Nemere István
A KRÁTER ÁRNYÉKA sci-fi
Libroservo Kft. 1992 Cím: Budapest, VIII. ker., Kenyérmez ő u. 2. A borítót tervezte: Végvári András
ISBN 963 571 437 8
Kiadja a Libroservo Kft. Felel ős kiadó: Lőrincz Ernesztina Készült a Nógrád Megyei Nyomdaipari Vállalatnál Felel ős vezető: Kelemen Gábor igazgató 92.59099 N. S.
1. AZ ÉRKEZÉS
A feketeségb ől előbukkanó égitest nagyon fényes volt. Annyira fényes, hogy Letta Dorg az els ő pillanatban behunyta a szemét. Majdnem elvakította a látvány. Pedig a páncélnál is keményebb átlátszó kerek m űanyag ablakok el őtt az űr homályából nem egy csillag, hanem csak maga a Mars bolygó bukkant el ő. A hírével ellentétben egyáltalán nem látszott vörösnek. Aranyszín ű volt és szinte árasztotta magából a fényt. Nyilván a naptól most legjobban megvilágított oldalához közeledett az űrhajó. A bolygó olyan közelinek tetszett, hogy az asszony úgy érezte: elég lenne kinyújtania a kezét, és máris megfoghatná. Ugyanakkor volt egy másik érzése is, egy emlékezés: érkezett ő már így. Ide, vagy máshová? A Földre, a Marsra vagy kedves lakhelyére, a Trendalra? A hosszú, sok hónapos utazás után egyszerre fájt, hogy elhagyta a Trendalt, és örült is, hogy végre ismét talajt érezhet majd a lába alatt. Akár a valamikori földi tengerészek; hónapokig nem láttak szárazföldet és egészen különös érzés volt állítólag el őször kilépni a szárazra. De ő még nem tehette meg ugyanezt. Az űrhajónak, amely a Naprendszeren túlról érkezett, el őször sugárbiológiai és járványtani vizsgálaton kellett átesnie. Ez alól természetesen az utasok sem vonhatták ki magukat. Órákba tellett, míg a Mars körül kering ő nagy fogadóállomás várótermébe léphettek. Végül jött egy siklóhajó, amely a hátralév ő száz kilométeres távolságot mindössze pár perc alatt tette meg. Az asszony csak akkor érzett ismét igazi gravitációt a lába alatt, amikor ebb ől az utolsó járm űből is kilépett és... Megérezte, mi az a régen várt mozdulatlanság. De persze mást is érzett. Amikor a fogadóbizottság elé ért, kissé meghatódod. A ,,fogadóbizottságnak" természetesen nem ez volt az igazi neve, csak ő hívta így őket. Minden nagyon hosszú útról érkez ő űrhajót több n ő és férfi fogadott, apró ajándékokat osztogattak, kedvesen mosolyogtak. Kivétel nélkül minden utassal szóba álltak, kérdezték, hogyan utazott. Ügyesen csinálták, a dolog egy csöppet
sem látszott er őltetettnek, mesterkéltnek. Valamennyi utas úgy érezhette: várták, gondoltak rá, és csökkentették a feszültségét. Letta nem is szorongott. S őt, mindjárt ki is használta a neki jutott ébenfekete fiatal lányt és megkérdezte: – Mondja, kedves, hol találkozhatom azokkal, akik rám várnak? – A következő teremben, asszonyom. Átesett már az egészségügyi villámvizsgálaton? – Éppen onnan jövök. – Odavezetem, kérem – a lány mosolygott, hófehér fogsora kivillant. – Ez a hajó a Trendal-naprendszerb Trendal-naprendszerb ől érkezett? Régen láttam ilyen kis utasszállítót. – Tudja, a Trendal-bolygók nagyon messze vannak a Földt ől. Hét hónapig jött a hajó, pedig elhiheti, a pilóták a legnagyobb sebességgel haladtak. Már csak azért is, mert ők sem szeretnek oly sokáig távol lenni a Marstól – nevetett Letta, és nevetett a fekete lány is. – Arrafelé kevesen élnek, úgy tudom – így a lány. – Még kevesen, kedvesem – mondta azonnal Letta. – Hét éve lakunk a Trendalon, vagy háromszázan lehetünk már. De többek között azért is jöttem, hogy újabb telepeseket szervezzek. Egy hónap múlva indulunk vissza ugyanezzel a hajóval, vagy talán egy nagyobbal...? – nevetett hamiskásan. A fekete lánynak nagyon tetszett az id ősebb hölgy. Meg is kérdezte. – Ne haragudjon, de hány évesnek tetszik lenni? – Hetvenöt, pontosan. Bizony, még a múlt század utolsó évében születtem, pontosan 2399-ben – vallotta meg Letta. Egy pillanatra kísértést érzett, hogy meséljen a lánynak a két naprendszerben átélt kalandjairól, de gyorsan letett róla. Id ő sincs rá, meg aztán... Miért is tenné? Eszébe jutott egy réges-régi eseménysorozat. Amikor hazatért a Trendalról a Földre, a két fiával. Hogy ott nevelje fel őket, hogy jó iskolába járhassanak... Mikor is volt az? Negyvenháromban, igen. Kétezer-négyszáznegyvenháromban. A Földön is ilyen kedvesen fogadták. De akkor sem mindenkinek mesélhetett élményeir ől. Furcsán is néztek volna rá. Egy szám űzött férfival élt sok éve egy lakatlan bolygón, ahol eleinte csak ők ketten voltak, és a légkör miatt csak űrruhában járhattak ki... Aztán születtek az ikrek.
– És még aktív tetszik lenni? – csodálkozott a lány. – Én az ön helyében bizony már régen nyugdíjba vonulnék. És élném a világomat! – Én is élem – mosolygott Letta. – Én csak aktívként tudok élni. Ha sikerül, még legalább harminc évig szeretnék tevékenykedni a Trendalon. – Nem tudnék egy idegen bolygón élni – vallotta meg a lány. Mozgójárda vitte őket lila szín ű műanyag folyosón, majd egy sárgás fényekkel gazdagon megvilágított keskeny terembe értek. Itt a falakon forgó-mozgó fényreklámok bántották Letta szemét. Az asszony felsóhajtott, és csak akkor hatolt el hozzá, mit mondott a lány. Ránézett: – A Mars is idegen bolygó... ha az ember földinek számítja magát. – De én marsi vagyok – nevetett amaz. Karcsú volt, jó alakú, szépen öltözött, bár ez a divat nem nagyon nyerte el Letta tetszését. Szeretett volna nyitott lenni, türelmesen befogadni mindent, amit e számára idegen világban tapasztalhat; de voltak dolgok, amelyekkel nem tudott megbékélni. Például hét év után egy teljesen új n ői divattal találkozott a Marson. És lehet, ezt hordják most a Földön is...? Hiszen az efféle szokások a tévé révén szinte a fénysebességgel terjednek az emberlakta bolygókon. A fekete lány karcsúsított, nagyon hosszú kabátkát viselt, hozzá miniszoknyát, amelynek méretei már anatómiailag is érthetetlenek voltak; szinte semmi nem volt rajta, combt őig. így a fels ő kabátka „utolérte" a miniszoknya alsó szélét, összefolyt és eggyé vált vele. A sminkje is itteni szokás szerint er ősen kék és sárgás volt, különösen a narancssárga dominált az arcán. A b őrszíne miatt ez eléggé felt űnő volt. Letta közben látta a mellettük elhaladó többi marsi n ő arcán is. Nos, ő biztosan nem fog ehhez alkalmazkodni, ebben er ősen hitt. Nem a hetvenöt éve miatt; a külseje még egészen t űrhető, sőt, fiatalos. De önmaga el őtt sem akart nevetségessé válni. Csak az számított. – Én már csak itt tudnék élni – a lány körülnézett. – A Mars a mindenem. Tudom, valaha nem így nézett ki, lakatlan volt, leveg ő je sem belélegezhet ő... De hát jó néhány száz év elég volt arra, hogy az emberek átalakítsák. Én itt születtem, az északi félgömbön egy kisvárosban. Még kupolák alatt, de kezdik lerombolni őket, mióta a
légkör is alkalmas az ember számára... Szép vidék – mosolygott ismét. Letta azért megjegyezte: – Ha mégsem maradna valami okból, jelentkezzen nálam. Egy hónap múlva indulunk a Trendalra – és átadta a valaha névjegykártyának nevezett, mára viszont kicsinyke elektronikus kristályra változott emlékeztet ő-információs „magot". A fekete lány hálás mosollyal köszönte meg, el ővette a sajátját: – Tiranda a nevem, a többi adat ott van a kristályon. Ha valami problémája van, az űrhajózási társaság segíthet. Személy szerint engem keressen, asszonyom. – Köszönöm – akkor értek ki a folyosók szövevényéb ől. Az átlátszó műanyag kupola sportpályányi térséget borított be, és fényben úszott minden. Nappali fény volt, hiszen a Marsnak ezen a pontján most delelt a Nap. Jókora zöldes digitális számlapok mutatták az itteni id őt: 12 óra 14 perc volt. Kisebb számlapokon más marsi városok és övezetek helyi idejét láthatták az érkez ők. Rengeteg ember nyüzsgött a sima k őpadlón. Úgy látszik, innen indulnak a bolygó helyi rakétarepül őgépei is, gondolta az asszony. Még sohasem járt ebben a városban, bár a Mars nem volt túl idegen a számára. Valaha régen – vagy alig pár éve múlt csupán? – Mars környéki űrvidéken ismerkedett meg mostani férjével, Berat Kolleros „admirálissal". „Te nagy Kozmosz, annak is hány éve már!" – futott át a fején, aztán igyekezett elfelejteni a dolgot. Nem lehet folyton a múltra, az elmúlt évek számára gondolni. Tiranda megállt, és megtorpant Letta is. Körülnézett, de elvakította a fény. Éppen mondott volna valamit err ől, amikor egy férfi bukkant ki a tömegb ől és valósággal rohant, rohant feléje... – Mama...! – Fiam! Tiranda tapintatosan elment mell őlük. Amikor visszanézett a másik, ellenkez ő irányba száguldó járdáról, még látta: a két ember olyan erősen öleli egymást, mintha soha nem akarnának szétszakadni. És biztosan nem is akarnak... Régóta dolgozott itt, sok érkezést és búcsút látott már, de azért a jelenet mindig megrázta. Tiranda fiatal volt még, túl fiatal, huszonnyolc éves. Sohasem hagyta el a Marsot, nem búcsúztatta senki, nem várta senki.
– Fiam ... – Letta szerette volna lenyelni könnyeit, de... Nem volt ez olyan egyszer ű. Oly régóta nem látták egymást! Er ősen, nagyon erősen szorította magához azt a férfit, aki valOban férfi volt már régóta, feln őtt ember. De hát... a fia, neki örökre gyermek marad, védtelen kicsi lény, akit valaha szinte a két tenyerében tudott tartani, oly apró volt. A fivérével együtt. Milyen kicsik is voltak valaha... De hát az kétezer-négyszázhuszonnyolcban volt, vagyis nagyon-nagyon régen. Nem kell számítgatni az éveket. De hiszen tudja anélkül is, mindennap sokat gondolt rájuk, gondol ma is. Negyvenhat évesek a fiai, negyvenhat... Kész feln őttek! – Mama... de jó, hogy itt vagy – nyögte a fia. Könnyek szöktek a szemébe. – Bart, kicsim... mutasd magad! De er ős lettél! – az asszony kissé eltartotta magától a férfit. Bart vállas, jókép ű férfi. Emlékeztet az apjára, Oban Dorgra. Oban... ő már tényleg a múlt, a nagyon távoli múlt. Most van harminc éve, hogy meghalt. – Eljöttem a Földr ől, hogy találkozhassak veled, mama. Pedig tudod, hogy utálom a kozmoszt! – Tudom, fiam, tudom.
Mentek egy mágnesvonaton, a talaj alatt, néha fölötte. Ilyenkor beszökött a fény a temperáló tet őlemezeken, az ablakokon át pedig érdekes városrészletek bukkantak fel. Mindketten hol azt, hol egymást nézték. Színes házak, m űkertek és valódi kertek. Földr ől idetelepített növények és igazi parkok. Magas házak, félig föld alá süllyesztett bevásárlóközpontok. Leveg őben száguldozó gömb alakú taxik... Letta rég nem látott már ilyeneket. Ki is mondta: – A marsi technika láttán úgy érzem magamat, mint századokkal korábban egy vidéki ember a gépesített nagyvárosban. – Olykor én is – vallotta meg a fiú. – Tudod, most KairOban lakunk a családdal, de valójában nem a városban, mert az már szörnyű naggyá növekedett. Egészen nyugatra, a régi sivatag helyére telepítettek egy csodaszép kertvárost. Tudod, valamikor ott jártam
egyetemre, és megmaradt bennem a vágyódás a sok napfény után. Talán azért is nem kedvelem a kozmoszt. – Sem a kozmoszt, sem a kalandokat – emlékezett Letta. – Furcsa dolog történt, amikor születtetek a bátyáddal, Trinnel. Ugye meséltem már? Sebaj, meghallgatod még egyszer, jó? Éjszaka születtetek meg. A Trendalon történt, és alig tíz perc id őkülönbség volt köztetek. Trin volt az els ő, és odakünn rettenetes vihar dühöngött. Mintha a természet is jelezte volna: ez a fiú kalandra született. De percekkel kés őbb, amikor rád került a sor, hirtelen elcsöndesedett a vihar. Különös volt... A természet váratlanul felhagyott a széllel, esővel, bársonyos lett a leveg ő és hihetetlen nyugalom ömlött el a tájon. Abba a csöndbe születtél bele, Bart. Én ugyan nem hiszek az ilyesmiben, de azért... szóval valamit jelentett ez biztosan. Ugyanaz volt az apátok, anyátok, és mégsem vagytok túlságosan egyformák. Ikrek, akik nem túlságosan hasonlítanak egymásra. Küls őre sem. Belül pedig egyáltalán nem. Bart orvosbiológus volt, annyi éve már! Az efféle fejtegetések távol álltak t őle. Most azonban semmi másra nem gondolt. Még a családjára, a gyerekekre sem. Csak azt nézte, anyja arcán hogyan táncol a fény. Nagyon örült neki. Sok éve nem találkoztak. Az időnként egymásnak küldött tévéüzenetek nem helyettesíthették az igazi találkozást. – Mesélj Nóráról. – Tizenhárom éve a feleségem már, mama!... Mi újat lehet mondani egy asszonyról tizenhárom év után? – Ez a válasz is jellemz ő rád, te... te tudós! Mindig a laborban üldögélsz, alig tudsz valamit a világról. Még a körülötted lév ő mikrovilágról, a családodról sem tudsz mindent. Ismered te egyáltalán az életet? – Nézd, mama, sokat dolgozunk... Nóra is egy kutatóintézetben, én meg egy másikban... Csak estefelé szoktunk találkozni. – És a gyerekek? – Jól vannak, üdvözletüket küldik. Meg kell értened, ők sem kedvelik a kozmoszt. Az én gyerekeim – tette hozzá félszeg büszkeséggel. Letta elnevette magát: – Hát, te aztán tényleg nagyon más vagy, mint a bátyád. Rend őrtiszt és űrhajós egyszerre, el őtte aztán nincs akadály. Őt sokkal jobban érdekli a világ, világ, benne forog állandóan... állandóan...
– Most is annyira forog benne, hogy egyáltalán nincs itt. – Tudom, kerestem az űrhajóból már, amikor alig kétnapi repülésre voltunk a Marstól. A központban értésemre adták, hogy a fiam egy nagyon hosszú és bonyolult akciOban van, nincs is a mi Naprendszerünkben. – Nekem is ezt mondták. Legalább kilenc-tíz hónapba telik, míg visszakerül. – Nem baj, vele többször is találkoztam az elmúlt években – tette túl magát az asszony a csalódáson. – De téged mikor is láttalak utoljára...? – Ó, mama, hagyjuk a múltat. Örülj, Ör ülj, hogy legy őztem az undoromat, sikerült kivennem két hónap szabadságot, és most legalább három hétig veled lehetek majd a Marson. Te persze nem csak azért jöttél, hogy velem találkozz. Tudom ám! – Honnan? – lep ődött meg az asszony. – Négy napja érkeztem, és minden este csúcsid őben megy egy remek hirdetés a marsi 2-es csatornán. Ez itt a f őtévé, tudod...? Mindenki ezt nézi, különösen jó a híradójuk. Szóval már napok óta azt harsogják minden este, hogy a Trendal-naprendszerbe lehet menni telepesnek! Ezt jól megszervezted, mama!
– Van itt egy ügynökség, azt bíztuk meg a feladattal – mondta az asszony estefelé. Barttal egy hangulatos kis étteremben vacsoráztak. Az asztalok keskeny sorban álltak, áttetsz ő falú fülkében, míg mellettük egy hatalmas m űfalfelületen megelevenedtek a földi tájak. Az étterem neve különben Terra volt, ezzel is mintegy jelezve, hogy itt minden földi. Letta régen vágyott már rá, hogy élvezze ismét a régi ételeket, az ízeket. Itt ráadásul azt állította az étterem reklámja – az épület előtt lézerrel írták az égre, hogy minden speciális élelmiszert rendszeresen a Földr ől hozatnak. No igen – állapította meg Bart – , ez nem is lehet hazugság, hiszen az árak is ezt mutatták.
Bart alapjában véve takarékos ember volt. De meg akarta vendégelni az édesanyját, így inkább nem nézte az árlapot. – Biztosan jól ügyködnek – mondta a fia – , most szinte mindenki a Trendalról beszél, ahogy észrevettem a szállodában is, másutt is. – Sokat beszélnek, keveset tesznek – legyintett az asszony. Bart elnézte vékony csuklóját. Anyjának vékony, de er ős keze volt; a férfi most látta, hogy az asszony b őrén itt-ott apró foltok jelentek meg, a mozgása lassúbb lett, mióta utoljára látta. De az biztos, hogy remekül nézett ki, nem látszott hetvenötnek. Az örökös aktivitása fogja életben tartani nagyon sokáig – gondolta a fiú és örült a lelke. Nagyon szerette az anyját, pedig el őfordult, hogy a Földön hetekig eszébe sem jutott. – Az a kérdés, hányan jelentkeznek? Az ügynökségnek elküldtem minden anyagot, és azt is megmondtam, mikor érkezem. A következő hetekben személyesen beszélgetek el mindenkivel, aki azt hiszi, elmehet a Trendalra. Nem mindegy, kifélék-mifélék jönnek, és hasznára lesznek-e az ottaniaknak is...? Persze, azért nem egyedül döntök. Pszichológusok és mások is segítenek majd. Er ősen meg kell őket rostálni, ezt megtanultam már. – Örülnék, ha segíthetnék neked. De hát nyilván itt is vannak orvosok – mondta Dr. Bart Dorg és anyjára nevetett. Letta tekintetét elvonta a fal, amely lassan színét változtatta. Rozsdavörösre változott – egy ázsiai romváros bukkant fel rajta. Nem álló, hanem mozgókép volt. Szél mozgatta a tamariszkuszbokrokat, tamariszkuszbokrokat, távolabb legyez őpálmák zöldelltek. Naplemente volt, ezért minden sziklaorom vérvörös fényben tündökölt. A látvány néhány percig tartott, a kamera igen lassan fordult körbe. Aztán a fal elhomályosult és egy ideig nem jelent meg rajta kép. Már megkapták az els ő fogást, a régi ízek kellemesen andalították el az asszonyt. – Soha nem hittem volna, hogy a gyermekkor ízei ennyire végigkísérik az embert az életben – mondta, lenyelve az utolsó kortyot is. A gyümölcsleves olyan volt, amilyent a nagyanyja készített valaha. De régen...! Bart esze másutt járt. Kanalazta a levest és váratlanul azt kérdezte:
– Trin említette neked, hogy van egy gyereke? Az unokád, mama.
A falon óceáni hullámok ostromolták a magas, fehér sziklafalat. A kamera el őször alulról filmezte a látványt. A hullámok igen nagynak és könyörtelennek t űntek. Számtalanszor rácsaptak a nedvesen csillogó, már-már néhol legömbölyített szél ű háznyi kövekre, fehér tajték repült a leveg őben. Zöldesfehéren kavargott a dühös kis öblök vize, a kövek azonban rendíthetetlenül állták az ostromot. Évmilliók óta állták. Aztán a látvány távolodni kezdett a víz színét ől, felfelé emelkedett. A fal néz őinek láthatára kitágult. Egy másik közeli partszakaszt láttak, ott is fel-felcsapott számos fehér gejzír, a vihar kitartóan ostromol minden partot errefelé. A látószög egyre nagyobb lett, már a sziklafal tetejér ől nézhettek le, odalent eltörpültek a hullámok, ám erejüket itt is érezni lehetett...
– Mit mondtál? Még egy unokám? – döbbent meg Letta. – Igen, mama. Azt hittem, tudod... – Trin nekem nem szólt, nem is üzent. Öt hónapja kaptam t őle egy tévétáviratot, mindössze háromperceset. Azt hiszem a Szolgálat pénzén küldte. A rend őrség csak akkor ilyen gavallér, ha hosszú útra küldi valamelyik emberét. Ilyenkor kifizetik az efféle búcsúüzenetek költségeit... De szó sem volt benne semmiféle gyerekr ől. – Velem is öt hónapja beszélt. Tudod, a Marsról sokkal könnyebb hívni a Földet, és nem is olyan drága még a nagyon hosszú beszélgetés sem. Azt mondta, született egy fia, Omarnak hívják. – Hol van? – kapta el fia kezét az asszony. Éppen jött a pincér. Itt igazi emberek szolgáltak fel, nem robotok. Zavartan d őltek hátra
mindketten. A pincér igazi földi halat tett eléjük, az illata – ahogy annak idején mondták volna a Földön – ínycsiklandozó volt. – Trin tudod, milyen... Nem beszélt arról a n őről semmit. Még a nevét sem mondta meg. Illetve... Valamit mondott, de nehéz visszaemlékeznem. Némi nyugtalansággal közölte, hogy el kell most utaznia szolgálati ügyben igen messzire, azt hiszem, a Naprendszeren kívüli vidékre. Pontosan nem mondhatta meg, ez érthet ő. Szolgálati titok. Valami miatt nyugtalan volt és azt mondta, id őnként hívjam fel azt a lányt. Hogy már beszélt neki rólam és tudni fogja, ki vagyok. – Megvan a videotelefon-szám? videotelefon-szám? – Igen, elhoztam magammal – felelte Bart komolyan. – De nekem miért nem mondta? – kérdezte Letta kiszáradt szájjal. Mindenre számított, csak nem erre a hírre. Már úgy megszokta, hogy a másik fia magányosan él. Még csak negyvenhat éves, hát nem kell sietnie – mentegette magát a kor asszonyainak, anyáinak szokása szerint. Az emberek manapság százhúsz évig élnek, a negyvenhat éves kor még az élet felét sem jelenti... De azért a lelke mélyén néha megmozdult valami. Bart gyerekeit kedvelte, bár már évek óta csak az olykor-olykor kapott filmeken látta őket. Valahol ott volt Trin is, nagy és h ős fia, aki már annyi veszélyen ment át. Neki nem lesz folytatása? Az életvonal, amely valaha éppen Letta testében ágazott ketté, az egyik ágon megszakad? Persze, a másikon most már biztosan folytatódik. Bart gyerekei szépek, egészségesek, és a Dorg nevet is tovább viszik ebben a bonyolult világban. De azért Letta örökre sajnálta volna, ha másik fia agglegény marad. Amit most megtudott, eléggé döbbenetes hatást gyakorolt rá, különösen váratlansága miatt. Meredten nézte a halat a tányéron, még hozzá sem nyúlt. A fia nem foglalkozott a dologgal ennyire: – Egyél, mert kih űl. – Téged nem izgat a dolog? – Ne feledd, mama, hogy már hónapok óta tudom, megszoktam a gondolatot. Különben is, annyira természetes az egész, no nem? Van egy unokaöcsém, ha úgy vesszük. – Meg kell találnunk azt a n őt – döntött Letta Dorg. – És ha van hozzá kedve, elviszem magammal a Trendalra.
– A legszívesebben az egész családot a Trendalra gy ű jtened – mosolygott Bart. Széles, nyílt arcán szétterült a jókedv. Szeretettel nézett anyjára, a nyjára, kellemes hangján folytatta: – Azt szeretnéd, ha mindnyájan folyton a szemed el őtt lennénk. Mint a tyúk a csibéivel... – Így van, nem is titkolom. A családoknak örökké együtt kellene élniök – mondta az asszony komolyan, és nekilátott a halnak. A családja...? Ha belegondol, ez már lehetetlen. Oban, a férje, az ikrek apja odaveszett. Meghalt. Új férje remekül tartja magát, ő is a Trendalon van. Bartot nem hozhatja el a Földr ől, a családjával együtt sem. Nekik ott a helyük, ott folytatják kutatásaikat. Bart és Nóra ismert tudósok. Trin pedig... Trin az örök vándor, meghalna, ha ugyanott kellene élnie. Biztosan azért nem n ősült meg eddig. Nem bírja ki, ha nem vándorolhat a kozmoszban. Nagyon új típusú ember a nagyobbik fia. A „nagyobbik" – mert tíz perccel id ősebb az öccsénél... – Ezt csak szeretném, de sajnos lehetetlen – mondta aztán halkan. – Helyettes családot gy ű jtesz magad köré – Bart az ételt élvezte behunyt szemmel – , ezért keresel folyton újabb telepeseket telepeseket a Trendalra. – Lehet, hogy igazad van, fiam.
2. GYANÚS JELEK
Másnap délelőtt Lettának nem volt szüksége aklimatizálódásra; pedig ezt minden Mars-útikönyvben szinte kötelességszer űen előírták a bolygóra messzir ől érkező vendégeknek. Még a földieknek is – pedig az idevezet ő út a két bolygó együttállása idején még négy hétig sem tartott a legújabb rendszer ű űrhajókon. Letta Dorg sokkal messzebbről érkezett, de szervezete már megszokta az efféle ugrásokat. Számos égitesten és bolygón megfordult már, évekig élt itt s ott. Egyszer járt a legendás Aranybolygón is. Bart szeretett aludni. Egyáltalán, kezdett nagyon kényelmesked ő emberré válni, és ez nem nyerte meg az anyja tetszését. De még nem tette szóvá. Bart tele volt jóakarattal, és Letta értékelte, hogy eljött a Marsra, csakhogy pár hetet tölthessen az anyjával. Bart fia kimondhatatlanul utálta a kozmoszt, s őt talán félt is t őle. Életében egyszer sikerült rávenni, hogy elutazzon a Holdra, amikor ott nagyon nagy szükség volt rá. Attól kezdve ki sem mozdult a Földr ől. „Ebben a tekintetben Trin inkább hasonlít hozzám", gondolta. Letta kiment az erkélyre. A kupolaváros hatalmas átlátszó burka itt-ott megcsillant, vakítóan tükrözött a szemébe. Rengeteg házat látott, vékony, szinte semmi-tetőkkel, színes m űanyagokkal. Az utcákon már nagy volt a forgalom, tisztítórobotok surrantak el a falak mellett, érzékel őik szaporán villogtak. A tet ők fölött néhány áttetsz ő fehér gömb húzott el, bennük homályos foltként mozdultak az utasok. A légi taxik leszállóhelyén két gyerek várakozott. A tér túlsó oldalán egy üvegszer ű műanyag óriás cs őben egy pillanatra felbukkant a mágneses földalatti vonat, majd szinte rögtön el is t űnt megint. Igen sebesen száguldott. Ez kötötte össze a nagyobb városrészeket, s őt régebben a Mars egyes városait is. A kéregvasutat rendkívül nehéz idő járási körülmények között, hatalmas hóviharokban és mínusz százfokos hidegben építették. Számos legenda és film született err ől
a hőskorról. Ma már az új marsi légkör elkészültével a kupolavárosok külseje is megváltozik lassan. Egymásután bontják le az átlátszó építményeket. – Mama, itt vagy? – hallotta a háta mögött. – Az erkélyen, fiam. Bart kijött, megállt szorosan anyja mögött. Keze rátalált az asszony vállára, megszorította. Letta lélegzetét visszafojtva állt a napfényben. Milyen kár, hogy nem élnek együtt. Annyi szeretetet érzett magában, amelyet nem tudott kire pazarolni. A gondolat még tegnap fogalmazódott meg benne, akkor ki is mondta, de addig csak szó volt. Most kezdett igazi elhatározássá válni. – Jó veled, mama. – Jó lenne – szakadt ki az asszonyból, de maga is mosolygott már. Nem jöttek könnyek. Az élet megy tovább. Így sem panaszkodhat. Megvan mindene, és oly sokat elért...! Űrhajós volt valaha, navigátor. Élve megúszta a legnagyobb katasztrófát, ami érte a hajóját. Megismerte a férfit, aki gyermekei apja lett. Tíz-egynéhány évet élt vele egy lakatlan bolygón, ahol mára viszont valóságos kis minitársadalmat szervezett. A gyerekei, s őt unokái egészséges, sikeres emberek. Mi kell még...? De a lelke mélyén halványan izzott egy vágy. Oly nehéz lett volna beszélni róla. – Délelőtt elmegyek az ügynökségre, megtudom, mit intéztek eddig – mondta az asszony – , délben találkozzunk valahol, jó? – A hangodból ítélve döntöttél – mondta a fia. Ismerte őt jól. – Hát persze. Meg fogjuk találni azt a gyereket. Hiszen az unokám – mondta megkönnyebbülten és nagyon biztos volt a dolgában.
Délben egy rövid ebéd után Letta bement a szálloda halljában álló Videotelefon-fülkébe. Leült a kényelmes fotelbe. Bart odaadta a cédulát a számmal, maga pedig odakünn sétálgatott. Egyszer megfordult és az üvegablakon át látta anyja csodálkozó arcát. – Mi történt?
– Ez furcsa – így az asszony. – Felhívtam a számot, de az automata jelentkezett és közölte, ilyen szám nincs a Marson. – Talán rosszul ütötted be – a fia fogta a papírt, rápislantott, majd hosszú, egyenes ujjával határozottan érintgette a klaviatúra érzékelőit. Aztán a képerny őre meredtek mindketten. De ott csak egy jókora színes „A" bet ű jelent meg; ha automatához kapcsolt a videotelefon, nem adtak képet. Az automata emberhangon és írásban is közölte a képerny őn, hogy a keresett szám nincs videotelefonvonalba kapcsolva, gyakorlatilag: nem létezik. – Valami nincs rendben – mormolta Bart. Tudós agya el őször nem is fogta fel, hogyan lehetséges ez. Aztán, pár másodperccel később már a megoldáson törte a fejét. Letta átadta a fotelt és a nyitott fülkeajtóban állva nézte, hogyan ügyködik a fia. Bart a tudakozót hívta. Morcos, sárga b őrű, mandulaszem ű idős férfi jelentkezett, amikor kifejezetten EMBERT kért a készülék kamerája elé. Különben csak gépekkel társaloghatott volna, vég nélkül. – A Földről érkeztünk és egy rokonunkat keressük– kezdte Bart. A hangja határozott volt. Igen, Bart emberek között érzi jól magát. Nem az ő világa a vad, elhagyatott tájék, az idegen bolygók, nem is beszélve a távoli, javarészt még felfedezetlen naprendszerekr ől! A sárga b őrű marsi férfiú végighallgatta Bart panaszát, kis türelmet kért – már nem volt olyan morcos, amikor kiderült, messziről jött turisták kérik segítségét – aztán két percig üres volt széke a képernyőn. Visszajött, zavart kifejezéssel az arcán: – Furcsa ez, kérem... – Én is így vélem – suttogta s uttogta az asszony. Halvány, még ismeretlen veszély kezdett kirajzolódni a lelkében. Félt. – ...Ez a szám korábban létezett, de megszüntették úgy, hogy vissza is vonták a forgalomból. – Mikor? – Két hónappal ezel őtt – a marsi úr a fejét vakarta tanácstalanul. Ez annyira földi, ismer ős, emberi mozdulat volt, hogy Letta még a fenyegető bajról is megfeledkezett. – A tulajdonos t ulajdonos meglehet ősen szokatlan dolgot m űvelt, hiszen a számokat nem szokták csak úgy likvidálni. Már úgy értem, a készülékkel együtt... – Csak egyet tehetünk – mondta Bart célratör ően. Ha akadályt tapasztalt maga el őtt, makacs akarat költözött beléje. Ennyiben
mégis Letta és Oban Dorg fia volt. – Kérem, közölje velünk a készülék akkori címét, és az el őfizető nevét! – Parancsoljon. Kiírjam? – Legyen szíves – Bart irónt vett el ő. A képernyőre azonnal kiíródott egy név és cím. Letta kiment a hallba. Mi ez?... A sors megakadályozza, hogy találkozzon az unokájával? Bart ott érte utol: – A névre emlékszem. Igen, így hívták a lányt, Trin is ezt mondta – és olvasta: – Lisa Travini, Granbur, 16-os negyed, Long utca 45. Letta elismételte a nevet, aztán kimentek a hallból az utcára. Az asszony megállt egy elektronikus térkép el őtt. Itt is elég volt megérintenie néhány szenzort, és felt űnt a szöveg: GRANBUR– VÁROS A MARS ÉSZAKI FÉLTEKÉN 67 EZER LAKOS (2473-as adat) MEGKÖZELÍTHET Ő LÉGI ÚTON VAGY MÁGNESVASÚTTAL NEVEZETESSÉGEK HÍRES KRÁTEREK, OLIMPIAI SPORTPÁLYA EGYÜTTES TERMÉSZETES BARLANGOK, BARLANGOK, MESTERSÉGES TÓ. VÉGE. – Nos, fiam? Van kedved kirándulni egyet a Marson? – kérdezte Letta könnyű mosollyal szája szegletében. Bart vállat vont. Még nem nagyon értette anyja makacsságát, bár benne is volt ilyen jellemvonás. Az a Lisa vagy hogy hívják majd csak el őkerül magától is. Igaz, nehéz lenne értesíteni videotelefonon, ha a számmal baj van. Mi történhetett vele...? Ez most már őt is izgatta. Letta úgy olvasott Bart arcán, akár egy nyitott könyvben, és még mindig mosolygott. – Gyere, megkérdezzük, megkérdezzük, mikor indul valami járm ű abba a Granburba, vagy hogy is hívják azt a várost...
– Hogy állunk, mester? – kérdezte egy férfihang a megafonban. megafonban. Akit „mesternek" szólított, érezte a hangból áradó gúnyt. Már maga a szó is sért ő volt, hiszen fiatal lévén, semminek nem lehetett még a mestere. Sokkal inkább mester volt az, aki valahol a falak mögött, a távolból szólt ide. De a fiatalember nem szólt semmit. Még arra is vigyázott, nehogy az arcán megjelenjen egy kelletlen fintor.
Hiszen vannak itt kamerák is. Biztonsági okból ugyan, idegen behatolók és t űzvész esetére, de azért... Az ember sohasem lehet biztos a dolgában. Valakik biztosan nézik a képerny őket, és talán mindent látnak, ami az épület bármelyik helyiségében zajlik. – Már csak három sorozat van hátra, aztán kiderül, alkalmazhatóe? – Állatok...? – Patkányok P atkányok,, természetesen. ter mészetesen. – Egy sorozat id őtartama? – Hetvenkét óra, ha minden jól megy – felelte a fiatalember. Nem is emelte fel a fejét a mikrofontól. Körülötte száz és száz kis fémketrec csillogott, óriási volt itt a tisztaság. Pedig patkányok szaladgáltak a ketrecekben. De kellemetlen illatot sem érezhetett. Dolgoztak az elszívók. – Tehát háromszor hetvenkett ő. – Több – jegyezte meg a laborban a fiatal kutató. – Egy-egy sorozat végén értékelnem kell az eredményt, feldolgozni a számítógépen és összevetni a kollégák hasonló célú kutatásaival. Ett ől függhet a következ ő sorozat lefutásának módosítása, ha az analizátorok is úgy látják jónak – mondta unott hangon. Biztos volt benne, hogy amaz is tudja ezt, s őt, nála jobban tudja, nem vesztegetett rá több szót. – Szóval háromszor hetvenkett ő óra, plusz mondjuk két nap? – Így valahogy, uram. – Tehát mától számítva tizenegy nap. Majd a szaván fogom – mondta amaz és búcsú nélkül kikapcsolt. A fiatalember vállat vont és nem túl sietve nyúlt a következ ő ketrecért.
Valahol léptek döngenek... Mi lehet ez? Nem tudott koncentrálni. A szoba falai behajlottak, és ezt már ismerte. Olyan, mintha alul, a fal alapjánál nem mozdulna semmi. De a fal közepét ől felfelé hirtelen elhajlanak a függ őleges vonalak, a szemével is látja, pedig tudja, hogy ez nem az, nem lehet igaz! A
falak állnak, súgja valami a tudata ép mélyén. De ez a vélemény az épség tudatának kicsiny szigetével együtt elsüllyed egy addig sohasem tapasztalt furcsa érzésben. Félelem és bizonytalanság, ismeretlen jöv őtudat, ugyanakkor a múlt felejtése ez; nem tud t őle szabadulni. Alighanem feküdt egy ágyon, de tagjait nem tudta mozdítani. Hánykolódott ide-oda, tengeren volt, tutajjá lett a teste, agya. A falak még inkább behajtottak, föléje borultak, és már akkor is látta, amikor behunyta a szemét. Ezek nem ugyanazok a falak voltak – mintha egy hatalmas sziklába mélyített teremben lett volna, a kupola is k őből készült. De az is közeledett föléje, veszélyt sugallva. Talán kiáltott, talán nem. Nem tudhatta. A hangok a távolba süllyedtek, mintha víz nyelte volna el őket. Tükörvíz – a felülete vakítóan csillog, és ő most felülr ől nézett le rá. Megint kiáltani akart, segítséget hívni...? Reménytelen, reménytelen, sugallta valami. Vagy valaki. A falak már majdnem ráfeküdtek, ez nem fájt. Nem ez fájt. Sötétség bújt el ő minden sarokból. Oldalra fordította a fejét, de ettől sem változott semmi. A másik oldalon sem. Csak a sötétséget látta, ami talán nem is a környezetében, hanem benne lapult. Bel őle tört elő mindig, ha ilyesmi történt vele. Amir ől valójában azt sem tudta, micsoda.
Másnap délelőtt érkeztek mágnesvonattal mágnesvonattal Granburba. A város kevés napfénnyel, annál több felh ővel üdvözölte őket. Granbur nagyobbnak látszott, mint volt valójában; csak a múlt század végén alapították és errefelé az északi féltekén nem kellett annyira takarékoskodni a hellyel, mint a termékenyebb déli féltekén. A légkör mozgása nagyobb volt, de a kupolákat már itt is bontották. A kéregvasút állomása nem volt messze a központtól, Letta mégis légitaxiba szállt. Ez sem volt véletlen. – Meg akarom nézni felülr ől. Tudod, a Földön kívüli városoknak vagy van valamilyen arculatuk, vagy nincs. Vagy kellemes a külse jük, amely a mely sugall is valamit, vagy unalmasan egyformák, túl moder-
nek, afféle m űanyag városok – magyarázta a fiának. Bart nem szólt semmit. Az ilyesmin sohasem töprengett még és a jelek szerint a jövőben sem állt szándékában. Neki a városok – bárhol is voltak, Földön vagy más égitesten – csak funkciójukat illet ően voltak érdekesek. Kör alakban szálltak el a város fölött kétszer is, aztán Letta az irányítóberendezésen kijelölte azt a szállodát, ahol szobát foglaltak még Marspolisból. Az átlátszó gömb méltóságteljesen ereszkedett alá. Több hasonló gömb húzott el mellettük. Odalent elektroautók nyüzsögtek. A sétatereken gyerekek siklottak gördeszkákon és úszkáltak a medencékben. A lapos tet őkön sokan meztelenül napoztak. A Nap különben nem volt olyan nagy alakú és er ős fényű, mint a Földön, de ezen most csak Bart akadt fent. Nagyon megszokta, hogy a Nap olyan, amilyennek ő a Földr ől látja – anélkül, hogy belenézne. Itt sem a fénye, sem az ereje nem volt a földihez mérhet ő. A szálloda teljesen standard volt, sterilen unalmas és pontosan olyan, mint a többi ezen a bolygón. Letta csak letette kicsiny poggyászát – robot hozta utánuk a liftb ől – és máris menni akart. – Gyerünk – adta ki a parancsot és Bart engedelmeskedett. Odakünn átvágtak egy parkon. Letta már szerzett egy térképet, amely a legújabb módszer szerint készült: mutatta a város többszintes elhelyezkedését, a talaj alatti negyedeket is. Az asszony élvezettel forgatta a háromdimenziós térképet, és elhatározta, visz belőle a Trendalra is, hadd lássák az ottaniak. Eljöhet az id ő, amikor a trendali nagyobb városokról nekik is ilyen útmutatókat kell majd készíteniök. Szándékukban áll felvirágoztatni az idegenforgalmat is... Letta némely percben egy távoli, kissé elmaradott, mégis gyönyörű világ küldöttének érezte magát. Csak két utcát kellett menniök. Bart mindig csodálta anyját azért, hogy olyan remekül tájékozódik. Itt sem volt baj – Letta Dorg szinte nyílegyenesen vezette fiát a tizenhatos negyedbe. Az majdnem a központban helyezkedett el. Az itt bérelhet ő lakások általában drágábbak voltak, mint a távolabbi negyedekben. negyedekben. A Long utca nevéhez híven hosszúnak bizonyult. Bart élvezte, hogy gyalogolhat egy kicsit, már értette, anyja miért nem szállt légitaxiba. A férfi annak idején sokat sportolt, f őleg vitorlázott, nem
fáradt ki. Letta sem. A köztük lev ő csaknem harmincéves korkülönbségnek nyoma sem volt. Egyszerre értek a 46-os ház elé. Kevesen jártak az utcán. Alul néhány fényes bolt és egy pszichobár hivalkodó reklámoktól túlzsúfolt kirakata és bejárata, odafönt pedig a hallgatag ablakok. A bejárat mellett kicsiny képerny ő, semmi más. Letta közelebb hajolt. Valahol ott volt elrejtve az apró t űmikrofon. – Lisa Travini lakását keresem. A gép hallgatott, úgy látszik, csak írásban adta a válaszokat. A szavak egyetlen másodpercnél is rövidebb id ő alatt íródtak ki a képernyőre. LISA TRAVINI NEM LAKIK E HÁZBAN – De régebben itt lakott – makacskodott az asszony. Bart finoman félretolta, ő állt a géphez: – Emlékezetet kérek. Adatok: Lisa Travini. valamelyik vala melyik lakást bérelte. Időadat: két hónapnál régebben. A gép most csaknem két másodpercig várt a válasszal: LISA TRAVINI VALÓBAN LAKOTT ITT ELKÖLTÖZÖTT ÚJ CÍMÉT NEM HAGYTA HÁTRA Most újra Lettán volt a sor: – Videotelefon-hívásait, postáját hová küldette? A gép is makacs volt: ADATISMÉTLÉS: ÚJ CÍMET NEM HAGYOTT. POSTAKÜLDÉS NEM TÖRTÉNT, VIDEOHÍVÁS NEM TÖRTÉNT – Ezzel nem sokra megyünk – fordult el Bart. Letta ránézett: – Azt hiszed, feladom? Tévedsz. Az unokámról van szó. Trin feleségéről... – Aki talán nem is volt a felesége – jegyezte meg Bart dühösen. – Mindegy, ennek semmi jelent ősége. A gyerek Triné, tehát a mi vérünk – Letta félreállt, mert bejött egy lakó. Tagbaszakadt, jó harmincas, szakállas férfi volt, kék szeme valósággal mosolygott rájuk: – Baj van asszonyom? – kérdezte mély medvehangon. medvehangon. Letta kedvesen rámosolygott:
– Tudja, nagyon messziről jöttünk, hogy meglátogassuk Lisa Travinit. Úgy tudtuk, ebben a házban lakik... – Itt lakott – felelte az ismeretlen. is meretlen. – Ismerte? – élénkült fel Bart is. – Csak futólag. Ugyanazon az emeleten lakott, ahol én. Legalább egy évig. – És járt hozzá egy magas, vállas férfi, negyvenöt év körüli, bár fiatalabbnak látszik – mosolygott Letta és Bartra mutatott. – Hasonlít ehhez az úrhoz itt, nemde? A szakállas kíváncsian szemügyre vette Bartot. M űpapír íveket tartott a kezében, összegöngyölve. – Hááát... Tényleg járt ide egy ilyen korú férfi. Volt, hogy együtt mentek sétálni a gyerekkel. – Akit Omarnak hívtak – segített Bart. A férfi bólintott. Letta a retiküljéből egy háromdimenziós színes fotót húzott el ő: – Ez volt az a férfi? – Kétségtelenül – mondta amaz. Elég volt egy pillantást vetni a fényképre, és máris visszaadta: – Igen, ő járt ide. Minden bizonnyal a lány... hogy is mondjam csak... – Ne kíméljen: a szeret ő je. Ezt akarta mondani? – mosolygott az asszony. A szakállas rábámult, aztán neki is vidám fények cikáztak szép mélykék szemében: – Igen, igen... hát hogyne. A szeret ő je. Merthogy úgy tudom, mellőzték a törvény áldását a... szerelmükre. – Aztán a férfi elutazott valahová, a n ő pedig egyedül maradt a gyerekkel – folytatta Letta. – Két hónapja pedig nyoma veszett. – Mi az, hogy nyoma veszett? Egyszer űen elköltözött– Jegyezte meg a szomszéd. – Azt hiszi, olyan ritka dolog ez manapság...? Csak azt csodáltam, hogy el sem köszönt. Merthogy amúgy jóban voltunk, egyszer megjavítottam a lakásában a takarítórobotot, és köszön őviszony volt köztünk... – Szóval el sem búcsúzott. – Letta szeme összesz űkült. Életében már nem el őször állt ilyen feladat el őtt. Bartra nézett: – Hányan élnek jelenleg a Marson?
– Több mint nyolcmillióan. Az utóbbi id őben igencsak megszaporodott a létszám, egyrészt a bevándorlás, másrészt a születések számának nagyarányú növekedése miatt... – Csak azért kérdeztem, mert valaha a Földön több ember közül kellett kikeresni valakit... Ott most már milliárdokkal lehet számolni, nem igaz...? Vagyis itt csak nyolcmillió közül kell kikutatnom Lisa Travinit. Meg fogom találni – mondta eltökélten. Búcsút intett a szakállasnak és kiment a kapun. Bart B art követte. A szakállas még állt egy percig, nézett utánuk. Aztán berohant a liftbe, felszáguldott lakásába. Azonnal a videotelefon kamerája elé rogyott és egy rövid számot hívott. Nevet mondott – és az az ember máris ott volt a képerny őn, őt nézte. – Az imént valaki Lisa Travinit kereste – mondta a szakállas és sóhajtott.
A patkányok nem neszeztek. Csak néha vinnyogott valamelyik, talán összekaptak az egyik ketrecben...? A laboráns, akinek elég magas tudományos képzettsége volt ahhoz, hogy ennél sokkal megtisztelőbb címet érdemeljen ki, a képerny ő előtt ült és az adatokat írta be a számítógép emlékezetébe. Id őnként lenyomta a printergombot, mert egyes részfolyamatokat továbbítania kell majd. Elküldhetné persze mindezt egyenesen képerny őről képernyőre, de úgy vélte, jobb, ha minden meglesz írásban is. Fáradt volt. Nagyon sok id ő múlott már el, mióta elkezdte ezt a programot. Talán reggel volt, vagy mindenképpen délel őtt...? Idebent alig látni, hogyan múlik az id ő. Nem is pillantott a fali digitális kijelzőre, egyszer űen az ablakhoz ment és megérintette oldalt a fali szenzort. A fényvéd ő, -árnyékoló lemez hang nélkül felsiklott. Ha azt hitte, még napfényt fog látni, nagyot tévedett. Odakünn már beállt az éjszaka. A férfi csak állt és nézte a környéket. Inkább emlékezetből tudta csak, hogy ott balra van a nagy kráter, jobbra a kicsi. Valahol a kett ő között kanyarog az út az intézethez, és ő valójában most csak az els ő emelet magasságában van. Nem látta a
talajt sem se m – mindent elborított a sötétség. Errefelé éjszaka sem gyújtanak fényeket. Őrzőrobotok gurulnak hangtalanul a nekik rendszeresített aszfaltcsíkokon, a kerítést meg észrevétlenül úgysem lépheti át senki – bár nem magasabb egy férfi vállánál. Jól vigyáznak ránk – gondolta kesernyésen. Ha ilyen gondolatai támadtak, mindig a bankszámlája volt a következ ő, ami agyában felbukkant. Szépen hízik, kövéredik, bizony. Az egész elzártságnak ez az értelme. Nem más. Kiment a folyosóra. Valami változatosság kell, valami mozgás. Bepillantott a kondicionálóterembe. Üres volt, de amikor átlépte a küszöböt, az automaták néhány irányfényt gyújtottak. Így tájékozódott. Nem volt most kedve a súlyzókhoz, a bordásfalhoz, az elektronikus sebességnöveléssel összekapcsolt versenyfutó forgószőnyeghez sem. Inkább két teremmel odébb az uszodát választotta. Itt működött a szell őző, kívülről egy rácsos ablakon át nyomta be a fenyőillatú helyi leveg őt. Persze, a közelben telepítettek egy földi fenyőerdőt is, jutott eszébe. Aztán beugrott a vízbe, és csak úszott, úszott.
Egy folyosón futott, bár nem érezte önteste mozgását. A folyosó hosszú volt és keskeny, a fels ő falai ráhajlottak, de már nem félt tőlük. Tudta, széles mellel, akár kitartott karokkal is rohanhat, nem fog beléjük ütközni. Valami jó is megjelent most agya mélyén, ez a jó érzés rögtön lámpa lett, megvilágított sok mindent. Még egy másik alak is felbukkant. A nevét nem tudta, csak azt érezte, hogy közel áll hozzá. Vagy már nem is, csak régebben...? Odafutott volna, de valamilyen er ő útját állta. Nem mehetett tovább, láthatatlan fékek nehezedtek rá, szinte a padlóra nyomták. Kiáltott – bár talán nem is kiáltott. Futása lelassult. Most egy ideig semmi sem történt, de ezt is csak homályosan érzékelte. Semmiképpen nem tudhatta meg, mennyi volt az az idő, ami a két állapot között elmúlott. De volt egy bizonyos szünet. Aztán kezd ődött a másik állapot. Növekv ő félelem... Valahol
gátját szakította egy vakítófehér folyó, talán nem is víz volt, forró acél szakadt le a mélybe? Rázuhant, de nem fájdalom kapta el, hanem az a rettegés, amit már nagyon jól ismert.
– Nem tudja, kik keresték Lisa Travinit? – Nem, uram. De van róluk meglehet ősen pontos személyleírás. Állítólag mutattak egy fényképet is. Arról a férfiról, aki Lisa barátja volt... – Hm. Ez nagyon érdekes, nem gondolja? – Dehogynem, uram. Talán az egész ügyben ez a legérdekesebb momentum. Jó lenne tudni, honnan van olyan fotójuk? – Az az ember, aki látta őket... Tudott még mondani valamit? – Az asszony azt mondta: „Messzir ől jöttünk". Ez sok mindent jelent. – Még azt is, hogy a Marson kívülr ől érkeztek? – Természetesen. – Világos a dolog. Nézzék át az összes személyszállító űrhajó utaslistáját, legalább két hétre visszamen ően. – És a teherhajókét? A különleges járm űvekét? Nemcsak utasként jöhettek ide. – Gondoljon az asszonyra! Jóval J óval hatvanon felül lehet, azt mondta. Nem tudok olyan teherhajóról, amelynek legénységében hatvanöt vagy hetvenéves asszonyok szolgálnának... – Ez igaz, uram. Értem, azonnal intézkedem. – És még valamit... – Parancsoljon. – Csak nekem jelentse, amit megtudott. A f ővárosnak nem kell tudnia minden apróságról... Úgy értem, csak akkor veszem fel velük a kapcsolatot, ha már valami biztosat tudunk Lisa Traviniról, vagy... erről a két rejtélyes emberr ől, e furcsa párról, akik mindenáron szeretnék tudni, hová t űnt a nő és a gyereke?
3. A KUTATÁS
– Nem szeretem, ha a sors hülyének néz – jegyezte meg Letta Dorg és makacsul összezárta ujjait. Úgy is mondhatnánk, ökölbe szorította mindkét kezét. Bart csak elnézte az anyját, és voltak pillanatok, amikor el sem tudta hinni: ilyen közeli rokonság van köztük. „Vérségi kapcsolat", ahogyan régebben mondták a Földön. Ez az ember az, aki biológiailag a legközelebb áll hozzá. Akinek a testéből származik. És ez nem kis dolog manapság, a huszonötödik században, amikor egyre többen születnek abiológiai úton, rettent ően bonyolult szül őgépekben tart hat-hét hónapon át a fejl ődésük. Nincs anyjuk, és talán ez a tudatukban nyomot hagy. Bartnak volt több ilyen kollégája is, de nem vett észre náluk semmiféle lelki hiányt. A szakemberek, f őleg a pszichológusok szerint azonban ez nem ilyen egyszerű. Bart szakmájánál fogva csak a biológiai oldalát nézte a dolognak és tudta: ez így lehetséges. A tudomány újabb diadala, hogy a megfelel ő anyagok szakszer ű adagolásával, az anyaméhéhez hasonló fizikai, biokémiai és egyéb körülmények fenntartásával, a szabályok szigorú betartásával igenis gépben is kifejl ődhet egy magzat, és a „születése" után ugyanolyan emberré válik, mint a többiek. Nem nagyon figyelt egyes pszichológusok intésére, akik a méhen belüli életben kialakuló anyamagzat kapcsolat jelent őségéről szónokoltak. – A sors nem néz hülyének senkit – jelentette ki Bart. Szigorú racionalitása most dühítette Lettát. – A fenébe...! Ne légy már olyan tudós, végtére... Végtére az unokaöcsédről van szó! – Igen, Omarról. És egy bizonyos Lisa nev ű hölgyről, aki tulajdonképpen a sógorn őm. Neked meg a menyed. – Így van. Meg kell találnunk – az asszony maga elé meredt. A szállodai szoba erkélyén ültek. Délután volt, a leveg őben áttetsz ő fehér gömbök száguldoztak, némelyik már kigyújtotta jelz őfényeit
is. Közeledett az este. – Tudod, valami fura vonzás ébredt bennem. Nem ismerem Omart, de elég a tudat: Trin fia. Meg kell őket találnom. Nem állhat utunkba a sors sem. Bart is az eget nézte. Ma már órák hosszat kutattak, de nem jutottak Lisa Travini nyomára. A város összes adattárolójából eltűntek a róla szóló információk. Ez gyanús volt. – Menjünk talán a rend őrségre – javasolta a férfi. – Végtére, Trin a kollégájuk, annyi éve már... És hány éve van a Marson? A marsi Szolgálatnál? – Ötvennyolcban került ide. Vagyis tizenhat éve szolgál náluk. De én utálom a protekciót. Nekem, ha egyáltalán segítenek, ne azért tegyék, mert a fiam a tisztjük – Letta felállt. Még fogta a korlátot, de már elszakította tekintetét a várostól. Bartra nézett: – Fiam, te elmehetsz haza, ha akarsz. Én itt maradok és megtalálom az unokámat. – Dehogyis megyek! – legyintett dühösen a fia. – Ahhoz képest, hogy hetekig utaztam az űrben, amit utálok... Ahhoz képest, hogy eljöttem a Földr ől, amit tíz-egynéhány éve nem hagytam el... Ha már itt vagyok veled, nem hagylak egyedül, mama. Letta mosolygott. Ezt akarta hallani. Elkapta Bart karját: – Gyere, menjünk a számítógéphez. Az információs csatornák nagyobb részét még fel sem fedeztük, hát hogyan is tudhatnánk mindent? Nem kétséges, valahol kellett adatoknak maradniok! És én megtalálom, ha addig élek is.
Impulzusok száguldanak fénykábeleken. Jelek százezrei kelnek életre minden másodpercben és majdnem ugyanakkor célba érve elenyésznek. Híreket visznek, anélkül, hogy tudnának róla. Halott az egész rendszer, mégis m űködik. Holt anyagok csak látszólag kelnek életre, holt részecskék mozgását sem az élet diktálja. Ami ezt mozgatja, az emberi agy, akkor is, ha közel és távol nyoma sincs. Maga a rendszer az ő terméke, mint minden ezen a bolygón most. A talaj kivételével, a bolygó öröknek t űnő forgásával és néhány egyszer ű fizikai törvénnyel, amelyet nem az
ember alkotott meg. Minden mást ő teremtett itt az elmúlt századokban. A szabad vizet, a légkört, a növényeket, állatokat. Az emberi lakhelyeket, az utakat, az eszközöket. A bányákat, a mesterséges holdakat, az energiatovábbítás megannyi eszközét. A vörös bolygó már nem annyira vörös, sokfelé szántóföldek tarkítják a maguk zöldjével. Robotok vezérelte gépek haladtak e földeken, öntözőberendezések álltak ki a talajból, és az olykor elszáguldó homokviharok sem tehettek kárt már semmiben, semmiben. Az ember birtokába vette ezt a bolygót is, jobban, mint bármelyiket a naprendszerben. Információszolgálata behálózott mindent. Városok százait kapcsolta össze és lakói úgy hitték, ez a rendszer csalhatatlan és mindentudó. Egészen addig a napig így hitték.
Felkelt az ágyról. Mert már jól látta, hogy ágy az, amin eddig feküdt. Teste ismeretlen volt, mintha nem is az övé lett volna. A feje zúgott és odanyúlt önkéntelenül. Visszarántotta a fejét – elektródák ragacsos nyomait fedezte fel, a haját is leborotválták sokfelé. De rögtön meg is feledkezett minderr ől, mert szédülés fogta el. Összeszorította a száját, meg is fájdult állkapcsa. Maga elé tartott kezekkel botorkált. Szeme tágra nyitva, mégis oly keveset látott... Miért van ilyen sötét? Ilyen nagyon sötét...?
– Összefoglalva: Lisa Travini nincs – jegyezte meg Bart hidegen. Már esteledett és a férfi agyában valamilyen nyugtalanság vibrált. Még nem tudta ő sem, mi ez az érzés, vagy mihez kapcsolódik... Csak az ébresztette benne, hogy hiába kutattak órákon keresztül? Itt
vannak Granburban, ahol Lisa és Omar laktak, még két hónappal korábban is. Ők itt vannak, de amazoknak még a nyomuk is elt űnt. – Csak gondolkozni kell – jegyezte meg az asszony. Kellemes félhomályban ültek. A szállodai számítógépes információs szolgálat végkészüléke természetesen ott volt szobájukban is. Manapság enélkül már nincs valamirevaló szálloda, nemhogy a Földön, de a Marson sem. A vendég maximális kényelmét biztosítják... Efféle reklámszövegek jártak a n ő fejében, és ez adta a következ ő ötletet: – Tudom már, mit teszünk! Bart pesszimista volt: – Nézd, mama... mára talán abbahagyhatnánk. Lisa Travini, ha élt is ebben a városban, nem hagyott nyomot maga után. Mi van akkor, ha ez az ő akarata volt...? Ha szándékosan tüntette el maga után a nyomokat, mert... mert... – Bart fantáziája meglódult. – Ha nem akarta, hogy Trin rátaláljon? Nézd csak: összevesztek, például. Vagy az a lány nem akarta, hogy Trin elvegye a gyerekét... – Ostobaságokat beszélsz – jegyezte meg Letta könnyedén. Mivel a mi vérünk a gyerek, hát jogunk van hozzá. Legalább annyira, hogy meglássuk, beszéljünk vele, szeressük... Nem vesztegetett több szót a témára. Leült a gép elé, amely máskor videotelefonként is szolgálhatott. Ám a képerny őre másféle adatokat rendelt, közben magyarázott: – A tévéreklámokról jutott eszembe... A csomagküld ő áruházak nagyon népszer űek a Marson is. Könnyen lehet, hogy Lisa is rendelt valamilyen árut. – Ez az! – lelkesedett a fia is. Eddigi kétségei most hirtelen eltűntek. Máskor is voltak ilyen „nagy megvilágosodásnak" is nevezett pillanatai, f őleg a kutatómunkában. Nem egy híres módszerét köszönhette ennek. – Például Omarnak rendelhetett valamit, mama! – Igazad van. A gyerek miatt nehezebben járhatott ki a lakásból, legalábbis kezdetben. – És később is... Kérdezd meg, hátha tudják. Nem volt biztos egy csöppet sem benne, vajon az áruházi számítógép kiadja-e az ügyfelekre vonatkozó adatokat is. Mindenesetre megpróbálták. És úgy t űnt, szerencséjük van. Az általános titkosítás, amelyet a személyiségi jogok alapján élvezett minden marsi polgár, valahogyan nem vonatkozott azokra, akik járókát vagy bébitápszert
rendeltek gyermeküknek... Letta kis ravaszkodás után rájött a rendszer nyitjára és mivel itt nem m űködtek beépített fékek, hamarosan a képernyőn olvashatták: Lisa Travini, Long utcai lakos hatvanhárom nappal korábban rendelt náluk csaknem három kiló vitamindús tápszert és néhány játékot, amelyek mind szerepeltek az elektronikus katalógusban. Ezeket bárki lehívhatta lakása készülékére, „végiglapozhatta" és úgy választhatott közülük. A rendelést is számítógépvonalon lehetett leadni. – A cím egyezik – morogta Bart, elismer ően. – Most már nem kétséges, hogy Lisa itt élt. Mama, te egy zseni vagy! – Ez nem vitás – nevetett az asszony felszabadultan. Tovább T ovább kutatott az áruházak között. Hamarosan gyanús lett neki valami. A női holmikat reklámozó granburi nagyobb boltok ugyanilyen vásárlási listáján sehol sem fedezte fel Travinit. Milyen n ő az, aki magára nem ad, nem rendel semmit? Vagy azokat a holmikat személyesen vásárolta a boltban, ott próbálta fel, és ily módon természetesen névtelenül játszódott le az egész folyamat? A csomagküld ő áruházból három nappal elt űnése előtt annyi tápszert hozatott, ami hetekre elegend ő. – Bart homlokát ráncolta. – Gondolod, betervezte el őre, hogy majd elutazik? Hiszen semmi értelme ennyi holmit magával cipelni. Bárhová költözött, másutt is vásárolhatott volna, no nem? Ez a „no nem?" annyira jellemz ő volt a régi, még szinte gyermek Bartra is... Letta egy pillanatra nevetett. Limában annak idején az ikrek tizenöt-tizenhat évesek voltak és mennyire összetartottak, istenem... Az emlékek ideje elmúlott, elröppent, tudta az asszony. Nagyot sóhajtott: – Igazad lehet, fiam. Mi van akkor, ha hatvanhárom nappal ezelőtt Lisa nem is sejtette: három nappal kés őbb el kell utaznia? – De hová mehetett? Egyetlen marsi városban sem lakik! – fakadt ki a férfi. – Ugyanakkor nem is utazott el! A neve hatvanvalahány napja nem jelent meg egyetlen utaslistán sem. Azokat nem lehetett meghamisítani, nem lehet róluk letörölni adatot, szupervédettek! – Igaz. Ám ezek nem szupervédettek – intett Letta a kereskedelmi hálózat adathalmazára, amely éppen most ragyogott a képerny őn. Az elektronikus agy éppen a betáplált LISA TRAVINI jelkódsorozat alapján kereste az őket érdeklő adatokat. De a legtöbbször csak az
áthúzott négyzet bukkant fel a zöldessárga képerny őn, ami a „nincs adat" egyezményes jele volt ezekben a rendszerekben. – Adtál egy ötletet – mondta az asszony újult er ővel. Bart ránézett; látta, mennyire fáradt. Most öregebbnek tetszett a koránál, szürke volt az arca a kimerültségt ől. – Mama... majd holnap folytatjuk. Megyek fürödni. – Menj csak, hamarosan végzek – Letta csak intett fiának, fejét el sem fordította a képerny őtől. Bart átment saját szobájába. Lezuhanyozott, aztán lefeküdt. Érezte, hamarosan beborítja az álom. A fáradtság megrohanta. És éppen jóles ően elmerült volna az álom édes tengerében, már hullámok is ringatták és boldog volt – amikor zajt hallott. Miel őtt felült volna, megérezte anyja parfümjét. Letta leült az ágy szélére: – Megvan a megoldás, fiam. – De mama... már majdnem elaludtam – nyögte Bart. A mondat értelme csak kis késéssel hatolt el tudatáig, de akkor sem ugrott fel. Csak az egyik szemét nyitotta ki. – Miféle megoldás? – Tudom, mit kell tennünk. Ha nem juthatunk el Lisához, ahhoz kell eljutnunk, aki kitörölte a róla szóló információkat a rendszerekből. – És ha az maga Lisa volt? – Bart hatalmasat ásított. – Nem férhetett hozzá a rendszer csomópontjaihoz, mint kívülálló. Ezt csak bennfentes tehette. Ezért legalább ötvenszázalékos az esélyünk – az asszony hangjában izgatottság csendült. – Vagy ő, vagy más! Ha ő tette, nincs esély. De ha nem ő, hanem valaki más, akkor csak eljutunk oda! Egy biztos, az illet ő nem végzett tökéletes munkát. Most mindent keresztbe ellen őrzők... – felállt és visszament a szobájába. Bart megpróbálta végiggondolni, amit hallott, nem sok sikerrel. A „keresztbe ellen őrzés" fogalma ismer ős volt neki a biokémiai kutatásokból, különösen doktorn ő feleségét ől, Nórától hallotta nemegyszer. De most olyan álmos volt, hogy semmi egyébre nem tudott koncentrálni. Az álom lerohanta és már nem is volt ott a tudata, elmerült a tudattalanság tengerébe. ...És hajnalig megszakítatlanul aludt. Arra ébredt, hogy ismét nyílik az ajtó. Már nem is csodálkozott. Nem tudta még, mennyi id ő
van. De azt biztosan érezte, hogy kialudta magát. Akkor hát ez a reggel? Anyja már felkelt? Letta ismét leült az ágy szélére. Nagyon fáradt volt. Egész éjjel nem aludt, de ennek nem volt jelent ősége, úgy hitte. Megfogta fia vállát. – Kelj fel, Bart. – Mi van... mama? – Megtaláltam a megoldást – felelte az asszony.
– Mi ez itt, az asztalomon? – Lehallgatási jegyz őkönyvek. Elektronikus anyagok. – Azt látom, de honnan...? – Ön kérte tegnap délután, uram. A megfigyelt személyek igen élénk tevékenységet folytattak, mint látja. – Mindezt pár óra alatt hozták össze...? Ezeket megnyomta a napszél, vagy mi...? Ha az ügyész ezt meglátja, azonnal egy kivédhetetlen és gyors lefolyású gutaütést fog kapni, ezt garantálhatom. – Már be is jelentette érkezését, uram. – Mikorra? – Nyolc harmincra. – Hogy az a merkuri boszorkány...! Ki hitte volna, hogy az ügyészek ilyen korán kelnek? – Ez a példány mindenesetre ilyen korai madárka, uram. – Rögtön átnézem ezt a papírhalmazt... Te Nagy Kozmosz! Az áruházakat is ellen őrizték? – Az utolsó boltig, uram. Mindet, ami csak Granburban található, de ismét végigzongorázták az egész marsi lakcím-nyilvántartót és az utazási irodák névsorait. Semmit sem találtak, illetve... – Nagyon furcsa az arca. Mondja már...! – Kemény ellenfelek ezek, uram. Már, ha egyáltalán ellenfelekként kezeljük Letta Dorgot és Bart Dorgot. – Ne filozofáljon, beszéljen...!
– Én csak a végs ő anyagot néztem át, uram. Azt hiszem, rájöttek valamire. Azért mondtam, nem szeretnék összet űzni velük. Félelmetesen okos és ravasz az a n ő, uram. – Halljuk, ne kíméljen!
– Hogy mennek a dolgok, mester? A „mester" szokása szerint ilyenkor vállat vont. A hang a falból jött, de túlságosan is ismer ős volt már. Kinézett az ablakon és váratlanul így felelt: – A legszívesebben kimennék most oda a parkba, leheverednék a f űre, a fák alá, és hallgatnám a madárdalt. Itt legalább biztos lehetek benne, hogy nem m űmadarak énekelnek saját programozás szerint. – Ez mind szép – jegyezte meg a hang. A F őnök volt, ahogyan őt mindenfelé szólították az intézetben. A férfi tudta, a F őnök szinte mindent láthat, kamerák vannak az intézet minden helyiségében. Talán még a hálókamrákban is. – De én a kísérletek fel ől érdeklődtem. – Most megy a CER– 14-es A változata. Négy és fél óra múlva lesz készen. A B változatra a kiértékelés után kerítünk sort. Vagyis nem korábban, mint holnap dél körül – felelte az igazságnak megfelelően. A megafonok hallgattak, de a férfi hallotta a F őnök lélegzését. Közben körülnézett. Tekintete a szokásos ellen őrző pillantás volt. Annyi éve csinálta már, hogy észrevette volna, ha valami nincs rendben. Nem szokta megvárni, míg az érzékel ők figyelmeztetik valamilyen mulasztásra. Nyolc képerny őn folyamatosan változtak az adatok, de a rendszerbe épített megfigyel ő szenzorális pontokon is átcsúszott minden eredmény. A sok száz kémcsőben folyamatosan zajlott a változás, mikromennyiségek csöppentek vagy vonódtak ki a folyadékokból. Minden színtelen és szagtalan volt. A kész anyag tovább vándorolt a kollégákhoz, akik a patkányokat és fehér egereket kezelték. Vagy nem csak azokat...? Homályos szóbeszédek, halvány emlékek elejtett félszavakról nyugtalanították a férfit. A „mestert". De most nem akart erre gondolni. – Rendben van, köszönöm – hallotta a F őnök sietős hangját, és egy kattanást is. Kikapcsolt. Legalább holnapig nyugta lesz. Most
biztosan nem fog szólni semmit, és ha igen, másokat kérdezget. A hangja „végigjárja" az egész intézetet, beszól-bepillant mindenhová, mutatva örök jelenlétét, bár nincs kizárva, hogy elment innen és nincs is a városban. Talán a Mars másik végér ől szól ide, technikailag ez oly egyszer ű, mint egy gyermekmese. De a lényegen ez sem változtat. A F őnök adja ki az utasításokat és a többiek, legyenek bár szakmájuk legnagyobb emberei is, csak engedelmeskednek neki. – Csak engedelmeskedn e ngedelmeskednek. ek.
– Ha veled vagyok, mama, néha úgy érzem magamat, mint annak idején a Földön – mondta Bart. – Amikor diákkoromban vitorlázni mentünk valamelyik európai vagy afrikai tóra. Jött egy forgószél és úgy megpörgette a hajót, hogy az els ő percekben azt se tudtuk, hol vagyunk és mi történik velünk. Te is így megpörgeted az embert. – Túlságosan elkényelmesedtél a Földön. – Letta biztos kézzel vezette a légi járm űvet. A város északnyugati negyedei fölött szálltak és az asszony most nem hagyta, hogy a gép automatikája vezérelje a haladást. – Most majd ismét helyrerázódsz. Egy kis rokonkeresés még senkinek sem ártott meg... Mennyi id ő van? – Mindjárt fél kilenc. Lehet, hogy Granburban ez még korai időpontnak számít? Legalábbis látogatásra... – Az illet ő, akihez megyünk, ilyenkor alszik – felelte Letta keményen – ugyanis éjszaka dolgozik. Egy számítógép-kezel őről van szó, aki a városi elöljáróságnál van alkalmazásban. Lehet, másképpen hívják a hivatalát, nem tudom. A keresztellen őrzések során kiderítettem, hogy van egy hivatal, ahol minden elektronikusan tárolt információt átalakíthatnak. Ebben a városban ez persze csak egyetlen személy m űködésén alapul, és ő sem töri össze magát a sok munkától, az biztos. Mindenféle információtörléssel ő foglalkozik. Nem bízhatják a dolgot a gépekre, mert a szelektálás nem annyira mechanikus és logikus, mint hinnénk. A be- és elköltöz ők adataival ez megoldható, de azt már minden alkalommal emberi mérlegelésnek kell megel őznie, töröljenek-e például áruházi katalógusokból ügyfélneveket, vagy kés őbb is szükség lehet rájuk... Hiszen előfordulnak például elektronikus csekkcsalások. Hitelkártyákkal
manapság ez nehezen oldható meg, mégis szinte évr ől évre hallani ilyesmir ől. Az efféle kisvárosban a mérlegel ő sok embert ismer, és tudja, kik azok, akik biztos vev ők sok éve, tehát nem kell ilyesmit ől tartani az ő esetükben. Ezeket törölheti két-három hónap után a listákról. De ha olyanokra akad, akik nemrégen költöztek ide, vagy nem is itt laknak, futóvendégek, és így tovább... Meg kell őriznie az adatokat a nyilvántartási számokkal együtt, hogy esetleg kés őbb felhasználhassák. Ha például lopási, csalási ügy lenne bel őle. De ez vonatkozik a kórházakra, az összes egészségügyi vizsgálatra, vagy a közlekedési bírságokra is. Meg az élet ezer más megnyilvánulására... Hosszan tartott, amíg rájöttem, hogy az adatselejtezést egy ekkora városban egyetlen helyen egyetlen ember végzi. – Letta kis tájékozódás után meredeken jobbra levitte a gépet. – Csak őt bízhatták meg azzal, hogy törölje ki mindenhonnan Lisa nevét. Aki ezzel megbízta, ember lehetett, de én sem vagyok hülye. – Mégis felbukkant Lisa neve – emlékeztette Bart. Nem nagyon bízott anyja elméletének helyességében. – Feledékeny a pasas, vagy nem jól végezte a munkáját. – Letta már a város széls ő házai fölött suhant. Bart látta anyja csontos kezét, merész arcát. Milyen fáradhatatlan... A trendali telepesek ügyébe nem fektet annyi energiát, mint Lisa és Omar fellelésébe! Önkéntelenül is tisztelettel adózott az asszonynak. Voltak ilyen pillanatai, bármennyire is szerette magát kemény férfinak, érzelemmentes embernek mutatni, ahogyan mostanában divat volt a Földön. (Már évtizedek óta ilyenek voltak a videofilmek h ősei is.) Majdnem vége volt a városnak, amikor Letta kemény mozdulattal letette a gépet egy utcasarkon. Balra alacsony házak álltak, némelyik leszállásra is alkalmas lapos tet ővel. Sok fa, zöld bokrok. A másik oldalon már szántóföldek. Narancssárga kupolával borított kis elektrotraktor haladt csaknem zajtalanul a barázdák között. A feljavított földön alig hagyott nyomot. Letta egy pillanatra rácsodálkozott: – Ügyes. Látod, Bart...? Könny ű kis szerkezet, a Kozmoszát neki! Bele van építve a vet őgép, és alighanem elektronoptikai úton szabályozzák, melyik kivet őcsövön hány magot eresszen át percenként... Egyszer űen lehet szabályozni mennyi mag jusson egy
négyzetméterre. A Trendalon is szükség lenne ilyenekre, különösen az elszaporodó nargha- és sorbus -ültetvényeken. Bár kérdés, cserjemagvakat is lehet-e vele ültetni... – úgy elbámészkodott, hogy végül Bartnak kellett figyelmeztetnie: – Ez most nem a Trendal-ügy, mama. – Ki tudja? – kérdezett vissza hamiskás mosollyal, és abban a másodpercben fogamzott meg agyában egy újabb gondolat, de err ől már nem szólt fiának. – Várj meg itt, Bart, mindjárt visszajövök. visszajövök. Eltűnt a fia szeme el ől. Bement a házak közé. Majdnem öt perc is eltelt, mire visszajött. Szaporán szedte lábait. Felnézett az égre. Nem volt olyan kék, mint a Földön, és olyan zöldes sem, mint a drága Trendalon. Kevesen jártak erre, valójában nem is látott gyalogos járókelőket. – Abban a házban lakik, az emeleten. e meleten. Ha becsöngetek, nem enged be – mondta Letta – odarepülünk az erkélyéhez, remélem, ebben a hőségben nem zárkózott be. Ott kiteszel, és majd vissza jössz, ha intek. intek. – De mama, ez betörés! – jegyezte meg a fia. Nagyot nyelt. Letta ügyet sem vetett rá, felemelte a gépet, méghozzá olyan gyorsan, hogy Bart érezte, a gyomra leszáll... Aztán máris egy ház erkélyénél lebegtek. Letta közelebb kormányozta a zajtalan járm űvet, kinyitotta az ajtót, visszaszólt: – Szállj le a közelben, és figyelj. Bart szemében még ott ült a döbbenet. Mire nem képes ez az asszony! Nehéz elképzelni, hogy az anyja. Neki például ilyesmi eszébe sem jutott volna, soha! De engedelmeskedett. Letta az erkélyen maradt. Gyorsan az ajtóhoz ment. Szerencsére úgy volt, ahogyan sejtette. Tárva-nyitva állt. Ki félne betör őktől manapság? Ráadásul egy kisvárosban? A hálószobában talált rá a férfira. Nem volt még negyvenéves, és egyedül volt. Szerencsére. Letta csak annyit tudott kideríteni róla, hogy Letentornak hívják. Szerencsére a közelben volt a VT, a videotelefon készüléke is. Letentor az ágyban feküdt és éppen felébredt a zajra. Letta bejött a nagyon is hagyományos külsej ű hálószobába és fesztelenül helyet foglalt a készülék el őtt. Ujja az automatahívó kék gombjára talált. A piros és fehér mellé. A fehér az
egészségügyi szolgálatot riasztotta, a piros a t űzoltókat. A kék – a Szolgálatot, vagyis a marsi rend őrséget. – De kérem...! Maga kicsoda, és hogyan jött be ide? – kérdezte a férfi. Felült az ágyán. Ahogy a helyében bárki más, el őször ő is betörőre gyanakodott volna. De az a már nem éppen fiatal asszony mindennek kinézett, de nem betör őnek. A magabiztossága volt a másik ok, ami miatt Letentor dermedten nézte. Ez az asszony – akit sohasem látott, akivel még soha sehol nem találkozott, ebben biztos lehetett, úgy mozgott az ő lakásában, mintha itthon lenne. Az a mozdulata, amellyel helyet foglalt a VT el őtti székben, aztán röpke nyikordulással a házigazda felé fordult a székkel együtt... nagyon nyugtalanító volt. Letentor agyában riadót jelzett valami. – Itt most én teszem fel a kérdéseket – jegyezte meg az asszony nagyon halkan. Közben átható tekintetét le nem vette a férfiról. Letentor kezdte magát különösen érezni. Nem, ez egy csöppet sem volt kellemes érzés. Valami nyomás támadt a gyomrában. – Választhat – mondta az asszony. – Vagy felhívom a Szolgálatot és megvádolom önt... vagy elmondja nekem, amit tud és akkor békén hagyjuk. – De mir ől van szó? – kérdezte amaz rosszat sejtve. Még az is megfordult a fejében, hogy ledobja a paplant és ráveti magát az ismeretlen behatolóra. Ugyanakkor valami visszatartotta. A félelem... A nő többes számot használt az el őbb. Nincs egyedül? – Ugye látja az ujjamat? Itt van a rend őrségi hívó fölött. Bármit tesz, annyi id őm még marad, hogy riasszam a Szolgálatot. – Letta hangja nagyon is eltökélt volt. – Azt ajánlom, ne mérlegeljen sokáig, mert a társam türelmetlen ember. Ő tett ki az erkélyre és nem olyan lágyszívű, mint én. Letentor megremegett, de azért elhatározta, tartani fogja magát. Végül is, mivel árthat neki ez az asszony...? Persze nem volt egészen tiszta a lelkiismerete, és a döbbenete sem múlott még el. – Annak az embernek a nevét akarom, aki rábeszélte: tüntesse el Lisa Travini adatait az összes adatlistáról – mondta Letta nyugodtan. A szemét közben nem vette le a férfiról. Letentor magába roskadt. Lisa Travini...? Közben az idegen asszony úgy olvasott az arcán, mintha nyitott könyv lenne.
– Sohasem hallottam ezt a nevet – nyögte a férfi. Letta arca elborult: – Ennyire hülyének néz...? Ezt nem vártam volna. Ha azt akarja, hogy hetekig odabent tartsák, hogy ügyészek és rend őrök faggassák, hogy a munkahelyén kellemetlenségei legyenek, hogy a szomszédok és a barátok elforduljanak magától, mert van valami gyanús ügye... Akkor hallgasson. Letentor még mindig nem tudott dönteni. Travini, Travini, dübörgött a tudatában. Nem kellett volna vállalnia! De hát az ajánlat nagyon is csábító volt. Letta mintha a gondolataiban olvasott volna. – Nem ingyen csinálta, az biztos. Tehát maga nem hülye ember, Letentor. Most viszont fordult a kocka. Ki kell adnia a megbízóját, ha nem akar még nagyobb bajba kerülni. B űncselekményt követett el, és én be is tudom bizonyítani. Nem kevés id őmbe került, míg rájöttem, hogy csak maga állhatott a dolog mögött, Letentor. Minden elektronikus lista és adat a birtokomban van. Egy szakembernek nem lesz nehéz bebizonyítania, hogy az adott helyeken és id őpontokban csak maga nyúlt bele a rendszerbe. Több helyütt hiányzik egy név. Lehetnek itt-ott nyomtatott címjegyzékek, és kideríthet ő, kinek a neve tűnt el a listákról... Nos...? Az asszony keze kicsit odább csúszott. Letentor a kék szín ű szenzorra meredt. Az asszony barna, er ős ujja határozottan közeledett hozzá... – Ne! – kiáltotta. Az ujj azonnal megmerevedett a leveg őben, már nem fenyegetett a veszély. Vagy mégis...? – Nem érdemes sokáig gondolkozni – suttogta az asszony. A két tekintet egymásba mélyedt. Letentor még töprendett, de ellenállása már fogyóban volt. Biztos lehetett benne, hogy ez az asszony betartja az ígéretét. Mindkett őt. Vagy értesíti a rend őrséget, vagy... vagy elmegy és akkor békesség száll rá. Talán senki sem tudja meg, hogy mit is tett. – Nos, Letentor? A férfi kínlódott: – Az az ember., mindenre képes. – Nem derül ki, hogy magától tudom. Majd kitalálok valamilyen elektronikus trükköt, amivel megtudtam. Halljam a nevet! – kiáltotta
váratlanul hangosan és türelmetlenül. Az ujja ismét a szenzorhoz közeledett... Letentor szeme kiguvadt. – Hagyjon... ne sürgessen – lihegte. – Megmondom... Az illet ő egy férfi, itt lakik valahol a környéken... – A nevét! – Lens Botvar. Valamilyen doktor, vagy professzor, ilyesmi... – Személyesen kereste föl magát? : – Igen. – Egyedül volt? – Mindig. Mi az, hogy mindig? Többször is találkoztak? Letentor észrevette, hogy többet mondott a kelleténél. Hallgatott hát. Letta ajka keskenyre szorult. Be kellett tartania a szavát, erre kényes volt. Még az ilyenekkel szemben is, mint ez a féreg, akit most nagyon is megvet ően mért végig: – Rendben van, ember. De ha kiderül, hogy becsapott, nem lesz kegyelem a számára Letentor. Felállt és gyorsan kiment az erkélyre. Fél percig sem állt ott, fia máris odavezette a gépet. Letta átlépte a korlátot. Visszanézett a lakásba – Letentor pizsamában állt az üvegfal mögött és meredten bámulta őket. Az asszony nem tudta, amaz látta-e a fiát is...? De ennek nincs jelent ősége. Elrepültek. – Egyelőre vissza a szállóba, Bart – parancsolta Letta. A fia szótlanul programozta be a gépet, aztán anyjára nézett: – Jól ment? – Jól. Megvan a pasas neve. – Letta hátranézett, mintha még egyszer szerette volna megnézni azt a környéket, ahol Letentor lakik. Újabb kis győzelmet aratott... Arra is felfigyelt, hogy sok utcányi távolságban egy másik légi járm ű is lebeg. A város fölött kissé párás volt most a leveg ő. A reggel és a kora délel őtt határán felh ők tolakodtak a nap elé. – Mintha... mintha követnének bennünket – mondta határozatlanul. A gépük akkor vagy százötven méter magasan, az el őírásos sebességet túl nem lépve nyílegyenesen repült a háztet ők fölött. Bart hátranézett, aztán körbemutatott:
– Annyi gép van már a leveg őben... Sokan most mennek munkába. Nézd csak. És valóban legalább ötven-hatvan gömb alakú légi járm űvet láttak lebegve haladni a város fölött. Letta hát nem tör ődött vele többé. A szállodához érve leszálltak a tet őn. Bart anyjára nézett még a liftben: – És most? Mit teszünk? – Oktalanság lenne berohanni az oroszlán barlangjába úgy, hogy semmit sem tudunk róla. Az a minimum, hogy információkkal legyünk felfegyverkezve. Ha már igazi fegyverünk nincsen. – Mama, néha az az érzésem, te használnád is azt a lézerpisztolyt, amit megkaparintanál. megkaparintanál. – Régebben nem is haboztam! – mondta erre Letta. Beértek a szobájába, a fia is követte. Az asszony leült a képerny ő elé: – Voltak már olyan pillanatok az életemben, amikor l őnöm kellett. Még a ti születésetek el őtt, meg még kés őbb is. Ezt nem részletezte, és Bart, aki csak félfüllel hallott valamit az elmúlt években a Trendalon lezajlott eseményekr eseményekr ől, nem kommentálhatta a dolgot. Viszont újfent megállapította magában, hogy az anyja bizony kemény asszony, és elment a szobájába. Fél óra múlva visszatért – Letta Dorg most is a készülék el őtt ült, ujjai fürgén jártak a klaviatúra fölött. A képerny őn egyes mondatok vagy hosszú listák tűntek fel, és t űntek el ismét. Az asszony arcán látszott: egyel őre még elégedetlen. Túl keveset tud a célpontról. Kopogtak. Bart csodálkozva ment ajtót nyitni. Nem rendeltek semmit, a személyzet akkor miért zavarja őket? De nem a személyzet volt. Három férfi állt az ajtó el őtt, az első – szemlátomást a vezet ő jük volt, úgy viselkedett – már be is lépett a szobába. Egyszer űen félretolta Bartot, ugyanakkor – csaknem egyszerre, akár egy jól összeszokott csapat – mindnyájan holografikus fényképpel ellátott igazolványt mutattak fel. – Szolgálat. Ön, asszonyom, Letta Dorg? És ön, uram, Bart Dorg? – Igen, azok vagyunk – Letta harciasan emelkedett fel a székéb ől. Ugyan mit akarhat t őlük a marsi rend őrség? A férfi végigmérte őket, tartott egy kis szünetet, miel őtt újra határozottan megszólalt: megszólalt:
– Letartóztatjuk önöket. – De miért? – szakadt ki Bartból meglepetten és kissé hitetlenkedve. A férfi felé fordult: – Egy bizonyos Letentor nev ű férfi meggyilkolásáért – felelte szolgálatkészen.
4. VISZONTAGSÁGOK
Utána minden olyan gyorsan történt, hogy kés őbb nem is emlékeztek rá. A határozott férfiak kikísérték őket az utcára, beültették a két foglyot egy légi járm űbe és percek múlva egy nagy épület tetején landoltak. Közben nem válthattak egymással egyetlen szót sem. Bartot annyira meglepte a helyzet, hogy szinte álomban engedelmeskedett az idegen akaratoknak. Letta Dorgot nehezebb volt meglepni, de az a sietség neki sem tett jót. Valami fatális félreértésről lehet csupán szó, gondolta, ám az is megfordult a fejében, hogy esetleg csapdába estek... láthatatlan és ismeretlen ellenfeleik – ha vannak ilyenek – olyan er ősek és hatalmasok lennének, hogy még a letartóztatásukat is el tudják intézni? A rendőrséget is szolgálatukba állították? Az asszony mindenesetre hallgatott. Megvárta, amíg felvilágosítják a jogairól. Sok kemény helyzetben volt már életében, és nem vesztette el a fejét. Ha tényleg gyilkossággal gyanúsítják, ügyvédre is szüksége lesz. S őt, minél előbb kell gondoskodnia róla. Különválasztották őket és így szem el ől tévesztették egymást. Bart keze remegett, a férfi nem is nagyon tudta, mi történik most vele. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az anyja gyilkos... „Hiszen egyedül volt abban a lakásban azzal a férfival. Amikor kijött, nem mondta, hogy bántotta. És mi van, ha a mama tényleg megölte? Ha elragadta az indulata...? Hiszen nemegyszer bizony úgy, de úgy tud haragudni...!" Mégsem tudott belenyugodni a dologba. Nem, az ő anyja nem lehet gyilkos! Letta egy világos falú, amúgy barátságos szobában került vallatói elé. A férfiak ketten voltak; az egyik a háttérbe húzódott, kis barna, bajuszos, harmincas fiatalember volt. A nevét nem mondták meg. Viszont a f őnök Kevin néven mutatkozott be. Magas, szigorú arcú férfi volt, a hangja is komor, majdhogynem ünnepélyes.
– Asszonyom! Ön, ugyebár Nikoletta Dorg? – Igen. A Trendal-naprendszerben lakom, a Marson csak ideiglenesen tartózkodom. – Ami nem jelenti azt, hogy b űncselekmények elkövetése esetén nem kellene azokért itteni bíróság el őtt felelnie – mondta gyorsan Kevin. A másik hallgatott. Letta tudta, hangkristályra, s őt talán filmre is kerül a vallomása. Amaz folytatta: – Ha van ügyvédje, értesítjük. Addig nem köteles mondani semmit. – Nincs szükségem ügyvédre, mert semmit sem követtem el – mondta határozottan. Ha tényleg félreértés, hamarosan szabadon engedik? Letta most mindent erre a lapra tett fel. Egymás szemébe néztek. Kevin hát így szólt: – Rendben van. Azzal vádoljuk önöket, hogy megölték Letentor urat, alig egy órával ezel őtt. – Nem öltem meg. – Letta megnedvesítette ajkát. – El őször is, válasszunk el két dolgot! A fiamnak semmi köze az egészhez, ő odakünn várt, amíg én bent jártam a lakásban. – Nem tagadja tehát, hogy ma reggel ott járt j árt Letentornál? – Persze hogy nem. Miért tagadnám? – kérdezte Letta szándékosan csodálkozva. Elkerekedett a szeme is: – Hiszen ott voltam. Viszont ön nem fog örülni a következ ő híremnek... Letentor úr ugyanis szemlátomást jó egészségnek örvendett, amikor elhagytam a lakást. Ha valóban meghalt... – Megölték. Lézerpisztollyal. – ...ha megölték, más tehette. Nyilván utánam érkezett a tettes. – Az orvos szerint egy órán belül történt a dolog – mondta Kevin feszülten. Volt az arcán valami, ami nyugtalanította az asszonyt. Ez az ember vadász, és nem ok nélkül került a rend őrségre. Odavitte a vadászösztöne. Ennek hivatása mások üldözése, ilyen típus. Nem jó, hogy éppen vele került szembe. – Sok minden történhet egy órán belül. Talán öt percig beszéltem vele, azután eljöttünk. A fiam felvett a gépére. – Az erkélyen... Akadt erre is szemtanú. Letta nagyot nyelt. Szóval látták furcsa távozásukat... Persze, ezért is lettek gyanúsak. De nem hátrált meg, a szópárbaj tovább tartott:
– Kár, hogy a szemtanú nem látta a gyilkost. Úgy látszik ő már a rendes bejáratot vette igénybe. – Ha ugyan létezik az a mitikus valaki – kételkedett nyíltan Kevin. Világos volt a helyzet: nem hiszi a meséjét. Letta agya villámgyorsan járt. Lázasan töprengett. Vajon Bart látta-e Letentort, amikor elrepültek az erkélyt ől? – A fiam talán tanúsíthatja – mondta halkan. – A fia a cinkosa, tehát tanúvallomása aligha fogadható el – jegyezte meg könnyedén a rend őrtiszt. Elnézést sem kérve kiment egy ajtón. Minden olyan volt, mint a filmekben. Fiatalabb korában Letta is sok ilyent látott. Kevin most egy-két szobával arrébb megtudja, mit mondott eddig Bart. Egyezik-e kett ő jük vallomása...? Hirtelen nyugalom ömlött el a lelkében. Hát nem lenne egyszer űbb elmondani mindent? Végs ő soron a rend őrségre tartozhat a dolog. Kevin egy perccel kés őbb visszajött. Tudta, hogy az asszony az arcát nézi, ezért olyan képet vágott, hogy abból Letta semmit sem tudhatott meg. – Miért kereste fel Letentor urat? – Kérdezte egyszer űen. Letta sóhajtott. Hát igen, az lesz a végtére is a legjobb. – Részletes vallomást óhajtok tenni – mondta kiszáradó torokkal.
Egy ajtó került eléje. Ködös tudattal nézte, csak lassan értette meg, mi célt szolgál. Egy másik, régmúlt világ emlékeként tolult fel. Tétován tapogatta. El őször a műanyag keretet, aztán egyik keze lejjebb tévedt. Kilincs nem volt, csak egy lapos gomb vagy szenzor, nem érte el, odébb kellett lépnie. A szenzort hiába érintette meg kétszer, háromszor, az ajtó nem nyílott. Hiányérzete támadt, ám most sem értette a dolgot. Továbbment a fal mellett. Nem tudta, hogy az a műanyag átlátszó. Lassan megértette, hogy tükröz ő fal, befelé vetíti vissza a saját képét. De azt sem értette meg, hogy ő az. Valamilyen régi emlékek mozdultak agyában, igen halványan. Még tovább to vább ment, önmagát sem látta már. Kínozták a régi emlékek, amelyek valahol benne lapultak, er őlködve próbáltak felszínre törni. De nem sikerült,
nem sikerült el őhoznia őket, és a végén egész testét rázta a csalódott zokogás...
...A tükörfal másik oldalán ketten beszéltek. – Ez az arckifejezés velejárója a dolognak? – Nem hiszem, uram. A többiek nem ilyenek voltak. – Mindenesetre figyelje, mily kevéssé koordináltak egyes mozdulatai. Különösen a haladás. Szembet űnő a tétovaság. – A regresszív tünetek kétségtelenek, uram. De ez még nem a végeredmény. Ha szabad erre figyelmeztetnem... figyelmeztetnem... – Figyelmeztessen csak nyugodtan. Persze én tudom, amit tudok. Ha a szert a jelenlegi ütemben adagoljuk, a hatás csak fokozódhat. Érdekes lenne megpróbálni a CER– 14-est, s őt a 15-öst! – Nála is...? – Miért csodálkozik? Az igazi az lenne, ha sikerülne a folyamatot reverzibilissé tenni. – Vagyis megfordítani... Uram, ez valóban zseniális dolog lenne! De... – Mit „de"? – Oly keveset tudunk még a... a kísérleti alanyról. – Ez ne aggassza. A szert is csak úgy ismerhetjük meg, ha több alanynál és többféle módon alkalmazzuk. A mínuszváltozat kétségtelenül regresszív hatást gyakorol, és ennek így is kell lennie. A pluszváltozat viszont sok szempontból még fontosabbnak is bizonyulhat. Ezt aligha kell önnek részletesebben indokolnom. indokolnom. – Természetesen nem, uram.
Bart anyjától függetlenül ugyanarra a belátásra jutott: el kell mondani mindent. A rend őrség egyrészt el őbb-utóbb úgyis kinyomozza, amit akar, másrészt az ő pillanatnyi helyzetükön is
könnyíthet, ha sikerül megmagyarázni a Szolgálat embereinek: ők semmiféle gyilkosságot nem követtek el. Egy órával korábbi emlékeibe merült és eszébe jutott: az indulás pillanatában – amikor Letta kinyitotta az erkély el őtt lebegő gép ajtaját – ő, Bart is látta egy pillanatra az üvegfal mögött álló Letentort. Márpedig akit meggyilkoltak, az aligha néz álló testhelyzetben az éppen légi úton távozó vendége után... Bart egyrészt megörült, hogy mégsem anyja volt a gyilkos, másrészt nem hagyta el a veszélyérzet. Ha valóban őket gyanúsítják, a rend őrség nem találja meg az igazi tettest, mert nem is keresi! Hiszen őket tartja gyilkosoknak...! gyilkosoknak...! Beszélt hát. Kezdett ől elmondott mindent bátyjáról, Lisa Traviniről és gyermekér ől, az utolsó napokban történt kutatásaikról... ...és ugyanezt tette Letta is. Szinte ugyanazok a mondatok hangzottak el a rend őrségi épület két különböz ő pontján a két különböző szobában. Amikor befejezték, nagy csönd lett. Kevin egy hosszú percig fel-alá járkált, aztán ismét elhagyta a szobát. Csak negyedóra múlva tért vissza. Alighanem bevárta Bart vallomásának végét is. Közben bajuszos társa kristályt cserélt a rögzít őben, és talán új képszalag került a felvev őbe is. Utána hosszan csörgött egy telefon, Kevin beszélt valakivel, de csak félszavakat, igeneket és nemeket hallott Letta. Utána a rend őrtiszt leült vele szemben. A két harcra kész szempár ismét egymásba kapaszkodott: – Asszonyom, ez a teljes igazság? – Igen. – Nem tudja, hol van a fia? Trin foglalkozásáról eddig egy szót sem mondott. Talán most ennek is eljött az ideje? – Ezt önöknek jobban kell tudniok. A fiam ugyanis rend őrtiszt, a Szolgálat különleges alakulatánál, az űrrendőrségnél szolgál. Kevin felugrott: – És ezt csak most mondja? Az ügyhöz semmi köze – felelte az asszony higgadtan. – Engem és a másik fiamat vádolták, nem Trin Dorgot. Kevin intett a bajuszosnak. Az pár mondatot ütött le egy klaviatúrán. Kevin odasétált, megnézte a képerny őn sorjázó feliratot. Talán Trin fényképe is ott volt? A két férfi összenézett. Letta nyugodtan várakozott. Trin fényképe hasonlít Bart arcához. Ha ez nem mond semmit nekik... Egyáltalán, hogyan tételezhették fel, hogy egy
hetvenöt éves asszony és orvosbiológus kutató fia közösen követnek el egy gyilkosságot a Marson? – Nézze, asszonyom... – Kevin kissé zavartan ült vissza a helyére – be kell önnek vallanom valamit. A helyzet megfordult hát, de Letta nem diadalmaskodott. Várt. Nagyon tudott várni. – Már napokkal ezel őtt értesültünk arról, hogy önök Lisa Travinit keresik. – A szakállas, medvekülsej ű férfi a Long utcából! – vágta ki az asszony diadalmasan. Kevin nem is tagadta: – Igen, ő egy... hogy is mondjam csak... – Informátor – mondta az asszony. – A fiam mesélt ilyenekr ől. – Nos, igen. Travini kisasszony elt űnése ugyanis nekünk is feltűnt. – Keresték? – csapott le az asszony. A bajuszos rend őr a háttérben nyugtalanul nyújtogatta a nyakát. Mi történik itt...? Az iménti kihallgatott kérdezi a rend őrtisztet, az meg válaszolgat neki? – Természetesen. De csak két napja, mióta észrevettük, hogy... szóval hogy ön is keresi. – Addig nem t űnt fel? – Tíz napja szereztünk róla tudomást, de tudja, hány ember e mber költözik el anélkül, hogy meghagyná az új címét...? – Kevin széttárta karjait. Lettának hirtelen más jutott eszébe: – Álljunk meg egy pillanatra... Kíváncsi vagyok, Bart is emlékszik-e rá... Amikor elrepültünk Letentor házától, úgy t űnt nekem, követnek bennünket. Egy másik légitaxi repült a nyomunkba. – Nem mi voltunk – mondta Kevin. De valami nyomta a lelkiismeretét, ezért megkérdezte: – Gondolja, az ellenfél lehetett? – A gyilkos vagy megbízottai – felelte Letta határozottan. Kevin maga elé nézett: – Ez is egy lehetséges változat. A szakemberek a helyszínen vannak még, dolgoznak a halott lakásában. De nincs sok remény, hogy valami dönt ő nyomot találjanak... – És még valami! – kiáltotta az asszony. – Letentor elszólta magát. Többes számot használt, mondván, többször is járt nála az a bizonyos titokzatos megbízó, akinek a nevét sem tudta. Tehát
lehetséges, hogy az a bizonyos személy másokat is eltüntetett? Csakúgy, mint Lisa Travinit? Erről beszélgettek még egy ideig. Kevint érdekelte a sugallat, de amúgy hajthatatlannak bizonyult: – Asszonyom, mindezek ellenére önt még nem engedhetem szabadon. Mint említettem, van egy szemtanú, aki látta az ön... hm... furcsa távozását Letentor lakásából. Az ügyész nem engedélyezi az ön szabadon bocsátását. Letta nyelt egyet. – És a fiam? – Őt elengedjük, egyel őre. A várost nem hagyhatja el. – Beszélhetnék vele? Meg akarom kérni, szerezzen nekem egy ügyvédet. – Kérem... ezt engedélyezhetem – a bajuszosra nézett. Az elment. A várakozás idegöl ő perceiben Letta esze gyorsan járt. Majdnem mindent elmondott az imént Kevinnek. Egy, csak egy, de igen fontos adatot hallgatott el. Ha sikerülne ezt Barttal közölni... Behozták Bartot. – Mama! – Gyere, kisfiam – Letta szándékosan csinált „nagyjelenetet". Azt akarta, hogy amazok elforduljanak. így is lett. Kevin és a bajuszos zavartan összenéztek, aztán mintegy vezényszóra az egyik az ablak, a másik a fali térkép felé fordult. Letta úgy tett, mint aki er ősen öleli fiát, közel bújt hozzá és a nyakába borult. Úgy súgta a fülébe: – Lens Botvar doktor a megbízó neve, fiam. Keresd meg, és közben szabadíts ki engem is – hangosan folytatta: – Egy ügyvédet szerezz nekem, Bart. – Igen... igen, mama – Bartot meglepte a sok esemény. Különösen az a perspektíva, hogy anyját bent tartják a rend őrségen... Talán egy fogdában vagy börtönben? A név azonban bekódolódott az agyába. „Lens Botvar", „Lens Botvar". Amikor tíz perccel kés őbb a ház el őtti járdára lépett, még mindig kábult volt kissé. Tétován elindult az egyik irányba, azt sem tudta, Granbur melyik részén van éppen. Légitaxi-állomást keresett. Fel is
fedezte a tér másik oldalán. Kitért néhány halkan surranó elektroautó elől, aztán átvágott a pázsitra rakott mesterséges ösvényen. Nem vette észre, hogy a közelben álló kocsiból egy ember figyeli. – Ön szerint mit kellene tenni...? – Csak abban vagyok biztos, hogy ezt nem így, videotelefonon fogjuk megbeszélni. Ha amazok szagot kaptak, máris lehallgathatnak bennünket. – Ilyesmi százévente egyszer fordul el ő a Marson... – És honnan tudja, hogy nem kilencvenkilenc évenként? Éppenséggel ez is lehet az az alkalom. Hagyjuk a vitát. Jöjjön a szokott helyre ma délben. Ott mindent megbeszélünk. – Értem. Ott leszek.
Bart tanácstalanul állt anyja szobájában. Érezte, segítségre van szüksége. Olyan emberre, aki ismeri az itteni szokásokat. És egy jó ügyvédet is... Senkit sem ismert a Marson. Úgy tudta, anyja sem. De azért átnézte a holmiját. Némi idegenkedéssel vette kezébe a retiküljét, amelyet ma reggel otthon hagyott. Úgy látszik, nincsenek benne túl fontos dolgok... Furcsa érzés volt kiborítani az idegen retikül tartalmát az asztalra. Néhány apró személyes tárgyon kívül csak egy miniat űr fotóalbumot talált – benne az apja, Trin és az ő fotóival, és a végén volt két kép Berattal, anyja mostani férjével; ezek kétségkívül a Trendalon készültek. Aztán el őkerült néhány papír a marsi ügynökségr ől. Talán ők segíthetnének...? Tanácstalanul forgatta a tárgyakat. Egy kis névjegy-„mag" akadt a kezébe. Betette a készülékbe, amely minden szállodai szoba asztalán állt. A miniat űr képernyőről egy fekete b őrű lány mosolygott rá. Valamilyen Tiranda, az űrrepülőtér fogadóbizottságában dolgozik. Ott a hivatali és otthoni videotelefonszáma a szokásos jelszó: „Ha segítségre van szüksége, hívjon bátran!" Bartot talán a „segítség" szó fogta meg. Leült a VT elé és töprengve ütötte be b e a számokat.
Tirandát nem a munkahelyén, hanem otthon találta meg. Éppen társaság volt nála. Manapság – jutott Bart eszébe – a Földön sem ritkaság az, hogy este helyett fényes délben hívnak az emberek barátokat. Különösen azok gyakorolják ezt a szokást, akik más napszakban dolgoznak. Délre az éjszakások is kialusszák magukat, vagy a délután munkába men ők is szórakozhatnak egy kicsit... A férfi látta a lakás hátterében a társaságot, zene is szólt, valaki tálcán vitt körbe italokat. Tiranda egy pillanatig Bartra bámult, és gyorsan kimutatta az összes hófehér fogát: – Üdvözlöm! Maga annak a kedves trendali hölgynek a fia, ugye jól rémlik? – Jól emlékszik, emlékszik, kedves Tiranda. T iranda. Ha szólíthatom így... – Nyugodtan – a lány kiérezte a férfi feszültségét: – Baj van? – Igen. – Várjon, átkapcsolom a másik szobába – a képerny őn egy percig csak csíkos vonalak futkostak, aztán ismét kivilágosodott az erny ő és a férfi egy másik, ízlésesen berendezett szobát látott. Tiranda kényelmesen leült és várakozva tekintett a férfira. Bart hát beszélni kezdett. Tiranda arcáról lehervadt a mosoly, de nem szólt mindaddig, míg Bart beszélt. Végül csak annyit mondott: – Én most szabadságon vagyok. A nagybátyám, vagyis az anyám fivére ügyvéd a f ővárosban. Megpróbálom rábeszélni, hogy dobja félre a többi ügyét és azonnal elrepülök vele Granburba. Melyik szállóban laknak? – Most csak én lakom itt – és Bart közölte a szálló nevét. Utána a kapcsolat megszakadt. Bart csak nézte a szürke képerny őt, aztán lassan felállt és céltalanul kiment az erkélyre. Mennyi minden történt az elmúlt órákban! A rend őrségen töltött óra valóságos rémálomnak tűnt most. A gyomrát éhség mardosta, betért hát egy közeli kis étterembe. Egyetlen asztal volt csak szabad, közel a kijárathoz. Leült, a robotpincér azonnal odagurult hozzá. Több hasonló szerkezet járta a Termet, két-két tálcával. Az egyiken új ételeket hoztak, a másikra piszkos edényeket gy ű jtöttek. Állandó rádiókapcsolatban álltak a konyhai központtal. Amint a vendég feladta a rendelést, azt haladéktalanul továbbították a konyhának, és mire odagurultak az ételért, az már készen várta őket. Bartnak nagyon tetszett a módszer,
minden remekül, gyorsan és zavartalanul ment. Ez igen! Meg tudta becsülni a kényelmet. Már-már úgy érezte magát, mint a Földön... Élő felszolgáló személyzetet nem is látott. Csak robotokat. A vendégek szemmel láthatóan jól érezték magukat, hangosan beszéltek. A sokféle b őrszínű ember láttán lassan Bart is felengedett. A halat biztosan mesterséges tóban tenyésztették, a saláták is helyi termékek lehettek, minden nagyon ízlett neki. Aztán történt még valami, amire sem ő, sem a vendégek nem számítottak. Ami egy rossz videofilm benyomását keltette. Bart éppen felnézett. Arccal az utcának ült, és így nagyon jól láthatta, mi történik. Azon járt az esze, hogyan keresse meg azt a Botvart, vagy hogy is hívják? Elhatározta, ebéd után leül az információs gép elé és addig nem áll fel, míg mindent meg nem tud róla. Remélte, az a bizonyos doktor nem t űnt el úgy, mint Lisa Travini. Bár most már ezen sem lepődött volna meg túlságosan. Az utcán, éppen a bejárat el őtt, fékezett egy aranyszín ű elektrokocsi. Ketten ültek benne, valószín űleg két férfi. De Bart csak szeme sarkából pillantott oda, agya regisztrálta az autó érkezésének tényét, ez volt minden. A vezet ő mellett ül ő férfi kiszállt, de az ajtót nyitva hagyta. Kevesen jártak az utcán, nem zavarta vele a forgalmat. A férfi valami színeset vitt a kezében, talán videofilm kazettáját...? Bart éppen lehajolt, mert m űanyag szalvétája leesett a padlóra. Nem tudta, hogy ez a kis mozdulat menti meg... A férfi akkor már maga elé tartotta a „kazettát". Bart csak annyit vett észre, hogy valami forróságot érez, csattanást hallott. Az els ő önkéntelen reakciója az volt, hogy nem mozdult vissza el őbbi helyzetébe, inkább orrát csaknem a térdébe verve lapult az asztallap mögött. Nem tudta még, mi történt, de az a forróság a tarkója fölött rémületet keltett benne. Életében egyszer már történt vele ilyesmi. A Holdon, tíz-egynéhány évvel ezel őtt. Akkor rál őttek. És most...? Még lapult, amikor a csörömpölés arra késztette, hogy dobja magát a padlóra. Tárgyak hullottak rá, fájdalmat is érzett. Mi lehet ez? Földrengés? Vagy az a férfi tett valamit...? Csak most hatolt el a tudatába, hogy az emberek körös-körül iszonyúan kiabálnak. A n ők sikoltoztak. Mi ez...? Lapult még, pedig talán nem kellett volna.
Tompa zaj. Kocsiajtó csapódása...? Távolodó kis zaj, futó léptek dobognak körülötte. Valaki odahajolt: – Megsebesült...? – kérdezte. – Oltsák el! Oltsák el! – kiabálta egy n ő hisztérikusan. A hangjából áradó tónus csak most értette meg Barttal, hogy valami szörny ű történhetett. Hogy ez kapcsolatban lehet vele, azt még nem sejtette. Lassan felült. Biztonságban érezte magát ennyi ember e mber között. – Elmenekült! – Lőtt, láttam! L őtt! – Mi lesz azzal az oltóval...? Gyerünk már! – Hé emberek, utat a robotnak! – Telefonáljanak már! – Majd az eloltja... Bart körülnézett. A lábak üvegcserepeken tapostak. Az éttermet az utcától elválasztó hatalmas üveglap nem volt sehol, illetve a darabjait a padlón látta viszont. Tétován nyúlt a hajába, valami szúrta. Ott is talált szilánkokat, meg a vállán, a karján. – Hát ezt szerencsésen megúszta – mondta mellette valaki. – Az a pasas magára l őtt. – Rám? – kérdezte döbbenten. d öbbenten. Megfordult. Me gfordult. A háta mögött az egyik pincérrobot akkor oltotta sisteregve egy kis tartályból fehér habbal a lángoló falat. A m űanyagon fekete kört égetett a t űz. A folt a feje magasságában volt. Nem tudta, mennyi id ő telt el, nem tudott semmit. Az ételben és a tányér mellett is üvegcserepeket látott. Az egyik robot mindent el akart takarítani, hiszen ilyen program volt elektronikus agyába kódolva, de néhány értelmesebb vendég ezt rögtön megtiltotta. Előkerült a konyhából a tulajdonos is. Végre egy ember, gondolta Bart. Aztán megjött a Szolgálat légi járm űve. Idegen, egyenruhás férfiak érdekl ődtek, nem sérült-e meg. Valaki egészen közelr ől szemlélte a fejét, a haját. Fehér köpenyes orvos volt, Bart nem is látta, mikor érkezett oda. Már régen elment az étvágya. De eszébe sem jutott az evés, mert akkor a rend őrök őt kezdték kikérdezni. Hamar tisztázódott a személyazonossága, amit nem is titkolt. Félfüllel hallotta, hogy más rendőrök közben a szemtanúknál az elektrokocsi külseje fel ől érdeklődtek. Ő is elmondta, amit tudott. Aztán egyszer csak – akárha
a földből nőtt volna ki – Kevin állt el őtte. A rend őrtiszt kutatóan nézett a férfira és szigorúan kérdezte: – Dorg úr? Ismét ön? Biztosan tudta már vagy negyedórája, hogy Bart Dorggal történt valami, különben talán nem is jön ide. Most mégis olyan hangsúllyal kérdezte, mintha e pillanatban értesült volna a dologról. Bart kínosan mosolygott: – Ma már másodszor rabolom az idejét, de mentségemre mentségemre szolgáljon, nem én akartam. Képzelje... Ráml őttek. – Magára? Biztos ebben? Sok vendég volt itt. – Ha nem hajolok le éppen a szalvétámért, most sokkal meggy őzőbb bizonyíték lehetnék... holtan. Mindketten megszemlélték a falon az égett foltot. Bart visszaült az asztal mellé úgy, ahogyan akkor – és a helyzet világosnak látszott. Kevin pár szót váltott embereivel aztán visszajött a férfihoz: – Menjünk valahová... beszélgetni. A zaj, az elviselhetetlen tülekedés mögöttük maradt. A légitaxi egy parkban tette le őket. A két férfi egy fa árnyékába húzódott. Bart nem is akarta elhinni, hogy mindez fél nap alatt esett meg vele. „Ha én egyszer eljövök a Földr ől, rögtön annyi veszélyes dolog történik körülöttem. Hát csoda, ha annyira szeretek a Földön élni?" Bart elmondta megrázó élményét. Tulajdonképpen csak most kezdte sejteni, hogy az imént hajszálon függött az élete. Botvar nevét mégsem említette. Anyjára gondolt. Ha Letta Dorg eldöntötte, hogy csak maga jár utána, mi történt az unokája anyjával, azt aligha másíthatja meg ő vagy a rend őrség. Kevin töprengve hallgatta, az állát simogatta, aztán váratlanul így szólt: – Ezt a merényletet nem ön szervezte? – Tessék...? – döbbent meg Bart. – Gondolja, hogy képes lennék ilyesmire? És hol keresnék merényl őket? Életemben el őször járok a Marson és nem ismerek itt senkit. Különben is, miért tettem volna? – Hogy a rend őrség előtt áldozatként mutassa be magát – makacskodott Kevin. Bart egyszer űen felállt és el akart menni. A rendőrtiszt utána ment, megfogta a karját, visszahozta a padhoz: – Nyugalom. Ne veszítse el a hidegvérét. Ez csak egy próba volt a részemr ől... Tudom én is, hogy ezt nem tehette meg. Akkor viszont
a helyzet sokkal rosszabb, mint ma délel őtt voltam hajlamos feltételezni. Bart kivárt. – ...Mert ez azt jelenti, hogy ön és az anyja egy b űnszövetkezettel kerültek szembe, amelynek nem sokat számít az emberélet, ezt ma már kétszer is bebizonyították. Nem sok hiányzott, hogy önt is eltegyék láb alól. Letentornak vége, semmit sem tudhatunk meg t őle. Ön pedig nem ismeri a merényl őket. Bart a fejét rázta és ő vette át a folytatást: – Minden Lisa Travinin áll vagy bukik. Miért t űnt el, a gyerekkel együtt? Hol van most? Kinek f űződik érdeke ahhoz, hogy továbbra se kerüljön el ő? – Éppen ezt mondom én is – Kevin türelmetlen mozdulatot tett, mintha a legszívesebben megállítaná Bart beszédfolyamát, de rögtön a sajátjával helyettesítette azt: – Maga mondott nekem valamit ma délelőtt. Hogy elt űnt-e más is, nemcsak Travini kisasszony...? Nos, most már elmondhatom magának: négy fiatal n őt és két férfit keresünk, az els ő elt el tűnteket már nyolc hónapja. Ezek egyike a maga Travinija... – Aki két hónapja t űnt el. – De mi csak alig tíz napja jöttünk j öttünk rá, hogy őt is be kell sorolnunk az elt űntek közé. – Kérdezhetek valamit? – így Bart. – Kérdezzen. – Az anyámat továbbra is börtönben kell tartaniok? – Először is, nem börtönben van, hanem ideiglenes őrizetbevétel történt. Másodszor az édesanyja valóban behatolt egy idegen lakásba, tiltott módon. És mint említettem, szemtanú is van. Már csak azért sem engedhetjük szabadon... egyel őre. Bart úgy döntött, most még nem er ősködik. Elvégre van mit tennie. Felállt. Kevin ülve maradt és úgy nézett fel Bartra. – Ismeri a címemet. Amint megtud valamit, kérem értesítsen. – Rendben – felelte amaz. – És ne csodálkozzon, ha mostantól kezdve ismer ős arcokat lát maga körül. Gondoskodtam a védelmér ől. Bart vállat vont és elindult a légitaxik felé.
Megint az ágyon volt. Úgy rémlett neki, odahurcolták. Valahonnan idegenek kerültek el ő és becipelték egy helyiségbe. Ami talán nem ugyanaz volt, mint ahol addig tartották. A kényszer apró lázadást indított az agyában, most valami más is történt benne. Valahol fájdalom lapult a testében, de nem tudta meghatározni a helyét. Szeme végre látni kezdett. Most már nagyon más volt minden. Ha kinyújtotta a kezét, és arra fordította a fejét, akkor látta is az ujjait. Nem tudta megállapítani, milyen ruha van rajta, mert majdnem teljesen sötét volt a szobában. De kitapogatta a bútorokat. Aztán percről percre jobban érezte magát. Már nem volt fájdalma sem. Kezdett emlékezni, az agya mindinkább kitisztult. A múlt élesen t űnt elő a ködből, a múlt nem volt távol, a múlt itt volt, látta is rögtön az akkori eseményeket. Nem volt az régen, nem volt régen – ismételte hangosan, és kiabálni kezdett: – Eresszenek ki...!
– Most már nehezebb lesz ismételni, uram. – Könnyű lenne azt mondani, hogy els ő alkalommal csak ijesztgetni akartunk, igaz...? Pedig az igazság más. – Az emberünk megtette, ami t őle tellett, uram. – Hát, ha csak ennyi tellett t őle... Legközelebb nem őt küldjük. Azt a fickót látni sem akarom ezután, értette? – Értettem, uram. Mi legyen? – Nem az ifjabb Dorg a veszélyes ellenfél, azt hiszem. Hanem az anyja. Azonfelül meg kellene tudni, mit mondtak a rend őrségen. – Ha ad egy kis id őt, uram, akkor ezt is kiderítem. Végül is, mindenütt vannak ismer ősök, és ha nincsenek még, hát lehet szerezni...
– Rendben van. Tehát akkor egy kis csönd, de figyeljük az eseményeket. – Elnézést, uram. Egy kérdést...? – Mondja gyorsan. gyorsan. – Arra nem gondolt, hogy... felszámolja az ügyet? Az üzletet? És elköltözik innen? – Közvetlen veszély nem fenyeget. Letentor a halála el őtt azt mondta, hogy nem járt el a szája... Persze az sincs kizárva, hogy minket akart megnyugtatni. – Ez rajta már mit sem segített. – Nem. Szóval, én nem szoktam csak úgy visszavonulni, érti? Ezek a kis földi törpék nem késztethetnek meghátrálásra. Meg az itteniek sem. A rend őrségtől sem félek. Hát maga is ehhez tartsa magát, értette? – Természetesen, uram.
5.
A KÜZDELEM
Másnap megérkezett Tiranda és az ügyvéd. Ez utóbbi alacsony, kedves arcú, de nem sokat mosolygó férfiú volt. Rafaelnek hívatta magát, negyvennyolc éves volt és a szakmában állítólag jó hírnévnek örvendett. Ezt persze ott és akkor Bart nem tudta ellenőrizni, de nem is akarta. Megbízott Tirandában és Rafaelben. Nem tehetett mást. Már azt is nagyra értékelte, hogy ez a két ember rakétarepül őgépre ült és eljött a Mars másik felére, csak azért, hogy neki, illetve Lettának segítsen. A szállodában rendelt nekik szobákat, mindjárt el is foglalták őket, de negyedóra múlva jelentkeztek Bartnál. A fiatalember éppen arra gondolt, hogyan ébredhetett az anyja ma reggel... Életében először töltött egy éjszakát letartóztatásban. Biztosan nagyon megviselte a dolog. Habár – az is eszébe jutott – Letta Dorg nem olyan ember, akit könny ű lenne megtörni. Ez még senkinek sem sikerült ebben a Naprendszerben. – Rafael – mondta a jövevény és er ősen megszorította Bart kezét. Tiranda rámosolygott: rámosolygott: – Mi meg... mintha már ismernénk egymást, kedves doktor. – Üdvözlöm, kisasszony. Foglaljanak helyet – Bart az ablakhoz lépett. A szemben lev ő épület tetején mintha állna valaki. Vagy csak úgy tűnt neki...? Talán a védelmez ők. Talán az ellenségei. Most már sohasem fogja tudni biztosan... – Ismerem az ügyet – mondta Rafael célratör ően. – Nálunk a Marson ugyanis az a jogszokás, hogy távolról is fel lehet vállalni valakinek az ügyét, én is így tettem. Már beszéltem videotelefonon az édesanyjával, és a hatóságok rendelkezésemre bocsátották a tényállást. – Mi az els ő feladat? – kérdezte Bart. – Elintézem, hogy kiengedjék Letta asszonyt. – Rafael eléggé biztos volt a dolgában. – Nincs sok alapjuk arra, hogy továbbra is
benntartsák. Nem kell attól tartani, hogy illegálisan elhagyja a Marsot, szabadlábon tartózkodása nem sérti a nyomozás érdekeit. Ő maga sem tagadja, hogy nem egészen törvényszer űen hatolt be Letentor lakásába, de megkérdeztem az ügyészt: ha Letentor nem tett feljelentést Dorg asszony ellen, akkor nekik nincs joguk csak ezen az alapon elzárva tartani őt. Szerencsére ma hajnalban megszületett a boncolási jegyz őkönyv is; ez meger ősíteni látszik a mi verziónkat. A gyilkosságot feltehet ően az önök távozása után követték el. Bart kis habozás után így szólt: – Anyámnak sikerült kiszednie Letentorból, ki az a rejtélyes megbízó. Egy Lens Botvar nev ű, doktori címmel rendelkez ő valaki... Azért mondom ilyen körülményesen, mert nem sokkal többet tudok róla. Sajnos, számomra bármennyire is kínos, azt kell mondanom: egy kollégámról lehet szó... Doktor Botvar agykutató specialista, itt él a városban. Azt is megtudtam, hogy egy közeli intézet dolgozója. Nem a f őnöke, csak beosztott kutatója. Bár sejthet őleg elég magas pozícióban van. – Aligha hihet ő, hogy egy ilyen embernek bármi köze lehetett Travini kisasszony elt űnéséhez. – Rafael gyorsan gondolkozott. – Különben is, amit Letentor mondott, abból csak egy dologra derült fény: Botvar szólt neki, hogy törölje ki a n ő adatait a granburi számítógépes rendszerb ől. Semmi egyéb. – Azért ez eléggé gyanús, nem? – mondta Tiranda. A n ő hol Bartra, hol nagybátyjára nézett. – Nem egy mindennapos kérés ez, úgy vélem. Az ilyesmit az emberek nem szokták szívességként egymástól kérni. Rafael is töprengett. Bart közben megnyomta a szálloda városi információs számítógép printergombját és kinyomtatta Botvar doktor lakcímét. Rafael eltette a papírt, de a homlokát ráncolta. Bart látta a férfi keskeny szemét, túl fehér arcb őrét. Nem sokat napozhatott, az biztos. Alig lehet ideje, ha tényleg olyan felkapott és jó ügyvéd. A fizetségről még nem beszéltek. Bart remélte, anyja ügynökségének van némi pénze a Marson. Ha pedig nem, hát ő bármikor lehívhat földi bankszámlájáról annyit, amennyire szüksége van. Ilyenkor aztán igazán nem szabad sajnálni a pénzt. Rafael visszaadta a cédulát Bartnak:
– Osszuk el a feladatokat, doktor. Nekem az ügyésszel kell beszélnem. Ha lehet, ki kell hoznom az édesanyját a börtönb ől. Tiranda, inkább ti nézzetek Botvar után. A fekete lány eltette a papírt. Bart is megértette, így lesz a legjobb. Ha már hárman tevékenykednek, ne együtt szaladgáljanak mindenhová. Rafael elment, Tiranda Bartra nézett: – Maga már ismeri a várost, vezessen. A szálloda tetején megvárták a rádiójellel hívott légitaxit. Egy perc múlva le is szállt egy üres gép, automatika vezérelte. Amikor a gömb ismét, immár velük együtt felemelkedett, Bart a környéket fürkészte. Most is követik, ezek vagy azok? Több gép is érkezett és indult a környéken éppen abban a percben. Nem lehetett biztos a dolgában. Tiranda rámosolygott: rámosolygott: – Nagyon aggódik az édesanyjáért? – Nem fiatal már éppenséggel – mondta Bart. – Fogalmam sincs, hetvenöt évesen hogyan viselném el, hogy rácsok közé dugtak. – Még megtudhatja, ha annyi id ős lesz – nevetett a lány. Vidámsága azonban nem ragadt át a férfira. – Mondja, hogyan lehetséges, hogy Rafael a nagybátyja? Merthogy azt mondta... – A bőrszínkülönbségre gondol? Egyszer ű – legyintett könnyedén Tiranda. – Az én szüleim is fehérek voltak. Örökbe fogadtak, amikor kétéves voltam, az igazi szüleim egy bányaszerencsétlenségnél vesztek oda. Az anyám éppen meglátogatta az apámat egy északi nikkelbányában, ahol már hónapok óta ő volt az egyetlen ember. Csupa speciális automata gép dolgozott ott, ő meg csak felügyelt rájuk. A szabályzat ugyan tiltja, hogy idegenek is leszálljanak a talaj alá, de... Az apám egyedül volt, és amikor anyám fentről leszólt a VT-n, hogy megérkezett, az apám nagyon örült. Nem jöhetett fel, a munkafolyamatok alatt ott kötelez ő az állandó jelenlét... Felküldte anyámért a liftet, és éppen akkor volt egy nagy Mars-rengés – Tiranda arcán nem látszott szomorúság. A dolgot ő is másoktól hallotta, biztosan sok éve már. A szüleire valójában nem is emlékezett.
Bart a város déli negyedei felé irányította a gépet. Leszálltak egy kis téren. A keresett ház többlakásos villa volt egy szépen parkosított kis utca mentén. – No, itt sem koldusok laknak– jegyezte meg a lány. Pár centivel még magasabb is volt Bartnál, pedig ő sem volt alacsony férfi. A férfi nem gondolt rá, milyen különös, hogy egy vadidegen szurokfekete lánnyal megy egy marsi utcán. Ha ezt valaki két hónappal ezelőtt mondja neki, el sem hiszi. Különösen azt nem, hogy otthagyja a biztonságos Földet! – Az ott, ni – mondta Tiranda és szép lassan ballagott tovább. – Nincs kizárva, hogy magát ismerik már. Ha tényleg ez az ellenfél, jobb, ha nem látja meg. Üljön le egy padra, majd én becserkészem a vadat. Bart nem tudta, mit jelent az utóbbi nyelvi fordulat, de engedelmeskedett. Leült hát és nézte, hogyan játszik a napfény a fák levelei között. Ez már majdnem földi hangulat volt. Nem messze t őle leszállt egy légitaxi, de senki sem lépett ki belőle.
Tiranda megközelítette a házat. Gondtalan sétálónak látszott, felment a bejárathoz. Négy névtábla, négy mikrofongomb. Kamerák. „Félnek a betör őktől...?" Nem csöngetett sehová, inkább úgy döntött, dö ntött, körbejárja a házat. Lelépett hát a pázsit szélén futó járdára, megkerülte az épületet. Minden ablak zárva, csönd honolt. Valahonnan azért halk zene sz űrődött ki. A még alacsony fák, a ház állapota arra engedte következtetni, hogy nem is olyan régen épült. – Jó napot, szép kisasszony – mondta egy hang a háta mögött. Tiranda megperdült...
Most minden nagyon jó volt. Az id ő múlása is visszatért, legalábbis érezte, hogyan telik. És ennek is örült. Leléphetett az ágyról. Betegszoba ez? Vagy kórház...? Nem tudta. A szeme visszanyerte az élesebb látást, már nem volt a világ fátyol mögött. A szoba berendezése ismeretlennek t űnt, biztosan nem látta még, tehát nem az övé. Az övé... hol lehet? Más hiányérzete is támadt. Nem tudta még, mi ez, a múlt ködbe veszett, de azért részletek kezdtek visszatérni az agyába. Volt itt ablak is. Nem tudta miért, de úgy vélte, nem igazi tájat lát. Az ablakok helyett sokszor szereltek be föld alatti lakásokba álablakokat, ezeken cserélhet ő vetített tájképeket lehetett látni annak, aki „kitekintett" rajtuk. Maga sem tudta hát, mit lát. Valamilyen egyszerű táj, szürke kövek, halványzöld f ű, távolabb egy domb. Mozdulatlan minden. Nem fúj a szél, vagy csak a f űszálakat mozdítja, de azt innen a távolból nem látni...? Nem vette észre, hogy egy kamera közli minden mozdulatát.
– Milyennek találja, uram? – Nem rossz, egy cseppet sem rossz... S őt, azt is mondhatnám, jobb, mint amit vártunk. vártunk. – A mozgása teljesen koordinált, vagy majdnem teljesen az... Amíg aludt, elvégeztünk néhány vizsgálatot. – Egy pillanat. Az alvása természetes volt? – Részben. Mindenesetre magától aludt el tegnap este, és a vizsgálatok megkezdése el őtt... adtunk neki valamit. Nem akartuk kockáztatni, hogy közben felébredjen. – Az eredménynél ezt figyelembe kell venni, tudja? Bármilyen más szer tévútra viheti az elemzéseket! – Természetesen, uram. Az automata analizátorokba betápláltuk a helyesbítés mértékét. – Mit kapott? – TRANKVIL– 10-est, két egységet. Igazán nem terheltük túl a szóban forgó központot...
– Rendben van, folytassa. – A tesztelést tesztelést jól viselte, és a jelek szerint szerint – nézze csak, uram, itt a kivonatos lista – a kérdések hetvenhárom százalékára adott álmában helyes választ. A szenzorálással voltak kisebb bajok , de hát, ilyen állapotban... – Ez nem csoda. Más? – Szerintem készen áll a CERB– 15 -ös befogadására. De akkor nagyon fel kell készülnünk. – Így van. Én még várok ezzel. – Ön dönt, uram. – Természetesen én döntök. Az új szer hatása ismeretlen, legalábbis nem teljesen ismert. Zavart kelthet a többi kísérletben is, ha túlságosan hagyjuk magunkat befolyásolni ennek az egy kísérletnek az eredményét ől. – Valahol el kell kezdenünk... – De nem úgy, hogy elsietünk bizonyos dolgokat. Ha visszanyeri teljes emlékezetét, s őt stimuláló szereket kap, komplikációkra kell felkészülnünk. Ezekben az adatlistákban nem fedezett fel valamit, doktor? – De igen. Ha nem teszi szóvá, én szóltam volna. Itt bukkant fel először a dolog, a száznegyvenötös kérdésnél. Halványan célozgatott rá, hogy nincs egyedül. Kés őbb egy már szándékosan célzott kérdésre, hogy várja-e valaki abban a másik, küls ő világban, majdnem egészen határozottan igennel válaszolt. Várja valaki. – Nem ártana tudni, kicsoda. Valami v őlegény, vagy férj. – Nem hiszem. Ha volt is ilyen, jó ideje nincs. El őtte megfigyeltük egy ideig, de hát... Tudja, hogyan volt. Szerintem a gyerekr ől lehet szó. Ugyebár emlékszik, uram, hogy szó volt akkor err ől is. De a gyerek elt űnt, nem volt vele, amikor idehoztuk. – Igen, természetesen emlékszem. Nos, térjünk vissza a mostani dolgokhoz. Egyel őre hagyjuk egy napig pihenni, közben eld ől, mi lesz. Beadjuk-e a CERB– 15-öt, vagy sem... megvárom még a 4-es labor eredményeit. – Ha kívánja, azonnal kapcsolom... – Nem, kivételesen most személyesen megyek oda.
Bart majdnem egy óra hosszat várakozott a padon. Már nagyon nyugtalan volt. Hová lett Tiranda...? Hogy ne veszítsenek annyi id őt, közben lefoglalt egy üres légitaxit is. És amikor a lány sokáig nem jött vissza, keresésére indult. Körbejárta azt a bizonyos házat, ahol Botvar lakott. A ház ajtajai zárva voltak. Senkit sem látott. Tanácstalanul visszament a padhoz. Aztán gondolt egyet és a gépb ől telefonált a szállodába. Rafael úr még nem jött haza, közölte vele az automata portás. Várakozott.
A bajuszos rend őrtiszt benyitott Kevinhez: – Ez már olyan, mint egy háború – mondta. – Miért, mi történt? – Újabb akció történhetett, az az érzésem. – Ne beszéljen rébuszokban. – Telefonbejelentés érkezett. Kép nélkül, csak hang. Méghozzá feltehetően eltorzított hang. Megvádoltak egy embert, hogy meggyilkolt egy másikat... Kevin csak egy pillantást vetett a másikra. Sejtette már: – Csak nem Bart Dorgról van szó? – De igen. – Hiszen őt figyeljük, védelmezzük! Le sem vesszük róla a szemünket! – Nem kétséges. Most is, legalábbis úgy tudom. Egy emberünk „rajta van". – Akkor hát...? Mit mondott a bejelent ő? – Hogy Dorg doktor meggyilkolt egy Tiranda nev ű fekete nőt.
– Mi újság, mester? A hang most nem a megafonokból érkezett. Közelr ől jött, emberközelből. A fiatalember kissé meglepetten fordult az ajtó felé. Annak szárnyai akkor suhantak össze ismét, nesztelenül. – Üdvözlöm, professzor úr – mondta zavartan, és felállt. Önkéntelen tiszteletadása nagyon tetszett a jövevénynek. A fiatal férfi harminc körül lehetett, túl nagy feje volt, és csodálkozó szemei. Szögletes vállak, hosszú karok, lábak. Amikor végre teljes egészében felállt, a professzor fölé magasodott. Sybben volt a neve. – Maradjon csak ülve, folytassa – a professzor hangjában most nem bujkált gúny, mint máskor. Talán csak a szokásos „mester" szó hangzott el ebben a stílusban, aztán semmi. A férfi egészen közel jött. Sybben látta őszülő haját. Mennyi id ős lehet...? Biztosan van már nyolcvan. Nem kellene dolgoznia, de hát... Azt suttogják, sokáig harcolt az intézetért, és végül rengeteg ismeretség és utánajárás után sikerült hozzájutnia. Most meg bajok vannak a pénzzel, bár igaz ami igaz, a fizetését mindenki megkapja rendesen. Legalábbis eddig így volt. Hurlov professzoron nem látszottak a gondok. Érdekl ődve nézte át a számítógépes eredménylistákat: eredménylistákat: – Milyennek látja a CERB– 14-est, Sybben? Sybbent meglepte a kérdés, még inkább az, hogy a szokásos „mester" helyett végre egyszer a valódi nevét hallotta Hurlov szájából: – Hát... ha önmagában szemlélem, sem rossz. De ha összehasonlítom a CERB– 1 5-ősnek azzal a részével, amit eddig kiderítettünk róla, hát jobb is lehetne. A plusz irányban, természetesen. – Mínuszokra is szükség van – mondta oktató hangon a professzor. – El őfordulnak bizonyos egészségi állapotok, amikor az agy regresszív folyamatait gyógyszerként lehet használni. Legalábbis van most a pszichiátriában egy új irányzat, amely számol ezzel, s őt szeretné már alkalmazni is. – Nem kétséges, uram – Sybben bátorságra kapott. – De mivel mi nemcsak állatkísérleteket végzünk, az emberben felmerülnek bizonyos aggályok. Igen, ez a helyes kifejezés... Hurlov professzor hirtelen szembefordult vele. Csönd lett, nézték egymást. A beálló csöndben mindketten hallották a szupertiszta
ketrecekben neszez ő patkányokat. Valahol nagyon halkan duruzsolt egy légkondicionáló. – Az emberek önként vállalták, hogy nem túl hosszú ideig részt vesznek a kísérletekben – mondta a férfi élesen. Sybben már megbánta, hogy szóba hozta a dolgot. Azt hitte, jobb hangulatban van a professzor. Olyan jóban, hogy err ől is beszélhet vele. Ám Hurlov arcán meglep ő volt a változás, már valósággal kiabált: – Ehhez semmi köze, mester! Végezze a dolgát a patkányok között, és meg ne halljam, hogy betette a lábát a 2-es szintre! Gondoskodom róla, hogy ne beszéljenek egymás között arról, ami nem magukra tartozik! Úgy látszik, részben le kell cserélnem a személyzetet...! – Kirohant. Ha régimódi ajtó kerül az útjába, most biztosan becsapta volna. De nem tette, mert itt azokat érzékel ők nyitották, csukták, mindig egyforma sebességgel. Sybben egyedül maradt a pultjánál, és magában káromkodott: – Hogy az a marsi féreg! Pedig olyan szépen indult a beszélgetés. Az öreg képes és kirúgat az els ő alkalommal... Ha csak nem fél attól, hogy eljár a szám valahol „odakünn". Bár ez sem egy életbiztosítás, a fenébe! Töprengve meredt maga elé.
Bart nem is csodálkozott túlságosan, amikor déltájban leszállt egy légitaxi a közelben. Már maga is azon volt, hogy felhívja a rendőrséget. Észrevette, hogy a tiszt nem jött egyedül. Civil ruhás nők és férfiak kísérték, akik azonnal elt űntek a házak között. – Hol van Tiranda? – kérdezte Kevin közvetlenül, szinte köszönés nélkül. – Azt én is szeretném tudni – így a doktor. – Két órája ment el oda, ahhoz a házhoz. Azóta nem láttam. – Nem mozdult el innen? – Talán negyedórával ezel őtt már nagyon türelmetlen lettem, odamentem a kapuhoz, de senkit sem láttam. Visszajöttem és vártam. A közelből odajött egy férfi, akit Bart még sohasem látott. Az ismeretlen bólintott. Kevin Bart Dorg arcába nézett:
– Rendben van. Mi is úgy tudjuk. Csak az a baj, hogy id őközben jött egy névtelen telefon. Azt állította az illet ő, hogy... szóval hogy Tiranda már nincs az él ők sorában. – Az lehetetlen! – Ebben az ügyben már semmi sem lehetetlen – mondta Kevin mély meggyőződéssel. – Az emberem visszaviszi a szállodába. Jobb, ha egy ideig ott marad. De mielőtt elment volna, Kevin elkapta a karját: – Maguk külön akartak nyomozni, igaz? A legfontosabbat elhallgatták el őlem! Bart nem látta értelmét a további tagadásnak, bólintott. – A nevet akarom – mondta Kevin határozottan, keményen. Összenéztek. Bart látta a rend őrtiszt szigorú szemét. Mély tüz ű, fekete a szeme, akár két kút. Ismeretlen mélység, gy űlölet vagy szeretet mélységei...? Sohasem fogja megtudni. Ilyen lehet Trin is, a fivére. Talán éppen ugyanilyen, hiszen ő is rendőrtiszt és életeket ment meg, ha úgy hozza a sors. – Doktor Lens Botvar – mondta és engedelmesen beült a légi járműbe.
– Ez jó döntés volt, uram. – Gondolja...? – Igen. Egy régi földi közmondás szerint „két legyet ütöttünk egy csapásra"... Nekünk mindenképpen hasznos volt ez a kis, majdhogynem improvizált akció. Ráadásul az ellenfelek olyan közel voltak... Szinte a szemük láttára történt, hát nem csodálatos? – Igen, biztosan igaza van. Csodálatos húzás volt.
– Mama!
Letta mosolyogva nyújtotta mindkét kezét kezét Bart felé. A fia csak cs ak az arcát kémlelte: megviselte-e a fogság? De ennek nyomát sem látta. Ismét megcsodálhatta anyja lelkinyugalmát, erejét. – Minden rendben van, fiam – mondta és leült. Rafael ügyvéd körülnézett: – Tiranda? Nem együtt voltak? Bart nagyot nyelt. Mit tegyen...? Nem habozhat. Most már nagyon is benne vannak az ügyben, semmi értelme, hogy csupa aggodalomból félrevezessék egymást. Elmondott mindent. Számára is zavaros volt a történet. Nehezen hitte el, hogy csak úgy nyoma veszhet valakinek egy ekkora városkában. – A rendőrség a közelben volt, úgy hiszem – mondta a végén. – De ők csak engem figyeltek, engem védelmeztek. Tiranda elment tőlem, és akkor történhetett. – De micsoda? – Egy névtelen bejelent ő gyilkosságról beszélt. De ennek semmi jele – a férfi Rafaelre nézett. – A rend őrség most vizsgálja át azt az egész környéket. Ha valamit találnak, biztosan ideszólnak. Rafael maga elé meredt: – És mit mondok majd az anyjának? Hiszen velem jött ide a lány... – Huszonnyolc éves – jelentette ki Letta. – Feln őtt ember, nem gyerek. Reméljük, nem esett baja, csak valamilyen félrevezet ő akcióról lehet szó. Minket akartak vele befeketíteni a rend őrség, a hatóságok előtt. Látszott, ez egy csöppet sem nyugtatja meg az ügyvédet. Letta pár szóval elmondta: Rafael úr elintézte, hogy egyel őre szabadon bocsátották őt, de a várost nem hagyhatja el. Ahogyan Bart sem. Ez nem okozott nekik gondot, mert ilyen távozás nem is állt szándékukban. – Mit tegyünk most? – kérdezte aztán Bart és anyjára nézett. – Egy biztos: nem adjuk fel a dolgot. Most már két fiatal n ő után nyomozunk – mondta anyja magabiztosan és leült a számítógépes információkérő képernyő je elé.
Sybben látta: ismét beesteledett. Nem lehet ezt sokáig bírni, gondolta. Az emberek kétszáz éve nem dolgoztak még napi nyolc órát sem, nemhogy tízet, mint ő... A fáradtságot minden tagjában érezte. A tizenhatodik kísérletsorozat is eredményesen zárult – legalább ennyi öröme volt az egészben. Holnap nyugalmasabb lesz a szolgálata. Az éjszaka folyamán az analizátorok elvégzik, amit kell, és amennyit lehet. Reggelre asztalán lesz a sok kész eredmény. Először osztályozni kell őket, aztán áttenni a másik két részlegbe és megbeszélni az ottaniakkal, mit kell változtatni, mit nem. A doktorhoz csak utána kerül a rövidített változat, ezt személyesen kell majd bevinnie. Ott d ől el a többi, és akkor már tudni fogja, mit kell tennie délután. Szerencsére az a nap jóval nyugalmasabb lesz. Egy id őre elbúcsúzhat a patkányoktól is. Kedvesek és ártatlanok akárcsak a fehér egerek, de már kezd bel őlük elege lenni. A liftben állt, megérintette a szenzort, oda sem nézve. A falhoz dőlt, egyedül volt. Eszébe jutott: talán kimehetne sétálni a parkba. De az intézeti ajtókat ilyenkorra már bezárják. Ismét este van, és az őrség nem kedveli a sétálgató személyzetet. Felmehetne a tet őteraszra, ott is szívhat egy kis friss leveg őt. A lift megállt, az ajtó nesztelenül nyílott. Kilépett és azonnal jobbra fordult. Csak valamivel kés őbb kezdte sejteni, hogy valami nincs rendben. A falak sötétzöldek voltak, márpedig a lakószinten inkább világosak... Mi történt? Körülnézett. Ez nem az a szint, jutott eszébe. Oda sem nézve érintette meg az emeletjelz ő szenzort, hát persze, máshol nyílt az ajtó. Habozva megfordult. Ez a 2-es osztály, a f őépület második szintjén. Ritkán járt itt. Ma éppen err ől beszélt Hurlov professzor. És milyen ideges lett...! Érdekes, miért? Sybben kis habozás után – pedig már visszafelé ment a lifthez – meggondolta magát és belépett egy keskeny folyosóba, amelyet idefelé jövet nem is vett észre. Valahol a közelben fény sz űrődött a padlóra. Alacsony ablaksor, vagy inkább üvegfal. Sybben lehajolt, benézett. El őször semmit sem látott. Rájött, félig fényátereszt ő új típusú műüvegről van szó. Mostanában egyre több helyen alkalmazzák... Csak egy bizonyos
szög alatt látni át rajta. Fejét ide-oda mozgatva kereste ezt a szöget, és meg is találta. Szobányi helyiségben néhány bútor, és egy kerekes szállítóágy. Valaki feküdt rajta. Olyan mozdulatlan volt, hogy halottnak hitte. Nem tudta, mi történt, ki ez... Kis id ővel később rájött: az ott egy n ő, de milyen fekete az arca... Néger? Fehér lepel borította állig, és nem mozdult. Illetve... Amint így leskel ődött, egyszer csak egy fehér köpenyes férfit pillantott meg. Bejött, megragadta az ágyat és már el is tolta valamerre, a látvány elt űnt Sybben szeme el ől. A fiatalember kelletlenül felállt, körülnézett. Hallgatózott. Senki sem járt arra. Gyorsan a lifthez ment, odahívta. Percekkel kés őbb a lakószinten, saját szobájában volt. Az intézet csak úgy kötött vele munkaszerz ődést, ha bentlakást fogad el. Granbur messze volt, és mi értelme lett volna ott egy külön lakást fizetni? Itt ez nevetséges összegbe kerül, amit az étkezéssel együtt vontak le a fizetéséb ől. Szépen hízik a bankszámla, gondolta ma is, ahogyan szinte mindennap. Bekapcsolta a tévét. A konyhai h űtőben keresgélt, valami kis saját vacsorára fájt a foga, amikor véletlenül pillantott a képerny őre. Egy fekete n őt mutattak éppen, arca teljesen kitöltötte a képerny őt. A szövegnek csak egy részét hallotta: ...nyomtalanul elt űnt ma délelőtt a város déli negyedében. Aki azóta látta, vagy bármilyen információval rendelkezik róla, értesítse a Szolgálat granburi központját... Sybben dermedten állt, nem tudta levenni tekintetét a képerny őről.
– Ez mind kevés! – csapkodta az asztalt Kevin. Ritkán viselkedett ilyen akusztikusan, jól nevelt embernek tartotta magát. És annak idején a szülei tényleg megtettek mindent, hogy rendes emberré váljon. Nem az ő hibája, hogy ha ideges, elengedi magát. Biztosan van ennek valamilyen genetikai magyarázata. Persze, ő is tudta, hogy ez csak egy manapság nagyon divatos elmélet, és egyben kifogás.
Mindenki az ősökre hárítja a rossz tulajdonságait. „Tudjátok, valamely ősöm nagyon ideges ember lehetett, így hát én is alig tudok uralkodni magamon..." – Jelenleg többet nem tehetünk – mondta a bajuszos, akit különben Hollnak hívtak. – A fekete lány elt űnt, Travininak nyoma sincs, és ráadásul itt van Rafael és a két Dorg, akik enyhén szólva nem könnyítik meg a dolgunkat. – Megpróbálok lecsillapodni! – ígérte a tiszt, és egy percig csönd volt. Uralkodott magán. Talán számolt is magában...? Legalább ötvenig, gondolta Holl, aki közben érdekl ődve figyelte f őnökét. És valóban, Kevin arcán elsimultak a szigorú ráncok. Persze, nem szelídült meg teljesen, err ől szó sem volt. Nem lett volna Kevin, ha most ennyire megváltozik. – Tehát? – kérdezte Holl. – Gondoljuk végig a tennivalókat. – Kevin nagyot sóhajtott. – Rá kell állítani mindenkit, aki csak él és mozog itt a Szolgálatnál. Kérhetünk segítséget a közeli városokból is. – Most már csak azt kellene tudnunk, mi a teend ő? – Holl máskor nem ennyire szellemes. Most is a legrosszabb pillanatban jött el ő ez a tulajdonsága. Kevin egy hosszú percig bámulta beosztottját és mikor amaz már azt hitte, jól leteremti őt – váratlanul így szólt: – Van egy tervem. Ha beválik, eljuthatunk a célig. Csak a pontos célt nem mondta meg, gondolta Holl, de azért ő is bizakodni kezdett.
– Ha nem találjuk az anyját, meg kell keresni a gyereket – mondta Rafael. Letta egy pillanatig a férfira bámult, aztán összecsapta a kezét: – Ez igen, ügyvéd úr! – dicsérte. Rafael Bartra nézett: – Mit tudunk az adatairól? – Csak a nevét. Még a születés dátumát sem. Csak annyit, hogy körülbelül másfél évvel ezel őtt jöhetett a világra.
– Kinek a nevén jegyezték be az elektronikus anyakönyvekbe? – Fogalmam sincs. De mivel hivatalos házasságkötés nem történt... – Bart széttárta kezeit. Rafael ült a géphez. Egy órával ezel őtt kelt fel innen Letta Dorg, de semmire sem jutott. Travini kisasszonynak továbbra sem jutott a nyomára nemcsak Granbur, de a legközelebbi másik három város névlistáiban sem. No és azt sem tudhatták, vajon Lisa a gyermekével együtt t űnt-e el? Vagy a két ügy nem függ össze? De akkor mi lett a kis Omarral? Milyen furcsa – gondolta Bart – csak annyit tudunk róla, hogy Omar. Semmi többet. Omar. Vajon hol lehet most...? Rafael globális méretekben látott munkához. Látszott, van gyakorlata az ilyesmiben is. El őször azt a kérdést tette fel a teljes marsi személyi információs hálózatnak, hány Omar keresztnev ű polgár él jelenleg a bolygón. Százhatvankett ő, közölte a képerny őn az adattár. Akkor Rafael egyszer űen kivette ezek közül azokat, akik két évnél nem régebben születtek. Maradt nyolc. Letta és Bart már ott ültek mögötte, nem vették le szemüket a zöldes képerny őről. Rafael keze boszorkányos ügyességgel táncolt a szenzorok fölött. Akkor még egyet ki tudott sz űrni, mivel Lettáék úgy vélték, az ő Omarjuk nem lehet másfél évesnél több. Az ügyvéd csak ekkor kérdezett rá a Travini névre. A válasz egy áthúzott négyzet – vagyis ilyen adat nincs. A másodiknak feltett Dorg névre viszont több szerencsével jártak: beugrott. OMAR DORG, szül. Granbur, Mars, 2373– 01– 11. – Megvan! – mondta Bart és maga sem tudta miért, de elszorult kissé a torka. Letta is valami nedveset érzett a szemében – a fia hát saját nevét adta a gyermeknek. Omar is Dorg a törvény el őtt... Az asszony gyorsan zsebkend őt keresett el ő. Rafael visszakapcsolt a granburi városi információs rendszerbe és feltette ugyanazt a kérdést. Érdekes módon ott nem szerepelt Omar. Az emberek összenéztek. – Letentor keze nyomát sejtem ebben is – morogta Letta. Az ügyvéd ismét „visszament" a globális rendszerbe és tovább kérdezett. Hamarosan kiderült: Omar Dorg átesett az összes kötelez ő orvosi és genetikai sz űrővizsgálaton, betegséget vagy arra való hajlamot nem állapítottak meg nála. Az információs szolgálat fényképpel
nem rendelkezett, ugyanis a Marson csak a harmadik életév betöltése után készült a polgárokról az els ő holofénykép. – Szerencsére egészséges – mormolta Bart. Nem úgy, mint orvos, hanem mint nagybácsi. Furcsa volt belegondolni is. Régebben eszébe sem jutott volna, hogy egyszer Trinnek is lehet gyereke. És most kiderült, van egy fia. – A globális rendszer szerint Omar Dorg állandó lakhelye – ez egy hónapokkal ezel őtti adat volt – Granbur városban volt. A cím a már rég nem aktuális Long utcai lakást jelezte. Tehát aki a granburi névsorokból kitörölte Travinit és fiát, nem tudott beférk őzni a marsi globális informatikai rendszerbe, és ezen egyikük sem csodálkozott túlságosan. Az efféle rendszereket nagyon védik, és csak egyetlen központi helyen nyitják meg naponta újra és újra, hogy az elmúlt huszonnégy órában lezajlott változásokat bevezessék. Rafael a biztonság kedvéért megnézte a halálozási listákat is. Omar Dorg neve nem szerepelt rajtuk. Az utaslistákból már tudták, hogy Travini sem hagyta el a bolygót az elmúlt hónapokban. Ugyanez érvényes volt a fiára is. Tehát mindkett ő jüknek itt kell lennie a Marson! – De hol...? – Adoptálás – mondta Letta röviden. Az ügyvéd rábámult, aztán szótlanul hajolt ismét a klaviatúra fölé. Hamarosan újabb adatok sorakoztak a képerny őn. Rafael a fejét rázta: – Hivatalosan nem történt ilyen adoptálás. Mióta él, Omar Dorgot senki sem fogadta örökbe. Különben is, akkor ez is szerepelt volna az imént a személyi lapján, a többi egészségügyi és szociális adat mellett. – Akkor hát mi van? – tört ki Bart. Eddig elfojtott türelmetlensége és Tiranda fura elt űnése most gyűlt össze benne. És már nem volt képes tovább magában tartani: – Mi történik itt körülöttünk? Miféle érthetetlen er ők működnek itt...? Nem kapott választ, az ablakhoz ment. A rend őrség tanácsát megfogadva már nem ment ki az erkélyre. Odakünn alkonyodott, s őt kelet felől a sötétség máris ott lebegett a háztet ők felett. A férfi szótlanul állt. ajkát rágta. – Mindenre elszánt er ők lehetnek – mondta az ügyvéd. Halkan beszélt, de a másik kett ő így is értette. Hallgattak tanácstalanul.
6. TOVÁBB, TOVÁBB!
Most úgy érezte, az agya valósággal táncot jár. Táncol a rengeteg hasznos információban, tombol a tudásban. A világot látta maga előtt, olyan összefüggéseivel, amelyek azel őtt soha nem juthattak eszébe. Nem volt ő annyira okos. De most annak hitte magát, és a tudata ebben nagyon nagy segítséget nyújtott. Bármire gondolt, hátterekbe látott bele, mögöttes dolgokat is sejtett, vagy pontosan tudott. Nem gy őzte csodálni a változást. Mert annyi önkontrollja még maradt, hogy tudja: ez egy változás, nem volt így régebben. Megtáltosodott minden, a világ gyorsan vágtatott körülötte, de érezte, bírja az iramot. A testi mozgás érdektelenné vált. Nem akart sehová menni, semmivel foglalkozni. Kés őbb értette meg: a tudás állapot, nem növekszik, de nem is csökken. Ő most egyszer űen rengeteget tud. A Marsról, a Földr ől, az űrről, mindenr ől. Valami nagyon halvány idegenszerűség azért vibrált benne, valahol a mélyén, nem bukkant felszínre, nem kívánt cselekvést. Csak éppenséggel volt az is. Nem keresett már ajtót, a tudás t udás megrészegítette, kéjesen keresgélt az adatok között, és hihetetlenül élvezte, hogy minden a fejében van, ott megtalálható, lehívható, akár egy információs tárlóból. Kérdéseket tett fel és sziporkázva szórta a válaszokat. Hangosan beszélt. Később egy idegen hang is bekapcsolódott, aztán többen lettek, ketten, hárman, négyen, férfiak és n ők vegyesen. A megafonok mintha megszaporodtak volna a falakon, egyszerre, egymás szavába vágva kérdeztek az idegenek és ő szívesen válaszolt. Kés őbb az egyik fal kivilágosodott, képerny ővé vált csaknem teljes egészében, ábrák után filmrészletek, mozgó tárgyak bukkantak fel, meg kellett mondania róluk, mik azok, mire használják, hol találhatók... Valósággal ontotta magából a helyes válaszokat; a játék – mert annak hitte – feldobta és végre hosszú id ő után most el őször kezdte nagyon, nagyon jól érezni magát.
– Mit szól hozzá, professzor úr? – Remek. Majdhogynem tökéletes. A szakért ők mit szólnak? – Még egyetlen hibát sem vétett, azt közölték az imént. – Növelhetnénk a sebességet. – Igenis... Most is jó! – Igen, doktor, erre számítottunk. Ritka eset, hogy ilyen pontosan bejön a dolog. Tetszés szerint gyorsítható a válaszadás sebessége, de közben mit mutatnak a m űszerek? – Nincsenek elektródák, csak teleelektródák. – Távolság az agytól? – Négy és nyolc méter között. Az egész helyiséget besugározzák, tehát az alany nem kerülhet ki a mérések alól. – Rendben van. Folytassák. Látni akarom, meddig tart ma a szer hatása...?
Letta Dorg hosszan nézett maga elé. A délutánba hajló órában egyedül volt szobájában. Minduntalan eszébe jutott, hogy egyszer régen, talán harminc évvel ezel őtt, már valami hasonlót élt át a Földön. A fiai akkor gyerekek voltak még, és akkor is legy őzték a kezdetben láthatatlan ellenfeleket. „Úgy látszik, ez már az én sorsom... Minden bolygón összet űzök valakikkel, vagy valami miatt harcba kényszerülnek ellenem..." A Trendal és a Föld után most a Mars volt a helyszín. De még sohasem érezte ennyire, hogy az ellenség láthatatlan, ismeretlen, megfoghatatlan. Az elmúlt órákban, sőt napokban sokat töprengett, miféle er őkkel kerültek szembe? De megtudhatja-e egyáltalán, ha a Szolgálat, ez a hatalmas információtömeggel és bátor emberekkel rendelkez ő szervezet is sötétben tapogatózik még? Az ügyvéd elment valahová. Bart éppen Kevinnel tárgyalt videotelefonon, aztán bejött anyjához: – Nem alszol? – Ugyan, ilyenkor...? Arra való az éjszaka.
– Reggel nem úgy néztél ki, mint aki sokat aludt – jegyezte meg a fia, aztán gyorsan folytatta: – No persze, én sem. Ki hitte volna, hogy Trin ennyi gondot okoz majd nekünk? – Talán nem akarta – védte másik fiát az asszony. – Hiszen amikor ő elutazott, még minden rendben volt. Valaminek történnie kellett, ami kés őbb összekuszálta a szálakat. Mit mondott Kevin? – Nincs hír Travinir ől. Néhány jelentéktelen értesítés természetesen érkezett, de mind hónapokkal ezel őtti információ. Senki sem akadt viszont, aki az elmúlt két hónapban látta volna a lányt bárhol is. – Ha megint ideszól, kérdeznék t őle valamit – így Letta. De a fia ránézett és már mondta is: – Azt hiszed, nekem nem jutott eszembe...? Kértem, hogy adjanak ki körözést a kis Omar felkutatására. De azt mondta, egy másfél éves embert csak akkor lehet köröztetni, ha szülei vagy gyámja bejelentik az elt űnését. Itt most azt sem tudjuk, nem az anyjával van-e valahol. Egy rejtekhelyen például. – Rejtekhelyen? – ismételte az anyja, aztán a fejét rázta. Már kezdett őszülni, és ezt nem titkolta. Bart látta a fehéred ő tincseket. – Ha el is bújt volna Lisa Travini a gyerekkel együtt, most, hogy keressük, és a tévében is leadták a körözést, biztosan el ő jönne. Kit ől félhetne annyira, hogy még a Szolgálatot sem meri felhívni? Nem tudták a választ. A kialakult kellemetlen hangulatot némi zaj oszlatta el. Megjött Rafael és az arcán látták már, hogy hírt hozott: – Látták Tirandát! – Kik és hol? – ugrottak fel Dorgék. – Akadt egy szemtanú. Egy tizenéves gyerek. Két házzal távolabb játszott az udvaron és látta, hogy egy hirtelen felemelked ő légitaxi ajtaja még be sem csukódott és egy fekete b őrű embert ráncigálnak bele ismeretlen kezek.. Merthogy csak a kezüket látta. Férfikarok, pontosabban. – Kevin mire vár? És mi mire várunk? – kérdezte Bart felugorva. Rafael rávetette örökké komor tekintetét: – Nem kezdhetünk külön nyomozásba. Lens Botvar lakását Kevin figyelteti, és ezzel egyben azt is akadályozza, hogy mi
kezdhessünk ott valamilyen akcióba. Amit különben sem ajánlok – emelte fel hosszú, fehér mutatóujját. – Ez itt ugyanis nem a Trendal bolygó, kedves asszonyom. Itt nem telepesek élnek, akik ugyebár sokszor kényszerülnek önbíráskodásra... – Túl sok kalandfilmet látott, ügyvéd úr. A Trendalon nagyon civilizáltak már a viszonyok – mosolygott Letta kényszeredetten, bár egyáltalán nem volt vidám hangulatban. – Én is tisztában vagyok azzal, hogy a Mars is civilizált világ, és be kell tartani bizonyos játékszabályokat, játékszabályokat, vagyis törvényeket. – Örülök, hogy így látja – Rafael egy percig szigorúan bámult az asszony arcába, és hirtelen egészen másképpen szólalt meg. A hangja konspiratív, bizalmas lett, el őtte kétszer is körülnézett: – Viszont megtudtam valamit, ami hasznunkra lehet. Kicsi ugyan az esély, hogy vannak összefüggések, de... Az ember e mber sohasem tudhatja. – Mondja már! – Lens Botvar doktor agykutató, és munkahelye Granbur egyetlen tudományos intézménye, a Hurlov-féle intézet. A városon kívül található nagy terület ű létesítmény, ahol számos labor és egyéb helyiség van. – És mire céloz ezzel? – Mi oka lenne le nne egy tudományos kutatónak, hogy felkeresse Letentort és pénzt ajánljon neki, ha eltünteti az adattárolókból egy asszony adatait...? Mi van akkor, ha Botvar nem magánemberként van benne a játszmában, hanem az intézménye révén? – Gondolja? – Lettát egy csöppet sem gy őzte meg. – Szaglásztam egy kicsit – vallotta be Rafael. – Az intézetnek nincs jó híre tudományos körökben. Ritkán jön el ide valaki a félteke más városaiból, úgy értem, a kollégák nem nagyon törik magukat azért, hogy Hurlov professzorral találkozva eszmét cserélhessenek. Az öreget se nagyon hívják más intézetekbe. Az elmúlt években pár alkalommal kéretlenül ment el néhány marsi orvoskonferenciára, de ha egyáltalán szóhoz juthatott, olyan eszméket hirdetett, hogy egyszerűen kifütyülték. A leglényegesebb, hogy mindenáron emberkísérletek mellett kardoskodott, amelyeket a Marson az egészségügyi törvény nagyon szigorúan és aprólékosan szabályoz. Kedves asszonyom, nem akarom elszomorítani, de... elképzelhet ő egy ilyen változat: Travini az intézetbe került páciensként, és ott meghalt.
Mondjuk, egy félresikerült m űtét vagy kísérlet során... Nehogy kiderüljön, eltüntették a halottat, majd megtettek mindent, hogy az adatai is elt űnjenek, legalábbis Granburból. Így remélik elterelni magukról a gyanút. – Azt mondja, kísérletek? – Bart Lettára nézett. Ő meg a fiára. Nem kellett többet beszélniök, Dorgok voltak mindketten, egy csavarra járt az agyuk. Rafael még mondott valamit, de ezt már egyikük sem hallotta. Csak összenéztek, és tudták, mi a következ ő teendő.
Sybben munkája végéhez közeledett. A kísérletsorozat órákkal ezelőtt lefutott, és most csak az analizálás m űvelete maradt hátra. A gépek már dolgoztak, a férfinak nem sok dolga volt. Ám bármikor előfordulhatott, hogy valamelyik analizátor kijelez a képerny ő jén olyasmit, amire senki sem számított. És éppen így történt; mintha csak önnön gondolataival ébresztette volna fel az „ördögöt". A négyes gépen jött a jelzés, és Sybben kis kérdez ősködés után világosabb képet kapott a dologról. Olyannyira nyugtalanította azonban, hogy felhívta Botvar doktort: – Sybben vagyok, uram. Valami baj van. Idejönne? Hat perccel kés őbb – Sybben figyelte az órát – Botvar doktor ott állt mellette. Sybben beszélt, a képerny őt is mutatta, közben alaposan szemügyre vette a doktort. Ő sem volt túl fiatal, sejtette, túl van a hatvanon. Szikár, szigorú kép ű, keveset nevet ő férfi lehet a magánéletben, gondolta Sybben. Botvar hangja is kellemetlenül csikordult: – Talán nem veszélyes... A vérellátás rendben van, csupáncsak azok a szerek... No igen, a mellékhatásokkal számolni kell. – De uram, ha közbeszólhatok... A kísérleti állatoknál a hormonszint emelkedése még nem olyan z űrös, mint... mint embernél lehetne, mondjuk. – Miről beszél? – fordult sarkon hirtelen Botvar. A mozdulat olyan gyors volt, hogy kis híján elvesztette az egyensúlyát, meg kellett kapaszkodni az asztalban. – Emberkísérletek? Emberkísérletek? Honnan... –
elharapta. De Sybben nagyon jól ismerte a mondat folytatását. „Honnan tud ezekr ől?" – kérdezte volna Botvar. Ám Sybben töretlen hangon, nyugodtan folytatta: – Minden kísérletünk végs ő soron az emberek érdekében zajlik, úgy sejtem. Tehát amit most a patkányokkal meg egerekkel művelünk, az ügy egy végs ő stádiumában az emberek javát fogja szolgálni... Botvar arca megváltozott. Megszelídültek a szemei, orra mellett kétoldalt a bemélyed ő függőleges ráncok is csaknem kisimultak. – Rendben van, kolléga. Természetesen a végs ő cél mindig az emberek java. Minden egyéb kísérletünk ezt a célt szolgálja. Ami pedig... ezt a kis... hm... hibát illeti, ne aggódjon. Máris feljegyeztem. A leírást továbbítom az én gépemre és majd este elgondolkozom a kijavításán. Nem kétséges, hogy megoldjuk a dolgot. A hormonszint növekedése ebben a stádiumban, például egy ember agyában rosszul is végződhet... De szerencsére még csak az állatkísérletek szakaszában vagyunk – majdhogynem mosolyt eresztett meg a férfi felé, és máris elment. Sybben utána még ült a helyén és nem a képerny őket, inkább az asztalt nézte. Pedig azon az asztalon nem is volt semmi. A professzor is elismerte tegnap, hogy vannak emberkísérletek. Botvar meg letagadja...? Legalább beszélnének össze rendesen, gondolta csibészesen, de maga is érezte: ez nagyon komoly dolog. Egy elhatározás érlel ődött benne. Már tegnap éjjelt ől folyton ezen járt az esze. Órákon keresztül nem tudott elaludni, egyre csak a tévében látott fekete n őre gondolt. Aztán ma reggel – úgy érezte legalábbis – már döntött. Most azonban, ahogyan múltak az órák és ismét este lett, kissé elbizonytalanodott. A döntéshez még egy kis időre volt szüksége.
– Az új zsákmány...? – Itt van, uram. Képerny őre? – Igen, legyen szíves. – Parancsoljon. – Adatai? Már ami ebb ől minket érdekel...
– Nő, huszonnyolc éves, egészséges. Nincs ugyan hozzáférhet őségünk a komplex és részletes egészségügyi adataihoz, de az els ő vizsgálatok nem mutattak ki semmilyen bajt. – Felhasználható? – Minden adat erre mutat. Természetesen a küls ő dolgokért nem vállalhatok felel ősséget. – Mire céloz? – A nő idekerülésének módjára. Állítólag a Szolgálat tévékörözést adott ki, és jutalmat is kaphat a nyomravezet ő. – Nem bízik a személyzetben? – Túl kevéssé ismerem őket, uram. – Én viszont bízom bízo m bennük, tehát nincs akadály. a kadály. Menjünk M enjünk tovább. – Itt vannak a többi adatok. Volt egy kis hiba a tizenkilences kísérletsorozatban, Sybben vette észre. – Sybben, a „mester"!... No hiszen, már ő is kutatónak képzeli magát? – A hiba objektíve létezik, professzor úr. – Látom. Hormonszint...? Ez még nem volt. Majd megoldjuk. Nyomtassa ki nekem az egész leírást. Maga már jutott valamire? Csengett a telefon. A professzor felvette, aztán csodálkozva nézett a doktorra: – Magát keresik. Úgy értem, személyesen. Egy Kevin nev ű rendőrtiszt várja a f őépület halljában.
Dr. Lens Botvar zavartan nyújtotta a kezét, majd intett: – Ott a pálmák alatt van néhány kényelmes fotel. Ha nem zavarja, hogy itt beszélgetünk... A laborokban ugyanis munka folyik. – Megértem – Kevin kissé zavarban volt. Ugyanis Botvar doktor meglehet ősen hasonlított rá. Éppen olyan szigorú az arckifejezése, és még a mozgásában, a hanghordozásában is van valami nyugtalanítóan hasonló. – Egy meglehet ősen kínos ügyben zavarom – mondta a rend őrtiszt. Természetesen civil ruhában volt. – Talán hallott arról, hogy
hónapokkal korábban elt űnt egy fiatal nő és nem régen körözést is adtak ki... – Valami rémlik. Az egész Marson elt űnnek olykor emberek és gondolom, így van ez a Földön is. Majdhogynem velejárója annak, ha több millióan vagy milliárdan laknak együtt az emberek– e mberek– bólintott kimérten a doktor. Kevin sasszemmel figyelte közben az arcát. De nem látott változást. Jó idegei lehetnek, gondolta, de várjuk csak ki a végét. – Az eltűnt hölgy, Lisa Travini összes adatát kitörölték a város információs rendszeréb ől. – De miért mondja ezt nekem, kedves... Kevin úr? – Mert felmerült egy bizonyos gyanú ön ellen – és beszélt Letentorról is. A doktor mozdulatlan arccal hallgatta, de volt a tekintetében egy bizonyos merevség, amely nyugtalanította Kevint. Ha ez megmakacsolja magát... Mondta a többit is. Letentor halálát, Tiranda elt űnését, Dorgék érkezését. – ...Ami szintén az ön háza közelében, vagyis pontosan mellette zajlott le. Van egy szemtanúnk is – tette hozzá, bár talán fölöslegesen. Botvar doktor megrázkódott: – De kérem! Nem értem ezt a gyanúsítást. Miket mesél itt nekem? Ha az a Letentor vagy hogy hívják, azt mondta, én vettem rá, hazudott! Sohasem ismertem azt az embert, azt sem tudtam, hogy a világon van egyáltalán. – Ő nem ezt mondta. – Tudják ezt bizonyítani...? Mi van akkor, ha az egészet csak azok a földiek, vagy honnan szalajtották őket... Dorgék találták ki? Az anya és a fia? – Természetesen ez sem zárható ki. De kedves doktor úr, miért idegeskedik annyira? Gondoljuk végig hideg fejjel. Letentor az ön nevét említette halála el őtt. Erre csak egyetlen tanúnk van. Ám ezt követte a fekete lány elrablása, az ön lakása mellett. – De éppen úgy lakik ott legalább tíz másik család, éppen olyan közel ahhoz a helyhez. Már ne is haragudjon, de ez nem érv. Úgy látom, engem egyesek er őnek erejével bele akarnak keverni egy tőlem teljesen független, piszkos ügybe.
– Ez sincs kizárva – Kevin szokásától eltér ően most szelídnek mutatta magát. Nagyon jól tudta persze, hogy Botvar doktornak lényegében igaza van. Egyetlen ügyész sem adna ki elfogatóparancsot ennyi „bizonyíték" alapján, s őt még azt sem engedélyezné, hogy a tekintélyes kutató egy kis „beszélgetésre" kapjon „meghívót" a Szolgálat központjába. Ezért is jött ki ide ő maga. Az üvegfalon át látta a parkot és a magas, egykor földi fák között elszórt több alumíniumszürkén csillanó épületet. A Hurlov-féle intézet Granbur szélső házaitól csaknem egy kilométerre terült el. Néhány ligetes mező tarkította csak a tájat, és persze akadt még vöröses homokfolt is. A Mars meztelen háta, ahogyan egykor egy dalkölt ő nevezte az ilyen foltokat. Az északi féltekén még több is volt bel őle. No és az a közeli, magas kráter, meg néhány kisebb... Szinte a park fái fölött látszik az éles, cakkozott sziklaperem. – Nem zavarom tovább – mondta és felállt. Botvar doktor most nem nyújtott kezet. Olybá t űnhetett a dolog, hogy haragszik. Meg van sértve? Vagy ez is csak része egy viselkedési játéknak? Kevin, mint száz éve minden rend őrtiszt, éveken át tanult pszichológiát is. Másképpen sohasem kapott volna diplomát a tiszti akadémián. Magában tehát számba vette a lehet őségeket. Nem kétséges, hogy szakmáján kívül, mintegy „civilben" Botvar introvertált egyén, befelé forduló, titkokat tartó. Az a merev tekintet, ahogyan negyedórával ezel őtt hallgatta Kevin lajstromát... A férfi már el is hagyta a hallt. A f őbejárat el őtt sárgával felfestett leszállóhelyek sorakoztak. Ott várta Holl egy felirat nélküli, de a Szolgálat tulajdonát képez ő légi járműben. Kevin beült, a fehér gömb felszökkent a magasba és hamarosan eltörpült alattuk az intézet. Kevin még hosszasan szemlél ődött, aztán megkérdezte beosztottjától: – A többiek a helyükön vannak? – Igen. Ketten ott délen, egy pedig a doktor lakása közelében, – Biztosan észreveszik, ha elhagyja az épületet? – Biztosan. – És mi van Dorgékkal? – Az id ős asszony fél órája elhagyta a szállodát, a két férfi pedig alig pár perce követte.
– Hová? – vakkantotta idegesen Kevin. Nem volt számára kétséges, hogy Dorgék, különösen pedig az id ősebb asszony miatt még számos baja lesz. – Most követik őket. A leveg őben. – Holl aggodalmas tekintetet vetett f őnökére, aztán csak ennyit mondott: – Nincs kizárva, hogy errefelé jönnek. – Az intézetbe? – Tulajdonképpen logikus – próbálta Holl csitítani Kevin kitörni készül ő haragját. – Ismerik a doktor nevét, kinyomozták a munkahelyét. Eljönnek... hm... meglátogatni! – Szó sem lehet róla! – Kevin indulatosan szorította össze az öklét. – Erre a vadra én fogok l őni, ha eljön az ideje! Ha bebizonyosodik, hogy valóban ő a mi emberünk! Nem t űröm, hogy holmi civilek beleavatkozzanak a nyomozásba! Nem azért szövögetem oly gondosan a hálómat, hogy most ezek széttépjék! – felkapta a telefont, embereit hívta. A gömb közben úszott a kékes ég alatt.
Letta hamar rájött: túl korán repültek ide. Még nem mondta el tervét, de sejtette: nem ártana körülnézni az intézetben. Abban is biztos lehetett, hogy Bart tiltakozni fog ellene, nem is beszélve Rafaelr ől, aki már csak a hivatása miatt sem mehet bele ilyen kockázatos játszmába. – Látod ott azt a krátert? Az intézett ől nyugatra! – mutatta a fiának. – Látom. Szép nagy. – Festői – jegyezte meg Rafael is. A légi járm ű akkor ért a kráter csipkés, meredek széle fölé. Letta még kétszer megszemlélte az egész vidéket, aztán így szólt: – Az intézet a krátert ől keletre terül el, és alig pár száz méterre. Ez azt jelenti, hogy amikor eljön a naplemente ideje, a kráter árnyéka ráborul a Hurlov-intézetre – jósolta. A férfiak belátták, így van ez.
– No és akkor? – kérdezte Bart. – Hamarabb beállt a sötétség az intézetben és az azt környez ő parkban, mint a környék többi részén. Lehet, majdnem egy órával meghosszabbodik így ott az éjszaka, vagyis annyival rövidebb a nappal. Rafael most sem értette, vállat vont. Bart azonban ismerte már anyját, mer ően nézte. Az asszony h űvös tekintetében tiltás ült, a férfi hát hallgatott. Úgy látszik, jobb, ha Rafael nem is hallja, mit talált ki már megint ez a drága öregasszony, aki nyughatatlanul járja a naprendszereket és mindig mindenütt valamilyen komoly kalandba keveredik.
Sybben sokáig habozott. Egész nap ezen járt az esze. De úgy érezte, tennie kell valamit. Nem tudta maga sem, honnan van benne ez az ismeretlen er ő, és f őleg: mi parancsolja neki, hogy cselekedjen. Délelőtt még nem volt benne biztos, megkísérli-e a dolgot. De ahogy közeledett a munkaid ő vége, úgy n őtt benne a feszült akarat, és már nem is tudott másra gondolni. Meg kell tenni, meg kell tenni – dübörgött az agyában, igazi parancs volt ez. Halványan persze érezte: benne van a Hurlov iránt érzett ellenszenve. Botvar doktor, a professzor jobbkeze sem volt neki rokonszenves. Egyáltalán, ki kedvelte Botvart? Hurlovot még csak igen, mert hisz ő teremtette nekik ezt a munkaalkalmat. Granbur amúgy egy elhagyatott kis lyuk lett volna a Mars f ővárostól távoli táján. Hurlovot még tisztelték is sokan. De nem Sybben. Mióta itt volt, n őtt benne az elégedetlenség és most, amikor úgy látta, okot talált – kirobbant. A fekete lány arcképe a tévéből ott lebegett el őtte. „Szóval, ez egy ilyen játszma? – kérdezgette önmagától, bár persze Hurlovnak, Botvarnak címezte volna a legszívesebben. – Ti így dolgoztok? Az egész marsi rend őrség keresi azt a lányt. Közben itt van, ebben az épületben. Emberrablók...! Hát én majd megmutatom nektek!" Nem tudta egészen biztosan, mit mutat meg majd a f őnökeinek. De most úgy érezte, őt itt megalázták, számtalanszor kizsákmányol-
ták. Lehet, nem is így volt, vagy csak részben, de a fiatalemberben a felgyülemlett indulatok forrongtak. Délután már biztos volt benne, hogy igenis, ő aztán most megmutatja ezeknek a gazembereknek, hogy a törvények mindenkire egyformán érvényesek! Az is megfordult a fejében, természetesen ter mészetesen,, hogy értesíti a Szolgálatot, mintegy hivatalos bejelentést – feljelentést? – tesz. Akkor neki nem sok dolga lenne. De mi van, ha az a fekete lány nem az a nő...? Nem látta egészen tisztán az arcát akkor az üvegfalon keresztül. No és ha megteszi a feljelentést, a dolog már visszafordíthatatlanná válik; akkor is tudomást szerez róla a professzor, ha kiderül, tévedés volt. Bizony nem lesz maradása az intézetben, de még a városban sem. Ebben bizonyos lehetett. Ráadásul Sybben lelkében réglátott filmek hatására romantikus hajlamok is nyiladoztak. Nem volt senkije, és nagyon szerette volna, ha valaki felnéz rá. A pszichobárokban és másutt megismert lányok, sőt, magánál id ősebb nők sem hoztak igazi változást az életébe. Fél órával a munkaideje vége el őtt maga is érezte, nem várhat tovább. Otthon már mindent el őkészített. Nem akart kimenni az épületből, attól tartva, hogy a visszatéréssel nehézségei lesznek. Volt ugyan állandó belépést biztosító mágneses kártyája, de ha az ellenfelek biztonsági lépéseket foganatosítottak? Váratlanul veszélyes ellenfélnek bizonyulhat a központi számítógép, amely a rendszert ellenőrzi és állandó kapcsolatban áll minden ajtóval. A gép mindig tudja, melyik igazolvány tulajdonosa hol tartózkodik éppen. Ez aggasztotta Sybbent, meg is vakarta b őséges üstökét, de tudta, ennyi kockázatot vállalnia kell. És még többet is. Néha eszébe jutott: romantikus ostobaság az egész, le kellene róla mondania, mert csak bajt hoz magára... De aztán gy őzött benne az, ami a férfiakban ilyenkor majdnem mindig gy őzni szokott: meg kell mutatnia a világnak és önmagának, hogy bátor, hogy ravasz, hogy hős!... Már sötétedett, amikor befejezte a kísérletsorozat értékelését. Az eredményeket továbbította Botvar számítógépébe, de persze semmi jelét nem kapta annak, hogy a doktor éppen a szobájában tartózkodott-e. Nem is érdekelte. Már felkészült, nála volt rögtönzött
felszerelése is. Mélyeket lélegzett, amikor kilépett a folyosóra és elindult.
Érezte, hogy kiürül az agya. Hihetetlen volt. Nem is tudta mihez hasonlítani, bár érezte ezt az ürülési folyamatot. Mind kevesebb volt benne. Kétségbeesetten próbálta megállítani – szerette volna visszatartani mindazt, amib ől most egyre kevesebb volt a fejében. Felejtett. Kiabált is. Hallotta saját hangját, de valamilyen hangfátyolon keresztül. Zúgás. Vagy ez csak a fejében volt...? A mozgása mindinkább szaggatottá vált, keze-lába nem engedelmeskedett. Ha ment a legközelebbi fal felé, egyszer csak meg kellett állnia. Már nem tellett az erejéb ől... Arra emlékezett, hogy a padlón ült és ide-oda hajlongott. A csapás megtörte, de maradt még benne valami szikra, amit féltékenyen és kétségbeesetten őrizgetett. Maga sem tudta még, mi az valójában, de valami övé volt, benne született és létezett, tehát az övé. Nem adhatta másnak. A homályos akarat lassan er ősödött, és mivel semmi más nem volt már benne, elhatározta, ezt nem adja ki magából semmiképpen. Lázas dac is ébredt, még céltalan, még irányok nélküli, de már az is erőt adott.
– Nem kötelez ő benne részt vennie, ügyvéd úr – jelentette ki Letta Dorg keményen. Rafaelen látszott, tulajdonképpen számított erre, s őt egyenesen el is várta. A felkínált lehet őséggel talán élt volna, de Bart nem hagyott neki időt: – Maradjon itt, ügyvéd úr. Ön a szállodában, mi pedig... ott. Ha valami bajunk esik, értesítse a rend őrséget.
Rafael ekkor fellázadt. Sápadt arcában a keskeny szemek szinte világítottak. Odakünn alkonyodott, és nem maradt sok idejük, tudta ezt a férfi jól. De Bart „rendelkezése" ellenérzéseket ébresztett benne. Határozottan felállt: – Megyek. Vagyis, önökkel tartok... hm... egy bizonyos pontig. És ezt nem csak földrajzi értelemben gondoltam. Úgy vélem, ön megérti, asszonyom, hogy az én helyzetemben... Mint a jog tisztaságának őrző je... – zavarba jött. A szavak túl nagyok, túl fennköltek lettek. Bart hallgatott. De nem Letta. – Ügyvéd úr, felajánlottuk a lehet őséget. Rendben van, velünk jöhet, és nagyon is jól értem, mire gondolt az imént. Nem fogjuk belevinni olyasmibe, ami miatt összeütközésbe kerülne a lelkiismeretével vagy a marsi törvényekkel. Rafael megkönnyebbült. Bart viszont jól ismerte anyját és olyan kifejezést látott az arcán, amib ől nem volt nehéz következtetni: ha Letta beleveti magát a harcba, ott bizony számos olyan helyzet lesz. Ezekben Rafael eleve kihullik a rostán. Mert Letta Dorg, ha az unokájáról van szó, nem ismer lehetetlent – de törvényeket sem. Ez világosan leolvasható volt az arcáról. De csak Bart látta. – Mi a terve? – kérdezte az ügyvéd, miközben felmentek lifttel a tetőre. Rádión rendelt légitaxi várta őket. – Először is lerázzuk „kísér őinket" – mondta Letta keményen. A légitaxi felröppent a szálloda tetejér ől. Letta még hagyta, hogy a gép vezesse-vigye őket, közben árgus szemekkel figyelte a környéket. Bart is látta, hogy az egyik szomszédos épület tetejér ől majdnem velük egyid őben emelkedett fel egy másik áttetsz ő gömb. Letta és fia szeme összevillant. Rafael nem vett észre semmit. Keletre repültek. Aztán északra, és magasabbra emelkedtek. Lassan elmaradt mell őlük a többi jármű – elég élénk volt akkor a forgalom Granbur fölött. Letta hamarosan kézi vezérlésre kapcsolta a repülő járművet. Üldöz őik jeltelen gépen követték őket, és tudták, ezek is a Szolgálat emberei. Ketten lehettek, bár a gép falán nem lehetett tisztán átlátni. Az asszony megvárta, míg a város egyetlen toronyháza került útjukba. Itt gyorsított, bevágódott mögéje és a tizennyolcadik emelet magasságában körberepülte az épületet. Nagyon gyorsan repült most, és sikerült megkerülnie a házat, miel őtt
üldözői megláthatták volna, hová t űnt. A ház mögött aztán mélyrepülésbe csapott, Rafael érezte, hogy a gyomra fölszáll a torkába. Még sohasem élt át ilyesmit. Az élete különben is nagyon kalandmentesen zajlott. Eddig. Most mindkét kezével kapaszkodott és kissé reszketett a szája széle. Letta hihetetlenül alacsonyan szállt, sőt, néhány percre le is szállt egy ház tetejére. Aztán felfelé figyelt. A rendőrök gépe még körözött egy ideig, majd elt űnt. Biztosan hiába keresték őket. Letta még kivárt negyedórát, közben a nap már közeledett a láthatár széléhez. Nem volt vesztegetni való id ő. Hamarosan elhagyták a várost. Bart figyelmesen szemlélte a légteret, de nem látott már senkit. Nem követték őket. Persze, azt nem zárhatták ki, hogy a Szolgálat valamilyen más úton-módon figyeli őket. A városszéli zöld ültetvények mögött nyersvörös marsi földet, homokot pillantottak meg. A kisebb kráterek árnyékai mellettük lapultak, a nagy kráteré viszont már most messzire nyúlott és szinte szemmel láthatóan haladt tovább. Egyenesen a Hurlov-intézet irányába. A széle éppen akkor érte el a kerítést. A park fái sötétedtek. Hamarosan egészen feketék lesznek. Az épületek fels ő emeleteit még megvilágította a folyamatosan halványuló aranyfény. Az árnyékok mind feljebb kúsztak. – Talán tíz percet kell csak várnunk – mondta Bart. Rafael hallgatott. Letta órájára pillantott, aztán a napot nézte. Alig volt már ereje, hát belenézhetett. „Ha Trin tudná, mit tervezünk!" – gondolta. Ugyanakkor végleg benne lüktetett a nyugtalanság, a csalódástól való félelem is. Hiszen csupán az ösztöne súgta, hogy Travinit az intézet falai között találja meg. Semmi bizonyítéka nem volt, nem is lehetett erre. De tudta: ha tétlenül ülne és legfeljebb a számítógépes informatív rendszerekben keresgélne, az nem elégítené ki. Félne is a kudarcot követ ő lelki megrázkódtatástól. Örökké önnön szemére hányná, hogy nem tett meg mindent a kis Omarért. És Lisa Traviniért, akit Trin fia a párjának választott.– Indulhatunk – mondta Bart.
– Szem el ől tévesztették őket? – kérdezte Kevin. A kapitányság vezénylőszobájában ült egy képerny ő előtt. Úgy vélte, egyel őre elég, ha innen irányítja az akciót. – Azt mondják, valami nagyon ügyes csellel rázták le őket. – Holl úgy nyúlt kis bajuszához, mintha megigazítaná a természet ajándékát. Letette a telefonkagylót: – Persze, ez minket nem izgat különösebben, igaz, uram? – Hát nem is – felelte Kevin és bekapcsolta a kamerákat. A képernyők kivilágosodtak.
Sybben szíve a torkában dobogott. A liftnél volt valaki. Gyorsan úgy tett, mintha az ellenkez ő irányban akadt volna dolga. A f őépület ebben az órában már eléggé kihalt volt. A férfi csak azért aggódott, nehogy valamelyik sarokban a kamerák éppen akkor mutassák az arcát, amikor arra egyáltalán nem lenne szükség. Sejtette, hogy valahol az épületben lehet egy afféle vizuális központ, amely nyilván kapcsolatban áll a biztonsági berendezésekkel és az őrséggel is. Az el őző napon arra is felfigyelt, hogy az éjszakai vigyázók el őszeretettel járnak a f őépület körül, és alig veszik útjukat a többi ház felé. Itt van tehát az a „valami", amire Hurlovék nagyon vigyáznak. „Hurlovék..." Sybbenben több harag is dolgozott egyszerre. Laboráns volt még mindig, pedig többnek érezte magát. És biztosan többet is tudott egy egyszer ű laboránsnál. De itt nem becsülték meg. Hurlov a maga gúnyos „mester" megszólításával, Botvar a lekezel ő száraz modorával... Nem becsülik meg őt, sem a tudását. Ráadásul banditák...! Megkerülte az épületrészt és visszajött. A liftek el őtt már nem volt senki. Hívott magának egy fülkét és örült, amikor végre halk surranással feltárult el őtte az ajtó. Belépett, gyorsan megérintette a kettes szint érzékel ő jét. Az ajtók becsukódtak. Nincs visszaút, gondolta a férfi kissé drámaian. Pedig még van visszaút. Ha olyan
személlyel találkozik, aki megkérdezheti t őle, mit keres a számára tiltott emeleten, még mondhatja: eltévesztette a szenzort, vagy szórakozott volt, nem figyelt eléggé... Bocsánatot kér és visszamegy a földszintre. Most úgyis ott kellene lennie, ilyenkor szokott kilépni az udvarra, a park fái alatt keskeny aszfaltúton kopognának léptei... De ne, nem. Megalázná önmagát. Ennek már véget kell vetni. Végre teljes érték űnek hiszi majd magát. És mások is tudomást szereznek erről, ha sikerrel jár. Vesszen Hurlov és az intézete...! A lift megállt a másodikon. Szétnyíltak az ajtók. Senkit sem látott, hát nem is várt. Azonnal besurrant a már ismert oldalfolyosóba. Csönd volt, ez megnyugtatta kissé. Kivárt, de nem sokáig. Az épületben valahol emberek voltak, ezt tisztán érezte. Atavisztikus ösztönök segítették ebben. Például hirtelen megérezte, hogy valaki közeledik. Egy ajtónyílásba bújt – nem messze tőle valaki kijött egy helyiségb ől, de szerencsére az ellenkez ő irányba távolodott. Sybben továbbment. Halkan lopakodott. Kamerákat sehol sem látott, de ez nem tévesztette meg. Tudta, ezeket néha úgy elrejthetik manapság, hogy láthatatlanok a betolakodók számára. „Én is betolakodó vagyok", gondolta. Újabb keskeny folyosó nyílott, majd a másik, ez már csak a robotok számára volt járható. Az energetikai kábel és berendezések javítását mindig robotok végzik, ezeknek hagytak egy alig fél méter szer fél méteres, négyzetes átmér ő jű „folyosót" a laboratóriumok és operációs termek mellett. Ez hol felfelé emelkedett, hol lejtett, de éppen a robotok miatt nem voltak ott lépcs ők és az átjáró mindenütt egyforma széles és magas volt. Sybben bebújt az egyik ilyen folyosóba és csak abban reménykedett, nem jön majd szembe egy javítórobot. Vagy kett ő közé is kerülhetne éppenséggel, de erre jobb volt nem is gondolni...
– Mik a szándékai, uram? – kérdezte Botvar doktor. Hurlov professzorhoz intézte a kérdést, aki a homályos szoba túlsósarkában ült. Közöttük még szürkén világítottak a képerny ők, de mert az imént kikapcsolták őket, mindjárt kihunynak teljesen. Csak a sarokban
ontott szelíd fényt egy melegsárga lámpa. Az asztalon a számítógépes kivonatok és elemzések hevertek. – Eddig elnyomtak bennünket – kezdte Hurlov. Nem, ezt nem Botvarnak kellene mondania, maga is érezte. A doktor pedig sejtette, miről van szó: Hurlov most rendszerezi gondolatait és már azt mondja, amit hamarosan másoknak fog mondani. Kinek is...? A hatóságoknak, a tudósok egyesületének? Mindazoknak, akik eddig lenézték őt és ott akadályozták, ahol csak tudták? – Eddig mindig félrelöktek bennünket, f őleg engem, és nem is nagyon hagytak szóhoz jutni. Valójában még azt sem tudtam elmondani, mivel is foglalkozunk itt az intézetben. Márpedig pár héten belül eljön az id ő, amikor meg kell változtatniok véleményüket és viselkedésüket. Tudom, az agykutatásokra már századok óta gyanakvóan néznek a kívülállók, félnek bizonyos manipulációktól. De hát megoldható-e bármi is az aggyal kapcsolatban – manipuláció nélkül? Az idegrendszeri központok a legkisebb beavatkozásra is reagálnak, legyen az kísérletezés vagy bármi más. Vegyi, biológiai és egyéb beavatkozások... – legyintett. Botvar nyugodtan n yugodtan várt. Tudta, a professzor most a hallgató szerepét osztotta rá, rá, akiben feltétlenül megbízott. Hurlov folytatta: – Ezt az ellenérvet legy őzhetjük. Sokkal nagyobb baj lesz a szer elfogadtatásával. A CERB-termékek megváltoztatják az agym űködést, de hát ezt más szerek, például gyógyszerek is elérhetik. Abba viszont nem fognak belemenni, hogy plusz és mínusz irányban változtathassunk az amúgy egészséges emberek agyának m űködésén. A „mínuszváltozat" különösen nagy ellenérzést fog bennük kelteni, erre fel kell készülnünk. – Természetes reakció ez, professzor úr. Senki sem szereti, ha tudja: létezik a lehet őség, hogy agyában regressziót hozzanak létre. – Hogy van egy szer, amellyel tudatát visszavethetik a fejl ődés egy korábbi állapotába, régebbi szintjére. El őször csak ellen őrzést követelnek majd, kés őbb viszont a leírások és a találmány megsemmisítését, vagyis a munkánk elpusztítását – kis töprengés után reménykedve tette még hozzá: – A „pluszváltozat" hatása talán enyhíti a „mínusszal" szembeni ellenérzéseket, uram. – Talán. De fel kell készülnünk arra is, hogy az a sok begyepesedett alak ez ellen is éppen olyan hangosan kiabál majd.
Mindenféle küls ő beavatkozást az agym űködésbe csak akkor hagynak jóvá, ha az gyógyászati céllal történik. Itt pedig arról szó sincs. Viszont teljesen új távlatokat nyithatunk az emberi viselkedés szabályozásának kérdésében... kérdésében... és talán nem csak abban. – Óriási lesz a vihar – jósolta komoran Botvar. – Hiszen még a kutatók egy része is arra egyszer űsíti majd kutatásaink célját, hogy befolyásolni akarjuk az egészséges emberek agyát. És ennek óriási társadalmi és politikai jelent ősége lehet! Mindenképpen ennek a lehetőségét adjuk mi a világ kezébe a CERB-szerekkel. CERB-szerekkel. – Igen! Beavatkozás az emberek agyába! Így is van! – Hurlov felállt, majd ide-oda járkált és n őtt benne a harag. – Hát olyan világban élünk, amikor ezt már ki sem lehet mondani? Igenis, ez a célunk! A tudomány mindig is ilyen kétszín ű volt. Vagyis az alkalmazói, és a szervezeteinek vezet ői, hangadói... Mikor merik már bevallani, hogy rosszat is tettek? Századok óta a felhasználók döntötték el, mi lesz a találmányok sorsa. Nekünk mégis fel kellett őket találnunk; a kidolgozás, a megvalósítás mindig a mi dolgunk volt. A felhasználással foglalkozzanak mások, ebben az esetben is! Botvarnak lettek volna még érvei. De fölösleges szólni, tudta. Hurlov egy zseni, de annyira utálják tudományos berkekben, hogy győzelmét sohasem fogják elismerni. Szinte a személye a „biztosíték", hogy a tudományos körök mindig is ellenezni fogják a CERBkészítményeket és alkalmazásukat. A harc hosszú lesz. Ám Botvart más aggasztotta e pillanatban: – Professzor úr... Az emberkísérleteket hogyan magyarázzuk meg? Hurlov lendülete megtört. Botvar kérdése visszahozta a földre. Hát igen, nemcsak a nagy, de az egészen kicsi dolgokkal is neki kell foglalkoznia... Keser ű pillantást vetett a doktor irányába. Igazán levehetné a válláról ezt a terhet! – Ott vannak az alanyok nyilatkozatai, hogy önként beleegyeznek a kísérletek folytatásába. – De ön is tudja, hogy azok az aláírások hamisak – mondta gyorsan a doktor.
7. A LESZÁMOLÁS KEZDETE
Sybben halkan lopakodott. Már a második szinten, a 2-es osztályon volt. Nem volt nehéz idetalálnia, de a bejutást megnehezítette a számítógépes rendszert ől őrzött ajtó. Nem volt kétséges, hogy itt már megbukhat. Ha a professzor azt parancsolta, nagyon vigyázzanak az osztályra, a biztonsági rendszer nyilván alkalmazkodik ehhez a parancshoz, hiszen azt betáplálták az irányító gépezetbe. Sybben legalább negyedóráig habozott, mit tegyen. Aztán arra is gondolt: ha sikerül a terve, az intézetben többé nem lesz maradása. Ha nem sikerül, ha kudarcot vall – úgyis eltávolítják innen. Tehát egyszer űen bármelyik megoldást választja, csak egy lesz az eredmény. Most már csak az volt kétséges, a rendszer beengedi-e őt a tiltott szintre. Reménykedett, Hurlov nem váltotta be fenyegetését, Botvar nem zárta ki őt a szint használóinak köréből. Bár az sem volt kizárva, hogy oda eleve csak azok léphetnek be, akiket erre elektronikusan feljogosítottak. Ez esetben viszont a rendszer valahol riadóztatja az őrséget, ha bedugja mágneskártyáját a nyílásba? Az identifikátornak, vagyis személyiségazonosítónak ilyen parancsa is lehet a programjában! És ez egyértelmű azzal, hogy a rendszer azt is közli majd az emberekkel, ki próbált meg illetéktelenül behatolni, mikor, hol. A férfi végül betolta kártyáját az ajtó melletti keskeny nyílásba. A szíve valahol egészen magasan, a torkában dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéb ől – eddig err ől csak könyvekben olvasott, most maga is érezte... Az a másodperc, amely alatt a gép megfontolta a dolgot, rettenetesen hosszúnak tetszett számára. Pedig villanásnyi idő volt csupán... És az ajtó feltárult. Egy folyosóra léphetett. Igyekezett nem gondolni arra, hogy ett ől függetlenül a rendszer a maga programja szerint értesíthetett valamilyen központot arról, hogy az ilyen és ilyen számú mágneses igazolvány tulajdonosa belépett a 2-es szintre. Nem sok ideje maradt hát...!
Sietnie kellett, de el őször nem tudta, merre menjen. A folyosók elágazásain a lakonikus feliratok nem nagyon könnyítették meg a dolgát. Számára eléggé érthetetlen rövidítések voltak. Ráadásul zajt hallott – valakik közeledtek. Becsúszott egy helyiségbe; a rendszeren belül normális ajtók voltak, nyomógombos kilinccsel vagy anélkül. Itt már nem volt szükség mágneskártyára. Megbíztak abban, akit a rendszer beengedett a szintre. Egy raktárban találta magát. Megvárta, míg a folyosón elmennek amazok, akiket nem is látott, majd óvatosan kijött, ismét továbbment. A szint északnyugati oldalán lehetett, néhány ablakon át beesett még az éppen lemen ő nap utolsó sugara. Akkor megpillantott egy feliratot. Üvegfal állta útját. „KÍSÉRLETI TERÜLET". Talán itt van, gondolta. Tovább osont. Egy ajtón nagy 4-es számjegy virított, benyitott. El őször semmit sem látott. Aztán döbbenten fedezte fel, hogy rács választja el a szoba egyik részét a másiktól. Egy ágyon feküdt valaki. A homályos világítás nem lehetett véletlen. Sybben kinyújtotta a kezét a kapcsoló felé... A fény, amely hirtelen elöntötte a szobát, éles volt. Túl er ős. Sybben egy ágyból felemelkedő férfit látott. Amaz rettenetesen sovány volt, szinte csont és bőr – ilyeneket Sybben eddig csak horrorfilmekben látott. Majdnem felkiáltott és hátrah őkölt. Az ismeretlen valamit motyogott, elvakultan nyújtotta botvékony kezét a férfi felé... Sybben lassan hátrált. Keze ismét rátalált a kapcsolóra, újra sötét lett. A fekete homály jótékony fátylat borított a jelenetre. Amikor ismét a folyosón állt és hátát a falnak vetve lihegett, hajlamos volt már azt hinni, csak képzel ődött. Továbbment. De a félelem még inkább benne lüktetett. Mi ez? Hol van ő most? A következ ő ajtón egy 3-as számot látott. Most már tudta, itt ismét egy pácienst fog látni. Legnagyobb megdöbbenésére azonban a szoba... üres volt. De olyannyira üres, hogy ez már gyanút ébresztett benne; semmilyen bútordarab nem volt benne. Csak a puszta falakat világította meg a lámpa, amikor bekapcsolta. Gyorsan leoltotta ismét és valamiféle furcsa megkönnyebbüléssel ment tovább. Talán nincs is más beteg? Az egész szint üres? Halványan érezte, ez azoknak az emberkísérleteknek a színhelye, amir ől olykor suttogtak az intézetben. Biztosat senki sem tudott. Kevesen jártak a szinten, és ők érthető okokból hallgattak. De milyen módon kísérletezhetnek
Hurlovék, ha a páciensek olyan állapotba kerülnek, mint az általa látott férfi...? Sybben a keskeny folyosó végére jutott. Itt egy éles kanyarral juthatott csak tovább. Ismét hangokat hallott. Zene...? El őször nem hitt a fülének. Ráadásul nem a ma ismét divatos üvölt ős álzene, hanem annak szelíd válfaja: elmosódó, kellemes dallamok, csak hangszeres zene. A férfi hallgatózott. Az 5-ös terem következett, és nem hallotta, hogy a személyzet közeledne. Benyitott. Itt normális fény volt. Egy n ő ült egy ágy szélén, és nem voltak rácsok. Az asszony mosolygott. Harminc évnél nem volt id ősebb, de szemmel láthatóan megviselt volt az arca. Ütemesen ringott el őrehátra, kissé dülöngélve. A zajra nem is fordult az ajtó felé. Sybbennek úgy t űnt, más világban van. Nem vett tudomást a férfi érkezéséről. Hangosan beszélt is: – Kisfiam... gyere közelebb... mutast magad... régen láttalak... Nem az volt, akit a férfi keresett. Visszahúzódott hát. Hányan lehetnek a „betegek"? N őtt benne a düh. Ha ezek mindenkit ilyesmire használnak, aki a karmaik közé kerül! Most már az aggodalom is hajtotta. Ha ez lett a sorsa a fekete n őnek is? Tiranda volt a neve a tévékörözés szerint – itt van valahol az épületben? Ha nem tévedett! Sybbenben még ott lapult egy kis kétség is. De erre sem volt ideje, tovább lopózott. A másik folyosón. Az imént látott n ő is az emlékezetében maradt. A folyosó ismét elkanyarodott. Ablakokat nem látott, itt már teljesen az épület belsejében volt. Megint zajt hallott, és amikor meglapult egy sarkon, jóval távolabb Botvar doktort látta egy asszisztens kíséretében. Megvárta, amíg eltávolodnak, aztán tovább osont. A következ ő ajtó egy m űtő volt agysebészeti a gysebészeti beavatkozásokra. Aztán egy gyógyszerraktárat látott. Üvegfala mögött csak a készenléti lámpák égtek; a halvány fény megnyugtatta a férfit. Már nem izgult annyira. A kockázatra sem gondolt.
– Professzor úr, hivatott? – Igen – Hurlov el ő jött íróasztala mögül. A sz őnyegen álló férfit nézte. Ritkán látta eddig, és mindig vegyes érzelmeket ébresztett benne. Az alacsony homloka, a nem túl sok értelmet sugárzó arca. A
lapát tenyerei. Botvar szerint ilyennek kell lennie az ideális segít őtársnak, aki nélkül sok dolog egyszer űen nem oldható meg. Sajnos... Hurlov csak olyankor érzett némi né mi gátlást, amikor Fitterrel találkozott. Igyekezett csökkenteni ezen találkozások számát. Ez a férfi hivatalosan mint a biztonsági rendszer vezet ő je szerepel a fizetési listán. Nélkülözhetetlen, sajnos. Még jó, hogy nem neki kell vele a konkrétumokról tárgyalnia. Botvar jobban ért az ilyesmihez. – Nézze, Fitter... Arról van szó, hogy problémák adódhatnak. – A legutolsó páciensre tetszik gondolni? – Fitter arca megnyúlott, ilyenkor különösen ostoba kifejezés ült rajta. Hurlov nem is nézett rá, az ablakhoz ment. A park fölött már s űrűsödött a homály. Lassan szólott: – Arra is. De megtudtuk, keresik azt az asszonyt is, akit két hónappal ezel őtt hozott ide. – Botvar doktor azt mondta, elsimítja az ügyet. Mármint Letentor... hm... eltávolítását. Akkor megoldódik az a régebbi is, nem? – Megpróbálta, de hogy sikerült-e, azt még nem tudjuk. A rendőrség már jelentkezett nála, és Letentor fel ől is érdekl ődtek. Összekapcsolták a személyét az ügyekkel, és ez baj. – Én csak azt tettem, amit a doktor parancsolt – Fitter bizalmatlanul pislogott. pislogott. „Ez az ostoba még most sem érti a magasabb összefüggéseket..." A professzor csak egy pillantást vetett rá, aztán kelletlenül folytatta: – Majd meglátjuk, mi lesz. Id ővel természetesen a legutolsó páciens ügye is elcsöndesedik majd, azt hiszem. Arra akarom kérni, nagyon vigyázzon az intézet biztonságára. Ezekben a napokban, s őt talán a következ ő hetekben is megtörténhet, hogy vagy a rend őrség, vagy... más személyek megpróbálnak behatolni. Például érdekl ődőnek álcázva magukat... Szóljon az őrségnek, különösen vigyázzanak. Éjjel és nappal, értette, Fitter? – Természetesen, professzor úr – a férfin látszott, szívesen kérdezne még valamit. De Hurlov nem könnyítette meg a dolgát, így hát szó nélkül ment el. A professzor magára maradt. Ismét az ablaknál állt és a szemmel már alig látható nagy fekete foltokat – a park fáit – nézte sokáig.
– Nagyon érdekelne, miért a Marson ügyködnek az efféle áltudósok? – kérdezte Bart rosszallóan. A választ Rafael adta meg: – A Földön sokkal szigorúbbak a törvények ezen a téren. Ott csak elismert tudományágak elismert emberei kaphatnak intézetet, végs ő soron közpénzekb ől tartják fenn őket. Jól megnézik tehát, mire adják ki a pénzt. A Marson ez nem kötelez ő, és gazdag polgárok vagy alapítványok is pénzelhetnek bizonyos... hogy is mondjam csak... nem mindig elfogadott kutatásokat. Ne feledje el, százötven-kétszáz éve a Földön is ez volt a helyzet például a parapszichológiai kutatásokkal. Akkor az is elnyomott, mell őzött kutatási terület volt, amíg be nem bizonyosodott, hogy hasznát veheti az emberiség. Lehet, egykor a marsi agykutatók neve is bekerül valami aranykönyvbe...? Letta félbeszakította őket: – Elég a szöveg, uraim. Indulunk. Már sötét volt. De az égbolt még szürke-világos, a nap nemrégen bukott le a láthatár mögött. A nagy kráter árnyéka el őrekúszott, valósággal futott a földön, és hamarosan elnyelte a parkot az épületekkel, így ott már majdnem éjszaka volt, amikor a környez ő vöröshomokos kopár marsi tájék még világosnak tetszett: – Olyan ez, mint az élet – mondta váratlanul Letta. Önmaga számára is váratlan volt a dolog. Hiszen az imént már untatta a sok beszéd. De az árnyék látványa feloldott benne valamit. Valamit, ami talán már évek óta görcsösen benne lapult. Soha nem félt a haláltól, de... Az az árnyék most eszébe juttatta ismét. Egyszer mindennek eljön a vége. Bárhol legyen is, a halál, a biológiai megsemmisülés utoléri. Nem vigasztalhatja a tudat, hogy csak átalakul testének anyaga. Nem, nem vész el még az anyag sem – hogyan veszhetne hát el a többi, ami a tudatában van? A lelke, ahogyan régen mondták, hitték? Vagy ma is hiszik? Mi marad az emberb ől halála után? Kell, hogy valahol tovább létezzen, ha nem is abban a formában, ahogyan addig. Örök lázadó az agy, a tudat – nem tud belenyugodni, hogy megsemmisül. És jó, hogy nem nyugszik bele. Így örök a küzdelem a tudat és az anyag
között, annak eredményér ől pedig sokáig nem lehet tudni semmi biztosat. A kráter fekete árnyéka most a halált juttatta eszébe. Egyszer tehát bekövetkezik... De az asszonyban azonnal felébredt, megszületett a következ ő gondolat, a makacs ellenkezés is. „Miel őtt eljönne, tenni kell valamit. Tenni még és még... Nem adom fel soha." Szerette volna, ha Bart fia is ilyen lenne. De ebben nem reménykedett. Viszont Trin soha nem hagy fel a küzdelemmel, már számtalanszor bebizonyította. És Letta ujja az indítóra csapott. A légi járm ű csak kissé emelkedett fel. A kráter oldalfalánál, ahol eddig lapultak, a mágnesmotor kissé felkavarta a homokot, de az hamar leülepedett. Ilyenkor estefelé nem volt már szél. A gépet Letta majdnem talajmagasságban tartotta – csak akkor emelte fel, amikor az intézet kerítéséhez értek. Éppen csak átcsúsztak fölötte. Az asszony remélte, nincsenek itt elektronikus véd őberendezések; vagy ha mégis, talán csak közelebb az épülethez. A leveg őben repülő tárgyak talán nem is szerepelnek a riasztóberendezés számítógépének programjában. Ha magasabbra emelkedik, az épület fel ől megpillanthatják. Kénytelen volt az árnyékkúpban maradni és ez nem volt túl magas. Még nem is érte el a legmagasabb épület fels ő emeleteit. Rafael idegesen mozdult székén. Letta úgy tett, mintha ezt nem vette volna észre. Az ügyvéd úr máris jogtalan behatolónak érzi magát, és tulajdonképpen igaza is van... Bart hallgatott. Letta a park fái felé irányította a gépet. Remélte, nem vették észre őket. Mindig a fák takarásában repült, a végén már alig embermagasan a f ű fölött. Néhány sötét folt mozdult hátra alattuk – bokrok lehettek. Aztán el őttük a fák fala magasodott. Az asszony körbefigyelt, majd lassan letette a gépet. A motor alig hallható surrogása is elhalt. Amikor kinyitották az ajtókat, beáramlott a leveg ő. Másféle volt ez, mint amit eddig a kráter mellett érezhettek. Itt földi és marsi növények illata, a f ű szaga, a fák kérgéb ől még áradó meleg lebegett. – Maradjon itt, ügyvéd úr. Bart, gyere. Rafael nyugtalan mozdulatot tett, mintha vissza akarná őket tartani. De Letta még odasúgta:
– Itt várjon ránk. Ha meggy őződünk róla, hogy tévedtünk, vissza jövünk és elrepülünk. elrepülünk. Senki sem tudja meg, meg, hogy itt jártunk. És a két alak elt űnt a sötétben. – Kevin úr! – Itt vagyok – a felügyel ő felkattintotta a lámpát. íróasztalát és a térképet, amely felé a székét fordította, halvány fény öntötte el. A rádió, a telefonok, a videotelefon kis fülkéje is hallgatott. A szoba meghitt csöndjében olyan jól tudott gondolkodni – eddig. De most Holl jött be, és emiatt fényt kellett csinálnia. Sejtette, elröppent a hangulat, elmélkedésre ma már aligha jut ideje. Holl maga is megérezhette a szentélyhangulatot, mert léptei lelassultak és olyan testtartással lépegetett közelebb, mint aki nagyon is érzi: jelenléte fölösleges. „Pontosan így van", tette hozzá gondolatban a f őnöke, de persze egyetlen szóval sem jelezte volna ezt. A hivatalban voltak, és maguk kreálta munkaid őben – odakünn már bealkonyodott. Elmehettek volna haza, de Kevin ötlete volt, hogy maradjanak. Sejtette, valami történni fog. És Holl hangja már a küszöbről jelezte, hogy igaza lett. – Felügyel ő úr... A bemérések szerint Dorgék légitaxija elhagyta eddigi helyét. A fiúk m űszerein világosan látható, hogy berepültek az intézet parkjába. – És...? – Semmi és, uram. A járm ű a park egyik pontján mozdulatlanul várakozik. A jelek szerint otthagyták. Még nem tudtuk megállapítani, vajon kiszálltak-e bel őle mindnyájan, vagy éppenséggel ott lapulnak és nem mennek sehová... – Ha jól tudom, a felszereléshez infratávcsövek és -érzékel ők is tartoznak! – Most vetették be őket, uram. Amint eredmény lesz, szólok. A légitaxi utasainak testh őmérséklete valóban árulkodó jel lehet. – Holl még állt, aztán halkan kérdezte: – Nem teszünk semmit? – Még korai lenne. – Kevin nagyon határozott volt. – Behatoltak egy magánterületre! – tüzelte Holl. És ismét úgy nyúlt a bajuszához, mintha attól tartana, leesik. Két ujjával simított rajta egyet, szinte „visszaragasztotta" a helyére. Kevin most nem figyelt fel erre, töprengve nézett maga elé:
– Nem tudják még, hogy minden lépésüket figyeljük. Abba a légitaxiba, amit a szállodában rendeltek maguknak, egy rádióadót szereltünk be. A jelzések egyértelm űen foghatók. – És ennyi elég lesz, uram? – Meg kell tudnunk, mire mennek. – Veszélyes lehet – így Holl. Kevin vállat vont: – Senki sem kényszerítette őket semmire. Maguk keresték a veszélyt.
Sybben egy jeltelen ajtón nyitott be. Ez a m űtő és a kis gyógyszerraktár mellett volt. A kis el őtérben ismer ős műanyag dobozokat látott. Ilyenekben tartják az intézeten belül éppen elkészült CERB-gyógyszereket. Bár azon lehetne vitatkozni, valóban gyógyszerek-e ezek. Vagy csak „szerek". Sybben egyszer hallott az étkezdében egy vitát két asszisztens között. A férfiakat csak látásból ismerte; amir ől beszéltek, nagyon érdekes volt. A CERB-készítmények sorsáról akkor Sybben is sokat megtudott. Az agy stimulálása, vagy lefékezése... A kétféle hatás akkor, hónapokkal ezel őtt még csak elméletileg létezett, az asszisztensek is így tárgyaltak róla. Erkölcsi és társadalmi aspektusokat vetettek fel. A t őlük pár méterre ülő Sybben viszont már tudta, hogy végéhez közelednek az állatkísérletek, és a kétféle szer valójában már majdnem megvalósult, létezik... A kísérletsorozatokból számára egyértelm űen kiderült Hurlov célja. Szóval itt végezték az emberkísérleteket...? Valaki egyszer azt közölte, hogy az alanyok önként jelentkeztek, aláírták az ilyenkor szokásos nyilatkozatot és nagy pénzeket kapnak az intézett ől. Ugyanakkor Sybbennek halványan rémlett, hogy a marsi törvények éppenséggel nem egyértelm űek ez ügyben. Valaki azt fejtegette, hogy csak az agykísérleteket tiltják. Mások szerint csupán bizonyos agykísérleteket. Senki sem tudta pontosan, mi az igazság, de az világos volt, hogy az ilyesmiket nem az alkotmányban szokták lefektetni. így javarészt a szakemberek is homályban tapogatóztak.
í
Az új helyiségben leginkább a csönd lepte meg. Mégis az volt az érzése, hogy nincs egyedül. A sötétséget nem oszlathatta el – szélesen terjengett, csak önnön szemének fénytelen szikráit vélte látni maga el őtt. Miért nincs itt kapcsoló...? És hirtelen lélegzést hallott. Alszik itt valaki...? Lába egy bútordarabnak ütközött. Talán kerekes ágy volt, mert elmozdult. Tétován utánanyúlt – és akkor valami meleget és puhát érintett. Az a másik test gyors mozgásba lendült. Éles kiáltás törte meg a csöndet, ütés érte a férfi vállát, aztán a mellét... Rekedt horkanással ugrott hátra. „Olyan vagyok, mint egy állat, úgy viselkedem!", futott át a fején a csöppet sem ideill ő gondolat. Nem tudta, mit tegyen. A homályban nagy karmai n őttek az ismeretlen veszélynek... Hátrafelé tapogatózott. – lii-éééé! – sikoltotta valaki agresszíven, és a közeled ő zaj megrémisztette a férfit. Ugyanakkor az agyában már csak egy parancs élt: meg kell tudnia, ki ez. Soha nem bocsátaná meg, ha éppen Tiranda lenne, a keresett fekete lány. Ha elmenekül, már nem lehet biztos benne. Végre a másik oldalon a falnál talált egy kapcsolót. Tompa fény gyúlt ki a szoba egyik sarkában. Ahogyan sejtette, kerekes ágyon feküdt egy férfi. Jó er őben volt, nem is emlékeztetett arra a másikra. Nyúlt volna Sybben után, de emez elmenekült. Becsapta az ajtót, a fényt sem oltotta el. Halványan motoszkált az emlékezetében: Botvar szerint bizonyos esetekben a CERB-szer hosszas alkalmazása után zavarok támadnak az érzékszervekben, különösen a látóidegekben, és az egyensúlyi szervekben. Hogy ezt csökkentsék, a betegeknek feküdniök kell és naponta sok órát töltenek sötétben. „Betegek? Inkább kísérleti alanyok", gondolta. A keskeny folyosón egy takarítóautomata haladt, középen, pontosan egyenl ő távolságra a falaktól és nedves vegyszernyomot hagyott maga után. Biztosan fertőtlenített is egyúttal. Sybben kikerülte. Már csak egyetlen ajtó volt a folyosón. Benyitott. Itt halvány fények égtek. De ugyanakkor – miel őtt megszemlélhette volna az ágyon alvó alakot– valamit hallott. Megismerte Botvar hangját. A szíve ismét felszökött a torkába és nem tudta, mit tegyen. A folyosóra kimenni már veszélyes lett volna. Közeled ő árnyék vetült a falra... Onnan jönnek. Az ellenkez ő irányba futni sem lehet,
akkor is észreveszik... Becsúszott hát a szobába. A sarokban állt néhány bútordarab, nem is volt ideje megnézni őket, műszertartók lehettek. Mögéjük guggolt és csaknem rosszul lett az izgalomtól... Nyílt az ajtó. Botvar és asszisztense lehettek. A doktor hangját kétségkívül felismerte. A másik egyetlen szót sem szólt. De Botvar beszélt valakihez, biztosan nem volt egyedül. – Ez itt rendben rendben van – mondta. – A nyugtatók hatottak. hatottak. Egyel őre nem lesz vele gondunk. Lássuk az elektronikus rögzít őt... – Igen, két órával ezel őtt kapta a TRANKVIL– 10-est, elég lesz reggelig. Étkezésre egyel őre ne gondoljanak, majd azt is reggel. Előtte kérek majd egy gyors általános vizsgálatot a medicinrobotoktól. Csukódott az ajtó. Sybben nehezen lélegzett, meglazította a gallérját. Percekig nem mozdult. Botvar hát ma már nem jön ide... Felegyenesedett, közelebb ment az ágyhoz. Az öröm hullámai felcsaptak benne... A kísérleti alany ágyán Tiranda, a fekete b őrű lány feküdt.
Letta úgy ment el őre, mintha látna a sötétben. És Bart sejtette: anyja valóban jól lát. Jobban, mint ő. Nem is kellett szót vesztegetni a dologra; értette így is. Neki nem volt szüksége éjszakai éleslátásra, szeme eltompult a Földön. Nem használta, vagy csak nagyon ritkán éjszaka ilyen tökéletes sötétségben. Anyja viszont a Trendal bolygón nem számíthatott mesterséges fényekre, ha éjszaka kiment a házából. A trendali városkában – az egyetlenben, amely azon a távoli bolygón létezett! – éjszaka nem világították ki az egyetlen utcát. Nem volt pazarolni való energiájuk... – Amott van egy alacsonyabb épület – állt meg az asszony és suttogott. – Nem látom – felelte Bart hasonlóképpen.
– Nem baj. Akkor is ott van – felelte Letta komoran és tovább ment a bokrok között. Vagy húsz métert tettek meg, amikor Bart is kezdte kivenni a kocka alakú ház tömbjét, a körvonalait. Hamarosan megpillantották a f őépületet is. Lettát inkább az ösztöne vitte arrafelé. A f ű helyett hirtelen kemény aszfaltot éreztek a lábuk alatt. Valami surrogott. Letta már elt űnt a bokrok között, Bart viszont még ott volt. A homályból egy gyorsan közeled ő folt merült fel, és máris ott volt mellette. Fémes hang szólalt meg: – Őrautomata, Őrautomata! Ember a közelben, igazolja magát! Még csak ez hiányzott. Letta meglapult, csaknem a földön volt már. Persze, ha az automata fel van szerelve infraérzékel őkkel is, akkor a sötétben is remekül látja az embert. De egyel őre csak Bart „bukott le". A doktor összeszedte magát. Ha az automatának nincs hangazonosítója, talán szerencséje lehet... – Doktor Lens Botvar vagyok – mondta kemény hangon. Az automata hallgatott. A csend idegöl ő volt. Aztán a gép így szólt: – Azonosítás rendben. Haladjon tovább. Bart fellélegzett és kényelmesen indult. Nem sietett, id őt akart nyerni Lettának is. A gép eltávolodott. Letta is megkönnyebbült és a két alak – egybeolvadó h őfoltok voltak a gép infraérzékel ő képernyő jén – lassan ment a f őépület felé. – Látott engem is – súgta Letta. – De azt hitte, együtt vagyunk. Jó ötlet volt, hogy Botvarnak adtad ki magadat. Ő az intézet egyik vezető je, így a gép tőle már nem is kérdezte, ki az a második személy... Félelmük csökkent, és már majdnem a ház falánál jártak. Nem tudták, hogy a kertet őrző automaták minden azonosítást rádión jelentenek az intézet biztonsági központjába, ahol éppen Fitter volt az ügyeletes.
– Ébredjen fel! – súgta Sybben a lány fülébe.
Tiranda meg sem mozdult. A férfi tanácstalanul kinyújtotta a kezét. Tirandára egy eléggé egyszer ű szabású hálóinget húztak. Aludt. A férfi még egyszer e gyszer megrázta: – Tiranda...! Ébredjen fel! – már nem voltak kétségei, hogy a tévéből látott arcot látja maga el őtt. Ez az a lány, aki nyomtalanul eltűnt. Mit keres hát itt...? Talán önként jelentkezett emberkísérlet alanyául? A törvények szerint az intézetnek ezt azonnal jelentenie kellett volna a hatóságoknak. Ha mégis keresi a lányt a rend őrség, akkor ez azt jelenti; Hurlov parancsára hallgat az intézet. Csak ő adhat ki ilyen utasítást... Sybben ismét érezte, mekkora gy űlölet halmozódott fel benne mostanában. A rend őrségi körözés csak azt jelentheti: a lány akarata ellenére tartózkodik itt. Vagyis... emberrablás történt!... Az egyik legnagyobb b űn, amit ember ember ellen elkövethet! – Ébredjen fel! Tudta már, milyen nyugtatót kapott a lány és éppen azon töprengett mivel semlegesítheti a TRANKVIL– 10-es hatását, amikor Tiranda megmozdult. Kinyitotta a szemét. Er ős testalkatára úgy látszik még nem túlságosan hatott a nyugtató... Sybben reményei hamar szétfoszlottak. A lány csak motyogott: – Kicsoda maga... hagyjon aludni... aludni... – Nem alhat, nem érti? Veszélyben van! Magát akarata ellenére hozták ide, biztosan! Mondja el, hogyan volt! És menjünk innen! Tiranda egyik utasítást sem tudta teljesíteni. Felült ugyan az ágyon, de kábultan nézte a férfit, a szeme le-lecsukódott. Nem is értette, mit mond neki ez az ismeretlen. is meretlen. Sybben hát döntött. Az ágyat otthagyva, a szoba melletti másik kis helyiségbe nyitott be. Az ajtót ugyan zár védte, de Sybben, mint a személyzet tagja, ismerte az egyszerű kis kódot. Beütötte a kicsiny színes klaviatúrán a 323-as kódot. Már egy éve volt ez a betegek által nem ismert kód az egész épületben. A másik helyiség asztalán gyógyszerek és eszközök álltak. Néhány sürg ősségi, készenléti eszközt is látott. Lehetséges, hogy a „kísérleti alanyok" kárt tesznek magukban? Vagy baleset érheti őket...? Volt még kötszer is és hordozható kisképerny ős kéziröntgen-készülék kéziröntgen-készülék is. Ezek minden eshet őségre felkészültek.
A tekintete az ismer ős dobozokra tévedt. CERB-készítmények... Sybben agya gyorsan vágott. Megint olyan izgatott lett, mint utoljára gyermekkorában volt, valamely csínjének elkövetésekor. Agyába villant a merész ötlet. A szemtelenség teteje lesz, tudta jól. De éppen ezért nagyon érdekelte és izgatta a dolog. így visszafizethet Hurlovéknak mindent...! Reszkető kézzel tolta odébb a dobozokat. Igen, ez az... A személyzet is félt Botvartól, még inkább a professzortól. Tudják, néha egypercnyi késésért leszidják őket. Ezt megel őzendő, idekészítettek már mindent, amire valaha is szükség lehet. A kísérletekhez is, amiket biztosan holnap akartak elkezdeni... Sybben valósággal rávetette magát a dobozokra. A CERB-mínuszosokat félredobta, kivette a CERB-pluszt, a stimulálószert, és máris elindult vissza a szobába egy b őr alá befecskendez ő készülékkel a másik kezében.
– Hamar visszajött a kertb ől, doktor úr – mondta Fitter. A központi biztonsági rendszer képerny ői előtt ült a f őépület földszintjén. Éppen videotelefonon beszélt Botvar doktorral. Fitter ötpercenként pillantott a fali digitális órára. Most tizenkilenc harminc kett ő volt. Hamarosan kezd ődik a marsi négyes csatornán a híradó, azt mindig megnézi. De ideszólt a doktor és megkérdezte, minden rendben van-e. Botvar doktor szórakozottan hümmögött valamit és kikapcsolta a készüléket. Fitter mondata csak némi késéssel juthatott el a tudatába, mert egy perccel kés őbb ismét hívta a biztonsági központot: – Mit mondott az imént, Fitter? Milyen kertr ől beszélt? – Kert vagy park, doktor úr... Mondom, ilyen gyorsan vissza tetszett jönni kintr ől... Botvar hátán végigfutott a hideg: – Én, a parkban? – Az imént jelentette egy őrautomata, hogy igazoltatta önt, uram. Én mindig is mondtam, hasznos jószágok ezek a robotok... – Fitter! – kiáltotta Botvar. A hangszínéb ől még ez a primitív alak is megértette, történt valami. Elhallgatott. Kamerákon és képernyőkön keresztül nézték egymást. Botvar kitört:
– Nem jártam a parkban ma délután! Ebéd óta ki sem dugtam az orromat az épületb ől! Sőt, már reggel óta itt vagyok megszakítás nélkül, érti, Fitter...? Végre felfogta. Az egyik készülék felé intett, mint aki most érti meg, hogy hamis jelentést kapott. Tragikusan ostoba kifejezés jelent meg az arcán. Botvar hamarább döntött: – Várjon meg ott, azonnal megyek! Addig ne csináljon semmit! Nehogy elkövessen valami ostobaságot...! – a képerny ő kihunyt. Fitter tudta, a doktor perceken belül ott lesz. Még egy kicsit meg is könnyebbült, hogy addig sem kell tennie semmit. De aztán teljes mélységében megértette, mit jelenthet a dolog, és a hideg kezdett futkosni a hátán. Valaki van a parkban, aki biztosan rossz szándékkal közeleg. Hisz ha nem így lenne, nem közölt volna hamis adatot az őrautomatával... Ő, Fitter, kezdett ől mondta a doktornak, sokkal jobb gépeket kell szerezni. Az olcsóbb automatákból sok olyasmi hiányzik, ami manapság nélkülözhetetlen az őrzési és biztonsági technikában. A hangidentifikátor, például. Még jó, hogy van kétoldalú rádiókapcsolat köztük és a központ között. Gyorsan ellenőrizte, most hol is vannak. A kettes gép javításban, az egyes és a hármas vannak csak odakünn a terepen. Az egyes a f őépülettől nyugatra, a hármas északkeletre. Már nyúlt volna a parancsadó kódjához, de eszébe jutott Botvar. és nem tett semmit. Az emberi őrszemélyzet itt van nem messze. Pár szobával odébb most vacsorázik az a három ember, aki éjszaka az objektumot őrizni szokta. Jött a doktor. Lihegve esett be a küszöbön, és még maga sem döntötte el, most önmagához vagy Fitterhez szól: – Nem értesítettem a professzort... egyel őre. Talán elintézzük a dolgot, miel őtt megtudja. Mégis jobb, ha már a kész és megnyugtató eredményt jelentjük neki... – Mit tegyünk hát, uram? – kérdezte Fitter alázatosan. Még ez az ember is érezte, hogy a következ ő órában nem lesz könny ű dolga. – Riassza az embereket! Jöjjenek ide azonnal, és máris indulunk ki! Az őrautomatáknak is parancsolja meg, hogy idegen behatolókat keressenek!
– Az éberségi fokozatukat egyesbe kapcsolom – mondta gyorsan amaz. – Ilyen állapotban még egy madár röptét is azonnal jelzik. De ki marad a központban? – Senki! Most a leglényegesebb, hogy elkapjuk őket, mielőtt behatolnak a f őépületbe! – kiabálta Botvar idegesen. Körülbelül sejtette is, kik lehetnek azok a behatoló idegenek.
Letta tudta: ez az az épület. Bár B ár nem tudhatta, hol keressék, akiért idejöttek. Hiszen éppen úgy lehet a f őépületben, mint valamelyik első látásra jelentéktelennek tetsz ő oldalsó házban. Nem is beszélve valamilyen alagsorról, föld alatti szintr ől... Nagyokat lélegzett. Futva jöttek idáig és most meglapultak a falnál. Bart magában már elátkozta a percet, amikor hagyta magát rábeszélni erre az „akcióra". Idegenkedve nézett körül. Ez nem az ő világa volt. Éjszaka a Marson, mások földjén? Illegális behatolás közben? Mi történik itt valójában? – Ott egy ajtó – súgta Letta és el őre osont a falnál. Ha valamit meg akarnak tudni, be kell jutniok. Bart is erre gondolt, de a maga óvatos módján rögtön hozzátette: bejutni nem elég. Utána majd ki is kell onnan jönni...! Szerencséjük volt. Miel őtt a közelbe értek volna, megnyílott az az ajtó. Fény gyúlt a bejárat fölött. Letta és Bart egy bokor mögött lapult. Négy vagy öt férfi jött ki, fojtott hangon beszéltek, aztán két csoportra oszolva elindultak. Az egyik balra, a másik jobbra kerülte meg az épületet. Alig t űntek el, Letta felemelkedett: fele melkedett: – Gyere... Most szépen besétálunk. Bart ezt ugyan nem hitte – de valóban így történt. Tíz másodperccel kés őbb már a f őépület halljában voltak és senki sem látta meg őket.
Tiranda furcsán érezte magát.
Soha nem tapasztalt még ehhez hasonlót. Nem is tudta mihez hasonlítani; minden olyan új és másféle volt. Saját teste és tudata szolgált most meglepetésekkel. El őször beleszédült, az ágy hajóvá változott alatta, hullámok dobálták. De ez hamar elmúlott és helyette még furább érzések uralták el. Kristályosodott a tudata. Lassan élesebb lett még a látása is – mint amikor az objektívet közelítik a valódi céltárgyhoz. Ugyanígy élesedett agyában minden gondolat. Sőt, újak is születtek, és meger ősödtek, majdnem azonnal. Egyre jobban látta saját helyzetét, helyzetét, a szobát, s őt olybá tűnt, mintha látná a világ összes szobáját, táját. Megrázta a fejét. Még lelki szemei el őtt kóvályogtak a látványfoszlányok; földi és marsi tájak, égbolt kékje, csillagok, tengerek... De aztán egyetlen könnyed, ki sem adott parancs hatására a saját mostani helyzetére koncentrált. Egy szobában volt, azt látta rögtön. Kitisztult az agya. Egy férfi volt mellette. – Kicsoda maga? – kérdezte. Bár nem akarta, hangja ellenséges lett. Sybben tulajdonképpen nem készült fel erre a kérdésre. Önmaga számára tisztában volt saját szándékaival. Ám Tiranda idegen volt, és bizalmatlanság sütött szép fekete szeméb ől. A férfi máskor gyönyörködött volna a lányban, hisz az nagyon csinos volt. De most nem látszott annak. A sors elbánt vele és megalázta. Szenvedés ült az arcán – egészen eddig. A változás azonban gyors és szembeszök ő volt, Sybben nem is látta. Zavarba jött: – Itt dolgozom, és... szóval, láttam a körözést a tévében. Maga nyomtalanul elt űnt és keresi a rend őrség. – Elraboltak – mondta a lány. Hirtelen megjelent emlékezetében az a múltkori látvány. Mikor is volt...? Nem tudhatta, hiszen kés őbb elkábították. Ez a kábultság még mintha most is benne lenne az agyában, nem könny ű visszaemlékezni a részletekre. Egy ház mellett ment, a városban. Mi is a neve? Igen, Granbur. Valaki ráköszönt a háta mögött, és amikor megfordult, már nem volt esélye. Ketten voltak, az egyik lefogta, a másik egy tenyérnyi kis szerkezet segítségével azonnal kábító injekciót l őtt be a karjába, a b őre alá. Még úgy érezte, elmozdulnak a házak és rázuhannak a falak, aztán maga is zuhant valami folyamatosan sötétül ő szürke mélységbe,
ahonnan – úgy érezte egy villanásnyi ideig, amíg egyáltalán érzett valamit – már nem lesz menekvés... De most itt volt. Felült. Fizikai ereje is visszatért, a kábítás bilincsei lehullottak róla. Kutatóan nézett a férfi szemébe. Rokonszenvesnek tetszett, mégis ideges volt. – Tudom. Én Sybben vagyok, az állatkísérleti laborban dolgozom. Ide tilos belépnem. – Mégis itt van. – Igen, mert... Kiszabadítom magát – mondta ki végre. Milyen egyszerűen hangzott, és mégis milyen regényesen! Mint egy kalandos videofilmben. Ahol merész tekintet ű, mindig szuperizmos műfogsoros fiatalemberek mondják ezt hasonlóan daliás, mégis n őies külsej ű hölgyeknek. Nézték egymást. Tiranda máskor talán nem hitt volna ennek a bejelentésnek. Nem ismert senkit elrablói közül, s őt, eddig nem is volt alkalma megszemlélni őket. Mi van, ha ez is egy közülük...? Ha valami tesztet rendeznek most neki, vagy csapdába akarják csalni...? De aztán arra a belátásra jutott, úgyis csapdában van, és ki kell törnie belőle. – Mi a terve? – kérdezte gyorsan. A szeme ide-oda ugrált már felmérte a helyiséget, az ajtót, a bútorokat. – Kimegyünk. Ha sikerül kijutnunk az épületb ől, akkor már könnyebb dolgunk lesz. Tirandának emlékei támadtak. Váratlan rohantak rá. Hirtelen, mintha az agya még nagyobb sebességre kapcsolt volna. Meg is jegyezte, lelépve lelépve az ágyról: – Furcsán érzem magam. Többet tudok, és többre vagyok képes, mint máskor... – Majd később elmesélem, miért – szakította félbe a férfi. Tiranda térdig ér ő hálóingfélét viselt, mezítláb volt. Sybben sehol sem látott papucsot vagy cip őt, azonnal meg is feledkezett róla: – Mennünk kell, gyorsan! – Várjon – Tiranda maga elé nézett, agya már jobban m űködött, emlékezett: – Én kerestem valakit, mikor elraboltak. Most már sejtem, őt is ide hozhatták, akárcsak engem... Megvan! Egy n őről van szó, Lisa Travini a neve!
– Nem ismerem – mindez Sybbent egy csöppet sem érdekelte, szeretett volna minél el őbb eltűnni innen. – Gyerünk! Magát kell kivinni innen, ne húzza az id őt! Elkapta a lány kezét és máris a folyosón voltak. Tiranda semmin sem csodálkozott. Az agya rengeteg lehetséges változatot vetített eléje, most például a térr ől, amelyben mozogtak. Bármit látott volna, azt hihette, az imént már látta valahol. Akár egy röntgenrajzon, úgy látta maga el őtt az emeleteket, lépcs őket, liftaknákat. De nem maradt ideje sem, hogy ezen csodálkozzon. Természetesnek t űnt a dolog. Követte Sybbent. Sugárzott valami jó a férfiból, és érzett némi rosszat is. Miért segít neki ez a vadidegen? Egyszer valahol lapultak egy folyosó végén, Sybben éppen kilesett, aztán hátranézett, tekintetük összeakadt – valami mást is látott a szemében. Ez az ember csodálja őt. Tetszik neki? Szélvészként rohantak tovább. A másik folyosón Tirandában ismét felébredtek az emlékek. – Itt kell lennie annak a másik n őnek is! Travininak! Nem látta? – Van néhány páciens. Önként jelentkeztek j elentkeztek agykísérletekre – lihegte a férfi. – Úgy mint én, igaz...? Travini is nyomtalanul t űnt el, őt is keresi a rendőrség! – Honnan tudja? – Mi is őt keressük! – Ki az a „mi"? – Nem voltam egyedül – felelte a lány haragosan. – Mégis elrabolták... Gyerünk innen! – tovább húzta volna maga után Tirandát, de a lány megmakacsolta magát. Agya megfeszítetten dolgozott. Maga elé képzelte az emeletet, látta eddigi útjukat. Körülnézett. Egy folyosó kanyarulatában álltak éppen. Takarítóautomata állt kikapcsolva, és valahol csattanás... Egy ajtó. – Jönnek! – Sybben meglapult, a falhoz rántotta a lányt is. Felnézett és rémülten vette észre, hogy a mennyezeten egy kis kamera éppen feléjük fordul... – Nagyon nyugodt, uram – kockáztatta meg Holl.
Kevin helyesl őleg bólintott, bár belül valósággal forrongott. Észrevette, hogy mostanában egyre jobban megy neki az érzelmek elrejtése, legalábbis ami a munkatársait illeti. El őttük könnyebben megjátszotta magát. Otthon ez nem sikerülhetett. Új felesége – alig két éve éltek együtt – már nagyon is kiismerte Kevint, el őtte nem játszhatta meg a kemény férfit. Aki nem is volt. Pedig rend őrként természetesen ilyen és csak ilyen szeretett volna lenni. – Pedig odabent... ki tudja, mi történik? Holl láthatóan uszította őt, amin Kevin eléggé csodálkozott. Aztán odapillantott és látta, hogy munkatársa eléggé nyugtalan. Holl ezt már nem is titkolta, vészmadár lett bel őle, hangja magasabban szólt, ami már önmagában is pánikot sugallt: – Azok ott gyilkosok is lehetnek, ha valóban ott tanyáznak... Akik megölték Letentort, és elrabolták a fekete lányt... – Akinek a sorsát, úgy látom, különösképpen a szívén viseli – jegyezte meg f őnöke. Holl elhallgatott, ajkát rágta, de néhány másodperces intenzív töprengés után föltalálta magát: – Természetesen, hiszen Dorgékkal együtt szinte ránk bízta magát. Mintegy felel ősséget vállaltunk értük, amikor közös akcióba bonyolódtunk... – „Szinte" és „mintegy"...? Nem kedvelem ezt a ködös nyelvezetet, Holl. Azonkívül ne felejtse el, törvény is van a világon. Amit nekünk, a Szolgálatnak akkor is be kell tartanunk, ha senki más nem tartja be ezen a rohadt bolygón! – ezt már valósággal ordította. A nyugalom máza lepattant róla, nem volt már ereje, hogy tovább tettesse magát. Nagyokat szuszogott: – Szóljon a fiúknak, adjanak képet az intézet parkjáról! – No végre, legalább történik valami.., – morogta Holl és visszaült a helyére. Szája elé húzta a mikrofont.
– Hol vagyunk? – kérdezte Bart. Anyja nem válaszolt. Letta Dorg a falnál állt. A m űmárvány padló hideget lehelt. A liftekre nem számított, sejtette, azokat
távolról is irányithatják. Más sem hiányzott, mint hogy azok az őrök, akiket az el őbb láttak kirohanni, visszajöjjenek és elfogják őket a liftekben. Bart lihegve támaszkodott a falnak, megismételte volna kérdését, de Letta csak intett és egy mellékfolyosóra húzta a férfit. Valaki közeledett. Már hallották is – lépcs őn jött lefelé, jellegzetes léptekkel. Egy id ősebb asszony volt, éppen távozott. Laboráns vagy másféle dolgozó lehetett...? Nem tudták. Az asszony kiment a f őbejáraton. Akkor Letta már tudta azt is, hol van a lépcs ő. Manapság ezeket ritkán használják, eldugva építik meg valahol a hátsó frontokon. A marsiak többsége élni sem tud liftek nélkül... – Gyere – határozottan indult. Bart követte. A férfi agyában furcsa gondolatok forogtak. Amit tettek, nem éppen etikus dolog, ráadásul nincs kizárva, szembekerülnek a törvénnyel is. Eddig kétszer is; amikor berepültek az intézet parkjába, és most, amint hivatlanul és engedély nélkül átlépték az épület küszöbét. Ilyenkor estefelé igazán nincs félfogadás. Ugyanakkor a férfi megint maga el őtt látta azt a pillanatot, amikor rál őttek. Merénylők akartak végezni vele. Hidegvér űen megölték volna. És ha így van, akkor nem ok nélkül van ő most itt. Azok, akik tudomást szereztek róla, hogy ő anyjával az elt űnt Lisa Travinit keresi, azok gyilkolni is képesek. Valami miatt nagyon fontos nekik ez az ügy, olyannyira, hogy gyilkosságok elkövetését ől sem riadnak vissza érdekében. Tehát féltheti az életét. És az anyjáét is. Akik egy ízben már hidegvérrel rál őttek, másodszor miért haboznának...? Annál is inkább, mert most íme, ők maguk jöttek el ide az oroszlán barlangjába. Ha csakugyan ez a barlangjuk... De erre utaltak már bizonyos jelek. A lépcsőn mentek, óvatosan. Letta arra figyelt, nem hall-e valami zajt. A nagy házban csönd volt. Vagy mégsem...? Ösztönei arra intették, vigyázzon. Az els ő emeleten technikai zajt hallottak. A falak mögött gépek zümmögtek. Egy légkondicionáló nem csapott nagy zajt, de egy másik gép – alighanem az energiarendszer része volt– jóval hangosabban zúgott. A lépcs ő hátsó traktusában biztosan nem dolgozott senki. Itt nyugodtabban lépegettek. Bart a második szint felé vette útját, itt megel őzte anyját is. De még nem volt a fordulóban, amikor lentr ől neszt hallottak. Mintha
egy futó lábpár közeledne. Letta a falhoz lapult, Bart viszont kilépett a második szintre és elt űnt egy fal kiszögellése mögött. Letta egy teljes percig állt, amíg a zaj el nem halt. Ám amikor ismét elindult, a zaj ismétlődött. Bart valami furcsát érzett. Mintha... mintha közeledne valaki. Érzékszervei azonban semmit nem tapasztaltak; hiába nézett körül, senkit sem látott, hallani sem hallott semmit. A folyosó üres volt. Azt a másik ajtót túl kés őn vette észre. Nesztelenül nyílott, és amikor az orvos éppen háttal állt neki, egy fekete ruhás, sovány alak csúszott ki a nyíláson. Máris ott volt mögötte, lépteit sem hallhatta Bart. Az ismeretlen egyszer csak ott volt a férfi mögött és Bart csak annyit érzett, hogy egy hideg tárgyat nyomnak a nyakához. Csak sejthette, hogy az egy fegyver. Lézerpisztoly... – Ha megmozdul, lelövöm – suttogta az ismeretlen és Bart érezte, hogyan fagy meg ereiben a vér.
8. ÖSSZECSAPÁS
– Mire vár? – kérdezte Sybben dühösen. Bármennyire is rokonszenvesnek találta a lányt, most az mégis idegesítette. Tiranda is a kamerát nézte. A kicsiny készülék abbahagyta a forgást és rászegez ődött Sybbenre. A férfit valósággal hipnotizálta, mint madarat a kígyó. Tiranda a takarítóautomatához lépett. Nem ismerte ezt a típust, nem háztartási robot, hanem ipari méretekben használatos gép volt. A lány azonban csak egyetlen pillantást vetett a kapcsolótáblára, aztán az ujjai máris a szenzorok fölött vibráltak. Azel őtt soha nem ment neki ilyen könnyen egy gép beprogramozása. Most egy pillanat alatt sikerült. A gép elindult. – Megőrült? – kérdezte Sybben er őtlenül. Nem mozdult a gép látóteréből. Még az is eszébe jutott: jó, hogy csak ő van a képerny őn, amely feltehet ően a biztonsági szolgálat szobájában ragyog most. Ő végül is idevalósi, az arcát még az identifikátorok is képesek felismerni, nem is beszélve az emberi személyzetr ől. Tiranda felállt a gépre, így elérte a mennyezetet is. Hálóinge felcsúszott a combján, amikor mindkét kezével ágaskodott... Sybben lekapta tekintetét a kameráról, odanézett, látta a szép vonalú, izmos combokat, szótlanul nyelt egyet. A takarítógép éppen ott állt meg, ahol kellett. Tiranda két er őteljes mozdulattal kicsavarta helyéb ől a kamerát, az a kezében maradt. Sybben végre felfogta: a CERB-plusz szer, amit beadott a lánynak, igencsak éleslátóvá tette Tirandát. És úgy látszik, fizikai er őnlétét is fokozta! Siettek a másik kanyar felé. Valahol a közelben léptek dobogtak. A férfi nem is nézett a legközelebbi ajtóra, amikor benyitott. Berántotta Tirandát is. A lány lihegve szorult a falhoz, hallgatózott. Sybben körülnézett. Ismerősnek tűnt a helyiség, ma már járt itt. Az egyik betegé...? A világítás normális volt, a bútorok – akár egy kórházban, ahol minden
betegnek külön szoba jár, ezt a Marson már réges-régen törvénybe iktatták. A folyosón közben futó léptek dübörögtek el. Tiranda tudta, hogy felfedezték őket. Az a kamera mégis mutatta Sybben arcát, valahol...? Megfordult. Az ágyon egy harmincas n ő feküdt. El őre-hátra dülöngélt és bár feléjük nézett, aligha látta őket. A szája mozgott, de hang nem jött ki a torkán. Sybben Tiranda elé állt, talán ő is az ajtóhoz igyekezett, de a lány eltolta maga el ől és nézte azt a n őt... – Állj! – parancsolta. – Őt is magunkkal visszük. Ez már tiszta őrület! Hiszen még az sem biztos, ők ketten kijutnak-e innen valaha is, élve...! Sybben döbbenten nézett a lányra. Végre megértette: – Őt kereste?... – Igen. Ez Lisa Travini – mondta a fekete lány határozottan.
Bart mozdulni sem mert. Soha nem hitte volna, hogy egy ilyen fegyver közelsége milyen bénítóan tud hatni rá. A tagjait sem tudta mozdítani. Az a valaki ellenség volt, efel ől nem volt kétsége. Ösztönösen is érezte a bel őle áradó ellenszenvet. Ez az ember kegyetlen volt és élvezte, hogy valakit elfogott. Hogy az idegen az áldozata lehet. Letta még a kiszögellés mögött volt. Valamit hallhatott, mert nem bukkant el ő. Bart figyelmeztetni akarta, de mire akarata legy őzte torka gátját, Letta máris el őbukkant. Nem jött üres kézzel. Ruhája felső részét, afféle mellényt, amit még a szállodában vett magára, mert hűvösnek ígérkezett az este – egyetlen mozdulattal dobta d obta oldalról az idegen fejére. Amazt nagyon meglepte a dolog, szabad kezével Bart karját markolta, a másikban a lézerpisztolyt szorongatta. A ruhadarab a fejére szorult. Mindkét kezével odakapott, közben ujja a kioldógombra szorult. Lilás, t űvékony fénysugár csapott ki, a ruhát kiégette, de ugyanez játszódott le a folyosó műanyag falán is. Füstcsík csapott fel. Letta akkor már ott volt mellette. Bart, amint amaz elengedte, mintha megszabadult volna a varázslattól. A félelem páncélja azonnal lehullott róla. Vaktában ütött el őször, egy kart talált el, aztán
vak düh gyűlt benne egy szempillantás alatt, már látta, hol a cél, lecsapott újra és újra. Letta akkor már a férfi fegyvert tartó karján csüngött, lefeszítette. A lézersugár még kétszer kiszaladt a fegyverből, ferde vonalat égetett a falba. Füst terjengett. Az egyik automata érzékel ő azonnal riadót jelzett valahol egy távoli központban, de mivel nagyon érzékeny szerkezet volt, „tudta", hogy ennyi füst nem t űzvészt jelent. Ennek megfelelően a jelzést nem továbbította a házat őrző elektronikus agy a granburi t űzoltóságnak. Letta oroszlánként küzdött. A támadójuk nem bírt a túler ővel. Bart filmekb ől látott mozdulatokkal osztotta csapásait, és maga is döbbenten tapasztalta: minden pontosan úgy történik, mint a filmekben. Az ütései nyomán gyengült az ellenfél, a fegyvert kicsavarhatta a kezéb ől, vigyázva, ne fordítsa maga vagy anyja felé a sugárvet ő csövet, míg a férfi ujjai is rászorulnak. Aztán övé lett a fegyver. Letta lekapta mellénye maradékát támadójukról. Amaz dühösen pislogott, de Bart er ősen fogta. Letta lihegett: – No... csak sikerült. Kicsoda maga? Beszéljen! A férfi hallgatott volna, de Letta elkérte a lézerpisztolyt a fiától és ráfogta. Vékony, bajuszos, most már ijedt kép ű harmincas fiatalember volt. – Ne, asszonyom, ne...! – szinte sikoltotta. – Csöndesebben! – Letta hallgatózott. Valahol valaki megy. Zúgás. Csak nem a lift indult el? Felfelé jön, vagy lefelé megy? – Én... itt dolgozom... Az őrségben. – Mit tudnak rólunk? – kérdezte gyorsan Bart és megszorította a karját. Amaz nem érezte ezt, csak a fegyvercs őbe nézett rémülten, a szája remegett: – Riasztották az őrséget, hogy valakik vannak a környéken. Vagy a parkban... Azt hiszem, egy automata őrrobot jelezte. Letta nem tudta, mihez kezdjenek most a férfivel. Bart esze gyorsabban vágott: – Kell itt lennie egy betegnek. Harminc év körüli n ő... Nem látta? – Itt nincsenek betegek. Ez egy kutatóintézet – mondta amaz és a fejét rázta. – Hol lehet?
– Hát... talán ezen a szinten. Merthogy ide tilos bejönni még nekünk is – találgatta amaz, segít őkészen. Letta látott egy ajtót. Nem tudta, hová vezet. Intett Bartnak, arra lökdösték foglyukat. Az asszony óvatosan benézett. Valami raktár volt, nem túl nagy szoba polcokkal a falak mentén. Bart belökte a bajuszost és utána szólt: – Maradjon csöndben, azt ajánlom. Ki ne jöjjön, mert itt alighanem lövöldözés lesz. Tudta, úgysem akadályozhatja meg, ha amaz mégis szökni akar. Sőt, egy telefon segítségével értesítheti társait. De nem állt szándékában használni a fegyvert. Bart erre nem lett volna képes. Az anyjával kapcsolatban err ől nem volt meggy őződve... A lézerpisztoly mindenesetre nála maradt. Letta már sietett a folyosón, az ajtókat nézte. Megint lépteket hallottak...
...Lépteket hallottak. Egy közeli folyosón szintén futott valaki. Vagy többen is voltak? Sybben nyugtalanul állt az ajtónál és hallgatózott, Tiranda közben Lisát próbálta talpra állítani. A n ő annyira kábult volt, hogy ez nehezen sikerülhetett. Végül a fekete lánynak támadt egy ötlete: – Jöjjön...! Adjon be neki valamilyen er ősítőt! – Nem lehet... nem tudom, milyen szereket kapott a nap folyamán. Előfordulhat, hogy valamelyik szerhez nem illeszthet ő az erősítő. Meghalhat! – suttogta hangosan Sybben. Tiranda ekkor az ő karjaiba tette a gyenge testet. Sybben csak állt, nézte Tirandát – miközben érezte Lisa melegét a ruhán keresztül. – Tartsa, kivisszük! – Hová...? – Csak el innen, minél messzebbre! – adta parancsba a lány és nagyon lassan nyitotta az ajtót. Akkor szólaltak meg a hangszórók az összes folyosón. Mindenfelől harsogta egy ellenszenves, parancsoló férfihang – A BETOLAKODÓKHOZ SZÓLOK! AZONNAL ADJÁK MEG
MAGUKAT, JÖJJENEK A LIFTHEZ! NE ÁLLJANAK ELLENT! NINCS SEMMI ESÉLYÜK! Fitter most komolyan dühös volt. A harag majd szétvetette. Érezte, hogy a mellében terjed egy nyomás, még jó, hogy a gyomrára nem ment le, mostanában azzal is voltak bajai. A feje fájt, ha eszébe jutott: mit szól majd mindehhez Hurlov professzor? És egy nagyon meglep ő érzés is felülkerekedett benne: a félelem. Ha kiderül valami, ő biztosan lebukik. Hiszen Botvar vagy a professzor egy percig sem haboznak majd, ha maguk kerülnek veszélybe... Elmondják majd, ki rabolta el a pácienseket, ki ölte meg Latentort, ki próbálta eltenni azt a férfit láb alól a városban, egy étteremben... Mindenért ő feleljen most? A kezében tartott miniat űr rádiókészülékben hallotta Botvar doktor ideges suttogását: – Idekint nincsenek...! Az infrák szerint egy légitaxi lebegett valahol a fákon túl, de amikor az embereink nagy zajjal odacsörtettek, a gép felemelkedett és elt űnt. Az őröket jobban is kiképezhette volna, Fitter! – Nem én képeztem ki őket... – védekezett volna Fitter. Ám úgy érezte, mást kell mondania: – Uram, most szólítottam fel a behatolókat, hogy adják meg magukat. De biztos benne, hogy itt vannak a házban? – Minden kamerát kapcsoljon be! – Minden képernyőn ott legyen a második szint! Ha ott nincsenek, akkor tovább, szintr ől szintre! De a második a legfontosabb, ne feledje! Fitter homlokát kiverte a verejték. Csak Hurlov, csak a professzor ne tudja meg, lüktetett agyában a félelem. Kik lehetnek ezek...? És minek törtek be az épületbe? Gyorsan bekapcsolta az összes kamerát, ahogy a doktor parancsolta. És az egyik nem adott képet. A férfi egy pillanatig meredten bámulta a sötét képerny őt. Ezek sohasem romlanak el! De most az ott olyan, mintha kikapcsolták vagy tönretették volna... Nem sokáig gondolkodott, azonnal beleszólt a rádióba:
– Őrség, a második szinten a C folyosóra menjenek! – Megyünk! – felelte valaki az éterben. A mikrofon volt ismét Fitter orra el őtt: – BETOLAKODÓK BETOLAKODÓK A MÁSODIK M ÁSODIK SZINTEN! ADJÁK MEG M EG MAGUKAT...! – Ez alighanem nekem szól. Csak azt nem értem, miért használ többes számot – morogta Sybben értetlenül. Hiszen csak ő egyedül jött be erre a szintre. De nem maradt ideje a töprengésre. Tiranda kitárta az ajtót. A megafonokban harsogó szövegre ügyet sem vetett. Csak annyit jelentett számára, hogy felfedezték ittlétüket: az ellenség tehát valahol a közelben van, vagy lesz mindjárt. Tiranda agyában villámgyorsan száguldottak a gondolatok. Még sohasem érzett ehhez foghatót. Különlegesen jó érzés volt. Még azt is hitte, hogy belelát ellenfelei fejébe, mert az ösztönei olyan képességeket szabadítottak fel, amelyr ől eddig fogalma sem volt. Ez is az övé, benne rejt őzött? Vagy csak most az övé? Talán mindenkiben megtalálható? Ha egy pillanatra megtorpant és behunyta a szemét, homályosan fényfoltokat látott a szemhéja alatt. Ezek a fényfoltok nem voltak túl világosak, de ő tudta: mindegyik egy-egy embert jelez. Embert, aki közeledik és nem volt kétséges, hogy a szándékaik ellenségesek. Az egyik... hol is...? Tőle jobbra lehetett, de fal mögött, mert homályosabb a jel. Vagy talán több fal is van még közöttük. Egy másik emelkedik, alig mozdul, és mégis jön fel alulról... – Sybben, a liftben jönnek! – elugrott a saroktól, megragadta Lisa egyik karját. – Siessünk! Futás...! Lisa szedte a lábait, de minden ötödik-hatodik lépésnél megrogyott gyenge volt. Sybben er őteljesen markolta a n ő derekát, egyik kezét a nyaka köré vetette. Egy még keskenyebb folyosóba jutottak. Sybben csapdától félt. Megpillantotta azt a négyszegletes átmér ő jű, javítóautomatáknak javítóautomatáknak fenntartott folyosót. Egyszer már elrejt őzött ide. De maga is érezte, nem ez a megoldás. A következ ő folyosó végén egy árny mozdult. Tiranda ezt is látta. Egyszer űen most mindent látott. Időben fékezett, a falhoz rántotta kísér őit. Így, amikor velük szemben el őbukkant egy férfi, már nem lephette meg őket. Szerencsére nem volt nála fegyver. Alacsony, ötven körüli, mélybarna b őrű ember volt kék egyenru-
hában. Ez lehetett az intézet őreinek ruhája. Tiranda hirtelen ellökte magát a faltól és valósággal repült, lábaival mindössze kétszer érintette a padlót. Akár egy hármasugró, száguldott a folyosó légterében. Olyan hihetetlenül gyorsan játszódott le mindez, hogy sem Sybben, sem az őr nem értették a dolgot. És egy másodpercnyi habozás elég volt ahhoz, hogy a lány megtáltosodva elérje az őrt. A testi erejét is megháromszorozta a CERB-plusz, hitte el végre Sybben. Tiranda tanult önvédelmi sportokat, mint annyian a Marson. Különösen mostanában volt ez divat a huszonévesek korosztályában. Az őr szerette volna elkapni a lány egyik karját, de mire mozdult, Tiranda megragadta az egyik vállát és hatalmas er ővel fordított rajta egyet. Az őr csak annyit érzett, hogy már háttal áll a leveg őből érkezett fekete ördögnek, és valami hatalmas er ő löki őt el őre. Még kitette volna az egyik kezét maga elé, a fal és feje közé – de már erre sem maradt id ő. Homloka nagy er ővel csapódott a m űanyag falhoz, és a férfi eszméletét vesztve rogyott a padlóra. – Gyerünk! Sybben tudatába még alig hatoltak el az események. Lisa csaknem kiesett kezeib ől, Tiranda is segített. – Valahol kell lennie egy lépcs őnek, – mondta a lány.
– Az egyik érzékel ő lézerfegyver használatát jelezte! – ugrott fel Holl, mint akit megcsíptek. Kevin is látta a maga képerny ő jén a jelzést, de először eszébe sem jutott, hogy ez az is lehet. A szerkezet a nagy mennyiség ű energiák 1 másodpercnél rövidebb idej ű felbukkanását regisztrálta. A halált hozó koherens fénysugár is ezek közé tartozott, mégha nem is vezetékes energiaforrásból állították el ő. A lézerpisztolyokat szuperelemek m űködtették, de így is gyakran cserére szorultak, hiszen még a másodpercnél rövidebb kisugárzások is elég nagy energiát vettek igénybe.
Kevin felállt. Holl már ott volt mellette. Kevin felkapta a rádióadót: – Akciócsoport! Hallanak engem? – Természetesen, uram– felelte egy hang valahonnan az éterb ől. Ők is érzékelték a lézerhasználatot; éppen az ő műszerük továbbította a központba a jelzést. – Készüljenek. Amint odaérek, behatolunk és véget vetünk annak a cirkusznak – tudta, nem ez a legmegfelel őbb kifejezés, de egyéb nem jutott eszébe. Aztán Hollra nézett: – Mire vár...? Hozza a fegyverét és utánam! – Sohasem találjuk meg! – kesergett Bart. A férfiban most reménytelenség ébredt. Nagyon szeretett volna segíteni anyjának és valamilyen módon tulajdonképpen Trinnek is. De ezek a szürkéskék, egyforma folyosók rossz hangulatot ébresztettek benne. Nem is szólva a veszélyr ől. Egy támadás már érte ma este. Vagy már éjszaka van...? Ablakot sehol sem látott. Beléptek egy helyiségbe. Túl kés őn hallották meg a zajt a hátuk mögül; mire Bart megfordult, három férfi nyomult a szobába. Letta egy vizsgálóasztal mögé vetette magát. Medicinrobotok fémes teste védte őt; tudta, nem habozhat fegyverét használni. A megafonok ismét üvöltöttek, de senki sem figyelt rájuk. A hetvenöt éves asszony fürge volt – gyorsabb, mint a fia. Figyelmeztető lövéseket adott le. A lila sugarak az ajtó körül táncoltak, sziszegve csaptak a fémre, m űanyagra. A férfiak – mind szürkés egyenruhát viseltek – ész nélkül vonultak vissza. Nagyon meglephette őket, hogy ellenfeleiknek fegyverük van. – Lökd be az ajtót! – kiáltotta Letta. Bart engedelmeskedett. Az asszony körülnézett: – Van itt másik kijárat is. Keress egyet, én én addig erre vigyázok! Hamarosan egy másik terembe léphettek. Minden idegszálukkal érezték, hogy a falak mögött követik őket. Letta néha megpördült, hisz nem tudta, melyik oldalról támadnak rájuk. Hirtelen kialudtak a fények. Tudták, ez nem lehet véletlen. – Ha infrájuk van, ránk találnak – jósolta j ósolta Bart. – Mi meg semmit sem fogunk látni... Várj, a szem megszokja a sötétet.
– De itt nincsenek ablakok, semmi természetes fény – mondta a fia. Hátukat egy falnak vetve hallgattak. Több irányból hallottak neszeket. A feszültség áthatotta őket, most talán még Letta Dorg is reszketett – de ezt semmiképpen sem ismerte volna el fia el őtt. Bart mélyeket lélegzett, ez majd megnyugtatja, remélte.
Tiranda most azt tapasztalta, hogy az agyában mintha egy másik szem keletkezett volna. Elég volt bel őle egy, ezzel látott. Amint eloltották a fényeket, a sötétség nem ijesztette el. Lisa egyik karját fogta és halkan suttogta: – Már nincs messze a lépcs ő, látom. – Látja? – csodálkozott Sybben. Sejtette ő is, a lány a CERBplusz szertől megsokszorozta jó tulajdonságait – id őlegesen... Nem volt szíve megmondani neki, hogy ez az állapot az eddigi kísérletek szerint nem fog sokáig tartani. Összesen alig egy óráig. Az állatoknál á llatoknál – de hogy meddig az embereknél, azt talán még Hurlov professzor sem tudja... Tiranda válasz helyett el őre indult, maga után húzva társait. Azt is tudta, hogy az ellenfelek nincsenek t őlük túl messze. A falak mögött többfelé is látott él őlényfoltokat. Mintha infra-érzékszervekkel tapasztalhatta volna mások termikus jelenlétét. Akár a kígyók... Lisa közben hangosan felnyögött. Talán kezdett magához térni? A mozgás, a folyosó frissebb leveg ő je hatott rá. Éppen egy m űködő légkondicionáló légkondicionáló rácsos nyílása alatt álltak. – El kell menni... innen – mondta váratlanul. A hangjában annyi szomorúság lapult, hogy Sybben szíve elfacsarodott. Ha igaz a vád, amit csak sejtett, illetve amit Tiranda meger ősített – hogy a doktor erőszakkal szerezte kísérleti alanyait – , akkor hát Lisa sem a maga akaratából került ide! – Igazad van – suttogta a fekete lány válaszképpen. – Ki kell menni, és ki is fogunk jutni, ne félj. – Én nem félek. Én már nem félek – mondta ugyanolyan monoton hangon Lisa Travini. Sybben er ősebben markolta a kezét:
– Jöjjön. Tiranda, vezessen!
Botvar doktor csapzottan lépett be a hallba. Kis kézi rádióján hívta Fittert: – Mi van? Hol vannak? – Itt bent, a második szinten! Szólt a professzornak? – Még nem! De a t űzjelző nála is szólt! Fitter mondott volna erre valamit, de nyílt az ajtó és berontott Hurlov. A biztonsági felel ős alig ismert rá. A professzor most sokkal öregebbnek látszott a koránál, legalábbis az arckifejezése volt öregesen rémült. A mozgása ugyanakkor ellentmondott ennek – fiatalos sebességgel száguldozott a szobában fel-alá, ritkás haja a szemébe lógott, arca eltorzult, miközben idegesen rikácsolt: – Mi ez...? Mi történik itt, és miért nem szóltak nekem is? Hol van Botvar doktor? Fitter nyitotta a száját, hogy válaszoljon – észre sem vette, hogy akaratlanul is vigyázba vágta magát Hurlov el őtt – , amikor a hangszóróban megszólalt az egyik embere: e mbere: – Hé f őnök, itt többen is vannak! – Két csoport! – tette hozzá egy másik, és sebesen perg ő nyelvvel magyarázta: – a B folyosón lopakodik kett ő, az E folyosón meg a fekete nő szökött meg Sybbennel! De az infrák szerint hárman vannak! – A betolakodóknál pedig lézerpisztoly van! L őttek ránk! – panaszolta egy harmadik ember. Fitter megfeledkezett Hurlovról, rekedten harsogta parancsait: – Két ember a liftekhez, kett ő a lépcsőhöz! Így az egész szintet lezárjuk! Aztán megyek én is! – Miért van olyan sötét? – Hurlov a képerny őkre intett. Minden kamera vaksötét éjszakát mutatott, akárha nem is m űködnének. Fitter felkapta fegyverét, nem volt már ideje magyarázkodni. Hurlov leült az egyik székbe és meredten nézett maga elé. A sötét képerny ők, akár a végzetre nyíló ablakok, hatalma határait jósolták.
Vége lesz hát mindennek? Ismét gy őz a másik oldal? Hurlov annyi éve harcolt már ellenük. Az Akadémia a Marson is megvetette a lábát, már több mint kétszáz évvel ezel őtt. Ez volt az egyik legels ő szervezet a bolygón, miközben az emberek lassan megszállták és belakták a Marsot. Még csak kupolák alá zárt, kis területre zsúfolt városokban éltek emberek, éppen kibontakoztak a politikai mozgalmak, a pártok, lassan lett parlament és a függetlenségi mozgalom indulása is erre az id őszakra tehet ő – amikor az Akadémia már egyesítette a kutatókat, a tudósokat. És amikor ő belépett ebbe a körbe és felvette a keszty űt – az akadémikusok azonnal támadni kezdték. Még a sajtó is mellettük állt, pedig ez ritkán fordult el ő. Az agykísérletektől mindenki fél. Ha szükséges, a sebészeti beavatkozásokat elviselik, megszokják, még hasznosnak is tartják – bár ritkán. De ha valaki vegyi-biológiai úton befolyásolja az agyat, azonnal felhördül ez az egész kórus. De hát... „Akkor is megmutatom nekik!" – Három helyen közelednek – mondta Tiranda. – Itt, a fal mögött vannak a legközelebb. A másik két csoport most távolodik. De közel van a lépcső! – Akkor mire várunk? – Sybbennek úgy t űnt, most már ő is látja, hol vannak. Pedig csak sejtette, mert valamennyire ismerte az épület beosztását. – Ezek mindjárt ideérnek – jósolta Tiranda. Sybben elengedte Lisát és felemelte öklét. Honnan jöhetnek...? j öhetnek...? Egy ajtó pattant fel, csaknem mellette. Eddig nem láthatta. Most váratlan volt minden. Fojtott kiáltásokkal ugrott ki néhány ember, és rájuk vetette magát. Tiranda elengedte Lisát és mivel Sybbennél jobban látta őket, azonnal rájuk támadt. Az agyát er ősítő szer a jelek szerint fizikailag is er ősítette őt. Elég volt, hogy kitette az egyik lábát, majd a belebotló férfit tarkón vágta. Közben Sybben is nekifeszült valakinek. – Eressz el, te... – hörögte, mert amaz elszorította a torkát. Filmekből látott mozdulattal rúgott el őre, bele is talált a másikba, az hirtelen elengedte őt. Ekkor aztán Sybben elindult, csapkodott és ahol érte, ott ütötte-vágta a másikat. Meg akarta mutatni Tirandának, hogy ő sem akárki. Az nem jutott eszébe, hogy a sötétben és a sietségben úgysem látja h ősiességét... Ment el őre, mint egy
kivédhetetlen er őgép, egy robot. Addig ütötte ismeretlen ellenfelét, amíg csak elérte. Amaz alighanem elfutott. – Gyerünk! Hol van Lisa? – kiáltotta a fekete lány. – Itt volt valahol – Sybben lehajolt és a fal mentén tapogatott. Tiranda meger őltette szemét, és végre úgy t űnt, lát valami foltot jóval távolabb. – Lisa... te vagy az? – Én... Olyan régen... nem mondta senki, hogy... Lisa – a n ő nehézkesen állt fel. – Szédülök. – Szedd össze magad és gyerünk! – A lépcső már nincs messze – mondta Sybben, de elszorult a szíve. Ha eljutnak oda – a földszintet már biztosan elállta az őrség!
– Fitter, Fitter! – Itt vagyok, fiúk. – A társamat leütötték! Most már én sem tudom, hol vagyok! Nem lehetne fényt adni...? – Még nem. Viszek er ősítést, tartsatok ki! Elálltátok a liftet és a lépcsőfeljárót? – A liftnél maradtak ketten. Mi éppen a lépcs őhöz mentünk, amikor ránk támadtak. Fitter mellett Botvar doktor állt. A földszinti ajtókat éppen bezárták. A doktor maga is segített nekik. Nagyon sápadt volt és idegesen mondogatta Fitternek: – Csak odakünn ne tudják meg... Még szerencse, hogy azok az idegenek behatoltak a házba, így már nem is engedjük ki őket! – Ön ismeri őket? – Persze! Nem kell félni t őlük! Az a pasas, akit nem tudtak kinyírni az étteremben, meg az anyja! Van vagy hetvenéves! Hát ilyenek a mi ellenfeleink! Fitter az orvosra bámult, aztán csak ennyit mondott: – És a légitaxi, amit az embereim e mbereim odakünn a parkban láttak? – Talán automata volt, vezet ő nélkül... – reménykedett Botvar. Egy pillanatra maga is látta a helyzet fonákságát. Ő egy kutató, egy orvos, és itt most afféle banditákkal kénytelen szövetkezni...? De hát
már évek óta tart ez a „szövetség". Hurlov eddig többször gondolt már erre, de mivel a dolgok remekül mentek és Fitter embereire ritkán volt szükség, nem nyomasztotta a dolog túlságosan. Most azonban ezen az estén minden megfordulhat. Félt ett ől, bár valami megkönnyebbülés is jelentkezett a tudatában. Ugyanakkor tartott Hurlov professzor haragjától is. – Mindegy. Gyerünk a lifthez!
Letta egyik kezével egy folyosó falát tapintotta, aztán rábízta magát ösztöneire és követte a falat. Minden folyosónak el kell vezetnie a kijárathoz. Csak azt csodálta, hogy itt nincsenek vegyi fények, lumineszcens vészlámpák, amelyek pedig sok nagy épületben megtalálhatók. Bart a neszek alapján követte anyját. Nem jutottak messzire. A folyosó véget ért, valaki halkan szólt is – Lettának úgy rémlett, n ői hang volt! – Bart meg érezte, hogy összeütközött valakivel. Ugyanakkor a közelben mintha liftek surrogtak volna valahol a falak mögött. Kik ezek...? A megafon most hallgatott. Ehelyett léptek dobogtak, de messzebb tőlük. Bart megragadott valakit, ám ütés érte a homlokát, a fájdalom tompa volt, rögtön zúgott t őle a feje is. Egyik kezével azért nem engedte el ellenfelét. Letta hátrah őkölt, ő is érezte valaki közelségét, megpróbált kitérni el őle. Még eszébe villant, hogy Bartot nem hagyhatja itt, a sötétben soha többé nem találnának egymásra. Keze ajtó nyomógombjára nyomógombjára lelt, mindenesetre megnyomta. Odabentről fény szivárgott ki. Úgy látszik, itt voltak lumineszcens fények. Egy labor volt ez, ahol biztonsági okokból sohasem lehetett teljesen sötét. A folyosóra kisz űrődő fényben Letta meglátta a támadókat. – Tiranda! A fekete lány döbbenten engedte le a kezét. Akármennyire is „látott" agyával, nem ismerhette fel a vaksötétben a barátait. Sybben nem tudta, kik ezek, csak annyit értett a szavakból, hogy az egyik „ellenfél" egy n ő, hallotta a hangját. Bart éppen ütésre emelte kezét, amikor a fény ráesett. Sybben szerencsére elhajolt.
– Letta! Maga az? – Én hát, vagyis mi.. Bart! – Itt vagyok! – Hagyjátok abba, ez Tiranda...! Gyerünk befelé, itt legalább látunk is valamit... – javasolta azonnal az asszony. Mint általában, most is ő kapcsolt a legrövidebb id ő alatt és máris tudta, mi a teend ő. Legalábbis ezekben a másodpercekben. Ha amazok elfoglalták is a kijáratokat, azért nem reménytelen a helyzet. – Itt van Lisa is! – lihegte Sybben. – Ki maga? – kérdezte ugyanakkor Bart. Csak kis késéssel ért agyába a férfi szava. Lisa? – Lisa Travini? – Szóval mégis igazam volt! – jegyezte meg Letta elégedetten. Egy másodpercre elfelejtette, milyen helyzetben vannak. Tiranda közben visszalépett a folyosóra és berántotta Lisát. Letta meghatódott. Amilyen kemény volt eddig, olyannyira ellágyult most, és ezen maga is csodálkozott volna. De nem volt rá id ő. Tiranda belökte Lisa mögött az ajtót és lihegve nekivetette a hátát. Sybben még mindig nem értette, mi történt. Bart Lisát nézte. A nő arca szürke volt. Az utolsó negyedórák er őfeszítése nem tett jót neki. Nehezen lélegzett, alig kapott leveg őt. Bart egy széket tett mögéje és vállánál fogva lenyomta. Letta odaguggolt eléje. – Lisa, tudod ki vagyok?
Kevin felügyel ő repülés közben kérdezte meg távollev ő társaitól, hányas számú légitaxival érkeztek Lettáék a helyszínre. És amikor megkapta a választ, a granburi nyílt rádiótelefon-hálózaton keresztül hívta azt a járművet. Először a készülék négyszer is kicsengett, amíg végre felvették. – Tessék – mondta egy hang. Kevin már tudta is, kivel beszél, hiszen az elmúlt napokban éppen eleget hallotta ezt a hangot.
– Rafael ügyvéd úr? Kevin felügyel ő vagyok a Szolgálattól. – Jó estét. Kissé meglep, hogy itt hív. – Hol van az az itt? – csapott le Kevin. Mindenáron meg kellett tudnia, hol bujkál most az ügyvéd a repül őalkalmatossággal. alkalmatossággal. Valahol az intézet környékén, feltehet őleg. Ez a baj. Nem lenne jó, ha véletlenül lövést kapna. – Miért érdekli? – kérdezte Rafael idegesen. – Nyugalom. Követtük magukat, és tudjuk, mit tettek a társai. Kevin belátta, jobb, ha azonnal kiteríti a kártyáit: – Maga elment a taxival, Dorgék pedig behatoltak az épületbe, így van...? Nos, az imént jelentették nekem, hogy lézerfegyveres lövöldözés zajlik az épületben. – Az... az nem lehet! Nekik nincs fegyverük! – kiáltotta Rafael a mikrofonba kétségbeesetten. – Köszönöm, csak ennyit akartam tudni! – Kevin egy pillanatig összeszorított szájjal töprengett. – Szálljon le az intézet kerítésén kívül és várja meg, míg ugyanezen az úton hívom, értette? – I-igen. Kevin kikapcsolta a készüléket. A járm ű éppen akkor ért az agykutató intézet parkja fölé. Kevinnek eszébe jutott: pár évvel ezelőtt, éppen a Marson lepleztek le egy másik hasonló társulatot. Azok is valami tudományos kutatóintézetben tevékenykedtek és szintén az emberi agy befolyásolásával foglalkoztak. Valami szuperűrhajósokat akartak el őállítani, vagy hogyan is volt? Nem emlékezett pontosan. Egy bels ő elektronikus tájékoztatóban olvashatta, amit a marsi Szolgálat saját tévécsatornáján adott, de csak a jelkódot j elkódot ismer ő rendőrtisztek nézhették. – Mindjárt ott leszünk – mondta Holl, lézerpisztolyát szorongatva. Kevin a félhomályban rápillantott és akkor jutott eszébe, neki is van ilyen fegyvere. Állítólag. Már vagy fél éve nem is volt a kezében. Még szerencse, hogy elhozta magával. Rádiókapcsolatba lépett embereivel. Már leszálltak ők is. Az intézet f őépülete el őtt három légi járm ű is állt; az egyik a Szolgálat tűzvörös jelvényét is oldalán viselte. Egyenruhás rend őrök léptek ki belőlük. Kevin gépe úgy vágódott melléjük, akár egy régi földi héja a csibék közé. Kevin azonnal kiugrott. – Utánam, emberek!
Valaki, látva a felügyel ő harciasságát, mindenesetre azonnal hívta a ment őket is. „Fegyveres rend őrségi akció", közölte a jelszót, amelyre a granburi ment ők azonnal orvossal együtt indították el a járművüket. Kevin felszaladt a lépcs őn és öklével megverte a f őbejárat hatalmas üvegajtaját. Odabent sötét volt, és egy ideig senki sem mozdult. Az emeleten láttak fényt, a harmadik szintt ől felfelé. – Nem nyitják ki, f őnök! – mondta az egyik embere. – Biztosan van riasztóberendezésük – válaszolt Kevin – , vágjunk magunknak utat, és akkor majd el őkerülnek a házigazdák is! Kivette lézerfegyverét és habozás nélkül megeresztett egy sugarat. Ügyesen körbevágta a zárat. A m űüveg valósággal felizzott, forró cseppek repdestek, majd a tábla sikoltva elpattant, kiesett keretéből. Kevin félrehúzta Hollt is, majd a csörgés elültével ismét rádiójába szólt: – Körülvenni az épületet, senkit se engedjenek ki! Akciócsoport, utánam! Úgy látszik, a cselekvés hevében igencsak megkedvelte az „utánam" vezényszót. Behatoltak a hallba. Akkor gyúltak ki ott is a fények és végre felbukkant valaki. A riasztócseng ők élesen berregtek, majd hirtelen csönd lett. A közeled őben Kevin felismerte tegnapi beszélget őpartnerét, doktor Botvart. – Tudod, ki vagyok Lisa? Lisa Travini álomból ébredt. Er őszakkal rázták fel, pedig olyan jó lett volna visszazuhanni a kábulatba. Ahogyan az elmúlt hetekben nem is egyszer, nem tízszer elmerülhetett. Talán jobb is volt így, nem kellett Omarra gondolnia. És önmagára sem. A sorsára... Nézte az el őtte térdepl ő asszonyt. Sohasem látta, ebben azért bizonyos volt. Bár... mégis látta? – Trin anyja vagyok – folytatta Letta és nem vette le tekintetét a lányról. Lisa megremegett. Trin...? Agya rejtekén egy arc bukkant fel. Egy férfié, aki eddig is vele volt, de néha szétfolyt és semmivé vált a múltban. – Emlékszel Trinre?
Lisa bizonytalanul bólintott. Trin, igen, így hívták. De az már olyan régen volt. – Téged elraboltak – mondta az az őszes asszony. Az arca egészen közel volt. A hangja simogató, mégis határozott. Lisa csak nézte, nem tudta elfordítani róla a tekintetét. Újabb emlékek... Elrabolták? Er őszakkal jöttek, igen. – Napok óta követtek... észrevettem – suttogta. – Trin már nem volt itt. Valahol messze a kozmoszban... oda kellett mennie. – Tudom, Lisa. Miért nem szóltál a rend őrségnek? – Nem tudom... csak féltem. Trin is mindig azt mondta, miért vagyok én ilyen fél ős...? – Mi lett Omarral? – Édes kisfiam... – Lisa szemét elfutották a könnyek. Sybben rnég mindig nem értette a dolgot, de alig mert lélegezni is. Megérezte a feszültséget. Rajta kívül azok hárman tudtak valamit, amit ő nem; sőt már sejtette, részben Tiranda szavaiból is, hogy éppen emiatt jöttek ide! – Mondd, hol van most Omar? – Odaadtam egy asszonynak... és a férjének... Két hétre nyaralni... Akkor még nem tudhattam, mi lesz. A munkám miatt maradtam Granburban, Omar elég rosszul nézett ki, azt akartam, víz mellett legyen, sok napsütés, fény, friss leveg ő... – Hol van? – kérdezte ismét Letta gyöngéden. De a választ nem hallhatták meg. Az ajtó valósággal berobbant, a kinti sötétségnek is vége volt, sebesen gyúltak fel a fények a folyosókon. Idegen férfiak estek be a helyiségbe, az els őt a lendület még a padlóra is terítette. Bart rögtön rálépett a támadó kezére és megpróbálta kiszedni bel őle a fegyvert. Letta térdén fordult és azonnal lőtt. Nem akart megölni senkit, csak térdet, combot talált. Valaki hangosan üvöltött. Sybben nem várta meg a harc végét. Ki akart törni innen és mivel a legközelebb állt az ajtónyíláshoz, de oldalt, meglátta az alkalmas pillanatot. Elkapta Tiranda kezét, maga után rántotta a lányt. Még egy szürkeruhás került eléje, azt egyszerűen állon vágta. Megint az volt az érzése, filmet lát, amelynek azonban ő az egyik f őszereplő je. Közben szedte a lábait és csak kis késéssel értette meg: Tiranda fékezi őt, mint aki nem akar vele menekülni.
– Fuss! – - kiáltott rá. – És ők? Várjuk meg őket, Sybben! Talán az a tény, hogy a lány szájából most hangzott el el őször a neve, késztette a férfit engedelmességre. Csúszva fékezett a padlón. Mögötte Bart rohant ki, egy kezével Lisát tolva maga el őtt, testével fedezve anyját. Arcán nagy er őfeszítés látszott, de erre akkor senki sem ügyelt. A megafonban zavaros hangok hallatszottak. Sybbennek úgy rémlett, Hurlov professzor rikácsolását hallja. Hurlov! Hát persze, hogy tud mindenr ől, tudnia kell! Ő küldte ellenük ezeket a fegyveres embereket! Ez is er őt adott neki. Visszafordult, segített Bartnak, ő is megfogta Lisát. A n őnek már alig volt ereje. És akkor mindnyájan meglátták a lépcs őt – ott volt, alig tíz méterre t őlük. Letta háttal jött, sakkban tartotta amazokat. De az egyik őr most más oldalról bukkant fel, sietve jött és kiabált: – Hé, maguk! Tegyék le a fegyvert! Letta odalőtt, a tűvékony sugár csak egy nagyon rövid pillanatig világított. Közben a hátuk mögül is l őttek. Lisa fájdalmasan felkiáltott. Sybben érezte, hogy hirtelen nagyobb lett a n ő súlya. Bart a falnak támaszkodott. Letta sejtette, mi történt, mindenképpen védelmezni akarta őket. Megszakítatlan sugárral pásztázta a laboratórium ajtaját. Ellenfelei káromkodva ugrottak be a fal mögé és többé nem mutatkoztak. – Lisa megsebesült! – kiáltotta Sybben. Az imént alányúlt az elhanyatló testnek és véres lett a keze. Eszel ős ijedtséggel bámulta véres ujjait. A döbbenet aztán elvette a szavát. Bart kínosan anyjára mosolygott: – Én is megsebesültem, mama.
9. OMAR DORG
Az anyai ösztöne el őször Barthoz vitte Lettát. Az asszony fiához rohant és melléguggolt. Bart még most is mosolyogni próbált, talán azért, hogy ne keltsen aggodalmat. Letta kiszakadt ebb ől a világból és bár a fiára koncentrált, mégis egy réges-régi jelenetet látott maga előtt. Csaknem ötven éve már, hogy ilyesmiben volt része a Trendal bolygón. – Fiam... fiam... – Egy kicsit fáj, mama. De talán nem veszélyes... Sybben felkapta Letta fegyverét és sakkban tartotta az ellenfeleket. Azok már ki sem mertek jönni a laboratóriumból. A megafonban most csönd volt. Tiranda Lisát tartotta, Letta pedig lehúzta Bart zakóját. Még eszébe villant: itt vannak a lépcs őnél, most már csak le kellene szaladni rajta, fegyverrel utat vágni ki a parkba, és... Vért tapintott. A mellén is feltépte az inget, amelyen már átvöröslött a seb. Letta fellélegzett, bár nem volt egészen biztos a dolgában. A lézersugár oly kicsiny lyukat ütött, hogy azt most a vér miatt nem láthatta. De a helyéb ől ítélve csak egy eret sértett. Szerencsére nem ütőeret. Azért a szíve a torkában dobogott. – Hívjanak orvost! – kiáltotta. Tiranda óvatosan a lépcs ő falához támasztotta Lisát és lerohant az alsó szintre. Férfiakkal találkozott. El őször azt hitte, újabb ellenséges csoporttal került szembe, de aztán megkönnyebbülten ismerte fel a rend őrfelügyelőt. Kevin hatalmas ugrásokkal jött felfelé, Holl és a társai követték. – Orvost, ment őt! Két sebesült! – kiáltotta Tiranda nagyon okosan sűrítve a felszólításait. Kevin az els ő másodpercben döbbenten bámulta a lányt – a gyér világítás ellenére is azonnal felismerte – majd Hollra kiáltott: – Intézkedjen, gyorsan! – a lányra nézett. – Hol vannak? – Itt a második szinten. De vigyázzanak, amazok l őnek! Könny ű műanyag páncélinget és egész fejüket borító sisakot visel ő férfiak és
nők előzték meg őket. Kevin pár rövid szóval irányította őket. Holl kis rádiójába beszélt. – Nyugalom, mama... meggyógyulok. – Bart most is mosolygott, de aztán a fájdalom miatt eltorzult az arca. Lábak dobogtak. Valaki megérintette a még mindig lövöldöz ő Sybben vállát és mutatta, tegye el a fegyvert. Sybben önmaga számára is csodálkozva eresztette le a karját. Mi történhetett vele...? Az imént vad indulatok kavarogtak benne. Már nem is Tirandáért harcolt. Pedig két órával ezel őtt ezért indult el félve, remegve és egyben bosszút lihegve a második szintre. A fegyver a kézben... ismeretlen, kéjes érzést adott. Soha nem hitte volna, hogy ilyesmit fog átélni. Amikor felemelte és l őtt, szinte a lelke is odarepült a célba, ott is volt egyszerre és itt is. Látta az ellenfelek rémült szemét, hihetetlen hatalmat érzett, amikor feléjük irányította a sugárkioldót és tudta, most csak az ő akaratától függ minden. Még az életük is... Ez rosszabb volt, mint a részegség a pszichobárokban, de egyben jobb is. Élet és halál urának érezhette magát, veszélyesen szívta be egy örvény, pedig még keveset tudott róla. Ha fegyvere lehetne...! Ugyanakkor megszólalt a lelkiismerete is. Tirandát látta maga előtt. A lányért tette, amit tett. A furcsa szökés alatt megkedvelte Tirandát, jobban, mint valaha is hitte volna. De most mindez megváltozott. A sisakos alakok egyike, ha nem is túl brutálisan, kicsavarta kezéb ől a fegyvert. Értésére adták, nincs már szükség lövöldözésre, fegyverre – s őt, nincs szükség már az ő hősiességére sem. Sybben csalódottan tápászkodott fel. Közben valaki kiabált, hordozható hangszóró harsogott. A férfi csak most tért vissza ebbe a világba és hallotta végre annak zajait. „Itt a Szolgálat, tegyék le a fegyvert!", üvöltötte egy hangszóró. Sybben sápadtan támaszkodott a falhoz. Megjött hát a segítség, a felmentés. Életben maradt Tiranda, és él ő is. Talán jobb is így, mondta benne egy hang. És ezzel egy id őben felébredt benne a sohasem tapasztalt, nem is sejtett éhség. Másféle életre vágyott. Most már maradhatna az intézetben – feltéve, ha lesz még. Most valami kitüntetést is akasztanak a nyakába, nincs kizárva – hisz felfedezett egy csúnya összeesküvést. De idegen szemmel nézett körül. A Mars, Granbur, az intézet – mi értelme van? Állatkísérleteket végezni, amelyek ellen úgyis folyton
tiltakoznak a különféle mozgalmak... És egyáltalán. Agykísérletek? Egy évvel ezel őtt még azt hitte, ez a tudomány csúcsa. Nem, nem kell megváltoztatni az embereket. Tiranda is csak id őlegesen nyert egy kis pluszenergiát, annál rosszabb lesz neki, ha elmúlik a hatása. Másféle élet kell, érezte a férfi homályosan, de még nem tudta, mit érez. Jött egy orvos, mögötte segít ői. Az első mentő jármű után a második landolt odakünn a parkban. A rend őrök könnyen hordozható lámpákat és reflektorokat helyeztek el, néhány villogó sárga fény jelezte a rögtönzött leszállóhelyeket. Rafael ügyvéd gépe akkor döccent a cserjék közé, a ment őgépek láttán a férfi kiugrott és rohant volna, de a rend őrök feltartották. – Nincs nagyobb baj – mondta az orvos. Bartot felemelték, hordágyra tették. – Nyugodj meg, mama. Aztán majd gyere utánam. – Bart Letta felé intett. Az asszony izgalma elmúlott. Tudta, ha már orvosok kezébe került a fia, megmentik biztosan. A seb valóban nem látszott olyan súlyosnak. Amikor a fiát elvitték, azonnal Lisához futott. Tiranda segített felemelni a n ő fejét. – Lisa... tudsz beszélni? – Omar... – súgta a n ő. Vértócsa terjengett alatta. Letta egy pillanatra megingott. Amíg nem találkozott az asszonnyal, Trin feleségével, nem tudta megkedvelni ezt a n őt. Valójában csak az árnyékát látta, mint annak a kráternek is, amelynek védelmében idejutottak az intézetbe. Letta közelebb hajolt és szinte kiáltotta: – Hol van Omar? Beszélj! Lisa homlokán nagy verejtékcseppek ültek, arca szürke volt. Láthatóan nagy er őfeszítéssel próbált er őt nyerni. A három n ő számára megsz űnt létezni a világ. Letta és Tiranda csak Lisa száját lesték. Mit mond – mond-e valamit egyáltalán...? Az orvosok közeledtek. Lisa küzdött. Mint az elmúlt hetekben annyiszor. Vad világokkal kellett harcba szállnia, árnyak és ködök támadtak rá. Hol sosem látott erdők mélyén bolyongott, hol sivatag szele verte testét... – Beszélj – könyörgött Letta.
...De az asszony most másutt volt. Tengerparton állt, metántavak partján halott madarak hevertek, beléjük botlott. Aztán hirtelen hullámzani kezdett alatta a talaj, térdig süllyedt a száraz, forró homokba, tűz égette lassan, mindjobban. Kiáltott volna... – Omar, hol van Omar? – hallott egy kiáltást. Ereje fogyott, már alig élt. Közeledett a vég, és ez a halvány tudatfoszlány váratlanul ú j erőt adott. Omar... Omarnak élnie kell. Valaki a fia nevét kiáltotta, itt van...? Nem, nem lehet itt – ezt még ebben az állapotban is tudta. Belérögzült. Omar másutt van. Hol is...? Letta Lisa fölé hajolt, fülét a szájára illesztette. – Portanara... Heribert... – suttogta, aztán a feje félrebillent. Letta felkiáltott, megragadta a n ő karjait. – Lisa, beszélj tovább...! Nem kapott már választ. Tiranda is döbbenten nézte Lisa Travinit. Még sohasem látott halált ilyen közelr ől. Akkor ért oda a második orvos és segít ői. Közben Kevin és Holl lefegyverezték Fitter embereit. A biztonsági alakulat vezet ő je sápadtan nézett maga elé. Amikor megbilincselték, csak annyit dadogott: – Hurlov és a doktor parancsolták... Én csak azt csináltam, amit ők parancsoltak. – „Parancsra tettem", mi? – gúnyolódott Holl. – De ismer ős nekem ez a mondat valahonnan! Valamelyik filmben már hallottam! Kevin látta az orvos arcát, amikor az – már csöppet sem sietve – felállt a padlón fekv ő, mozdulatlan n ői test mell ől. A felügyel ő nézte a vért, és az orvos lassúsága mindent megmagyarázott. Most már ő sem sietett. Letta még a padlón térdelt, a halott mellett. Így múlott el egy hosszú, néma perc. Aztán az asszony felnézett Kevinre, és halkan, nagyon halkan szólt: – Ő volt Lisa Travini. Megfordult és lement a lépcs őn. Belegörnyedt a teherbe, amit a hátán, a szívében vitt – most már talán mindhalálig. Tiranda is elindult utána. Sybben, mint akit mágnes húz, eredt a fekete lány nyomába. Kevin még állt, a halottat nézte. Holl most nem szólt, kivételesen. Végül a felügyel ő csak annyit mondott:
– Talán, ha nem avatkoznak bele az akcióba... Ha nem törnek be önhatalmúlag az intézetbe, ez a n ő most is élne. Holl józanul ellenkezett: – Ha ők nem jönnek be, mi sem indulunk el és nem avatkozunk bele. Az ügy felderítetlen maradt volna, nem gondolja, f őnök?
Hurlov professzor a falnál állt. Most M ost mindkét lapockájában érezte a kiáradó h űvös sugárzást. Nem, ez nem egy jó nap, az biztos. Ha a legjobb ügyvéd segít is, mi lehet a vége? A bíróság el őtt nem lehet majd a tudomány és csak a tudomány területére terelni az ügyet, pedig ott jobban védekezhetne. – Bevallja, hogy maga volt az értelmi szerz ő je az emberrablásoknak és a gyilkosságoknak? gyilkosságoknak? – kérdezte Kevin, Ke vin, nem túl szabályosan. Már az imént ismertette a letartóztatott Hurlovval a jogait. Mindketten tudták, mir ől van szó. A professzor ősz feje reszketett. Nagyon megöregedett azon az éjszakán. Még nem volt ugyan éjfél, de a nyolcvankét éves férfi legalább száznak látszott. Mély ráncok a homlokán, a szája mellett. Egy kétségbeesetten kiutat kereső állat tekintete sötét szemében. – Nem... nem vallok be semmit. – Fitter és Botvar maga ellen fognak vallani. Nem mintha ett ől kisebb büntetésre számíthatnának – mormolta Kevin. – No, menjünk. Előre engedte a professzort. A folyosón rend őrök várakoztak. Az egyik bilincset vett el ő, és Kevinre nézett. Parancsra, vagy legalább egy intésre vártak...? Kevin, most szívesen intett volna: hagyják, nem szükséges. Ezzel szemben éppen fordítva viselkedett. A gyilkosokkal nem lehet kivételezni, gondolta és így szólt: – Bilincset rá, fiúk. Az udvaron hallgatag csoport várta a felügyel őt. Rafael ügyvéd Tiranda mellett állt és szemlátomást megkönnyebbült. Sybben halkan diktálta az adatait Hollnak, utána ő is csatlakozott a csoporthoz. Tiranda váratlanul kezet nyújtott Kevinnek: – Kösz, kapitány.
A mondat – akár az els ő telepesekr ől szóló filmekben – harsány volt és ál-jókedv ű. De odafönt maradt egy halott is, és az mindnyájuk lelkét nyomta. Kevin értette Tirandát, szótlanul megszorította a fekete kezet és félreállt. Az els ő rendőrségi gépbe csak a professzor szállt kísér őivel, a másikba tették Fittert és Botvart. A többiek más rendőrök felügyelete alatt maradtak itt, míg értük is gépeket küldenek. A ment őrepülőgép elment; az orvos közölte Lettával, hová vitték a fiát. Sybben felnézett az égre. Sötét volt már. nagyon sötét, de azért ragyogtak a csillagok is.
– Keveset aludtál, Letta – mondta Tiranda. A vörös síkság fölött repültek. A nagy teljesítmény ű gép, amit reggel béreltek Granburban, kis kráterek és hosszú, cikcakkos fekete repedésvonalak fölött száguldott. Olykor a szél felkavarta a homokot, tölcsérek emelkedtek fel és hullottak vissza fáradtan a bolygó felszínére. – Még egyszer benéztem Barthoz is – felelte halkan az asszony. asszo ny. – Pihennie kellene – így Sybben, aki a hátsó ülésen az ügyvéd mellett foglalt helyet. A négyszemélyes gyorsgépet ő bérelte Granburban ma reggel. – Majd otthon, a Trendalon – felelte Letta, aztán keskenyre zárta ajkát és hallgatott. Tiranda ösztönösen megérezte, hogy ez a hihetetlen energiájú, tiszteletreméltó asszony most nagyon vágyik a csöndre. Hátranézett. Sybben el őrenyúlt, megszorította a lány vállát. Rafael látta a kis jelenetet, de persze nem szólt. Tiranda huszonnyolc éves felnőtt nő, Sybben harminc körül járhat, és a jelek szerint jól megértik egymást. Minden n ő kedveli az olyan férfit, aki kockára teszi érte az életét. És tegnap Sybben éppen azt tette. Nem csoda hát, hogy a fiatalok igencsak megkedvelték egymást. Tizenegy el őtt értek Portonarába. A város nevén és egy másik szón kívül, amit Lisa Travini a halála el őtt mondott, semmit sem tudtak. De az nyilvánvaló volt, hogy itt kell keresniök Omart.
Portonara a Mars északi félgömbjén volt és javarészt a Föld középs ő, Egyenlít ő menti vidékeir ől származó bevándorlók utódai lakták. Persze, a népesség – akárcsak a bolygó összes városában – összekeveredett már itt is. Portonara alig volt nagyobb Granburnál. A szélein magas antennák vették a kozmikus er őművekből érkező energiát. Portonara is tagja volt az északi félteke mikrohullámú láncának. A másik oldalon, egy mesterséges tó partján széler őmű magasodott. A városka egy völgyben feküdt. Folyók még nem voltak a Marson, de az itteniek már azt is nagy eredménynek tartották, hogy a szabad víz megmarad és sikerült a felszíni h őmérsékletet alaposan megemelni. A légkör csodákra képes, hirdette a leveg őgyártók szövetségének reklámja. A gépet a repül őtéren hagyták, kis légitaxival mentek a központba. Letta már útközben felvette a telefonkapcsolatot a város információs központjával. A „Heribert" jelszóra szerencsére csak egyetlen visszajelzést adott az elektronikus agy: a nyugati negyedben lakott egy Heribert nev ű férfi és felesége. A cím megvolt, így le sem szálltak a városközpontban. Csak felülr ől vették szemügyre a napfényben fürd ő parkot, a nyíló virágokat. Aztán nyugatra kanyarodtak és pár perccel kés őbb leszálltak négy utca keresztez ő pontjánál, ahol már állt több üres légi taxi. Letta torka kiszáradt. Mi történik, ha... ha Heriberték elutaztak? Vagy elköltöztek? Ha nem hagyták meg a címüket senkinek? Ha nem akarják kiadni nekik Omart? Vagy – ha a gyerek már nincs is náluk? Újabb percek elteltével már ott álltak az alacsony, fehér ház el őtt. A Marson ilyeneket építettek mostanában, földi mintára. A kertben napernyő, zöld pázsit, kis fák. Az ajtó nyitva... – Menjünk be – suttogta az asszony és els őként lépte át a küszöböt. A többiek besorjáztak. Sybben csukta be az ajtót mögöttük. A kis teraszon felt űnt egy asszony. Negyvennél biztosan nem több. Komoran bámult rájuk: – Kicsodák maguk? Miért nem szóltak ide VT-n...? – Nincs Videotelefonunk. Nem a városban lakunk, s őt nem is a Marson – felelte Letta. A többiek hallgattak. Egy férfi is felbukkant, szürke volt és jelentéktelen. A mozdulatból, ahogyan megtorpant az
asszony mögött, Letta már tudta: nem ő parancsol ebben a házban. Az asszony a maga eléggé primitív arckifejezésével, ugyanakkor ravasz szemeivel, tohonya mozgásával, ő az úr a házban. Így hát ő is az asszony szemébe mélyesztette tekintetét: – Heriberték...! Omarért jöttünk. Amazok csodálkozva álltak. Letta szokása szerint most is „toronyiránt" tört célja felé. Nem kerülgette, nem szépítgette a dolgokat. Rögtön kitette az asztalra kártyáit. Tisztában volt vele, hogy nem ez a legjobb módszer, de mindig ilyen volt és már nem akart ezen sem változtatni. – Omarért? – Omar Dorgért. Én Letta Dorg vagyok, a nagyanyja – sorban bemutatta a többieket is. Talán csak a Rafael neve után elhangzó „ügyvéd" szó késztette töprengésre az asszonyt. A szobából valami zaj hallatszott. Letta nem várt tovább. Olyan erő vonzotta befelé, amelynek nem tudott ellenállni. Elment a meglepett Heribert mellett; a férfi alacsony volt, kopaszodó, láthatóan még nem folyamodott hajátültetéshez. A lakásban félhomály uralkodott, de Letta tévedhetetlen biztonsággal ment befelé, amíg odaért a kiságyhoz... Odakünn Rafael félrevonta Heribertnét: – Azt hiszem, meg tudunk egyezni. A gyermek édesanyja tragikus körülmények között elhunyt. Vagyona nem volt, Omar semmit sem örökölt. A gyermek apja Trin Dorg, az űrrendőrség magas rangú tisztje, jelenleg a Marstól távol tartózkodik. Letta Dorg, a gyermek vér szerinti nagyanyja már megszerezte a hatóságok beleegyezését arra, hogy ő lehessen Omar Dorg gyámja – el ővette a papírokat. Az asszony csak ezután jutott szóhoz. – Kérem... Az anyja azzal hozta ide, hogy két hétre maradjon itt... Volt egy olyan érzésünk, el akarja dugni Omart a világ el ől. Ezek szerint, ha meghalt... hát nem is ok nélkül félt valamit ől... Már éppen azon töprengtünk, mit tegyünk, hiszen a gyerek csak olyan fura módon maradt a nyakunkon... – Maguknak nincs gyerekük? – kérdezte Tiranda. – Nincs, és nem is akarunk, kérem – hangzott a nagyon is határozott válasz. „No, ezeknél se lehetett paradicsomi dolga a kis
Omarnak", futott át a fekete lány fején a gondolat. Sybbenre nézett és látta, ő is így vélekedhet. – Nyilván sok kiadásuk volt Omarral – mondta Rafael. Már sejtette, kifélékkel van dolguk. Nagy gyakorlata volt az ilyesmiben. Tudott az emberek nyelvén beszélni. Nem vette le a szemét az asszony arcáról, és látta a jelet, amib ől egyértelműbb lett a helyzet. Hát persze, jól sejtette. – Nagyon sok! – így az asszony mohón. – Kérem. Minden Mi nden kiadásukat fedezzük, és az összegr ől nem kérünk nyugtát. – Rafael a zsebébe nyúlt. ...Letta kinyújtotta a kezét. A mozdulat– emlékezés volt. Negyvenhat évvel ezel őtt ugyanígy nyújtotta kezét a két ikerért, alig percekkel azután, hogy megszülettek. A közbees ő idő most mintha a semmibe t űnt volna. Nem is létezett talán. Ismét anyának érezhette magát. A kicsi meleg teste, az arcocskája. A kicsi kezei... Észre sem vette, mikor emelte ki a kiságyból, szorította magához félt ő-óvatosan. – Omar... kicsim. A gyerek nem sírt fel. Komoly, világos szemmel nézte az ismeretlen asszonyt. Selymes haja szorosan fejére tapadt, ruhája felcsúszott kövérkés karján. Rózsaszín ű bőre és majdnem sz őke szempillája valósággal meghatották az asszonyt. – Gyere, Omar. Elmegyünk innen. A gyerek egy csöppet sem ellenkezett. Odasimult az asszonyhoz. Letta megfordult. Elindult. Tudta, hosszú lesz az út.
Három héttel kés őbb Bart kiszállt a légitaxiból. Hunyorogva állt egy percig; az űrrepülőtér erős fényű lámpái a szemébe világítottak. A Marsnak ezen a pontján – közel a f ővároshoz – most éjszaka volt. De odakünn a kozmosz várta az utasokat, és ott mindig sötét van. Mégis helyet talál magának az élet.
A férfi még érezte sebén a kötést. Önkéntelen mozdulattal szorította oda jobb kezét, aztán elvette. A sebet, amennyire az id ő engedte, meggyógyították. Nincs már szükség kezelésre. A hazafelé vezető úton végleg be is gyógyul bizonyára. Mire Nóra és a gyerekek elé toppan, már csak emlék lesz minden, ami a Marson történt... Lesz mit mesélnie...! A jókora várócsarnokban el őször nem az ő holdkompjánál jelentkezett. A másik sarokban kisebb tömeg szorongott. Bart tudta, kik ezek. Nem kellett felnéznie a táblára, ahol a fényimpulzusok szinte öt másodpercenként újra és újra kirajzolták egy különgép jelét, amely teheráruval és utasokkal indul a TRENDAL bolygóra. – Mama, hol van az a Trendal?– kérdezte egy kis mandulaszem ű gyerek. A mama – ugyanilyen sárga b őrű, mozgékony kis asszony, mint a gyereke, csak valamivel vala mivel nagyobb nála – legyintett: – Ugyan, kis fiam, honnan tudhatnám...? Annyi bolygón laknak már az emberek, ki gy őzné ezt mind fejben tartani? Bart mosolyogva ballagott tovább. Közelebb érve meglátta anyját. Letta utasításokat osztogatott, poggyászcipel ő robotok cikáztak hangjelzésekkel figyelmeztetve az utasokat közeledésükre. A zsilipek egymás után nyelték el a n őket és férfiakat. Bart egészen közel lopózott, és hirtelen megfogta hátulról anyja mindkét vállát: – Most aztán elemedben vagy, igaz? Megint te vagy a szupervezető! Letta mosolyogva fordult hozzá. Bart csak akkor vette észre, hogy más ismer ősök is állnak a közelben. Tiranda és Sybben. – Ti is búcsúzni jöttetek? – Búcsúzunk, de t őled csak – felelte a lány. Sybben meg már kezet is nyújtott a férfinak: – Mi ugyanis elhatároztuk, hogy szerencsét próbálunk a Trendalon. – Nocsak! Az anyám Trendal-kórja a jelek szerint fert őző – tréfált a férfi. Tiranda felemelte a kis Omart, Bart arcon csókolta a gyereket, és mint aki csak c sak most veszi észre, megjegyezte: – Hogy ez a kölyök mennyire hasonlít Trinre...! – Vigyázz magadra, fiam – Letta is megcsókolta Bartot. A megafonok a földi utasokat szólították. Még egyszer integettek
egymásnak, aztán Bart elt űnt. Letta utolsónak lépett a zsilipbe. Magához szorította unokáját és halkan, nagyon halkan beszélt hozzá: – Elviszlek a Trendalra, kicsim. Ott fogsz feln őni, és biztosan te is olyan er ős és bátor leszel, mint az apád. Te is elmégy egyszer a kozmoszba... Indulnunk kell, Omar Dorg.
A szerző sci-fi családregény-sorozatának eddig megjelent kötetei: Az utolsó bolygó – 1986 Vadak között – 1987 Skorpió – 1987 Lenni vagy élni – 1988 Aranybolygó – 1988 Alfa-művelet – 1989 Hajnal a Trendalon – 1989 A Titán-terv – 1989 A kráter árnyéka – 1992
