Eletunk es az agy - Banki M. Csaba.pdf

Bánki M. Csaba:

Életünk és az agy "Az emberi haladás örök akadálya a szokás zsarnoksága, lévén ez szüntelen ellentétben a szokásosnál jobbra vágyás hajlamával..." John Stuart Mill (1806-1873)

"Minél előbbre halad a tudás, annál jobban megkettőzi erőfeszítéseit a butaság, hogy fenntartsa az előítéletek hatalmát."

Nicolas-Sebastian Roch de Chamfort (1741-1794)

"A tehetség - kihívás, amelyet gyűlölettel és rágalmakkal büntetnek. A középszerű emberek azonnal támaszt lelnek a körülöttük lévő középszerűekben, kik magukat tisztelik bennük. A közönséges ember dicsősége senkit nem sért..., a kiválók természetéhez viszont hozzátartozik, hogy folyton magukra haragítják a többi embert." Anatole France (1844-1924)



Prológus "Azok számára, akik a pszichés tüneteket agyi betegségük jeleinek tartják, az «elmebetegség» fogalma felesleges és félrevezető. Ha szerintük az elmebetegnek mondott személy igazából agyi betegségben szenved, akkor már csak a világosság kedvéért is mondják ezt, ne pedig mást..." Thomas Szasz: Ideology and Insanity (1970) Az emberi agy minden jel szerint sokkal inkább a cselekvés, mintsem a bölcsesség szerve. Eredetileg fogat, karmot, agyarat

pótolt; arra szolgált, hogy apró termetű és csupasz őseink a hajdani idő zord körülményei között túléljenek, búvóhelyet találjanak, ennivalóhoz jussanak, időben észrevegyék és azután harci furfanggal legyőzzék a rájuk támadó ellenséget. Legfőképpen azonban arra tette őt képessé, hogy a többiektől ügyesen elszerezzék a legjobb falatokat és a legvonzóbb szerelmi partnereket. Mi azóta ugyan más dolgokra is használjuk, de nem nehéz észrevenni, hogy az eredeti programok ma is élénken működnek... Agyunk egyes régebbi hiedelmekkel szemben egyáltalán nem "észleli" vagy "tükrözi" a külvilágot, hanem elsősorban azt keresi benne, amit már eleve odaképzel. A körülöttünk zajló világot mi

soha nem a maga teljes és fenséges közömbösségében látjuk, hanem abból jobbára csak a számunkra jelentéssel bíró dolgokat vesszük észre - és ezeknek mi adunk újabb és újabb jelentéseket. Nem csoda, hogy elvárásaink szinte mindig beigazolódnak: a pesszimista valóban mindenütt veszélyt, bajt és kudarcot lát, a gyanakvó ember mindenfelé hazugságot, csalást és rosszakaratot, a spiritiszta hívő pedig égen és földön mindenfelé a szellemek és a kísértetek keze nyomát. A hajdani görögök látták az isteneket az erdőben, a hegyoldalon, vagy éppen hitvesük ágyában; látták, mert úgy hitték, hogy ott kell lenniük... Hiedelmeink és elvárásaink magától értetődően abból a világból erednek,

amelybe beleszülettünk - lényegében tehát a mások hiedelmeiből. Hiszen nyúlfarknyi életünk során csak a világ morzsányi részét tapasztalhatjuk meg személyesen; a többiről csakis mások révén, tehát mindig a mások hiedelmeinek, előítéleteinek torzító szemüvegén keresztül szerzünk tudomást. Pedig már a "saját szemünkkel" sem azt látjuk, ami előttünk van, hanem aminek hitünk szerint ott kell lennie. Amit másoktól hallunk, az kétszeresen is torzított: hiszen torzított, aki látta, mi pedig tovább torzítjuk, amikor meghallgatjuk őt és átértelmezzük a szavait. A természet a maga saját törvényeit követi és minden jel szerint meglehetősen közömbös az emberi faj iránt - ám a mi tudatunkban a világ csakis

értünk, nekünk és általunk létezik. Ezt az emberközpontú világot mi teremtjük, a saját hiedelmeink képére. Éppen mert mi teremtjük, teremthetnénk akár egészen másmilyenre is... Torz és hamis tükör hát az emberi elme? Az bizony. Évszázadok óta tudják ezt az okos filozófusok és szeretnek is borongani rajta. Pedig már régen észrevehették volna, hogy az agy torzít ugyan, de a saját torzításait képes felismerni és kijavítani. Hitünk szerint látjuk ugyan a világot, de ez fordítva is igaz: idővel a hitünk is módosul attól, amit látunk. Onnan fogva pedig új színben tűnnek fel a régi dolgok. Létezik valóságos tudás: ott kezdődik, amikor kételkedni kezdünk a "magától értetődő"

hiedelmek igazságában. Magától értetődő igazságnak tűnt sokáig, hogy az elmebetegek "ön- és közveszélyesek", őket tehát "zárt osztályra" kell szállítani és vigyázni, hogy ki ne szökjenek onnan. Pedig ez a gondolat semmi más, mint a középkori ember misztikus rettegése sárkányoktól, pogányoktól, boszorkányoktól: ugyanaz a babonás hit - a Gonosz megszemélyesítése - táplálja mind a kettőt. Sokáig az elmeorvost is furcsa figurának gondolták, aki a "gyógyíthatatlan" betegeket rácsos ágyakban őrzi, különféle gyógyszerekkel "lenyugtatja" és időnként "megsokkolja" őket. A mai agykutatókról egyesek még rosszabb híreket terjesztenek: néha

megpróbálják őket gyanús és veszélyes alakoknak beállítani, akik "a lélekkel játszadoznak", vagy éppen "kémiai szerekkel akarják befolyásolni az érzéseket és a gondolatokat". Elhinni pedig mindig azt a legkönnyebb, ami egybecseng a régi hiedelmekkel... A pszichiátria tudománya pár száz éve a legmélyebb sötétségből indult; varázslók és démonok között, a butaság, a félelem és a kegyetlenség rettenetes századaiban kezdte. Abban az időben a legrémesebb bolondvár, a legiszonyúbb tébolyda is emberséges hely volt a máglyához képest. Kezdetben ugyanis azokat zárták ilyen házakba, akiket azelőtt babonás rettegésből élve elégetni volt szokás. A mi századunkban persze már senki nem

hitte komolyan, hogy az "őrültek" a Gonosz megszállottjai vagy megtestesülései volnának - de ösztönösen, akaratlanul, a tudata legmélyén még tegnap is valami effélét érzett irántuk a laikus. A babonák ereje fő épp az emberi gondolkodás társas természetében gyökerezik: mivel az ember közösségi lény, ezért hajlamos a többiek hitében osztozni. Alfie Kohn találó szavai szerint: "Az eszmék egyszerre csak annyira elterjednek, hogy már fel sem figyelünk rájuk. Bekerülnek a köztudatba, és nyilvánvaló igazságnak kezdjük tartani őket. Már nem kell velük kapcsolatosan kétkedő kérdésekre válaszolni, mert ilyenek fel sem merülnek. Ekkor az eszme többé már nem a mienk, hanem mi tartozunk hozzá":

Pedig a pszichés zavaroknak igazából nagyon kevés közük van ahhoz, amit a laikus "elmebajnak" gondol. A közhit "dühöngő őrültje", "közveszélyes elmebetege" a valóságban kivételes ritkaság. A pszichés betegek többsége pontosan ugyanúgy beteg, mint a szívbeteg, a gyomorbeteg, vagy a reumás ember. Ók is másképpen viselkednek, mint az egészségesek - hiszen szenvednek, panaszkodnak, félnek és kétségbe vannak esve. Az előítéletek hatalma viszont elképesztő. A békés polgár még ma is elmebetegektől fél, miközben manapság egyre többször akad össze tényleg közveszélyes, dühöngő emberekkel: tomboló részegekkel, felgerjedt utcai suhancokkal, fegyveres bandákkal, rablókkal, terroristákkal.

Tőlük valóban lehetne, sőt indokolt is volna félni... Hiedelem és igazság között mindig a próba teszi a különbséget: igazság az, ami a gyakorlatban beválik, kiszámítható módon "működik". Az előítéletek és a babonák jobbára addig élnek, amíg az emberek hinni akarnak bennük és nem tesznek fel kérdéseket. Elődeink számára a vámpírok és a boszorkányok ugyanolyan valóságosak voltak, mint a tegnapi ember számára a "dühöngő őrültek" vagy a "közveszélyes elmebetegek" - ugyanaz a rémálom szülte mindegyiket. Persze vigyázat: sokszor azok nevetik ki a leghangosabban a tegnap babonáit, akik fenntartás nélkül hisznek a maiakban! "Elmebetegség" és

"veszélyes viselkedés" például két, gyökerében különböző dolog, körülbelül úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a lúdtalp a körömrágáshoz: néha, nagyritkán, véletlenül akár össze is találkozhatnak. Voltaképp maga az "elmebetegség" kifejezés is egy tévhiten alapul, hiszen nem az ember elméje beteg olyankor, hanem az agya. Minden tudomány csak akkor indul fejlődésnek, amikor az emberek szükségét érzik az illető tudásnak. Hiába sejtette már Empedoklész vagy Démokritosz is az atomok létét, akkoriban ez még nem érdekelt senkit; atomfizikára a XX. századig nem volt szüksége senkinek. Az agytudomány sem csak úgy önmagáért van. Létének és

jövőjének egyedül az ad értelmet, hogy valóságos emberi igényeket, szükségleteket tud kielégíteni. Az élet piacán minden játszma kölcsönös és kétoldalú: eladni csak azt lehet, amit az emberek keresnek - az emberek viszont csak azt kereshetik, aminek a létezéséről tudnak. Ez az előítéletek legfőbb veszélye: amíg egy betegség "köztudottan gyógyíthatatlan", addig senki nem is keres ellene orvosságot. Hiába léteznek kiváló új gyógyszerek, nem terjednek el, amíg az emberek rá nem ébrednek, hogy a betegség a régi hiedelmekkel szemben mégiscsak gyógyítható. Koch, Pasteur, Fleming tudása is csak attól kezdve vált közkinccsé, amikor az emberek megértették, hogy nem muszáj minden csip-csup fertőzésbe belehalni. Onnantól

fogva a penicillin tudományos kuriózumból azonnal közszükségleti cikké vált ... Manapság nagy divat a tudomány "válságáról", "kudarcáról" beszélni. Tudásunk persze korlátozott; egyáltalán nem tudunk mindent, és nincsenek egyértelmű válaszaink az élet "nagy" kérdéseire. Ebből azonban korántsem a tudatlanság dicsérete és a sámándobok újraélesztése következik, hanem sokkal inkább a tudás további gyarapítása. Mai tudásunk hiányos ugyan, de rohamosan növekszik és nincs előtte semmiféle korlát. Kolumbusz matrózai nyolc heti unalmas csónakázás után még mindig nem értek célba, és ezért beijedtek; a víz közepén nem látták az odáig már megtett

hatalmas utat, ezért mindenáron vissza akartak fordulni. Szerencsére Kristóf kapitány kemény legény volt és nem engedett. Mint ismeretes, neki lett igaza: a hetvenegyedik napon megpillantották az Újvilágot. Akik ma ugyanígy hiányolják a tudomány "célbaérését" és nem akarják látni az elmúlt két évszázadban megtett hatalmas utat, hanem mindenáron vissza akarnak fordulni - lényegében ezekhez a beijedt matrózokhoz hasonlóak. Ez a könyv nem annyira az agytudomány eredményeiről szól, mint inkább azokról a tévhiedelmekről , amelyek az "elmebajokat" még a mai ember tudatában is körülveszik. Az agykutatás jórészt már a holnapban jár, a közfelfogás

viszont ezen a téren a tegnap árnyaival hadakozik. A mindennapi gyógyító pszichiátria manapság a kettő között próbál egyensúlyozni, miközben erőinek jelentős részét éppen a közbabonákkal való küzdelem emészti fel. A társas hiedelmek erőszakos dolgok: az emberek nem csupán hisznek bennük, hanem megpróbálják azokat a többiekre is ráerőltetni. Főleg ha hatalmuk is van hozzá... Márpedig a szabadság ott kezdődik, amikor kérdéseket teszünk fel saját magunknak, amikor engedelmes vakhit helyett merünk kételkedni, megkérdőjelezni és a valóság próbájának alávetni a saját hiedelmeinket. Egyáltalán nem biztos, hogy feltétlenül igaz minden, amit mások igaznak tartanak, még akkor sem, ha ezek a mások - az adott

pillanatban - sokan vannak. Minden előítélet szellemi rabság, a hiedelmek mindig a múltban gyökereznek, a világ viszont gyorsan változik; már nemcsak a régi görögök bölcselmei, hanem saját húsz évvel ezelőtti nézeteink is könnyen elavultak lehetnek. Ez a könyv nem elsősorban tanítani szeretne, inkább kérdéseket, vitákat, kételyeket és eretnek gondolatokat próbál ébreszteni.

Pszichiátria vargabetűkkel

-

"A kíváncsiságnak, ennek a törékeny kis virágnak a táplálékon kívül mindenekelőtt szabadságra van szüksége." Albert Einstein (1879-1955) Újabban rádióban, tévében és az újságokban is egyre többet hallani pszichiátriáról és pszichiáterekről. Némelyek szerint mindez csupán egyfajta múló divat nálunk, jómódú városi emberek, újgazdagok, unatkozó szépasszonyok hóbortja. Mások

"nyugatmajmolásnak" tartják, mert mint hírlik, Amerikában az embereknek saját pszichiáterük van és ott állítólag úgy járnak hozzá, mint nálunk a fodrászhoz. Van, aki a pszichiátert erőszakos, csúnya börtönőrnek képzeli valami szörnyűséges "zártosztály" kapujában, de olyan is akad, aki szerint a pszichiáter egyfajta modern gyógyszerkufár, akinek minden tudománya abból áll, hogy drága és felesleges pirulákat tukmál az ideges emberekre. Bárhogy is van, ezek az idegenül hangzó szavak lassacskán egyre inkább átmennek a köznyelvbe, az emberek kezdik megszokni és használni is őket, miközben a pontos jelentésükkel egyáltalán nincsenek mindig tisztában. Még akiknek ez volna a hivatásuk: tanárok, újságírók, néha egyes

tévészerkesztő is szeretik összekeverni például a pszichiátert a pszichológussal, máskor az ideggyógyászt az elmegyógyásszal, olykor pedig mind a kettőt a különféle önjelölt lélekcsiszolókkal, aurafoltozókkal, vagy messzi földről jött igazlátókkal. Érdemes tehát elsőként a fogalmakat tisztázni. A pszichiáter: orvos. Pályáját "rendes", tehát általános orvosként kezdi, akárcsak a leendő családorvos, a belgyógyász vagy a szülész-nőgyógyász. Az orvosi egyetemen ő is főként természettudományokat: fizikát, biológiát, anatómiát és élettant tanul, azután pedig sok ezernyi különböző betegség felismerésére és gyógyítására képezik ki, beleértve persze az

idegrendszer, az agy betegségeit is. A pszichológus ezzel szemben bölcsész: egyetemi képzése sokkal inkább a filozófussal, a nyelvésszel, az irodalmárral rokon, mivelhogy az iskolában ő sokkal többet tanul az úgynevezett társadalomtudományokból. Következésképpen a pszichiáter (az orvos) elsősorban betegségekkel és azok gyógyításával foglalkozik, míg a pszichológust (a bölcsészt) inkább az emberi lélek sajátos mibenléte és működése érdekli, egészséges és beteg állapotában egyaránt. Természetesen a pszichiáter is tanul pszichológiát enélkül aligha igazodna el a betegek tüneteinek, panaszainak megértésében és megfordítva: a képzett pszichológus is tisztában van az emberi agy felépítésével,

élettani működésével és e működés zavaraival. Egészen másfajta különbség van ideggyógyász és elmegyógyász között. Ók mind a ketten orvosok, mindketten az idegrendszer orvosai. Ám amíg az ideggyógyász, a neurológus elsősorban olyan agyi betegségekkel foglalkozik, amelyeket látható és kézzelfogható "szervi" elváltozás, többnyire idegsejtpusztulás okoz (ilyenek például a bénulások, a sérülések, az agyvérzések, a daganatok), addig az elmegyógyászra inkább azok az agyi betegségek tartoznak, ahol a tünetek főképpen az agy működésében, tehát az ember érzékelésében, gondolkodásában, viselkedésében vannak. Ez a különbség

olyasmi, mint ami a gyomorfekély és a migrén között van: az előbbiben a fájdalmat okozó elváltozás (maga a seb a gyomor nyálkahártyájában) egy hajlékony kukucskáló szerkezettel közvetlenül meglátható, ám a migrénes fájdalom oka ilyen módon - egyelőre nem, ugyanis a fejfájást okozó kémiai anyagok, hormonok a sejteket nem pusztítják el és szerencsére maradandó nyomot sem hagynak maguk után. A megkülönböztetés érezhetően mesterkélt és ideiglenes, de ez az agy esetében is így van. Tudásunk gyarapodásával már eddig is sok régi "elmebetegségről" kiderült, hogy igazából "neurológiai betegség", de a fordítottja is megesett már. Ha

a

pszichiáter

magyarul

elmegyógyász, akkor miért nem mondjuk így? Mi szükség van akkor erre a tüsszentősen hangzó, nehezen kimondható idegen szóra, amibe az egészséges magyar ember nyelve könnyen belebotlik? Merthogy hallani "szihiáter", "cihiáter", pisziáter", és isten tudja még hányféle kificamodott formában, nem is beszélve arról, ha le kell írni... és mégis szükség van rá. A magyar nyelv ugyanis egyáltalán nem minden lelki, viselkedési zavart nevez "elmebetegségnek". Csakis azokat hívja így, ahol a beteg tájékozatlan ("zavart") lesz, gondolkodása és ítélőképessége összekuszálódik, képzelődik (hallucinál), esetleg a valósággal össze nem férő gondolatai (téveszméi) támadnak - ennek megfelelően tehát az elmegyógyász"

magyarul az efféle betegségek doktora "lenne. Mármost a pszichiáter elmegyógyász is, de annál sokkul több! A pszichiáterre tartoznak a régies szóval "neurózisnak" mondott zavarok, mint a pánikbetegség, a szorongások, a kényszerbetegség, a depresszió (a makacs lehangoltság), a rendellenes félelmek; az alvás, az evés, vagy a szex bizonyos zavarai, a társas viselkedés sok más problémája, az emberi szenvedés számos egyéb formája - csupa olyasmi, amit a magyar nyelv soha nem nevezett "elmebetegségnek". Éppen ebből az elnevezési zűrzavarból ered a laikusok széles körben elterjedt és ma is élő hamis elképelése, miszerint az enyhe idegrendszeri zavarokkal "ideggyógyászhoz", a súlyosakkal meg

elmegyógyászhoz" kell menni. A valóság ennek majd hogy nem a fordítottja: éppenséggel a súlyosabb, a gyakran életveszélyes betegségek (mint az agydaganatok, az agyvérzések, az agyhártya vagy az agyvelő gyulladásai és az ehhez hasonlók) tartoznak a neurológusra, tehát az "ideggyógyászra". Részben ebből a különbségből adódhat, hogy a pszichiátria sokak szemében valahogy "másnak" tűnik, mint a többi orvosi szakma. Míg a háziorvos, a belgyógyász vagy a sebész a diagnózist a látásra, a kitapintásra, röntgenképekre és laborleletekre építi, addig a pszichiáter (legalábbis jelentős részben) a beteg szavaiból, viselkedéséből és reagálásaiból hámozza ki a betegség valóságos

természetét - ezért is látszik néha a pszichiátriai vizsgálat a hozzá nem értő szemében egyszerű beszélgetésnek. A vizsgáló módszerek különbözőségét egyesek szerették régebben úgy magyarázni, mintha tényleg valami alapvető különbség volna a pszichiáter és a "rendes" orvos között; ráadásul ezt a különbséget időnként mind a két oldalról mesterségesen túl is hangsúlyozták. Holott manapság a belgyógyász is "a teljes embert" kezeli, a pszichiáter pedig egyre gyakrabban vizsgálja speciális műszerekkel az agy "szervi" eltéréseit. A másság lassanként eltűnik - de az emberek tudatában még jó ideig élni fognak a régi elképzelések. Mi

vonzza

vajon

a

természettudományosan képzett orvosokat ehhez a "másféle" szakmához? Valószínűleg mindenkit más és más: egyiket az agy rejtélye, az emberi természet megértésének vágya, másikat a lélek mélysége, a filozófia, a vallás, az együttérzés és még sok más dolog... Nem hiszem, hogy léteznek előre elrendeltetett sorsok vagy "tipikus" életutak. Vállalva tehát ennek minden kockázatát, elmesélem, hogyan lettem én magam félig-meddig véletlenül, de immár valószínűleg végérvényesen pszichiáterré. A hatvanas évek Budapestjén medikusnak lenni nagyszerű dolog volt. A legtöbb egyetemi intézet és klinika akkortájt a szó szoros értelmében

hallgatónak: látogatónak, szinte egyfajta "úri vendégnek" tekintett minket, nem pedig iskolás diáknak. Megkülönböztetett jogaink voltak; szabadon és bennfentesként mozoghattunk a sok suttogó fehérségben, kinyílt előttünk a szorongó várakozások összes ajtaja. Bár rém nehéz huszonéves arccal gondterhelt, ugyanakkor mindentudó, sőt atyaian bátorító pillantásokat vetni a vegyszerszagú köpenyektől, maszkoktól, szúró-vágó fémszerszámoktól megrettent, tétován aggodalmas betegarcokra, a medikusok mégis folyton ezzel próbálkoznak, mert azt hiszik, hogy csakis ettől látszanak igazi doktornak. Kötelességünk voltaképpen irigylésre méltóan kevés volt: nagyjából illett eljárni az órákra, és persze többé-kevésbé

meg kellett felelni a vizsgákon. A legtöbb tanszék még az előadásokon vagy a gyakorlatokon való megjelenést is elég nagyvonalúan kezelte. Tanáraink többségének az volt a véleménye, hogy aki csak muszájból jönne el, az bátran maradjon otthon. Jól tudták, hogy olyan medikus azokban az években nem létezett, aki ne tudott volna bármikor bármiről orvosi igazolást hozni így azután nem is igen kértek effélét. Az orvosi pályán a családi indíttatás révén kezdettől otthonosan éreztem magam. Apám évtizedeken át vezetett egy vidéki kórházat és egyben annak szülészeti osztályát - ezért aztán nem voltak mesés illúzióim sem. Néha egy darabig még a medikusok is úgy

képzelik, hogy az orvos tulajdonképpen valamiféle gyógyító mágus, maga a jóságos és mindentudó Dr. Télapó, aki csak ránéz a betegre, biztos kézzel kitapintja a fájó pontot, beadja az injekciót, és akkor a betegnek már nem is fáj tovább. Az emberek ösztönösen ma is abban bíznak, aki ilyenformán viselkedik; rá hallgatnak, neki hisznek, nem is kell ehhez igazából orvosnak lenni... Számomra viszont az orvosi pálya egészen mást jelentett. Apám mindig hajnalban kelt és későn jött haza. Este, éjszaka folyton felcsörgették, jégfekete téli éjszakákon félálomban, "malaclopó" darócban kocogott át a kórházba, telefonok vagy izgatott küldöncök rángatták fel nap mint nap hol az ebédtől, hol a vacsorától, hol félig-szappanosan a

fürdőkádból. Évtizedeken át alig volt riasztás nélküli éjszakája; kétlem, hogy valaha életében egyetlen tévéfilmet látott volna egyvégtében az elejétől a végéig és mégis folyton kétkedett és töprengett. Ha a telefon végre elnémult, akkor ő hívta az osztályt, kérdezősködött a tegnapelőtt felvett, a tegnap operált, a ma szült beteg felől: rendben van-e? nincs láza? nem vérzik? Minden orvos így érez, hiszen emberek életéért felelős; de vajon hogyan oldja fel magában az orvos azt az ellentmondást, hogy tévedése a beteg életébe kerülhet, miközben senki, még a legzseniálisabb orvos sem lehet tévedhetetlen? Kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy ezt a bizonytalanságot csakis egy módon

lehet csökkenteni: ha minél pontosabban értjük, amit a beteggel csinálunk. Magyarán, tisztességgel meg kell tanulni a szakmát, az orvosi mesterséget ahogyan ezt egyik sebész-urológus tanárom hangsúlyozta gyakran. Talán ezért is vonzottak kezdettől fogva az elméleti tárgyak, például az élettan vagy a biokémia, hiszen ezekben az orvosi tudás egyfajta szilárd megalapozását éreztem - méghozzá világosan, érthetően, áttekinthetően, mindenfajta ködösítés és misztifikáció nélkül. Évfolyamtársaim egy része unta, sőt egyenesen utálta ezeket az órákat. Mások bemagolták ugyan, de csak verejtékkel megvásárolt kényszerűségnek tartották, "üres elméletnek", amiben - így mondták legfeljebb beképzelt vagy hóbortos

csodabogarak lelhetik örömüket. Amikor a klinikai gyakorlatokon igazi betegeket kezdtünk vizsgálni, rögtön feltűnt, hogy a gyógyító szakmák a tudósoktól eltérő módon értelmezik a betegségeket. Elég gyakran más volt a szóhasználat és másképp szólt a magyarázat is, mint ahogy korábban a biofizika, a biokémia, az élettan tudományos óráin tanították nekünk. Abban az időben még a sebészek, a szülészek, a gyermekgyógyászok, általában a gyakorlati klinikusok sűrűn használtak például olyan fogalmakat, amelyeket fizikus, biokémikus professzoraink pár évvel korábban (nem csekély célzatos iróniával) "elavultnak", "tudománytalannak" neveztek. A

vércukrot például akkortájt milligrammszázalékban volt szokás mérni ("vagy milligramm, vagy százalék" - mondták a fizikusok), a röntgenestől gyakran kértek "üres has" vagy "üres koponya" felvételt ("nem üres az, fiam!" szólt ránk a kórboncnok), és sokszor emlegették a "negatív nyomást" is a tüdőben, amikor befelé vesszük a levegőt. Mi magunk persze nem vettük észre, de igazából azokban az években - jórészt persze "ösztönösen" - választottunk a kétféle gondolkodásmód között: mármint hogy a gyógyítás tudományos ismeretek tudatos alkalmazása-e, vagy inkább régi szokások és tudós hagyományok folytatása? Vajon elméleti tudásunk alapján kell-e minden egyes beteget vizsgálnunk, tudományos ismereteink szerint kikutatni és

megfejteni a betegség természetét - vagy inkább csak gondolatban fellapozni a már ismert gyógymódok elődeinktől örökölt, "jól bevált" szakácskönyvét, amelyhez a mai tudományos újdonságok jobbára csak egyfajta divatos körítésként szolgálnak? Az egyetem negyedik évében a gyógyszertan mintha egyfajta "hidat" ígért volna a két szemlélet között. Hiszen gyógyszert rendelni a legigazibb orvosi munka, valóságos gyógyítás - ugyanakkor a gyógyszerek hatása az emberi szervezetre teljes egészében természettudományos kérdés. Bár jó néhány leendő orvos annak idején fárasztónak, unalmasnak, túl elvontnak, sőt "életidegennek" tartotta a gyógyszerek tudományát, én magam

élvezettel kezdtem tanulni. Ma is hallani olyan véleményeket, hogy feleslegesen hosszú, túlzottan részletező, elvont, vagy hogy túlságosan elméleti lett volna az orvosegyetemi oktatásunk. Holott ennek az ellenkezője igaz: a nálunk fejlettebb külföldi országok manapság éppen a magyar orvosképzés elméleti részét, a "tudósképzést" irigylik, és igazuk is van. Azt hiszem, hogy huszonéves korban, nyitott elmével és tele kíváncsiskodó ambícióval - márpedig minden valamirevaló orvostanhallgató ilyen! - az embert nem lehet jóllakatni pusztán olyasfajta magyarázatokkal, hogy "ha ezt meg ezt észleled a betegen, akkor azt meg azt kell tenni". Jó, jó, de vajon miért éppen azt kell tenni? Mi történik a betegben, amitől éppen az a gyógyszer

fog használni? És mi bizonyítja, hogy valóban azt kell tenni, nem pedig valami egészen mást? A gyógyszertan legizgalmasabb fejezete már akkor is a pszichofarmakológia: az agy működését befolyásoló gyógyszerek tudománya volt. Hiszen tanultuk már az iskolában, hogy agyunk a környezethez való alkalmazkodás szerve. Tanultuk, hogy a külső ingereket először a szemünk, fülünk fogja fel, azokból azután idegingerület lesz, ezek el jutnak az agyba, az agy pedig végül ezekből az elektromos impulzusokból "csinál" valahogyan képzeteket, érzéseket, gondolatokat, cselekvést, akaratot... No igen, de hogy is “csinálja" ezt az agy? Hogyan történik valójában ez a különös

átalakulás, ez az ugrás az egyszerű idegingerületektől a "lélekig"? Az agyműködést eleinte, egy pontig fizikai és kémiai fogalmakkal magyarázták: molekulákkal, ionokkal, elektromos töltések vándorlásával, sejtek ingerületi állapotával - aztán hirtelen és minden átmenet nélkül egyszer csak érzékelésről, tudatról, hangulatról, tehát valami egészen másról kezdtek beszélni. Nos, egyetemi éveimben a gyógyszertan ígérkezett az egyik olyan lehetséges kulcsnak, amellyel - úgy véltem akkor egyszer talán majd át tudjuk hidalni ezt a szakadékot. Hiszen mindennapos tapasztalat, hogy egyszerű kémiai anyagokkal: alkohollal, gyógyszerekkel messzemenően befolyásolni lehet az ember hangulatát, felfogását, érzéseit és

gondolkodását (vagyis a lélek működését). Sok egyéb mellett ebből is az következett, hogy a lélek állapotának szorosan össze kell függenie az agy kémiai, biológiai állapotával. Márpedig ha ez így van, akkor logikus azt feltételezni, hogy - legalábbis elvileg - az agy biokémiájából egyszer majd levezethető lesz az egész emberi pszichológia. Éppen a pszichofarmakológia ébresztett rá elég hamar, hogy a dolog azért korántsem ennyire egyszerű. Akkor, tehát a hatvanas évek vége felé tényleges tudásunk ezen a téren még alig terjedt túl a patkányok agysejtjeinek néhány egyszerű tulajdonságán. Mindenki óva intett attól, hogy az állatkísérletekből

elhamarkodottan következtetni merészeljünk az emberi agy működésére. Persze a huszonévesek mindent-jobbantudásával ezeket a fenntartásokat merő szőrszálhasogatásnak, felesleges óvatoskodásnak tartottuk. Sokszor úgy tűnt, hogy a tudós "öregek"(akkoriban a negyvenen felülieket neveztük így!) ezt csak azért mondják, mert így akarnak kitérni az ideológiai viták elől. Tény, hogy az agykutatás már azokban a kezdeti időkben is meglehetősen heves és indulatos reagálásokat váltott ki világszerte. Sokan, köztük jó nevű tudományos kutatók is dölyfösen bírálták az agybiológiai kutatásokat, bár legtöbbször nem is az eredményekkel, hanem magával a puszta gondolattal hadakoztak. "Az emberi lélek soka nem

lesz anyagi jelenségekre redukálható" körülbelül ez volt az ellenérveik lényege. Kezdettől fogva vonzott ugyan a tudományos gondolkodásmód, de arra egy pillanatig sem gondoltam, hogy elméleti kutató legyek. Valahogy magától értetődőnek tartottam, hogy az "igazi" orvos betegeket gyógyít - bár soha nem értettem és ma sem értem, hogy mitől volna bármiféle ellentét a gyógyító és a kutató orvos között. Apám például nem végzett elméleti kutatásokat, nem írt önálló tudományos dolgozatokat, mégis természetes volt számára, hogy a "manuális" kérdésekhez hozzátartozik a precíz tájanatómiai térkép, a szakirodalom naprakész követése és a legújabb gyógyszerek hatásának pontos

ismerete. A kutatást, a tudomány iránti érdeklődést már az egyetemi években az orvosi munka szerves részének gondoltam. Hiszen ha nem tudunk mindent, márpedig nem tudunk, akkor ez azt jelenti, hogy nagyon sok kérdésre magunknak kell megkeresnünk a válaszokat. Egy rövid ideig a szülészet iránt érdeklődtem, talán elsősorban azért, mivel az akkoriban kibontakozó hormonkutatáson keresztül szerettem volna kapcsolatban maradni a "jövő nagy kérdésével", az agykutatással. Praktikus okokból mégsem lettem szülész, hanem a doktorrá avató fehér kesztyűs kézfogás után elsőként egy vidéki kórház jól felszerelt sebészeti osztályán helyezkedtem el.

A sebészinasokat kezdetben kíméletlenül meg szokták gyötörni: a műtőben órákon át a sebkampókat tartatják velük, ami rettentő izomlázzal jár, és ezen a harmadnaponkénti ügyelet gondolatbénító álmatlansága sem sokat segít. Ennek dacára mégis érdekelni kezdett az operáló mesterség; vonzott benne, hogy többé-kevésbé át lehetett látni, mit is csinálunk a beteggel és hogy miért. A műtét sikere vagy sikertelensége ha nem is mindig, de legtöbbször sokkal inkább múlik a sebész hozzáértésén, mintsem a szerencsén és a vakvéletlenen. Igyekeztem hát nagyon figyelni és tanulni. A nagy forgalomnak és a szűkös orvoslétszámnak köszönhetően hamarosan magam is operálhattam: alig nyolc hónap alatt több tucatszor kaptam

kézbe a műtőkést és már-már kezdtem is ráérezni az egyes mozdulatok értelmére. Egy kórházi osztály azonban nem csupán gyógyító közösség, hanem kicsiben leképezi a kor hierarchikus rendjét: különféle hatalmi, rend- és illemszabályok kötik. Fiatalon az ember ezt elég nehezen viseli, főleg ha itt-ott öncélúnak és feleslegesnek látja. Egy műtét persze más: minden operáció veszélyes hadművelet, amit egyetlen felelős parancsnoknak kell irányítani, ott és addig tehát mindenki vita nélkül engedelmeskedni tartozik. De vajon mi szükség volt tábori regulákra a viziteken, a folyosókon, a kórtermekben, sőt az orvosi szobákban, egymás között? A kórházi ranglétra annak idején a

betegekre is kiterjedt, és mivel helyzetüknél fogva mindig ők kerültek a "gyógypiramis" legaljára, velük többékevésbé akárkinek szabad volt bizalmaskodni, fölényeskedni, néha akár gorombáskodni is. Huszonéves szigorlók, magukat illegető próbaidős süldőlányok magától értetődőnek tartották, hogy letegezzék és gátlástalanul "kisszívem"nek, "bácsikám"-nak, "aranyoskám"-nak nevezzék a kórházban fekvő, műtétre váró felnőtt hölgyeket és urakat. Márpedig abban a kórházban a körülmények kifejezetten jók voltak, az akkori magyarországi átlagnál mindenesetre sokkal jobbak, az orvosok és a nővérek pedig képzettek, jóakaratúak és kötelességtudóak. Becsülettel végezték azt, amit a kor és a közszellem elvárt

tőlük. Egyenrangú felnőtt emberként tisztelni, informálni és szolgálni a betegeket - akkoriban egyszerűen nem volt szokásban. Huszonévesen az ember, ha ad magára, kertelés nélkül kimondja amit gondol. Például megkritizálja az akkor divatos főorvosi csendőrpertut, az álszentnek tűnő formaságokat, a túl katonás, jobban mondva inkább hűbéri szokásokat. Huszonéves fejjel az orvos, ha van tartása, csakis a szakmájával és a betegeivel törődik, nem pedig a munkahelyi "illemszabályokkal" - azután meglepődik, amikor mindezért lesből orron vágják. Pusmogni kezdik például, hogy az ifjú kolléga azért ül oda az ágyak szélére, mert így akarja "reklámozni

magát" a betegek között. Ezt ott és akkor úgy értették, hogy mindezt bizonyára pénzért teszi ami a kora hetvenes évek világában egyáltalán nem is volt veszélytelen vád. Főorvosom mély tisztességgel és őszinte jóakarattal baráti beszélgetésre hívott és elmagyarázta, hogy ezen a pályán - "mint mindenütt az életben" - alkalmazkodni kell; hogy annak idején ő is átment mindezen; hogy igazából sok dologgal ő sem ért egyet, de hát tudomásul kell venni, hogy egy kezdő fiatal akkor sem lehet "renitens", ha igaza van... Sem ő, sem néhány más okos és kedves kolléga nem tudott meggyőzni arról, hogy az orvos, ha fiatal, a tacskóhoz vagy a házinyúlhoz hasonlóan csakis

"domesztikálva"(háziasítva) jó, és hogy az orvosi munkában nem a hozzáértés vagy a szorgalom, hanem főképp ez a fajta alkalmazkodás lenne a fontos. Elmentem hát egy észak-hevesi faluba körzeti orvosnak. Elragadó környék volt a hegyvidéken, feleségemmel együtt életünkben először laktunk kertes házban. Eleinte minden éjjel felkeltettek, mivelhogy a falubeliek kíváncsiak voltak az új dokira, akiről kezdetben csak annyit tudtak, hogy fiatal, kórházból jött, szakállat visel és szereti a macskákat... Arrafelé erőteljes és határozott emberek, jobbára bányászok és kohászok laktak, akik csak olyankor, éjszaka értek rá megnézni maguknak az új orvost. Világéletemben keserves volt

éjszaka felkelnem, akkoriban mégis szívesen mentem. A mai napig azt hiszem, bizonyos értelemben mégiscsak a családorvos a "legigazibb" doktor méghozzá nem is a röntgennel és szakrendelőkkel körülbástyázott városi, hanem a falusi háziorvos, aki a saját tudására, a saját lelkiismeretére támaszkodva tud és mer igazából gyógyítani. Tizenöt hónapig csináltam szinte szakadatlan örömmel: ficamot raktam helyre, szülést vezettem, köszörűkő-szilánkokat szedtem ki az emberek szeméből, szüntettem a fájdalmakat és az asztmás rohamokat igazi gyógyító munka volt, a hajdani doktorok módján. Időm jelentős részében továbbra is tanultam, hiszen ott éreztem csak igazán szükségét! Nagyon sok

szakkönyvet vásároltam, kevéske szabad időmben pedig bújtam a fővárosi egyetemi könyvtárakat, mert szerencsére alig másfél órányira laktunk Budapesttől. Voltak látványos sikereim, és persze emlékezetes tévedéseim is. Néhány egyetemi órát leszámítva ott láttam először pszichés betegeket. Pici, sovány, reszkető kezű, lázas öregúrhoz hívtak, aki előző éjszaka úgymond arasznyi szárnyas rendőröket látott berepülni a pinceablakon és "látta", amint azok a párkányon megcsúsznak és egyenesen a boroshordóba esnek. Ő persze rögtön fejszét ragadott, darabokra vágta a hordót - büszkén meg is mutatta a maradékot - mire azok a húszcentis madár-rendőrök a szeme láttára

"kiúsztak, megszárítkoztak, tisztelegtek(!)" és elrepültek. Delírium tremens... Pár hónappal később kócos, sovány, zaklatott nő nyitott be a rendelőbe, köszönés helyett leült az asztalomhoz és elsorolta, hogy őbenne van a posta, belőle jönnek a levelek, de most épp “kiszáradtak" a csatornái, ezért azonnal fizessük ki a neki járó ötszázezer forintot - aztán úgy, ahogy jött, választ nem várva felkelt és elment. Mire felnéztem, mindkét rózsadombnyi asszisztensnőm a fogas mellett a sarokban szorongott és onnan pisszegtek: "tessék vigyázni, ez a bolond!" - ki is kaptam tőlük, amiért olyan közel engedtem magamhoz. Furcsa élmény volt akkor azt az asszonyt hallgatni: igazából nem is hozzám beszélt, hanem csak úgy

bele a vakvilágba, mint akiből gépiesen jön a szó és nem is kíváncsi semmiféle válaszra. Szinte megszakítás nélkül beszélt, de a homályos és alig összefüggő mondatokból, amelyek ráadásul pont olyan üresen kongtak, mint egy iskolai fogalmazvány vagy egy választási programbeszéd, valóban nem sokat értettem akkor. Később elmesélték, hogy már legalább húsz éve ilyen állapotban volt, megszokták, senkinek nem volt útjában. Aztán egy hajnalon - állítólag leköpte az egyik helyi szervezet egyik helyi titkárát. Félórán belül mentők és rendőrök jelentek meg, az utcán csatárláncot alkotva szabályosan levadászták, összekötözték és elvitték az elmeosztályra. Az orvosnak nem szóltak, arra "nem volt idő", és persze szükség

sem. Egy reggel karikás szemű, riadt férfi dörömbölt az ablakon: menjek azonnal, mert a felesége "összevissza beszél". A szűkös előszobában komor tekintetű hölgykoszorú fogadott, testükkel állták el az utat és fennhangon követelték, hogy azonnal állítsam ki az elmeosztályos beutalót. Hol a beteg? Hát az benn a szobában, mondták, de vele nem kell beszélni, "tisztára meg van őrülve", még akár veszélyes is lehet. Némi huzavona árán mégiscsak bementem. Benn egy sápadtan izgatott fiatalasszonyt találtam, aki tágra nyílt szemekkel járkált fel-alá, sorra kirángatta az összes fiókot, közben valamiféle "villanysugarazásról" és "gondolatátvitelről" beszélt, meg hogy

valakik tegnap óta szavakat súgnak a fülébe és azzal irányítják... Ezalatt kívülről félpercenként tépték fel az ajtót: "Mit hallgatja már ennyi ideig, hát nem látja, hogy bolond?" Akkori eszemmel kétség sem fért a dologhoz, a végén meg is született annak rendje és módja szerint a kívánt beutaló, de a család attól kezdve nem köszönt vissza az utcán. Akkor ezt még nem értettem; és ha igazán őszinte akarok lenni, ma sem értem - legfeljebb ma már meg tudom magyarázni. Apró, néha mulatságos bosszúságok mindenhol előfordultak. Egy alkalommal valaki egészen komolyan számon kérte, ugyan miért kapott az ő felesége "ugyanolyan gyógyszert, mint amilyet a cigányok szednek". Futó neheztelést

váltott ki néhányszor, hogy köszönettel elhárítottam egy-egy szívélyes, de hosszúnak és mámorosnak ígérkező vacsorameghívást. Azokban az években a falusi doktornak úgyszintén nem csupán a mesterségéhez kellett értenie és szorgalommal tennie a dolgát, hanem neki is alkalmazkodnia" kellett a helyi szokásokhoz. Bizonyos "beosztásokban például magától értetődőnek tartották, hogy a körzeti orvost utasítani lehet. Ha például finoman közölték vele, hogy az átellenben lakó idős hölgy elmebeteg, akkor ezt igazából úgy értették, hogy gyorsan, lehetőleg mindjárt ott a vacsoraasztalnál töltse ki az elmeosztályos beutalót. Furcsa, helytelen, sőt egyenesen "renitens" viselkedésnek számított, ha az orvos ilyenkor előbb

elment meglátogatni az érintettet, képes volt "hallgatni a bolond sirámait", azután esetleg még vitatkozni is a mindent jobban tudó hatóságokkal. Minden ilyen apróság ellenére talán ma is háziorvos lennék, ha nem támadt volna fel bennem ismét a mohó kíváncsiság, ami egyetemi éveim óta az agyműködés megértése felé vonzott. Az egyetemi könyvtárban agykutatási eredmények kerültek a kezembe, új pszichiátriai gyógyszerek és sikeres gyógyítások híre, sőt azt is olvastam, hogy az elmeosztályok már nem is mindenütt “zártosztályok" - és attól kezdve egyre kevésbé találtam a helyemet a faluban. Végül az egyik délután megakadt a szemem egy elmekórházi álláshirdetésen.

Feleségemmel együtt a földre terítettük Magyarország térképét és megkerestük rajta a helyet. Rokonszenves, határozott hang jelentkezett a telefonban és megbeszéltünk egy személyes találkozót. Több órányit autóztunk keletnek, át a megyeszékhely (akkor még!) zöld lombokkal teli kedvesen falusias főterén, és útjelzés hiányában keskeny dűlőutakon, ölnyi keskeny, huppanós aszfaltcsíkokon tévelyegve találtunk rá végül egy hatalmas sárga épületre. Csupa rács ablakok tövében egy irdatlan ellenzős sapka alól töpörödött, fogatlan kapus kiabált felénk valamit egy orkánsebességű, első hallásra délkoreainak tűnő nyelvjárásban. Többször elszótagoltuk, hogy kik vagyunk és mit

keresnénk itt; a száj mosolyra húzódott, a kicsi ember valakinek telefonált (abból sem értettünk sokat), de azután mutatta az utat. Tekintélyt parancsoló, testes, kifejező arcú, első látásra rokonszenves úr tartozott a telefonból ismerős bariton hanghoz. Leültetett, és rögtön a véleményemet kérdezte az elmegyógyászatról. Valami arra késztetett, hogy kertelés nélkül elmondjam vonzalmamat a gyógyszertudományhoz. Nem titkoltam, hogy mindenekfelett az emberi agy működésével szeretnék foglalkozni, hogy főleg azért érdekelne az állás, mert egy elmeintézetben talán mód volna ilyenfajta tapasztalatgyűjtésre, esetleg tudományos kutatásra... Azután már vártam is az odáig megszokott hűvös és merev

kioktatást, a jól ismert leckét arról, hogy a fiatal orvosnak "nem egyéni babérokra kell pályázni", hanem a legelső kötelessége "beilleszkedni a közösségbe". Ehelyett - alig hittem a fülemnek - az igazgató azt mondta, hogy ebben a híres és nagy múltú szakkórházban éppen ez hiányzik és pont ilyesfajta szakemberekre van szükség. Hozzátette, hogy egykor ő maga is pályázott tudományos fokozatra, szívesen segít majd abban is, ha eljön az ideje. Felbátorodtam: - "Igazgató úr, egy másik kórházban majdnem megfeszítettek, amikor visszategeztem az engem letegező főorvost, ezért hadd kérdezzem meg előre..."- "Látod, ez a különbség: mi pszichiáterek mindnyájan tegeződünk".

- "Akkor hát szervusz, igazgató úr". A faluban csak ezután jelentettem be, hogy elmegyek. Kisebb vihar tört ki, főleg amikor megtudták, hogy hová készülök. A szakfelügyelő kolléga őszintén megdöbbent, azután nemes egyszerűséggel közölte: "aki elmebetegeket, vagyis tudat nélküli embereket akar gyógyítani, az maga se lehet normális". Szabályos bizottsági tárgyalást rendeztek a "kiadatásom" ügyében és - ami őszintén szólva jól esett - néhányan nem szívesen adták a hozzájárulásukat. A vidéket és a falut (ami azóta már várossá lett) magam is sajnáltam otthagyni. Alig két hét múltán egy kora délután az

új helyen pakoltunk le a teherkocsiról. A sofőr derekasan segített, amikor egyszerre csak azt látom, hogy megjelenik két ismeretlen, korombeli szivar és segít cipelni a ládáinkat, egyenesen befelé a szolgálati lakásba. Aztán bemutatkoznak, orvoskolléga mind a kettő. Ekkor átfutott egy korábbi emlék: alig két évvel korábban töredék ennyi holmival érkeztünk egy másik kórházba, ám ott a bérház ablakaiban kíváncsi szempárok számolták gondosan, hány széket, ágyat, szőnyeget, hány láda könyvet (vajon mit sejthettek a ládákban?) vonszoltunk fel a harmadik emeletre, én és a feleségem az akkoriban éppen csak negyvenöt kilójával. Úgy tűnt tehát, ezúttal jól választottunk. Az egyik fiatal kolléga rögtön vacsorára hívott,

azután felajánlotta, hogy nála mindjárt meg is fürödhetünk. Így lettem pszichiáter 1974 szeptemberében, tele reményekkel és bizakodással. Rögtön másnap egy hatalmas osztályon kezdtem dolgozni. Százhetvenöt ágyon legalább százkilencven beteg feküdt, kiki ahogy tudott: pótágyakon, fából összerótt "priccseken", földre terített matracokon, vagy ketten egy ágyban. Valaki később kitalálta, hogy két összetolt ágyon keresztben kettő helyett három ember is egész kényelmesen alhat. Már kora délután megindult a harc a jobb helyekért. Némelyek csak erővel, mások ügyes taktikával próbáltak estére egy

egész ágyat kiharcolni saját maguknak. Lázas, hasfájós, nyugtalan, vagy tisztátalan beteget például nem fektettek a földre, és mivel ők párt sem kaptak éjszakára, így sokan megpróbáltak ilyennek látszani. A legkisebb kórterem tíz, a legnagyobb huszonhárom ágyas volt. Mivel a helyet jól ki kellett használni, ezért az ágyakat párosával rakták körbe a falak mentén, majd az ágylábakhoz egy harmadikat toltak keresztbe. A négyzet alakú szobákban ezenkívül középre is került egy ugyanilyen ágyhármasból kialakított sziget, amit a vizit szépen körbejárt. Nagyon praktikus megoldás volt, csupán a földön szanaszét fekvő betegeken és a matracaikon kellett az orvosoknak óvatosan átlépegetni.

Az elmeosztály "figyelője" egyetlen hatalmas terem volt, külön megerősített zárt részleg a zárt osztályon belül. Ott a betegekre elvileg mindig két szolgálatos nővérnek kellett vigyázni, de mivel kevesen voltak és sűrűn akadt másfelé is dolguk, gyakran csak az egyik volt jelen, vagy éppen egyikük sem. Miután a házirend szerint minden új beteg először ebbe a "figyelőbe" került, ez volt a legsúlyosabb, a nyugtalan, a még kezeletlen betegek részlege - és mégis ez tűnt az osztály legrendezettebb részének. Az első napokban nemigen értettem, miért ragaszkodnak a betegek ehhez a hátborzongató hodályhoz, ahol éjjelente többször is riasztja őket a gyakran kiadós csetepatéval érkező új beteg hangoskodása, sikoltozása, vagy éppen a

durcás, mogorva beszállítók" szokásos lökdösődése és dulakodása. Aztán "rájöttem: itt ugyanis mindennap volt orvosi vizit és az elrendelt kezeléseket is naponta ellenőriztük. Amíg tehát itt voltak, a betegek naponta látták az orvosokat - és addig volt reményük hazamenni. "Hátrakerülni" az osztály krónikus részlegébe akkoriban gyakorlatilag egyet jelentett az évekre, nemegyszer az örökre(!) bennmaradással. Építészetileg pedig a krónikus részleg lett volna a kórház tágasabb, világosabb, sokkal szebb és sokkal otthonosabb részlege. Központját egy hatalmas társalgó, a hajdani lovagterem alkotta ritkán látható eredeti stukkómennyezettel, finom művű régi parkettával és mutatós

francia ablakokkal. Maga az épület ugyanis a múlt században még vármegyeháza volt, és ebben a pompás barokk lovagteremben szavaztak egykoron a vármegye urai - kivont karddal - hol a vasútépítés, hol az ipar, hol az emancipáció ellen. Amikor először láttam ezt a helyiséget, akkor már jó két évtizede elmebetegek nappali szobájaként szolgált. A bálterembe illő falakról ujjnyi vastagon mállott az évtizedes pókhálóval kevert bűzös cigarettakorom, a nemes padló pedig korhadásig szürkült a durva vizes, hipós súrolástól és a savas pasztázástól. A díszmennyezet közepéről két otromba és meztelen várótermi neoncső lógott, bádogzombi-kékre sápasztva az amúgy is vértelen múmiaarcokat, amelyek a higanyszínű

lámpakörön túl kísértetként fakulták bele a szobát betöltő iszapsűrű, savanyúan fojtogató dohányfüst mocskába. A teremben nem voltak bútorok, csupán nyűtt székek álltak szorosan egymás mellett körös-körül, háttal a falnak. Százszázhúsz beteg egyetlen dolga hónapokon, éveken át annyi volt, hogy csendben és mozdulatlanul, lehetőleg "jó magaviselettel" üldögéljen a székeken. Szabad volt fészkelődni, billegni, bólogatni, motyogni, néha felkelni és másik székre átülni. Aki nagyon elfáradt, az kéthárom széket összetolhatott és végig is fekhetett rajtuk de a zárt teremből napközben senki nem léphetett ki. A házirend reggel hatkor ébresztőt írt elő, utána tisztálkodást, ágyazást, reggelit

- majd irány a társalgó. Ott pedig csakis egyetlenegy dolgot lehetett korlátozás nélkül csinálni: dohányozni. Volt ugyan a teremben rádió, de azt a nővérek többnyire elzárták, mert anélkül is volt elég zaj. Járt egy-két napilap, de azt a törzsbetegek kora reggel kisajátították maguknak. Volt végül egy emeletnyi magasságban felszerelt, kulcsra zárt faliszekrénybe rejtett ócska fekete-fehér televízió is, amit délután hatkor bekapcsoltak, de este kilenckor - a film közepén - a házirend értelmében kötelezően elzártak a nővérek. Amúgy se való az a sok krimi az elmebetegnek, mondták, úgyis csak felizgatja őket. A társalgóból ajtó nyílt egy aprócska erkélyre. Azaz csak nyílt volna, ha az

erkélyajtót nem zárta volna le egy hüvelyknyi vasrudakból hegesztett dupla rács, amelynek pléhtányérnyi lakatát csak a mozgalmi ünnepeken nyitották ki. Olyankor egy négy-öt fős testület - csupa marcona férfi - jelent meg, szorosan körbeállták az ajtónyílást és "vigyáztak", amíg egyikük kapkodva kitűzte a szokásos zászlókat, majd a csapat ugyanazzal a lélegzettel villámgyorsan csukott, zárt mindent maga mögött. Ugyanilyen súlyos vasrácsok voltak beépítve az ablakokba is olyan mélyen, hogy tíz évvel később, az épület tatarozásakor némelyiket csak a fallal és a kerettel együtt sikerült kibányászni. Itt láttam először kilincs nélküli ablakokat, kilincs helyett egy csupasz fémcsonkkal. Az ablakot ugyanis kizárólag a főorvos

vagy a főnővér nyithatta ki egy "drukkerrel", ezzel az apró csőkulcsfélével, ami ott lógott a nemritkán bokáig lecsüngő hatalmas kulcscsomókon. Érdekes módon ablaknyitó kulcs az egyszerű ápolónőnek, sőt még a hétköznapi orvosnak sem járt. A rácsot persze akkoriban magam is természetesnek tartottam, elvégre "őrültekháza" voltunk(!), azt viszont nem értettem, hogy ha már egyszer úgyis ott a rács, miért kell zárva tartani az ablakot? Annál kevésbé, mivelhogy a betegek a zárt ablakokat elég gyakran betörték. Később elmagyarázták, hogy ha nyitva lenne az ablak, akkor a betegek leveleket, üzeneteket dobálnának ki, ezt pedig nem szabad megengedni...

Volt egy "fektetőnk" is: régi filmekbe illő boltíves csarnok az idős betegek és az értelmi fogyatékosok számára. Ezt a részleget, akárcsak a többit, külön kulcsra járó zárt ajtó választotta el a zárt osztály többi, úgyszintén zárt részétől, hogy a fogyatékosok, akik nemritkán anyaszült meztelenül tébláboltak fel-alá, ne szaladgáljanak ki túl gyakran az osztály központi folyosójára, ahol a látogatók is megfordultak. Ebben a "fektetőben" nyöszörögtek az idős, magatehetetlen betegek, többnyire az ágyukban (de néha mellette vagy alatta), körülöttük pedig ott ténferegtek és botladoztak a legsúlyosabb fogyatékosok, az idióták hol ruha nélkül, hol szakadt rongyokba bugyolálva, néha nyakukban lógó alsónadrággal. A helyiség illata minden fantáziát felülmúlt,

mivelhogy a nővérek gondos anya módján óvták a ruhátlan vánszorgókat, nehogy megfázzanak - így aztán a szellőztetés nem volt valami gyakori hadművelet. 1 fiatalabb nővérek még itt is igyekeztek rendet és tisztaságot tartani, az idősebbek inkább már csak unott rezignációval, keresztrejtvényt fejtve sóhajtozták végig a szolgálatot. Az első napok ösztönös viszolygását, döbbenetét és borzongásait azzal küzdöttem le magamban, hogy igyekeztem belátni tudatlanságomat. Hiszen azok a régi betegek valóban elég gyakran tomboltak és üvöltöttek a "hálós ágyban"; még elgondolni sem tudtam, mi történne velük és velünk! - a ketrecek nélkül. A zárt osztály betegei tényleg nem

szerették bevenni a gyógyszereket, néha tiltakoztak ellenük, máskor visszaköpték a nővér szemébe, vagy a szájukba rejtették és később szabadultak meg tőle. Kezdetben magam is elhittem, hogy ez természetes dolog, hiszen "elmebetegek". Ugyanígy tűnt magától értetődőnek akkoriban, hogy a zárt osztályon minden ajtót gondosan és szorosan zárni kell, hiszen a betegek folyton haza akartak menni, sírtak, könyörögtek, fenyegetőztek, lesték a résnyire nyitva maradó ajtót - és ha néha sikerült, egy óvatlan pillanatban valóban odaugrottak és villámsebesen kirobbantak rajta. Gyorsan hozzáláttam a tanuláshoz, és ekkor ért az első meglepetés: itthon szinte csak egyetlen pszichiátriai szakkönyv,

Nyírő professzor évtizedes (egyébként az esetleírásai révén tanulságos és nagyon olvasmányos) tankönyve létezett, valamint pár aprócska közlemény az akkori Ideggyógyászati Szemle sovány füzeteiben. Szerencsére hamar kiderült, hogy a külföldi szakirodalom annál gazdagabb. A saját intézetünkbe is járt vagy egy tucatnyi külföldi folyóirat, az egyetemi könyvtárakban pedig bőséggel találtam olvasnivalót. Az ember erényei nemritkán a fogyatékosságaiból születnek: mivel egyetemi éveim során sem a futballt, sem a kártyát nem tudtam igazán megszeretni és sörözésben is teljességgel versenyképtelennek bizonyultam, ezek helyett szabadidőmben - néhány más egészséges huncutság mellett - nagy élvezettel nyelveket

tanultam. Az olvasással tehát nem volt gondom, annál inkább a megtanulni való anyag óriási mennyiségével, és mindjárt a legelején azzal a látszólagos összevisszasággal, ami az akkori szakirodalomban tükröződött. A hetvenes évek elején ugyanis a különböző országokban még a leghétköznapibb pszichés betegségeket is mindenütt másképp hívták, másképp magyarázták, és más-más gyógymódot ajánlottak ellenük. Mit tegyen ilyenkor a kezdő tanuló? Melyiket fogadja el ezekből "igazinak"? Az intézetben dolgozó hajdani kollégák többségét akkortájt nem zavarta túlzottan a külföldi szakirodalom. A helyi szokások egyszerűek és átláthatóak

voltak: a lehangolt, szótlan és szomorú beteget depressziósnak minősítettük; a gyanakvót, a haragosat vagy az indulatosan vádaskodót paranoiásnak; a hangosan izgágát, különösen ha túl sokat és túl gyorsan beszélt, mániásnak; végül a zűrzavarosan beszélőt, főleg, ha nem létező hangokat is hallott és egyáltalán nagyon "bolondnak" tűnt, legtöbbször szkizofréniásnak. Ezeket a kórisméket lehetett azután a körülmények szerint ötletesen és találékonyan "finomítani", az idősebbek és a műveltebbek a szokásos görög-latin konyhaszöveget rendszerint még különféle német vagy francia szavakkal is megtűzdelték. Kezdettől furcsálltam viszont, hogy ugyanazokat a tüneteket egy húszéves fiúban "posztpubertásos paranoid krízisnek",

ugyanazokat egy ötvenéves hölgyben "involúciós paranoiának", egy hetvenéves úrban pedig "szenilis paranoid pszichózisnak" kellett akkoriban nevezni. Vajon miért? És ha ez orvosilag megalapozott, akkor a sebészetben miért nincs külön serdüléses vakbélgyulladás" vagy "klimaxos epekő"? "Akkoriban a terhes vagy a szoptató nők depresszióját vagy szkizofréniáját szintén nem egyszerűen depressziónak vagy szkizofréniának, hanem "laktációs" (= szoptatási) vagy "gyermekágyi" elmebajnak volt szokás hívni, holott ezek éppúgy nem különböztek a többi hasonló betegségtől, mint ahogy nincs külön "gyermekágyi lúdtalp" vagy "laktációs rövidlátás" sem. A legdivatosabb, minden mást elsöprő női diagnózis akkoriban

mégis a különféle involúciós akármi (depresszió, pszichózis, "hisztéria" stb.) volt, a nőbetegek jó háromnegyedét így minősítették. Amikor erre rákérdeztem, komoly képpel az értésemre adták, hogy a nők involúciója (klimax-kora) "pszichiátriai szempontból" harmincéves kortól hetvenig terjed. És még csak el sem nevették magukat. Később kiderült, hogy a dolog ennél azért bonyolultabb; a diagnózis ugyanis a beteg állásától, beosztásától, rokonai társadalmi helyzetétől is függött. Bizonyos betegek kórlapjába, pláne a zárójelentésére nem írhattunk "szkizofréniát" vagy "mániás depressziót", hanem csakis "neurózist" vagy különféle ilyen-olyan "reakciót", pedig pontosan ugyanazok voltak a

tüneteik és pontosan ugyanúgy elektrosokk-kezelést kaptak, mint a többiek. Először azt hittem, hogy a rosszindulatú betegségek mintájára mi is kíméletből" tesszük ezt - de hát a sebészek a kórházi kórlapba, az orvosi dokumentációba akkor is a valóságot szokták írni, amikor a zárójelentésen tapintatosan körülírnak vagy rövidítenek. Mélyen egyetértettem azzal, hogy az előítéletek miatt óvnunk kell a betegeket a társadalmi megbélyegzéstől (a stigmától) - de miért csak egyeseket? Miért nem mindenkit? Merthogy ezzel egyidejűleg sorozatban készültek a zárójelentések és a szakorvosi vélemények az egyszerű falusi emberek "hasadásos elmezavarainak előrehaladott formájáról", ahol "érdemi javulás nem

várható", ezért "mielőbbi gondokság alá helyezésük indokolt". Igaz, akkoriban a tankönyvek is azt írták, hogy a szegénység hajlamosít elmebajra. Azt viszont sehol nem írták, hogy a magas pozíció megvéd tőle. Még ha a betegségtől nem is, a néven nevezésétől mindenképpen... Valamilyen diagnózist mindenkinek kapnia kellett. Akkoriban olyan, hogy a kivizsgálás eredménye "negatív", tehát a beutalt emberben semmiféle elmebajt nem találtunk - egyszerűen nem létezett. Az idősebb kollégák kedvesen kioktattak, hogy igazából "senki nem normális", hogy minden pszichés betegnek "annál több a diagnózisa, minél intelligensebb a pszichiátere", illetve hogy a

környékünkön csak háromféle ember létezik: "aki már feküdt nálunk, aki most fekszik benn, és aki ezután fog." Megtanulhattam tőlük, hogy a pszichiátria "nem mesterség, hanem művészet", ahol minden betegről egyedileg kell diagnózist alkotnunk". Psychiater non fit, sed nascitur - tették még "hozzá fennkölten, és ezzel a vita be volt fejezve. Azért a végén bátorítólag megjegyezték, hogy nem teljesen reménytelen a dolog, idővel talán belőlem is lehet jó pszichiáter, feltéve hogy mostantól kezdve az idősebbekre hallgatok a külföldi könyvek, a szakirodalom és a többi modern marhaság" helyett. " Nem szép dolog, de ezt a tanácsot sem

akkor, sem azóta nem fogadtam meg. Minden bizarr és hátborzongató korai élmény ellenére beleszerettem a pszichiátriába, ebbe az izgalmas és kalandos vállalkozásba, ahol annak idején iszonyatosan sok volt még a tenni, és még több a felfedezni való. Amit akkoriban itthon pszichiátriának hívtak, azt nyilvánvalóan meg kellett változtatni. Kétszáz éve sokan nekivágtak a vad amerikai nyugatnak, és ahol nem volt még szinte semmi, egy sivatagos völgyben vagy egy sziklás tengeröbölben nekifogtak új városokat építeni. Valami hasonló érzés ösztönzött a folytatásra - és ösztönöz mindmáig. Hiszen bár ettől a húsz évvel ezelőtti lidérces tárlattól azóta Magyarországon is sok fényévnyire kerültünk, az út még távolról sem ért

véget. Épp ellenkezőleg, úgy tűnik, a java még mindig hátravan - de hát éppen ez benne a szép.

Agykutatás ellenszélben "Orvos vagy mérnök annyiban tisztességes ember, amennyiben érti a dolgát." John Dewey (1859-1952) "Rosszul háláljuk meg tanítónk munkáját, ha mindig csak tanítványok maradunk." Oscar Wilde (1854-1900) A legtöbb pszichiáter a gyakorlatban hamarosan rájön, hogy egyetemről hozott

tudása távolról sem elegendő. A régi könyvekben oly szépen leírt "típusos" kórképek a valóságban ritkák; éppen ellenkezőleg, mintha egyenesen bújócskát játszanának az orvossal, még az ismert betegségek is szeretnek szokatlan és félrevezető (előkelő orvosi szóval: "atípusos") formákban megjelenni. Nincs ebben semmi rendkívüli. Ahogy szívinfarktus is jelentkezhet gyomorgörcs képében, epekő is utánozhat reumás hátfájást, ugyanúgy tűnhet egy idősödő ember elhúzódó depressziója gyorsan romló "szenilitásnak", vagy egy huszonéves fiatalasszony pánikbetegsége könnyen szívkoszorúér-görcsnek, gyomorsavtúltengésnek, vagy akár epilepsziának. Az efféle dilemmák az

orvosi szakma mindennapos velejárói. A pszichés betegek túlnyomó többsége egyáltalán nem olvasta, ezért nem is tarthatja tiszteletben a régi korok vaskos elmekórtani könyveit. Valószínűleg ezért is szoktak másról és másképpen panaszkodni, mint ahogy az a hajdani "bibliákban" meg volt írva. A kezdő pszichiáter ilyenkor persze azt hiszi, hogy ő tudja rosszul a leckét, elvégre még fiatal és tapasztalatlan. Ezért azután - már persze ha a választott mestersége valóban és komolyan érdekli - újratanulja a könyveket, tanácsot kér az idősebb kollégáktól, olvas és gyűjti a személyes megfigyeléseit. Bár a helyzet ettől valamicskét javul, a kétségek egy része csak nem akar eltűnni. Sok betegség továbbra is makacsul kilóg a tanult

osztályozásból, a gyógyszerek továbbra sem mindig az előírás szerint hatnak (hanem egyszer meghökkentően jól, máskor sehogy, néha meg pont "ellenkezőleg"), és a betegek lélektani reagálása sem követi mindig előírás szerint a tankönyvi recepteket. A pszichiáterek és általában az orvosok számára mindez kellemetlen, idegesítő és bosszantó - pedig csupán arról van szó, hogy semmit nem tudunk "tökéletesen". A világ maga végtelenül bonyolult, de korlátlanul megismerhető - és benne a tudás útja, akárcsak a számok sora, végtelen hosszú. Egyiken sincs végállomás, egyiken sem lehet véglegesen célba érni vagy megérkezni. Viszont mind a kettőn akármeddig

elmehetünk: sehol nem vár szakadék, tilalmi tábla, szögesdrót vagy határsorompó. Csak hát az orvosok általában nem filozófusok, hanem gyakorlati szakemberek, és nem is az effajta elmélkedés a dolguk. Hogy bosszantó érzéseiket leküzdjék, rendszerint vagy a tekintélyhez, vagy a kíváncsisághoz szoktak menekülni. Az orvoslás eddig megtett útjára visszatekintve imponáló haladást, rangos iskolákat, hírneves elődöket, sok nyelvre fordított vaskos tankönyveket látunk; a katedrák tekintélyét elfogadni tehát nagyon is "normális" dolog. Mi több, egyenesen arcátlanságnak tűnhet, ha egy fiatal orvos megkérdőjelezi a hagyományok feltétlen érvényét és a régi

könyvek szavainak csalhatatlan igazságát. A tekintélytisztelet ráadásul biztonságot, erőt és önbizalmat ad, hiszen aki a tekintélyt elfogadja, az maga is a tekintélyes gyülekezet részévé válik, vagyis a tisztelet onnan fogva neki is kijár. A doktori cím, a "dr." egyáltalán nem csak azt jelenti, hogy az orvos becsülettel kijárta az orvosi tudományok kemény és fáradságos iskoláját, hanem azt is, hogy tagja az orvosok évszázadok óta rangos és tekintélyes közösségének. Ami azt illeti, szüksége is van erre a kicsinyke tekintélyre a mindennapi munkájához. A tekintélytisztelet egészséges hajlama - változó erősséggel mindnyájunkban megvan, és ez így is van rendjén. Csak hát az emberi agy fura szerkezet: nem "megismeri" a külső

világot, hanem arra próbál "ráismerni" benne, amit a hite alapján már addig is odaképzelt. A tekintélyek után igazodó ember tehát a világból csakis arra figyel, ami a tekintélybe vetett hitét erősíti. Ez megóv ugyan a kételyektől, de cserébe elfogulttá és szemellenzőssé teheti az embert. Aki ugyanis mindenre rögtön tudni véli a "helyes" választ, az többé nem tanul új dolgokat. A személyes tapasztalat ezen semmit nem segít, hiszen a tapasztalatokat kizárólag a saját hitünk torzító lencséjén át gyűjthetjük, vagyis azokkal éppenhogy egy ördögi körbe szoktunk kerülni. Aki például a szellemekben hisz, az mindenütt a szellemek művét fogja "tapasztalni", tehát egyre jobban hisz a szellemekben. Ahogy Oscar Wilde mondta: "Amit

élettapasztalatnak nevezünk, az nem más, mint elkövetett hibáink gyűjteménye". Az orvosok másik (kisebbik) csoportja ezért inkább a kíváncsiság felé hajlik és a tudás útján előrefelé tekint. A tudomány eddigi története szerint a tisztázatlan kérdésekre sokkal inkább a jövőben, tehát a tudományos kutatásban rejlenek a válaszok. Ha a betegségek másképp mutatkoznak, ha a gyógyszerek másképp hatnak, mint ahogy az iskolában tanították, akkor ennek az a legvalószínűbb oka, hogy tanítóink sem tudhattak "mindent". Komoly tudósok soha nem is állítottak olyasmit, hogy amit ők a könyveikben leírtak, az a teljes és végleges igazság - ezt csak a tehetségtelen utódok szokták a

tanításokba utólag belemagyarázni. Hiszen a régi nagy tudósok maguk is azzal kezdték, hogy először is megkérdőjelezték a saját koruk hagyományait! Minden korábbi tudás szintén a kételkedésből, az újkeresésből és a kíváncsi próbálkozásokból született. Miért lenne ez másképp napjainkban? Másfelől viszont hiába is tagadnánk, minden kételkedés szükségképpen tiszteletlenség valakikkel - a hagyomány képviselőivel - szemben, és ezt kevesen tűrik jól. Ráadásul a korábbi évtizedek Magyarországán sokan úgy gondolták, hogy a tudományos kíváncsiság csakis a kijelölt kutatóintézetek előjoga, "gyakorló" kórházi orvosok maradjanak meg szépen ha nem is mindjárt a kaptafánál, de legalábbis a mindennapi

gyógyításnál. Pedig amikor egy pszichiáter itthon kutatásra adja a fejét, csupáncsak a legjobb hazai hagyományokat követi. Ez a kis ország a méreteinél jóval nagyobb arányban járult hozzá a nemzetközi pszichiátria, és általában az agytudomány fejlődéséhez. Elmebetegek gyógyítására a világon elsőként Meduna László alkalmazott tényleg hatásos eljárást (kémiai görcskezelést, az "elektrosokk" ősét) 1934 januárjában a budapesti klinikán. A lélekelemzés, a pszichoanalízis mai formájában nem kis részben szintén magyar elmék alkotása. Igaz, sokan közülük életük nagyobbik részében külföldön dolgoztak, de erről nem mindig ők maguk tehettek; Ferenczi

Sándor, Bálint Mihály, Szondi Lipót és mások nevét például ma is jobban ismerik Angliában vagy Amerikában, mint idehaza. Apropó Amerika: az Amerikai Pszichiátriai Társaságnak kétszer is volt már magyar diplomával odaérkezett elnöke, pedig ott ebbe a tisztségbe idegen" orvost nem valami gyakran választanak. Az amerikaimagyar "három Tamások": Detre Tamás, Bán Tamás és Szász Tamás nevét szintén sokfelé emlegetik a szakmai világban. Mindeközben az itthon maradottak is becsülettel kitettek magukért, habár az ő dolguk sokszor még nehezebb volt, mint a végleg távozóké - erre a század elejétől az Aranyketrec-en át egészen napjainkig elképesztően sok példát lehetne felhozni. A pszichiátria a hazai közmegítélésben

évtizedeken át hátul kullogott, művelőit alig ismerték, kevésre becsülték, hiszen magát a szakmát sem tartották valami sokra. A hazai agykutatás, elsősorban pedig annak közvetlenül betegekkel foglalkozó ága: a biológiai pszichiátria sok tekintetben még ma is a hőskorát éli nálunk. Ez a helyzet talán mostanában kezd változni... Mármost a tudományos kíváncsisághoz nem kell feltétlenül és azonnal kutatóintézet, méregdrága luxuslabor és technikusok serege. A hetvenes évek Magyarországán el lehetett kezdeni egy vidéki elmekórházban, egyszerű körülmények között is. Akkortájt jelent meg például itthon egy clozapin nevű vadonatúj, mindmáig létező és ma is

korszerűnek számító elmebetegségellenes ("antipszichotikus") gyógyszer. A külföldi szakfolyóiratok olyan sok érdekeset írtak róla, hogy kérésemre az igazgató főorvos utánanézett, majd rábólintott és megrendelte. Néhány nap elmúltával a gyógyszer meg is érkezett. Ezt abból tudtuk meg, hogy mindnyájunk kedvence, a kórház joviálisan idősödő akkori főkönyvelője egy kora reggelen fésületlenül, sápadt arccal, kisírt szemekkel felrohant az osztályra és egy aprócska barna üveget emelt vádlón a magasba, mint Maigret felügyelő a szennyesben talált véres konyhakést: "Ki rendelte ezt? Egyetlen üveget tízezer forintért!". Kiborult a jó öreg, hiszen tízezer forint tényleg nagy pénz volt akkoriban. A gazdasági emberek pedig

már akkor se értették, hogy gyógyszer és gyógyszer között nemcsak az árban, hanem a hatásban is lehet különbség. A Mazda például szintén drágább a Trabantnál, de annyival többet is ér, ráadásul kevésbé ártalmas... A gyógyszer tehát sokba került (ma is sokba kerül), de hatásosnak mutatkozott: az első néhány napot a betegek átaludták, és mire az álmosság elmúlt, addigra a legtöbbjük javulni kezdett. A javallást ráadásul a külföldi ígéreteknek megfelelően tényleg nem kísérték a korábbi gyógyszerek ismert és megszokott mellékhatásai, mint például az izommerevség, a kézremegés, vagy az izomgörcsök. Elhatároztam, hogy a gyógyszerrel módszeres vizsgálatba,

adatgyűjtésbe kezdek. Igazgatóm hallgatólagos egyetértésével onnan fogva egy ideig tehát minden újonnan felvett súlyos szkizofréniás ("hasadásos") elmebeteget kizárólag ezzel az egyetlen gyógyszerrel kezeltem. Főleg arra számítottam, hogy az új szer feleslegessé teszi majd az odáig mindennapos és a sajátosan provinciális viszonyok közepette főleg "magyarban" (tehát altatás nélkül) végzett elektrosokkkezeléseket, amivel már akkoriban sem lehetett igazán megbékélni. Ez a reményem várakozáson felül hamar teljesült, mivel a békésen szendergő és szépen javuló betegek látványa a főnökömet is meggyőzte. Megcirógatta hát a durcás számlaőrök vihartépte lelkét, újabb adag gyógyszert rendelt és már ő is

egyre büszkébb volt arra, hogy az osztályán végleg abbamaradt a korábbi években mindennapos reggeli "villanytorna" barbár ceremóniája. Mindeközben lassan megtöltöttem egy naplót a betegek állapotáról, javulásáról naponta készült feljegyzésekkel. Elolvastam a gyógyszerről minden idehaza elolvashatót, azután az első negyvenvalahány beteg adataiból közleményt írtam, amit az akkori illemszabályok szerint szépen be is nyújtottam az igazgatómnak. Mielőtt aláírta volna, felvitte Budapestre és kikérte róla néhány más szakember véleményét; ez akkoriban, a csalhatatlan és mindentudó "főnökök" korában igencsak meglepő európaias gesztus volt. A kéziratot rövidesen visszakaptam

aláírva, és pár héttel később meg is jelent az akkori Ideggyógyászati Szemlében. Mai szemmel naiv leíró cikkecske volt, de hát akkoriban még mások voltak a hazai normák és a módszerek. Komolyabb tudományos próbálkozásokhoz, például az emberi agy hírmolekuláinak méréséhez előbb persze tájékozódni kellett, hol tartanak, meddig jutottak vajon ezen a téren a többiek, a "nagyok", a külföldiek. Irány tehát a szakirodalom! Minőségi olvasnivalóhoz itthon már a hetvenes években is hozzá lehetett férni, de vidékről ehhez azért meglehetős elszántság kellett. A legtöbb fontos szakfolyóirat járt ugyan Magyarországra (főleg persze Budapestre), de rendszerint csupán egy-

két példányban; máskor az az egyetlen példány csak valahol egy messzi intézetben volt megtalálható. A kórházi, klinikai könyvtárak ugyanis magától értetődően főleg olyan szaklapokat rendeltek meg, amit az éppen ott dolgozó orvosok ismertek, és el is tudtak olvasni. Messze vadkeleti állomáshelyemről azonban már Budapest is jó négy órára esett, egy-egy ritkább, egzotikus újság, egy-egy fontosnak vélt cikk kedvéért időnként át kellett utaznom a fél országot. Kalandos idők voltak; de az akkori barátságos forgalomban, ötforintos benzinnel, és persze huszonéves fejjel ez majdhogynem jó mulatságnak számított. Soha egyetlen helyen sem utasítottak el. Ellenkezőleg, szinte mindenütt kedvesen fogadtak és nagyon sokat segítettek.

Sokszor ültem majdnem vagy egészen egyedül a különféle kórházi, egyetemi könyvtárakban és kocsiszámra kértem ki a vaskos köteteket, amelyeket a könyvtárosok a különcnek kijáró szelíd mosollyal, elnéző türelemmel tornyoztak fel elém az asztalokra. Fénymásolás akkoriban még nem létezett Magyarországon, megtanultam hát gyorsan olvasni és gyorsan jegyzetelni. Ma már nevetségesnek tűnne a puszta gondolat is, hogy valaki füzetekbe gyűjtse a tudományos cikkek kivonatait de akkoriban szinte ez volt az egyetlen létező módszer. Tekintélyes folyóirathegyeket kellett átnézni néhány óra alatt, hiszen általában több száz kilométer autózás várt még a késő esti vacsoráig. A primitív módszernek voltak

bizonyos előnyei is: a szuperkoncentrált olvasás és jegyzetelés közben sok adat magától bevésődött az ember emlékezetébe, és ez jól jött a későbbiekben. Ma már persze ilyesmi elképzelhetetlen. A mai kutató számára a szakirodalmat fénymásolatok százai jelentik, amelyeket otthon vagy az intézeti szobájában kötegekbe gyűjt, hogy majd ha ráér, kényelmesen és figyelmesen végigolvassa. Csakhogy az embernek ezer más dolga is akad, így az olvasatlan másolatok vaskos kupacai hajlamosak gyorsan növekedni. Sebaj, nem szaladnak el! Legfeljebb az alul lévőkről idővel egészen megfeledkezünk, annál is inkább, mert pár hét vagy hónap múlva már rájuk sem lehet ismerni: a fénymásolat papírja ugyanis

elektromosan töltött, pompásan tapad rá a por... Az agyi hírmolekulák kutatása a hetvenes években vált izgalmas kutatási témává az egész világon, különösen Angliában, Svédországban és az Egyesült Államokban. Ember és állat agyi idegsejtjei ezekkel az anyagokkal viszik át a "híreket", az információt egyik idegsejtről a másikra, képletesen szólva tehát ezekkel az anyagokkal "üzennek" egymásnak. Úgy is lehet mondani, hogy ezek az anyagok az agysejtek "hormonjai", hiszen a hírátadás folyamán ezek serkentik (hormeo = serkenteni) a velük összekapcsolt többi idegsejtet. Már abban az időben is tudtuk, hogy a pszichés betegségekben használatos

gyógyszerek többsége éppen ezekre az anyagokra hat az agyban. Bizonyos elmebetegségek, a szkizofréniák tüneteit például azok a gyógyszerek enyhítik, amelyek az egyik ilyen agyi hírmolekula, a dopamin hatását gátolják; az agyi szerotonin vagy a noradrenalin hatását megnyújtó és erősítő gyógyszerek viszont többek között a depresszió hatásos ellenszerei. Nagyon is logikus volt mindebből arra gondolni, hogy az elmebetegségeket agyi dopamintúltermelés, a depressziókat viszont agyi szerotonin- vagy noradrenalinhiány okozhatja. Hogyan lehet az ilyesmiről bizonyosságot szerezni? Valamilyen módon nyilván meg kell mérni a híranyagok mennyiségét a betegekben valahogy úgy, mint a vércukrot a

cukorbetegségben vagy a koleszterinszintet a magas vérnyomás esetén. Csakhogy a mérés a hírmolekulák esetében jóval komplikáltabb dolog. Először is ezek nagyon gyorsan elbomlanak, ezért már eleve csak a bomlási termékeiket tudjuk mérni. Ráadásul a vérben vagy a vizeletben reménytelenül összekeverednek az agyból és a többi szervből származó efféle anyagok, holott mi csak az agyra volnánk kíváncsiak. Ezért kellett a méréseket közvetlenül az agyfolyadékból (sokféleképpen mondják: "agyvíz", "gerincvíz", "agyfolyadék", "liquor" - ez mind ugyanazt jelenti) végezni: az agyhártyák ugyanis hatásos kémiai szűrők, a kívülről jövő anyagokat nem eresztik át, tehát amit az agyfolyadékban

mértünk, az egészen biztosan csakis az agyból eredhetett. Egyesek furfangos mérésekkel kiszámították például, hogy a vizeletben lévő szerotoninbomlásterméknek legfeljebb 7-8%-a származik az agyból. A vizelet tehát hiába szerezhető be könnyen, kényelmesen, szúrás nélkül és szinte tetszés szerinti mennyiségben a betegektől, agyi molekulák vizsgálatára teljesen alkalmatlan. A vér esetében sem sokkal jobb a helyzet, ott is nagyon sok más anyag zavarja a méréseket. Akkoriban viszont a pszichiátriai osztályokon ez a gerincvíz-vétel, közismert nevén a "lumbálás" jóformán hétköznapi rutineljárásnak számított, szinte minden betegen elvégeztük. A

gerincfolyadék szokásos laboratóriumi vizsgálatából ugyanis idegrendszeri sérülésekre, vérzésre, gyulladásokra stb. lehetett következtetni, ez pedig azért volt fontos, mert az ilyen betegségek is járhatnak elmebetegség-szerű tünetekkel, viszont azokat egészen másképp kell kezelni. Hol volt még akkoriban a CT vagy az MRI-vizsgálat? A "lumbáláskor" egy-két kémcsőnyi folyadékot vettünk le, de a laboratóriumi próbákhoz rendszerint jóval kevesebb is elég volt; ami megmaradt, azt a vizsgálatok után egyszerűen kiöntötték. Kézenfekvő gondolat volt tehát, hogy a kórházi kivizsgálás során mindenképpen levett és a szokásos laborpróbák után megmaradó, "felesleges" gerincfolyadék-minták néhány köbcentijét használjuk fel - a

csapba öntés helyett - tudományos célú mérésekre. A hírmolekulák méréséhez persze speciálisan érzékeny laboratóriumi műszerekre volt szükség. Egy szokásos gerincvíz-minta ugyanis legfeljebb pár tized mikrogramm (= milliomod gramm) ilyen anyagot tartalmaz, ezt kell lehetőleg pontosan! - megmérni. A feladat ahhoz hasonló, mintha valaki egy tartályvagon vízbe néhány kristálynyi(!) sót ejtene, jól felkeverné, azután nekünk ennek a víznek egy kupicányi mintájából kellene pontosan meghatározni a benne lévő só mennyiségét. Bármilyen meglepően is hangzik, ez a nehéznek tűnő feladvány pusztán technikai kérdés, amit a hozzáértők már a hatvanas évek

vége felé kiválóan megoldottak (a mai műszerek pedig ezt a határt azóta sokszorosan túlszárnyalták!). Kutatói kíváncsiságom kezdetén azonban Magyarországon még csak néhány intézet, klinika és gyógyszergyár rendelkezett erre (úgy-ahogy) alkalmas szerkezettel. Ismét utazások következtek hát: az akkori évek szellemében próbálkozások, személyes ismerkedések, lelkesedés, és persze sok csalódás során fokozatosan találtam rá azokra, akik rendelkeztek ilyen szerkentyűkkel és még érdekelték is őket a hasonló kérdések. Velük hamarosan közös kutatási programokba fogtunk, majd az évek során ezekből a tudományos együttműködésekből egyre inkább szakmai szövetségek, néha évtizedes

barátságok is szövődtek. Közép-Európában éppen az a vonzó és az a romantikus, hogy itt a dolgok mindig másképpen történnek, mint a világ nyugati felén. Angol, német, svéd vagy amerikai kollégák soha nem kóstolhatják meg, soha nem élhetik át annak az egyszemélyes kutatómunkának, annak az "önellátó naturálkutatásnak" a partizánörömét, ami sok éven át az egyetlen lehetőség volt a számomra. Később kiderült, hogy azokban az időkben mások is hasonló utakat jártak itthon, nekik talán csak autózniuk kellett kevesebbet. Azóta persze mindez már csak romantikus emlék. Ma - szerencsére - a hazai kutatás is a nemzetközi szokásokat követi. Két évtizede azonban

még egészen természetes volt, hogy a magamfajta klinikus-kutató saját maga kereste meg (többnyire egy személyben) a kutatni való témát, maga szedte össze hozzá a szakirodalmat, maga tervezte meg a vizsgálatokat és végezte el az anyaggyűjtést. Néha elég kalandos vállalkozás volt kanyargós utakon beszerezni (venni, kérni, koldulni, cserélni stb.) különféle hiányzó laborvegyszereket. Bolygó hollandiként éveken keresztül hetente, havonta autóztam át fél Magyarországon egy jéggel töltött kempingszatyorral (az évek múltával aztán már úri módon fémtermosszal, szárazjéggel), hogy a vidéki betegeimtől saját kezűleg vett mintáimat a fővárosi laboratóriumban jó ideig sajátkezűleg dolgozzam fel. Azután

nekiültem, természetesen szintén egymagam (sokáig egy puszta zsebszámológéppel) kiszámolni a mérési eredmények átlagait, szórásait, összes matematikáját - majd pedig, akárcsak a hozzám hasonló többiek, magad-uram titkárnőként saját kezűleg gépeltem úgyahogy elfogadható külalakba a születendő kéziratot, és természetesen magam rajzoltam meg hozzá (kézműves technikával, tollal, tussal, átlátszó papírra ügyetlenkedve) a szükséges ábrákat. Befejezésül aztán magam mentem a postára a kész cikket feladni, "magától értetődően" saját költségen... Őrültség volt? Mai szemmel bizonyosan az, de szép és romantikus őrültség. Nem is volt igazán tudatos elhatározás; kutatni

akartam, és akkoriban ezt csak így lehetett, tehát így kellett tenni. Bár az akkori Magyarország, és különösen az én vidéki gyógyintézetem erre a fajta kutatómunkára egyáltalán nem volt berendezkedve, hamarosan mutatkoztak némi visszhangok. Amikor a néhányadik soron következő dolgozatot mutattam be hajdani igazgatómnak, már nem vitte fel Budapestre konzultációra, csupán átlapozta, itt-ott beleolvasott, a fejlécen aláírta, majd várakozó tekintettel rám nézett és a világ legtermészetesebb hangján azt kérdezte: "Csak ez az egy van?" Majdnem zavarba jöttem és dadogva magyaráztam, hogy az élet szép, de ennyire azért nem egyszerű a dolog... Néhány év után bátorságot gyűjtöttem, és

egy angolul írt tanulmányt küldtem egy rangos brit lapnak. Meglepő hamar, alig egy hónapon belül megérkezett a válasz. Alig hittem a szememnek: udvariasan megrótták ugyan a szánalmas külalakot és a nyelvtani hibákat, de a cikk tartalmát érdekesnek ítélték, elfogadták és (persze számos javítással) hamarosan közölték. Furcsa érzés, amikor az ember először látja a nevét egy nemzetközi szaklap fényes papírján a fejlécre nyomtatva. Akkoriban velünk elhitették, hogy mi "kicsik" vagyunk - talán ezért is volt felemelően izgalmas ott szerepelni, ahová a "nagyok" írtak, amit a nagy" emberek olvastak és az egész világon terjesztettek! " Ez az érzés első alkalommal valami

olyasmi, mint egy felvételi vizsga vagy egy felnőtté avatási szertartás: mintha először vennék igazán komolyan az embert. Később per5ze, mint minden más, ez a szenzáció is megkopik. Az újabb meglepetés majd csak akkor következik, amikor már nem a fejlécen, hanem egyszerre csak mások cikkeinek végén, az irodalomjegyzékben leljük fel magunkat. Ez már szinte jóvátehetetlen: "irodalmi adattá" válni olyan, mintha megkezdődött volna a temetésünk. Akkoriban azonban ez még messze volt. Pompás érzés volt viszont tapasztalni, hogy némelyik "nagy" szerkesztőség kifejezetten érdeklődni kezdett a magyarországi kutatások iránt. A külföldi folyóiratok elvárásainak megfelelni

kemény edzés, de jó iskola: a kákán is csomót kereső lektorok nemritkán egymásnak is ellentmondó kifogásai a kezdő kutatót megtanítják a fegyelmezett gondolkodásra, rákényszerítik az olvasásra, a következő vizsgálat ésszerűbb megtervezésére és az eszközök csiszolására. A pszichiátriai kórisméket például külföldön már a hetvenes évek végén is "standard" előírások szerint állapították meg, és a pszichés tüneteket is "standard" módszerekkel (skálákkal) illett rögzíteni. Itthon ezekből akkoriban még csak alig egy-kettő volt ismerős. Nem lehetett mást tenni, mint utánajárni a forrásoknak, azután elhozni, megmagyarítani, és lassanként begyakorolni az efféle eszközök használatát. Kezdetben többen is voltak,

akik "felesleges nagyképűsködésnek" tartották az ilyen szerszámok használatát a hazai gyógyításban. Miközben vitatkoztak, a skálák szép lassan elterjedtek az egész országban és ma már mindennapos eszközök a kutatáson kívül a napi munkában, sőt a fiatal szakorvosok képzésében is. A mai másodéves pszichiáterjelöltek, a rezidensek többnyire kívülről tudják, hibátlanul használják, olykor unják is ezeket a nemrég tudományos kuriózumnak minősített technikákat. "Az egyik korszak oltárterítője a következő korszak lábtörlője" - mondaná erre Samuel Langhorne Clemens, alias Mark Twain, ha most élne. Nemsokára vége szakadt a vidám

kezdeteknek. A kutatásokat szívvel és jóakarattal támogató első igazgatóm infarktusok sorozatában megbetegedett és idő előtt nyugdíjba kellett mennie; még egy évig bírta otthon, azután a következőbe belehalt. A környéken másfajta idők következtek: ellenségesség, irigység, kicsinyes gyanakvás, sunyi gáncsoskodás - csupa jól ismert jelenség a világ innenső részén. Szerencsémre minden akkori rosszakarat olyan kivételes tehetségtelenséggel párosult, hogy összes ádáz igyekezete ellenére nem tudott túl sokat ártani. Sok mindent megpróbáltak ugyan, de nagyon ügyetlenül csinálták, ezért csak ritkán győztek és azzal se mentek valami sokra. Egy alkalommal például külföldről ajándékba kaptam egy kis doboz

triptofánt (egy természetes aminosavat, amit akkoriban sok országban gyógyszerként, mai szóval inkább "gyógyhatású anyagként" használtak, mint a vitaminokat). Ki tudja miért, a kor szigora annak idején munkahelyi jóváhagyáshoz kötötte az ilyen csomagok vámkezelését. Amikor ez kiderült, kéj villant a szemekben, a papírok aláírását pedig diadalmas harsonaszóval megtagadták - és így a küldemény a vámhivatal kemencéjében megsemmisült. Néhány napig tündöklő fényesség áradt az arcokról; valószínűleg komolyan azt hitték, hogy a tőgyökér ezzel végre sorsdöntő csapást mért a kutatás idegen és utálatos szellemére. Kivételes korlátoltság lett volna? Dehogyis az. Mi, emberek, ha nem vigyázunk, mindnyájan

hajlunk az efféle viselkedésre - mármint azok, akinek közülünk nem telik elmésebb és egészségesebb eszközökre. Mint ahogy ugyanígy tett az a hajdani fontos ember is, aki szigorúan és összevont szemöldökkel, feddőn kérte számon az akkor harminckét éves pszichiáter kutatón, vajon miért is csupa "nyugati" nyelvből van vizsgája - és ezt egyáltalán nem viccnek szánta. .. Először 1977-ben kaptam egészen váratlanul külföldi meghívást: Rómába szólt, egy pszichoszomatikai tárgyú kongresszusra. Szorongó öröm, büszkeség és zavar keverékével készültem az útra, holott egyáltalán nem volt biztos, hogy odajuthatok. Annak idején egy fiatal vidéki pszichiáternek

csak úgy egyénileg, hivatalos állami kiküldetés nélkül "nyugatra" utazni korántsem volt magától értetődő. Ráadásul mintha nem lett volna elég a hajdani útlevélkérelem négyoldalas goromba kérdőívének pimasz faggatózása (kit érdekelhetett igazán, hogy szüleim szülei mikor jártak külföldön, hányszor és miért? hogy hol éltek a világban rokonaim, mióta, meddig, hányszor és miért?), hanem még munkahelyi engedély is kellett, újabb nevetséges huzavonákkal... Már le is mondtam az egészről, de egy nappal a konferencia előtt csengett a telefon: "Még mindig el akar utazni? Mert ha igen, akkor siessen, itt vannak a papírjai". Késő este értünk fel Budapestre. Repülő már szóba se jöhetett, feleségem másnap vonatjegyet

váltott egy Mistral-expressz nevű szerelvényre - és mielőtt észbe kaphattam volna, már rajta ültem a majdnem üres, hideg és barátságtalan vonaton, ahol déltől éjszakáig jószerével csak határőrök és unatkozó, pletykás vámosok voltak az útitársaim. Hajnal felé aztán megtelt a vonat piaci kosarakkal, síró babákkal és tolongó olasz utasokkal. Jó harminc órányi álmatlan zötyögés után estefelé végül kiszálltam a vadidegen város vadidegen éjszakájában. A pályaudvarok a világon mindenütt egyformák, különösen sötétedés után: az ember szorongatja a táskáját és gyakran néz a háta mögé. Egy rövid időre a tökéletes egyedüllét fura érzése lepett meg, mint amikor reklám után egy másik filmet kezdenek vetíteni. Szerencsére olaszul

nem lehet sokáig egyedül lenni, így aztán találomra kivettem egy szobát egy szerény szállodában, óriásit aludtam, másnap pedig elballagtam a konferenciára. Ott tapasztaltam meg először, hogy a nemzetközi tudóssereglet javarészt barátságos, közvetlen, kedélyes és bőbeszédű alakokból áll, akik rögvest szóbaállnak a soha nem látott idegennel is, mi több: véleményt kérnek tőle a saját munkáikról. Az idegenség érzése abban a percben elszállt, kisütött a nap, öröm volt élni... Amikor fel kellett mennem a pódiumra, gyáva és tapasztalatlan zöldfülűként papírról olvastam fel az írott szöveget, száraz torokkal és nyirkos tenyérrel. Egyszerre csak vége lett, megtapsoltak - és az minden kétséget kizáróan nekem szólt, hiszen bárhogy

tekintgettem a hátam mögé, senki más nem állt rajtam kívül odafenn. A következő percekben egész sor kérdést tettek fel, és attól valahogy oldottabb lett a légkör, egyre könnyebben jöttek a válaszok. A francia üléselnök kedvesen zárta le a vitát, ígéretes ifjú kutatónak" nevezett - persze óriásnak éreztem magam és azon a napon Róma volt a világ legszebb városa. Az egykori "ifjú kutató" azóta őszülni kezd, mögötte immár utazások és kongresszusok tucatjai sorakoznak, csupa ismerős arc és név üdvözli sokfelé a világon. Régesrég nincsen már írott szöveg, odalett a lámpaláz varázsa is - de az első randevú egyszeri és megismételhetetlen emléke nem törlődik

ki soha. A rá következő néhány éven át, mint bál után a macskajaj, minden külföldi utamról hazatérve idelenn kicsinyes zaklatás, kötözködő piszkálódás fogadott. Egyre csak azt hajtogatták, hogy "ez a kórház itt nem kutatóintézet" és hogy aki ezt - no meg azt a fajta "rendet" - nem veszi tudomásul, annak fel is út, le is út. Nos, nem vettem tudomásul, és 1980 őszén így lettem a kórház akkor legnagyobb osztályának vezetője. Körülbelül ugyanebben az időben érkezett hívás egyik kitűnő professzorbarátomtól, a biológiai pszichiátria egyik ismert hazai képviselőjétől. Neki támadt elsőként az a gondolata, hogy össze kellene hozni és

valamiféle csapatba kovácsolni az akkori fiatal agykutatókat. Egy hűvös őszi nap késő délutánján ültünk össze először így együtt a rangos budai kórház tágasan otthonos főorvosi szobájában. Lehettünk vagy féltucatnyian, csupa személyes ismerős, de addig jobbára külön-külön dolgozó tudománypartizán, ki farmerben, ki szemüvegben, ki pipázva, ki meg szakállasan. A beszélgetés mindjárt az első alkalommal a késő estébe nyúlt, mindenki lázas izgalommal mondta a magáét, a házigazdát nem is igen engedtük szóhoz jutni viszont közben kiderült, hogy ez egy jó csapat. Valamennyien úgy láttuk, hogy a pszichés betegségek gyógyításához elsősorban az agykutatás módszerei vihetnek közelebb. Kiderült, hogy jórészt

hasonló szakirodalmat olvasunk és meglepően hasonló vizsgálatokon törjük a fejünket. Ezeket a "konspirációs" találkozásokat, ahogy még aznap elneveztük őket, onnantól fogva rendszeressé tettük, és tulajdonképpen ezeken a délutáni-esti beszélgetéseken formálódott ki - házigazdánk jóvoltából az a társulat, amely a rá következő jó néhány évben a magyar biológiai pszichiátria kutatógárdájának magvát alkotta. A vidám beszélgető klub tagjainak száma hamarosan bővülni kezdett, és nemsokára hivatalos társasággá alakult: 1980ban még csak Biológiai Pszichiátriai Szekciónak hívták, de ezt a keretet hamarosan kinőtte és immár lassan egy évtizede mint önálló Egyesület tevékenykedik.

“Konspirációs" beszélgetéseink nyomán szinte azonnal közös kutatásokba kezdtünk. Az ilyen együttműködések szerencsésen hangolták össze a vidéki kórház nagy betegforgalmát a fővárosi intézetek kiváló laboratóriumaival. Rövid idő, alig néhány év alatt több tucatnyi közös kutatási programot ötlöttünk ki, és a legtöbbjüket meg is tudtuk valósítani. Jóllehet én magam továbbra is vándor jegesemberként róttam az országutat Budapest és a keleti határszél között, öregedő Ladám hátsó ülésén egyensúlyozva a húszkilós fagyasztóedényeket, ezeket a méréseket immár az akkor elérhető legjobb módszerekkel végeztük. A nyolcvanas évek elejétől már annyi eredményünk gyűlt össze, hogy jóformán megrohantuk

vele a biológiai pszichiátria nemzetközi folyóiratait. Ezek a részben európai, részben amerikai szaklapok kíméletlenül kritikusak voltak, szegény közép-európai szerzőknél sem vettek figyelembe soha semmiféle "enyhítő körülményt" (nyilván fogalmuk sem lehetett a valóságos hazai viszonyokról) de talán éppen ezért örültünk annak, hogy a közleményeinket szívesen és nagyon jól fogadták. Az utóbbi néhány évben angol és amerikai lapok többször is írtak a nyolcvanas évek magyar biológiai pszichiátriájának "ifjú oroszlánjairól" - ami akkor is jóleső érzés, ha az "ifjúság" ma már inkább csak szépítő jelző... Már a hetvenes években sikerült meglátogatnom néhány hírneves külföldi

intézetet és egyetemet. Eleinte nem hivatalosan, hanem levelezés nyomán, turistaútlevéllel és áhítatos kíváncsisággal vágtunk neki - feleségemmel együtt újra meg újra Európának. Annak idején azt képzeltem, hogy miután egy német, svájci, francia vagy angol intézetnek nyilván nincsenek műszergondjai vagy anyagi nehézségei, ott bizonyára minden lehetséges, amit csak egy kutató ki tud gondolni. Nem is egészen értettem, hogyhogy nem oldották meg már régen az összes hátralévő tudományos problémát? Ezek a külföldi kollégák, ismert és jó nevű kutatók, szinte mindenütt kedvesen fogadtak, mindent megmutattak, sőt nagyon tapintatos házigazdának is bizonyultak - hiszen hiába próbáltuk leplezni, mégiscsak

szegény "keleti" vendégek voltunk, akiknek odakinn nem tellett úri szállodára és érthető módon nem tudtuk viszonozni az elegáns vacsorameghívásokat sem. Ráadásul egy alkalommal még annak a vidám francia kollégának az örömét is elrontottuk, aki a vendégség közben mint utólag bevallotta - jót készült mulatni rajtunk, amikor is vacsorára csupa kagylót és csigát rendelt, utána viszont csalódottan volt kénytelen végignézni jóízű falatozásunkat. Itt-ott váratlan meglepetésekben volt részem. Akkoriban már világszerte terjedtek a pszichiátriai gyógykezelések mai szemmel "modern" eszközei: a nyílt osztályok, a kényszermentesség, a rács nélküli ablakok, sőt, kezdett háttérbe

szorulni az elektrosokk alkalmazása is. Egy alkalommal, még szintén a hetvenes években, svájci kollégák közbenjárására meghívást kaptam a bázeli egyetemi klinikára és személyesen fogadott az akkori pszichiátria egyik vezető európai tekintélye, Kielholz professzor is. Emeleti szobájából pompás kilátás nyílt a hírneves Dreilandereck-re: Svájc, Németország és Franciaország tájképileg is gyönyörű csomópontjára. Egy ideig ott beszélgettünk Magyarországról, Svájcról és persze a depressziókról. "Keleti" polgárként irigykedve hallgattam például, hogy a titkárnője Franciaországban lakik, autóját Németországban parkolja és mindeközben Svájcban dolgozik. A beszélgetés után fiatal kollégák körbemutatták a pszichiátriai klinikát;

egészen elhűltem, amikor séta közben egyikük váratlanul felkapott egy vaslábú forgószéket és teljes erejéből belevágta az ablakba - csak hogy megmutassa, ez az ablak betörhetetlen. Elképedésem aztán hitetlenkedő ámulatba csapott át, amikor kitárták előttem a gumiszoba ajtaját és mindjárt vidáman meg is hemperegtek benne, végül pedig megmutatták, hogy a derűsen mohazöld bőrszerű burkolatot sem körömmel, sem foggal, sem övcsattal nem lehet feltépni. Gyógyszerekről, laborokról is esett persze szó, remek műszereket láttam, de azokat csak úgy mellékesen; a találkozás igazi csúcspontja minden kétséget kizáróan a gumiszoba volt. A biológiai pszichiátria a hetvenes

években vált önálló tudománnyá, első kongresszusát Buenos Airesben, a másodikat Barcelonában tartották. A harmadikra 1981-ben Stockholmban került sor, ahol mi magyarok már szép számmal képviseltettük magunkat. Erre a kongresszusra már szinte "rendesen" jutottam el, a szokásosnál alig valamivel több hajcihővel: minisztériumi engedélyt kellett kérni, a faluvégen megütközni munkahelyi javaslatért (fogcsikorgatva ugyan, de akkor már aláírták), utána pedig kilométerek százait autózni vízumokért és vékonyka valutaengedélyekért. A kalandok azért itt sem maradtak el: a KoppenhágaStockholm repülőjáratra "keményvaluta" híján nem kaptam jegyet, hanem egy ismeretlen kerülőúton, Kelet-Berlinen át

repültem oda egy délkeleti légitársaság gépével. Feleségem dupla életbiztosítást kötött rám, én pedig egy rövid fohász után felkuporodtam a szakadt és piszkos ülésre, égbe harsogó harci motorok közé de végül baj nélkül földet értünk. Stockholm szép és barátságos város, viszont a kongresszust a svédek kitelepítették egy jó húsz kilométerre fekvő, csővázakból, fémlapokból és meztelen panelekből összehordott óriási és nagyon ronda vásárcsarnokszerű épületbe, ahová naponta vonattal kellett kijárni. Nagyon jól tették, mert azon a reggeli vonaton ismerkedtem meg először számos olyan nemzetközi "hírességgel", akiket korábban csak a szakirodalomból ismertem. Meglepett, hogy többségük velem egykorú, vagy alig néhány évvel

idősebb - hiszen mi akkoriban a professzorokat, a "nagy tudósokat" csakis idős embereknek tudtuk elképzelni, Közép-Európában ugyanis akkoriban az volt a módi. Ezek a fiatalemberek viszont kedvesek, közvetlenek és barátságosak voltak, legtöbbjükkel azonnal összetegeződtünk (ami angolul azt jelenti, hogy keresztnéven szólítjuk egymást) és perceken belül megtárgyaltuk egymás kutatási rögeszméit. A kongresszuson többek között olyan adatokat mutattam be, amelyek arra utaltak, hogy a kiadós alkoholizálás árthat az agy egyik hírmolekulájának, a szerotoninnak. Itthon azt találtuk ugyanis, hogy az iszákos emberek gerincvizében a kórházi felvétel napján - amikor a páciens rendszerint még nem józanodott ki teljesen - a

szerotoninszint majdnem "normális", ám ahogy a mámor elszáll, a rákövetkező napok során egyre jobban lecsökken, holott a betegek ezalatt benn a kórházban egészségesnek látszottak, rendesen táplálkoztak, csak éppen inni nem kaptak. Mintha azt a szerotoninszintet csakis az alkohol tartotta volna az úgy ahogy "normális" tartományban! Természetesen nem én, hanem a svéd üléselnök kapta a vastapsot, amikor az előadás végén valahogy így summázta a dolgot: "Ha jól értem, fiatal magyar kollégánk itt arról beszélt, amit mi orvosok már régóta tudunk: mármint hogy inni ártalmas dolog, de ha már az ember egyszer elkezdte, akkor viszont abbahagyni nem szabad, mert az még ártalmasabb legalábbis az agyi szerotonin

szempontjából". 1982 tavaszán újabb izgalmas levelet kaptam Svédországból. A szép vastag kék boríték feladója ugyanis a bélyegző tanúsága szerint nem más volt, mint - a Nobel-alapítvány. Csak nem...? Máris? Józanabbik eszemmel persze rögtön sejtettem, hogy ez nem lehet, ilyen hamar még nem szokás, itt valami tévedés lesz... Nagyokat nyelve és gyorsuló pulzussal téptem fel a borítékot. Természetesen nem A DIJ volt benne (micsoda őrült gondolat!), hanem egy kedves meghívás: a stockholmi Karolinska Intézet kétévenként úgynevezett "Nobelkonferenciákat" szervezett (az alapítvány tiszteletére), és svéd ismerőseim üzenték, hogy szívesen látnának a következőre. A

svédek kitűnő házigazdák, így aztán alvás helyett egy álló éjszakán keresztül sok egyéb mellett arról vitáztunk, hogyan lehetne az elektroenkefalográf (az EEG) rezgéseit zenévé alakítani? Hiszen akkor az orvos a görbe vonalak méricskélése helyett egyszerűen csak meghallgathatná az agyhullámokat, hiszen abból a kóros eltéréseknek hamis hangokként, durva recsegésként messzire ki kellene hallatszani! Tudomásom szerint az ötletet azóta sem próbálta ki senki; azért is írom le, hátha valaki kedvet kap hozzá... Másnap reggel álmosan gurultunk ki a rendezvény színhelyére, jó hatvan kilométerre Stockholmtól egy Skokloster ("cipőkolostor") nevű gyönyörű kastélyba. A Nobel-konferenciák zártkörű és családias eszmecserék, alig félszáz

meghívott résztvevővel. A többiek valamennyien jól ismerték egymást, így az első, némiképp feszengő félórában velem nem sokat törődtek, de azután "csapattag" lettem. Valódi bentlakásos mulatság volt, minden egy helyen, benn a kolostorkastélyban. Ott fejtettük meg az agyműködés összes akkor még ismeretlen titkát, ott aludtunk (azaz dehogyis aludtunk - kinek lett volna lelke az ezerszínű júniusi alkonyból az éjszaka nélküli hajnalba forduló svéd éjszakán lefeküdni?), és éjjel-nappal megszakítás nélkül ott kaptunk enni. Igazi svédasztalt készítettek svéd módra (ez annyit jelent, hogy elképesztő mennyiségű ételt tálaltak fel), fantasztikus hidegtálakat, ölnyi rákokat, fehér és mélyvörös halakat, csodálatos salátákat - a dolog egyetlen

szépséghibája csak az volt, hogy három napon át reggel, délben és este szakadatlanul ugyanazt ettük. A vacsorák a hajnalba nyúltak és időnként bolondozással teltek; hogy ne nagyon maradjak le tőlük, amikor rám került a sor, megpróbáltam őket néhány egyszerű magyar mondatra megtanítani, angolsvéd szinkrontolmácsolással - jót mulattak a dolgon, de a jelek szerint nem túl sokat fogott rajtuk, merthogy a kongresszusokon azóta is angolul beszélnek. Itt találkoztam először az eredetileg ausztrál származású, de akkor már évek óta az amerikai Michigan Egyetemen dolgozó Bernard J. Carroll-lal; azokban az években az egész szakmai világ az ő

hírneves "dexametazonpróbájáról" beszélt. Az eljárás lényegét nem nehéz megérteni. Egészséges emberek vérében a mellékvesekéreghormon, a stresszhormonnak is nevezett kortizol szintjét egy mesterséges ál-hormonnal (ezt hívják dexamethazonnak majdnem a nullára lehet csökkenteni - ám ez a "normális" kortizol-csökkenés bizonyos betegségekben, többek között depresszióban sem következik be. A dexamethazon-próba tehát akkor "pozitív", ha a beteg vérében a gyógyszer beadása után is magas marad a kortizol szintje. Carroll saját páciensei között ez a "pozitív" lelet kizárólag a depressziós betegekre volt jellemző, ezért ő és csoportja 1981-ben ezt a praktikus és könnyen kivitelezhető próbát (ami csupán

egy-két tabletta bevételét és másnap kéthárom szimpla vérvételt igényel) egyenesen "a depresszió speciális laboratóriumi tesztjének" ajánlotta. A módszer gyorsan elterjedt az egész világon és rövid idő alatt meglehetősen éles vitákat váltott ki - főleg azért, mert Carroll megfigyeléseivel szemben máshol, így például idehaza nálunk is, a próba bizony elég gyakran "pozitív" eredményt adott a legkülönfélébb, nem depressziós betegeknél is. Ami azt illeti, tényleg valódi forradalmi újítás lenne, ha a depressziót többé nem a beteg tüneteiből kellene kikövetkeztetnünk, hanem egy ilyesféle hormonpróbával “közvetlenül" ki lehetne mutatni - a dexamethazon-próba azonban erre sajnos mégsem bizonyult alkalmasnak. Carroll

maga hosszú éveken át védte a maga eredeti álláspontját és folyton arra hivatkozott, hogy mások a módszerét hibásan, rosszul és felületesen alkalmazzák. Meglehetősen kemény és szenvedélyes vitázó volt, rendíthetetlenül hitt a saját feltételezéseiben, elég rosszul tűrte az ellenvéleményeket és a kételkedő megjegyzésekre néha nagyon kíméletlenül reagált. Az egyik vacsoránál véletlenül egymás mellé kerültünk és - ahogy ez ilyenkor szokás - beszélgetni kezdtünk. Meglepett, hogy szóvá tette viszonylag folyékony angol tudásomat; ezt addig mindenki éppúgy természetesnek vette, mint ahogy én magam is. Hiszen akit az Úr egy kis ország kis nyelvével tisztel meg

anyanyelvként, annak a nyelvtanulás kötelező kiváltság, mármint ha át akarja lépni országa határait. Rövidesen persze a szakmára terelődött a szó, én a szerotoninról győzködtem őt, ő meg a kortizolról engem. Valamikor a vacsora vége felé aztán szinte csak úgy mellékesen megkérdezte, nem lenne-e kedvem egy kis időre átruccanni hozzá dolgozni? Ennyi erővel azt is megkérdezhette volna, nincs-e kedvem Tündérországba települni egy kis átmeneti kikapcsolódásra! Komoly tudós ember persze nem pattanhat fel a helyéről és nem járhat hálaadó örömtáncot, hanem miközben majd kiugrik a bőréből, halk és tartózkodó úri modorban azt válaszolja, hogy az ötlet nagyon rokonszenves, elvileg szívesen, de előbb hadd

gondoljam végig a részleteket... Bizony jól tettem, hogy megőriztem a méltóságomat, hiszen rögtön kiderült, hogy az esetleges meghívás nem holnapra és nem is holnaputánra szólt, hanem egy akkor még meglehetősen homályos későbbi jövőre. Carroll ugyanis a hűvös és ködös Michigan államból éppen akkor készülődött Délre. Jelentkezni fog, mondta a vacsora végén, amikor új helyén sikerül majd minden tekintetben "letelepednie", ahogy az amerikaiak ezt szemléletesen mondani szokták. A konferencia után néhány napot még Stockholmban töltöttem, és a svéd kollégákat megpróbáltam egy tudományos együttműködésre rábeszélni. Nekik volt akkortájt az agyi hírmolekulák

mérésére talán a világon a legjobb laboratóriumi felszerelésük. Büszkén meg is mutatták a szerkezetet, ami méretében, alakjában és küllemében leginkább egy benzinkút és egy páncélszekrény vadházasságára emlékeztetett (a fejlődés fantasztikus; ma már ugyanazt - dehogy ugyanazt: sokkal többet - alig aktatáskányi masinák is tudják). Arról ábrándoztam, milyen nagyszerű is lenne több száz magyarországi beteg mintáit ezzel a műszerrel kielemezni! Milyen hamar választ kaphatnánk egy sor fontos, állítólag őket is izgató kérdésre! Bólogattak, helyeseltek, azután kibökték, hogy ők általában havonta egy-két mintát szoktak lemérni, többet nem is akarnak, a mélyhűtőben már így is túl sok a

vizsgálatra váró anyag... Visszagondoltam az én napi húszharminc mintámra, amit néhány évvel azelőtt még ügyetlen kézzel, mindenféle automata csodák nélkül töltögettem reggeltől estig az ioncserélő oszlopokra, és két dolgot is megértettem egyszerre. Először, hogy miért nem oldották meg ezekben az országokban, mesébe illő műszereikkel már réges-régen az összes tudományos problémát - másodszor pedig azt, hogy mi, magyarok miért érvényesülünk viszonylag tűrhetően, ha közöttük élünk és dogozunk. Kicsit szomorúan elbúcsúztam hát viking barátaimtól és hazajöttem. Itthon már várt a munka, vártak a betegek, és elsősorban várt a nagy magyar tudathasadás: tudós társaságok tagjából, nemzetközi

konferenciák ismert résztvevőjéből, jeles és nagyhírű intézetek szívesen látott vendégéből újra visszavedleni egyáltalán nem csupán közép-európai pszichiáterré, vidéki kórházi főorvossá, hanem mindenekfelett az egészre tüntetőleg fittyet hányó öntudatos gyalogbürokraták (igaz, engedetlen) alattvalójává. A "hőskor" lassan a vége felé közeledett de ezt akkor még nem lehetett látni. Még a nyolcvanas évek első felében is tengernyi butaság és korlátolt kicsinyesség közepette vívtuk hitünk szerint a jövő csatáját. Sokan megkérdezték azóta, miért hajóztam annyi éven át akkora széllel szemben, ráadásul egy ormótlan vidéki hajóban,

konok és korlátolt parancsolgatókkal a nyakamon? Talán ugyanazért, amiért a magamfajta többiek: szenvedélyből, hitből, és mert akkor ez volt a dolgunk. Ma már csak kevesen vitatják, hogy jó úton jártunk, hiszen leomlottak a drótfalak és többé-kevésbé iskolai tananyag lett mindabból, amiért azokban az években még csatázni kellett idehaza. Lassanként magunk is elkerülhetetlenül beleöregszünk a különféle címekbe, rangokba és minősítésekbe. Ami ennél sokkal fontosabb, újabban már itthon is egyre gyakrabban megkérdezik, mi a csoda hát az a biológiai pszichiátria, mivel is foglalkoztunk mi az elmúlt húsz évben? Szervezetek és intézmények persze makacs dolgok; az évtizedes gyanakvás csak lassan csitul, sokan

kapaszkodnak még mindig a kézifékbe, de az olvadás immár feltartóztathatatlan. A következő nemzedéknek talán már csak kutatnia kell, és jóval kevesebbet hadakozni az értetlenség ellenszelével. Carroll megígért meghívása két évvel később, 1984 elején érkezett meg. Attól a perctől fogva semmivé lett az összes helybéli, provinciális bosszúság (pedig arról az "elöljáróim", talán hogy edzésben tartsanak, kifogyhatatlan fantáziával szüntelenül gondoskodtak). Gondolataim onnantól fogva már csak a messze távol sejtelmes jövőjében kalandoztak. Életünknek egy hosszú és kalandos fejezete abban az évben lezárult, és egy ideig valami egészen új kezdődött.

Amerika: a túlsó part "A legfőbb dolog, hogy ne kormányozzák túlságosan a népet." Lao-Ce (i.e. 500 körül) "Nyilvánvalóknak tartjuk a következő igazságokat: Minden ember egyenlőnek születik. A Teremtő elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel őket; ezek között elsősorban szerepel az élet, a szabadság, és a boldogság joga; e jogok biztosítására az emberek kormányokat állítottak fel, amelyeknek jogos hatalma a kormányzottak beleegyezéséből származik...

Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat (1776. július 4.) Amerika, vagyis pontosabban az Amerikai Egyesült Államok manapság már jóformán itt van a szomszédban. A hatvanas években azonban Budapestről még mondjuk Békés megye délkeleti csücskébe leutazni is jó nyolc-kilenc órás utazást jelentett. Mostanában ugyanennyi idő alatt érünk Bostonba vagy New Yorkba, onnan pedig már csak alig egykét további órára van Chicago, Washington vagy Atlanta. A különbség a jegyárakat leszámítva - főleg abban áll, hogy míg azt a régi utat valaha csípős illatú zsúfoltságban, szakadt és zsírfoltos üléseken, fázva zötykölődtük végig a

korán leszálló, fagyos és bikafekete alföldi éjszakákban, ez a másik a felhők felett úszva telik el hanyatt döntött fotelben, finom ételek, italok, zene és (jobbára légi katasztrófákról szóló) filmek közepette. Az égbe dörgő pléhmadár odafenn már magabiztos erővel duruzsol; szép időben fenséges a látvány, a húszméteres szárnyak finoman hajladoznak az itt-ott bukkanós, kátyús, göröngyös levegőben. Hogy a varázslat teljes legyen, Amerikába menet még a Nap sem siet nyugovóra. Reggel kilenckor indulunk, jó nyolc órányit repülünk, mégis már a déli harangszóra megérkezünk. Lám, mekkorát tévedett a közép-európai gyalogos ember, aki a levegőt ösztönösen "üresnek", "semminek", az időt pedig gyermekkora

óta valami állandó és biztos dolognak képzelte! Amerikát mint bármely más országot csak úgy lehet igazán megismerni, ha egy ideig együtt élünk vele és megpróbálunk egy kissé tényleg amerikaivá válni. Ez a hatalmas ország ugyanis, ahol színek, népek, nyelvek és szokások ezrei élnek szabadon egymás mellett, igazából annyiféle, ahány helyen járunk benne. Talán ezért is tesz az európaiakra különböző, sokszor homlokegyenest ellenkező hatást. Az "objektív", a valódi Amerika városról városra, sőt akár a következő sarkon is olyan gyökeresen megváltozhat, mintha csak egy másik földrészre lépnénk. Így aztán minden odalátogató megtalálja (ha elég kitartóan

keresi) a saját képzeletének már jó előre megformált szubjektív Amerikáját: a derűs szellem a vidámságot, a kíváncsi a hírek, az információk hihetetlen bőségét, az otthonülő a család és a ház szentségét, a félénk a leselkedő veszélyeket. A világpolgár a szabad országot látja, a konzervatív kisember a hagyomány és az illendőség (már-már eltúlzott) tiszteletét, az irigy kelet-európai pedig kizárólag a szolid jólétet és a mindentudó plasztikkártyákat. A sors úgy hozta, hogy feleségemmel együtt North Carolina államban, vagyis - nevével ellentétben az amerikai Délen, még pontosabban a meleg és párás Délkeleten élhettünk egy ideig. Saját benyomásaim, szubjektív emlékeim tehát főképp arról a vidékről származnak.

Az alkalmi turista, aki egy-két hetet tölt New Yorkban és akinek esetleg rohanvást megmutatnak még két-három nagyvárost, semmit sem lát "Amerikából": a felhőkarcolók és a beton ugyanis csak szigetek a földrésznyi országban. Papírforma szerint van ugyan legalább negyven "milliós" város odaát, de ezt egészen másképp kell elképzelni, mint nálunk. A városok körül ugyanis gyakran húsz-harminc kilométeres zöldövezetek húzódnak és a "városlakók" ezekben a parkokban, sokszor inkább erdőkben, zajtól és forgalomtól távol, levegős családi házakban élnek - nagyon is csendes és vidékies életet! Mindössze hét olyan város van az egész USA-ban, ahol az európai fogalmak szerinti "belvárosban", tehát a tényleges

belterületen, kő és beton között, sokemeletes házakban egymilliónál több ember kénytelen lakni. Amerika tehát jobbára falusias ország: az otthonok többségét pázsit és sok-sok fa rejti, gyakran nem is látni a szomszéd házát. A fákon madarak tucatjai ülnek, a kertben mókusok szaladgálnak, a gyerek bátran biciklizhet a kanyargós utcákon és a macskát sem szokták elütni a lakóházak környékén halkan és lépésben guruló autók. Pedig irdatlan nagy ország: mindent egybevéve ma közel 250 millióan lakják. George Washington idején viszont nagyjából 220 éve - összesen alig négymilliónyian kezdték(!) és még a századfordulón sem voltak többen 65

milliónál. Az amerikai lakosság száma újabban évi egy-másfél millióval nő, mégis jut hely mindenkinek, mert egy négyzetkilométeren ma is csak 25 ember lakik (Magyarországon 114, Hollandiában 360!). A mai amerikai átlagban 7678 évig él, de ez elég tág határok között változik: a fehér nők élnek legtovább, ők 81-83 évre, a fekete férfiak viszont mindössze 71-73 évre számíthatnak, a többiek valahol a kettő között. Tizenhat éves koráig minden amerikai gyerek iskolaköteles, de a többségük ennél tovább, 12-13 éven át jár iskolába és minden ötödik fiatal valamilyen egyetemet végez. Aki szeret tájékozódni, az a megszámlálhatatlanul sok helyi újságon, heti és havi folyóiraton, szaklapok tízezrein felül

1650 országos napilapból választhat. Bőven van mit hallgatni és nézni is: jelenleg több mint 8000 rádióállomást, 1100 hivatalos tévéállomást, 9000 kábeltévé-hálózatot és vagy 300 úgynevezett "public television"-t (oktatási, ismeretterjesztő és információs célokat szolgáló ingyenes helyi televíziócsatornát) tartanak nyilván. Persze megtehetik, hiszen az USA nemzeti jövedelme valahol öt billió(!) dollár felett jár évente, minden amerikai polgárra tehát több mint 21 000 dollár jut, a magyarnak közel tízszerese. Hogy hogyan csinálják? Csak egy dolog bizonyos: nem az égiek különleges adományaiból. Többfelé láttunk farmergazdaságokat: hozzáértés nélkül is elképesztő volt nézni a sivár, halottnak

tűnő földet, a meddőhányóra emlékeztető száraz és köves sivatagot, amelyből ott mégis vígan kukucskál kifelé a búza, a bab, a kukorica. Bármilyen hitetetlen, azon a kiégettnek, hitványnak látszó földön terem a világ búzájának egynyolcada, a világ kukoricájának egyharmada, sőt az USA adja a világ gabonaexportjának egyharmadát, a húsexport közel egyötödét, amely nélkül tán milliók halnának éhen másfelé. Eközben a szakemberek azt állítják, hogy a világ talán legjobb termőföldjei Középés Kelet-Európában találhatók... Mert hát nem a természet, hanem az emberi viszonyok teszik a különbséget, mint általában mindenben ezen az emberlakta világon.

Amerika bevándorló-ország, hiszen az őslakos indiánok és az eszkimók alig másfél milliónyian maradtak és ma már csak romantikus színfoltjai az amerikai életnek. Talán ezért nem fontos odaát, hogy ki honnan érkezett, kik voltak a szülei, mi a vallása, hol nevelkedett, vagy hogy milyen nyelvet beszélt gyerekkorában. Sokkal inkább azt kérdezik meg az embertől, hogy most mit csinál, és hogy érzi magát Amerikában? Az oda költözők gyakran életük végéig őrzik az anyanyelvüket és ezt a többiek rokonszenves dolognak tartják; persze aki dolgozni és boldogulni akar, annak angolul, illetve "amerikaiul" - a kettő nem ugyanaz! - mielőbb meg kell tanulnia. A nyelvtani hibákat és az idegen akcentust készséggel elnézik, hiszen

ehhez hozzá vannak szokva (bár nem baj, ha a nagyon feltűnő, kirívó akcentusról idővel leszokik az ember), azt viszont elvárják, hogy a vendég megértse őket. Szótagolni nem szeretnek, és azt is hamar megunják, ha mindent kétszer el kell ismételniük. Érdemes mielőbb megtanulni az ottani élet mindennapos alapfogalmait, például az üzletek neveit, a butuska tévésorozatok ("szappanoperák") főszereplőit és legutóbbi hőstetteit, az újság- és mozicímeket. Még ha nem is érdekli az embert, célszerű ismerni a helyi futballcsapat, a baseballcsapat vagy a kosárlabdázók sztárjait és edzőit, és nem árt felismerni az éjjel-nappal hallható reklámok gyermeteg szövegeit. Amint a jövevény mindezekben járatossá válik és

már a beszéde sem nagyon fülsértő, egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy befogadták: pont ugyanolyan amerikainak kezdik tekinteni, mintha csak ott született volna. Mindez persze nem kötelező (Amerikában szinte semmi nem kötelező!), de akkor a vendég fura és idegen alak marad, akivel továbbra is mindenki nagyon udvarias, de a köszönés után hamar elfelejtkeznek róla. Amerika először egy hatalmas, piszkos és ronda repülőtérrel mutatkozott be nekünk New York határában. Az első pillanatban minden óriásinak tűnt: az utcák tereknek, az épületek irdatlan tömböknek, az autók kisebb hajóknak látszottak. Egy háznyi autóbusszal kilométereket döcögtünk körbe egy végtelenbe vesző körtéren az

átszállásig, ahonnan egy belföldi járattal (ezeket ott körülbelül úgy vezetik, mint pesti sofőr délutáni csúcsforgalomban a taxiját) késő éjjel érkeztünk célba. Pár nap pihenés után egy ködös őszi reggelen ismét felszálltunk, és két óra múlva egy erdők közé bújtatott repülőtéren találtuk magunkat. Ahogy kikászálódtunk a gépből zakóban és nyakkendőben, hiszen ősz volt, szeptember közepe! - mintha egy túlfűtött pálmaházba léptünk volna, hirtelen körülölelt egy párától csepegő harmincegynéhány fokos napsütés. Perceken belül a sarkamon is verejték csordogált. Mosolygós és igen elegáns titkárnő várt a csarnokban, közölte, hogy főnökének éppen San Franciscóba kellett

repülnie, de amúgy is az ő feladata lett volna gondoskodni rólunk. Remekül tette a dolgát: hűtött szállodai szoba várt, azután hamarosan vacsorázni indultunk. Gépiesen zsebre dugtam az útlevelemet, mire a hölgy meglepődve rám nézett és megkérdezte, vajon mindenáron el akarom veszíteni? Amikor végül megértette, hogy netalán igazolni akarom magam, megcsóválta a fejét és kedvesen azt mondta: "Hagyd csak itthon nyugodtan. Ebben az országban egyetlen dologra van szükségetek: pénzre". Elgurultunk egy kellemes - hűtött és füstmentes - vendéglőbe, ahol perceken belül rá kellett jönnöm, hogy vagy én nem tudok angolul, vagy az amerikaiak. Az étlap az utolsó szóig világos volt ugyan, de a kedvesen szószátyár fekete

pincérlány lassú és dallamos énekléséből azon az első estén egy árva angol szót se voltam képes felismerni. Márpedig odaát nem lehet csak úgy rámutatni egy ételre! Minden egyes fogást külön és részletesen meg kell beszélni: mekkora húst kérünk, mennyire megsütve, hányféle és milyen színű körettel, milyen fűszerekkel, mekkora tányéron, mit öntsenek a salátára, és így tovább. Szerencsére kísérőnk "rendes" angolul is tudott és elnézően tolmácsolt, de amíg az étel meg nem érkezett, még így sem voltam egészen biztos benne, hogy vajon mit is rendeltem... Az idegenség érzése az első hetek után nyomtalanul eltűnt. North Carolina középső része ugyanis csodaszép: minden

csupa zöld és virág, a fehér vagy a színes faházak óriási fák alatt bújnak meg, és ha az ember letelepszik a fűbe, percek alatt szelíd és kíváncsi mókusok ülnek az ölébe. Kis fantáziával egyébként is otthon érezhettük magunkat, hiszen kelet felé pár órányira ott volt a víz (no nem a Balaton, hanem az Atlanti-óceán), nyugat felé ugyanígy pár órára ott voltak a hegyek (no nem a Mátra, hanem a Smoky Mountains, az indián "Füstös-hegyek", az Appalach e hegyvonulatának talán legszebb vidékei). Lassanként hozzászoktunk a hűvösnek éppen nem mondható éghajlathoz. Márciustól novemberig déltájban 35-42 fok van arrafelé, hajnalra se megy 20-25 alá, mindehhez úgy 40-60% páratartalom jár, amitől az egész leginkább a beázott

kemencére emlékeztet - és mégis meg lehet szeretni. A tél viszont komoly és igazi: január tizedikén lehullanak a levelek, és csak január huszadika táján kezdenek ismét kihajtani... Az egyik téli napon majdnem egy egész milliméternyi igazi hó is esett, órákig fehér volt az úttest, a prémes fülvédőben és óriási kesztyűben didergő feketék, akik ott 8-10 évente látnak effélét, egy ideig nem mertek rálépni. A nyár közepe az őslakókat is próbára teszi, ezért ma már majdnem minden otthon légkondicionált, az éjszakákat nehéz volna másképp elviselni. Délutánra a fedetlen parkolóban álló autók tetején megsülne a tojás; beszállni úgy kell, hogy az ember zsebkendővel kinyitja az ajtót, bekapcsolja a motort és a klímát, azután

odakinn vár még öt-hat percet, amíg kissé lehűl a járgány belseje. Másképp eleven pecsenyesütő volna az ülés és a tenyerünk azonnal ráégne a kormányra. Odaát hamar megtanítják az embernek az amerikai élet legfőbb alapszabályait: "dont't worry!", "take it easy!", enjoy it!". Ezek korántsem üres szóvirágok, ők nagyon is komolyan veszik ezeket, hiszen aki aggódik és szomorú, azon segíteni illik. Csakhogy a segítőkészséggel éppen mert magától értetődő! - nem szoktak visszaélni. Amikor nem feltétlenül muszáj, vagy amikor a másik igazából nem is tudhat segíteni, akkor nem szokás a többieket saját magunkkal vagy a nyűgjeinkkel terhelni. A puszta sírás, a merő panaszkodás úgysem segít a

panaszkodón, viszont rossz érzést, feszültséget és bűntudatot kelt a másikban (aki hiába szeretne segíteni, ilyenkor legfeljebb tehetetlennek érezné magát). Az első napoktól kezdve folyton azt hallottuk mindenkitől: "szólj, ha tehetek értetek valamit", "hívjatok fel, ha szükségetek van valamire" - csakhogy ez a kellemes, rokonszenves és egészséges beállítódás éppen azért lehetséges, mert a másik tudja, hogy nem fogunk vele visszaélni! Ha az ember megdicséri egy spanyol házát, ott az a szokásos válasz, hogy "az Öné, uram!" - de ugyancsak megdöbbenne a gazda, ha másnap behurcolkodnánk. Vagyis lehet mosolyt és szívességet kínálva élni, ha ezért cserébe méltóság és tartózkodás a válasz. És persze lehet élni a többieket zaklatva,

ádáz és tolakodó módon is, de akkor cserébe egész életünkben a mások tolakodása ellen kell védekeznünk. Az amerikaiak, legalábbis akiket mi megismertünk, jobbára az előbbi megoldást választották. Az irigykedő közép-európai téved, amikor minden amerikait gazdagnak képzel. A polgárok többsége odaát csendesen és szerényen él. Az otthonára minden amerikai sokat ad ugyan, a házak (az egyszerűek is) valóban tágasak, szépek és kényelmesek, de a legtöbben sok évtizeden át fizetik a hiteltörlesztéseket és addig a ház jogilag nem is a saját tulajdonuk. Ezek a törlesztőrészletek, akárcsak a bérlakások lakbérei, magasak: egy tanári vagy

tisztviselői fizetés negyedét, ötödét is kitehetik - mármint elvileg, mivelhogy ezek egy része odaát az adóalapból leírható. Autója viszont azért van mindenkinek, gyakran több is, mert anélkül egyszerűen nem lehet közlekedni. A vidéki Amerikában "tömegközlekedés" alig létezik és ami van, az is ritkán jár és drága. Új autót egy rosszul fizetett alkalmazott is vehet a három-négy-öt havi fizetéséért, ráadásul a kocsit egy puszta aláírás ellenében odaadják manapság nulla kamatra - és csak öt év alatt kell apránként kifizetni. Gyermekkori álmainknak engedve azonnal vásároltunk is egy hatalmas, öreg amerikai cirkálót. Valójában ócskavas volt, lomha és esetlen, mégis élveztem. Fogyasztott vagy harminc liter benzint

százra, csak hát a benzin akkoriban 80-90 centbe került, és ennyiért nem is egy, hanem közel négy litert (egy gallont) adtak - pedig nyilván ott sem fizettek rá az olajtársaságok. Autó nélkül arrafelé nem lehet létezni. Az emberek szemléletét jól tükrözi, hogy a távolságokat nem kilométerben (vagy mérföldben), hanem percekben fejezik ki, és ezt természetesen mindig autóval értik. A vidéki városokban az emberek szinte egyáltalán nem járnak gyalog, legfeljebb a saját, gyakran több holdas kertjükben. Az utak mentén sokfelé egyáltalán nincsenek is járdák, sőt az is megesik, hogy a lakónegyedek környékén gyalogosan sétálót, ha nem ismerős, könnyen gyanús alaknak, leselkedő betörőnek nézhetik.

Az amerikaiak szeretik gyorsan és egyszerűen intézni a dolgokat. Odaát az autóvezetői jogosítvány a személyi igazolvány, ezt tehát mindjárt az elején meg kellett szerezni. Kezembe nyomtak egy vékonyka füzetet, abban benne volt a teljes amerikai kresz (egynyelvű ország lévén a legtöbb táblára egyszerűen ráírják a jelentését), mind a három műszaki kérdés, azután hogy hogyan kell vezetni földrengéskor, árvízben, tornádó elől menekülve, szülő nővel a hátsó ülésen végül pedig vagy tíz oldalnyi elsősegélynyújtási tudnivaló. A vizsga maga egyetlen tesztlapból állt tíz kérdéssel, ezt szemvizsgálat, majd egy fordulónyi vezetési gyakorlat követte ( "Szia. Mióta vezetsz?" - "Vagy húsz éve." - "Látom. OK, gyerünk haza."). A végén

egy polaroiddal ott helyben lefényképeztek, a picinyke kártyát másodpercek alatt műanyag tokba hegesztették, kezembe nyomták, és ezzel négy évre megvolt a dolog. Se várakozás, se hivatali ügyintézés, se drága okmánybélyeg, se "hozzon fényképet", se "töltsön ki kérelmet"... Ja, kemény tíz dollárt kértek érte. A pénz értéke odaát egészen más: ha egy tízdollárost szél fúj az utcán, legfeljebb kicsi gyerekek hajolnak le érte. Amikor először béreltünk lakást és beköltöztünk, meglepetve tapasztaltuk, hogy nem ég a villany. Elromlott? Szó sincs róla - világosítottak fel - hanem előbb meg kell vásárolnunk a villanyáramot! Tucatnyi cég közül

kiválasztottunk és felkerestünk hát egy szimpatikus nevű áramszolgáltatót. Kedvesen mosolyogtak, leültettek, aztán kétszáz dollárt kértek óvadékba - de mire hazaértünk, volt áram. A telefon úgyszintén a lakással járt (akárcsak a hűtőszekrény, a villanytűzhely, a bojler és a mosógép), de persze az is süketen. Irány hát a húsz telefontársaság egyike vakon böktünk a listára, hisz egyiket se ismertük -, újabb leültetés, kedves mosolygás, száz dollár óvadék, és félóra múlva élt a vonal. Estefelé felhívtak, megköszönték, hogy őket választottuk, bediktálták az új telefonszámunkat és elnézést kértek, hogy a telefonkönyvbe csak a jövő hónaptól fogunk bekerülni. Eltelt egy esztendő, rég elfeledkeztünk az egészről, amikor gyors egymásutánban

csekkeket hozott a posta: egy éves lekötési kamattal felhízott óvadékaink érkeztek vissza készpénzben. A "jóváírás" huncut ötletét ők ugyanis nem ismerik, ehelyett a csekkekhez mellékelt levelek arról tudósították, hogy hátralévő életemben költözzem bárhová az USA egész területén, tanúsítani fogják számlafizető megbízhatóságomat, hogy soha többé sehol ne kelljen újabb óvadékot fizetnem. Világéletemben utáltam vásárolni - de Amerikában az ember kedvet kap hozzá. Alig 120 ezres kisvárosban laktunk, volt benne legalább húsz üzletközpont, némelyik közülük majd akkora, mint a Margitsziget. Vásárolni külön meg kell tanulni, mert a különféle rejtélyes ételek,

mártások, köretek, édességek, tészták, húsok és húsalkatrészek sajátos elnevezéseit semmiféle nyelvkönyv nem tanítja, és akkor még nem esett szó a számlálatlan (finom) brazil, perui vagy ázsiai zöldségről és gyümölcsről. Hajdan idehaza megvettük a kenyeret, a cukrot, az étolajat, a tojást - némi időbe tellett tehát megszokni, hogy folyton húszféle cukor, harmincféle olaj, kenyér és kétszázféle fogkrém közül kellett választani. Aki egyszer bement, az öt-hat nagy zacskóval jött ki a boltból, azokkal az ismert barna papírzacskókkal, amiből ott mindig minden vásárláshoz akárhányat ingyen adnak. Eleinte meglepett, hogy a "fűszeresnél" - ami ott száz méter hosszú és tíz utca széles boltot is jelenthet - tornacipőt, fűnyírót,

szemüveget, virágot és csavarhúzót éppúgy árulnak, mint élő rákokat, érettségi tortát, fagyit és görögdinnyét, pulykát egészben, darabokban, kicsontozva, tűzdelve, marinálva, sőt előre sütve... Azon is csodálkoztam, hogy ezekben a terülj-asztalkám boltokban sehol nem láttam a jól ismert európai tolvajfogó rácsokat. Később egyszer rá is kérdeztem erre, de azt mondták, nem lenne értelme: ritkán lopnak és csak apró dolgokat, sose térülne vissza a masina ára. Amerikát valóban a pénz mozgatja - de maga a pénz ritka jószág. Pénzért vidéken nem érdemes betörni, mert még a jobb otthonokban is legfeljebb 150-200 dollárt lehet találni. Nem érdemes senkit

kirabolni, mert a járókelőknél legfeljebb ha húsz-harminc dollár szokott lenni. Az amerikai bankban tartja a pénzét, a boltban csekket ír vagy még inkább plasztikkártyákkal fizet. Természetesen ezt a technikát is meg kellett tanulnunk. Az első fizetésemmel elmentem hát a bankba; behívtak egy szobába, leültettek(!), kávéval kínáltak(!!), azután elbeszélgettünk Magyarországról, a pszichiátriáról, első amerikai élményeimről, a terveimről - eközben elém raktak néhány papírt, az egyiket aláírtam, a másikat hazavittem a feleségemnek aláírni (se tanú, se személyes rapport!). A hölgy ezek után megadta a saját nevét és a telefonszámát, ha bármiért szükségem lenne rá. Három nap se telt el, postán megkaptuk az első

néhány csekkönyvet és a bankkártyát az automatához. Nemsokára annyira belejöttem a "bankolásba", hogy igazi, rendes hitelkártyát is kértem tőlük ehhez egy újabb beszélgetés közbeni iratkitöltés, kávé és sok-sok mosolygás tartozott. Azután egy szombat reggel felhívott a "személyes bankárom", egy mutatós fekete hölgy (ottani szokás szerint nem csak a haja volt fekete, hanem mindene), hogy megvan a hártya; majdnem ugyanúgy örült neki, mint én magam, és ezt nem is leplezte. A hitelkártyák egyébként praktikus dolgok, rengeteg pénzt lehet velük megspórolni a készpénz kezelése mindenütt a világon drága luxus! - és egyszer talán majd itthon is elterjednek.

Elég általános hiedelem, hogy Amerikában angolul beszélnek. Ebben van ugyan némi igazság, de a dolog ennél azért jóval bonyolultabb. Mondjuk inkább úgy, hogy angol eredetű dialektusokat beszélnek, különösen odalenn Délen. Ők az európai angolt kezdettől fogva jól megértették, de fordítva korántsem ment ilyen simán a dolog. Pedig igazán lassan, türelmesen beszéltek, készséggel elmondták kétszer is, csak hát mindig abban a dallamos, nyújtott déli dialektusban, amihez addig nem szokott a fülem. És nem csak a kiejtés, de a helyesírás is más arrafelé. Minden pesti angoltanár megbuktatná azt a diákot, aki a night-ot "nite"-nak, a lightot "lite"-nak írná, márpedig odaát így szokás. Időbe tellett megfejteni például,

hogy a "Ped Xing" sem a kínai negyed, hanem a "pedestrian crossing" (gyalogátkelő) neve. Szerencsére a zavar nem tartott sokáig, néhány hónap után már azt is megengedtem magamnak, hogy barátok között utánozni próbáljam a helyi dialektust. Feleségem viszont korábban egy szót sem tudott angolul, nézte hát a tévé negyvenhat csatornáját reggeltől késő éjjelig. Fogalmam sincs hogy csinálta, de pár hét múlva vidáman vásárolt egyedül, csevegett a boltosokkal, sőt rövidesen egyre többször megesett, hogy nálam pontosabban értette a helyiek beszédét. Napok alatt kiválóan megtanulta a tévéfilmekben szüntelen röpködő "négybetűs szavakat", az angol nyelv vaskosabbik részét, amit egyes híresztelésekkel szemben igenis nagy

képzelőerővel lehet cifrázni. Az amerikaiak egyébként őszintén irigylik azokat, akik több nyelven beszélnek, merthogy ők maguk erre csak ritkán szánják rá magukat. Odalenn azt mondták, hogy szerintük aki két nyelvet tud, az latin-amerikai, aki pedig ennél is többet, az csakis európai lehet. Néhány napos "ismerkedés" után dolgozni kezdtem. A Duke Egyetem egy hatalmas parkerdőben terül el, gótikát és angol romantikát ötvöző dekoratív György-stílusú épületei egymástól távol, óriási fák között rejtőznek. Magát az egyetemet Washington Duke egykori dohánygyáros alapította 1838-ban (North Carolina a tudomány mellett ma is dohányiparáról híres), de orvosi kar ott

csak 1930-ban létesült. A nyolcvanas évektől kezdve a Duke orvosi fakultása az élvonalba került: neves kutatókat szerződtetett, óriási pénzeket fektetett be, és ottlétemkor már a Délkelet legrangosabb orvosi iskolájának számított. Az egyetemi kórház összesen ezeregy ágyából (talán Seherezádé meséi ihlették meg a szervezőket) 127 jutott a pszichiátriának. Ezen a 127 ágyas klinikán akkoriban kb. hatvan főfoglalkozású pszichiáter és több mint hetven szakorvosjelölt (rezidens) dolgozott, nem számítva a kizárólag tudománnyal foglalkozó kutatókat és a részidős konzultánsokat. Az önálló kutatómunkára meghívott vendégprofesszor kezdetben kap egy

berendezett, telefonnal és iratszekrényekkel felszerelt, ablakok nélküli, de természetesen légkondicionált dolgozószobát. Aztán leül és egy ideig várja, hogy valaki majd csak közli vele, tulajdonképpen mi is lesz a dolga, mit várnak tőle? Eltelik egy hét, eltelik kettő, három; lassan már mindenki bemutatkozott, mindenki kedves és érdeklődő, csak éppen az nem derül ki, mikor kezdjük el végre a tényleges munkát? Amikor ez a faramuci helyzet zavarni kezdett, felmentem Carroll irodájába. Épp szembejött, de arra a kérdésemre, hogy "Barney, van a számomra pár perced?" meghökkenésemre a titkárnőjéhez fordult: "Betty, van most pár percem?". "Nincs, főnök, leghamarabb délután

kettőkor" - jött a válasz. Így hát délután kettőkor ültünk le megbeszélni, mivel is kellene foglalkoznom majd a következő hónapokban. "Eligazodsz már a házban?" - kérdezett vissza Carroll. "Ha igen, akkor nézz körül, ismerkedj meg mindenkivel, aztán fogj bele abba, ami a legjobban érdekel." A vicc az, hogy ezt komolyan így gondolták. Az orvos és a kutató odaát felnőtt ember, tehát - a játékszabályok keretei között - azt teszi, amit saját maga helyesnek tart. "Parancsolni" éppúgy nem szokás, mint ahogy "szolgálni" sem; ottlétem alatt mind a kettőre láttam

példát, és mind a ketten hamar búcsút vettek az egyetemtől. A játékszabályok viszont szigorúak: a vendég például professzori címe ellenére sem kezdhet azonnal betegeket vizsgálni, sőt amíg erre külön felhatalmazást nem kap, addig nemhogy vért nem vehet, de még kérdéseket sem tehet fel nekik közvetlenül. A tudományos kutatásnak viszont első perctől fogva nincs akadálya, a jó ötleteket másokkal együtt - mindig meg lehet valósítani, csak ehhez is jó adag türelemre van szükség. Amerikában ugyanis nem szokás sietni. Amikor végre beindul egy kutatási program, akkor hétfőn megbeszéljük a tennivalókat, kedden részletesen megtervezzük a vizsgálatokat, szerdán összeszedjük a hozzávaló anyagokat és a műszereket,

csütörtökön viszont már nem kezdünk bele, hiszen ha a mérés két napot igényel, akkor nem lenne kész péntekre. De hát én szívesen bejövök szombaton - mondtam az első alkalommal. Olyan elképedéssel és döbbenettel néztek rám, mintha templomi sztriptízre ajánlkoztam volna. "Szombaton? De hát szombaton mi nem dolgozunk!". Így igaz: az amerikai embernek a családján és a gyermekein kívül elsősorban a szabadideje szent. A "rendes ember" minden szabadidejét a családjával, otthon, a szerettei körében tölti. Sportolhat, pihenhet, mulathat, vendégeskedhet, ünnepelhet, bármit tehet - de hétvégén dolgozni arrafelé a legjobb esetben is különc megszállottságnak, néha egyenesen illetlenségnek minősül.

Voltak azért megszállottak, akik hétvégén is bementek a laborokba: főleg kínai, indiai, lengyel vagy éppen iráni kutatók, hol vendégek, hol menekültek - bementek farmerben, sortban, tornacipőben, mert olyankor viszont úgy szokás. Amerika ugyanis hozzánk képest kifordított ország. Az amerikai orvos, az ügyvéd, sőt a postás és a házaló ügynök is kötelezően öltönyben és nyakkendőben dolgozik, estére vagy hétvégére viszont mindenki mintás pólót, farmert, sortot ölt és úgy megy vendégségbe. Amerikában a jómódú polgárok többnyire az erdőben laknak, a belváros viszont a szegényeké, a csavargóké, a munkanélkülieké. A "jobb" üzletek nem a város belsejében, hanem sokkal inkább a város határában, tíz-húsz kilométernyire az országutak

mentén találhatók. Sok szempontból még a gyerekeket is fordítva nevelik. A gimnazista, vagy még inkább az egyetemista fiataloknak sok mindent elnéznek, elsősorban nekik szabad például nyilvánosan inni, tüntetni, pénzt herdálni, randalírozni, forradalmat csinálni, világgá menni, a szabad ég alatt szeretkezni - ám amint megkapják a diplomájukat, tehát amikor felnőnek, vége a szabadságnak: akkor egyik napról a másikra hirtelen öltönyt és nyakkendőt vesznek, fogják az aktatáskát és onnan kezdve konzervatív, szolid és illemtudó polgár lesz belőlük, aki vasárnap templomba jár és szigorúan monogám. Újabban az iskolai nevelés is szakít az ismert európai hagyományokkal: egyáltalán nincs semmiféle kényszer

vagy fegyelmezés, nincs osztályzás, sőt az első években tanrendi órák sincsenek, a tanítás jószerével csak kötetlen beszélgetésből áll. A diákok vagy az egyetemi hallgatók az órákon esznek, isznak, fel-le sétálgatnak és fesztelen megjegyzésekkel kísérik a tanár mondandóját. Vagyis diáknak - és általában gyereknek - lenni Amerikában mesébe illő; tanárnak, orvosnak, szülőnek korántsem mindig annyira. Mindez abból is eredhet, hogy a mai amerikaiak olyan emberek utódai, akiknek nem volt maradásuk az Óvilág hierarchikus rendjében. Elődeik a szabadság reményében, a hatalom, az önkény, az üldözés, máskor a nyomor elől menekültek oda, és feltehetően ezért

a személyes szabadságot az utódok ma is véresen komolyan veszik. Gyakran idézték nekem egy hajdani szenátor odaát híres mondását: "Mi, amerikaiak két embernek vagyunk igazán hálásak: George Washingtonnak az alkotmányért és Sam Colt-nak a személyes szabadságunkért." Itthon nem igazán közismert, hogy Samuel Colt (18141862) a róla elnevezett híres forgópisztolyt 19 éves korában találta fel, huszonnégy évesen tízezerszámra gyártotta a saját gyáraiban és rövid élete alatt iszonyatosan meggazdagodott belőle. Tény, hogy az amerikai polgár ma is a személyes szabadság biztosítékát látja a fegyvertartás jogában, és szabadságát akár a tulajdon államával szemben is kész megvédeni. Odalenn

Délen tényleg majdnem minden házban van fegyver, de nem használják valami gyakran. Mai kelet-európai szemmel nézve a gyilkosság meglehetősen ritka esemény volt arrafelé, olyankor is főleg családi viták végére tett pontot; akkor használtak pisztolyt, amikor errefelé baltát vagy böllérkést. Az első hónapokban - mit tesz a nevelés! - mégis folyton aggodalmaskodtunk, esténként gondosan behúztuk a függönyöket, "nehogy belőjenek az ablakon" - aztán leszoktunk róla. Mostanában viszont egyre gyakrabban hallani itthon olyan hangokat odakintről, amitől az ember ösztönösen behúzza a függönyt... A polgárt Amerikában önállóságra és magabiztosságra nevelik. A "döntsd el

magad" és a "csináld meg magad" ma is népszerű jelszavak odaát. Ennél talán csak egy dolog fontosabb arrafelé: "Amerika egy szabad ország" amit úgy értenek, hogy szabad országban a polgár szabadsága szent dolog. Talán nincs is ott nagyobb neveletlenség, mint mások magánéletébe betolakodni, mások magánéletét, "privátszféráját" megzavarni. Otrombaság például az utcáról bebámulni mások otthonába; faragatlanság megszólítani azt, aki éppen mással beszél, éppen telefonál, vagy láthatóan mással van elfoglalva; durva modortalanság megkérdezni bárkitől is, hogy miből él, vagy mennyit keres. Nálunk egy telefonálónak vagy egy érdeklődőnek minden további nélkül megadják a keresett ügyvéd vagy az

orvos lakáscímét - ami odaát teljességgel elképzelhetetlen dolog. A lakás, az otthon, a család és a tulajdon ugyanis szent, személyes és sérthetetlen dolgok. Tapasztaltuk, hogy nem zárták kulcsra sem az autókat, sem a házak kapuit, mivelhogy nem volt szokás beülni a más kocsijába vagy benyitni a más házába (de nem is lett volna tanácsos, merthogy az idegen neszre felriadó házigazda félálomban hamar a pisztolyos fiókhoz kaphat). Az utcán a szembejövők barátságosan mosolyogtak és köszöntek de előbb a tekintetükkel igyekeztek kifürkészni, vajon van-e kedvünk észrevenni őket és viszonozni a köszönést! Az amerikai mentalitást egyébként jól tükrözi egy sajátos közlekedési megoldás: a négyirányú

stoptábla. Elég sok ilyen útkereszteződés van, ahol először mindenkinek meg kell állni, majd az autósok egymás szemébe néznek és közös megegyezéssel egymásra bízzák az elsőbbséget. Érdekes lenne a dolgot Európában kipróbálni... A maga módján a legtöbb amerikai politikus ember, hazafi (mert pozitívan gondolkodik magáról és az országáról), és hisz a demokráciában. A legtöbb iskolázott ember kívülről tudja az eddigi félszáz elnök nevét és cselekedeteit éppúgy, mint a Függetlenségi Nyilatkozat és az alkotmány szövegét. Jogosan büszkék is rá, hiszen a több mint kétszáz éves (1787-ben készült) amerikai alkotmány kiállta az idők próbáját, máig sem volt szükségük újra. Érdekes, hogy

sem az amerikai tisztségviselő, sem a katonatiszt, sőt még maga az Egyesült Államok elnöke sem a "hazára", a "népre" vagy az "igazságra", hanem mindig az alkotmányra esküszik fel egyesek szerint azért, mert ez az alkotmány kézzelfogható, konkrét dolog, amit számon lehet kérni. Az alkotmány mellett az amerikaiak elsősorban a demokráciában és a jogegyenlőségben hisznek. Elfogadják a törvények és a szabályok hatalmát, de rosszul tűrik a személyes gőgöt. Modorban és személyes tiszteletadásban például mindenkinek egyfajta mérték jár; nem divat pöffeszkedni, főnökösködni, "uralkodni", másokat előszobáztatni. Elnökök, professzorok, főorvosok ajtaján ez a felirat volt látható: "Ne kopogj, gyere be

nyugodtan!". Nem attól van ugyanis tekintélyük, hogy fenn hordják az orrukat, hanem attól, amit tudnak - azt pedig nem kell fitogtatni. Valótlan az a fennhéjázó európai hiedelem, hogy minden amerikai buta és műveletlen. Nyilván olyan is akad, de az amerikai gimnazista éppúgy tanulja a görög mitológiát, a keresztes háborúkat vagy a napóleoni csatákat, mint óvilági társai. Ha az ember fellapoz egy szokásos amerikai lexikont, megtalálja benne Kossuth Lajos és Görgey mellett például Kölcsey, Móricz Zsigmond, Ady Endre, József Attila nevét, azután például II. Endrét, Nagy Lajos királyt, a Báthoryakat, a Hunyadiakat, Aranyt, Petőfit, Madáchot, a nándorfehérvári

csatát, Mohácsot, sőt ha nagyon keresi, még Rákosit, Kádár Jánost, Nagy Imrét is... Az amerikai műveletlenség példájaként itthon néha sértetten emlegetik, hogy az "átlagos" jenki összetéveszti Budapestet Bukaresttel, ami persze valóban megeshet. De vajon az "átlagos" magyar tudja-e pontosan, melyik államban van Baltimore, melyikben Boston, Seattle, New Haven, Pittsburgh, Denver, Memphis, Charlotte vagy Jacksonville? Márpedig az Amerikai Egyesült Államok úgyszintén nem egy, hanem ötven független államból áll és a területe is majdnem ugyanakkora (alig tíz százalékkal kisebb), mint ennek a mi öreg Európánknak együttvéve. Az amerikai polgár tehát politikus ember,

mivel öntudatosan amerikai; de a formális politika csak ritkán érdekli. Elnökök jönnek, miniszterek mennek ettől az amerikai élet, a tanárok, az orvosok, a farmerek élete nem változik meg. Nem lesz a dolgoknak négyévente új neve és új ára, nem vezetnek be folyton új erkölcsöt, új jogot és újabb adókat. Ez jól látszik a rádiós és tévés híradókban: odaát először jönnek a helyi hírek, a napi élet valóságos eseményei, azután a gazdaság, a pénzvilág dolgai, majd az időjárás és a sport - az elnökök és a miniszterek beszédei, fogadásai vagy látogatásai egyáltalán nem kerülnek mindennap szóba. A külpolitika a legkevésbé izgalmas téma, arról ott csak akkor esik szó, ha tényleg valami rendkívüli történik: békét kötöttek,

megtámadták, lelőtték, elfoglalták, felszabadították... Miután megválasztották a maguk politikusait, az amerikaiak nem igazán kíváncsiak rájuk; azért vannak ott, hogy tegyék a dolgukat. Akit mégis érdekel, az a kongresszus minden percét egyenes adásban láthatja, erre egy külön országos tévécsatorna létezik - de csak kevesen nézik szenvedéllyel. Különös szokás, hogy odaát a lopást lopásnak, a csalást csalásnak hívják. Ez persze azt is jelenti, hogy ha az ápolónőnek megfájdul a feje, akkor a patikába megy és ott pénzért vásárol aszpirint. Ugyanígy a szakács is a boltban vásárolja a saját családja élelmét és a gépírónő is az üzletbe megy, ha

levélpapírra, borítékra van szüksége. Egyetlen hashajtót kivenni a kórházi gyógyszertárból, egyetlen papírszalvétát elvenni a betegek asztaláról ugyanis lopás! Ehhez a fajta erkölcshöz természetesen a másik oldalon az tartozik, hogy az élet efféle kellékei odaát a fizetésekhez viszonyítva filléresek. Mindig mindenért fizetni kell - de akinek van állása, az tud is fizetni. Az első hetekben például tisztázni akartam, hogyan telefonálhatok az egyetemről, mi számít "magán" és mi "hivatalos" hívásnak - aztán kiderült, hogy ilyen fogalmak arrafelé nem léteznek. Minden telefon fővonal, saját számmal és saját számlával; az enyémből az egyetem átvállalt havi huszonöt dollárt, a többi rám hárult. Soha senki meg nem kérdez

te, hogy kiknek telefonálok, hová, hányszor és miért (micsoda nevetséges gondolat!), sőt a számla összege sem érdekelte őket az említett (csak igen nehezen túlléphető) havi 25 dolláron felül. Egyesek azt tartják az amerikai szabadság zálogának, hogy ott bármikor bárkit be lehet perelni, beleértve az Egyesült Államok elnökét. Az orvosokat mindenesetre elég gyakran be is perelik, nemritkán milliós kártérítésekre, ami ellen az orvosok többsége viszont biztosításokkal védekezik. Ottlétem idején, azaz a nyolcvanas évek derekán éppen háború dúlt az ügyvédek és az orvosok között; egyes ügyvédek ugyanis szinte karonfogták a kórházból távozó

betegeket, hogy egy pizza és egy sör mellett rögtön megpróbálják őket teljesen alaptalan műhiba-perekre rábeszélni. Az ilyen ügyvéd ajánlata általában úgy szólt, hogy a betegnek csak akkor kell majd fizetni (körülbelül harminc százalékot), ha megnyerik a pert; ha nem, akkor egy lyukas centtel se tartozik. Hát hogyne lett volna csábító gondolat százezreket, akár milliókat szerezni minden kockázat nélkül! Csakhogy miután a vesztett perek után a biztosítók fizettek, ők viszont vadul emelni kezdték a biztosítások díjait, nemritkán csillagászati mértékig (évi 35000 dollárt is elkértek!), ami az orvosoknak nem érte meg. Néhány autón öntapadós, színes reklámfeliratok jelentek meg: "Már nem praktizálok menj szülni az ügyvédedhez!" Ennek az

orvos-ügyvéd háborúnak az első menetét annak idején az orvosok nyerték, ugyanis rövidesen a legtöbb állam erkölcstelenségre hivatkozva megtiltotta ezt a százalékos ügyvédi alkut. Hogy mi közünk nekünk mindehhez? Nem árt felkészülni rá, ugyanis előbb-utóbb mindaz, amit odaát kitalálnak, hozzánk is megérkezik. Legalábbis minden, ami odaát kellemetlen és kártékony. . . Ahol a törvényeket szeretik, ott az adók alól se könnyű kibújni. Amerikában is sokféle adó létezik, adóztatják a jövedelmeket, sőt még egy (4-5%-os) ÁFA-szerűség is van, azonban rejtett adó és megadóztatott adó (pl. vámra tett forgalmi adóra tett áfa) nincsen. Az amerikaiak sem szeretnek adót fizetni,

pedig tőlük nem a kenyérre, húsra, cipőre valót viszi el a hivatal. Ott is voltak nehéz időszakok; 1980-1981 táján például 1517%-ra nőtt az infláció és sokmilliós volt a munkanélküliség. Az akkori elnök, Ronald Reagan éppen ezért 1981-ben Paul Volckerre, az USA egyik legismertebb közgazdász-bankárára bízta a tépett amerikai pénzügyeket. Volcker először is felemelte a kamatokat, amitől a dollár az egész világról visszaáramlott az amerikai bankokba. Azután leszorította a kamatokat, amitől a pénz a vállalkozásokba és a befektetésekbe vándorolt át. Mindeközben egy igen radikális adócsökkentést hajtott végre, aminek az a furcsa eredménye lett, hogy nem csupán a gazdaság állt talpra három év alatt, nem csupán az infláció és a

munkanélküliség mérséklődött azonnal, hanem tetemesen megnőtt az adóbevétel. Speciális amerikai jelenség lett volna? Adam Smith, a világhírű skót közgazdász (1723-1790) kétszáz éve ezt írta: "Ahhoz, hogy egy országot a gazdagság legmagasabb fokára emeljünk, csupán békére, alacsony adókra, és mértéktartó közigazgatásra van szükség". Immáron hosszúra nyúlik az emlékezés, pedig agykutatásról, pszichiátriáról még nem is esett szó benne. Holott a tenger másik oldalán az egészségügy a gazdaság egyik leghatalmasabb ága: manapság 650-670 milliárd(!) dollárt költenek rá évente, jóval többet, mint honvédelemre. A pénz egyötödét az orvosok fizetése, 40%-át a kórházak viszik el. Az

"egészségiparban" odaát több mint kilencmillió ember dolgozik, közülük 600 000-nél is több orvos, két millió ápolónő, és körülbelül 140 000 fogorvos. A majdnem hétezer kórházban kereken 1.2 millió kórházi ágyat tartanak fenn, vagyis körülbelül öt ágy jut ezer lakosra, és 410 ember egy orvosra (mi látszólag jobban állunk: itthon ezer emberre ma tíz kórházi ágy jut, és egy orvosra csak 340 ember). Az amerikai orvosok 7-8%-a, közel 40 000 kolléga pszichiáter (nálunk alig 2,5%) -, ami a szakma rangját jól tükrözi itt és amott. Amerikában az egészségügyi költségek jelentős részét, több mint 30%át kutatásra költik(!), holott a kutatás még további forrásokból is részesedik. Az egyetemi kórházak némiképp különböznek attól, mint amit itthon

megszoktunk: a Duke pszichiátriáján például minden kórterem egyágyas volt külön előszobával és fürdővel, tévével és telefonnal. A beteg tisztelettel fogadott vendég volt, akinek saját orvos, pszichológus, vizsgálati és kezelési program járt, és akit általában szépen felkértek különféle kutatásokban való részvételre is. Egy ilyen kórház természetesen nem olcsó dolog: egy depressziós vagy egy szorongó beteg a hat-tíz napos kezelés után mindent összevéve gyakran 5-10 ezer dolláros számlát kapott - de hát ezt a jobb biztosítók állták. Az orvosi munka java részét egyébként főleg a fiatal szakorvosjelöltek, a rezidensek végezték, akiket négy éven át ugyancsak keményen megdolgoztattak egy szerény ápolónői

fizetésért cserébe. Igaz viszont, hogy a szakvizsga után ez a fizetés másnap a három-négyszeresre ugrott. Az amerikai orvosok jövedelme ugyanis az egyetemet végzett amerikaiak átlagánál jó négyszerötször magasabb, az egyetemi tanárok pedig körülbelül annyit keresnek, mint a szenátorok vagy a kongresszusi képviselők. Az élet első fele - a felfelé ívelő szakasz - Amerikában sokkal gyorsabban emelkedik, mint ideát: egy harmincéves doktor már "profi", a harmincöt éves gyakran már professzor vagy klinikaigazgató. Caroll egyszer megemlítette, hogy örömest marasztalna hosszabb időre is, de sajnos nagy karriert nem ígérhet, vezető már nemigen lehetnék az előrehaladott korom miatt. Pontosan 37 voltam akkor...

Néhány amerikai kollégával együtt hamarosan izgalmas kutatásokba fogtunk. Nem volt túl nehéz dolog, hiszen odaát mindaz megvolt, amiről egész addigi életemben álmodoztam: a legjobb műszerek, fantasztikus könyvtár, számítógép. Sietni viszont nem lehetett; ha nem is annyira, mint egykor a svédeknél, de azért Amerikában is tempós és kényelmes a kutató élete. Talán a meleg éghajlat is tette, de főképpen attól mentek a dolgok lassan és nehézkesen, hogy a kutatás rendkívüli mértékben (túl?)szabályozott. Ha az embernek támad egy ötlete, azt minden részletében kidolgozva be kell nyújtani különféle bizottságokhoz, ahol tucatnyian megbírálják szakmai, orvosi, kutatói, azután ha lehet még alaposabban

pénzügyi oldalról (mert azt is bele kell írni, kik fognak a programban dolgozni, hány órát, mennyi pénzért). Ha végleg nem tudnak a javaslatban semmiféle hibát találni, akkor elmennek személyesen megnézni a helyet és a kutatót, hátha ott mégis hibázik valami... Ezért voltam meglehetősen büszke magamra, hogy ottlétem alatt közel egy tucatnyi új publikációt sikerült összehoznom, persze az amerikai kollégák messzemenő segítségével. Orvosnak, kutatónak lenni tehát kellemes dolog odaát, de alapjában véve ugyanazt kell ott is csinálni, mint idehaza. Betegnek lenni itt és ott - az viszont évszázadokra van egymástól. Amerikában az ember, ha beteg,

telefonon felhívja a háziorvosát; a megbeszélt időben várni fognak rá (csakis őrá!), nincs hosszú sor és nem kell órákig üldögélni. Az orvosi vizsgálatot gyorsan, mégis finoman, tapintatosan és körültekintően igyekeznek végezni, vizsgálat közben szóval tartják a beteget, senki nem siet és nem türelmetlen. Az orvosnak van ideje a betegre, a kérdéseire rögtön és egyenesen(!) válaszolnak, elmagyaráznak minden leletet, kikérik a beteg véleményét, és bármiféle kezeléshez a beleegyezését. Ha speciális vizsgálatra, szakorvosra vagy kórházra van szükség, akkor ezekről Amerikában szintén a háziorvos gondoskodik, aki azután a betegét meglátogatja a kórházban, bemosakszik az esetleges műtéthez, sőt

ellenőrzi a kórházi gyógyszerelést is. Persze mindez tekintélyes pénzbe kerül, jön majd a számla - de hát arra való a betegbiztosítás. Az amerikai betegbiztosítók többsége haszonra dolgozó magánintézmény; azt mondják, ez az egyik legnyereségesebb vállalkozás. Sokféle biztosítást lehet kötni nagyon különböző árakon. Némelyik csak a kórházi költségeket, némelyik csak a "rendkívül nagy" költségeket állja, de olyan is van, amely a szó szoros értelmében mindent fizet, méghozzá számla szerint, és nem tesz fel kérdéseket. Miután minket idehaza azzal riogattak, hogy Amerikában egy baleset vagy egy műtét elviheti az egész évi fizetésemet, ezért félelmemben

megkötöttem az elérhető legdrágább szuper-luxus biztosítást, ami a szó szoros értelmében mindent fizetett volna nekem, a feleségemnek és akárhány nemlétező gyermekünknek egyaránt. Nos: ennek a díja nem érte el szerény vendégprofesszori tiszteletdíjam kilenc százalékát, de hamarosan ennek kétharmadát is átvállalta az egyetem. Szerencsére nem használtuk ki, de ma már persze egészen másfélét, jóval gazdaságosabbat kötnék. A fogorvosok drágasága is alaptalan legenda (a fogak rendben tartása Amerikában inkább kozmetikának számít, ezt a betegbiztosítás nem fedezi): kínzó fogfájással kénytelenek voltunk felkeresni egy előkelő magánfogorvost, aki a mai napig rendíthetetlenül szolgáló

fogtömésekért darabonként kemény húsz dollárt számított fel... Kelet-Európában az egészségnek és a hosszú életnek mostanában mintha egyáltalán nem lenne értéke - az óceán másik oldalán viszont ezek a mindennél fontosabb dolgok. Az egészség odaát a tisztálkodással kezdődik. Bár 120-140 éve a vadnyugati hősök villámsebes pisztolyrántó kezükön kívül nemritkán a szagukról voltak híresek, azóta a helyzet megfordult: manapság az elhanyagolt fogazat (a szó szoros értelmében!) azonnali válóok, a testi kipárolgás érezhető illata miatt pedig el lehet veszíteni egy állást. A negyvenfokos Délen nyugodtan be lehet állni egy sorba, fel lehet szállni egy buszra, nem kell az

embernek visszatartania a lélegzetét (még akkor sem, ha felemelt kézzel fogódzkodnak előttünk). Odalenn a titkárnők és az ápolónők többsége afrikai vérből való volt, színük a halvány tejeskávétól a majdnem kékes acélfeketéig változott - és mivel a munkahelyeken általános szokás volt napközben többször is zuhanyozni, talán ők voltak mindig a legápoltabbak és a legjobb illatúak. A hetvenes évek eleje óta körülbelül ötvenmillió amerikai szokott le a dohányzásról; ottlétünk idején nyilvános helyeken vagy társaságban már szinte csak nőket - és külföldieket - láttunk olykor rágyújtani. Az európai vicclapok gyakran szeretik kigúnyolni a hájasan

kocogó "egészségmániás" amerikait; miután azonban ők az ételekből lassanként száműzik a kártékony anyagokat, a temérdek sót, a cukrot, a zsírt, az olcsó festékeket és a tartósítószereket, a tényleg gyakran felesleges kilóik ellenére is tíz-tizenöt évvel tovább élnek nálunk. Tévé, rádió és iskola szüntelenül egészségre tanít, az elsősegélyt pedig az óvodában is gyakorolják. A lelki egészség, a mentálhigiéné évtizedek óta szintén az oktatás szerves része: "gondolkodj pozitívan, beszélj pozitívan!" - nagyjából ez a summája. A gyereket arra tanítják, hogy törődjön a másik gyerek érzéseivel, vagyis figyeljen arra, hogy a másik gyereknek (sőt még a

felnőtteknek is!) szintén vannak érzései. Amerikában évtizedeken át a pszichoanalízis volt a lelki egészség roppantul népszerű tudománya, az iskolák és a népszerű könyvek ezért ma is főleg "tudattalan vágyakról" és "komplexusokról" beszélnek. Elavult dolog volna? Tudományos értelemben talán igen, de a hatásaiban semmiképpen; hiszen ez szoktatta rá őket a lelki élet tudatos figyelésére, a törődésre és a zavarok korai észlelésére. Jórészt talán ebben rejlik annak a magyarázata is, hogy a Duke klinikájára depresszió miatt érkező hetvennyolcvan éves(!) egyszerű vidéki embereket sokáig ötvenhatvan évesnek néztem. Azután pedig egyáltalán nem találkoztam súlyos, "dühöngő elmebetegekkel"! Szóvá is

tettem a dolgot, aminek hamar híre ment és onnan fogva egyre-másra mutattak be nekem újabb és újabb betegeket: "Nos, ő már csak elég beteg neked?". Egyik sem volt az. Nem egészen értettem, miért nem látok hordágyon szállított, éhhalállal küszködő néma depressziósokat vagy agresszív, furcsa pózba merevedett, bizarr téveszméiket fennen hirdető "igazi őrülteket"? Holott egy idő múlva már a rezidensek is kezdtek úgy referálni, hogy az éjjel érkezett egy "igazi magyar típusú" (vagyis szerintük rendkívül súlyos) beteg. Ilyenkor mindig elmentem, megnéztem - és újra meg újra csak egy olyan szomorú hölgyet vagy urat találtam, akit mi annak idején legfeljebb "neurotikusnak" mondtunk volna idehaza...

Azóta hála istennek megfordultak a dolgok, ma már itthon is mindinkább csak ilyen "amerikai típusú" depresszióval, szorongással vagy pánikkal érkeznek hozzánk a betegek egyszerűen azért, mert nálunk is kezdenek időben eljönni. Mint ahogy lázzal vagy hasfájással sem szokás megvárni a tüdőgyulladást vagy a vakbél átfúródását, idővel talán ugyanígy lesz természetes dolog a pszichikai zavarokkal nálunk is időben orvoshoz fordulni. Az amerikaiak erre mintha már évtizedek óta rájöttek volna, évtizedek óta csinálják, és azóta tovább élnek, lassabban öregszenek, és lényegesen jobban örülnek az életnek. Amióta

hazajöttünk,

sokan

megkérdezték: miért nem maradtunk végérvényesen odaát? Hiszen soha nem titkoltam, és ebből az emlékezésből is kitűnik, hogy remekül éreztem magam náluk. Csak hát mi nem oda, hanem ide tartozunk. Ha a vendégségben jól érzi magát az ember, abból még nem következik, hogy másnap odahurcolkodhat. Gyönyörű vidékeket láttunk, kitűnő barátokat szereztünk, élveztük az emberi életnek egy egészen másfajta (meggyőződésem szerint sok tekintetben egészségesebb) lehetőségét de az az ő világuk, nem a mienk. Azonkívül nincs ott ránk semmi szükség. Negyvenezer pszichiáter mellé, akik közül (a saját véleményük szerint) legalább négyezer jól érti a dolgát, minek egy negyvenezeregyedik, vagy akár -

legyünk beképzeltek - egy négyezeregyedik? Főleg, ha itthon eközben még nyolcszázan sem vagyunk, és hát ebből a nyolcszázból se mindenki világbajnok... Ezért jöttünk haza - de visszajárunk és visszavárnak. A rá következő években egy olyan közös tudományos programot folytattunk le a Duke Egyetemmel, amihez hasonlóra magyar-amerikai társulásban korábban nem volt túl sok példa. Több száz mintát küldtem át az óceánon, hogy az amerikai kollégák olyan speciális agyi híranyagokat mérjenek meg bennük, melyeknek azelőtt a puszta létezéséről sem tudtunk. Érdekes dolgok derültek ki, és ezen a téren is előbbre léptünk. Az odaát szerzett

barátságok azóta is tartósnak bizonyultak, és messze túlmutatnak a puszta udvariasságon vagy a kongresszusi találkozásokon. Amikor néhány évvel később itthon ismét felhősek lettek az idők, kérés nélkül érkeztek odakintről egymás után az állásajánlatok. Hogy makacsság vagy szerencse dolga volt-e, nem tudom, de ez idáig még egyiket sem kellett elfogadnom... Végezetül pedig a legfontosabb. Hajdan a csizmadialegénynek is külországokat kellett járni, mielőtt műhelyt nyithatott volna odahaza. Bölcs szokás volt és nagy kár, hogy kiment a divatból. Legalább az olyasféle mesterségekben, mint az orvosé és a pszichiáteré, ezt a szokást fel kellene újítani. Ha pedig már útra kelünk,

meggyőződésem szerint - akár egyetértenek ezzel a németek, a franciák és a japánok, akár nem - ma Amerikában van a földkerekség egyik legjobb tudományos iskolája, ahol talán a legtöbbet lehet tanulni. Egy gyökeresen más világ, ami végül is mégsem egészen más, hiszen ugyanarról az emberről szól. Az ő életszemléletük ráébreszti az embert, hogy másképp is lehet gondolkodni: ádáz tülekedés helyett méltósággal, hierarchikus rendszabályok helyett a másik ember személyes szabadságát tisztelve is lehet élni. Nekik sem sikerül ez egészen, ők is küszködnek, tévednek, hibáznak, ábrándokat kergetnek, mint mindenki más - de egy emelettel közelebb vannak a huszonegyedik századhoz.

Az elmebaj réme "HAMLET: Mióta vagy sírásó? SÍRÁSÓ: Épp aznap volt, mikor az ifjú Hamlet világra lett, tudja, az, aki megbolondult, aztán Angliába küldték HAMLET: Vagy úgy! igen. Aztán miért küldték Angliába? SÍRÁSÓ: Hát mert bolond volt; ott majd eszire tér, vagy ha nem, ott úgyse baj... Mert ott szembe se tűnik; ott minden ember olyan bolond, mint ő HAMLET: Aztán hogy bolondult meg?

SÍRÁSÓ: Nagyon furcsán, aszondják... Hát csak úgy biz ahogy elment neki az esze... William Shakespeare: Hamlet Úgy kétezerötszáz évvel ezelőtt Gautama Sziddharta herceg, a nepáli Szákja nemzetség ígéretes sarja huszonkilenc éves korában egy reggel kikocsizott, hogy - a legenda szerint az istenek akaratából - szembetalálkozzon először egy reszkető és magatehetetlen öregemberrel, röviddel azután egy fájdalmaktól elgyötört lázas beteggel, végül pedig egy oszladozó halottat kísérő menettel. Az emberi szenvedés testet öltött képei többé nem hagyták nyugodni; másnap elhagyta palotáját, kincseit és

tucatnyi (a rege szerint nyolvannégyezer!) gyönyörű asszonyát, hogy hét esztendei őserdei bolyongás és elmélkedés után végül egy fügefa alatt ülve Buddhává ("látóvá") legyen. Azóta is százmilliók követik a tanítást: az élet szenvedés, mert a mulandó dolgokhoz - a fiatalsághoz, az egészséghez, vagy magához az élethez - hasztalan próbálunk ragaszkodni. Az emberi létezés poklait tehát Buddha korában az öregség, a betegség és a halál jelentette; a sorból az őrület, az "elmebaj" feltűnő módon hiányzik! Nincs ebben semmi meglepő. Az "elmebaj", az elmebetegség ugyanis már ahogy ezt a tegnapi, de sokszor még a mai ember is érti - viszonylag új

fogalom az emberiség történetében. A régiek is beszéltek ugyan "őrültekről", "háborodottakról", "eszelősökről", "ördöngősökről", százféle formában adtak hírt búskomorságról, képzelgésről, rögeszmékről, "bolond beszédről", látomásokról és hallomásokról, de mindezt valahogy az élet szokásos velejárójának tekintették és a "háborodott" embereket békében hagyták. A különben meglehetősen babonás ókori ember az "őrültektől" furcsa módon egyáltalán nem félt, az pedig végképp nem jutott eszébe, hogy falak vagy rácsok mögé zárja o et. Éppen ellenkezőleg: már Hippokratész úgy vélte - valamikor i. e. 400 táján, alig 100-120 évvel Buddha megvilágosodása után! -, hogy ami a lélek "őrületének" látszik, az

valójában az emberi test betegsége. A nevezetes hippokratészi könyvekben ugyanis a melankóliától a szorongásokon át a mai szóhasználattal "pszichoszomatikusnak" mondható tünetekig szinte minden pszichikai zavar megtalálható. Hippokratész, akárcsak tanítványai és feltehetően az elődei is, ezekre a bajokra testi, orvosi ("biológiai") magyarázatokat kerestek és ennek megfelelően kezelték is. Példa erre a legutóbbi időkig nevezetes "hisztéria": a bölcs öreg néha fiatal és amúgy egészséges terhes nőkön furcsa, más betegséggel nem magyarázható “rohamokat" észlelt és egészen természetes módon azt hihette, hogy ezeket a gyorsan növekvő anyaméh (görögül: hiszteron) okozná. A jelenséget

olyan szemléletesen sikerült leírnia, hogy maga ez a "hisztéria" kifejezés két és fél évezreden át az orvosi köztudat része lett, sokfelé még ma is használják legalábbis az idősebb orvosok. A kimondott szavakban nagy erő rejlik: mivel a "hisztéria" szó az anyaméh nevét rejti, ezt a jelenséget sokáig magától értetődően kizárólag női betegségnek tartották. Amikor Freud a századforduló táján Bécsben egy egyetemi előadáson hisztériásnak nevezte az ott bemutatott férfi betegét, a karzaton dőltek a röhögéstől: "Ez még azt se tudja, hogy a férfiaknak nincs méhük"... A régiek tehát nem hívtak mentőt és nem húztak zubbonyt az "eszelős" betegekre. Pedig az "elmebaj", az "őrület" és a

"téboly" ősidők óta az emberiség jól ismert útitársai - még csak a tüneteik, a megjelenési formáik se változtak sokat. A görög mitológiában például, amely amúgy főképpen sorozatos és számlálatlan mészárlásokból, örökös szülő- és gyermekgyilkosságokból, szakadatlan házasságtörésekből és válogatott perverziókból áll, az elmebaj sem volt túlságosan ritka vendég. Csupán a példa kedvéért említsük meg hirtelenjében Oresztész, Héraklész, Aiász, Alkmaion (az epigonok vezére), Pelopia (Aigisztosz anyja az Élektrából), vagy akár a perzsa Kambüzész nevét. Ha pedig elfogadjuk, hogy sok öngyilkosság hátterében szintén pszichikai zavarok állhatnak, akkor a lista gyorsan bővül, merthogy öngyilkos lett hajdan a nemes

római Lucretia (i. e. 509-ben), a mogorva Brutus és a sovány Cassius (mindkettő i. e. 42-ben), azután az ifjabbik Cato (i. e. 46-ban), Antonius és Cleopatra (i. e. 30ban), a bölcs Secena (i. sz. 65-ben), sőt Petronius, a Satyricon szerzője is 66-ban. A görögök sem maradtak le: a filozófus Empedoklész 424-ben egyenesen az Etnába ugrott, Erigoné nyomán pedig az athéni lányok tucatjai kötötték fel magukat Ikarioszt siratva a marathoni erdőben. Öngyilkos lett a tébai szfinx, amint Oidipusz megfejtette a rejtvényét; vízbe ölték magukat a bánatos szirének, mert nem sikerült Odüsszeuszt elcsábítaniuk - és a sort hosszan lehetne folytatni. A történelemben szép számmal szerepelnek azután elmebeteg királyok és háborodott fejedelmek, akiket az utókor

rendszerint meg is tisztelt az "őrült" melléknévvel. A bibliai Saultól kezdve Nabukodonozoron át majdnem biztosan pszichiátriai eset volt Caligula (37-41), Nero (5468), Commodus (Marcus Aurelius fia, 177-től három évig római császár), vagy a későbbi időkben Őrült Johanna (a legkatolikusabb spanyol Izabella leánya, aki 1504-től, legalábbis névleg Kasztília felett uralkodott). Ebbe a sorba tartozott VI. (Őrült) Károly francia uralkodó (1380-1422), XIV. ("Bolond") Erik svéd király (akit 1568-ban éppen emiatt le is váltottak), vagy II. ("Őrült") Lajos bajor király (1864-1886), aki mielőtt öngyilkos lett, a biztonság kedvéért öregedő pszichiáterét, Bernhard von Gudden müncheni professzort is vízbe fojtotta. A régi krónikákból

mindenesetre világosan kiderül, hogy a különféle elmebetegségek ötszáz, ezer, vagy háromezer évvel ezelőtt szinte pontosan ugyanolyan tünetekkel jártak, ugyanúgy nyilvánultak meg, mint tegnap vagy ma. Nem voltak tehát se enyhébbek, se másfélék; és mégis, a régi emberek békével és türelemmel viseltettek irántuk. A jelek szerint csak valamikor a XV. század táján lett az "őrület", a "téboly" a köztudatban valamiféle szörnyűséggé, az emberi lét elviselhetetlen torzképévé, a földi pokol egyfajta szimbólumává, és akkor is csak az európai ember számára. Attól fogva válik csak az elmebeteg ember a többiek szemében "közveszélyessé", "élőhalottá", akitől félni kell, akit el kell különíteni, akit falak mögé kell zárni. Minden jel arra

mutat, hogy akkor sem a betegségek változtak meg - hanem kizárólag a közfelfogás. Bár zsugorodó világunkban eltűnőben vannak a különbségek, a különböző földrészek különböző országaiban sokáig eltérő módon viszonyultak az elmebetegségekhez. Kínában például még a nyolcvanas években sem volt szokás a szellemileg leépült idős betegeket emiatt kórházba csukni. Odaát Amerikában, a durham-i Duke Egyetemen sokáig dolgozott velünk egy rokonszenves kínai kolléga, akitől egyik előadása végén megkérdezték, vajon Kínában milyen gyakori az időskori elbutulás és a kórházi ágyak mekkora hányadát foglalják le arrafelé az ilyen

"szociális esetek"? Szegény fiú rettentő zavarba jött, elpirult, a homloka gyöngyözni kezdett és néhány percig még angolul is elfelejtett. Aztán magához tért és önérzetesen közölte, hogy nem tudja, mivelhogy Kínában nem szokás az idős szülőket bolondokházába küldeni, az ilyesmi ott rettentő szégyen volna ugyanis a családra. Az ötvenes-hatvanas évekig így volt Japánban is: a japánok régen még a szegényebb otthonokban is egy külön szobát rendeztek be az elmebeteg családtag számára és ott ápolták, ha kellett, hát ott vigyáztak rá, de kórházba nem vitték. Japán azóta persze modernizálódott és felvette a nyugati szokásokat, ennek megfelelően az elmúlt negyven évben náluk majdnem az ötszörösére nőtt a pszichiátriai ágyak

száma... Amióta az első emberpár engedély nélkül evett a tudás fájáról, azóta létezik számunkra a Jó és a Gonosz, a helyes és a helytelen fogalma: azóta az ember szemében automatikusan és akaratlanul minden dolognak értéke van. Nem is tudunk ilyen kategóriák nélkül gondolkodni, hacsak külön nem törekszünk erre; lényegében ezt értik a filozófusok is azon, hogy az ember "morális lény". Mindent, amit észlelünk, rögtön el is nevezünk - csakhogy ezekbe a nevekbe azonnal beleértjük a saját érzéseinket, az előítéleteinket (tehát az értékítéleteinket) is, azután pedig úgy teszünk, mintha ezek az értékítéletek maguk is "objektív tények" lennének. Így

lesz a "cica" magától értetődően aranyos és simogatni való, az "oroszlán" szükségképpen vad és vérengző, a "férfi" erős, bátor, kemény és kitartó, a "nő" kicsi, puha és védtelen - mármint a hétköznapi ember ellenőrizetlen és előítéletektől hemzsegő tudatában. Holott mindezek az értékek és minősítések kizárólag belőlünk magunkból, a mi érzéseinkből erednek! A külső világban nincsenek ott, oda mi csak kivetítjük őket. Az ember ráadásul nem csak kivetíti, hanem ősidők óta meg is személyesíti az érzéseit. Így öltött testet ezernyi különböző, folyton változó alakban az örök Jó mellett mindig az örök Gonosz, a színtiszta borzadály is: mindaz, amitől félünk, amitől iszonyodunk, a

zuhanás, a megsemmisülés, a halál, a fájdalom, hogy felfalnak a szörnyek, hogy semmivé leszünk, éhen halunk, megfagyunk vagy elégünk. Egy érzés azonban nem lebeghet csak úgy magában, azt mindig rá kell vetítenünk valamire, vagy még inkább egy másik emberre. Sok jel valóban arra mutat, hogy pár száz évvel ezelőtt a középkori Európában az emberek - anélkül persze, hogy ennek tudatában lettek volna elkezdték rávetíteni a kor babonás félelmeit, tulajdonképpen a Gonosztól való ősi rettegésüket ezekre az odáig békésen megtűrt, de sokszor valóban furcsán viselkedő és időnként tényleg fárasztó és elég kellemetlen elmebetegekre. Vagyis egyáltalán nem "felfedezték", hogy az elmebetegek

veszélyesek (mint ahogy mondjuk Semmelweis felfedezte a mosdatlan orvosi kéz veszélyességét), hanem sokkal inkább egyszerűen belelátták a betegekbe a saját babonás félelmeiket. Onnantól fogva persze már mind gyakrabban “észlelték" is mindazt, amit hinni akartak (mármint hogy ezek a szerencsétlen betegek "közveszélyesek" volnának), merthogy ilyen az emberi észlelés természete. Az emberi agy nem a világ "objektív" megismerését szolgálja (aminek igazából, tehát evolúciós értelemben nem is lenne biológiai "értelme"), hanem mindenekelőtt a túlélést, a saját terület védelmét, az élelemszerzést és a másokon való felülkerekedést. Ennek megfelelően

a külvilágból kizárólag arra figyel és csakis azt észleli - pontatlanul, de rendkívül érzékenyen és nagyon gyorsan! - ami a meglévő "programjai", korábbi tapasztalatai és "elvárásai" alapján a sikerhez, tehát a túléléshez fontosnak tűnik. A külvilág igazából végtelenül összetett, soha nem ismétlődik valami kétszer pontosan ugyanúgy, mindennek milliónyi jelentése lehet, főleg pedig a dolgok "odakinn" se nem jók, se nem rosszak, hanem csak megtörténnek. Az ember azonban így látni képtelen: mi a külvilágba folyton belelátjuk azt, amit remélünk, de ugyanígy azt is, amitől rettegünk. Az emberi agy nem úgy dolgozik, mint mondjuk egy festőművész, aki egy szép női arcot a maga valóságában szeretne megragadni

és hűen visszaadni - hanem sokkal inkább, mint az erkölcsrendészet komputere, amelyik minden női arcot rögtön a nyilvántartásból akar kikeresni. Kétségtelenül ez a gyorsabb módszer! Hiszen ha megtalálja, akkor rögtön tudni fogja, mire számíthat vele kapcsolatban. Ám ha nem, akkor egyszerűen vesz a nyilvántartásból egy hasonló arcot - és mindazt, amit arról tud (például, hogy hol szokott álldogálni, mennyit kér, vagy hogy mi a specialitása) gondolkodás nélkül rávetíti az új arcra... Honnan veszik ezt a kutatók? Egy sor klasszikus eljárás , próba és teszt bizonyítja, hogy ez kétségkívül így van. Hermann Rorschach (1884-1922), a fiatalon meghalt svájci pszichiáter

például egyszerűen tintapacákat fröcskölt egy fehér papírlapra, azután ezt a még nedves papírt középen kettéhajtotta, hogy a formátlan maszatokból szép szimmetrikus alakzatok képződjenek. Amikor száradás után a lapokat különböző emberek kezébe adta és megkérdezte, vajon mit is látnak rajta, maga is elképedt: a megkérdezettek ugyanis alakok, tájak, virágok, állatok, emberi testrészek, életképek és eleven színpadi jelenetek végtelen sorát “fedezték fel" a véletlenszerű tintapacákban! Azaz dehogyis "felfedezték": belelátták ezeket az igazából semmit sem jelentő, formátlan, közömbös és tarka foltokba. Hamar kiderült, hogy mindenki a saját természetének, szokásainak és

elvárásainak ("lelkének") megfelelően különböző dolgokat "fedez fel" rajtuk - és azóta ez az eljárás, a Rorschach-próba a világ talán legismertebb pszichológiai tesztjévé vált. A pszichológusok projekciós tesztnek hívják, hiszen a megkérdezett mindig önmagát "vetíti bele" (latinosan: projiciálja) ezekbe a valójában jelentés nélküli, alaktalan festékfoltokba. A Rorschach-táblákat nézegető személy viszont nem azt érzi, mintha ő bármit is kivetítene vagy "belelátna" a foltokba - éppen ellenkezőleg, ő valóban ott látja rajtuk a denevért, a pillangót, a táncoló boszorkányt vagy a kunkori malacfarkat. Holott egyik sincs ott igazán! Minden jel arra mutat, hogy pontosan ezen a módon "látjuk bele" a saját elvárásainkat és az

elképzeléseinket a hétköznapi élet reggeltől estig körülöttünk zajló eseményeibe. Korántsem csak a pszichológus tintapacáiból, hanem a tájakból, az erdőkből, a városokból, de még sokkal inkább az emberek viselkedéséből, hangjából, szavából, hanghordozásából is ugyanígy "kiolvasni" véljük azok jelentését - holott azok többsége csupán a mi saját képzeletünkben létezik. Nincs ezen semmi bánni vagy szégyellni való, hiszen így működik az agyunk: mindig éppen azt vetíti ki a világba (legfőképp a többi emberbe), amit odaképzel, utána viszont mindezt objektív valóságnak" véli. Amikor haragosak vagyunk " , akkor haragosnak látjuk magunk körül a többi embert; amitől pedig a legjobban félünk,

azt a külvilágban lépten-nyomon ott látjuk "igazából" acsarkodni, akárcsak a vámpírt vagy a tűzokádó sárkányt a Rorschach-táblákon. Ugyanezért látjuk a másik embert többnyire a saját hitünk szerint hol jóságos atyának, hol gyűlöletes idegennek, hol meg "közveszélyes elmebetegnek"... Az agy nemcsak kivetíti, hanem meg is személyesíti az érzéseinket. A régiek ezt szó szerint tették: bár csak a mennydörgést hallották, de hitük szerint Zeusz, Jupiter, Odin haragját látták, tudták, észlelték mögötte (ebből még Szent Péter is örökölt valamit, amikor a néphit az ő boroshordóit véli hallani!). Évezredeken át tudatos akarattal, szándékkal, indulattal rendelkező

személyeknek képzelték el nem is csak a természet erőit, hanem a hűséget, a halált, a szerelmi gyönyört, sőt még a tolvajlást vagy a részegeskedést is. A modern ember fölényesen legyint a régiek emberforma isteneire, szellemeire, démonaira. Pedig rosszul teszi: "ösztönösen" ma is így gondolkodunk, legfeljebb csak a nevek mások, amiket a jelenségeknek adunk. A legtöbben természetesnek hiszik például, hogy a másik ember viselkedése pontosan ugyanúgy tudatos és szándékos, mint az övé - holott ezt nem tudhatják, legfeljebb csak feltételezhetik(!). Azután meglepődnek, amikor kiderül, hogy egy másik ember számára másképp értelmes vagy logikus ugyanaz a dolog. Türelmetlen arrogancia és fennhéjázó

tudatlanság "ostoba babonának", vagy éppen nemes egyszerűséggel "hülyeségnek" titulálni a démonokban hívő ember igyekezetét, aki zenével, tánccal, kecske-vagy birkaáldozattal próbál esőt csinálni. Az ő hite szerint ezek a gyakorlatok (az éhes, a haragos vagy a sértett szellem kiengesztelésére) teljesen logikusak - és igazából semmivel nem rosszabbak a patkóköpdösésnél, az ionsöprögetésnél, a kéményseprőigézésnél, a betegségűző karkötőknél vagy a fekete macskák kerülgetésénél. Az emberi agy azonban rugalmas és változékony; képes a saját előítéleteit, a saját hibáit, a saját tévedéseit felismerni és kiigazítani, ezzel képes apránként igazi megismeréshez eljutni. A személyesen

köztünk járó Gonosz és az őt kísérő randa démonok évszázadok alatt lassacskán a föld alá szorultak és mindinkább "szellemi", kézzel nem fogható, szemmel már nem látható formát kezdtek ölteni. Helyüket és szerepüket a középkorban egyre inkább átvették a Gonosz evilági, emberi ügynökei: a különféle "istentagadók", a "pogányok", az "eretnekek", azután hosszú időn át mindenekfelett a "varázslók", a "gonosz boszorkányok". Vajon mivel hívhatták ki maguk ellen a sorsot ezek a folyton eszeveszett hévvel üldözött és elég gyakran kínhalálra ítélt emberek? Csak találgatni lehet: az a legvalószínűbb, hogy egyszerűen kilógtak a sorból. Szigorú és hierarchikus társadalmak pedig, mint az európai középkor országai

jóformán kivétel nélkül, az ilyesmit nem viselik el. Az 1920-ban Budapesten született, de már fél évszázada amerikai Thomas Szasz érdekes könyvek egész sorozatában fejtette ki azt a kezdetben nagy vihart kavart véleményét, hogy az "elmebetegség" fogalma tulajdonképpen nem más, mint a háromszáz évvel ezelőtti boszorkányfogalom mai megfelelője. Szasz szerint mind a kettő pusztán gondolati kitaláció (mítosz), és pontosan ugyanaz a társadalmi szükséglet hívta őket életre: ők azok a bűnbakok, akikre a többi ember élete minden gondját, kudarcát, veszteségét és fájdalmát ráfoghatja. A bűnbak eredetileg rendkívül elmés találmány. A bibliai időkben évente

egyszer a nép összes bűnét átruházták egy kecskére, azután a nép helyett ezt a kecskét szertartásosan megbüntették (kezdetben megölték, később egyszerűen kizavarták a pusztába, még később már ezt is csak jelképesen). Európa többi népei erre a megoldásra nem jöttek rá, ezért itt a bűnbakok szerepét továbbra is az erre kiszemelt emberekre osztották ki. Szasz az elmebetegek bezárásában és kényszerkezelésében pontosan ugyanazt a büntetést látta, mint a régi boszorkányok tűzhalálában. A gondolat sugalmazója egyébként az a John Stuart Mill (18061873) angol filozófus volt, aki húszéves korában maga is átélte a depresszió kínjait. Mill A Szabadságról címet viselő, talán leghíresebb könyvében (1859) a következőképpen írt erről: "A régi

időkben melegszívű emberek azt javasolták, hogy az istenteleneket máglyahalál helyett zárják őrültekházába. Nem lenne meglepő, ha ma is ugyanez történne. Ráadásul akik ezt művelik, azzal is dicsekszenek, hogy milyen humánus, keresztényi és könyörületes eljárást javasoltak - közben pedig azzal a csendes belső elégtétellel vannak; hogy az érintettek végül is azt kapják, amit megérdemeltek." Ahhoz, hogy gondolkodni tudjunk a dolgokról, kénytelenek vagyunk őket elnevezni. A gondolkodás közben viszont már nemcsak a tényleg észlelt külső dolgokat, hanem a hozzájuk társult képzeteket, általánosításokat is elnevezzük. Ismerünk egy-két orvost,

ügyvédet, kínait vagy cukorbeteget - de magunkban azt hisszük, hogy ismerjük az orvosokat, az ügyvédeket, a kínaiakat és a cukorbetegeket. Foglyai leszünk tehát a magunk gyártotta neveknek, amelyek a születésük pillanatában önálló létre kelnek bennünk és mind újabb jelentéseket öltenek magukra (mint például hogy "az orvosok" pénzéhesek, "az ügyvédek" csalók, "a kínaiak" alattomosak, "a cukorbetegek" kövérek, és így tovább). A nevek úgy tenyésznek az ember tudatában, mint a laskagomba, mi viszont kőkemény igazságoknak, objektív valóságnak véljük őket, nem pedig annak, amik valójában: magunk alkotta neveknek. A legtöbb vallás kezdettől fogva utálta a másképp hívőket; a türelmetlenség évszázadaiban ezért

"eretnek" lett a nevük csakhogy az eretnek már korántsem másképp hívőt, hanem kártékony, veszélyes és gyűlöletes "istentagadót" jelentett. Mármost a másképp hívő hite lehetne magánügy, de a kártékony és veszélyes dolgokat nyilvánvalóan üldözni és irtani kell! A hajdani vérbírák, inkvizítorok és a hóhérok nem voltak feltétlenül megveszekedett szadista vadállatok vagy elfajzott gonosz lelkek, akik tudatosan és kéjes gyönyörűséggel kínoztak meg és gyilkoltak halomra ártatlan embereket. Bizonyára került olyan is közöttük, de a többségük - legalábbis a hátrahagyott írások szerint őszintén hitt abban, hogy az "eretnekek" és a "boszorkányok", ha szabadon mászkálhatnak, tényleg ártatlan emberek vesztét okozzák, romlást,

háborút, földrengést, járványt idéznek elő, szőrös és csúnya démonok seregét szabadítják a világra. Ezért hát tiszta lelkiismerettel vonták kínpadra és ítélték eleven tűzhalálra ezeket a "közveszélyes" lényeket. Nehéz szívvel, de hitük szerint a jámbor emberek védelmében(!) tették, amit tenniük kellett, és még könyörületesnek is érezték magukat. "A legtöbb gonoszság félelemből ered. Aki másra támad, az legtöbbször attól tart, hogy ha nem ezt teszi, őt fogják megtámadni" - írta a holland humanista és jogtudós Hugo Grotius (eredeti nevén Huigh de Groot, 1583-1645) körülbelül éppen abban az időben, amikor az elmebetegek tömeges tébolydákba zárása Spanyolországban és Németalföldön elkezdődött.

Senki nem kezdheti az életét "tiszta lappal". Mindnyájan kész hiedelem- és babonarendszerbe születünk bele, amit éppen emiatt elég nehéz kritikusan szemlélni és még nehezebb megváltoztatni. A hajdani ember gyerekkorától fogva abban a tudatban nőtt fel, hogy a Nap valóban az égen jár, a föld felszíne is lapos, a villámlást pedig az , istenek haragja idézi elő. Számára eleinte teljes képtelenségnek tűnt az állítás, hogy a Föld valójában forog ("már hogy forogna? hiszen akkor szédülnénk és kapaszkodnunk kellene!"), vagy hogy a Föld gömbölyded ("már hogy is lehetne gömbölyű? hiszen akkor akik alul vannak, leesnének róla!"). Alig kétszáz éve még az akkori tudósok is képtelenségnek tartották, hogy súlyos

fémszerkezetek a levegőben repülhessenek, vagy hogy az élő szervezetek anyagait "mesterségesen", laboratóriumban is elő lehessen állítani. Hiú agyrémnek tartották, hogy a mai bűbájos énekesmadarak, a kedves őzek, a virgonc majmok és a méltóságteljes elefántok ősei egykor apró patkányforma lények, még korábban pedig hüllők, békafélék, vagy éppenséggel gusztustalan tengeri csúszómászók lettek volna. A hiedelmek általában jóval erősebbek, mint a tapasztalat vagy a "józan ész" hiszen az agyunk nem tárgyilagos tükre, hanem elfogult szurkolója a külvilágnak. Vagy azt látjuk benne, amit látni szeretnénk, vagy amitől félünk, de mind a két esetben azt, amit ott lévőnek hiszünk. Így keletkezett sok egyéb mellett a pokol

és a purgatórium (a Bibliában egyik sem szerepel abban a formában, ahogy a közhit szereti elképzelni!) és ugyanígy támadnak minden korban más-más démonok, ártó szellemek, vagy éppen veszélyes" emberek. " A századforduló táján több ismert filozófus, így például Bertrand Russell (1872-1970), George Edward Moore (1873-1958), valamint Ludwig Wittgenstein (1889-1951) majdnem egyidejűleg figyelt fel arra a tényre, hogy érzéseinket és gondolatainkat, tehát velük együtt az összes hiedelmünket és babonánkat (de ugyanígy a tudományos elméleteinket is) mindig szavak közvetítik a számunkra. Az ember nem a valóság tárgyaival, hanem szavakkal,

igazából tehát a tudatában lévő nevekkel és képzetekkel gondolkodik; akár azt is mondhatnánk, hogy számunkra voltaképpen nem is maga a külvilág, hanem csak a szavak jelentése létezik. Ebből néhányan az a következtetést vonták le, hogy maga a filozófia sem más, mint a nyelv, a szavak jelentésének tudománya. Wittgenstein fiatal korában még azt gondolta ugyan, hogy a szavak a valóság hű “képecskéi" - de később megfordította a dolgot és arra a meggyőződésre jutott, hogy inkább maguk a szavak hozzák létre az emberi "valóságot". Ezt értette azon, hogy a nyelv és vele a nyelvet használó emberek tudatában kialakult közös "nyelvi játszmák" alkotnák a benne élők számára az egyetlen objektív valóságot. Eszerint

ha néhány ember megegyezne abban, hogy a poloska kedves és hasznos állat, a pandamackó viszont csúnya és kártékony, akkor ezek az emberek onnantól fogva mélyen őszinte meggyőződéssel "tudni", sőt nap mint nap tapasztalni is fogják(!) a jóságos poloskák áldásos jótetteit, és ugyanúgy az átkozott pandamaci fertelmes és gyűlöletes gonoszságát. Ebben a kitalált közösségben mindez magától értetődő, természetes dolog lenne, amit ott "minden gyerek tud", amit "a józan ész diktál" és amiben kételkedni a nyilvánvaló hibbantság jele volna. Erre a gondolatra egy későbbi fejezetben visszatérünk. Tény, hogy csak nagyon kevés dolgot tapasztalhatunk meg a "saját

szemünkkel" és a "saját fülünkkel" - de még ezek sem megbízhatók. Hiszen a sínek a messzeségben látszólag összeérnek, a dörgést csak jóval a villámlás után halljuk, holott mind a kettő csupán "optikai csalódás". Arra viszont nem szoktunk gondolni, hogy talán csak ugyanilyen optikai csalódás láttatja velünk a másik embert egyszer jóságosnak, máskor pedig gonosznak vagy veszélyesnek. Márpedig a másik ember indulatai, szándékai és cselekvései valamivel komplikáltabb dolgok, mint két szál sín a vasúti töltésen; miért ne válhatnának hát ezek még sokkal inkább "optikai csalódás" áldozatává? A másik ember egy-egy arcrándulásából, a testtartásából, a nézéséből, a hangszínéből nap mint nap messzemenő

következtetéseket szoktunk levonni: felismerni véljük a másik hátsó gondolatait, az irántunk táplált érzéseit, nemritkán még a hitét vagy az egész világnézetét is - holott ha jól belegondolunk, még abban sem lehetünk egészen bizonyosak, hogy a másik embernek egyáltalán van-e bármiféle tudata". Ezt a meglepő állítást Chris Frith londoni agykutató a közelmúltban a következőképpen fogalmazta meg: "Amikor egymással kommunikálunk, akkor a másik ember beszédét egyáltalán nem mint szavakat és viselkedést, hanem mint szándék, akarat, hit és tudás megnyilvánulását értelmezzük. Vagyis ösztönösen feltételezzük, hogy a másik a miénkhez hasonló tudattal rendelkezik, azután erre a feltételezésre alapítjuk a

saját viselkedésünket..., ezért van az, hogy többnyire nem is a másik viselkedését, hanem az általunk feltételezett hitét vagy a szándékait igyekszünk befolyásolni..." Tudásunk nagyobbik része azonban még csak nem is ilyenforma csalóka tapasztalatból, hanem szinte teljes egészében másoktól származik. Valahogy úgy, ahogy az iszlám hagyományt adták tovább nemzedékről nemzedékre: "Ali mondta, aki a szavahihető Juszuftól hallotta, hogy a becsületes Hasszán szerint az igazmondó Abdullah, akinek a soha nem hazudó Szaladin mesélte, stb. stb..., hogy az eunuchok bizony pajkosak és csintalanok". Szinte mindent, amit tudunk vagy tudni vélünk, másoktól

hallottunk - de rendszerint ennek sem vagyunk tudatában. Miközben a fizika, a kémia, a biológia milliószor ellenőrzött tudományos tényeit a diákoknak puszta közlés helyett az iskolában újra meg újra kísérletekkel bizonyítják, a mindennapi élet "igazságait" egyszerűen csak elhisszük. Vajon miért? Talán mert gyermekkorunktól kezdve elvárták, sokszor egyenesen meg is követelték tőlünk, hogy elhiggyük és elfogadjuk őket! Az ember társas lény, erős hajlam él benne a közös hiedelmek elfogadására, sokszor a tulajdon meggyőződése ellenére is! Ezt szellemes kísérletekkel bizonyította például George C. Hornans amerikai szociológus a hatvanas években. Egyetemi hallgatóknak egy pofonegyszerű feladatot adott: fél tucat

jól láthatóan különböző hosszúságú rúdból kellett kiválasztaniuk a leghosszabbat. Soha senki nem tévesztette el - amíg közéjük nem ültette a saját beavatott munkatársait, akik viszont szándékosan, magabiztosan, előre és jó hangosan el nem kezdtek hibás megoldásokat bemondani. Ettől kezdve ugyanis a naiv kísérleti alanyok elbizonytalanodtak, majd rövidesen sokan közülük "csatlakoztak az előttük szólókhoz" - a szemmel látható képtelenség ellenére! Kiderült tehát, hogy még ilyen egészen egyértelmű esetekben is hajlamosak vagyunk inkább igazodni a többiek véleményéhez, mintsem hinni a tulajdon szemünknek! Mennyivel inkább így van ez, amikor - mint a valóságos életben és az emberi kapcsolatokban - a

dolgok korántsem olyan kézzelfoghatóak és egyértelműek, mint néhány szál fadarab hosszúsága! Ezért olyan rendkívül hatékonyak a hiedelmek. Nem ártana ezzel tisztában lenni... Valaha elég általános elképzelés volt számos kultúrában, hogy a haragvó isteneket a legjobban emberáldozattal lehet megengesztelni. Az emberáldozat egykor szerves része volt a legtöbb vallásnak és civilizációnak: egy helyütt a hadifoglyokat, máshol a rövid ideig uralkodó "istenkirályokat" gyilkolták le isteneik nagyobb dicsőségére. A gondolat a görög mitológiában szintén gyakran felbukkan (a krétai Minotaurusz vacsorájául küldött athéni szűzektől kezdve Andromédán át például

Iphigeneiáig), sőt a Bibliában is megjelenik: Ábrahám hajszál híján feláldozta egyszülött fiát, Izsákot (Mózes I, 22: 9-12), Jeftét pedig meggondolatlan fogadalma kényszerítette rá tulajdon lánya feláldozására (Bírák, 11: 35-36). Az emberáldozat alapjában véve mindig jóvátételi aktus volt a haragvó istenek megbékítésére, az istenek haragját viszont legfőképpen az emberek bűne (vagy ami ugyanaz: a hitetlenségük) idézte elő. Az áldozatnak tehát azért kellett ilyenkor (igazából vagy jelképesen) elpusztulni, hogy a többiek élhessenek. Az ártatlan áldozat megölése azonban sokakban mégis rossz érzést, lelkifurdalást kelthetett: talán ezért is váltak idővel népszerűvé az olyan nézetek és az olyan hiedelmek, amelyek

szerint bizonyos emberek - a "potenciális áldozatok" - valamiképpen rá is szolgáltak a rituális halálra. Ezeknek az embereknek természetesen nem volt olyan "bűnük", amit elkövettek volna hanem azzal szolgáltak rá a halálra, hogy valamiben különböztek a többiektől. Ilyen kollektív bűnöskeresési kampányok fedezhetők fel a történelem nagy és szervezett üldözéseiben, a pogromokban, a rasszizmus ezernyi válfajában, a "hitetlenek" gyűlöletében. A fanatikus bűnbak-üldözők néha egészen komolyan önzetlen, elhivatott, a mások javáért súlyos és keserves kötelességet vállaló embereknek képzelik magukat, akik utálatos és gonosz erőktől, bűnös szövetségektől, vagy a Gonosz

szolgálóitól védelmezik az ártatlan és jóravaló embereket. Az sem ritka, hogy a Gonosz ügynökeinek kikiáltott embereket, mint egykor a boszorkányokat, kegyes lélekkel szintén áldozatoknak tekintik, akik rémes helyzetükről "nem tehetnek", akik csak "kiszolgáltatottjai" a sátáni erőknek. Mindez persze nem segít rajtuk, hiszen a beléjük bújt gonoszt velük együtt kell elpusztítani. A művelt Európában sok évszázadon keresztül változó hevességgel folyt a boszorkányégetés. Hol fellángolt, hol alábbhagyott, de eközben mindvégig üdvös cselekedet maradt; felvilágosult, jóérzésű, tudós emberek is fenntartás nélkül helyeselték. Mi több, amikor Angliában 1736ban(!) a boszorkányégetési törvényt

felfüggesztették, a döntés ellen elég komoly tiltakozási hullám bontakozott ki. "A hívők számára a törvény felfüggesztése nagyon veszélyes, sót egyenesen istentelen tett, hiszen a boszorkányság szabadon engedése nem más, mint a bibliai törvény végleges feladása." írta annak idején a tiszteletre méltó John Wesley püspök (1703-1791), az angol metodista egyház egyik alapítója. Legalábbis elgondolkodtató, hogy az elmebetegeket éppen azokban az időkben kezdték "veszélyesnek" tartani és őrültekházába zárni, amikor a boszorkányüldözés Európában lassan kiment a divatból. Az emberek már nem hittek többé igazán a boszorkányok

létezésében, de az élet problémái és mindennapos keservei megmaradtak. Továbbra is pusztítottak a háborúk és a járványok, továbbra is fenyegetett az éhség, a nyomor és a rossz emberek gonoszsága. Ráadásul valóban ott voltak a kellemetlen és idegesítő emberek, a csavargók, a naplopók, az élősdiek, a különféle magatehetetlenek, köztük pedig a régtől ismert "eszelősök" és "tébolyultak", akik álló nap csak tétlenül búslakodtak, értelmetlen dolgokat beszéltek, vagy az "őrült" gondolataikkal másokat zaklattak. Az az ötlet, hogy ezek az addig megtűrt, megszokott és türelemmel elviselt elmebetegek tulajdonképpen "veszélyesek", ezért éppúgy meg lehet tőlük szabadulni, mint annak előtte a boszorkányoktól,

termékeny talajra hullott. A gonoszság, a veszély és a tőlük való félelem új testet öltött: a sárkányok, a szellemek, a pogányok és a boszorkányok után most az elmebetegek következtek. Az elmebeteg ember ugyanis védtelen és szinte kínálkozik céltáblául, merthogy furcsa, érthetetlen, fárasztó és idegesítő, ráadásul még hasznot se hajt a családjának. Legtöbbjük nem is születik betegnek, hanem egyszerre csak megváltozik - pontosan, mint akit megszállt a gonosz szellem. Néhány évszázada ezt szó szerint így is gondolták, és eszerint is jártak el: megpróbálták küízni belőlük a gonosz szellemet. Hogyan? Hát ráparancsoltak! Ha pedig a démon erre sem fogadott szót,

akkor megpróbálták éheztetni vagy jól elverni, hátha akkor n iégis elmenekül. A múlt századig az elmebetegek kezelése" jobbára csak őrzésből és fegyelmezésből, helyenként pedig ténylegesen kínzásokból, verésből, éheztetésből állt és annak idején mindezt tudós emberek tették a legjobb hittel és lelkiismerettel. Henry Maudsley például, akit sokat a brit pszichiátria atyjának is tekintenek, 1868ban ezt írta: "A későbbi és súlyosabb stádiumban ezek az elfajzott lények magukba roskadnak, hallgatagok és kedvetlenek lesznek, eróik széthullanak... előttünk áll a testi-lelki elfajulás, az ember lealacsonyodásának szomorú képe. Ha a baj már súlyos, fizikai eszközök nem segítenek. Az ilyen embernek annál jobb, minél előbb

befejezi hitvány életét, és annál jobb a világnak is, amely tőle ily módon végre megszabadul. Nyomasztó és lehangoló végkövetkeztetés, de sajnos 1 kikerülhetetlen." Csoda hát, hogy a laikus embert még tegnap is lidérces álom és hideglelés fogta el az "elmebaj" szó puszta hallatára? A "megőrülés", a "megháborodás", az "elmebetegség" sokáig a legiszonyúbb dolgok egyikének számított, ami az emberrel az életben egyáltalán megeshet. A különféle stresszterhelések, tehát a "pszichotraumák" (szaknyelven az életesemények) mérésére ma is leggyakrabban az 1967-ben készült Holmes-Rahe kérdőívet használják az

egész világon (a név a két alkotó nevét őrzi). Éppen e kérdőív széles körű alkalmazása során derült ki, hogy az emberek saját maguk vagy közeli hozzátartozójuk esetleges elmebetegségét majdnem akkora sorscsapásnak élik meg, mint házastársuk elvesztését, halálát. A nyolcvanas években sokan és sokszor megkérdezték például az amerikai polgárokat, vajon miféle betegségektől is félnek a legjobban? Ahogy sejtették, mindenütt a rák került az első helyre, másodikként legtöbbször a megvakulás következett, de szoros harmadikként az általánosságban vett "elmebajt" nevezték meg. Érdekes, hogy a hatvanas években még egészen más volt a sorrend: a rák már akkor is vezette ugyan a félelmi listát, de utána a szívinfarktus és az ahhoz

hasonló betegségek, majd a bénulások és más súlyos sérülések következtek, az "elmebaj" pedig jócskán lemaradva egészen hátul kullogott, messze a süketség mögött. Az emberi elme nem csupán kivetít és megszemélyesít, hanem önmaga folytonos megerősítésére is törekszik. Ezt a jelenséget nevezik a szakemberek pozitív visszacsatolásnak. A fajgyűlölők például minden találkozással egyre több gyűlölnivalót fedeznek fel a számukra "idegenekben", aki pedig egyszer rosszul lett a liftben, az legközelebb már a puszta gondolattól is szédülni kezd. Gondolat és cselekvés viszont körfolyamat: a gondolat diktálja a cselekvést, a cselekvés pedig megerősíti a gondolatot.

A valóságban többnyire a cselekvés van először, és a gondolat főleg a cselekvés utólagos indoklására szolgál. Ez utóbbi miatt hiszi a legtöbb ember "ösztönösen" azt, hogy aki börtönben ül, az nyilvánvalóan bűnös - és ugyanezért hiszik azt is, hogy akit elmeosztályon kezelnek, az nyilvánvalóan "őrült". Az "őrülteket" pedig sokan ma is valamiféle hátborzongató, ijesztő, "ön- és közveszélyes" lényeknek képzelik el, akik rúgnak, harapnak, karmolnak, sikoltoznak, gyilkolnak és ámokot futnak. Hallani olyan kijelentéseket, hogy az elmebeteg azért volna veszélyes, mert "nem tud magáról" - csakhogy igazából senki nem tudja, mit is kellene ezen érteni. Milyen lehet az, amii kor egy ember "nem tud magáról"? Valami

olyasmi, mint a részegség? esetleg mint az alvás? vagy mint az agyrázkódást szenvedett ember tájékozatlansága, kábán zúgó feje és ködös emlékezete? A század első felében néhányan azt mondták, kár is próbálkozni ennek megértésével, hiszen az elmebetegek élményeinek éppen az a különlegessége, hogy az egészséges ember számára "megérthetetlenek" - de vajon ők ezt honnan tudták? Márpedig éppen az a hit, hogy az elmebeteg "nem tudja, mit csinál", vezetett el lassanként ahhoz a nézethez, hogy az "őrültek" nem felelősek a tetteikért és ezért nem is lehet őket megbüntetni (ahogyan egy régi szélhámos betegem mondogatta: "én bármit megtehetek, hisz bolondnak nincs törvénye"). A hitek azonban könnyen a visszájukra fordulnak: ha ugyanis az

"őrültek" tényleg nem lennének felelősek a tetteikért, akkor emiatt veszélyessé válhatnának. Vagyis mi magunk veszélyessé tehetnénk őket, hogy aztán félhessünk tőlük... Minden kornak megvannak a maga mumusai, amikkel az emberek egymást rémítgetik, ha a másik nem akart szót fogadni. Ahogy régen sárkánnyal, börtönnel ("kenyéren és vízen"), javítóintézettel, jeges- és szenesemberrel, úgy ijesztgették a közelmúltig zord családfők vagy szigorú anyák a szófogadatlan nagylányt, a férjet, a feleséget vagy a nagymamát, hogy ha még egyszer visszabeszél, elcsavarog, vagy egyáltalán gondolkodni merészel, akkor bevitetik az elmeosztályra (ez nem

vicc: a hetvenes években legalábbis Magyarország északkeleti tájain minden második elmebetegre az volt a család legfőbb panasza, hogy "folyton gondolkodik"!). A fenyegetés persze csak akkor hatásos, ha tényleg ijesztőnek hat, ezért is volt annyira fontos, hogy az elmeosztály a köztudatban szörnyű és visszataszító helyként éljen! A modern ember a poklot a saját képzeletéből teremti meg a saját hétköznapi környezetében. Nem várható tőle, hogy Dante módjára irodalmi poklot alkosson. Pedig Dante pokla mennyivel hatásosabb! Ő a mesés bugyrokat olyannyira eleven lakókkal népesítette be, hogy az odavaló fő- és alördögök, de még inkább a "beutaltak" - többségükben Dante személyes utálatának tárgyai - az

európai kultúrának mindmáig személyes jó ismerősei. Ha az egyszerű polgár is megtehetné... A köztudat mindig kiadós késéssel követi a világ változásait. Kétszáz éve elsősorban a kor tudós elméi hittek az elmebetegek "veszélyességében" és "gyógyíthatatlanságában", ám az akkori közvélemény ezzel nem sokat törődött. Azután az elmeorvosok lassacskán megértették, hogy nem gonosz lelkekkel, hanem agyi betegségekkel van dolguk. Először csak a bilincseket szedték le az addig penészes falakhoz láncolt szomorú bennlakókról (Philippe Pinel Párizsban 1793-ban, Robert Gardiner Hill és John Conolly 1839-ben Angliában), száz évvel később aztán végleg abbamaradtak a

fizikai kínzások, 1934-1938 között megszülettek az első gyógymódok, az ötvenes évek elejétől fogva pedig az egyre hatásosabb gyógyszerek - ám a köztudat eközben mintha éppen az ellenkező irányba haladt volna. Sokan éppen a legutóbbi években kezdenek újra az "elmebetegektől" félni. Időről-időre újságcikkek és riportok háborognak a pszichiátriai intézetek nyitottsága, a betegek szabad mozgása ellen, vagy éppen amiatt, hogy a kórházak ma már csak valóban indokolt esetben veszik fel, gyógyulás után pedig elbocsátják a betegeket. Pedig az "elmebetegség" így önmagában egyáltalán nem is orvosi diagnózis. Az orvosi szó: a pszichózis szintén csak egy

jelző, nem jelent és soha nem is jelentett semmiféle konkrét betegséget, hanem csak bizonyos fajta tünetekre utal. Körülbelül valami olyasmi, mint a láz, a köhögés, a viszketés vagy a székrekedés: ezek sem külön betegségek, hanem csak tünetfajták. Azonkívül soha nem tisztázódott igazán, kit kell "elmebetegnek" tekinteni? Aki saját magát annak érzi? Vagy inkább az, akit mások annak tartanak? Es ha így van, kinek a véleménye a mérvadó: a háziorvosé? valamelyik laikus családtagé? netán a hatóságoké, a rendőré, vagy a bíróságé? Azután pedig mi történjék, ha ezek a vélemények mint ahogy ez régen elég gyakran megesett - eltérnek egymástól?

Az "elmebetegség" szó még a mai köztudatban is két gyökeresen különböző dolgot jelent egyszerre. Egyfelől bizonyos pszichés betegségeket, amelyek egyszerre csak fellépnek az emberekben és bennük furcsa változást, szokatlan viselkedési tüneteket okoznak (de a közhittel ellentétben korántsem csupán a beteg nézeteit, értékrendjét, többiekhez való viszonyát érintik, hanem nagyon gyakran a látását, hallását, tájékozódását, figyelmét, ítélő és kombináló készségét, érzelmeit is). Ezek a betegek legtöbbször ártatlan, viszont annál jobban szenvedő emberek, akik a légynek sem ártanak. Persze (mint minden beteg) jelenthetnek a környezetük számára is terhet, de az állapotuk elsősorban nekik maguknak keserves. Másfelől ott él mélyen

beivódva az emberek tudatában a "közveszélyes elmebeteg", az ámokfutó "eszelős gyilkos", a "dühöngő őrült" jobbára rémhírekből, lázálmokból, megszemélyesített fantáziákból szőtt mítosza - és a laikus ezt a kettőt összekeveri. A szavak, a nevek megint csak önálló életre kelnek: a babonás emberek még a közelmúltban is a "közveszélyes őrülttől" féltek, ezért az elmebeteget zárták a rácsos intézetbe. Pontosan úgy, mint az a kárvallott, akit New Yorkban egy csapat fekete suhanc kifosztott az utcán, és azóta a négereket gyűlöli ahelyett, hogy a zsiványokra haragudna. A hatvanas évek óta sokan leírták, hogy ez az egész lázálom a "közveszélyes

őrültről", aki "nem tud magáról" és ezért sürgősen a tébolydába kell szállítani mitológia. Thomas Szasz azt javasolta, hogy az agy betegségeit ne is nevezzük "elmebetegségnek", hanem hívjuk inkább "agybetegségnek", mint mondjuk az epilepsziát vagy a Parkinson-kórt. Ez nem is volna rossz ötlet még akkor sem, ha maga Szasz sem a depressziót, sem a szkizofréniát nem tartotta valódi agyi betegségnek (ami viszont már legyen az ő problémája). Mások, mint a skót születésű Ronald David Laing (19271989) ezzel szemben éppen az agyi betegségek létezését tagadták. Laing pályája kezdetén azt írta, hogy szerinte a szkizofrénia egyáltalán nem betegség, hanem csupán "...életstratégia, amelyet a személy azért alkalmaz, hogy élni tudjon

egy elviselhetetlen szituációban" (The Divided Self, 1960). Sokáig azt állította, hogy a szkizofréniát igazából a család többi tagja, mindenekfelett a hideg és szeretet nélküli "csatabárdos anyák" okozzák a maguk "inautentikus" (színlelt, álszent, nem őszinte) viselkedésével, merev családi szabályok felállításával, és így tovább. Vagyis elmebetegség nem létezik ugyan, de azért elő lehet idézni. Csakhogy mindennek az ábrándos teóriának soha nem voltak igazi bizonyítékai és ezt végül, becsületére legyen mondva, maga Laing is belátta: "The Making of a Psychiatrist" című késői könyvében korábbi romantikus feltevéseinek jelentős részét visszavonta. A hiedelmek ereje mindig ámulatba ejtő.

Látogatók, akik a mai nyitott és minden tekintetben - sajnos - szokványos kórházi osztálynak kinéző pszichiátriai osztályokon járnak és ott minden tekintetben szokványos kórházi szobákat és kórházi betegarcokat látnak, néha őszintén megrendülve, lelkileg feldúlva ülnek le a főorvosi szobában: "Jaj de rettenetes volt odakinn! Úgy sajnáltam szegényeket!". Ilyenkor mindig megkérdezem, mi is volt az a szörnyű látvány? Nem tudják megmondani. "Láttam valami borzasztót az arcukon; olyan furcsa volt a tekintetük!". Vagyis csak azt látták, amit odaképzeltek. Hiszen eleve azzal a tudattal léptek be a főkapun, hogy most egy rettenetes helyre, a pokol tornácára jöttek - és amit az ember a saját ködképeiből maga köré képzel, azt

rendszerint "igazából" látni véli. Mire pedig az ilyen ember hazaér, emlékei teljesen átrendeződnek: tényleg úgy fog visszaemlékezni, mintha igazából látta volna azt, ami pedig kezdettől fogva csak a saját képzeletében létezett. Csoda-e, ha ezek után még jobban megerősödik a hiedelmeiben? A közbabonák és a közös tévhitek makacsabbak a bakonybéli kullancsoknál. Pedig manapság már semmi más, mint az efféle buta tévképzetek, az alaptalan félelmek és a zűrzavaros félreértések szülik az elmebetegségek körül a riadalom, a szorongó bizonytalanság és a bűntudat kínzó keverékét. Ami ennél nagyobb baj: ilyen tévhitek és aggodalmak tartanak vissza sok gyógyítható beteget attól, hogy akár évekig tartó felesleges és értelmetlen

kínlódás helyett pszichiáterhez forduljon. A mítosz igazi lényege nem is a betegségek, hanem az emberi "elme" misztifikálásában van. Amikor az ember szorong, ha depresszióssá válik, vagy amikor nemlétező hangokat hall, akkor nem valamiféle titokzatos és kísérteties "elmebaj" keríti hatalmába (mint ezt sokan még ma is képzelik), hanem egyszerűen működési zavarok támadtak az agyában. Még ma sem mindenki érti, hogy az agy pontosan ugyanolyan szervünk, mint a szív vagy a hasnyálmirigy - ezért néha az is elromolhat. Az agy betegségei pontosan ugyanúgy megérthető, felismerhető, kivizsgálható és kezelhető működési zavarok, mint bármelyik másik szervé.

Nem emberi, akarati, vagy éppen jellemgyengeségek, nem "kényeskedések", de nem is az "eltorzult lélek fintorai". Igaz, sokan ma is gondolkodás nélkül "bolondnak" neveznek embereket pusztán eltérő hitük, világnézetük, értékrendjük, modoruk, viselkedési stílusuk, sajátos kedvteléseik vagy szokatlan szeretkezési szokásaik miatt - ennek azonban a pszichiátriához nincs semmi köze. Még akkor sem, ha egyes hangadók az efféle dolgokat helyenként még ma is szeretnék orvosilag "kezeltetni", természetesen mindig csakis másokban...

Szociális emberraktárak "Az állam kötelessége az eszüket vesztett szerencsétlenek javára célszerű intézeteket létrehozni, mert csak ezekben érhető el az orvoslás e nehéz területén a szenvedőlc javára kívánatos teljesség... Karl August von Hardenberg herceg (1805) Az ember társadalomban él, a társadalom pedig sok egyéb mellett arra szolgál, hogy megpróbálja érvényteleníteni a természet törvényeit. Nincs többé természetes kiválasztódás: a civilizáció

enni ad annak, aki magától nem tudna élelmet szerezni, melegen tartja azokat, akik maguktól megfagynának, felneveli azok gyermekeit, akik megszülik ugyan, de felnevelni nem tudják, sőt nem is akarják őket, és a tudomány segítségével életben tartja a gyógyíthatatlan betegeket, a haldoklókat vagy a súlyosan fogyatékosokat. Csakhogy az agyunkban ott lakozó természetet mégsem ilyen egyszerű kiűzni. A szelekció törvénye kerülőúton bár, de visszatér: a természet helyett immár maga a társadalom alkot kiválogatási szabályokat, és az annak meg nem felelóket ugyanolyan kíméletlenül törekszik kiselejtezni. Méghozzá pontosan ugyanazzal a módszerrel, ahogy ezt a természettől tanultuk: az "alkalmatlanokat" az

"alkalmasabb" többség kezdetben fizikailag elpusztította, később irgalmas szívvel meghagyta ugyan az életüket, de szigorú elkülönítéssel kiküszöbölte őket. Rabszolgaság, gályák, ólombányák, várbörtönök és gyarmati fegyenctelepek sorához így zárkóztak fel a XV. századtól kezdve a praktikusan élő siralomházként szolgáló bolondházak és tébolydák. Igaz, hogy évszázadok múlva éppen ezekben a házakban kezdődött el mindaz, ami a mai gyógyító pszichiátriát létrehozta, viszont a szakma mindmáig hurcolja ennek az örökségnek a terhét. A laikus köztudat sokszor még ma sem érti igazán, mi a különbség a hajdani zárt, rácsos "elmegyógyintézet" és a depressziókat, szorongást, kényszerbetegséget vagy szkizofréniákat gyógyító mai pszichiátria

között. Nincs ezen mit csodálkozni. Hiszen csak alig néhány évtizede derült ki egyáltalán, hogy a pszichés betegségek gyógyításához semmi szükség a magas falakkal körülkerített és rácsok mögé bújtatott "zártosztályokra". Ilyen rövid idő alatt a közgondolkodás akkor sem változhatott volna meg gyökeresen, ha a témát nem venné körül továbbra is szemérmeskedő hallgatás és temérdek bizonytalanság - de bizony még tegnap is ez vette körül. Alig tíz éve még komoly viták folytak a "zárt intézetek" védelmében, hiszen léteztek a hagyományos zártosztályok a régimódi belső kényszerekkel és korlátozásokkal. Bakonyi Péter 1983-ban megjelent

Téboly, terápia, stigma című könyvében igen szemléletesen úgy fogalmazott: "Még tart a kapaszkodás a vasakba". Tartott bizony jó pár évtizeden keresztül, hiszen a szakembereknek lépésről lépésre kellett megütközniük százados előítéletekkel, különféle laikus hatóságokkal, és valljuk be: nem is olyan ritkán a tulajdon hiedelmeikkel, félelmeikkel, saját belső gátlásaikkal és korlátaikkal is. Akik a zártosztályok pártjára álltak, azok sem mindig rossz szándékból vagy tudatlanságból tették, hanem nagyon is ésszerű - legalábbis első hallásra ésszerűnek hangzó - érveik voltak a rácsok mellett. Például azt mondták, hogy a betegeket "védeni" kell ömaguktól és egymástól, vagy hogy az ott dolgozók személyes biztonságára

vigyáznak. Gyakran az is előfordult, hogy egyszerűen engedniük kellett hol a közvélemény, hol a felettes hatóságok, még gyakrabban a közvetlen kórházi környezet olykor igencsak erőszakos ez irányú igényének. Egyáltalán: miért is voltak zártak a hagyományos, régi elmeosztályok? Bármennyire meglepő, a magyarországi elmetörvények (egymás után jó néhány ilyen született, a jelentősebb reformokra 1966-ban, 1972-ben, legújabban 1994ben került sor) soha nem írták elő, hogy egy elmeosztálynak zártnak kell lenni. Igaz, egyes jogászi vélemények szerint csak azért nem, mert a dolog olyannyira "magától értetődő" és "természetes" volt, mint katonán a rohamsisak, vagy

iskolában a nádpálca. Hiszen azt se fogalmazták külön törvénybe, hogy műteni műtőasztalon, szülést vezetni szülőágyon kell, sőt még azt sem, hogy a szülész köteles a gyermeket világra segíteni! "Elmeosztály" és zártosztály" évtizedeken át olyannyira azonos értelmű " szavaknak, szinonimáknak számítottak, hogy elvétve még ma sem pszichiátriai osztályra, még csak nem is elmeosztályra, hanem "zártosztályra" utalnak betegeket! Minthogy azonban a törvényben sehol nem szerepelt erre vonatkozó előírás, nem is kellett semmilyen jogi procedúra, még kevésbé a törvények módosítása a "zártosztályok" megszüntetéséhez. Bármelyik főorvos egyik napról a

másikra a saját elhatározásából kinyithatta az osztályát akár húsz évvel ezelőtt is. Ugyanakkor ma sem kell, és szerencsére nem is lehet mindent országos egyenkaptafákra húzni és mindent törvényekkel szabályozni. Jogilag manapság egyaránt "törvényes" akár nyitott, akár zárt pszichiátriai osztályt működtetni, ez kizárólag az illető osztály vagy intézmény vezetőjének döntésétől függ, és valószínűleg így is van ez rendjén. Az elmeosztályok zártsága egyszerűen az elmúlt korszakok öröksége volt, jóllehet az elmebetegek (pontosabban a hajdani közösségek által "eszelősnek" és "bolondnak" minősített emberek) intézetbe zárásának hagyománya

legfeljebb 500-600 esztendőre tekint vissza, tehát történelmi léptékkel mérve nem is igazán ősrégi. Legelőször London városában és a környéken alakult ki ez a gyakorlat, ahol az "őrülteket" már 1380 táján is az ottani Bethlehem Hospital-ba kezdték szállítani. "Bethlehem" az angol népnyelvben "Bedlam"-nek hangzik, és az angoloknál ma is így mondják a "bolondokházát", a "diliházat" (átvitt értelemben így hívják azt is, amikor tíz vendég gyerek tapétázás közben csürdöngölő zenére maffiásdit játszik a hálószobában). Az európai szárazföldön először talán a spanyoloknál jelentek meg ezek az újszerű és különleges intézmények, ottani felbukkanásuk érdekes módon kapcsolódik össze a nevezetes spanyol inkvizíció árnyékos

históriájával. A rossz hírű hivatalt, mint ismeretes, a "katolikus királyi pár", az akkoriban frissen egyesült Spanyolország felett 1474-től 1504-ig együtt uralkodó Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella hívta életre 1478-ban. A kezdettől fogva törvények felett álló, egy személyben vádló, nyomozó és ítélkező hatóságnak eredetileg az volt a fő hivatása, hogy felülvizsgálja a katolikus hitre áttért spanyol zsidók (los conversos) új hitének "valódiságát" és "őszinteségét". Hitbeli ügyekben a spanyolok, akárcsak a középkori Európa többi népei, nem ismertek tréfát. VIII. Innocent pápa 1494-ben kiadott bullája nagyon világosan megfogalmazta az inkvizíció feladatát és munkaprogramját: "Nyájunk lelki gondozása megköveteli, ,

és magunk is minden erőnkkel azon vagyunk, hogy a katolikus hit korunkban mindenütt gyarapodjék és virágozzék, és hogy mindenféle gonosz eretnekség határainktól messzire űzessék." A spanyol hivatal ügybuzgalma és utolérhetetlen szorgalma a különféle eretnekek és a "gyanús" áttértek üldözésében napjainkig közmondásos maradt. A legkatolikusabb uralkodópár azonban még ezzel sem lehetett igazán elégedett, ugyanis 1492ben (éppen Amerika felfedezésének évében!) egy fenségesen tömör uralkodói rendelettel a teljes spanyol zsidóságot száműzték az országból. A dekrétum végrehajtása persze újabb hatalmas feladatot rótt a spanyol inkvizícióra, és talán éppen ezért a szent ügynökségnek egyszerűen nem maradt se ideje, se

energiája a máshol, főleg a német nyelvterületeken akkoriban fellángoló boszorkányüldözésre. Miközben ők mórokat, zsidókat és más "eretnekeket" égettek, Európa nagyobb része boszorkányokra vadászott. Jakob Sprenger és Heinrich Krämer, a két nevezetes dominikánus szerzetes 1486ban írta meg hírhedt Malleus Maleficarum című boszorkánytani iskolakönyvét, amely rövid idő alatt a kor egyik legnépszerűbb olvasnivalója lett, csupáncsak Németországban legalább tizenhat kiadást ért meg akkoriban. Hamarosan a pápák is sürgetni kezdték a boszorkányok tervszerű felkutatását és nagyüzemi irtását, márpedig a pápai óhaj elől azokban az időkben nemigen lehetett kitérni. A spanyol inkvizíciónak azonban

elviselhetetlenül sok munkát adtak a hagyományos eretnekek: 1568-ban például az egyszerűség kedvéért az akkor spanyol uralom alatt álló Németalföld egész lakosságát eretneknek nyilvánították és halálra ítélték. Ezért azután a kellemetlen boszorkányprobléma elől mindinkább úgy próbáltak kitérni, hogy a boszorkánysággal vádolt embereket rövid úton "őrülteknek" nyilvánították. Így elmaradhattak a hosszas vizsgálatok, a kínzások és a máglyák, viszont az egyházfőkre tekintettel a vádlottakat szabadon se engedhették - bezárták hát őket a spanyol földön lépten-nyomon ott roskadozó elhagyott várakba, várbörtönökbe. A feljegyzések szerint először Valenciában, azután Sevillában,

Murciában létesültek egyre-másra az ilyesfajta intézmények az "eszeveszettek" számára, de nagyon hamar és magától értetődően csatlakozott hozzájuk Németalföld (tehát a mai Belgium, Hollandia) is, hiszen ez a terület abban az időben spanyol gyarmat volt. Érdekes, hogy a belga pszichiátria ezzel a ténnyel nem is olyan régen még egyenesen büszkélkedett... A spanyol példát leghamarabb a franciák kezdték követni. Párizs közepén 1628 és 1650 között épült fel két hatalmas műintézet: elsőként a Bicętre, majd röviddel később a Salpętričre névre keresztelt "általános kórház" (Hôpital Général). XIII. Lajos 1656-ban kiadott rendelete nyomán, amely ezeknek az

intézményeknek a működését szabályozta, a Bicętre bennlakóinak száma rövidesen meghaladta a hatezret(!), ami körülbelül az akkori Párizs teljes lakosságának egy százalékát tette ki. A két párizsi intézetmonstrumnak persze nem sok köze volt ahhoz, amit a mai fogalmaink szerint "kórháznak" neveznénk, hiszen egyáltalán nem gyógyításra, hanem lényegében csak benntartásra és őrzésre szolgáltak. Nem is lehetett volna ez másképp, hiszen abban az időben a ,;pszichiátriai betegség" fogalmát még ki sem találták. A királyi rendelet értelmében a férfiakat a Bicętrebe, a nőket a Salpętričre-be szállították. Valójában kiket is? A korabeli feljegyzések szerint mindenekelőtt "beutalhatók... a kézművesek és egyéb

szegények árván maradt gyerekei, elcsábított vagy csábításnak kitett leányok... csavargók, nyomorultak, koldusok, epilepsziások, nemibetegek, szegények mindenféle krónikus bajokkal...". Az újszerű vállalkozás sikerén felbuzdulva a király alig tíz év elteltével egy újabb rendeletet bocsátott ki, amelyben el rendelte ugyanilyen "általános kórházak" felállítását immár valamennyi francia városban. A beutalás köre is bővült; a szabály ekkor már úgy szólt, hogy ilyen intézményekbe kell zárni a fentieken túlmenően "a kicsapongókat, a tékozló atyákat, az elárvult gyermekeket, az istenteleneket, a züllött életmódot folytatókat, az erkölcsteleneket és az istentagadókat… ". Érdekes listája az emberi gyarlóságnak,

és tanulságos példa a társadalmi szelekció működésére. A példákból egészen nyilvánvaló, hogy annak idején egyáltalán nem kellett "elmebetegnek", "őrültnek" lenni ahhoz, hogy valakit otthon, vagy akár az utcán is egyszerűen megfogjanak és - többnyire egész hátralévő életére - egy ilyenforma intézménybe zárjanak. A "beutaláshoz" és az intézetekbe való felvételhez ugyanis eredetileg nem orvos kellett, hanem arról kizárólag a hatóságok, Franciaországban elsősorban a rendőrprefektusok döntöttek. Lényegében ugyanúgy ment a dolog, mint ahogy maga a király záratta a hírneves Bastille-ba kellemetlen ellenfeleit, vagy éppen útban lévô rokonait: elég volt hozzá egy "pecsétes levél" (így is hívták: lettre de cachet),

amiben csak megnevezték a rosszcsontot, aláírták, lepecsételték, a poroszlók pedig már cipelték is az illetőt egyenesen a dutyiba - ahol aztán mindenfajta vizsgálat, vádemelés vagy tárgyalás nélkül(!) rendszerint addig maradt benn, amíg egy újabb lettre de cachet nem készült a kiengedésére. A szokás később "demokratizálódott", már nem csupán a király élhetett vele, hanem az udvar és a kormány más tagjai is, sőt egy időben efféle "beutaló leveleket" - persze nem a Bastille-ba, hanem az "általános kórházakba" - jó pénzért szinte bárki megvásárolhatott a prefektúrán. Az új divat nagyon is érthető módon futótűzként kezdett terjedni. Az emberek életét ugyanis korántsem csak olyanok keserítik meg, akik törvényt sértenek és

ezért börtönbe lehet őket csukatni hanem még gyakrabban olyanok, a szófogadatlan gyerekektől a zsémbes öregekig, a gyanús külsejű csavargóktól a duhajkodó részegekig és a tolakodó utcalányokig, akik jogi értelemben ártatlanok ugyan, de kellemetlen, fárasztó és visszataszító figurák. Valódi megkönnyebbülést jelentett hát, hogy a rendes emberek, a tisztességes polgárok ilyen módon végre törvényesen - és rendszerint végérvényesen megszabadulhattak az efféle terhet jelentő, ráadásul többnyire ellenszenves és haszontalan emberektől, akik között egyébként időről időre minden bizonnyal elmebetegek is előfordultak. A gyakorlat nemsokára túlterjedt Franciaország határain: az Amerika Egyesült Államok

első ilyenfajta általános elmekórházát, a Pennsylvania Hospitalt 1752-ben hozták létre, Bécsben pedig még később, 1784ben rendezték be a híres Narrenturmot, amely már hivatalosan is az "őrültek kezelésére" volt hivatott. Ezek az "általános kórházak" voltak a tizenkilencedik század tébolydáinak elődjei, ahová tehát nem az orvosok utaltak be "betegeket", hanem a hatóságok csukták be (magától érthetően majdnem mindig erőszakkal és természetesen az érintett akarata ellenére!) a közrend, a közerkölcs valódi vagy állítólagos háborítóit - közöttük olykor és véletlenül elmebetegeket is. A közgondolkodásban a pszichiátriát mindmáig kísérti ennek a történelmi

múltnak az emléke: hiszen valóban börtönszerű intézményekből indult, ahová évszázadokon át tényleg elsősorban ellenszenves és visszataszító embereket zártak, természetesen mindig erőszakkal és legtöbbször végérvényesen... Az Amerikai Egyesült Államokat manapság sok mindenben, így többek között a tudományos pszichiátriában is a modernség példaképének szokás tekinteni, de ezt a történelmi vargabetűt még ők sem kerülhették ki. Időben némi késéssel ugyan, de a derék telepesek még a boszorkányüldözésből is jócskán kivették a részüket. A salemi boszorkányok históriáját például a legtöbb európai ember jóformán csak Arthur Miller 1953as színművéből ismeri. Ez a Salem odaát

Massachusetts államban, az Atlanti-óceán partján fekszik, alig 26 km-re Bostontól, az ott lezajlott hírhedt boszorkányper pedig véresen valóságos történet. 1692ben(!) került rá sor hamisítatlan középkori hangulatban és módszerekkel, beleértve a kínvallatásokat is. A per során száznál is többen kerültek börtönbe, harmincegy embert ítéltek halálra, huszonhetet közülük ki is végeztek - igaz, máglya helyett a többségüket akasztófán a kivégzetteket pedig annak rendje és módja szerint az egyház is kiközösítette! Talán még meglepőbb a történet folytatása: hiába váltott ki a gyalázatos procedúra szinte azonnal heves vitákat és közfelháborodást, mégis csak 1711-ben, tehát tizenkilenc év múlva oldották fel a kivégzett szerencsétlenek egy részének,

szám szerint huszonkettőnek a kiközösítését. A fennmaradó öt áldozat "rehabilitálására" viszont csak 1957ben(!) került sor, még akkor is csak hosszas bírósági procedúra után (ez a bírósági eljárás ihlette Arthur Millert a dráma megírására). Az amerikaiak között éppúgy megjelentek tehát a babonás és korlátolt fanatikusok, akik semmiben sem különböztek az óvilág megszállott tisztogatóitól - bár odaát azért sokkal hamarabb leáldozott a csillaguk. Minden jel arra mutat, hogy a boszorkányüldözés több évszázados európai tébolya a valóságban jóval nagyobb arányú volt, mint ezt korábban feltételezték. Az utolsó "hivatalos" boszorkányt Angliában 1684ben, Franciaországban 1745-ben (47 évvel a forradalom előtt),

Lengyelországban pedig 1793-ban égették el elevenen, a szokásos felemelő látványosság keretében. "Hivatalos" magyarországi adatokat nem sikerült fellelnem, de enyhén szólva elgondolkodtató volt annak a Szeged melletti tanyán magányosan élő asszonynak az esete, akire kitűnő szomszédai 1971-ben(!) rágyújtották a házát, miután "kiderítették" róla, hogy boszorkány (az esetről szinte minden újság hírt adott akkoriban, nevezetes ügyészi vizsgálódás is lett belőle). A listáról a spanyolok is hiányoznak, mivel ők boszorkányokat csak ritkán égettek annál inkább "eretnekeket", azokat viszont igencsak kitartóan: az utolsó élő máglya Spanyolországban 1826-ban lángolt fel.

A hajdani "általános kórházak", tehát a későbbi elmegyógyintézetek ősei többnyire nagy és erődszerű épületek, egykori várak; kastélyok voltak - és igen gyorsan zsúfolásig megteltek. Nem csak kívülről voltak csúnyák; a "beutaltak" élete odabenn valószínűleg az első percektől fogva horrorfilmekbe illő lehetett, hiszen erről már a kortársak is súlyos szavakkal, nemritkán elborzadva írtak. Daniel Defoe (1660-1731), aki Anglián kívül szinte kizárólag a Robinson Crusoe szerzőjeként ismert, ötvenéves koráig egyáltalán nem írt regényeket, hanem üzletember és politikus volt. Az írásmesterséget eleinte csak politikai cikkek formájában gyakorolta, ezt viszont olyan termékenyen, hogy minden hónapban

megtöltötte velük a The Review című saját újságját (a cikkek nem is lehettek túl rosszak, ugyanis némelyikért időnként börtönbe csukták). Nos, Defoe a korabeli angliai tébolydákban ilyesmiket tapasztalt: "Visszataszító gyakorlat az úgynevezett jobb - vagyis inkább a legrosszabb - körökben, hogy a férjek rosszkedvükben vagy bármely sorscsapás kapcsán feleségeiket bolondokházába csukatják, hogy azután zavartalanul élhessenek kicsapongásaiknak... ha ezek a szerencsétlenek nem is őrültek még ezen átkos házakba vitelükkor, rövidesen azzá válnak az ott szokásos barbár bánásmód miatt, hiszen kinek ne venné el eszét a hirtelen bebörtönzés, az életből kirekesztés, a lealacsonyítás, a barbár bánásmód, a rossz táplálás és a még

gonoszabb bánásmód? Ráadásul mindezért semmi bűnt nem vetnek a szemére, vádat ellene nem emelnek, egyetlen szót sem szólnak neki becsukása okáról… ". Ideát a szomszédban a bécsi Narrenturm viszonyait 1843-ban, tehát alig több mint 150 évvel ezelőtt egy császári felügyelő így festette le: "Ez igazából egy nyomorúságos és koszos börtön, szűk és levegőtlen, átható bűzzel tele..., a leláncolt, őrjöngő, sokszor teljesen meztelen páciensek látványa minden látogatóból iszonyatot vált ki... ". Nem valószínű, hogy ezek a benyomások bárhol a világon kivételesek lettek volna. Az akkor már egymás után "gyógyintézetekké" átminősített tébolydákban a puszta névváltoztatás ellenére még jó ideig voltaképpen csak

őrzés és "nevelés", azazhogy inkább egyfajta kíméletlen fegyelmezés folyt, mai értelemben vett gyógyításról egyáltalán szó sem esett. A német Johann Christian Reil, a pszichiátria történetének egyik nagy alakja és többek között a paranoia nevű betegség egyik első leírója, 1800 táján szintén megrendülten adta hírül, miszerint "felháborító színjáték, amit a keménykezű gyakorló orvosok a nekik kiszolgáltatott betegekkel művelnek." Az angol John Reid, akinek 1789-ben írt "De Insania" Az őrültségről című könyvét sokáig Európa szinte összes egyetemén tankönyvként használták, szintén ez idő tájt adott hangot aggodalmainak: "A tébolydák igazgatása súlyos felelősség..., a közvélemény alig sejti, mennyi

jogtalanság, mennyi felesleges és indokolatlan nyomorúság rejlik ezekben a kórházakban, de még inkább a hozzájuk csatolt temetőkben..., sok ilyen gyűjtőhely, ahol az elmebetegeket fogva tartják, nem más, mint az őrültség táptalaja és valóságos előidézője". Lehet persze, hogy az orvosok elfogultak voltak a betegeik iránt; csakhogy az áldatlan viszonyokat rajtuk kívül mások, időnként még jogászok is tanúsították. Az angliai York város egyik bírája 1828-ban például nagyon határozottan állást foglalt arra nézve, miszerint "A felügyelőket is felügyelni kell, mert enélkül a tébolydák olyan helyekké lesznek, ahol a fogva tartottak erőszakossága a fogva tartók erőszakosságával vetekszik és a kettő egymással váltakozik." Egyáltalán nem

csak Európában bántak csúnyán a hajdani tébolydák lakóival. Semmivel sem volt rózsásabb sorsuk az Amerikai Egyesült Államok egykori elmebetegeinek sem, főleg azokban az állami elmegyógyintézetekben, a "State Mental Hospital"-okban, ahol elsősorban a szegény, biztosítással nem rendelkező betegeket gyűjtötték össze. Hogy ott milyen kép fogadta a látogatót akár még 1945-ben(!) is, arról elég meghökkentő képet festett egy korabeli újságíró beszámolója: "Az állami elmegyógyintézetek legtöbbje a nagy kultúrcentrumok, tehát New York, Michigan, Ohio, California közepén áll... azokban a termekben olyan jelenetek játszódnak le, amelyek meghaladják a náci koncentrációs táborok rémségeit:

meztelen elmebetegek százai vannak hatalmas, riasztó, teljesen lepusztult termekbe összezsúfolva, elhanyagolva, kezelés nélkül, a pusztulás különböző stádiumaiban, az emberi méltóság minimális maradékaitól is megfosztva, nagy részük kiéhezett állapotban... "2. Aki pedig ezek után úgy gondolná, hogy a régi elmeosztályok lakóinak élete kizárólag tőlünk napnyugatra volt keserves, nálunk ezzel szemben bizonyára türelem, bölcsesség, együttérző humánum és az elesettek iránti megértő rokonszenv vette körül az intézetlakókat, az olvassa el Bakonyi Péter korábban idézett könyvét (Téboly, Terápia, Stigma) a hetvenes évek hazai viszonyairól. Bátran és részrehajlás nélkül ajánlhatom, mivelhogy a szerző annak idején nálam is

járt és engem sem kímélt... A múltat azért érdemes ismerni, mert belőle érthető meg a jelen. A "zártosztályok" ősei azok a régi tébolydák és bolondházak voltak, ahol eleinte hivatalosan sem betegeket ápoltak, hanem egyszerűen olyan embereket tartottak fogva, akik másoknak - illetve a közösségnek terhére voltak, másokat zavaró, kellemetlen vagy haszontalan életet éltek. Azokban a kezdeti időkben az "elmebetegség" még mint puszta hipotézis sem létezett. Az "elme betegségeiről" csak a tizennyolcadik századtól fogva kezdtek beszélni, holott akkoriban a tébolydák már jó 200-300 éve az élet jól ismert tartozékai és a

városok messze földön híres nevezetességei voltak. Az őseredeti tébolyda kizárólag a beutaltak lakat alá zárását és életre szóló fogva tartását szolgálta, jobbára az olyan emberekét, akik másoknak az útjában voltak. Valójában tehát ezek a korabeli műintézetek szociális emberraktárak voltak, felesleges és senkinek sem kellő emberek lerakatai, vagy még egyszerűbben: a társadalom kiselejtezett embereinek raktárai. Valószínű persze, hogy ugyanezekbe a tébolydákba kezdettől fogva - mellékesen bekerülhettek valódi pszichés betegek, például depressziósok, szkizofrének, paranoiások, kényszerbetegek is, de az ilyesmi egyáltalán nem volt feltétlenül szükséges a felvételhez. Nem is lehetett

volna, hiszen a depresszió, a paranoia és a többi akkor még ismeretlen fogalmak voltak. A bennlakók jelentős hányada mai fogalmak szerint szinte biztosan nem volt elmebeteg, másfelől a valódi betegek jelentős része - rendezett családi viszonyai vagy kedvezőbb társadalmi helyzete révén, máskor egyszerűen a hatóságok "hanyagságából - soha nem került intézetbe. Mit is keresett volna ott? Hiszen gyógyítás egyáltalán nem létezett, a bilincsek, a rácsok, a hidegvizes kádak, a bőrszíjak, a forgószékek és az egyéb válogatott "fegyelmező" (igazából kínzó) szerszámok pedig aligha segítettek volna rajtuk. Nem árt elismételni: a tébolydák több évszázaddal korábbi találmányok és már javában működtek akkor, amikor a tudománynak még semmiféle sejtelme

sem volt az emberi agy működéséről és betegségeiről. Honnan is lett volna akkoriban sejtelme? Hol volt még akkor Emil Kraepelin, Sigmund Freud, Eugen Bleuler, Alois Alzheimer, Ugo Cerletti, Jean Delay vagy Pierre Deniker? Hogy az elmeosztályokra rendőr, bíró vagy egyéb hatóság helyett orvos utalja be - orvosi szempontok alapján - a betegeket, tulajdonképpen egészen új keletű gondolat. Annyira az, hogy időről időre újból előveszik és még ma is vitatják ezt a kérdést. Egyesek az orvosi szempontokat, mások a jogi "garanciákat" hangsúlyozzák (a jogászok valamiért képtelenek megérteni, hogy az egyetlen igazi "garancia" a beteg egyetértése!). A jogászi szemlélet nagyon

elgondolkodtató: az USA-ban (Illinois államban) például még 1851-ben is úgy rendelkezett a törvény, hogy "Férjes asszonyok férjük vagy gyámjuk kívánságára az egyébként szokásos orvosi bizonyítvány nélkül is elmegyógyintézetbe szállíthatók és ott fogva tarthatók". Másfelől persze az orvosi beutalás sem jelentett rögtön gyökeres változást a közösség szemléletében. Sokáig az orvosok is hajlamosak voltak valami furcsán értelmezett "humánumból" zárt elmeosztályokra utalni olyan embereket, akik egyáltalán nem voltak ugyan elmebetegek, de nem volt otthonuk, nem volt mit enniük, vagy akik fogyatékosságuk, máskor egyszerűen áldatlan természetük miatt nem tudták -

vagy nem is akarták - önmagukat eltartani. Márpedig mélységes tévedés azt hinni, hogy mindenki elmebeteg, de legalábbis "pszichésen érintett" volna, aki terhére van a családjának és a környezetének. Minden időkben meglehetősen nagy számban éltek körülöttünk mentálisan tökéletesen egészséges naplopók, kiállhatatlan és modortalan emberek, garázdák, tolvajok, műveletlen és tolakodó alakok, agresszív utcai zsiványok, gyanús tekergők, olcsó és közönséges örömlányok... Olykor persze együtt lehet érezni azokkal, akiknek a családi életét a munka, a vállalkozás vagy a hivatali felelősség mellett odahaza még egy szellemileg károsodott, esetleg egy kötözködő és vádaskodó idős családtag is nehezíti, aki

szüntelenül zsémbel, mert "folyton ellopják valamijét", akit egy percre sem lehet magára hagyni, mert nyitva felejti a gázt, elkóborol, eltéved, idegenekkel ismerkedik az utcán, sőt még azt is képes megtenni, hogy újra megházasodik és másra fogja hagyni az örökséget... Vannak családok, ahol még ma is nehezen viselik, ha a nagyfiú, vagy még inkább a nagylány önálló életet akar élni, ha nem fogad szót, ha maga akarja megválogatni a barátait, ha este későig kimarad, vagy ha uram bocsá' szerelmi partnert talál magának. Nincs ebben semmi rendkívüli; néhány évtizeddel ezelőtt még a "jobb" családok is így gondolkodtak szerte az egész világon. Még az amerikai pszichiátriai társaság, az APA egykori elnökei között is volt olyan

jó nevű pszichiáter, aki alig huszonöt évvel ezelőtt is helyesnek, sőt magától értetődőnek tartotta a zárt elmeosztályra való beutalást ilyen "erkölcsi" célból: "Ha egy tiszteletre méltó férfi elhozza hozzám a leányát, mert félti az elzülléstől, vagy mert szeretné elkerülni, hogy a leánya szégyent hozzon a családra, akkor nekem mint felelős pszichiáternek nyilvánvalóan nem az a feladatom, hogy én ezt a leányt szabadon lődörögni engedjem a városban és ezzel pontosan azokat a veszélyeket engedjem megvalósulni, amelyektől az apja általam szeretné megvédeni...". Pályám kezdetén, jóllehet éppen ellenkező előjellel, magam is megtapasztaltam ezt a jelenséget. Egy alkalommal az osztályunkra beutalt tizenkilenc éves, értelmes és tehetséges

lányt egyheti megfigyelés után legjobb szakmai meggyőződésem szerint "sine morbo"-nak, azaz magyarul teljesen egészségesnek minősítettem. A lány rangos állásban lévő apja ezzel a minősítéssel nem értett egyet és mélységesen felháborodva próbálta értésemre adni, hogy márpedig az ő lánya nyilvánvaló elmebeteg, mivelhogy otthon nem fogad szót, "nem fér a bőrébe" és engedély nélkül eljár otthonról. A végén aztán dühösen kifakadt: "Tanulja meg, doktor, hogy bármi is történjék, az én lányom bolond lehet, de kurva nem!". A pszichiátriában egyébként ez a "sine morbo" - tehát a "negatív" lelet - a legutóbbi időkig majdhogynem szentségtörésnek hangzott. A betegség

tényét ugyanis többnyire maguk a pszichiáterek is eleve adottnak vették, vita legfeljebb a diagnózisban, tehát a betegségek neve körül lehetett. Eleve abból indultak ki, hogy a család nyilván okkal hívott orvost, és az orvos is nyilván alapos okkal állította ki a beutalót. Ha a beutalt mégsem látszott betegnek, akkor ez a korábbi felfogás szerint - csakis azért lehetett, mert bizonyára ügyesen leplezte a tüneteit, azaz orvosi szóval "disszimulált". Vagyis feltételezték a betegről, hogy egyszerre elmebeteg is, aki "nem tud magáról", ugyanakkor viszont tehetséges színész is, aki pontosan tudja, hogy mit és hogyan kell lepleznie. A "sine morbo" vélemény néha meglepetést, sőt egyenesen megütközést váltott ki a régebbi időkben. Találkoztunk

hozzátartozóval, aki földhöz vágta a zárójelentést: "Ha maguk szerint az anyám nem őrült, akkor lakjanak vele maguk!". Voltak akik kerek perec kijelentették, hogy bármi legyen is a mi véleményünk, ők bizony a kedves rokont haza nem viszik: "Nekem ugyan nem kell, én innen legfeljebb lábbal előre viszem ki". Voltak, akik meg is indokolták: "Azért nem viszem el, mert nem hajlandó hozzánk költözni, én pedig külön nem fűtök rá". Félreértés ne essék: az ehhez hasonló családi problémák néha nagyon is valóságosak és meg is érthetők. Tényleg vannak nehezen elviselhető, kiállhatatlan, fárasztó és terhet jelentő emberek - csak hát ők ettől még nem szükségképpen "elmebetegek". Ha pedig nem azok, akkor semmi keresnivalójuk

méregdrága kórházakban, hiszen semmi szükségük speciálisan képzett szakemberekre, orvosokra, költséges vizsgálatokra, műszerekre és gyógyszerekre. Szükségük lenne viszont emberi gondoskodásra! Ez azonban nehezebb dolognak látszik, mint a kórházba utalás; bizonyára ezért alakult ki évszázadok óta az a szokás, hogy inkább betegnek mondanak valakit, csak hogy ezen a címen kórházba utalhassák. Márpedig éppen ebből az ésszerűtlen és logikátlan gyakorlatból eredt a régi elmeintézmények rossz híre és gyűjtőfogház jellege. Hiába kerültek ugyanis idővel egyre több pénzbe, belülről továbbra is zsúfolt, szegény és visszataszító emberraktárak maradtak. A nyolcvanas évek óta ez a gyakorlat

lényegében az egész világon megváltozott, ám a változásokkal egyáltalán nem mindenki ért egyet. Különféle hivatalok és hatóságok szinte az egész világon újra meg újra elmeosztályokkal szeretnék megoldani például a hontalanok, a csavargók, az illegális bevándorlók, a csövesek és a hozzájuk hasonló "zsákos emberek", a bagmanek és a bagladyk problémáját. Vezető amerikai lapok jó nevű és igencsak jól fizetett újságírói szeretnek időnként ötoldalas háborgó vezércikkeket írni amiatt az úgymond "embertelenség" miatt, hogy ilyen furcsa és sehová sem tartozó emberek szabadon járkálnak New York utcáin, miközben az elmeosztályok állítólag üresek...

A változásokat soha nem volt könnyű megszokni. Sokan ma is visszasírják a botos tanítót, a csendőrt, a hóhért, egyesek még a derest és a korbácsot is. A pszichiátria egy egész történelmi korszak alatt igazából arra szolgált, hogy a társadalom egyfajta "kapuőre" legyen, hogy az úgymond "normális" embereket megvédje az "őrültektől" mégpedig úgy, hogy ez utóbbiakat erővel begyűjtötte, őrizte és fogva tartotta. Gyógyítás csak sokkal később, és még akkor is jó ideig inkább csak mint öncélú tudományos kíváncsiság került szóba. A társadalom a XX. század közepéig valójában egyáltalán nem számolt azzal, hogy az őrültek" valaha is meggyógyulhatnak. Ezért is érte a "közvéleményt váratlanul és felkészületlenül az utóbbi pár évtized

során rohamosan kibontakozó agykutatási forradalom. Sok ember (köztük nem egy "döntéshozó") ma sem tud ezzel mit kezdeni; nem értik, mi szükség van hozzáértő orvosokra, gyógyszerre, műszerekre, tudományos kutatásra - és persze pénzre - a "bolondokházában"? Éveken át temérdek konfliktust okozott világszerte, amikor a pszichiáterek tiltakozni kezdtek az oda nem való “betegek" felvétele ellen, a gyógyult betegeket pedig hazaengedték. Hogyhogy? Hiszen a laikus köztudat az elmebetegséget továbbra is "gyógyíthatatlannak" vélte, hitük szerint tehát a betegeknek örökre benn kellett volna maradniuk! A régi idők "diagnózisai", a kitalált betegségek fantáziadús, nemritkán költői nevei

akkoriban többnyire tényleg nem voltak mások, mint a benntartást indokló címkék. Pedig a benntartáshoz igazából nem is volt rájuk szükség, elég volt annyit mondani, hogy az illető "ön- és közveszélyes"... Minden emberi közösség életének meghatározó eleme a hatalom - és azok a hajdani tébolydák, zártosztályok jól szolgálták az erős emberek hatalmát. Ha két embernek dolga akad egymással, akkor mindkettő akaratlanul is arra törekszik, hogy a másikat a saját akarata alá gyűrje és rákényszerítse a neki tetsző vagy az általa helyesnek tartott viselkedésre. Amint az erősebbik győz, a kapcsolat szervezetté" válik; onnan kezdve nevezik közösségnek ",

családnak, munkahelynek, társadalomnak. Mi adhat az egyik embernek hatalmat a másik felett? Leginkább a nyers erő, tehát a fizikai kényszerítés; ez mindig működik, de nem igazán elegáns, ráadásul fárasztó és kényelmetlen is gyakorolni. Máskor egy speciális képesség vagy tudás, de ez csakis akkor, ha a másik éppen rászorul arra a tudásra. A valóságban mindkettőnél jobban működik és ezért kedveliebb is az úgynevezett legitim hatalom, ahol színleg nem a saját akaratunkat, hanem csakis a mindenki által elfogadott "helyes viselkedést", a "jó erkölcsöt" vagy a "kötelességet" kényszerítjük a másikra. Ennek a fajta legitim hatalomnak az erejét a közösség hite, eszméi és bevett nézetei adják, ezért

ez roppantul kényelmes: az erős ember még sajnálkozhat is, hogy vérző szíve ellenére “kénytelen" szigorú és határozott lenni... Valaha mindennapos látvány volt az elmeosztályra frissiben odacipelt, jajgatva tiltakozó nagymamát körülvevő rokonság, akik könnyben úszó szemüket törölgették, amiért "szegényt egy ilyen helyre kellett hozni". Néha a kísérők egyenesen "rosszul lettek", nyugtatót kértek, miközben zokogó és fájdalomtól elcsukló hangon ismételgették, hogy "ők ezt nem akarták, csak rákényszerültek". Amióta a pszichiátria lassan megszűnik kényszerintézmény lenni és mindinkább csak egyetértő betegeket kezel, egy-egy családban és közösségben komoly gondok támadtak a házi hatalom ilyesfajta gyakorlása körül. Azt

mondogatják: ugyan miféle világ lesz az, ahol nem lehet a helytelenül, értelmetlenül, ostobán vagy erkölcstelenül viselkedő embereket intézetbe zárni? Hiszen nem is "büntetésből", hanem éppenhogy szeretetből, jóakaratból és kizárólag a saját érdekükben kellene őket a rácsos házakba csukni! Így mondták régen, és az emberek többsége valószínűleg így is hitte. Pedig az ilyen állítólagos betegekkel valójában pontosan az történt, ami Karinthy Frigyes buta húsvéti nyuszijával, akit a gazdája csupa szeretetből akkor is megsimogatott, ha a nyuszi belepusztul. John Stuart Mill ezt már a múlt század közepén világosan leírta: "Nincs annál rettenetesebb zsarnokság, mint amit a jóság és a

szeretet nevében gyakorolnak - mert az ellen egyáltalán nem lehet védekezni." Talán ezért indítottak ismert pszichiáterek "antipszichiátria" néven ellenkampányokat a zártosztályok, a kényszerkezelések és a betegek kiszolgáltatottsága ellen. Közülük néhányan azonban - mint a már említett Ronald Laing - jóval túlmentek azon, hogy csupán a kényszer és a megalázás ellen tiltakozzanak. Ehelyett azt kezdték hirdetni, hogy az elmebetegek egyáltalán semmilyen értelemben nem is betegek, hanem kizárólag a rideg és szívtelen családjuk, vagy a kíméletlen, anyagelvű, rideg és közönyös társadalom "ártatlan áldozatai". Olykor a szkizofrén betegeket egyenesen többre tartották, mint az egészségeseket; egyedül bennük vélték

felfedezni az igazi, őszinte, mély érzésű és "autentikus" (hiteles) embereket, akik csakis azért viselkednek furcsán, mert így védekeznek a gonosz, lelketlen, sivár és "teljesítményelvű" külvilág ellen (az sohasem derült ki, hogy a teljesítményelvet miért tartották mindenestől gyűlöletes és elítélendő dolognak). Említettük, hogy ezek az ábrándos mozgalmak pár év után ahogy jöttek, úgy lassan el is enyésztek. Kiderült ugyanis, hogy bár a régi beutaltak tényleg nem voltak mindig betegek, de bizony közel sem voltak efféle idealizált angyali lények. Volt köztük sok eléggé kellemetlen ember, akik nem tudták, vagy meg sem próbálták eltartani magukat, ráadásul még tolakodóak, követelőzőek, erőszakosak,

durvák, méltánytalanok is voltak éppen azokkal, akiken élősködtek. Ma is vannak igazából "aszociális" emberek, akik egyszerűen nem veszik tudomásul az emberi együttélés játékszabályait, fütyülnek mások értékeire, érzéseire, nyugalmára, békéjére vagy becsületére. Végül pedig vannak "antiszociális" emberek, akik egyenesen a többiek ellenében élnek: garázdák, élősdiek, akik másokat kihasználnak és becsapnak, nemritkán még kérkednek is kihívó viselkedésükkel és erkölcstelenségükkel, sőt a fosztogatástól vagy az erőszaktól sem riadnak vissza... A polgár teljes joggal védekezni próbál ellenük. A nagy tenger túlsó partján pisztolyt tart a fiókban, vagy kihívja a talpig fekete ágyúba öltözött kétméteres seriffet. Ideát

ehelyett még tegnap is inkább az ősi varázsformulát ajánlgatták nekünk: nevezzük el őket "őrültnek", "elmebetegnek", vagy legalábbis "pszichopatának", azután ne is terheljük velük a rendőrséget, hanem küldjük őket egyenesen az elmeosztályra... Éveken át divat volt "szociális okból" pszichiátriai osztályokra utalni embereket. Mit is jelentett ez? Az ember azt hinné, hogy hontalanok vagy egyedülálló és magatehetetlen öregek beküldését - de ennél jóval többről volt szó. "Szociális esetnek" tekintették a belgyógyászatról, sebészetről, tüdőgyógyászatról, traumatológiáról vagy a legkülönfélébb más kórházi osztályról egyszerűen azon a címen átutalt

betegeket, hogy odaát "már nincs mit tenni" velük. Eszerint régebben elmebetegségnek minősülhetett az a puszta tény is, hogy a beteggel a belgyógyásznak, a sebésznek, a tüdőgyógyásznak vagy az onkológusnak nincs több tennivalója (hiszen ezen a címen küldték őket oda!). Érkeztek hajdan a pszichiátriára eszméletlen betegek, agysérültek, haldoklók, kómában lévők, és más olyan szerencsétlenek, akikben a pszichés működések vagy már teljesen kihunytak, vagy soha ki sem alakultak. Márpedig meghökkentő, némiképp cinikus gondolat a pszichikai működés nélküli embert pszichiátriára küldeni; olyan, mintha az amputált embert a cipészhez, vagy a vakot a látszerészhez irányítanák.

Szociológusok és szociálpszichológusok azt mondták erre, hogy akkoriban az orvos és a család, sőt velük együtt voltaképpen az egész társadalom - és benne az egészségügy - egyfajta körtáncot járt, előkelőbben fogalmazva játszmát ("game"-et) játszott. Egy játszma attól játszma, hogy benne mindenki szerepet kap (még ha e szerepek egyikét-másikát nem is maga a szereplő választja, hanem mások osztják ki rá erőszakkal). Adva voltak a már többször említett senkinek sem kellő, másokra terhet jelentő, ráadásul sokszor furcsa, kellemetlen és idegesítő emberek - és adva voltak a meglévő zárt elmeosztályok. Csak egyetlen dologra volt szükség: egy névre, egy szóra, egy "címkére", ami a kettőt egybekapcsolta.

Anton Pavlovics Csehov hírneves 6-os számú kórtermében ez hangzik el: "Ha már egyszer vannak börtönök és vannak őrültekházák, akkor valakiknek ülni is kell bennük..." Ha belegondolunk, bizonyos értelemben mindenki jól járt: a magáról gondoskodni nem tudó vagy nem akaró végül is melegben volt és enni kapott, a többiek pedig megszabadultak tőle. Teljesült a gondoskodás és a könyörület parancsa, mindenki tiszta lelkiismerettel hazatérhetett. Ezért sem értik sokan, vajon miért akarja mostanában ezt a jól működő rendszert a mai pszichiátria mindenféle agykutatással, műszeres vizsgálatokkal, gyógyszerekkel, nyílt osztályokkal és járóbeteg-rendelésekkel felbolygatni...

Az ember mindig ajtóstul rohan a ló túlsó oldalára (pszichiátriáról lévén szó, a képzavar szándékos). Amikor nyilvánvalóvá lett, hogy időnként tényleg csak azért mondtak valakit elmebetegnek, hogy utána ezen a címen elmeosztályra csukhassák, páran rögtön kijelentették, hogy ez mindig így van, tehát betegségek és beteg emberek egyáltalán nem is léteznek. Ezért aztán "elmebetegség" helyett devianciákról kezdtek beszélni. A deviancia nem orvosi hanem szociológiai fogalom: körülbelül azt jelenti, hogy az ember a viselkedésével megszegi az éppen érvényes társadalmi illemszabályokat, a "normákat". A deviancia nem mondja azt, hogy ez a viselkedés "rossz", hanem csakis azt, hogy a viselkedés eltérő, tehát "más".

Eleinte éppen ezt is szerették benne, mármint hogy ez a deviancia kifejezés semleges, "értékmentes". Csak hát az emberi elmét ennyire azért nem könnyű átprogramozni. Hiába teremtenek a szakemberek új szavakat abban a reményben, hogy ezektől majd megváltoznak az ember eszméi és vélekedései, éppen fordítva történik: az új szavak fogják felvenni a korábbi előítéleteknek és hiedelmeknek megfelelő jelentést. A deviancia ráadásul nem is igazán "értékmentes", hiszen mindig valami olyasmire vonatkozik, amit a társadalom helytelenít és büntet! Abban is mindenki egyetértett, hogy a deviancia legtöbbször "probléma", tehát jó volna a deviánsokat valamilyen módon nemdeviánssá tenni (pontosan ugyanúgy,

ahogy a betegeket egészségessé!) - ott voltunk tehát, ahonnan elindultunk. A szó változott, a tartalom nem, az élet pedig utolérhetetlen paródiákat produkált: megesett, hogy az éjszaka közepén elmeosztályra szállított beteg beutalóján ez a deviancia szó szerepelt - azonnali felvételt indokló sürgősségi diagnózisként"! Más baj is volt persze ezzel a "különben rokonszenves fogalommal. Legfőképpen talán az, hogy nagyvonalúan egy kalap alá vette az útonállót a filozófussal, a forradalmárt az apagyilkossal, a hegedűvirtuózt a hibbant falrondítóval - hiszen ők valamennyien eltérnek a szokásos és hétköznapi emberektől. Deviáns egy robotoló világban a művész, önző társadalomban az önzetlen ember, háborúban a pacifista,

lusták között a koránkelő. Deviáns volt a Harmadik Birodalomban minden német fiú, aki zsidó lányt vett feleségül; és deviáns volt minden lengyel, cseh, magyar vagy román, aki huszonöt évvel ezelőtt nyugati regényeket, vagy éppen Szolzsenyicint merészelt olvasni. Egy ilyen megfoghatatlan és ennyire különböző dolgokat egyszerre jelentő szónak azonban kevés a kézzelfogható haszna. Szép csendben, lassacskán ki is megy a divatból - talán elsősorban és egyszerűen azért, mert a gyakorlatban nem vált be igazán. A modern pszichiátria - mint tudomány szerencsére az egész világon túljutott ezen a múltból örökölt emberraktározó korszakon; legfeljebb a nyomait lehet

még itt-ott felfedezni. Igény ugyan ma is volna rá bőven (főleg a laikus "döntéshozók" részéről), ami jól tükrözi a pszichés zavarokat továbbra is körülvevő makacs tudatlanságot, előítéleteket és zűrzavart - de a hozzáértő orvosok, a képzett pszichiáterek ezt a játszmát ma már sehol sem játsszák szívesen. Kórházban ugyanis csak betegeket lehet gyógyítani, ám rossz modorú vagy rossz természetű, összeférhetetlen és izgága embereket egyáltalán nem. Továbbá gyógyítani főleg azokat kell és azokat lehet, akik a gyógykezelésre maguk jelentkeznek és a kezelést az orvos magyarázata alapján elfogadják - ehhez pedig nincs szükség "zártosztályokra". Az persze ma is megeshet, hogy valaki egy adott pillanatban éppen nem képes az

akaratát nyilvánítani, mégis kezelésre szorul, akárcsak egy balesetet vagy agyvérzést szenvedett, vagy éppen kómában lévő ember - ezek azonban mindig kivételes és átmeneti állapotok (és ilyenek baleseti osztályon, sebészeten is előfordulnak, mégsem lett egyik sem soha "zártosztály"). A pszichiátriai kórház manapság éppúgy a kivizsgálást, a kezelés beállítását és a hatás ellenőrzését szolgálja, mint bármely más betegség esetében. Kórházra rendszerint akkor és csak addig kerül sor, amikor és amíg ezzel a beteg egyetért (egyébként ha manapság egyáltalán szükség van kórházi befekvésre, akkor sem szokott az néhány napnál vagy legfeljebb pár hétnél tovább tartani). Lassan már a különféle hatóságok is kezdik - talán - megérteni,

hogy a különféle emberi problémáknak, a közösségi együttélésnek, az emberi érdekek, küzdelmek és törekvések ezernyi ellentmondásának sokféle jó vagy kevésbé jó megoldása lehet (beleértve azt, amit a modern pszichiátria tud ezen a téren nyújtani) - de a problémás emberek raktárakba gyűjtése biztosan nem tartozik az elfogadható megoldások közé.

A tegnap elmeőrei "A törvényhozás figyelmét felhívom a szenvedőkre, az elhagyottakra és a kitaszítottakra…a tehetetlen és mindenkitől elfelejtett elmeháborodottak ügyét képviselem, a tébolydákban sínylődő foglyokét… az őrökről, a felügyelőkről és a tisztviselőkről megértéssel beszélek, mert hitem szerint csak hozzá nem értésből és tudatlanságból, nem pedig gonosz szándékból cselekszenek kíméletlenül…” Dorothea L. Dix képviselője, 1843)

(Massachusetts

Főleg a szociológusok és a politikusok

kedvelik a kérdőíves felméréseket, hiszen ők voltaképpen ebből élnek: az elsőt a szakmai kíváncsiság, a másodikat a hatalomra jutás vágya készteti a közvélemény kifürkészésére. Időről időre ily módon szokták különböző országokban megkérdezni az emberektől, vajon mit is gondolnak mostanában az elmeosztályokról és az elmebetegekről? Az efféle kérdezősködésből rendszerint az derül ki, hogy a laikusok többsége a pszichiátriai osztályokat lényegében még ma is jól őrzött zárt intézetekként képzeli el, ahová elgondolásaik szerint ma is főleg akaratuk ellenére, tehát kényszerrel, erőszakkal szállítanák be a különféle "bolondokat". Sokan ma is a halántékukra mutogatnak arra a javaslatra, hogy egy "elmebeteg"

emberrel először is minden további nélkül nyíltan és őszintén meg kell beszélni a betegségét, azután pedig szépen el kell neki magyarázni, hogy milyen kezelésre menjen és hogy hová. Merthogy a múltban az volt a magától értetődő és bevett szokás, hogy az elmebetegnek gondolt embert törvényszerűen becsapták: már eleve, rögtön az elején csalással, hazugsággal és titkolózással igyekeztek intézetbe juttatni, meg sem próbálkoztak az ellenkezőjével. Amikor aztán a beteg rájött a csalásra és emiatt esetleg felháborodva tiltakozott, akkor rámutattak: íme a "dühöngő őrült"… A hatvanas évek táján az Atlanti-óceán túlsó partján, az Amerikai Egyesült

Államok ötven államában együttvéve hozzávetőleg úgy 740-780 ezer embert tartottak bezárva különféle elmegyógyintézetekben és kórházi elmeosztályokon, a döntő többségüket (legalább kilencven százalékukat) a beleegyezése nélkül, tehát lényegében erőszakkal. Az "ágykihasználtság", a kórházirányító bürokraták ma is közkedvelt statisztikai mutatószáma akkoriban 90-99% között mozgott (magyarán nemigen volt bennük szabad hely és üres ágy), ám a direktorok legtöbbször még ezt is kevesellték és folyton arról írtak, hogy sokkal több betegnek lenne intézetben a helye. Ezzel szemben manapság ugyanabban az országban már csak harmadannyi, nagyjából 220-240 ezer embert kezelnek

a pszichiátriai osztályokon, a döntő többségüket - jelenleg minden tíz betegből nyolcat-kilencet - a saját kérésére. Az ágyak kihasználtsága a nyolcvanas években (a pénzelosztók minden háborgása és fenyegetőzése ellenére) már legfeljebb csak 55-65%-os volt, ám a mai pszichiáterek szakmai véleménye szerint még így is sok olyan beteg fekszik odaát kórházban, akinek igazából nem is lenne arra szüksége. Vagyis a szaporodó népességű, gyors tempójú, a hagyományos értékrendet alig ismerő, ráadásul igencsak "teljesítményelvű" USA-ban alig húsz év alatt feleslegessé vált az "elmeágyak" jó kétharmada, és az intézetek jelentős részéből szinte teljesen eltűntek az erőszakkal odaszállított és a

beleegyezésük nélkül kezelt betegek. Mi lehet ennek a magyarázata? Eltűnőben volnának az USA-ban a pszichés zavarok? Szó nincs róla. Épp ellenkezőleg: soha még ennyi beteget nem kezeltek - csakhogy manapság már időben és sikeresen kezelik őket. Európa rettentő büszke a több ezer éves múltjára és gazdag történelmére. A büszkeség jogos is, csak hát mint egy gyönyörű domboldali villát beomlott tetővel és utálatos lakókkal, úgy örököltük földrészünk nagyszerű értékeit a butaság évezredes hagyományaival terhesen. Évszázadokon át természetes és mindenki számára magától értetődő dolognak számított, hogy az "őrülteknek", a "bolondoknak", a

"háborodottaknak", a "tébolyultaknak" rács mögött a helyük - nincs tehát mit csodálkozni azon, hogy a közvélemény ezt máig így gondolja. Annál inkább, hiszen ezek az igencsak vulgáris kifejezések nem is olyan nagyon régen még orvosi szakkifejezésnek, sőt orvosi diagnózisnak számítottak! Itt van előttem Magyarország második legnagyobb pszichiátriai intézetének, akkoriban "Császári és Királyi Tébolydájának" 1897. évi forgalmi jelentése. Eszerint az ápoltakat a következő betegségkategóriákba sorolták: "búkór", "dühösség", "heveny butaság", "hiszteroepilepsziás elmezavar", "veleszületett butaság", "tébolyodottság" és "másodlagos elmekór". Ebből egyébként az is kitűnik, hogy a szóban forgó

intézmény a századfordulón élenjárt az akkor legmodernebb irányzatok követésében, ugyanis a felsorolásból kimaradtak a kor szellemében máshol még divatos olyasfajta diagnózisok, mint a "hülyeség", a "rezgkór" vagy éppen a "maszturbációs elmebaj". Az egykori bolondházak nem csak kifelé voltak zártak, hanem belül is szigorúan őrzött börtönökre hasonlítottak. A bennlakókat sok helyütt a szó szoros értelmében vadállatoknak tekintették, és úgy is kezelték: vasrácsok mögött, kőfalakhoz bilincselve, láncokkal, kötelekkel, bőrszíjakkal és más különféle elmés béklyókkal kipányvázva. Az ilyen intézetekben ápoltak igazából még a művelt, iskolázott polgárok szemében

sem számítottak komolyan és igazán embereknek. Történelmi érdekesség, hogy Joseph Ignace Guillotin doktor, a francia forradalom jelképévé vált lenyakazógép feltalálója (a szerkezet az emberbarát doktor nevét finom francia humorral nőnemű alakban - guillotine őrizte meg) az első ilyen kísérleti készüléket a párizsi tébolyda, a Bicętre udvarán állította fel és mindjárt ott próbálta ki - először élő birkákon, majd ha nem is rögtön az élő ápoltakon, de az intézetben meghaltak holttestein. Ugyanez a Bicętre volt az a hely, ahol 1793-ban a forradalom ádáz ébersége elől éppen búvóhelyet kereső Philippe Pinel (1745-1826) a hagyomány szerint a történelemben elsőként leszedette az ápoltakról a bilincseket és a láncon függő

mázsás vasgolyókat. Két évvel később ugyanezt megtette a másik intézetmonstrumban, a Salpętričre-ben is, ahol a nőbetegeket "ápolták". A legendás szabadító aktusokat Müller (1849) és Fleury (1878) ismert romantikus festményei is megörökítették, a szakma történetébe pedig ez az esemény úgy vonult be, mint "a pszichiátria első forradalma". Vannak ugyan, akik szerint nem is Pinel volt az igazi láncleszedő, hanem egy Pussin nevű, ma már ismeretlen szürke kis kórházfelügyelő hivatalnok jó egy évvel korábban; szerintük a Pinel alakját övező és kétségtelenül hatásos legendát csak évekkel később találta ki és indította útjára a tulajdon fia, Scipion Pinel, valamint legismertebb tanítványa, a

szintén világhírű pszichiáter Jean Étienne-Dominique Esquirol (17721840). Bárhogy is volt, ez a lényegen nem változtat: a láncok mindenképpen lomtárba kerültek. Amikor Esquirol mint kezdő pszichiáter a Bicętre orvosa lett, naplójába ezt írta: "Soha még zárak, lakatok, láncok és vasrácsok olyan hihetetlen gazdagságát nem láttam… ". A történet (vagy a legenda) szerint egyébként Pinelt mindenki óva intette a veszélyes és meggondolatlan aktustól: "Vajon te magad épeszű vagy-e, hogy szabadjára akarod engedni ezeket az állatokhoz hasonló lényeket?" figyelmeztette állítólag Couthon, az akkori párizsi közigazgatás illetékes feje. Pinel azonban korántsem volt annyira óvatlan: a láncokat levetette ugyan, de

helyette a Bicętre ügyes kezű kárpitosával, Guilleret mesterrel strapabíró bársonymellényeket ("gilets de velours") készíttetett a betegek számára vagyis divatba hozta a huszadik század közepéig használatos kényszerzubbonyt. Szabadjára engedésről egyébként egy pillanatig sem volt szó! Pinel 1801-ben jelentette meg "Traité médicophilosophique sur 1'aliénation mentale ou la manie" (Orvos-filozófiai értekezés az elme megzavarodásáról avagy a dühöngésről) című fő - és tulajdonképpen az egyetlen - elmekórtani művét, amelyben a leláncolás és a puszta őrzés helyett síkraszállt az akkortájt divatba jövő morális kezelés" mellett. Csakhogy ez a szépen hangzó "

kifejezés sem morális, sem kezelés nem volt a szó igazi értelmében. Az akkori elmeorvosok egészen mást értettek rajta, mint amire a gyanútlan modern olvasó gondolna: "A jól vezetett elmekórház titka az, hogy olyan érvvel kell fellépni, ami feltétlenül meggyőzi a betegeket, hogy minden ellenállás reménytelen. Példák mutatják a félelemkeltő berendezések kedvező hatását, amelyek megtörik az őrültek konokságát és az őket uraló beképzeléseket… ha az Őrült fegyelmezetlenül viselkedik, például ha zajt csap, ha nem táplálkozik, vagy éjjel nem alszik, akkor a felügyelő szigorúan megparancsolja neki, hogy változzék meg, és egyben közli, hogy ha mégis makacskodna, akkor holnap tíz korbácsütést fog kapni… ". Pinel

egyébként éles szemű, alapos és jó megfigyelő volt, korántsem tekintett minden elmebeteget egyformának; éppen ellenkezőleg, fejlett érzéke volt többek között például az etnikai differenciák iránt: "Nyilvánvaló, hogy a néger rabszolga vagy az orosz jobbágy elmebajában is kemény, despotikus kezelésre szorul, míg ezzel szemben az érzékeny franciák (akik az erőszakra felháborodással reagálnak) az elmeorvos részéről is a finomabb, megfelelően adagolt nevelési eszközöket igénylik, legalábbis amíg az értelem szikrája még pislákol bennük." Nos, körülbelül ezt a szemléletet és az ilyen módszereket hívták morális kezelésnek, nem egészen kétszáz éve…

Akkoriban a világ legnagyobb részén, így a szabad és a középkori hagyományoktól mentes Amerikában is hasonlóképpen gondolkodtak. Arrafelé is a "morális kezelés" járta. Philippe Pinel kortársa, az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírója volt Benjamin Rush (17461813), akit odaát mindmáig az amerikai pszichiátria atyjaként" tisztelnek és az ő stilizált arcképe díszíti jelenleg is az amerikai pszichiátriai társaság (az APA) pecsétjét. Rush a kezelés tekintetében majdnem ugyanazokat a nézeteket vallotta, mint Pinel: "Az őrülteket meg kell győzni arról, hogy az orvosok és az ápolók abszolút hatalommal rendelkeznek felettük; ha szembeszegülnek, elzárjuk őket a többiektől, kényszerzubbonyt húzunk rájuk, és bármikor sötét

magánzárkába kerülhetnek… ". Nem lenne viszont helyes megfeledkezni arról, hogy az efféle brutális bánásmódot és a nemritkán velejáró tényleges fizikai kínzásokat, amelyeket jobbára képzetlen, többé-kevésbé szadista őrök és felügyelők hajtottak végre, a kor orvosai a legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint teljesen komolyan gyógyításnak vélték. Még elméleteket is gyártottak hozzá, például hogy "…a terror a lelken keresztül hat a testre és ezért fel is kell használni az elmebaj gyógyításához…" Évszázadokon át eszébe sem jutott senkinek, hogy az elmebetegeket talán kényszer nélkül is lehetne gyógyítani. Az ellenkezőjéről viszont annál többet írtak: a betegek becsapását, a velük szemben

alkalmazott erőszakot és a fizikai kényszereket nagyjából a XX. század közepéig - néhány ritka kivétellel - szinte mindenki elengedhetetlennek, sőt hasznos és üdvös dolognak tartotta. Az 1921-ben alapított APA, napjainkban a tudományos pszichiátria egyik fő letéteményese és élharcosa a világon, még a hatvanas évek elején is úgy foglalt állást, hogy "a személyes korlátozások teljes megszüntetése nem szolgálja az elmebetegek valódi érdekeit". Hasonló véleményeket százszámra lehetné találni a földkerekség szinte minden részéből. Ez azonban nem azt jelenti, mintha a régi elmeorvosok gonoszok, agresszívek vagy - a maguk korában tudatlanok lettek volna! Egyszerűen csak "tudományos ténynek" tekintették azt a hosszú időn át

folyton ismételgetett - de igazából soha nem bizonyított - kijelentést, hogy az elmebetegek "veszélyesek", az elmebajok pedig "gyógyíthatatlanok". Nemcsak laikusok vagy szenzációhajhász publicisták, hanem jeles vezető szakemberek is gyakran tettek még a század negyvenes éveiben is olyasfajta kijelentéseket, mint például hogy: "Aki egyszer megőrült, az onnantól fogva őrült is marad, márpedig amíg az, intézetben kell tartani". A magyar származású amerikai Franz Alexander 1929-ben hasonlóan fogalmazott: "Az elmebeteget… mindaddig bezárva kell tartani, amíg a társadalomra veszélyt jelent. Ha pedig gyógyíthatatlan, akkor életfogytiglan az intézetben kell maradnia."

Az ember rendszerint először cselekszik és csak utólag talál a cselekvéseire "logikus", "racionális" magyarázatot. Csakhogy amint egy ilyenre rálel, tudatában már meg is fordította a dolgot: őszintén azt hiszi és úgy is vél emlékezni, mintha az utólag kiokoskodott magyarázat lett volna a cselekvésének igazi és "ésszerű" indoka. Az európaiak évszázadok óta rács mögé zárták a furcsán viselkedő és haszontalan embereket, azután kitalálták, hogy ezek az emberek "veszélyesek" - de onnantól fogva visszamenőleg elhitették önmagukkal, hogy kezdettől fogva azért zárták be az ilyen embereket, mert igazából "veszélyesek". Csupán csak Pinel, Esquirol, Rush és a többiek korában (nagyjából tehát kétszáz éve)

kezdtek az elmeorvosok először arról beszélni, hogy az elmebetegeket a kezelés érdekében kell bezárni - holott a tébolydák, a rácsok és a cellák valójában már évszázadokkal azelőtt léteztek, mielőtt még bármiféle "kezelésnek" akár csak a puszta gondolata is felmerült volna akárkiben. A "zárt intézeteket" sehol nem az elmeorvosok találták fel mint valami olyasmit, ami szükségesnek vagy hasznosnak bizonyult volna a betegek kezeléséhez - ők csupán megörökölték. A valóságos gyógyítás megszületése óta (tehát nagyjából századunk negyvenes éveitől kezdve) az elmeorvosok éppenséggel arra jöttek rá, hogy a "zárt intézetekre" egyáltalán nincs is szükség. Lassacskán végleg el is tűnnek már, bevonulnak a pszichiátria történeti

múzeumába. A "zártosztályok" megszűnésével mégsem kevesebb, hanem inkább jóval több pszichés beteget gyógyítanak szerte a világon, csak éppen sokkal sikeresebben. A lakatok és a hálók látszólagos szükségességét hajdan egy jellegzetes gondolati körbeforgás, egy circulus vitiosus (ördögi kör) idézte elő. Mivel a hazugsággal vagy erőszakkal odavitt emberek tiltakoztak a zárak ellen, a házigazdák éppen e tiltakozás miatt hitték szükségesnek a zárakat. Mint amikor valakit erőszakkal lefognak, és ha az illető védekezik, felkiáltanak: odanézz, hogy kapálózik! no lám, ugye hogy le kellett fogni… Nyilvánvaló, hogy akikre a megkérdezésük, vagy pláne a

beleegyezésük nélkül rázárták az ajtót (sőt még azt sem mondták meg nekik, hogy egyáltalán hol vannak és miért), azok olykor valóban megszöktek; ebből pedig sokan azt a következtetést vonták le, hogy lám, még erősebb zárakra van szükség. Csak hogy még a legjámborabb kutya is megvadul, ha kurta és szoros láncra kötik, azután pedig magára hagyják: előbb-utóbb minden arra járót tajtékozva megugat, dühödten vicsorog, sőt félelmében akár harapni is fog tuskóeszű gazdája legnagyobb gyönyörűségére, aki mélységes lelki sötétjében még büszkélkedni is fog azzal, hogy "vérszomjas" és "veszélyes" kutyáját csakis láncon lehet tartani. Betegek néha köszönés nélkül eltávoznak - ha tetszik, hát “megszöknek" - a

szülészetről, a sebészetről, vagy éppen a tüdőgyógyászatról is; ez persze a mai pszichiátriai osztályokon is megesik, de sokkal ritkábban, mint az egykori, szigorúan őrzött zárt intézetekből. Voltaképpen maga a kifejezés is árulkodó, hiszen megszökni a rab szökik meg a fogságból. Aki nincs bezárva, az nem is "szökhet meg"… A zártság fenntartása és a gondos őrzés igénye egyébként hihetetlenül mélyen beleivódott az ilyen helyeken dolgozó emberek tudatába, még évek múlva is alig tudtak tőle megszabadulni. Mivel egykor az őrzés volt a legfontosabb kötelességük, igyekeztek az elvárásnak becsülettel megfelelni. Méghozzá őszinte hittel és jóakarattal: mint a gondos szülő, aki reggeltől estig szüntelenül szemmel

tartja és vigyázza felelőtlen magzata minden lépését, vagy mint a kezdő tiszthelyettes, aki legszívesebben éjjelnappal szigorú laktanyai felügyelet alatt tartaná és békeidőben is folyton masíroztatná a most bevonult kiskatonákat. Voltak intézetek, ahol elsősorban és mindenáron "rendnek kellett lenni".… A változások persze nem tegnap kezdődtek, hanem már évtizedekkel ezelőtt. Már az ötvenes-hatvanas évek zárt osztályait is összkomfortosították, az egykor csúnya és penészes falakat kitapétázták vagy kicsempézték, a patkányokat és a svábbogarak nagy részét kiirtották, a padlót szépen felmosták, kellemes világítást és mutatós

üvegfalakat, térelválasztókat szereltek fel. Mennyire irigyeltük egykor az elrettentő példaként mutogatott "Száll a kakukk… "-film steril elmeosztályának ragyogó tisztaságát, tágasságát, kényelmét és fényes eleganciáját! Holott akkoriban még kizárólag csak a külsőségek változtak. A betegek többségét azokban az években továbbra is majdnem mindig hazugsággal, csalással vagy nyers rendőri erőszakkal szállították az elmeosztályokra. A család, a rendőr és az orvos is így tartotta természetesnek; igazából el sem tudták volna másképp képzelni. Minden beutalt beteget automatikusan felvettek, hiszen elmebetegségről akkoriban több hetes, hónapos (éves?) "megfigyelés" nélkül nem volt szokás dönteni. A felvett beteget

- többnyire a kórterem közepén anyaszült meztelenre vetkőztették, elvették mindenét (beleértve a műfogsorát, a szemüvegét, a hallókészülékét, és ha volt, akár a falábát is), azután olcsó és gusztustalan kórházi rabruhába bújtatták. Ápoltaknak akkoriban nem lehetett zárható fiókja vagy pláne saját szekrénye; ellenkezőleg, rendszeresen átkutatták minden holmiját, és tetszés szerint bármit teketória nélkül elvehettek tőle. Elmeosztályon ápolt ember nem tarthatott csak úgy kapcsolatot a külvilággal: érkező vagy elküldendő leveleit felbontották, elolvasták, és csak orvosi "engedéllyel" továbbították; telefonálásról pedig (micsoda gondolat!) általában szó sem lehetett. Az ilyen betegek évtizedeken át

nem ehettek ember módra, hiszen rendes evőeszközt nem kaptak kézbe, jó esetben érdesre feketedett alumíniumkanállal próbálták elreszelni a mócsingos húst. Ne feledjük, hogy akkoriban ezeket az embereket igazából és komolyan "veszélyesnek" tartották, tehát tényleg féltek is tőlük (bár hogy akkor miért tegezték le őket válogatás nélkül, miért bántak velük vásott óvódás gyerekként, vagy miért hazudoztak nekik léptennyomon, azt így utólag is elég nehéz megérteni). Az intézeti betegekkel általában semmit nem közöltek, sőt inkább igyekeztek előlük mindent eltitkolni. Hiába kérdezte meg a szegény páciens akár ezerszer is, hogy miért van a kórházban, hogy meddig lesz ott, hogy mi a baja, vagy hogy mire való az a

félmarék gyógyszer, amit nap mint nap be kell vennie - ezekre hol kitérő és semmitmondó válaszokat kapott, néha szándékosan valótlant, legtöbbször pedig egyáltalán semmilyet. Annak idején mind a hozzátartozók, mint a gyógyítók és a különféle hatóságok is magától értetődőnek tartották, hogy az "elmebetegnek" büntetlenül lehet, szabad, sőt kimondottan helyes és szükséges is hazudni. A hatvanas-hetvenes évektől kezdve vált minden orvosi szakmában kötelezővé a betegek tájékoztatása és felvilágosítása. Kezelést végezni azóta csak a betegek egyetértésével lehetett - kivéve, ha a szóban forgó beteg elmebeteg" volt. Merthogy az elmebetegen továbbra is "

szabad volt bármiféle kezelést végezni a beleegyezése nélkül, mi több: a beteget tájékoztatni sem kellett arról, hogy mit készülünk tenni vele. Az volt a legérdekesebb, hogy a beleegyezés kikérését meg sem kellett kísérelni! A sors különös iróniája, hogy a kényszerkezelések korszaka éppen addig tartott, amíg egyáltalán nem léteztek hatásos gyógymódok; mert amióta vannak, azóta a világ egyre nagyobb részén már a pszichés betegeket is csak a beleegyezésükkel szabad gyógykezelni és ez általában így is van rendjén. Akik a régebbi pszichiátria gyakorlatát főleg a hazugság, a csalás, és a beteggel szembeni kényszer miatt kritizálták, azoknak sok tekintetben igazuk volt, mert a gyógyításhoz ezekre általában nincs

semmi szükség. Mint börtönhöz a kőfal és a szögesdrót, úgy tartoztak hozzá a hajdani zártosztályhoz a különleges segédeszközök. A kilincs nélküli ajtók, a kinyithatatlan ablakok, a vasrácsok mögé rejtett világítótestek, a speciális dugókkal hozzáférhetetlenné tett konnektorok a legenyhébbek közé tartoztak. Az ápoltak nem mehettek egyedül fürdeni, sőt felügyelet nélkül a vécére sem: őr állt mellettük olyankor is. A vízcsapokat az ápolók működtették speciális szerkezetekkel a szomszéd helyiségből, a betegek ezért csakis a kiszabott időben rendszerint hetente egy-két alkalommal tisztálkodhattak, olyankor viszont mindnyájan egyszerre. Főként ebből eredt

a régi zártosztályok valaha jól ismert jellegzetes illata. A kényszerzubbony egyes helyeken még a hetvenes években is használatban volt, sőt néhányan rendkívül humánus eszköznek tekintették, különösen akik azt feltételezték a betegekről, hogy különben ujjal kinyomnák egymás szemét, netán épp a sajátjukat… A hajdani hidegvizes pakolásra ma már csak a legidősebb, nyugdíjas ápolók emlékezhetnek. Hamisítatlan inkvizítoragyak leleménye volt a betegeket csuromvizes lepedők szoros hurkáiba göngyölni, mivelhogy száradáskor ez az ötletes lenvászon szarkofág fojtogató és fájdalmas gubóvá zsugorodott a beteg testén. A legnépszerűbb és legelterjedtebb varázseszköz talán mégis az

egyszemélyes ágyketrec, a "hálós ágy" volt - hiszen ez éjszakai ápolókat helyettesített, gyógyszert spórolt, és látványosságnak sem volt akármi. Sokfelé nagyon szerették, habár volt egy komoly hátránya: az, hogy meglehetősen sokba került. Más helyeken ezért takarékosabb megoldások után néztek. Néhol szokásba jött a betegek le- vagy kikötözése, amit egyszerű sebészeti kötözőpólyával, akár hétköznapi gézzel is meg lehetett csinálni, máskor - nagyon humánusan szivaccsal kibélelt bőrszíjakkal és csatokkal valósítottak meg. Ennél is praktikusabb költségkímélő eszköz volt a beteg csuklójára szerelhető hétköznapi rendőrbilincs, hiszen annak a másik perecét csupán az ágy fejéhez vagy oldalához kellett kattintani, és máris kész

volt a beteg "rögzítése". A káprázatos ötletek versenyében Amerika sem maradt le; odaát egészen a legutóbbi időkig főként a leszíjazás ("restraint") volt az állami elmegyógyintézetek kedvenc munkaeszköze. Ez az ágyakba műszakilag szilárdan beleépített péktenyérnyi széles bőrszíjakból áll, amelyekből egy a gyomortájra, kettőkettő külön a karokra és a lábakra, azután egy utolsó a homlokra kerül. A beteget pillanatok alatt sajtos szendviccsé lehet préselni, amikor ezeket a szíjakat bivalyerővel meghúzzák és összecsatolják rajta. Valaki egyszer biztosan megírja majd az ilyen elmés kényszereszközökkel megölt vagy megcsonkított emberek több száz éves világtörténetét: a zubbonyok és szíjak

alatt megfulladt, a hálós ágyak nyílásaiban nyakuknál fogva fennakadt, vagy a mindenféle pólyák, pántlikák és bilincsek csontig bevágó sebeit életük végéig viselő betegek históriáját. Igazából már a régiek is restellték mindezt, ezért aztán mindig is rettentően haragudtak azokra, akik a témát a nyilvánosság előtt szóba hozták. Pedig a régi időkben nemcsak az eszközök, hanem maguk a kezelések is enyhén szólva - igencsak drasztikusak voltak. A pszichiátria történetében ritkák a Nobel-díjak: sem Kraepelin, sem Freud, sem Delay, sem Deniker nem kapott, ezzel szemben kitüntették vele 1955-ben Egas Monizt, aki az elmebetegek megszelídítésére húsz évvel azelőtt,

1935-ben Lisszabonban kitalálta a "leukotomiát" vagy más néven "prefrontális lobotomiát". Ez a méltán rosszhírű műtét a homloklebenyhez menő idegrostok műtéti átvágásából állt és lényegében az volt a célja, hogy az elmebetegből homloklebeny-szindrómás agykárosodottat csináljon. Ilyen károsodást egyébként agydaganatok vagy súlyos agysérülések szoktak okozni. A homloklebeny-szindrómás ember tompává, közömbössé, érdektelenné és érzéketlenné válik, legfeljebb egy-egy üres mosolyra vagy némi buta viccelődésre telik tőle. Igaz viszont, hogy az ilyenre operált elmebetegek tényleg nem hirdették többé a téveszméiket, megszűntek az indulataik, sőt már hazamenni sem akartak többé… Ennek

ellenére a Nobel-díjjal jutalmazott találmány valahogy mégsem növelte a pszichiátriai kezelések népszerűségét. Hiába adta hírül a korabeli sajtó, hogy pompás új eljárás született az "elmebajok gyógyítására", az emberek valahogy mégsem álltak sorba a kórházkapuban, hogy önként jelentkezzenek a műtétre. Jórészt hasonló hatással volt a laikus közvéleményre - bár ebben az esetben tulajdonképpen tévesen és igazságtalanul - Ugo Cerletti és Luigi Bini 1938-ban bevezetett találmánya, az "elektrosokk" is. Ezt a valójában hatásos és hozzáértő kezekben ártalmatlan(!) eljárást kezdettől fogva két dolog árnyékolta be: ügyetlen és hibás elnevezése (semmi köze a "sokkhoz"!), valamint a hajdan "natúrban" végzett kezelések barbár

látványa. Csak az ötvenes évek végén kezdték ugyanis a beteget a kezeléshez elaltatni(!), és odáig ez a művelet valljuk be - tényleg leginkább egy kivégzéshez hasonlított. Akkoriban a sikoltozó és rúgkapáló beteget fél tucat izmos legény erővel becipelte, rászíjazták egy ágyra, gumidugót préseltek a fogai közé és hangos dulakodás közepette vizes elektródákat nyomtak a fejére. Az áram a beteget fejberúgta; azonnal elvesztette tőle az eszméletét, először elkékült, majd görcsösen rángatózni kezdett, fogai közül véres habot fújt, végül rongybabaként elernyedt és akkor azután hordágyon kivitték, rendszerint az ott várakozó többiek szeme láttára. Nem csoda, hogy a bizarr jelenettől az egykori írók és újságírók rosszul lettek, a filmesek pedig

mindmáig ezzel szeretik riogatni a nézőket. Állítólag maga Cerletti professzor, amikor először nézte végig élőben ezt a mutatványt, azt mormogta maga elé: "Tulajdonképpen most azonnal be kellene tiltani…" A szokások és a hagyományok mindig túl mély gyökereket eresztenek belénk. Amikor az ötvenes évek derekán megjelentek az igazán hatékony pszichiátriai gyógyszerek, egy ideig magától értetődőnek tűnt, hogy ezeket is erőszakkal kell a betegeknek beadni. Éveken át eszébe sem jutott senkinek, hogy fél percre leüljön a beteg ágya mellé és elmagyarázza neki, miért is van szüksége a két fehér és a három kék tablettára, vagy a reggeli és esti

injekciókra. Ehelyett a páciens kezébe nyomtak egy marék különféle "bogyót" és hangosan ráparancsoltak, hogy ezt mind azonnal nyelje le, azután pedig tátsa ki a száját, bizonyítandó hogy mind lement. Hiába is kérdezte meg, hogy mit szedetnek vele és miért, erre általában nem kapott választ (ezt persze sokszor az a nővér se tudta igazán, aki lenyelette a beteggel). Ha pedig ő maga próbálta volna megnézni, vagy legalább megszámolni a kanál tartalmát, akkor türelmetlenül rászóltak, hogy "ne válogasson!". Csoda hát, hogy a régi betegek utálták a gyógyszereket, féltek tőlük, és ha tehették, kiköpték őket? Akinek úgy adtak be injekciót, hogy magyarázat, sőt köszönés helyett körbeállták és jóformán leteperték, vajon

miből érthette volna meg, hogy nem megölni, hanem gyógyítani próbálják? Ki hitte volna akkoriban, hogy röpke két évtized alatt mindez gyökeresen megváltozik és a zártosztályokkal együtt az erőszak, no meg a gyógyszertukmálás is a múlt emléke lesz? Ma már sokkal inkább az ellenkezőjével van gondunk: sok beteg több gyógyszert szeretne kapni, mint amennyire igazából szüksége van… Újra meg újra el kell ismételni: téved, aki a régi idők elmeorvosait vagy elmeápolóit szívtelen vagy kegyetlen embereknek gondolja. Épp ellenkezőleg: a mai szemmel borzasztónak tűnő dolgokat is a legjobb hitük szerint, önzetlenül, humánumból, csakis a betegek vélt javáért gyakorolták - és

ebben éppolyan szilárdan hittek, mint a szőnyegbombázást vagy a gáztámadást vezénylő százados abban, hogy olyankor a hazáját szolgálja. A tiszta lelkiismeret, a szerető gondoskodás és a jóakarat, ha tudatlansággal és buzgósággal párosul, hátborzongató dolgokra képes. "Minden zsarnokság közül a legzsarnokibb az, amelyet abban a hitben gyakorolnak, hogy az az áldozat érdekeit szolgálja… az igazságosság ugyanis ellenőrizhető, de a szeretet ellenőrizhetetlen. Az igazságosság mindkét fél kölcsönös egyetértésén alapul, a szeretet viszont éppenhogy kizárja az ilyenfajta kölcsönösséget és nem tűr semmiféle ellentmondást" - írta John Stuart Mill a múlt század derekén. A régi idők emberei valóban gondoskodásból, jó szándékból,

merő humánumból és törődésből zárták a "bolondokat" tébolydákba, és ugyanezért tartották helyesnek az erőszakkal való "gyógyításukat". Amikor pedig az erőszak nem hozott eredményt, akkor nem azt vonták le tanulságul, hogy másképp kellene próbálkozni, hanem azt, hogy "az elmebetegség gyógyíthatatlan". Ez a tétel egykor tudományos "igazság" volt, méghozzá nagyon kényelmes és megnyugtató "igazság". Hiszen mindenki megtett minden tőle telhetőt pusztán azzal, hogy kórházba küldte a beteget; ennél többet senkitől nem lehetett elvárni. Csakhogy épp emiatt lettek a század elejétől fogva az elmeosztályok többnyire a kórházak szegénynegyedei; mint a "gyógyíthatatlan" betegek részlegei a legelhanyagoltabb épületrészbe kerültek,

majdnem mindenben hiányt szenvedtek, kisszámú és rosszul képzett személyzettel kínlódtak - merthogy a kórház a szűkös anyagiakat nyilvánvalóan a "fontosabb", sikeresebb szakmákhoz irányította át. Gazdasági emberek néha még ma is azt hiszik, hogy az "elmeosztály" pizsamában ténfergő és félmarék olcsó tablettával elintézhető betegekből áll, akiket igazából csak őrizni kell. Minek oda műszer, laboratórium, röntgen, szakképzett személyzet? Miért nem elég a doktor szeme, füle, papírja, ceruzája, no és persze ha van neki, az "empátiája"? Ötven éve ezt még az egész világon így gondolták; ámde azóta az élet megváltozott. Ma az amerikai kórházakban egy betegre legalább egy orvos jut, a pszichiátrián néha még ennél

is több (kivéve persze az állami szegénykórházakat, ahol néha még ma is tíz beteg jut egy pszichiáterre…). A felszerelés, a műszerpark és a szakorvosok képzettsége nemegyszer felülmúlja a többi orvosi szakmáét. A szeretet, a gondoskodás, a törődés és a jóakarat a pszichiátriában is fontos, de önmagában ez csak rácsokat és zártosztályokat tudott teremteni. Gyógyítani mindenütt csak hozzáértéssel és megfelelő eszközökkel lehet. Járjanak tehát szabadon a "közveszélyes őrültek"? Sokan így teszik fel a kérdést, akik beleesnek egy évszázados mítosz csapdájába. A világ maga meglehetősen veszélyes hely, ahol az emberre tényleg sokféle igazi veszély leselkedik - de mi

mégis inkább kitalált veszélyektől: sátáni erőktől, égi lakóktól, "ártalmas" gyógyszerektől és agykormányozó tudósoktól félünk. Igazából veszélyes az utcára kimenni, hiszen elüthetnek, leüthetnek; veszélyes autóba, vonatra, buszra, hajóra szállni, de semmivel sem kevésbé veszélyes otthon maradni, hiszen felrobbanhat a gáz, ránk dőlhet a fal, rablók törhetnek ránk, és így tovább. Veszélyes lehet mindenki, aki az utcán szembejön: hátha gonosz ember, aki rögtön fegyvert ránt, leüt, kirabol, megerőszakol… Veszélyes lehet a metrón mellettünk ülő, hiszen ki tudja, nincs-e valami fertőző betegsége, amit elkaphatunk. Egészen biztosan veszélyes a milliónyi rovar-, gyom-, kukac- és penészölő vegyszer az ételünkben, az

egyre vaduló napsugárzás, a mindenhonnan áradó dohányfüst és az egyre fojtogatóbb kipufogógázok - és mégse tartja senki "közveszélyesnek", nem kívánja senki zárt intézetbe csukni sem a dohányosokat, sem a trabantosokat. A elmebetegek "veszélyessége" a legvalódibb hamis hit, mondhatni egyfajta téveszme. Ha ugyanis egy elmebeteg szájon vág valakit - ami jóval ritkábban fordul elő, mint ahányszor "normális" emberek teszik ugyanezt, akkor sem az elmebeteg, hanem a pofozkodó ember volt a veszélyes. Mint ahogyan, ha egy kreol fiú autót lop, akkor nem a cigány, hanem a tolvaj a bűnös… A "veszedelmes őrült" képét egyébként jelentős részben újságíróknak

köszönhetjük. Az újságíró-iskolában ugyanis azt tanítják, hogy hír az, ami különlegesség. Senkit sem érdekel, ha a verebek lepottyantják a polgármestert, ámde ha a polgármester úr a verebeket… Pszichológiát viszont nem tanítanak abban az iskolában. Ezért aztán az újságírók nem is sejtik, hogy amikor ötször vagy tízszer is megírják ugyanazt a kivételes, szenzációs eseményt (például, hogy a fent említett vicces kedvű polgármester miként bánt el szegény verebekkel), ezzel könnyen egy új "tudományos tételt", eladdig ismeretlen "igazságot", azazhogy inkább egy mítoszt teremtenek - például azt, hogy a polgármesterek veszélyesek a verebekre. Ezek a derék újságírók ugyanis elfelejtik megemlíteni, hogy több százezer másik

polgármester angyali békében él a verebekkel, netán még eteti is őket. "Harmincezer éves repülő csészealj nyomára bukkantak Alaszkában" olvassa az ember a fantasztikus hírt az újságban, magában pedig azt gondolja: "állandóan itt röpködnek" ezek a csészealjak. Minden nap félmilliónál több repülőgép száll fel a világon, hála istennek biztonságban célhoz is érnek, de ez nem érdekel senkit - viszont az évente egynéhány balesetről hírt ad a világ összes televíziója. A néző pedig megcsóválja a fejét, "bizony, bizony, veszélyes dolog is a repülés." A világon ma több tízmillió elmebeteg él; nagyritkán megesik, hogy egyikükmásikuk valóban elkövet valami szörnyűséget. Ezt a szenzációt (ami épp

attól szenzáció, hogy ritka és kivételes!) hónapokon át boncolgatja sajtó, tévé és rádió, az emberek pedig egy-egy ilyen hír után minden sarkon "veszélyes elmebetegeket" látnak… Mi hát az igazság? A chicagói Northwestern Egyetem egyik kutatója, Linda A. Teplin 1985-ben több mint félszáz korábbi tanulmány adatainak járt utána és ezek alapján "kártékony tévedésnek" minősítette az elmebetegek veszélyességéről szóló hiedelmeket. Ő maga is gyűjtött saját adatokat: 2100 rendőri intézkedés dokumentumait nézte át - méghozzá Chicago egyik meglehetősen ricsajos külső kerületében és azt találta, hogy közülük mindössze 85 esetben, tehát négy százalékban(!) volt a

ügy egyik szereplője (egyáltalán nem is mindig a gyanúsítottja, sokszor inkább az áldozata) pszichésen beteg, vagy arra gyanús ember. Miután ilyen egészen tág értelemben véve "pszichikai zavarok" a lakosság közel húsz százalékában fordulnak elő, a szerzőnő következtetése egyértelmű: pszichésen érintett emberek nemhogy gyakrabban, hanem ritkábban kerülnek konfliktusba a törvénnyel, mint az egészségesek. Az a néhány tucat beteg is egészen hétköznapi dolgokat követett el: lopott, garázdálkodott, leköpött vagy sípcsonton rúgott valakit, vétett a közcsend ellen - egyetlen vérfagyasztó gyilkolás, ámokfutás, baltás családirtás vagy más ehhez hasonló "borzalmas" cselekmény sem volt közöttük. Pedig tudnivaló, hogy az amerikai rendőrök

ugyancsak éberen vigyázzák a körzetükben elmebetegnek vélt vagy tudott emberek minden lépését és a legkisebb kanálcsörrenésre azonnal lecsapnak rájuk, mivelhogy őket is így nevelték. Az "ámokfutó tébolyult tömeggyilkos" rémfilmekből és lidérces álmokból megkomponált alak; körülbelül akkora eséllyel találkozunk vele a mindennapi életben, mint Polüphémosszal, az egyszemű óriással a budai rakparton. A tények azonban, ha szemben állnak a hiedelmekkel, nemigen szokták érdekelni az embereket. Amikor a hatvanas években elkezdődött a pszichiátriai intézetek megnyitása és a belső kényszerek megszüntetése, a lakosság

sokfelé tiltakozott. Egyáltalán nem errefelé, hanem elsősorban Angliában, Hollandiában, Németországban, sőt Amerikában is tömegtüntetéseken követelték az elmeosztályok vagy a rehabilitációs intézetek visszazárását. Néhol kifejezetten a rácsok, a drótkerítések, a kutyás őrök és a fegyveres őrtornyok visszaállításához ragaszkodtak, mert már akkor sem a rablóktól vagy a terroristáktól, hanem az utcán sétáló jámbor betegektől féltették saját magukat, gyermekeiket és a kutyáikat. A politika elég nagy bajban volt egy ideig, nem mert nyíltan a tudomány oldalára állni, nehogy elveszítse választói bizalmát. Efféle viták néha még ma is fellángolnak, ám a zubbonyok és a szögesdrótok szerencsére

mégsem kerültek vissza. A világ kezdete óta minden változás így zajlik: nehezen, lassan, és hisztérikus ellenállás közepette. A legnagyobb tekintélyek egykor dühödten és felháborodva tiltakoztak Semmelweis Ignác kézmosása ellen, "szakszerűtlennek" és "tudománytalannak" minősítették (nem is mostak kezet még vagy húsz évig, szülő asszonyok tízezreinek halálát okozva szerte Európában). Sokan tiltakoztak a boszorkányégetések megszüntetése ellen, sőt bizony még az amerikai rabszolgafelszabadítás sem ment valami simán. "A rabszolgaság, amelyet Isten helyesel, Jézus megenged, az apostolok jóváhagytak és minden id6k erényes emberei is elfogadtak, hazánkban sem lehet eltiltandó" - hirdették a múlt század

közepén(!) az USA déli államainak egyes vezetői. Néhány akkori elmeorvos a maga módján rá is tromfolt erre azt állítva, hogy a rabszolgák között jóval ritkább az elmebaj, mint a szabad feketék körében. Azért ritkább, tették hozzá rögtön, mert a rabszolgaságban élő "gyermeteg lelkű" afrikaiakat megóvja tőle "biztonságos helyzetük, az önfenntartás kényszerének hiánya, a szelíd szolgaság fékező hatása, az alkohol távol tartása és a kicsapongások megakadályozása, amelyeknek különben ki lennének téve… "3. Amúgy pedig azt sem árt tudni, hogy az ultramodern USA a rabszolgaságot csupán 1865-ben (két évvel a magyar kiegyezés előtt!) törölte el, alkotmányának 13. "kiigazításában". A zártosztályok történetének kétségkívül

legárnyékosabb fejezete a XX. században sokfelé dívó politikai pszichiátria volt. Miután a régi zártosztályok praktikusan börtönök voltak (hiszen ahol az ajtó zárva, kijönni nem lehet, a bennlakók személyes jogait pedig radikálisan és önkényesen korlátozzák, az bizony bárhogyan is szépítjük börtön), kézenfekvő gondolat volt ezeket börtönalternatívaként használni. Pontosan erre is használták őket előszeretettel a különféle előjelű "totális diktatúrák", némely híresztelésekkel szemben egyáltalán nem csak az egykori keleti blokk országaiban. A példát azért kétségkívül a dicső Szovjetunió adta, ahol az "elmeügy" sok évtizeden át, egészen 1988-ig az egészségügy helyett mindenestől a belügyhöz tartozott.

Túlságosan is csábító volt az ötlet, hogy a rendszer ellenségeit egyszerűen őrültnek lehet nyilvánítani és így végképp meg lehet szabadulni tőlük nem is haboztak vele sokáig. Az ideológia magától kínálkozott: hiszen aki "a világ legfejlettebb társadalmát" , "a nép uralmát" vagy "a dolgozók államát" bírálta, az a rendszer logikája szerint eleve nem is lehetett más, mint elmebeteg. Ugyanúgy persze az is, aki egy ilyen országot megpróbált elhagyni. Bármennyire hihetetlen, ezt a fajta érvelést néha szakmai fórumokon is lehetett hallani, és eközben sem el nem nevették, sem el nem szégyellték magukat. Persze ahol a politikai rendszer bírálata elmebajnak minősült, ott a "pszichiátria" nem is lehetett más, mint

szigorúan őrzött zárt intézményhálózat. Ennyi még nem is volt elég: az így "gondozásba vett betegek" állampolgári jogait azt követően is hosszú évekre, néha életfogytiglan drasztikusan korlátozták, személyi irataikat elvették, nem utazhattak, minden lépésükhöz külön engedély kellett, praktikusan tehát REF alá kerültek és egész hátralévő életükben ("rosszabbodás" címén) bármikor kórházba lehetett őket szállítani. A Pszichiátriai Világszövetség vizsgálóbizottságát 1983-ban éppen ezek miatt nem engedték be az országba, inkább önként kiléptek a szervezetből. A Gorbacsov-féle peresztrojka azután sok egyéb mellett az ottani elmegyógyászatban is csodát művelt: alig egy év alatt közel kétmillió ilyen orosz

"elmebeteg" "meggyógyult" - ami mindmáig világrekord, ezt még senki nem tudta utánuk csinálni. Az efféle elme-Gulágok néhány országban külön intézményhálózatot alkottak, máshol a rendes, polgári pszichiátriai kórházak egy-egy elkülönített (zárt) részét használták erre a célra. A hatvanas évektől kezdve sokáig működött az Amnesty International mellett egy civil nemzetközi szervezet (International Association Against the Political Abuse of Psychiatry néven), amely minden évben kiadott egy listát az ismertté vált politikai pszichiátriai esetekről, méghozzá országok szerinti csoportosításban. Ami azt illeti, nem mindig a Szovjetunió állt a lista élén, időnként dél-európai vagy latin-amerikai

országok is megelőzték. Ami ennél sokkal fontosabb, büszkén elmondhatjuk, hogy Magyarország soha nem szerepelt a dobogó első húsz helyének egyikén sem. Mi ügyesek voltunk… Nagyjából százötven éve létezik a világon az a szokás, hogy ha egy rablógyilkost vagy egy zsebtolvajt elmebetegnek találnak, akkor "beszámíthatatlanság" címén nem zárják börtönbe - de mivel szabadon azért mégsem engedhetik, ezért hát lényegében (bár a jog másképp nevezi) elmegyógyintézetre ítélik az illetőt. Ez a gyakorlat magától értetődően szintén azzal függött össze, hogy eredetileg az elmegyógyintézetek szigorúan zárt börtönök voltak. Orvoslás és jog

kapcsolata kényes és bonyolult kérdés, nagyon sok homlokegyenest ellenkező véleményt lehet róla hallani, de egy egészen biztos: a két dolog összekeverése csak a zűrzavart növeli. Bűnözés és elmebetegség alapvetően eltérő kategóriák: az előbbi az ember viselkedéséről, az utóbbi az állapotáról szól. Egy elmebeteg hiheti azt, hogy ő Bonaparte Napóleon, és ha ezek után hadat üzen Angliának, akkor talán tényleg nem kell hadbíróság elé állítani. Ám ha ugyanez a beteg biciklit lop vagy csekket hamisít, vajon ezek alól is indokolt automatikusan felmenteni arra hivatkozva, hogy Napóleonnak képzeli magát? Thomas Szasz például egyenesen bűntársnak, bűnsegédnek nevezte azt a pszichiátert aki a beszámíthatatlanságra

hivatkozva segédkezik egy bűnöző felmentésében… Sokan, főleg a jogászok hajlamosak azt hinni, hogy aki elmebeteg, az "kizárólag a betegsége miatt" követhet el bűnt és ezért soha nem lehet felelős érte. Csakhogy mindmáig semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy mondjuk a depresszió, a pánikbetegség, vagy akár a szkizofrénia kocsilopásra, útonállásra vagy adócsalásra késztetne olyan embereket, akik ezt különben nem tennék. Mindez csupán feltételezés, talán csak merő hiedelem. Ennek ellenére a jogászok szeretik ezt a megoldást, talán mert egyszerre tűnik a szemükben "igazságosnak" és "humánusnak": a bűnöző annak rendje és módja szerint lakat alá kerül, de mégsem "büntetik", hanem "gyógyítják". Igazából viszont

ezzel a megoldással a legtöbbször senki nem elégedett. A mai pszichiátriai kórház ugyanis már nem "zártosztály", a beteg tehát ha úgy gondolja, akár a saját elhatározásából is eljöhet onnan. Az orvos nem börtönőr, és erre nem is lehet kötelezni. Ugyanakkor egy esetleges áldozat családja vagy rokonsága ezen mélységesen felháborodik, és amikor hiába követeli apja vagy felesége gyilkosának "életfogytiglani tébolydában tartását", akkor esetleg vérbosszút esküszik és elindul puskát vásárolni. Ami azt illeti, őt is meg lehet persze érteni… Egyáltalán, hogy volt szabad a zártosztályt, ezt az évszázadokon át "jól működő", olcsó, ezernyi problémára megoldást" nyújtó áldásos intézményt

csak úgy egyszerűen sutba dobni? Hiszen a politikusok és a gazdasági emberek egyaránt háborognak, amióta ez a korábban igen szerény szakma - a pszichiátria - valóban követelőző lett: tiszta és világos épületeket, egyre több drága gyógyszert és műszert igényel, egyre több szakembert akar foglalkoztatni, egyre több pénzt költ oktatásra és szakképzésre ("Minek?" kérdezik néha még ma is - "hiszen a bolondokra csak vigyázni kell, hogy ki ne szökjenek!"). A válasz egyszerű: elég a számokra ránézni. Fejlett országok manapság a teljes egészségügyi költségvetésük jó egyötödét költik a pszichiátriára, hiszen az összes beteg közel egynegyede pszichés beteg! Többségük persze nem "elmebeteg" a szó

ősi értelmében, hanem depressziós, szorongó, pánikos, kényszeres, pszichés eredetű testi panaszoktól, fájdalmaktól szenved, alvászavara, evészavara stb. van de az elmúlt harminc évben már az "igazi" elmebetegeket sem őrzik, hanem meggyógyítják őket. Ehhez kell a műszer, a gyógyszer, a szakember és a sok-sok pénz. A legsúlyosabb betegek száma máris csökkenőben van, az igazi javulás viszont csak akkor látszik majd, ha a rászoruló betegek többsége el is megy a pszichiáterhez. Eltűnt vajon azonnal a tbc, amikor a betegeknek még csak a tizedét, a huszadát kezelték? Dehogy tűnt el. Mi történt volna, ha akkor, rögtön az elején leállítják a tüdőgyógyászat fejlesztését arra hivatkozva, hogy "nem látszik semmiféle javulás a lakosság

tüdőbeteg-statisztikáin?" A zártosztályok idején halvány fogalmunk sem volt arról, valójában hány pszichés beteg van egy-egy országban? Hiszen akkortájt önként senki nem ment pszichiáterhez. Bizony jól is tette, hiszen azokban az időkben bármely pillanatban, akár a megkérdezése vagy a beleegyezése nélkül is - esetleg egy "kegyes" csalással, a "saját érdekében" - a zártosztályon, a tébolydában találhatta volna magát. Amióta ez a veszély lényegében elhárult és a betegek eljönnek hozzánk - még mindig csak a rászorulók töredéke kiderült, hogy sokkal többen vannak, mint valaha képzeltük. Érdekes módon a régi fajta "elmebajok" száma határozottan csökken, valószínűleg ugyanazért, amiért

a régi fajta nagy tüdőgyulladások, vérmérgezések és hasonlók is ritkábbá váltak: azért, mert már mindkettőre van hatékony kezelés. Tény, hogy mint minden a világon, a korszerű kezelések és a modern gyógyszerek drágák. Nagy tévedés volna viszont azt képzelni, hogy a kezeletlen betegség "ingyen" volna! Elég pontosan tudjuk, mert a világban már sokfelé kiszámolták, hogy például a depressziók vagy a szorongásos betegségek nemkezelése nagyjából háromszor annyiba kerül(!), mint a legdrágább gyógyszerek és a pszichoterápiák. Hogy lehet ez? Úgy, hogy a beteg ember sokáig nem tud dolgozni, nem képes produkálni, pénzt keresni, sőt még a szükségleteiről is

másoknak kell gondoskodni; segélyekre, táppénzre, rokkantnyugdíjra szorul, ezzel szemben adót nem fizet; korlátozott (tehát drágább) életet kénytelen élni, mások segítségét (tehát idejét, pénzét) kénytelen igénybe venni. Ha pedig kezelés híján - akármilyen szegényes! kórházba fektetik, ott naponta többet kell rá költeni, mint amibe egy-két havi korszerű gyógykezelés kerül. Végül, ha meggyógyítás helyett mondjuk fiatalon élete végéig szociális otthonba dugják, az kerül a legtöbb pénzbe mindenkinek… Lényegében ezért vált a mai korszerű pszichiátria egyre inkább felnőtt, egyetértő és önkéntes betegek gyógyításává. Manapság az emberek már mindinkább maguk keresik meg a

pszichiátert betegségük korai stádiumában - és főképp ezért is gyógyulnak hamarabb. Néha persze ma is találkozunk különösen súlyos állapotokkal (mint ahogy ma is létezik átfúródott gyomorfekély, elhanyagolt tüdőgyulladás vagy előrehaladott cukorbetegség is), és olyankor ma is szükségessé válhat egy-egy beteg átmeneti kezelése akár a beleegyezése nélkül is - de ez egyre ritkább. Annak idején az amerikai Duke Egyetem előkelő pszichiátriai klinikáján szintén minden beteg aláírt egy nyilatkozatot, amelyben tudomásul vette, hogy "szükség esetén, saját maga vagy más beteg érdekében az ajtó ideiglenesen bezárható" - ez ottlétem alatt talán kétszer történt meg, mindkét alkalommal egy-egy félórára. A

hagyományos totális zártosztályra, annak régimódi, megalázó, és voltaképp teljesen logikátlan belső korlátozásaira azonban még ilyen esetekben és átmenetileg sincs igazából szükség. Az emberek, de különösen a hivatalok és a hatóságok ezt még ma is csak nagyon nehezen értik meg. Még jó ideig vissza-visszajár majd az a fajta ceterum censeo, miszerint bizonyos embereket a türelmes meggyőzés, másokat a puszta megetetés és a tisztába tétel meggyógyít, megint másokat pedig éppenséggel börtön helyett ilyesfajta "zárt elmeintézetekbe" kellene csukni. Ám aki ezt hallja, ne higgye el…

Elme, agy, lélek és tudat "A tyúk eredetileg a tojás találmánya; arra szolgál, hogy minél több tojás legyen." Samuel Butler (1835-1902) A gondolkodás eddigi története arról tanúskodik, hogy az embereket mindig sokkal jobban izgatták a kitalált problémák, mint a valóságosak. Ez alól az újkori természettudomány sem kivétel: miközben bámulatra méltó dolgokat alkot, évszázadok óta kitartóan lovagol egy nem kevésbé mondvacsinált vesszőparipán, a nature versus nurture

kérdésén. Vajon az alma a napsütéstől pirosodik-e meg, vagy eleve pirosnak rendeltetett? A jegesmedve bundáját vajon a rideg sarki zimankó növeli-e prémesen vastagra, vagy éppen azért él szegény maci az eszkimók között, mert természettől meleg a bundája? Vajon azért vannak-e a háborúk, mert megtanultunk félni egymástól, vagy azért méregetjük gyanakodva a másikat, mert eleve hajlamosak vagyunk gyilkolni? Lényegében ebből áll az a folyton visszatérő délibábos álrejtvény, amelynek képzelt megoldására kétszáz éve egész sor kiváló koponya pazarolta hiába a drága idejét és az értékes szürkeállományát. Mindenáron azt szerették volna kitalálni, hogy az emberi viselkedést vajon a biológiai adottságok

(tehát a "természet" = nature) határozzáke meg, avagy a környezet és a nevelés (a testi és a szellemi "táplálék" = nurture)? Márpedig ha komoly tudósok így teszik fel a kérdést, akkor hogyne gondolkodnának így a laikusok, az írók, az újságírók és a tudományos ismeretterjesztők. A legtöbb mai ember szemében valami vagy veleszületett, vagy szerzett; a fejfájás, a viszketés és a rossz közérzet vagy testi, vagy lelki eredetű; és a minket körülvevő egész világ is vagy anyagi, vagy szellemi természetű. Csakhogy a külső világ ezeket az ember alkotta "vagy-vagy" kategóriákat nem ismeri: ott egyszerűen csak megtörténnek a dolgok. Anyag és szellem, természet és környezet, test és lélek - ezek nem

valóságos, megfogható tárgyak, nem fizikai jelenségek, hanem csupán nevek. Az emberi agy mindent, amire egyáltalán gondolni képes, elnevez. Korántsem csupán azt, amit ténylegesen lát és hall hanem azt is, amit ezekhez hozzáképzel. Ráadásul a tényleg látott és a csak elképzelt dolgokat nem tudja egymástól igazán megkülönböztetni, így a kitalált neveket is önálló életre kelti. Ezért élünk a legtöbben abban a hamis hiszemben, hogy minden szó, minden név feltétlenül valami "igazából létező" dolgot jelent. A görcsös migrénes fejfájást nevezhetjük testi eredetűnek, hiszen kémiai anyagok ingerlik az idegvégződéseinket - de bátran nevezhetjük lelki eredetűek is, hiszen sokszor egy pszichés stressz indítja el azoknak a kémiai anyagoknak a

felszabadulását. "Testi" és "lelki" azonban nem különböző dolgok, hanem csak különböző nevek, a mi gondolkodásunk termékei, “odakinn" kizárólag maga a csupasz fájdalom létezik. Régóta tudják ezt az elmélkedő emberek, sőt a már említett angol Bertrand Russell, George Edward Moore, vagy az osztrák Ludwig Wittgenstein a századforduló táján a nevek, a szavak, illetve a nyelv világából fel is építettek egy színes és izgalmas, az elmúlt pár évtizedben sokfelé nagyon divatos bölcseleti rendszert. A történetnek ugyanis ezzel még koránt sincs vége. Miután elneveztük a dolgokat, a magunk gyártotta nevek használat közben, akár a

mosogatószivacs, egyre újabb és újabb (sokszor csak "rejtett", ki sem mondott) jelentéseket szívnak magukba - miközben az agyunk továbbra sem tudja, láthatólag nem is akarja megkülönböztetni a dolgokba csak beleképzelt jelentéseket a valódi észlelésektől. Bent az agyunkban tehát a kitalált nevekhez kitalált jelentések kapcsolódnak, mi viszont erről mit sem tudva továbbra is abban a hiszemben dobálózunk velük, mintha a valóságos külső világról beszélnénk. Így kötődik sokak tudatában a "biológiai" szóhoz az a képzelt jelentés, hogy "öröklött, végérvényes, megváltoztathatatlan, nem tanulható, nem nevelhető, rajtunk kívül álló, tudatosan nem befolyásolható, gyógyíthatatlan, legyőzhetetlen". Ezzel szemben a lelki"

szónak egyesek olyasféle jelentéseket tulajdonítanak, mint hogy "szabad, korlátlan, nyitott, megváltoztatható, szándékosan irányítható, fejleszthető, nevelhető, átalakítható, gyógyítható" és így tovább. Ettől lesz az így vélekedő ember számára nagyon is fontossá az az álkérdés, hogy a betegsége vajon "testi" vagy "lelki" eredetű-e: mert a kétféle szóhoz, a kétféle névhez a tudatában (de csakis ott!) két gyökeresen különböző jelentés tartozik. Pontosan ugyanilyen önkényes eszmetársítások révén hiszik sokan magától értetődő igazságnak az olyasféle lapos közhelyeket, mint hogy a lélek "magasabb rendű", a test viszont "alacsonyabb rendű"; hogy ami szellemi, az "emberi", ezzel szemben ami biológiai, az "állati"; hogy a szellem

finom és emelkedett, ám a biológia durva és primitív dolog. Az így gondolkodó ember számára szellem és lélek a "teremtés szabadságát", agysejt és molekula viszont az "állati lét rabságát" jelképezi. Hiába, ez a mi sejtekből és molekulákból felépülő agyunk mindent, amit észlel, jelentésekkel és értékekkel ruház fel, nincsenek számára semleges, közömbös, érdektelen tárgyak. Humoros dolgok is következnek ebből: például hogy a “szellem felsőbbrendűségében" hívő ember a tulajdon agyát amivel a szellem felsőbbrendűségében hisz szintén primitív, "alsóbb rendű" szerkezetnek véli. Ezért igyekszik hát mindenáron agy és lélek közé szavakból és jelentésekből álló áthághatatlan falat emelni…

Sikerülni is fog neki. Mi emberek ugyanis mindig rálelünk arra, amit nagyon keresünk: jóslataink majdnem mindig beválnak, elméleteink törvényszerűen helyesnek bizonyulnak, sőt még a megérzéseink is legtöbbször beigazolódnak. Talán éppen ez a dolgok rendje - legalábbis az amerikai Thomas Kuhn szerint, aki 1970-ben írt egy könyvet The Structure of Scientific Revolutions (A tudományos forradalmak struktúrája) címmel, és annak idején alaposan fel is bolygatta vele a tudományos emberek kiegyensúlyozott jó kedélyét. Kuhn ebben a könyvben ugyanis azt fejtegeti, hogy a külső világot mindnyájan csakis az előre meglévő elképzeléseink (hiedelmeink) szempontjából tudjuk megfigyelni, a

megfigyeléseket pedig szintén csakis az ilyen előzetes elképzeléseink (hiedelmeink) szerint tudjuk értelmezni vagyis a megfigyelések mindig igazolni fogják a megfigyelő előzetes elméletét vagy feltevéseit. Aki az ufonautákban hisz, az már eleve azzal a biztos tudattal fog neki az ősi írásjelek, a falfestmények, a népmesék és legendák tanulmányozásának, hogy abban ott kell lenni az ufonauták hagyatékának - és ezért addig keres, amíg nem talál valamit, ami így is értelmezhető. Aki minden elmebeteget zavaros szemű, üvöltő és hadonászó "őrültnek" képzel, az a békésen szundikáló, zenét hallgató vagy olvasgató szkizofrén embereket egyszerűen nem veszi észre. Ám ha végre hosszas fáradozással sikerül az egyiküket

kihoznia a sodrából, akkor diadallal rámutat: íme, igazam volt… Érdemes erre a dologra komolyan odafigyelni. Az ember valóban mindenről megpróbál kialakítani magának egy előzetes elképzelést, egy véleményt, egy hiedelmet; arról különösen, amivel még sohasem találkozott. Tapasztalatok híján mindnyájan efféle előzetes elképzelések alapján választunk például élettársat, hivatást, politikai pártot vagy új autómárkát. Csakhogy önmagunkban ezeket a puszta hiedelmeket egyáltalán nem fantáziának, hanem "megalapozott, biztos tudásnak" szoktuk vélni! Kuhn az emberek (köztük a tudományos kutatók) ilyen előzetes hiedelmeit, feltevéseit, elméleteit szép görög szóval

paradigmának nevezte. A paradigma tehát az az előre igaznak vélt feltételezés, az a hit, amelyet az ember a valóságos világban körülnézve mindenáron igazolni szeretne. Akik az emberek minden érzését és gondolatát egy halhatatlan lélek megnyilvánulásának tartják, azokról azt mondhatjuk, hogy gondolkodásukban egy "lélek-paradigmát" követnek; akik viszont ugyanebben az agy biológiai működését látják, azok pedig egyfajta "agy-paradigma" elkötelezettjei. Mármost, ha ezek az emberek tisztességesek és jó megfigyelők, akkor mind a ketten pontosan ugyanazt a világot látják - és mégis egészen más szavakkal fogják megmagyarázni azt, amit látnak. Márpedig nyilván nem a világ kettőződött meg, hanem csakis az

emberek gondolkodásmódja különbözik. Az igazsághoz tartozik, hogy Kuhn ezt másképp értelmezte: szerinte mindez azt bizonyítaná, hogy semmit nem lehet igazán és tárgyilagosan megfigyelni. Szerinte minden külvilági észlelés az észlelő "elméleteitől függ", azaz mindenki csakis azt fedezheti fel a világban, amit már eleve vár tőle. Van ebben is némi igazság, hiszen minél többször találkozunk egy ellenszenves emberrel., rendszerint annál több ellenszenves vonást fedezünk fel benne. De mindig azért nincs ez így. Ha kinézek az ablakon és azt látom, hogy odakinn esik az eső, hol van ebben a megállapításban az "előzetes elmélet"? Ha megfigyelem, hogy a kettes villamos egész álló nap fel-alá jár a pesti Duna-

parton, mi ebben a megfigyelésben az előfeltevés"? Semmi. Thomas Kuhn itt a saját paradigmája csapdájába esett: az volt az előfeltevése, hogy semmit nem lehet előfeltevés nélkül észlelni… Test és lélek különállása a legvalódibb Kuhn-féle paradigma: egy sok évezrede létező és sokak által elfogadott feltevés, egy közös hiedelem. Olyan mélyen benne él a kultúránkban és a mindennapi életünkben, hogy már észre sem vesszük; ebben nőttünk fel, így gondolkodunk és manapság is ezen a nyelven beszélünk egymással. Sok iskolázott ember nyilvánosan mást mond ugyan, de "a lelke mélyén" ma is úgy képzeli, hogy az ember mégiscsak két teljesen különálló részből: egy "romlandó" testből és egy

anyagtalan" lélekből (vagy szellemből) van összetéve. Ez tehát az ő paradigmája. Egyes vélemények szerint a régi bölcsek hajdan jelképes értelemben beszéltek külön "testről" és külön "lélekről" (hisz jelképesen nagyon is világos, mit kell rajtuk érteni!), csak hát a mi buta utókorunk ezt félreértette és szó szerint vette az eredetileg átvitt értelmű szavakat. Nem is olyan nagyon lehetetlen ez. Hiszen a jól ismert hagyomány szerint az Úr teremtett mindent: a földet, az eget, a vizeket, a köveket, a fákat, az állatokat, végül pedig Ádámot - talán nem is lehetne ennél költőibben, ugyanakkor ennél világosabban kifejezni azt, hogy az egész világmindenség (= a teremtett dolgok összessége) egyetlen egységes rendszert alkot! Méghozzá egy olyan

rendszert, amelynek az egyes részei különböző módon működnek. Az élő sejtek sok olyasmit tudnak, amit az élettelen kövek vagy a kristályok nem: növekszenek, táplálkoznak, szaporodnak - de ettől még ugyanannak a világmindenségnek a részei, nem pedig ködös és misztikus kristályfeletti" jelenségek. A soksejtű élőlények még ennél is meglepőbb dolgokra képesek: futnak, úsznak, repülnek, bámészkodnak, szimatolnak, ölnek és szeretkeznek mégsem tartjuk őket kísérteties "sejtfeletti" lényeknek. A fejlett idegrendszerrel rendelkező élőlények (egyáltalán nem kizárólag az emberek) képesek arra, hogy saját magukban felépítsék a külvilág egyfajta képét: lényegében ezt nevezzük tudatnak. A

tudat a régebbi hiedelmekkel szemben korántsem a külvilág szimpla "tükörképe", hanem az agy belső "programjainak" és a kívülről jövő megszűrt, kiválogatott és átalakított észleléseknek egyfajta komplikált keveréke. Egyszerre származik magából a működő agyból és a kívülről jövő hatásokból; nem a külvilág hozza létre, de a külvilág szüntelenül alakítja - éppen ezért nem létezik sem az agytól, sem a külvilágtól "független" tudat. Valóban különleges jelenség! De nem egy misztikus "agyfeletti" lidérc, hanem a természet egységes csodájának a megnyilvánulása. Az emberi agy - volt már szó róla minden észlelt dolgot ösztönösen

megszemélyesít; ez alól a lelki élet jelenségei, az érzések, a gondolatok, az indulatok sem lehetnek kivételek. A régiek az ember tudatát, sőt az összes érzését vagy gondolatát is benne lakozó önálló lényeknek, huncut kis szellemeknek, démonoknak tulajdonították. Jellemző módon fel sem tételezték saját magukról, hogy efféle külső segítség nélkül, saját maguktól is képesek lehetnek érezni vagy gondolkodni… Egyes kultúrákban ma is konkrét, fizikai értelemben hisznek abban, hogy az embert "megszállhatja a gonosz lélek". Rögtön erre gondolnak, amikor valakinek a viselkedése hirtelen és váratlanul megváltozik, például, ha egy addig életvidám fiatalasszony pár nap alatt szótlanná és búskomorrá válik, vagy

ha egy odáig szerény és szemérmes ifjú egyszerre csak féktelenül és gátlástalanul kezd viselkedni. Szeretünk azzal kérkedni, hogy bennünk, művelt európai emberben nyoma sincs már efféle babonás hiedelmeknek - de ez mélységes tévedés. Vajon mit is ért ez a mai, modern és természettudományosan képzett átlagember például akarat alatt? Legtöbbször valami olyasmit, ami mintha az ember többi részén kívül, és azok felett állna. Valami olyasmit, amit függetlennek képzelnek az ember fáradtságától, fájdalmától, félelmétől, szorongásától vagy depressziójától. Másképp ugyanis nem próbálnák folyton arra buzdítani a szenvedő, szorongó, aggódó vagy depressziós embert, hogy "szedje össze magát", és "akarjon

meggyógyulni"! Mit is szedjen össze ilyenkor a beteg? Honnan vegye a gyógyuláshoz állítólag szükséges akarást? Ha jól belegondolunk, ezek a sablonos jó tanácsok mintha csak egy bennünk lakozó, de mégis különálló élőlényhez, egy odaképzelt akaratdémonhoz szólnának, "aki" a fájdalmainktól, szenvedéseinktől vagy az életuntságunktól függetlenül ilyenkor is "szabadon" azt tehetné, ami csak jólesik neki. Ez az elképzelés egyébként nem is csupán egyszerűen ősi és babonás hiedelem, hanem a múlt században egy ideig halálosan komoly filozófiai tétellé lépett elő. Különböző formákban és hangsúlyokkal ugyan, de pontosan egy ilyenfajta akarat-démon" működésében látta az emberi létezés igazi lényegét

például Arthur Schopenhauer (17881860) vagy Friedrich Wilhelm Nietzsche (1844-1900); lehet különös véletlen csupán, de mind a ketten maguk is elég komoly pszichikai zavarokkal küszködtek. A valóságban ez a szünet nélkül emlegetett "akarat" is csak egy szó, egy név, ami az ember gondolatán kívül nem létezik - de persze készséggel hagyja magát megszemélyesíteni. Lélek, tudat, szellem - a mi gondolkodásunk termékei. A lélektan (a pszichológia) csak a közelmúltban vált megfigyelő és kísérletező tudománnyá, odáig a bölcselkedés (a filozófia) része volt és ennek megfelelően a múlt század közepéig a lelki jelenségeket kizárólag a "tudat" megnyilvánulásának tartotta.

Csakhogy a tudat maga sem más, mint egy név - méghozzá olyan, amit tudományos értelemben egyáltalán nem is lehet megfigyelni. Senki nem észlelheti ugyanis közvetlenül a másik ember tudatát. Ha jól belegondolunk, még az is csupán merő feltételezés, hogy a másik embernek egyáltalán van - a miénkhez hasonló - tudata! Amit ténylegesen látunk és hallunk, az a másik ember viselkedése, beszéde, mozgása, arckifejezése; a többit ehhez csak hozzágondoljuk. Szigorúan véve még a saját tudatunkat se érzékeljük "közvetlenül", hanem azt is csak az agyunkon keresztül, akárcsak a külső világot. Ezért volt teljesen hiábavaló a régiek igyekezete, hogy a lelki jelenségeket önmagukba tekintés ("introspekció") útján ismerjék meg.

Sigmund Freud legfontosabb felismerése talán éppen az volt, amikor rájött, hogy az ember lelki életének legnagyobb része, tehát mindaz, ami az érzéseinket, indulatainkat és a cselekvéseinket meghatározza, egyáltalán nem tudatos. A mai pszichológusok ezért is szeretnek jobban tudat vagy lélek helyett inkább viselkedésről beszélni. Igazuk is van: a tudomány megfigyelésekkel és tényekkel dolgozik, márpedig megfigyelni csak a viselkedést lehet, magát azt a bizonyos tudatot nem. A tudat (és minden, ami hozzá tartozik: az élmény, a hangulat, a lelkiállapot és a többi) lényegénél fogva szubjektív, kívülről sehogyan sem észlelhető. Éppen ezért nem létezik a szó szoros értelmében vett "empátia" sem, hiszen valójában soha nem érezhetjük,

legfeljebb elképzelhetjük azt, amit a másik érez. Amit a gyakorlatban empátiának neveznek, az igazából egy beszélgetési technika, ahol a szakember a páciens visszajelzéseit figyelve igyekszik mindig azt mondani, amit a beteg hallani szeretne. Ősidők óta köztudott, hogy a másik ember viselkedését befolyásolni lehet szavakkal, gesztusokkal, a tulajdon viselkedésünkkel, neveléssel, példákkal, jutalommal és büntetéssel - de befolyásolni lehet kémiai anyagokkal: egy pohár borral, egy jó forró kávéval, sőt akár egy kiadós vacsorával is. Sokan még ma is azt gondolják, hogy ezek gyökeresen különböző dolgok. Azt hiszik, hogy a pszichikai eszközök (mint

a gorombaság, a fenyegetés, vagy éppen a kedves simogatás) valahogyan "közvetlenül" a tudatra vagy a lélekre hatnak, ezzel szemben a serkentő vagy a nyugtató hatású kémiai anyagok "pusztán" az agyra. Ezért is szokták a pedagógusok, a közéleti emberek és a mindent jobban tudó politikusok általában lelkesen helyeselni a pszichés befolyásolás és a nevelés akármilyen kőkemény, nemritkán csalárd vagy drasztikus eszközeit is, miközben rendszerint hisztérikusan elítélik és a legszívesebben betiltanák a szorongás és a rossz közérzet bármiféle kémiai enyhítését. Pedig mélységesen tévednek: ugyanis mind a két esetben ugyanaz történik. A

lélekre kizárólag az agyon át lehet hatni. Szavak, példák, ígéretek, fenyegetések, ámítások, csábítások és ijesztgetések, jutalmak és büntetések, tüzes beszédek, közös éneklések és ütemes vastapsok is mind-mind - a szemen, a fülön, a bőrön keresztül ugyanúgy az emberek agysejtjeire hatnak, mint a majálison hordószám kimért sör, vagy a délutáni talpraállást segítő feketekávé. Mindkét esetben "csak" az agy idegsejtjei jönnek ingerületbe, odabenn kémiai üzenethordozó molekulák szabadulnak fel, különféle hormonok árasztják el az agyat - és mindkét esetben ezek idézik elő (ha egyáltalán előidézik) a viselkedés kívánatos megváltozását. A lélektani hatások végrehajtói mindig az agy biológiai, kémiai berendezései: pontosan

ugyanazok az idegsejtek, hírmolekulák, hormonok és a többi hasonló anyag, mint amelyek evés után a jóllakottságot, ivás után a mámort előidézik. Amikor a másik emberhez beszélünk, amikor szidjuk vagy dicsérjük, amikor vitázunk vele, ha pofon vágjuk, vagy amikor éppen szeretkezünk vele, akkor bármilyen prózaian is hangzik - éppúgy az agysejtjein keresztül lépünk vele kapcsolatba, mint ahogy az agysejtjein át andalítja el őt a francia konyak, vidámítja fel a szilveszteri pezsgő, vagy enyhíti görcsös és bénító félelmeit egykét szorongásoldó tabletta. A szavakkal kiváltott hatásokat a mindennapi életben lelkinek, a tablettával kiváltott hatásokat kémiainak szokás nevezni - de odabenn az agyban ez a kettő ugyanaz. Annyira ugyanaz, hogy az

idegsejtek belsejében már semmi módon nem is lehet ezeket egymástól megkülönböztetni! Pontosan ezért képes a kettő egymással kombinálódni, egyik a másik hatásait felerősíteni. Test és lélek, elme és agy nem két különböző, hanem igazából egy és ugyanaz a dolog. Hogy melyik volt előbb, hogy melyik lenne a fontosabb, a "felsőrendűbb", vagy hogy melyik "határozná meg" a másikat - csupa körbenjáró tyúk-tojás kérdés, amelyekre ki-ki a tetszése és a személyes gusztusa szerint válaszolhat. Egyedül attól tűnnek egyesek szemében fontosnak, mert az emberek a kétféle szóhoz különböző hiedelmeket, fantáziákat, képzelt jelentéseket társítanak. Biológia és

viselkedés, öröklés és nevelés, ösztön és szándék a lényegénél fogva mindig együtt, egyszerre és egymás mellett működik, de nem is tudna másképp. Látszólagos és mondvacsinált szembeállításuk éppen olyan gyermeteg hitvita, mint a tudós atyafiak hajdani piactéri szócsatái az angyalok neméről vagy arról, hogy van-e bojt a Sátán farka végén. A valóság ennél százszor szellemesebben működik: a környezet szüntelenül formálja az emberi agy biológiai működését (és egyben a szerkezetét!), miközben az agy biológiai működése szabja meg, hogy milyennek látjuk - és hogyan fogjuk alakítani - ezt a környezetet. Vagyis, más szavakkal, a lélek a maga képére formálja az agyat, miközben ez a formálódó agy maga a

lélek... Az agykutatásra főképp azok tekintenek ellenszenvvel, akik a biológián ma is valami állatias, primitív dolgot értenek. Bizonyos fajta emberek ugyanis mindenáron azt szeretnék elhitetni magukkal, hogy a "természet felett" állnak. Azt még csak-csak elfogadják, hogy a test betegségei kézzelfogható biológiai zavarok, de a lélek, az elme, a gondolat dolgában ilyesmiről hallani sem akarnak. Pedig kár a biológiát ennyire lenézni: hiszen ez a földi élet (tessék csak körülnézni!) ép ésszel sok mindennek nevezhető, csak éppen primitívnek, ösztönösnek, gépiesnek, unalmasnak vagy végzetszerűnek nem. Néhány évmilliárd alatt a föld élővilága minden

jel szerint többször megújult, jóformán teljesen kicserélődött, és - csak úgy mellékesen - ez a biológia hozta a világra magát az embert (még ha bizonyos körökben manapság megint divat is lett ezt vitatni). A lélek, a szellem, a tudat éppenséggel az agy biológiai fejlődésének eddig talán legizgalmasabb terméke. Kár az agyat lebecsülni, az ugyanis korántsem valami drótokból összetákolt "primitív biológiai gépezet". Egyre világosabb például, hogy biológiailag pontosan arra képes, amit eddig a lélek speciális pszichológiai tulajdonságának gondoltunk: a folytonos önátalakításra, voltaképpen önmaga "teremtésére". Ezt évről évre egyre több tudományos megfigyelés bizonyítja, itt most csak egyet idézek közülük.

Kinézete alapján magyarul mókuscickánynak (Tupaia) hívják azt az apró délkelet-ázsiai állatot, amely a neve ellenére sem nem mókus, sem nem cickány, hanem a makifélékkel rokon félmajomfajta. Ez a mozgékony és rendkívül érzékeny állatka a természetben magányosan él és talán éppen ezért a hímjei képtelenek elviselni egymás fizikai közelségét. Márpedig Gabriele Flügge és Eberhard Fuchs Göttingen-ben éppen ezt tették velük: két-két hímet közös ketrecbe zártak. A két pöttöm fiúcska azonnal kíméletlen alá-fölérendeltségi csatába kezdett, majd rövid idő múlva az erősebb jól láthatóan minden téren átvette az uralmat. Érdekes módon ezt pusztán ijesztgetéssel, fenyegetéssel és hasonlókkal érte el,

komoly fizikai sérüléseket egyáltalán nem is okozott a másiknak(!). Az alulmaradt, gyengébbik mókuscickány a ketrecben pár napon belül mély depresszióba esett: nem mozgott, nem táplálkozott, rohamosan fogyni kezdett, rendetlenül és egyre kevesebbet aludt, végül pedig reggeltől estig a sarokban gubbasztva saját magát kezdte "kurkászni" (ami sok állatnál a magatehetetlenség és a kétségbeesés legbiztosabb jele). Vér- és vizeletvizsgálatok elárulták, hogy ennek a testileg teljesen egészséges, de az uralkodó másiknak kiszolgáltatva súlyosan depresszióssá lett állatkának mind a mellékveséje, mind a szimpatikus idegrendszere éjjel-nappal rettentően túlműködött - ezek a szélsőséges

stresszállapot biológiai velejárói. A vizsgálatokat a tisztesség kedvéért persze a ketrec "uralkodó" lakóján is elvégezték, benne azonban - magától értetődően! nyoma sem volt semmiféle stresszállapotnak, vagy egyáltalán bármiféle változásnak. Egy hónapnyi gyötrés után néhány ilyen elnyomott állatkát, valamint összehasonlítás céljából néhány addig kényelmes és egyszemélyes ketrecben lakó (tehát stresszmentes) rokont a kutatók a tudomány oltárán "feláldoztak". A közös ketrecben sínylődő "elnyomottakban" a lelki terror a mellékvesék beteges megnagyobbodásával, a nemi mirigyek elsorvadásával, és az immunvédekezés

csaknem teljes megbénulásával járt; mindez a hosszan tartó stressz jól ismert következménye. Csakhogy a kutatók az ilyen alárendelt állatkák agyába is belenéztek - és ott azt találták, hogy bizonyos agyközpontjaikban jelentősen megszaporodtak a legfőbb agyi stresszhormon (a CRH1) érzékelő helyei, jelfogó berendezései ("receptorai"). Márpedig ezek a receptorok fehérjék, tehát mint ilyenek, a sejtek szerkezeti alkotó részei! Magyarán ez a tartós "érzelmi" stressz mélyreható kémiai, hormonális, sőt ezen felül szervi idegsejtváltozást, tehát fizikai átalakulást okozott az állatok agyában, jóllehet ezeknek a megfélemlített állatkáknak mindvégig volt elég enni- és innivalójuk, mozgásterük, pihenőhelyük, sőt a csúnya

"uralkodó" igazából meg sem harapta őket. Agysejtjeik fizikai átépülését tehát a domináns hím puszta jelenléte, vagyis kizárólag a "lelki trauma" okozta: az, hogy a gyengébbik látta a másikat és félt tőle! Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy ez a szegény kis beosztott mókuscickány a "főnök" kihívó, fenyegető, fölényes és durva viselkedését veszélyhelyzetként "értelmezte", és maga ez a "tudat" okozta az agyában a sejtek valóságos, fizikai átépülését(!) Ennek a fizikai változásnak lett azután a következménye az étvágytalanság, a többiek iránti érdektelenség, a lelassulás, az alvászavar, a fogyás, rövidesen pedig a mellékvesék túltengése, a nemi élet teljes kialvása, az immunvédekezés meggyengülése, magyarán az emberi depresszió összes jól

ismert tünete… Sok más hasonló megfigyelés is bizonyítja, hogy a lelki megterhelés, a tartós érzelmi stressz képes az agysejtek fehérjéit fizikailag átalakítani. Márpedig, ha megváltozik a szerkezet, akkor megváltozik a működés - és pontosan emiatt keletkeznek azután a "lelkinek", pszichésnek nevezett tünetek. Ilyen értelemben valóban mondhatjuk, hogy minden félelem és szomorúság végső soron kémiai eredetű - kár, hogy ezt a világos megfogalmazást olyan gyakran szeretik a hozzá nem értők félremagyarázni. Szabad-e az állatok megfigyeléséből az emberre következtetni? Az állatok viselkedését a legutóbbi időkig mélységesen félreértették. Sokáig az volt

a közhiedelem, hogy az állatok csupán "gépies" és veleszületett ösztönöknek engedelmeskednek, hogy tudat és gondolkodás nélkül, valahogy "mechanikusan" élnek és kizárólag reflexeik vannak. Mindez persze magától értetődő elképzelés volt azokban az időkben, amikor az állatokat többnyire csak vacsorának, némelyiket alkalmasint zabhajtású járműnek tekintették. Később aztán kiderült, hogy az állatok viselkedésében a "speciális emberi tulajdonságok" egész sora megfigyelhető - köztük például az előre tervezés, az együttműködés, a türelem, az önzetlenség, az önfeláldozás, sőt a színlelés vagy a csalás is! Az ősrégi hiedelmek tehát alapos revízióra szorulnak.

Kezdetben a szakemberek kizárólag a laboratóriumi patkányok viselkedéséből próbálták az állatok "lelkét" megérteni. Hamar észrevették, hogy a fehér patkányok igen tanulékonyak; a dobozáról híressé vált Burrhus Frederick Skinner (1904-1990), a Minnesotai Egyetem neves pszichológusa ezért is próbált évtizedeken át minden állati - és emberi - viselkedést pusztán a tanulással megmagyarázni. Csakhogy ez biztosan nem elég, hiszen ha tényleg csakis a tanulás számítana, akkor a gyermekek nem a szüleikre, hanem kizárólag a tanáraikra hasonlítanának. Ráadásul korántsem lehet bármely állatnak bármit megtanítani. Egy kismalac soha nem fog kapirgálni, a tyúkok pedig semmi módon nem hajlandók dagonyázni. Mi több,

éppen a kísérleti patkányok megfigyeléséből derült ki, hogy maga a tanulási készség jelentős részben öröklött: sikerült ugyanis eleve "okos", és velük szemben eleve "buta" patkánytörzseket kitenyészteni. A kutatók ugyanígy létrehoztak születésüktől fogva eleve "iszákos", másfelől eleve "absztinens" patkányokat, és ezek a tulajdonságok a patkányokban szintén öröklődtek! Az emberi tanulásnak úgyszintén határozott egyéni korlátai vannak; ezt saját keserves kudarcaiból tanulja meg az a pszichoterapeuta, aki megpróbál egy homoszexuális embert heteroszexuálissá "átnevelni", vagy az a zenetanár, aki megpróbál egy botfülű gyereket gordonkára tanítani…

A bostoni Harvard Egyetem egyik neves zoológusa, Edward O. Wilson a közelmúltban újfajta szempontokból kezdte az állatok viselkedését vizsgálni. Elméletét "szociobiológiának" nevezte el és legfőbb eredményeit 1975-ben egy vaskos tanulmánykötetben (Sociobiology, a New Synthesis) tette közzé. Tanítványa, a Seattle-ben élő David P. Barash a szociobiológia egyik ismert kutatója és népszerűsítője az egész világon. Barash egyik könyve Szociobiológia és viselkedés címen magyarul is megjelent 1980-ban. A szociobiológia egyik alaptétele az, hogy a viselkedés maga is a biológiai lét egyik megnyilvánulása - tehát a viselkedés az évmilliók alatt szintén

fejlődik. Mi több, ugyanúgy hat rá a természetes biológiai szelekció, mint a test külsejére, a szervekre és a szaporodás módjára. Darwin óta ismert, hogy az élőlények testi, biológiai alkalmazkodása a túlélést, pontosabban a gének sikeres továbbadását és túlélését szolgálja ("szaporodjatok és sokasodjatok") Wilson ehhez csupán azt teszi hozzá, hogy a viselkedés pontosan ugyanerre törekszik. A természetes szelekciónak egyébként nincs sok köze véres agresszióhoz vagy bármiféle "élethalálharchoz"! Ezt a tévképzetet csak a múlt század végi szociáldarwinisták találták ki (szegény jó Darwin elméletét szándékosan félremagyarázva), hogy a gengszterizmust vagy a gátlástalan harácsolást próbálják vele igazolni.

Amióta az állati viselkedés kutatói például Konrad Lorenz, Niko Tinbergen, vagy mint Joy Adamson, Diane Fossey, Jane van Lawick és sokan mások igazából elmentek megfigyelni az egyes állatfajok valóságos életét a valóságos környezetükben, azóta a római korból és a cirkuszi játékokból örökölt együgyű hiedelmeinket bátran kihajíthatjuk az ablakon. Azóta kiderült, hogy a medvék, a majmok, a vadludak, a sirályok, a sakálok vagy az oroszlánok egyáltalán nem csak vadászni és szaporodni tudnak, hanem készek együttműködni, egymást segíteni, türelmesen várni, tudnak színészkedni és alakoskodni, képesek a lemondásra, önmaguk feláldozására is… Az állatok viselkedése ráadásul többnyire célszerűnek látszik: úgy viselkednek,

mintha tisztában lennének saját maguk, vagy a többi állat érdekeivel! A farkasok például falkában vadásznak, nagy állatokat ejtenek el és megosztoznak rajtuk; a macskák egérre vadásznak, de ők jobbára egyedül, mintha csak "tudnák", hogy egy egeret bajos volna többfelé osztani. Az önzés célszerű viselkedés, mert az önző jól jár vele; az önzetlenség is az, mert azzal a másik nyer. A rosszindulat viszont, amikor valaki úgy árt a másiknak, hogy közben neki sincs belőle semmi haszna, az állatvilágban mind ez idáig valóban ismeretlen… Igazából minden élőlény a viselkedésével és a környezetével együtt alkot teljes egészet. Az érzékelésnek a külvilág ad

értelmet (mi haszna lenne a szemnek, ha nem volna mit látni vele?), méghozzá éppen azáltal, hogy befolyásolja az élőlények viselkedését (mi haszna lenne a látványnak, ha nem reagálnánk rá?). Érzékelni és viselkedni persze sokféle módon és szinten lehet; de azt a tévképzetet, hogy az állatok pusztán csak "ösztönös biológiai gépek" volnának, ugyancsak meglepő megfigyelések cáfolják. Húsz éve tűnt fel először a londoniaknak, hogy a belvárosi cinkék ügyesen meglékelik az ajtó elé kitett tejesüvegek fóliakupakját és lefölözik belőlük a tejet. Azóta a szokás a cinkék között rohamosan terjed - márpedig a pliocén kori mocsárban aligha itták még üvegből a tejet, ez tehát nem lehet "ősi ösztön", az egyéni életben tanult

viselkedés viszont nem öröklődik! Japán északi szigetein a vadon élő piros arcú majmok mindig is szerettek krumplit lopni, pár évtizede azonban ezek a majmok a lopott krumplit előbb csapatostul a tengerhez hordják és ott gondosan megmossák - mert nyilván jobban ízlik nekik tisztára mosva és frissen megsózva. Először ezt is csak egyetlen majomcsapatnál figyelték meg, de azóta Japán összes majmai eltanulták… Régóta sejtik, hogy az állatok néha feltűnően cifra udvarlási, párválasztási szokásai főleg arra valók, hogy ilyenkor kölcsönösen felmérjék egymás testi és viselkedésbeli (örökletes) képességeit. Azt viszont csak újabban vették észre, hogy a monogám állatfajok mindig sokkal hosszasabban és

körülményesebben udvarolnak, mint a poligámok, amelyek csak futólag állnak össze. Ez is érthető: egy életre szóló párt nyilván jóval körültekintőbben kell megválasztani, mint egy alkalmi, egy nyári szeretőt! Sokakat bizonyára kiábrándít, de még a puszta örömért vagy az érdekből űzött szex sem emberi találmány: egyes trópusi kolibrik körében ugyanis szabályszerű "prostitúció" folyik. A felnőtt hímeknek saját felségterületük van, ahonnan minden más kolibrit elzavarnak - viszont beengedik azokat a nőstényeket, akik egy kis virágnyalogatásért cserébe hajlandók "lefeküdni" velük (a szó átvitt értelmében persze, merthogy a pajzánkodás maga a kolibriknél nem fekve, hanem röptében történik). Nem tudni, hogyan csinálják,

de ezekből a bérhuncutkodásokból valami rejtélyes módon soha nem származik utód… Az emberi viselkedés finomságai persze nagyon sokban különböznek az állatok mégoly meglepő megnyilvánulásaitól is. Ugyanakkor saját viselkedésünk megértéséhez nem elég csak azt firtatni, ami elválaszt - érdemes volna azzal is tisztába jönnünk, ami összeköt velük. A bonyolultabb dolgok megértését általában hasznos az egyszerűbbekkel kezdeni. Az a törekvés, hogy az ember viselkedését kizárólag tudatos lélektani szempontokkal magyarázzuk, eddig nem hozott igazán átütő és kézzelfogható sikereket. A fizika tudása képessé teszi az embert a fizikai világ átalakítására,

megváltoztatására - a mai pszichológia viszont ezen a téren egyelőre még csak a kezdeteknél tart. Úgy vagyunk ma ezzel, mint Paracelsus korában az orvosi tudással: az sem volt kevés, mégsem használt túl sokat az igazi betegeknek. A mai lélektanban is túl sok még az (egyébként logikus, szép és izgalmas) elmélet, viszont túl kevés a fizikai valóságban kipróbálható és ott kézzelfoghatóan dolgozó ismeret. Ma például semmiféle pszichológiai tudás nem képes igazán és megbízhatóan felvenni a harcot egy töltött pisztollyal, de még egy puszta bunkóval sem. A mai pszichológia tudása - a fizikával, a kémiával szemben - egyelőre még senkit nem tesz önmagában képessé világa vagy környezete megváltoztatására,

kellemesebbé vagy jobbá tételére. Szomorú bizonyíték erre, hogy az orvosok öngyilkossága szerte a világon magasabb az átlagnál, és hogy köztük is éppen a pszichiáterek járnak az élen. Azt hinné az ember, hogy a pszichológiai tudás legalább az alkoholt feleslegessé tudná tenni bánat, kudarc vagy csalódás esetén; csakhogy a statisztikák szerint még ez sincs így, a pszichiáterek több országban ezen a téren sem maradnak le igazán… Elme, lélek, tudat, szellem - csupa hitekkel és erkölcsi értékekkel telített fogalom. Az erkölcsi értékítéleteknek pedig általában addig van jelentős szerepük, amíg a valóságos tudás még gyengécske lábakon áll. A hitviták vagy a

vallásháborúk (és a tudományos elméletek vitái) éppen azért szoktak különösen indulatosak és engesztelhetetlenek lenni, mert ezekben soha nem tények, hanem értékek, személyes érzések és indulatok csapnak össze, vagyis az én értékeim a másokéval. Ma már senki nem kezd felbőszült vitába arról, hogy a Föld lapose, vagy gömbölyded, vagy hogy a tüdővészt a rossz táplálkozás, vagy a kicsapongó életmód okozza-e - de az öröklés kontra környezet, vagy az agy kontra lélek vita ma is könnyen indulatokat kavar. Ahol ugyanis a tárgyi tudás még hézagos, ott automatikusan a hitek és az értékek veszik át a tények szerepét. Hitek és értékek terén pedig a legtöbb ember nem ismer tréfát. Abban a

pillanatban mindenki "az igazát védi", mindenáron "győzni" akar, az ellenfelet pedig padlóra akarja fektetni. Ilyen az agyunk; nem tárgyilagos adatgyűjtő és adatrendszerező komputer, hanem túlélőgép, amely akár egy véleménykülönbséget, egy vitát is veszélyként érzékelhet és olyankor a veszély forrását - a másik embert megpróbálja a föld színéről legyalulni. Általában nem szoktuk végiggondolni, hogy igazából mit tapasztalunk. Sokkal gyorsabban reagálunk, mintsem tudatosulna bennünk, hogy éppenséggel mit is érzünk és mit is csinálunk - de hát ez nem is működhetne másképp! Ha egy felénk ásító krokodil láttán "logikus és ésszerű mérlegelés" indulna el az agyunkban a lehetséges teendők

egyenkénti végiggondolásával, azután a matematikai esélyek latolgatásával, már rég krokodiltáp lett volna az egész emberiség. Az emberi agy ezzel szemben amint észlelte a képet (mármint a tátott krokodilpofát az arasznyi fogakkal), már el is indította a megfelelő "előre csomagolt", "gyárilag kész" programot. Gondolkodni, mérlegelni fenn a fán is ráérünk majd, utólag. A mai városlakó persze nem túl gyakran botlik ásító krokodilba, viszont ezernyi más dologtól megtanult félni. Mindaz viszont, amitől megtanulunk félni, valójában - odabenn a koponyánkban, biológiailag - pontosan ugyanúgy hat ránk, mint a krokodil tátott pofája; ezekre is pontosan ugyanúgy, azonnal és gondolkodás nélkül reagálunk…

Minden lelki, környezeti hatás az idegsejteken és a molekulákon át hat az emberi agyra. Nincs tehát semmi meglepő vagy kifürkészhetetlen titok abban, hogy a gyógyszerek és a lelki behatások közvetlenül is képesek egymás hatását hol felerősíteni, hol meg éppen lerontani. A szkizofrénia ("hasadásos elmebetegség") tünetei ellen az ötvenes évek óta hatásos gyógyszerek léteznek. A pszichiáterek jó huszonöt éve sejtik, de mostanában kísérletekkel is igazolták, hogy ezeknek a gyógyszereknek a hatását a környezet ingerei jelentős mértékben befolyásolni tudják! Kiderült, hogy a nagyon "érzelemtelített" családi légkör ahol tehát sok ellenséges indulat, sok vádaskodás, harag, vagy épp túlságosan is tolakodó szeretet "árad" nap mint nap

az otthon élő beteg iránt - ezeket a gyógyszereket jóformán hatástalanná teheti: hiába szedik őket a betegek szorgosan, mégis hamar visszaesnek. Ezzel szemben azok a szerencsésebb szkizofrén betegek, akiknek a családja inkább egyfajta kicsit hűvös, visszafogott, távolságtartó viselkedésre hajlik, akár feleannyi gyógyszerrel is éveken át egészségesek maradnak. Vajon kizárólag a szkizofrén betegekre e volna ennyire ártalmas, rongáló hatással a vele együttélő többiek gyakori és túl heves érzelemnyilvánítása? Engedjük szabadjára a fantáziánkat: vajon puszta véletlen volna, hogy a zárkózottabb és tartózkodóbb modorú országokban többnyire tovább élnek az emberek, mint azokon a vidékeken, ahol a féktelenül

"emocionális" viselkedés járja? Különben pedig nem is csak az ilyen skizofréniaellenes gyógyszerek, hanem akár még egy hétköznapi altató hatását is erősen befolyásolják a környezeti ingerek. Hiába vesz be az ember altatót, zajos és izgága környezetben ennek ellenére sem tud elaludni. Sőt, ha éppen úgy hozza a kedve, akár puszta elhatározásból is képes lehet a gyógyszernek "ellenállni"! A fordított jelenséget - a pszichés ráhatások gyógyszerutánzó tulajdonságát - mindenki ismeri: ez a nevezetes placebó2-effektus. Emberemlékezet óta jól tudják a gyógyító emberek, hogy kémiailag hatástalan szerek képesek fájdalmat csillapítani, étvágyat javítani, nyugtatni, altatni, sőt akár viselkedési

hatásokat is előidézni: "álalkoholtól" be lehet rúgni, "álkokaintól" fel lehet élénkülni, és így tovább. Hogy ilyenkor igazából mi történik, az ma még meglehetősen homályos. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy az ilyesféle hatásokat nem maga a (hatástalan) szer, hanem egy ilyenkor fellépő agyi jelenség idézi elő tehát ezek a hatások bizonyos körülmények között "igazi" gyógyszer nélkül, pusztán az agy belső folyamatai révén is létrejöhetnek. Sajnos éppen ezeket a "bizonyos körülményeket" ma még nem értjük egészen, és így nem is tudjuk irányítani. A placebó ezért tökéletlen, esetleges és megbízhatatlan "gyógyszer", legjobb esetben az emberek harmadában működik, de bennük sem mindig. Pedig a legutóbbi másfél

évszázadot leszámítva az orvoslás egész korábbi története lényegében a placebóterápiák története volt. A régiek jószerével csupa kémiailag hatástalan szert alkalmaztak, csak a beléjük vetett hit volt gyógyító erejű. A mai orvos épp ellenkezőleg, tudni sem akar a placebóról - pedig akaratlanul ő is gyakran él vele. Ha ugyanis az orvos őszintén hisz a betegének felírt gyógyszerben, akkor ez meglátszik rajta, a hit pedig "átragad" a betegre és hozzáadódik a gyógyszer valódi kémiai hatásához. Érdemes tudni, hogy ugyanilyen erős lehet ennek a fordítottja, a negatív placebó-hatás is: ha az orvos fitymálva írja fel a betegnek a szerinte hatástalan, vagy éppen ártalmasnak vélt igazi aszpirint, akkor az nem fogja szüntetni a fejfájást! Ezek a

placebó-hatások nehezítik meg egyébként a gyógyszerkutatók életét, hiszen ezek miatt kell minden új gyógyszert először ilyen placebó-ellenőrzéssel kipróbálni. Olyankor sem a beteg, sem az orvos nem tudja, hogy a beteg a két azonos kinézetű tabletta közül az "igazit", vagy az "üreset" szedi-e (ezért is hívják az ilyen gyógyszerkipróbálást "kettősvak" vizsgálatnak). Megesik, hogy még ez sem eléggé megbízható, hiszen az orvosok ösztönösen felismerni vélik, hogy melyik beteg szedi a valódi gyógyszert, ilyen megsejtéseiket pedig - akaratlanul is, a puszta viselkedésükkel - elárulhatják a betegeknek. A tudományban ezer csapda leselkedik a kutatókra… A hatvanas években világszerte divat volt

az emberi elmét az agytól független puszta viselkedésként értelmezni. Néhányan magukat az elmebetegségeket is úgy értelmezték, hogy azok csupán sajátos "viselkedési stratégiák", amelyeket a család, a rokonok, vagy úgy általában a társadalom "kényszerítene" a gyengébb, érzékenyebb emberekre. Szó volt Ronald D. Laing elképzeléséről, aki főképp a családokat szerette hibáztatni, követői ezért mutogattak egy időben világszerte vádlón a betegek szüleire vagy valamelyik másik hozzátartozójukra: íme a betegség okozói"… Ami azt illeti, ez a szemlélet leginkább csak arra volt jó, hogy bűntudatot keltsen a családtagokban. A betegeknek nem használt semmit, azazhogy a bűntudatkeltéssel még ártott

is, hiszen a család onnantól fogva már nem is csak a beteg, hanem az elmeorvos vádjai ellen is védekezni kényszerült. Az 1931-ben Fokvárosban született David Cooper, aki egyébként az "antipszichiátria" szót kitalálta, talán még ennél is eredetibb jelenség volt. Írt egy sor kusza és szürrealista könyvet a "politika orgazmusától" kezdve a "forradalmi önkielégítésen" át az olyan mélyértelmű tételekig, mint hogy "minden téveszme politikai állítás". Eközben meghirdetett egy "Világ elmebetegei, egyesüljetek"-szerű erősen balos politikai programot, amelyhez 1975-ben Brüsszelben egy szervezetet is alapított Réseau International Alternative á la Psychiatrie néven. Ő és Laing egyaránt úgy vélték, hogy az

elmebetegség valami olyasmi, amit mások tudnak "okozni" az embernek (Laing szerint a rideg anyák, Cooper szerint inkább a jobboldali politikusok). Néhány követőjükkel együtt éveken át arról írtak, hogy a rendezett, harmonikus, produktív és elégedett életet élő "normális" felnőtt polgárok tulajdonképpen értéktelen, hamis konformisták, álszent hazugok. Szerették azt ismételgetni, hogy az "embertelen technokrata társadalom" és a "teljesítményelv" lerombolja az igazi, a hiteles és érző emberek lelkét. Cooper valószínűleg utálhatott iskolába járni, mert amint a könyveiben több helyen is írja, szerinte az iskolák csak arra jók, hogy elpusztítsák az ember egyéniségét. Nagyon is érthető módon ezek a

radikális, forradalmár színezetű és igencsak fiatalos jelszavak (körülbelül így lehet őket summázni: "Le az egészségesekkel, vesszenek a normálisok!") egy jó darabig az egész világon népszerűek voltak, a nyolcvanas évek elején itthon is támadt néhány fanatikus hívük. Azután lassan elenyésztek, mint általában minden ehhez hasonló szenvedélyesen romantikus, érzelemtelített mozgalom, amely érdekes ugyan, de kevés köze van a valósághoz. Ma már csak a pszichiátria történetének érdekes epizódja mindez. Néha ugyan ma is felüti a fejét egy-egy ilyesféle gondolat, főleg mint "az agykutatás kritikája". Ma is akadnak, akik szeretnék az agykutatást mindenestől betiltani, de

belőlük már hiányzik ez a romantikus őszinteség, helyette csak a száraz kötekedés, a sablonos tagadás maradt. Thomas Szasz, az egyik legkeményebb pszichiátriakritikus erről a jelenségről már a hetvenes közepén így írt: "Az antipszichiátria fogalma félrevezető. A csillagászok nem anti-asztrológusok, és a vegyészek sem anti-alkimisták. Az antipszichiátria logikusan azt jelenti, hogy elvetünk mindent, amit pszichiáterek művelnek, tekintet nélkül arra, hogy kik művelik és milyen eszközökkel… a hagyományos pszichiátria szerint a szkizofrén ember eleinte épelméjű volt, de ép eszét azért vesztette el, mert azt valamilyen kórokozó vagy kórfolyamat lerombolta. Az antipszichiáterek szerint a

szkizofrén ugyancsak épelméjűként kezdte, de ép eszét mások rabolták el tőle tolakodó családi szeretet, vagy társadalmi elnyomás révén…, mindkettőben van igazság, hiszen a szifilisz valóban okozhat elmebajt, és a szülők, tanárok, hatalmasságok is okozhatnak fájdalmat, félelmet, szenvedést a nekik alávetettekben. Mindkét modellből hiányzik azonban a lényeg: az, hogy a "lelki egészség" nem valami készen adott dolog. Inkább olyasmi, amiért meg kell küzdeni: harcban szerzett képességekkel, konfliktusokon át megérlelt türelemmel, méltósággal viselt szenvedéseken és szerénységen át… szerintem ez az egész sokkal jobban hasonlít a szobrászra, aki a kőből szobrot farag. A kőben nincs

benne a kész szobor, és magától nem is alakul azzá. Ha valakinek szobor helyett végül csak egy formátlan, torz kődarab van a kezében, ez nem azért van, mert a szobor megvolt ugyan, de földrengés vagy jégverés elpusztította, vagy mert gonosz vagy kapzsi rokonok elrabolták - hanem mert maga az illető elmulasztotta, hogy a nyers kőből fáradsággal és kitartással megfelelő alakot formáljon." Kemény, de logikus és következetes szavak. Olyan embertől származnak, aki jócskán túl van ugyan a serdülő koron, de még ma is elkötelezett híve John Stuart Mill eredeti, másfél évszázados szabadságeszményének: "Mindenki saját maga a leginkább jogos őre a tulajdon testének, lelkének, egészségének…, egy

civilizált társadalom egyetlen tagját sem lehet semmire kényszeríteni pusztán azért, mert az a valami szerintünk helyes vagy okos dolog, mert szerintünk az illető érdekében állna, vagy mert őt szerintünk boldogabbá tenné". Kár, hogy ez a fajta gondolkodás ma már a tengeren túl is divatjamúltnak számít. Főképp azért kár, mert helyette máig sem találtak ki jobbat. Az emberi elme valódi ellenségei nem az agykutatók, hanem a félelem, a mohóság és a bűntudat. A félelem majdnem mindig tudatlanságból, a valóság félreértéséből ered. A mohóság oka leggyakrabban az ismeretlen jövőtől való félelem és a bizalmatlanság - bűntudatot pedig elsősorban azok éreznek, akik a félelmeik miatt sokszor mondanak valótlan

dolgokat és sokszor viselkednek álságosan. A félelemtől mindenekelőtt a tudás, a valóság megismerése révén lehet megszabadulni valahogy ahhoz hasonlóan, ahogy a természettől való félelmünket szüntette meg (a kelleténél is jobban) a kövek, a csillagok, a fák és az állatok megismerése. A mai ember már sokkal inkább önmagától, a tulajdon elméje köré szőtt kísérteties ködképektől, valamint emberi kapcsolatainak kiszámíthatatlanságától szokott félni. Ezeken a félelmeken nem segítenek a cifra elnevezések, a homályos jelentésű szavak, vagy a mégoly szépséges és bonyolult elméletek sem. Valóságos ismeretekre lenne szükség, amelyeket bárki kipróbálhat és ellenőrizhet valahogy úgy, ahogy az aszpirinről vagy

a penicillinről is mindenki el tudja dönteni, hogy használnak-e neki vagy sem. Az agykutatás épp ilyen kézzelfogható, bárki által kipróbálható eredményekre törekszik, erre valók a mágneses vagy az izotópos agyfényképek, és ugyanúgy ezt szolgálják az egyre újabb és egyre hatékonyabb gyógyszerek. Amióta egyre jobban ismerjük az agyat, azóta kezdjük megérteni az emberi lelket. Ez az út látszik járhatónak…

A Homo mitológiája

politicus

"Politika, gazdaság, társadalom eszközök, nem pedig célok. Csupán a társadalomban élő emberek jobb életét szolgáló kellékek, nem pedig saját külön értelemmel rendelkező dolgok." Bertrand Russell (1872-1970) Szinte minden, amit a bennünket körülvevő világról tudni vélünk, a többiek hitén és véleményén alapul. Kezdetben csakis szüleink, tanáraink, vagy kedvenc íróink gondolataiból, vélekedéseiből és babonáiból építjük fel a

saját világképünket. Nem is tehetnénk másként; az emberi élet túlságosan rövid ahhoz, hogy személyesen járjunk utána mindennek - kénytelenek vagyunk tehát készpénznek elfogadni azt, amire tanítanak bennünket. Némelyek egész életükön át meg is elégszenek ennyivel, akárcsak Jókai Mór nagyságos és tekintetes kőszívű embere, a nemes, nemzetes és vitézlő Baradlay Kazimir örökös és valóságos aranykulcsos és sarkantyús úr, aki így végrendelkezett: "A föld pedig ne mozogjon, hanem álljon!". Mások éppenséggel a mozgásban lelik örömüket: kíváncsiak, mindig kételkednek és folyton kérdéseket tesznek fel. Csakhogy tudni kell ám helyesen kérdezni, nehogy mindjárt az elején beleessünk Thomas Kuhn

csapdájába. "Hány évig élnek a boszorkányok?" - aki így kérdez, soha nem fogja megtudni, hogy vajon egyáltalán léteznek-e a szóban forgó seprűtündérek? Minden kornak, így a mienknek is megvannak a maga "boszorkányai": azok a dolgok, amelyekben kizárólag azért hiszünk feltétlenül, mert körülöttünk a többiek hisznek bennük. Például abban, hogy jobb nekünk, ha mások döntenek helyettünk... A felvilágosodás századaiban született az a gyermeteg gondolat, hogy őseink eleinte globális zűrzavarban és összevisszaságban éltek, de azután egyszer csak összeültek és miután alaposan megvitatták a dolgot, ésszerű

megfontolásokból kitalálták a szervezett és hierarchikus társadalmakat. Jellemző a középkor mentalitására, hogy az angol Thomas Hobbes (1588-1679), akinek az agyában elsőként fogalmazódott meg ez a feltevés, kis híján máglyán végezte mint eretnek. Leviathan című, 1651-ben megjelent könyvével mindenesetre kiadós botrányt keltett, pedig hát bátortalan következtetései igazán nem nevezhetők felforgatónak. Hobbes valahogy úgy képzelte el, hogy az emberiség hajnalán éjjel-nappal vértől ragacsos kőbalták csattogtak mindenfelé, szüntelen halálhörgés és csontok recsegése töltötte be a folyóparti erdőket. Azután hogy ennek valahogy véget vessenek, derék eleink gondoltak egy nagyot: elhatározták, hogy másnaptól fogva

személyes szabadságukról - kőbaltaviselési jogukról - önként lemondanak, a szabad gyilkolás jogát pedig mindenestől egy maguk fölé emelt "uralkodóra" ruházzák át, aki viszont ezért cserébe tartozik őket egymástól megvédeni. Az ember szinte maga előtt látja a mészárlásból éppen megtért, félkörben guggoló büszke crô-magnoni hímek sűrű szemöldöke alatt sötéten égő tekintetét, erős állkapcsukból kivillanó sárga agyaraikat, amint egy napsütötte tisztáson ünneplő farkasbőrben, magasra emelt bunkóval véget vetnek az ősegyenlőségnek. Az ezüstös sörényű korelnök megszámolja a bunkókat: látható többség, mondja, holnaptól tehát én uralkodom, ti pedig nekem szolgáltok. Hobbes szilárdan hitte, hogy az

uralkodók hatalma egy valami efféle képzelt "szerződés" okán azóta is jogos és korlátlan, a királyok ellen fellázadni tehát "szerződésszegés", következésképpen bármiféle forradalom bűn és erkölcstelenség. Ezt hirdette, és mégis majdnem megégették... Alig egy szűk emberöltővel később egy másik angol, John Locke (1632-1704) állt elő ismét ezzel a "szerződés" ötlettel, habár ő a részleteket számos tekintetben másképp képzelte el; szerinte például az ősállapot vérszomjas tömegöldöklés helyett sokkal inkább egyfajta derűs és boldog "aranykor" lehetett. Ő ráadásul korántsem méltányolta annyira az abszolút uralkodókat: Essay Concerning Human Understanding című, 1690-ben írt könyvét az angolszász világban ma is

sűrűn szeretik idézni mint a polgári szabadságeszmény legelső igazi megfogalmazását. Locke szerint ugyanis az ősöknek csak azért volt szükségük az uralkodóra, mert külön-külön egymagukban nem boldogultak; ezért egyáltalán "nem is korlátlan uralkodásra", hanem csupáncsak arra jogosították fel, hogy szervezze meg az együttműködést és eközben őrködjön az egyszerű őspolgárok személyes jogai felett. Locke szemében az uralkodó csak addig uralkodott jogosan, amíg az alattvalói érdekeit szolgálta - és ha nem ezt tette, akkor szabad, sőt helyes is volt ellene fellázadni. Az európai szárazföldön a "társadalmi szerződésről" mégsem ez a két angol úriember, hanem sokkal inkább Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) jut

az olvasott emberek eszébe. Hétköznapinak semmiképpen nem nevezhető, ámde felszínes és rapszodikus személyiség volt, aki elragadtatott óráiban sok ábrándos szamárságot is összeirt. Du contrat social (A társadalmi szerződés) című hírneves művében Hobbes és Locke gondolatai egyaránt felfedezhetők, de a tálalás és a köret meglehetősen önkényes és zűrzavaros egyszóval jellegzetesen rousseau-i. Míg Rousseau szemében az a természetes ősállapot" egyfajta földi paradicsom lehetett ", a társadalmi jog és igazság letéteményesének mégis inkább a "közakaratot" vélte (bár hogy ezalatt pontosan mit értett, azt elfelejtette megmagyarázni). Míg a józan angolok az ős-szerződés gondolatát hol a rend, hol az

önvédelem ésszerű igényével magyarázták, Rousseau az egészet főleg érzelmi oldalról közelítette meg és kitalálta hozzá még az "erkölcsös politika" enyhén szólva ellentmondásos fogalmát is. Plebejus volt és (a maga módján) forradalmár, de az ideális társadalomban mindenki számára kötelezővé tette volna a vallásosságot, sőt még ennek a hittételeit is előre megfogalmazta. Szeretett önkényes regulákat gyártani: szabadidejében például - anélkül, hogy erre bárki felkérte volna - apró részletekig kidolgozott alkotmányt írt először Korzika, majd később Lengyelország számára. Időnként talán komolyan hitte is, hogy mindez valóban az ő dolga, és hogy mindkét ország hálás lehetne neki...

Valami mégsem stimmelhetett az ősi szerződések körül, mivelhogy kezdettől fogva nem működtek valami jól. A valóságos történelem az elképzelt okos alku és a józan együttműködés helyett ugyanis sokkal inkább folyton csak elnyomást, rabságot, háborúkat, nyomort, gyilkolást és jogfosztottságot hozott magával. Hogy lehet ez? Mit rontottunk el? Álmozodó bölcsek egész sora próbálta már azóta is okosan elrendezni a népek sorsát és a társadalom ügyeit, mert olykor talán komolyan azt hitték, hogy ez csupán értelem és ügyes szervezés kérdése. A görög Platón például voltaképp nagyon logikusan - úgy képzelte, hogy az emberi közösséget, az államot a tudósoknak, a "filozófusoknak" kellene vezetni, hiszen nyilván ők értenek

hozzá a legjobban. Még szerencse, hogy fantáziaállamából soha nem lett semmi, mert az a legrémesebb diktatúrák egyike lett volna, leginkább talán Aldous Huxley "Szép új világ"-ához hasonló. Kétezer évvel később hasonlót álmodott meg az eretnekségért bebörtönzött olasz dominikánus szerzetes és költő, Tommaso Campanella (1568-1639) a maga Napállamában; azt is a bölcseknek kellett volna irányítani. Nemigen lett volna sokkal vidámabb hely a koholt vádak alapján "árulásért" lefejezett, majd pontosan 400 évvel később - milyen a világ - szentté avatott Sir Thomas More (1478-1535) magyarul is olvasató Utópiája (Seholország) sem. Az ilyen íróasztalnál kitalált "ideális világok" közül mind ez idáig csak egyet próbáltak

a való világra nagyban és komolyan rákényszeríteni, Marxék világforradalmi szisztémáját - és hát nagyon úgy tűnik, hogy az sem volt igazán jó ötlet. Mármost ezek a világboldogító eszmék a gyakorlatban nem azért mondanak csődöt, mert a kitalálóik nem elég okosak, hanem egyszerűen azért, mert az emberiség sorsát nem kell, de nem is lehet "elrendezni". A társadalmak, és bennük az emberi viszonyok ugyanis pontosan úgy alakulnak, ahogy azt az emberi viselkedés törvényei diktálják. Ezekkel szemben sem hittel, sem erőszakkal nem lehet a dolgokon javítani. Rontani annál inkább... Mai ismereteink szerint sem a Hobbesféle ősvadnyugat, sem a Locke-féle

őstündérkert nem létezett soha - mert soha nem léteztek sem ádáz vérontásban, sem angyali egyenlőségben élő szabad és független vademberek. Éppen ellenkezőleg: a termeszektől a gorillákig minden társasan élő állatfaj évmilliók óta mindig is szervezett közösségeket alkot. Fókák, farkasok, sirályok és páviánok egyaránt csoportos élőhelyet ("hazát") foglalnak maguknak, az idegeneket elmarják onnan, és egymás között is szigorú szabályok szerint élnek. A legfőbb szabály mindig és mindenhol a vezérek, az "uralkodók" személye és "jogköre", tehát a hierarchia (szó szerint: szent uralom) betartása. Az , egyszerű és köznapi farkasok, hiénák, szarvasok vagy oroszlánok például életük legnagyobb részét a vezéreik mögött meghúzódva,

szolgai jelentéktelenségben kénytelenek leélni. Magyarán: az alá- és fölérendeltség fogalma már koszakokkal az ember megjelenése előtt kialakult Épp csak felegyenesedő, járni és beszélni tanuló őseinknek tehát ezt nem kellett kitalálni - ők egyszerűen csak megörökölték. Rendkívül tanulságos a különféle mai, szabadon élő majmok közösségeit megfigyelni. Legtöbbjüknél igen szigorú szabályok írják elő a viselkedést minden csoporttag számára. A vezér (a domináns hím) személye mindig szent és sérthetetlen, a hivatali rangsor tisztelete mindennél fontosabb, a szófogadás feltétlenül kötelező, ennek megszegését ugyanis mindig könyörtelenül megtorolják. Persze időnként a majmoknál is (például az

indiai langur majmoknál, ahogyan ez David P. Barash könyvében olvasható) elfogy a türelem és kitör a forradalom: olyankor az addig elnyomott ifjú hímek összefognak, együttes erővel megtámadják és vagy megölik, vagy elűzik a korábbi uralkodót, azután pedig átveszik a hatalmat. Hogy hogyan? Magától értetődően a legerősebb forradalmár lesz az új fővezér, társai pedig az új alvezérek. Az új uralkodó rögtön és kíméletlenül elzavarja elődje szolgáit, megöli elődje gyermekeit(!), azután birtokba veszi annak összes asszonyát és siet velük saját utódokat nemzeni. Az emberiség hajnaláról szóló mítoszok, vagy az ókori történelem egyes epizódjai gyanúsan emlékeztetnek ezekre a szokásokra. Hol is volt hát az a

"szerződés"? Nyilvánvalóan sehol. A hierarchia, vagyis az erősebb uralma a gyengébbek felett nem az ember sajátsága, még kevésbé bölcs döntések szüleménye, hanem sokkal inkább fajtánk biológiai örökségének látszik. Tévednek viszont, akik ebből azt vonják le, hogy az "emberi természet" örök és megváltoztathatatlan. Agyunk szerencsére(!) eléggé pontatlanul, torzítva és hibásan látja a külső világot és mindig csak körülbelül, sok hibával követi az örökséget. Ezek a hibák persze általában károsak és legtöbbször kudarchoz, vereséghez, halálhoz vezetnek - ám néha véletlenül hasznosra is sikeredhetnek, és akkor a tévedés, a hiba erénnyé, újítássá változik.

A természet azután a szelekció révén gondoskodik majd a "hasznos hibák" fennmaradásáról és elterjedéséről, miközben a károsakat rendre kiselejtezi. Minden jel arra mutat, hogy a fejlődés végső soron mindig a hibáknak köszönhető: egy tévedhetetlen agy soha nem tudna újítani sem. Az emberi társadalomban szintén minden fejlődés a fennálló állapotok megkérdôjelezésével kezdődik, és a meglévő szabályok megszegésével folytatódik. Legalábbis ez idáig még mindig így történt... Csak tudatlan vagy rosszindulatú emberek állíthatják, hogy az emberi társadalomban nincs igazi fejlődés. Hiszen eleink még nem is olyan régen minden különösebb teketória nélkül

bármikor agyonütötték, sőt elég gyakran meg is ették egymást. A modern európai kultúra isteni bölcsőjének tekintett görög mitológiában a szakadatlan gyilkolás és lelkes családirtás, közepette - nem beszélve a mészárlások közti szüneteket felüdítő szapora és összevissza nemzésekről - egyáltalán nem volt olyan ritka dolog az emberevés. Maga Kronosz is lenyelte a fiait, Tantalosz a magáét feltálalta isteni vendégeinek, Átreusz az öccsét, Thüesztészt lakatta jól a saját fiaival, Zagreuszt egyszerűen megették a titánok, Tűdeusz jó étvággyal befalta Melanipposz még meleg és gőzölgő agyvelejét... Csakhogy azóta a kannibalizmus lassacskán mégis kiment a divatból, egyre inkább csúnya szokásnak minősítették és utóbb szinte teljesen

felhagytak vele. Kis idő múlva aztán magát a gyilkolást is korlátozni kezdték; pár ezer éve már embert ölni sem szabad csak úgy akárkinek, hanem csak az erre külön felhatalmazott személyeknek, sőt, nekik is csak meghatározott (rendszerint ünnepélyes) alkalmakkor. Ilyen alkalmak voltak mindenekelőtt a háborúk, azután a kivégzések és az emberáldozatok - de a közelmúlt évszázadai során még ez utóbbiak is mindinkább háttérbe szorultak. Odáig jutottunk, hogy ma már egy sor országban egyáltalán nincs is halálbüntetés (bár ez egyelőre még szokatlan módi, ezért világszerte sokan főleg az idősebb korosztályok - nem értik és nem is értenek vele egyet, hanem visszasírják, néha egyenesen visszakövetelik az akasztófákat). Pedig

most már nincs megállás: napjainkban már az állatok gátlástalan kínzása és tömeges legyilkolása ellen is egyre többen emelnek szót... Hogyne volna tehát társadalmi fejlődés! Persze nem az adóhivatalok és hadseregek léte igazolja, hanem valójában a crô-magnoni örökségünk lassú és fokozatos leküzdéséből áll. Politikának - kicsiben és nagyban - az emberek hatalmi függőségeit nevezik. Magát a hatalomgyakorlást sokan valami civilizációs találmánynak gondolják, de ez mélységes tévedés: a függőség, az aláés fölérendeltség és a hatalom érvényesítése majd minden állati közösségben megtalálható, gyakran a mienknél is élesebb, keményebb,

könyörtelenebb formában. Az emberi civilizáció évezredei némileg inkább még szelídítették és korlátozták is a nyers erő uralmát. A hatalomra törekvés mélyen belénk plántált biológiai örökség; a politika nem tesz mást, mint ezt az ősi biológiai örökséget a modern ember nyelvére lefordítva megmagyarázza. Hiedelmeink és logikusnak tűnő magyarázataink ugyanis majdnem mindig utólag keletkeznek és legfőképp arra valók, hogy megindokoljuk velük a cselekvéseinket. A hatalmon lévők érthető módon utálni szokták a nekik ellenszegülőket, és még azoknál is jobban a másképp gondolkodókat. Hogyan is lehetne ezeket ártalmatlanná tenni? Különösen, ha ezek a megátalkodottak voltaképp semmi törvénybe ütközőt nem

követnek el? A megoldás végtelenül egyszerű, régesrég ki is találták. A tizenötödik században például elég volt azt mondani, hogy ezek a szófogadatlan, a maguk útján járó vagy a maguk fejével gondolkodó emberek eretnekek (illetve boszorkányok). Akkoriban ugyanis minden gyerek tudni vélte, hogy az eretnek és a boszorkány "a Sátán szolgája", tehát az Isten ellensége" márpedig az Isten ellenségeit magától értetődően meg kell ölni. Néhány évszázaddal később az ellenszegülőket, a rendszert és a hatalmat kritizálókat az állam, a haza és a nép ellenségeinek kezdték nevezni hiszen a haza és a nép ellenségeit magától értetődően szintén meg kell ölni. A szavak, az eszmék és hiedelmek tehát mindkét esetben arra

szolgáltak, hogy megindokolják a törvény előtt ugyan ártatlan, de a hatalomnak be nem hódoló emberek megsemmisítését. Mégis tévedés volna ebből arra következtetni, hogy a hatalmon lévők kivételesen gonosz emberek lettek volna! Hasonló helyzetben a legtöbb ember így viselkedne, hiszen az agyunk felülkerekedésre és sikeres túlélésre van "programozva". A politikus csak betölti (és legfeljebb formálja) a hatalmi rendszerek kínálta szerepeket, de azok nem tőle erednek, hanem az ember és a társadalom biológiai örökségéből. Hatalom és alávetettség egyaránt az agy ősi viselkedési "programjain" alapszik, uralkodó és alattvaló egyaránt csak ezeket követi - még ha egyikük sincs ennek tudatában. A tetszetős újkori

elméletek ezt az ősi viselkedést igyekeznek különbözőképpen (a szervezett társadalom szükségleteivel és felsőbbrendűségével, a "józan ésszel", a közös érdekkel, és így tovább) megmagyarázni, persze mindig csak utólag. A politika igazából soha nem a társadalmi együttműködés, hanem a hatalomra jutás és a hatalmon maradás tudománya volt éppúgy, ahogy az orvoslás a betegségek, vagy a csillagászat az égitestek tudománya. Amíg nem ismerték, addig az orvosok is misztifikálták az emberi testet, akárcsak a régi csillagászok a bolygókat és a csillagképeket. Egyszer majd - talán - a politika is az emberi viselkedés valóságára fog épülni (mint a mai orvoslás az emberi test valóságára), és

akkor az embereknek nem lesz többé szükségük a hatalom misztifikálására. Amikor az ember először feleszmélt, hamar rá kellett jönnie kicsi, törékeny, sebezhető és halandó voltára. Eluralkodott rajta a magány, a félelem és a tehetetlenség érzése. Ősidők óta ezért szeretne saját kicsinységéről megfeledkezni és valami nálánál nagyobb, erősebb, örökké tartó dolog részévé válni. Mélyen gyökerező belső igény ez mindnyájunkban: ebből születtek a vallások, de ebből születtek a közösség, a haza, a nemzet fogalmai is. Az emberek többsége azonban nehezen boldogul az elvont fogalmakkal, inkább szereti a dolgokat megszemélyesíteni

, valószínűleg ezért vált kezdettől fogva "természetessé" hogy az uralkodókat, a vezéreket, a kormányokat azonosítsák az országgal és a néppel. A történelemkönyvekben azt, olvassuk, hogy "Anglia" hadat üzent "Franciaországnak" "Japán" megtámadta "Kínát" - pedig nyilvánvalóan nem a föld, nem az erdők vagy a rétek, de nem is a nép, hanem csakis a vezérek, az uralkodók, a tábornokok vetettek szemet egymás birtokára. A legtöbb ember kész áldozatot hozni a hitéért és a hazájáért tehát gondolkodás nélkül hoz áldozatot azokért az emberekért, akik a hitet vagy a hazát jelképezik számára. Minden tisztességes ember örömmel szolgálja a közösséget és a társadalmat - tehát. gondolkodás nélkül szolgálja azokat az

embereket, akik a közösséget és a társadalmat szimbolizálják. Sokan nem is értik, hová lesz mindaz az áldozat és szolgálat, amit tőle a közösség nevében szerte a világon szüntelenül kérnek vagy követelnek, de ami az ő életét valahogy csak nem akarja jobbítani. Ha valaki azt mondaná neki, hogy mindez igazából az ország, a nép, a nemzet nevében cselekvő emberekhez vándorolt, akik hamisítatlan ember módra elsáfárkodták, talán még ő háborodna fel a legjobban a cinikusnak vélt válaszon. Mert a lelke mélyén mindenki azt reméli, hogy gazdaság, társadalom és politika valahol mégiscsak őérte és az "igazságért" van. Nem is könnyű tudomásul venni, hogy ezek az intézmények az évszázadok alatt önálló létre keltek és immár a maguk belső

törvényeit követik. A világot olyannak látjuk, amilyennek saját elképzeléseink, élményeink, hiedelmeink és előző tapasztalataink láttatják velünk. Mivel mi magunk érző, cselekvő, gondolkodó és tudatos lények vagyunk, hajlunk arra, hogy a külvilágnak is érzést, szándékot, akaratot, tudatot, célt és törekvést tulajdonítsunk magyarán, hogy mindent megszemélyesítsünk. A mai ember is szokott azzal viccelni, hogy lám, vasárnap "direkt" esik az eső, hogy séta közben direkt" szembe fúj a szél, hogy "szándékosan" nyaralás "közben lyukad ki a fogunk, mintha csak Murphy százados törvényeinek szellemében "tudatosan" ellenünk dolgoznának... A

régi görögök az égzengést, a vihart, a tengert, a szelet, a szüzességet, a szerelmet, a bölcsességet, a halált, de még a bosszút vagy a lelkifurdalást is a szó szoros értelmében személyeknek képzelték. Az isteneik hús és vér élőlények voltak - tele indulattal, szenvedéllyel, sérelmekkel, haraggal és hiúsággal; együtt éltek halandó görögjeikkel, köztük jártak, harcoltak velük vagy ellenük, sokat veszekedtek, és még annál is többet szerelmeskedtek velük. A régi emberek ugyanígy személyesítették meg magát a hatalmat, az erősebb ember uralmát a gyengébb felett - ez a megszemélyesített hatalom öltött azután fizikailag testet a királyokban, császárokban, fáraókban. Nyilván nem véletlen, hogy a régi

uralkodókat jó ideig az istenek leszármazottjának, legendás őseiket ezer évekig élő mitikus alakoknak, félistenek tartották. Mások, mint a praktikus rómaiak, a saját császáraikat a haláluk után léptették elő istenekké. Így vált lassanként maga az uralkodás, maga a hierarchia "istentől való", örök és sérthetetlen intézménnyé. Évszázadokon keresztül képtelen és hibbant ötletnek tűnt volna, hogy valamely országnak egyáltalán ne legyen királya! Még a legjobb koponyák, a legtanultabb és legcsiszoltabb elmék is elborzadtak volna a gondolatra, hiszen akkoriban még mindenki úgy hitte, hogy ez maga volna a végítélet. Biztosra vették, hogy attól a naptól fogva iszonyú káosz, földrengés, járvány, tömeges őrület, éhhalál és

démonok hada sújtaná a király nélkül maradó népet... Aztán eljött a felvilágosodás, a nagy forradalmak korszaka, egymás után nyugdíjba küldték - itt-ott le is nyakazták - az abszolút királyokat, és mindenki ámulatára kiderült, hogy sem a természet, sem az égiek nem hiányolják őket. Épp ellenkezőleg, a népek pompásan megvannak nélkülük, mint ahogy jó néhány évszázada remekül megvannak fáraók, császárok, nagyvezírek, kalifák és a trónus mellett álldogáló főhóhérok nélkül. Az újkor ma már másképpen személyesíti meg a hatalmat: pártok, kormányzók, tábornokok, elnökök és kormányhivatalok képében. A mai ember képtelen és hibbant ötletnek tartaná, hogy egy ország akár csak egyetlen

másodpercre is pártelnökök, kabinetfőnökök, szenátorok és főparancsnokok nélkül maradhatna, hiszen nélkülük - hite szerint bizonyára még abban az órában zűrzavar, káosz, járvány, földrengés, tömegőrület, éhhalál és végítélet sújtaná... Az emberi elme minél jobban változik, annál inkább mégis folyton ugyanaz marad. Politika kicsiben és nagyban... majdnem minden emberi viselkedés mögött érdekek és szándékok húzódnak meg, melyeket különféle módokon próbálunk meg érvényesíteni. Egy következő fejezetben részletesebben lesz szó arról, hogy az emberi kapcsolatokban alapvetően három különféle taktikát lehet alkalmazni: az erőt, a furfangot és a piaci

alkut. Itt most csak egészen röviden: az erő alkalmazása azt jelenti, hogy a másikat egyszerűen rákényszerítjük a nekünk tetsző cselekvésre; a furfang alatt ügyes színlelést, megtévesztést, igazából hazugságot és csalást kell érteni; végül az alku jelentené a becsületes üzletet, amikor mindkét fél feltárja a kártyáit és erőszak vagy félrevezetés helyett megpróbál tisztességesen megegyezni. Elvileg ilyen megegyezésnek, alku eredményének tekinthetők a törvények; mármint azok a törvények, amelyek tényleg közös döntéseken alapulnak. A társadalmakat lényegében kétféleképpen lehet kormányozni: vagy a hatalom kényszerítő erejével, vagy törvényekkel (az uralkodó által parancsba adott

"törvény" persze az első kategóriába tartozik). Évmilliókon át csakis az első megoldás létezett; a nyers erő, a fenyegetés, azaz végső soron a halálfélelem ősi - biológiai gyökerű eszközével uralkodtak a tolldíszes törzsfőnökök, a zsoldoskapitányok, az abszolút királyok, a római császárok, vagy a történelem régi és új diktátorai Julius Caesartól Hitlerig és a tatár kánoktól Sztálinig. Törvényekkel - tehát írásban lefektetett, nyilvános és mindenkire (az uralkodóra is!) érvényes játékszabályokkal - kormányozni a régi időkben nem volt igazán divatban. Talán Hammurabi próbálkozott ezzel először (i. e. 1700-1800 körül), de minden valószínűség szerint a mózesi törvény, a Tóra kísérelte meg először a

történelemben törvényekkel átfogni az élet szinte valamennyi mozzanatát. Az uralkodók persze a törvények korlátait sosem vették szívesen. "L'état, c'est moi!" - XIV. Lajos csupán kimondta azt, amit a legtöbben gondoltak. Európa veszekedő nemzetei egészen a XVlII. századig szinte mindenütt ilyen egyszemélyi uralom alatt éltek. Ugyanakkor egy abszolút uralkodó nem feltétlenül rossz ember! Az uralkodás lényege ugyanis nem a kegyetlenség, hanem a kiszámíthatatlanság, az önkényesség. Teljesen mindegy, hogy az önkény erőszakos és kegyetlen, vagy épp "atyaian" jóságos: mert mind a kettőhöz egyformán passzív, hazug és rejtőzködő alattvalók tartoznak. A politikatudorok hosszú ideje tanakodnak azon, hogy

vajon a diktatúrák teremtik-e ezt a fajta szolgalelkű viselkedést, vagy megfordítva: az emberek szolgalelkűsége vezet-e szükségszerűen a "jól megérdemelt" diktatúrákhoz? Erkölcsi, eszmei és történelmi szempontok alapján ezt a kérdést nem is lehet eldönteni annál érdekesebb viszont a modern agykutatás néhány idevágó eredménye. Kísérletek tucatjai jelzik, hogy a legsúlyosabb stresszterhelést emberekre és állatokra egyaránt nem az éhezés, nem a hideg, nem a fájdalom, nem is a környezet rideg vagy sanyarú volta, hanem sokkal inkább a körülmények kiszámíthatatlansága, kivédhetetlensége, magyarán a kiszolgáltatottság jelenti. A stresszben lévő ember pedig (akárcsak a

korábban említett kicsi mókuscickány) szorong, aggodalmas, szüntelenül fél, "ideges", tele van homályos bűntudattal, kapkod, étvágytalan, rosszul alszik, fáradt és gyenge - magyarán tehát védtelen, tehetetlen és harcképtelen. Egészen természetes, hogy az ilyen emberen pusztán biológiai okból is könnyebb uralkodni. Kiszámíthatatlan és kivédhetetlen stresszhatásoknak kitett, kiszolgáltatott állatokban rövid idő alatt magas vérnyomás, gyomorfekély, csontritkulás, cukorbetegség, hormonzavar és immunhiányos állapot lép fel, ami miatt az ilyen állatok élete általában jelentősen megrövidül. Nincs okunk azt hinni, hogy az ember másképp reagálna - annál kevésbé, mivel a történelem és a politika jól ismert

világméretű "emberkísérletei": háborúk, ostromok, koncentrációs táborok a túlélőkben kísértetiesen hasonló jelenségeket okoztak. Vajon honnan tudták olyan pontosan a XX. század diktátorai, hogy több évtizedes hatalmuk fenntartásához nekik is a félelem, a terror, a kiszámíthatatlanság és a kiszolgáltatottság légkörét kellett állandósítaniuk? Ugyanezt törvényekkel sokkal nehezebb és körülményesebb lett volna elérni (persze lehetett volna például azzal próbálkozni, hogy a törvényeket elég gyakran és előre nem látható módon változtatják...). A törvényeknek pontosan az lenne a céljuk, hogy (némiképp) kiszámíthatóvá tegyék az életet, ezzel védjék az embereket a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság okozta felesleges és

káros stresszterheléstől. Egy törvényeken alapuló társadalomban ugyanis azt, aki a törvényeket betartja, elvileg nem érheti nagy baj. Ahol ez még azzal is párosul, hogy azok a törvények józan ésszel betarthatók, ott a polgárok - érdemes a világban körülnézni - minden jel szerint tényleg egészségesebbek, kiegyensúlyozottabbak, sőt jóval tovább is élnek... Sokan vakon hisznek abban, hogy a társadalom minden problémájára a demokrácia jelenti a megoldást. Valóban rokonszenves gondolat egy uralkodó kisebbség akarata helyett a polgárok józan eszére bízni a fontos kérdések eldöntését. Legalábbis első látásra az, hiszen a szótöbbség jó garanciának tűnik

az önkény ellen. Csakhogy, ha a demokrácia szintén uralmat jelent, akkor a többség uralma szükségképpen a középszerű emberek uralma lesz, mivelhogy az emberek - amint ezt lélektani kísérletekből elég jól tudjuk inkább a magukhoz hasonlókra, mintsem a magunknál különbekre szoktak szavazni. Márpedig a tudás, a tehetség, a hozzáértés, az erkölcsi tisztaság, de még a munkabírás sem "demokratikus", csak keveseknek jut belőlük átlagon felül. Ezek a kevesek viszont rendszerint inkább irigységet és ellenszenvet keltenek a többiekben rájuk tehát nem sokan fognak voksolni. Winston Churchill például megnyerte Angliának a második világháborút, mire a művelt és hálás angol polgárok 1945-ben azonnal

leszavazták. Abban is lehet valami, hogy a demokráciák ritkán teremtenek nagy dolgokat. A világot az eddigi jelek szerint a kimagasló és kivételes emberek vitték igazán előre - belőlük viszont kevés van és a tipikus demokráciákban az ő sorsuk különösen nehéz. Sok középszerű polgár hajlik ugyanis arra, hogy éppen a saját középszerűségét tekintse elsőrangú erénynek, a tehetséget és a kiválóságot ezzel szemben úgy szemlélje, mint valamiféle sértő és ellenszenves aberrációt. Vannak azután, akik a demokrácia gondolatát szívesen kiterjesztenék a politikai döntéséken túlra, a mindennapi életre, olykor még a tudományos kérdésekre is, márpedig ez különösen rossz ötlet. A tudás ugyanis nem szavazás kérdése. A francia René

Descartes már 1641-ben világosan leírta: "Az igazság tekintetében a szótöbbség nem ér semmit, mert sokkal valószínűbb, hogy először egyetlen ember akad rájuk, mintsem egy egész nép egyszerre... ". Ráadásul a demokrácia korántsem szótöbbségen alapuló korlátlan hatalmat jelent, mint ahogy ezt manapság sokan gondolják. A szótöbbséggel megválasztott politikai csoport ugyanis egyáltalán nem uralkodásra, hanem csakis a törvények végrehajtására kap igazi felhatalmazást. Kár, hogy csak kevesen ismerik, és még kevesebben osztják ebben a kérdésben Kossuth Lajos reformkori véleményét: "Szabad embert nem elégíthet ki a szabadság azon parányi adagja... hogy időszakonként egy-egy szavazatot vet milliók szavazata

közé a választásokon. Neki ezen túl is sérthetetlennek kell éreznie magát egyéni jogaiban, és szakadatlan befolyással kell bírni városa és országa ügyeiben." Modern és demokratikus országokban nem illik kényszerítő hatalomról és nyers erőről beszélni, manapság szinte mindenki "törvénypártinak" mondja magát. Csak hát a törvényeket szintén emberek írják, emberi agyvelővel. Nincs tehát mit csodálkozni vagy rosszallni azon, ha a hatalom képviselői mindenütt a világon olyan törvényeket szeretnének, ami vagy a számukra előnyös, vagy rájuk nem vonatkozik, vagy - ha minden kötél szakad - ami alól ők maguk ki tudnak bújni. Ezt mutatják egyfelől a majdnem mindig kivételekkel és kiskapukkal átlyuggatott törvények, másfelől erről

árulkodik a folyton változó és egymásnak ellentmondó szabályok üde és szapora burjánzása. Az ember ugyanis miközben alkudozik, aközben furfangos is: úgy tesz, mintha érvelne, indokolna, alátámasztana és megmagyarázna, ámde eközben színlel, ámít és csűr-csavar - hiszen igazából nem tárgyalni, hanem felülkerekedni, nyerni szeretne. Erő, furfang és alku nem külön-külön dolgoznak bennünk, hanem egyszerre és egymás mellett, hiszen csak egyetlen agyvelőnk van. Akárcsak a politikusnak... Majdnem mindenki szeretne - és próbál is - uralkodni valakin: férj a feleségén (vagy megfordítva), szülő a gyerekén, főnök a beosztottjain, és így tovább. Butaság ezt szégyellni vagy titkolni: ez a

dominanciaigény, ahogy a pszichológusok mondják, alapvető és teljesen "normális" emberi szükségletünk. Persze letagadhatjuk (akár önmagunk előtt is), de akkor onnantól fogva ellenőrizetlenül működik és sokkal nehezebb dolgunk lesz vele, mint ha nyíltan felvállalnánk - mint ahogy a letagadott és ezért nem kezelt betegség is sokkal több kárt okoz, mint amire odafigyelünk. Minden hatalom végső soron a fizikai kényszerítés elvi lehetőségén alapszik. ("A hatalom akkor is parancsol, amikor kér" - írta Saturnalia című ismert könyvében valamikor 400410 körül Ambrosius Theodosius Macrobius), de a civilizált világban ezt csak kevesen vállalják fel nyíltan. Sokkal előkelőbb, kellemesebb, ráadásul

megbízhatóbb is a már említett legitim hatalom: az, amelyet a társadalmi konvenciók szentesítenek. Mindenki magától értetődő dolognak tartja például a miniszterek, a cégelnökök, vagy a vezérigazgatók állásával járó hatalmat viszont az ilyen állásokkal csakis azért jár együtt a hatalom, mert a megszokás, a hagyomány, és a közösség játékszabályai így szentesítik. Nem is X. Y. parancsol személyesen, hanem az elnök, a főtitkár, az igazgató - tehát maga az állás, a hivatal. Nincs is sok jelentősége a hivatalt éppen betöltő személyének, még kevésbé a személyes képességeinek. Lear király így fakad ki a negyedik felvonásban: "Láttál-e koldust, kit a gazdag kutyája megugatott?... S hogy a szegény pára elfutott a kutya elől? Ez a tekintély valódi

képe. A kutyának is engedelmeskednek, ha hivatalban van." Némelyek azután még az ilyen hivatali hatalom felelősségét sem szeretik vállalni. Nekik találták ki a referens hatalmat: azt, amit mások nevében lehet gyakorolni. Ezzel él az őrmester, amikor a századosra hivatkozva parancsolgat, vagy az újonc segédhivatalnok, aki a felettese árnyékában fölényeskedik az ügyfelekkel. Hajdani inkvizítorok, katonák, bírák, hóhérok és verőlegények néha mélyen meghatódva lucskosra sírták a zsebkendőjüket azokért, akiket "kénytelenek" voltak mocskos cellákba zárni, megkínozni, halálra ítélni vagy háborúba küldeni - sohasem a maguk, hanem mindig a nép, a haza, az isten, máskor a jog, az igazság, a többség, a

társadalom, vagy a "szabályok" nevében.

legkülönfélébb

A hatalom mindig totális: mindenkivel rendelkezni akar és nemigen tűri, hogy bárki is kibújjon a markából. Demokratikus országokban választani lehet pártok és jelöltek közül - de senki nem szavazhat úgy, hogy egyiket sem kívánja. Egyetlen választáson sem kérdezték meg eddig még soha az embereket, vajon egyáltalán kívánnak-e maguk fölé hatalmasokat? Aki ezt az illetlen kérdést néha mégis feltette, azt az elmúlt százötven évben általában "anarchistának" nevezték - és ezalatt rendszerint felforgatót, istenkáromlót, őrült bombahajigálót értettek. A szó itt is arra szolgált, hogy szentesítse a

cselekvést. Egy uralkodó nyilván pokolra kívánja azt, aki szerint nincs szükség uralkodókra - elnevezi hát valami veszélyes és undorító dolognak, hiszen a veszélyes és undorító dolgokat joggal el kell takarítani a föld színéről. Az emberek mindig is készségesen elhitték, hogy szilárd hatalom és erős hierarchia nélkül összeomlana az emberi világ. Lehet, hogy így van, de nem egészen biztos: a gyakorlatban ugyanis még nem próbálták ki az ellenkezőjét. Nem is valószínű, hogy egyhamar megkockáztatnának egy ilyen próbát, hisz ki tudja, hogyan végződne... Senatori boni viri, senatus est mala bestia - a legjobb emberek is művelhetnek gonosz dolgokat. Az emberi tudat

önmagát teremti: először cselekszünk, azután hinni kezdünk abban, amit cselekszünk - onnantól fogva pedig már azért cselekszünk, mert hiszünk benne. Aki egyszer politizálni kezd, az előbbutóbb komolyan hinni is fogja, hogy a hatalom szükséges és fontos dolog, kizárólag az teremthet békét és rendet, tőle függ az emberek boldogsága, nélküle romlás és pusztulás várna a világra. Kénytelen ezt hinni, hiszen másképp nem tudná folytatni! Enélkül ugyanis feszültség, disszonancia támadna a viselkedése és a belső meggyőződése között, amit a legtöbb ember nem képes elviselni. Mármost az életben csak ritkán cselekedhetünk szabadon - a gondolatainkat viszont hozzáigazíthatjuk ahhoz, amit cselekszünk. A kaliforniai

Stanford Egyetem hallgatóinak többsége a hatvanas években egy akkori kérdőíves vizsgálat tanúsága szerint ostoba kispolgári szokásnak minősítette a monogám házasságot - ám ugyanők tíz évvel később, családos emberként már csakis a monogám házasságot tekintették emberhez méltó életformának! Az inkvizítorok többsége tényleg elhitte, hogy a boszorkányok igazi halálhozó démonok, és hogy csakis a máglyák menthetik meg tőlük a jóravaló emberek világát. Okos és tisztességes emberek (a "boni viri") szintén ezen a módon - hitük észrevétlen átformálásával - szoktak a politika-játszma körhintájára felülni. Sokan közülük egy ideig nem is veszik észre, hogy a játszma évszázadok óta egyre öncélúbbá válik. Bertrand Russell

már a század első évtizedeiben kertelés nélkül kimondta: "A kormányoknak megvannak a saját érdekeik, amelyek meglehetősen különböznek a közösség érdekeitől. Ezek közül a hatalom szeretete és a munkától való irtózás a legfőbbek... ezért lesznek előbb-utóbb igazából az ellenségei azoknak, akiket állítólag szolgálnak". Russell filozófus volt, nem pedig pszichológus vagy agykutató. Ha az lett volna, bizonyára úgy fogalmaz, hogy a politikában a hatalom pozitív visszacsatolása működik: a hatalom önmaga jutalma, tehát egyre több hatalom megszerzésére ösztönöz… Vajon miért fogadta el az emberek többsége évmilliók óta maga felett a más emberek uralmát? Mi több, miért

fogadták el az értelmes emberek, hogy elég gyakran maguknál kevésbé értelmesek szolgálatában álljanak? Ennek számos különféle oka lehet. Először is igazából soha nem volt választásuk. Évezredek (évmilliók?) óta mindenki kész hatalmi rendszerekbe született bele, amelyek ellen kockázatos lett volna fellázadni, és ha nem volt nagyon muszáj, az emberek nem szívesen kockáztattak. Ráadásul alattvalónak lenni legtöbbször egy csomó előnnyel is járt: a szolga, a jobbágy, a beosztott és a "szürke kisember", ha engedelmeskedett és szót fogadott, egyfajta viszonylagos biztonságban élt, nem volt gondja a világra, legfőképpen pedig mentesült a szabadsággal járó felelősség alól. Egyes emberek számára a biztonság ma is

előbbre való a személyes szabadságnál ez az alapjában gyermeki viselkedés pedig másokban, a független és inkább uralkodó hajlamú emberekben felébreszti a törődés, a gondoskodás késztetését. Az a szükséglet, hogy törődjünk a kisebbekkel és a gyengébbekkel, viseljük gondját a rászorulónak, gondolkodjunk és cselekedjünk helyettük - mindnyájunkkal velünk születik és nagyon hasznos biológiai késztetés mindaddig, amíg a gyermekeinket neveljük. A baj igazából akkor kezdődik, amikor felnőnek a gyerekek, mert akkor némelyek megpróbálják a gyerekeik helyett immár a többi felnőtt polgárt irányítani, nevelni, terelgetni - persze kizárólag csakis "az ő érdekükben". A paternalista ("atyáskodó") politikus ilyen önzetlen és

gondoskodó ember: a legszívesebben mindent maga intézne a többnyire bugyuta gyerekként kezelt állampolgárok helyett. Még pénzt se szívesen ad a kezükbe, inkább beszedi tőlük az egészet, azután bölcs és jóságos családfőként a saját legjobb belátása szerint osztja majd ki közöttük az ételt, az italt, a lakást, a tornacipőt, a nekik való tévéműsort... Pedig Hugo Grotius már több mint négyszáz évvel ezelőtt óva intett ettől: "Azt sem szabad másra ráerőszakolni, ami hasznos neki." Az állam hatalmának növelése a polgárok felett ugyanis rendszerint több kárral, mint haszonnal jár. A gyámkodó, paternalista állam a lakosságot infantilizálja ("óvodizálja"), a kezdeményezéseket elfojtja, függéshez, főleg pedig dachoz és álnoksághoz vezet.

Gyámkodó államban nagyon is kényelmes élni, hiszen ott a polgárok nem felelősek önmagukért, a saját családjukért és a saját megélhetésükért. Viszont ha gyereknek tekintik őket, akkor úgy is fognak viselkedni: mivelhogy a játékszabályokat nélkülük csinálják, nem fognak tiltakozni, hanem a nekik nem tetsző szabályokat kijátsszák. A hatalom ilyenkor arra hajlik, hogy válaszul egyre képtelenebb szabályokat alkosson (hiszen nem kell nyílt ellenállással számolnia, másfelől viszont bekalkulálja a csalást), és már meg is érkeztünk Hazugországba. Csakhogy "az az ország, ahol a lakosság csak huncutsággal tudja megszerezni a mindennapiját, rossz ország" - írta Alekszej Tolsztoj a század elején. Hozzátehette volna: és minél tovább tart

egy ilyen játszma, annál rosszabb ország lesz. Vajon mi szükségük van az embernek igazából a politikára? A hatalom kimondott céljai és jelszavai évezredek óta nem sokat változtak: erős kézzel összefogni az embereket a birtoklás, a területfoglalás, a terjeszkedés, mások javainak elszerzése, a zsákmányolás, valamint a bőséges szaporodás érdekében. Az uralkodás eszközei sem fejlődtek sokat a Biblia óta: "...fiaitokat elveszi és szekérvezetőivé és lovasaivá teszi őket, és szekere előtt futnak. Ezredesekké teendi őket és hadnagyokká velök szántatja meg barázdáit és velök végezteti aratását... Leányaitokat pedig elviszi kenőcskészítóknek,

szakácsnéknak... Elveszi legjobb szántóföldeiteket, szőlőhegyeiteket és olajfás kertjeiteket és a szolgáinak adja. Veteményeiteket és szőlőiteket megdézsmálja és főbb embereinek és szolgáinak adja. Elveszi szolgáitokat, szolgálóitokat, legszebb ifjaitokat és szamaraitokat és a maga dolgát végezteti azokkal. Barmaitokat megdézsmálja és ti szolgái lesztek néki..." (Sámuel I, 8: 1117). Vajon tényleg szükségszerű még mindez? Hiszen az úgy-ahogy elfogadható békés kispolgári jólét és az iskolázottság terjedése mintha egyre kevésbé kívánná a harcolást. Az emberek utaznak, művelődnek, kezdik megismerni és érteni egymást mohó szerzés és állandó terjeszkedés

helyett sokan már inkább értelmet szeretnének adni az életüknek. Először talán Platón írta le, hogy "Az igazságosság mindenekfelett saját tulajdonunk birtoklása és a saját dolgunk végzése" - és mintha egyre több mai polgár kezdene lassan ezzel a gondolattal rokonszenvezni. Ámde ha nincs harc, ha nem kell mindig másoktól félni vagy a mások birtokát a mienkhez csatolni, akkor mi szükség egyáltalán vezérekre? Ha elkövetkezne egyszer Anatole France megálmodott világa, "ahol mindenki a maga munkájából él, és nem a máséból", mi szükség lesz abban hatalomra? Az emberek fejében ez a kérdés meg sem fordul - ám annál inkább foglalkoztatta az angol Eric Arthur Blairt, írói nevén George Orwellt (1903-1950), aki 1984

című, magyarul is jól ismert regényével annak idején jócskán felborzolta a politikusok lelki békéjét. Orwell abból indult ki, hogy a tudomány és a technika fejlődése a jövőben mindinkább anyagilag független és jól tájékozott polgárságot teremtene, amelynek a hagyományos értelemben vett politikai "elitre" egyáltalán nem is lenne szüksége. Hogy ez be ne következzen, az elit" előbb-utóbb kénytelen lesz mesterségesen fékezni az "anyagi jólét és a műveltség gyarapodását. Ehhez nem kell különös ész: még a leghatékonyabb termelés mellett sem túlságosan nehéz nyomort és nélkülözést teremteni öncélú pazarlással, értelmetlen és drága intézmények működtetésével, de még inkább a javak fizikai elpusztításával (művileg előidézett

válságok, konfliktusok vagy háborúk révén). Hazugsággal és csalással, mint például az újságok ügyes meghamisításával szinte korlátlan ideig fenn lehet tartani a butaságot és a rögeszméket. Elképesztően könnyű mesterséges ellenségeket kreálni (például "Óceániát" vagy "Eurázsiát"), ősemberi indulatokat szítani ("a gyűlölet perceit"), és így tovább. Orwell elgondolása szerint tehát a hierarchikus hatalmi "elit" létezésének az az alapfeltétele, hogy az emberek többségétől el tudja zárni a fontos információkat és az anyagi eszközöket. Ha ez igaz, akkor egy ilyenfajta hatalomnak tényleg az állna az érdekében, hogy minél tovább fennmaradjon a szegénység és a közbutaság. Nem teljesen alaptalan a

gondolat, hiszen a tudásban rejlő hatalmat régen mindig szigorúan kötelező titoktartás védte (ez még a hippokratészi eskü szövegében is benne volt!), a referens hatalmat pedig a "szolgálati út" és a felettesekkel való kizárólagos kapcsolatok takarták jótékony homályba. Még szerencse, hogy Orwell filozofikus látomása világméretekben nem vált valóra. Vannak azért elég komoly próbálkozások: immár közel százötven kisebb-nagyobb helyi háború dúl, szaporodnak a válságok és a konfliktusok, elég sokfelé dolgozik jól felszerelt "gondolatrendőrség", sőt olyan ország is van, ahol meg éppenséggel ezt hiányolják... Gondolkodó emberek évszázadok óta

átláttak a politika játszma mitológiáján. Egyesek már az ókorban észrevették, hogy minél szegényebb egy ország, rendszerint annál feltűnőbben dúskálnak a javakban az uralkodói. Mások azon merengtek, hogy a hierarchikus rendszerekben a javak megteremtői mindig szegények maradnak, sőt éppen azok sanyargatják őket, akik pedig az ő munkájukból élnek. Szent Ágoston már 1500 évvel ezelőtt hasonlatosságot vélt felfedezni egyes uralkodók és a haramiák magatartása között, mivelhogy mindkettő erőszakkal elveszi a másét, hogy azzal a maga hatalmát gyarapítsa: "Gazdag hatalmasok szövetkezése igazságosság nélkül mi más, mint egy nagy rablóbanda?" - írta indulatosan. Lev Nyikolajevics Tolsztoj gróf a maga szelíd

keresztényi módján alig száz évvel ezelőtt így vélekedett erről: "Ha a becstelen emberek összefognak, hogy nagyobb erőt képviseljenek, akkor a becsületes embereknek is csupán csak ugyanezt kellene tenniük". Éles szemű filozófusok már réges-régen rájöttek, hogy a hierarchikus politika a legtöbb országban hasonló játékszabályok szerint folyik és a nemzetek, az országok közötti ellentétek igazából sohasem a népek, hanem csak a vezérek javát szolgálják. Ez azonban eddig még soha nem tartotta vissza az embereket abban, hogy lelkesen és harci indulót énekelve háborúba menjenek és ott agyonlövessék magukat, vagy épp ismeretlen közkatonákat civilben hozzájuk hasonló kisembereket, földműveseket, tanárokat, kétkezi

munkásokat, tisztviselőket mészároljanak halomra. Pedig nem sokat nyertek vele: ha élve megúszták, hazatérve ismét voksolhattak a jól ismert arcképek valamelyikére, azután mehettek vissza robotolni. "Ahol a pártok és a kormányok rosszak - mint a legtöbb országban - a népnek gyakorlatilag mindegy, hogy saját hadserege győz-e a háborúban, vagy az ellenség" - írta erről George A. Santayana amerikai filozófus pár évvel az első világháború után. Elavult volna tehát a mai politikatudomány? Bizony elavultnak tűnik, akárcsak számos más ősi és sikertelen közösségi modell, a szülők által vezényelt házasságtól a lila fejjel ordítozó hivatali főnökig, amelyek

mintha átaludták volna a legutóbbi néhány évszázadot. A jelenlegi politikai nézetek és jelszavak szerte a világon jórészt elaggott múzeumi darabok, annyi közük sincs a mai tudomány és technika világához, mint csorba kőbaltának a komputertomográfhoz. Miközben szinte minden tudomány előrement, a homo politicus a maga atavisztikus eszméivel elképesztően hátramaradt. Szinte hihetetlen például, hogy még mindig azzal próbálják hitegetni az embereket, hogy nem a szegénység, nem a tudatlanság, de nem is a milliónyi lyukból áradó életveszélyes szenny a valódi ellenségük, hanem a szomszéd ország egyszerű kisemberei, az idehaza másképp szavazók, vagy éppen az átellenben lakó családok... Előbb-utóbb talán majd

megértik az emberek, hogy ez utóbbiak csupán a mi korunk "boszorkányai" akikre csakis a mi korunk inkvizítorainak van szükségük, nem pedig nekik maguknak. Az egyszerű polgár sokszor úgy gondol például a háborúkra, a szegénységre, vagy az inflációra is, mint az árvízre vagy a földrengésre. Holott ezek egyáltalán nem égből jövő természeti csapások - ezeket a mindenkori politika és a hatalom csinálja. Inflációt például úgy lehet csinálni, hogy a kormányzatok többet költenek, mint amennyi pénzük van, a hiányt pedig egyszerűen pénznyomtatással pótolják. Ám ha a háziasszonyok tennék ugyanezt, "pénzhamisítás" címén rájuk penészedne a börtönlakat. Quod licet Iovi... (Amit

szabad Jupiternek...) A politikát persze nem lehet, de nem is kellene "eltörölni". Talán megszületik majd egyszer (a következő évtizedekben?) a homo politicus egy új fajtája, aki az antik és atavisztikus vezényszavak helyett a valóságos tényekre és az igazi tudásra épít. Aki az önérdek és a hatalmi hierarchia helyett kizárólag az emberek együttműködését fogja szolgálni. Aki nem kíván majd másokon uralkodni, hanem csak a polgárok jogait védi és kizárólag azt akadályozza meg, hogy egyesek túl nagy károkat okozhassanak. Valami effélére gondolhatott Szent-Györgyi Albert is, amikor idősebb korában ilyen mondatokat jegyzetelt a maga Kis

Katekizmusába: "Akkor lesz béke, ha a pusztítás eszközeit undorral nézzük majd, nem pedig nemzeti büszkeséggel... Mivel a hadsereg hatalom, ezért korrumpálja a kormányokat, hogy még nagyobb hatalomra, azaz egyre nagyobb hadseregre törekedjenek... Az infláció a kormányok tolvajlása, egyszerűen elköltik a polgárok pénzét... Ha nem állítjuk meg a szaporodásunkat, előbb-utóbb át kell majd költöznünk egy nagyobb bolygóra... Az egész földi élet a világmindenség mellékterméke: ki is törölhető anélkül, hogy ez a világmindenségben észrevehető zavart okozna” Végezetül: mi köze mindehhez a pszichiáternek? Az hogy emberek a maguk életében akaratlanul is majmolják a "nagy" politikát. Tengernyi konfliktus, stressz, szorongás, harag,

fájdalom és agresszió forrása a "nagyok" viselkedését mímelő ezernyi törpehatalom, ahol a portás vagy a szemetes is parancsolni próbál, kéményseprő és villanyszámlás hatóságot játszik, a bankpénztáros feltételekhez köti a pénz átvételét. Az emberek kicsiny, de annál kíméletlenebb hierarchiákat építenek maguk köré, kölcsönös tisztelet helyett parancsolgatnak egymásnak és szófogadást követelnek. Régi előítéleteik mellé újabb vélt ellenségeket gyűjtenek a harsány szónoklatokból és a napi sajtóból. Még nem is ismerik, de máris hevesen és engesztelhetetlenül gyűlölik az új "emberfajtákat", az eddig ismeretlen vallásokat, az "ártalmas" csoportokat és közösségeket, a "veszélyes" gyógyszereket. Akkor is a politika

szokásait utánozzák, amikor folyton egymás dolgába ütik az orrukat. Szomszéd a szomszédnak, rokon a rokonnak, főnök a beosztottjának állandóan elő akarja írni, hogy a másik mit tehet és mit nem, hogy hogyan kell viselkednie és hogyan nem szabad. Mindez a sok konfliktus idővel tengerré duzzad, keserű és elmérgesedett kapcsolatokra vezet, ahol mindenki egyre elszántabban "győzni" akar a többi felett, megmutatni, hogy ő az erősebb, hogy ő bizony "nem hagyja magát" - azután az egyik a detoxikálóban, másik a sürgősségi osztályon köt ki, a harmadikat pedig úgy kell levágni egy rojtos kötélről a padláson. Pompázatos modelljeink vannak ugyanis a harcra, az agresszióra, a gyűlölködésre - de egyáltalán nincsenek

modelljeink a türelemre, a tiszteletre, a legkevésbé pedig egymás békében hagyására és egymás különbözőségeinek elviselésére. Ezekkel ugyanis mindmáig adós nekünk a politika. Holott éppenséggel ez volna egy valóságos "elit" egyedül méltó hivatása: példát mutatni minderre. A politika azonfelül néha meg is keresi a pszichiátriát. Ma már persze nem azért, hogy "politikai pszichiátria" képében az ellenségeit bolonddá nyilváníttassa és elmeosztályra zárassa. Időnként viszont rablókat és biciklitolvajokat küld "kezelésre", mert a jog valami hézagot talált az elméjük körül és ezért nem zárta őket börtönbe, viszont a szabadon engedésükről sem akart hallani. A

politika azzal is szeret próbálkozni, hogy a pszichiátria vállára rakja a szegénység, a hontalanság, az emberi nézeteltérések, az elrontott emberi sorsok, vagy éppen a nehéz emberek problémáinak terhét. Szerte a világon újra meg újra támadnak olyan igények, hogy az orvosok minősítsék “betegnek" és fektessék kórházba a csavargókat, a prostituáltakat, a zsebtolvajokat, az analfabétákat, a megátalkodott férjeket, a kalandvágyó serdülőket és a hozzájuk hasonlókat. Holott ezek igazi politikai, más szóval társadalmi problémák, amelyek igazi politikai megoldást igényelnek - nem pedig pszichiátriai problémák. Azzá minősíteni őket sem a pszichiátriának, sem a politikának nem volna hasznos. Ha egy csavargótól elveszik a pálinkáját,

akkor ettől még legfeljebb szomjas csavargó lesz belőle, de aligha válik rendes és dolgos emberré. Sok mai politikai eszme és jelszó leginkább talán Hans Christian Andersen (1805-1875) utolérhetetlen meséjének pompázatos fejedelmi köntösére hasonlít, amelyet égi fényből varrtak a furfangos szabólegények. A felnőttek ámulva csodálták a bemutatót, és csak egy kisfiú merte hangosan odakiáltani: "De hát a császáron nincs is ruha!". Ami nem egy korszak végét, hanem sokkal inkább egy másik korszak elejét jelentette: azt, hogy onnan fogva az emberek, beleértve a császárokat, zavaros ködképzetek helyett valóságos ruhába kezdtek öltözködni.

Molekularendőrség "Hallom az embereket azt kiáltani: «bárcsak ne volna bor!». Micsoda őrület! Hát a bor a hibás a részegeskedésért? Hiszen akkor azt is kiáltanotok kellene: «bárcsak ne volna éjszaka!», hiszen akkor tolvajok járnak; «bárcsak ne volna nappal!», hisz olyankor besúgók ólálkodnak; és kiáltanotok kellene: «bárcsak ne volnának asszonyok!», hisz létezik a paráznaság." Johannes Chrysostomus ("Aranyszájú Szent János", 345-407) Napjaink egyik közkedvelt beszédtémája az, amit általánosságban

"drogproblémának" szokás nevezni. Manapság szinte mindenki egyetért abban, hogy az agyműködésre ható, tehát a "pszichoaktív" kémiai anyagok használatát korlátozni kell, és hogy ez a fajta korlátozás döntő részben az állam, tehát a hatóságok, és mindenekelőtt a rendőrség feladata. Vita majdhogynem csak akörül van, hogy pontosan mely anyagok is legyenek tilalmasak, és hogy milyen szigorú legyen a tilalmat megszegők büntetése - merthogy egyáltalán nem minden pszichoaktív szer minősül károsnak és rendőrileg üldözendőnek! Ellenkezőleg, az úgynevezett "kábítószerek" listája koronként és országonként meglehetősen tarka változatosságot mutat. Magyarországon és a környékén például

drogprobléma helyett sokan szeretnek "alkohol- és drogproblémát" mondani, mintha alkohol és "drog" két különböző dolgot jelentenének. A gyógyszertan tudományában a növényekből kivont hatóanyagokat nevezik drognak. "Drog" tehát az aszpirin, a papaverin, sok fájdalom- és köhögéscsillapító, a digitálisz (a jól ismert szívgyógyszerek, a Digoxin vagy az Isolanid hatóanyaga), a valeriana, és sok ezernyi más gyógyszerünk. Az angol drug ma is ebben az eredeti, tág értelemben használatos, viszont több más európai nyelvben, így a magyarban is, a "drog" szó újabban egyre inkább "ártalmas pszichoaktív szert", "kábítószert" kezd jelenteni. Márpedig a

szavaknak tulajdonított jelentés beszéltünk róla - önmagában, a valóságtól függetlenül is meghatározza a gondolkodásunkat. A "drog" szóhoz ma a legtöbb laikus ember, aki a szó eredeti értelmével talán nincs is tisztában, automatikusan züllött utcai bandákat, eszelős kábulatban tévelygő serdülőket, veszélyt, halált, pusztulást társít. Magától értetődően helyesli tehát a legszigorúbb tiltásokat és a legkeményebb büntetéseket. Már hogyne helyeselné! Micsoda szülő is volna az, aki nem féltené a gyermekét ettől a borzalomtól; micsoda tanár, aki nem óvja tőle a tanítványait; miféle elvetemült politikus lenne, aki nem akarná megvédeni tőle országát és nemzetét, aki nem követelné hangos szóval a legszigorúbb fellépést e

"nemzetközi förtelem" ellen? Agyunk egyik tulajdonsága, hogy amit nem ismerünk, azt elképzeljük - és amit csak elképzeltünk, azt tudni is véljük. A kelet-európai laikus köztudat, személyes tapasztalat híján, a "kábítószert" is misztifikálja: valami leküzdhetetlen erejű, "ellenállhatatlan" dolognak képzeli el, démoni szernek, amely egyetlen érintésével, egyetlen molekulájával egy szempillantás alatt képes akarat nélküli bábuvá, narkós zombivá (bocsánat: "gyógyíthatatlan szenvedélybeteggé") delejezni mindenkit, aki óvatlanul hozzáér. Sokan igazi sátáni bűverőt tulajdonítanak ezeknek az anyagoknak, akárcsak a hajdani görögök Kirké varázspálcájának, amely egyetlen

suhintással disznóvá tudta változtatni Odüsszeusz derék tengerészeit. Valóban ilyen mágikus erejűek ezek a szerek? Valóban törvényszerűen és válogatás nélkül a tehetetlen áldozatukká válna mindenki a velük való egyetlen. találkozás után, legfőképpen pedig a tulajdon szándéka ellenére? Merthogy némelyek szerte a világban gyakorlatilag azt hirdetik, hogy ezek a "kábítószerek" lényegében az ördög kotyvalékai, ragályos kór terjesztői, ártatlan lelkek gyűlöletes megrontói. Amerikai újságíró(nő)k előszeretettel nevezik őket "korunk pestisének", itthon pedig egyegy város vagy vidék drogproblémáját nemritkán mint "fertőzöttséget" szokás emlegetni.

A szenzációs hírverés alapján az ember azt hihetné, hogy a "drogprobléma" a modern civilizációs ártalmak egyike - de erről szó sincs. A pszichoaktív, tehát az agyra ható szerek használata minden jel szerint legalábbis egyidős az emberiséggel, de valószínűleg még annál is jóval régebbi szokás. A filmjeiről nálunk is jól ismert David Attenborough elragadó felvételeket készített például az afrikai napsütésben gyorsan túlerjedő hullott gyümölcsöktől a sárga földig "betintázott", ormányra bukó vad elefántokról és az ugyanott négy kézen tántorgó csaprészeg páviánokról. Ma már biztosra vehetjük, hogy az emberiség a legtöbb ma divatos "kábítószert" évezredek óta ismeri. Ékírásos táblák bizonyítják, hogy a sumérek legalább

8000 évvel ezelőtt már felfedezték és használták az ópiumot; a kínaiak csak jóval később, nagyjából úgy 6000 éve ismerkedtek meg vele. Az egyiptomiak Kleopátra idejében már legalább háromezer éve főzték a barna sört, sőt a hatásaival is tisztában lehettek, mert egy papiruszon fennmaradt egy akkori pap szigorú intelme a növendékéhez: "Én mint a tanítód megtiltom, hogy a kocsmába menj; mert ott lealjasulsz, miként a barom". Európa sem maradt le: ugyanazokban az időkben, amikor a feltevések szerint az angliai kőkör, a Stonehenge épülhetett, errefelé is ismerték már mind az alkoholt, mind az ópiumot. Bizonyára nem véletlen, hogy a bibliai vízözön elmúltával (azaz legalábbis Isaac Asimov értelmezése

szerint nagyjából i. e. 2400 körül) Noé legelső dolgai közé tartozott szőlőt ültetni, leszüretelni, "és ivék a borból, megrészegedék és meztelen valá sátra közepén" (Genezis 9, 21). Nem derül ki, hogy hol tanulta a jó öreg a borkészítés módját, de a történet nem úgy hangzik, mintha ott kezdett volna vele először kísérletezni... Mindezek után felmerül a kérdés: ha ezek a "drogok" valóban olyan ellenállhatatlan és gyilkos mérgek, hogyhogy nem pusztult ki miattuk az ezeket mindig is kóstolgató emberiség? Hiszen például Indiában, majd később Kínában több évszázadon keresztül emberek százmilliói füstölték nap mint nap az (egyébként nem túl vonzó illatú) ópiumot, de ennek ellenére sem India, sem Kína lakossága nem tűnt el a Föld

színéről. Mi több, a közmondásosan serény és dolgos kínaiakat az esténkénti ópiumszívás nem varázsolta el sem réveteg szemű "narkósok" tömegévé, sem utcán fetrengő züllött hippik gyülevész hadává. Épp ellenkezőleg, józan és szorgalmas emberek maradtak - nyilván nem az ópiumtól, de mindenképpen az ópium ellenére. Mostanában nagyvonalúan "kábítószernek" szokás nevezni minden olyan szert, amit a törvény tilt. A laikus gyakran azt is gondolja, hogy ezek a szerek mind egymáshoz hasonlóak, mindegyik valamiféle "mámort" vagy “kábulatot" okozna - de ez nem így van. A mai tilalmi listákon szereplő anyagok gyógyszertanilag egészen különbözőek,

ennek megfelelően az agyra gyakorolt valódi, biológiai hatásaik is sokfélék, sok esetben éppen egymással ellentétesek is lehetnek. Tudományos értelemben például kizárólag a mákgubó hatóanyagai, vagyis a morfin - és annak rokon származékai - nevezhetők "kábítószernek" (narkotikumnak), mert kizárólag ezek idézik elő nagyobb adagban azt a nevezetes "kábulatot", azt a pár óráig tartó kellemes és fájdalommentes lebegést, ami azután rendszerint alvásba torkollik, ha az egészet el nem rontja egy kellemetlen szédülés és a kínzó hányinger. Nem ártana viszont tudni, hogy a morfin vagy a heroin, azaz a valódi kábítószerek" pszichikai hatásához minden más ismert "anyag közül sok tekintetben az

(etil)alkohol agyi hatása áll a legközelebb - gyógyszertani értelemben tehát a heroin után talán az alkohol volna még a legtöbb joggal "kábítószernek" minősíthető. "Kábító" hatással lehetnek az emberre nagy adagban - bizonyos régi típusú altatók is; mindezekről azonban valamiért nem szokás beszélni. Ezzel szemben a mostanában főgonosszá előléptetett marihuána, az indiai kender szárított levelével vagy virágbimbójával töltött cigaretta édeskés szagú füstje éppen hogy nem "kábít", hanem - ha szapora szívverésen és bepirosodó szemeken kívül egyáltalán csinál valamit inkább valamelyest élénkítő hatású. Csak mellékesen: az indiai kendert itthon néha "vadkendernek" nevezik, holott az a parlagfű népies neve, azt pedig nem

különösebben érdemes elszívni. Hatósági szempontból mostanában "kemény" drognak számít az amfetamin, a ma ismert egyik leghatékonyabb ébresztő és élénkítő hatású anyag (ezért is nevezik New York-ban az utcai árusok "sebességnek", "gyorsítónak"). Az amfetamin itthon sok évtizeden át receptre felírható gyógyszer volt és többek között éppen a narkotikumok, vagy az altatók okozta mérgezés ellenszereként használták. Úgyszintén serkentő, nem pedig "kábító" hatásáért szippantják egyes emberek az orrukba a "pornak", "hónak", máskor "Hófehérkének" becézett kokain porát. Ez pár órára eltünteti a fáradtságérzést, haverkodóvá és szószátyárrá teszi az embert, miközben az orra úgy elzsibbad,

mint a fogorvosnál. Orvosilag szintén szakszerűtlen "kábítószernek" mondani a hallucinációkeltő szereket (ilyen például a nevezetes LSD, a "sav", ahogy a sarkon nevezik), mert ezek sem "kábítanak". Nem is serkentenek, hanem inkább olyan érzékelési furcsaságokat idéznek elő, mint ami Salvador Dali némelyik festményén látható: az asztal szélén lecsurog az idő, a picike dolgok óriásira nőnek, az ember feje súlytalanul lebeg valahol a messzeségben, a vörös égen hétágra süt egy fekete Nap... Akadnak olyan perverz alakok is, akik egy fenciklidin (PCP, "angyalpor") nevű anyagban lelik örömüket. Elég nehéz megérteni, vajon mi vonzza őket a legtöbbször iszonyatos pánikkal, önmegsemmisülés-érzéssel és ijesztő

hallucinációkkal járó, amúgy pedig szabályos elmebetegségre emlékeztető állapothoz. Mindez csak azt hivatott illusztrálni, hogy ezek a szerek legalább úgy különböznek egymástól, mint a síbakancs a harangvirágtól csupán annyi bennük a közös, hogy valamennyien hatnak az ember agyára. Legyünk tehát egy kicsit pontosabbak és nevezzük őket "kábítószer" helyett úgy, ahogy a szakemberek szokták: "pszichoaktív szereknek". Kétségtelen tény, hogy a pszichoaktív szerek veszélyessé válhatnak - mint ahogy ezernyi más dolog is veszélyes az életünkben. Már az ősidőkben tudták, hogy az ilyen lelki" hatással bíró anyagok túlzott mértékben vagy túl "gyakran

fogyasztva bajt okozhatnak, ezért mindig is igyekeztek az embereket velük kapcsolatosan mértékletességre inteni. Az viszont a megelőző korokban senkinek nem I jutott eszébe, hogy a veszélyes dolgokat - pusztán azért, I mert veszélyesek - a felnőtt állampolgároktól hatóságilag kellene eltiltani. Csupán az utóbbi száz évben jött divatba , az a felfogás, hogy az államnak joga, sőt kötelessége kvázi szülőként vigyázni a buta és rosszcsont polgárokra, akik maguktól nem tudnak helyesen gondolkodni és felügyelet nélkül magukra rántják a forró levest. Csakhogy ebben az esetben következetesnek kellene lenni és minden veszélyes dolgot, így például a baltát, a kést, a kötőtűt, a bicskát, az ollót és a féltéglát is be

kellene tiltani. Hány embert vertek már agyon doronggal, vagy szúrtak hasba vasvillával? Hány emberre gyújtották rá a házat? És mégis bárki hatósági engedély vagy orvosi recept nélkül, szabadon vehet a boltban gyufát, kerti szerszámot, fejszenyelet! Minden falusi háziasszony ellenőrzés és korlátozás nélkül vásárolhat az üzletben életveszélyes mérget: hipót, sósavat, permetszert és patkányirtót. Vagyis kiderül, hogy a modern társadalmakban egy dolog veszélyessége önmagában mégsem elég ok a betiltásra. Igaz, hogy pszichoaktív szerekkel akár meg is ölheti magát az ember - de akkor ezen az alapon ruhaszárító kötelet sem szabadna a boltokban árulni, le kellene bontani az emeletes házakat, ki kellene kapcsolni az áramot és a háztartási gázt,

be kellene temetni a falusi kutakat. Ha pedig egészen biztosak akarunk lenni a dologban, akkor mielőbb be kellene tiltani a nyakkendőt, a nadrágszíjat és a cipőfűzőt... A pszichoaktív szerek legfőbb veszélyének azt tartják, hogy hozzászokást okozhatnak. Ezt a hozzászokást sokan valamilyen kísérteties állapotnak képzelik el, amiben a hozzászokott ember "nem ura többé az akaratának", valami "ellenállhatatlan kényszer" hajtja a mámorba, ahol "kénytelen" a szert újra és újra bevenni, miközben erről az egészről ő maga "nem tehet". Csakhogy a hozzászokás korántsem a pszichoaktív szerek különleges varázsereje, hanem az állatok

és az emberek agyának általános biológiai tulajdonsága. Mindnyájan hozzászokunk a legkülönfélébb dolgokhoz: a reggelihez, a tévéhíradóhoz, a szexhez, a futballmeccshez vagy a kutyasétáltatáshoz. Kisiskolás gyermekek nemritkán hozzászoknak az édességhez és reggeltől estig csokoládét majszolnak. Idővel "étvágytalanná" is válnak, rendes ételt már csak alig-alig hajlandók enni, viszont az egyre újabb adag csokoládéért éktelen cirkuszt csapnak, miközben a fogaik tövig rothadó gusztustalan fekete csonkokká sorvadnak - a hozzászokás és az egészség károsodása nyilvánvaló, mégsem jut senkinek az eszébe, hogy be kellene tiltani a csokoládét. "Betegesen" rá lehet szokni J a munkára: egyes emberek a strandra, a teniszpályára, sőt a

vécébe is magukkal viszik a kimutatásaikat, ebéd közben szakirodalmat olvasnak, éjszaka felkelnek egy cikket vagy egy könyvfejezetet megírni, a munka lázában elfelejtenek szabadságra menni, két tárgyalás között megkérik a saját feleségük kezét - a hozzászokás és a társas kapcsolatok zavara épp eléggé nyilvánvaló, mégsem jut senki eszébe betiltani a munkát. Gyönyörű lányok és amúgy épeszű fiatalemberek minden nyáron hónapokat töltenek azzal, hogy múmiafeketére aszalják magukat a tűző napon, holott ettől pár év alatt ráncos pergamenné szikkad a bőrük, sőt akár halálos bőrrákot is kaphatnak - és mégsem jut senki eszébe betiltani a strandolást. Vagyis kiderül, hogy a

modern társadalmakban önmagában a hozzászokás sem elégséges ok egy dolog betiltására. Ellenkezőleg, az engedelmes hozzászokást (az "addikciót") az élet számos területén egyenesen elvárják, sőt meg is követelik: illik hozzászoknunk a pontos munkakezdéshez, a tisztelettudó meghajlásokhoz, a fogmosáshoz, az adófizetéshez, a borravalókhoz... Akkor hát mi a baj a pszichoaktív szerekkel? Amióta az emberek társadalomban élnek, mindig is igyekeztek egy más életét megrendszabályozni. A legtöbb közösség szereti előírni a tagjainak, hogyan kell helyesen élni, gondolkodni és viselkedni. Aki ettől az előírástól eltér, azt megpróbálják a helyes útra visszaterelni:

eleinte szép szóval, később fenyegetéssel, és ha ez sem használ, akkor nyers erőszakkal. Évszázadokon át magától értetődő dolognak tűnt, hogy az embereknek abban kell hinniük, amit az egyház előír a számukra. Akkoriban a vallásszabadság puszta gondolata is ijesztő képtelenségnek, istenkáromlásnak hatott a hívő emberek számára. Mindenféle pogányságot, veszedelmes eretnekséget és pusztító boszorkányságot rászabadítani a védtelen emberekre? Micsoda iszonyatos és visszataszító gondolat! Az akkori emberek a maguk módján személyesítették meg a Gonoszt: mindenféle nyomorúság és bűn mögött a sárkányok, a démonok és a boszorkányok művét sejtették - tehát az emberi gyarlóság helyett ezek ellen indítottak

hadjáratot. A mai emberek szintén a maguk módján személyesítik meg a Gonoszt: a gyilkosok helyett a pisztolyt, az utcai csirkefogók helyett a bicikliláncot, a részegesek helyett a pálinkát kiáltják ki bűnösnek, tehát az emberi gonoszság vagy hitványság helyett megint csak a tárgyak ellen indítanak hadjáratot. Ezért tűnik ma a "drogszabadság" puszta gondolata is ijesztő képtelenségnek, egyfajta modern istenkáromlásnak. Mindenféle veszedelmes szereket, serkentő vagy mámorító kémiai anyagokat rászabadítani a védtelen emberekre? Micsoda iszonyatos és visszataszító gondolat! A pszichoaktív szerek tiltásában és üldözésében ma kétségtelenül Amerika

jár az élen. Egyesek szerint ennek főképp az az oka, hogy odaát sokfelé mindmáig erős a bevándorlók első generációinak szigorúan vallásos, puritán hagyománya. Becsületükre legyen mondva, ők legalább következetesen jártak el és a módszeres drogüldözést az egyik legártalmasabb szerrel, az alkohollal kezdték. Elsőként New York államban tiltották be az alkohol szabad árusítását 1845-ben. A törvény két teljes évig volt érvényben, azután a helyi képviselőház - ki tudja miért - visszavonta. A józan élet szenvedélyes hívei, mindenekelőtt az amerikai nők azonban nem nyugodtak bele az első vereségekbe. Pár évtized alatt számtalan "mértékletességi" egyesületet és szövetséget hoztak létre az Egyesült Államok egész területén és egyre

hangosabban kezdték követelni az Amerika főellenségének kikiáltott alkohol teljes kitiltását az országból. Nemsokára el is érték a céljukat: megnyerték az ügynek Andrew Volstead minnesotai szenátort, akinek a kezdeményezésére a Kongresszus 1919ben megszavazta az alkoholtilalmi törvényt, a hírneves Prohibíciót (Volstead egyébként belebukott a dologba, 1922ben nem is választották újra). Az alkoholtilalom érdekében, mert az az állampolgárok személyes szabadságát korlátozta, képesek voltak még az alkotmányt is módosítani, pontosabban az alkotmányhoz egy "kiigazítást" fűzni! A történet folytatása itthon is elég jól ismert: alig néhány hónap alatt korábban soha nem látott méretű feketepiac,

illegális pálinkafőzés és árusítás, csempészet és gengszterizmus bontakozott ki, amellyel szemben az egész szövetségi rendőrség tehetetlennek bizonyult - nem kis részben azért, mert igazából maguk a hatóságok sem rokonszenveztek a tilalommal és ezért gyakran csak félszívvel hajtották végre a razziákat. Végül be kellett ismerni a kudarcot. A prohibíciót 1933-ban hatályon kívül helyezték és az alkotmány újabb kiigazításával helyreigazították a korábbi kiigazítás okozta zavarokat. Azóta ismét I, törvényesen be lehet rúgni Amerikában, és a nőmozgalmak minden vészterhes jóslata ellenére az Egyesült Államok azóta sem omlott össze és nem vált részeges duhajok, roncstelepévé. Érdekes viszont, hogy az amerikaiak a

történetből nem sokat tanultak: a "kémiai szabadság" továbbra is kizárólag az alkoholra, a kávéra és a nikotinra érvényes odaát, az összes többi "drogot" viszont annál ádázabbul üldözik. A világ jelenlegi drogüldözése ugyanis túlnyomó részben amerikai kezdeményezésre - és amerikai pénzen - folyik mindenfelé. Az sem titok, hogy az amerikaiak kifejezetten haragszanak azokra az országokra, ahol nem irtják elég szenvedélyesen az általuk helytelenített drogokat. Márpedig akire Amerika haragszik, annak nem ad pénzt... Elgondolkodtató ez az éles megkülönböztetés "drog" és drog" között. Ebből ugyanis kiderül, hogy az egyes "pszichoaktív szereket egyáltalán nem

azért tiltják, mert veszélyesek és ártalmasak az egészségre. Nyilvánvalóan nem is azért tilalmasak, mert hozzászokásra vezetnek és ezzel megváltoztatják az emberek viselkedését. Ha ugyanis ezek bármelyike elegendő indok volna a tiltásra, akkor elsősorban az alkoholt kellene betiltani az Atlantióceán mindkét partján, lévén az alkohol az egyik legveszélyesebb és legártalmasabb "drog" az egész palettán. Mondani persze lehet, hogy az alkohol kevésbé árt, mint a marihuána - de ez egyszerűen nem igaz. Épp fordítva igaz: szinte lehetetlen még egy olyan anyagot találni, amelyik (ész nélkül fogyasztva!) annyiféle egészségkárosodást, annyi bajt és betegséget tudna okozni, mint az alkohol. Olyat se könnyen, amelyik az

alkoholnál hamarabb vezetne erős és valódi testi, biológiai hozzászokásra ("függőségre"). Azért van ez így, mert az alkohol (ész nélkül fogyasztva!) sok egyéb "kábító" szerrel ellentétben egyáltalán nem csupán az agyra hat, hanem tönkreteszi a májat, a szívet, a vérkeringést, az emésztőrendszert, az immunrendszert, a hormontermelő mirigyeket, vagyis gyakorlatilag a szervezet egészét. Sajátos kémiai tulajdonságai miatt ugyanis majd minden sejt falán áthatol, minden szervbe eljut, odabenn szinte semmi nem tudja feltartóztatni. Ezért aztán csupán Magyarországon ezrek halnak meg évente közvetlenül alkohol okozta betegségek miatt, de egyes szakemberek szerint az összes halálozások legalább

egynegyedében szerepet játszik a túlzott alkoholfogyasztás. Ha egy "drog" veszélyessége és hozzászokást okozó hatása elegendő indok volna a tiltásra, akkor másodsorban a dohányzást kellene betiltani, hiszen a dohányzás közvetlen oki szerepe légzőszervi betegségekben, szívbetegségben, különböző rosszindulatú daganatokban és az immunkárosodásból származó betegségekben sokszorosan bizonyított. A statisztikusok szerint ma Európában minden ötödik ember idő előtti halála a dohányzással áll összefüggésben ráadásul nem is csak maguké a dohányosoké, hanem olyan emberek halála is, akik csupán a mások illatos szájából visszagomolygó gusztusos füstöt kényszerülnek reggeltől estig beszívni.

Ha a hozzászokás-veszély elegendő indok volna a tiltásra, akkor bizony a kávé, a tea, a kólafélék szabad forgalmazásán is el kellene gondolkodni; hányan is vagyunk, akik a reggeli kávé nélkül jóformán fel sem tudunk kelni, munkáról nem is beszélve? Orvosi, biológiai értelemben mind az alkohol, mind a nikotin legalább annyira ártalmas, mint némelyik egzotikus "kábítószer" - csakhogy az ilyen szerek tényleges biológiai hatása és a hivatalos "kábítószerré" minősítése között minden jel szerint elég laza a kapcsolat. A heroint például már 1898-ban felfedezték és hosszú éveken át veszélytelen, "hozzászokást nem okozó" szerként propagálták (a név egyébként a görög

hérosz-ból, a rendkívüli teljesítményekre képes "hősből" ered; talán a morfinnál jó, tízszer erősebb hatására akartak vele célozni). A heroint a század elején számos országban receptre lehetett írni, sőt fájdalomcsillapításon kívül egyesesen a "morfinizmus kezelésére"(!) is ajánlották. A kokain sem volt mindig az ördög szippantópora: John S. Pemberton atlantai gyógyszerész évekig kotyvasztott különböző elixíreket mindenféle testi és lelki nyavalyák ellen, amíg 1886 májusában a házi patikájában véletlenül ki nem kevert egy kokalevélből és kóladió-kivonatból álló édes szirupot. Legjobb barátja, Frank Robinson író még aznap este megkóstolta és teljesen el volt tőle ragadtatva. Állítólag még aznap éjjel nevet is adott neki: a "koka" szót átírta

"Coca"-ra, hozzátette a "Cola"-t, végül pedig megrajzolta a máig ismerős védjegyet. A Coca-Cola tehát nevének megfelelően eredetileg tényleg kokaint is tartalmazott (elenyésző mennyiségben), de 1903 óta már csak koffein van benne, akárcsak a kávéban. A történet majdnem mindig hasonló: a legtöbb kábítószer" eredetileg hétköznapi inni vagy füstölni való "máskor orvosi receptre patikában árult gyógyszer volt, amíg nem kezdtek bennük veszélyes és gonosz kémiai démonokat, "drogboszorkányokat" látni azóta viszont egyre ijesztőbb hatásokat, egyre cifrább ártalmakat szokás nekik tulajdonítani. Gondolataink legnagyobb része ugyanis arra szolgál, hogy a cselekvéseinket megindokolja. Először elítélünk valamit (mert valamiért

ellenszenves nekünk, vagy mert mások is elítélik), aztán utólag egyre több veszélyes, káros és gyalázatos dolgot tulajdonítunk az elítélt dolognak. Akik az ötvenes években szívből gyűlölték az "amerikai imperializmust", azok el is hitték, hogy a farmernadrág, a rockzene és a Coca-Cola erkölcstelen, léha és züllött csavargót csinál minden fiatalból. Talán még emlékeznek páran a "CocaCola-mámorban fetrengő nyugati világra"... Vajon honnan ered ez a diszkrimináció drog és drog, "narkó" és "narkó" között? A jelek szerint szinte minden országnak és minden közösségnek megvannak a saját pszichoaktív szerei, amelyeket (legalábbis bizonyos keretek között)

helyes és szabad használni - és velük szemben ott állnak az idegen szerek, amelyeket mindenestől utálni és üldözni kell. Akaratlanul is eszébe ötlik az embernek, hogy a régiek körülbelül ugyanezt a különbséget érezhették a mi vallásunk és az ő vallásuk között, hiszen ők is lelkesen gyakorolták a sajátjukat és üldözték a másokét. A magyar ember rendes és tisztességes "kábítója" a házibor és a vegyespálinka. Ezek korlátlanul vásárolhatók, minden felnőtt a tetszése szerint ihat belőlük, amennyi csak jólesik neki. Még ha bele is pusztul, legfeljebb mértéktelen embernek fogják mondani - de senkinek nem jut eszébe emiatt a kocsmárost hibáztatni. Ezzel szemben ha egy magyar polgár marihuánás cigarettát szív, vagy uram

bocsá' valamilyen porokkal kísérletezik, akkor viszont őt (még ha semmi baja sem esett) "kábítószeresként" kezelésre küldik - a kendercigaretta árusát pedig börtönbe csukják, sőt a vérmesebb prédikátorok szerint igazából akasztófán volna a helye. Az egyik oldalon vannak tehát a mi szereink, amelyeket jó pénzért a boltban árusítunk (és persze intjük az embereket a mértékletességre), a másik oldalon vannak az ő szereik, amelyeket viszont tűzzel-vassal irtani próbálunk. Mármost a prózai valóság az, hogy mind a kettő ártalmas, mind a kettőhöz hozzá lehet szokni - de igazából csak annyiban térnek el egymástól, mint a töltött káposzta a pekingi kacsától: az egyik a "jó hazai", a másik az utálatos idegen.

A "nemzeti narkó" gondolata egyébként nem európai találmány. A múlt század közepén Amerikát ellepték a kínai bevándorlók és közülük sokan a nagy vasútépítkezésekhez álltak be dolgozni. A kemény fizikai munka végeztével a kínaiak hazamentek és egy kevés kis ópiumot szívtak, az amerikai fiúk viszont elmentek a kocsmába be rúgni. Ennek az lett a következménye, hogy másnap a kínai gépiesen robotolt tovább, a vidám cowboyok viszont a másnaposságtól és a fejfájástól alig tudtak lábra állni - a kínai kuli tehát kétszer annyit keresett. Ezt nyilván nem lehetett eltűrni; az akkor még igen erős amerikai szakszervezet, az AFL rövidesen kiharcolt egy törvényt, amely 1887-ben megtiltotta az ópium behozatalát - csakis a kínaiaknak! Újabb

három év múlva megtiltották az ópium előállítását az Egyesült Államok területén, ami persze ismét csak a kínaiakat érintette, ugyanis az ópiumbehozatal általános tilalmára csak 1909ben került sor. A lényeget az AFL akkori vezetője, Sam Gompers foglalta össze híressé vált jelszavában: "Ha a kínaiak nem tudnak meglenni az ópiumuk nélkül, akkor mi megleszünk a kínaiak nélkül". Ugyanebben a szellemben terjesztett elő a nálunk inkább életrajzíróként ismert Henry Cabot Lodge szenátor 1901-ben egy hasonló törvényt, amely szigorúan megtiltotta az ópium és az alkohol árusítását "bennszülötteknek és más civilizálatlan fajoknak"3. Egyáltalán nem kizárt, hogy az amerikai és az európai drogüldöző politikusok számára a

marihuána vagy a kokain ma is főképp "idegen" dolog, és éppen az idegenségük miatt üldözik őket olyan elszántan. Merthogy kevés rondább látvány van, mint a részeg ember - de ugyanezek a puritánok a részegeskedést mégsem tartják betiltandónak. A dohány karrierje még érdekesebb: ez is "idegen" szokás volt sokáig, aztán mégis polgárjogot nyert az egész világon. Sokan nem is tudják, hogy az 1500 körül már Európába hozott, de csak úgy száz év múlva, Sir William Rayleigh és a pipázás révén elterjedő dohányzást az első kétszáz évben (mint idegen szokást) rendkívül keményen üldözték: V. Murad török szultán például a dohányzáson kapott alattvalóit rendszeresen lefejeztette(!). Ehhez képest a dohányzás Közép- és

Kelet-Európábam manapság szinte rituális jog: kórházakban alkoholt ugyan senki nem ihat, de a dohányzást (a hozzászokásra hivatkozva!) megengedik, sőt volt már, aki egyenesen "embertelenségnek" nevezte a kórházi dohányzás eltiltását - holott a dohányfüst a többi betegre bizonyítottan káros és fizikailag veszélyes. Vannak, akik teljesen "normális" dolognak tartják, hogy szegény emberek, (mint a fronton a katonák) étel helyett is cigarettát kapjanak... Sokak számára természetesnek tűnik, hogy a kémiai szerek használatát mások írják elő nekünk - hiszen a régebbi időkben a gondolatainkat is mások írták elő a számunkra. A Luther előtti

századokban a keresztény ember a Bibliát sem olvashatta el saját maga, hanem el kellett hinnie a papnak, hogy mi minden áll benne és hogyan kell azt "helyesen" érteni. Ezért is támadt akkora ribillió, amikor az odáig csak latinul (vagy görögül, illetve héber-arameusul) olvasható Bibliát néhány egyházi ember elkezdte a nép nyelvére lefordítani. Ezt a szentségtörést az angol John Wycliff élve megúszta ugyan, de a szintén angol William Tyndale-t ugyanezért 1536-ban kivégezték. A gondolat kontrollja, a "gondolatrendőrség" egyáltalán nem George Orwell írói leleménye, hanem ugyanolyan régi, mint maga az uralkodás: hiszen az uralkodók rendszerint a lelkeken, az elméken is uralkodni kívántak. Egyáltalán nem volt olyan

régen, amikor még a mi vidékünkön is központilag írták elő, hogy mit kell gondolnunk, hogy mit szabad - és mit tilos - olvasnunk. Hasonló gondolatmenettel írják elő manapság szerte a világon az embereknek, hogy milyen szereket szabad bevenniük és milyeneket nem. Ez eltart még egy ideig; hiszen a vallás szabadsága például minden civilizált országban régóta törvénybe iktatott jog, ám a hétköznapi életben az emberek még ma is igyekeznek a maguk hitét egymásra erőltetni. A pszichoaktív szerek az agyra hatnak és ezáltal képesek az érzéseket és a viselkedést befolyásolni. Tulajdonképpen hasonló dolgokat idéznek elő, mint amit a

"lélektani hatások": a hit, a nevelés, a fáradozás, a jutalom és a fenyegetés, tehát a szavak tudnak okozni. Agyra ható kémiai anyagok képesek fájdalmat csillapítani, feszültséget oldani, étvágyat gerjeszteni, kellemes izgalmat okozni akárcsak a finom étel illata, a kényelmes ágy melege, az otthon biztonsága, vagy a szex gyönyörűsége. Márpedig ami a számunkra kellemes (vagy ami ugyanaz: ami egy kellemetlen érzést meg tud szüntetni), arra emlékszünk, annak az ismétlésére vágyunk, legyen az egy izgalmas élmény, egy siker, egy elért eredmény, vagy akár egy gyógyszer hatása. Csakhogy a régiek szemében a fájdalom és a szenvedés valamiért "nemes" dolognak számított, az örömöt viszont általában szégyellni illett. Szigorú

moralisták egykor minden egészséges testi és lelki örömöt helytelenítettek: erkölcstelennek ítélték a puha pihe ágyat, a jóízű étkezést, a jól sikerült orgazmust, sőt még az egyszerű lustálkodást is. Sokakban ma is gátlást és bűntudatot ébreszt "az örömök habzsolása", például ha valaki "csakis az élvezetért" eszik, iszik, kirándul vagy szerelmeskedik. Talán ennek a zord felfogásnak az emléke láttatja egyesekkel még ma is erkölcstelennek, egyenesen az "ördögtől valónak", ha valaki a fájdalmaitól vagy a félelmeitől "mesterséges", kémiai eszközökkel próbál megszabadulni. Márpedig vannak, akik tényleg a kínzó érzéseik, lelki fájdalmaik vagy szorongásaik elől menekülnek

pszichoaktív szerekhez. Ha valakit hirtelen veszteség, tragédia, nyomorúság vagy bánat ér, az a rászakadt terheket hirtelen túl soknak érezheti és ezt megkönnyítendő próbál meg bevenni valamit. Az ilyen emberek többnyire nem “illegális" szereket szoktak használni, hanem csak patikában kapható gyógyszereket - mégis gyakran "bűnükül" róják fel, hogy nem várják végig a sort a rendelőben, hanem saját elhatározásból nyelnek le egy-két ismerős tablettát. Van, aki valamilyen okból (helyzeténél, vagy éppen a tulajdon személyiségénél fogva) szinte állandó feszültségben, boldogtalanságban, sikertelenségben él, tehát emiatt használ esetenként, időről időre "gondűző" szereket. Képzeljünk el fél emelettel a

kocsma felett egy rókalyuknyi szellőzetlen konyhában, üvöltő tévé, négy bömbölő gyerek és egy üres pénztárca társaságában egy csorba hokedlin üldögélő fiatalasszonyt, amint meglátja az öt részeg haverral feltántorgó férjét miért is ne venne be egy-két tabletta nyugtatót? El kellene ítélni azt a negyvenéves férfit, akit három doktorátussal éppen egy hanyatló képességű pedellus alá osztottak be fele fizetéssel - azért, ha ezt csak feszültségoldókkal tudja elviselni? Másoknak alapvetően fontos dolgok hiányozhatnak az életéből. Van, aki kétségbeesetten próbál, de képtelen a szakmájában sikert elérni; másnak kudarcba fullad egymás után hét-nyolc házassága; van akit valóban nem szeret

senki: és olyan is akad szép számmal, aki soha életében nem képes egy tisztességes orgazmusig eljutni. Az igazsághoz tartozik persze, hogy mindezek végül is a ritkább esetek: a legtöbb "drogos" főleg azért issza, szívja és nyeli folyton a különféle pszichoaktív szereket, mert egyszerűen nem tud az életével semmi okosabbat kezdeni. Tény, hogy az emberek között meglehetősen nagy különbségek vannak aszerint, hogy ki milyen mértékben hajlamos drogokat használni és a drogokra rászokni - de hát ez majdnem minden más szokással és viselkedéssel ugyanígy van. Némelyekben a "drogok" kellemetlen hatásai minimálisak, vonzó hatásai viszont erősebbek; az ilyen ember

nyilván hamarabb fogja ezeket megszeretni. A fordítottja sem ritka: a kokain például nem is ritkán pánikot, kellemetlen izgatottságot, szapora szívverést okoz, az ópium származékai sokakban hányingert és hányást váltanak ki - ők nemigen fognak ezekre rászokni. Az ázsiai emberek, kínaiak, japánok körében elég gyakori az alkoholbontó enzim örökletes eltérése, ami miatt ezek az emberek a whiskytől kipirulnak, izzadnak, fulladnak és rosszul lesznek. Egyes rosszmájú vélemények szerint éppen ezért terjedt el náluk hajdan inkább az ópiumszívás, merthogy inni nem bírtak... Az első cigaretta vagy az első komolyabb berúgás a legtöbb emberben kínos és

utálatos emlék, akárcsak egyesek próbálkozása a marihuánás cigarettával (ami szintén gyors szívverést, szájszárazságot, fejfájást szokott okozni). Vajon miért gyötrik magukat mégis az emberek, hogy újra és újra elviseljék ezeket a sokszor eléggé kínos hatásokat, amíg csak azok lassacskán el nem maradnak? Talán elsősorban azért, mert az ilyen szerek bizonyos fokig az összetartozást jelképezik a számunkra. Akivel együtt iszunk, akit cigarettával (vagy bármi mással) kínálunk, ahhoz valamilyen módon hozzátartozunk. Az ember társas lény, mindig osztozni igyekszik mások hitében és mások cselekedeteiben. Nem is könnyű kimaradni abból, amit körülöttünk mások tesznek, legyen az tévénézés, meccsre

járás, pilótajáték, polgármesterszidalmazás vagy épp részegeskedés. Ez az összetartozás-igény különösen erős a fiatalokban, akiknek ráadásul még külön viselkedési törvényeik is vannak. Aki még nem felejtette el, az tudja, hogy serdülőkorban nem elég egymáshoz tartozni, hanem azt is világosan ki kell mutatni, hogy szemben állunk a felnőttek világával. Sok amerikai serdülő igazából utálja a drogokat - de szedi, mert nem akar lemaradni a többiektől. A mai negyvenesek gimnazista korukban a vécében dohányoztak és esténként titokban ittak, hogy felnőttnek érezzék magukat. A játékban a felnőttek is osztoztak, hiszen az érettségi banketten jószerével az jelentette a felnőtté avatást, hogy a tanárok a volt diákjaikat immár

nyíltan megkínálták cigarettával, azután pedig berúgtak velük. A tiltás mindig is különös zamatot adott a dolgoknak. Persze csak feltételezhetjük, de a középkori ember valószínűleg a mainál is jobban élvezte a lakomákat, a szeretkezést és a többi "kicsapongást", mert szinte minden meg volt tiltva neki. A tiltás azonnal kíváncsiságot ébreszt és csiklandós étvágyat kelt a megtiltott dolog iránt. Georg Christoph Lichtenberg (1742-1799) pontosan erre célzott, amikor azt írta: "A legfőképpen betiltandó könyv - a betiltott könyvek katalógusa". Ráadásul ami tiltott, az nem csupán vonzó, hanem ezzel együtt mindig hiánycikk is, ennélfogva drága és nehezen megszerezhető (annál nagyobb

dicsőség mégis megszerezni). Manapság hivatalosan azt szokták mondani, hogy kábítószerfüggő az az ember, aki minden eszközzel törekszik megszerezni a kedvenc "mérgét”. Miért is kell azt neki "minden eszközzel" megszereznie? Természetesen azért, mert egyszerű és hétköznapi eszközökkel nem jut hozzá. Észrevétlenül is rabjai vagyunk a saját környezetünk fogalmainak. Sokan a "kábítószer" alatt egyszerűen "tiltott szert" értenek, mint ha egy szer attól volna kábító, hogy be van tiltva. Azt is, szokás mondani, hogy kóros kábítószerélvező az, aki tiltott szereket használ. Az következne ebből, hogy ha az illető szereket nem tiltanák, akkor azok rögvest megszűnnének kábítani, az őket szedők pedig megszűnnének "narkósok" lenni?

Olyanformán, mint ahogy a gorbacsovi rendeletre "meggyógyultak" az egykori szovjet belügyi gondozók "elmebetegei"? A pszichoaktív szerek kémiai hatásaiból egyáltalán nem lehet kitalálni, hogy közülük melyik lesz tiltott és melyik marad "legális". A kokacserje levele évszázadokon át segítette a perui indiánokat az Andok hágóin hidegben és élelem nélkül átgyalogolni, ma viszont a benne lévő kokain "veszélyes kábítószer" - az alkohol viszont nem az, holott ez májzsugortól halálos gyomorvérzésen át a delírium tremens-ig sokféleképpen szaporítja a temetők lakóit. A nikotin enyhe stimuláns anyag, mégis az egész világon legális, holott hörghurutot, koszorúér-betegséget, infarktust, rákot

okozhat - a marihuána viszont "kábítószer", pedig úgyszintén csak egy enyhe serkentőszer és a füstje semmivel sem mérgezőbb. Még nehezebb volna megjósolni, vajon a jövőben miféle egyre újabb, ma még “legális" szerek kerülnek majd az egyre bővülő tilalmi listákra? Az USA egyes államaiban (az Egészségügyi Világszervezet ajánlásaival szemben) a helyi törvényhozás egy sor hétköznapi, korszerű és biztonságos szorongásoldó szer felírását is három példányos "regisztrált" recepthez köti, azaz bizonyos értelemben "kábítószernek" tekinti. (Csak zárójelben: újabban egyes hazai statisztikai íveken is kezdenek így szerepelni az ehhez hasonló gyógyszerek.) Nos, erre mondaná Thomas Szasz, hogy a drogkampány saját

magának "fabrikálja" a drogokat és a drogosokat, hiszen mind a saját apostoli hite, mind a jól felfogott anyagi érdeke arra ösztönzi, hogy egyre több ügyfele legyen... A drogproblémát gyakran azok is orvosi, egészségügyi problémának mondják, akik pedig igazából - a valóságnak megfelelően - társadalmi, erkölcsi és politikai problémának értik. Biológiailag a mértéktelen drogfogyasztás az agyműködés egyik alapvető tulajdonságából: az önmegerősítésből, a pozitív visszacsatolásból származik. Az egyre vadabb drogfogyasztás egyre vadabb drogfogyasztáshoz vezet pontosan ugyanúgy, ahogy a Nintendoőrültek egyre jobban nintendóznak, a

veszett kártyások egyre jobban kártyáznak, a megvadult hatalmaskodók pedig egyre jobban hatalmaskodnak. Egy ponton túl minden ilyen öngerjesztő viselkedés károsítja az ember teljesítőképességét és másokkal való kapcsolatait. Néhányan ők vannak a kevesebben - azt mondják, hogy mindez ennek ellenére szigorúan magánügy, amihez a társadalomnak semmi köze. A másik oldalon áll a többség, akik szerint a társadalom (kiket jelent ez igazán?) minden egyes tagjáért felelős, tehát "joga és kötelessége" beavatkozni, ha bármelyik polgára butaságot csinál, ha lopja a napot, ha tiltott eszméket vall, ha tiltott szereket vesz be, vagy ha egyáltalán bármi módon helytelenül viselkedik. Még nem is olyan régen

nálunk is bűnnek számított a "munkakerülő" élet; mindenki egyetértett abban, hogy csakis a szorgalmas, dolgos, ugyanakkor engedelmes és szófogadó emberek a haza tisztességes polgárai. Márpedig vitathatatlan tény, hogy mindenütt a világon a lézengő, tétlen, unatkozó, iskolázatlan és munkanélküli fiatalok szedik a legtöbb "drogot". Furfangos politikusok egészen egyszerűen megfordították a logikát, az okot tették meg következménynek, és széles körben elhitették a közvéleménnyel, miszerint ezek a fiatalok nem azért szednek drogokat, mert tétlenek és unatkoznak, hanem kizárólag azért csavarognak és élősködnek, mert drogokat szednek. Vagyis nem munkát és elfoglaltságot kell

nekik adni (ami politikai feladat volna), hanem csakis a drogot kell tőlük elvenni (ami orvosi feladatnak látszik). Márpedig ez pontosan ugyan olyan, mintha egy lődörgő, bamba, fogyatékos és mellesleg szipózó utcagyerekről azt képzelnénk, hogy ha elvesszük tőle a Pálmatexet, akkor rögtön eminens tanuló, sakkbajnok és szemérmetes vőlegény válik belőle. Csakhogy nem válik ám; hosszú évek óta szembetűnően bizonyítják ezt az erőszakolt "leszoktatások" és a kikényszerített "elvonókúrák" mindennapos tapasztalatai. A molekula-üldözést tápláló babonák egyike az a hit, hogy a "drogokról" nagyon nehéz, vagy éppenséggel lehetetlen volna leszokni. Ez azonban így

általánosságban biztosan nem igaz. Amint az ember életébe cél vagy értelem költözik, az addig "nélkülözhetetlen" drog (a vodka, a rum, a pálinka) nagyon könnyen feleslegessé válhat, és néhány napos érzékeny búcsú, egy kis sírás, reszketés, émelygés és pár álmatlan éjszaka után végérvényesen elmaradhat. Freud közel 17 éven át használt rendszeresen kokaint (ráadásul ő nem szippantotta, hanem injekcióban adta be magának), de amikor keserves és megalázó küzdelmeit elkezdte felváltani a megérdemelt siker és az elismerés, minden további nélkül abbahagyta. Charles Baudelaire, Paul Gauguin vagy Théophile Gautier életük egy szakaszában szinte nap mint nap hasissal éltek, de egy idő múlva ráuntak és

mindenféle "elvonókúra" nélkül maguktól abbahagyták. Egyesek puszta kényszerűségből is leszoknak például kórházban, börtönben, máskor egyszerűen pénz híján; van, aki félelmében hagyja abba egy hirtelen szívroham, egy ájulás, egy epilepsziás rosszullét után. Bár az elvonási tünetek tényleg lehetnek kínzóak, ezek csak pár napig, legfeljebb egy-két hétig tartanak. A legtöbben százszor is végigkínlódják őket az életükben és hónapok múlva szoknak majd vissza, amikor pedig az a misztikus "drogéhség" már régen elenyészett. Igazából ugyanis nem ez a sokat emlegetett drogéhség a visszaesések igazi oka, hanem sokkal inkább az, hogy újra csak azzal az élettel és azokkal a körülményekkel kellene

szembenézni, amit ezek az emberek addig is csak a droggal tudtak elviselni. A droghasználat egész circus vitiosusa talán a legjobban az önkielégítéshez hasonlít: aki nem tud partnert találni magának, az rászokik az önkielégítésre és minél inkább rászokik, annál nehezebben talál, sőt egy idő múlva talán már nem is keres partnert magának. Eközben egyre növekvő kisebbségi érzés és bűntudat gyötri amiatt, hogy önkielégítést folytat... A hatóságok is jól tudják, hogy a molekula-üldözés még soha nem hozott megoldást a drogok problémájára - de ettől még ugyanolyan elszántan tiltják és üldözik. Köztudott, hogy a tiltás mindig virágzó feketepiacot és gengszterizmust teremt, a drogfogyasztók belehalnak az

ellenőrizetlen, mérgekkel szennyezett, homályos eredetű porokba, ráadásul az uzsoraárak miatt lopni, rabolni kényszerülnek - de ez láthatólag nem zavar senkit. A boszorkányégetés sem tűnt valami sikeres vállalkozásnak: minél hevesebben lobogtak a máglyák, annál kevésbé csitult, sőt annál inkább terjedni látszott a "boszorkányság" Európa-szerte - mégis évszázadokon keresztül folytatták. Magyarországon a hatvanas évek elején, a szervezett állami alkohológia kezdetekor néhány tízezer alkoholistát tartottak számon, ma legalább nyolcszázezret. Egyes vélemények szerint manapság minden harmadik-negyedik felnőtt magyar férfi többet iszik, mint amennyit egészségkárosodás nélkül("büntetlenül")

ihatna. Ennyire rosszul dolgoztak volna a magyar alkohológusok? Szó sincs róla! Nagyon is szorgalmasan, sőt elhivatottan tették a dolgukat - a kudarc oka kizárólag az, hogy az iszákosság nem orvosi kérdés. Miért nem tiltanak hát be következetesen minden drogot? Azért, mert akkor a legtöbb állam tönkremenne. A világ dohánytermelése manapság valahol évi hatmillió tonna körül jár: csak cigarettából legalább három és fél billió készül a világon évente (a legtöbb Kínában, Indiában, az USA-ban, a hajdani Szovjetunió államaiban és Brazíliában). A dohányosok száma az USA-ban - a világon szinte egyedülállóan - az elmúlt húsz évben ugyan jó húsz

százalékkal csökkent, de még mindig majdnem 50 millió amerikai dohányzik (ez ott a lakosság egyötöde; Közép- és Kelet-Európa országaiban becslések szerint nagyjából a lakosság fele dohányos). A kilencvenes évek elején a világon hozzávetőlegesen évi 30-32 billió (= milliószor millió!) liter bort és 60-70 billió liter sört termeltek. Csupán az alig több mint tízmilliós Magyarországon elfogy évente úgy 200 millió liter bor, közel egymilliárd(!) liter sör és mintegy 80-90 millió liter pálinkaféle. Ehhez jön még hozzá évi 13-14 milliárd szál cigaretta és kb. 25-30 millió kiló kávé4ami az üzlet arányait jól érzékelteti. Természetesen mindez csupán a "legális" szektor. Hogy mekkora pénz forog az illegális drogüzletben, azt csak sejteni

lehet, de az ismert számok elképesztőek. Hiszen egy uncia (nem egészen 3 deka) marihuána Kolumbiában 1520 centet ér, ugyanezt az amerikai piacon minőségtől függően 20-40 dollárért árulják. A heroin 10-20 milligrammos csomagocskáinak előállítási ára 20 centnél is kevesebb, viszont az utcán legalább ötven dollárt, néha még ennél is többet elkérnek érte. Ősidők óta három garantáltan nyereséges üzletág létezik a világon: a szex, a drogok és a szerencsejátékok. Ezekbe nem lehet belebukni, mert mindig seregestől akadnak emberek, akik bármennyi pénzt hajlandók értük megadni. Egyáltalán nem véletlen, hogy ezeket az üzletágakat mindig is monopolizálni próbálta az összes valaha létezett legális és illegális

hatalom - az ókori főpapoktól kezdve minden idők uralkodóin és kormányain át egészen a legújabbkori maffiákig. Miközben persze egymást is igyekeznek a piacról kiszorítani, mindegyik elsősorban a kisember nyomorúságából, keserű és sivár életéből, kudarcaiból és sikertelenségeiből húz óriási hasznot. Az ostoba kölykök pedig elhordják otthonról a kosztpénzt, képesek lopni, néha még ölni is csak azért, hogy magukat mérgezzék és a harácsolókat gazdagítsák. Ez az igazi probléma, amelynek vajmi kevés köze van a "függőségi állapot" biológiájához. A család, a közösség, a fiatalok egészsége és jövője szempontjából ugyanis édesmindegy, hogy az a szűkös jövedelem ennivaló, öltözködés és tanulás helyett sunyi

tekintetű utcai drogárusokhoz, vagy ezek helyett éppen a különféle legális kocsmákba, bisztrókba és trafikokba vándorol. Orwell gondolatrendőrsége éjjel-nappal tömeggyűléseken és "teleképen" át sugalmazta mindenkinek a "helyes" eszméket, miközben kémek és lehallgatók seregével hajszolta, és amint elcsípte, rögtön tarkón is lőtte a helytelen" eszmék híveit. Korunk molekularendőrsége "szintén helyesli, sőt (a tévébeli gyönyörű ital- és cigarettareklámok révén) gyakorlatilag sugalmazza a "megengedett" - legalább annyira ártalmas - drogok használatát, miközben óriási apparátussal hajszolja és diadalmasan börtönbe zárja azt, aki

puszta kíváncsiságból elültet otthon egy szál ártatlan kenderpalántát. Nem a veszélyes szerek ellen harcolunk tehát, hanem csakis bizonyos veszélyes szerek ellen. Nem a drogfogyasztó magatartást próbáljuk, megérteni és vele szemben az érintettnek értelmes alternatívákat kínálni, hanem egyes önkényesen kiválasztott molekulákat kiáltunk ki bűnösnek, drogboszorkánynak, és a velük élő embereket "gyógyítjuk"- lényegében pont ugyanúgy, ahogy a régiek "gyógyították" a hitetleneket vagy az önkielégítést folytatókat. Holott a bajt nem a drog okozza, hanem a drogot fogyasztó ember, és a valóságos magyarázat sem a szer, hanem az emberi agy kémiájában rejlik. Ezért nem vezet semmire a drogok tiltása. Főleg akkor

nem, ha - mint manapság mindenütt a világon csakis a mások szereit üldözik vad szenvedéllyel, miközben a sajátjukat szinte rátukmálják a jóravaló polgárokra.

Katasztrófa-játszmák "Balga ember az, aki gyújtogatással áll bosszút a szomszédján". Publilius Syrus: Sententiae "Aki megveti önmagát, rendszerint büszke arra, hogy nincs a világon nálánál különb önmegvető". Friedrich Wilhelm Nietzsche (18441900) Minden élőlény szüntelenül változik, és eközben mégis önmaga marad. Amikor az állatok vérében csökkenni kezd a cukor - és néhány más jelzőanyag -

szintje, akkor az állatok éhséget éreznek, táplálék után néznek, és ha a vadászat sikerrel járt, akkor jóllaknak és ezáltal életben maradnak. Minél több répa terem, annál jobban elszaporodnak a nyulak; amint egyre több a nyúl, szaporodni kezdenek a rókák - és így végül sem a répahegyek, sem a nyulak nem szaporodnak túl, sőt a fogyatkozásuk végül a rókák számát is kordában tartja. A természetben csakis az marad fenn tartósan, ami képes önmaga létét szabályozni, bizonyos keretek között tartani. Maga az élettelen természet kínálja erre a példákat. Amikor a napsütés felmelegíti a tengereket és a víz párologni kezd, akkor odafenn a pára felhőkké sűrűsödik, a felhők elzárják a Nap további útját, mire a víz visszahullik

- ettől van a Földön élet. Mindez az önszabályozás, tudományos szóval a negatív visszacsatolás jó példája: a dolgok megváltoznak, ám a változás egy ponton túl beindítja az ellenkező folyamatot, az pedig a változást visszafordítja. Ugyanezen az önszabályozáson alapulnak, az automata gépek: a hűtőszekrény rögtön bekapcsol, ha a belseje melegedni kezd, viszont újra elhallgat, amint oda benn keményre fagyott a margarin. A kazán magától feldübörög, amint a víz nyomása süllyed, de ismét kikapcsol, mihelyt a radiátoron rotyogni kezd a vizeskanna. Képzeljünk most el egy hűtőszekrényt, amelynek a hőszabályozója fordítva működik: annál vadabbul hűt, minél

hidegebb van odabenn. Vagy képzeljünk el egy kemencét, amely annál hevesebben lángol, minél tüzesebb a belseje. Hová fog ez vezetni? Magától értetődően bajhoz, katasztrófához, robbanáshoz; csak bolond konstruálna ilyen szerkezeteket. A fizikai világban néha előfordul az ilyesmi, ebből lesz a lavina, az árvíz, a vulkánkitörés. A tudósok a fenti mintára az ilyen önerősítő, a természetben tényleg robbanáshoz is vezető folyamatokat pozitív visszacsatolásnak nevezik. Bármilyen meglepő, ez a pozitív visszacsatolás az emberi agy alapfolyamatai közé tartozik, belső programjaink jó része éppen ezen az "öngerjesztési" elven működik. Ezért van az, hogy érzéseinkben és viselkedésünkben - ha nem vigyázunk -

már eleve ott rejtőznek a robbanásra kész, időzített bombák. Alfonz boldog és büszke férj, hiszen gyönyörű nőt vett feleségül - de mintha csak kést mártogatnának a lelkébe, amikor a tüneményt folyton megbámulják a férfiak. Egy napon az angyal kissé később jön haza, új parfüm lengi körül és kacarászva borul férje nyakába. Alfonz szívébe rossz sejtelem költözik: vajon merre járhatott a drága őnélküle, mitől ilyen jókedvű? Faggatózni kezd, "mindent" tudni szeretne; a bájos mosoly lassan lehervad, a tizedik válasz már ingerült - amitől Alfonz gyanúja tovább erősödik, kérdései egyre sértőbbek, a válaszok pedig egyre haragosabbak. A keserű csata durcával és

sírással végződik, elmarad az esti összebújás, Alfonz szíve pedig jéggé dermed, hiszen ez már majdnem "bizonyíték"! Másnap a tündér korán jön haza, kedveskedik, békülni próbál; csakhogy immár éppen ez lesz a "gyanús", simogatása és sugárzó tekintete Alfonz vizslató szemében "túlzottnak" és "álnoknak" tűnik. Újabb, még dühödtebb faggatózás következik, "hát hülyének nézel engem?" - és persze a válaszok is ehhez hasonlóak. Alfonz szíve mindeközben darabokra szakad, hiszen még soha nem imádta ennyire világszép feleségét. A fájdalom és a bizalmatlanság lassanként megőrjíti: éjszakai gyötrések kezdődnek, detektívesdi, szünet nélküli vallatás, nemsokára pofonok is csattannak. Tündér Ilona pedig immár

hideg, nyers, elutasító, alig jár haza (hiszen félés menekül), majd előbb-utóbb valakinek elsírja a bánatát, aztán mindjárt oda is bújik a megértő akárkihez - hadd legyen hát Alfonznak igaza - és egy fergeteges orgazmusban megvigasztalódik. Nárcisz gyermekkora óta példás életet él. Szülei arra nevelték, hogy mindig első a kötelesség, hogy erkölcstelenség bármit elfelejteni vagy elmulasztani, hogy a lustálkodás és a puszta élvezet bűnös dolog, de a legeslegfontosabb az, hogy az embert mindenki szeresse. Soha nincs az otthonában mosatlan edény vagy egy szállongó porszem, glédában áll a szekrényben a vasalt holmi, ragyognak a bútorok, helyén az összes csipketerítő.

Egyik gyerek sem felelt még jelesnél rosszabbra, hisz mindegyikkel együtt tanul, minden leckét apróra kikérdez, már maga is olvas angolul és tudja Lesotho meg Burkina Faso fővárosát. Aztán egy napon anyósa mégis - ki tudja miért lusta némbernek nevezi. Nárcisz két hétig nem alszik, fogyni kezd, kócos haja az arcába lóg. Férje nem érti, viccelni próbál: "csúnyulsz, öreglány!" A vicc nem használ, sőt estére már vacsora sincs, a konyha sarkából karikás szemek merednek a semmibe, mögöttük kétségbeesés és fájdalom lüktet: “mire is való az én életem, ha engem nem szeret senki!". Aztán egy hajnalon mentőt kell hívni, mert az eszméletlen Nárcisz ágya mellett öt felbontott és üres gyógyszeres doboz hever...

Az egyszeri ember politikával kezd foglalkozni, bár mindenki igyekszik lebeszélni róla. Tanul, külföldre jár, olvas, figyel, és pontosan tudni véli, mit és hogyan kellene jobban csinálni csakis a többiek érdekében. Aztán egyszer csak megválasztják. Boldogan lát munkához, onnan kezdve éjt nappallá téve tárgyal, ír, tervez, utazik, mindenütt felszólal, haza már szinte nem is jár, otthon nem ismeri meg a kisfia - és hirtelen rádöbben, hogy nagyszerű ötletein az emberek csak fanyalognak, az üres tapsok közönyt takarnak, az álszent mosolyok mögött sanda irigység lapít. De hát ő mindenkinek csak jót akar! No nem baj, majd megértik, ha meglátják! Most már nem kér, hanem parancsol; nem vitatkozik, hanem utasít; támad, sérteget,

fölényes és cinikus lesz, fütyül mindenkire, csak a szent célt látja maga előtt. Nemsokára átveszi a titkosrendőrség, a rohamosztagok, majd a hadsereg irányítását, börtönbe záratja ellenfeleit, arcképét kitűzik a gyárak falára, dalok magasztalják bölcsességét. Aztán valahol egy szatyor dinamit váratlanul pontot tesz áldozatos munkálkodása végére. Kihunyó elméje már csak egy utolsót lobbanhat: "lám, milyen hálátlan is az emberiség!" Így játszunk mi... Beszélünk és cselekszünk, mert szentül hisszük, hogy igazunk van; ha pedig a világ vagy a másik ember nem akar velünk játszani, akkor gondolkodás helyett azonnal nekiesünk. Amióta ember él a Földön, mindig igyekszik a környezetét és a többi embert a maga

kedvére formálni. Csakhogy minél kevésbé értjük magunk körül a világot, annál kevésbé fog ez sikerülni - mi viszont annál erőszakosabban szoktunk próbálkozni. Amikor egy laboratóriumi fehéregér útjába drótakadályt állítanak, az egér némi szimatolás után visszafordul és másik utat keres. Ezzel szemben mi emberek a bezárt ajtókat, ha kopogtatásra nem nyílnak, döngetni, még jobban döngetni, majd rugdalni kezdjük, és ha még erre sem nyílik, akkor faltörő kossal, végül harckocsival és páncéltörővel megyünk neki. Elvégre az ember mégiscsak más, mint az oktalan állat! Pedig vannak a világban ajtók, amelyek jó okkal vannak bezárva. Némelyek mögött halálos veszedelmek, mások mögött gusztustalan rondaságok

rejtőznek, néha pedig az ajtó feneketlen gödröt takar, az út nem ok nélkül visz mellette… Mi, emberek szeretünk úgy viselkedni, mintha mindent tudnánk a világról és nekünk mindent szabad volna benne. Pedig nem tudunk ám mindent! Agyunk a világból alig néhány jelenségeket észlel, azokba is a saját hiedelmeit látja bele akkor is, ha azoknak a valósághoz semmi köze. Thaiföldön régi mulatság a "halviadal": az alig öt centiméteres sziámi harcoshal (Betta splendens) két hímjét egy közös akváriumba teszik, mire a halacskák azonnal egymásra támadnak és cafatokra tépik egymás uszonyait. A hím Betta minden más halfaj iránt teljesen közömbös, viszont a tulajdon

tükörképének is dühödten nekitámad egyszerűen azért, mert a másik Bettahímet csupán a hasán lévő kerek és piros foltról ismeri fel. Magyarán az ő agyában a másik hímet, vagyis az ellenséget kizárólag egy kerek és piros folt jelképezi! Ezért azután a harcos halacska minden vörös foltot szenvedélyesen megtámad, legyen az egy tintapaca, egy vattacsomó, vagy egy csokimikulás feje. Ugyanígy a néhány napos-hetes kismajmoknak az a szokásuk, hogy az anyjuk bundájába csimpaszkodnak - de az anyjukat kizárólag arról ismerik fel, hogy puha és szőrös. Az ilyen kismajmok agya számára tehát minden puha és szőrős dolog "anyuci", és valóban: a szegény kis együgyűek mindenféle puha

és szőrös dologba, akár egy havasi kucsmába vagy egy fogason csüngő hímzett kisködmönbe is képesek pontosan ugyanúgy belecsimpaszkodni, hogyha félnek vagy ha játszani akarnak. Habár sokan kikérik maguknak az állatokkal való összehasonlítást, nem ártana tudni, hogy alapjában mi is így működünk: mi is bizonyos jelekből, jelzésekből értelmezzük a dolgok jelentését. Egy szokatlan fintor, egy szó, egy illat is elég lehet, hogy a párunkat hűtlenséggel gyanúsítsuk; egy fáradt gesztusból máris arra következtetünk, hogy a másik nem szeret - és rögtön úgy is kezdünk viselkedni, mintha ez egészen biztosan igaz volna. Akárcsak a Betta, "aki" egy pillanatig nem kételkedik benne, hogy a világ minden piros foltja

csupa támadni készülő ellenség. Persze az ember "piros foltjai" jóval bonyolultabbak. Mi például szellemekben hiszünk, és az éjszaka hangjaiban, a megtalálhatatlan, de azután váratlanul előkerülő tárgyakban, a ködös megérzésekben, a beteljesülő álmokban felfedezzük" a - meggyőződésünk szerint létező - szellemvilág "bizonyítékait". Mármost az éjszaka tényleg recseg és sustorog, tényleg álmodunk furcsa dolgokat, megérzéseink tényleg valóra válnak néha - de hiába lehet mindennek ezer más magyarázata, a szellemhívő más magyarázatra nem kíváncsi. Akik abban hisznek, hogy minden elmebeteg "eszelős gyilkos", azok a világ több százezer gyilkosából csak arra a néhányra fognak

felfigyelni, akik a hírek szerint állítólag elmebetegek - és ez a néhány eset "bizonyítani" fogja a számukra, hogy minden elmebeteg "veszélyes". Sok ember hajlamos rettenetes csalódást érezni, ha egyetlen egyszer nem jön össze egy randevú, és rögtön azt mondja magában: "lám, nekem semmi se sikerül". Ettől elbátortalanodik, legközelebb már próbálkozni sem mer, így persze egy idő múlva tényleg igaza is lesz kizárólag attól, hogy elkezdte ezt hinni magáról! Valahogy így működik nálunk az a bizonyos pozitív visszacsatolás: mi emberek azon túl, hogy ellenségnek nézzük és megtámadjuk a piros foltokat, egyre élesebb szemmel kutakodunk egyre újabb piros foltok (újabb "ellenségek") után, hogy azokat szintén

megtámadhassuk. Az emberi kapcsolatok és cselekvések többsége felfogható játszmának, amelyet a benne részt vevők meghatározott szabályok szerint játszanak. Ez az alapgondolata a kaliforniai Eric Berne 1964-ben írt Games People Play (magyarul: Emberi játszmák) című könyvének. Nem minden játszma (game) "játék"! Játszma az ökölvívás, a bikaviadal, sőt a háború is, mert ezeket szintén - habár véresen komoly szabályok szerint kell játszani. Berne úgy gondolta, hogy ha megértjük az emberi viselkedés mögött meghúzódó játszmák valódi céljait és sokszor rejtett játékszabályait, akkor segíthetünk a résztvevőknek "jobb" játszmákat játszani, vagy a "rossz"

játszmákat abbahagyni. Ez a játékelemzési módszer, a "tranzakcionális analízis" a hatvanas években sokfelé népszerű volt, de népszerűségéből azóta sokat veszített. Az emberek ugyanis sok és sokféle játszmát játszanak, ezek között pedig nem könnyű rendet teremteni. Az egyik ilyen rendteremtési kísérletet már említettük a politikai játszmák kapcsán: Anatol Rapoport elméletéről van szó, aki eredetileg a nemzetközi konfliktusok és a diplomácia "nagy" játszmáit tanulmányozta és arra a következtetésre jutott, hogy lényegében háromféle játszmataktika létezik: az erő, a furfang és az alkudozás. Később kiderült, hogy ezek a fogalmak egyáltalán nem csak kormányok és hadseregek "játszmáira", hanem a mindennapi emberi

kapcsolatokra és a szokásos emberi viselkedésre is kiválóan alkalmazhatók. Érdemes tehát kissé közelebbről is megismerkedni velük; akit a téma részletesebben érdekel, az magyarul is utánanézhet például Hankiss Ágnes 1978ban megjelent A bizalom anatómiája című könyvecskéjében. Az erő nem szorul magyarázatra: ebben a játszmában az erősebb ember egyszerűen rákényszeríti a gyengét arra, hogy azt tegye, amit ő akar. Az erő nem kizárólag pofon, rúgás, vagy gumibot: erőszak a vadállati üvöltés, a káromkodás, a fenyegetőzés, az ijesztgetés is. Az ősember annak idején mindig az erővel kezdte: ami az útjában állt, azt megpróbálta letiporni, összetörni,

szétverni, agyonütni, kiirtani, a maradékot pedig szófogadásra kényszeríteni. Az erő játszmájában ma sincs szükség észre, tudásra, türelemre, megértésre vagy kölcsönösségre; fegyveres ember nem szokott a fegyvertelennel lacafacázni. Primitív dolog? Barbár? Állatias? Nézőpont kérdése. A hatalom, a pozíció, a rang, az egyenruha és az ehhez hasonlók ma az erő civilizált jelképei, lehetővé teszik az erőjátszmát kedves, szelíd és udvarias modorban - persze csakis addig, amíg szót fogadunk nekik. Ebben a játszmában ugyanis éppen az a lényeg, hogy az erőfölény jól látható és vitathatatlan, a szembeszegülés pedig reménytelen legyen. Az erőt egyáltalán nem kell mindig fizikailag alkalmazni, sokszor

elég megmutatni; ezért hord a rendőr pisztolyt, a kültelki zsivány meg henteskést és láncos buzogányt. A mai ember ritkán vallja be, de éppúgy hajlik az erőjátszmára, mint elődei: amint elég biztos a dolgában, rögtön kész azt alkalmazni. Ma is népszerűek az erőt, erőszakot, háborút, terrort hirdető eszmék és mozgalmak. A cél ma is szentesíti az eszközöket - persze csak ha elérik. A furfang a "többet ésszel, mint erővel" játszmája, ebben szintén a másik legyőzése, a felülkerekedés a cél. A furfangos szabólegény lóvá teszi a buta királyt és az ostoba sárkányt - valójában szemérmetlen hazugságokkal, csalással, ügyes színleléssel és megtévesztéssel. Ezt sem az ember találta ki: lényegében

"furfang" a mimikri, a holtnak tettetés, vagy a ragadozó figyelmét magára vonó, törött szárnyat mímelő madáranya vergődése. Egyes hím madarak leánynak "maszkírozva" lopóznak be a másik hím háremébe, hogy ott aztán az álcát ledobva gyorstüzelő utódnemzésbe kezdjenek. Farkasok, fókák, pingvinek időnként azzal hívják fel magukra a többiek figyelmét, hogy betegséget “színlelnek". A furfang bizonyos formái a mindennapi életünk részei. Az ember "megbetegszik", ha kellemetlen társaságba hívják, a kereskedőnek év végi adóbevalláskor "kizárólag veszteségei vannak", továbbá a kormányok is "kizárólag az ország érdekében" emelnek árakat, adókat, illetékeket szerte a világon. A furfang lényege mindig a megtévesztés: furfang

az önző célú kedveskedés és a hamis durca, ugyanúgy a hozzáértés (vagy a hozzá nem értés) színlelése, a jókedv vagy a bánat tettetése. Álságos volta ellenére civilizáltabb viselkedési taktika, hiszen kevesebb vérrel jár, mint a nyers és primitív erőszak. Hogy erkölcsileg is "magasabb rendű"-e, ezen éppen lehetne vitatkozni! A furfangos ember ugyanis szintén csak önző diadalra törekszik, a legyőzött másik bánata vagy fájdalma nemigen érdekli (pedig ebből lesz majd a bosszú!). Magától értetődően a furfang és persze a hozzá szükséges ész - mindig a fizikailag gyengébb, a kisebb, a hatalommal nem rendelkező, a fegyvertelen fél módszere. Az erősebb, aki kedve szerint kényszeríthet is, nem szorul ilyesmire. Az emberek maguk sem

tudják eldönteni, hogyan viszonyuljanak a furfanghoz: a csalás például bűn, de az "ellenséget" megcsalni dicséretes. A furfang alapvető kelléke, a hazugság viszont minden korban bocsánatos vétek volt, törvény soha nem tiltotta, sőt a hazugság lehetőségének korlátozása kitalált technikai eszközökkel, “gondolatolvasással" és hasonlókkal - ma is a legszörnyűbb jövőbeli rémálmok egyikének számít. Néha az erős emberek is próbálkoznak a furfanggal, de ők inkább csak jómodorból; amint a színlelés és a szó csődöt mond, elvesztik a türelmüket és nyomban visszatérnek a nyers erőhöz. Jean de La Fontaine farkasa a mindennapi életben többnyire két lábon jár és magas hivatalt visel:

« - Te pimasz, a patak sarát miért zavarod rám?! - kezdte dühösen a Toportyán - no várj csak, vakmerő, most megfenyítelek!» « Nagyuram - szólt amaz - kérem Felségedet, ne méltóztassék tűzbe jönni, sőt inkább tekintetbe venni, hogy a hely, ahol én iszom, bizony, húsz métert a fenti alatt van, következésképp én zavarni semmiképpen nem tudnám Felséged vizét. » «De zavarod - mordul a Gaz még vadabban - s tudom, tavaly a szád szórt rám gyalázatot! » « De hisz én idei bárány vagyok! mondja Bari -, szopnom még anyám ád! »

« Ha nem te voltál, hát a bátyád. » « Nincs bátyám. » - « Akkor hát valami rokonod! Ideje bosszút állni! » Azzal Barit becipeli a sűrűbe, és minden további szócséplés nélkül megeszi."5 Az alku (megegyezés, tárgyalás sokféleképpen használják még magyarul) még nem igazán elterjedt szokás sem a nemzetközi diplomáciában, sem a magánéletben; inkább csak kívánatos ideálnak számít. A szociológiai értelemben vett alku lényege ugyanis, akárcsak a piacon, a nyílt és becsületes üzlet volna. Az alkuban minden kertelés, színlelés és csalafintaság nélkül őszintén elmondjuk egymásnak, hogy mire van

szükségünk, mit akarunk elérni, mire törekszünk - és hogy cserébe mit vagyunk hajlandók a másiknak nyújtani. Alkudozni tehát annyit jelent, mint kölcsönösen megegyezni a játékszabályokban, és azokat onnantól fogva meg is tartani. Az alku legalább két alapvető dologban különbözik a furfangtól: nem a másik megtévesztésére épít, és nem szószegéssel operál. Ma még mindkettő meglehetősen szokatlanul hangzik… Márpedig a valódi alku kiszámíthatóvá és ellenőrizhetővé, tehát "egészségesebbé" tenné az emberi viszonyokat, megóvna az önkény és a kiszolgáltatottság állandó feszültségétől - és pontosan ezért is idegen a hatalomra épülő, hierarchikus

közösségektől. Az erő és a furfang mindig győzni akar, az alku viszont megegyezni; erő és furfang a másikkal szemben, az alku viszont a másikkal együtt szeretne célhoz érni. Csakhogy megegyezni és alkudozni ma még természetellenes, sokszor egyenesen lenézett gondolat; az ősi agyprogramjaink szerint élünk, azok pedig eredetileg felülkerekedésre voltak beállítva. Senki nem látta ezt világosabban, mint Charles Baudelaire: "A hatalomra törőnek nem elég, hogy gazdag és sikeres legyen legalább olyan fontos a számára, hogy mások ne legyenek azok" (Meztelen szívem, 1856). Az életben persze egyszerre szoktunk erőszakoskodni, színlelni és alkudozni is.

A civilizált mai ember sokszor úgy tesz, mintha becsületesen érvelne és vitatkozna, csakhogy az érvei tele vannak furfanggal, szavai mögött csap dák és hazugságok rejtőznek, ha pedig még a furfang sem 'jön be, akkor - ha van hozzá ereje vagy tekintélye - azonnal bedobja a nyers erőt. Szülők, tanárok, politikusok, adószedők és tábornokok mindaddig észről, szívről és erkölcsről beszélnek, amíg a többiek szót fogadnak nekik. De csakis addig! Érdemes megfigyelni: amint vitatkozni kezdenénk velük, máris átváltanak a parancsszóra. Erőszak és furfang általában ellenerőszakot és ellenfurfangot szül, amire nyilvánvalóan megint újabb

erőszak és újabb csalás következik. Hazudok, mert hazudnak nekem, csalok, mert becsapnak, lövök, mert lőnek rám ezek a pozitív visszacsatolás, az öngerjesztés tipikus példái, és éppen ezért vezetnek gyakran katasztrófákhoz. Így lesz egy sótlan bablevesből válóper, egy szabadrúgásból fanatikus tömegverekedés, egy pisztolylövésből világháború. Az alku éppen ellenkezőleg negatív visszacsatolást = önmérsékletet, önkontrollt jelentene, és ezért vezethetne sokkal inkább biztonsághoz, kiszámítható és szilárd (kézben tartható) emberi kapcsolatokhoz. Azt a bablevest meg lehet sózni, nem muszáj földhöz vágni a tálat; egy lesgólért nem érdemes hasba szúratni magunkat; a piacon pedig mindnyájan elférünk, nem kellene porig

rombolni az egész várost. Csak hát az ilyesfajta megegyezésekre, tárgyalásokra (az alkura) az agyunk eredetileg, "gyárilag", ősbiológiailag nincs beprogramozva. Ezeket a programokat manapság, ráadásul nekünk magunknak kellene megírnunk… A pszichológusok az emberi agy évmilliós biológiai fejlődése során kialakult "gyári" programokat szükségleteknek szokták nevezni. Ezek bár egyénileg különböző mértékben, de minden emberben megvannak és lényegében ezekre épül mindenféle tanult viselkedés. Ilyen alapvető szükségletünk például a másokhoz, a csoporthoz tartozás (affiliáció), vagy a magunk megmutatása (exhibíció). Fontos

szükségletünk a függetlenség érzése (autonómia), de egyben a függőség (dependencia) is. Késztetést érzünk másokról gondoskodni, de ugyanígy elvárjuk, hogy rólunk is gondoskodjanak; hogy rend vegyen körül, hogy hatalmunk legyen mások és a dolgok felett (dominancia), és így tovább. Mindnyájunkban hasonló szükségletek élnek tehát, és javarészt ezek diktálják az emberi játszmák rejtett, ki nem mondott játékszabályait. Elvileg ki is mondhatnánk őket, beszélhetnénk róluk, tárgyalhatnánk, alkudozhatnánk csakhogy ma sokkal inkább tagadással, erővel és furfanggal próbálkozunk. Arra vágyom, hogy szeressenek, tehát megpróbálom a szeretetet kierőszakolni. Emberek milliói játsszák szerte a világon

azt a képtelen játszmát, hogy megbüntetik azt, aki véleményük szerint nem szereti őket eléggé. "Ha nem szeretsz, én sem szeretlek" - és egészen komolyan azt várják, hogy a megbüntetett másik ettől majd beléjük szeret. Sokan vágynak az elismerésre, de ezt úgy próbálják kikényszeríteni, hogy elismerés híján rosszul dolgoznak. "Ha nem becsülsz, nem erőlködöm" és egészen komolyan azt várják, hogy pont a rossz munkáért fogják elismerni és jobban megfizetni 6ket. Márpedig minden ilyen "büntetlek, mert büntetsz"-féle játszma keserű játszma, amelynek csak vesztesei vannak mind a két oldalon. George Caspar Homans amerikai szociológus a hatvanas években állt elő

azzal a gondolattal, hogy az emberi kapcsolatok "piacán" lényegében értékek, jutalmak cserélnek gazdát. Valaki kedvére tenni, tehát a másik valamilyen szükségletét kielégíteni annyi, mint "megjutalmazni" őt; cserébe nyilván valami hasonlót várunk tőle mi magunk is. A "jutalom" persze nem az, amit mi adunk szívesen, hanem kizárólag az, amit a másik kapni szeretne; innen a sok félresikerült ajándékozás. Mármost a szokásos erő- és furfangjátszmákban az emberek nem vallják be a saját törekvéseiket, ott tehát még azt is külön ki kell találni, hogy egyáltalán mivel lehet a másikat "jutalmazni". Az alku nagyon megkönnyítené az életet… Másfelől ezen a "jutalompiacon", ahol tárgyak helyett szavak, mosolyok,

gesztusok és hasonlók (tehát pénzbe nem kerülő dolgok) cserélnek gazdát, lényegében kétféleképpen lehet viselkedni. A maximális jutalmazás taktikája minden lehető alkalommal, előfeltételek nélkül igyekszik örömet szerezni a másiknak. Ezt bátran meg lehet tenni, a lélektani "jutalom" ugyanis furcsa portéka: miként a szeretet, nem fogy el attól, ha bőkezűen osztogatjuk. Mégis, mintha az emberek pontosan ettől félnének, manapság inkább hajlanak a minimális jutalmazás elvére: szigorúan és szűkmarkúan csakis annyit hajlandók viszonozni - azt is csak kelletlenül, úgyahogy amennyit a másiktól kaptak. Az ilyen minimum-játszma alapszabálya úgy szól, hogy "csak annyit adok, amennyit megérdemelsz"; "csak akkor szeretlek, ha

előbb bebizonyítod, hogy te szeretsz"; "csak akkor törődöm majd veled, ha előbb te törődtél velem", és így tovább. Miért rossz játszmák ezek? Azért, mert az efféle kölcsönös méricskélés és a folytonos jutalommegvonás elviselhetetlenné teszi az életet. Ahol mindent előbb "ki kell érdemelni", ahol mindennek szigorú ára van, és ahol a felek egymás ítélőbírái, ott az életben nem sok hely marad az öröm számára. Rengeteg emberi kapcsolat, házasság, barátság ment már tönkre azért, mert a benne részt vevők mindenáron "nyerni", "győzni", felülkerekedni akartak ahelyett, hogy békére, együttműködésre és egymás örömére törekedtek volna. A XX. század egyik nagy kihívása az

egészség-játszma. “Egészséget 2000-re mindenkinek!" - nincs is ennél vonzóbb és nagyszerűbb perspektíva. A gond akkor kezdődik, amikor megpróbáljuk meghatározni, mit is kell az egészségen" érteni. A WHO pár évtizede azt hirdeti, hogy "az egészség a teljes testi, lelki, és szociális jólét állapota." Vajon egyáltalán létezik ma a földön ilyen állapot? És tényleg úgy kell ezt érteni, hogy aki nincs éppen a teljes testi, lelki és szociális jólét állapotában, az beteg? Mert ha igen, akkor mostanában jószerével az egész emberiség elenyészően kevés kivétellel betegnek minősíthető. Márpedig aki beteg, annak orvosnál a helye; a WHO fenti meghatározásából tehát az következne, hogy praktikusan az egész emberiséget kórházba kellene fektetni -

és hogy a lelki vagy a szociális jólét hiányát is orvosoknak kellene (gyógyszerekkel? műtétekkel?) "gyógyítani"! Talán éppen ez a felfogás sugallta eredetileg azt a ma is világszerte elterjedt divatos tévképzetet, hogy az emberek jóléte egészségügyi kérdés. Holott egyáltalán meg sem tudjuk mondani, mit jelentene az ember lelki, még kevésbé a szociális "jóléte"! Elégedettséget? Szép lakást? Okos gyerekeket? Harmonikus házasságot? Elegendő pénzt mindenre? És ha bármelyik ezek közül hiányzik, akkor orvoshoz kell fordulni? Elég sok boldogtalan, elégedetlen és szenvedő ember manapság el is megy az orvoshoz (hová is mehetne máshová?). Ott azonban csak akkor hallgatják meg, ha a szívére, a

hátgerincére, a gyomrára, esetleg "az idegeire" panaszkodik, ezért ezt is fogja tenni. Egy csak kicsit is tapasztalt orvos öt perc alatt átlátja a helyzetet, ám mivel a valóságos problémán nem tud segíteni ("szociális jólétet" nem adhat), belemegy a játszmába: úgy tesz, mintha betegnek találná a panaszkodó embert, és gyógyszereket fog neki felírni. A beteg immár foglya a saját játszmájának, hiszen az orvos megtette a dolgát, tőle többet nem lehet követelj ni. Egyet tehet: holnap ismét eljön, és közli, hogy nem, használt a gyógyszer (amit talán ki sem váltott). Az orvos egyre újabb gyógyszereket ír, a páciens egyre újabb panaszokkal áll elő, miközben mind a ketten tudják, hogy csupán egy hamis és rossz játszmát játszanak, amitől mind a ketten egyre

ingerültebbek. Pedig tulajdonképpen egy nyílt alkuval le lehetne állítani ezt az öngerjesztő kört: "Doki, nem vagyok én beteg, csak egyszer hallgass meg!" - "Jó, meghallgatlak". Nem egy orvos tízszer annyi időt és energiát pazarol az ilyen "betegek" lerázására, mint amennyibe a meghallgatásuk kerülne. Nem teljesen kizárt, hogy a saját gondolataink beteggé tehetnek minket. Többször is beszéltünk már arról, hogy az ember a saját elképzeléseivel formálja, tulajdonképpen teremti a maga világát. Akinek szent meggyőződése, hogy mindenben "tökéletesnek" kell lennie, az egy törött csésze vagy egyetlen lepacázott nyakkendő nyomán "teljes kudarcnak" érezheti az egész életét. Volt már, aki

kétségbeesetten jajveszékelni kezdett, amiért "csak" négyese volt a lottón. Hányan is rokkantak már bele lelkileg abba, hogy gyönyörű álomotthont építettek maguknak? Aaron T. Beck amerikai pszichiáter közel negyven éve fogalmazta meg először, hogy az ember igazából nem észleli, hanem értelmezi a körülötte történő dolgokat és nem a valóság, hanem a saját értelmezései szerint viselkedik. Ezek az értelmezések automatikusak, nem szándékosak, nem tudatosak; azt sem szoktuk tudni, hogy léteznek. Beck szép számmal gyűjtött össze efféle automatikus gondolatokat, valójában teljesíthetetlen "életelveket", amelyek az emberek életét meg tudják keseríteni. Néhány példa: "mindennek sikerülni kell, amibe belefogok";

"mindent meg kell tudnom oldani"; "mindenkinek kedvelnie kell engem"; "csak annyit érek, amennyire mások becsülnek"; "aki megkritizál, az gyűlöl engem"; "mindent hidegvérrel el kell tudnom viselni"; "ha nem vagyok teljesen boldog és egészséges, akkor semmit sem ér az életem" - és így tovább. Mindehhez hozzátartozik, hogy magát a külvilágot is a szokásos gondolkodásunk és a lelkiállapotunk szerint hamisan, eltorzítva érzékeljük. Beck ezeket a torzításokat, a gondolkodás (a logika) gyakori hibáit is rendszerbe szedte. Ilyen hiba az önkényes következtetés, amikor egy elmaradt fizetésemelésből "rájövünk" a főnök személyes ellenszenvére. Ilyen az általánosítás, amikor az egyszer rossz utcába küldött vidéki ember rögtön úgy

érzi, hogy "engem mindenki hülyének néz". Ilyen a fekete fehér gondolkodás, ahol a dolgok vagy tökéletesek, vagy semmit sem érnek, a másik pedig csak barát vagy esküdt ellenség, csak tündér vagy gonosz boszorka lehet. Sokan felnagyítják a dolgokat: ha nem jut eszükbe rögtön Bissau-Guinea fővárosa, máris “szenilisnek" érzik magukat. Végül talán a legtöbb bajt a megszemélyesítés okozza: bajaink, fájdalmaink, szegénységünk, kudarcaink és feszültségeink okát folyton igyekszünk valakiben látni, valakire ráfogni, valakit mindig hibáztatni próbálunk értük. Aaron T. Beck szerint a hibás gondolatok, hibás értelmezések alkalmasint igazi depressziót is okozhatnak - viszont ezek korrigálásával a depressziót sokszor meg

lehet gyógyítani. Az emberi agy ugyanis tanulékony, a hibáit és a torzításait ki tudja javítani! Ehhez persze hozzáértés és némi fáradság szükséges. Először is az, hogy ismerjük el magunkban a lehetséges torzításokat azután pedig tegyük őket próbára. Valaki nekem jön az utcán; valóban mindenki nekem jön? Tegyük próbára: menjünk ki az utcára, és számoljuk a szembejövőket. Egy nekünk jön, kétszáz szépen kikerül körülbelül ez szokott lenni a valódi arány. Egyszer majdnem elájultam az utcán; valóban mindig rosszul leszek ezután? Soha nem derül ki, ha nem tesszük próbára. Egy szívtáji szorítást infarktusnak, egy váratlan szédülést agydaganat jelének értelmezhetünk - és

máris átéljük a halálos betegség összes rettegését. Valóban bizonyos, hogy rákunk van? Az ember néha a diagnózistól való félelmében el sem mer menni az orvoshoz - és a nemritkán napokig, hetekig tartó rettegés miatt végül tényleg kilyukad a gyomra, magas lesz a vérnyomása, rosszul alszik, nem eszik, ingerült, depressziós és elviselhetetlen lesz, csupa rossz döntést hoz, mindenkivel összevész, végül inni kezd… Pedig ha rögvest próbára tette volna az első automatikus gondolatát és aznap elment volna az orvoshoz, akkor pár perc alatt kiderült volna a szerencsére legtöbbször ártalmatlan valóság, és az egészet megúszta volna baj nélkül. Gondolatainkról ugyanis nem tehetünk, de irányíthatjuk őket. Amerikában éppen

ezért nevelik az embereket évtizedek óta arra, hogy "gondolkodj pozitívan!". Közép-európai huszonévesek ha találkoznak, rendszerint mindjárt panaszkodni kezdenek: ki a betegebb, ki a szegényebb, a szerencsétlenebb és a sorsüldözöttebb. Ez nem bűn, de a negatív gondolkodást, a sötéten látást erősíti. Az ilyen ember előbb-utóbb maga is elhiszi, hogy csupa szerencsétlenség és kudarc az élete, emiatt azután így is fogja a játszmáit játszani - attól pedig tényleg egyre több kudarc fogja érni. Ezzel szemben aki bízik önmagában és abban, hogy a dolgok a végén jóra fordulnak, az a valódi bajokkal is jobban meg tud küzdeni, de legalábbis méltósággal el tudja őket viselni. Bármilyen meglepő, minden jel szerint az ilyen emberek

egészségesebbek lesznek, sőt tovább is szoktak élni. Az előítéletek és a babonák eltorzítják a gondolkodásunkat, ráadásul tengernyi felesleges aggodalmat és bűntudatot szülnek. Aki makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy minden pszichés beteg "közveszélyes őrült", azt nyilván iszonyú rettegés fogja el, ha egyszerre csak őt magát, vagy egyik családtagját kell depresszió, pánik- vagy kényszerbetegség miatt kezelni (hát még, ha abból a butaságból sem akar engedni, hogy minden "elmebaj" örökletes!). Akik viszont a szorongásban vagy a depresszióban egyszerűen "neurózist", tehát "jellemgyengeséget", vagy inkább "akaratgyengeséget" látnak, azok éjjel-

nappal azt fogják hajtogatni a beteg férjüknek vagy gyereküknek, hogy "szedd össze magad", "ne hagyd el magad" - és nem értik, szegény miért lesz ettől egyre rosszabbul. Nem értik ugyanis, hogy a beteg ilyenkor nagyon is próbálja, de képtelen összeszedni magát! Nógatás helyett elég volna annyit mondani, hogy "melletted vagyok és megértelek"… Vannak, akik úgymond "nem hiszik el" a másik ember szorongását vagy depresszióját. Ők általában olyan emberek, akik a lelkük mélyén halálosan rettegnek az effélétől. Minden ember ősidők óta ösztönösen és automatikusan védekezik a szorongás ellen, de ezek a "gyárilag" velünk született elhárító technikák nem valami sikeresek: sokszor több bajt okoznak,

mint maga a szorongás. Sigmund Freud és a többi lélekelemző már a század elején listákba szedte ezt a körülbelül húsz-harminc különféle tudattalan "védekező mechanizmust". Ilyen az, amikor "nem hisszük el", vagy egyszerűen magunk előtt is letagadjuk, amit látunk; máskor igyekszünk a bajt, a félelmet jelentékteleníteni, vagy éppen megfordítani a jelentését ("direkt jó, hogy kirúgtak az állásomból"); az is gyakran előfordul, hogy a saját érzéseinket a másiknak tulajdonítjuk ("Miért utálsz?" amikor pedig valójában én utállak téged). Ezekkel legfőképpen az a baj, hogy amit nagyon erősen hiszünk, az előbb-utóbb valósággá válik. Éppen ezért hihetnénk bátran az ellenkezőjét is…

Említettük, hogy az emberi elme legádázabb ellenségei a félelem, a mohóság és a bűntudat. Csakhogy ezek nem a semmiből teremnek: többnyire mi magunk gerjesztjük őket önmagunkban, azután pedig egymásban. Az alaptalan félelem védekezésre és ellentámadásra késztet ott is ahol nincs igazi ellenség; a bűntudat elhárítást és viszontvádakat szül, a mohóság pedig erőszakossá és gátlástalanná teheti az embert. A babonák, az álhitek, az előítéletek főleg azért olyan kártékonyak, mert majdnem mindig félelmet és bűntudatot ébresztenek. A divatos álmagyarázatok például, amelyek egy depresszió, egy elmebetegség, netán egy öngyilkosság "okát", "okozóját" a családban, a hozzátartozók körében keresik (mert

mindenáron bűnbakot akarnak produkálni), nyilvánvalóan bűntudatot keltenek az érintettekben. Mármost mit segít a depressziós betegen, ha "bűnösnek" kikiáltott férje vagy felesége megszaggatja a ruháit, hamut szór a fejére és térden állva fültövön karmolja magát? Ráadásul az emberek többsége nem is így fog reagálni, hanem inkább hárítani próbál, védekezik a vádak és a bűntudat ellen - nemritkán úgy, hogy "áldozatát" nem óhajtja többé látni, megpróbálja tartósan kórházba dugni, elhagyni, elválni tőle, elköltözni a közeléből. Nem ártana tudni, hogy mi, emberek a bűntudatunk okozóját akaratlanul is meg szoktuk utálni. Ezért módfelett rossz játszma az, amikor minden jelenség, pláne egy betegség

mögött is folyton "bűnöst", hibást, vétkest keresünk. Mintha nem lenne elég baj maga a betegség, még megtetézzük a családtagok egymásra uszításával is. Holott ráadásul az összes ilyen hiedelem hamis: mai ismereteink szerint éppoly kevéssé lehet a másik embernek "rossz szándékkal" depressziót, pánikbetegséget vagy bármi más ehhez hasonlót "okozni", mint ahogy kigyógyítani sem lehet belőlük pusztán kedveskedéssel. Tévhiteink, ártalmas babonáink, "ösztönös" reflexeink részben saját gyerekkorunkból, részben fajtánk biológiai múltjából erednek. Sok ilyen "automatikus" viselkedésforma valaha nagyon is célszerű és ésszerű reagálás volt, csakhogy az idők és a körülmények

megváltoztak: mára ezek értelmüket vesztették, néha pedig kifejezetten kártékonyak, ártalmasak lettek. Kőkorszaki őseink például csak ritkán laktak jól. Ezért, ha sikerült kőbaltavégre kapni egy szép kövér mammutot, akkor pukkadásig telezabálták magukat, hogy pótolják a krónikus éhezés fehérje-, zsírés vitaminhiányát. A féktelen és mohó evés azokban az időkben nagyon is ésszerű dolog volt, hiszen aki többet falt, az tovább bírta a rákövetkező koplalást. Évmilliók során ez a viselkedés volt a "nyerő", tehát ez maradt fenn mindmáig. A mai emberben is él az a biológiai késztetés, hogy a terített asztalnál nap mint nap úgy egye tele magát, mintha hosszas böjtölésre kellene tartalékolnia.

Az eredmény közismert: hájtenger, rezgő toka, csüngő pocak, visszér, magas vérnyomás, gerincbetegség, hormonzavarok és a többi. Szőrmók elődeink éjjelnappal vadásztak, menekültek, harcoltak vagy élelemért kajtattak, futkostak tehát eleget, nem volt szükségük külön mozgásra, sportolásra késztető biológiai programra. Épp ellenkezőleg, ha találtak végre egy biztos barlangot, azonnal hanyatt vágódtak és horkolni kezdtek. A mai ember sem érez biológiai késztetést a testmozgásra, viszont a külső kényszer megszűntével eltunyul és sóhajtozva hengeredik egyik fotelből a másikba. Az eredmény közismert: roskadt tartás, lúdtalp, löttyedt végtagok, aranyér, szív- és érbetegség, csontritkulás, izomsorvadás és a többi.

Egykor a "stressz" mindig valódi veszélyt jelzett, ilyenkor biztosan harcolni vagy menekülni kellett, és mindkettőhöz ugyancsak jól jött a szapora légzés, a szapora szívverés, az izmok oxigénbősége és az emelkedő vércukorban megtestesülő energiapótlás. Ez a stresszreakció segített túlélni, ez volt tehát a "nyerő" és ez maradt fenn mindmáig. A mai emberben továbbra is automatikusan ez a biológiai stresszreakció lép fel a legkülönfélébb "álveszélyekre", holott ezek elől már nem kellene, de nem is lehetne elmenekülni (és harcolni se érdemes velük). Az eredmény közismert: hajszoltság, álmatlanság, szívinfarktus, gyomorfekély, érelmeszesedés, depresszió, szorongás, impotencia… Muszáj ezeket a játszmákat

játszanunk? Nem volna muszáj. Biológiai örökségünk csak lehetőség, de nem kényszer; amint felismerjük őket, ellenük is szegülhetünk. Nem muszáj mértéktelenül enni, lehet "biológiai kényszer" nélkül, szabad elhatározásból is futni vagy úszni, és nem muszáj minden vélt veszélyre összes idegszálunkat csatasorba állítani. A világ veszélyes hely, tele csapdákkal és kockázattal. Az ember azonban mintha csak kevesellné a valóságos veszélyeket, kitalált veszélyekkel szaporítja a számukat. Már a régieknek sem volt elég az éhes farkascsorda, a barlangi medve, a dermesztő hideg, az árvíz és a jégverés, kitaláltak hozzá mindenféle emberevő szörnyetegeket, ártó démonokat,

embervérre szomjazó csúnya és agresszív isteneket. A lidérces fantázia azóta sem lankad: a borzongás apostolai kitalálták először a poklot és a kárhozatot, azután az eretnekeket, a boszorkányokat, később a "született bűnözőket", végül pedig mindezekhez a "közveszélyes őrülteket" és a legkülönfélébb forgatókönyvek szerinti parádés világvégéket. Úgy néz ki, mintha egyenesen szeretnénk félni, és elszántan keresnénk a félnivalót. Manapság sokkal többen rettegnek különféle betegségektől, mint pár száz évvel ezelőtt, holott a mai (legalábbis a nyugati) ember 30-40 évvel él tovább - és lassabban is öregszik - a középkori elődeinél. Ha pedig a "testi" betegségektől nem félnénk eléggé, ott van mindennapi ijesztgetésnek az emberi

lélek és az "elme" betegségeiről táplált ezernyi babonás tévhit, hamis hiedelem, az ostoba nevelés által keltett alaptalan bűntudat, a "lélek" misztifikálása és általában az eszmék zűrzavara. Nem csak apró családi, társasági játszmáink érhetnek barátságtalan véget. Az ember pár évezred alatt gyökeresen megváltoztatta a Föld arculatát elsősorban azzal, hogy hihetetlen mértékben benépesítette és minden zugát belakta. Ahol megjelenünk, többé semmi nem marad a régi: felégetjük az erdőt, felássuk a földet, elhordjuk a hegyeket, kőmonstrumokat építünk, elrekesztjük a folyókat, kiirtjuk a növényzetet, leöljük az állatokat. Eközben féktelen iramban szaporodunk: 1810 táján alig egymilliárd

ember élt a Földön, 1950-ben 2.5 milliárd, 1988-ban ötmilliárd; a lélekszám 2000-ben várhatóan jóval hat, 2020-ra pedig tízmilliárd felett lesz(!) Az élőlények szaporodása a természetben eredetileg biológiai törvényeknek engedelmeskedett. A civilizáció ezeket sikeresen kiiktatta, ám mindmáig elmulasztotta bármiféle más, szervezett és tudatos (ön)szabályozással pótolni. Az angol közgazdász Thomas Robert Malthus (1766-1834) volt talán az első, aki le merészelte írni, hogy az emberiség túlszaporodása idővel akár bajt is okozhat, és hogy a társadalmi katasztrófák (például az éhínségek vagy a háborúk) sokasodása bizonyos értelemben, áttételesen talán a túlszaporodásra vezethető vissza. Sajnos

túlontúl is kézenfekvő volt ezt az elméleti feltevést egyes múltbeli politikai gengszterbandák gyalázatos népirtásainak és iszonyú embertelenségeinek “indoklására" felhasználni - és ezzel hosszú időre lejáratni. Manapság Malthus nevét szinte illetlenség kimondani, a világ legtöbb politikusa és legtöbb egyháza mind a mai napig a puszta gondolattól is hisztérikus rohamot kap, ezért a kérdésben tudományos kutatásról jóformán nem is esett szó azóta. A világméretű szaporodás összemberi játszmája így önszabályozás nélkül folytatódik. Vagyis inkább öngerjesztéssel, pozitív visszacsatolással: hiszen ma például a katolikus egyház vagy az iszlám éppenséggel a

leggyorsabban szaporodó vidékeket bátorítja további korlátlan szaporodásra. Indiában az elmúlt évtizedekben politikusok buktak meg vagy haltak bele abba, hogy megpróbálták a születésszabályozást propagálni. Pedig a Föld egyes vidékei lassacskán már ma is szűknek kezdenek bizonyulni. Gondoljuk csak el, mi történik majd, amikor Kínában is félmilliárd autó ontja majd az ólmot és a füstöt, négyszázmillió család vásárol majd hétvégi telket és indul egyszerre Európába kempingezni? Márpedig nekik is joguk van, és előbbutóbb igényük is lesz minderre, akárcsak nekünk ideát. A játszma azért tragikus, mert elsősorban a világ legszegényebb vidékei

szaporodnak, ahol már ma sincs mit enni. Az éhség miatt hatalmas területeken vágják ki - egy-két évig tartó szántásért az esőerdőket, amelyek soha többé nem nőnek vissza. A helyükön sivatag támad, lassan megbomlik az egész Föld éghajlati egyensúlya, eközben az éhség is visszatér, de immár kivágni sincs mit többé. Afrika számos országában az európai szarvasmarha a rang és a hatalom jelképe, pedig szegény állat a hőségben csak kínlódik, szenved, védtelen a helyi betegségekkel szemben és folyton éhezik. Ráadásul európai módon legel, azaz tövig rágja a vézna és száraz füvet, ami ott így képtelen visszanőni (ha mégis marad utána némi tüskés bozót, azt pedig a kecskék falják fel). A legelőkből így rövidesen sivatag lesz, a jámbor tehén a

homokon éhen pusztul, gazdája pedig mehet koldulni. A hetvenes években több európai szakember javasolta, hogy sokkal célszerűbb volna Afrikában az antilopot háziasítani: húsa állítólag egyenértékű a szarvasmarháéval, de "ismeri a helyi viszonyokat", mértéktartóan legeli a füvet (így az vissza tud nőni), mindezeken felül ellenálló az ottani betegségekkel szemben - nos, ezeket a német és holland szakembereket ezek után úgy vágták ki Kenyából és Tanzániából, mint ahogy a magáról megfeledkező macskát szokás a nappaliból. Még hogy antilopot tartani? Micsoda megalázó és felháborító javaslat! A jómódú afrikai gazda azóta is szüntelenül újabb teheneket vásárol a sorra elpusztulók helyébe, nehogy azt higgyék a szomszédok, hogy nem telik

neki… Egyelőre majdnem reménytelennek látszik a másik globális katasztrófajátszmát: a környezet tönkretételét feltartóztatni. "Az ember legyőzi a természetet" - hirdettük büszkén a XX. században, csak éppen elfelejtettük, hogy mi magunk is a természet részei vagyunk. Jó iramban haladunk a totális győzelem felé; ha így megy tovább, nemsokára végleg felszámoljuk a saját életünk forrásait és a tulajdon létezésünk feltételeit. Valahogy úgy, mint a győzedelmes tábornok, aki a győzelem mámorában porig bombázza saját fővárosát, felégeti a saját földjeit és halomra löveti a tulajdon népét. A dolog forrása nem néhány iparvállalat gonosz

lelkű elnöke, néhány felelőtlen politikus, vagy egy maroknyi megátalkodott gazember, mint sokan hirdetik, hanem inkább az emberek tudatlansággal és hiszékenységgel párosult mohósága. Elég néhány tévécsatornán kinyilatkoztatni, hogy az elsivatagosodás vagy a légkör globális felmelegedése igazából "jelentéktelen" dolog, csupán egyes tudósok "alaptalan rémképe", hogy az ózonréteg foszladozása "hisztéria", a Trabantgáz vagy a diesel-korom "nem is annyira ártalmas" - és az emberek máris átszellemülten hisznek, mert ezt akarják hinni. Az emberek azt is hitték egykor, hogy "jobb Krisztusban meghalni, mint zsidó orvos által meggyógyíttatni". Azt is hitték, hogy a kínpadok vagy a máglyák hasznos és keresztényi dolgok,

Kolumbusz, Galilei, Newton vagy Semmelweis eszméi viszont ártalmasak. Az elmúlt évtizedekben középkori eszmék törnek elő az egész világon: vallásháborúk, vallási üldözések, etnikai gyűlölködés, mágia, szellemidézés. Vékony és törékeny az a néhány évezrednyi civilizációs máz, amit pedig szeretünk az ember "lényegének" gondolni. Elég hamar átüt rajta villogó szemű crô -magnoni ősünk baltát szorongató ökle, aki nem is olyan régen még diadalmas üvöltéssel verte szét a jámbor természetű (és a mienknél jóval nagyobb agyvelővel rendelkező?) neandervölgyi ember koponyáját, hogy ott helyben élvezettel kiszürcsölje belőle a még langyos velőt. Civilizáltnak

mondott országok civilizáltnak mondott polgárai manapság is egymásra néznek, és ha másfajta arcszínt, más szabású ruhát, eltérő írást, idegen szokásokat és másfajta templomot látnak, akkor közülük egyesek hangosan felkiáltanak: "Íme, az ellenség! Őmiattuk vagyunk szegények, piszkosak, buták, munkanélküliek és boldogtalanok!". Még ha nem is öltenek azonnal fegyvert, máris terebélyesedni kezd a tévhit, azután hamarosan gerjed a gyűlölet (pozitív visszacsatolás!). A gyűlöletből pedig nyilván ellengyűlölet, a gyalázkodásból ellengyalázat, az átkozódásból tüntetés és kődobálás születik, az út vége pedig tüsszentés, utcai gyilkosságok, bombák, robbantások, háborúk. Ahol azután olyan emberek mészárolják majd le egymást

ismeretlenül, akik soha életükben még csak nem is találkoztak… Ezek után talán meglepően hangzik, de a jövő - filozófiai értelemben - mégis ígéretes. Kicsinyes katasztrófajátszmáink ugyanis csak nekünk fájnak, de a világmindenségre nincsenek túl nagy hatással. Minden jel arra mutat, hogy sem a Földgolyót, sem az életet magát nem kell félteni, mert egyiket sem lehet megerőszakolni. Ha mi nem fékezzük le magunkat, a Föld és a természet előbbutóbb megfékez minket. A Föld megmarad, legfeljebb emberek nélkül… Persze más megoldás is elképzelhető. Az emberi agy nem végzetszerű és kiszolgáltatott rabja a zavaros

előítéleteknek és a megátalkodott katasztrófa-játszmáknak; nagyszerű és kreatív elmék sora példázza, hogy képesek lehetünk önnön korlátaink áthágására. Miguel de Unamuno spanyol egzisztencialista filozófus (1864-1936) szerint: "Az értelem legfőbb diadala, hogy képes kétségbe vonni önmaga érvényességét". Minden látszólagos bizonyosságunk csupán hipotézis, feltételezés, elmélet, hiedelem mindaddig, amíg a gyakorlatban ki nem próbáltuk. Az emberi agy pedig képes saját korábbi elvárásait, belső "programjait" a kipróbálás tapasztalatai nyomán megváltoztatni, "átírni" ezen alapul minden tényleges tudás, minden fejlődés és előrehaladás. Az emberiség a történelem során jó néhányszor sodródott

már a katasztrófa szélére, és bár néha csak hajszálon múlt, de eddig még mindig megúsztuk. Hátha most a vége felé észbekapunk és végre hajlandók leszünk szembenézni saját legigazibb és legemberibb lényegünk: saját agyunk, saját elménk valóságával. Korábban azért nem mentünk vele sokra, mert folyton misztifikáltuk: különféle démonokat, kísérteteket, ködös fantáziaképeket kergettünk benne… Az előítéletek persze makacs dolgok, nem adják meg magukat ilyen egyszerűen. Az agytudomány látványos eredményei sok gyöpös elmében - éppen a régi hiedelmek talaján - dühödt ellenállást keltenek, és az effajták szeretnek is időnként álriadót fújni.

Megpróbálják az embereket, néha talán önmagukat is, újabb kitalált szörnyekkel, lápi boszorkányokkal rémítgetni: kémiailag kontrollált, őrült tudósok vagy gonosz politikusok által távirányított agyakról, holmi "kábítószeres hadseregekről" és hasonló lázálmokról beszélnek. Holott mindez nem más, mint tudatos zavarkeltés a butaság és az előítéletek védelmében. A szabadon terjesztett tudás ugyanis nem rabságot vagy terrort teremt, éppen ellenkezőleg: minden időkben az ember szabadságát és felemelkedését szolgálta. A történelem minden gazsága és tragédiája ellenére a mai ember már most is sokkal szabadabb, mint összes elődei a történelem korábbi korszakaiban. A zsarnokság és a terror éppenséggel mindig ott tenyészik, ahol a

tudást korlátozzák. Katasztrófajátszmáink többsége ma is a tudatlanságon, az emberi viselkedés és az emberi agy nem-ismerésén alapul. Amint ez a tudás mélyül és remélhetőleg mind szélesebb körben elterjed, minden bizonnyal úgy kezdünk majd másfajta, egészségesebb játszmákba - kicsiben és nagyban egyaránt.

Mire jó a pszichiáter? "Orvoshoz menni és orvosságokat szedni: talán ez különbözteti meg az embert leginkább az állatoktól." Sir William Osler (1849-1919) Hagyományos értelemben egy rendes magyar ember két részből: testből és lélekből áll. Persze ez is csak szegény országokban van így, a jómódú németeknek vagy angoloknak a kettő helyett ebből is mindjárt legalább három jár: test (Körper, body), szellem (Geist, mind) és lélek (Seele, soul). Ok ugyanis más dolognak tartják a megismerő, gondolkodó, tudatos értelmet (ez volna a

szellem) és ettől különbözőnek az érző, a spirituális, a halál után is túlélő lelket. Náluk az "elmebajok" nem is a lélek, hanem a szellem betegségei (Geisteskrankheit, mental disorder). A régi görögök szintén külön beszéltek halhatatlan lélekről (psziché) és külön megismerő észről vagy értelemről (logosz) is, bár abban az időben még egyiket sem volt szokás külön gyógyítani. Az ógörög pszichiáter nem volt se szellemgyógyász, se "lélekgyógyász" - azon egyszerű oknál fogva, hogy ilyen külön foglalkozás náluk még nem létezett. Hippokratész idejében a lelki zavarok gyógyítása magától értetődően a "rendes" orvos hatáskörébe tartozott.

Az a hit, hogy a pszichiáter nem az agyat, hanem a "lelket" gyógyítaná, jóval későbbi keletű és igazából mindig is naiv néphiteken alapult. Lélek és lelki gyógy módok alatt a régebbi idők pszichiáterei ugyanis jobbára mindig kézzelfogható, megismerhető és befolyásolható dolgokat, "funkciót" értettek, nem pedig természetfeletti tüneményeket. Amikor manapság azt halljuk, hogy a tetőtől talpig kivizsgált, végigtapogatott és átvilágított betegnek "testileg" nincs semmi baja, azt a tanácsot kapja, hogy menjen pszichiáterhez (rosszabb esetben "ideggyógyászhoz"), ahol majd "megnyugtatják" és "kibeszélik belőle" a panaszait - akkor ez körülbelül ahhoz hasonló, mint káposztaföldre küldeni a gyereket, hogy ott keressen magának

kistestvért. Akkor is az, ha esetleg orvosok mondanak ehhez hasonlót. Évtizedeken át bevett és általános vélemény volt, hogy akinek nem folyik a vére, nem magas a vérnyomása vagy a vércukra, normális a vizelete és nincs se láza, se daganata, se törött csontja, az nem beteg. Ha valaki mégis panaszkodik, abban az esetben az ilyen felfogás szerint három eset lehetséges: az illető vagy hisztérikus, vagy szimuláns, vagy bolond. A hisztérikus nem beteg, csupán "akaratgyenge" - neki tehát két hatalmas pofont kell lekeverni; a szimuláns egyszerűen csaló, őt tehát "le kell leplezni" és szigorúan rá kell ripakodni; aki pedig bolond, azt gyorsan be kell zárni a bolondokházába. Magyarán egyik

esetben sincs szükség "igazi" orvosokra, orvosi műszerekre, vizsgálatokra, bonyolult és időigényes gyógyító eljárásokra, komoly és drága gyógyszerekre, a pszichés zavarok tudományos kutatására pedig végképp kár a pénzt pazarolni. Ma már ugyan nem illik ezt ilyen nyíltan kimondani, de még mindig sokan így gondolják magukban. Igazából sem a pszichiáter, sem senki más nem képes lelket gyógyítani egyszerűen azért, mert gyógyítani csak fizikailag létező, kézzelfogható dolgokat: szívet, májat, gyomrot, agyat, valamint működő sejteket és élettani, biológiai folyamatokat lehet. A lélek azonban nem szerv, nem anyagi dolog, nem látható vagy mérhető fizikai folyamat, hanem

elvont fogalom, igazából inkább egy név, egy szimbólum. A pszichiáter dolga tehát, bármit is mondjanak erről a mindentjobban-tudó laikus prédikátorok, a léleklátó kisiparosok vagy a megkövült vaskalapos bürokraták - mindig is az emberi agy vizsgálata és az agy betegségeinek gyógyítása volt. Agyat vizsgálni és kezelni persze sokféle módon és sokféle módszerrel lehet, de a valóságos vizsgáló és gyógyító módszerek (mint a gyógyszerek és a pszichoterápiák) mindig is az agyműködés tudományos kutatásán, nem pedig elmélkedésen vagy merő ábrándozáson alapultak. Ilyesmik is léteznek persze, de ezeknek semmi közük a pszichiátriához.

Sokak szemében a pszichiáter attól volna "másfajta" orvos - "lélekgyógyász" - mert egyik alapvető gyógyító eszköze a szó. A szavakkal gyógyítást pszichoterápiának, magyarul "lelki kezelésnek" hívják és néha úgy gondolják, mintha az valamiféle sajátságos "nem-testi" kezelés lenne. De hát akkor micsoda? Ráolvasás, varázsige, esetleg prédikáció? Mint általában mindig, a dolgokat először elnevezzük (az érzékelést, a gondolkodást, a tudatot léleknek), aztán a névnek kitalált jelentéseket tulajdonítunk (hogy ez a lélek külön áll az agytól), végül mindezt "magától értetődő igazságnak" kezdjük tartani… Mert mi is történik igazából akkor, amikor a másik emberhez beszélünk? Lassanként már az okosabb gyerekek is tudják a választ: a szavak, a

szavakat kísérő gesztusok, a hangsúlyok és a mozdulatok a másik ember agyára hatnak és ott, a másik ember agysejtjeiben, agyi hormonjaiban, hírvivő molekuláiban, agyi fehérjéiben vagy a receptoraiban változásokat idéznek elő. Emberemlékezet óta tapasztalja mindenki, hogy néhány kedves és bíztató szó megnyugtat, képes lassítani a rohanó pulzust, elernyeszti a megfeszült és görcsös izmokat, oldja a torokszorító gombóc érzését, meg tudja szüntetni a fejfájást vagy a hasgörcsöt, és így tovább - másfelől néhány alattomos és kétértelmű mondat elég lehet ahhoz, hogy máris rosszullétet, hidegrázást, szédülést, gyomorgörcsöt, lüktető fejfájást, éles mellkasi szorítást vagy légszomjat érezzünk. A szavak mind a két esetben

először élettani, biokémiai változásokat okoznak az agyunkban, majd pedig ezek a változások jutnak el (idegingerületek és kémiai üzenetek, hormonok formájában) a belső szerveinkhez. Ha nem így történne, akkor a szavak hatástalanok tehát céltalanok és értelmetlenek lennének. Úgy szoktuk meg, hogy a szavakkal kiváltott hatásokat "pszichikai" hatásoknak nevezzük, de ez kizárólag elnevezés kérdése. A hatás igazából, odabenn az agyban pontosan ugyanaz, mintha azt szavak helyett közvetlenül a megfelelő molekulákkal, azaz gyógyszerekkel értük volna el. Az elmúlt harminc évben sokszor megvizsgálták a különböző pszichoterápiák valóságos hatásait az agy biokémiai folyamataira és legtöbbször jelentős, jól mérhető

kémiai változásokat észleltek. Mi több, a depressziós betegek sikeres pszichoterápiája nyomán (vagyis kizárólag a szavak, a beszélgetés hatására) egyes hormonok és agyi hírmolekulák szintje a vérben majdnem pontosan ugyanúgy változott meg, mint a depresszió-ellenes gyógyszerekkel elért javulás során. Nyilvánvaló, hogy mindkét esetben lényegileg ugyanaz történik az agyban. A pszichoterápia is az agy biológiáján keresztül hat, éppen ezért lehet mind a kétféle gyógymód egyaránt sikeres. Minden orvos (tehát nemcsak a pszichiáter) minden egyes kimondott szavával, sőt szavak nélkül a viselkedésével is folyton befolyásolja a

betegeit. Akkor is, ha ez egyáltalán nem állt szándékában! A betegek ugyanis vizsla szemmel figyelik az orvost és "veszik" annak összes jelzését: a hangsúlyait, az elejtett félszavait, a fintorait, minden kézmozdulatát, egy kacsintását, egy fáradt legyintését, egy vállrándítását - és mindezeket a maguk automatikus hiedelmeinek" megfelelően azonnal értelmezik is (lásd az előző fejezetben). Tulajdonképpen tehát az orvos szavai a szó szoros értelmében megváltoztatják a páciensek agysejtjeinek élettani működését, a betegek agyi biokémiáját. Micsoda felelősség! Hiszen a puszta szóval elindított agyi kémiai folyamatok onnantól fogva biológiailag hatni fognak a beteg egész szervezetére és befolyásolják annak élettani állapotát.

Az orvos szavainak különösen nagy a súlya, de igazából hasonlóan hat az agyra az összes többi ember szava és viselkedése is; vagyis ha jól belegondolunk, komoly felelősség egyáltalán kommunikálni! Ösztönösen már régóta sejtették ezt az emberek , ezért is igyekeztek a kommunikációt mindig kordában tartani. A nevelés, a jó modor, a szokások és az illemszabályok voltaképpen arra szolgálnak, hogy amennyire csak lehet, kíméljük egymás agyi molekuláit - még ha ezt nem is sejtették a párizsi szalonok egykori tánctanárai. Az agy hírvivő molekuláiban rejlik annak a magyarázata, miért lehet néha látványos "testi" hatásokat előidézni pusztán

szavakkal, hatástalan tablettákkal, fuvolaszóval, vagy forró lábfürdővel. Mindenfajta mágia, varázslás és kuruzslás tízezer éve azon alapszik, hogy ezek a módszerek biológiai hatást gyakorolnak a kliens agyára, majd azon keresztül a szervezetére (habár az így kiváltott hatás legtöbbször bizonytalan, múló és elég gyengécske). A mágiában nem is annyira maga a fizikai hókuszpókusz a hamis (olykor a nyúlláb is szüntethet fejfájást), mint inkább a magyarázat: merthogy ezek korántsem a mágus "pszichikai erejével", nem is a felidézett démonok vagy a felfoghatatlan sugárzások révén hatnak - hanem ügyes fondorlattal az emberi agynak azt az alapvető tulajdonságát használják ki, hogy a másik ember szavai igazi

biokémiai változásokat idéznek elő benne. A hatáshoz a külső észlelés és a páciens saját hite (értelmezése) egyaránt szükséges! Magyarán a varázslás csakis akkor működik, ha a páciens a varázslást tényleg hatásos eljárásnak hiszi, és attól valamilyen meghatározott, egészen speciális hatást vár. Aki komolyan hisz abban, hogy elmúlik a migrénje, ha egy szúrós szemű idegen kígyótáncot lejt körülötte, akkor ez nála alkalmasint be is válhat - miközben szegény szúrós szemű hiába vonaglik akárhány hitetlen migrénes körül, náluk semmi eredménye nem lesz a gyógytornának. Ott vagyunk tehát ismét a nevezetes placebójelenségnél (lásd a 7. fejezetben): az sem az orvos (a varázsló, a kuruzsló, a szomszédasszony, az átszellemült

lélekszurkáló, vagy az okleveles agyfényesítő) képességein, hanem a beteg agyának biológiai adottságán múlik. Kár, hogy a tudományos kutatás mindmáig elhanyagolta a placebó-jelenség vizsgálatát - abból ugyanis, ha majd sikerül a részleteket kifürkészni, akár izgalmas és újszerű gyógyító eljárások születhetnek. Ha ugyanis az agy valóságos külső kémiai beavatkozás, tehát gyógyszer nélkül is képes lehet fájdalmat szüntetni, vérnyomást csökkenteni, szorongást oldani - azaz bizonyos mértékig "korrigálni" a szervezet működési zavarait - akkor kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy rendelkezik az "öngyógyítás" képességével. Rögtön emlékeztetni kell viszont rá, hogy ez a feltételezett

képesség teljesen kiszámíthatatlan és megbízhatatlan, véletlenszerűen működik és sem a gyógyító ember, sem a páciens maga nem tudja kézben tartani. Említettük, hogy a régi orvostudomány évezredeken keresztül erre volt kénytelen hagyatkozni: a hajdani gyógykúrák, az ér vágások, a hashajtások, a különféle gyógyító kotyvalékok és elixírek többségének hatása (mármint ha a beteg túlélte őket) szinte kizárólag a placebóhatáson alapult. Ez a placebó-hatás a kuruzslók, a varázslók sikerének valódi titka: mivel a mágusok egy része maga is hisz a saját csodatévő képességeiben, ezért a hókuszpókusz közben őszintén ("autentikusan") viselkedik, és ez a hit átragad a betegre. Hogy ez meddig terjedhet, mutatják a történelem jól ismert

csodái és a mai természettudományos világban is náthaként terjedő, néha meghökkentően gyermeteg természetvarázslás zsúfolt várószobái. Egyes vélemények szerint, ha az orvos placebót ad a betegének, akkor tulajdonképpen becsapja őt. Mások szerint éppen ellenkezőleg, minden "gyógyszer", ami hatásos. Vagyis, ha egy színtiszta nulláslisztből préselt, tehát hatóanyag nélküli tabletta elmulasztja a fejfájást, oldja az epegörcsöt, vagy segít átaludni az éjszakát, akkor az bizony valódi "gyógyszer". Egyes orvosok korábban szerettek rendőrösdit, detektívesdit játszani a rendelőjükben: úgy próbálták leleplezni a szerintük csupán színlelő betegeket, hogy erős

gyógyszernek mondott desztillált vizet adtak be nekik injekcióban. Aki jobban lett tőle, azt ennek alapján azonnal szimulánsnak, "képzelt betegnek" nyilvánították és ezt nemritkán közölték is velük… Csakhogy ez a fajta “leleplezés" mélységes tévedésen alapult! A placebó injekció ugyanis képes lehet tényleg enyhíteni a friss műtéti seb, a foghúzás, néha még egy rákos daganat fájdalmat is. Placebó-infúzióval sikerült már fájdalom nélkül szülni, placebóra csökkenhet a vérnyomás, a vércukor, lassulhat a szapora pulzus - a hatások tehát igencsak valódiak (habár kiszámíthatatlanok és megbízhatatlanok). A legtöbb ember mintha még ma sem értené, hogy a szívhez, a májhoz vagy a hasnyálmirigyhez hasonlóan az agy is a

szerveink egyike. Honnan is értené? Hiszen a múlt századi emberek az agy helyett a szívet misztifikálták ugyanígy, és ugyancsak nehezen törődtek bele, hogy a szív "csupán" egy precíziós izompumpa. Akik az agy biológiai működéséből nem sokat értenek, azok néha a valódi pszichiátriai gyógyszerek hatását is csupán egyfajta placebóeffektusnak vélik és ezért a szorongásoldókkal enyhíthető tüneteket is hajlamosak "képzeltnek" minősíteni. Holott éppen fordítva van: maga a placebó-hatás sem "képzelt", hanem nagyon is valóságos agyélettani jelenség. A mai pszichiáter persze korántsem "placebó-gyógyász" még akkor sem, ha az egyik gyógyító eszköze továbbra is a

szó. A szavak hatása ugyanis a sokszorosára erősödik, amikor az orvos beszél a betegéhez. Ezt a folyamatot tanulmányozva jutott Bálint Mihály (1886-1970), az itthon csak mostanában újrafelfedezett magyar pszichoanalitikus arra az ismert következtetésre, hogy a pszichés zavarok gyógyításában maga az orvos a gyógyszer, a pszichoterápia pedig nem egyéb, mint ennek az orvosgyógyszernek a "gyógyszertana". Ha az orvos személyisége, szava, viselkedése, odafordulása, türelmes hallgatása igazából "gyógyszer", akkor meg lehet és meg is kell tanulni ennek a "gyógyszernek" a szakszerű alkalmazását, a helyes adagolását, a hatások és a mellékhatások(!) kézben tartását. Bálint Mihály 1939-től

Londonban élt, de világszerte méltán népszerű Az orvos, a betege és a betegség című könyve már 1961-ben magyarul is olvasható volt, a közelmúltban pedig ismét kiadták itthon. Talán az volt a legfontosabb felismerése, hogy minden, amit az orvos a beteg jelenlétében mond vagy tesz, az hatással azóta kiderült, hogy tényleges élettani, biológiai hatással - van a páciens agyára, tehát ezen keresztül az érzéseire, a gondolataira, a személyiségére, így végső soron a viselkedésére. A szavak tehát minden esetben befolyásolják a betegség tüneteit, a beteg panaszait és a gyógyulását. Akár akarja ezt az orvos, akár nem. A szavak erejével ugyanis nemcsak

használni, hanem komolyan ártani is lehet. Ha egy orvos maga nem hisz a saját mesterségében, lebecsüli a hatásos gyógyszereket és a tudományos kutatást, a pszichés zavarokat pedig "gyógyíthatatlannak" hiszi és ezzel traktálja a betegeit, ez akaratlanul is növekvő szorongást, aggódó kétségeket, félelmet kelt bennük - és ezzel fokozza a betegek fájdalmát, rosszulléteit, szédülését vagy álmatlanságát. Bizonyíthatóan létezik a negatív placebóeffektus is: ez azt jelenti, hogy még egy hatásos gyógyszer is hatástalanná válhat, ha a beteg hatástalannak gondolja. Ezért nem árt, ha az orvos csak olyan gyógyszereket alkalmaz, amelyeknek a hatásosságáról ő maga meg van győződve. A betegek ugyanis azonnal

érzékelik, ha az orvos viselkedése nem hiteles (nem őszinte). Az "autentikus" orvos felírja a tudása szerint legjobb gyógyszert, elmagyarázza a betegnek, hogy mi fog történni, vele együtt maga is várja a javulást - és a betegei tényleg jobban gyógyulnak, mint azé a másik kollégáé, aki bár pontosan ugyanazt a gyógyszert írja fel, de receptírás közben megjegyzi, hogy ő ezeket a gyógyszereket bizony nem tartja valami sokra, szerinte nem fognak használni, ezzel szemben veszélyesek és ártalmasak lehetnek. Az első esetben a gyógyszer valódi biokémiai hatását a pozitív várakozás (a placebó-effektus) még jobban felfokozza, a második esetben viszont a negatív placebó-hatás

mindenestől a gyógyszer ellen dolgozik. Manapság néha előfordul, hogy a beteg már otthon, a háziorvosától hatásos, korszerű gyógyszert kapott, mégsem javult eléggé. A pszichiáter aztán megbeszéli vele a betegség lényegét, megtanítja arra, hogy pontosan mit várhat a gyógyszertől - és ugyanaz az odáig látszólag hatástalan gyógyszer egyszerre csak kiválóan működni kezd. A pszichiáter mesterségének fontos kelléke a szavak (és a viselkedés) gyógyító erejének ismerete és tudatos felhasználása a beteg félelmeinek vagy fájdalmainak enyhítésére. Óriási tévedés volna viszont azt képzelni, hogy csupán ennyiből áll a tudománya! A pszichésnek mondott panaszok,

problémák, betegségek túlnyomó része ugyanis nem pusztán múló félelem, "idegesség" vagy "túlterhelés" tünete, hanem valóságos, korszerű eszközökkel mérhető és kimutatható agyi (élettani) működészavar következménye. Ezeket viszont megfelelő modern gyógyszerekkel kell - és lehet befolyásolni, tulajdonképpen pontosan úgy, ahogy a magas vérnyomást, a reumás fájdalmat vagy a pajzsmirigytúltengést. A depresszió, a szorongás, a pánik-, a kényszerbetegség és a többiek kézzelfogható, a kutatások nyomán évről évre egyre jobban ismert valóságos agyi elváltozásokon, rendellenességeken alapulnak. Ezeket a zavarokat pedig ugyanúgy ki lehet igazítani, mint a cukorbetegségben az

inzulinhiányt vagy a szívritmuszavarban a noradrenalin-túlérzékenységet. Ilyen esetekben tehát - és egyre inkább ezek vannak többségben - a pszichiáter lényegében ugyanazt teszi, mint a belgyógyász vagy a reumatológus: a tünetekből és a vizsgálati eredményekből felállítja a diagnózist és elkezdi a neki megfelelő kezelést. Az elmúlt néhány évtizedben az emberek lassanként már megtanulták, hogy a szívtáji szorítást nem az éjjelente rajtuk hentergő hájas lidércek nyomása okozza, hanem a szívizom múló oxigénhiánya. Tudják, hogy a nyilalló derékfájást a porckorongok kopása vagy sérve idézi elő, nem pedig a csúf boszorkák éjszakai nyargalászása a hátukon (dédanyáink még ezt hitték, ezért is nevezték

Hexenschuss-nak, "boszorkányrúgás"nak a lábfej be sugárzó, kínosan hasogató fájdalmat, amitől alig tudtak kiegyenesedni). Az elkövetkező években az emberek lassanként talán meg fogják tanulni, hogy mondjuk a depresszió vagy a pánikbetegség nem "hisztéria", nem "szimulálás", nem "akaratgyengeség", nem is valami ködös "neurózis", hanem az agy idegsejtjeinek élettani működészavara - és hogy mindezeket gyógyszerekkel és pszichoterápiával legtöbbször sikeresen lehet kezelni, ahogy ezt ma már nap mint nap egyre többen tapasztalják. Az agyműködés biológiai rendellenességeinek kiigazítása - akár pszichoterápiával, akár gyógyszerekkel -

egyáltalán nem "csupán tüneti" kezelés, ahogy régebben gondolták. Volt szó arról, hogy az ember nem egyszerűen észleli, hanem bizonyos értelemben inkább "teremti" (konstruálja) az őt körülvevő világot - azzal, hogy az önmagukban semleges külső dolgoknak mindig jelentéseket és összefüggéseket tulajdonít. Hogy éppen milyeneket, az nem is annyira maguktól a külső ingerektől, mint inkább az ember beállítódásától és lelkiállapotától függ. A lehangolt ember az őt körülvevő világot mindenestől rossznak és ellenszenvesnek érzékeli, mindenben veszélyt, ártalmat, fenyegetést lát, másokban is csak a negatív vonásokat veszi észre lehangoltsága miatt tehát egy utálatos világot teremt" önmaga számára.

Csakhogy neki ez a maga teremtette világ az "objektív valóság"! Számára az élet igazából" visszataszító, fárasztó és veszélyes helynek tűnik, ahol az egész világ rideg és örömtelen, ahol minden csupa fájdalom és szenvedés. Mivel így érzi, ennek megfelelően is fog viselkedni - és ezért tényleg kudarcot kudarcra fog halmozni. Mivel az emlékezete is ugyanígy torzít, tudatában egyre több negatív élmény halmozódik fel, kétségbeesése és reménytelensége tehát egyre fokozódik… Ez az az állapot, amiből már nem lehet puszta "akaraterővel" kikerülni, hiszen depressziós embernek az akaratereje is depressziós! Ám ha egy megfelelő gyógyszer (vagy szakszerű pszichoterápia) korrigálja az agy

működési zavarát, amiből az egész lehangoltság, meglassultság és erőtlenség fakad, akkor rövidesen megváltozik a páciens látásmódja: a változatlan külvilágban egyszerre csak kezdi meglátni (a sok rossz mellett) a jót, a kellemeset, a szépet és a vonzót is - és onnan fogva a külvilág szubjektív "teremtését" egészen másfajta, vidámabb színekkel folytatja! Az újfajta, pozitív észlelések a beteget rövidesen pozitív cselekvésekre fogják ösztönözni. Először csak óvatosan és bátortalanul, de ismét belefog például a már-már elfelejtett munkájába, vagy egyszerűen csak kicsinosítja önmagát, új ruhát vásárol, elmegy a fodrászhoz, tornázni kezd, vendégeket hív, esténként pedig ismét odabújik a párjához. Ezzel viszont

igazából elkezdte a környezetét megváltoztatni! Hamarosan mindezt a körülötte lévő többiek is észreveszik, az ő kedvező reagálásukat látva pedig a volt betegnek most már egyre újabb és újabb dolgokra támad kedve. Mind aktívabb és magabiztosabb lesz, a szaporodó pozitív visszajelzésekből pedig immár egyre kellemesebb és biztatóbb világot "teremt" maga köré, amiben már igazából egyre könnyebben boldogul: egyre több erőt ad neki, hogy mások bíznak benne… Körülbelül ez a válasz a mindennapos kérdésre, hogy vajon mit ér a pszichiáter (és általában az orvos), ha a beteg környezetén, a családi problémákon és a világ bajain úgysem tud segíteni? Hiszen tényleg nem adhat a betegnek új lakást,

több pénzt, jobb férjet vagy feleséget, türelmesebb szülőt, szorgalmasabb vagy tisztelettudóbb gyereket, barátságosabb szomszédot. Nem csökkentheti az adókat… Valóban nem, de az effélékre nincs is szükség. Merthogy a szó szoros értelmében nem is közvetlenül a külvilág, nem maguk a külső ártalmak, hanem az ezek nyomán bennünk, a saját agyunkban keletkező működészavarok okozzák minden kínunkat és szenvedésünket. Igazából nem maga a pénzhiány, a rossz lakás, a rossz házastárs, a ricsaj, az önkényeskedő főnök, a kifizetetlen tartozás vagy a magas adó teszi az embert szorongóvá vagy depresszióssá, hanem az efféle dolgok hatására benne kialakuló agyi molekula-zűrzavar. Már a régiek is észrevették, hogy még a

legszörnyűségesebb körülmények között sem betegszik meg mindenki, csak a fogékony, "sérülékeny" emberek. Sérülékeny az, akinek a megterhelésekkel szemben kicsi a tűrőképessége - ez a tűrőképesség viszont nem más, mint az agyunk biológiai, biokémiai (nem feltétlenül öröklött, és nem is változatlan!) adottsága. A külvilág csak annyiban "oka" a pszichés betegségnek, amennyiben ezek a külső hatások meghaladják az ember (egyéni és pillanatnyi) tűrőképességét. A pszichiáter a külvilágot valóban nem, de ezt a tűrőképességet - vagyis az agy állapotát gyógyszerekkel és pszichoterápiával nagymértékben befolyásolni tudja; ezáltal viszont a beteg ellenállóbbá (= kevésbé fogékonnyá) válik a külvilági ártalmakkal

szemben és még akkor is sokkal jobban meg tud velük birkózni, ha azok egy fikarcnyit sem változnak. Vagyis a pszichiáter nem lőheti ugyan le az ellenséget, de pajzsot és páncélt adhat a betegre… A mai gyógyszerek és a pszichoterápiák ugyanis - a közhittel szemben - egyáltalán nem "nyugtatók"! Korántsem a megnyugtatást, még kevésbé a "beletörődést" szolgálják. Pont ellenkezőleg: azzal, hogy megszabadítják a pácienst a tüneteitől, lényegében visszaadják neki a személyes szabadságát. A hozzáértő pszichiáter ugyanis soha nem sír együtt a betegeivel, nem simogatja a buksi fejüket, nem osztogat fennkölt tanácsokat és nem játssza el sem a bölcs atya, sem a mindenható atyaúristen szerepét. Rossz

orvos az, aki elő akarja írni a felnőtt betegeinek, hogy mit "kellene" érezniük, hogyan "kell" helyesen élniük, illetve hogyan "kell", illetve hogyan "nem szabad" gondolkodniuk. Az orvos ugyanis nem apostol: nem dolga a betegeit a saját hitére, a saját erkölcsi vagy emberi meggyőződésére téríteni. Éppen ellenkezőleg, azt kell elérnie, hogy a beteg képes legyen saját döntései meghozatalára, saját életének alakítására miközben magukat a döntéseket rá kell bízni a betegre. Még akkor is, ha személyesen nem ért egyet velük. Ugyanúgy, ahogy a sebész is helyre teszi a ficamot, begipszeli a törött lábat, de nem írhatja elő a betegnek, hogy merre szaladjon rajta…

Ha az embernek megfájdul a foga, elmegy a fogorvoshoz - de ma még korántsem ilyen természetes, hogy ha az embernek "megfájdul a lelke", akkor elmenjen a pszichiáterhez. Hiába tudják ugyan egyre többen, hogy a pszichés betegségek valóságos oka az agy nevű szervünk működési zavaraiban keresendő, még mindig sokan misztikus "elmebajoktól", titokzatos és túlvilági megszállottságtól, visszavonhatatlan "megbolondulástól", egyfajta démoni “őrülettől" rettegnek. A tegnapelőtti közfelfogás szerint ugyanis az ember vagy "normális", vagy "bolond", és aki a választóvonalat egyszer átlépte, az onnan fogva mindörökké a túlsó parton marad. Ez a tudatlanságból fakadó ostoba (és voltaképpen gonosz) előítélet, ez az ősi

boszorkánykergető babona manapság már több kárt és szenvedést okoz, mint maguk a pszichés betegségek. Aki ugyanis nyíltan pszichiáterhez jár, az - legalábbis egyes vidékeken - a suttogó szomszédság, a mindentudó komaasszony vagy a csontagyú hivatal szemében néha még ma is “bolondgyanús": sunyi tekintetek kísérhetik és alamuszi pletykák kelhetnek lábra körülötte. Ez az a stigma, az a "bélyeg", ami miatt a depressziós vagy a szorongó emberek tízezrei még ma sem mernek Magyarországon a pszichiáterhez elmenni, hanem otthon gyötrődnek. Ha pedig már végképp nem bírják tovább, akkor is inkább belgyógyászhoz, nőgyógyászhoz, fül-orr-gégészhez, illetve sokszor - ha van a környéken -

javasasszonyhoz, csontkovácshoz vagy varázsingás emberhez fordulnak. Akik végül mégis elmennek a pszichiáterhez, azok is sokszor szeretnék ezt otthon titokban tartani. Ez önmagában nem is lenne baj, csakhogy minden titkolózás (és a vele járó kényszerű hazudozás) megint újabb szorongásokat okoz, hiszen a titok előbb-utóbb kiderülhet. Mintha nem volna elég a depresszió, a kényszerbetegség vagy a pánik gyötrelme, az ember mesterségesen gyárt hozzá továbbiakat: misztikus félelmet az "elmebajtól", és valódi szorongást a többiek megítélésétől. Így marad manapság kezelés nélkül a rászoruló emberek legalább négyötöde(!) - sokszor azok is, akik pedig sejtik, hogy a pszichiáter segíteni tudna rajtuk.

Tehet valamit a pszichiáter az évszázados emberi butaságból táplálkozó stigmák ellen? Tehet bizony. Gyógyítás közben felvilágosíthatja például a betegeit és azok családtagjait is a pszichés zavarok valódi természetéről. A gyógyításhoz szükséges a beteg együttműködése, a beteg viszont nyilván csak abban tud együttműködni, amit legalábbis nagy vonalakban ért. Jó dolog, hogy a tömegkommunikáció újabban érdeklődik az agykutatás iránt, mert ezen az úton juthat el a korszerű és hiteles (autentikus) információ rövid idő alatt a legtöbb emberhez. Persze nem mindenkinek kenyere a nyilvános szereplés. Néha egyáltalán nem könnyű szakkifejezések nélkül pontosan fogalmazni, kitűnő szakemberek is feszenghetnek a kamerák

előtt, némelyek pedig attól tartanak, hogy a túl sok orvosi ismeret "hipochonderré" teheti a betegeket. Mivel egy többékevésbé szabad országban - és ez így van rendjén - mindenki szót kaphat, ezért néha szakértőként lépnek fel a nyilvánosság előtt olyanok is, akik csak a jó huszonöt évvel ezelőtti leckét ismerik. "Lelki" zavarok ügyében ráadásul korántsem csak szakemberek szólalnak meg, hanem időnként különféle önjelölt próféták is, akiket a jóhiszemű riporter alkalmasint szintén "professzornak" titulál. Éppen ezért kell, hogy az agykutatók egyre több nyilvános szereplést vállaljanak: muszáj ellensúlyozni a sok misztikus butaság terjedését. A nézőnek, a hallgatónak pedig nincs más választása, mint

megtanulni különbséget tenni. Még szerencse, hogy nekünk, magyaroknak ez soha nem okozott nehézséget, hiszen mi tegnap óta remekül megtanultunk a ki nem mondott dolgokban olvasni. Mi mindig pontosan tudjuk, hogy mi a hírekben a valóság (az infláció), és hogy mi a pőre tohuva-bohu (hogy már csak egy-két évig)… Az évtizedes babonák és hiedelmek olyanok, mint a poloska: még egy nagytakarítás sem söpri ki őket egyik napról a másikra. Az emberek ma is félnek "elmegyógyászati eset"-té válni és rettegnek, hogy "zártosztályra" kerülhetnek. Ezért inkább a végsőkig várnak, hátha magától is elmúlik majd a szorongásuk, lehangoltságuk,

örömtelenségük, irtózásuk a tömegtől vagy az utazástól, az álmatlanságuk, étvágytalanságuk, a gyötrő kézmosási vagy számolási kényszerük. Olykor az ilyesmi tényleg meg is gyógyul magától, de ez a ritkább eset és jobbára csak öttízhúsz éves kínlódás után következik be. Tegyük hozzá: az emberi agyban semmi nem múlik el igazán nyomtalanul. Még ha meg is gyógyul magától egy depresszió, megmarad az emléke. Ráadásul nem úgy marad meg, hogy betegek voltunk - hanem úgy, mintha a külvilág lett volna igazából hónapokon, néha éveken át félelmetes és visszataszító hely, ahol az emberek elviselhetetlenek, az élet maga kétségbeesett és reményvesztett, a család nyomasztó teher és felelősség, ahonnan a legjobb lett

volna végképp megszabadulni… Merthogy depressziójában az ember ilyen világot teremt maga köré, aztán ezt érzékeli valóságnak". Az emlékezés maga viszont azon alapul " , hogy fizikailag megváltozik az agysejtjeink kémiai felépítése, fehérjéinek szerkezete ez pedig meghatározza az agy jövőbeli válaszkészségét (ha nem így volna, akkor sem az emlékezés, sem a tanulás nem lehetne hatással a viselkedésünkre). Magyarul, még ha meg is gyógyul magától egy évekig tartó, kezeletlen depresszió, könnyen hagyhat maga után egy életre szóló fokozott sérülékenységet (vagyis csökkent ellenállóképességet). Talán éppen ez a magyarázata a gyakori visszaeséseknek, és pontosan ezért kell depressziós vagy szorongásos betegségek

teljes gyógyulása után is még hónapokig (vagy akár évekig) gyógyszert szedni, terápiára járni. Nem azért tehát, mintha a beteg nem gyógyult volna meg "tökéletesen", hanem éppen ellenkezőleg, azért, nehogy a betegség visszatérjen. A pszichiáter kizárólag arra jó, amire a többi orvos: megállapítani és kezelni a szervezet - ebben az esetben az agy működési zavarait. A világ legkiválóbb pszichiáterei sem képesek másra. Egyetlen pszichiáter sem tudja “megváltoztatni" a másik embert, nem tudja "kibeszélni belőle" a helytelen szokásokat, nem tud "új személyiséget" adni, és nem igazíthatja ki a beteg helyett annak az életét. Elképesztő az a konok igyekezet, amivel manapság a laikusok,

sőt néha a nem-pszichiáter orvosok is a beteg "akaraterejét" próbálják segítségül hívni a gyógyuláshoz. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ez az akaraterő misztifikálása: az akarat ugyanis nem valami különálló dolog az emberben, hanem a pszichés apparátus egyik része. A levertség, a szorongás vagy a rémálmok az akaraterőt is megbénítják: a beteg ember akaratereje is beteg. Az akaraterőre hivatkozással az orvos anélkül, hogy ennek tudatában lenne voltaképpen a betegére hárítja a saját felelősségét: ha ugyanis nem sikerül a gyógyítás, akkor ezért nem az orvos, hanem csakis maga a beteg lesz a hibás, hiszen bizonyára "nem akart eléggé". Mindenki megütközne azon, ha valaki egy reumás, asztmás vagy

gyomorfekélyes beteget arra szólítana fel, hogy "szedje össze magát és akarjon végre meggyógyulni!" - ezzel szemben senki nem ütközik meg azon, ha a levertségtől, szorongástól, félelmektől vagy kényszergondolatoktól szenvedő betegeket szólítják fel ugyanerre. Márpedig az agy működését éppoly kevéssé lehet puszta "akaraterővel" irányítani, mint a tüdőét vagy a gyomorét… A pszichiáter kizárólag gyógyít; nem vállalhatja magára a beteg életének irányítását. Legtöbbször nem is tudná, de jó lelkiismerettel nem is tehetné, mert nagyon könnyen árthatna vele. Minden felnőtt ember "szabadságra ítéltetett", azaz a saját életét magának kell

alakítania. Bármelyik szomszéd nyugodtan adhat bölcs tanácsokat, mivel azt jó szívvel semmibe lehet venni. A pszichiáter viszont (úgy-ahogy) tekintély, az ő tanácsa ezért "nyomatékosabb", mint a szomszédé. A beteg persze azt sem fogja megfogadni, ha a szándékai vagy a beállítódásai ellen való - viszont egy orvosi tanács elutasítása könnyen feszültséget, bűntudatot, önvádat kelt, aggodalmakhoz és titkolózáshoz vezet, és ez tönkreteheti az odáig jó orvos-beteg kapcsolatot. Sokan hiszik azt a szamárságot, hogy egy pszichiáter "jobban tudja", mi árt és mi használ a betegének, mint a beteg saját maga. De hát először is nem tudja, nem tudhatja jobban, hiszen soha nem ismerheti az összes körülményt és nem láthatja előre a

jövőt. Másodszor pedig nincs semmiféle joga a szerinte "helyes" döntéseket a betegre rákényszeríteni. Éppen az ellenkezőjét kell tennie: hozzásegíteni a betegét az önálló elhatározásokhoz. Segíthet például végiggondolni egy-egy döntés lehetséges következményeit, vagy rámutathat olyan megoldásokra , amelyekre a beteg odáig nem is gondolt. Szinte mércéje a pszichiáter szakmai hozzáértésének, hogy milyen mértékben képes elfogadni, sőt akár segíteni is a beteg olyan döntéseit, amelyekkel ő maga erkölcsi vagy világnézeti okokból nem értene egyet. Egyáltalán nem könnyű dolog az ilyesmi! A legtöbb orvos ugyanis ösztönösen szeretné a betegeit a saját hite szerinti

"helyes" gondolkodásra és viselkedésre "téríteni" - ezt nevezte Bálint Mihály utolérhetetlenül találó kifejezéssel az orvos "apostoli funkciójának". Az egyik doktor a hite szerint megtiltja, a másik viszont úgyszintén a hite szerint egyenesen tanácsolja a húsevést, a futást, az egy pohár vörösbort, az imát, a válást… A szó eredeti értelmével szemben ez a fajta "apostoli funkció" nem áldásos, hanem kártékony dolog. A pszichiáternek tudnia kell róla, és minden erejével le kell gyűrnie magában! Minden ember ugyanis önálló, egyedi és megismételhetetlen sajátos világ; ami az egyiknek boldogság, az a másiknak nem feltétlenül az. Aki például szereti az eperfagyit, az gondolkodás nélkül megpróbálna mindenkit rábeszélni -

csupa jó szándékból azt is, aki pedig allergiás rá. A pszichiáterek különösen nagy "apostoli" csábításnak vannak kitéve, mivel ők más orvosnál is gyakrabban kerülnek szembe úgy nevezett "emberi" problémákkal, ahol túlontúl is csábító fennkölt tanácsokat adni és bölcs Salamonként előírni, mi a helyes, és mi a helytelen. Sokszor maguk a betegek, de még inkább a családjuk, a hozzátartozóik pontosan ezt is várják, egyenesen ezt követelik az orvostól - és néha bizony nem könnyű ennek ellenállni. Ezért válik keservesen nehézzé a pszichés gyógyítás, ha túlságosan közvetlen és személyes a kapcsolat az orvos és a beteg között. A pszichiáterek általában el is zárkóznak attól, hogy közvetlen hozzátartozójukat, legjobb

barátjukat, vagy épp önmagukat kezeljék - és többnyire jól teszik. Az érzelmileg közelálló másikra ugyanis nem a tárgyilagos pszichiáter, hanem az aggódó és gondoskodó "apostol" szemével néznének… Miközben az agytudomány láthatóvá teszi a hallucinációkat és feltérképezi az agyban a gondolatok terjedését, a laikus köztudat a pszichiátertől nemegyszer még mindig a "helytelenül viselkedő" emberek valamiféle "megjavítását" várja. Sok család, szülő, hivatalnok, hatóság és politikus ma is természetesnek véli, hogy a "bolondokat", a nem beszámítható" embereket (akik "nem látják be" a betegségüket) minden további nélkül elmeosztályra kell csukni és ott a

megkérdezésük nélkül, erőszakkal kell gyógykezelni. Csakhogy az a szívbeteg, aki a harmadik infarktusa után továbbra is dohányzik, vagy az a májbeteg, aki a sárgasága és a gyomorvérzése ellenére tovább iszik, szintén "nem látja be" a betegségét! Ők úgyszintén az egészségük vagy a saját életük ellen cselekszenek őket vajon miért nem akarja senki erőszakkal, félrevezetéssel vagy csalással bolondházba záratni? Egyszerű: azért, mert ez az egész bezárósdi a múlt századi szokások itt maradt hagyatéka, ami tulajdonképpen már a múlt században is kizárólag babonás hiedelmeken alapult. A mai pszichiáter orvos, nem pedig ítélőbíró, vagy valamiféle börtönőr. Az orvosnak nem feladata a betegen erőszakot tenni, még kevésbé a felnőtt

beteg viselkedését erkölcsileg megítélni, pláne a helytelennek vélt viselkedést megbüntetni. Az or vos dolga egyedül a gyógyítás lehet. Gyógyítani viszont rendszerint azokat kell és azokat lehet, akik ezt a gyógyítást kívánják, elfogadják és egyet is értenek vele. A köztudat nem lelketlen, csak egyszerűen ott ragadt a múltban. Álszentség volna tagadni, hogy a pszichiátria a XV-XVI. század tébolydáiból, bolondházaiból indult, és hogy a mai pszichiáter őse Angliában a mad-doctor, Franciaországban az aliéniste ("elfajzottológus") volt. Baráti körben a szakmabelieket itthon is szokás "bolondgyógyásznak", "bolondológusnak" titulálni, persze csak

amúgy viccesen. Miután azokban az ősintézményekben évszázadokon át tényleg mindennapos volt a kényszer és a betegek becsapása, ez az örökség egyszerűen rajtunk ragadt, mint cipőtalpon a használt rágógumi - a társadalom pedig szívesen rajtunk is felejtené. Itthon és külföldön ma is készülnek olyan újságcikkek és tévériportok, amelyek szinte számon kérik, mikor zárják már be végre az illetékesek ezt vagy azt az "őrültet" a legközelebbi bolondokházába, hiszen a család, az utca vagy a szomszédok félnek tőle"? Gyógyításról az ilyen riportokban legfeljebb zárójelben, amolyan udvarias szóvirágként esik szó - a hangsúly a többiek tehermentesítésén, a közösség megszabadításán, a kellemetlenkedő

ember eltávolításán van. Ez volna az orvosok, a kórházak feladata? Nem vitatható, hogy agresszív és gátlástalan emberek időnként kétségtelenül nagyon sok bajt, feszültséget, szenvedést és konfliktust tudnak okozni a szomszédságban élő embereknek csakhogy a mégoly felelőtlen, buta, netán tényleg megátalkodott és gonosz alakok megfékezésének vagy kiküszöbölésének sincs semmi köze a pszichiátria nevű orvosi , szakmához és az agyi betegségek gyógyításához. Egyesek talán azért hiszik másképp, mert néha egy-egy pszichés beteget átmenetileg valóban szükséges lehet akár az egyetértése nélkül is kezelni. Még a pszichiátriában is előfordulnak olyan heveny és súlyos állapotok, amikor a tünetek egy adott

pillanatban lehetetlenné teszik a beteg együttműködését. Ebben sincs semmi rendkívüli: egy eszméletlen sérült, egy mérgezett, egy sokkban lévő vagy lázas tudatzavarában félrebeszélő beteg - nem ritkán életmentő - kezelésével szintén nem szokás megvárni, amíg a beteg előbb "magához tér" és aláírja a beleegyező nyilatkozatot. Az ilyesmi azonban nem tarthat sokáig, hiszen vagy sikerül a heveny állapotot meggyógyítani és akkor a beteg már képes a további kezelésről saját maga dönteni, vagy pedig nem sikerül, akkor viszont azt a hatástalan kezelést nemigen indokolt folytatni. A pszichiátriát a története során gyógyításon kívül sok egyébre megpróbálták már felhasználni, és erről

nem könnyű leszokni. Hajdan némely családok szerették "büntetésből", vagy "nevelési célzattal" elmegyógyintézetbe záratni egyik-másik engedetlen rokonukat. Ez a szokás jó ideig szerte a világon divatban volt, Amerika egyes államaiban például az ilyesmit - alig százötven évvel ezelőtt! - még törvény is szentesítette. A korábbi években itthon is lehetett találkozni olyan orvosi beutalókkal, amelyeken ez állt: "educatív célból kérem elmeosztályos kezelését"! Egykor mindennapos dolognak számított , hogy felnőtt emberek elmeosztályra való felvételét "rossz viselkedés", "kötekedés", "szófogadatlanság", "elcsavargás" és hasonlók miatt kérték. Mint ahogy az sem volt ritkaság, hogy a gyógyultnak minősített beteg

hazabocsátását szigorú feltételekhez kötötték: közölték vele, hogy amennyiben ismét nem fogadna szót, ha el mer menni otthonról, ha vitatkozni fog, ha különvéleménye lesz, ha nem hajlandó úgy öltözni, úgy beszélni és viselkedni "ahogy kell" - vagy ha netán ismét együtt látnák a tilalmas fiúval vagy lánnyal -, akkor azonnal vissza fogják vinni az osztályra. Megesett, hogy az ilyesmihez néha a pszichiáter is asszisztált, ott állt és lelkesen bólogatott… Évtizedek effajta szemlélete és gyakorlata akkor is mély nyomot hagyott az emberek tudatában, ha mindez akkoriban sem volt egészen általános, ma pedig már "minden másképp van". Kár lenne tagadni, hogy a régi időkben

tényleg nem csak gyógyították, hanem időnként bizony "nevelték" és "büntették" is az osztályokon fekvő betegéket. McMurphy története nem puszta írói lelemény; alkalmasint valóban adtak injekciókat, sőt akár elektrosokkot is pusztán büntetésből. Aljas és embertelen dolog volt? Az bizony; de azért érdemes emlékezni rá, hogy a nagy "láncleszedő" Philippe Pinel, akárcsak Benjamin Rush a szabad Amerikában, vagy Henry Maudsley a művelt Angliában alig kétszáz éve még éppen a kemény testi büntetéseket tartotta a gyógyítás legalkalmasabb eszközének. Nyilvánvaló, hogy ez a gyakorlat akkor is nagyon sokat ártott a pszichiátria hírnevének, ha az ilyesmit mindig igyekeztek letagadni vagy kimagyarázni. A hetvenes évek

végéig a szakma amúgy sem túl hízelgő megítélését jelentős részben éppen az árnyékolta be, hogy a pszichiátereket a közvélemény eredendően hazug embereknek tartotta, akiktől félni kell, mert sosem mondanak igazat, és mire a gyanútlan páciensük észbe kap, máris a zártosztályon találja magát. Azt persze a derék borzongó polgárok elfelejtették hozzátenni, hogy a zártosztályokhoz éppenséggel ők ragaszkodtak a legjobban, és hogy - legalábbis, amíg másokról volt szó, nagyon is hasznos intézményeknek tartották a rácsos házakat és bennük a betegek félrevezetését… Ma már nyilvánvaló, hogy a pszichiátria nem alkalmas különféle szociális

problémák "megoldására". Pedig ennek is évszázados hagyománya van: a XV. századtól kezdve folyton a pszichiátria nyakába próbálták varrni a koldusokat, a kiöregedett örömlányokat, a csavargókat, a részegeskedőket és a legkülönbözőbb ingyenélőket - holott ez már régen sem vezetett semmi jóra. Mostanában már egyre többen kezdik belátni, hogy sem a szegénységet, sem a tudatlanságot, sem a bármilyen értelemben vett erkölcstelen és parazita életmódot, sőt még a neveletlen, bántó, vagy a kimondottan tisztességtelen viselkedést sem lehet orvosilag "gyógyítani" - egyszerűen azért, mert ezek nem betegségek. Sokkal többre megyünk majd, ha mindezeket a (nagyon is valóságos) problémákat annak nevezzük, amik: társadalmi, nevelési,

életviteli, anyagi vagy politikai problémának. Hogy jogos-e a törvényt nem sértő, de másoknak kellemetlen vagy épp elviselhetetlen emberek otthonról való erőszakos eltávolítása és akaratuk ellenére valamiféle intézetbe zárása, ez erkölcsi és jogi kérdés, ami semmiképp nem tartozik az orvostudományra. Ahogy semmiféle orvosnak, úgy a pszichiáternek sincs joga mások számára viselkedési szabályokat előírni és azok betartását kikényszeríteni. Államhatalmi, rendőri és jogi kategóriáknak nincs közük sem a gyógyításhoz, sem az agytudományhoz. Bármiféle büntetés vagy kényszerítés gyógyításként való feltüntetése viszont misztifikáció. Akkor is az, ha - mint jó ideig szerte a világon - egy sor ellenszenves és kellemetlen viselkedést

betegségnek volt szokás nevezni. A pszichiátriai betegség attól betegség, hogy az agy biológiai működésében eltérés vagy zavar támad - nem pedig attól, hogy a beteg viselkedésével mások nem értenek egyet. Aki meg van győződve arról, hogy a kálvini reformata vallás az egyetlen igaz hit, az könnyen "őrültnek" vélheti mondjuk a mohamedánokat, mert azok szerinte "hamis" dolgokban hisznek - de ettől ez még nem lesz pszichiátriai kérdés. Mint ahogy az sem, ha egy mord apa szűzen szeretné férjhez adni a lányát, a lánya viszont erről egészen másképp vélekedik. Aki szerint a nyugdíjas ember egyetlen dolga a házát és a telkét azonnal a rokonságra íratni, azután pedig reggeltől estig csendben és szó nélkül a

hintaszékben pipázni, az megpróbálhatja "szenilis bolondnak" minősíttetni az özvegy nagyapát, amiért az társaságba jár, maga műveli a kertjét, németül tanul, és uram bocsá', még teszi is a szépet valakinek - de efféléhez ma már egyre nehezebben talál orvost magának. Ősi szociális és kulturális örökségünktől szabadulni nehezebb, mint biológiai létünk korlátait leküzdeni. Kártékony hiedelmek, ostoba tévhitek és makacs előítéletek kötik gúzsba a magát modernnek képzelő ember gondolkodását is mindaddig, amíg nem állunk neki ezeket tudatosan kigyomlálni. A XX. század végén már ott tartunk, hogy lelki kínjaink, pszichikai fájdalmaink jelentős részét hathatósan enyhíteni tudja a

jelenkori agytudomány eredményeit felhasználó modern pszichiátria. Persze idő kell hozzá, amíg az új tudományos eredmények (legtöbbjük húsz-harminc éves, vagy még annál is fiatalabb) átmennek a köztudatba. A modern pszichiátria addig is teszi a dolgát, a hatásos új gyógyszerek és az új pszichoterápiák már eddig is emberek tízmillióinak adták vissza az életkedvét, a munkaképességét, bizakodását az életben, a szeretni és az örülni tudását. Korábban elkeseredett, szorongó és halni vágyó emberek ismét tevékenyen élnek és jól érzik magukat a saját bőrükben, a saját családjukban, társaságukban, és egyáltalán ezen a Földgolyón. A lidérces, rémségekkel, sötétséggel és erőszakkal terhes múlt lassacskán mégis lomtárba

kerül hiába dolgoznak ellene még ma is jó néhányan. Az amerikai Time magazin 1985-ben interjút közölt az akkor 77 éves John Kenneth Galbraith világhírű közgazdásszal, aki harminc évig (1945től 1975-ig) a Harvard Egyetemen tanított, azonfelül Kennedy elnök gazdasági tanácsadója, sőt egy ideig még indiai nagykövet is volt. Galbraith ebben az interjúban elmondta, hogy egyetemi oktató korában végzős hallgatóit a vizsgák után minden évben meghívta egy közös vacsorára, ahol egy üveg Chivas Regal mellett az alábbi jó tanáccsal bocsátotta őket útjukra: "Amit négy évig nálam tanultatok, az a jövő. Bárhol fogtok dolgozni, a gyakorlatban egészen

másfajta, régimódi dolgokat fogtok látni. A mai nagyfőnökök elszántan ragaszkodnak ezekhez. Ne győzködjétek őket! Az öregeket lehetetlen meggyőzni de szerencsére ők halnak meg hamarabb.

Hová lesz a poézis? (Stilizált rádióbeszélgetés) Famulus: "Oh, mit tegyek hát, mester, mondd nekem. Ki annyi éjt szenteltem a tudásnak, csak a butával lettem-é egyenlő? Kepler: "Fogd hát e sárgúlt pergamenteket, e fóliánsokat, miken penész űl: dobd tűzre mind. Ezek feledtetik saját lábunkon a járást velünk, és megkímélnek a gondolkodástól… Egykor nevetni fognak az egészen. Az államférfit, kit nagynak neveztünk, Az

orthodoxot, akit bámulánk, komédiásnak nézi az utókor, Ha a valódi nagyság lép helyébe… Madách Imre: Az Ember Tragédiája (X. szín) Riporter: - Röpködnek körülöttünk a kifejezések: depresszió, pánikbetegség, biológiai pszichiátria, szociálpszichiátria, az Agy évtizede… valóban ilyen súlyos a helyzet? Valóban ennyire beteg a modern társadalom? - Kezdjük a végén. Egy társadalom lehet kiegyensúlyozatlan, diszharmonikus, feszült, ellentétekkel küszködő, civódó, megosztott, meghasonlott, türelmetlen, békétlen, rendezetlen, kusza, széthúzó, gyűlölködő, indulattelt, zavaros, vagy divatos kifejezésekkel "értékvesztett",

"robbanásveszélyes", sőt egészen kaotikus is - de beteg nem lehet. A betegség orvosi fogalom, amely az emberi szervezet károsodását vagy müködési zavarát jelenti. Persze átvitt értelemben minden rossz dolgot "betegségnek" lehet nevezni, az adócsalástól a savas esőig, a szűk cipőtől az inflációig és a katonai diktatúrákig, de ennek semmi értelme. A szavaknak ugyanis az ad értelmet, hogy valamilyen cselekvés következik belőlük. A betegségek gyógyítása orvosi feladat, márpedig az orvosok kizárólag az emberi testhez értenek. Amikor emberi, társadalmi viszonyok "orvoslására" próbálják őket felhasználni, abból eddig még mindig csak baj, kudarc és zűrzavar származott.

Arról viszont hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy az agy is az emberi test része. Sejtekből áll, fehérjemolekulák és más kémiai anyagok építik fel és tartják működésben, tehát éppúgy a szerveink egyike, mint a máj, a vese, a lép vagy a hasnyálmirigy. Sok ember mégis meglepődik és hitetlenkedve csóválja a fejét, amikor azt hallja, hogy ez az agy nevű szervünk úgyszintén megbetegedhet, "elromolhat". Mármost a betegség mindig a megbetegedett szerv működését zavarja meg: ezért okoz a szembetegség látászavart, a tüdőbaj légzési panaszokat, a gyomorbetegség étvágytalanságot - és pontosan ugyanezért okoznak az agy működési zavarai például látomásokat, félelmeket, lehangoltságot, feledékenységet,

kényszerű gondolatokat és sok más viselkedési rendellenességet. Ma már mindenki tudja, hogy az ember az agyával érez és gondolkodik, mégis sokan idegenkednek attól, ami ebből következik vagyis hogy a lelki jelenségek végső soron az agy megváltozott működését jelentik. Az ember ugyanis a tulajdon lelkét évezredek óta szereti misztifikálni: titokzatos és természetfeletti erőket, mágiát, rejtelmes és "kifürkészhetetlen" képességeket keres mögötte. Nincs ebben semmi új: a múlt század derekáig az agy helyett a szívnek járt ki ugyanez a megkülönböztetés. Odáig az agyat nem is becsülték valami sokra. A régiek a görög Arisztotelész nyomdokain járva ezt a fura kocsonyát sokáig egyszerűen egy radiátorféleségnek

tartották, ami csupán csak a szívben felforrósodott vér lehűtésére szolgál… Riporter: - De hát folyton újabb és újabb pszichikai betegségekről hallunk: pánik, kényszerbetegség, téli depresszió, evéskényszer és hasonlók. Hol voltak ezek régebben? Nem lehet, hogy mégiscsak a mai tudományos szemlélet lát mindenben pszichés betegséget? - Az amerikai-magyar Thomas Szasz a hatvanas években azt állította, hogy csakis az elmeorvosok teremtik, fabrikálják" az elmebetegségeket, hogy aztán legyen miből megélniük. Ámde ugyanezzel a logikával azt is mondhatnánk, hogy Pasteur vagy Robert Koch "teremtette" a lépfenét vagy

"fabrikálta" a tuberkulózist. Ennek így nincs sok értelme. A vérnyomásmérő feltalálása teremtette volna a magasvérnyomás-betegséget? Az elektroenkefalográf produkálná az epilepsziát? Szó sincs róla; ezek a betegségek mindig is léteztek, valószínűleg egyidősek az emberiséggel, csak a régiek nem tudtak róluk. Régi halotti bizonyítványok szerint a falusi emberek Magyarországon még száz évvel ezelőtt is többnyire "vízkórban", "senyvedésben", a hatvan-hetven évesek pedig "elaggásban", végelgyengülésben" haltak volna meg - holott ezek a fantázianevek csak azt takarják, hogy a régi orvosok még nem ismerték fel a szívbetegséget, a rákot, a tüdőbajt, a máj vagy a vese elégtelenségét. A mai

agykutatás éppoly kevéssé talál ki új betegségeket, mint ahogy a koszorúérszűkületet, a hasnyálmirigy-gyulladást vagy a májzsugort sem a belgyógyászok találták ki. Depresszió, szorongás, kényszerbetegség, hallucinációk és téveszmék ("tébolyult eszmék") az emberi történelem kezdetei óta léteznek, csak a régi időkben másképp hívták őket. Valószínűleg az is tévedés, hogy a pszichés zavarok “civilizációs ártalmak" lennének. Ez az elterjedt nézet azon a többé-kevésbé valóságos megfigyelésen alapszik , hogy békés és kiegyensúlyozott körülmények között nem kevesebb, hanem - legalábbis látszólag - inkább több pszichés betegség támad, mint a valódi katasztrófahelyzetekben: tűzben,

árvízben, vagy háborúban. Ebből sokan azt a következtetést vonják le, hogy minden pszichés zavar jóléti, "úri" betegség, "hisztéria", "neurózis", amit veszély esetén minden további nélkül abbahagynak az emberek. Mások szerint vészterhes időkben egyszerűen nincs idő effélékkel foglalkozni, tehát csak látszólag ritkulnak, mert ilyenkor nem kezelik őket. Van azonban egy harmadik lehetséges magyarázat is. Az ember idegrendszere évmilliókkal ezelőtt egy egészen másfajta külvilághoz alkalmazkodott: megtanult életben maradni a folytonos éhezés, a hideg, a ragadozók és az ellenséges emberhordák közepette. Ezt a külvilágot az elmúlt évszázadok alatt gyökeresen megváltoztattuk - viszont pár száz év

édeskevés volt bármiféle biológiai újraalkalmazkodásra. Szervezetünk, agyunk tehát még mindig az ősi reflexeket hordozza. Egy árvíz, egy földrengés vagy egy háború sok tekintetben hasonló helyzetet teremt, mint amilyenben derék őseink vívták a mindennapos élethalálharcukat; miután pedig biológiai örökségünk ehhez alkalmazkodott, az ősi "programok" ilyenkor egészen jól működnek. Békés polgári körülmények között azonban nem működnek jól, mert éppenséggel ehhez még nem tanultunk meg alkalmazkodni. Ilyenkor tehát túl sokat eszünk, túl sokat fűtünk, túl keveset mozgunk, unatkozunk, és ha senki nem akar ránk támadni, akkor kitalálunk magunknak ellenségeket, hogy félhessünk tőlük, vagy hogy legyen kivel-

mivel harcolnunk. Riporter: - Biológiai okai volnának tehát a mai kor idegességének? - Az emberek szeretik a skatulyákat és ezért igyekeznek mindent valahová besorolni: fizikai, kémiai, biológiai, társadalmi jelenség. A valóságban minden ilyen felosztás mesterséges és erőltetett. Vajon a túlhajszolt tőzsdeügynök vagy az éjjel-nappal operáló sebész infarktusa negyven éves korában "biológiai", vagy "pszichoszociális" betegség? Vajon a kocsmázó férj alkoholizmusa, vagy az elhanyagolt feleség depressziója "biológiai", avagy "pszichológiai" betegség? Hiszen a férfi talán azért

kezdett inni, hogy könnyebben elviselje ingerült és mogorva feleségét, az asszony pedig azért érzi elviselhetetlennek és kilátástalannak az életét; mert iszik a férje. Melyik volt hát az "ok", és melyik a következmény? A természet egyáltalán nem ismeri az iskolai tantárgyakat; odakinn csak egy világ van. Az embernek sincs külön kémiai vagy biológiai "teste", és vele szemben valamiféle különálló pszichológiai vagy filozófiai "lelke", hanem ez a kettő együttvéve maga az ember. Minden, amit az ember a lelkével felfog, lát, hall, érez, elgondol, elhatároz és véghezvisz, azt igazából az agyával fogja fel. Az agy pedig sejtekből áll és anyagcserét folytat, tehát ha mindenáron

osztályozni akarjuk, akkor biológiai rendszer. A lélek nem más, mint a működő agy - csak másfajta fogalmakban kifejezve. A XX. század első feléig a lelki jelenségeket csak mint emberi élményeket vagy mint viselkedést vizsgálták, hiszen magáról az agyról alig tudtak valamit. Az ötvenes évek óta kibontakozó agykutatás éppen ezt a lemaradást igyekszik pótolni. Szó sincs arról, mint néha feltételezik, hogy az agykutatás valamiképpen helyettesíteni, vagy pláne "kiszorítani" akarná a pszichológiát! Pont ellenkezőleg: az agy biológiai kutatása éppenséggel az ismert lélektani jelenségek és folyamatok élettani alapjait és tudományos

magyarázatát keresi. Eközben mintegy mellékesen műszerekkel láthatóvá teszi az élő ember agyát, sőt az annak belsejében zajló kémiai és elektromos folyamatokat is. Így derült ki például, hogy a szorongások, a depressziók, a kényszergondolatok, vagy akár az érzékcsalódások (hallucinációk) mögött látható és mérhető agyi elváltozások vannak. Az agykutatás már az elmúlt harminc év alatt is számos hatékony gyógyszert fedezett fel ezek befolyásolására… Riporter: - Ha jól tudom, ezt az irányzatot nevezik biológiai pszichiátriának. Ön ennek a tudományágnak az egyik hazai képviselője. Megmagyarázná az

átlagember számára, mit is kell pontosan biológiai pszichiátrián érteni? - Nem szeretem az "átlagember" kifejezést. Nem is elsősorban azért, mert lekicsinylő mellékzöngéje van, hanem mert "átlagember" igazából nem létezik. Először is minden egyes ember millió szempontból vizsgálható: testmagassága, súlya, színe, foglalkozása, kedvtelései, öröme, bánata, szerelmi szokásai stb. szerint - és aki az egyik szempontból "átlagos", az egy másik szempontból kivételes lehet. Továbbá képzeljünk el egy falut, ahol csupán két ember él, az egyik 150 centi, a másik két méter. Ebben a faluban az átlagos testmagasság (150+200)/2, azaz 175 centi lesz miközben ekkora ember egyáltalán nem

él abban a faluban! Az átlag végül azért is veszélyes fogalom, mert sokan "normálist" értenek alatta, amiből az következne, hogy aki nem átlagos, az "nem normális". Vannak, akik ezt így is gondolják… Kérdésére visszatérve: a biológiai pszichiátria mint tudományos kutatási irányzat az agytudomány egyik ága, amely a pszichés betegségeket okozó agyi működészavarokat kutatja és ezeket biológiai eszközökkel, tehát például gyógyszerekkel igyekszik korrigálni. Miután az emberi viselkedés végső soron agysejtek és agyi molekulák működésén alapul, ezeket közvetlen kémiai úton is befolyásolni lehet. Pontosan erre jött rá több ezer évvel ezelőtt az európai ember,

amikor sört, később pálinkát kezdett főzni. Ezzel próbálkoztak a világ összes népei ezredévek óta, amikor ópiumot vagy hasist szívtak, kokalevelet rágcsáltak, kaktuszlevet ittak… Biológiai kutatás eredményei azok a modern gyógyszerek, amelyek képesek megszüntetni a depressziót, a szorongást, a pánikot, sőt az elmebetegség tüneteit is. Riporter: - Az elmebetegségnek szintén agybiológiai okai vannak? - "Elme" és "elmebaj" valójában csupán szavak, nevek, elvont fogalmak; olyasmik, mint például a "hit" vagy a “szabadság". Éppen ezért a szó szoros értelmében az elme, ez az absztrakció nem is lehet beteg; az elmebetegnek

mondott embernek nem az elméjével, hanem az agyával van baj. Az ember viselkedését sokféleképpen lehet magyarázni: az agy biokémiai folyamataival, tanult reflexekkel, "ösztönökkel", szerepjátszással, és így tovább - ez azonban csupán értelmezés dolga. Ami igazából, fizikailag létezik, azok az agy sejtjei és molekulái, és persze az ember látható viselkedése. A mai biológiai pszichiátria például a mágneses rezonancia vagy a pozitrontomográf segítségével képes láthatóvá tenni az agy belső szerkezetét, esetleges fejlődési vagy sorvadásos hibáit, sőt ezen túl az agy energiafelhasználását, az agysejtek anyagcseréjét, és egyre inkább azt is, ahogy ezek a pszichésnek mondott

betegségekben megváltoznak. Léteznek olyan mágneses mérőműszerek, amelyek - kis túlzással - nyomon követik a gondolatok tovaterjedését az agyban, ugyanis kirajzolják azt az utat, ahogy az ingerek a sejtek során végighaladnak… Riporter: - Láthatóan elkötelezettje a szakmájának. Ön szerint ma már eleget tudunk az emberi agyról ahhoz hogy a működésébe be merjünk avatkozni? - A tudás mindig relatív. Tudni valamit annyi, mint előre látni a következményeket. Tudjuk, hogy a Föld gömbölyded, mert ha folyton nyugatnak tartunk, előbb-utóbb megint hazaérkezünk. Tudjuk, hogy a pestist egy bacilus okozza, mert ha a bacilust

antibiotikummal elpusztítjuk, akkor a beteg meggyógyul. Tudjuk, hogy 43949268 különbözőképpen kitöltött lottószelvény között feltétlenül ott van az öttalálatos; bárki kipróbálhatja, sőt mindjárt azt is kiszámolhatja, mennyibe kerül ennyi szelvény és ehhez képest mennyi a nyeremény… A tudás mércéje tehát a gyakorlat. Valamikor hidegvízzel, korbáccsal és nehéz testi munkával próbáltak elmebetegeket "gyógyítani", elég kevés sikerrel. Ebből kiderült, hogy az elmebaj aligha neveletlenség vagy erkölcsi fogyatkozás kérdése. Ma agyra ható gyógyszerekkel gyógyítjuk őket és a többségük rendbejön - valószínű tehát, hogy az elmebajnak köze van az agy

kémiai működéséhez. A tudományos igazságok valójában mindig csak következtetések: a dolgoknak tulajdonított olyan jelentések, amelyek a valóságban többnyire beigazolódnak. Ettől, és csakis ennyiben nevezzük őket "igazságnak". Amint kiderül róluk, hogy pontatlanok vagy hamisak, lomtárba kerülnek, és éppen ez teszi lehetővé a tudomány fejlődését. Mármost az, hogy mikor tudunk valamiről "eleget", csupán megítélés kérdése. Korántsem tudunk még a magas vérnyomásról, a cukorbetegségről vagy a reumáról sem "mindent", mégis sikeresen be tudunk avatkozni; valahogy így áll ma a helyzet az agy esetében is. Riporter: - Hogyan lesz valakiből

Magyarországon biológiai pszichiáter? Kérem, beszéljen egy kicsit önmagáról! Szívesen, bár a történetben nincs semmi rendkívüli. 1947-ben jöttem a világra Makón, egy kórházi ügyeletes szobában; az első időkben állítólag pontosan úgy néztem ki, mint egy csecsemő. Még nem volt időm eldobni a liberót, amikor egy éjjel a kor divatja szerint goromba bőrruhások törtek ránk, mert a bölcs vezér és tanító rossz álmot láthatott és képtelen volt újra elaludni, amíg rács mögé nem záratta gyanútlan és mit sem sejtő apámat. Így kerültem alig két évesen a fővárosba, egészen pontosan a belső Ferencvárosba, két sarokra a Corvin mozitól és az egykori Kilián-laktanyától. Miután nem

volt más választásom, onnantól fogva fokozatosan felnőttem, a Vörösmarty Gimnáziumban leérettségiztem, majd 1972-ben doktorrá fogadott a Semmelweis Orvostudományi Egyetem rektora. Eredetileg ugyan filmrendező szerettem volna lenni, de kisebb vargabetűkkel a végén mégis pszichiáter lettem, majd 1980-ban, alig 33 évesen az ország akkor legfiatalabb osztályvezető főorvosa egy nagy vidéki szakkórházban. Talán ez volt a biológiai pszichiátria egyik első hivatalos elismerése Magyarországon. Riporter: - Egyes hírek szerint azért nem ment minden ennyire simán… -

Az

elmúlt

évtizedek

magyar

egészségügyében az "igazodás" és a "beilleszkedés" volt a fő követelmény, és őszintén szólva egyik sem erős oldalam. Voltak kemény csaták, dühítő konfliktusok, buta és időrabló perlekedések, egyszer-kétszer megalázó helyzetek is, de efféléket mindenkinek ki kell bírni. Huszonéves fejjel az ember felháborodik és nyíltan protestál, amikor atavisztikus figurák megpróbálják a maguk gyomos láthatára mögül kioktatni, sarokba állítani és kukoricára térdepeltetni. Harminc évesen eldönti, hogy ő lesz az erősebb, negyvenévesen pedig lassacskán rájön, hogy csak saját magát alacsonyítja le, ha minden alkalmi akadékoskodót komoly ellenfélnek tekint. Hiszen egészen természetes, hogy aki a maga útját próbálja járni, azt sokan

akadályozzák. A többre törekvés mindig sérti azokat, akik nem törekszenek semmire, de nem tudják elviselni mások többre törekvését, főleg ha az itt-ott eredményes… Ma már úgy látom, érdemes volt vállalni a konfliktusokat. Másokhoz hasonlóan, akik a biológiai pszichiátriát velem együtt a hetvenes években kezdték művelni, munkáink iránt jó darabig csak a Lajtán, sőt inkább csak a Rajnán túl kezdtek érdeklődni. Tipikus közép-európai jelenség voltunk; velem együtt talán egy tucatnyi fiatal magyar biológiai pszichiáter nevét már a nyolcvanas években egészen jól ismerték Skandináviától Spanyolországig és az Egyesült Államokig. Cikkeinkkel

teleírtuk a nemzetközi szaklapokat, leveleztünk a "legnagyobbakkal", meghívásokat kaptunk az összes fontos kongresszusra (akkoriban ilyen meghívások nélkül ki sem utazhattunk volna) mindeközben itthon legtöbbünknek továbbra is hallgass volt a neve. Mivel vidéken élek, nekem különösen tőrőlmetszett figurák jutottak osztályrészül, akik folyton be akarták bizonyítani, hogy márpedig ők dirigálnak… Ehhez képest sokat változott a világ. A biológiai pszichiátria, és egyáltalán a tudományos kutatás mostanában itthon is kezd a helyére kerülni. Elkezdtük a szakma korszerűsítését, megreformáltuk a szakorvosképzést, terjesztjük a legfontosabb szakirodalmat. Mi több,

lassacskán a személyes elismerés is beköszönt, akár az áprilisi hóolvadás: először csak óvatosan lépte át Hegyeshalmot, aztán elérkezett Budapestre, sőt a legutóbbi években mintha már a Tisza sem tartóztatná fel egészen. Ha ez így folytatódik, a végén egyszer még a munkahelyemig is elérkezik… Riporter: - Saját írásaiból és korábbi nyilatkozataiból úgy tűnik, mintha Ön egyenesen vonzaná a konfliktusokat. Engedjen meg egy kérdést: renitens ember Ön? - Galamb lelkem, angyali természetem, szelíd jámborságom és földöntúli türelmem közmondásos… Félretéve a

tréfát, negyvenéves koromig jóformán magam is elhittem, hogy afféle "nehéz pacák" volnék, akivel könnyű összeveszni és akivel nehéz békében élni. Pedig ez már akkoriban sem volt egészen igaz. Ha "renitenskedés", hogy az embernek saját véleménye van a dolgokról, hogy pusztán a tekintélyt, a hangerőt, a hivatali beosztást nem tekinti érvnek egy vitában, hogy nem áll be olyan sorba, ahol nincs semmi keresnivalója, hogy nagyjából tisztában van önmagával és nem vesz magára a saját méreténél három számmal kisebb inget, akkor ezt persze vállalom - de igazából nem erről szólt a történet. Sokkal inkább arról, hogy aki elöl megy, az kapja a golyókat. Ha az ember elöl akar menni, akkor ezt be kell kalkulálni

és vállalni kell. Ezt a próbát végül is becsülettel kiálltam, a sok csörömpölés inkább csak abból eredt, hogy egy időben feltűnően dühödt volt a lövöldözés. De most már azt hiszem, belőlem ennyi bőségesen elegendő. Riporter: - Térjünk hát vissza az agybiológiához. Egyre többen szednek a világon nyugtatókat, altatókat, pszichére ható gyógyszereket. Nem azt jelenti ez, hogy egy kémiailag manipulált világ felé haladunk, ahol az emberek valamiféle mesterséges nyugalomban, állandó gyógyszeres kábulatban fognak élni? - Ezt a félelmet időről időre mesterségesen felszítják az emberekben, és ebben az újságírók is ludasak - de a

dolognak nincs semmiféle reális alapja. Tévedés ugyanis azt hinni, hogy a pszichiátriai gyógyszerek valamiképpen meg tudnák változtatni az ember személyiségét, a világnézetét, az erkölcsi értékrendjét, netalán a vallását, vagy a másokhoz fűződő személyes kötődéseit. Nem létezik olyan gyógyszer, ami egy római katolikusból buddhistát, egy csendes polgárból maffiavezért, egy örömlányból irgalmas apácát "csinálna" vagy megfordítva. Ezek a dolgok ugyanis nem az agy elemi funkcióiból erednek, hanem az egész agy rendkívül összetett működésének nagyon bonyolult és áttételes végeredményei. A gyógyszerek viszont csak elemi kémiai folyamatokra tudnak hatni: egészen pontosan egy-egy meghatározott agyi hírtovábbító molekula

hatását képesek felerősíteni vagy meggyengíteni. Hogyan tudják akkor befolyásolni a szorongást vagy a depressziót, amelyek szintén összetett folyamatok? Az agy működésének egyik alaptulajdonsága a pozitív visszacsatolás: a haragvó ember a saját haragjától lesz egyre mérgesebb, a szorongó ember pedig éppen a szorongástól kap pánikrohamot. Így kezdődnek a háborúk: lövök arra, akit gyűlölök, és mivel lövök rá, ezért egyre jobban gyűlölöm… Ennek a mechanizmusnak az az alapja, hogy ilyenkor megváltozik az agysejtek érzékenysége bizonyos ingerek (hírvivő molekulák) iránt, vagyis ebben az állapotban egészen hétköznapi ("normális") külső hatások is fokozott ("kóros") reakciókat váltanak ki a

túlérzékeny agysejtekben. Érthető, hogy ebből a helyzetből pusztán külső hatások már nem tudják az embert kimozdítani. Ezért van szükség a gyógyszerekre, amelyek közvetlenül az agysejtekre hatva éppen ezt a túlérzékeny állapotot képesek megszüntetni, így az ember nemsokára ismét a régi, “egészséges" módon reagál majd a külvilág ingereire. Pontosan ugyanúgy, mint a gyomorfekély esetében: ott a sebet már a normális mennyiségű gyomorsav is marja, ilyenkor tehát nem elég a diéta, gyógyszerre is szükség van. Még valamit fontos tudni. A legtöbb gyógyszer csakis a rendellenes, labilis állapotokat tudja befolyásolni, de nem hat az egészséges, stabil és kiegyensúlyozott működések re. Az aszpirin például csak a

lázat csökkenti, a normális testhőmérsékletet egyáltalán nem. A Corinfar szintén csak a túl magas vérnyomást süllyeszti, az egészséges értékre nincs hatással. Pontosan ugyanígy a modern szorongásoldó gyógyszerek csak a szorongást oldják, az antidepresszánsok csak a depressziós tüneteket mérséklik, az egészséges ember lelkére egyiknek sincs észrevehető hatása. A "vidámító tabletták", a "boldogságpirulák" és a többi a mesék birodalmába tartoznak. Legfeljebb annyi igaz, hogy mellékhatások - múló émelygés, szédülés, álmosság és hasonlók - az egészséges emberben is felléphetnek. Időről

időre

felröppentenek

olyan

szenzációkat, hogy némelyik gyógyszer gyilkosságot, vagy éppen öngyilkosságot "okozna". Valamennyi efféle híresztelés alaptalannak bizonyult, de az ilyesmi ráadásul elvileg is képtelenség. Az ember személyisége olyan összetett és mélyen gyökerező dolog, hogy még hosszan tartó kínzással, "agymosással", rendszeres hipnózissal se sikerül alapjában megváltoztatni. A törvénytisztelő polgárból semmiféle tabletta nem "csinál" ámokfutó gyilkost. Az viszont igaz, hogy gyilkosok is bevehetnek efféléket, azután a jól fizetett ügyvéd megpróbálhat erre hivatkozni… Riporter: - Ha gyógyszerpárti?

jól

értem,

Ön

- Nem hiszem, hogy ez pártállás kérdése volna. Szenvedni ugyanis, ha elkerülhető, nem dicsőség és nem is túl bölcs dolog. A szenvedés béklyóba veri az ember cselekvési szabadságát, ráadásul tartós félelmeket és nyomasztó emlékeket hagy maga után. A gyógyszereket arra kell használni, amire valók: az emberi szenvedés, a félelem, a kín, a fájdalom, a magatehetetlenség leküzdésére, vagyis a beteg személyes szabadságának növelésére. A "gyógyszerpártiak", ahogy Ön érti, kevesen vannak és nem alkotnak pártot - vannak viszont "gyógyszerellenesek", akik annál hangosabban szokták hirdetni a saját ideológiájukat és mozgalmi jelszavaikat. Ők azok, akik dörgő hangon, a végítélet

haragvó hírnökeként szokták "hozzászokással", "eltompulással", "szervi ártalmakkal" és más hasonló, teljesen alaptalan rémségekkel ijesztgetni a gyanútlan betegeket. Sokszor nehéz megérteni, igazából miért teszik ezt? Vajon mi mozgatja őket? Miért akarnak mindenáron indokolatlan félelmeket, szorongásokat és ok nélküli bűntudatot kelteni a beteg emberekben, akiknek sokkal inkább bátorításra, biztonságra, erőgyűjtésre és nyugalomra volna szükségük? Tévedés, hogy a pszichológiai módszerekkel gyógyítók lennének azok, akik ellenzik a gyógyszereket - ez legfeljebb kivételesen fordul elő. Manapság már olyan sok pszichés beteg

keres meg bennünket, hogy sem a gyógyszerrel, sem a pszichoterápiával gyógyító orvos nem szorul rá a másikkal való "rivalizálásra". Másfelől minden képzett pszichológus pontosan tudja, hogy amikor ő kommunikációval, tehát szavakkal gyógyít, akkor ugyanúgy a beteg agyára igyekszik hatni és abban biológiai - változásokat előidézni, mintha ugyanezt gyógyszerekkel (esetleg a maiaktól különböző gyógyszerekkel) tenné. Egyik kiváló pszichoterapeuta szakember barátom azt szokta mondani, hogy a jól megválasztott és helyesen adagolt gyógyszer az egyik legjobb pszichoterápiás módszer… Végül pedig egyre inkább igaznak tűnik, hogy a betegek akkor járnak a legjobban, ha az orvosuk gyógyszert és pszichoterápiát

egyszerre és egymás mellett alkalmaz. A gyomorfekély is gyorsabban gyógyul a gyógyszer mellett alkalmazott diétával, a szívbetegség gyógyszeres kezelését is hatékonyabbá teszi a dohányzás elhagyása és a megfelelő testmozgás. A "gyógyszerellenesség" néha tudatlanságból, máskor nagyon is tudatos propagandából származik, a zajos kampányokat hol laikus próféták, hol üzletszerű világboldogítók mozgatják. Az előbbiek maguk is elhiszik, hogy a pszichés gyógyszerek ártanak, hogy "eltompítják" az embereket. Őket azért nehéz meggyőzni, mert rendszerint a legalapvetőbb ismeretekkel sem rendelkeznek; a fanatizmus nem kedvez a tárgyilagos ismeretszerzésnek. Az

utóbbiak viszont nagyon is jól értik a dolgot, ők éppenséggel az emberi szabadság növekedésének nem örülnek. Állatkísérletekből régóta tudjuk, hogy a félelem, a fájdalom, a szorongás, vagy a kétségbeesés harcképtelenné, kiszolgáltatottá, passzívvá és tehetetlenné tesz - ez pedig egyáltalán nincs ellenére azoknak, akik szeretnek mások teste és lelke felett uralkodni. Riporter: - Apropó, állatkísérletek. Mennyire gyakori az agykutatásban, hogy állatokon kísérleteznek, azután ezekből a kísérletekből következtetnek az emberre? Egyáltalán mennyire lehet az állatkísérletek eredményeit az emberre átvinni?

- Érdemes lenne egyszer elgondolkodni azon, miért igyekszünk folyton olyan görcsösen bizonygatni nem-állat mivoltunkat? Mintha szégyellnénk és mindenáron tagadni próbálnánk a fajtánk múltját. Szégyen volna az egyetemi tanárra, hogy valaha gimnazista, még azelőtt pedig kisdiák is volt? Biológiai örökségünket sokkal inkább érteni és tudatosan alkalmazni kellene, mintsem körömszakadtig tagadni annál is inkább, mert az átmenet folyamatos. A természet nem találja fel újra a kereket: ami az állatoknál bevált, az az embernél is hasonlóan működik. Ezért lehet az emberi gyógyszereket állatokon kipróbálni, és ezért lehet az állatok reagálásából - megfelelő körültekintéssel - nagyon sokat megtudni az emberek

várható reagálásáról is. Riporter: - Az Ön szavaiból azt érzem, mintha mégiscsak a gyógyszereket tartaná fontosabbnak, a pszichoterápiát pedig inkább csak kiegészítő kezelésnek. - Ha így hangzott, akkor ebben az én fogalmazásom a hibás - mert ez nem így van. Tény, hogy a gyógyszeres kezelés sikerei könnyen elbizakodottá teszik az embert és ez talán önkéntelenül érződik a szóhasználatban. Másfelől a XX. század közepéig a pszichiátria jóformán egyedüli eszköze a tünetekből spekulálás, később a lélekelemzés volt. Az agykutatás és a gyógyszerek itt egy monopóliumot törtek meg, amit néhányan máig sem tudtak kiheverni és azóta is sértődékenyek. Ma

is vannak, akik a múlt századi formalinos agyboncolást, vagy a kékre festett agyszeletkék mikroszkópos nézegetését vélik modern agykutatásnak, és ezeknél tartják többre a pszichoanalízist. Korábban voltak, akik szerint a gyógyszerek egyenesen azzal ártottak volna az "oki" pszichoterápiának, hogy megszüntették a betegség tüneteit(!), hisz így a gyógyult beteg tényleg nem volt többé kíváncsi a "problémái gyökerére", hanem megköszönte szépen és hazament. A valóságban ez az egész fordítva igaz: egy súlyosan depressziós vagy egy felhangolt (mániás) ember képtelen a pszichoterápiával járó gondolati munkára és a nemritkán elég kemény érzelmi csatára. A gyógyszer azzal, hogy csökkenti a tüneteket és rendezi a beteg

gondolkodását, éppenséggel alkalmassá teszi őt egy pszichoterápiával való együttműködésre. Szkizofrén betegek érdemi pszichoterápiája majdhogynem csak azóta létezik, amióta magukat a heveny tüneteket gyógyszerekkel meg tudjuk szüntetni. Persze régen is kísérleteztek vele, de többnyire eredménytelenül; maga Freud például idősebb korában kifejezetten helytelenítette is a szkizofrén betegek lélekelemzéssel való gyógyítását. A gyógyszereket és a pszichoterápiát mesterkélt és értelmetlen dolog szembeállítani. Manapság mindkettőre szükség van, hozzáértő kézben mind a kettő hatékony eljárás, de általában együtt érnek a legtöbbet.

Riporter: - Ha a tudomány jövője ennyire ígéretes, vajon miért írnak mégis annyit az agykutatással kapcsolatos aggodalmakról? - Időszakonként divat a tudományos kutatás, a tudományos gondolkodás, sőt általában a józan ész és a logika ellen fellépni. Manapság egyesek nyíltan hirdetik, hogy "a tudomány ideje lejárt" és helyette most már ismét a misztika korszaka következik. Filozófiai szempontból persze mindenkinek szíve joga, hogy milyennek akarja látni maga körül a világot, a cselekvés - például a gyógyítás szempontjából viszont ez már korántsem mindegy. Az ember különben a filozófiai elveit sem véletlenül, de nem is valamiféle "szabad elhatározásból",

hanem a belső érzelmi beállítódásai szerint választja. Vannak, akiknek a tudomány alkotta elméleti rend, a kiszámíthatóság, a dolgok előre láthatósága, a tiszta szerkezet érzelmileg idegen. Vannak, akik egy kiszámíthatatlan, "kifürkészhetetlen", meseszerű világban érzik jól magukat, minden erővel igyekeznek tehát a világot ilyennek látni, és persze másokkal is ilyennek láttatni. Ez a "káoszpreferencia" érthető módon elsősorban azokra jellemző, akik a zűrzavarból, a tudatlanságból, mások hiszékenységéből élnek. Ilyenféle világképhez vonzódnak a gyermeteg lelkű (infantilis) emberek, akik nem is szeretnék megérteni sem önmagukat, sem az őket körülvevő világot, mert eszük ágában sincs vállalni

a tudás - és a velejáró szabadság felelősségét, hanem szívesebben maradnak mások engedelmes követői, hívő alattvalói. Sokszor azok is szívesebben fordulnak a vágyálmokhoz, akiket csalódással és kiábrándulással tölt el, hogy a tudomány nem oldott meg "mindent", például még most sem tudja meggyógyítani a rákot vagy az AIDSbetegséget. Végül ott vannak az infantilis emberek vámszedői, akik a zavaros eszméket ügyesen kihasználják. A gyenge emberek ugyanis erős embert, az alattvalók uralkodót, a beosztottak főnököt keresnek maguk fölé - és az ilyesmire mindig bőven akadnak vállalkozók. Olyan félelmek is léteznek, hogy a

jövőben agyra ható gyógyszerekkel fogják majd "irányítani" az embereket. Nem tudom, hogyan képzelik el? Hogy a gyógyszereket kötelezően szedetni fogják az emberekkel, vagy csalással, hazugsággal csempészik be a kenyerükbe vagy az ivóvizükbe? Csakhogy ez a félelem egyszerű projekción, kivetítésen alapul! Azok félnek tőle a legjobban, akik másokkal ezt nagyon is szívesen megtennék, ha módjuk volna rá. Aki például helyénvaló, üdvös dolognak tartja, hogy a furcsán viselkedő, a feleselő, a kellemetlen, vagy az iszákos emberekbe gyógyszereket kényszerítsenek, netán csalással, félrevezetéssel adjanak be nekik gyógyszereket, az érthetően fél attól, hogy a helyzet meg is fordulhat…

Riporter: - A történelem mégis azt bizonyítja, hogy a tudományos eredmények, ha nem megfelelő kezekbe jutnak, veszélyeket és bajokat okozhatnak. Itt vannak a vegyi fegyverek, az atombomba, a kémiai környezetpusztítás, hogy csak néhány példát említsek. Vajon az agykutatás nem idéz fel hasonló veszélyeket? Mi lesz akkor, ha valóban kémiailag manipulálni lehet majd az emberek érzéseit és gondolatait? - Ez a veszély elvileg valóban fennáll. De ha jól meggondoljuk, az elektromos áram villamosszéket is működtethet, autóval halálra lehet gázolni embereket, permetszerrel, gyufával vagy légypapírral szintén lehet embert ölni. Számítógépek

vezérlik a bombákat, műholdak figyelik a városokat, alkalomadtán el is pusztíthatják őket. Az következne mindebből, hogy fejlesszük vissza a tudományt? Számoljuk fel az autót, a vegyipart, a számítógépet és térjünk vissze a nyílhoz, a bunkóhoz, az olajmécseshez és a fakerekű kordéhoz? Nem hiszem, hogy igazából ez lenne a megoldás - már csak azért sem, mert a tudomány előtti korokban semmivel sem volt jobb a világ. Mindig voltak, és ma is vannak romantikus emberek, akik azt hirdetik, hogy a történelem és a politika az évezredek során egyre több szörnyűséget és gyalázatot művel, a fejlődés tehát rossz irányba halad, jobb volna visszatérnünk a boldog ősidőkbe. Ez azonban egyszerűen nem így igaz;

ráadásul ezek a romantikusok se szívesen mondanának le a fürdőszobáról, a terített asztalról, a villanyfényről vagy a tévéhíradóról. A visszatérés egyébként is naiv gondolat. Amit ugyanis egyszer feltaláltak, azt már hiába tiltják be vagy próbálják meg fel nem találttá tenni, úgyis feltalálják újra. Amit egyszer az emberek megismertek, azt nem lehet velük csak úgy elfelejtetni; de még ha sikerülne is, egészen biztos, hogy hamarosan újra előáll vele valaki. A tudományos felfedezések ugyanis nem merő véletlenségből születnek, hanem akkor, amikor a feltételek megértek és szükség is van rájuk. Ez volt az inkvizíció egyik alapvető tévedése: azt hitték, hogy meg lehet semmisíteni az

önálló gondolkodást azzal, hogy elégetik az önállóan gondolkodó embereket… Épp ellenkezőleg, nem hátra, hanem előrefelé kell menekülni. Nem betiltani, hanem megjavítani és tökéletesíteni kell a mai eszközöket, ami persze még több és intenzívebb tudományos kutatást jelent. Ez az egyetlen ésszerű és járható út. Így született az autóhoz a biztonsági öv meg a légzsák, a repülőgéphez a radar és a milliónyi elektronika, a műtétekhez az altatógép és az őrzőmonitor. Így születnek az egyre hatásosabb és mégis egyre biztonságosabb gyógyszerek, amelyekkel már szándékosan sem lehetne igazán ártani. Más kérdés, hogy az égvilágon mindent, talán még az agytudományt is lehet

rosszra használni. Amíg az embereket továbbra is kőkorszaki eszmék mozgatják, amíg a terjeszkedés, a korlátlan szaporodás, mások leigázása, a mások feletti hatalom megszerzése és megtartása a legfőbb jelszavak, addig egyesek a tudomány eredményeit is ennek szolgálatába fogják állítani. Éppen ezért volna égetően fontos az agykutatás haladása! Meg kellene végre igazából értenünk önmagunkat, biológiai örökségünket és lehetőségeinket, hogy ki tudjuk iktatni közös életünkből a mai élettel és a mai tudománnyal immár valóban összeegyeztethetetlen barlangi eszméket, nézeteket és törekvéseket. Nem az agytudomány fejlődése fenyeget katasztrófával, az emberek "manipulációjával", hanem éppen

fordítva: ez csökkentheti azt a veszélyt, amit napjainkban a gondolkodás és a politika ősi és elavult nézetei idéznek fel körülöttünk. Az agytudomány elterjedésével nehezebb lesz majd félrevezetni az embereket, jóval nehezebb lesz a "természet törvényének", a "világ örök rendjének" mondani azt, ami a valóságban csak az erősebb ember prehisztorikus uralma a gyengébb felett. Nem szokás bevallani, de sokan valami olyasmitől félnek, hogy ha a tudósok "feltárják" az agyműködés titkait, akkor nehezebb lesz majd hazudni. A mai társadalmakban az élet egyik alapvető eszköze a titkolózás és a számtalan kisebb-nagyobb hazugság joga és lehetősége. Ezt a jogát féltőn óvja

mindenki és retteg minden olyasmitől, ami érzése szerint a nem-igazat-mondás szabadságában korlátozhatná. Az egyszerű polgár az orwelli gondolatrendőrségre asszociál, a totális diktatúra otthonokat kifürkésző "teleképére", ami elől nem lehetne hová bújni, a hatalom pedig Andersen felséges császárára, akinek csillagfényből szőtt új ruháját egy kisfiú kikacagta. A kölcsönös titkolózások, a színlelések és - mondjuk ki bátran - a hazugságok játszmáiban manapság mindenki otthonosan érzi magát. Ha a tudomány haladása ezt esetleg megnehezítené, hatalomnak és közpolgároknak egyaránt újra kellene fogalmazni az élet játékszabályainak egy jelentős részét. Talán ezért is riogatják egymást a puszta lehetőséggel…

Riporter: - Az Ön megállapításai nem nélkülöznek némi politikai élt. Politizál? - Jól ismert paradoxon, hogy nem politizálni az egyik leghatározottabb politikai állásfoglalás, és ez alól nyilván nem lehet kibújni. Ezen túlmenően, ha politizálásnak nevezi az emberi viszonyok iránti érdeklődést, a véleményalkotást, a vélemények leírását, kimondását és készséges megvitatását másokkal, akkor is vállalnom kell a jelzőt. A szokásos értelemben vett napi politikát azonban inkább egyfajta toleráns egyet-nem-értéssel szemlélem és nincs is hozzá semmilyen közöm. Nem lelkesítenek a hatalom különféle hierarchikus rendszerei, legyenek akármilyen színűek, vagy üljenek a

pompázatos ovális termek bármelyik oldalán. A hatalomra törekvés, az uralkodás ősi biológiai késztetés az emberben, amit a természetes kiválasztódás is igazolt: az erős vezérekkel rendelkező csoportok általában sikeresebbek voltak végveszélyben, ínségben vagy háborúban. Hogy ugyanígy van-e ez békében, jólétben, egy felvilágosult és jól informált világban, azt viszont igazából senki nem tudja. Maga a hatalom sem, ezért is kreálnak folyton olyan világot, tele konfliktussal, veszéllyel és feszültséggel, amelyben egészen biztosan szükség van rájuk. Ez nem azt jelenti, mint sokan gondolják, hogy a politikusok "rosszak", "mohók" vagy "hataloméhesek" - ez maguknak a

hierarchikus rendszereknek a belső logikája. Az angyalok is azonnal ilyenné válnak, amint hatalomra kerülnek. Szegénység és tudatlanság konfliktusokat teremt, jól informáltság és kispolgári jólét a konfliktusok ellen hat. Ha a politika szerte a világon a tudománnyal és a technikai fejlődéssel karöltve igazából a szegénység és a tudatlanság ellen küzdene, akkor a mai tudományos és technikai színvonal mellett egy ésszerű szinten már most is jóllakhatna az emberiség és eltűnőben volna az ellenségeskedés. Talán egyszer valóban ezt fogják politikának nevezni: a polgárok szolgálatát a közös ügyekben, az együttműködés elősegítését, ámde mindenféle tőlük elkülönült testületi hatalom, mindenféle "elit"-privilégiumok

és uralkodói külsőségek nélkül. Riporter: - Én mégis félek egy olyan jövőtől, ahol minden kiszámítható, ahol az emberi agy minden rezdülését tudományosan feltérképezik és követni tudják. Milyen világ lesz az? Hová lesz belőle az álmodozás, a poézis? - Valóban úgy gondolja, hogy öröm, szépség, szerelem, romantika és költészet csakis tudatlanságon alapulhat? Muszáj volna butának maradnunk ahhoz, hogy megőrizhessük a lélek gyönyörűségét? Hadd nyugtassam meg, egyhamar nem fenyeget az a veszély, hogy "mindent" tudni fogunk. De mégis: komolyan azt gondolja, hogy a világ kietlen, sivár és unalmas hellyé válna attól, hogy értjük a

működését? Nézzen csak meg egy zöldellő tavaszi erdőt (már ahol még talál ilyet): nem gyönyörű? Pedig pontosan ismerjük a fák természetét, felépítését, fajtáit, növekedésük feltételeit, az őket felépítő sejtek anyagcseréjét, sőt még a géneket is, amelyek a levelek, virágok alakját és színét meghatározzák. Unalmassá, színtelenné vált ettől az erdő? Nekem legalábbis nem. Nézze a tenger hullámait, ahogy a mély szilvakékből sejtelmesen váltanak át türkiz ragyogásba, aztán a langyos homokparthoz közeledve vidám áttetsző zöldbe: van ennél pompásabb látvány? Pedig pontosan tudjuk, mi mozgatja azokat a hullámokat, miért pont olyan az alakjuk, értjük a színek

keletkezését, még a csipke habfodrot formázó fizikai törvényeket is. Érdektelenné, szürkévé vált volna ettől a tenger? Nekem ugyan nem. Az orvosok vagy a biológusok elég jól ismerik a nemi szervek élettanát - unalmassá és örömtelenné válna emiatt a szexuális életük? Nekem más híreim vannak. Száraz és unalmas feladvány volna csupán Tiziano, Rembrandt, Gauguin vagy Dali annak, aki jártas a festékkémiában? Üres számtanpélda lenne csupán Beethoven, Mozart, Wagner vagy Bernstein - a fizikusnak vagy a hangmérnöknek? Azt hiszem, éppen fordítva van ez. A dolgok ismerete, a hozzáértés nemhogy csökkenti, hanem sokkal inkább növeli a

világban feltalálható élvezetet, örömöt, szépséget. Egy szobrász vagy egy fotóművész például rendszerint sokkal többre tudja értékelni egy női test szépségét, sokkal mélyebb gyönyörűsége telik a látványban, mint a kukkoló amatőrnek. Aki egy cseppet ért az autókhoz, az rendszerint sokkal jobban élvezi a vezetést; aki pedig egy egészen kicsit érti az emberi viselkedés mozgatóerőit, annak sokkal több örömet okoznak az emberi kapcsolatok. A jövő nem a rajongó misztikusoké, hanem a gondolkodó és értő embereké. Az agytudomány abban segíthet, hogy megértsük valóságos önmagunkat, ami pedig a mainál sokkalta nagyobb szabadságot teremthet mindannyiunk számára. Lehetővé teszi majd, hogy

valódi összhangot teremtsünk a vágyaink, a céljaink és a valóság között. Mindeközben a poézis is megmarad, sót talán egészen újfajta magaslatokba fog emelkedni… Riporter: - Köszönöm a beszélgetést.

Table of Contents Prológus Pszichiátria - vargabetűkkel Agykutatás ellenszélben Amerika: a túlsó part Az elmebaj réme Szociális emberraktárak A tegnap elmeőrei Elme, agy, lélek és tudat A Homo politicus mitológiája Molekularendőrség Katasztrófa-játszmák Mire jó a pszichiáter? Hová lesz a poézis?