor kérdés, hogy egyáltalán miért hallgatott engem végig? Talán volt választási lehetőségem? – Adam lassított, mert meglátta a tilos jelzést, és előírásszerűen megállt, mielőtt áthajtott a kereszteződésen. Pártfogó jelenlétében jobb, ha nem követek el közlekedési vétséget. – Ilyen jellegű ügyekkel nem foglalkozom – válaszolta Janet. Átjutottak egy újabb kereszteződésen, az út olyan meredeken lejtett, hogy Janet megkapaszkodott az ülésben. Ő az amerikai Közép-Nyugat utjaihoz szokott, és ettől a hullámvasutazástól elállt a lélegzete. Tágra nyílt szemekkel nézett Adamre. – Eddig azt hittem, hogy ilyen utak csak San Franciscóban vannak! Ó, ilyen van itt több is. – mondta, amikor elérték a völgykatlant. – rövid idő múltán eljutottak a tengerparti útra, ahonnan csodálatos kilátás nyílt San Diego öblére. A part közvetlen közelében számtalan vidám színű csónak himbálózott, valamivel beljebb sok fehér jacht és néhány kisebb motorcsónak ringatózott a hullámok hátán. Távolabb az óceán smaragdja világító színre váltott. Janet megbabonázottan nézett körül, és nem győzött betelni a látvánnyal. Majdnem úgy érzem magam, mint a mesében! – lelkendezett. – Annyira csodálatos itt, hogy nem is lehet igaz! Gyorsan hozzászokik majd. – Adam a forgalomra koncentrált, és egy újabb sávra tért át. Janetnek egy kicsit rosszul esett, hogy a férfi nem osztozott a lelkesedésében, s ettől egy kicsit elment a jókedve. Így aztán inkább pártfogói feladatára, gondolt. Tudja már, mihez fog kezdeni? – kérdezte. Igen, vannak ötleteim. És kitalálta már, hogy melyik a legjobb? – unszolta a lány. Azt már tudom, hogy mit csinálnék szívesen. – Na, akkor ne hagyjon tovább bizonytalanságban! Janet meglepetten vette észre, hogy a férfi húzódozik, legalábbis pillantásából ezt olvasta ki. Úgy tűnt, mintha magába akarna zárkózni, és ajkán bocsánatkérő mosoly jelent, meg. Ilyen reakciót igazán nem várt, úgy gondolta, hogy Adam erős akaratú férfi, aki gyors döntésekre képes. Egészen természetesnek tartotta, hogy ha egyszer valamit elhatároz, azt habozás nélkül meg is teszi.
– Nos, nem akarja elárulni? – próbált meg Janet segíteni. Adam mély lélegzetet vett, majd bizonytalanul a lányra pillantott. Gyengébb jellemű ember esetén Janet ezt a viselkedést az önbizalom hiányának tudta volna be. De Adamnél? – Talán szükségem van néhány pohár italra, hogy bátorságot merítsekválaszolt végül a férfi, miközben teljes erővel ismét a forgalomra figyelt. A férfi most azon a nyelven beszélt, amit Janet foglalkozása közben megismert. Úgy tűnt, ez a férfi sem különbözik a Villa Venetia lakóitól, akik tartva a kudarctól, gyakran féltek attól, hogy életüket megváltoztassák. – Nagyon is meg tudom érteni, hogy izgul a jövő miatt – mondta ezt békülékenyen. – Nemrég magam is ilyen helyzetben voltam. De higgye el sokkal kevesebb a félnivalója, mint hiszi! Mosolyogni fog saját magán, ha majd visszagondol erre a napra… A férfi habozva folytatta: – Az ötlet egyáltalán nem rossz. Sokáig gondolkoztam azon, amiről tegnapelőtt beszélt: egy ember mindent képes elérni, ha igazán akarja. Két napon keresztül csak ezen töprengtem… – És most, amikor valakinek el kellene árulnia az álmait, elkezd kételkedni. Erről van szó? – kérdezte Janet. – Többé-kevésbé. – Emlékszik arra, hogy beszéltem különböző tanfolyamokról, amiken részt lehet venni? – Igen, de miféle foglalkozások ezek? – kérdezte Adam. – Nem tudom, hogyan segíthetnek az ötletem megvalósításához. Annyi biztos, hogy szükségem van hozzá némi segítségre. Nem teljes főiskolai képzésre vagy ilyesmire gondolok.– Megvonta a vállát. – Ó, azt hiszem mégsem volt olyan jó ötlet. – Többet vártam magától! – Janet mindenképp szóra akarta bírni a férfit. – Hogyan tudjam megítélni, ha nem mondja el, hogy miről van szó? – Adjon nekem egy kicsit több időt! – kérte Adam. – Végül is eléggé meglepett, amit mesélt. A maguk foglyai, vagy páciensei, vagy akárhogy is nevezi őket… – Védencek – igazította ki Janet. – Jó. A maguk védenceinek bizonyára több idejük volt arra, hogy elgondolkodjanak a jövőjükről. Ezzel szemben én szűk negyvennyolc órát kaptam. De biztos azt hiszi, hogy könnyű dolog kirukkolni az álmokkal, vállalva a kockázatot, hogy kinevetik az embert. – Nyugodt lehet, hogy nem fogom kinevetni – biztosította Janet a férfit, és minden igyekezetével azon volt, hogy bátorítsa. – Nem akarom siettetni, beszéljünk csak teljesen általánosságban az egészről. Ez segíthet magának. Kiindulhatok abból, hogy legális foglalkozásról van szó? – így van. – És megfelel az eddigi alapképzettségének? Úgy tűnt, mintha a férfi mérlegelné a választ, de végül bólintott. – Egyébként mi az iskolai végzettsége? ' – Egyetemet végeztem. Ez Janetet nem lepte meg, mert úgy találta, hogy Adam választékosán beszél, és nyilvánvalóan intelligens. Egy ilyen férfi elég értelmes ahhoz, hogy ne olyan pályát válasszon magának, amelyre teljesen alkalmatlan volna. Ennek ellenére még mindig nem volt hajlandó elárulni, hogy mit forgat a fejében.
– Volna valami kifogása az ellen, ha feltennék magának néhány általános kérdést? Amikor a férfi nemet intett, tovább puhatolózott, ahogy ezt hivatása megkövetelte. – Milyen gyakorlata vagy tapasztalata van, ami alapján megvalósíthatja az álmát? – Nos, jó emberismerő vagyok, és állítólag eligazodom a szakmámban. Janet csalódott volt. Arra gondolt, hogy Adam valamiféle porszívó- vagy biztosítási ügynök akar lenni. Az ilyenfajta szakma türelmet kíván, egy olyan tulajdonságot, ami szerinte hiányzott belőle. Másrészt viszont biztos volt benne, hogy Adamben megvan az ügynöki munkához nélkülözhetetlen elszántság, kitartás. – Miféle kiegészítő képzésre volna szüksége? – kérdezte tovább. – Valószínűleg egy bizonyos embercsoport jobb lélektani megértését kellene megtanulnom – válaszolt Adam, miközben kissé bizonytalanul nézte a lányt. – Ma átnéztem a telefonkönyvben a megfelelő oldalakat, de nem létezik olyan iskola, amely segíteni tudna. – Nos, majd csak megoldjuk az ügyet, ha az amire szüksége van, mindössze az emberek jobb megértése. – Janet elemében volt. Mivel most konkrét tanácsadásról volt szó, végre szilárd talajt érzett a lába alatt. – Egészen biztos vagyok benne, hogy sikerül! – Azt akarja ezzel mondani, hogy személyesen akar engem továbbképezni? – kérdezte Adam, reménykedő pillantást vetve a lányra. – Nos, ha nem adódik más lehetőség, természetesen hajlandó vagyok rá. Igazából az volt inkább a feladata, hogy pártfogoltjainak irányt mutasson és bátorítsa őket a tanulásra, nem pedig, hogy saját maga tanárkodjon. De Adam Richfield nem volt szokványos eset. Arról nem is beszélve, hogy ő maga is szert tehetne olyan tapasztalatokra, amelyek alkalmasint hasznára válhatnak. A férfi megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Most már lényegesen jobban érzem magam. Szavát adja, hogy segít nekem? – Megígérem. Na, akkor mesélje el végre, hogy mi az a foglalkozás, amit választott magának! Adam bólintott, és Janet gratulált magának sikeréhez. – Valamiféle idegenvezetésre, egyedülálló hölgyek kísérgetésére gondoltam. Janet úgy omlott össze, mintha letaglózták volna, és az első pillanatban egyetlen szót sem tudott kinyögni. De azután kénytelen volt visszaidézni a beszélgetés utolsó perceit: Na persze! Adam visszafogottsága, bizonytalankodása, sőt egész viselkedése csalás volt, annak érdekében, hogy Janet bátorítsa, és ugyanakkor kötelességének érezze, hogy segítsen neki! A lány dühös volt orcája lángolt, mert tudta, hogy lépre ment. A férfi szemtelen pontossággal tervelte ki kisded játékát, nyilván úgy, ahogy a betörés alkalmával is szokta. De csodálkozni fog! Sejtette, hogy a férfi mire számított mivel tudta, hogy a lány kisvárosból származott, nyilván azt hitte, hogy felháborodik, szégyentelennek tartja őt, és feladja az egészet. Volt azonban egy meglepetése a számára. Még ha Iowa állam egyik konzervatív farmervidékéről jött is, nem volt teljesen elzárva a világtól!
– Értem – mondta lassan, mintha gondolatai még mindig a férfi Ötlete körül forognának. – Állást akar vállalni egy cégnél, vagy magánzó marad? – Úgy érezte, hogy a férfi gyanakvó tekintete igazolja elképzeléseit. – Ó, a magam ura akarok maradni-felelt kisvártatva. – Nem kell túl sokat beruházni. Gondoltam, hogy prospektusokat szórok szét a szállodákban, feladok újsághirdetéseket, és talán hirdetést teszek közzé a szakmai telefonkönyvben is. Az, hogy hirdetésre gondolt, Janetet kihozta a sodrából. Az Isten áldja meg, vajon milyen szöveget kell ehhez fogalmazni? Adam nyilvánvalóan észrevette a lány meglepett pillantását, mert elmosolyodott. – Azt mondtam, hogy hölgyek „kísérgetése”. Egyáltalán nem áll szándékomban, hogy callboyként dolgozzam. – Én egyáltalán nem is állítottam, hogy… – mentegetőzött Janet, és nem tudta megakadályozni, hogy elpiruljon. – De Talbot kisasszony, a maga célja az volt, hogy jól fizető, és mellesleg legális foglalkozást találjak. – Felelt Adam kissé lekezelő stílusban. – Kétségtelenül – válaszolt Janet. – Csak tényleg nem tudom, hogy ebben az esetben szóba jöhetek-e segítségként. – De hisz máris segített – biztosította a férfi. Egyetlen mozdulattal rámutatott öltönyére és a kocsira. – Maga bátorított fel erre az elhatározásra. – Ironikusan mosolygott, majd folytatta: – Ezen kívül úgy ismerem San Diegót, mint a tenyeremet. A jó vendéglők a gyengéim, szeretem a stílusos légkört és ismerem az összes turistáknak való látványosságot. Úgy gondolom tehát hogy a jó kísérő valamennyi tulajdonságával rendelkezem. És ha jól értettem magát, kedves Talbot kisasszony, még maga is hajlandó volt elismerni, hogy vannak bizonyos erényeim, amik kedvezően hatnak a nőkre. Szeme kárörvendően csillogott. Janet összeszorította a száját, és azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná, amit két nappal ezelőtt mondott.
4. FEJEZET Adam közlése Janetben különböző érzelmeket váltott ki, de legfőképpen haragot és bizalmatlanságot. Azt szerette volna, hogy a férfi visszafordítaná a Kocsit, és hazavinné. Legszívesebben elfutott volna. Egészen nyilvánvaló, hogy Adam provokálni akarta. Jó érzékkel sejtette, hogy nem erre gondolt, amikor javasolta, hogy keressen magának valami komoly foglalkozást. Az egyedülálló hölgyek kísérgetése teljesen kívül esett azon a körön, amit bármikor elképzelt volna. Megnézte magának a férfi arcát, és kísérletet tett arra, hogy mögé lásson. Vajon ugratni akarta, vagy sokkolni? Közben ismét elhagyták a festői szépségű tengerparti utat. A gyorsbüfék, üzletek, benzinkutak és áruházak olyanok voltak, mint mindenütt. Csak egy egyedül árválkodó pálma emlékeztette Janetet arra, hogy Kaliforniában van. Már egy órája úton voltak, és még mindig nem jutottak ki a városból. Bár Janet tudta, hogy San Diego hatalmas, de ennyire óriásinak sosem képzelte volna. Majdnem ijesztő volt.
Azon gondolkodott, vajon meddig fogja magát a városban idegennek és elveszettnek érezni. Talán Ádám Richfield ötlete, hogy idegenvezetői szolgáltatással foglalkozzék, mégsem volt akkora butaság, mint ahogy először feltételezte. Ő maga is új volt a városban, és sehogy sem tudta magát kiismerni. De mivel hosszabb időt akar itt tölteni, lesz elég ideje szép lassan megismerni a várost és a környéket. De mi van azokkal az üzletemberekkel, akik csak rövid időre jönnek? Vagy azokkal, akik szabadságuk néhány napját akarják itt tölteni? Egy profi idegenvezető javasolhatná a legjobb éttermeket és a legszebb helyeket, és ily módon megakadályozhatna sok-sok csalódást. Azaz, javította ki saját magát, mert gyanúja újra ébredt, csak ha Adam Richfield nem akar becsapni. Figyelte a férfit, míg az lassan vezette a kocsit. Nemcsak azért érezte magát elveszettnek, mert idegen volt a városban. Janet egyszerűen nem értette ezt a férfit, és zavara önmagát is nyugtalanította. Más ember esetében a profi kísérő szakmáját még talán jogosnak is találná. De Adam Richfieldhez egyáltalán nem illett! Keresett-kutatott valami után, ami megerősíthetné ezt az ösztönös megérzést. Olyannak tűnt a férfi, mint aki a legkilátástalanabb helyzetekből is kivágja magát. Keze, amely könnyedén fogta a kormányt, erős és keskeny volt. A középső ujjon leheletnyi benyomódás volt, ami arra jellemző, aki gyakran ceruzát vagy tollat tart a kezében. De minek kell egy profi bűnözőnek ennyit írnia? – gondolkodott Janet valami nem volt rendben Adam Richfielddel. Lehet, hogy hajóskapitány, nagy társaság igazgatója, vagy egy saját cég tulajdonosa. De egy ilyen ember esetében az az elképzelés, hogy ne vigye többre az idegenvezetésnél, egyszerűen abszurdnak tűnt. Közben maguk mögött hagyták a bevásárlóutcákat. Janet annyira elmélyedt gondolataiban, hogy alig vett tudomást a külvilágról. Csak mikor ismét eléjük tárult az öböl, akkor rezzent fel. Adam bekanyarodott egy vendéglő parkolójába. Olyan ügyesen kormányozta be a kocsit egy szűk, kis helyre hogy Janet úgy érezte, ez megerősíti legújabb elképzeléseit. Amikor Adam megkerülte a kocsit, hogy kinyissa a Janet felőli ajtót, a lány már biztos volt a dolgában. Szilárd meggyőződésévé vált, hogy a férfi semmiképpen sem akar idegenvezető lenni. Csak azért mondta be ezt a foglalkozást, hogy a lányt meghátrálásra kényszerítse. De majd meglátja, hogy ezzel nem ér célt! Majd megmutatja neki, ki bírja tovább, Adam kinyújtotta a karját. – Attól tartok, hogy még a modern nők is szívesen veszik, ha kisegítik őket a kocsiból. Mi a véleménye? Vajon a jövendőbeli ügyfeleim ezt értékelik, vagy régimódinak tartják? – Ó, azt hiszem, élvezni fogják – válaszolta Janet, és megvárta, míg Adam bezárja a kocsit. Adam karon fogta a lányt, amikor átvágtak a parkolón. Míg más párok a vendéglő főbejárata felé igyekeztek, Adam egy fából ácsolt kapu felé irányította, ami a bejárattól jobbra nyílt. Kicsiny, védett díszkertbe jutottak, ahol kis szökőkutak és apró tavacskák voltak, amelyeket mesterséges vízesések tápláltak. – Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán ez-e a bejárat, de úgy találom, hogy itt igazán romantikus a légkör.
– Romantikus légkör? Kinek? – kérdezte Janet bizalmatlanul. Mégis rálépett egy kis íves hídra, bár az nem az étteremhez, hanem a tó másik oldalához vezetett. – A jövőbeni ügyfeleim számára, természetesen – válaszolt Adam, mintha ostobaság volna valami más lehetőséget is feltételezni. Janet elpirult, és örült, hogy a keskeny hídon minden figyelmével lépéseire kell koncentrálnia. – Úgy emlékszem, azt mondta, hogy nem kíván selyemfiú lenni – válaszolta ingerülten. Csak azt ne feltételezze róla a férfi, hogy romantikus elképzeléseibe ő is beletartozhat! – Akkor nyilván félreértettem. Most szorosan a lány mögött állt. Gyorsan elhagyta a hidat, és odament egy facsoporthoz, ahonnan kilátás nyílt az öbölre. Gondolom ugyanis, hogy olyan illúziót kell teremteni, amit úgysem vesz komolyan senki–folytatta Adam. Míg beszélt, lassan közeledett a lányhoz. úgy érezte csapdába került. Nem volt módja menekülni, hacsak hogy megpróbálna lemászni a meredek sziklákon az öbölig, Úgy tudom elképzelni, hogy jól végezném a dolgom, ha az ügyfeleimet csak elvinném egy vendéglőbe, és úgy ültetném le őket egy székre, mint egy zsák krumplit. Utolsó szavai igazán nem voltak romantikusak, jelenléte mégis felizgatta Janetet. Lélegzete haját érintette, és az a borzongás, ami közben végigfutott a hátán, bizony nem a hűvös esti levegőtől volt. Gyorsan oldalra lépett, hogy növelje kettejük között a távolságot. Úgy helyezkedett, hogy végül teljesen belátta a kis kertet. – Elfelejti, hogy mindenfajta romantika ellenére vannak gyakorlati dolgok, amik szintén fontosak. Ha ügyfelét egy fárasztó városnézés után ide hozza vacsorázni, előfordulhat, hogy a hölgynek már fáj a lába, és nem tud minden idegszálával magára figyelni. – Rámutatott a környezetre. – Itt nincs is hová leülni. – Ó, jaj! – Adam felemelte a karját, és olyan mozdulatot tett, mintha gyomorszájon vágták volna. – Ismét tanultam valamit. Janet folytatta mondókáját, miközben ügyesen megtalálta a menekülés lehetőségét. Rámutatott a sétányra, amelyik a vendéglő bejáratához vezetett. – Különben pedig az a véleményem, hogy rossz volt a sorrend. Jobban bízhatna a vendéglő és a közvetlen környezet hatásában. Nyilván az a cél, hogy a vendégek csak vacsora után vegyék észre, milyen vonzó ez a hely. Figyelmesen körülnézett, és rámutatott a kerti lámpákra, amelyeket még nem kapcsoltak be. – A hangulatos világítás és a holdfény biztos még vonzóbbá teszi az egészet. – És az ügyfeleimnek vacsora közben lenne idejük, hogy elfáradt lábukat megpihentessék – helyeselt Adam. – Talán nincs is egészen tisztában pedagógiai erényeivel, Talbot kisasszony. – Gyors léptekkel utolérte a lányt. Keze könnyedén, szinte véletlenszerűen hozzáért a lány vállához, amikor a vendéglő irányába vezette. A puszta érintésétől a lányt elöntötte a forróság. Megint az a veszély fenyegette, hogy elfeledkezik igazi feladatáról. – Nyugalom, hiszen ő is csak egy pártfogolt! – figyelmeztette önmagát. Semmi szüksége, egy második Derekre. Semmi kétség,
Adamnek nagyon jól menne a hölgyek kísérgetése. Ruházatának egyszerű eleganciája, a biztonság, amellyel a vendéglő irányába lépkedett – mindebben volt valami egészen természetes. Mindamellett nem tudta eltitkolni markáns férfiasságát, ami szinte sugárzott belőle, és környezete nem hagyhatta figyelmen kívül. Janet úgy érezte magát, mint akit elvarázsoltak, mintha a férfi jelenlétében érezné igazán először saját női mivoltát. A női pártfogók bizonyára mindent megtennének, hogy ezzel a férfival tölthessék idejüket. Ennek ellenére Janet nem érezte ugyanazt a lelkesedést, mint Bob nevű kollégája, amikor Sarah, a védence az együttműködés sikeréről számolt be. Az a gondolat, hogy Adam Richfield oldalán egy másik nő lehet, Janetet megrettentette, hirtelen magányosnak érezte magát. Ez az érzés csak erősödött benne, amikor három divatosan öltözött fiatal nő jött velük szembe. Izgatottan tárgyaltak valamiről, és úgy tűnt, mintha várnának valamire. Mikor Adam és Janet melléjük ért, érdeklődve mérték végig a férfit. Ahhoz, hogy maguk mellett elengedjék őket, csak annyi helyet hagytak, hogy kénytelenek voltak egymás mögött lépkedni. – Jövendőbeli ügyfelek? – kérdezte Janet, miután a lányokat elhagyták. Vagy régi barátnők? Adam közömbösen megvonta a vállát, mint aki nem ismeri őket. – Lehet, hogy egy konkurens céghez tartoznak-mondta gúnyosan. – Bizonyára. – Janet tovább bandukolt, amikor a férfi ismét melléje került – Maga nyilvánvalóan a megfelelő helyre hozott engem… – Rámutatott a kikötőre, amelynek nyugodt vizén több elegáns jacht ringatózott.– Valószínű; hogy a maffiavezéreké, akik New Yorkból, Olaszországból, Floridából és… – Peruból jöttek ide – fejezte be Adam a mondatot, amikor a lánynak már nem jutott eszébe más hely. – Nagy üzleteket kötünk csempészett lámákkal. Janetnek mosolyognia kellet az ötleten, és merevsége oldódni kezdett Átvillant rajta, hogy jobb, ha Adammel nem viccelődik a bűnözésről. De a déltengeri légkör, a hangulatvilágítás és a távoli nevetésfoszlányok elhalványították a tegnapi este emlékét. Mintha nagyon régen történt volna, hogy felriadt álmából, és egy betörőt talált a házban. Janet és Adam hátulról közelítette meg a vendéglőt. A bent ülő vendégek az ablakon át látták a kikötőt azoknak pedig, akik a hűvös esti levegőt szerették jobban, ott volt a csodás, élősövénnyel védett terasz. Innen is látni lehetett a gyönyörű öblöt, valamint San Diego sziluettjét. – Úgy tűnik, tényleg rossz helyre vezettem – mondta Adam, és körbenézett. A pincérek egyik vendégtől a másikig siettek, úgy látszott, nincs senki, aki szabad asztalhoz kalauzolhatná őket. Janet, aki éppen a déltengeri szigetekről származó műtárgyakat csodálta, javasolni akarta, hogy menjenek ki a főbejáraton. Ekkor észrevette, ahogy Adam tekintete megakadt az egyik vendégen. A lány látta, hogy a férfi hirtelen sarkon fordul. De túl későn, mert az úr már láthatólag felismerte. – Tudja, tulajdonképpen most szívesebben ennék raviolit. –Adam elkapta a lány karját, és olyan hirtelen rántotta magával, hogy Janet majdnem elesett. A lányt maga előtt tolva megcélozta a hátsó bejáratot, s Janet,
hogy ne keltsen feltűnést, nem védekezett. Csak amikor már elérték a parkolót, szabadította ki magát a férfi szorításából, és csodálkozva nézett rá. Feléledt benne a régi bizalmatlanság: a férfi megint az a betörő volt számára, akit két nappal ezelőtt tetten ért. – Rendőr az illető? – Vajon miért csodálkozott ennyire ezen a kérdésen? valószínűleg csak meglepődött azon, hogy ilyen gyorsan tudok kombinálni gondolta Janet. – Nem vagyok buta – emlékeztette Adamet. – Fel kell készülnie arra, hogy időnként utoléri a múltja, legalábbis akkor, ha San Diegóban marad, és sokat láttatja magát. – Pontosan így van! Miközben a férfi kihajtott a parkolóból, Janet hátradőlt, és elgondolkodott a vendéglőben tett sikertelen kirándulásukon és a mellette ülő férfin. Erőt vett rajta ugyanis a félelem, még ha egész más okból is, mint Adam Richfield esetében. Annak ellenére, hogy Janet gyakran emlegette találkozásuk célját, vagyis a rehabilitációt, erre nem sűrűn gondoltak az este folyamán. A számára szokatlan déltengeri hangulat és kísérőjének vonzereje kezdte veszélyeztetni azt a bizonyos távolságtartást, amire pártfogóként szüksége volt. Úgy érezte magát, mintha hideg zuhany érte volna. Furdalta a lelkiismeret, hisz tényleg féltékeny volt a férfi leendő ügyfeleire! Szilárdan eltökélte magában, hogy több hibát nem követ el. Ennél a döntésnél kihúzta magát. – Ami megtörtént, már nem változtatható meg. Valamilyen módon mindannyiunknak vezekelnünk kell elkövetett bűneinkért gondolta. Janet látta, hogy Adam összeszorítja a száját. Hogy a férfi ne tudja megint felbosszantani, gyorsan folytatta.–Mivel igencsak feltűnő foglalkozást választott, számolnia kell azzal, hogy időről időre szembesülnie kell múltjával. – Talán rugalmasabb lehetnék, lakhelyet kellene változtatni, és egy másik városban újrakezdeni. Janetnek rögtön mindenféle kifogás jutott eszébe, fejében egymást kergették a gondolatok, számtalan kétsége támadt. Keresett valami elfogadható érvet a férfi javaslatával szemben, és belekapaszkodott az első kínálkozó szalmaszálba. – Van egyáltalában még olyan város, amelyet ismer annyira, hogy ott dolgozhatna? – kérdezte. A férfi megrázta a fejét. – A többi várost csak felületesen ismerem. – Nem azt mondta, hogy még sohasem volt börtönben? – De, még egyszer sem tartóztattak le. – Sok rendőr ismeri magát látásból? A férfi arcán ismét megjelent az előbbi fintor. – Nem, nem olyan sok. Janet egy darabig gondolkodott ezen. – Jó, de azért azt hiszem, nem kellene, hogy ilyesmi befolyásolja. Sokkal jobb, ha állja a sarat. Ha éppen egy potenciális ügyféllel foglalkozik, nem menekülhet egyszerűen el egy vendéglőből, nem tűnhet el egy egérlyukban. – Nem, úgy tűnik, tényleg nem. – A férfi indexelt, és megfordult. – Most visszamegyünk a Báli Hai-be?
– Nem, valami más jutott az eszembe, de azt megígérem magának, hogy nem egérlyukról van szó. Janet megörült a férfi nyilvánvaló hangulat-, illetve vélemény változtatásának – És teljesen mindegy, kivel találkozunk a vendéglőben, ottmaradunk? – Mondjuk inkább úgy: legalábbis megpróbáljuk. A lány lazított tartásán, és rámosolygott Adamre. Csinálja egyszerűen úgy, mintha én lennék az egyik ügyfele, és majd meglátjuk, hogy végződik az este. A férfi vidáman vonta fel a szemöldökét. – Úgy értsem, hogy maga fizeti a számlát? , . – Ezt verje ki a fejéből. Tekintse úgy, mintha a továbbképzése költségét fizetné. A férfi megtartotta szavát. Amikor a Humphrey's vendéglő tulajdonosnője az éttermen keresztül a teraszra vezette őket, senki sem sejtette volna, hogy, Adam Richfield nem makulátlan úriember. Gyorsan tanul – gondolta Janet büszkén ugyanakkor kicsit szomorúan. Nemsokára már nem lesz szükség az ő segítségére. – Nos, mégiscsak sikerült találnunk egy helyet, ahonnan pompás kilátás nyílik az óceánra – mondta, amikor leültek. Az üvegfalon át beláthatták az egész jahtkikötőt. A csónakok körül nagy volt a nyüzsgés, és az öböl túlsó partján, a domboldalon Point Loma házaiban gyulladoztak a fények. Ahogy egyre sötétedett, a kikötőbe igyekvő vitorlások fehér háromszögei mesebeli szellemeknek tűntek. Janet annyira belefeledkezett a látványba, hogy szinte elkeserítette, amikor a pincérnő eltakarta előle a kilátást. Illatos fehér kenyeret és friss vajat tett eléjük. Janet ismét az asztalra figyelt, amikor észrevette Adam vizsgálódó tekintetét. Kissé elpirult, mert rájött, hogy a csodálatos kilátás teljesen rabul ejtette. Hát, már tényleg nem vagyok Iowában – próbált mentegetőzni saját maga előtt. Adam közben belenézett az étlapba. Szórakozottan pillantott Janetre. – Ó, itt egész egyszerű dolgokat is ajánlanak. Mi a véleménye például egy kakaóról? . Janet-nevetett, és ő is átfutotta az étlapot. Az Éttermünk különlegességei című résznél, ahol az italokat sorolták, tényleg ott volt a kakaó, amelyet Robin Hood-nak hívtak, és forró csokoládéval kevert mentalikőrből állt. – Igazán csábítóan hangzik, de azt hiszem, nem nekem való. A következő ital, amire felfigyelt, a Humphrey's találmánya nevet viselte, rumból és különböző egzotikus gyümölcslevekből készült. Az italt igen dekorált kehelyben szolgálják fel, amelyet meg is kell tudni tartani a kézben. Janettnek a két nappal azelőtti spicces állapot jutott eszébe. Gyorsan ásványvíz mellett döntött, míg Adam Scotchot rendelt szódával. Amikor a pincérnő eltűnt, Janet ismét a panorámára figyelt, annak ellenére, hogy gondolatai a vele szemben ülő férfi körül jártak. Adam magatartásának hirtelen változása teljesen megzavarta. Ha a Báli Hai vendéglő felé vezető úton őszinte volt a bizonytalansága, akkor azon most nagyszerűen felülkerekedett. Janet nem tudott szabadulni attól a gyanújától, hogy a férfi bejelentése, mi szerint egyedülálló hölgyek kísérője akar lenni, csak
blöff volt. Ennek ellenére elhatározta, hogy továbbra is részt vesz a komédiában. Idáig jutott, gondolataival, amikor Adam megszólalt. – Rettenetesen kíváncsi vagyok – mondta. – Nyilván fel tud engem világosítani a nők kívánságairól, mivel maga is idegen ebben a városban. Inkább szeretné zavartalanul élvezni a kilátást, vagy arra gondol, hogy most kellene valamiféle társalgást kezdeményeznem? Janet kénytelen volt csodálni a férfit. Ha tényleg csak megjátszotta, hogy profi kísérő akar lenni, akkor elsőrangúan alakította a szerepét. Megvárta, amíg a pincérnő, aki éppen az előételt hozta, elment. . – Úgy gondolom, hogy az ilyesmi mindig az adott személytől függ – mondta töprengve. – Egyesek szívesen társalognak, mások nem. Személy szerint én szívesen szerzek új tapasztalatokat. Most például nagy örömmel kóstolom meg ezt a halászlét. – Maga tehát úgy gondolja, hogy vannak olyan nők, akik csak a jó ízlést értékelik? – mondta, és rákacsintott a lányra. Nyilvánvalóan humoros akart lenni, de Janet nem igazán vette a lapot. Úgy akart tenni, mintha nem is hallotta volna ezt a megjegyzést, annak ellenére, hogy érezte kétértelműségét. Végül úgy döntött, hogy a férfi szójátékának hozzá személyesen semmi köze nincs. – Minden egyes ügyfelével a személyiségének megfelelően, egyedileg kell bánni-figyelmeztette a férfit.–Az egyik talán szereti, ha kicsit flörtölnek vele, a másik egyszerűen csak személytelen kíséretre tart igényt. – Eddig az volt a véleményem, hogy minden nő imádja a romantikát válaszolta Adam. Janet elnézte Point Loma fényeit. Lent az öbölben egy hajó lassan közelített kikötőhelyéhez. A hullámverés miatt a lehorgonyzott csónakok is enyhén himbálózni kezdtek, hosszú árbocuk könnyedén lendült ide-oda. Valahol a háttérben zongoráztak, és a többi vendég hangja tompa morajjá olvadt össze. Kifejezetten kellemes volt a hangulat. Az esti fényben Adam arcvonásai még markánsabbaknak hatottak. Szeme, amelyben most a gyertyafény tükröződött vissza, azt a romantikus élményt, kalandot ígérte, amiről minden asszony álmodik. Elég! Janet megfékezte fantáziáját, és arra emlékeztette magát, hogy tulajdonképpen miért is ül itt. Szüksége, volt arra, hogy rendezze gondolatait, és a társalgást tárgyszerűen folytassa. – A nők szeretik a romantikát. De sokan nem tudják megkülönböztetni az illúziót és a valóságot – intette a férfit. , – Ezzel azt akarja mondani, hogy jobb, ha óvatos vagyok? – A dolog különben azzal végződhet, hogy kénytelen lesz egy egyszer mindenkorra szóló szerződést kötni. De látom, mosolyog. Már megint nem vesz komolyan! – Ó, dehogynem! – válaszolta Adam ártatlan képpel. : A lány éppen folytatni akarta, amikor a pincérnő megint megjelent, hogy leszedje a leveses csészéket, és tálalja a főételt. Amikor megint zavartalanul magukra maradtak, Adam a társalgást egészen más irányba terelte. – Nagyon érdekelne, hogy miért választotta ezt a hivatást – mondta, miközben citromlevet csöpögtetett a tányérján lévő rákra. Janet, aki előtt fenséges aranysárga lazacpástétom volt, nagyon pontosan tudta a választ. De vajon hogyan magyarázza meg az okokat egy olyan férfinak, mint Adam Richfield? – Az édesapám sorsa volt a döntő
– válaszolta ' végül. – A rendőrségnél szolgált, de ott kellett hagynia a pályát, mert egy lövöldözés közben megsérült. Adam meglepett képet vágott. – Azt hittem, hogy az ilyesmi inkább keserűséget vált ki az emberből, és nem azt az elhatározást, hogy segítsen másokon. – Meglehet. De az apám nem Haragtartó, mindig is előre gondolkozott. Túlságosan csodálatos ember ahhoz, hogy elkeseredjen. Meggyőződése szerint, ha valaki sziklaszilárdan hisz önmagában, és a környezet segít visszatalálni a társadalomba, akkor az ember el tudja viselni a sorsát, még ha az nem is túl jó. – Csodálatos – bólintott Adam, de nem folytatta a társalgást. A bárból egy híres sláger első hangjai hallatszottak, többen énekelni kezdték a dalt. Ahogy közeledett a vacsora vége, az egyik csodás melódiát a másik még andalítóbb követte. Az üvegfal visszatükrözte a gyertyafényt, és Janet egy párnak a tükörképét is felfedezte. A szőke nőt, aki épp felemelte fejét, sötéthajú kísérője figyelmesen nézte. Janetnek elakadt a lélegzete, amikor észrevette a férfi gyengéd, kedves arckifejezését, és hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Mert annak ellenére,” hogy ő volt az a bizonyos szőke, a férfi tekintete bizonyára egy másiknak szólt, máskor, egy másik éjszakán. Attól a kapcsolattól nyilván sokkal többet remélhetett, mint egy pártfogó és védence közötti banális viszonytól. A lány meg is könnyebbült, szomorú is volt, amikor közeledett az este vége, és elhagyták a vendéglőt. De úgy tűnt, hogy Adam még akar valamit. Miután kifordult a parkolóból, lépésben haladt tovább. Az út mellett egészen a gátig gyönyörű fű zöldellt, aminek meg kellett akadályoznia, hogy a tenger elmossa a szigetet. Az enyhe szellő finoman fodrozta a víz felszínét, amelyen visszatükröződtek az öböl túlsó partjának fényei. Tényleg csodálatos – suttogta Janet bódultan. Igen, San Diego mindenkinek nyújt valamit-válaszolt Adam. Megállította a kocsit, és kisegítette a lányt. Lassan sétáltak a betonozott úton, amely úgy világit, mintha világos szalag lenne a fűtenger közepén. A jobboldali sziklák egészen a tengerig nyúltak, és csak a hullámok halk csobogása hallatszott. Az öböl túlsó partján fényáradat rajzolta ki a gyönyörű város képét. San Diego csupa világító oszlopból állt, amelyek a vízben tükröződtek. Janet úgy érezte, mintha a felhőkarcolók tükörképe megannyi kinyújtott ujjként integetne neki. – Csodálatosan szép! – ismételte halkan, nem tudván szabadulni a látvány rabságából. Visszanézett a tükörképről a városra, amelynek fényei összefolytak a csillagok ragyogásával. Olyan volt minden, mintha álmodna. Ekkor észrevette, hogy Adam valahogy másként néz rá, mint eddig. Egy távoli lámpa halvány fénye a férfi arcának csak egy részét világította meg. A könnyed, szórakozott kifejezés, amelyet majdnem egész este láthatott, teljesen eltűnt az arcáról. Keze gyengéden a lány karjához ért. Janet érezte a férfi testének melegét, és átvillant rajta, hogy ez még a tenger felől fújó hűvös széltől is megvédi. Hirtelen elfeledkezett a környezetről, nem törődött a gyönyörű kilátással sem. Janet már csak azt tudta felfogni, hogy itt ez a férfi, aki most közvetlenül előtte áll. Adam óvatosan kivette a lány kezéből a kendőt, széthajtotta, és ujjai között áthúzta a finom
selymet. Lassan bontotta ki, és a puha anyagot gyengéden a lány vállára terítette. Bár keze a kendővel volt elfoglalva, mégis minden mozdulatával érintette a lány csupasz vállát is. Janet alig észrevehetően megrezzent, azt már szinte el sem tudta viselni, amikor a férfi végtelen lassúsággal beterítette a karját is. Bár Adam szemét nem láthatta, mégis úgy érezte, hogy tekintete megigézi. A férfi gyengéden magához vonta, és ajkait a lány arcához közelítette. Janet úgy érezte, hogy ez az ölelés valamit felold, fellobbant benne, érzelmein már nem tudott uralkodni. Hatalmába kerítette a még soha nem tapasztalt beteljesedés utáni vágyakozás. Szorosan a férfi mellett állt, annak erős teste majdnem összenyomta. Érezte, amint szíve egyre vadabbul kalimpál. Ez a csók felrázta, összezavarta, elkábította. Adam olyan hirtelen engedte el, hogy majdnem elesett, amikor a férfi hátralépett. Levegőért kapkodott, meghökkenve és zavartan pislogott. Adam ártatlan képe láttán, amikor az végre megszólalt, nem tudott mit mondani. – Mit gondol, ez is hozzátartozik a szolgáltatáshoz? Vagy kérjek érte külön díjazást? – vetette oda könnyedén.
5. FEJEZET Másnap reggel fél hétkor Adam Richfield már a második csésze kávénál tartott. Türelmetlenül turkált az íróasztalán lévő papírok között abban a reményben, hogy talál egy csészealjat. Végül a csészét egy itatóspapírra tette, majd főnöki székét kissé oldalra fordította, és lábát fölrakta az íróasztal egyik sarkára. A jegyzetfüzet és a ceruza ott volt a keze ügyében. Rhodára várt, aki perceken belül bizonyára olyan energikusan tör majd rá, ahogy ebben a napszakban szokása volt. De Adamnek eszébe se jutott, hogy emiatt szemrehányást tegyen. A hivatalos munkaidő ugyan csak nyolckor kezdődik, de nyáron minden osztályvezető korábban kezd, mint a többi alkalmazott, ily módon Adam teljes nyugalomban beszélhette meg osztályvezetőivel az előttük álló napot. Rhoda máris megjelent az ajtóban. Egyik kezében szétrongyolódott gyorsírófüzetét tartotta, a másikban csordultig töltött kávéscsészét egyensúlyozott. – Milyen volt? – kérdezte üdvözlésképpen, és kíváncsian nézett Adamre. – Semmi közöd hozzá. – Dehogynem, hisz az elejétől benne voltam. Adam tudta, hogy Rhoda nem hagyja addig békén, amíg minden apróságról be nem számol. Talán még segíthet is tisztázni rendezetlen gondolatait. – Életem legnagyobb kudarcát éltem át! – állította a férfi. Hangjában düh és kétségbeesés keveredett. – És hogy másztál ki ebből a slamasztikából? . ' Adam csikorgatta a fogait, de hirtelen mosolyognia kellett. Mind Janett Talbotra, s mind magára nagyon dühös volt, de az egész ügy groteszk jellege mégis nevetésre késztette. – Most horogra akadtam! – mondta fejcsóválva.
– Mondd már el végre, mi történt! Miközben a férfi gondolkodott, hogyan is fogalmazza meg a legjobban élményeit, Rhoda lehuppant az egyik fotelbe, izgatottan várva a beszámolót. – Meséled már, vagy nem? – kérdezte. – Figyelmeztetlek! Ha nem, ma nem fogok dolgozni! Adam mosolygott. , – Kidolgoztam egy tökéletes tervet, hogy megszabaduljak a lánytól. Mivel az volt a feladatom, hogy valamilyen foglalkozást válasszak magamnak, kitaláltam valamit, amiben biztos voltam, hogy megfutamítja. – Mégpedig? – Egyedülálló hölgyek kísérgetése. Ez a mondat úgy hatott, mintha bomba robbant volna a szobában. Rhoda majdnem megszakadt a nevetéstől. – Főnök, te egy szemét alak vagy – nyögte ki, miközben újabb nevetőgörccsel küszködött. – Nem eléggé, mert nem vált be az elgondolás. , Rhoda elkomolyodott, és kételkedve nézett főnökére. – Ezt képes volt elhinni? – Addig rendben is volna, de a hivatásának megfelelően még segíteni is akar ebben! – ' – Te jó ég – mormogta Rhoda, miközben végiggondolta az egészet. –Nyilván át akart vágni. – Nem, azt nem hiszem. Egyszerűen eltúloztam a kisded játékaimat, és most a saját csapdámba estem bele – magyarázta Adam. – És nem tudom, hogyan mászhatok ki belőle. – Milyen volt a tegnap este? – kérdezte Rhoda. – Elég kínos. Főleg akkor, amikor a Báli Hai vendéglőbe mentünk, ugyanis az első ember, akit ott megláttam, Fred Mosley volt. – A mi Fred Mosleynk a Cedar Heightstől? – Bizony. Valószínűleg mindent elrontott volna, ha hagyom. Azonnal odajött volna az asztalunkhoz, és megint elkezdte volna a régi vitánkat arról, hogy miért nem tudjuk beépíteni azt a bizonyos kis hegyszorost. – Igaz, ez a pasas erre is képes – értett egyet Rhoda. – De várj csak! Janet legalább végre megtudhatta volna a teljes igazságot. – És biztosan óriási patáliát csapott volna – magyarázta Adam, mivel jobb ötlet nem jutott eszébe. Valójában erősen kételkedett benne, hogy Janet Fred Mosley és a vendégek előtt kellemetlen helyzetbe hozta volna. Pillanatnyilag azonban még nem volt kedve ahhoz, hogy erre vonatkozóan bármiféle találgatásokba kezdjen. Egyszerűen nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy Janet kérdései esetleg megoldották volna a kellemetlen helyzetet. Sokkal szívesebben gondolt a lány lelkesedésére, ahogy szinte gyerekes örömmel csodálta az öbölre nyíló kilátást, amikor a Humphrey's vendéglőben megszegte a fehér kenyeret örömmel idézte fel étvágyát, ahogy nekilátott a lazacpástétomnak meglepett arckifejezését, amikor megkóstolta a csokoládétortát. De mindezek az emlékek elhalványultak, amint a lány szemére gondolt. Amikor a tengerparton a lány vállára borította a sálat, ezek a szemek a csodálkozástól tágra nyíltak, tele voltak várakozással, de ugyanakkor kifejeztek valami alig érezhető bizonytalanságot is, mintha a lány nem bízna saját érzéseiben sem.
Adam kénytelen volt bevallani magának, hogy ő ugyanígy nem értette saját érzéseit. Utolsó megjegyzése, amikor Janetet elengedte, szemétség volt. De csak önvédelemből próbálta túljátszani a szerepét. Butaság volt elhagyni a Báli Hay vendéglőt. Különben most már Janet tudná az igazságot, és ő nem lenne ebben az idétlen, bonyolult helyzetben. – Most mit fogsz csinálni? – kérdezte Rhoda. – Meddig akarsz elmenni ebben a buta játékban? – Hirtelen metsző pillantást vetett a férfira. – Vagy addig akarod húzni, amíg csak lehet? – Most aztán befejeztük! – zárta le a beszélgetést Adam. Egy pillanat alatt felébredt álmodozásából. Rhoda Manion úgyszólván a tejtestvére volt, de sem neki, sem másnak nem fogja megengedni, hogy cselekedeteit bírálja. Végül is Ő maga sem tudta már igazán pontosan, hogy merre van az előre, merre a hátra. De Rhoda még sosem sértődött meg keményebb kifejezései miatt. Sőt, a férfinak az a gyanúja támadt, hogy az asszony kifejezetten élvezte, ha a végsőkig felingerelte főnökét. – Rhoda mama, mint mindig, azonnal ott terem, ahol szükség van rá – mondta gúnyosan. Ezután fellapozta gyorsírófüzetét, és ezzel be is fejezte a beszélgetés magánjellegű részét. – Ha Billy nem ütközik váratlan nehézségekbe, akkor ma elkészül a Cedar Heights-féle tervekkel. Rhoda elhallgatott, mert lépéseket hallott. Norman nyitotta ki az ajtót és belépett. – Van egy problémám – mondta. – Ezzel nem vagy egyedül – válaszolt Rhoda, és sokatmondó pillantást vetett Adamre. De Norman nem figyelt a nőre. – Tulajdonképpen utálok ajtóstul rontani a házba. De nem találjuk sem a Wainwright-tervek előzetes kalkulációit, sem a többi számítást. – Mi itt a probléma? – kérdezte Ádám. – Egyszerűen nyomtassák ki újra a számítógépeken… Az ám, Harry! Norman bólintott. . ' ' – De hisz maga is ismeri Harryt! Adamet időnként irritálta, hogy fiatal üzlettársa mennyire nem bízik a számítógépekben, de ez a különcsége eddig még nem okozott különösebb nehézségeket. Bár Harry előzetes költségvetési javaslatait számítógépen dolgozta ki, de miután elkészült, mindig kitörölte a programot, és csak egy kéziratos példányt tartott meg magának. A terv utolsó felülvizsgálatánál nyilván szüksége volt ezekre a papírokra, így egészen valószínű, hogy otthon maradtak nála. – Megnézték már az asztalát a rajzteremben? És mi a helyzet a hivatali szobájában? – Adam megpróbált belekapaszkodni minden szalmaszálba. – Semmit sem találtunk. Főnök, azok a dolgok biztos, hogy Harry házában vannak. – Feltétlenül szükségünk van rájuk. Wainwright minden egyes számot látni akar, még akkor is, ha halvány gőze sincs az egészről. – Még megvan a betörő felszerelésem – szólt közbe Rhoda. – Adam elviszi Janet Talbotot vacsorázni, és addig mi Normannal behatolunk a házba… – Igen, hisz most már tudom, hogy milyen egyszerűen lehet kinyitni az ablakot – mondta Norman habozva. Úgy tűnt, hogy lassan megbarátkozik
a gondolattal. – A kérdés csak az, hogy közben megjavították-e a riasztóberendezést. – Fogalmam sincs – válaszolta Adam. – De minek beszélünk már megint feleslegesen? Első alkalommal végül is azért törtünk be, mert nem tudtuk, hogy van valaki a házban. Telefonáljatok egyszerűen oda, és kérdezzétek meg Janetet, hogy hol vannak az iratok. A másik kettő úgy nézett Adamre, mintha annak elment volna, az esze. – Ezt komolyan mondod? – Rhoda összeráncolta a homlokát. – Egy kicsit túl kockázatosnak tűnik nekem ez az egész. – Úgy látom, ti csak akkor fogtok megnyugodni, ha már börtönbe juttattatok engem – állapította meg Adam. – No, persze telefonálhatunk – mondta vontatottan Norman egy kissé csalódott képpel. – Lassan kialakul bennetek a hajlam, hogy ne legyetek hozzám őszinték! De most térjünk vissza Janethez! – Adam az építőrészleg vezetőjéhez fordult. – Szóval, Norman, hívjátok fel Janetet, és meséljétek el neki, hol találhatók a tervek. Nyilván könnyen meg fogja találni őket. Okos lány… bizonyos értelemben. Aztán valaki odamegy, és elhozza a dokumentációt. – Gyors pillantást vetett Rhodára, aki egyetértőén bólogatott. Egy órával később Adam éppen azzal foglalkozott, hogy egy zsilip költségvetését dolgozza ki, amikor Norman ismét bekukkantott a szobájába. – Jelentem, végrehajtottuk a feladatot – számolt be büszkén. – Janet nem volt benne biztos, hogy még reggel meg tudja keresni a terveket, de azt ígérte, hogy legkésőbb délutánig segít. A beszélgetés után két órával Adam összeszedte az íróasztalán fekvő költségvetési számításokat, betette őket egy iratrendezőbe, amelyre gondosan ráírta, mi van benne. Bár nem volt elégedett a munkájával, mégis határozottan vágta be a dosszié tetejét. Bosszúsan töprengett, hogy vajon mi lehet az oka, hogy képtelen a munkára koncentrálni. A válasz: Janet Talbot. Nyugtalanul ment ki a szobájából, átsétált a folyosón, és bekukkantott a különböző irodákba, hogy elterelje a gondolatait. A részlegvezetők éppen üres szobáihoz érve, szórakozottan belenézett néhány jegyzetbe, amelyek egy nagy tárgyalóasztalon hevertek, majd lassan visszament a helyére. Ekkor vette észre Rhodát, aki odabiccentett Jennynek, majd bement az irodájába. Bár nem nézett az épület kapuja felé, de hallotta, hogy nyílik az ajtó, és valaki bejön. Amikor arra fordult, és meglátta a karcsú női alakot, a már oly ismerős szőke hajjal, az az érzése támadt, mintha szellemet látna. Janet hátat fordított neki, amikor Jenny íróasztala előtt megállt. Hangja halk volt, de Adam hallotta, hogy egy bizonyos Mr. Edwards után érdeklődött. Rhoda, aki éppen Adam szobájából jött ki, megdermedt, amikor Norman nevét hallotta, és ráismert az iratrendezőre, amelyet Janet tartott a kezében. Adam nem akarta megkockáztatni, hogy Janet a folyosón beleütközzön, és az alkalmazottai előtt kelljen magyarázkodnia. Gyorsan behúzódott egy másológép mögé, amelyik az egyik beugróban állt. Rhoda keresztülviharzott a folyosón, látta hová bújik Adam, és ő is beállt a gép mögé. – Tűnj el – súgta a férfi határozottan. Haragudott, amiért Rhoda követte.
– Nem akarom, hogy meglásson – makacskodott Rhoda. Miközben veszekedtek, Jenny a hangszórón keresztül behívta Normant, aki gyorsan végigsietett a folyosón, de meghökkenve torpant meg, amikor Adamet és Rhodát észrevette. . – Mi történik itt? – kérdezte meglepetten. – Éppen javítjuk ezt a masinát – magyarázkodott Rhoda. –Menj már végre az irodába, ott várnak! – De hát… – akart tiltakozni Norman. Adam intett neki, hogy tűnjön el végre, és kétségbeesetten mutatott az iroda felé. Nem hiányzott, hogy Janet megforduljon, meglássa Normant, és elinduljon feléje. – Te jó ég, látni fogja a nevedet az iroda ajtaján! – szólalt meg Rhoda. – Miért, becsuktad az ajtót? Rhoda egy pillanatig gondolkodott, majd megkönnyebbülten és sugárzó arccal nemet intett. Búvóhelyükről egészen pontosan figyelemmel kísérhették, hogy mi történik az irodában. – Reggel rögtön megtaláltam a papírokat – mondta éppen Janet.– Remélem, azt hoztam el, ami kell. – Igen, persze – nyögte ki Norman, és felületesen belelapozott a papírcsomóba. – Úgy tűnik, minden itt van. De nem kellett volna személyesen idefáradnia, hisz mi is elmehettünk volna a tervekért. Adam úgy érezte, hogy Norman hangja nem árul el nyugtalanságot. – Lehet, hogy felesleges volt – ismerte el Janet –, de az volt az érzésem, hogy személyesen kell átadnom. Mivel jelenleg én viselem Mr. Binns háztartásáért a felelősséget, biztos akartam lenni benne, hogy dolgai a megfelelő kezekbe kerülnek. – Ó, hm, értem. Nagyon köszönöm. Igazán remélem, hogy nem kell ismét terhelnünk magát… – fecsegett tovább Norman annak ellenére, hogy a bejárati ajtó már bezárult Janet mögött. Aztán visszasietett Adamhez és Rhodához. – Őszintén szólva, halvány fogalmam sem volt róla, hogy személyesen akar idejönni. Ebben a pillanatban jelent meg Charlie, az építőrészleg műszaki igazgatója, kezében egy tervvel. Döbbenten vette észre, hogy a vállalat nagyfőnöke, a mérnöki részleg vezetőnőjével egy sarokban szorong. – És mostantól fogva kicsit óvatosabban bánunk majd a másolatokkal – mondta éppen ezért Adam hangosan, miután rájött, hogy a helyzet kissé nevetségesen hathat. De pillanatnyilag minden eszközt megragadott, hogy beosztottjainak valahogy megmagyarázza furcsa viselkedését. Rhoda is kibújt a gép mögül, és követte főnökét. . – Mi van? – kérdezte Adam mogorván, amikor a nő néhány méter után megállt. – Csak eszembe jutott valami – kezdte a nő óvatosan. – Két nap alatt most mulasztasz el másodszor egy alkalmat, hogy megmondd Janet Talbotnak az igazságot. Azt kérdezem magamban, vajon miért? – Ugyan, menj a fenébe! – dühöngött Adam, sarkon fordult, és nagy csattanással bevágta irodája ajtaját. Ránézett az órájára. Vár egy félórát, míg Janet visszaér a munkahelyére, aztán felhívja, és végérvényesen tisztázza a dolgot.
Ha a lány nem hisz neki, idejöhet és személyesen győződhet meg az igazságról. Végül is vállalatot kell vezetnie, így nem foglalkozhat ezzel az őrült nővel. Az ő beosztásában az embernek nincs ideje az ilyen kisded játékokra, és éppen ezt fogja tisztázni a nővel. Janet Talbot nem tért vissza azonnal a Villa Venetiába. Látogatása az Associated Architects & Engineers cégnél ugyanis egészen véletlen volt. Ma reggel találkozója volt a Munkaügyi Hivatalban, és amikor a közelben parkolót keresett, egészen véletlenül fedezte fel, hogy Harry Binns vállalata ugyanabban az utcában van. Ezért döntött úgy, hogy leadja az iratcsomagot. Még mindig kissé dühös volt Adam Richfieldre, ha az előző estére gondolt. De ennél sokkal jobban nyugtalanították, sőt, meg is döbbentették saját érzései. Ha nem vigyáz, könnyen beleszerethet a férfiba. Ettől a gondolattól megrémült. Hisz most még ellenállhat Adam vonzásának, de vajon meddig? Egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy szíve áldozatul essen a férfinak! Nem volt helyes, hogy munkahelyén kívül találkozott vele. A második hiba az volt, hogy nem vette komolyan, milyen veszélyes lehet egy olyan vonzó férfi, mint Adam. Janet szilárdan elhatározta, hogy a jövőben nem lesz ilyen meggondolatlan, még akkor sem, ha átmenetileg halálosan boldogtalan lesz is. Hála Istennek, volt programja bőven. A szociális ügyek egyik képviselőjével ebédelt együtt, és görcsösen próbált érdeklődést mutatni egy új állami képzési program iránt, amelyről éppen vitatkoztak San Diegóban. Útban visszafelé a munkahelyére, bűnösnek érezte magát, mert állandóan Adam Richfieldre gondolt, és képtelen volt visszaemlékezni az iméntibeszélgetés részleteire. Amikor megcsörrent a telefon, és Adam rekedtes, férfias hangja szólalt meg, Janet szíve örömében nagyot dobbant.–De a lány már döntött, akkor is, ha az fájdalmas volt. Elfúló hangon válaszolta: – Nagyon sajnálom, de alkalmatlan időpontban ért el. Nincs időm. Úgy tűnt, hogy a hallgatás a vonal másik végén kézzel tapintható. – Feltétlenül beszélnem kell magával – mondta végül a férfi. – Én is szerettem volna magával társalogni – válaszolta Janet gyorsan. Tudta jól, hogyha a beszélgetés túlságosan hosszúra nyúlik, végül engedni fog. – Tegnap este örültem a haladásnak, és úgy gondolom, hogy ötleteit a jövőben önállóan is megvalósíthatja. Nincs szüksége külön segítségre. Mondjál csak annyit: rendben, és tedd le a kagylót! – rimánkodott magában Janet. Minden szó fájt, de miért halogassa az elkerülhetetlent? – Nagyon köszönöm a bizalmát – válaszolta Adam. Úgy beszélt, mintha még akart volna valamit mondani, de maga sem tudja igazán, hogy mit. – Minden jót! Biztos vagyok benne, hogy sikerrel jár.:. Ó, megszólalt a másik telefon – hazudta szorult helyzetében, mivel nem volt képes tovább folytatni a beszélgetést, de arra sem, hogy kimondja a végső búcsúszót. Amikor Janet letette a kagylót, haragosan meredt a készülékre. Micsoda hülye találmány! – gondolta elkeseredve. – Adam most eltűnt az életemből. San Diego nagy város, nem fogom újra látni, és gyorsan elfelejtem. Ugyan mit jelent mindössze egy közös vacsora? Megpróbálta elképzelni, hogyan alakul ezután az élete. Ha lesz saját lakása, majd jó darabig elfoglalja magát a berendezésével. A szakmája kitölti majd az idejét, új barátok lépnek az életébe. Adam nem lesz több, mint egy halvány emlék San Diegóban töltött első napjaiból, és valamikor el fog vegyülni a többi emlék között. De hirtelen rájött, hogy csak ámítja
magát. Teljesen mindegy, hogy mit csinál, Adam olyan tisztán fog megmaradni az emlékezetében, mint az, amiről az ember egyszer álmodott, és aztán el is veszítette. Nem elveszítette, hanem eldobta, mondta magának. Végül is ő döntött így. Semmi értelme sincs, ha bebeszéli magának, hogy a férfi nem jelent számára semmit, vagy azt, hogy sosem létezett. Ezt az emléket nem tudja egyszerűen csak úgy eldobni, mint egy régi újságot, hanem kénytelen lesz egy darabig együtt élni vele, és kibírni a fájdalmat. Adam hátradőlt a fotelben, és nyugtalanul dobolt ujjaival a karfán. Ebben a pillanatban Rhoda nyitotta ki az ajtót és belépett. Egyetlen pillantás elegendő volt, hogy átérezze Adam lelkiállapotát. Komolyan nézett a férfira. – Mi van? – Ó, maradj csöndben, csukd be inkább az ajtót, és ülj le – mondta Adam rosszkedvűen. Rhoda csak nagyon lassan teljesítette a férfi kívánságát, aki gyanította, hogy Rhoda ráérzett: elutasították őt. És ez nem igazán javított a hangulatán. Rhoda, miután leült, várt egy pillanatig, majd elkezdte. – Rendben, be kell jelentened a cégnek a csődöt? Vagy komolyabb dologról van szó? – Nem rehabilitálnak tovább – válaszolta Adam, és újból fellángolt benne a düh. – Ez az átkozott lány egyszerűen félretolt! Rhoda mosolygott. – Ez valahogy tinédzser koromra emlékeztet. Azt hiszem, kezdettől fogva eszed ágában sem volt, hogy megmondd Janetnek az igazságot, mert akkor már rég eltűnt volna az életedből. Adam sötéten nézett rá. – Meg ne próbálj az egész ügyből valami románcot kerekíteni! – Ugyan – mondta Rhoda könnyedén. – De nem vagyok vak. – Ha nem tudsz másról beszélni, akkor akár el is tűnhetsz! Rhoda megértőén mosolygott Adamre, és felállt. – Igaz, hogy valamilyen konkrét ügyben jöttem be hozzád… de sajnos, már nem emlékszem, mi volt az. – Az ajtóból még visszanézett. – Mindenesetre nem ártana, ha a lehető leggyorsabban rendeznéd az érzelmi életedet, különben itt már senki sem fog tudni dolgozni. Adam éppen valami megsemmisítő választ akart adni, de Rhoda már eltűnt, így aztán inkább csendben maradt. Mérges volt, hogy Rhoda megfosztotta őt a frappáns visszavágástól. Nagyon jó részlegvezető és csodálatos haver volt. Néha azonban elfelejtette, hogy nő… Egy asszony, tele romantikus ötletekkel és elképzelésekkel, aki meg akarta őt győzni arról, hogy Janettel kapcsolatos problémáinak közük van a szerelemhez. Nevetséges! Ez a nő őrült. Janet Talbot kiállhatatlan szamaritánus, aki mindent jobban tud, egy buta kislány, aki a fejébe vett valamit. Most az egyszer még simán megúszta,1 boldog és elégedett lehet, ha soha többé nem kell újra látnia a lányt. Mivel a dolog most már-tisztázódott, megint teljes energiával láthatott a munkájához. Határozottan hátranyúlt, és levett egy iratrendezőt a polcról. Ráírta az egyik ügy nevét, amellyel legközelebb foglalkozni akart. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy van még egy üveg pezsgő a hűtőszekrényben. Ha ma este egyszerűen beállítana Harry villájába… Vagy várjon egy napot? Holnap péntek…
Miután péntek délután Janet elhagyta az irodát, vett magának egy újságot, és beült egy gyorsbüfébe. Ímmel-ámmal rágcsált egy hamburgert, miközben listát készített a lakásajánlatokról, amelyek számára szóba jöhettek. Aztán némelyik mellett elhaladt a kocsijával, néhányat felhívott, és négyet személyesen meg is nézett. Vajon miért tűnnek ezek a lakások olyan sivárnak – töprengett Janet. Biztos azért, mert nyomott hangulatban volt. Egyetlen kivétellel ugyanis valamennyi lakás kitűnő állapotban volt, megfizethető lakbérrel, felújítva, tisztán, világos színűre festve. De ugyanolyan szörnyen sivárnak tűntek számára, mint a saját élete. Annak ellenére, hogy úgy gondolta, két lakás is pontosan megfelelne elképzeléseinek, nem volt képes dönteni. Boldogtalan volt, és ebben az állapotban nem mert ilyen fontos döntést hozni. Letörve és csalódottan vásárolt még némi ennivalót, majd hazament. Amikor a bejáratnál megállt, nem vette észre azt az autót, amelyik az út másik oldalán parkolt. Már majdnem a bejárati ajtóhoz ért, amikor lépéseket hallva önkéntelenül felnézett. Hirtelen mintha megszűnt volna a fáradtsága. Szíve vadul dobogott az örömtől, amikor felismerte Adam Richfieldet. De az első meglepődés után a józan ész azonnal emlékeztette elhatározására, és megint nyomást érzett a gyomrában. Úgy tűnt, hogy Adamet ugyanolyan ellentétes érzelmek gyötrik, mint őt, mert miután nagyon határozottan megindult a lány felé, hirtelen bizonytalanul megtorpant. – Hol volt? Fél hat óta próbálom hívni magát. – Éppen most értem haza – magyarázta Janet teljesen feleslegesen. Maga is érezte, hogy e pillanatban nem igazán talpraesett. Aztán észrevette a pezsgősüveget, amit a férfi a kezében tartott. – Remélem ez azt jelenti, hogy meg. akarja ünnepelni az első ügyfelét! Az a gondolat, hogy részleteket tudjon meg, hirtelen elviselhetetlennek tűnt. De végül is az volt a feladata, hogy meghallgassa, segítse és bátorítsa a férfit, és örüljön a sikereinek. – Megünnepelni az új pályafutásomat? Ha jól tudom, ilyen módon csak hajókat szoktak megkeresztelni. Az utolsó két hét feszültsége, az új állás, és az igyekezet, hogy Adam Richfieldet kitörölje az emlékezetéből – mindez túl sok volt Janet számára. Olyan kimerültnek érezte magát, hogy a férfi megjegyzését szó szerint vette. – Azt akarja, hogy összetörjem a fején? – Tágra nyílt szemekkel bámult a férfira. Amikor megdöbbent arckifejezését látta, csak akkor volt képes ismét tisztán gondolkodni. – Bocsásson meg… – Kézfejével megtörölte a homlokát, mintha ezzel eltüntethetné fáradtságát. , Adam csodálkozott, bizalmatlan és szórakozott volt. Majd mindez kedves közvetlenséggé vált. – Bizonyára nagyon fárasztó napja volt – mondta, és kivette a lány kezéből a bevásárlótáskát. – Vacsorázott már? – Csak egy hamburgert – válaszolta Janet, miközben kinyitotta a ház ajtaját, és felkapcsolta a villanyt. . Adam követte, és bevitte a csomagokat a konyhába. Janet figyelte, ahogy a férfi az élelmiszert a tálalóra rakta, kinyitotta az egyik faliszekrényt, jegesvödröt, meg két pezsgőspoharat vett ki. –
Nagyon jól kiismeri itt magát, igencsak alaposan átkutathatta a házat – mondta elgondolkodva. A hűtőszekrény felé menet a férfi hirtelen megállt, mintha mondani akart volna valamit. De azután máshogy döntött. Minden figyelmét a jégkockáknak szentelte. – Ha valaki jó akar lenni a szakmájában, akkor alaposnak kell lennie. Mi van a zacskóban? – Félretette a jegesvödröt, és megvizsgálta, mit vásárolt Janet. – Úgy tűnik, nem szeret főzni – jegyezte meg, amikor három gyorsfagyasztott készételt és két pizzát húzott ki a zacskóból. – De – ellenkezett Janet fáradtan. Hiúságát sértette ez a megjegyzés. – De ez nem az én konyhám, először saját lakást kell szereznem magamnak. Mindenesetre Harry Binns markét hét múlva hazajön… – Talán nem lesz ellenére, ha maga még marad. – Adam tekintete elsötétült. Janet felháborodott. – Egyáltalán minek tart engem? Semmiféle szándékaim sincsenek Harry Binnsszel! Vagy össze akar bennünket boronálni? – Nyugodjon meg! – szakította félbe Adam határozottan. Keményen megragadta a lány vállát, tekintete azonban gyengéd volt. – Teljesen ki van készülve, és máris össze-vissza beszél! Most bekapcsolja a sütőt, azután átmegy a nappaliba, leül a kanapéra és ellazítja magát! Janet nagyon is szívesen követte volna a férfi utasításait. Egész délután rettenetesen magányosnak érezte magát, és gondoskodásra vágyott. Észrevette, hogy szeme könnybe lábad, már majdnem elsírta magát. De esze újra figyelmeztette. Nem hagyhatja el magát ennyire! Azonkívül nem engedheti meg, hogy a férfi bármit is előírjon neki! Adamnek azonban megvoltak a maga elképzelései, és kész volt arra, hogy szükség esetén erőszakkal valósítsa meg őket. Így aztán egyszerűen karonfogta a lányt, és hangos tiltakozása ellenére becipelte a nappaliba. Ott, bár barátságosan, de nagyon határozottan leültette a hatalmas ülőgarnitúrára, lehúzta magas sarkú szandálját, és rámutatott a puha párnákra. – Feküdjön le, és élvezze a kilátást! – bíztatta egy fejmozdulattal a lányt, és eltűnt a konyhában. Janet elgondolkodva nézett a férfi után. Szóval, első sikerét akarta ünnepelni. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a férfi egy másik nővel gyertyafény mellett ül a vendéglőben. Ennél már csak azt tartotta szörnyűbbnek, hogy valamelyik utazási iroda kizárólagos szerződést kínál fel neki. Maradj csak a tárgynál? –figyelmeztette magát. Meztelen lábujjait belefúrta a puha szőnyegbe és felállt. Talán jót tesz egy kis levegő. Kitárta a teraszra nyíló üvegajtót, mély lélegzetet vett, majd visszaült a fotelbe. Ahogy elhelyezkedett, Adam jelent meg egy tálcával. – Rögtön kész a pizza. Janet figyelte, ahogy a férfi a pezsgőt, két poharat és egy csomó papírszalvétát letesz az egyik fotel melletti kis asztalkára. – Miért nem mondta, hogy már van egy ügyfele? – kérdezte, és megpróbált lelkesedést színlelni, de ez nem nagyon sikerült. Adam felhúzta a szemöldökét, és rákacsintott a lányra. Azután kitöltötte a pezsgőt, és mielőtt befészkelte volna magát a szomszédos fotelba, Janetnek is odanyújtott egy teli poharat. – Az új állásainkra! – koccintott a lánnyal.
Janet felnézett. – Az első ügyfelére. – Inkább az állásomra.' – Mi a különbség? – kérdezte Janet csodálkozva. Adam mosolygott. – Maga fizet? ' – Én? – A lány teljesen meg volt zavarodva. – Hogyhogy, én nem vagyok… – Ismerős a városban – fejezte be Adam a lány mondatát. – Én viszont igen. Nem minden kiadó lakás van benne az újságokban. Éppen ezért holnap kirándulok egyet magával a környéken. – Nagyon köszönöm. Igazán nem is tudom… – Egyszerűen nem jutott eszébe, más válasz. – Már csak a munkám miatt is szívesen teszem… – Adam hirtelen elhallgatott, majd gyorsan hozzátette: – Ugyanis nagyon jól kiismerem itt magam. . Janet mosolygott, és kortyolt egyet az italából. Majdnem elszólta magát a tisztességtelen múltját illetően – gondolta magában. Gyors reakciója bámulatos volt. Mindketten összerezzentek, amikor a konyhából éles hang hallatszott. A sütő automatikusan kikapcsolt. Adam felállt. – Elkészült a pizza. Maga maradjon csak ülve. Én még kicsit finomítok a pizzán. Ha gyorsfagyasztott készítményről van szó, kitűnő szakács vagyok. Az ajtóból visszafordult. – És mit szól ehhez a micsodához? – mutatott az ülőgarnitúrára. – Igazán romantikus, ugye? – Hát… – mondta Janet bizonytalanul. Szerette volna kikerülni a romantika témáját. – Mert szerintem nem – folytatta bosszúsan a férfi. – Utálatos förmedvény. Janetnek mosolyognia kellett. Lassan oldódott benne a feszültség. Felhörpintette italát, és kényelmesen elnyúlt a puha párnákon. A nyitott üvegajtón kilátott San Diego fényeire, amelyek gyöngysorként csillogtak. Különös – gondolta. Valahogy mintha élénkebbnek tűntek volna a fények, amióta Adammel együtt nézte. Hirtelen megint elővette józan eszét, és figyelmeztette magát arra az elhatározására, hogy elfelejti Adam Richfieldet. De a csodálatos kilátás, a pizza illata és a pezsgő olyan álmodozó hangulatba ringatta, hogy már nem akart semmi másra gondolni, legkevésbé pedig mostani problémáira. Ebben a pillanatban tért vissza Adam a nappaliba, és odanyújtott a lánynak egy tányért. A pizzát már előzőleg gondosan darabokra vágta. – Lám, megelőzött – mondta, amikor észrevette, hogy a lány pohara üres. A jégkocka halkan koccant, ahogy kivette a pezsgősüveget a vödörből, és újra töltött. Janet élvezettel szívta be az oregano fűszeres illatát. Figyelte a férfit, ahogyan elhelyezkedett, hátradőlt, és kinyújtotta hosszú lábát. Tekintetük találkozott, amikor Adam feléje fordult. – Azt hiszem, hogy most valami egészen személyes dolgot fogok mondani – szólalt meg gyengéden. A pezsgő hatására Janet könnyűnek érezte magát, mintha csak felhőkön ülne. Bár tudatosabbik énje figyelmeztette, hogy legyen óvatos, nem hallgatott rá. – Mennyire személyeset?
– Nagyon személyeset: itt az ideje, hogy valamit egyen. A lány nem volt biztos benne, hogy ettől a megjegyzéstől megkönnyebbült, vagy csalódott. Elbizonytalanodva mosolygott. – Lassan kezdem azt hinni, hogy rossz foglalkozást választott magának. A férfi válasza egy kérdő hangsúlyú Hmmmm-ből állt, hisz éppen egy falat pizza volt a szájában. – Úgy értem, hogy a legváratlanabb pillanatokban bizonyítja gyakorlati érzékét – folytatta, és hatalmas étvággyal nekilátott az ínycsiklandó falatoknak. – Rendben van. Majd figyelni fogok erre. Néhány perc múlva az üres tányérok rendben egymásra rakva álltak az asztalon. Janet és Adam az utolsó korty pezsgőnél tartott. A lány jóleső érzéssel fészkelte magát a párnákba. – Valaminek történnie kellett – mondta. – Az az érzésem, mintha már nem tudnék járni, csak lebegni a föld felett. – Ez nyilván a pezsgő hatása. Az ember mindent rózsaszínben lát tőle. – Hm – mondta Janet. – Nyilván a gyengéi közé tartoznak az olyan kábító dolgok, mint a Scotch és a pezsgő. Erős a gyanúm, hogy megint le akar itatni. – Miért kellene ezt tennem? – Fogalmam sincs, de azt tudom, hogy hétfőn miért tette. El akart kábítani, nehogy hívjam a rendőrséget. – Hát, akkor találja ki, hogy ma este mi a célom. Ugyanis el akarom csábítani. Hiszen ezt a hempergőt, amin ülünk, pontosan ezért cipeltem ide… – No jó, talán nem magának, de Harry Binnsnek valami ilyesmi járhatott az eszében. Hempergő? – így hívja a népnyelv az ilyen förmedvényeket Janet összeráncolta homlokát, és körülnézett az ezernyi párna között. Ez az elnevezés kellemetlenül érintette. Mintha maga az a tény, hogy rajta ül, kimondatlan igent jelentett volna valamire, amit semmiképp sem engedhetett meg. – Érdekes – mondta. – Valahogy nem tudom elképzelni, ahogy itt kisbabák plüssállatokkal és csörgőkkel ide-oda csúszkálnak. Adam nevetett. – Nem, azt hiszem, ez inkább olyasmi, ami bébiknek való. Olyanoknak, akik beszélni és járni tudnak… – Gyengéden megérintette Janet karját. –És puha, selymes bőrük van… – Hangja hirtelen elfátyolosodott, és Janetnek már nemcsak a szavak tartalmát jelentette. Olyan volt, mintha egy húrt pendítettek volna meg benne, amelynek létéről eddig nem is tudott. Érezte, ahogy a hangulat megváltozásával kezd kicsúszni a talaj a lába alól. Megkísérelte a társalgást visszaterelni az előző humoros szintre. – És mi a helyzet az ólomkatonákkal? – kérdezte mosolyogva. – Nem… nem ólomból vannak. A férfi rekedt hangjának dallama megborzongatta. Keze karjáról vállára vándorolt, és Janet tágra nyílt szemekkel nézett Adamre. Ha most enged, egyre nehezebb lesz a visszaút. De a férfi kezének érintése, amely most gyengéden hátát simogatta, megtörte minden ellenállását, és szenvedélyes érzéseket gerjesztett benne. Adam lehajtotta a fejét, ajkai a lányét érintették, gyengéden és játékosan. Ez a leheletnyi érintés olyan volt, mint egy ígéret, amelynek
teljesítésére egyedül Adam képes. Janetben mintha éledezni kezdett volna valami. Ösztönösen átkarolta Adamet, és közelebb vonta magához. Odasimult izmos, férfias testéhez, miközben a férfi szája szomjasán kereste az övét. Eddig ismeretlen tűz lobbant fel a lányban, úgy érezte, hogy testének minden egyes porcikája vágyik Adamre. A férfi hirtelen elengedte. – A fene egye meg! – szitkozódott dühösen, és eltolta magától Janetet. Mi történhetett? Janethez már nem jutott el a külvilág. Mindez álom volt csupán? – Nem akarná végre kinyitni az ajtót? A lány csak most észlelte a bejárati csengő éles hangját. Gyorsan felállt, és kiszaladt az ajtóhoz. Egy alacsony, kövérkés, barátságtalan arcú férfival találta szemben magát. ' – Jó estét. A magáé az az autó kint az utcán? Elég nagy szemtelenség, hogy éppen a mi bejáratunk előtt parkol, már hívni akartuk a rendőrséget. Janet képtelen volt megszólalni, de Adam már mögötte állt, és azonnal felfogta a helyzetet. – Egy pillanat – mondta. Gyorsan elővette a kocsi kulcsait, és követte a szomszédot. Néhány pillanat múlva már jött is vissza. Janet hirtelen magányosnak és elhagyatottnak érezte magát. Csendben figyelte, ahogy a férfi a kabátjáért nyúl és felveszi. Aztán Adam magához vonta. – Holnap reggel tizenegy órakor- mondta ellentmondást nem tűrő hangon – magáért jövök. Megnézünk magunknak néhány lakást, utána bekapunk valamit. Jó? Janet bólintott, és hagyta, hogy a férfi magához húzza, amíg beszél. Annak ellenére, hogy borzasztóan szerette volna átkarolni, mégsem tette meg. Miután Janet becsukta Adam mögött az ajtót, visszament a nappaliba és rendet rakott. Teljesen elkábult. A konyhában megkísérelt a poharak mosogatására figyelni, de gondolatai újra és újra visszatértek Adam Richfieldre. Álmodozva nézett az üvegajtón keresztül a puha kerevet bársony párnáira. Nem akart olyan férfival kapcsolatba kerülni, aki bármikor a börtönben végezheti. Tulajdonképpen hálásnak kellene lennie a szomszédnak. De nem volt az, sőt! Úgy határozott, hogy Adam ajánlatát, ami a közös lakáskeresést illeti, másnap reggel udvariasan elhárítja. Nem volt szüksége támogatásra, és ezt világosan tudtára akarta adni. De valóban így van? Igen! Janet döntött, eloltotta a villanyt, és bement a hálószobába.
6. FEJEZET Amikor Adam szombat reggel a cég kapuját átlépte, azt hitte, hogy néma csönd fogadja. A kávéfőzőgép halk zümmögése azonban elárulta, hogy valaki már van az épületben. A tárgyalóhelyiség és az építőrészleg zárva volt. Azután észrevette, hogy az az ajtó, amelyik az építőrészleg rajztermeihez vezetett, csak be volt hajtva. Belépett, és Rhodával találta ott, aki
csizmában, farmerben és egy régi cowboykalapban hajolt íróasztala fölé, és éppen egy tervet vizsgált. – Ki akarsz lovagolni? – viccelődött, Adam, pedig tudta, hogy ez az asszony munkaruhája, amikor a terepen akad dolga. Rhoda felnézett, és összeráncolta a homlokát. – Jó, hogy jössz. Itt valami nem stimmel – mondta, miközben figyelmét ismét a rajzra összpontosította. – Ezek a tervek egyszerűen nem illenek a Jackson és a Negyvennyolcadik utca közötti építési területre. Adam a nő mellé állt, és ő is átvizsgálta a terveket. A hullámvonalak sorozata egy sarokház terve volt, ami egy laikusnak zavaros és érthetetlen hieroglifa halmaznak tűnt volna. Ám Adam és Rhoda, évtizedes tapasztalatokkal a hátuk mögött, ismerte a különböző jeleket, amelyek lejtőkre, Vízvezetékekre és szennyvízcsatornákra utaltak. Adam felületesen nézte meg a terepet, amikor annak idején elvállalta a megbízatást. De az utolsó pillanatban felmerülő pénzügyi problémák miatt csaknem két évet csúszott az ügy. Ezért Adam már nem tudott pontosan visszaemlékezni a területre. – Mi az, ami zavar? – kérdezte. – Nem tudom. Még az sem biztos, hogy tényleg nem stimmel valami, de van egy furcsa érzésem, és szívesen ellenőrizném a dolgot. . Adam ránézett az órájára. Még volt három órája, mielőtt Janetért megy, és elindulnak lakást keresni. A telek alig tíz percnyire volt az irodától. – Rendben, odaviszlek, ha elvégzed a szükséges méréseket. Arra ugyanis már nincs időm. – Csak nincs randevúd? –kérdezte Rhoda csak úgy mellékesen, miközben összetekercselte a rajzot, és magához vette a mérési jegyzőkönyvet. – Törődj a magad dolgával. Mi volna, ha kint a telken innánk egy kávét? Közben berakom a kocsiba, ami kell. Adam a mérőműszereket és a többi eszközt a kocsiba rakta, Rhoda megtöltött egy termoszt, és bezárta az ajtókat. Ezután Adam mellé ült a mérőkocsi vezetőfülkéjébe. A férfi elgondolkodva nézett rá. – Mivel te lakást bérelsz, nyilván tisztában vagy az árakkal és a kedvezményekkel… A nő érdeklődve nézett fel. – Miért? El akarsz költözni? Amikor Adam megrázta a fejét, azonnal tudta, miről van szó. – Janet Talbot tehát lakást keres magának? ' – Miért nem vagy képes egyszerűen válaszolni a kérdéseimre? – csattant fel a férfi. De Rhodát nem lehetett megállítani. – Tegnap este nagyon meggyőző lehettél, ha bevette a mesédet, és még azt is megengedi, hogy segíts neki a lakáskeresésben! Adam hallgatott. De Rhoda nem volt buta. – Már megint nem mondtad el neki az igazságot! – Egyszerűen túlságosan fáradt volt – védekezett Adam, és megpróbált nem gondolni arra, hogy az egész dolognak milyen következményei lehetnek. Amikor Rhoda hangosan felnevetett, nagyon megharagudott. – Majd el fogom mondani. – Nem hiszem? –kötötte Rhoda az ebet a karóhoz.
– De igen, méghozzá ma! – Adam majd szétpukkadt mérgében. Részlegvezetőjének megint sikerült a plafonra kergetnie. – Akkor ezt a kérdést többet nem feszegetem – ígérte meg Rhoda jókedvűen. Most értek oda a telekhez. Adam hirtelen fékezett. – Ha feltétlenül veszekedni akarsz velem, akkor rajta. Ha nem, akkor viszont légy szíves, fogd be azt a szemtelen csőrödet. Rhodát nem lehetett kizökkenteni a nyugalmából, csak barátságosan bólintott. Adam dühösen bevágta a kocsiajtót, de aztán úgy elmerültek a munkában, mintha mi sem történt volna. – Hiányzik a telefonoszlop – mondta Adam, ahogy a telekről a tervre nézett. – És itt nincs… ó te jó ég! Ugyanebben a pillanatban Adam is rájött, mi a probléma, és elnevette magát. Ahogy felocsúdott első megdöbbenéséből, csatlakozott hozzá. – Ezt egyszerűen nem értem! Azt hittem, olyan emberrel, mint Ames, ilyesmi nem fordulhat már elő! Újra összevetették a tervrajzot a telekkel, és most már nyilvánvaló volt, hogy a rajzot rosszul ragasztották össze. Adam mosolygott', és visszagondolt arra az időre, amikor tapasztalatlan pályakezdőként még ő is a rajzasztal mellett állt, és egyszer hasonló hibát követett el. A biztonság kedvéért minden tervről' egy vagy több másolatot készítettek. A terv eredetijét a páncélszekrényben tartották, a kópiák alapján pedig el lehetett végezni az összes többi munkát. A másológépek azonban jól megtréfálják a kezdőket. A gépnek ugyanis mindegy, hogy hol a fent és hol a lent. Ez esetben az egyik műszaki rajzoló; bizonyos Mr. Ames fordítva másolta le a tervet, és nem vette észre a tévedést. – És még azt akartad, hogy ez a fiú fizetésemelést kapjon – jegyezte meg Adam vigyorogva. Rhoda mérgesen nézett rá. – Ilyesmi mindenkivel megtörténhet, nézd meg, milyen szabályos négyzet a telek, az utcák egymástól egyenlő távolságra vannak. Adam azon igyekezett, hogy szigorú képet vágjon, amíg Rhoda az új műszaki rajzolót védte. Végül félbeszakította, és rámutatott az egyik vendéglőlánc piros-narancssárga cégtáblájára az utca túlsó oldalán. – Menjünk, együnk valamit, közben nyugodtan beszélgethetünk tovább. – Már reggeliztem – mondta Rhoda, mivel nem akart kibékülni. Adam úgy döntött, hogy akkor még jobban felbosszantja. Rávert az asszony terebélyes hátsó felére. – Ahogy elnézem, meg tudsz te birkózni két adag reggelivel is! A nő nem túl lelkesen mérte végig gömbölyded formáit. – Ez sohasem probléma, de ez hadd legyen az én bajom. Szóval, nagyon rossz néven veszed Amestől ezt a dolgot? – Mindkettőtöknek adok még egy lehetőséget. Rhoda most már meg volt nyugodva, összetekerte a rajzot, és visszatette a kocsiba. Csak a vendéglőben, ahol tojást ettek sonkával, tért vissza ismét Janet Talbotra. – Miért nem vallód be végre, hogy egyáltalán nem is akarod, hogy megtudja, mi az igazság veled kapcsolatban? – El fogom neki mondani – dörmögte Adam –, és egészen biztos, hogy még ma!
Ezalatt Janet a fürdőszobában állt, és tükörképének magyarázott: Még ma meg fogom mondani Adamnek! Valószínűleg nem fejezte ki magát elég világosan, amikor csak annyit mondott a férfinak, hogy pártfogói segítségére már nincs szüksége. Azt nem mondta, hogy soha többé nem akarja látni. Kénytelen lesz álláspontját világosabban kifejteni. Azt persze nem mondhatta meg Adam Richfieldnek, hogy a férfi lassan egyre fontosabbá válik számára, és ezáltal milyen veszélyt jelent. Jó pártfogóvá akar válni, és ezért sokkal tárgyilagosabban és szakszerűbben kell viselkednie, mint tegnap este. Arcába szökött a vér, amikor arra gondolt, milyen engedékeny volt. Csak a véletlenen múlt, hogy nem ment bele valamibe, amiről eleve szó sem lehet. – Ha nem lettem volna tegnap este annyira fáradt, Adam nem is használhatta volna ki ennyire a gyengeségemet – próbálta magában így beállítani a dolgot. De pontosan tudta, hogy ez önámítás. Türelmetlenül kapkodta össze szépítőszereit, és bement a hálóba, hogy felöltözzék. Rögtön a bejárati ajtónál meg fogja mondani, hogy a lakáskeresést egyedül kell megoldania Háromnegyed tizenegy volt. Gyorsan belebújt a szandáljába, és magára kapott egy halványkék vászonruhát. Hirtelen észrevette, hogy rettenetesen izgatott. Nem randevúra készülsz! – ismételgette magában. Még csak nem is szórakozni mész Adam Richfielddel, hanem lakást keresni, mégpedig egyedül! A retikülje, a város térképe és az újság már kezében volt, amikor Adam tizenegy előtt öt perccel megérkezett. Janet megpróbálta meggyőzni arról, hogy jobb, ha térkép alapján egyedül, férfiúi támogatás nélkül ismeri meg a környéket. Adam azonban nem hagyta magát eltéríteni a tervétől. Egyetlen mozdulattal felkapta a lány dolgait, és határozottan a kocsihoz vezette Janetet. – Egyedül kell megismernem a várost – próbált ellenkezni Janet, amikor a férfi egy pillanatra elengedte, hogy kinyissa a kocsi ajtaját. – Megteheti. Én csak vezetek – mondta Adam türelmesen. – Maga nézi a térképet, megmondja, hogy hova megyünk, és én mindent úgy teszek, ahogy mondja. – Én nem erre gondoltam! – A különbséget majd útközben megmagyarázhatja. – Adam jókedvét nem lehetett elrontani.–Válasszon ki végre egy címet! Janet az újságban már megjelölt néhány ajánlatot, és rámutatott az egyikre. – Ez vajon milyen lehet? Adam ránézett a hirdetésre, és vigyorgott,' – Megnézte már a térképen, hogy ez hól van? – Nem, de ha már van egy sofőröm, akkor rábízom magam. – A lányt nyugtalanította, hogy érveit nem veszik komolyan. Adam bólintott, és indított. Janet figyelte. Mozdulatai rutinosak voltak, de úgy tűnt, hogy nagyon el van foglalva gondolataival. Mivel nem akarta megzavarni, végül megadta magát sorsának. Éppenséggel később is megmondhatja neki, hogy nem akarja soha többé látni. Néhány percnyi csönd után a férfi bekapcsolta a kazettás magnót. Janetet kellemes meglepetés érte, amikor Wagner Parsifal című operájának első hangjai szólaltak meg. Ez az erőteljes zene nagyon jól illik
Adamhez – gondolta. De nem volt szabad túlságosan sokat foglalkozni a férfival, jobbnak látta, ha inkább a környékre figyel. Valószínű, hogy az egyik régi városrészben lehettek. A legtöbb háznak hófehér stukkózott fala volt, vörös cseréppel fedve, első pillanatban nagyon hasonlítottak egymáshoz. De az idők során mindegyiknek kialakult egy sajátos arculata, vagy azért, mert hozzáépítettek, vagy az előkert volt hol ilyen, hol olyan, esetleg a Bouginvilea pazar virágai varázsolták egyénivé, amelynek indái felkúsztak a kapukra, és beborították a garázsok tetejét. Egy idő után Adam rátért a külvárosokat átszelő autópályára. Janet nem szokott ilyen forgalmas utakhoz, egyszerűen ideges lett tőlük. Hirtelen ráeszmélt, hogy már milyen messze járnak. – Az Isten szerelmére, hát hol van ez a lakás? – kérdezte csodálkozva. Az út most egy völgyön vezetett keresztül, amelyet mindkét oldalról sűrűn beépített dombok öveztek. – Most éppen Mission Vailey-ben vagyunk – magyarázta Adam. – Még szűk negyedórát kell utaznunk. – Micsoda? Hol a csudában van ez a Carlton Oaks? – Santee-ben, ami ide körülbelül huszonnégy kilométer. – De én nem akarok olyan messze, kint lakni – tiltakozott Janet. – Kívánsága parancs. Forduljak vissza? A lány kénytelen volt kapitulálni. – Jó, belátom, hogy szükségem van a segítségére. Szeretnék ugyanis a belvárosban lakni. Még sohasem éltem nagyvárosban, és szeretnék a dolgok sűrűjében lenni. Azonkívül, akkor nem lakom messze a munkahelyemtől. A jövőben tehát hallgatni fogok a tanácsára. – Ezt az önvallomást nem szívesen tette, de nem maradt más választása. Adam mosolygott, átsorolt a jobboldali sávba, és a legközelebbi kijáratnál lekanyarodott, hogy visszafordulhassanak. A férfi hallgatása lassan, bosszantani kezdte Janetet. – Egyszer mindenki tévedhet, nem? – mondta élesen. Úgy gondolta, hogy a férfi nagyon udvariatlan. Mintha élvezte volna baklövését! – Igen, ilyesmi a legjobb családban is előfordul. – Az én hibám tudatlanságból fakadt – védekezett Janet határozottan. – Végül is nem állítottam, hogy ismerem a várost. – Ha nem vagyunk tisztában a körülményekkel, az nem ment fel a büntetés alól.–válaszolt Adam rejtélyesen. Janet nem értette, mit akar ezzel mondani, és mivel nem fogta fel a kettős értelmet, izgatni kezdte a dolog. – El tudná pontosabban magyarázni, mire gondol? Most Adam látszott nyugtalannak. – Nemcsak utcákkal kapcsolatban fordulhat elő az ilyesmi. Az életben is lehet tévedni… Amíg az egyik autópályáról áttért a másikra, szünetet tartott. – Az emberek például valamilyen buta körülmény folytán akaratlanul is zavaros helyzetbe kerülhetnek. Janet most arra gondolt, hogy a férfi most gyónni akar: bizonyára ismét valami büntetendő cselekményt követett el' De nem akarta meghallgatni. Minek találkozzon egy második Derekkel? –gondolta. a sors olyan igazságtalan! – Utcákat és várostérképeket nem lehet összehasonlítani az élettel – válaszolta szigorúan. – Az utcán ugyan el lehet tévedni, de minden értelmes embernek tudnia kell, hogy ez milyen következményekkel jár. Adam beleharapott az ajkába. Tekintetét nem vette le az útról.
– Maga lehet, hogy nem akarja elismerni, hogy valakinek a meggondolatlanság olyan problémákat okozhat, amelyeket előre nem lehetett látni? Janet elismerhette volna, de nem akarta. Különben még azt hinné, hogy hallgatólagosan elismer, vagy megbocsáthatónak tart valami törvényellenest. – Nem. Illetve talán egy gyereknél, vagy egy szellemileg zavart egyénnél igen, de ha magáról vagy rólam beszél, akkor azt mondom, nem. A férfi feladta. – Legjobb, ha ejtjük a témát. Az elkövetkezendő percekben kínos volt a csend. Közben elhagyták az autópályát, és néhány elágazás után egy nagy parkhoz értek. Adam leállította a kocsit egy hatalmas fa árnyékában. Úgy tűnt, mintha elfelejtette volna az előző beszélgetést. – Mutassa csak a térképet – kérte. Gyakorlott mozdulattal nyitotta ki, és gyorsan megtalálta azt a környéket, amelyet keresett. Ceruzát vett a kezébe, és kereszttel jelölt meg egy pontot. – Itt van a munkahelye. Ideális esetben milyen messze akar tőle lakni? – Három-négy kilométerre. Ha egyszer elromlik az autó, vagy megint benzinszűkében leszünk, akkor szükség esetén gyalog mehetek be dolgozni. Adam két ujjal lemérte a térkép arányait, és a kereszt köré kört rajzolt. – Itt a központban egyetlen hátrányuk van a házaknak: nagyon öregek. Bár a helyiségek nyilván nagyobbak… – És sokkal egyénibbek – egészítette ki gyorsan Janet. Imádta az öreg házakat. Adam bólintott'. – De legtöbbjüket akkor építették, amikor a saját uszoda még nem tartozott az életszínvonalhoz. Kint, távolabb… – De hiszen az ajtóm előtt van az óceán – mondta Janet csodálkozva. – Egyáltalán nem érdekelnek az uszodák. Adam vigyorgott, és a lányon átvillant, hogy vajon most kineveti-e. Ekkor a férfi átadta a ceruzát, és rámutatott az újságra. . – Felolvas egy címet, én megnézem a térképen, s ha a lakás elég közel van, sorszámozzuk. Így legalább módszeresen keresgélhetünk. Buzgón vágtak bele a munkába. Janet felolvasta a címeket, és Adam a térképen megmutatta, hol van. Félóra múlva Janet bátortalanul megjegyezte: – Nem is gondoltam, hogy van egyáltalán ennyi lakás! Adam felnézett, és elmosolyodott. – San Diego több mint ezer négyzetkilométeren fekszik. Még csak most kezdtük a dolgot, még hátra van további öt egész oldal, tele ajánlatokkal. – Öt oldal? – Janet hangja fáradtnak tűnt. – Mindenesetre már találtunk négy lakást, munkahelyének közvetlen környékén. De úgy látom, hogy egyelőre elege van az egészből. A lány már harmadszor nézett vágyakozóan a közelben lévő hot-dogos bódéra. A piros-fehér csíkos márkajel, a rozsdamentes acélból készült virslitartók, és a fehérbe öltözött elárusító, aki éppen két pohár limonádét adott egy kislánynak, gyermekkori emlékeket idéztek fel benne. – Nem tudok rajta változtatni – mondta szomorkásan – de egyszerűen lenyűgöznek a parkokban lévő hot-dogos bódék.
Adamnek nehezére esett, hogy komoly maradjon. A térképet a hátsó ülésre dobta. – No, akkor talán először fel kellene oldani a szükségállapotot. Annak ellenére, hogy Janet éhes volt, féltette a vonalait, ezért egyetlen hot-dogra korlátozta fogyasztását. Adam rögtön kettőt vett, és üdítőt is rendelt. A lány ismét úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, amikor követte a férfit egy padhoz, egy hatalmas platán árnyékába. Némán ettek és ittak, miközben a szél megrezegtette a leveleket, és frissen nyírt fű csodás illatát hozta magával. – Nagyon felnőttes és méltóságteljes – jegyezte meg Adam halkan, amikor meglátta, hogy Janet lenyalja az ujjáról a mustárt. – Nézzen csak magára! – Hot-dogjának maradékával rámutatott a férfi fél kiflijére, amelyből csöpögött a ketchup. – Jobb szeretném, ha nem mutatna rám tárgyakkal. – Ugrott félre viccesen Adam. – Még azt hihetem, hogy pisztolyt rejtett el a papírban. A lánynak mosolyognia kellett, amikor arra gondolt, hogy milyen körülmények között ismerkedtek meg. – Nem is tudom már elhinni. Kész csoda, hogy nem vette el tőlem a fegyvert. – Maga most viccel? Tartanom kellett tőle, hogy meghúzza a ravaszt. – Tényleg úgy néztem ki, mint aki tud bánni az ilyesmivel? – A gondolat tetszett neki. – Mindenesetre engem megtévesztett. Azt akarja talán állítani, hogy vásárolt egy pisztolyt anélkül, hogy tudná, hogyan kell vele bánni? – Nem én vásároltam. Az apámé, és a mama titokban dugta a bőröndömbe. Fogalmam sem volt róla, amíg Harry lakásán el nem kezdtem kicsomagolni – A fegyvert egész úton a kofferben tartotta? A lány bólintott, miközben azzal volt elfoglalva, hogy a kethcup maradékát lenyalja a papírról. – Ha az anyám nem lett volna olyan óvatos, és nem csomagolta volna be műanyag szatyorba, most nyilván teljesen használhatatlan volna minden selyemholmim. ,, – Beee! – harsant fel mögöttük követelőzőén. Mindketten megfordultak. Egy körülbelül két éves, pufók képű kisfiú apró mutatóujjával a padjuk alatt lévő piros-fehér-kék labdára mutatott. – A tiéd? – Beee! – helyeselt a gyermek, és ahogy rövid lábacskái csak bírták, gyorsan körbefutotta a padot. Egy kis árcédula mutatta, hogy a labda egészen új. A kiskölyök óvatosan felemelte, és megmutatta Adamnek: – Beee! – Igen, nekem is ez a véleményem – biztosította Adam komolyan. A kisfiú alaposan szemügyre vette a padon ülő párt, odanyújtotta Janetnek a játékot, és felmászott kettőjük közé. – Most mit csináljunk? – kérdezte Adam, arrébb csúszva, hogy a kicsi kényelmesen el tudjon helyezkedni. Adam körülnézett, hátha meglátja valahol a szülőket. Janet szintén megfordult, meglátott egy kissé bicegő idősebb asszonyt, aki bottal járt, és egyenesen feléjük tartott. – A segítség már itt is van. Nahát!
Míg a lány a nénit figyelte, a kiskölyök lecsapott üdítőjére, és gyorsan inni kezdte. Adam vigyorgott. – Egész biztosan nagyszerű kis tolvaj lehetne belőle! – Csak nehogy felfogadja! Janet megnézte magának a kicsit. Nagyon egészséges gyereknek tűnt, szeme fénylett, arca piros volt. Játékszeréhez hasonlóan, ruházata is újnak és rendezettnek látszott. Az idősebb nő, aki közeledett feléjük, szintén jólöltözött volt. Éppen akkor ért oda hozzájuk, amikor Janet megpróbálta visszaszerezni limonádéját. De valahányszor érte akart nyúlni, a kicsi mindig elhúzta előle. – Nem! – tiltakozott, mert mindenáron inni akart, de közben kilöttyintette az üdítőt. – Ricky! – kelt ki magából az idősebb hölgy. – Ó, nagyon sajnálom – mentegetőzött. – Enni! – jelentette ki Ricky, visszaadta Janetnek az üres papírpoharat, és Adam hot-dogja után nyúlt. – Nem, ebből nem eszel, barátocskám. – Adam a hot-dogot olyan messzire tartotta, hogy a kisfiú ne érje el. – Biztosan nem szereted a hagymát, meg a chilit! – Akarom! – mondta Ricky Adamnek, mivel az okfejtés teljesen hidegen hagyta. – Ricky, ne vedd el másoktól az ennivalót – figyelmeztette az őszhajú asszony a gyermeket. Megpróbálta magával húzni, de a kicsi hátrafeszítette magát, és makacsul rázta a fejét. Az asszonynak nagyon kínos lehetett a helyzet. – Borzasztóan sajnálom, még túl kicsi ahhoz, hogy megértse. Adam felállt. – Nem akarnak mindketten a vendégeim lenni egy ebédre? – kérdezte mosolyogva a hölgyet. – Mondjuk egy hot-dogra ínyencek számára, és talán… Tejet hozzá? – Mmmm… – mormogott helyeslőén Ricky, és ránevetett Adamre. Míg Adam a pavilonhoz ballagott, a hölgy bemutatkozott, Miss Grahamnek. hívják. Ő a nagynéni, és nincsenek saját gyermekei, mesélte. Ricky édesanyja kórházban van, ugyanis reggel kislánya született. Ricky lemászott a padról, és Adamhez szaladt, még mielőtt Janet megfoghatta volna. – Csodálatos gyerek! – Miss Graham sóhajtott. – A kis széltoló tudja, mit akar. Ez igaz volt. Miután hot-dogjának felét megette, és annyi tejet ivott, amennyi csak belefért, a fűre öntötte a maradékot, és labdázni akart Janettel. Janet némi ellenérzéssel állt fel, ám hirtelen felszabadultnak érezte magát, amikor Ricky lelkes, de céltalanul eldobált labdáit kapta fel újra és újra. A friss levegőn való testmozgás egy időre elfeledtette vele problémáit. Ricky ártatlan követelése, hogy szórakoztassák, és öröme, hogy végre talált valakit, aki meghozta azt a belső ellazulást, amire szüksége volt.
Amikor a kicsi kitombolta magát, és tömzsi lábacskái elfáradtak, Janet karjába vette a gyereket és a labdát, és visszament a padhoz, ahol Adam és Miss Graham izgalmas társalgást folytattak. – Vége a játékidőnek? – kérdezte Adam, amikor Janet kipirulva és levegő után kapkodva megérkezett. Ránézett Rickyre, aki már el is szunnyadt. – A maga kis barátjának most egy kis ebéd utáni alvásra van szüksége. Kísérjük haza Miss Grahamet! Majd én viszem a kis kópét. Janet beleegyezett, és a férfi karjába tette a gyereket. Adam nyilván már korábban felajánlotta ezt Miss Grahamnek, mert egyáltalán nem vágott csodálkozó képet. Ez igazán kedves tőle – gondolta Janet. A mozgáskorlátozott asszony egészen biztosan nem tudta volna cipelni a gyereket.. Janet követte őket, és megcsodálta a parkkal szemben lévő utcaoldal régi nagy házait. Néhány lépés után célhoz értek. Bekanyarodtak egy viktoriánus stílusú, világoskékre festett ház oldalsó bejáratához. – …és mivel a lépcsőn járás túlságosan nehéz számomra – mondta éppen Miss Graham –, a földszintet rendeztem be a magam részére, a ház többi részét pedig lakásokra osztottam, amiket kiadok. A lakás szó elhangzása Janetet saját lakáskeresésére emlékeztette. Végigtekintett a házon, de a nyitott ablakok arra vallottak, hogy az épület lakott, és nincs szabad lakás Janet számára. Miss Graham háza pontosan a határán volt annak a négy kilométeres körzetnek, amelyet Janet magában kijelölt. Fájó szívvel fedezte fel, hogy a ház hátsó oldalán lévő kapu felett kedvenc kúszónövénye vöröslik. Janet úgy képzelte, hogy a kapun túl biztosan valami kocsiszín lehet, ahol korábban lovaskocsikat tároltak. Adam hangja kirángatta álmodozásaiból, és gyorsan felment a három lépcsőn, amely Miss Graham lakásába vezetett. Egy napfényes szobában találta magát, és csodálkozva nézett körül. Nyilvánvaló volt, hogy ez Miss Graham nappalija. A berendezés túlnyomó része antik bútorokból állt. De a lakó kiválóan értett hozzá, hogy ízléssel kombinálja a különböző stílusokat. Így azután a leánykorából származó értékes kincsek harmonikus képet alkottak modern korunk praktikus vívmányaival. Janet még ugyanott állt, amikor hallotta, hogy Adam és Miss Graham visszaérkezik. Az idősebb hölgy kulcscsomót zörgetett, amelyet odaadott Adamnek, miközben cinkosán a lányra kacsintott. Adam is mosolygott. – Gondolt valaha arra, hogy egy fészerben lakjék? – kérdezte Janetet. – Egy micsodában? – Egy hintótárolóban – igazította ki Miss Graham. – Azt javaslom, nézzék meg, én felteszem a teát. – Janet annyira meg volt lepve, hogy szó nélkül követte Adamet. Az a gondolat, hogy este, amikor hazaér, ez a csodálatos virágív üdvözli, túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz lehessen. A környék gyönyörű volt, a ház előtt park zöldellt, és szükség esetén gyalog is el lehetett érni a Villa Venetiát. De mit ér mindez, ha a bérleti díj túl magas? . Először egy nagy hálószobába léptek. A magas ablakokon keresztül a fény poros, de csodálatosan szép parkettára vetődött. Baloldalt csigalépcső vezetett fel egy balusztrádra, amelyből négy ajtó nyílott. – Ott vannak a hálószobák – mutatta Adam, és átment a lépcső alatti boltíven. Janet egy leválasztott étkezőn keresztül követte őt egy
tökéletesen felszerelt hatalmas légterű konyhába. – Nincs mosogató – jegyezte meg a férfi. – Az nem számít. – A lány megcsodálta a kézzel festett csempéket és lelkendezett, hogy mennyi hely van a szekrényeknek. – Menjünk innen gyorsan, ilyesmit nem engedhetek meg magamnak. De túlságosan el volt ragadtatva, és kíváncsian bekukkantott egy parányi tusolóba. Ez is poros volt, mint az egész lakás, de varázslatosán szép kékfehér csempékkel és a legmodernebb felszereléssel volt ellátva. – Azért vessünk egy röpke pillantást a felső helységekre is – mondta Adam-, és előre ment. Janet vonakodva követte a két nagy világos hálószobába, egy. minden komforttal felszerelt fürdőszobába és egy kisebb gardróbba. – Minden csodálatos – ismételte lenyűgözve. – De vigyen el innen. Sokkal drágább lehet annál, mint amit anyagilag megengedhetek magamnak. Amikor a férfi közölte a lakbért, hitetlenkedve nézett rá. Valahol, valami nem stimmelt, ez túlságosan szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. – Hogy érte ezt el? – kérdezte bizalmatlanul. – Én nem járultam hozzá semmivel. Azt hiszem, hogy azon dőlt el, ahogy Rickyvel játszott… Nézzen körül. – Cipőtalpát végighúzta a poros padlón. Lábnyoma alatt fényes lett a parketta. – Miss Graham ezt a lakást az utóbbi időben már nem adta ki… De lehet, hogy korábban sem. Az a benyomásom, hogy nála nem a lakbér számít. Maga egyszerűen megtetszett neki. Miss Graham gyógyfűteájától felfrissülve egy órával később elhagyták a házat, és elindultak visszafelé. Janet boldog volt, hogy véget ért a keresés, és saját lakásába költözhet, ha Harry visszatér. Gondolatban már a berendezés foglalkoztatta. Ennek ellenére rátört a magány és az üresség érzése. Már nem volt ok arra, hogy ismét lássa Adamet, hacsak nem a személyi kapcsolat szintjén. De éppen erre nem kerülhetett sor. Azt nem akarta, hogy győzzön benne a szentimentalitás, és mindent megtett azért, hogy hangja érdesen hangozzék. – Úgy tűnik, hogy megoldódtak a problémáink – mondta. – Maga a rehabilitáció útjára lépett, és nekem megvan a lakásom. – És? – kérdezte Adam. Feszült arckifejezéséből arra lehetett következtetni, hogy sejti, mit akar mondani. – Sok mindent elértünk ez alatt az egy hét alatt. Most úgy gondolom… – mintha összeszorult volna a torka. Megismételte az utolsó szavakat. – Úgy gondolom, elérkezett az ideje, hogy véglegesen elváljunk egymástól. – Tudtam, hogy erre a döntésre jut majd. De van itt még valami. – Hogyhogy? – Maga nincs tisztában azzal, hogy fegyvert csempészett át a határon, és ezzel vétett a szövetségi törvények ellen? Most rajtam a sor, hogy rehabilitáljam. – Ez nevetséges! – Igen? Vagy elfogadja a javaslatomat, vagy feljelentem. Most egyszerűen megfordítom a kockát. – Ez zsarolás! – tiltakozott Janet hitetlenkedve.
– És vajon ki tanított erre? – kérdezte Adam. – Döntsön: vagy én, vagy a rendőrség.
7. FEJEZET – Miss Talbot, kér egy csésze kávét? – Ó, igen, nagyon köszönöm. – Janet a Villa Venetia folyosóján állt gondolataiba mélyedve, és összerezzent a váratlan kérdéstől. Marsha Crookshank, a vékony, loboncos hajú, fiatal nő, zavartan nézett Janetre. A túlbuzgók típusához tartozott, akik állandóan azon fáradoznak, hogy mindenki meg legyen elégedve velük, és örökké attól félnek, hogy hibát követnek el, és visszaküldik őket a börtönbe. Janet összeráncolta homlokát és arra gondolt, hogy nehéz lesz Marsha életét rendbe hozni. Buzgósága, hogy mindenkinek megfeleljen, előbb vagy utóbb bizonyára csalódáshoz és elbátortalanodáshoz vezethet. Nagyon gondos irányításra lenne szüksége, de nem Janetnek kellett vele foglalkozni. Pillanatnyilag abban sem volt biztos, hogy egyáltalán képes lenne-e más emberek problémáit megoldani. Minden erejével saját életének rendezésére koncentrált. Észre sem vette Marshát, amikor kábán megállt a folyosón. Miután Adam szombat délután hazavitte, állandóan az járt a fejében, hogy a férfi zsarolással fenyegette. Megpróbálta elhessegetni ezt a gondolatot, remélvén, hogy ezt úgysem fogja megtenni. Mégis félt, és majdnem egész délután a férfi hívására várt. Gondolatban szóról szóra felkészült a válaszra. Vasárnap reggel már egész más színben látta a dolgokat. Hogy merészelt a férfi azzal előállni, hogy feljelenti? Ha elmenne a rendőrségre, bizonyára megkérdeznék tőle, hogy honnan tud egyáltalán a pisztolyról, és kénytelen volna a betörést bevallani. Ezek az érvek tetszettek neki. De a telefon néma maradt, belső nyugtalansága viszont egyre fokozódott. Vasárnap délután végre megért benne a gondolat, hogy saját maga megy el a rendőrségre. Meg kellett bizonyosodnia arról, hogy mire számíthat. Gyorsan, nehogy meggondolja magát, belegyömöszölte a pisztolyt egy papírzacskóba, és a legközelebbi rendőrőrsre hajtott. Bár vasárnap volt, az épületben mégis nagy volt a nyüzsgés. A lány várt, míg az ügyeletes őrmester végzett egy síró asszonnyal. Janet látszólag nyugodt volt, ám szíve a félelemtől és izgatottságtól hevesen vert.– Tessék, hölgyem! – a rendőr Janethez fordult, aki a legszívesebben elfutott volna. – Szeretnék valakivel beszélni erről a pisztolyról. Az őrmester belenézett a zacskóba, majd Janetre tekintett, és végül odaszólt egy másik rendőrnek: – Miké, kérem, foglalkozzon Miss… – Talbot – egészítette ki Janet, és közben azt kívánta, bárcsak más nevet mondott volna be. A fiatalabb rendőr tisztviselő, aki az egyik pult mögött ült, átballagott, és elvette a zacskót, amelyre az őrmester mutatott. Majd leültette Janetet, és megnézte a fegyvert.
– Mi a probléma? – kérdezte. – …Nos, kérem, mondja meg nekem, mi a következménye annak, ha valaki fegyvert csempész át az államhatárokon? – Bűncselekmény, ha a fegyvert azzal a céllal szállítják, hogy bűntényt kövessenek el vele. A szövetségi alkotmányok megsértése – magyarázta, és közben kacsintott. – Bűncselekményt követett el, Miss Talbot? Janet meg volt lepve. A rendőrtiszviselő fesztelen stílusa és barátságos viselkedése megnyugtatta a lányt. – Nem akarattal. Tudja… Nem szándékosan hoztam. Fogalmam sem volt róla, hogy nálam van, amíg meg nem érkeztem San Diegóba… – Hirtelen rájött, hogy az anyja is belekeveredhet a dologba, ezért inkább elhallgatott. – Az apja aggódott a biztonságáért? – A tiszt segíteni próbált. – Nem, nem az apám volt. – Janet megkönnyebbült, hogy nem kellett hazudnia. – Az édesanyja? – kérdezte a tiszt. – Én… nem emlékszem. A rendőr Vigyorgott. A lány tudta, hogy átláttak rajta. – Gyorsan rájött. A férfi nevetett. – Láttam, ahogy bejött. Úgy nézett ki, mint aki halálra van ijedve, és úgy tartotta a zacskót, mintha legalábbis csörgőkígyó lenne benne. Nyilván az édesanyja tette be a maga védelme érdekében. Az övé, vagy az édesapjáé a fegyver? – Az apámé, ő maga is rendőrtiszt volt, ilyesmit sosem csinált volna. – Tehát a maga tette legfeljebb vétségnek számít. – Kezébe vette a fegyvert és kibiztosította. – De hisz nincs is megtöltve. – Tudom, én nem is akartam lőni vele. Gondolja, hogy most kellemetlenségeim támadnak? A hivatalnok sóhajtott egyet. – A törvények szerint a fegyvert nem hozhatta volna át a határon, de a vétség feltételezi a szándékosságot. Maga vagy bejegyezteti újra, vagy kénytelen lesz törvényes úton visszaadni. Janet fellélegzett. – Annyira megkönnyebbültem! A barátom azt mondta, hogy nagy kellemetlenségeim lehetnek ebből. A tiszt mosolygott, amikor a fegyvert visszatette a papírzacskóba. – A barátját rosszul tájékoztatták, vagy egyszerűen át akarta verni magát. A lányt düh öntötte el. – Na, várj csak! – Nem hiszem el, hogy félretájékoztattak – mondta élesen. – Hogyan jutok töltényhez? – Elmosolyodott. – Ezt talán jobb lett volna nem mondanom. – Miss Talbot, a maga helyében nem lőném le az illetőt. Inkább legális utat választanék, hogy a gonosztevőnek visszafizessek. – Ezt is fogom tenni! Még további húsz percet töltött a rendőrségen, míg az őrmester hosszú jegyzőkönyvet vett fel, és igen bonyolultan elmagyarázta, hogyan tudja bejegyeztetni, vagy édesapjának visszaküldetni a fegyvert Ezután Janet visszatért Harry Binns villájába, berakta a pisztolyt a bőröndbe, amíg megteszi a szükséges intézkedéseket, hogy visszaküldhesse Iowába.
Utána ivott egy pohár tejet, és azon gondolkodott, hogyan tudna leszámolni Adam Richfielddel. Nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült tisztáznia a fegyverügyet. Adam biztosan meglepődött volna, ha sejti, hogy Janet még egyáltalán gondol rá. Hétfőn korán reggel ment be az irodájába. Találkozója volt az egyik vezető mérőszakemberrel. Először meghallgatta Rhoda beszámolóját egy földalatti erősáramú vezeték építéséről, azután kávézni mentek, majd Adam visszament az irodájába. – Milyen volt a szombati randevú? – kérdezte Rhoda azonnal, mihelyt becsukta az ajtót. – Mit akarsz tulajdonképpen? Részt venni a szerelmi életemben? – Mi mást? – Rhoda gondtalanul ivott a kávéjából. – Úgy találom, hogy érdekesebb bármely tévéműsornál. – Mostantól kezdve már nem. Úgy döntött, hogy útjaink elválnak egymástól. – Te persze nem akartad. – Milyen csodálatos, hogy megtudhatom tőled, hogy én mit akarokmondta Adam gúnyosan. – Nem mondtad meg neki az igazat. – Megpróbáltam, de ez a lány képes a legjobb szándékot is meghiúsítani. – Ha tényleg akartad volna, akkor semmi sem tartott volna vissza. – Az túlságosan kemény lett volna. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy szándékosan be akartam csapni. – Mégis jobb lett volna, mint így, nem? Kopogás szakította meg társalgásukat. Norman kukkantott be. – Mi van magukkal? – kérdezte az építész. Adam tiltakozása ellenére Rhoda röviden vázolta a helyzetet. – És persze viszont akarja látni? – kérdezte Norman. – Ehhez magának semmi köze! – szólt közbe Adam. – Hát persze, hogy azt akarja – válaszolta Rhoda nem zavartatva magát. Norman gondolkodott egy ideig, aztán Rhodához fordult. – Ha maga lenne Janet Talbot, mivel lehetne rábírni, hogy megváltoztassa a véleményét? – Úgy gondolom, hogy Adamnek a lány együttérzésére kellene építenie – mondta ki véleményét. – Maguk megőrültek! – Adam dühösen megfordult forgófoteljével, és hátat fordított mindkettőjüknek. – Számára óriási jelentősége van a pártfogói hivatásnak – folytatta Rhoda. – El kellene mesélnie, hogy kezd visszaesni. – És akkor újra felajánlaná a segítségét? – találgatta Norman. – Pontosan. – Nem hiszem. Egyszerűen letartóztattatna. Janet tudta, hogy a délelőtt egy részét kihasználatlanul töltötte. Miután Marsha meghozta a kávét, bűntudatosan visszatért az irodájába. Elhatározta, hogy Adam Richfieldet kiűzi a gondolataiból, és pótolja mulasztását. Peter Hall, a ház igazgatója és főnöke belépett az irodába. – Bevásárolok néhány dolgot, és utána találkozunk a Munkaügyi Hivatalban. Peter azt akarta, hogy Janet vegyen részt egy állami
szakmunkásképző programjának vitájában, amelyre magasrangú szenátusi tagok is meghívást kaptak. – Rendben, néhány perc múlva követem magát – mondta, jókedvűen, de kényszeredetten. Azonnal megtalálta a Munkaügyi Hivatalt. De nagyon nehéz volt parkolóhelyet találni, így kénytelen volt kocsiját az Associated Architects & Engineers-től nem messze hagyni. Amikor Janet befordult a sarkon, és az utca másik oldalán felismerte a házat, kíváncsi pillantást vetett rá, hisz tudta, hogy Harry Binns tőketulajdonosa a cégnek. Hirtelen kinyílt a bejárati ajtó, és két férfi lépett ki rajta. Teljesen belemerültek a beszélgetésbe, de Janet azonnal felismerte Adam Richfield magas, hajlékony alakját. Gallérja kigombolva, ingujja feltűrve, mint aki dolgozott. A másik férfi khakiszínű egyenruhát és csizmát viselt. Kezében hatalmas rajztekercs volt. A két férfi kezet nyújtott, és elbúcsúzott egymástól. Adam visszafordult, és bement az irodájába, az ismeretlen férfi pedig átment az úttesten. Janet nem akarta, hogy meglássák, csak állt, és csodálkozva bámulta a házat, amelyben Adam már rég eltűnt. – Bocsánat-hangzott ebben a percben egy férfihang mögötte. Összerezzent, megfordult, és egy postás mosolygó arcába nézett, aki háromkerekű kocsit tolt. – Ó, bocsásson meg. – Gyorsan félreállt az útból, és egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve így szólt: – Megengedi, hogy kérdezzek valamit? A postás megállt. Janet rámutatott az A. A. & E. irodaházára. – Meg tudná mondani, hogy milyen cégek vannak ott? – Csak egy építési vállalkozásokkal foglalkozó cég. Korábban több cég kapott ott helyet, de Richfield megvásárolta az épületet, s mikor a bérlők kiköltöztek, az egészet a maga céljaira fordította. Janet rábámult. – Richfield? – Igen, ő az idősebb tulajdonos. A másiknak nem is tudom hirtelen, mi a neve. Barnes? Burns? – Binns? – segített Janet. – Ez az, pontosan. Jól mehet a cégnek. Ha azok közül az ügyvédek közül keres valakit, akiknek korábban a házban volt irodájuk, akkor inkább oda hátra, az új irodaépületbe menjen. A lány megköszönte a felvilágosítást. Jól jött neki, hogy a postás azt hitte, hogy ügyvédi irodát keres. Gyorsan továbbhaladt, magas sarkú cipője kopogott a kövezeten. Majd megütötte a guta. Richfield és Binns, Richfield és Binns, visszhangzott a fülében állandóan. A konferencián hallgatását az újoncokra jellemző szerénységnek tulajdonították. Délután már alig tudott egyetlenegy szóra is visszaemlékezni a komoly és elkötelezett vitából. Dolgozni sem tudott, gondolatai csak Adam Richfield körül forogtak, és tehetetlen dühvel gondolt arra, hogy a férfi csúfot űzött belőle. Amikor végre letelt a munkaidő és megérkezett Harry villájába, retiküljét rávágta az asztalra, és nyugtalanul járt-kelt az előszobában. Adam Richfield Harry Binns partnere volt. Méghozzá a főnöke. Miért nem mondta meg neki? Egyszerűen szórakozott rajta. Mindenesetre hidegvérrel engedte, hogy nevetségessé tegye magát. Amikor még egyszer
átgondolta a történteket, belátta, hogy nem adott esélyt a férfinak a kimagyarázkodásra, de győzött benne a felháborodás, hisz Adam ragaszkodhatott volna hozzá. Első találkozásuk alkalmával pisztolyt fogott a férfira, és az illető nem sejthette, hogy nincs megtöltve. De később? Harry Binns partnere! Éppen a konyhába indult, hogy bekapjon valamit, mikor tekintete a nyitott ajtón keresztül Harry rajzasztalára vetődött. Támadt egy gondolata. Eszébe jutott egy telefonbeszélgetés valamilyen Normannel. Elvitte neki a terveket,'amiket hétfőn rendezgetés közben az íróasztal fiókjában helyezett el. De mi lett azokkal a rajzokkal, amiket gondosan felcímkézett, s egy nagy rajztartóba tett? Alapos vizsgálat után rájött, hogy már nincsenek a helyükön! Szóval, ezért volt Adam a házban. Azért jött, hogy a rajzokat elvigye, és mivel a többi tervet a fiókba rakta, azokat nem találta meg. Ezért telefonált később az a bizonyos Norman, mert akkor már tudták, hogy a házban lakik valaki. Janet bizonyosságot akart szerezni. Emlékezett egy aktaszekrényekkel teli kis szobácskára, amelyet véletlenül fedezett fel, amikor üres bőröndjének keresett helyet. Még soha életében nem szaglászott idegen holmik között, de most legyőzte ellenszenvét, és kinyitotta az ajtót. A fiókokat azonnal, ki lehetett nyitni, úgy látszik, Harry Binns nem találta szükségesnek, hogy saját házában bezárjon bizonyos feljegyzéseket. A legtöbb iratrendezőben munkával kapcsolatos anyagok voltak, amelyek nem különösebben érdekelték Janetet. A harmadik fiókban végül felfedezett egy iratrendezőt, hirdetések felírással. Kinyitotta. Egy csomó jegyzet és hirdetési lenyomat után talált egy szórólapot a cég számára készített fotómontázst, amely az üzlet megnyitása alkalmával készült. A lap tetején két fénykép volt. Az egyik mosolygó, kerek képű és vidám férfit ábrázolt. Nyilván ez Harry Binns. A másik fényképen minden kétséget kizáróan Adám Richfield markáns arcát lehetett látni, néhány évvel fiatalabb kiadásban. Ez már elég bizonyíték – gondolta Janet, és visszatette az iratrendezőt a helyére. Ezért bosszút kell állnia. Kiment a konyhába tejeskávét inni, hisz a tej megnyugtatja az idegeket, de nem volt kedve ahhoz, hogy lelohassza dühét. Gondolatban olyan szavakkal illette Adam Richfieldet, amelyek még sohasem hagyták el ajkát. Bolondot csinált belőle, és ezért bűnhődni fog. Hagyta, hogy bűnözőnek tartsa! A probléma legalább megoldódott, mondta belülről egy titkos hang. Örülj annak, hogy mégsem az. De Janet most nem akart belátó lenni. A férfi alaposan felültette, amikor bejelentette, hogy egy idegenvezető szolgálatot akar bevezetni. Még hirdetésekről is beszélt. A lány visszament a kamrába, és ismét elővette a hirdetéseket tartalmazó iratrendezőt. Minden, amire szüksége volt, rendelkezésre állt: próbanyomatok, hirdetési tervek, és a Harry íróasztalában talált vastag karton. Már csak gyengén emlékezett vissza saját iskolás korára, ahol az iskolai újság szedési munkáiba is bevonták. De hát nem az volt a cél, hogy az egész tökéletesre sikerüljön… Hamar elkészült két tervvel, és most már tudta, hogy mi a teendője. Adam Richfield meg fog lepődni! Szüksége volt a férfi otthoni számára. Rövid keresés után megtalálta Harry kis címjegyzékét, amely az „R” oldalon mindjárt elsőként
tartalmazta Adam számát. Hogy biztosra menjen, Janet tárcsázott. Szíve vadul dobogott. Ha jelentkezne, egyszerűen lerakja a kagylót. Amikor arra gondolt, hogy milyen gyerekes és szemtelen szándékai vannak, arcába tódult a vér. De háború dúl közöttük! – Itt Adam Richfield beszél. Jelenleg nem vagyok itthon… – hangzott az üzenetrögzítőn. Janet letette a kagylót. Most már minden szükséges információt megszerzett ahhoz, hogy leszámoljon Richfielddel. Szerdán este Adam rosszkedvűen nyomogatta a televízió távirányítóját. Ma még a hírek sem érdekelték. Hosszabb időre semmi sem tudta lekötni a figyelmét. Amikor este hazajött, kevert magának egy Scotchot jéggel. De már a harmadik korty után olyan erővel lökte félre a poharat, hogy az majdnem leesett az asztalról. Nem tartotta magát nőcsábásznak, de eddig mindig ő volt az, aki kiadta egy nő útját. Janet Talbot megsértette a büszkeségét. Megpróbálta ugyan zsarolni a lányt, de egyáltalán nem volt biztos benne, hogy manővere sikerrel jár. – A fene bánja, a világ tele van nőkkel! Nincsen szükségem éppen Janetre! Egy darabig töprengett, hogy felhívja-e a lányt, de aztán letett róla. Minek hallgassa végig, hogy nem akarja látni őt? Ha megváltoztatja a véleményét, végül is ő is jelentkezhet. A száma benne van a telefonkönyvben, Janetnek csak utána kell néznie. Amikor ismét felemelte a poharát, megszólalt a telefon. Felvette a kagylót, mielőtt még az üzenetrögzítő automatikusan bekapcsolt volna. – Adam Richfield! – jelentkezett Adam olyan indulatosan, hogy minden hallgató valószínűleg halálra ijed. – Adam Richfield, a személyes kísérőszolgálattól? – A hang nőies volt, csendesnek és idegesnek hatott, de a férfinak úgy tűnt, hogy kivehető belőle a középnyugatiakra jellemző, tipikus kiejtés. Janet elváltoztatta volna a hangját? – Igen, az ön szolgálatára, asszonyom. – Nos… Mr. Richfield, idegen vagyok a városban… és szerettem volna megérdeklődni, hogy véletlenül szabad-e a mai estéje? Janet igen jól játssza a szerepét – gondolta. De ha a helyzetet ilyen módon akarja rendbehozni, akkor csak rajta. – Addie Martin a nevem és a Westgate Hotelben lakom. Szívesen megismerném San Diego éjszakai életét – folytatta a hívó vontatottan. Adam megkísérelte bátorítani a nőt. – Örülnék neki, ha megmutathatnám önnek San Diegót. Találkozhatnánk esetleg egy óra múlva a hotel halljában? – Ó, az nagyon jó volna. Ha Janet szereti az ilyen játékokat, neki sincs ellene kifogása. Egy órával később jókedvűen lépett be a Westgate Hotelbe. Egy szőkeség, aki az előtérben állt, azonnal magára vonta a figyelmét. De amikor a nő megfordult, látta, hogy nem Janet az. – Mr. Richfield? Adam megfordult és látta, hogy egy idősebb hölgy bátortalanul közeledik felé, és egy kék színű szórólapot tart a kezében. Annyira meg volt lepve, hogy képtelen volt egy szót is kinyögni. A nő ránézett a lapra, majd a férfira.
– De hisz maga Mr. Richfield, nem? Kicsit idősebbnek néz ki, mint a fényképen. Én vagyok Addie Martin. – Igen, Adam Richfield vagyok. Még mindig teljesen ki volt borulva a meglepetéstől. Barátságosan átvette a nőtől a kék szórólapocskát. Hatalmas fekete nyomtatott betűkkel a következő állt rajta: „Richfield kísérő szolgálat”, a szöveg alatt a férfi fényképe volt látható. Azonnal kapcsolt, hogy honnan származhatott. A fénykép alatt felsorolták azokat a szolgáltatásokat, amelyeket a kísérő szolgálat kínál. Elhatározta, hogy meggyilkolja Janet Talbotot! Néhány másodpercig tanácstalan volt. Le fog számolni Janet Talbottal, de mit csináljon Addie Martinnal? Az asszony ijedt képe megérintette a lelkét, és valamiféle felelősségérzet támadt benne. Úgy érezte, hogy nem okozhat csalódást neki. – Mondja, kedves Miss Martin. Mit szeretne ma este csinálni, mihez lenne kedve? – Igazából én sem tudom – válaszolta a nő bátortalanul. – Tudja, egész életemet egy kisvárosban töltöttem… Hatvannyolc évet, és most egyetlen egyszer szeretnék látni egy éjszakai klubot, vagy… – Gyorsan feltekintett. –Semmi merészebbet, ugye ért engem… Adam mosolyogva nézett le az asszonyra. A nagyanyjára emlékeztette. – De kedves Addie, miért nem foglal helyet, amíg felhívok egy vendéglőt? Míg Addie Martin bátortalanul leült a hall egyik foteljába, Adam két helyet, foglaltatott le a Marine Roomban. Ez a vendéglő a tengerszinttel egy magasságban volt, és az üvegfal mögött az embernek olyan érzése támadt, mintha a hullámok közvetlenül feléje torlódnának. Hirtelen eszébe jutott Janet lelkesedése, amikor meglátta az óceánt. Miss Martin, aki Kansasből jött, biztos el lesz ragadtatva. Miután Adam elintézte a rendelést, és kijött a fülkéből, észrevett egy brosúrákkal teli állványt, amelyek a város különböző kulturális és egyéb rendezvényeire hívták fel a figyelmet. Természetesen megtalálta a kék szórólapokat is. Nemcsak meggyilkolja, de meg is korbácsolja Janet Talbotot! Gyorsan kivette a szórólapokat, kb. egy tucatnyit, és a zsebébe csúsztatta. Amikor a Kansasból származó apró hölgy felé közeledett, egy időre lenyelte a mérgét.
8. FEJEZET Csütörtökön reggel, amikor Adam belépett az irodába, az építési osztály mérnökei már úton voltak. Később érkezett, mint általában szokott, szeme égett a fáradtságtól. De hozzásegítette az apró Miss Addiet egy olyan estéhez, amit nyilván sohasem fog elfelejteni. Túlságosan is jó munkát végzett, gondolkodott el. Addie még két napot akart San Diegóban tölteni, és mindkét estére megrendelte szolgálatait. De nem ez volt az egyetlen probléma. Meg kellett akadályozni azt is, hogy a hölgy fizessen. Biztos volt benne, hogy nagyvárosi ártatlan kalandjáért nehezen megspórolt pénzének nagy részét fel kellene áldoznia. Miután a Westgate Hotel liftje előtt elbúcsúzott tőle, még további öt szállodához ment, és mindenütt
begyűjtött nyolc-tíz szórólapot. Aludni sem tudott, mert egész éjjel azon töprengett, hogy Janet vajon még hány lapot osztott szét. Adam beszólt az építési osztályra: – Rhoda, azonnal gyere kérlek az irodámba! – Aztán maga elé vette a cégek szerinti telefonkönyvet,' és türelmetlenül lapozgatott, míg megtalálta a szállodákra vonatkozó részt. – Csinálj a város valamennyi szállodájáról egy listát! – parancsolta a nőnek. Kereszttel jelölte meg azt a hat szállodát, ahol már volt. – Ezt a hatot hagyd ki, de menj el az összes többibe. Nézd meg a rendezvényeket reklámozó állványokat, és tüntesd el ezeket az átkozott micsodákat! – Kihúzott a kék prospektusok közül egyet a zsebéből. Rhoda hitetlenkedve bámult a sokszorosított papírra. – Ezt nem tehette meg! – kiáltotta. Arckifejezése az ijedtség és az elragadtatás között váltakozott, hisz Janet saját trükkjével intézte el a férfit. Adam feltekintett, iszonyúan mérges volt. – Ha most nevetsz, máris ki vagy rúgva! – figyelmeztette a nőt. – Tudom. Azt hiszem jobb, ha most eltűnök. Gyorsan felkapta a telefonkönyvet, és kisietett a helyiségből. Adam sötét képpel nézett utána, és fellapozta a címjegyzékét. Majd móresre tanítja Janet Talbotot! De amikor a Villa Venetiába telefonált, megtudta, hogy a lány szabadnapos. Felhívta Harry Binns lakását is, de miután tízszer kicsengett, letette a kagylót. A lány vagy nem akarta felvenni a telefont, vagy egyszerűen nem volt otthon. Nyilván az utóbbi. Említette, hogy bútort akar magának vásárolni. Janet az egész keddet azzal töltötte, hogy több mint százat osztott ki az általa megrendelt ötszáz fénymásolatból. Hétfőn olyan dühös volt Adamre, hogy legszívesebben az egész várost kitapétázta volna ezzel a prospektussal. Mérgének egy része már aznap este elszállt, de még mindig maradt annyi, hogy szándékát véghezvigye. Kezébe vette a város térképét, és szállodától szállodáig hajtott úgy tett, mintha érdekelnék a tartóoszlopokon elhelyezett brosúrák, és minden alkalommal elhelyezett néhány kék szórólapot. Miután majd egy tucat szállodát felkeresett, már későre járt és visszament Harry villájába. Elalvás előtt még kárörömmel képzelte el Adam felindulását. Szerda este azonban már nem volt képes elviselni a bizonytalanságot. Feltárcsázta Adam számát, de a foglalt jelzést hallhatta csak. Valószínű, hogy már egy jövőbeni ügyféllel tárgyal – gondolta elégedetten. Bizonyára nemsokára felhívja, és teljesen felbőszült lesz, de ez cseppet sem zavarta. Minél jobban sikerül feldühítenie, annál jobb. Ha nem lesz mérges, akkor nem sikerült a játéka. De a telefon néma maradt. Egész este hiába várta, majd végül nyugtalanul bújt ágyba. Ezen az éjszakán nem aludt jól. Szörnyű álmai voltak, természetesen Adamről, aki szép asszonyokat kísért a városon keresztül, és elmerülten társalgott velük. Még derengett a hajnal, amikor felébredt, és úgy érezte magát, mint akit agyonütöttek. Kétségbe volt esve. Ha a férfi találkozott egy nagyszerű nővel, akkor ennek ő maga volt az oka. Végül is ő terjesztette a röplapokat. Ezen a csütörtökön nem volt szolgálatos, és rendbe akarta hozni új lakását. Miután több csésze erős kávét elfogyasztott, magára húzta legkopottabb farmerjét, és útra kelt. A lakás kitakarítása éppen a
legjobb terápia – gondolta. Mint ahogy a lakásból a port, ugyanúgy kisöpri majd Adam Richfieldet az életéből. De akárhogy is fáradozott, miközben összeszorított fogakkal súrolta a szekrényeket, Adamet nem tudta kiverni gondolataiból. Ő volt az oka annak, hogy beleszeretett, ő bonyolította az életét, és ő volt az, aki miatt nevetségessé vált, mindez egy trükk miatt. Szeme égett. De azért sem fog sírni Adam Richfieldért! – Valamit csinálnod kellene! Rhoda Adam íróasztalára tette kávéscsészéjét. Hétfő reggel volt, Adam, Rhoda és Norman a megszokott megbeszélését tartotta. Mint ahogy az utóbbi napokban mindig, a vita kezdetben csak Janet Talbot körül forgott. – De mit csináljon? – kérdezte Norman. – És egyáltalán miért kellene valamit csinálnia? A lány most tisztában van az igazsággal, Adam pedig igazán jól kivágta magát a helyzetből. – Normannek igaza van – helyeselt Adam. – Már túlságosan is sok időt pazaroltam erre a buta lányra. – Ha tényleg olyan buta volna, már rég elfelejtetted volna – ellenkezett Rhoda. – És ne akard nekem bemesélni, hogy feladod. – Pedig azt kellene csinálnia, különben előfordulhat, hogy mire Harry visszaér, a cég teljes csődöt jelenthet – panaszkodott Norman. – Nagyon jól tudok foglalkozni a magánéletemmel és a céggel – válaszolta Adam magából kikelve. Norman hallgatott, Rhodán pedig látszott, hogy meg van győződve saját igazáról. Adam elgondolkodott. A két munkatárs érvei pont az ellenkező hatást érték el. Rhoda minél inkább próbálkozott azzal, hogy meggyőzze a kapcsolatról Janettel, Adam annál inkább védekezett a dolog ellen. Eddig világ életében maga hozta döntéseit. Rhoda évek óta a bizalmasa volt, sokat tudott róla, de még soha nem engedte meg neki, hogy befolyásolja. Talán Normannek van igaza. Talán tényleg nem kellene a lányt újra látnia. Mindenesetre ő kuszálta össze az életét. – …sikerülni fog – magyarázta Rhoda éppen Normannek. – Ha attól fél, hogy ismét bűnözővé válik, azonnal megjelenik, hogy… – Rhoda, hagyd végre abba – parancsolta Adam türelmetlenül. – A lány tisztában van vele, hogy nem vagyok betörő, tudja, hogy ki vagyok. – Akarja, hogy beszéljek vele? – Dehogyis. Tudok és fogok is vele beszélni, mégpedig saját magam. Alighogy kimondta e szavakat, máris tudta, hogy megtalálta a helyes döntést, az egyetlen helyeset. Janet kétségbe volt esve, amikor hétfő este hazafelé hajtott. Egész hétvégén lakása berendezésével foglalkozott. Fogalma sem volt arról, hogy ez milyen nehéz dolog. Az üzletek elképesztő kínálata összezavarta. Vasárnap délután több bútorosztályt nézett végig, és csak egyre bizonytalanabbá vált. Végül eldöntötte, hogy először csak a legszükségesebbeket vásárolja meg. Szüksége volt egy ágykeretre, egy matracra és néhány edényre. A többit még mindig megvásárolhatja, amikor már tisztában van vele, hogy mit akar. A konyhai edényeket, az ágyneműt, törülközőket a szülei majd küldik. A legtöbbjük barátok és Iowa-
beli rokonok búcsúajándéka volt. Szomorú hangulatában azt kérdezte magától, hogy ezekből az ajándékokból vajon mennyit fog kiszórni. Amikor kinyitotta Harry Binns villájának ajtaját, orrát azonnal megcsapta a finom étel illata. Ott hagyott volna valamit a tűzhelyen ma reggel? Gyorsan becsapta maga mögött az ajtót, és berohant a konyhába. A főzőlapokon edények voltak, amelyeket nem ő rakott oda. A mosogatóban fehér kartondobozokat fedezett fel, amilyeneket keleti vendéglőkben lehetett venni, ha az ember magával akarta vinni az ételt. A tálalón egy üveg rizspálinka állt. Harry Binns nyilván megszakította szabadságát és hamarabb érkezett haza. Bár a lány iparkodott mindent tisztán tartani, de amikor sietett, néha össze-vissza dobálta a holmijait. – Mr. Binns? – kiáltotta. – Harry? – Nagyon sajnálom, az illető még Kanadában van – válaszolt valaki a nappaliból. Szíve vadul vert, amikor felismerte Adam Richfield hangját. A párnázott berendezés közepén ült kinyújtott lábakkal, és épp az esti újságot olvasta. – Hogy jött be? – kérdezte Janet, mert hirtelen nem jutott más eszébe. Egyrészt örült, hogy láthatja, másrészt dühös volt rá arcátlan viselkedése miatt, hogy fogja magát és egyszerűen itt terem. – A szokásos utamon. – Adam az ablakra mutatott. – Ha a partnere hazaérkezik, javasolni fogom neki, hogy szögeltesse be az ablakokat. – Ó, nem kell félnie. Azért, hogy őt lássam, sosem másznék keresztül egy ablakon. – Vajon azért sétált be ide, hogy engem lásson? – kérdezte Janet. Eszébe jutott, hogy a férfi átverte, és megint elöntötte a méreg. – Szükségesnek találom, hogy félreértéseinket tisztázzuk – válaszolta Adam nyugodtan. – Ami engem illet, azt hiszem, kvittek vagyunk. Maga megkísérelt belőlem hülyét csinálni és sikerült. Gratulálok! – Meg tudom érteni az érzéseit – mondta Adam teljesen zavartalanul, miközben még mindig az újságot bámulta. Janet határozatlanul állt az ajtónyílásban. Zavarban volt, és saját magának is úgy tűnt, hogy kissé butácskán viselkedik. –Tisztában vagyok vele ugyanis, hogy milyen kellemetlen az, ha valaki játékot űz az emberrel. Adam összehajtotta az újságot, és Janet mellett bement a konyhába. Úgy tűnt, otthon érzi magát. Tányért vett ki a szekrényből és megterítette az étkezőasztalt. – Ne feledje el, hogy rettenetesen megijesztett, amikor az egész revolveres játék elkezdődött. Janet ránézett a férfira. . – Nem gondoltam volna, hogy magát olyan könnyű megijeszteni. – Nem attól féltem, hogy agyonlő – válaszolta Adam, miközben feltette az evőeszközt. – De gondoljon csak bele, hogy mi történt volna a céggel, ha engem bűnténnyel vádoltak volna. Kötelességem volt Harryre és a többi alkalmazottra is gondolni. – Ó! – Janet hirtelen egészen más színben látta a helyzetet. – Úgy értem, én vagyok az idősebbik társtulajdonos, mit gondol, milyen hatással lett volna ez az ügyfeleinkre? Janet most zavarban volt.
– De úgy gondolom… – próbált ellenkezni, amikor a férfi hirtelen félbeszakította. – Arra gondol, hogy el kellett volna mondanom magának. Csak az a kérdés, hogy mikor. Nem tudtam volna magának bebizonyítani, hogy csak bizonyos tervek miatt hatoltam be a házba, amelyekre feltétlenül szükségem volt. – Igen, azóta már rájöttem. – Igen, de képzelje magát az én helyzetembe. Norman már elvette tőlem a terveket és eltűnt. – És maga? Keresztül osont a házon – csodálkozott Janet. Hirtelen mindent megértett. – Maga belülről bezárta az ablakot, és azt gondolta, hogy a bejárati ajtó majd automatikusan bezáródik maga mögött. Adam bólintott. – De megmondhatta volna nekem – ismételte kifogását. – Mikor? – Kivett a szekrényből két tálat, az egyiket gőzölgő, hófehér rizzsel, a másikat édeskésen savanyú disznóhússal töltötte meg. – Mikor volt hajlandó arra, hogy meghallgassa az igazságot? Melyik pillanatban hitt volna nekem és bocsátotta volna meg a trükköt? – A férfi megfordult, és átnyújtotta a rizsestálat. – Nem tudom – ismerte be a lány őszintén. – Jól van, én sem tudtam. Janet az asztalhoz vitte a tálat, és óvatosan rátette a melegítőlapra, amelyet a férfi előzőleg odavitt. Egyáltalán mi történik itt? A lány hagyta, hogy a férfi kibeszélje belőle a mérgét. De még nem volt kész arra, hogy megbocsásson neki. – Nem, várjon csak! Ez nem tisztességes – csökönyösködött. – Nevetségessé tett engem. Úgy, ahogy most előadja a dolgokat, úgy néz ki, mintha egyes-egyedül az én hibám lett volna! Amikor Adam odanyújtotta neki a kínai tésztával teli tálat, makacsul háta mögé rakta a kezét. A férfi vállat vont, s maga tette az ételt és a rizsbort az asztalra. – Különben, úgy látom, hogy maga nagyon ismerős itt. – Természetesen. Végül is cégünket kezdetben ennek a lakásnak a halljából irányítottuk. Kinyitotta az üveget, öntött két pohárba, majd széket tolt Janet alá, de a lány nem akart leülni. Amikor Adam telerakta a tányérját tésztával, rizzsel és az édeskéssavanyú húsétellel, Janetnek összeszaladt a nyál a szájában, de ellenállt a kísértésnek. Ilyen gyorsan nem akarta magát megadni. Ha azt akarja, hogy felejtsen és bocsásson meg, akkor máshogy kell viselkednie. Adam feltekintett. – Nem kellene kihagynia ezt a csodálatos ételt. Az egész országban Lu Wongnál lehet a legfinomabb kínai ételt kapni. – Éppen azon töprengek, hogy meghívtam-e magát vacsorára. – Természetesen. – Adam szedett a lány tányérjára. – Maga ugyanúgy tisztázni akarja a problémáinkat, mint én. A lány arcvonásaiból tisztán lehetett következtetni arra, hogy egyáltalán nem erről van szó.
– Maga Harry szülőhazájából jön, és ő kapcsolatban marad magával. Nyilván meghívja majd különböző partikra. Kényszerűen tehát időről időre keresztezni fogják egymást az útjaink. – Feltehetően – mondta Janet fáradt hangon. Hirtelen szeretett volna leülni. Tehát így áll a dolog. A férfi nem akar tőle semmit. Csak tisztázni akarja a félreértéseket, mielőtt elválnak egymástól. A gondolat, hogy soha többé nem láthatja, elviselhetetlennek tűnt számára. De elég büszke volt ahhoz, hogy ezt ne mutassa ki. – Egyáltalán nem bántam meg, hogy szétszórtam a prospektusokat. Megérdemelte – mondta ellenségesen, – Persze, hogy megérdemeltem – hagyta rá a férfi megingathatatlan kedvességgel. – Gratulálok magának, kitűnő sakkhúzás volt. Janet elégedetlenül figyelte, hogy a férfi tovább eszik. Nem tudta pontosan, hogy miért terelte a témát a prospektusokra. Valószínűleg ki akarta próbálni, hogy fel tudja-e mérgesíteni. De a férfi teljesen nyugodtnak tűnt. A lánynak az volt a benyomása, mintha a férfi különleges matematikai érzékkel gondosan kiszámította és elrendezte volna az utolsó két hét eseményeit. De Janet nem olyan lány, aki szereti, ha besorolják valahová. Lu Wong főztje bizonyára kitűnő, de neki elment az étvágya. Amikor Adam újra töltött a poharába, azonnal kiitta. – Azt hiszi, hogy kijátszottam magát. De amikor megérkeztünk a Báli Hai-ba és egyik állandó szerződéses ügyfelünket felfedeztem, azonnal rájöttem, hogy saját magam kerültem csapdába. – Ezek szerint nem rendőr volt az illető? – kérdezte Janet. – Nem, és egészen biztos, hogy egy másodpercen belül felfedezett volna engem. Adam mesélt a vállalkozóról, majd ismét az evésre koncentrált. Janet tehetetlennek és zavartnak érezte magát. Büszkesége megtiltotta, hogy megmutassa Adamnek, mennyire boldogtalan. Kényszerítette magát arra, hogy egyen és úgy tegyen, mintha minden mindegy volna. De úgy érezte, mintha megbénult volna, és állandóan arra kellett gondolnia, hogy a férfi elhagyja. Adam rámosolygott. – Van egy kérdésem. – Ó! – Több nem jutott a lány eszébe. – Hogyan jött rá? Úgy értem, azt tudom, hogy a fénykép Harry aktái közül való… – Csak azután néztem meg az aktákat, miután már mindent tudtam? – Janet megint dühös volt, büszkesége felülkerekedett. – Már tudta, mielőtt még megtalálta a fényképet? – Elfelejtette, hogy a Munkaügyi Hivatal a cége közelében van? Szorosan együttműködünk velük. Ha el akar bújni, akkor nem kellene kikísérnie az ügyfeleit. – Barnes! – a név úgy hangzott, mint egy vád. – Nyilván nem az ő hibája. – Néha az ember agyára megy. A legfontosabb megbeszélni valót az utolsó pillanatra tartogatja, amikor már épületen kívül van, és akkor kénytelen vagyok elkísérni a kocsijáig. – Adam vigyorgott. – Ez is bizonyítja, hogy nem lenne jó bűnöző belőlem – mondta. – Egyenesen egy rendőr karjába futhatnék, anélkül, hogy észrevenném.
– Vagy a pártfogóéba? – így van. Miután a témát kimerítették, ismét hallgattak. Janetnek már egy falat sem ment le a torkán. Elviselhetetlennek találta, hogy egy asztalnál üljön Adammel, és közben csak idő kérdése, hogy végleg elhagyja őt. Felállt. – Nagyon köszönöm a finomságokat – mondta anélkül, hogy felnézett volna. – És nagyon köszönöm a felvilágosítást. – Elkezdte leszedni az asztalt, hisz valamivel el kellett foglalnia magát, bár tudta, hogy ez nem valami udvarias magatartás. Adam szintén felállt, és segített a lánynak. – Ó, nekem kell megköszönnöm a magyarázatát. – És sok köszönet a segítségéért a lakáskeresésben – tette hozzá Janet. Azt kérdezte magától, hogy meddig fogja még bírni ezt a csatározást. – Vett már magának bútort? – kérdezte a férfi. Janet megrázta a fejét. Adam folytatta. – Egyáltalán nem olyan könnyű berendezkedni. Én is szeretnék valamit változtatni a lakásomon, de nem is tudom, hol kezdjem. – Nekem is hasonlóak a gondjaim – ismerte be Janet. Közben azon gondolkodott, miért nem megy el már a férfi. Jelenléte csak fájdalmat okozott. Ha el akarja hagyni, jobb lenne, ha most rögtön távozna. – Tudja – beszélt tovább lassan a férfi –, mi jól együtt tudunk működni. – Mikor a lány kétkedő arckifejezését észrevette, egy kicsit habozott. – Gondolkozzék csak egy kicsit. Minden félreértés ellenére bizonyos tekintetben segítettünk egymáson. Közösen még sokkal többet tudnánk elérni, ha nem egymás legyőzésével foglalkoznánk. – Ezt nem értem – mondta Janet. – Én ismerem a várost – magyarázta Adam. – Tudom, hogy hol vannak a jobb bútorüzletek. Ezzel ellentétben magának egészen biztosan több tehetsége van a lakberendezéshez, mint nekem… Janet szivacsot vett a kezébe, és lendületesen tisztította a már ragyogó mosogatót. – Én azt hittem, hogy a félreértéseket csak azért akarta tisztázni, hogy azután nyugodt szívvel búcsút mondhasson. – Nincs több probléma, ha tisztáztuk a helyzetet. Most egyszerűen csak egy tisztességes üzletet ajánlok. Én vezetek, megmutatom a boltokat, maga pedig tanácsokat osztogat. Janet hallgatott.. – Azt hiszem, elkészültünk a mosogatással – mondta Adam, amikor helyükre tette a melegítőlapokat. – Elindulunk végre? A lány nem akart a férfira nézni. Nemet kellene mondania. Büszkesége azt súgta: hagyd elmenni. De végül érzelmei győzedelmeskedtek.
9.FEJEZET Húsz perccel később Adam megállt az egyik legismertebb bútoráruház előtt. – Króm és üveg, minden ultramodern. – Rámutatott a kirakatokra.
– Nem hiszem, hogy ez az én stílusom. – Ha nem, akkor legalább tudjuk, hogy mit nem akarunk. – Akarunk? – Janet durcásan felemelte az állát. – Igen, akarunk. Ugyanis én sem vagyok oda az ultramodern dolgokért. Beléptek az üzletbe. Mindenütt ívelt, krómozott állólámpák, és fénylő, lakkozott asztalok álltak fehér bőrgarnitúrák társaságában. Janet vonakodott, de Adam karon fogta. – Ha már egyszer itt vagyunk, körül is nézhetünk. Ahogy maga mondta, akkor legalább tudni fogjuk, hogy mi az, ami nem tetszik. – Hm – mondta Janet halkan. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy tetszhet valakinek ez a sok fényes csillár, amely hideg neonfényt áraszt. Megnéztek sokféle ülőalkalmatosságot és sarokgarnitúrát, de egyik sem érdekelte őket. A férfi megállt egy díszként szolgáló üvegtál előtt, amely félig volt töltve üveggolyókkal. – Ez ideális játék egy partin – mondta. – Képzelje csak el, meghívna harminc embert egy koktélpartira. Az egyik véletlenül meglökné az asztalt, és az üveggolyók… Janet kénytelen volt felnevetni. Egy eladó, aki éppen számlát állított ki az egyik ügyfél számára, feléjük fordult, és megrovó tekintettel nézte őket. – Menjünk innen – súgta Janet. – Most már értem, hogy miért nincs tehetsége a betöréshez. Mindenütt nagy feltűnést kelt. Kisiettek a hatalmas kiállítóteremből, hogy megszabaduljanak az eladó lesújtó tekintetétől. Janet előre ment, és hirtelen zavartan vette észre, hogy egy hálószoba-bemutatóteremben kötött ki. Most nem volt abban a hangulatban, hogy hálószobabútort nézegessen. Főleg nem Adam jelenlétében. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy ágyat vásároljon, miközben Adam itt áll mellette. Épp egy krémszínű hálószoba előtt álltak, melynek egyetlen különlegessége az volt, hogy az ágyon az éjjeliszekrényeken, az öltözőasztalon, sőt, az ágy fölötti festményen is vízszintes aranycsíkok futottak végig. – Talán le kellene feküdnünk, hogy beleilljünk a képbe – viccelődött Adam. De Janet nem volt humoros kedvében. – Inkább maradjunk állva, és keressünk egy olyan termet, ahol több a függőleges vonal – válaszolta mereven. A legközelebbi választófal mögött levő hálószoba tiszta fekete volt. A masszív, egyenes vonalakból álló bútor feketén fénylett, és a hatást még csak felerősítette a bársonyból készült mélyfekete ágytakaró. Ehhez a lakberendező olyan tapétát és lámpákat választott, amelyek az élénk vörös különböző árnyalataiban tündököltek. Janet úgy érezte magát, mint akit elkábítottak. A piros és a fekete kombinációja merésznek, de mégis vonzónak tűnt számára. Az éjfekete bársony terítőből majdnem érzéki hatás áradt. Janet érezte, hogy alig tud védekezni feltörő érzelmei ellen. Annak ellenére, hogy a férfi, aki csak néhány lépésre állt mögötte, nem ért hozzá, szinte testileg érezte közelségét. Nyilvánvalóan hasonló érzelmek futottak át a férfin is, mert így szólt: – A nő, aki ezen az ágyon fekszik, biztosan hosszú fekete hálóinget visel… A lány egy pillanatra elképzelte, hogy saját maga fekszik ott egy fekete csipkéből készült álomszép hálóingben.
– A fekete bársonyon észre lehet venni a pihéket – mondta rekedten, és visszasietett a többi kiállítóhelyiségbe. Az étkezőgarnitúrák biztonságosabbaknak tűntek. ' – Ugyan, ki figyel oda a pihékre? – kérdezte Adam, miközben követte Janetet. A lány utat tört magának a különböző bútorok zavarbaejtő sokasága között. Megkönnyebbült, amikor végre felfedezte maga előtt a kijáratot, és meggyorsította lépteit. Elegem van a modern bútorokból! – gondolta. Boldog volt, amikor végre elhagyta az üzletet. A könnyed esti szellő lehűtötte felforrósodott érzékeit. A kocsi mellett megvárta Adamet. A férfi néhány méternyire tőle megállt. Szerencsére – gondolta. Mégis idegessé vált attól, ahogy a férfi ránézett. Mintha tudná, mit érez belül. Ha el kell válniuk, nem fogja megengedni, hogy megtudja, mit érez. – Elég bútort láttam – mondta. – Csak azt nem tudom, hogy mit szeretnék. Azt hiszem, az a legokosabb, ha otthon nyugodtan újra végiggondolom. A férfi egy darabig szórakozottan csörömpölt a kocsikulcsokkal, úgy tűnt, mintha gondolkodna, aztán felnézett. – Azt hiszem, tudom, hogy mi tetszene magának. – Maga viccel – Norman ránézett Rhodára, aki szemben ült vele. A koktélbár megvilágítása olyan gyér volt, hogy alig látta kolléganőjét. – Nem, és ha még egy szót szól, akkor… – Rhoda gyorsan utánagondolt, mi lehet a férfi számára a legszörnyűbb büntetés. – .. kávét öntök a legújabb rajzaira. Normant ez a fenyegetés hidegen hagyta. – A főnök sokkal szörnyűbbet tenne velem, ha valamit elárulnék. – Ránézett a kék szórólapra. – Csodálatraméltó lány. Ki más merészelne megtenni ilyet? – És Adam szereti – mondta Rhoda. – Nem – ellenkezett Norman. – Nem az ő típusa. Adam az egyszerű nőket szereti, akikkel az ember partikon találkozik, kicsit elszórakozik velük este, és nincs tovább gondja velük, ha a munkájára kell koncentrálnia. – Sosem fogja feleségül venni a partin megismert lányokat. – De őt sem. Ha miatta volt csütörtökön annyira kiborulva, akkor inkább meggyilkolja. – Éppen ez volt az, ami meggyőzött. – Rhoda diadalittasan bólintott. – Várja ki, amíg maga is szerelmes lesz, s akkor majd megérti. Norman ismét kezébe vette a szórólapot. – Ha valamelyik ügyfelünk ezt meglátta… – Még rágondolni is szörnyű! Norman összehajtogatta a lapot. – Mi a terve? – kérdezte. –Nem tudom. – De akkor minek hívott fel telefonon? Éppen valami jó játékfilmet adtak a tévében… – Segítsen nekem. Valamit tennünk kell érte. – Felejtse el, még a végén maga is megőrül. Én a magam részéről minden esetre nem akarom, hogy közöm legyen az egészhez. – Ezek szerint magának mindegy, ha a következő hónapok is olyan zűrzavarosak lesznek, mint az utóbbi napok? Norman vállat vont.
– Legalább még nem dühös ránk… Egyelőre még nem. – De nem is lesz az. Természetesen nem szabad észrevennie, hogy segíteni akarunk. – A saját vesztébe rohan. Nem jó, ha az ember beleavatkozik. – Sosem fogja megtudni. Norman kiitta poharát, és félretolta. – Elég, ha ezek ketten úgy viselkednek, mint a bolondok, semmi közünk hozzá. – Jó, ahogy akarja. Akkor most hónapokig olyan napjaink lesznek, mint például az elmúlt csütörtök, péntek és a mai nap. Higgye el, hogy Adam szereti a lányt, és egy hét alatt nem teszi túl magát az egészen. Norman hallgatott, lassan legyőzöttnek érezte magát. – De hogyan fogjuk őket összehozni? – kérdezte Rhoda. – Különleges óvatossággal.' ., – No de Norman! – Mit vár tőlem? Ezek csak meg akarják gyilkolni egymást. Nem tudom elképzelni, hogyan tudnánk Miss Talbotot rávenni arra, hogy eljöjjön az irodába, Adam lakásáról nem is beszélve. – Hirtelen eszébe jutott valami. – De talán a főnököt rávehetjük arra;' hogy keresse fel Harry villáját. – Igen, de hogyan? – Rhoda megitta az italát és újabb kört rendelt. – Először azért ment oda, hogy a terveket megszerezze. De már mindegyik itt van nálunk. – De ha lenne még néhány Harry házában… – Norman nem folytatta, szerette volna, ha a nő magától kitalálná. – Ezzel azt akarja mondani, hogy megint be kellene törnünk? Norman vigyorgott. – Megfigyeltem, hogyan nyitotta ki az ablakot. – Norman kivett a zsebéből egy jegyzetfüzetet. – Nézzük csak. Adam még nem foglalkozott minden tervvel, amióta visszatért. Min dolgozunk majd a következő napokban? Ha még nem foglalkozott a témával, igazán nem tudhatja, hogy vannak-e azzal kapcsolatosan valamiféle tervek Harrynél. – Norman átnézte jegyzeteit. – Itt van például a Patterson ügylet, amivel szerdára készen kell lennünk. Aztán a Sunnyside Acres, ez egészen jól jönne, az első számításokat még a hét vége előtt le kell adnunk a kerületi hivatalban. Ehhez viszont a tervek eredetijére van szükség… – Bent Willows csütörtökön kerül ellenőrzésre – jutott eszébe Rhodának. – Szükségünk van az eredetire, hogy tíz másolatot készíthessünk. – Összeráncolta homlokát. – De ez nem megy. Vajon miért vitt volna magával Harry egy mérnöki üzletet haza? Norman gondolkodott, majd vigyorgott. – Ugyan ki tudja, hogy mi megy végbe Harryben. Ha a tervek egyszer már a villájában vannak, a főnök kénytelen lesz kimenteni őket. – Nem fog sikerülni – sóhajtott Rhoda. – Egyszerűen arra fog utasítani minket, hogy telefonáljunk. Norman leereszkedően tekintett Rhodára. – Maga még sohasem tárcsázott félre? Ki mondta, hogy elfogjuk érni a lányt? – Kicsit félek. ' ' , . – Akkor javasoljon valamit. Végül is maga cipelt ide és indította be az egész akciót!
– Tudom – ismerte be Rhoda. – A következő kérdés, hogy mikor? Minél hamarabb, annál jobb a cég szempontjából. – Megfogta a poharát és kiürítette. – De valószínűleg a lány esténként otthon van. – Ez egyáltalán nem biztos. Egyik barátom, aki szociális munkával foglalkozik, sokszor teljesít éjszakai műszakban szolgálatot. – Akkor előbb telefonálnunk kellene, és ha senki sem veszi fel a kagylót, azonnal indulunk. Rhoda aprót vett magához, és megkeresett egy telefonfülkét. Két perc múlva visszajött. – Úgy tűnik, senki sincs otthon, a lány nyilván dolgozik. Akkor jobb, ha még ma este túl vagyunk az egészen, egyetért? – Jó – mondta Norman gyorsan, annak ellenére, hogy kellemetlenül érezte magát. Másfél órával később Norman Harry villájának sarkánál leállította a kocsiját. Rhodával együtt gyorsan a házhoz mentek, felpakolva több rajzzal és tervvel. De Norman hiába igyekezett kinyitni a zárat. Ahogy Adamnél is látta, hitelkártyáját vette segítségül, de úgy tűnt, hogy nem teljesen értette meg a trükköt. Végül Rhoda elvesztette a türelmét, és elővett egy gemkapcsot, ügyesen mozgatta a drótot, és a halk kattanás, amely a zár nyílását jelezte, mindkettőjüket megnyugtatta. – Egyszerűen csak érzés kell hozzá – súgta diadalmasan Rhoda. Norman bemászott az ablakon, s Rhoda kintről látta, hogy a zseblámpa fénye végigpásztázza a szobát. A férfi eloltotta a zseblámpát, és félrehúzta a függönyt. – Adogassa be a dokumentumokat egymás után. Belerakom Harry rajztartójába. A lány semmit sem fog észrevenni. Rhoda éppen át akarta adni az első csomagot, amikor… – Állj! Rendőrség! – Kiáltotta valaki hangosan. Janet mereven ült Adam mellett a kocsiban. – Hova megyünk? – kérdezte, amikor Adam bekanyarodott egy kis bevásárlóközpont parkolójába. – Egy olyan üzletbe, ami biztosan tetszeni fog magának. Olyan, mint egy 'mesebazár. Adam kinyitotta a lány előtt az üvegajtót, és Janet csodálkozva állt meg. Egy kábító, egzotikus illat csapta meg őket. Füstölőpálcikákból származott. A piciny üzlet dugig volt tömve a világ minden tájáról származó dolgokkal. Voltak ott üveg és sárgaréz tégelyek, szalmamatracok, papírlegyezők, gyékény és fonott bútorok, indiai rézkarcok és kínai selyemanyagok. Janet el volt ragadtatva, úgy érezte magát, mintha egy egzotikus csodaországban járna. Ahogy Adam megjósolta, tényleg igazi kis mesebazárban voltak. Amikor a lány tekintete felfelé vándorolt, egy majdnem egyméteres átmérőjű fehér papírlampionra lett figyelmes. Azonnal el tudta képzelni, milyen gyönyörű lenne ez a darab az ő kocsiszínből átalakított lakásában. – Ó, ezt szeretném – mondta lelkesedve. – Most már azt is tudom, hogy mit kell keresnem. A lakásba csak nagy darab tárgyak valók. – Nagy… – ismételte Adam mosolyogva. – Ott hátul áll valami nagy micsoda, fogalmam sincs, mi az.
A termen keresztül egy láncra mutatott, amely a mennyezetről lógott le. Valami drapéria volt hozzáerősítve, és amikor keresztül verekedték magukat a székeken és a sálakkal, poharakkal és gyertyatartókkal teli polcokon, rájöttek, hogy egy nejlonból készült moszkitóhálót látnak, amely művészien vett körül egy kis díványt. Janet rápillantott, és szinte gondolkodás nélkül levette a kiállítási darab mellett álló polcról az egyik dobozt, amelyben a nejlonhálók voltak. Azonnal beleszeretett a nagy moszkitóhálóba. Mintha színes képeslapot nézne, hirtelen mindent pontosan maga elé képzelt, most már tudta, hogyan rendezi be a lakást. Egy Báliból származó hatalmas fonott szék előtt megállt, megcsodálta a kerek, legyezőszerűen kiképzett háttámlát és az ívelt karfákat. – Mindig is ilyen székre vágytam. – Gondolkodás nélkül belerakta a hálót a székbe. – Ne felejtse el a lampiont – emlékeztette Adam. – Ó, hol is volt? – Ott hátul a sarokban. Ha tényleg akar egyet, akkor hozok. Amikor a férfi elment, Janet gondolataiba merülve megállt. Csodálta hirtelen támadt döntéskészségét. Lehet, hogy elpazarolja a pénzét, de ez most cseppet sem érdekelte. Napok óta hiába keresett-kutatott, és egyre bátortalanabbá vált. Most belevágott végre. Körülnézett a csodaországban, és hirtelen felfedezte egy régi gyermekkori vágyálmát. Egészen közel hozzá egy majdnem két méter magas, fűzfából font zsiráf állt. Idióta vagy – mondta magának, ahogy észrevette, hogy tekintetét mágikusan vonzza ez a haszontalan dolog. Mégis vágyakozva nézte az állatot. Nagyon jól el tudta képzelni balusztrádján, egyszerűen ott volt a helye. Gyorsan, mielőtt még meggondolhatta volna, elment Alfrédért, ahogy a zsiráfot elnevezte, és odavitte a kasszához. Amikor Adam megérkezett a lampionnal, az eladónő éppen a számlát állította össze. A lány gyorsan fizetett, mielőtt még bármit megbánhatott volna. – Nézzük csak – összegezte Adam. – Van egy fonott széke, egy moszkitóhálója, amelyet majd egy még meg nem vásárolt ágy fölé feszít, egy papírlampionja foglalat nélkül és egy szalmából készült zsiráfja. – Fűzfából – igazította helyre Janet. – Jó, fűzfából. Szóval megvan mindene, amire az élethez szüksége van az embernek. Janet észrevette, hogy a férfi megjegyzése ironikus volt. De nem akarta, hogy elbátortalanítsák – Ez csak a kezdet – mondta dacosan, szilárd elhatározással, hogy nem hagyja elrontani a kedvét. – Szükségük van segítségre, hogy a holmikat a kocsihoz vigyék? – kérdezte a barátságos eladónő. – Ó, nem – mondta Janet. De amikor Adam mosolyát észrevette, rögtön így szólt: Ó, nagyon sajnálom. Nem gondoltam arra, hogy a maga coupéjával vagyunk itt. Abban maradtak, hogy a lány nagyobb kocsijáért mennek, és két kocsival térnek vissza az üzletbe. Az újonnan vásárolt holmikat elvitték a régi kocsiszínbe. Amikor ismét lezárták Janet új lakását, tétován álltak a holdfényben. Kínosan hallgattak mindketten. A lány úgy érezte, mintha megmerevedett
volna. Nem mert megmozdulni, mert félt, hogy Adam most végleg elbúcsúzik tőle. Végül nem bírta tovább a csendet. – Sajnálom, hogy ennyi fáradságot okoztam magának. A férfi nem nézett rá. – Mit szólna hozzá, ha most hozzám mennénk… Segítettünk a maga lakberendezési problémáin. Mi lenne, ha most megnézné az én lakásomat? Szóval ez még nem a búcsú. A lány megkönnyebbült, bár úgy érezte, ez csak idő kérdése. – Rendben van, követem magát a kocsimmal. Remegő kézzel fogta a kormányt. Odaértek Adam lakásához, és a lánynak fogalma sem volt róla, hogy most boldognak, vagy nyugtalannak kellene éreznie magát.
10. FEJEZET Janet észrevette, hogy valamilyen oknál fogva fél a férfi lakásába belépni. Útközben megpróbálta megfejteni az okát, de nem jutott eredményre. Amikor egy spanyol stílusú, hatalmas régi bérházba léptek, a lány még mindig gondolataival volt elfoglalva. A viaszozott padló tompa fénye, a sárgaréz falikarok, és a régimódi nagyértékű szőnyegek egy elmúlt korszak minőségéről és luxusáról tanúskodtak. A lány nem lepődött meg Adam otthonán, legfeljebb a nagyságán. Először egy kis folyosón haladtak át, ahonnan lépcső vezetett a felső emeletre. Innen egy nagy nappaliba jutottak, amelynek plafonját stukkókkal díszítették. A plafon gazdagon díszített fa kazettái is egy korábbi korszakból származtak. Adamnek volt érzéke a minőséghez és a szimmetriához. A méregdrága bőr garnitúra, a kis sarok- és zsúrasztalkák és az antik sárgaréz lámpák ízlésről árulkodtak. Janetnek ennek ellenére az volt az érzése, hogy minden rideg. A bútorok kiválasztásában valószínűleg nem segített nő. Ettől a felismeréstől megkönnyebbült, de meg is ijedt. Egy nő növényekkel életet adott volna a helyiségnek, vagy képesújságot tett volna a dohányzóasztalra. A szobát tökéletesen rendezték be, de ugyanolyan személytelen benyomást keltett, mint a bútoráruházak kiállítóhelyiségei. A nagy étkezőben a fal mellett íróasztal foglalt helyet, és a gyönyörű étkezőasztalra vastag filcet terítettek. Az asztal telis-tele volt tervekkel és rajzokkal. A tekercsek mögött Janet egy kis személyi számítógépet fedezett fel. – Mit szólna egy italhoz? – Inkább egy teát kérek – válaszolta Janet. Adam közben már egy csodálatos antik szekrényhez ment, ahol az italokat tartotta. Kérdően nézett a lányra. – Ha a lakása berendezésével foglalkozunk, akkor jobb a tiszta fej – magyarázta Janet. Aztán megnézte a magas háttámlájú étkezőszékeket, amelyek tökéletesen illettek az étkezőasztalhoz. Megkönnyebbült, de csalódott is volt egyben. Adamnek ténylegesen szüksége volt segítségre, hogy lakályosabbá váljék az otthona. Ez
elszomorította, de aztán összeszedte magát. Hogy is gondolhatta, hogy valami mást akart tőle? Hallotta, hogy a férfi visszajön a konyhából, és gyorsan letette kézitáskáját az étkezőasztal egyik szabadon hagyott részére. – Saját magam fedezzem fel a lakást, vagy várjak a vezetésére? – kiáltott oda Adamnek, és igyekezett, hogy hangja vidáman csengjen. – Legtöbbször nagyobb örömet okoz, ha az ember saját maga indul felfedező körútra – válaszolta a férfi. Janet bólintott, és a szalonon keresztül megint az előszobába jutott. Felment a szőnyeggel borított lépcsőn, hogy megtekintse a felső emelet helyiségeit is. Csodálkozott rajta, hogy a férfi az étkezőben dolgozott, mikor itt is elég hely volt. Mindkét hálószoba teljesen be volt bútorozva, de csak a komódon hagyott mandzsettagomb árulta el, hogy Adam melyiket használja. A harmadik helyiség olyan üres és elhagyatott benyomást keltett, mintha az egész lakásban senki sem élne. Janetre a hálószobák ugyanúgy hatottak, mint a nappali: tökéletesen be vannak rendezve, rendesek és tiszták, de olyan személytelenek, mint egy szállodai szoba. Valami hiányzott. Adam lakása nem volt igazi otthon. Visszatért a nappaliba, és Adam épp egy megrakott tálcával jött ki a konyhából. – Nos, hogy hangzik az ítélet? – kérdezte, miközben óvatosan letette a tálcát. Janet a kanapé végén foglalt helyet, és figyelte a férfit, amint tölti a teát. Észrevette, hogy közben levetette a zakóját és a nyakkendőjét. Ingének felső gombja ki volt gombolva, úgyhogy Janet láthatta a férfi szőrös mellét. – Az biztos, hogy nagyon rendes szállodát vezet. Házvezetőnője megérdemli, hogy ajánlják – válaszolta végül. – Megadhatom a nevét, hetente kétszer jön. – Hirtelen zavartan felnézett. – Mit ért az alatt, hogy szálloda? – Igazán sajnálom, de ez az érzésem a lakásával kapcsolatban. – Körülnézett. – Az a benyomásom, mintha logarléccel számította volna ki, hogy mit hová tesz. – Ne legyen nevetséges, a logarléc már rég kiment a divatból. Mit csináltam rosszul? – Semmit válaszolt Janet. – Csak látom, hogy maga meg én teljesen különböző irányból közelítjük meg a dolgot. Maga a lényegessel kezdte. Adam figyelmesen ránézett a lányra. – Maga pedig egy zsiráffal. – És egy moszkitóhálóval. – Ezzel azt akarja mondani, hogy már akkor abbahagytam, mielőtt eljutottam volna a moszkitóhálóig? – kérdezte elgondolkodva. – Mi a javaslata? Hová akaszthatnám a moszkitóhálót? – Fönt az üres helyiségbe – válaszolta azonnal. – Felakaszthatja az új rajzasztala fölé, hogy a tervek ne porosodjanak be. – Közben a telerakott étkezőasztalra mutatott. – Az túlságosan messze van a kávéfőzőgéptől. – Akkor is. Ez a sok összevisszaság oda föl való. – Janet nem hagyta magát.
Adam gondolataiba merülve bámult teáscsészéjébe. Aztán közelebb ült, és kutatva nézett Janet arcába. – Folytassa. Tehát volna egy rendes étkezőm. A szálloda kibővítéseként… És tovább? A lány észrevette, hogy hasonlata még mindig bántotta a férfit. Annak ellenére, hogy látszólag szenvtelenül ejtette ki ezeket a szavakat, érezhető volt, hogy kénytelen megvédeni az otthonát. – Ezt nehéz megválaszolni – mondta óvatosan. – Attól függ, hogy mit akar kezdeni a lakásával. Szavai nyilvánvalóan megdöbbentették a férfit, mert látszott rajta az elképedés. – Mit lehet csinálni egy lakással? Az ember él benne! – Csak nem maga – bökte ki a lány, és körülnézett. – A legtöbb embernek van valamije, ami fontos számára, és amivel szívesen foglalkozik munka után, a szabadidejében. – Rámutatott a tévére. – Maga tévézik. De hol van a tévé, újság? Adam összeráncolta a homlokát, kinyitotta a fiókot, és kivett belőle egy vékony füzetet. Ráejtette a dohányzóasztalra a tálca mellé. – így jobb? – kérdezte. – Talán oda a sarokba kellene állítanom a horgászbotjaimat, és a golfütőket a másik oldalra? – Nem erre gondoltam. – Vagy neki kellene látnom repülőmodelleket készíteni, és ragasztóval összekenni az asztalokat? Szörnyű! Janet rettenetesen érezte magát. Hogy tudná neki megmagyarázni, hogy mire gondolt? Olyan fontos volt számára, hogy megértse a férfi! Nemsokára elválnak útjaik. Megpróbálta elfogadni az elkerülhetetlent, de szeretett volna hátrahagyni valamit maga után. Valamit, ami rá emlékeztette a férfit. Nem akarta, hogy olyan gyorsan elfelejtsék. Ez egoista magatartás – mondta magában. De akár az, akár nem, azt akarta, hogy a férfi emlékezzék rá. – Én is visszataszítónak találnám, ha ezeken az asztalokon ragasztó lenne – értett egyet Adammel. Hogy tudná végre megértetni magát? – Lehet, hogy azt hiszi, ostoba vagyok – mondta lassan –, de itt magánál hiányoznak a légvárak… Ez nem volt valami jó kezdet. Nyilván azt hiszi, hogy őrült. Így nem tudja elmondani, mire is gondol. Kétségbeesetten nézett a kandallóra. Hirtelen támadt egy ötlete, és újból kezdte az egészet. – Ebből a helyiségből hiányoznak az álmok. Itt nincs semmi, ami arra utalna, hogy még más valami is érdekli az esti híreken kívül. – Vonakodva, elbizonytalanodva nézett a férfira. Adam érdeklődő tekintetén meglepődött. Úgy tűnt, hogy a férfi figyelmesen hallgatja. Ettől felbátorodva folytatta. – Csukja be a szemét. Gondoljon arra, hogy mit vár az élettől. Ennek egy része meg kell, hogy legyen ebben a szobában. Legalábbis vissza kell, hogy tükrözze céljait és vágyait. Mindenesetre ez a véleményem arról, hogy milyen is egy igazi otthon. Adam nem csukta le a szemét, de nem is nézett a lányra. – Ugyan mit várhat az ember az élettől? – kérdezte csendesen. Úgy tűnt, inkább magához beszél, mint vendégéhez. – Siker? Gondolom. Szerelem? Valószínűleg… Otthon?… Kellemes és kényelmes otthon egy munkanap után. – Erősen gondolkodott. – Azt hiszem, egy otthonnak olyan kellemes
légkört kell árasztania, hogy ott egy kemény nap után az ember kipihenhesse magát, s összegyűjtse azt az erőt, ami a következő naphoz kell. – Ezt gyönyörűen fejezte ki – Janet el volt ragadtatva. Csodálta a férfi beleérző képességét. De rögtön rátört az elhagyatottság érzése. Nem sejtette, hogy a férfi felfogása ennyire harmonizál az övével. Kapcsolatuk mindeddig olyan felületes és személytelen volt. – Azt hiszem, hogy megtalálta a választ – mondta. Mint már oly sokszor, most is az volt az érzése, hogy a férfinak csak egy kis lökés kellett, eztán már nincs szüksége segítségre.–Tudni fogja, hogy mi hiányzik ebből a helyiségből, hogy például visszatükrözze a sikereit. Bár a férfi a szerelmet is megemlítette, de Janet kerülni akarta ezt a témát. – Egyszóval minden mást rám hagy? – Adam hangja elégedetlennek tűnt. Egy darabig nézte a kandallót, aztán a lányt. – Talán igaza van. Ha valaki egyedül választ, akkor a helyiség a tulajdonos személyiségét tükrözi. De számomra önbecsapás volna, ha megkísérelném egyedül a magam számára megfelelően berendezni a szobát. Hogyhogy? – Mert nem egyedül akarok itt lakni – mondta lassan. – Valamikor szeretném ezt a lakást megosztani az igazival. Az élet igazságtalan – gondolta Janet. Segítsen neki, hogy lakályosabbá tegye az otthonát, csak azért, hogy egy másik nő jól érezze magát benne, ez túl sok volt. Csak el innen – gondolta kétségbeesetten. De Aztán elgondolkodva folytatta. – Az asszonynak otthon kell éreznie magát. Szeretnék elég teret biztosítani neki, hogy ő is kibontakoztathassa egyéniségét. – Összekulcsolta kezét a tarkóján. – Nem szabad, hogy úgy érezze, mint akit beszorítottak Kinyújtózkodott, és úgy ült le, hogy Janet és közte már csak egy fehér bőrpárna volt. Ekkor ránézett a lányra, és tekintete olyan volt, mintha meg akarná vele fogni. – Olyan érzelmeket, mint a szerelem és az odaadás, nem lehet úgy befogni, mint egy vadállatot. – Nem beszélt tovább, nyilván válaszra várt. Janet nem tudta tovább elviselni a férfi tekintetét. Bár szíve vadul dobogott, nem akarta, hogy ismét csalódás érje. Gyorsan megfordult. – Épp elég hely van itt, körbeszaladgálhatja a bútorokat, ha éppen akarja – mondta, tudatosan félreértvén Adam szavait. Szeme sarkából észrevette, ahogy amannak egyre jobban elsötétül az arca. Nyilván átlátott rajta. – Az én feladatom elérni azt, hogy ne szaladjon el – mondta. Hanghordozása hirtelen megváltozott, mint annak idején, amikor elhitette vele, hogy bűnöző. A lánynak eszébe jutott a múlt. Vissza akarta neki fizetni, hogy becsapta. A férfihoz fordult. – És hogy akarja megakadályozni, ha a nő el akar szaladni? – Úgy, hogy megértetem vele, hogy itt a helye, hogy emberileg is értékelem, és megteremtem számára azt a romantikus légkört, amelyet a nők annyira szeretnek… Csak egyszerűen vele lenni, de jó lenne – gondolta a lány. De ezt sosem mondaná meg neki.
– Az asszonyok szeretik a finomat, a gyengédet, gondolom – mondta, és felállt. – A férjeikben? – kérdezte, hogy felbosszantsa. – Én a légkörről beszéltem – válaszolta a férfi hidegen. A kapcsolóval úgy állította be a lámpákat, hogy tompa, kellemes fényt árasztottak. – És szeretik a melegség érzését. – Miközben beszélt, meggyújtotta a kandallóban gondosan egymásra rakott fahasábokat. A fa azonnal elkezdett pattogni és lángnyelvek csaptak fel. – És természetesen a zenét. – Odament az egyik faliszekrényhez, és hirtelen úgy tűnt, mintha Mendelsson zenéjének gyengéd hangjai betöltenék az egész szobát. – Szép. – Janetnek be kellett ismernie, hogy Adam csodálatos légkört teremtett. De büszkesége tiltotta, hogy ezt ki is fejezze. – Csak azon gondolkodom – mondta gúnyolódva –, hogy nem volna-e még hatásosabb, ha néhány párnát rakott volna a kandalló elé vagy talán egy medvebőrt. – Maga viccel. A medvebőr már rég kiment a divatból. És egy kicsit otromba is volna, nem gondolja? Mindenképpen – gondolta Janet. – Egyáltalán nem – válaszolta. – Nem, úgy gondolom, hogy egy kicsivel több rafinéria kellene – mondta gyengéden, amikor visszatért a kanapéhoz. Újra töltött a lánynak a teából, és odanyújtotta a csészét. Az a hajlékonyság, ahogy előrehajolt, a tűz fénye, amely szeméből visszatükröződött, és az a rejtélyes mosoly, amely szája körül játszadozott, Janet érzéseit teljesen felkavarta. Eddig sikerült megőrizni önuralmát, de Adam tekintete, mikor melléje ült, úgy égette, mint a tűz. – Ha megtaláltam az igazi asszonyt, nem akarom, hogy az legyen a benyomása, hogy engem csak a szex érdekel – mondta Adam, letette a csészét és a kanapé támlájára tette a karját, de nem érintette meg a lányt. Hallgatott, mint aki arra vár, hogy választ kapjon. Janet azonban képtelen volt megszólalni. – Tudnia kell, mennyire imádom, amikor a napsugártól fénylik a haja. Szeretem, ahogy összegömbölyödik a díványon, mint egy kismacska, amely éppen alváshoz készülődik. Szeretném, ha tudná, hogy tisztelem és értékelem véleményét, és hogy el tudnék tölteni egy egész életet azzal, hogy az arcát nézegessem. Ismét hallgatott. Janet szeretett volna valamit válaszolni, de hangja cserbenhagyta. – Látja, én ezt a lakást nem tudom egyedül kiegészíteni – folytatta Adam. – Valaminek itt kell lennie abból az asszonyból is, akit szeretek. Azt hiszem, így kell lennie, ha két ember meg akarja osztani egymással az életét. Mindketten más-más értékekkel járulnak hozzá, hogy összefüggő egész váljék a dologból. Janet bólintott. – Én gondoskodom az alapokról – rámutatott a berendezésre. – Ő pedig hozza a zsiráfot. Janet ismét bólogatott, a férfinak igaza volt. A zsiráfot!!! Janet meglepődve állapította meg, hogy Adam valamilyen reakciót vár tőle, és nyilvánvalóan nem akart segíteni. Megpróbálta megfejteni a férfi arckifejezését, de az kitért tekintete elől Észrevett valami egészen különös sebezhetőséget Adamen. Ez viszont annyira szokatlan volt a férfin, hogy nem volt benne biztos, nem tévedés-
e, amit mondott? Házassági ajánlatot tett volna neki? Most mit tegyen? A férfi már annyiszor becsapta. Talán megint csak ugratja azért nem fogalmazott világosabban. Tanácstalanul bámulta a teáscsészéjét. Ha kihagyja ezt az esélyt, a férfi nyilván hazaviszi, és soha többé nem látják egymást. De ha komolyan veszi a rejtélyes ajánlatot, és Adam nem úgy gondolta… Adam levette karját a bútor támlájáról. Arckifejezése, melyen korábban az izgatott várakozás nyomait lehetett felfedezni, most megváltozott, vonásai megkeményedtek. Mondj már valamit! – parancsolt magára Janet. De már késő volt, a férfi elfordult, a lehetőség elmúlt. Ugyanebben a pillanatban megszólalt a telefon. Adam, aki a kandalló tüzét bámulta, türelmetlenül nézett fel. Janet megkönnyebbült, hogy elterelik figyelmét, a férfi viszont mérgesnek látszott. – Menjen a készülékhez – parancsolta, és közben a csészéket a tálcára rakta. – Ha a kísérőszolgálatról van szó, akkor maga az illetékes. A lány felvette a kagylót. – Adam Richfield lakása. A vonal másik végén felhangzó női hang csábító volt. – Richfield Kísérőszolgálat? – kérdezte. Janetnek majdnem kiesett a kagyló a kezéből, de amikor válaszolt, hangja meglepően határozott és tiszta volt. – Nagyon sajnálom, a kísérőszolgálat zárva van. Mr. Richfield exkluzív szerződést kapott. Miután letette a hallgatót, nem mert Adamre nézni. Odament a kandallóhoz, és a lángokba bámult. Hallotta a csészék csörömpölését, mivel Adam a tálcát, amelyet a konyhába akart vinni, nyilván túl keményen tette le az étkezőasztalra. – Ez azt jelenti, hogy teljes egészében rehabilitálna? Végül is egész napos állásról van szó. A lány éppen válaszolni akart, amikor valaki dörömbölt az ajtón. – Az ördög vigye el. – Adam türelmetlenül ment ki a folyosóra. Janet visszaült a kanapéra, felkapcsolta a villanyt, és várt. Látta, ahogy Adam kinyitotta az ajtót. Két ember és két egyenruhás rendőr állt az ajtóban. A férfi és a nő valahonnan ismerős volt a lánynak. Adam szó nélkül beengedte mindnyájukat. A nem túl magas, de erős alkatú asszony egyenesen a nappaliba ment. Amikor Janetet felfedezte, megállt, és sokatmondó tekintettel nézett kísérőjére. Janet nem értette, mi történik körülötte. Adam közben bezárta az ajtót, és bekísérte a rajztekercseket cipelő rendőröket. Janet közben annyira megismerkedett a mérnöki és építészeti tervekkel, hogy azonnal felismerte őket. Adam csak futólag nézett rá, mielőtt a sötét ruhás asszonyhoz fordult volna. – Mit akartatok csinálni? – Kegyelemért esedezem – mondta a nő, gyors pillantást vetve Janetre. – Norman? Adam Rhoda kísérőjéhez fordult. De a vékony, szőke férfi nem nézett fel, úgy tűnt, hogy érdekes módon rendkívüli érdeklődést tanúsít a szőnyegpadló iránt. Adam a két rendőrhöz fordult. – Elkaptuk őket, amikor a Bayview Drive-on álló egyik házba be akartak törni…
Harry Binns villája – gondolta Janet rögtön. – Csak az a furcsa – magyarázta a vékony rendőr –, hogy semmit sem akartak ellopni a házból, hanem ezeket a rajzokra mutatott – akarták bevinni Ők – És egy hülye mesével ámítottak bennünket – egészítette ki a kisebbik rendőr. Tekintete sokatmondóan vándorolt Janetről Adamre. Janetnek az volt a benyomása, mintha az egész világ összedőlne körülötte. Szóval ez a helyzet. Rhoda és Norman Harry házába, akarta vinni a terveket. Ennek csak az lehetett az egyetlen oka, hogy Adamet rábírják arra, hogy visszajöjjön hozzá. De ha ehhez át kellett verni a férfit, akkor ez csak azt jelentheti, hogy neki ilyesmi sohasem jutott az eszébe. Ezek szerint csak további játékot űzött vele, vagy rosszul értelmezte volna a szavait? A férfi nem csinált titkot abból, hogy azért jött Harry villájába, hogy elbúcsúzzék. Őrült volt, hogy az előbbi rejtélyes megjegyzést ajánlatnak vette Gyorsan felállt, kisietett az étkezőbe a táskájáért, és mielőtt még bárki is feltarthatta volna, máris az ajtónál termett. – Janet! – kiáltott Adam utána, de a lány nem állt meg. Mielőtt azonban a bérház kijáratához ért volna, a férfi utolérte. Megfogta karjánál fogva és kényszerítette, hogy megálljon. – Várjon egy percre… Jöjjön vissza! Engedje, hogy mindent megmagyarázzak… – Azt hiszem, erre már nincs szükség – válaszolta Janet, anélkül, hogy ránézett volna a férfira – Köszönöm a barátainak, Rhodának és Normannek jószándékukat. – Rhoda és Norman idióta. Amit terveztek… – Az volt a céljuk, hogy magát elhozzák hozzám. Ez azt jelenti, hogy önmagától nem jött volna el. Kérem, hagyjon most elmenni! – Janet kiszabadította magát a férfi szorításából, és anélkül, hogy körülnézett volna, kiszaladt az utcára. A fájdalomtól és a szomorúságtól kábultan vezetett haza. Úgy vetkőzött le, mint akit elvarázsoltak. Lefeküdt ugyan, de nem tudott elaludni. Úgy érezte, minden tagja megmerevedett. Janetnek fogalma sem volt, hogy mennyi időt töltött már ebben az állapotban Janet hirtelen furcsa zajt hallott, amely a nappaliból jött. Úgy hangzott, mintha egy tárgy tompán ráesik valami puhára. A harmadik koppanás után nyitva hagyott egy ablakot, és a huzat a függönyt az asztalhoz fújja. De a zajt nem a függöny okozta. Csodálkozva vette észre Adamot aki kint állt az ablak előtt. Anélkül, hogy figyelemre méltatta volna a szobába dobott egy rajztekercset. Tompa puffanással esett le. Már halomban hevertek a szőnyegen. Annak ellenére, hogy észre kellett vennie a lányt, nem vett róla tudomást, hanem újabb tekercsért, nyúlt, és odadobta a szőnyegpadlóra. – Maga mit csinál itt? – kérdezte Janet, amikor magához tért a meglepetéstől. A férfi azonban szó nélkül folytatta tevékenységét. – Mit csinál itt? –kérdezte ismét. – Most bizonyítom be, ha éppen kifogásra van szükségem, hogy újra lássam, magam is találok egyet. Janet átment a szobán, és óvatosan kikerülte a tekercseket.. Már majdnem elérte az ablakot, amikor egy újabb tekercs esett a lába elé. Ki
akart térni, de közben megbotlott. Adam gyorsan elkapta a lányt és szilárdan tartotta. Utána magához vonta. Arcát óvatosan maga felé fordította, s forrón megcsókolta a lányt. Amikor Janet kibontakozott az ölelésből, majdnem újból elesett. – Elég nagy rendetlenséget csinált a szőnyegen – suttogta a lány, hogy mondjon valamit. – Tölthetem életem fennmaradó részét azzal, hogy újból rendet csináljak? – kérdezte Adam, miközben bemászott az ablakon. – Állj! Rendőrség! Csak nem megint ezek a tekercsek… – A nyitott ablakon át kiáramló fényben felismerték a két rendőrt, akik Rhodát és Normant Adam lakásához kísérte. – Általában a legtöbb háznak van ajtaja. Ezt még senki se mondta magának? – kérdezte a fiatalabb rendőr, akinek nehezére esett, hogy komoly maradjon. – Még soha senki nem mondta magának, hogy egy férfi nem szereti, ha zavarják, amikor éppen házassági ajánlatot tesz? – kérdezte Adam. – Vagy azért vannak itt, hogy összeadjanak bennünket? – Őrmester úr, ezt az ajánlatot vegye hivatalosan jegyzőkönyvbe – követelte Janet, és rámosolygott Adamre. Amikor a rendőrök mosolyogva távoztak, Janet becsukta az ablakot, és összehúzta a függönyöket. Ezután Adam felé fordult. – Nagyon sok javító, nevelő munkára lesz szüksége – figyelmeztette a férfit. – Akkor egy pillanatot se vesztegessünk el.
