David Farland
Rúnalovagok I. A mészárlás napja
Excalibur Könyvkiadó 2000
David Farland: Rúnalovagok I. A mészárlás napja
© David Farland The Runelords Fordította: Hajász Bertalan A fordítás a Tor Book 1998-as kiadása alapján készült (http://www.tor.com) Kiadja: Excalibur Könyvkiadó A kiadásért felel: a kiadó vezetője A borítón Howard Lyon festménye látható Műszaki szerkesztő: Savanya Zsolt Nyomás: Novum Kft.
ISBN: 963 85 984- 17ö 963 85 984-2-5
Excalibur az Interneten: http://www.cat.hu/excalibur
Köszönetnyilvánítás Sok embernek tartozom köszönettel, akik közreműködtek e könyv létrejöttében. Közülük is leginkább talán Jonathan és Laurel Langfordnak, akik többször is végigolvasták a könyvet és hasznos jegyzeteket készítettek. Ezen túlmenően természetesen köszönet jár a Tor szerkesztőinek - David Hartwellnek, Tad Dembinskinek és Tom Dohertynek - gondos figyelmükért. Továbbá az értékes ötletekért a Zarándok írócsoport tagjainak - Lee Allrednek, Russel Asplundnak, Virginia Bakernek, Scott Bronsonnak, Michael Carrnek, Grant Avery Morgannek, Scott Parkinnak, Ken Randnak és Bruce Thatchernek. Hálás vagyok Les Pardewnek, III. Paul Brownnak, Sandy Strattonnak, John Mylernek és Dave Hewittnek. Végtelen hálával tartozom feleségemnek, Marynek és a gyermekeimnek, akik kénytelenek voltak nélkülözni a papát, amíg ez a könyv készült.
ARATÁS HAVÁNAK 19. NAPJA A RAJTAÜTÉS DICSŐSÉGES NAPJA 1. AZ EGÉSZ SÖTÉTBEN KEZDŐDÖTT Sylvarresta vára körül elterülő várost a Földkirály képmásai díszítették. A látogató lépten-nyomon találkozhatott ezekkel a képekkel - az üzletek ablakai alatt, a városkapu fölött a falnak támasztva, vagy szűk oldalajtókon - minden olyan helyen, ahol csak a Földkirály bejuthatott az otthonokba. A képek egy része gyerekek által készített durva körvonal volt csupán néhány ember formájúra tekert nádszál, legtöbbször tölgyfalevélből készült koronával a fején. De a fogadók és üzletek előtt jóval aprólékosabban díszített emberméretű, gyakran gondosan festett, és finom zöld szövetből készült utazóköpenybe öltöztetett fabábuk álltak. Mostanság az a hír járta, hogy a Fesztivál éjjelén a Föld szelleme megtölti a képmásokat, és a Földkirály felébred, hogy egy újabb évszakra megvédje a családokat és segítsen megtartani a termést. Ünnep volt, az öröm időszaka. A Fesztivál előestéjén az apák eljátszották a Földkirály szerepét, és ajándékokat helyeztek el a családi tűzhely előtt. Így az ünnep első napjának reggelén a felnőttek egy-egy palack bort vagy egy hordó erős sört, a kislányok szalmából és vadvirágokból font játékbabákat, a fiúk kőrisfából faragott kardokat vagy apró szekereket kaptak a Földkirálytól. A Földkirály ajándékai a király gazdagságát jelképezték „az erdő és mező gyümölcseinek garmadáját”, amellyel a néphit szerint mindazokat megjutalmazta, akik szeretik a földet. Tehát a vár körüli lakóházak és üzletek illően feldíszítve álltak Aratás Havának tizenkilencedik napjára, négy nappal a Fesztivál kezdete előtt. A boltokat kitakarították, a készleteket pedig a közeledő őszi vásárra való tekintettel feltöltötték. A hajnal közeledtével a város utcái elnéptelenedtek. A városőrökön és néhány gyermekét ápoló aggódó édesanyán kívül legfeljebb a király pékjeinek volt oka rá, hogy ilyen késői órán még talpon legyenek. Utóbbiak még javában fölözték a király sörét, hogy az így nyert habbal elkevert tésztából gyúrt cipók hajnalra megkeljenek. Az angolnák éppen ezekben a napokban indultak szokásos évi vándorútjukra a Wye folyón bőséges fogást ígérve, de a halászok már egy órával éjfél előtt kiürítették fűzfavesszőből font csapdáikat, hogy az élő zsákmánnyal telt hordókat elvigyék a henteshez, ahol
megpucolták, és alaposan besózták a halakat. A városfalon kívül a Sylvarresta vártól délre fekvő füves területen az Indhopalból érkezett, nyári fűszereket szállító karavánok pavilonjai álltak szétszórtan. A várat övező táborok csendjét csak néha törte meg egy-egy szamár éles ordítása. A város bezárta kapuit, miután már órákkal korábban minden látogatót a kereskedőnegyedbe kísértek. Az utcákon egy lélek sem járt az éjjelnek ebben a késői szakában - legfeljebb néhány ferrin. Így azután senki sem láthatta, hogy mi történik a sötét sikátorban. Még a király távolbalátói - akik pedig hét ember látásával rendelkeztek, és az Elkötelezettek Erődje fölé magasodó öreg graak-toronyban álltak őrt - sem pillanthatták meg a kereskedőnegyed utcáin mozduló árnyakat. Pedig a Macska-dűlőben a Vajhordó utca közelében két ember vívott ádáz harcot az árnyak között egy kés birtoklásáért. Ha valaki látta volna őket, annak bizonyára a küzdő tarantulákat juttatta volna eszébe látványuk: végtagok kavarogtak, a kés pengéje villant, léptek súrlódtak, ahogy próbálták megvetni lábukat a kopott macskaköveken. Mindketten ziháltak az erőfeszítéstől, amely élet és halál felől döntött. Mindkét férfi fekete ruhát viselt. Dreys őrmester a Királyi Testőrség éjszínű egyenruháját, melyet a Sylvarresta Ház ezüst vadkanja díszített. Támadója pedig bő burnuszt, a Muyyattin bérgyilkosok kedvelt öltözékét hordta. Bár Dreys őrmester legalább ötven fonttal nehezebb volt ellenfelénél és három ember testi erejét birtokolva könnyedén emelt volna a feje fölé akár hatszáz fontnyi súlyt, most mégis félt attól, hogy vesztesen fog kikerülni ebből a küzdelemből. Az utcákat csak a csillagok halovány fénye világította meg, de a Macskadűlő sötétjébe még e kevés világosság is alig talált utat. Kétoldalt háromemeletes lakóházak magasodtak megsüllyedt alapzatukon, míg a tetők pereme csaknem összeért néhány lábnyira Dreys feje fölött. Az őrmester alig látott valamit. A támadójából csak a férfi szemének és fehér fogainak csillogását, egy gyönggyel ékesített orrkarikát és a kés villogó pengéjét tudta kivenni a sötétben. A férfi ruhájának szövete az erdő illatát, lehelete ánizs és curry fűszeres aromáját árasztotta. Nem, Dreys nem volt felkészülve erre a csatára. Fegyvertelen volt, csizmáján és pantallóján kívül csupán a vászonköpenyt viselte, amit rendszerint gyűrűvértje fölött szokott hordani. De hát ki indulna páncélban és fegyveresen egy szerelmes találkára? Alig néhány pillanat telt el azóta, hogy kilépett a sikátorba, megbizonyosodva róla: nincsenek őrjáratok a környéken, amikor meghallotta a halk neszezést egy bódé mellett felhalmozott sárga dísztök-kupac mögül.
Dreys először azt hitte, hogy egy egerésző vagy valami ruhára vadászó ferrint zavart fel. Megpördült, és arra számított, még megpillantja a kövér, patkányszerű lényt, amint az fejvesztve próbál menedéket keresni, amikor a bérgyilkos rárontott az árnyak közül. A támadó fürgén mozgott, erősen markolta a kés nyelét, majd áthelyezte a testsúlyát és fogást váltott a pengén. A fegyver veszedelmesen közel suhant el Dreys füle mellett, és bár az őrmesternek sikerült elkerülnie az első szúrást, ellenfelének karja visszacsapódott, és Dreys torka felé döfött. Dreysnek sikerült egy pillanatra megállítania támadója kezét. - Gyilkos! Aljas gyilkos! - kiáltotta. Egy kém - ötlött fel benne a gondolat. - Elfogtam egy kémet! Csak arra tudott gondolni, hogy ellenfele éppen a vár környékét térképezhette fel, amikor megzavarta. Térdét támadója ágyékába mélyesztette, aki a rúgástól a levegőbe emelkedett. Az őrmester megpróbálta kicsavarni a férfi fegyvertartó karját. A bérgyilkos nem próbálta megakadályozni, hanem felülről lefelé irányuló ütéssel Dreys mellkasába öklözött. Az őrmester bordái megreccsentek. Láthatóan a kisebb termetű férfi is a hatalom rúnáit viselte. Dreys úgy becsülte, hogy támadója öt, vagy még több ember testi erejét birtokolhatja. Bár mindketten hihetetlen erővel rendelkeztek, az átruházott testi erő csak az izmok és inak teljesítőképességét sokszorozta meg, de nem biztosított a csontoknak átlagosnál nagyobb ellenálló képességet. Ilyenformán a küzdelem rövidesen - ahogy Dreys gyakran nevezte - „csontropogtatássá” fajulhat. Előrevetődött, hogy megragadja az orgyilkos csuklóját. Egymásnak feszülve birkóztak néhány hosszú pillanatig. Dreys öblös hangú kiáltásokra lett figyelmes: - Azt hiszem ebből az irányból! Arra! A hangok balról, a házakkal kevésbé telezsúfolt Olcsó utca felől hallatszottak, ahol Sir Guilliam nemrég építette fel négyemeletes udvarházát. A kiáltások alighanem a városőrség egyik őrjáratától származtak. Valószínűleg épp azoktól, akiket Dreys nem sokkal ezelőtt még igyekezett elkerülni, és akik feltehetően Sir Guilliam megbízásából posztoltak a közeli kandeláber alatt. - Macska-dűlő! - üvöltötte Dreys. Érezte, hogy legfeljebb néhány pillanatig tudja már csak feltartani támadóját, azután az vagy leszúrja vagy elmenekül. A délvidéki rémülten igyekezett kiszabadulni, és újra megütötte az őrmestert, ezúttal mellkasa felső részén. Újabb bordák repedtek. Dreys enyhe fájdalmat érzett. De ha valaki az életéért küzd, az nem ér rá ilyen apróságokkal foglalkozni.
Az orgyilkosnak elszánt próbálkozások árán sikerült kiszabadítania a kést. Dreysen végigfutott a rettegés hulláma és teljes erejéből támadója jobb térde felé rúgott. Inkább érezte, mintsem hallotta, ahogy ellenfele lába eltört. Az orgyilkos előrelendült, és döfésre emelte fegyverét. Dreys elhajolt a szúrás elől és eltaszította magától a férfit. A penge elhibázta a célt, de így is hosszú, vágott sebet ejtett Dreys mellkasán. Dreys megragadta a fickó könyökét és félig megfordítva a tengelye körül ellökte magától támadóját. Az orgyilkos összeesett, összezúzott lába nem tartotta meg a súlyát. Dreys a biztonság kedvéért újra belerúgott a sérült végtagba és hanyatt lökte ellenfelét. Dreys kétségbeesve pillantott végig a földön, hátha meglát egy meglazult követ. Fegyverre volt szüksége. Dreys háta mögött a Köpülőhöz címzett fogadó állt. Virágzó bokrok és a Földkirály képmásának társaságában az épület elülső ablaka alatt egy kis vajköpülő állt. Dreys megpróbált a cégér felé vetődni. Abban bízott, hogy a köpülő vasrúdját bunkósbotként használva talán több eséllyel szállhat szembe támadójával. Megtaszította az orgyilkost arra számítva, hogy a kisebb termetű férfi előrebucskázik. Ehelyett azonban az megperdült, és egyik kezével megragadta Dreys köpenyét. Az őrmester látta, hogy a kés pengéje lesújt. Felemelte a kezét, hogy hárítsa a csapást. A penge azonban irányt változtatott, a szúrás lentről érkezett, mélyen a testébe hatolt, felhasította a törött bordákat. Iszonyatos fájdalom lobbant Dreys testében, végighullámzott a vállán és a karján. A kín olyan elsöprő volt, hogy az őrmester úgy érezte, az egész világ beleremeg az ő fájdalmába. Egy végtelennek tűnő pillanatig Dreys mozdulatlanul állt, és csak bámult maga elé. Verejték csorgott a szemébe, elhomályosítva a látását. Ez az átkozott fickó felhasította, mint egy halat. Az orgyilkos továbbra sem engedte el áldozatát - sőt markolatig mélyesztette a kést Dreys mellkasába, hogy a penge utat találjon a férfi szívéhez, miközben bal kezével az őrmester zsebeit tapogatta, mintha keresne valamit. Végül kitapintotta a könyvet a zsebében, és elmosolyodott. Dreys kissé meglepődött ezen. Ezért volt az egész? Egy könyvért? Múlt éjjel, miközben a városőrök a kereskedőnegyedben elszállásolt külhoniaknak biztosítottak kíséretet, egy tuulistani férfi lépett oda Dreyshez, egy kereskedő, aki közvetlenül az erdő szélén verte fel a sátrát. Az őrmester emlékezett rá, hogy a fickó igen nyugtalannak tűnt, és erősen törte a rofehavani nyelvet. Csak annyit mondott: - Ajándék a királynak. Odaadod? Adod királynak? Dreys illedelmesen bólintott, és önkéntelenül is a vékony, báránybőr kötésű könyvre pillantott. Tuulistan Emírjének, Owattnak Krónikája. Ezután zsebre
vágta, hogy majd reggel továbbítja. A fájdalom teljesen megbénította Dreyst, sem mozdulni se kiáltani nem tudott. A világ forogni kezdett; hatalmas erőfeszítéssel ellökte magát az orgyilkostól, megfordult, és megpróbált elmenekülni. Lábaiban annyi erő sem volt, mint egy kölyökmacskában. Összeesett. Az orgyilkos hátulról megragadta Dreys haját és felemelte az állát, hogy elvágja áldozata torkát. - Átkozott! - gondolta Dreys. - Ennyi még nem volt elég? - Utolsó erejével elővette zsebéből a könyvet és áthajította a Vajhordó utcán. Az utca túloldalán egy rózsalugas állt egy hordókból rakott gúla közelében. Dreys jól ismerte azt a helyet, még a sárga virágokat is ki tudta venni a sötét háttér előtt. A könyv a bokor felé csúszott a földön. Az orgyilkos káromkodott egyet anyanyelvén, majd félrelökte áldozatát, és sántikálva a könyv után eredt. Dreys csak tompa zúgást hallott, miközben térdre rogyott. Szeme sarkából még észrevett valami mozgást a sarok felől - valószínűleg az orgyilkos kutatott a rózsabokorban. Azután három alak rontott elő a baloldali utcából. Kardok villantak elő, fémsisakok verték vissza a csillagok sápadt fényét. Az őrjárat. Dreys elterült a kockaköveken. Pirkadatkor hangos gágogással egy csapat vadliba kelt útra dél felé az ezüstös égbolton. A hangok eltorzulva értek el hozzá, mintha egy vad kutyafalka csaholt volna valahol a távolban. 2. AKIK SZERETIK A FÖLDET Aznap reggel, néhány órával a Dreys őrmestert ért támadás után, több mint százmérföldnyire délre Sylvarresta várától Gaborn Val Orden hercegnek kevésbé súlyos problémával kellett szembenéznie. Mégis, a Tudás Házában töltött számtalan óra sem készíthette fel a tizennyolc éves herceget a találkozásra ezzel a titokzatos ifjú hölggyel Bannisferre hatalmas piacterén. Gondolataiba merülve ácsorgott a déli piac egyik bódéja előtt, és elmélyülten tanulmányozott egy csillogó ezüstből készült borhűtő készletet. Az árus rengeteg különféle fémfazekat kínált, de az igazi főnyeremény a három borhűtő-edény volt - széles tálak a jég tárolásához és a hozzájuk tartozó kisebb kancsók, amelyek pontosan illeszkedtek a tálakba. Ez utóbbiak olyan finom munkának tűntek, mintha az ősi duskin kézművesség remekei lennének. De az utóbbi ezer évben egyetlen duskin sem tette lábát erre a
földre, ezek az edények pedig nem lehettek ennél régebbiek. A tálak féregkarmos végtagot formázó lábakon álltak, és mindegyiket egy lombos erdőben rohanó kopófalka képe díszítette. A kancsók egy fiatal nemest ábrázoltak, amint méltóságteljesen ül lovának nyergében, és lándzsájával éppen lecsapni készül egy féreg-mágusra. Ha a kancsókat belehelyezték az ezüsttálakba, a képek egy történetté álltak össze - a fiatal nemes megküzd a féreg-mágussal a vadászkutyák gyűrűjében. A borhűtő díszei Gaborn számára teljességgel ismeretlen eljárással készültek. Az ezüstműves aprólékos kidolgozása egyszerűen lélegzetelállító volt. Így hát nincs mit csodálkozni azon, hogy a Bannisferre által kínált csodákban elmerülve Gaborn észre sem vette a felé oldalazó fiatal lányt, egészen addig, amíg meg nem érezte a friss rózsaszirmok illatát. A mellettem álló nő alighanem rózsaszirmokkal teli szekrényben tartja a ruháit - jutott el tudatáig a felismerés. De még ekkor is annyira lekötötte a figyelmét a borhűtőkészlet, hogy elintézte magában a dolgot azzal, bizonyára a nő is csak egy idegen, akit szintén lenyűgöztek az általa is megcsodált tálak és kancsók. Még csak feléje sem pillantott, amíg amaz meg nem érintette a kezét, kizökkentve az ezüstkészlet tanulmányozásából. A lány bal kezével megragadta a jobbját, finom rázárva ujjait a férfi kezére, majd megszorította. A lágy érintés teljesen felvillanyozta. Eszébe sem jutott elrántani a kezét. Talán összetéveszt valakivel, gondolta a herceg, és végigmérte a lányt. Úgy tizenkilenc éves lehetett, magas volt és elég csinos, sötétbarna haját gyöngyházfényű fésűk fogták össze. Fekete szemeit egészen sötét, szinte kékes színben játszó írisz keretezte. Egyszerű szabású, bő ujjú égszínkék selyemruhát viselt - a Lysle tehetős hölgyei között elterjedt legutóbbi divatnak megfelelően. Hermelin övét jóval köldöke fölött, szinte mellmagasságban ezüst csat fogta össze. Ruhájának tartózkodóan szűk kivágását is eltakarta a lány vállán átvetett mélybíbor színű sál, mely olyan hosszú volt, hogy szegélye a földet söpörte. Több mint csinos - helyesbítette korábbi megállapítását a herceg - ez a lány gyönyörű. A lány titokzatos, bátortalan mosolyát Gaborn elszoruló torokkal bár, de reménykedő, egyszersmind zavart mosollyal viszonozta. Az egész helyzet Gabornt a végtelen próbatételekre emlékeztette, amit az egyik mestere talált ki számára a Tudás Házában. De ez nem próba volt. Gaborn nem ismerte a fiatal nőt. Sőt, senkit nem ismert Bannisferre hatalmas városából. Ez különös volt, hiszen a magasba szökő, különleges boltívekkel díszített, szürke dalházak, és a gesztenyebarna fák fölé boruló
verőfényes égen cikázó fehér galambok városából tényleg nem ismert senkit. Senkit, egyetlen kereskedőt sem. Ennyire távolra került otthonától. A piac szélén álldogált, nem messze a Dwindell folyó déli ágának partján álló dokkoktól, és egy kőhajításnyira a „Kovácsok Utcájától”, ahol a szabadtéri tűzhelyek felől kalapácsok és üllők ütemes csengése, nyikorgó fújtatok szuszogása, és szürke füstpamacsok szálltak az ég felé. Zavarban érezte magát, amiért Bannisferre békéje annyira elbódította, hogy pillantásra sem méltatta ezt a lányt, amikor az néhány pillanattal korábban megállt mellette. Életében már kétszer volt bérgyilkosok célpontja. Megölték az anyját, a nagyanyját, a fivérét és két nővérét. Gaborn most mégis olyan gondtalanul ácsorgott itt, mint egy jóllakott paraszt. Nem - gondolta határozottan - még sosem láttam ezt a lányt. Tudja, hogy idegen vagyok, mégis a kezemet fogja. Ez érthetetlen. A Tudás Házában, az Arcok Termében Gaborn megismerkedett a testbeszéd finomságaival - azzal, hogy hogyan tudhat meg titkokat ellensége tekintetéből, hogyan különböztetheti meg az aggodalom vagy döbbenet jeleit a kimerülés nyomaitól, az alsó ajkak körüli apró ráncok segítségével. Gaborn mestere, Jorlis bölcs tanár volt, és az utóbbi néhány hosszú tél folyamán Gaborn kiemelkedő eredményeket ért el. Megtanulta, hogy a hercegek, útonállók, kereskedők vagy koldusok testtartásának és arcvonásainak leggyakoribb jellemzői egyfajta álarcot képeznek, és Gaborn tudta, hogyan öltse fel egy szempillantás alatt ezeket az álarcokat. Irányítása alá vonhatott több tucat embert csupán azáltal, hogy felemelte a fejét, és egy lekenyerező mosollyal rá tudta volna venni bármelyik kereskedőt, hogy engedjen az árból. Ha lesütötte a szemét, mindössze egy útiköpeny segítségével képes volt nincstelennek láttatni magát, s úgy siklott át egy forgalmas piactér forgatagán, hogy akik látták, nem ismerhették fel benne a herceget. Legfeljebb az tűnhetett fel nekik, honnan szerezhetett egy koldus egy ilyen jó állapotban levő kabátot? És miközben Gaborn úgy olvasott az emberek mozdulataiból, mint egy nyitott könyvből, ő maga örök rejtély maradt mások számára. Két ember emlékezőtehetségével felruházva egy óra alatt képes volt szóról szóra megjegyezni egy vaskos kötetet. A Tudás Házában töltött nyolc év alatt többet tanult, mint amekkora tudásnak a legtöbb ember egész életében birtokába juthat, ha egész életét a tanulásnak szenteli is. Rúnalovagként, három ember testi erejét és két ember állóképességét birtokolta, s a csatában minden különösebb nehézség nélkül felvette volna a versenyt nálánál kétszer nagyobb termetű férfiakkal is. Ha egy útonálló valaha meg merészelné támadni, Gaborn bebizonyítaná neki, milyen halálos ellenfél lehet egy Rúnalovag.
Mégis, a világ szemében, ragyogó képességei ellenére alig látszott többnek egy szokatlanul jóképű fiatalembernél. Egy Bannisferre-hez hasonló városban pedig, a tartományok minden részéről összesereglett énekmondók és színészek között, még külseje sem volt feltűnő. Figyelmesen végigmérte a kezét szorongató nőt, tanulmányozva testtartását. Magasan tartott áll, határozott, mégis kissé bizonytalan. Kérdés. Kérdezni akar tőlem valamit. A kezének érintése elég lágy, hogy kifejezze a tétovázást, de elég erőteljes, hogy kimutassa... a birtoklási vágyat. Őt akarná? Vajon ez egy csábítási kísérlet? - csodálkozott. De nem, a mozdulat másról árulkodik. Ha el akarná csábítani, akkor a hátát, a vállát, esetleg a fenekét vagy a mellkasát érintette volna meg. A lány viszont - bár nem engedte el a kezét - nem lépett szorosan melléje, mintha habozna, hogy beléphet-e a férfi személyes terébe. Azután megértette: ez egy házassági ajánlat. Nagyon szokatlan, még Heredonban is. Egy ilyen finom úrihölgy családja könnyedén megszervezhetné a házasságot. Gabornban felötlött egy feltételezés. Ó, egy árva. Bízik benne, hogy megtalálja a párját! A válasz azonban nem elégítette ki Gabornt. Akkor miért nem egy gazdag úr keres neki méltó párt? Gaborn néhány percig mérlegelte, hogy milyen képet láthat róla lány. Egy kereskedő fia. Eszébe jutott a kereskedő szerepe is, de - bár már tizennyolc éves elmúlt -, még nem látszott felnőtt embernek. Gaborn sötét haja és kék szeme nem volt szokatlan a közeli Észak-Crowthenben. Ezért ruházatát is úgy választotta ki, mint egy helybéli piperkőc, akinek több a pénze, mint az ízlése, és aki jobb dolga nem lévén, a városban csavarog, miközben apja intézi az üzleti ügyeket. Zöld harisnyát és térdben összehúzott zöld nadrágot, míves, ezüstgombokkal díszített buggyos ujjú pamutinget viselt. Az ing fölé finoman megmunkált bőrrel szegélyezett, édesvízi gyöngyökkel díszített, sötétzöld vászonzekét húzott. Álcáját borostyán foglalatba illesztett strucctollal ékített, széles karimájú kalap tette teljessé. Gaborn azért választotta ezt az öltözéket, hogy még véletlenül se merüljön föl senkiben a gyanú, hogy ez a fiatalember valójában azért van itt, hogy megvizsgálja Heredon védelmi rendszerét, felmérje az itteni földek gazdagságát és az itt lakók bátorságát. Gaborn testőre, Borenson felé pillantott. Az árusok által felállított pultoktól beszűkült utcákon nagy volt a tolongás. Egy termetes, csupasz felsőtestű, vörös nadrágot viselő fiatalember fűzfavessző segítségével terelgetett egy tucat kecskét a tömegben. Borenson az út túloldalán, a fogadó bejárata
melletti boltív alatt ácsorgott, és láthatóan jól szórakozott a kínos helyzeten, amibe Gaborn került. A magas, széles vállú férfi gyér vörös hajjal és dús szakállal keretezett arcából kék szemek nevettek a világba. Borenson mellett egy rövidre nyírt szőke hajú, csontvázszerű figura álldogált. Gesztenyebarna szeméhez jól illett a történetíró egyszerű, barna öltözéke. Meg sem próbálta elrejteni helytelenítő arckifejezését. Egyébként a hivatása után - csak Naplónak nevezett férfi egyfajta krónikás volt - az Időurak megbízottja - aki csecsemőkora óta követte Gabornt mindenhová, és feljegyezte a herceg minden tettét, minden szavát. Mint rendjének minden tagja, a Napló feladta saját nevét, egyéniségét, mikor megkettőzte elméjét, megosztva azt rendjének másik tagjáéval. Napló most aggódva figyelte Gabornt. Riadtan nézte az eseményeket, és minden apróságot megjegyzett. A Gaborn kezét szorongató lány szemével követve a herceg tekintetét, megpillantotta a testőrt és Naplót. Egy fiatal kereskedő uraság a testőre társaságában egyáltalán nem volt szokatlan látvány. De egy Napló már ritkaságszámba ment. Ez azt jelezte, hogy Gaborn gazdag és fontos ember, talán egy céhmester fia, a lány mégsem ismerhette fel Gaborn valódi kilétét. A nő finoman meghúzta a herceg karját, mintha sétálni hívná. A férfi habozott. - Látott valamit a piacon, ami felkeltette az érdeklődését? - kérdezte a lány mosolyogva. Búgó hangja éppoly hívogató volt, mint a piacon árult gyömbéres sütemények édes illata, mégis hamiskás. Egyértelműen azt akarta tudni, hogy elnyerte-e a férfi tetszését. Mégis, aki hallotta őket, azt hihette, a borhűtőkről beszél. - Ezeket az ezüstöket hozzáértő kezek alakították ilyen csodás formára felelte Gaborn. Hangjában rejlő hatalom segítségével finoman kihangsúlyozta a kezek szót. A lány anélkül, hogy tudatában lenne miért, azt fogja hinni, a férfi a Tudás Házában a többi kereskedőhöz hasonlóan a Kezek Termében tanult. Csak higgye azt, hogy ő egy kereskedő a sok közül. Az árus, aki mindeddig tudomást sem vett Gabornról, most kilépett négyszögletes napernyője árnyékából. - Az úr talán szeretné megajándékozni a hölgyet ezzel a kitűnő hűtőkészlettel? Egy pillanattal ezelőtt az árus szemében Gaborn csupán egy kereskedő fia volt, aki valószínűleg azért járkál a piacon, hogy apját tájékoztassa, ha valami értékes portékát talál. Az események tükrében azonban lehetett egy ifjú férj is csinos felesége társaságában. A kereskedőházak nagyurai pénzügyi szövetségek reményében gyakran nagyon fiatal korukban kiházasították gyermekeiket. Szóval az árus most abban reménykedett, a fiatalember megveszi a készletet
a felesége kedvéért. Persze, hisz ki mondana ellent egy ilyen gyönyörű nőnek. Mivel a kereskedő nem ismerte a lányt, Gabornnak megfordult a fejében, a lány is idegen lehet Bannisferre-ben. Esetleg egy északról jött utazó? A lány kedvesen az árusra mosolygott. - Azt hiszem nem szükséges - élcelődött. - Ezek valóban szép edények, de otthon szebbek is vannak. - Ezzel hátat fordított, tökéletesen játszva a feleség szerepét. Ilyen lennék, ha összeházasodnánk - lehetett kiolvasni a viselkedéséből. - Nem lennének költséges hóbortjaim. Az árus arcára kiült a döbbenet. Rofehavan Királyságaiban legfeljebb ha egy vagy két gazdag kereskedő engedhetett meg magának ilyen drága ezüstkészletet. A lány maga után húzta Gabornt, akinek hirtelen rossz érzése támadt. A messzi délen, Indhopal asszonyai néha mérgezett tűt rejtő gyűrűket vagy brossokat viseltek. Gazdag kereskedőket próbáltak becsalni egy fogadóba, hogy azután meggyilkolják és kirabolják őket. Lehet, hogy ezt a gyönyörű nőt is ilyen gyalázatos szándék vezeti? Nem tudta elhinni. Egy gyors pillantás Borenson felé meggyőzte a herceget, a testőr legkevésbé sem tűnik gondterheltnek, sőt jót mulatott a szokatlan helyzeten. Nevetett és egészen elvörösödött, mintha azt kérdezné: Na, ebből hogy vágod ki magad? Borenson is jártas volt a testbeszéd tudományában, különösen ha nőkről volt szó. Sosem engedte volna, hogy urának biztonsága veszélybe kerüljön. A nő megszorította Gaborn kezét, fogása még biztosabbá vált. Vajon azt akarja, hogy még jobban odafigyeljen rá? - Bocsásson meg uram, ha bizalmaskodónak tűnnék - mondta. - De érezte már valaha, hogy megpillant valakit, és a szíve majd kiugrik a helyéről? A lány érintése megbabonázta, és Gaborn szerette volna elhinni, hogy mindez igaz, hogy a lány messziről megpillantotta őt, és első látásra beleszeretett. - Nem, ehhez hasonló még nem történt velem - felelte. De tudta, ez nem igaz. Már vele is megtörtént. A nap csillámló sugaraiban fürösztötte alakjukat; az ég ragyogó kék volt. A folyó felől lengedező lágy, langyos szellő a part menti kaszálókról friss széna illatát sodorta feléjük. Hát van aki egy ilyen csodálatos napon nem érzi az áradó, éltető erőt? Az utca kövezete a hosszú évek során simára kopott. Fél tucat virágáruslány járkált mezítelen lábbal a tömegben, csengő hangon kínálva portékáját. Mindannyian színtelen ruhát és fehér kötényt viseltek, szélét egyik kezükkel középen felcsippentették, apró zsákocskát formálva, melyből bíbor búzavirágok, fehér százszorszépek, hosszú szárú mélyvörös és
barackvirágszínű rózsák kandikáltak ki pompázatos színorgiát alkotva a pipacsokkal és a bódító illatú levendulacsokrokkal. Gaborn figyelte, amint a gyermekek lavíroznak a piactéri sokadalomban, úgy érezte, ehhez, a látványhoz legfeljebb a pacsirták hajnali röpte fogható, és tudta, sosem fogja elfelejteni mosolygós arcukat. Hat szőke, vagy világosbarna hajú kislány. Apja néhány órányi lovaglásra táborozott a kíséretével. Ritkán engedte el Gabornt nagy létszámú testőrség nélkül, de most szinte kérlelte fiát, tegyen egy kisebb kirándulást. - Meg kell ismerned Heredont - mondta. - Egy földet nem csak várai és katonái tesznek azzá, ami. Ha Bannisferre-ben jársz, szerelmes leszel ebbe a földbe és lakóiba, ahogyan és is. A fiatal lány erősebben szorította a kezét. Mintha fájdalom suhant volna át arcán, a virágáruslányok láttán. Gaborn ebben a pillanatban értette meg, ki is a lány valójában, és mennyire szüksége van őrá. Gaborn kis híján elnevette magát, milyen könnyedén megbabonázta a lány. Ő viszonozta a kézszorítást, meleg szívvel, mint egy barát. Biztosan tudta, semmilyen kapcsolata nem lehet vele, hiába vágyik rá a lány. - A nevem Myrrima... - mondta és elhallgatott, időt adva a férfinak, hogy ő is elárulja a nevét. - Gyönyörű név egy gyönyörű hölgynek. - És ön? - Érdekelnek a pletykák - mondta. - Nemde? - Nem mindig - mosolygott a lány várva, hogy megtudja a fiú nevét. Húszlépésnyire tőlük Borenson kardjának hüvelyét hozzáütögette egy elhaladó kordé oldalához, ezzel jelezve, hogy elhagyta őrhelyét a fogadó bejáratánál és követi urát. Bizonyára a Napló is a sarkában lesz. Myrrima hátrapillantott. - Jó kiállású testőr. - Jó ember - értett egyet Gaborn. - Üzleti ügyben van itt? Tetszik Bannisferre? - Igen és igen. A lány váratlanul elrántotta a kezét. - Hát, ön nem kötelezi el magát könnyelműen, az biztos - mondta, és szembefordult Gabornnal. Mosolya alig észrevehetően, de megfakult. Talán most értette meg, hogy a vadászat véget ért, és a férfi nem veszi el őt. - Nem, tényleg nem. Megvan ez a rossz szokásom - felelte Gaborn. - De miért nem? - kérdezte a lány még mindig játékosan, majd megtorpant egy szökőkút előtt. A kút talapzatán Edmon Tillerman szobra állt, kezében
egy tálat tartott, amelyből három csapon át három vadkan fejére csorgott a víz. - Mert emberéletekről van szó - válaszolta Gaborn. Nekidőlt a szökőkút korlátjának, és a medencére pillantott. Váratlan megjelenésével megriasztott néhány méretes ebihalat, akik rémülten buktak le a zöld vízbe. - Ha ugyanis kötelezettséget vállalok valakiért, akkor felelősséggel is tartozom érte. Az életemet, vagy legalábbis egy részét kell adnom érte. Ha elfogadom valakinek a felajánlását, akkor teljes elkötelezettséget - akár az életét is - kérem cserébe. Ez kölcsönös egymásrautaltságot jelent. Erről nekem kell döntenem. Myrrima rosszalló pillantással tekintett rá, rossz érzése támadt a komoly hangvétel miatt. - Ön nem lehet kereskedő. Úgy beszél... mint egy nemesúr! Gaborn látta, hogy a lány gondolkodik valamin. Azt már tudja, hogy nem a Sylvarresta Házhoz tartozik, és nem is heredoni nemes. Ettől még lehetne külhoni nemesúr, aki pusztán kedvtelésből jár Heredonban, Rofehavan peremvidékén, a királyság legészakibb tartományában. - Tudhattam volna, hogy nem akárki - tűnődött Myrrima. - Szóval ön Rúnalovag, és azért van itt, hogy megismerje a földünket. És elnyerte a tetszését annyira, hogy megkérje Iome Sylvarresta hercegnő kezét? Gaborn csak bámult, a lány milyen gyorsan levonta a helyes következtetést. - Meglepődtem, milyen zöldek a mezők és milyen erősek az emberek errefelé - felelte Gaborn. - Ez a föld gazdagabb, mint gondoltam. - És Sylvarresta hercegnő vajon feleségül megy önhöz? - A lány láthatóan nem fogyott ki a kérdésekből. Nyilván azt akarta tudni, vajon melyik ócska kastélyból szalajtották. Myrrima letelepedett mellé a szökőkút peremére. Gaborn vállat vont, igyekezett kevésbé gondterheltnek tűnni, mint amilyen valójában volt. - Egyelőre csak hírből hallottam a hercegnőről - ismerte el. - Talán te többet tudsz róla, mint én. Szerinted mit gondolna rólam? - Elég jóképűnek látszik - mondta Myrrima nyíltan végigmérve a fiú széles vállait, és tollas kalapja alól előomló hosszú barna haját. Most döbbent csak rá, a fiú haja túl világos ahhoz, semhogy Muyyatinból vagy valamelyik másik indhopali népből származzon. A lány elsápadt, szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Gyorsan felállt és hátralépett, mintha nem tudná eldönteni, állva maradjon, vagy hasra vesse magát a lábai előtt. - Bocsásson meg nekem, Orden herceg... Én nem... nem vettem észre a hasonlóságot az ön és édesapja vonásai között! Myrrima hátrált három lépést, mintha azt kívánná, bárcsak hanyatt-homlok elszaladhatna, mert most már tudta, új ismerősének nem valami vidéki
bárócska az apja, aki egy kisebbfajta kőrakást nevez várának. Nem, a fiú egyenesen Mystarriából érkezett. - Te ismered az apámat? - kérdezte Gaborn, miközben felkelt és előrelépett. Bátorítóan megfogta a lány kezét, hogy jelezze, semmi baj nem történt, és egyáltalán nem neheztel rá. - Én... egyszer, mikor vadászni ment, keresztüllovagolt a városon magyarázta Myrrima. - Én még kicsi voltam. De az arcát nem felejtettem el. - Mindig is szerette Heredont - mondta Gaborn. - Igen... igen, gyakran jár erre - helyeselt Myrrima látható zavarában. - Én... bocsásson meg nagyuram, hogy gondot okoztam. Nem akartam szemtelennek látszani. Ezzel Myrrima megfordult és futásnak eredt. - Megállj! - kiáltotta Gaborn a hangjában rejlő hatalom egy kis részét szabadon engedve. A lány megtorpant, mintha arcul csapták volna, és a herceg felé fordult. Csakúgy, mint a közelben állók közül jónéhányan. Mivel a parancs váratlanul érte őket, önkéntelenül is engedelmeskedtek neki, mintha csak saját akaratukból tennék. Mikor észrevették, hogy a fiú figyelme nem rájuk irányul, többen különös pillantásokkal mérték végig, míg mások mentek tovább a dolgukra. Nem voltak felkészülve, hogy egy Rúnalovag jelenik meg közöttük. Hirtelen Borenson bukkant fel Gaborn háta mögött a Napló társaságában. - Köszönöm, hogy megálltál, Myrrima - mondta Gaborn. - Ön... egy napon a királyom lehet - válaszolta a lány. - Úgy véled? - kérdezte Gaborn. - Úgy gondolod, Iome feleségül jön hozzám? A kérdés meghökkentette a lányt, de Gaborn így folytatta: - Kérlek, mondd el, mit gondolsz. Te érzékeny és gyönyörű nő vagy. Biztos vagyok benne, hogy megállnád a helyed az udvarnál. Kíváncsi vagyok a véleményedre. Gaborn lélegzetvisszafojtva várta az őszinte bírálatot. Myrrima nem érthette, milyen fontos a hercegnek a válasz. Gabornnak szüksége volt erre a szövetségre, szüksége volt Heredon szívós népére, bevehetetlen erődítményeire, hatalmas termőterületeire. Bár az otthona, Mystarria is gazdag föld volt - fejlett gazdasággal, zsúfolt, virágzó piacokkal - de évekig tartó ádáz küzdelem árán Raj Ahten, a Farkasúr, végül is meghódította Indhopal királyságait, és Gaborn tudta, Raj Ahten nem fog megelégedni ezzel. Tavasszal vagy lerohanja Inkarra barbár tartományait, vagy északnak fordul, Rofehavan királyságai ellen. Valójában nem sokat számított, hogy mi lesz a Farkasúr következő
célpontja. Gaborn tudta, hogy a közelgő háborúban nem lesz képes megóvni Mystarria népét. Szüksége volt erre a földre. Annak ellenére, hogy az utóbbi négyszáz, évben Heredonban nem zajlott komolyabb háború, a tartomány erődítményei sértetlenül megmaradtak. Még Tor Ingel apró erődje is - a meredek szirtfalak oldalában - jobban védhető volt, mint Gaborn mystarriai birtokainak többsége. Gabornnak szüksége volt Heredonra. És szüksége volt az Iomével kötött házasságra. De ami még fontosabb - bár ezt senkinek sem merte volna bevallani valami azt súgta neki, szüksége van magára Ioméra is. Egy különös kényszer hozta ide, ami ellentmondott a józan észnek. Mintha láthatatlan, tüzes szálak hálózták volna be a szívét és az elméjét. Néha, éjszakánként, mikor álmatlanul forgolódott ágyában, hívogató, különös, izzó érzés áradt szét mellkasából, mintha egy tüzes kő lenne a szíve helyén. És a szálak mintha Iome felé húzták volna. Egy évig küzdött a sürgető késztetéssel, hogy megkérje a kezét, amíg már nem küzdhetett tovább. Myrrima leplezetlen őszinteséggel ismét végigmérte Gabornt. Azután lágyan felkacagott. - Nem - mondta végül. - Iome nem megy feleségül önhöz. Egy csepp bizonytalanság sem érződött válaszában. Egyszerű kijelentés volt, mintha pontosan tudná, amit mond, az úgy is van. Majd csábítóan a hercegre mosolygott, mintha azt mondaná: De én akarlak téged. - Ez nagyon magabiztosan hangzott. - Gaborn igyekezett flegmának látszani. - A ruházatom miatt? Hoztam magammal alkalmasabb öltözéket is. - Lehet, hogy Rofehavan leghatalmasabb királyságából érkezett, de... hogy is mondjam? Az önök politikája eléggé ellenszenves. A lány finoman bár, de azt próbálta elmondani, hogy erkölcstelennek tartja. Gaborn tartott az efféle vádaktól. - Csak mert apám gyakorlatiasan gondolkodik? - kérdezte. - Egyesek szerint gyakorlatias, mások szerint... túlzottan nyerészkedő. Gaborn elfintorodott. - Sylvarresta király gyakorlatiasnak tartja... Lehetséges, hogy a lánya szerint az apám mohó? Ilyet mondott volna? Myrrima elmosolyodott, és titokzatosan bólintott. - Úgy hírlik, a hercegnő ezt mondta a télközépkor rendezett ünnepségeken. Gaborn gyakran elképedt azon, a köznép milyen sokat tudott, vagy legalábbis gyanított urainak ügyes-bajos dolgairól. Néhanapján olyan dolgokról, amikről ő azt hitte államtitkok, nyíltan beszéltek egyik-másik fogadóban háromszáz mérfölddel távolabb. Úgy tűnt, Myrrima is megbízik a forrásaiban. - Szóval az apám miatt utasítja vissza az ajánlatomat?
- Heredonban az a hír járja, hogy Orden herceg sokban hasonlít az apjára. -Túlságosan is hasonlít? - kérdezte Gaborn. Vajon az előbbi mondat is idézet volt Sylvarresta hercegnőtől? Talán a hercegnő azért mondta ezt, hogy elejét vegye a pletykáknak egy esetleges házasságról. Az igaz, hogy Gaborn külsőre pont olyan volt, mint az apja. De nem mindenben hasonlítottak. És Gaborn tudta, az apja sem olyan kapzsi ember, mint azt Iome állította. Myrrima tapintatosan felhagyott a további kérdezősködéssel, és kihúzta kezét a férfi tenyeréből. - Feleségül fog jönni hozzám - mondta Gaborn. Biztos volt benne, hogy meg fogja tudni győzni a hercegnőt. Myrrima felvonta szemöldökét. - Ezt miből gondolja? Csak mert ésszerűnek tűnik, hogy a hercegnő szövetséget kössön Rofehavan legerősebb királyságával? - kérdezte és dallamos hangon felkacagott. Rendes körülmények között, ha egy paraszt merészelte volna kigúnyolni, Gaborn haragra lobbant volna. Ezzel szemben most azon kapta magát, hogy együtt nevet a lánnyal. Myrrima felvillantotta elbűvölő mosolyát. - De meglehet, ha egyszer elhagyja Heredont, azért nem kell üres kézzel távoznia, Nagyuram. Még egy utolsó csábító megjegyzés. Sylvarresta hercegnő kikosarazhat, de én nem. - Ostobaság volna feladni az üldözést, még mielőtt a vadászat elkezdődne, nem gondolod? - kérdezte Gabonr. A Tudás Házában, a Szív Termében Ibirmarle mester mindig azt mondogatta, csak az ostobák beszélnek arról, hol vannak. A bölcsek arról beszélnek, hogy hova tartanak. - Akkor attól tartok, én gyakorlatias hercegem, ön magányosan fog megöregedni, azzal a csalfa reménnyel áltatva magát, hogy egy nap Iome Sylvarresta az öné lesz - vágott vissza Myrrima. - További jó napot! Ezzel megfordult és már indult volna, de Gaborn nem hagyhatta csak így elmenni. A Szív Termében azt is megtanították neki, néha jobb ösztönösen cselekedni, mert az elmének az álmokért felelős része gyakran szól hozzánk, olyan tettekre sarkallva minket, melyeket magunk sem értünk. Amikor Gaborn az imént azt mondta a lánynak, hogy megállná a helyét az udvarban, úgy is gondolta. Szerette volna Myrrimát magával vinni udvarába - persze nem feleségként, és nem is szeretőként. De ösztönösen érezte, a lányban szövetségesre lelt. Ha nem így lenne, a lány nem szólította volna „Nagyuram”-nak. Nem, a lány is érezte a kötődést kettejük között. - Várjon, hölgyem - szólt utána Gaborn. Myrrima ismét szembefordult vele. Pontosan értette, mit jelent ez a megszólítás. Tudta, hogy mit vár tőle: teljes odaadást. Az életét. Mint Rúnalovag, Gaborn ezt joggal megkövetelhette saját
alattvalóitól, de mintha habozott volna ilyen sokat kérni ettől a külhoni nőtől. - Igen, Nagyuram? - Odahaza két visszataszító nővérednek, és egy ostoba fivérnek kell gondját viselned, igaz? - kérdezte Orden herceg. - Nagyuram kiváló megfigyelő - ismerte el Myrrima. - De a gyengeelméjű az anyám, nem pedig az öcsém. Fájdalom suhant át a lány arcán. Embertelenül nagy terhet hordozott. Borzasztó nagy ár a mágiáért cserébe. Sosem könnyű elfogadni egy másik ember által felajánlott testi erőt, szellemi képességet, vagy ragyogást, hisz vállalni kellett az anyagi felelősséget is az elkötelezettért. De a dolog még nehezebb, ha az illető egy szeretett barát vagy rokon volt. Myrrima családja borzasztó szegénységben élhetett, kilátástalan szegénységben, ha végül nem maradt más választásuk, mint egyesíteni hármuk ragyogását és kettejük elméjét, hogy azután a megajándékozott férjhez mehessen valami gazdag úrhoz, aki kisegítheti őket nyomorúságukból. - De hogyan tudtátok előteremteni a pénzt az átvivőkre? - kérdezte Gaborn. A mágikus bilincsek, amelyek képesek egy ember képességeit átruházni egy másikra, mérhetetlenül sokba kerülnek. - Az anyám örökölt egy kisebb összeget, és dolgoztunk is, mind a négyen felelte Myrrima. Gaborn enyhe feszültséget érzett a hangjában. Nem sokkal ezelőtt - egy vagy két hete - mikor szépsége megsokszorozódott, talán még sírva is fakadt volna, ha erről kell beszélnie. - Gyermekként te is virágot árultál? - kérdezte Gaborn. Myrrima elmosolyodott. - A házunk mögötti rét nem sok mást kínált, hogy megkeressük a mindennapi betevőt. Gaborn elővette az erszényét és kiemelt belőle egy aranyérmét. A pénz egyik oldalán Sylvarresta király arcképe látszott, másik fele Homályerde Hét Monolitját ábrázolta, amelyek a legendák szerint a hátukon hordják a földet. Nem volt jártas a helyi fizetőeszközök terén, de azt tudta, az érme elég sokat ér ahhoz, hogy legalább néhány hónapra megoldja a lány családjának megélhetését. Megfogta a lány kezét, belecsúsztatva tenyerébe a pénzdarabot. - De... én nem szolgáltam meg - mondta a lány a férfi tekintetét fürkészve. Talán valami tisztességtelen ajánlattól félt. Néhány nemes ágyasokat tartott. De Gaborn sosem tenne ilyet. - De megszolgáltad - vitatkozott Gaborn. - Megajándékoztál a mosolyoddal, amitől felderült a szívem. Kérlek, te is fogadd el az én ajándékom. Egy nap megtalálod majd a gazdag kereskedőt, akire vágysz. És erős a gyanúm, hogy a Bannisferre piacain fellelhető összes kincs közül, te leszel számára a legértékesebb.
A lány zavartan vette el az érmét. Szinte hihetetlen volt, hogy egy ilyen fiatal fiú, mint Gaborn ilyen méltóságteljesen szóljon. De annak, aki évekig képezte a hangját, mint ő, egyáltalán nem volt nehéz. Myrrima eddig nem mutatott megbecsüléssel mérte végig a herceget, mintha most látná először. - Köszönöm, Orden herceg. Talán... meg kell, hogy mondjam, ha Iome mégis társául fogad, én meg fogom érteni a döntését. Ezzel megfordult, és a szökőkutat megkerülve elsétált az egyre sűrűsödő tömegben. Gaborn figyelte nemes vonalú nyakát, égszínkék ruháját, sálának lángnyelvként lobogó szegélyét. Borenson közelebb lépett, és megveregette Gaborn vállát. - Ó, nagyuram, milyen ennivalóan édes! - kuncogta. - Igen, szeretni való, úgy ahogy van - suttogta Gaborn. - Nagyon mulatságos volt figyelni őt. Megállt mögötted, és úgy méregetett, mint egy csülköt a hentesnél. Öt percig várt - emelte fel Borenson széttárt ujjakkal egyik kezét - hogy észrevedd. De te olyan vak voltál, mint egy ferrin nappal. Túlságosan lefoglalt valami árus fénylő csecsebecséje! Hogy nem vetted észre? Hogy kerülhette el a figyelmedet? Még ilyet... - vont vállat eltúlzott mozdulattal Borenson. -Nem akartalak megbántani - vetette oda Gaborn, és Borensonra pillantott. Bár Borenson a testőre volt, ilyenformán állandóan résen kellett lennie, hogy kiszúrja az esetleges bérgyilkosokat, a nagydarab fickó valójában nagyon életvidám és könnyed ember volt. Nem tudta megállni, hogy ne forduljon meg dudorászva minden csinos nő után, aki csak elhaladt mellette az utcán. És ha nem mehetett el nőzni legalább egyszer egy héten, akkor képes volt minden nő után megfordulni, aki formásabb volt, mint egy zsák paszternák. A többi testőr gyakran ugratta azzal, hogy egyetlen női ruhába bújtatott orgyilkos sem kerülheti el Borenson figyelmét. - Ó, én nem sértődtem meg - mondta Borenson. - Talán elcsodálkoztam. Összezavarodtam. Hogy nem vetted észre? Legalább az illatát érezned kellett volna. - Igen, nagyon finom illata volt. Mintha rózsaszirmokkal teli szekrényben tartaná a ruháját. Borenson színpadiasan forgatni kezdte a szemét, és felnyögött. Az arca elvörösödött, és tekintetében különös izgalom lángja lobbant. Bár a testőr úgy tett, mintha tréfálkozna, Gaborn látta, Borensont is szíven ütötte ez az északi szépség, jobban, mint be merte volna vallani magának. - Legalább hagyhattad volna, hogy kigyógyítson a bosszantó szüzességből, amelyben szenvedsz, Nagyuram! - A szüzesség elég gyakori kórság a fiatal férfiak esetében - mondta Gaborn, és kicsit megbántva érezte magát. Borenson néha úgy beszélt vele, mintha a
herceg az ivócimborája lenne. Borenson még jobban elvörösödött. - Ahogy annak lennie kell, Nagyuram. - Mindamellett - mondta Gaborn a gondokra utalva, amiket egy törvényen kívüli gyerek okozhat egy királyságnak - a gyógymód gyakran többe kerül, mint maga a betegség. - Azt hiszem, ez a gyógymód minden pénzt megérne - mondta Borenson vágyakozón, és fejével abba az irányba mutatott, amerre Myrrima elsétált a tömegben. Hirtelen fájdalom hasított Gaborn fejébe. Egy nagy természettudós mondta neki egyszer, hogy amikor rájött egy bonyolult számítás végeredményére, onnan tudta, hogy a megoldás helyes, hogy a feje tetejétől a lába ujjáig minden porcikájában érezte. Ebben a percben, miközben azon morfondírozott, hogyan vihetné magával ezt a fiatal nőt Mystarriába, ugyanez az érzés hasított belé. Valójában ugyanazt a perzselő kényszert érezte, mint ami erre a távoli földre hozta. Miközben újra és újra eljátszott a gondolattal, hogyan vihetné Myrrimát magával Mystarriába, egyszer csak rádöbbent a megoldásra. Borensonra pillantott, hogy megerősítse gyanúját. A testőr majd egy fejjel magasabb volt Gabornnál. Vöröslő arccal téblábolt a herceg mellett, mintha a saját gondolatai miatt szégyenkezne. A harcos mosolygós, kék szemeiben olthatatlan tűz lobogott. Lábai reszkettek, pedig Gaborn még sosem látta, hogy csatában egyszer is megremegett volna. Közben az utca végén Myrrima befordult egy keskeny bódésorra és futásnak eredt. Borenson bánatosan megrázta a fejét, mintha azt kérdezné: Hogyan engedhetted el? - Borenson - suttogta Gaborn - siess utána! Tisztelettudóan mutatkozz be, majd kísérd őt vissza hozzám! Ne siess vissza, közben beszélgess vele néhány percet! Mondd meg neki, hogy csak néhány percet rabolnék el az életéből! - Ahogy óhajtod, Nagyuram - mondta Borenson, és olyan gyorsan kezdett rohanni, ahogy csak azok képesek, akik több ember anyagcseréjét tudhatják magukénak. A tömegből sokan kitértek a hatalmas termetű harcos elől, aki kecsesen átsuhant azok között, akik túl lassúak vagy ügyetlenek voltak, hogy félreálljanak az útjából. Gaborn nem tudta mennyi időbe telik, míg Borenson visszatér a lánnyal, így visszahúzódott a fogadó épületének árnyékába. Naplója követte. Míg egymás mellett várakoztak, egy kisebb méhraj dongta körül őket. A fogadó homlokzati oldalán északi stílusú „aromakert” díszelgett. Halványkék virágú folyondár kapaszkodott a zsúpfedeles tetőbe, az ablakokban burjánzó virágládákban és kaspókban mindenféle kúszónövény pompázott: sápadt szulák pettyezte aranyszín könnycseppekkel a falat; mályvavirágok, mint
megannyi érett barack lengedeztek a lágy szélben hóvirágok fölött; a napkelte halovány színében ragyogó óriás mandevillák próbáltak maguknak utat törni a jázminok között. És ebben a dús virágdzsungelben rózsatövek kúsztak fel minden falon, barackszínű foltokkal tarkítva a képet. És körben mindenütt menta, kamilla, citromfű, verbéna és más gyógynövények teremtek. A legtöbb északi fogadót ilyesféle virágok díszítették, segítettek elnyomni a közeli piac kellemetlen szagát, míg a kertekben termő gyógynövényekből teát főztek, vagy fűszerként használták fel őket. Gaborn távolabb sétált a kerttől, inkább kiállt a napra. Érzékeny szaglása nem bírta az ilyen tömény illatokat. Borenson néhány pillanattal később megérkezett, hatalmas jobbját Myrrima vállán nyugtatva, mintha attól tartana, a lány esetleg elbotlik egy kőben. Tetszetős látványt nyújtottak így együtt. Amikor odaértek hozzá, Myrrima kissé meghajolt. - Beszélni akart velem, Nagyuram? - Igen - mondta Gaborn. - Pontosabban azt akartam, hogy találkozz a „testemmel”. - Mystarriai szokás szerint elhagyta az őr szót a test mögül. Lassan hat éve lesz, hogy ő a testem, és személyes testőrségem parancsnoka. Kiváló ember. Megítélésem szerint az egyik legkiválóbb egész Mystarriában. De hogy a legjobb harcos, az bizonyos. Borenson ismét elvörösödött, amint Myrrima diszkrét mosollyal, fürkészően felpillantott a nagydarab testőrre. Nem kerülhette el a figyelmét Borenson fokozott anyagcsere-képessége. Mozdulatainak hevessége, szembetűnő nyughatatlansága egyértelműen jelezték ezt számára. - Borensont nemrégiben bárói címre terjesztették elő, amivel egyidejűleg földbirtokot és egy udvarházat kapott... a Drewverry Birtokot. - Amint kimondta ezeket a szavakat tudta, hibát követett el. Egy ekkora adományról nem lett volna szabad ilyen elhamarkodottan döntenie. De most, hogy a szavak elhangzottak... - Nagyuram, én nem is... - tiltakozott volna a testőr, de Gaborn egy mozdulattal csendre intette. - Amint mondtam, mindez a közelmúltban történt. - A Drewverry birtok egy nagyobb földterület volt, jóval nagyobb, mint amit Gaborn egy kiváltságos harcosnak adományozott volna egy életen át tartó szolgálatért, ha lett volna ideje átgondolni a döntését. De ez a váratlan bőkezű tett - elmélkedett Gaborn magában - még inkább megerősíti Borenson hűségét, már ha lehetséges volna egyáltalán, hogy a testőr hűsége valaha is meginogjon. - Mindenesetre amint látod Myrrima, Borenson élete jelentős részét az én szolgálatomban töltötte. És szüksége van egy feleségre, aki segít neki vezetni új birtokát.
Borenson meglepett arcának látványa elégedettséggel töltötte el. A termetes férfit láthatólag magával ragadta ez az északi szépség, és Gaborn majdhogynem parancsba adta, hogy vegye el feleségül a lányt. Myrrima leplezetlenül mérte végig a testőrt, mintha csak most venné észre erőteljes állkapcsát, vagy a zekéje alatt dagadozó impozáns izmokat. Nem, nem érez szerelmet a férfi iránt. Talán nem is fog soha. Ez érdekházasság lenne. Hozzámenni egy férfihoz, aki kétszer gyorsabban éli az életét, mint a lány. Hozzámenni valakihez, aki megöregszik, majd meghal, miközben Myrrima még csak élete felénél jár. Nem tűnt túl vonzó ajánlatnak. A lány elmélyülten mérlegelte egy ilyen házasság lehetséges következményeit. Borenson földbegyökerezett lábbal, úgy állt ott, mint egy kisfiú, akit épp most kaptak rajta, hogy almát lop a szomszéd kertjéből. Arca arról árulkodott, ő már megfontolta ezt a házasságot és magában már igent mondott. - Megmondtam, hogy úgy vélem, megállnád a helyed az udvarban - fordult Gaborn Myrrimához. - Szeretnélek az udvaromban tudni. A lány nyilvánvalóan megértette ennek a jelentőségét. Egyetlen Rúnalovag sem venné őt feleségül. Legfeljebb egy gazdag kereskedő serdülőkori vágytól hajtott fiacskájára számíthatott. Gaborn befolyásos pozíciót ajánlott neki - jobbat, mint amit egyébként remélhetne - egy jóravaló és tisztességes férfi oldalán, aki eddig magányos életre volt kárhoztatva. Az ajánlat nem tartalmazta a szerelem ígéretét, de Myrrima nyilvánvalóan gyakorlatias lány volt, hiszen elfogadta két nővérének ragyogását és anyja elme-adományát. Ezeknek az adományoknak a birtokában köteles volt felelősséget vállalni hátrányos helyzetbe került hozzátartozóiért. Jól ismerte a felelősség terhét. Tökéletes feleség válna belőle Mystarriában. A lány egy hosszú pillanatig Borenson tekintetét fürkészte, arca és elkeskenyedő szája belső feszültségről árulkodott, ahogy az ajánlaton rágódott. Gaborn tudta, a lány csak most - hogy a lánykérés megtörtént ismerte fel, milyen nagy jelentőségű döntést kell meghoznia. Azután alig észrevehetően bólintott, s ezzel az egyezség megköttetett. Borensonban nyoma sem volt annak a bizonytalanságnak, amit Gaborn Myrrima szemében látott. Előrelépett és két tenyerébe fogta a lány karcsú kezét. - Meg kell értenie, nemes hölgy, hogy nem számít, milyen erősre duzzad ön iránt érzett szerelmem, nagyuram iránti hűségem mindig előbbrevalóbb lesz mondta határozottan. - Ahogy lennie kell - felelte Myrrima lágyan és fejet hajtott. Gaborn szíve majd kiugrott a helyéről. A szerelme legalább annyira az enyém, mint Borensoné - gondolta. Különös érzése támadt, mintha valami hatalmas erő ragadta volna meg.
Szinte érezte a hullámzó erőt, amely ott volt mindenütt körülötte láthatatlanul, tiszteletet parancsolón. Gaborn szívverése felgyorsult. Körbepillantott, próbálta megtalálni az érzés kiváltó okát, egy apró földmozgást, egy készülő nagyobb földrengés jelét, vagy egy közeledő vihar előszelét. De semmi rendkívülit nem tapasztalt. A körülötte állók sem tűntek különösebben izgatottnak. Mégis érezte... a föld készült megmozdulni a lába alatt, a kövek megremegtek, suttogtak, vagy inkább kiáltoztak. Egészen egyedülálló érzés volt. Épp olyan gyorsan ahogy jött, az érzés már el is múlt. Mintha széllökés söpört volna át egy mezőn, láthatatlanul, mégis mindent felborzolva az útjában. Gaborn gondterhelten törölte le az izzadtságot homlokáról. Ezer mérföldet tettem meg egy távoli, néma hívás miatt. Most meg itt ez a fura érzés? Elég őrült egy dolog. A többiek felé fordult: - Nem... nem éreztek valamit? 3. HUSZÁROK ÉS GYALOGOK Chemoise úgy érezte, mintha a hajnali nap hirtelen elfeketedett volna, megtagadva tőle éltető melegét, amikor megtudta, hogy jegyesét szolgálat közben megtámadta, és csaknem kizsigerelte valami fűszerkereskedő. Mintha valaki szürke agyaggá változtatta volna testét, bőre elvesztette minden színét, mintha teste nem tudná tovább magában tartani a beléje zárt lelket. Iome Sylvarresta hercegnő az udvarhölgyére, legjobb barátnőjére nézett, miközben kétségbeesetten gondolkodott, hogyan vigasztalhatná meg. Ha Jollenne Úrnő itt lenne, ő biztosan tudná, mit kellene tennie. De a nevelőnőnek néhány héttel ezelőtt el kellett utaznia, hogy gondját viselje nagyanyjának, aki elesett és csúnyán megütötte magát. Iome, a hercegnő Naplója és Chemoise már hajnalban fenn voltak, és éppen a királyné gondosan ápolt kertjében ültek a hatalmas U-alakú mesélőkő mellett Adallé legutóbbi romantikus verseit olvasgatva, amikor Clewes káplár megzavarta ábrándozásukat. Beszámolt a hírekről. Összetűzés egy részeg kereskedővel. Egy órája. Macska-dűlő. Dreys őrmester. Hősiesen küzdött. Csaknem a végsőkig. Köldöktől a szívéig felhasítva. Chemoise-t szólította, mielőtt összeesett. Chemoise sztoikusan fogadta a híreket, már ha ez a jelző illik egy
kőszoborra. Mereven ült a kőpadon, mogyoróbarna szemei a semmibe révedtek, hosszú, szalmaszín haja meg-meglebbent a szélben. Az imént még, miközben a hercegnő olvasott, Chemoise százszorszépekből font láncot, amely most korallpiros selyemszoknyáján feküdt az ölében. Tizenhat éves, megtört szív. Tíz nap múlva lett volna az esküvője. Mégsem merte kimutatni érzelmeit. Egy jólnevelt úrhölgynek tudnia kell méltósággal viselni még ilyen szörnyű híreket is. Iome engedélyére várt, hogy vőlegényéhez siethessen. - Köszönöm Clewes - mondta Iome, a vigyázzban álló káplárnak. - És hol van most Dreys? - A Királyi Torony előtt fektettük le. Nem akartam messzebb vitetni. A többieket a folyóparton ravatalozták fel. - A többieket? - kérdezte Iome. A hercegnő Chemoise mellett ült: megfogta a lány kezét. Hideg volt, nagyon hideg. Clewes alacsony rangjához képest szokatlanul idős katona volt. Ápolt szakálla, mint a tarló aratás után, kikandikált a fémsisak törött rostélya alól. - Igen, Hercegnő - felelte, most először szólítva Iomét rangjához illően, mióta berontott a kertbe. - A városőrség két tagja meghalt a harcban. Poll, a fegyvernök és Sir Beauman. Iome Chemoise-hoz fordult. - Menj oda hozzá - mondta. A lánynak nem kellett kétszer mondani. Felpattant, és végigrohant az ösvényen sövények között a kis Udvari Kapuhoz, kinyitotta, majd eltűnt a fal mögött. Iome nem akart túl sokáig egyedül maradni a tizedessel úgy, hogy csak a Napló van jelen, aki csendben várakozott néhány lépéssel a hercegnő mögött. Az nem lett volna illendő. De bizonyos dolgokat meg kellett kérdeznie tőle. Iome felkelt. - Ugye nem akarja megnézni az őrmestert, vagy igen, Hercegnő? - kérdezte Clewes, majd látva, hogy Iome szemében harag lobban, folytatta. - Úgy értem, elég visszataszító látvány. - Láttam már sebesült embert - felelte a hercegnő higgadtan. A város irányába pillantott. A kert ápolt sövényeivel és formára nyírt bokraival zöld foltként terült el belül a Királyi Falon, amely a városban húzódó három fal közül a középső volt. Négy Palotaőrt látott strázsálni a mellvéd mögött a gyilokjárón. Ettől a faltól keletre állt a városi piac, a vár legkülső falának tövében. A vásártér idefentről kusza képet mutatott, kockaköves sikátorok vágtak girbegurba árkokat a palatetős, esetenként pázsittal vagy vékony ólomlemezekkel borított háztetők tengerébe. Egyik-másik ház kéményéből füstcsíkok kígyóztak az ég felé. A városfalon belül tizennégy alacsonyabb
rangú nemesnek volt birtoka. Iome tekintetével a Macska-dűlő környékét fürkészte, a keskeny utcácskát a Vajhordó utca mellett. A kereskedők paticsfalú házai bíbor, kanárisárga és élénkzöld színekben pompáztak, mintha ezek az élénk árnyalatok feledtethetnék az egyenetlen alapokon düledező, több mint ötszáz éves épületek általános lepusztultságát. A város a szokásos arcát mutatta. Csak tetőgerinceket látott, gyilkosoknak nyoma sem volt. Túl a vár falain, túl a szántóföldeken és szénaboglyás gazdaságokon, délre és nyugatra, Homályerde dombjai között apró porfellegek emelkedtek a magasba mérföld hosszan, az út mentén. Rengetegen igyekeztek a vásárra távoli királyságokból. Máris tucatnyi, színes pavilont állítottak fel a kapukon kívül. A következő néhány napban a város tízezres lakossága négyötszörösére duzzad majd. Iome hátrapillantott a tizedesre. Clewes hidegvérű ember lehetett, ha őt küldték, hogy ilyen rossz híreket közöljön a hercegnővel. A harc után mindent vér borított. Iome ennyit magától is megállapított. A káplár csizmáján vörös foltok éktelenkedtek, és a vér beszennyezte a fekete egyenruhára hímzett ezüst vadkan alakját is. Alighanem a tizedes saját kezűleg hozta fel Dreys testét. - Szóval a fickó megölt két embert, és egy harmadikat megsebesített mondta Iome. - Túl nagy veszteség egy egyszerű, utcai csetepatéhoz. Saját kezűleg intézted el azt a fűszerkereskedőt? - kérdezte. A hercegnő magában úgy döntött, ha így van, akkor a káplár jutalmat érdemel. Talán egy drágaköves melltű megfelelő lenne. - Nem, Úrnőm. Megsebesítettük ugyan, de még él. Muyyatinból jött. A neve Hariz al Jwabala. Nem mertük megölni, mielőtt kikérdezhetnénk. - A tizedes megvakarta az orra tövét, mint aki nem örül túlzottan annak, hogy a kereskedő életben maradt. Iome elindult az Udvari Kapu felé, hogy csatlakozzon Chemoise-hoz. A katona felé biccentett jelezve, hogy a Naplójával együtt kövesse. - Értem... - mormolta zaklatottan. Szóval egy gazdag kereskedő egy gyanús népből. A jövőheti vásárra érkezhetett. - És mit keresett ez a muyyatini fűszeres hajnalban a Macska-dűlő környékén? Clewes a szája szélét harapdálta, mintha nem szívesen felelne a kérdésre. - Kémkedett, ha az én véleményemre kíváncsi. - Hangja elcsuklott dühében, és tekintete az erőd falán ücsörgő vízköpőkről Iome felé fordult, hogy lássa a hercegnő reakcióját. - Arra vagyok kíváncsi - felelte Iome. Clewes meggyorsította lépteit, kinyitotta a kaput, és előreengedte a hercegnőt és Naplóját.
- Ellenőriztük a fogadókat - mondta Clewes. - A mi fűszeresünk egyikben sem járt, máskülönben a tizedik harangszó után kikísérték volna a kereskedőnegyedből. Így a városfalon belül nem juthatott italhoz, sőt én abban is kételkedem, hogy ivott egyáltalán. A leheletén érződött a szaga, de nagyon gyengén. Semmi oka nem volt, hogy éjjel az utcán settenkedjen, hacsak nem a vár falait kémlelte, felmérve az őrséget. És amikor rajtakapják, mit csinál? Részegnek tetteti magát, és amikor az őrök közelebb érnek... elő a késsel! - Clewes bezárta a kaput mögöttük. A kőfal mellett Iome belátott a várudvarra, ahol egy tucat palotaőr álldogált. Egy felcser térdelt Dreys őrmester mellett, Chemoise pedig aggódva hajolt föléjük, kezét szorosan összefonva mellkasa előtt. Korahajnali pára szállt fel a mezőről. - Értem - suttogta Iome kalapáló szívvel. - Szóval kivallatod azt az embert? - Most, hogy láthatták őket, Iome megállt a fal mellett. - Bárcsak megtehetném - mondta Clewes. - Személyesen tennék izzó parazsat a nyelve alá! De mostanra Muyyatin és Indhopal összes kereskedője zúgolódik. Jwabala szabadon bocsátását követelik. Még azzal is fenyegetőznek, hogy bojkottálják a vásárt. A dolog eljutott a Vásármester fülébe is, aki igencsak megrémült. Hollicks Céhmester személyesen a királyt kereste fel, a kereskedő elengedését kérve. El tudja ezt képzelni? Egy kémet! Azt akarja, engedjünk szabadon egy gyilkos kémet! Iome meglepetten fogadta az újabb híreket. Teljességgel szokatlan volt, hogy Hollicks hajnalban kérjen audienciát a királytól, éppoly szokatlan, mint hogy a déli kereskedők bojkottal fenyegetőzzenek. Mindez arról árulkodott, hogy az események vadul peregve kicsúsztak az irányításukból. Hátrapillantott a válla fölött. Naplója, egy sötéthajú, apró termetű nő, állandóan szorosra zárt ajkakkal, várakozóan figyelt. Közvetlenül a kapu mellett állt, és a karjában tartott sovány, zsemleszínű macskát simogatta. Iome semmit sem tudott leolvasni a Napló arcáról. Talán a Napló tudta, ki ez a kém, talán azt is, ki küldte. De a Naplóktól megkövetelték, hogy mindenféle politikai csatározásoktól tartsák távol magukat. Egyetlen kérdésre sem válaszoltak soha. Iome elgondolkodott. Clewes tizedesnek valószínűleg igaza van. A kereskedő kém. Apjának is megvoltak a maga kémei az Indhopali Királyságokban. De ha a gyilkos valóban kém is volna, ezt szinte lehetetlen bebizonyítani. Mindenesetre megölte a városőrség két tagját és megsebesítette Dreyst, a Palotaőrség őrmesterét - és ezért minden jog szerint meg kell halnia. De Muyyatinban, ha valaki részegen követ el valamilyen bűncselekményt legyen az akár olyan súlyos bűntett, mint a gyilkosság - azt nem lehet
kivégezni. Amiből az következik, hogy ha az apja halálos ítéletet hoz, a muyyatiniak és indhopali atyafiaik - mind felháborodnak majd az igazságtalan kivégzésen. Szóval bojkottal fenyegetőznek. Iome végiggondolta egy ilyen összefogás következményeit. A délvidéki kereskedők elsősorban fűszereket árultak - borsot, szerecsendiót, húsok pácolásához használt sót, sáfrányt, fahéjat és más ételízesítőket, valamint gyógynövényeket. De nagyon sok mást is hoztak: szövetfestéshez és bőrök cserzéséhez használatos timsót, indigót és más festékeket, amikre a heredoni gyapjú feldolgozásához szükség volt. Nem is beszélve a különleges árucikkekről - az elefántcsontról, selymekről, cukorról, platináról. Ha ezek a kereskedők távol tartják magukat a vásártól, súlyos csapást mérnek legalább tucatnyi iparágra. És ami még ennél is rosszabb, az élelmiszerek tartósításához szükséges fűszerek nélkül Heredon szegényebb rétegei bizonyosan megsínylik a telet. Így hát az idei Vásármester, Hollicks Céhmester - aki, mint a Kelmefestők Céhének vezetője, egy vagyont veszítene egy esetleges bojkottal - most megpróbálja elsimítani az ügyet. Iome nem kedvelte Hollicksot. Túl gyakran fordult a királyhoz azzal a kéréssel, hogy emeljék meg a külföldről behozott szövetek vámját, így hozva előnyösebb helyzetbe saját termékeit. De még Hollicksnak is szüksége volt az indhopali termékekre. A heredoni kereskedőknek pedig legalább ennyire fontos volt, hogy eladhassák saját árucikkeiket: gyapjút, vásznat és a finoman megmunkált acélárut a külhoniaknak. A legtöbb városi kereskedőnek nagy összegű hitelés kölcsöntartozása volt. Ha meghirdetik a bojkottot, több száz tehetős család kerül a tönk szélére. Azok a gazdag családok, akiknek adóiból pénzelik Sylvarresta király lovagjait. Ezen túlmenően több tucat kereskedelmi ügyletben Sylvarresta keze is benne volt. Így még ő sem járt volna jól egy bojkottal. Iome úgy érezte, tüstént felforr a vére. Próbált beletörődni az elkerülhetetlenbe. Az apja kénytelen lesz futni hagyni a kémet, hogy megnyugtassa a kedélyeket. Ez nagyon nem tetszett volna neki. Azonban Iome pontosan tudta, családja hosszú távon nem engedhet meg magának ilyen belső viszálykodást, hiszen csak idő kérdése volt, hogy Raj Ahten, az Indhopali Farkasúr megindítsa a támadást Rofehavan Egyesített Királyságai ellen. Bár az indhopali kereskedők az idén még átkeltek a sivatagokon és hegyláncokon, jövőre, vagy az azt követő évben a kereskedésnek biztosan vége szakad. De miért ne állhatna le most? - tette fel magának a kérdést Iome. Apja elrendelhetné a külhoni karavánok árucikkeinek elkobzását - ezzel megindítva
a háborút, amit oly régóta igyekszik elkerülni. De jól tudta, apja sosem tenne ilyet. Jas Laren Sylvarresta király sosem kezdene háborút. Ehhez túl becsületes volt. Szegény Chemoise! A kedvese itt fekszik a halál küszöbén, és még csak elégtételt sem kaphat a gaztettért. A lánynak nem volt senkije. Chemoise anyja fiatalon meghalt; apja, a király egyik Szabad Lovagja hat évvel ezelőtt fogságba esett, miközben a feladatát teljesítette Avenben. - Köszönet a hírekért - mondta Iome Clewes tizedesnek. - Megbeszélem a dolgot az apámmal. Ezzel Iome odasietett a katonákhoz. Dreys őrmester egy szalmazsákon feküdt a zöld gyepen. Testét csaknem az álláig betakarta egy elefántcsontszínű lepel. A lepedő bíborvörös volt, és Dreys szája szegletéből is habos vér szivárgott. Fakó arcán izzadtság gyöngyözött, pedig a lapos szögben beeső hajnali napsugarak nem érték el az árnyékban fekvő testet. Clewes káplár igazat mondott. Ioménak valóban nem kellett volna látnia ezt. A rengeteg vér, a felhasított belsőségek émelyítő szaga, a halál fenyegető közelségének érzete - ettől felfordult a gyomra. Néhány korán kelő várbeli gyerek összegyűlt, hogy tanúja legyen az eseményeknek. Felnéztek Ioméra, szemükben döbbenet és fájdalom, mintha azt remélnék, a hercegnő elmosolyodik, és ezzel jóvá teszi ezt az egész szörnyűséget. Iome odasietett egy kicsiny, kilencéves-forma leánykához, Jenessee-hez, egyik kezével átölelte a gyereket, és odasúgta neki: - Kérlek, vidd el innen a gyerekeket! Jenessee remegve, gyorsan megölelte Iomét, azután úgy tett, ahogy a hercegnő kérte. A felcser továbbra is Dreys mellett térdelt, de egyáltalán nem úgy tűnt, mintha nagyon igyekezett volna. Egyszerűen csak figyelte a katonát. Amikor észrevette Iome fürkésző pillantását, csak megrázta a fejét. Semmit sem tehetett. - Hol van Binnesman? - érdeklődött Iome a varázsló után, aki ennek az orvosnak is az elöljárója volt. - Elment... a mezőre, asszonytenyeret szedni. Estig biztos nem ér vissza. Iome kétségbeesetten rázta meg a fejét. A rangidős gyógyító a lehető legrosszabb időpontot választotta, hogy növényeket gyűjtsön a pókok távoltartására. De hisz tudhatta volna. Az éjszakák egyre hűvösebbek lettek, és tegnap ő maga panaszkodott Binnesmannak, hogy a pókok a szobájában keresnek menedéket a hideg elől. - Attól tartok, semmit sem tehetek - mondta a felcser. - Nem akarom
megmozdítani a testet, mert a vérzés így is nagyon erős. Nem tudom összevarrni a sebeket, de nyitva sem merem hagyni őket. - És ha adományt kapna tőlem? - suttogta Chemoise. - Nekiadhatnám az állóképességemet. - A színtiszta szerelem mondatta ezt az udvarhölggyel. Iome teljes szívéből csodálta a lányt. - És ha így tennél, szerinted ő megköszönné neked? - kérdezte a felcser. Nem. Megbánná abban a percben, amikor belehalnál a következő lázjárványba. Ez igaz volt. Chemoise kedves lány volt, de egyetlen jel sem utalt arra, hogy nagyobb állóképességgel bírna, mint bárki más. Télen gyakran volt lázas beteg, és egyébként is sokszor szerzett különböző horzsolásokat. Ha odaadná állóképességét Dreys őrmesternek, még gyengébb lenne, még fogékonyabb a betegségekre és fertőzésekre. Sohasem lenne képes kihordani egy gyermeket. - Csak az állóképesség-adományai miatt van még életben - suttogta Chemoise. - Csak még egy kevés... és életben marad. A felcser a fejét rázta. - Egy adomány elfogadása, még ha állóképesség-adományról is van szó, nagy megpróbáltatást jelent a szervezetnek. Nem mernék belevágni. Nem tehetünk mást, mint hogy várunk és figyelünk. Ha erőre kap... Chemoise bólintott. Letérdelt, és szürke ruhája sarkával letörölte Dreys szája sarkából kibuggyanó vért. Dreys mélyet sóhajtott, friss levegővel telítve tüdejét, mintha minden lélegzet az utolsó lenne. Iome elfehéredett. - Régóta zihál így? A felcser csak alig észrevehetően rázta meg a fejét, így Chemoise nem láthatta válaszát. Dreys haldoklott. Egy hosszú órán át figyelték, ahogy Dreys minden egyes lélegzetvétellel nehezebben zihál, míg végül a férfi kinyitotta a szemét, mintha gondokkal terhes álomból ébredne. - Hol - zihálta, és Chemoise-ra meredt. - Hogy hol van a könyv? - kérdezte az egyik Palotaőr. - Elhoztuk, és átadtuk a királynak. Iome nem értette, miről beszél a katona. Azután vér csordult Dreys szájából, felemelkedett, Chemoise felé nyúlt és megfogta a kezét. A mellkasa nem mozdult többé. Chemoise megragadta az őrmester fejét, lehajolt hozzá és szenvedélyesen a fülébe súgta: - El akartam menni. A találkozónkra, ma reggel... Aztán zokogásban tört ki. A katonák és a felcser is távolabb mentek, hogy a lány mondhasson még néhány utolsó, szerelmes szót kedvesének, ha a lélek
még nem hagyta el a testet. A lány néhány perc múlva felállt. Már csak Clewes tizedes várakozott a háta mögött, elővette csatabárdját és előírásszerűen szalutált, a pengék találkozási pontjánál hozzáérintve a fegyvert fémsisakjának ellenzőjéhez. A tiszteletadás ezúttal nem Ioménak, hanem Chemoise-nak szólt. Majd visszatette a fegyvert a tokjába, és csendesen megismételte, amit korábban már mondott. - Chemoise, önt szólította, mielőtt elveszítette az eszméletét. Chemoise megdöbbent erre a gondolatra, és felnézett Clewesre. - Egy apró csoda. A legtöbb ember egy ilyen súlyos sérülés után legfeljebb felnyögött volna, mielőtt összevizeli magát. A nyers igazságot használta fegyverként, hogy arcul csapja a rossz hírek hozóját. Majd megenyhülve hozzátette. - De köszönöm, Clewes káplár, kedves öntől, hogy képzelete segítségével megpróbálta enyhíteni egy hölgy fájdalmát. A tizedes zavartan pislogott, majd megfordult és elindult az Őrök Tornya felé. Iome Chemoise vállára tette a kezét. - Hozunk néhány ruhát, és megmosdatjuk a temetés előtt. Chemoise szélesre nyílt szemekkel nézett a hercegnőre, mintha valami fontos dologról elfeledkezett volna. - Nem! - mondta határozottan. - A mosdatást bízzuk másokra. Nincs jelentősége. Ő... a lelke már nincs itt. Gyere, tudom, hogy hol van. Chemoise futásnak eredt a Király Bástyájához vezető utcán. Végigvezette Iomét és Naplóját a vásártér utcácskáin, át a Külső Kapun a várárokhoz. Az árkon túl elterülő mezőn már gyülekeztek a vásárra érkező kereskedők. Délvidékiek, bíbor, smaragdzöld és sáfrány színekben pompázó selyemsátraikkal. A pavilonok sora a déli dombon húzódott fel egészen az erdő széléig, ahol a karavánok állatai - ezernyi öszvér és ló - legelésztek kipányvázva. Átkelve a vizesárkon, Chemoise balra fordult, és egy fűvel benőtt ösvény mentén haladtak tovább a palota keleti oldalán burjánzó csalitos irányába. A Wye folyó vizét egy csatornán keresztül vezették a vizesárokba; a csalitos a csatorna és a folyó közötti területen nőtt. Erről a kis domborulatról jól látszott az ezüstszínben csillámló folyón egykor átívelő öreg kőhíd megmaradt négy, boltíves pillére. Az öreg híd mellett állt az új híd, ami sokkal jobb állapotban volt, de nem ékítették olyan gyönyörű szobrászmunkák, mint a régi hidat, melyet Heredon egykori rúnaurainak szobrai díszítettek. Iomének már többször eszébe jutott, hogy apja vajon miért nem romboltatja
le a régi hidat, és helyezteti át a szobrokat az új hídra. De most, hogy saját szemével látta, megértette. Az öreg szobrok pusztultak, az évek során a napsütés és a jég által vájt üregekben zuzmó nőtt, élénkpiros, sárga és sötétzöld foltokkal tarkítva a szürke követ. Mégis volt valami tiszteletre méltó, festői szépség ezekben az ősi sziklafaragványokban. A hely, ahová Chemoise vezette Iomét, hogy megkeressék Dreys őrmester lelkét, nagyon csendes volt. A csatorna vize olyan lassan áramlott, mint a sűrű méz, de ez megszokott volt így nyár vége felé. A vár falai a várárok vizére kékes árnyékot vetve jó nyolcvan lábnyira magasodtak a csalitos fölé. A víz felszíne nyugodt volt, rózsaszín vízililiomok bontogatták békésen szirmaikat az árnyékban. Egyetlen gyenge szélfuvallat sem kavarta fel a levegő csendjét. Harsogóan zöld fű nőtt mindenfelé. Valamikor egy ősöreg tölgy terebélyes ágai nyúltak az árok fölé, de egy villámcsapás lángra lobbantotta a fát, a nap pedig csontfehérre fakította a törzsét. A tölgy alatt egy hatalmas őszirózsabokor fonta át a fa törzsét, tönkje olyan vastag volt, mint egy kovács csuklója, tüskéi tűként meredeztek. A rózsabokor több mint harminclábnyi magasra kúszott fel a tölgyfa ágaira, természetes lugast alkotva. Hótiszta színű rózsák csüngtek alá Chemoise feje fölött, mint hatalmas csillagok a sötétzöld égbolton. Chemoise leült a földre a rózsalugas alatt. A fű itt nem nőtt olyan magasra. Iome feltételezte, hogy szerelmesek derékalja lehetett. Iome a válla fölött hátranézett Naplójára. A szikár nő a kicsiny domb tetején állt úgy húsz lépésnyire, összefont karokkal, lehajtott fejjel. Figyelt. Azután Chemoise különös dolgot tett a rózsabokor rejtekében: lefeküdt a földre, szoknyáját felhajtotta a csípője fölé és széttárta lábait. Iomét megdöbbentette a látvány, és zavarban érezte magát, hogy látta mindezt. Chemoise körbenézett, mintha a szeretőjét várná, hogy a magáévá tegye őt. A folyóparton békák brekegtek. Egy szitakötő - ami olyan valószínűtlenül kék volt, mintha az imént mártózott volna meg egy üveg tintában - repülte körbe Chemoise térdét, néhány pillanatig egy helyben lebegett, majd tovaszállt. A levegő nyugodt volt, végtelenül csendes. Az idill olyan tökéletes volt, hogy Iome csaknem elhitte, Dreys lelke tényleg idejön. Ideúton Chemoise egy szót sem szólt, de kövér könnycseppek hullottak alá hosszú szempilláiról, nedves csermelyeket rajzolva arcának fehér bőrére. Iome letelepedett a lány mellé, egyik kezét Chemoise mellkasára tette, ahogy ő tette volna. - Jártál itt már korábban vele? - kérdezte Iome. Chemoise bólintott. - Nagyon sokszor. Ma reggel is itt találkoztunk volna.
Iome először meglepődött, hogyan juthattak ki a szerelmesek a városkapun éjnek idején? De azután eszébe jutott, hogy Dreys a Palotaőrség őrmestere volt. De ez akkor is botrányos. Mint Iome udvarhölgyének, Chemoise-nek volt a feladata, hogy őrködjön úrnőjének tisztasága és ártatlansága felett. Iome eljegyzésekor Chemoise-nek esküt kell majd tennie Iome érintetlenségére. Chemoise szája széle remegni kezdett. Lehalkította a hangját, hogy a Napló ne hallja, amit mond. - Azt hiszem, hat hete egy gyermekkel ajándékozott meg. A vallomással egy időben beleharapott az öklébe, így büntetve önmagát. Ezzel a gyermekkel Chemoise szégyent hozott Ioméra. Ki hinné el Chemoise esküjét, ha mindenki számára nyilvánvaló, hogy az udvarhölgy erkölcse nem makulátlan? Iome Naplója tudni fogja, hogy Iome még érintetlen, de a Naplókat kötötte saját némasági fogadalmuk. A nő Iome életének egyetlen részletét sem fedheti fel a hercegnő életében. A Napló csak Iome halála után hozhatja nyilvánosságra életének krónikáját. Iome hitetlenkedve csóválta a fejét. Tíz nap. Tíz nap múlva lett volna Chemoise esküvője, és utána senki sem gyaníthatta volna, hogy nem ártatlanul ment férjhez. De most, hogy jegyese halott, hamarosan az egész város tudni fogja. - Semmi baj, elküldhetünk valahova - vigasztalta Iome. - Mondjuk a nagybátyám birtokára, Welkshire-be. Mindenkinek azt mondjuk, hogy fiatalon özvegyültél meg. Senki sem fogja megtudni az igazat. - Nem! - fakadt ki Chemoise. - Én nem a saját becsületem miatt aggódom, hanem a tiédért. Ki fogja letenni az esküt az eljegyzésed alkalmával? Én nem tehetem! - Rengeteg hölgy van az udvarban, aki megfelel erre a célra - hazudta Iome. Ha Chemoise-t már eltávolították a városból, még mindig ráér a saját becsületén esett folttal foglalkozni. A rossz nyelvek bizonyára azt fogják rebesgetni, hogy Iome azért szabadult meg udvarhölgyétől, hogy titokban tartsa saját viselt dolgait. De Iome most nem volt képes saját hírnevéért aggódni, amikor a barátnőjét ilyen fájdalom érte. - Talán, talán hamarosan megtartják az eljegyzést - mondta Chemoise. A maga tizenhét évével, Iome már eladósorba került. - Északhalma Hercege elvenne. Sőt, úgy hallottam, Orden Király idén magával hozza a fiát a Fesztiválra... Iome felszisszent. Sylvarresta király az elmúlt tél folyamán néhányszor már beszélt erről a dologról Ioméval, amiből már lehetett sejteni, hamarosan eljön
a kézfogó ideje. Most pedig apja legrégebbi barátja Heredonba érkezik a fiával. Iome jól tudta, mit jelent ez, és teljesen megdöbbent, hogy nem figyelmeztették előre. - Mikor hallottad ezt? - Két napja - felelte Chemoise. - Orden király üzent. Az apád nem akarta, hogy megtudd. Nem akarta, hogy... ingerlékeny hangulatban legyél. Iome a szája szélébe harapott. Nem vágyott rá, hogy szövetségre lépjen Orden király porontyával. Soha, még csak eszébe sem jutott ilyesmi. De ha Iome elfogadja Orden herceg ajánlatát, Chemoise beteljesítheti udvarhölgyi feladatát. Eddig senki sem tudta, hogy Chemoise gyermeket vár, így senki sem kérdőjelezné meg Iome érintetlenségére tett esküjét. Iome megborzongott a gondolatra. Ez nem helyes. Nem fog belemenni egy elhamarkodott házasságba csak azért, hogy a hírnevét megvédje. Iome érezte, hogy a harag fellobban bensőjében, és felállt. - Gyere! - mondta. - Beszélünk az apámmal. - Miért? - kérdezte Chemoise. - Gondoskodunk róla, hogy ez az indhopali bérgyilkos elnyerje méltó büntetését. - Iome nem gondolta végig, mire is készül. De forrt benne a harag, dühös volt az apjára, amiért az elhallgatta előle a küszöbön álló lánykérést, dühös volt Chemoise-re az udvarhölgy idegesítő nyugalma miatt, dühös volt, amiért Raj Ahten bérgyilkosai csak úgy meggyilkolhatják Heredon katonáit, és még a város kereskedői rimánkodnak enyhe büntetésért. Nos, Ioménak tennie kellett valamit ez ellen a zűrzavar ellen. Chemoise felpillantott a hercegnőre. - Kérlek, nekem itt kell maradnom. Iome csak ekkor értette meg. Egy régi babona szerint, ha egy férfi úgy halt meg, hogy a kedvese a szíve alatt hordta a gyermekét, a nő foglyul ejtheti szerelmese lelkét a hasában növekvő gyermekben, így a férfi újjászülethet. Chemoise-nek nem kell mást tennie, mint hogy napszálltakor elmenjen arra a helyre, ahol először együtt voltak, így az apa szelleme biztosan rátalál. Iome el se akarta hinni, hogy Chemoise hitelt ad egy régi mesének, de nem volt szíve hozzá, hogy megtagadja a lánytól ezt a lehetőséget. Elvégre semmi baj nem származik abból, ha a rózsalugasban alszik ma éjjel, legfeljebb csak még jobban fogja szeretni majdan megszületendő gyermekét. - Napnyugtakor visszajöhetsz ide - mondta Iome - és maradhatsz egy órát. Ha Dreys eljön hozzád, meg fog találni. De most találkoznom kell a királlyal. Mielőtt a királyhoz mentek volna, Iome a néma, de mindig éber Napló társaságában elkísérte udvarhölgyét, hogy találkozzanak Dreys gyilkosával. A fűszerkereskedőt láncra verve találták a katonák barakkjai alatti
tömlöcben, a borzalmas hely egyetlen lakójaként. A falakról vasbilincsek és ketrecek lógtak. Az egész tömlöc az évszázados halál nyomasztó levegőjével volt terhes. Jókora bogarak surrantak tova a padlón. A börtön egyik távoli sarkában volt egy mély gödör a rabok tárolására. A verem széle széklettől és vizelettől volt szennyes. Akiket erre a szörnyű büntetésre ítéltek, ebben a mocsokban kellett élniük, és azt ettek, amit az őrök dobáltak le fentről. Dreys gyilkosát a kezénél és a lábánál fogva egy oszlophoz láncolták. Egészen fiatal ember volt, úgy huszonkét éves lehetett. Épp olyan fekete szemei voltak, mint Iomének, de a bőre sokkal sötétebb árnyalatú. Ánizs, curry, fokhagyma és olívaolaj erős szagát árasztotta, mint a legtöbb honfitársa. Egy ágyékkötő kivételével teljesen csupaszra vetkőztették. Mindkét lába eltörött. Az orrából mintha kitéptek volna valamit, az állkapcsa feldagadt. Arcát és bordáit friss zúzódások borították. Sőt, mintha valaki még a vállából is kiharapott volna egy darabot. De életben volt. Keskeny mellkasának bőrébe a hatalom rúnáit égették, fehér hegek sorakoztak egy hüvelyknyire az oldalától. Öt rúna a testi erő, három a ragyogás, egy az elme, egy az anyagcsere, egy a hallás és egy a látás fokozására. Heredon egyetlen kereskedője sem viselt ennyi rúnát. Ez az ember harcos volt, egy bérgyilkos. Iome teljesen biztos volt ebben. De a megérzés még nem bizonyíték. Délen, ahol a vérércet bányászták, kereskedők is megvásárolhatták ezt a különleges fémet, amelynek segítségével jóval könnyebb volt képességekhez jutni, mint megváltani az adományokat a szegény sorban élőktől. Bár Iome nem hitte, hogy ez az ember kereskedő lenne, adományainak nagy száma önmagában még nem bizonyította kilétét. Chemoise tekintetét a fogoly szemébe fúrta, majd egyszer, csak egyetlen egyszer, arcul csapta. Azután a két fiatal hölgy a Király Termei felé vette az irányt. Sylvarresta király nem hivatalos fogadószobájában volt az első emeleten. Egy sarokpadon ült, és halkan társalgott Iome anyjával, az elég komornak tűnő Rodderman Kancellárral és a remegő Hollicks Céhmesterrel. A padlót friss citromfűvel és csobormentával elkevert kákalevél borította. A hideg kandalló előtt három kutya feküdt. Egy fiatal lány tisztogatta a használatlan lapátokat és piszkavasakat. Iome Naplója azonnal keresztülsétált a szobán, és félreállt az útból a Király és a Királyné Naplója mellé. Ahogy Iome belépett a terembe, apja várakozásteljesen pillantott fel. Sylvarresta nem volt hiú ember. Nem viselt koronát, egyetlen ékszere egy pecsétgyűrű volt, amit egy láncon hordott a nyakában. Jobban kedvelte, ha „Uram”-nak szólították, mint ha „Királyom”-nak. De szürke szemeinek
pillantásából mégis bárki tudta volna, hogy ő a király. Hollicks Céhmester szöges ellentéte volt a királynak. Cifra, a szivárvány megannyi színében játszó öltözéket viselt - álujjakkal díszített inget, tarka pantallót, mellényt és csuklyás pelerint. A Kelmefestők Céhének Mestere volt; a ruházatával is az áruit hirdette. De ezen az ízléstelen megjelenésre való hajlamon túlmenően, Hollicks nem volt rossz ember. Szokatlanul érzékeny volt, akár rokonszenvesnek is lehetett volna mondani, ha sűrű fekete orrszőrzete, mint egy idétlen, felülről nőtt bajusz, nem csúfította volna el az összképet. - Ó - lepődött meg Sylvarresta király Iome megjelenésén -, valaki mást vártam. Találkoztál már valamelyik erdőjáróval ma reggel? Nincsenek a várudvaron? - Nem, Nagyuram - felelte Iome. A király gondterhelten bólintott, azután Chemoise felé fordult. - Fogadd őszinte részvétemet. Szomorú nap ez mindannyiunknak. Dreys őrmester elismerésre méltó, ígéretes katona volt. Chemoise bólintott, arca hirtelen újra sápadtra vált, majd meghajolt. - Köszönöm, Nagyuram. - Ugye nem hagyod, hogy ez a gyilkos megússza? - kérdezte Iome. - Már ki kellett volna végeztetned! - Nézzék - vágott közbe Hollicks vézna fejhangján -, elhamarkodottan vonnak le következtetéseket. Nincs rá semmi bizonyíték, hogy itt többről lenne szó egy részeg fickó által provokált, szerencsétlen kimenetelű csetepaténál. Sylvarresta király odasietett a terem ajtajához, kinézett az előtérbe, majd becsukta az ajtót. A szoba árnyékba borult, hiszen a fény már csak két, apró zsalugáteres ablakon talált magának utat, hogy elűzze a sötétséget. Sylvarresta király lehajtott fejjel vágott át a termen. - A kegyelmi kérvénye ellenére, Hollicks Mester, én tudom, hogy az az ember egy kém. Hollicks igyekezett hitetlenkedő képet vágni. - Van erre bizonyítéka? - kérdezte, mintha komoly kétségei lennének. - Miközben ön azzal volt elfoglalva, hogy az ivócimboráit szórakoztassa mondta Sylvarresta -, én megkértem Derrow kapitányt, hogy kövesse a férfi szagát. Egyik távolbalátóm tegnap, nem sokkal napkelte után már észrevette ezt a férfit az egyik ház tetején, amint feltehetően az Elkötelezettek Erődjének őrségét kémlelte. Megpróbáltuk elkapni, de a piactéren nyomát vesztettük. És ma újra felbukkant. Ez nem lehet véletlen. Derrow azt jelentette, egyetlen fogadóban sem járt az éjjel. Ehelyett Dreys őrmestert követte, sőt még a
Külső Falon is átmászott utána. Azért ölte meg az őrmestert, hogy ezt megszerezze... - vett elő a király egy vékony, sárgásbarna színű, báránybőrbe kötött könyvet. - Ez egy nagyon érdekes könyv. Hollicks megdermedt a hírek hallatán. Elég rossz hír volt, hogy a kereskedőt kémkedéssel vádolták. Úgy tett, mintha nem akarná észrevenni a férfi bűnösségét alátámasztó bizonyítékokat. - Szóval - mondta Hollicks - ez lenne a bizonyíték? A részeg emberek gyakran csinálnak szokatlan dolgokat. Az istállómesterem, Wallis, ha iszik, mindig felmászik az almafára a kertemben. Az a tény, hogy Dreysnél volt egy könyv, még nem bizonyít semmit. Sylvarresta hitetlenkedve csóválta a fejét. - Nem, a könyvben van egy üzenet Tuulistan emírjétől, amit nekem címeztek. Mint azt bizonyára ön is tudja, az emír vak. Raj Ahten elfoglalta a palotáját és a Farkasúr arra kényszerítette, hogy adja neki a látását. Ennek ellenére, az emír leírta élete történetét, és elküldte nekem. - Megírta a saját krónikáját? - kérdezte Iome, mert nem értette, miért vállalkozik valaki, különösen egy vak ember ilyesmire, amikor a Naplója minden mozdulatát feljegyzi, és a halála után megírja élete krónikáját. - Van benne valami a háborúról? - érdeklődött Hollicks. - Leír valami lényegeset? - Nagyon sokat - felelte a király. - Az emír beszámol arról, hogyan tört át Raj Ahten a védelmi vonalon és foglalta el a szomszédos várakat. Még nem volt időm részletesen elolvasni a könyvet, de fontos lehet, ami benne van. Elég fontos ahhoz, hogy Raj Ahten kéme megölje Dreys őrmestert érte. - De... de a délvidéki papírjai rendben vannak! - tiltakozott Hollicks. - Az erszényében egy tucatnyi ajánlólevelet találtunk különböző kereskedőktől. Tartozásai voltak. Én mondom, ez az ember csak egy kereskedő. Nincs bizonyíték ennek ellenkezőjére! - És több adománya van, mint bármely kereskedőnek, akivel valaha is dolgom volt - tette hozzá a király - mégpedig eléggé harci irányultságúak. Hollicks erre nem tudott mit felelni, Iome apja csendesen folytatta: - Tudja, húsz évvel ezelőtt, amikor délen jártam, Jomateelben, hogy elnyerjem Sylvarresta Úrnő kezét, egyszer játszottam egy sakkpartit magával Raj Ahtennel. - A király a feleségére pillantott, és barátságosan Hollicks vállára tette a kezét. Iome anyja kényelmetlenül feszengett. Nem szerette, ha emlékeztették arra a tényre, hogy ő a Farkasúr kuzinja. - És tudja, hogy nyitott? - kérdezte Sylvarresta. - Király gyalog király négyre? - találgatott Hollicks a leggyakoribb kezdésre tippelve.
- Nem. Király huszár futó háromra. Elég szokatlan nyitás. - És van ennek valami jelentősége? - kérdezte Hollicks. - A lényeg az, ahogyan játszott. Hátul hagyta a gyalogokat, és a huszárjaival, futóival, bástyáival és királynőjével támadott. Sőt, még a királyát is előrehozta. Ahelyett, hogy megpróbálta volna uralni a tábla középső részét, úgy támadott, hogy az egész táblát, még a legtávolabbi sarkait is irányítása alatt tartsa. Ha a király azt várta, hogy Hollicks belesápad mindannak a jelentőségébe, amit az imént elmondott, csalódnia kellett, Hollicks közönyösnek tűnt. A király megpróbálta egyszerűbben elmagyarázni. - A fűszerkereskedő, ott a tömlöcben... Raj Ahten egyik huszára. A bőrkeményedések a hüvelykujja belső oldalán, hosszú évek fegyverforgatásáról árulkodnak. Hollicks eltűnődött ezen. - De remélem nem hiszi, hogy Raj Ahten idejön? - Ó, dehogynem. Idejön, az biztos - felelte Sylvarresta. - Éppen ezért küldtünk ezer lovagot, ezen felül a gyalogosokat és íjászokat Dreis kastélyának megerősítésére. - Iome apja elmulasztotta megemlíteni, hogy Rofehavan tizenhét királyságának uralkodója két hónap múlva találkozik, hogy megvitassák a stratégiát arra az esetre, ha Raj Ahten betör az országba. Apja nyilvánvalóan úgy gondolta, ez nem tartozik a kereskedőre. Iome édesanyja, Venetta Sylvarresta királyné, mesélhetett volna néhány történetet, amivel alaposan megijeszthette volna Hollicksot. Egyszer elmesélte Ioménak, hogy az unokatestvére, a fiatal Ahten, nyolcéves korában meglátogatta Venetta királyné apját, annak birtokán. A királyné apja nagy lakomát rendezett a fiúnak, meghívta a Palotaőrség kapitányait, tanácsnokokat és a fontos kereskedőket az ünnepségre. A terített asztalok roskadoztak a pávasülttől, pudingoktól és a legfinomabb boroktól, amikor is Venetta apja megkérte Raj Ahtent, szóljon néhány szót a vendégekhez. A fiú felállt, Venetta apjához fordult és azt kérdezte: - Ez a lakoma az én tiszteletemre van? Az én ajándékom? Venetta apja azt felelte: - Igen, ez mind a te tiszteletedre van. Erre a fiú széles mozdulattal a vendégekre mutatott, és így szólt: - Ha ez az én lakomám, akkor küldd el ezeket az embereket. Nem hagyom, hogy megegyék a vacsorámat. A megdöbbent vendégek sértődötten távoztak, magára hagyva a fiút több étellel, mint amennyit egy év alatt meg tudott volna enni. Iome anyja gyakran mondogatta, ha az apja bölcsebb lett volna, akkor még azon a napon elvágja a telhetetlen kölyök torkát.
Venetta évekig próbálta meggyőzni Sylvarresta királyt, mérjék ők az első csapást, mert addig kell legyőzni Raj Ahtent, amíg még fiatal. De Iome apja sosem hitte volna, hogy a fiú valaha is képes lesz meghódítani Indhopal mind a huszonkét királyságát. Most pedig Iome sürgette az apját. - Szóval halálra ítéled azt a kémet? Nem hagyhatod figyelmen kívül az igazságot. Sylvarresta Nagyúr így felelt: - Igazságot fogok szolgáltatni. Raj Ahten drágán megfizet. De nem ölöm meg a huszárt. Hollicks megkönnyebbülten felsóhajtott a szavak hallatán. Iome csalódottnak tűnhetett, mert apja rögtön hozzátette. - Az általad javasolt idealista megoldás igen dicséretes, de kevéssé célszerű. Nem végezhetjük ki a kémet. Váltságdíjat fogok kérni érte. - Váltságdíjat? - hördült fel Hollicks - Raj Ahten sosem fogja elismerni, hogy a kém az ő embere. Iome elmosolyodott, mert Hollicks végre beismerte, hogy a férfi egy kém. - Természetesen nem - ismerte el Sylvarresta király - de az indhopali kereskedők a szívükön viselik a sorsát. Ki fogják fizetni a váltságdíjat, hogy megmentsék a vásárt. Ez bevett szokás Indhopalban. Azt mondják, arrafelé egy gazda gyakran ér haza arra a vásárról, hogy szomszédai elvitték az állatait, és csak váltságdíjért cserébe adják azokat vissza. - És miért vagy olyan biztos benne, hogy fizetni fognak? - kérdezte Iome. - Mert a kereskedőknek szükségük van a vásárra. És mert úgy vélem, Raj Ahten katonái Homályerdében rejtőznek a kém által kifigyelt adatokra várva. A kereskedők közül többen jól tudják mindezt, ezért követelték olyan buzgón a fickó szabadon bocsátását. És boldogan kifizetik majd a váltságdíjat, nehogy valahogy kicsikarjunk belőle egy vallomást. - És miből gondolja, hogy katonák rejtőznek Homályerdében? - kérdezte Hollicks. - Mert néhány nappal ezelőtt kiküldtem öt erdőjárót, derítsék fel a közeledő vadászat előtt, merre tanyáznak a legnagyobb vadkanok. Tegnap reggel kellett volna jelentést tenniük. Egyikük sem tért vissza. Öt ember. Ha csak egyről lenne szó, balesetre gyanakodnék. De ezek egytől egyig megbízható emberek voltak. Semmi sem akadályozhatná meg őket, hogy teljesítsék a parancsomat, kivéve, ha fogságba estek vagy megölték őket. Kiküldtem néhány felderítőt, hogy igazolják a gyanúmat, de azt hiszem, mindannyian tudjuk, mit fognak találni. Hollicks elsápadt. - Szóval Raj Ahten katonái rejtőznek Homályerdében, és az elkövetkező
három napban támadni is fognak, még a vadászat kezdete előtt, nehogy felfedezzék őket. Sylvarresta király összefonta a kezét a háta mögött és odasétált a kandallóhoz. - Komoly harcra lehet számítani, Nagyuram? - kérdezte Hollicks. A király a fejét rázta. - Nem hinném. Valószínűleg csak háború előtti helyezkedésről van szó az évnek ilyen késői szakában. Azt hiszem, van egy csapat orgyilkos odakint. Az Elkötelezettek Erődje lehet a célpontjuk, hogy meggyengítsenek, esetleg maga a királyi család. - De mi lesz velünk, kereskedőkkel? - aggodalmaskodott Hollicks. - Miért ne üthetnének rajta a mi udvarházainkon? Miért? Miért? Senki sincs biztonságban. A gondolat, hogy Raj Ahten támadást indítson a polgárok házai ellen, nevetségesnek tűnt. Sylvarresta felnevetett. - Jól van, öreg barátom, csak zárja be jól az ajtaját ma éjjel, és nincs mitől tartania. De most szükségem van a segítségére. Meg kell határoznunk a váltságdíj mértékét. Mit mondjunk, mekkora kárt okozott a mi „kereskedőnk” a királynak? - Én ezer ezüstöt javasolnék - mondta Hollicks óvatosan. Iome végighallgatta, és hibátlannak, egyszersmind dühítőnek találta apja okfejtését. - Nekem nem tetszik az ötlet, hogy váltságdíjért cserébe hagyjuk futni ezt a kémet. Ez olyan, mintha elismernénk a vereségünket. Nem is beszélve Chemoise érzelmeiről. A kedvesét meggyilkolták. Sylvarresta király az udvarhölgyre pillantott, a szeme körül sokasodó gondterhelt ráncok őszinte bánatról és együttérzésről tanúskodtak. Chemoise könnyei elapadtak, mégis, Iome úgy érezte, apja látja a lány tekintetében lobogó fájdalmat. - Sajnálom, Chemoise. Ugye megbízol bennem? Hiszel benne, hogy helyesen cselekszem? Ha minden úgy történik, ahogy várom, a hét végére karóban láthatod a gyilkos fejét, ráadásul még a váltságdíjról sem kell lemondanunk. - Természetesen. Legyen, ahogy jónak látja, Nagyuram - mondta Chemoise. Persze aligha szállhatott volna vitába a királlyal. - Jól van - nyugtázta Sylvarresta Chemoise szavait. - De most, Hollicks Mester, térjünk vissza a váltságdíjra. Ezer ezüstöt mondott. Szép összeg, de nem egy királynak. Nos, induljunk ki mondjuk a hússzorosából, ezen felül ötven font szegfűszeg, ötven font bors, kétezer font só. És vérércre is szükségünk lesz. Mennyit mérettek le belőle az idén?
- Nem is tudom pontosan. Miért? - kérdezte Hollicks teljesen elhűlve a király égbeszökő követeléseitől. Sylvarresta kérdően vonta fel a szemöldökét. Hollicks egészen pontosan tudta, mennyi ércet hoztak az idén a kereskedők. Tíz évvel ezelőtt, a királynak tett szolgálataiért cserébe, Sylvarresta elme-adományra terjesztette elő Hollicksot. Az adomány nem tette a kereskedőt bölcsebbé, vagy eszesebbé, gondolkodása sem lett gyorsabb, de lehetővé tette, hogy csaknem hibátlanul emlékezzen minden apró részletre. Az elme-adomány ahhoz volt hasonlatos, mintha kaput nyitott volna egy másik ember agyába. Aki megkapta ezt az adományt, beléphetett a másik elméjébe, és bármit elraktározhatott abban, amit csak akart. Azonban aki a felajánlást tette, azelőtt a kapu zárva volt, meg sem pillanthatta a saját koponyájában raktározott emlékeket. Hollicks is az elkötelezettje elméjében tárolta a feljegyzéseit. Sőt, az a hír járta, a céhmester szóról szóra emlékszik minden egyes szerződésre, amit valaha kötött, és mindig pontosan tudta, mikor jár le adósainak tartozása. Természetesen azzal is tisztában volt, hogy a délvidéki kereskedők mennyi vérércet mérettek le az elmúlt héten. Vásármesterként ő felelt érte, hogy minden árut pontosan lemérjenek, és az eladott termékek a legjobb minőségűek legyenek. - Én... szóval a délvidékiek eddig mindössze tizenhárom fontnyi vérércet mérettek le. Azt mondják, Kartish bányái nem adtak túl sokat az idén. Ez száz kötelékre sem elég. Hollicks alázatosan meghajolt, mintha arra számított volna, a király dührohamot kap a hír hallatán. De Sylvarresta ehelyett elgondolkodva bólintott. - Kétlem, hogy Raj Ahten tudna róla, hogy ilyen sokat áthoztak a határon. Jövőre már biztos nem kapunk egy fontnyit sem. Nos, akkor csapjunk még hozzá a váltságdíjhoz, mondjuk harminc font vérércet. - De hisz nincs is náluk annyi! - tiltakozott Hollicks Mester. - Össze fogják szedni - nyugtatta meg Sylvarresta. - Ha ki tudták csempészni az országból, biztosan vannak titkos készleteik is. Most pedig menj, és vidd meg a hírt külhoni barátainknak. Mondd meg nekik, hogy a király magán kívül van haragjában. Sürgesd őket, hogyha nem cselekszenek gyorsan, aligha lehet Sylvarrestát lebeszélni arról, hogy bosszút álljon a gyilkoson. Mondd meg nekik, hogy most is éppen a pohárszékben vagyok, és azon tépelődöm, kínvallatással csikarjam ki a fickó titkait, vagy inkább egyszerűen csak hasítsam ketté, hogy a saját beleivel fojtsam meg? - Úgy lesz, Nagyuram - felelte Hollicks idegesen, majd meghajolt és
távozott. Homlokán izzadtságcseppek ütköztek ki az előtte álló tárgyalás gondolatára. A megbeszélés alatt Rodderman Kancellár mindvégig komor és néma maradt. A királyné mellett ült a padon, figyelmesen hallgatva a király és a vásármester szópárbaját, miközben időnként megsimogatta ősz oldalszakállát. Amikor Hollicks elment, a kancellár megszólalt. - Őfelsége úgy véli, hogy kifizetik ezt a magas váltságdíjat? - Reménykedjünk - felelte Sylvarresta egyszerűen. Iome tudta, apjának pénzre van szüksége. A közelgő háborúhoz szükséges páncélok, az adományok és egyéb felszerelések beszerzése óriási összeget emészt majd fel. Sylvarresta a kancellár felé fordult. - Most pedig Kancellár, kérem, hozza elém Derrow kapitányt. Ha nem tévedek, néhány bérgyilkos látogat meg minket az éjjel. Gondoskodnunk kell méltó fogadtatásukról. A kancellár mereven feltápászkodott, megdörzsölte a hátát, majd távozott. Iome apja a gondolataiba merült. A hercegnő már menni készült, de egy kérdés még fúrta az oldalát. - Apám, amikor sakkoztál Raj Ahtennel, ki győzött? - Ő - mosolyodott el Sylvarresta beismerően. Ioméban még egy kérdés felvetődött. - És mondd, apám, most, hogy találkoztunk Raj Ahten huszárával, fel kell készülnünk, hogy kihozza a futóit is? Apja elkomoruló arckifejezése több mint elegendő válasz volt.
4. HOMÁLYBOGYÓ BOR Borenson Gaborn tekintetét fürkészte. - Hogy érzek-e valamit, nagyuram? Mire gondolsz? Hogy éhséget, izgalmat? Nagyon sok mindent érzek. Gaborn nem tudta pontosan megfogalmazni azt a különös érzést, ami Bannisferre piacterén tört rá. - Nem, nem ilyen hétköznapi dologra gondolok. Olyan... mintha... a föld remegett volna meg türelmetlenül? Vagy... - hirtelen eszébe ötlött egy kép mint amikor az ember megragadja az eke szarvát, és beleborzong az eke nyomán felhasadó fekete föld látványába, amely mintha tudná, hogy nemsokára belekerülnek a magok, hogy termést hozzanak. Végtelen erdők és
mezők, ameddig a szem ellát. Érthetetlen, de a képek olyan erővel tolultak elméjébe, hogy Gaborn egyszerűen nem volt képes máshogy kifejezni, amit érzett. A szavak nem írták le pontosan az érzést, hiszen határozottan érezte, amint keze az eke szarvának repedezett fája köré fonódik, érezte a fájdalmat, ahogy az ökör hámjának szíja a hátába vág, érezte, amint az éles ekevas fekete televényt és gilisztákat kifordítva belehasít a földbe. Érezte a termőföld kesernyés ízét a szájában, látta a szeme előtt a földből kisarjadó erdőket és mezőket. Zsebei dagadoztak a vetésre váró türelmetlen magoktól. Az érzés olyan volt, mintha ezeket a benyomásokat egyszerre megtapasztalta volna, és az jutott eszébe, vajon bármely kertész érzett-e valaha ehhez hasonló, tettre kész türelmetlenséget, mint amely a herceget most megrohanta. És ami a legfurcsább volt az egészben, hogy Gaborn sosem csinált ilyesmit. Sosem görnyedt eke mögött, és sosem végzett olyan alantas munkát, mint a vetés. Ebben a percben mégis azt kívánta, bárcsak végzett volna. Myrrima különös tekintettel nézett rá. Gaborn Naplója nem felelt a herceg iménti kérdésére, tökéletesen játszva a láthatatlan megfigyelő szerepét. De Borenson szemében vidámság csillogott. - Nagyuram, attól tartok, túl sokat voltál ma a szabad levegőn. Az arcod sápadt és verejtékes. Jól érzed magad? - Nagyon... egészségesnek érzem magam - felelte Gaborn, miközben az járt a fejében, lehet, hogy valóban beteg. Vagy kezd megőrülni. Kevés olyan gyengeség volt, ami egy rúnaurat igazán kellemetlenül érinthetett. Egy elmeadomány pótolhatta egy Rúnalovag rossz emlékezőtehetségét, egy állóképesség-adomány segíthet egy beteges királyon. De az őrület... - Nos hát - mondta Gaborn, mert hirtelen úgy érezte, egyedül kell maradnia gondolataival, hogy rájöjjön, mi okozta ezeket a mély benyomásokat a... földművelésről. - Azt hiszem, el kellene töltenetek kettesben egy kis időt, hogy megismerjétek egymást. Mondjuk, ma délután. - Uram, a tested vagyok - ellenkezett Borenson, aki nem akart elmozdulni a herceg mellől. Gaborn egy kezén meg tudta volna számolni azokat az alkalmakat, amikor Borenson egy éjszakánál hosszabb időre magára hagyta. - Addig én elüldögélek egy fogadóban, és a legveszélyesebb dolog a közelemben a disznósültem lesz. - Borensonnak ez ellen nem lehetett kifogása. Az illem azt diktálta, kísérje el a hölgyet a házába, és illendően kérje meg a kezét. Tekintettel arra, hogy a lánynak nem volt apja, az anyja pedig gyengeelméjű volt, a szokást ebben az esetben meg lehetett kerülni, de nem lehetett teljesen eltekinteni tőle. - Biztos vagy benne? Én nem hiszem, hogy ez bölcs dolog - mondta
Borenson halálosan komolyan. Végtére is Gaborn egy idegen országban volt, és ő volt Rofehavan leggazdagabb királyságának várományosa. - Csak menjetek, rendben? - sürgette őket Gaborn mosolyogva. - Ha ettől jobban érzed magad, megígérem, ebéd után azonnal felmegyek a szobámba, és magamra zárom az ajtót. - Sötétedés előtt visszaérünk - mondta Myrrima. - Nem. Az otthonodban kereslek fel benneteket. Szeretnék találkozni édesanyáddal és nővéreiddel - jelentette ki Gaborn. - Keresztül a Himmeroft Hídon, négy mérföld a Harangvirág Úton, egy szürke kunyhó a mezőn - magyarázta Myrrima egyszuszra. - Nem, visszajövök érted. Nem hagyom, hogy egyedül lovagolj - rázta meg a fejét Borenson ellentmondást nem tűrően. - Akkor viszlát délután - egyezett bele Gaborn. Figyelte őket, amint kéz a kézben, könnyed léptekkel beleolvadtak a forgatagba. Gaborn néhány pillanatig még álldogált a piactéren, és egy idomárt figyelt, akinek albínó galambjai mindenféle mutatványokat végeztek a levegőben, majd elindult Bannisferre macskaköves utcáin, elmaradhatatlan Naplójával a sarkában. A város középpontjában egy tucatnyi, öt illetve hatszintes, szürke kőből épült dalház állt, mindegyiket gondosan megmunkált frízek és szobrok díszítették. Az egyik dalház lépcsőjén egy csinos fiatal lány gyönyörű áriát énekelt, fuvolák és hárfák kíséretével. Kisebbfajta tömeg verődött össze körülötte. Hangja újra és újra visszatérően szárnyalt visszaverődve a magas épületekről, s szinte megbabonázta hallgatóságát. Pedig egyszerűen csak bemutatót tartott. Így próbált közönséget toborozni az aznap esti előadására. Gaborn úgy döntött, ő is részt vesz az előadáson, sőt, Borensont és Myrrimát is magával hozza. Az út mentén távolabb masszív fürdőházak és edzőcsarnokok álltak. A széles sugárutakon akár több kocsi is könnyedén elfért egymás mellett. A drága üzletek kirakatai porcelánt, ezüstneműt és nemesi fegyverzetet kínáltak. Bannisferre még fiatal város volt, nem egészen négyszáz éves. Sokáig nem volt több, mint a helyi gazdák találkozóhelye, ahol kicserélték áruikat, amíg rá nem bukkantak a vasércre a Durkin Dombok között. A kovácsok felépítették az első műhelyt, és a kiváló minőségű acéláruk idecsábították a gazdag vevőket, akiknek finom szállásra és változatos szórakozási lehetőségekre volt szükségük. Így Bannisferre hamarosan a művészetek központjává fejlődött, messze földről idevonzotta a kovácsokat, akik az acél, és az ötvösöket, akik az ezüst és arany megmunkálásával foglalkoztak; a kazettás zománcberakásaikról és
csontszínű porcelánedényeikről híres korongműveseket; üvegfújókat, akik lenyűgöző korsókat és vázákat készítettek a szivárvány minden színében míg végül a város kézművesek és művészek gyűjtőhelyévé vált. Bannisferre kellemes, tiszta város volt. Most mindent a Földkirály képmásai díszítettek, szerető gonddal festett és felöltöztetett, fából faragott szobrok. Az utcákon nem futkároztak utcagyerekek a látogató lába körül. Az ispánok pedig aranyszín brokáttal ékesített bőrkabátot hordtak, mintha ők is a város díszei lennének, nem pedig a törvény emberei. A hely elragadó volta ugyanakkor szomorúsággal töltötte el Gabornt. A város védelmi rendszere kétségbeejtően gyenge volt. Bannisferre folyóparton épült, amely nem nyújtott természetes védelmet. A várost övező alacsony kőfal egy lovasrohamnak talán még ellenállna, de csak ha a lovasok nem nehéz, harci lovakon ülnek. A dalházakban, a szobrok fedezékében néhány katona esetleg tartani tudná magát egy ideig. Nem, egy háborúban Bannisferre-t könnyedén lerohannák, és szépsége semmivé lenne. A méltóságteljes dalházakat és fürdőket kőből építették, de az építők a látványt és nem a védhetőséget tartották szem előtt. A kapuk túl szélesek, az ablakok túl nagyok voltak. Még a Dwindell folyó hídja is olyan széles volt, hogy akár négy kocsi is elfért volna egymás mellett. Nagyon nehéz lett volna tartani. Gaborn visszaért a Déli Piachoz, átvágott a zümmögő méhrajon a fogadója árnyékába. Úgy gondolta, megtartja Borensonnak tett ígéretét, és biztonságban marad. Talált egy üres sarokasztalt, és rendelt egy kifinomult ízlésének megfelelő ebédet. Lábait az asztalon nyugtatta. Naplója leült vele szemben. Gaborn úgy érezte, mintha Borenson szerencséjét ünnepelné. Odalökött egy ezüstöt a kócos felszolgáló fiúnak, aki legfeljebb öt évvel lehetett fiatalabb nála. - Hozz nekem bort. És valami édeset a Naplónak. Nekem homálybogyót. - Igen Uram - felelte a fiú. Gaborn körbenézett. A terem csaknem kongott az ürességtől. Három tucat szék állt az asztalok mellett, de alig néhány volt foglalt. A terem túlsó végében két sötétbőrű nemesember csendben beszélgetett a város különböző fogadóinak előnyeiről. Néhány zöldhátú légy repkedett lassú körökben. Odakint a piactéren egy malac visított. Estefelé a fogadó bizonyára megtelik. A fiú visszatért két barna agyagkupával és két valódi sárga üvegpalackkal, nem olyan bőriszákokkal, mint amilyeneket délen használtak. Mindkét palackot vörös viaszpecsét zárta le, amelyekbe nagy „B” betűt nyomtak. Jó évjáratnak tűnt, a porlepte üveg elég öregnek látszott. Gaborn nem volt szokva ilyen finom italhoz, ugyanis a bőriszákban tárolt bor hat hónap után
megromlott. A fiú öntött egy-egy kortyot mindkét férfinak, a palackokat pedig letette az asztalra. Az üvegek olyan hidegek voltak, hogy a pára lecsapódott rajtuk. Gaborn idegenkedve méregette az üvegeket, majd mutatóujjával megérintette a port az egyiken. Jó, finom föld. Kiváló a vetésre. A Napló belekortyolt a borba, hosszasan ízlelgetve a nemes italt. - Hmmm... - mondta. - Sosem ittam még ilyen jót. - Egy szempillantás alatt legurította a kupa tartalmát, majd ismét töltött magának. Gaborn a Naplóra meredt. Még sosem látott ilyesmit. A Napló komor ember volt, sosem ivott többet egy pohárnál. Mint ahogy sosem kereste nők társaságát, és nem vesztegette idejét más szórakozásra sem. Kizárólag a feladatának élt, hogy az Időurak megbízásából megörökítse a királyok életét. Amióta kötelék fűzte egy másik emberhez - azáltal, hogy elme-adományt cseréltek - ketten együtt alkottak egészet. Mindketten osztoztak ugyanazon az elmén, ugyanazokat a dolgokat ismerték. Az ilyen kölcsönös megosztás gyakran őrületbe kergette az alanyt, ahogy mindkét elme az egész irányításáért küzdött. De valahol Orwynne szigetein túl, egy kolostorban a Napló párja mindent feljegyzett, amit a Napló tapasztalt. Ez csak úgy volt lehetséges, ha a két Napló tökéletesen uralma alatt tartotta saját személyiségét, hogy mindketten életben maradjanak. Ezért volt különös, hogy a Naplót iszogatni látta. Rendkívül önérdekű tett volt tőle. Gaborn is megkóstolta saját borát. A homálybogyó bort valójában nem valamilyen bogyóból készítették, hanem édes gyümölcsökből, amelyek levét olyan gyógyfüvekkel elegyítették, mint verbéna, kankalin és bodzavirág. Ezek segítették a gondolkodást, és csökkentették az alkohol ártalmas hatásait. Íze fűszeresebb és kesernyésebb volt, mint a szőlőboré, az ára viszont közelített a megfizethetetlenhez. Az elnevezése ironikus volt, mert nem tompította el az elmét, hanem éppen hogy serkentette azt. Ha már valaki lerészegedik, jobb ha legalább az éleslátása megmarad. Idebent a fogadóban frissen sült kenyér és disznóhús illata terjengett. Gaborn kényelemben érezte magát. Beleszürcsölt a borába, és meglepően jónak találta, de nem annyira ellenállhatatlannak, mint Napló a sajátját. Gaborn mégis aggódott. Egy órával ezelőtt, odakint egyfajta erő hullámzott át rajta. Odakint épp most házasította ki a testőrét, és gratulált magának, hogy így cselekedett. De idebent a fogadóban az egész olyan... valószínűtlennek tűnt. Meggondolatlan, gyerekes dolognak. Bár egy napon a világ egyik legnagyobb birodalmán fog uralkodni, rendes körülmények között sosem használta volna hatalmát arra, hogy házasságközvetítő legyen belőle.
Gaborn eltűnődött. A vállát nyomta a felelősség súlya, hogy egyszer majd király lesz belőle. De miféle király lesz belőle, ha ilyen ostobaságokat csinál? A Tudás Házában, a Szív Termében Ibirmarle mester egyszer azt mondta: „Még egy Rúnalovag sem uralhatja az érzelmeket. Ezzel csak egy őrült próbálkozna.” Gaborn mégis rávette Borensont a nősülésre. Mi lesz, ha meggyűlöli a lányt? - kérdezte Gaborn magától. Vajon neheztelni fog majd rám, azért amit tettem? Milyen zagyva egy gondolat. És mi lesz Myrrimával? Szeretni fogja Borensont? A Napló második pohár borát iszogatta. Minden mértéktartásra irányuló igyekezete ellenére, néhány korttyal kiürítve a kupát. - Helyesen cselekedtem, vagy nem? - kérdezte Gaborn. - Mármint Borenson jó ember, ugye? Szeretni fogja. A Napló összeszorított szája mosolyra húzódott, miközben Gabornra pillantott. - Van egy mondás az én fajtám tagjai között: A jótettek a jó szerencse előjelei. Gaborn elgondolkodott az „én fajtám” szavak jelentésén. Bár a Naplók emberek volt, ők különálló lényeknek tekintették magukat. Talán nem is tévedtek. Az Időuraknak tett szolgálatuk jelentős áldozatot követelt tőlük. Le kellett mondaniuk családjukról és bármilyen uralkodó iránti hűségükről. Ehelyett ezek a titokzatos férfiak és nők figyelemmel kísérték az uralkodók és más fontos személyek életét, vezették a krónikáikat, és haláluk után közzétették cselekedeteik gyűjteményét, miközben minden politikai törekvéstől és irányzattól távol tartották magukat. Ennek ellenére Gaborn nem bízott meg vakon ezekben a titokzatosan mosolygó megfigyelőkben. Az emberi kapcsolataikban mutatott - Gaborn szerint színlelt - közömbösségükben. Minden Rúnalovagnak megvolt a saját Naplója, aki feljegyezte szavait és tetteit. Néhanapján, amikor két Napló találkozott, rejtjeles nyelvükön tájékoztatták egymást. Gaborn ősei nemzedékeken át tanulmányozták a Naplókat, próbálták megfejteni kódjaikat. De vajon mennyire voltak semlegesek? Gaborn gyanította, a Naplók időnként elárultak bizonyos dolgokat ellenséges királyoknak. Egyes csatákat nem nyerhetett volna meg a végül győztesként kikerülő fél egy belső informátor tanácsai nélkül, és ezek a besúgók Naplók is lehettek. Mégis, ha egy olyan szervezet, mint a Naplóké, valamelyik oldal mellé állt a népek között folyó háborúban, sem Gaborn, sem senki más nem volt képes megmondani, kivel köthettek szövetséget.
A háborúk állásából nem rajzolódott ki egyértelmű kép. A gonosz uralkodók éppúgy hasznot húztak a Naplók kémkedéséből, mint a jók. Néhány király megpróbált megszabadulni a Naplóktól orgyilkosok vagy számkivetésbe taszítás útján. De ezeket az uralkodókat a következő évszak már sosem találta a trónjukon. A Naplók túl nagy hatalommal bírtak. Ha egy király eltett láb alól egy Naplót, előbb-utóbb kénytelen volt megtapasztalni, milyen sok dolgot képes a Napló társa kifecsegni. Kellemetlen titkok juthattak más uralkodók tudomására, a szerencse elpártolhatott a király mellől, parasztok lázadhattak fel. Senki sem szegülhetett ellen a Naplóknak. Sőt, Gaborn abban sem volt biztos, van-e olyasvalaki, akinek ez szándékában állna. Volt egy régi közmondás, mely szerint „Aki nem bírja az ellenőrzést, nem érdemli a koronát”. Ez a mondat állítólag maguktól a Dicsőségesektől származott, abból az időből, amikor az első Naplók az akkori királyok mellé szegődtek. „A rúnaurak az emberiség szolgálói kell, hogy legyenek”- mondták a Dicsőségesek. Tehát Gaborn rangja azzal járt, hogy sosem szabadulhatott meg ettől az embertől, sosem lehetett egyedül. Talán egyszer egy egész királyságot fog uralni, bizonyos dolgokat azonban Gaborn sem kaphatott meg. Gondolataiba mélyedve Gaborn ismét Borensonon tűnődött. A férfi harcos volt, és a harcosokból nem feltétlenül váltak jó urak, mert arra tanították őket, hogy minden problémát erővel oldjanak meg. Gaborn apja szívesebben adományozott címeket kereskedőknek, akik inkább alku útján szerezték meg, amit akartak. Gaborn hirtelen rádöbbent, a Napló sosem adott neki egyenes választ, inkább megkerülte a kérdéseket. - Azt kérdeztem, Borenson jó ember, ugye? A Napló felnézett, és alig észrevehetően biccentett. Jó úton járt, hogy enyhén becsípjen. Újabb kupa bort töltött magának. - Nem olyan jó, mint Méltóságod. De fogadni mernék, hogy boldoggá fogja tenni a lányt. Méltóságod, nem pedig Nagyuram. - De jó ember, nem igaz? - kérdezte Gaborn harmadszor is, haragra lobbanva a Napló kitérő válaszától. A Napló elfordította tekintetét, és mormolt valamit. Gaborn olyan erővel csapott az asztalra, hogy az üvegek a levegőbe emelkedtek, a kupák pedig összekoccantak. - Válaszolj! - kiáltotta. A Napló elképedve bámult rá. Felismerte a figyelmeztető jeleket. A hercegnek még a végén eljár a keze. Gabornnak három testierő-adománya volt. Egyetlen ütése megölhet egy közönséges halandót.
- Bah... Mit számít ez, Méltóságod? - kérdezte a Napló, miközben próbálta kitisztítani kissé kótyagos fejét. - Eddig nem aggódott a jelleme miatt. Eddig nem érdekelte az erkölcsi természete. A Napló újra nagyot húzott a borból, és úgy tűnt, mintha inna még, de meggondolta magát, és óvatosan félretolta a kupát. Hogy miért érdekel ennyire Borenson jelleme? - tűnődött Gaborn, és rögtön válaszolt is magának a ki nem mondott kérdésre: Mert homálybogyó bort iszol és a Naplód feltűnően kitérő válaszokat adott egy egyszerű kérdésre. És azért, mert Myrrima szerint a hercegnő kételkedik a megbízhatóságodban, és most hirtelen érdekelni kezdett, mások mit gondolnak. Mert tudod jól, bármilyen közönséges bugris meghódíthat egy darabka földet, de a királyt az teszi igazán méltóvá e címre, ha képes meghódítani alattvalói szívét. Gaborn reménykedett benne, képes lesz meghódítani Iome és népe szívét. De nem merte tervének részleteit feltárni sem Naplója, sem senki más előtt. Ha Gaborn apja, Orden Király megtudná, fia mire készül, valószínűleg megpróbálná megállítani. A bor elérte a kellő hatást, a világ kezdett élesebb képet mutatni. De Gabornt ez sem téríthette el attól, hogy választ kapjon a kérdésére. - Felelj a kérdésre, Napló! Mit gondolsz Borensonról? A Napló mindkét kezét az asztalra tette, és összeszedte a bátorságát. - Ahogy óhajtja, Méltóságod: egyszer megkérdeztem Borensont, hogy melyik a kedvenc állata, és ő azt felelte: „csodálom a kutyákat”. Megkérdeztem miért, amire ő így válaszolt: „Szeretem hallgatni a vicsorgásukat. Tetszik, ahogy minden idegent megkülönböztetés nélküli agresszióval fogadnak”. Gaborn elnevette magát. Ez Borensonra vallott. A testőr félelmetes volt a harcban. A Napló láthatóan megnyugodott Gaborn jókedve láttán. Bizalmasan előrehajolt. - Az igazat megvallva, Méltóságod, szerintem Borensont a kutyáknak nem az a tulajdonsága nyűgözi le, amit megnevezett, hanem egy másik. - Melyik lenne az? - A hűség. Gaborn még hangosabban nevetett. - Szóval, Borenson egy kutya? - Nem. Csak szeretne az lenni. Ha szabad így fogalmaznom, attól félek, a kutyák legjobb tulajdonságai ötvöződnek benne, kivéve a hűséget. - Szóval, szerinted nem jó ember? - Ő egy bérgyilkos. Egy mészáros. Ezért lett Méltóságod testőrségének a kapitánya.
Ez dühítette Gabornt. A Naplónak nem volt igaza. A krónikás kissé bódultan elmosolyodott, de azért újra belekortyolt az italába, hogy bátorságot merítsen, majd folytatta. - Valójában egyik barátja sem igazán jó ember, Méltóságod. Ön nem értékeli a barátai erényeit. - Ezt hogy érted? - kérdezte Gaborn. Mindig úgy gondolta, a barátai megfelelő erényekkel bírnak. - Egyszerű, Méltóságod - felelte a Napló. - Egyes emberek a külsejük szerint válogatják meg barátaikat, mások vagyon vagy politikai állás szerint, mások egyszerűen az érdekeiknek megfelelően. De ön ezeket a dolgokat nem sokra tartja. Ez igaz volt, Gabornnak általában rossz külsejű és befolyástalan barátai voltak. Egyik barátja, Eldon Paris például nyúlsültet árult a vásártéren. És Gaborn gyakran megfordult olyan emberek társaságában, akiket leginkább talán a „csirkefogó” jelzővel lehetett volna illetni. - Akkor én mi szerint válogatom meg a barátaimat? - Mivel Méltóságod még fiatal, az alapján ítéli meg az embereket, mennyire látnak bele mások szívébe. Ez a kijelentés úgy érte Gabornt, mintha hirtelen jeges szél támadt volna egy befagyott tó felől. Dermesztő volt, ugyanakkor hűsítően őszinte, és természetesen vitathatatlanul igaz. - Sosem vettem észre... A Napló elmosolyodott. - Ez egyike a hét kulcsnak, ami a dolgok okainak megismeréséhez vezet. Attól tartok, ifjú Gaborn Mester, ön pocsékul választja ki a barátait. Ó, néha elképzelem, mi lesz, ha majd király lesz önből: csupa tudós, és különc alak veszi majd körbe. Nem telik bele sok idő, és ráveszik önt, alkalmazzon fokhagymás beöntést, és hordjon hegyes orrú cipőt. - Hét kulcs? Hol tanultál ilyesmiről? - kérdezte Gaborn. - Az Álmok Termében - felelte a Napló. Azután hirtelen felegyenesedett, amikor rájött, hogy hibát követett el. A Tudás Házában a rúnaurak nem léphettek be az Álmok Termébe. Az emberi indítékokkal és vágyakkal kapcsolatos titkok a tudósok szerint túlontúl nagy hatalmat adnának egy király kezébe. Gaborn győzedelmes mosollyal fogadta ezt az apró elszólást, felemelte a kupáját, hogy tósztot mondjon. - Az álmokra. De a Napló nem szólt semmit. Valószínűleg soha többet nem iszik Gaborn jelenlétében. A szoba túlsó sarkából egy apró, patkányszerű ferrin nő jött elő az
árnyékból, kölykével a karjában. A kölyök felsírt a magas, cérnavékony hangján, de a Napló, aki nem bírt olyan éles hallással mint Gaborn, ezt nem hallhatta. A ferrin nőstény mind a hat mellbimbója duzzadt és vörös volt, a nő egy sárga rongyot terített a vállaira. Mindössze egy láb magas lehetett, kövérkés arcát kihangsúlyozta széles állkapcsa. A napfénytől szinte teljesen vakon eldöcögött a Napló mögött, és kölykét a férfi kabátjának zsebébe csúsztatta. A ferrinek nem voltak túl intelligens lények. Volt saját nyelvük, és használtak egyszerű szerszámokat, de a legtöbb ember mégis kártékony állatoknak tartotta őket, mert a ferrinek gyakran ástak alagutat a házak padlója alatt, hogy élelmet lopjanak. Gaborn arról is hallott már, hogy a ferrin nőstények gyakran úgy hagyták el kölykeiket, hogy kerestek egy fogadót, és kölyküket elrejtették egy idegen kabátjában. De még sosem látott ilyet a saját szemével. A legtöbb ember tőrt döfött volna egy ferrin hátába. Gaborn kedvesen mosolygott, és elfordította a tekintetét. Jó, gondolta, legalább a kölyök felzabálja az átkozott krónikás kabátjának bélését. Megvárta, amíg a ferrin távozott. - És mi a helyzet velem? - kérdezte Gaborn a pityókás Naplót. - Én jó ember vagyok? - Méltóságod a megtestesült erény. Gaborn elvigyorodott. Nem is várt más választ. A terem hátsó részében egy inkarrai dalnok csapott mandolinja húrjai közé, gyakorolt a feltehetően később összegyűlő tömegre. Gaborn ritkán látott inkarrai előadást, amióta apja megtiltotta nekik, hogy átlépjék a határt, így most élvezte a különlegességet. Az inkarrai bőre olyan fehér volt, akár a tejszín, haja folyékony ezüstként omlott a vállára; jeges tekintetű szemei zölden csillogtak. Testét törzsének megfelelő tetoválások borították: kék folyondárok kúsztak fel mindkét lábán, apró ábrákkal díszítve, melyek az őseinek nevét és a szülőhelyét szimbolizálták. A térdén és a karján fonatok és egyéb mágikus jelek látszottak. A férfi mély torokhangon dúdolt, hangja mégis betöltötte az egész termet. A maga módján csodaszép dallam volt, és arra utalt, az énekes „rejtett képességrúnákat” visel. A rejtett képességrúnák művészetéhez csak néhány inkarrai értett. De az énekes hangját, még ezekkel a rúnákkal együtt sem lehetett hasonlítani a dalház előtt egy órával ezelőtt hallott virtuóz légies dallamaihoz. A férfi hangja jóval adakozóbb volt, vélte Gaborn. A nő a dalház előtt a pénzért és a hírnévért énekelt, de ez az ember csak a
gyönyörködtetésért. Milyen bőkezű gesztus. A Napló a kupájába bámult, tudta, túl sokat beszélt, de még valami kikívánkozott belőle. - Őuraságának talán még hasznára is válik, hogy nem értékeli barátai erényeit. Legalább tudni fogja, hogy nem bízhat bennük. És ha Méltóságod igazán bölcs, akkor önmagában sem bízik. - Hogyan? - kérdezte Gaborn értetlenül. Mivel minden Naplót láthatatlan szálak fűztek egy másikhoz, sosem lehettek egyedül, sosem engedhették meg maguknak a fényűzést, hogy bízzanak önmagukban. Gaborn időnként eltűnődött, vajon ez a párosítás valóban olyan előnyös-e. - A legszörnyűbb rémtetteket általában olyan emberek követik el, akik meg vannak győződve önnön jóságukról, és így meg sem próbálják megismerni saját lelküket. Az az ember, aki rossz véleménnyel van önmagáról, fékezi magát. Csak úgy vagyunk képesek szívvel-lélekkel gonosz tetteket végrehajtani, ha meg vagyunk győződve arról, hogy amit teszünk, az helyes. Gaborn morgott valamit eltűnődve azon, amit a Napló mondott. - Ha fogalmazhatok így, Méltóságod, én örülök annak, hogy kételkedik önmagában. Az embereket nem alkalomszerű jócselekedetek teszik jóvá. Folyamatosan felül kell vizsgálnia a gondolatait és tetteit, meg kell kérdőjeleznie saját erényeit. Gaborn a vékony krónikást fürkészte. A férfi tekintete homályos volt és láthatóan komoly erőfeszítésébe került, hogy a feje ne billenjen le. A gondolkodása azonban sokkal tisztább volt, mint egy közönséges részegnek, és a tanácsait is baráti hangnemben mondta. Gabornnak még egyetlen Napló sem adott tanácsokat. Ez egyedülálló esemény volt az életében. Ebben a pillanatban a fogadó ajtaja kinyílt. Két sötét bőrű, barna szemű férfi lépett be. Öltözékük alapján akár most érkezett kereskedők is leheltek volna, de mindketten vívótőrt hordtak az oldalukon, térdükre pedig hosszú kést szíjaztak. Az egyik mosolygott, a másik rosszalló tekintettel nézett körbe. Gabornnak eszébe jutott, amit az apja tanított neki még gyermekkorában. - Muyyatin bérgyilkosai mindig kettesével járnak. Mozdulatokkal és arckifejezésekkel beszélnek. - Gaborn apja megtanította fiát a bérgyilkosok rejtjeles nyelvére. Egyik mosolyog, a másik rosszalló tekintettel néz: Nincs újság, se jó se rossz. Gaborn a terem túlsó vége felé pillantott, a két sötét alakra a sarokban, akiket korábban már megfigyelt. Akárcsak ő, a két férfi is biztonságos helyet választott, hátukat a falnak vetették. Az egyikük megvakarta a bal fülét: Nem hallottunk semmit. Az újonnan érkezettek leültek egy asztalhoz, messze társaiktól. Az egyik
tenyérrel lefelé fordítva az asztalra tette mindkét kezét. Várunk. A férfi mozdulatában volt valami természetellenes gyorsaság, ami csak az anyagcsere-adománnyal rendelkezőknek a sajátja. Kevés ember kapta meg ezt az adományt, csak a legkiválóbb harcosok. Gaborn szinte nem hitt a szemének. A mozdulatok olyan hétköznapinak, olyan természetesnek tűntek. A társalgók még csak nem is néztek egymásra. Lehet, hogy ahol Gaborn beszélgetést sejtett, ott valójában nem volt semmi. A herceg körbenézett a teremben. A fogadóban senki sem lehetett a bérgyilkosok célpontja... rajta kívül. Mégis biztosra vette, nem ő a célpont. Egész nap álruhában járkált. Bannisferre tele volt tehetős kereskedőkkel és jelentéktelen uracskákkal, a bérgyilkosok alighanem ezek közül valamelyikre vadásznak, de az is lehet, egyik déli honfitársuk nyomában vannak. Gaborn nem volt megfelelően felfegyverkezve, hogy megküzdjön ilyen ellenfelekkel. Rezzenéstelen tekintettel felállt, és elhagyta a fogadót, hogy megkeresse Borensont. Épp amikor felkelt, a felszolgáló fiú megérkezett a disznósültből és frissen sült, szilvás kenyérből álló vacsorájukkal. Gaborn kisétált az utcára, Naplója elnehezült fejjel felállt, és követte. Míg reggel a város hűvösnek, éltetőnek látszott, mostanra a nappali hőség még erősebbé tette az émelyítő szagokat. A hátasállatok vizeletének csípős szagával elkeveredő emberi izzadtság és por teljesen betöltötte a piacot. A vásártér szorosan egymás mellett álló épületei nem engedték elillanni a bűzt. Gaborn sietős léptekkel az istálló felé vette az irányt, ahol egy öreg tleedsi lovász elővezette Gaborn szürkésbarna csődörét. A ló felnyerített gazdája láttán, fejét magasra emelte. Úgy tűnt, legalább annyira szeretne eltűnni innen, mint Gaborn. Miközben egyik kezével megveregette a ló nyakát, Gaborn végigmérte az állatot. Nagyon gondosan ápolt jószág volt. A szőre fényes, sörénye és farka befonva. Még a fogait is megtisztították. Szügye jóllakottan domborodott, és még most is szénát rágcsált. Néhány pillanat múlva az istállómester visszatért a Napló fehér öszvérével. Bár nem volt harci mén, hatalomrúnák billogjaival a nyakában, azért az öszvér is gondozott állatnak látszott. Gaborn továbbra is a válla fölött kémlelt hátra további bérgyilkosok után kutatva, de semmi rendelleneset nem látott az istálló körül. A herceg az istállómesterhez fordult. - Nem látott férfiakat belovagolni a városba, sötét bőrű, párosával járkáló fickókat? Az istállómester elgondolkodva bólintott. - Most, hogy említi, négy effajta fickó istállóztatta be énnálam a lovát, és
másik négyet is láttam észak fele, a Széna Soron. - Gyakoriak errefelé az ilyenek? - kérdezte Gaborn. Az istállómester felvonta a szemöldökét. - Megmondom az őszintét, nem is tűnt vóna föl néköm, ha mostan nem említi, de két ilyen uraság vágtázott át a városon mú't éjjel is. Gaborn elfintorodott. Északra tartó bérgyilkosok végig az úton. De hová tarthatnak? Sylvarresta várába, száz mérföldnyire innen? Amint elhagyta a várost, Gaborn még gondterheltebbé vált. Szürkésbarna csődörét a széles folyón átívelő festői, Himmeroft híd felé fordította. A kőhíd ívének tetejéről jókora barna pisztrángokat látott napozni a mélyben, amelyek időnként a felszínre jöttek, hogy átugráljanak a sekélyebb szakaszokon a fűzfák árnyékában. A folyó errefelé mély volt, s igen hideg. És milyen békés. A híd környékén nyomát sem látta bérgyilkosoknak. A folyó túlsó oldalán a macskaköves utca poros földútnak adta át a helyét, amely nyugat felé kígyózott, és amelyről egy másik út indult észak felé. Az utak egy kisebb erdőcskében ágaztak el, az északi út melletti fák tövében harangvirágok nőttek, de az évnek ebben a késői szakában már elhullajtották virágaikat. A halott virágok átadva magukat az enyészetnek, violaszínűvé fakultak. Gaborn a Harangvirág út felé fordult, és engedte vágtázni lovát. A csődör csatamén volt, nyakán az anyagcsere, az erő, a ragyogás és az elme rúnáival, amelyek három ló gyorsaságával, kettő erejével és ragyogásával, valamint négy ló intelligenciájával ruházták fel az állatot. A mén ezen adottságok alapján a mezei vadász típusba tartozott. Nagyon okos jószág volt, arra tenyésztették ki, hogy vágtában, akadályokat átugratva is könnyedén lehessen vele követni az erdei csapásokat. Ez a csodálatos lény nem arra született, hogy Bannisferre istállójában pihenjen és takarmányon hízzon. A Napló igyekezett hasonló sebességre ösztökélni saját fehér öszvérét. Az öszvér amúgy egy elég alattomos jószág volt, minden alkalmat kihasznált, hogy Gaborn ménjébe harapjon. A Napló hamarosan jócskán elmaradt a hercegtől. Azután elég különös dolog történt. Gaborn rétek mellett lovagolt, amelyeken frissen kaszált szénakazlak álltak a folyó partján. De a réteken senki sem volt, pedig a nappali meleg még nem csökkent. De amint Gaborn felkaptatott egy kisebb dombra, úgy három mérföldre Bannisferre-től, hirtelen leheletfinom, alacsonyan lebegő köd vette körül, amely mintha a talajba kapaszkodott volna, eltakarta a távolabbi szénaboglyákat Gaborn szeme elől. Igen szokatlan látvány volt, ahogy fényes nappal, alig néhány órával dél után köd gomolyog a föld felett. Tölgyfák és szénakazlak csúcsai meredeztek a homályban. A köd színe természetellenes volt, szinte kék. Még sosem látott
ehhez hasonlót. Gaborn megtorpant. Lova idegesen felnyerített. Gaborn lassan, a levegőt szimatolva, beléptetett a ködfalba. A levegőnek furcsa illata volt, amit nehéz lett volna meghatározni. Bár Gaborn két ember szaglásával bírt, most azt kívánta, bár még több ilyen adománya lenne. Kén, gondolta. Talán hévíz-források vannak a közelben, és onnan száll fel a pára. Gaborn megsarkantyúzta a lovát és továbbhaladt, de egy fél mérfölddel beljebb a köd olyan sűrűvé vált, hogy a nap az égen csak egy sárga, bámuló szemnek tűnt a ködfátylon keresztül. A magányos tölgyek ágain varjak károgtak. Egy mérfölddel később Gaborn megpillantott egy szürke kunyhót a ködben. Egy fiatal, szalmaszín hajú nő fát aprított a ház előtt. Felnézett rá. Ilyen távolságból bőre olyan fakónak látszott, mint a zsákvászon, arcvonásai kifejezéstelenek, szinte csontvázszerűek, szemei betegesen sárgák voltak. Ez egyike lehetett a nővéreknek, akik Myrrimának adták ragyogásukat. Megsarkantyúzta lovát és a nő felé kiáltott. Az ijedten kapta arca elé a kezét. Gaborn megállt mellette, és szánakozva pillantott le rá. - Nem kell elrejtened az arcodat. Aki feláldozza magát, hogy mást gazdagítson, méltó a tiszteletre. A csúnya arc gyakran jó szívet takar. - Myrrima odabent van - motyogta a lány, majd bemenekült a házba. Hamarosan megjelent Borenson Myrrimával karöltve. - Milyen gyönyörű őszi nap - mosolygott Gaborn Borensonra. - Érzem a napsütötte búzamezők, az őszi levelek... és a veszély illatát. Borenson zavartan a ködre meredt. - Azt hittem, beborult az ég - mondta. - Nem tudtam... - Nem vehette észre a ködöt a ház pergamen ablakain át. Beleszagolt a levegőbe. Borenson négy szaglás-adománnyal bírt, orra sokkal érzékenyebb volt, mint Gaborné. - Óriások. Fagyóriások - mondta, majd Myrrima felé fordult. - Sok óriás van errefelé? - Dehogyis - felelte a lány meglepetten. - Még sosem láttam egyet se. - Nos, most viszont érzem őket. Sokan vannak - mondta Borenson. A testőr Gaborn tekintetét fürkészte. Mindketten tudták, valami különös dolog készül. A herceg órákkal a megbeszélt időpont előtt érkezett. - Bérgyilkosok érkeztek a városba. Muyyatiniak. Legalább tízen vannak a Sylvarresta vár felé vezető úton, de idefelé egyet sem láttam. - Ennek utána kell néznem - mondta Borenson. - Könnyen lehet, hogy valaki csapdába akarja csalni atyádat. Holnap halad át a városon a kíséretével. - Nem lennék nagyobb biztonságban melletted? - kérdezte Gaborn.
Borenson morfondírozott egy keveset, majd bólintott. Elővezette saját lovát a kunyhó mögül, épp amikor a Napló előtűnt a ködből. - Nemsokára visszajövünk - mondta Gaborn Myrrimának, majd megsarkantyúzta lovát és elvágtatott a lány kunyhója mögötti mező felé. Rossz érzése volt, hogy magára kell hagynia a lányt, amikor óriások vannak a közelben, de ő és Borenson egyenesen a veszély torkába lovagoltak. A ködöt egy gyenge szellő hozta észak felől. Ezért arrafelé lovagoltak a zöld réteken keresztül. A folyó itt nyugat felé fordult, így hamarosan azon vették észre magukat, hogy a Dwindell partján lovagolnak szénaboglyák mellett. A folyó környékén a természetellenes köd sűrűbb lett, nagy felhőkben szállt fel elsötétítve a napot olyannyira, hogy a fecskék abbahagyták víz feletti cikázásukat, és denevérek váltották fel őket rovarokra vadászva. Szentjánosbogarak rajzottak elő a környező bokrokból, mint megannyi apró zöld szikra. A fű a folyóparton dúsan nőtt, de rövidre volt kaszálva. Körbe az ártéren mindenütt, a gazdák szénát kaszáltak, a szénaboglyák úgy álltak végig a folyóparton, mint hatalmas sziklák a tengerben. Minden alkalommal, amikor Gaborn meglátott egyet kibontakozni a homályból, azt hitte, egy óriás az, vagy hogy egy óriás rejtőzik mögötte. Most már Gaborn is érezte az óriások szagát. Zsíros hajuk kesernyés illatát. Az óriások bőre trágya- és pézsmaszagot árasztott. Ősöreg testükön moha és zuzmó nőtt. Százhúsz évvel ezelőttig Rofehavanban senki sem hallott a fagyóriásokról. Akkor, ezeknek a hatalmas termetű lényeknek egy négyszáz tagot számláló törzse átkelt az északi, befagyott tengeren. Viharverten, rettegve. Sokan közülük sebesülten. Az óriások nem igazán beszélték az emberek nyelvét, sosem tudták világosan elmondani, milyen félelmetes ellenség űzte el őket otthonukból, keresztül a jégtáblákon. Mégis, kézmozdulatok és néhány furcsa parancsszó segítségével az óriások egy bizonyos fokig megtanultak az emberek mellett dolgozni - hatalmas köveket cipeltek a kőbányákban, vagy fákat az erdészeknek. Főként Indhopal gazdag urai béreltek fel szívesen óriásokat, így mostanra a legtöbben délre vándoroltak. De az óriások egy dologban voltak igazán kiválóak - a háborúban. Gaborn és Borenson elhaladtak egy, a folyó mellett emelkedő domb tetején, néhány fa árnyékában álló apró gazdaság mellett. A kunyhó ablakai sötéten meredtek a világra. Füst sem kígyózott a kéményéből. Egy halott földműves feküdt az ajtóban, szétvetett karral. A feje valamivel távolabb gurult a testétől, mintha megpróbálta volna elérni, mielőtt meghalt. Kiömlött vér nehéz illata töltötte meg a levegőt. Borenson szitkozódva előrelovagolt. A köd előttük még sűrűbbé vált. És
nehezebbé. A zöld fűben gőzölgő emberi lábnyomokat láttak. A nyomokban a fű megfeketedett, kiégett. Gaborn még csak hasonlót sem látott soha. - Tűzszövők - mondta Borenson. - Nagy hatalmúak. Elég nagy hatalmúak ahhoz, hogy felvegyék a láng alakot. Öten voltak. Természetesen Mystarriában is voltak tűzszövők, varázslók, akik képesek voltak felmelegíteni egy szobát, vagy lángra lobbantani egy fahasábot, de egyikük sem volt olyan hatalmas, hogy megperzselte volna a földet, ahová lép. Mint ezek itt. Ezek a legendák lényei voltak, olyan nagy hatalmú varázslók, akik ha úgy akarták, kifürkészhették egy ember lelkének titkait, vagy képesek voltak rettenetes lényeket megidézni az alvilágból. Gaborn szíve hevesen vert, és Borensont figyelte, aki hirtelen nagyon óvatos lett. Az északi királyságokban nem voltak ilyen perzselők, sem pedig ennyi fagyóriás. Csakis délről jöhettek. Gaborn ismét a levegőt ízlelgette. Ez a köd, ez a furcsa köd talán csak egy álcázott füstfelhő? Amit a tűzszövők alkottak? Vajon mekkora sereget lenne képes elrejteni? Tehát a kémeink tévedtek - ismerte fel Gaborn. Raj Ahten nem vár tavaszig a támadással. A tűzszövők nyomai észak felé vezettek a Dwindell folyó partján. Raj Ahten seregei bizonyára az erdőben nyomulnak előre, hogy leplezzék valódi létszámukat. De nem haladhatnak sokáig a fák között, mert ez itt Homályerde. Ősöreg, vad és nagy hatalmú erdő. Kevesen merészkedtek be a szívébe. Valószínűleg Raj Ahten sem teszi. Ha Gaborn észak felé venné az irányt, fél nap alatt elérné Sylvarrestát. Pontosan ezért figyelték orgyilkosok az utat, hogy feltartóztassanak bárkit, aki figyelmeztethetné Sylvarresta királyt. Gaborn úgy okoskodott, lovának képességeit figyelembe véve, nagyobb biztonságban lenne az erdőben, hiszen a csődör megbízható volt a vadászatok alkalmával. A herceg ismerte a veszélyeket. Járt már Homályerdében ezelőtt is, a hatalmas fekete vadkanokra vadászni. Az erdő óriás vadkanjai gyakran akkorára nőttek, mint Gaborn hátasa, és az évszázadok alatt megtanulták, hogyan támadják meg a lovasokat. De a szóbeszédek szerint más veszélyeket is rejtett az erdő - ősi duskin romokat, amelyeket mágia és az ott elesettek lelkei őriznek. Gaborn egyszer már látott egy ilyen szellemet. Raj Ahten katonái valószínűleg erőteljes harci lovakon ülnek, amelyeket azonban sivatagi csatákra tenyésztettek, nem pedig gyors erdei haladásra. De a fák között lovagolva még Gabornnak is egy teljes napba lelne az út, ha figyelmeztetni akarta Sylvarresta királyt. Egy ilyen út nagyon igénybe venné a
lovát is. Mindeközben Gaborn apja már nincs túl messze délre. Orden király a szokásos őszi vadászatra érkezik, ez alkalommal kétezer katona társaságában. Egy héten belül Gabornnak meg kellene kérnie Iome hercegnő kezét, és Orden király megfelelő kíséretet szándékozott adni a fiának. De most könnyen lehet, hogy csatában is szükség lesz ezekre a katonákra. Gaborn felemelte a kezét, és ujjait gyorsan mozgatva a harctéri jelbeszéddel mutatta Borensonnak: - Fordulj vissza! Figyelmeztesd Orden királyt! Borenson gondterhelten visszajelzett. - És te hová mész? - Figyelmeztetem Sylvarrestát. - Nem! Veszélyes! - jelezte Borenson. - Hadd menjek én! Gaborn megrázta a fejét és dél felé mutatott. Borenson dühös tekintettel tiltakozott. - Én megyek északra. Túl veszélyes neked! De Gaborn nem engedett. Azért akart ő menni a veszélyesebb úton, mert minden tőle telhetőt meg kívánt tenni, hogy azzá a nemesúrrá válhasson, aki képes meghódítani alattvalói szívét. Ennél jobb alkalom nem is kínálkozhatna Heredon népének megnyerésére, mint ha most a segítségükre siet. - Nekem kell mennem - jelezte Gaborn határozottan. Borenson ismét tiltakozni akart, de Gaborn előrántotta a kardját, és egy villámgyors mozdulattal megvágta Borenson arcát. A seb olyan sekély volt, mintha a testőr borotválkozás közben vágta volna meg magát. Gaborn lecsillapította haragját. Szinte azonnal megbánta elhamarkodott tettét. Mégis, Borensonnak meg kellett tanulnia, veszélyes helyzetekben ne vitatkozzon vele. Az okoskodás a tett halála. Aki azt hiszi, bukásra van ítélve, az könnyedén el is bukik. Gaborn nem hallgatott az okoskodásra. Gaborn kardjának hegyével dél felé bökött, miközben jelentőségteljesen Borensonra és a Naplóra nézett. Másik kezével jelezte. - Vigyázz Myrrimára! Ha Raj Ahten emberei csak azért képesek legyilkolni fegyvertelen parasztokat, hogy elhárítsák a felfedezésük veszélyét, akkor a lány veszélyben van. Egy hosszú pillanatig Borenson mérlegelt. Gaborn nem volt egyszerű közember. Az elme- és testierő-adományaival sokkal inkább férfiként viselkedett, mint gyermekként, és az elmúlt évben Borenson egyre inkább egyenrangú társként kezelte, mintsem teherként. Ráadásul Borenson maga is legszívesebben kettészakadt volna ebben a helyzetben. Mind Orden királyt, mind Sylvarrestát a lehető leghamarabb
figyelmeztetni kellett. És nem lovagolhatott egyszerre mindkét irányba. - Az úton orgyilkosok vannak - jelezte Gaborn a testőrnek. - Az erdő biztonságosabb. Biztonságban leszek. Gaborn meglepetésére a Napló megfordította öszvérét, és elindult visszafelé, amerről jöttek. A herceg ritkán szabadulhatott meg a krónikás figyelő tekintetétől. De a Napló öszvére nem tudta volna tartani a lépést az ő lovával. Ha megpróbálná követni, a Napló csak megöletné magát. Borenson lovának nyerge mögül elővette az íját és egy tegezt, megfordította lovát és átnyújtotta a fegyvert Gabornnak. - A Dicsőségesek vigyázzák utadat! - suttogta. Gabornnak szüksége lehetett az íjra. Hálája jeléül meghajolt. Amikor a két férfi eltűnt a ködben, Gaborn megnyalta félelemtől kiszáradt ajkait. Felkészültség a bátorság atyja emlékeztette magát a Szív Termének tanítására. Mégis most minden, amit a Tudás Házában tanult, hirtelen... kevésnek tűnt. Felkészült a harcra. Először is leszállt a nyeregből, levette, és a földre hajította ízléstelen tollas kalapját. Furcsa lenne, ha gazdag kereskedőként lovagolna északra. Egyszerű parasztnak kell látszania, aki híján van mindenféle adománynak. Nyeregtáskájából elővett egy foltos szürke köpenyt, és a vállára borította. Megfeszítette az íjat. Nem volt csatabárdja, amivel keresztülvághatott volna egy vértet, csak a rapírja és a térdéhez szíjazott tőre. Megmozgatta a karját és a vállát, hogy bemelegítse őket. Kivonta kardját, nyugtázta ismerős egyensúlyát, mintha saját testének a része lenne, majd óvatosan visszalökte a hüvelyébe. A lovát nem álcázhatta. A mén alakja túl büszke volt, mintha egy kőből vagy vasból formázott szobor kelt volna életre. Tekintetében intelligencia csillogott. Gaborn a ló füléhez hajolt - Sietnünk kell barátom, de csendben kell haladnunk - súgta az állatnak. A ló bólintott. Gaborn nem volt biztos benne, mennyit értett meg a dologból, hiszen egy párbeszéd menetét nem volt képes követni. De a ménes néhány tagjának adományával megerősítve, elég sok szóbeli utasítást megértett és végrehajtott, ami még néhány emberről sem mondható el. Gaborn kezdetben nem mert felülni a lóra, inkább kantárszáron vezette azt. Az ellenség felderítőket küldhet ki, mind a sereg elé, mind a hátuk mögé. Gaborn nem akart egy, a ködben várakozó és egy kis gyakorlásra vágyó íjász céltáblája lenni. Kicsivel később futásnak eredt, olyan sebességgel, amit akár napokig is képes lett volna tartani. A természetellenes ködben a rét bántóan csendes volt. Mezei egerek surrantak tova, ahogy meghallották közeledő lépteit, egy
tölgyfa ágán magányos varjú károgott. Verebek rebbentek fel sűrű felhőben. Valahonnan, az erdő felől, egy fejésre váró tehén bőgését hallotta. Sokáig az egyetlen zaj, amit hallott, a fű ropogása, és lova patáinak alig hallható ütemes puffanása volt. Amint észak felé átvágott a frissen kaszált réteken, gyorsan számvetést készített magában. Mint Rúnalovag, nem számított különösebben erősnek. Soha nem is vágyott rá, hogy az legyen. Nem viselte volna el a tudatot, hogy más emberek szenvedése árán váljon hatalmassá. De nem sokkal a születése után az apja adományokat kezdett vásárolni számára: két elme-, két testierő-, három állóképesség-, és három ragyogásadományt. Ezen felül két ember látását, három hallását, öt hangját és kettő vonzerejét mondhatta magáénak. Nem volt valami nagy hatalmú ember. Egy nyomorult kis senki Raj Ahten Legyőzhetetlenjeihez képest. Nem volt anyagcsere-adománya. Nem viselt páncélt, ami védelmet nyújtana, bár le is lassítaná. Nem, Gaborn csak saját ravaszságára, bátorságára és lovának gyorsaságára számíthatott. Gaborn két további ház mellett haladt el, mindkettő lakóit lemészárolták. Az első ház kertjénél megállt egy pillanatra, hagyta hogy lova egyen néhány almát egy fáról, sőt Gaborn a zsebébe is rakott pár gyümölcsöt. Nem sokkal az utolsó ház után a mező véget ért, és a herceg kőrisek, tölgyek és juharfák közt találta magát. Homályerde határa. A fák levelei megfakultak, ahogy az így nyárutón lenni szokott, de ilyen mélyen a völgyben még nem vesztették el teljesen a színüket. A rét szélén haladva Gaborn bőr, túlhajszolt lovak és olajozott vértek szagát érezte. De továbbra sem látott senkit. Gaborn talált egy erdészek szekerei által kitaposott ösvényt, ami az erdőbe vezetett. A fák vonalát elérve megállt és meghúzta a nyereg szíját. Felkészült arra az esetre, ha hirtelen kellene a nyeregbe ugrania és vágtában lovagolnia, amikor ágak ropogására lett figyelmes. Alig valamivel az erdő szélén túl, nem egészen negyvenlábnyira tőle, egy fagyóriás állt. A homokszín bőrű, behemót lény ezüstszínű szemét meresztgetve egyenesen őrá bámult, mintha a ködfátylon keresztül nem tudná eldönteni, hogy akit lát, az barát vagy ellenség. A nap lebukott a fák koronája mögé, aranyszínű sugarakkal világítva meg az óriás arcát. A lény húsz láb magas lehetett, vállszélessége a nyolc lábat is meghaladta. Vastag bőrét gyűrűvért védte, fegyver gyanánt pedig egy gerendaméretű, vasgyűrűkkel megerősített tölgyfarudat viselt. Orra nagyobb volt, mint egy ló feje, szája telis-tele éles fogakkal. A fagyóriás a legkevésbé sem tűnt emberinek.
Az óriás meglegyintette egyik kerek fülét, mintha csak egy szemtelen légytől akart volna megszabadulni, majd félretolt egy kisebb fát, és előrehajolt, hogy jobban lásson. Gabornnak volt annyi esze, hogy ne tegyen semmilyen hirtelen mozdulatot, máskülönben az óriás ellenségnek gondolhatja. Hogy az óriás még nem támadott, sokat elárult Gabornnak, mégpedig azt, hogy a sereg kiküldött felderítői az övéhez hasonló, sötét színű öltözéket viselnek, és csataméneken lovagolnak. Az óriás csupán meg akarta szagolni, hogy eldönthesse róla, barát vagy ellenség. Gaborn nem árasztotta magából a curry, olívaolaj és gyapot átható illatát, mint Raj Ahten katonái. Így vagy úgy, de a fagyóriás hamarosan a nyomában lesz. Gaborn szeretett volna lesújtani a lényre, de a kardja nem jutott volna át a vastag gyűrűvérten. Szabályszerű harcban nem győzheti le a szörnyet. És nem volna jó, ha kiabálásával idecsődítené a társait. Egy nyílvessző nem ölné meg elég gyorsan a lényt. Nem, Gaborn egyetlen esélye az volt, ha hagyja a lényt közelebb hajolni, elég közel ahhoz, hogy megszaglássza, akkor Gaborn kiránthatja a kardját, és elvághatja a szörny torkát. Gyorsan és zajtalanul. - Barát - mondta Gaborn lágyan, biztatóan. Elengedte a lova kantárját és letette az íját, ahogy az óriás közeledett. A szörnyeteg a fegyverére támaszkodva óvatosan előrehajolt, és tízlábnyi távolságból szimatolni kezdett. Túl messziről. Tett egy lépést előre, újra beleszagolt a levegőbe. A fagyóriásoknak nem volt túl jó szaglásuk. A szörny két szeme legalább kétlábnyi távolságra ült egymástól. Széles orra megremegett, ahogy szimatolt. Gaborn rothadó hús szagát érezte a leheletén, és alvadt vérfoltokat látott az irháján. Valószínűleg nemrég fogyaszthatott el valami dögöt vacsorára. Még egy lépés. Gaborn is előrelépett, halkan neszezve, mintha egy baráti katona akarná bizonyítani kilétét. Az óriás mérete lenyűgözte. Semmi vagyok hozzá képest. Semmi. Felemelhetne, mint egy kócbabát. A szörny lábfeje akkora volt, mint Gaborn egész teste. Nem számított, hogy Gaborn Rúnalovag. Azok a hatalmas mancsok ízzé-porrá zúznák a csontját, darabokra szaggatnák a húsát. Az ezüstszínű szemek közelebb kerültek hozzá, akkorák voltak, mint két tálca. Nem a nyakát, döntött Gaborn. Túl messze volt, semhogy egy támadással elérhette volna. Nem a nyakát, a szemét. A hatalmas ezüstszínű szemeket nem védi vastag irha. A lény öreg volt, arcát az irha alatt sebhelyek borították. Egyike az ősöknek, akik átkeltek az északi jégtáblákon. Egy tiszteletreméltó teremtmény. Gaborn
azt kívánta, bárcsak beszélné az óriás nyelvét, és valahogy megvesztegethetné. A fagyóriás letérdelt, szimatolt, majd szemei tágra nyíltak a meglepetéstől. Gaborn előrántotta kardját és előrelendült, mélyre döfve a fegyvert. A penge meghajolt, amint belevágott az óriás szemébe, átfúrta magát szemgödrének csontján, és mélyen az agyába hatolt. Gaborn megcsavarta a rapírt, oldalirányba is megmozgatta, hogy kiszabadítsa. A sebből sugárban kiömlő vér mennyisége megdöbbentette. A bestia hátradőlt és a szeméhez kapott. Alsó állkapcsa előreesett. Talpra ugrott, támolygott egy lépést bal felé, és fejét az ég felé fordította. Bár halálos sebet kapott, az óriás elbődült. A mennydörgésszerű üvöltésbe belereszketett az egész erdő. És minden irányból, északról, délről, nyugatról, óriásüvöltések feleltek rá. 5. AZ ELKÖTELEZETTEK TORNYÁBAN A Sylvarresta vár alatt elterülő város az éj közeledtével lassan elcsendesedett. A délvidéki kereskedők szokatlanul nagy számban érkeztek az egész nap folyamán. Az indhopali karavánok értékes fűszereket, festékeket, elefántcsontot és finom kelméket szállítottak. A vár előtti mezőn fényes selyempavilonok álltak, a sátrak sokszínű lámpásai, mint sok-sok apró drágakő - jade, smaragd, topáz és zafír ragyogtak. A vár sötét, tiszteletet parancsolóan tornyosuló falairól mindez szemkápráztató, ugyanakkor feszélyező képet mutatott. A falakon álló őrök jól tudták, a „fűszerkereskedőt” túl hamar elengedték, miután a déliek a király ajánlatát alku nélkül elfogadták. De a délvidékiek biztosan nem túl boldogok a váltságdíj miatt. A hangulat pattanásig feszült. Mindenki tartott tőle, az indhopaliak fellázadnak. De az öszvéreken és teherhordó lovakon kívül valami új, és csodálatos dolog is érkezett a karavánokkal. Valami, amit az elmúlt évszázadokban, amióta az indhopali kereskedők északra jártak, az itteniek még sosem láttak. Elefántok. Tizennégy fehér elefánt, az egyik hatalomrúnákkal a testén. Az elefántokon selyemmel, üveggyöngyökkel és arannyal díszített gyékényfonat volt, fejükön igazgyöngy fejéket viseltek, hátukon díszes pántokkal rögzített selyempavilonokat hordoztak. Gazdájuk, egy félszemű, őszes szakállú férfi azt állította, csupán az
érdekesség kedvéért hozta magával az állatokat. De Sylvarresta várában mindenki tudta, az indhopali seregben az elefántokat gyakran öltöztetik vértezetbe, hogy azután élő faltörő kosként használják őket. És a kereskedő túl sok őrt állított a karavánja védelmére. - Ó, igen - hajtogatta a kereskedő, miközben karját összefonva hajlongott - a dombok közt portyázó rablók nagyon szemtelenek az idén. Majdnem olyan szörnyűek, mint a férgek a hegyekben. Igaz, ami igaz, az idén több férget láttak, mint bármikor. Csapatokban járták a hegyeket, rettegésben tartva Fleeds déli és Orwynne nyugati határvidékét. Sőt mi több, Sylvarresta katonái múlt tavasszal még Homályerdében is felfedezték a nyomaikat, pedig erre nem volt példa az elmúlt harminc évben. Így Heredon népének nem szúrt szemet az őrök szokatlanul nagy létszáma, és csak kevesen - köztük Sylvarresta király - aggódtak az elefántok miatt. Napnyugta után hideg szél támadt, ami ködöt hozott a folyó felől. A gomolygó köd, amely fátyolba burkolta az egész várost, bekúszott a várfal mellvédje mögé is. Újhold volt, az egyetlen fényforrást az égboltot pettyező csillagok jelentették, mint örökkévaló, fényes gyöngykoszorúk az éjszaka tengerében. Így semmi meglepő nincs abban, hogy az orgyilkosok észrevétlenül átjutottak a Külső Falon. Talán napközben érkeztek a városba a kereskedők társaságában, majd elrejtőztek egy galambdúcban vagy egy udvarház istállójában. De az is lehet, hogy a házak között hömpölygő ködpamacsok rejtekében nyomultak előre. Azon sem lepődött meg senki, amikor a Királyi Bástya egy magányos őrszeme - mint megannyi fekete pókot - sötét alakokat látott felkapaszkodni a Királyi Falra a Vajhordó utca felől. A Király megerősítette az őrséget azon az oldalon. Valójában az összes bástya, minden egyes lőrésén keresztül éber szemek kémlelték a falat. Nem, senkit nem ért váratlanul, hogy az orgyilkosok rajtaütést kíséreltek meg aznap éjjel. De azon még az őrök is meglepődtek, milyen gyorsan érkeztek, milyen csendesen és halálosan. Csak anyagcsere-adománnyal rendelkező emberek lehettek képesek ilyen gyorsan mozogni, hogy ha észre is vette őket valaki, egy szempillantással később már hajlamos volt azt hinni, csak a képzelete játszott vele. Az ilyesfajta adomány egyet jelentett az öngyilkossággal: egy anyagcsereadománnyal rendelkező ember képes volt kétszer gyorsabban mozogni, de teste kétszer gyorsabban is öregedett az átlagosnál. A király távolbalátója, Sir Millman, a támadást figyelve úgy becsülte, az orgyilkosok egy átlagos ember sebességének háromszorosával mozognak. Egy ennyire felgyorsított életritmusú ember tíz éven belül megöregszik, és
legfeljebb tizenöt éven belül meghal. Ezenkívül emberfeletti erő kellett ahhoz is, hogy megmásszák azokat a falakat, lábukkal és ujjaikkal a fal repedéseibe kapaszkodva kellett felemelniük teljes testsúlyukat. Sir Millman még találgatni sem mert, vajon hány testierő-adománnyal rendelkezhetnek ezek az emberek. Millman a Királyi Torony belsejéből kísérte figyelemmel az eseményeket. Hét ember látásának birtokában, ő volt a legalkalmasabb erre a feladatra. Odalépett a király szobájának ajtajához, és halkan megszólalt. - Nagyuram, a vendégeink megérkeztek. Sylvarresta király a falnak háttal üldögélt apja kedvenc karosszékében, és Owatt emírnek, Tuulistan uralkodójának könyvét tanulmányozta. Próbált rájönni, mi lehet benne az a fontos adat Raj Ahten harci taktikájáról, amelynek titokban tartásáért a Farkasúr embere ölni is képes volt. A király elfújta a lámpást, az ablakfülkéhez lépett, és kinézett a festett üvegű ablak egyik átlátszó tábláján. Az üveg az idők folyamán meghajolt, a festék elmosódott, és úgy folyt le az ablaktáblán, mintha olvadt vajcseppek száradtak volna rá. Az orgyilkosok ebben a pillanatban érték el a vár legbelső falát, az Elkötelezettek Erődjének védművét, azét az épületét, ahol azok az emberek éltek, akik a Sylvarresta Ház tagjainak és katonáinak adományait biztosították. Tehát Raj Ahten orgyilkosai azért jöttek, hogy legyilkolják Sylvarresta elkötelezettjeit, elpusztítsák azokat, akiknek ereje, elméje és állóképessége a király haderejét támogatta. Ez aljasság volt. Az elkötelezettek nem voltak képesek megvédeni magukat. Az egykor zseniális képességekkel rendelkező fiatalember, aki felajánlotta valaki másnak az elméjét, többé nem volt képes megkülönböztetni jobb és bal kezét egymástól. Akik a testierő-adományokat biztosították, most úgy feküdtek ágyukban, mint a csecsemők. Olyan gyengék voltak, hogy segítség nélkül még csak fel sem tudtak volna kelni. Az elkötelezettek megölése gyáva és alávaló tettnek számított. Mégis, sajnos ez volt a leghatékonyabb módja egy Rúnalovag meggyengítésének. A Rúnalovag erejét biztosító személy megölésével a rúnaurat meg lehetett fosztani adományától, aki így újra hétköznapi emberré vált. Ahogy a támadás kibontakozott, Sylvarrestának alig maradt ideje, hogy utasításokat osszon a védelemnek. A gyilokjárókra nem sokkal sötétedés után forró olajat készítettek elő. Bár a mellvéd mögött csak a szokásos három őr strázsált, további tucat rejtőzött a bástyákban, elrejtve a kíváncsi szemek elől. De a védőket azért nem ártott figyelmeztetni. A tornyokban íjászok
várakoztak; a városban is őrök rejtőztek, akiknek jelezni kellett, hogy szükség esetén elvághassák a menekülő orgyilkosok útját. A foltos üvegablak mögül figyelve Sylvarresta megvárta, amíg a felfelé kapaszkodó orgyilkosok elérik az épület falának felét, majd kinyitotta az ablakot és megfújt egy éles hangú sípot. A katonák egy emberként ugrottak elő, és az olajat végigzúdították az erőd falán, majd a kiürült üstöket is lehajigálták. Az olaj nem érte el a várt hatást. Túlságosan kihűlt a napnyugta óta eltelt idő alatt, és bár az orgyilkosok ajkát döbbent kiáltások hagyták el, ahogy a forró olaj megégette őket, sőt az üstök néhányukat le is sodorták a falról, a gyíknál is fürgébb fickók közül több mint húsznak sikerült feljutnia a fal tetejéig. Az Elkötelezettek Erődjének tetején várakozó őrök kardot, illetve lándzsát ragadtak. A százlépésnyire álló Királyi Bástyán várakozó íjászok útjukra bocsátották nyílvesszőiket. Újabb fekete alakok zuhantak a mélybe, de Raj Ahten „huszárai” félelmetesen gyorsak és elképesztően elszántak voltak. Sylvarresta király azt hitte, az orgyilkosok menekülésre fogják majd a dolgot, ha ellenállásba ütköznek. Ehelyett csak még gyorsabban igyekeztek felfelé, és elérték a mellvédet, ahol borotvaéles drótkötél nehezítette tovább a feljutásukat. Sylvarresta harcosai a bérgyilkosokra rontottak. Újabb tucatnyi fekete alak zúzta magát halálra a fal tövében. De hét orgyilkos megvetette a lábát az erőd tetején, ahol már előtérbe kerülhetett hihetetlen fegyverforgató-képességük. Olyan gyorsan mozogtak, hogy az őrök alig tudtak védekezni ellenük. Néhány pillanat múlva újabb négy orgyilkos esett össze holtan, de tizenkét bátor védő is meghalt, vagy harcképtelenné vált. A három megmaradt bérgyilkos lerohant az Elkötelezettek Erődjébe vezető lépcsőn, épp amikor a király lándzsásai előrontottak a csapóajtó alatti helyiségből. A támadók nem törődtek az őrökkel, hanem az acélrácshoz ugrottak, amely az Elkötelezettek Termeibe vezető ajtót védte. Bár az ajtót erős acélrostély tette még áthatolhatatlanabbá, két fickó megragadta a rácsot, és két, egyenként száz font súlyú kővel együtt, egyszerűen leszakították azt a falról. A harmadik fekete ruhás alak szembefordult a lándzsásokkal, védve társait. De ezek a lándzsások nem közönséges őrök voltak. Derrow kapitány és Ault kapitány egymás mellett rontottak előre. Ault kapitány egy villámgyors támadással az orgyilkos feje felé döfött. Az elhajolt a szúrás elől, miközben saját kardja lecsapott és belemart Ault kesztyűs kezébe. Az orgyilkos olyan volt, akár egy szemkápráztató sebességgel mozgó, fekete szövetbe burkolt szörnyeteg. Áthelyezte a testsúlyát a másik lábára, egy testcsel jobbra, majd balra olyan villámsebesen,
hogy egyetlen hétköznapi ember sem találhatta volna el. Előhúzott egy tőrt, karjai a halálos, Táncoló Karok stílusban mozogtak. A másik két orgyilkos feltépte a rostély mögötti ajtót. Az egyik berontott az Elkötelezettek Termébe. Derrow kapitány meglódította lándzsáját, mintha alabárd lenne. Az ajtóban álló másik fickó hatalmas ütést kapott a fejére. A védekező orgyilkos alábukott. Ault számított a mozdulatra és előrelendült, lándzsája mélyen beleszaladt ellenfele mellkasába, a levegőbe emelve, majd félrehajítva a fickó élettelen testét. Ault elengedte a lándzsa nyelét és kardot rántva berontott a terembe. Odabent Ault gyorsan felmérte a helyzetet. Az utolsó megmaradt bérgyilkos már végzett az ajtót belülről őrző két katonával, és továbbrohant a terem belseje felé, és már le is vágott öt vagy hat ágyban fekvő elkötelezettet. Most éppen utolsó áldozata mellett térdelt szablyával a kezében. Ault meglendítette kardját, és hátba döfte az orgyilkost. Ha ellenfele hétköznapi ember lett volna, azonnal összecsuklik egy ilyen csapástól. Ha csupán egy dühös harcos lett volna hatalmas állóképességgel, harci tűzben égve megfordult volna, hogy leszámoljon támadójával. De amit az orgyilkos tett, attól a vér is megfagyott Ault ereiben. A fekete kaftánt és fekete szövetnadrágot viselő fickó lassan megfordult, arcát fekete kendő takarta el. Fülében arany fülbevaló csillogott. Elgondolkodva tanulmányozta Aultot, szemében halálos eltökéltséggel. A kapitány szíve hevesen vert, és az jutott eszébe, vajon hány ember állóképessége szükséges ahhoz, hogy valaki egyszerűen figyelmen kívül hagyjon egy hátába döfött kardot. Egy tucat katona rontott be az ajtó romjain keresztül az Elkötelezettek Termébe. Ault felvette az egyik halott őr harci kalapácsát. Az orgyilkos tekintetét Ault szemébe fúrta, majd felemelte a kezeit. Erős akcentussal megszólalt. - Barbár. Lásd, ahogy ez a túlerő elsöpör most engem, úgy fognak majd az én uram győzhetetlenjei elsöpörni mindannyiótokat. Raj Ahten Legyőzhetetlenjei a Farkasúr elit haderejét jelentették. Hatalmas állóképességgel és legalább egy anyagcsere-adománnyal bíró harcosok. Az orgyilkos úgy tett, mintha támadni akarna. De Ault tudta, ez csak csel. Ha már egyszer keresztül verekedte magát az erőd védelmén, igyekszik minél tökéletesebben elvégezni a feladatát: annyi elkötelezettet megölni, amennyit csak lehet. Ault kalapácsát meglendítve támadott, épp abban a pillanatban, amikor a fickó az alvó elkötelezettek ágya felé vetődött. A kalapács telibe találta az orgyilkos nyakát.
- Azért ne fogadj rá! - mondta Ault. A toronyban Sylvarresta király érezte elkötelezettjei halálát, amint a mágikus összeköttetés kezdett kihunyni. Émelyítő érzés volt, mintha egy kígyó tekergett volna bensőjében. Elme-adományokat biztosító emberek haltak meg, és Sylvarresta hirtelen kongó ürességet érzett elméjében, ahogy az emlékek termeinek ajtaja végleg bezáródott előtte. Soha nem fogja megtudni, mit vesztett el az imént - gyermekkori barátok vagy talán egy erdei piknik emlékét, az apjától tanult és éveken át gyakorolt kardvágásokat, egy tökéletes naplemente, vagy a felesége csókjának képét. Csak a veszteséget érezte. Az emlékezés néhány termének ajtaja bezárult, az ablaktáblák becsukódtak. És az elméjében tátongó űrként ottmaradt a pótolhatatlan veszteség sajgó érzése. Miközben lefelé rohant a lépcsőkön, hogy ha kell, személyesen védje meg elkötelezettjeit, úgy érezte, mintha sötétben gázolna. Egy perccel később elérte az Elkötelezettek Erődjének udvarát, és számba vette a veszteségeket. Tíz őr elesett, öt megsebesült. Öt elkötelezett meghalt. A Muyyatin orgyilkosok testét megvizsgálva kiderült, mindegyikük félelmetes harcos volt. A vezetőjüknek - akivel Ault végzett - több, mint hetven rúnát égettek a testébe. Ennyi adomány birtokában akár kapitány is lehetett volna a Legyőzhetetlenek között. A többi orgyilkos közül is soknak volt húsznál több rúna a testén, amivel nagyjából olyan harci erőt képviseltek, mint Derrow kapitány. Sylvarresta öt elkötelezettje holtan hevert. Ketten közülük elméjük képességeivel, ketten látásukkal segítették az uralkodót, míg az ötödik a király távolbalátójának a látását erősítette. Sylvarresta elképzelte, ahogy a vak emberek történeteket meséltek a tűzhely mellett, hangjukkal megnyugtatva a gyengeelméjűeket. Az áldozatok számbavétele után Sylvarresta még szerencsésnek is érezhette magát. Sokkal rosszabbul is végződhetett volna. Ha az orgyilkosok mélyebben betörtek volna az Elkötelezettek Erődjébe, akár megsemmisítő csapást is mérhettek volna a királyi erőkre. Mindazonáltal Sylvarresta semmit sem tehetett, legfeljebb bánkódhatott a veszteség miatt. Eddig öt elme-adománya volt. Most pedig elvesztette emlékei, az évek során megszerzett tudás és tapasztalatok majdnem felét. Vajon mi olyan lehetett ezek között, amit öt perccel ezelőtt még tudott, és amire szüksége lenne az elkövetkező napokban? A halottakra gondolva eltűnődött. Vajon ez a támadás már a következő évben várható háború előjele lenne? Vajon Raj Ahten minden északi királyságba bérgyilkosokat küldött, hogy meggyengítse az uralkodókat? Vagy egy jóval merészebb terv egyik eleméről
volt szó? Az emír könyvében olvasott dolgok aggasztották Sylvarrestát. Raj Ahten a legritkább esetben folyamodott cselhez. Inkább kiszemelt bizonyos várakat, teljes erővel lecsapott rájuk, túlerejével elsodorta ellenfeleit, majd megszilárdította pozícióját, mielőtt továbblépett volna. Mégis különösnek tűnt, hogy Raj Ahten éppen Heredont szemelte volna ki. A királyság nem feküdt Raj Ahten birodalmának közvetlen szomszédságában, és nem számított a legkevésbé védhető északi államnak sem. De a király nem felejtette el azt az évekkel ezelőtt vívott sakkjátszmát. Ahogy Raj Ahten előrenyomult, hogy kiterjessze ellenőrzését a tábla legtávolabbi sarkaira is. Bár Heredon Raj Ahten táblájának a szélén feküdt, a királyság bukása beláthatatlan következményekkel járt volna: Raj Ahten megszerezne egy északi államot, hogy azután északról és délről egyszerre támadva, kétfrontos háborúra kényszeríthesse Fleedset és Mystarriát. Heredon nem volt szegény királyság. Sylvarresta kovácsai a legjobb fegyver- és páncélkészítők hírében álltak egész Rofehavanban, a vidék pedig gazdag volt szarvasmarhában, amelyből élelem-utánpótlást, juhnyájakban, melyekből gyapjút lehetett kinyerni, és faanyagban, amely nélkülözhetetlen volt a védművekhez és harci gépekhez. A köznép soraiban pedig éppen elég ember akadt, aki adományokat biztosíthatott egy támadó haderő részére. Raj Ahtennek mindezekre szüksége volt, ha meg akarta hódítani az északi területeket. Ráadásul az unokatestvére a feleségem, emlékeztette magát Sylvarresta. Talán attól is fél, hogy a királyné veszélyt jelent rá. A Hatalmak a megmondhatói, Venetta Sylvarresta már évekkel ezelőtt képes lett volna elvágni unokaöccse torkát, ha lett volna rá lehetősége. Egy nagyobb játszma része? - aggódott Sylvarresta. Lehet, hogy ehhez hasonló rajtaütéseket terveznek Rofehavan minden várában. Ha az orgyilkosok mindenütt egy időben csapnak le, akkor Sylvarresta nem tudja időben figyelmeztetni a többi uralkodót. A király gondolataiba temetkezve, gondterhelten dörzsölte meg a szemét.
ARATÁS HAVÁNAK 20. NAPJA AZ ÁLDOZAT NAPJA 6. EMLÉKEZETES MOSOLYOK Homályerde sűrűjében Gaborn herceg csendben lovagolt a csillagok halovány fényénél, elkerülve a szűk vízmosásokat és sötétebb facsoportokat, ahol az árnyak megsűrűsödtek. A megcsavarodott fák feje fölött nyújtózó, félig csupasz ágain ülő megsárgult levelek intő ujjakként himbálóztak az éjszakai szélben. A mély és nedves avarszőnyeg a lova patái alatt csaknem nesztelen haladást tett lehetővé. Nem sokkal szürkület után a bűvös köd oszlani kezdett. Raj Ahtennek a továbbiakban már nem volt szüksége rá, hogy homályba burkolja seregét. Sőt, a csillagok az égen természetellenesen erős fénnyel ragyogtak, talán Raj Ahten tűzszövőinek újabb varázslata erősítette fel fényüket, hogy a Farkasúr katonái megtalálják az utat a fák között. Gaborn négy órán át keringett Raj Ahten serege körül, elkerülve az üldözőket. Sikerült eltennie láb alól két további fagyóriást, egy felderítőt pedig a lova nyergéből lőtt le íjával. De három órája semmi jelét nem látta üldözőknek. Lovaglás közben az jutott eszébe, hogy Homályerde minden mérce szerint ősi és különös erdőség volt. A Wye folyó felső folyásvidéke állítólag mágikus hely volt, ahol háromszáz éves, minden emberi tudósnál bölcsebb tokhalak éltek a mély medencékben. De Gabornt nem ez aggasztotta, hanem az erdő legendás hajlama a rendre és jóságra. Nagyon kevés törvényen kívüli merészkedett az erdőségbe. A legenda szerint ilyen volt Edmon Tillerman, egy őrült, aki törvényen kívüliként érkezett ide, és testierő-, valamint elme-adományokat vett el az erdőben lakó vadkanoktól, míg végül maga is az erdő lénye lett. A szóbeszéd szerint, ezután felhagyott a lopással, és idővel hős lett belőle, aki megtorolta a szegény földműveseket zaklató haramiák gaztetteit, és megvédte az erdő többi lakóját. De voltak ennél különösebb történetek is: egy öregasszonyról, akit
évszázadokkal ezelőtt Homályerdében gyilkoltak meg, és egy levélkupac alá rejtették, aki azután fatörzsekből és ágakból álló lénnyé változott, hogy bosszút álljon gyilkosain. Vagy a hatalmas „sziklaemberekről”, amelyekről úgy tartják, hogy egykor ezt az erdőt járták. Állítólag néhanapján kijöttek az erdő széléig, és hosszasan néztek dél felé. Volt idő, évszázadokkal ezelőtt, amikor ezek a fák még jobban kedvelték az embereket, mint manapság. Volt idő, amikor az emberek akadálytalanul haladhattak át az erdőn. De most nyomasztó csend ült a fák koronája alatt, mintha magát az erdőt sértették volna meg, és most elégtételt akarna venni minden egyes hívatlan látogatón. Természetesen a tűzszövőkből áradó hő, a lovak vasalt patái, az embertömeg, és az óriások kárt tettek az erdőben. A baglyok némák maradtak ma éjjel, és Gaborn két alkalommal is hatalmas szarvasbikákat pillantott meg, amelyek dühödten rázták agancsukat, mintha harcra készülnének. A hercegtől jobbra a hadsereg csak egyre tört előre. Hátborzongató érzés járta át az egész erdőt, mint vihar előtt a nyomasztó csend. Gaborn hosszú órákig lovagolt a fák között, a feszültség nőttön nőtt benne, elméjét pedig mintha álmosító köd borította volna be. Édes, természetes fáradtság, amilyet akkor érez valaki, ha finom forralt bort iszogat a kemence mellett, vagy mint a bódító álom, amit a vajákosok mákvirág-főzete okoz. Gaborn szemhéja egyre jobban elnehezült. Félálomban fellovagolt egy hegyorom melletti gerincre, majd le a mögötte húzódó völgybe, ahol léptennyomon szederbokrok és vastag faágak akadályozták a továbbjutást. Hirtelen haragra lobbant, előhúzta kardját, és már azt fontolgatta, hogy ha törik, ha szakad, ő keresztülvágja magát az erdőn, amikor szitkozódást hallott maga előtt, és még valamit. Egy páncélos ember vágta át magát ugyanazon a csaliton, amely neki is útját állta. Majdnem túl későn vette észre a veszélyt. Nagy nehezen megfordította a lovát, és kitért. A fák. Vajon szándékosan vezették a veszély felé? Egy sötét helyen Gaborn megtorpant. Raj Ahten egyik őrjáratát pillantotta meg. Egy tucat felderítő vágott magának utat a bozóton keresztül. Gaborn néma csendben figyelt. A katonák már eltűntek a sötétben, de Gaborn még csak levegőt sem mert venni. Szorosan megmarkolta lova kantárját és nagyot sóhajtott. Hosszú percekig próbálta összpontosítani gondolatait. Nem ártok nektek, mondta volna a fáknak. Nem jelentek rátok veszélyt. Teljes akaraterejére szüksége volt, hogy nyugodtan üljön a nyeregben, és ne
rohanjon fejjel a falnak, végzete felé. Verejtékcseppek gyöngyöztek Gaborn homlokán, keze remegett és lélegzete szaggatottá vált. A barátotok vagyok, akarta mondani. Érezzétek, tegyetek próbára. Hosszú pillanatokig megpróbálta megnyitni önmagát, kitárni szívét és lelkét, hogy kapcsolatba lépjen a fákkal. Érezte a láthatatlan ujjakat lassan kúszni előre, ahogy őt keresték, majd megmarkolták, mint ahogy a gyökerek kapaszkodnak bele egy sziklába. Érezte elképesztő erejüket. A fák megragadták, befurakodtak elméje minden rejtett kis zugába. Emlékek, gyermekkori félelmek peregtek le Gaborn szemei előtt - kellemetlen rémálmok és serdülőkori fantáziák bukkantak felszínre. Minden reménye, cselekedete és vágya. Azután a tapogatózó ujjak éppoly lassan, ahogy érkeztek visszahúzódtak. - Ne érezzetek irántam haragot! - suttogta Gaborn a sötétbe, amikor végre képes volt megszólalni. - A ti ellenségeitek az én ellenségeim is. Engedjetek utamra, és én legyőzöm őket. Néhány szívdobbanásnyi idővel később a nyomasztó érzés enyhülni kezdett. Gaborn hagyta, hogy elméje álomba sodródjon, bár az ő állóképességével nem volt szüksége alvásra. A célra gondolt, ami északra hozta, a vágyra, hogy találkozhasson Iome Sylvarrestával. Egy őrült ötlettől vezérelve, tavaly titokban Heredonba utazott az őszi vadászatra, hogy láthassa a lányt. Apja minden évben eljött a Fesztiválra, az őszi ünnepségre, amelyen megemlékeztek a nevezetes napról, mikoron ezerhatszáz évvel ezelőtt, Heredon Sylvarresta lándzsája halálra sebezte a féreg-mágust. Ennek emlékére minden ősszel, Aratás havában, Heredon urai eljöttek, hogy Homályerde óriás vaddisznóira vadásszanak, ugyanazt a fegyvert forgatva, amellyel annak idején legyőzték a férgeket. Gaborn egyszerű fegyverhordozónak kiadva magát, elvegyült apja kíséretében. A katonák természetesen egytől-egyig tisztában voltak kilétével, de egyikük sem merte a nevén szólítani, vagy más módon leleplezni álcáját. Valójában Sylvarresta király a vadászat során valahogyan felismerte a herceget, de volt annyira tapintatos, hogy nem szólt senkinek, hamár Gaborn nem akarta felfedni magát. Gaborn egyébként kiválóan játszotta a fegyverhordozó szerepét, segített a harcosoknak felölteni páncélzatukat a torna idején, éjjelente Sylvarresta istállójában aludt, és az egész hét folyamán ügyelt a lovakra és a felszerelésre. De nem vallott szégyent az asztalnál sem, a fesztivál végén a Nagyteremben rendezett lakomán, bár mint fegyverhordozó, csak az asztal legvégén, a királyoktól, nemesektől és lovagoktól távol kapott helyet. Leplezetlenül
bámészkodott, mintha még soha életében nem étkezett volna idegen király jelenlétében. De ami a fő, ha csak ilyen messziről is, de láthatta Iomét, gyönyörködhetett sötét hajában, hibátlan bőrében, parázsló fekete szemeiben. Az apja már korábban is említette, hogy a lány gyönyörű, és a történetek alapján, amiket a hercegnőről hallott az évek folyamán, Gaborn meg volt győződve róla, a szíve is épp oly nemes. A herceg jól ismerte az etikettet, de a vacsora alkalmával megtanult egy keveset az északi illemszabályokról is. Étkezés előtt Mystarriában is szokás volt kezet mosni egy tál hideg vízben, de Északon a vendégek a kezüket és arcukat is megmosták, mégpedig szinte lobogó, forró vízben. Míg délen egyszerűen csak a ruhájába törölhette az ember a vizes kezét, itt mindenki vastag törölközőket kapott, amelyet a kéztörlés után a térdükre terítettek, így a vacsora során abba törölhették zsíros kezüket. Délen apró, életlen késeket és kicsiny villákat szervíroztak a vacsorához, így ha esetleg harc tört volna ki, senki sem használhatta volna azokat fegyverként. Északon ezzel szemben mindenki a saját evőeszközeit használta. A legundorítóbb különbség azonban a kutyák szerepében volt. Délen az urak a lerágott csontokat a jobb válluk fölött mindig a kutyáknak dobták. De itt, a Nagyteremben a kutyákat be sem engedték a lakomára, így a csontok rendetlen és gusztustalan halmokban álltak a tálcák szélén, amíg a felszolgáló gyerekek el nem hordták azokat. De volt még egy dolog, ami megragadta Gaborn figyelmét. Először azt hitte, hogy ez is egy északi szokás, de hamarosan rájött, hogy Iomét kivéve senkinél nem látott ilyesmit. Ugyanis a Gaborn által ismert összes tartományban, a szolgák nem ehettek, amíg a király és vendégei nem végeztek a vacsorával. Mivel a lakoma - melyen a fogások között énekmondók, udvari bolondok és ügyességi játékok szórakoztatták a vendégeket - délben kezdődött és késő éjszaka ért csak véget, a szolgák éjfél előtt egy falatot sem ehettek. Így, miközben a király és a vendégsereg vacsorált, a gyerekek csak sóvároghattak a sültek és pudingok után. Gaborn is mohón falt, kitakarította a tálcáját a király konyhájának elismeréséül. De észrevette, hogy Iome egy falatot mindig a tálcán hagy, és Gaborn meglepődött, hogy talán elvétette az illemet. Iomét figyelte és látta, amint a felszolgálólány, egy kilenc év körüli gyermek, aki a tálcákat hozta, vágyakozva nézi az ételt. Iome minden esetben a lányra mosolygott és megköszönte az ételt, mintha az valamiféle úrhölgy lenne, aki kegyet gyakorol, nem pedig egy egyszerű szolga. Azt is észrevette, hogy eközben Iome a lány arcát nézte, hogy
megtudja, mennyire szereti a lány azt az ételt. Ha a gyerek arcán vágyakozást látott az adott fogás után, akkor mindig hagyott egy-egy falatot belőle a tál szélén, amit a kislány a konyha felé menet gyorsan eltüntetett. Gabornt egészen meglepte, amikor Iome szinte hozzá sem nyúlt a töltött fogolyhoz narancsszószban, miközben a nyers, fűszeres káposztát úgy ette, mintha az valami különlegesség lenne. Gaborn a negyedik fogás körül vette észre, hogy az ő felszolgálója, egy négyévesforma gyerek, minden üres tál után egyre sápadtabb lesz, ahogy nő benne a félelem, hogy éjfélig egy falatot sem ehet. Amikor a fiú egy fatányéron kihozta a következő fogást - egy borban, fokhagymával és dióval pácolt marhaszeletet - Gaborn intett, hogy elviheti, és hagyta, hogy a gyerek elrohanjon az étellel és még azon melegében magába tömje. Gaborn legnagyobb megdöbbenésére Sylvarresta király észrevette ezt, és szigorú pillantást vetett feléje, mintha ezzel megsértette volna őt. Gaborn jól megjegyezte azt a tekintetet. Mindazonáltal, amikor alig néhány szempillantással később Iome - akinek elkerülte a figyelmét mind Gaborn nagylelkű tette, mind a király reakciója hasonlóképpen cselekedett, a marhasültön rágódó Sylvarresta eltűnődött, majd odaszólt a hercegnőnek. - Nem ízlik az étel, kedvesem? Talán behívattathatnám és megvesszőztethetném a szakácsokat, amiért megbántottak? Iome elpirult a tréfa hallatán. - Nem... ó, nem, Nagyuram, az étel igazán finom, csak azt hiszem, egy kicsit sokat ettem. A szakácsok inkább dicséretet, semmint dorgálást érdemelnek. Sylvarresta király elnevette magát, miközben szeme ravaszul Gaborn felé villant. Bár Gaborn még nem árulta el szándékát, a király tekintete azt sugallta: Ti ketten egyformák vagytok. Én támogatnám a házasságot. De valójában, az a néhány pillantás, amit Ioméra vethetett, kétséget ébresztett Gabornban, vajon méltó-e a hercegnőhöz. A szolgálólány szemében áhítat lobogott úrnője iránt, az Iome körül ülők pedig hódolatteljes hangon beszéltek hozzá. Bár Iome akkor alig múlt tizenhat éves, akik ismerték, nem egyszerűen szerették őt, hanem rajongtak érte. Amikor Gaborn indulni készült Heredonból, apja maga mellé vette, hogy bizalmas megbeszélést folytassanak Sylvarresta királlyal. - Nocsak - mondta a király -, szóval eljöttél végre, hogy meglátogasd a birodalmamat. - Jöttem volna korábban is - felelte Gaborn -, de a taníttatásom nem tette lehetővé. - Jövőre is eljössz - jelentette ki Sylvarresta - és remélem, akkor nyíltabban,
mint most. - Úgy lesz, Nagyuram - válaszolta Gaborn. A szíve a torkában dobogott, ahogy hozzátette: - már alig várom. Van egy dolog, amit meg kell majd beszélnünk, nagyuram. Gaborn apja megérintette fia könyökét, jelezve, hogy hallgasson, de Sylvarresta csak nevetett. Mindentudó, szürke szemei a fiú arcát fürkészték. - Egy év múlva. - De ez egy nagyon fontos dolog - sürgette volna Gaborn. Sylvarresta figyelmeztető pillantása elhallgattatta. - Túlzottan mohó vagy, ifjú ember. A legnagyobb kincsemért jöttél. Talán a tiéd is lesz. De nem fogom befolyásolni a lányomat ez ügyben. Neked kell meghódítanod őt. Jövőre. Az elmúlt tél hosszú volt, hideg, szürke és magányos. Gaborn számára különösnek tűnt, hogy északra jött csak azért, hogy elnyerje egy nő szívét, akivel még csak nem is beszélt. Elmélkedéséből egy íj húrjának pendülése riasztotta fel, amit égető fájdalom követett, amint a nyílvessző jobb karjába hasított. Gaborn lova oldalába vájta sarkát. Az megugrott, olyan hirtelen, hogy Gaborn hanyatt vágódott a nyeregben, és alig bírt megmaradni a lovon, ahogy az a fák alatt tovaszáguldott. A világ elsötétült. Gaborn fejében fájdalom robbant. Fogalma sem volt, honnan érkezhetett a nyílvessző. Nem hallott semmit, orrát sem ütötte meg semmilyen szokatlan illat, ami figyelmeztethette volna a veszélyre. Egy pillanattal később áthaladt egy sűrű facsoporton. Egy fekete csuklyás lovas épp akkor lökte félre az íját, és a hátán levő tokból egy görbe handzsárt húzott elő. Ahogy Gaborn elhaladt mellette, csak a gyilkos elszántságot látta a férfi szemében, és az arcát keretező hegyes kecskeszakállt. Azután Gaborn lova tovasuhant, átugrott egy kidőlt fatörzset, és elmosódott folttá vált a csillagok fényében. Gaborn a fájdalomtól szédelegve felemelkedett a nyeregben. Érezte, hogy a karján levő sebből dől a vér. Ha a nyílvessző három hüvelykkel odébb repül el, akkor pont a tüdejében állt volna meg. A háta mögött támadója vadállati hangon felüvöltött, és a nyomába szegődött. Az üvöltésre jobb felől kutyák válaszoltak. Vérebek, amelyek valószínűleg szagot fogtak. Egy hosszú órán keresztül dombok közt lovagolt, annyi időre sem állt meg, hogy a vérzést elállítsa. Eddig a sereg mögött volt, és próbálta megkerülni a kiküldött felderítőket. Most az ellenség derékhadától nyugat felé távolodva próbálta lerázni üldözőjét, egyre mélyebbre jutva az erdő szívébe. Ahogy egyre beljebb haladt, a csillagok fénye elhalványodott, mintha felhők takarták
volna el az eget, és igencsak meresztgetnie kellett a szemét, ha az ösvényen akart maradni. Reménykedve, hogy ellenségei azt hiszik majd, menekülőre fogta a dolgot, Gaborn visszakanyarodott a fősereg felé, és egyenesen a veszély irányába vágtatott. Hiszen még mindig nem tudta, mekkora és milyen erőket indított Raj Ahten útnak észak felé. A csillagok fénye hirtelen ismét felerősödött, amikor is meghallotta a sereg hangjait odalent a fák között - ágak roppantak vasalt csizmás lábak alatt, ahogy a sereg egyre tört előre az éjszakában. Egy hegygerinc mögött megállította lovát egy árnyas helyen, ahonnan puha páfrányerdőre tekintett alá. Messze a háta mögött kutyák csaholtak. Rájöttek a cselre. Gaborn felemelkedett a nyeregben, és lefelé bámult a sötétségbe. Pont a sereg előtt bukkant ki. Egy mérfölddel odébb egy nyiladékot látott az erdőben, egy széles tisztást, ahol telente egy befagyott tó volt. De a víz nyáron visszahúzódott, teret engedve a dúsan zöldellő fűnek. És ott, ezen a zöld gyepen, Gaborn hirtelen éles fényt látott, ahogy Raj Ahten tűzszövői kiléptek a fák árnyékából. Öt ruhátlan férfi - szőrtelen testüket vörös lángnyelvek övezték - tört keresztül nyílegyenesen a nyiladékon. Körülöttük és mögöttük Gaborn valami mást is megpillantott. A magas fűben torz lények ugráltak, sötétebb árnyékok, mint amit az erdő fái vetettek. Nagyjából ember formájúak voltak, de gyakran visszazökkentek mellső végtagjaikra. Majmok - csodálkozott Gaborn. A déliek már korábban is hoztak ilyen lényeket északra látványosság gyanánt. Raj Ahten seregében fagyóriások, tűzszövők, Legyőzhetetlenek és harci kutyák voltak. Gaborn nem tartotta lehetetlennek, hogy különböző adományokkal a majmokból is harcosokat faragtak. De az ösztöne azt súgta, ilyen lényeket még nem láthatott. Nagyobbak voltak a majmoknál. Talán nomenek - jutottak eszébe Gabornnak a régi mesék lényei. Vagy valamiféle új szörnyetegek. Több ezernyi rajzott elő a fák közül, testek fekete áradataként. Fagyóriások gázoltak közöttük, mögöttük pedig Raj Ahten Legyőzhetetlenjei lovagoltak szikrázó, fényes páncélban. Nyugat felé, a távolban, harci kutyák csaholtak és vicsorogtak Gaborn vérnyomát követve. Gaborn meglátott egy kutyát a csillagok fényénél, egy hatalmas szelindeket, amelynek fejét és szemét bőrmaszk és acél nyakörv védte. A falkavezér. Alighanem a hatalom rúnáit viselhette, melyek segítségével gyorsabban és messzebbre futhatott a többi kopónál, könnyebben kiszagolta a nyomot, ráadásul a rúnák természetfeletti ravaszsággal ruházták
fel az állatot. Gaborn nem szökhetett el a falka elől. Nem, amíg ez a dög életben van. Előhúzta tegezéből az utolsó nyílvesszőt. A szürke véreb elképesztő sebességgel száguldott felfelé az ösvényen, hol a háta, hol a feje tűnt fel egy pillanatra, ahogy hatalmas ugrásokkal ki-kiemelkedett a páfrányok tengeréből. Ilyen erő- és anyagcsere-adományokkal ezek a kutyák percek alatt mérföldeket voltak képesek megtenni. Gaborn figyelte a közeledő állatot, próbálva megjósolni, hol fog kibukkanni a páfrányok közül. Végül a bestia Gaborntól száz lépésnyire vágódott ki az aljnövényzetből, dühösen elvicsorodott, a maszk csontvázszerű külsőt kölcsönzött neki. A véreb alig ötven lépésnyire járt, amikor Gaborn útjára engedte a nyílvesszőt. Az egyenesen szállt célpontja felé, telibe találta a kutya fejét, majd a maszkon gellert kapva lepattant róla. A kutya továbbrohant. Gabornnak már nem volt ideje, hogy kihúzza a kardját a hüvelyéből. A szörnyeteg elrugaszkodott. Gaborn látta kitátott pofáját, és a sérülést a fején, ahol a nyílvessző felszakította a maszkot és a húsát. Gaborn hátravetette magát a nyeregben. A kutya olyan közel suhant el mellette, hogy tüskés nyakörve darabokra hasogatta ruháját és véres csíkokat húzott mellkasára. Lova rémülten felnyerített, megugrott és átrohant a hegygerincen a fák között, és Gabornnak egészen mélyre kellett hajolnia, hogy elkerülje az alacsony ágakat, ha nyeregben akart maradni. Azután ménje lefelé száguldott egy meredek, sziklás domboldalon. Gabornnak végre sikerült kivonnia a kardját, de közben az ágak lesodorták íját a válláról. Már úgysincs rá szükségem - próbálta nyugtatni magát Gaborn. Már Raj Ahten serege előtt vagyok. Most már csak le kell hagynom őket. Sarkát lova oldalába vájta, hagyva, hogy az teljes sebességgel vágtasson, és a magasba emelte kardját, amely dühösen megvillant a sötét éjszakában. Most, hogy hegyvidékre ért, a fák ritkulni kezdtek, így végre próbára tehette lova gyorsaságát. Éppen egy kőrakáson ugratott át, amikor bal felől vicsorgást hallott. A véreb a lova patái között cikázva felzárkózott mellé. - Szabadulás - kiáltotta Gaborn. Hátasa ugrott, majd rúgott. Ezt a manővert apja minden vadászathoz használt lova megtanulta. Nagyon jól jött, ha farkasokat vagy támadó vadkanokat kellett eltakarítani a lovak lába alól. A harci kutya pont a képébe kapta a rúgást, nyaka reccsent egyet, majd holtan terült el. De a háta mögül, a hegygerinc felől, Gaborn kiáltásokat és újabb tucat
vadászkopó csaholását hallotta. Visszanézett. A kutyák nyomában sötét köpenybe burkolt lovasok dübörögtek, egyikük a szájához emelt egy kürtöt, majd belefújt, hogy jelezze társainak, a vadászat elkezdődött. Túl közel, ismerte fel Gaborn. Túl közel vagyok a fősereghez. De Raj Ahten serege csak Homályerde szélét érintette, óvakodott attól, hogy túl mélyre merészkedjen az ősi fák közé. És nem ok nélkül. Múlt ősszel, amikor Gaborn apjával és Sylvarresta királlyal itt vadászott, egyik este száz ember fogyasztotta sült gesztenyéből, vadhúsból, gombából és forralt borból álló vacsoráját a tábortüzek gyűrűjében. Közben Borenson és Derrow kapitány fegyverforgató tudományával nyűgözte le a tömeget. Borenson a Táncoló Karok stílus mestere volt, szédítő ívben tudta forgatni a kardot vagy akár a csatabárdot olyan sebesen, hogy az ellenfél legtöbbször nem is vette észre, mikor kapta a végzetes találatot. Derrow kapitány sokkal megfontoltabb harcos volt, kivárta a megfelelő időpontot, de akkor kíméletlenül támadásba lendült, és lándzsájával lenyűgöző pontossággal szabdalta darabokra ellenfelét. Gaborn apja és Sylvarresta éppen sakkoztak egy lámpás alatt, ügyet sem vetve a színlelt küzdelemre, amikor a sikoly felhangzott a fák között. A hang olyan átható, olyan hátborzongató volt, hogy Gabornnak a hideg futkározott tőle a hátán. Borenson, Derrow és a kíséret többi tagja mind azonnal megdermedtek a hangra, valaki elkiáltotta magát: - Állj! Állj! Senki se mozduljon - bár enélkül is mindenki tudta, hogy az életével játszik az, aki magára vonja egy lidérc figyelmét. Gaborn pontosan emlékezett Borenson - a harcosra annyira jellemző vigyorára, ahogy ott állt, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, miközben a tábor mellett húzódó keskeny vízmosás meredek oldalát kémlelte. Egy sápadt alak közeledett, egy magányos férfi lóháton. Sikolya mint a csupasz hegyormok között süvítő téli szél. Alakját vibráló, szürkés fény burkolta be. Gaborn éppen csak egy pillantást vetett a lidércre, a látványtól szíve mégis majd kiugrott a helyéről félelmében. Szája kiszáradt, levegő után kapkodott. Az apjára nézett, hogy lássa a királyt, hogyan reagált a történtekre. Apja és Sylvarresta azonban zavartalanul folytatták a sakkjátszmát, még csak fel sem néztek a tábláról. Gaborn apja lépett a vezérével, leütötte az egyik parasztot, majd elkapta Gaborn pillantását. A herceg arca halottsápadt lehetett, mert az apja szárazon elmosolyodott és csak annyit mondott: - Nyugodj meg, Gaborn. Mystarria hercegének nincs félnivalója Homályerde lidérceitől. Jogunk van itt lenni.
Sylvarresta nevetett, de hangjában nem volt semmi vidámság, majd Gaborn felé fordult olyan hamiskás pillantást vetve rá, mintha éppen egy személyes jellegű tréfáról lett volna szó. Mégis, Gaborn valahogyan érezte, hogy ez igaz, hogy nem kell félnie a lidércektől. Azt beszélték, a régi időkben Heredon Királya uralta ezt az erdőt, amelynek minden teremtménye engedelmeskedett szavának. Heredon királyainak virágkora leáldozott, Gaborn mégis eltűnődött azon, vajon Sylvarresta még mindig parancsol Homályerde lidérceinek? Most, amikor vérebek és vadászok voltak a nyomában, Gaborn remélte, hogy igen. Nyugat felé fordította lovát, egyre mélyebbre hatolva az erdő sűrűjébe, miközben fennhangon kántálta. - Fák szellemei, Gaborn Val Orden vagyok, Mystarria hercege. Kérlek benneteket, védelmezzetek engem! Bár segítségért kiáltozott, tudta, hogy ennek semmi haszna. A holtak szellemei nem törődnek a halandó emberek ügyeivel. Ha Gaborn magára is vonta a figyelmüket, legfeljebb annyit ért volna el, hogy halála után maguk közé fogadták volna. Ménje leviharzott egy hosszú hegyoldalon, néhány hatalmas tölgy ágainak rejtekében, majd keresztülvágott egy mocsaras részen, ahol többször úszni kényszerült a sós vízben, amíg elérte a túlsó parton álló bokrokat. Gaborn nem hallotta maga mögött az üldözők zajait, miközben hátasa partra evickélt a túlparton, csak több száz vaddisznó morgását és visítását, amelyek eszeveszetten menekültek előle, mintha vadásznának rájuk. Véletlenül épp egy vaddisznófalka közepébe tévedt. Az egyik szőrös, fekete szörnyeteg, ami akkora volt, mint Gaborn lova, egy percig farkasszemet nézett vele, elefántcsontszínű agyarait, mint két szablyát leszegve, és Gaborn azt hitte, menten felnyársalja hátasát. De az utolsó pillanatban a vadkan megfordult, és a falkával együtt eltűnt a sűrűben. Gaborn kihasználta az alkalmat, hogy tegyen lovával néhány kört a környező tölgyfák körül, azután minden eddiginél sebesebb vágtára ösztönözve az állatot, átugratott a mocsár partján növő kákaerdőn, egy magas töltésen és hatvan lépésnyi távolságban toccsant bele a mély vízbe, majd elindult a túlsó part felé. Másnap, nem sokkal dél után, Gaborn elérte Homályerde szélét. Sárosan és véresen a városkapuhoz vágtatott, és figyelmeztette az őröket a küszöbön álló támadásra. Miután megmutatta pecsétgyűrűjét - amely bizonyította, hogy ő Mystarria hercege - azonnal a királyhoz kísérték. A király a Nagyteremben fogadta Gabornt, ahol éppen tanácsnokaival tárgyalt. Előrelépett, hogy megragadja a kezét, de a király pillantása megállította. De hisz Gaborn már találkozott Sylvarrestával, a király most
mégis kimértnek tűnt. - Nagyuram - szólt Gaborn, rangjának megfelelően éppen csak meghajolva azért jöttem, hogy figyelmeztessem önt a közeledő veszélyre. Raj Ahten seregei a vártól délre, Homályerdében vannak, és gyorsan közelednek. Még az éj leszállta előtt ideérnek. A király arcán aggodalom és bizonytalanság suhant át, majd Ault kapitány felé fordult. - Készüljetek az ostromra. Gyorsan. Sok más király a kapitányaira bízta volna a részleteket, de Gabornnak úgy tűnt, Sylvarresta... bizonytalanul sorolja parancsait, mintha Ault jóváhagyását várná. - Vigyék hírül a városban, hogy mindenki bizonyosodjon meg a tetők tűzbiztosságáról. Mivel a délvidéki kereskedők odakint táboroznak, attól tartok, kénytelenek leszünk elkövetni velük szemben azt az udvariatlanságot, hogy lefoglaljuk áruikat. De kerüljük el a szükségtelen vérontást. Hagyjatok meg annyi hátast nekik, amennyivel hazamehetnek, és annyi élelmet, hogy ne éhezzenek az úton. És öljétek meg az elefántokat. Nem szeretném, ha szétzúznák a kapuinkat. - Igen, Nagyuram - mondta Ault, de az arcán aggodalom tükröződött. Azután tisztelgett és kisietett a teremből. Az előkészületek elég gyorsan megkezdődtek, több tanácsos felállt, és indulni készült. Gaborn érezte, valami nagyon nincs rendjén. Amint a tanácsnokok kisorjáztak, néhány pillanatig tartó kényelmetlen csend után, Sylvarresta gondterhelt, szürke tekintetét Gaborn felé fordította. - Hálával tartozom neked, Orden herceg. Számítottunk valami ilyesmire, de reméltük, nem kezdődik el tavaszig. Múlt éjjel már elszenvedtünk egy támadást Raj Ahtentől. Orgyilkosok ütöttek rajta az elkötelezetteinken. Szerencsére felkészülten vártuk őket, így nem okozhattak túl nagy kárt. Gaborn csak most értette meg Sylvarresta távolságtartását és bizonytalanságát. A király nem emlékezett rá. - Örülök, hogy találkoztunk, Orden herceg. - Majd a Gaborn háta mögött álló férfi felé kiáltott. - Collin, gondoskodj Orden herceg számára ételről, meleg fürdőről... és tiszta ruháról. Mégsem hagyhatjuk, hogy a barátaink véres rongyokban járjanak. Gaborn hálás volt a gondoskodásért, de ugyanakkor félelem ébredt benne. Ha Sylvarresta elfelejtette az arcát - döbbent rá Gaborn - sok minden mást is elfelejthetett. Harci taktikákat. Vagy hogy hogyan védje meg magát. Tehát ezért gyűltek össze a király tanácsadói, hogy egyesítsék a tudásukat. De egy ilyen szörnyeteg ellen, mint Raj Ahten, vajon elegendő lesz mindez?
7. ELŐKÉSZÜLETEK Aznap délután Sylvarresta népe az ostromra készülődött. A közelgő támadás hírére kezdetben kitört a pánik, gyerekek és parasztok kiabáltak kétségbeesetten, az öregeket és gyengéket eszeveszett sietséggel próbálták kimenekíteni a városból. De mostanra mindez elmúlt. Most a nyugtalan földművesek és katonák egyaránt a Külső Fal környékén voltak, és hevenyészett barikádokat emeltek az utcákon. Az elmúlt négyszáz évben nem volt rá példa, hogy ennyi ember nyüzsögjön a falakon - persze sokan közülük nem harcolni akartak, csupán bámészkodtak. Rémült és eltévedt disznók, tehenek, juhok és szárnyasok kóboroltak az utcákon és tereken. A vár környékén élő összes állatot beterelték a várba, hogy az ostrom alatt a védőknek ne kelljen éhezniük, ugyanakkor Raj Ahten erői nehezebben tehessenek szert utánpótlásra. A vár előtti barna mezőn táborozó kereskedőket hazaküldték, a déliek színes sátraikon kívül csak a legszükségesebbet vihették magukkal. A délután folyamán Raj Ahten csapatai az erdő szélén, egy dombtetőn gyülekeztek, rendezték soraikat. Először csak a Legyőzhetetlenek, ezek a vörös- és aranyszínű egyenruhába öltözött, sötét sodronyinget vagy páncélt viselő lovagok mutatták meg magukat. De továbbra is az erdő szélénél álltak, elrejtve valódi létszámukat. Ahogy telt-múlt az idő, óriások és harci kutyák is feltűntek soraikban. Ekkorra a város már gyakorlatilag is ostrom alatt állt. Senki sem mert kivagy belépni a kapukon, bár úgy tűnt, Raj Ahten ostromgépei még az erdőben vannak. A déli katonák eközben fákat döntöttek ki, hogy sáncokat építsenek. A vár védői készen álltak - íjászok és lándzsások, dárdavetők és a tüzérség. Sylvarresta futárokat küldött a szomszédos várakba segítségért. De amíg a Sylvarresta vár nagyobb része készen állt az ütközetre, az Elkötelezettek Erődjében, a vár leginkább őrzött szívében, még javában folytak az előkészületek. Az Elkötelezettek Erődjének falait azon férfiak és nők fájdalmas sikolyai reszkettették meg, akik felajánlották adományaikat uruknak. Sylvarresta kétszáz szolgálója és vazallusa gyűlt össze, hogy megtegye felajánlását. Miközben Sylvarresta Első Átruházója, Erin Hyde, az átadással foglalatoskodott, két tanítványa a jelentkezők között járkált, biztatva és megvizsgálva őket. Próbálták kiválasztani azokat, akik elegendő testi erővel,
állóképességgel, illetve szellemi képességekkel bírnak ahhoz, hogy megérje a költséget és fáradtságot, ami az átvitellel jár. Ha egy Rúnalovagnak erőre volt szüksége, akkor járt a legjobban, ha olyasvalakitől kapta azt, akinek több volt belőle az átlagosnál. A szerencsés kiválasztottakkal egy tanácsos foglalkozott. Segített az írástudatlanoknak kitölteni a szerződéseket, amik az adományért cserébe Sylvarresta életre szóló védelmét és gondoskodását garantálták. Az összegyűltek között gondoskodók lézengtek, akik vállalták, hogy gondját viselik hamarosan elesetté váló barátjuknak vagy rokonuknak. Végül az udvart megtöltötték azok, akik már régen uruknak adományozták egy képességüket. Az Elkötelezettek Erődje ezerötszáz elkötelezettnek nyújtott menedéket, a legtöbben közülük képesek voltak felkelni, hogy megnézzék a szertartást. Iome legtöbbjüket jól ismerte, hiszen gyakran segített az idősebb elkötelezettek gondozásában. A vak Carrockot, aki a szeme világát ajánlotta fel, a gügyögő Mordint, az egykor briliáns eszű fiatalembert, aki elméjét adományozta. A süketeket, a betegeseket, a visszataszítókat és azokat, akik tehetetlenül nyomták az ágyat. Százak és százak... egy vánszorgó hadsereg. És a sokaság szívében, ragyogón mint a nap, és fenségesen, mint az éjjeli égbolt minden csillagával, Sylvarresta Nagyúr ült egy szürke sziklán az udvar pázsitjának közepén, fegyverrel a kezében, félig csatavértezetben, mezítelen felsőtesttel. Azok, akik az átadásra vártak, alacsony tábori ágyakon feküdtek, türelmesen várva, hogy Erin Hyde megérkezzen a varázslatokkal és az átvivőkkel. Azok között, akik már átadták képességüket, Sylvarresta saját orvosa és gyógyfüvese, Binnesman járkált. Az apró termetű, hajlott hátú öregember zöld ruhát viselt, keze mindig foltos volt a különböző főzetektől. Mosolya egy percre sem hervadt le, miközben az új elkötelezettekkel beszélt, megnyugtatva és egy-egy gyógyfűkivonattal kínálva őket. Binnesman tudása nélkülözhetetlen volt a vár falain belül. Növényeinek gyógyító ereje legendás volt: bazsalikomból, izsópból és egyéb gyógyfüvekből kevert teakeverékei bátrabbá tehettek egy harcost a csata előtt, erőt adtak a harcban, és gyorsították a sebek gyógyulását is a küzdelmet követően. Bár a falakon is hasznos lehetett a segítsége, itt most nagyobb szükség volt rá, ugyanis a nagyobb adományok akár halálosak is lehettek. Ha egy erős férfi erejét adta Sylvarresta Nagyúrnak, akár annyira legyengülhetett, hogy néhány pillanatra a szíve is kihagyhatott. Aki a ruganyosság adományát adta valaki másnak, egyik pillanatról a másikra elvesztette testének hajlékonyságát, és hirtelen görcsbe rándult, tüdeje annyira sem tudott elernyedni, hogy újabb
levegőt vegyen. Ezért Binnesman most nem mehetett a falakra. Szükség volt rá, hogy életben tartsa azokat, akik adományokat ajánlottak fel. Hiszen Sylvarresta csak addig használhatta az adományokat, amíg az adományozó életben volt. Iome maga is segédkezett az előkészületeknél, miközben Naplója tétlenül figyelte az erőd konyhájának árnyékából. Iome éppen egy ágy mellett térdelt az udvaron, amelyen egy idős dajka feküdt, aki gyermekkora óta vigyázott rá. A nőt Dewynne-nek hívták. A hűvös este ellenére erősen izzadt idegességében. Az erőd magas falai mindannyiukra árnyékot vetettek. Iome apjának hangja betöltötte az egész udvart: - Dewynne, biztos vagy benne, hogy ezt akarod tenni? Dewynne halványan elmosolyodott, amennyire félelemtől remegő szája engedte. - Mindannyian úgy harcolunk, ahogyan tudunk. Iome hallotta a nő hangjából áradó szeretetet. Szeretetet a király iránt. Erin Hyde Dewynne és a király közé lépett, az átvivőt tanulmányozva. Az egy láb hosszú pálca vörös vérércből készült, egyik végébe egy hüvelyk átmérőjű rúnát kovácsoltak. Hyde finoman Dewynne karjához érintette a rúnát. Az átruházó magas hangon kántálni kezdte a varázsigéket, a hang sokkal inkább emlékeztetett egyfajta sípoló madárdalra, mintsem bármilyen emberi beszédre. A szavak olyan gyorsan követték egymást, hogy Iome alig tudta megkülönböztetni őket egymástól. Az átruházók úgy nevezték ezt: a hatalom dala. Az átvivőbe vésett rúnákkal együtt az ének volt hivatva kiemelni az elkötelezett képességét saját testéből. Az átvivőbe vésett ábra egy repülő sasra emlékeztette Iomét, amely éppen egy pókot ejt ki a csőréből. De a rúna kígyózó vonalai különböző vastagságúak voltak, különös, mégis természetesnek tűnő szögben kacskaringózva. Az állóképesség szimbóluma. Dewynne mindig is egészséges volt, egyetlen napot sem betegeskedett egész életében. De most Sylvarresta Nagyúrnak a harcban volt szüksége a nő állóképességére, ami egy súlyos seb esetén az életét menthette meg. Az átruházó továbbra is magas hangon sipítozott, majd hirtelen torokhangú morgást hallatott, a föld hangjait jelképezve - mint a fortyogó láva vagy az oroszlánok üvöltése a vadonban. Az átvivő vége izzani kezdett. A vérérc árnyalata rozsdaszínűből olvadtfehérré változott. Dewynne felsikoltott. - Ó, a Hatalmakra, ez fáj! - és próbált eltávolodni az égető rúnától. Úgy folyt róla a víz, mintha magas láza lett volna. Arcát eltorzította a fájdalom.
Álla remegett, háta ívben meghajlott. Zihálni kezdett, arcán verejték gyöngyözött. Iome erősen tartotta a nőt, visszanyomta az ágyra. Egy katona megragadta Dewynne jobb karját, hogy ne tudja megszakítani a kapcsolatot az átvivővel, nehogy megtörje a varázslatot. - Nézz az apámra! - mondta Iome, próbálva elterelni Dewynne figyelmét a fájdalomról. - Nézz az Uradra! Ő megvéd téged. Szeret téged. Az apám mindig szeretett téged, ahogy te is szeretted őt. Meg fog védeni téged. Ne vedd le róla a tekinteted! Iome heves pillantást vetett az Átruházóra, aki kissé félreállt, hogy Dewynne láthassa a királyt. - Ó, és én még azt hittem, hogy a szülés fájdalmas - zokogta Dewynne, mégis elfordította a fejét, és szeretetteljes pillantását a királyra emelte. Szükség volt minderre. Szükség volt arra, hogy akarja. A világon minden másnál jobban kellett vágynia arra, hogy lemondhasson állóképességéről. És az egyetlen mód, hogy erre a vágyra koncentrálhasson az volt, ha saját szemével látja a vágy tárgyát. Sylvarresta király harmincas évei közepén járó, erőteljes férfi volt. Csupasz felsőtesttel ült egy kövön az udvar közepén. Hosszú, vörösesbarna haja szabadon omlott alá széles vállaira, arcát gondosan nyírt szakáll keretezte. Páncélkovácsa igyekezett meggyőzni, vegyen fel egy bőrzekét, amire majd a teljes páncélzat kerül, de Sylvarresta felsőtestének mezítelenül kellett maradnia, hogy az átruházó elhelyezhesse a hatalom rúnáit. A király kancellárja, Rodderman azt javasolta, a király most azonnal menjen ki a falakra, hogy növelje az emberek harci kedvét, miközben a király idős tanácsadója, Inglorians kamarás maradásra biztatta, hogy a lehető legtöbb adományt kaphassa. Sylvarresta végül úgy döntött, marad. Iome felé nézett, elkapva Dewynne pillantását, bátorítva a szenvedő asszonyt tekintetével. Ebben a pillanatban semmi más nem számított. A király megfeledkezett tanácsosairól, páncélkovácsáról, a küszöbön álló háborúról. A király szemében végtelen szeretet és végtelen szomorúság tükröződött. Pillantása elmondta Dewynne-nak, tudja, mekkora ajándékot ad most neki. Iome tudta, az apja gyűlöli ezt, gyűlölt kiszipolyozni valakit, hogy megvédhesse vazallusait. Ekkor valami megváltozott Dewynne-ben, valószínűleg most érte el a vágyakozás pillanatát, a pillanatot, amikor a képességek átvitele megtörténik. Az átruházó morgása erőltetett kiáltásokba csapott át, amint a varázslat teljes ereje elszabadult. Az izzó fehér átvivő megremegett, majd tekeregni kezdett, mint egy kígyó,
az átruházó kezében. Dewynne felsikoltott az embertelen fájdalomtól. Mintha valami összeomlott volna benne, mintha egy hatalmas súly gyűrte volna maga alá, szinte szemmel láthatóan összement. Az égő haj és megperzselt bőr keserű szaga töltötte meg a levegőt. Dewynne vonaglott, próbált eltávolodni. Az emberfeletti erővel rendelkező őrmester megtartotta. Dewynne összeszorított foggal elfordult Sylvarrestától. Kínjában leharapta a nyelve hegyét, állán vér és habos nyál csorgott. Ebben a percben Iome úgy érezte, a világ minden fájdalmát látja az önfeláldozó asszony szemeiben. Dewynne eszméletlenül roskadt össze. Állóképessége elhagyta testét, így már a szemét sem tudta nyitva tartani, nem tudta leküzdeni a nap fáradalmait. A vérérc rúnák fehéren izzottak és pulzáltak. Az átruházó - egy keskeny arcú, kampós orrú, szürke kecskeszakállas férfi - néhány pillanatig az izzó hatalomrúnát tanulmányozta, a ragyogás visszatükröződött fekete szembogarában, majd kiáltozása dicsőséges, örömteli dallamra váltott. Mindkét kezével a feje fölé emelte az átvivőt, széles mozdulatokkal a levegőbe írt valamit vele, a pálca izzó vége mint egy apró meteor, csíkot húzott a levegőben, de cseppet sem halványodott el. A fénypászmák szinte kézzelfogható alakzattá álltak össze a levegőben. Az átruházó tüzetesen megvizsgálta az alakzatot, mintha a szélességét vagy a súlyát méregetné. Ismét sipítozó énekbe kezdett, és Sylvarresta felé sietett, maga után húzva a fényből szőtt mintát. Mindenki megdermedt, senki sem mert a fény közelébe kerülni, nehogy megtörje a Rúnalovag és elkötelezettje között mindjárt létrejövő kapcsolatot. A királyhoz érve az átruházó lehajolt, és az izzó vérérc-rudat Sylvarresta melle alá helyezte. Az ének lágyabb szakaszához érkezett, hívogatóvá vált, és az átvivő a kezében kezdett porrá omlani és eltűnni, miközben az izzó köldökzsinór elhalványult. Iome gyerekkora óta nem kapott adományt, és már nem emlékezett, milyen érzés volt. De amíg az adományt felajánló elmondhatatlan fájdalmat érzett, az adományozott éppen ilyen elsöprő eufóriát élt át. Sylvarresta szeme tágra nyílt, bőrén verejtékcseppek ütköztek ki. De ez az izgatottság ragyogása volt, a szinte őrült izgalomé. A szemeiben öröm lángolt, minden arcvonása, minden izma elernyedt. De uralkodott magán annyira, hogy ne sóhajtson fel, nem mutassa más jelét a boldogságnak. Binnesman Iome mellé lépett, és lehajolt a hercegnőhöz. Lehelete ánizsillatot árasztott. Sötétzöld köntösét mintha fonál helyett gyökerekből
szőtték volna. A ruhát átitatta a zsebeiben tárolt gyógynövények és fűszerek erőteljes, tiszta illata. A férfi haját a belefont fűszálak fogták össze. Bár kövérkés, almapiros orcáival nem volt kimondottan jóképű férfi, mégis volt valami természetes vonzerő benne. Iome ilyen közelről önkéntelenül is érezte ezt a vonzalmat, amit igen bosszantónak talált. De Binnesman a Föld Őrzője volt, egy nagy tudású mágus, akinek hatalma kisugárzott a környezetében levőkre is, akár akarta, akár nem. Letérdelt, és maszatos kezével megérintette Dewynne nyakát, kitapintva a pulzusát. Arca elkomorodott, gondterheltté vált. - A fene ebbe az ostoba átruházóba! - átkozódott Binnesman csendben, miközben sáros köpenye egyik zsebében kotorászott valami után. - Mi a baj? - suttogta Iome. Nem akarta, hogy mások is meghallják. - Hyde a Scorrel-féle szertartást használja, és túl sokat vesz el ezektől az emberektől, bízva abban, én majd rendbe hozom őket. Dewynne egy óráig sem élne, ha én nem lennék itt, és Hyde tudja ezt! Binnesman irgalmas és kedves ember volt. Az a fajta, aki megkönyörült a fészekből kiesett verébfiókákon, vagy meggyógyított egy apró siklót, ha egy szekér eltaposta. Égszínkék szemei Dewynne-t vizsgálgatták bozontos szemöldökei alól. - Meg tudod menteni? - kérdezte Iome? - Talán, talán. De kétlem, hogy mindannyiukat megmenthetném - intett fejével a többi ágyon fekvő elkötelezett felé, akik közül néhányan az életükért küzdöttek a felajánlás után. - Átkozom azt a percet, amikor atyád tavaly nyáron a weymouthi iskolából bérelt átruházót. Iome nem sokat értett az átruházók különféle iskoláihoz. A különböző mesterek elég hangosan hirdették saját módszerük felsőbbrendűségét, és hogy az adott napon melyik a legcélszerűbb, azt csak olyasvalaki dönthette volna el, aki ismeri valamennyi iskola áttöréseit és a folyamatosan zajló kísérleteket. Néhány mester egy bizonyos adomány átvitelében számított kiválóságnak. Hyde például a hallás és szaglás adományok átruházásában jeleskedett, amelyeket apja nagyra értékelt, tekintettel királyságának erdőségeire. De a nagyobb adományokkal - mint az állóképesség vagy az anyagcsere kapcsolatos gyakorlata ezzel párhuzamosan háttérbe szorult. Legalábbis más átruházókkal ellentétben, ő nem végzett kísérleteket kutyákon vagy lovakon, vérérc felhasználásával. Végre Binnesman ráakadt valamire a zsebében. Előhúzott egy friss kámforlevelet, elmorzsolta az ujjai között, és a port Dewynne orra alá dörzsölte. A nő felső ajkán gyöngyöző verejték odatapasztotta a gyógyfüveket. Aztán a gyógyító ugyanabból a zsebéből levendulaszirmot, néhány barna
magot és egyéb gyógyfüveket szedett elő, majd Dewynne testére helyezte őket, sőt egy keveset az ajkai közé is erőltetett. Ez maga volt a csoda. Az öreg mágusnak mindössze két zsebe volt, mindkettő zsúfolásig töltve különféle növényekkel, mégis még csak oda sem pillantott a zsebekre, úgy tűnt, mintha pusztán érintésük alapján felismerné a szükséges gyógyfüveket. Iome egy másik ágy felé nézett. A hentessegéd, egy Orrin nevű, jól megtermett fiú feküdt rajta, készen arra, hogy erejét felajánlja királyának. A fiú látványára, ilyen bátorság, szeretet és ifjúi erő láttán, Iome szíve majd meghasadt. Ha most felajánlja adományát, élete hátralevő részét ágyban fogja tölteni, és még arra is képtelen lesz, hogy feltápászkodjon párnái közül. Nem igazságos dolog elvenni tőle az életét, mielőtt még az igazán elkezdődhetett volna. Mégis, a fiú tulajdonképpen nem vállat nagyobb kockázatot, mint Iome. Ha Raj Ahten meghódítja Heredont, a fiú jobban jár, mint ő. Ha az apját megölik, a felajánlott adomány visszaszáll rá. És mivel soha többé nem adhat újabb adományt, ha szerencséje van, élete végéig békében gyakorolhatja mesterségét. De mi vár eközben Ioméra, ha Raj Ahten legyőzi a Sylvarresta Házat? Kínzás? Kivégzés? Nem, a fiú tudja, mit csinál, ismerte el magában Iome. Bölcsen döntött, talán számára ez a lehető legjobb választás. Ezzel a nemes lelkű szolgálattal lehet, hogy mindössze egy napot veszít el az életéből. - Olyan kevés az idő - motyogta Binnesman, miközben gyógyító iszappal kezdte bedörzsölni Dewynne testét, egy keveset még az ajkaira is kent. A nő zihálni kezdett, mintha minden egyes lélegzetvétel komoly erőfeszítést kívánna. Binnesman segített neki, ránehezedve a mellkasára. - Mit tehetnék? - kérdezte Iome rémülten, hogy a dajka mindjárt meghal és minden kárba vész. - Csak... kérlek ne akadályozz - mondta Binnesman olyan hangnemben, amit ritkán ütöttek meg egy Rúnalovaggal szemben. - Ó, majdnem elfelejtettem. Egy fiatalember kívánja látni... odafent. Mystarria hercege. Iome felnézett az erőd falára. Egy kő lépcsősor vezetett a déli bástyához, ahol ostromgépek álltak készen, hogy lövedékeikkel beterítsék a városon túli területet. A torony tetején megpillantotta udvarhölgyét. Chemoise sürgetően intett felé. Háta mögött fekete egyenruhás őr állt. - Most nincs időm ilyesmire - mondta Iome. - Menj oda hozzá - utasította az apja ötven lábnyi távolságból. A király hangjának hatalmát használta, így Iome úgy hallotta, mintha a fülébe suttogta volna a szavakat. A hercegnő az udvar zűrzavarában is tisztán értette a suttogva kimondott parancsot. - Tudod, milyen régóta szeretném, ha a két
család egyesülne. Szóval a herceg azért jött, hogy megkérje a kezét. Iome elérte a megfelelő életkort, bár még nem akadt méltó kérője. Néhány kisebb uraság szerette volna megszerezni a fiának, de egyikük birtokai sem voltak mérhetők az apjáéhoz. De Orden herceg pont most akar házassági ajánlatot tenni? Amikor a királyság hadban áll? Nem, most biztos nem tesz ajánlatot, legfeljebb a sajnálatát akarja kifejezni - gondolta Iome. Időpocsékolás. - Most más dolgom van - mondta Iome. - Nagyon sok még a tennivaló. Az apja szürke tekintete telve volt szomorúsággal. - Órák óta dolgozol. Pihenned kell. Menj és beszélj vele, csak egy órát. A hercegnő tiltakozni akart, de az apja pillantása azt mondta: Beszélj vele! Most! Semmit sem tehetsz, ami változtatna a közelgő harc kimenetelén. 8. EGYETLEN ÓRA Egy óra nem elég ahhoz, hogy egy szerelem lángra lobbanjon, de mindössze ennyi idejük volt ezen a hűvös, őszi délutánon. Más körülmények között Iome ilyen kevés, a kérőjével négyszemközt töltött időért is hálás lett volna. Az elmúlt télen apja sokat beszélt neki Gabornról, dicsérte őt, remélve, ha eljön majd ez a nap, a lánya elfogadja a herceg ajánlatát. Más körülmények között Iome várta volna a szerelmet. Felkészítette volna rá a szívét. De ezen a napon, amikor apja királyságát akarták eltiporni, a találkozás Orden király fiával nem szolgálhatott más célt, legfeljebb hogy kielégítse a kíváncsiságát. Ha megszereti őt, ezzel a találkozással csak annyit érnek el, hogy újabb fájdalmas emlék miatt kesereghetnek. De még valószínűbb, hogy megveti majd a herceget. Hiszen végső soron ő is csak egy Orden. Mégis, hozzámenni egy megvetett férfihoz, csekély kellemetlenségnek tűnt ahhoz képest, ami most rájuk várt. Mostanra Iome megtudta, hogy népe nagy hálával tartozik Gabornnak a szolgálatáért, és bár ő semmit sem akart tőle, úgy döntött, olyan szívélyesen bánik majd a herceggel, amennyire csak kitelik tőle. Miközben Iome, Naplójával a nyomában, felfelé lépdelt a lépcsőkön, lépteket hallott odafentről. Chemoise jött lefelé, és félúton találkoztak.
- Már vár rád - mondta Chemoise feszült mosollyal. De Iome észrevette az izgatottságot is a lány szemében. Talán Chemoise reménye, hogy Iome megtalálja a szerelmet, emlékeztette az udvarhölgyet tegnap elveszített kedvesére. Chemoise Iome játszótársa volt. A hercegnő ismerte minden egyes mozdulatát. Amint Iome felpillantott, Chemoise vonásai megenyhültek, szemei ragyogtak. A herceg láthatóan elnyerte a tetszését. Iome kényszeredetten mosolygott. Az összes alkalom közül, amikor ilyen izgatottságot látott a lány szemében, a mostani tűnt a legkevésbé helyénvalónak. Chemoise tegnap szörnyű dolgokon ment keresztül. A szerelme halála után még meg nem született gyerekével törődött, és enni is elfelejtett volna, ha Iome nem könyörög belé néhány falatot. De most, mintha Chemoise észre sem vette volna a küszöbön álló háborút. Mintha elméje egy része szunnyadna. Talán valóban nem látja, döbbent rá Iome. Chemoise időnként hihetetlenül naiv volt. Egyszer Dreys őrmester azzal ugratta, hogy Chemoise azt hiszi, a harc csak abban különbözik például egy kacsa felszeletelésétől, hogy az ellenfelet nem eszik meg, miután feldarabolták. Chemoise megfogta Iome kezét, és felfelé húzta a lépcsőn, mígnem kiértek a napfényre. Az árnyékos erőd hidege után a meleg napsugarak kellemesen simogatták a hercegnő bőrét. Amint felértek a tetőre, Chemoise bemutatás gyanánt a herceg felé intett. - Iome Sylvarresta hercegnő, van szerencsém bemutatni Gaborn Val Orden herceget. Iome nem nézett a hercegre. Ehelyett kikémlelt a mellvéd mögül. Chemoise a torony másik végébe sietett, és negyven lépésnyire tőlük megállt, hogy Iome és a herceg négyszemközt beszélgethessenek. A hercegnő meglepetésére a katapultok mellé beosztott fiatal katonák követték az udvarhölgy példáját. Iome lenézett a katapultokra, a hajítógépek kosaraiban elhelyezett fémlövedékeket tanulmányozva. Ezeket a fegyvereket még sosem kellett támadók ellen bevetni. Eddig kizárólag a fesztivál napjain használták, amikor is segítségükkel apja kenyeret, kolbászt és mandarint szórt a várfalakról a nép közé. Iome Naplója tíz lépésnyire tőlük megállt, és így szólt: - Orden herceg, az ön Naplója jelenleg az apja táborában van. Távollétében én jegyzem fel az ön krónikájának ezen részét. A herceg nem válaszolt, de Iome a köpenyének suhogásából hallotta, hogy bólint a Napló felé. A hercegnő továbbra sem nézett a hercegre. Sőt, a torony távolabbi széléhez lépett, leült a párkányra, és az őszi mezők fölött apja királyságát fürkészte. Iome észrevette, hogy enyhén remeg. Nem akart, nem mert Gaborn szemébe
nézni. Végül is a herceg Rúnalovag volt, mégpedig egy nagyhatalmú Rúnalovag fia, és elmondhatatlanul jóképű lehetett. Nem akarta, hogy a látvány megzavarja a hercegről alkotott képét. Ezért továbbra is elfordította a fejét, és a várfalon túli térséget figyelte. Mégis, amikor a hercegnő szépsége láttán Gaborn elismerően felsóhajtott, Iome nem tudott elfojtani egy elégedett mosolyt. Biztos volt benne, a herceg látott már nálánál szebb nőket is délen. Enyhe szél támadt, amely tűzhelyek illatát sodorta feléjük a Nagyterem felől. Iome felkelt a párkányról. Néhány apróbb szikladarab hullott alá a nyolcvan lábnyi mélységbe. Az esti fényben kakasok kukorékoltak, a külső fal tövében tehenek bőgtek a fejésre várva. A vár előtti mezőn zsúpfedeles kőházak álltak elszórtan. Innen, a torony tetejéből, még a vártól északra és keletre, a Wye folyó mentén fekvő falvakat is látta. De a falvak és a mezők elnéptelenedtek. A földművesek, kereskedők és szolgálók a fekete-ezüst egyenruhás katonákkal együtt a falakon gyülekeztek. Fiatal fiúk és öregemberek álltak harcra készen íjakkal vagy dárdákkal a kezükben. Néhány helyi kereskedő járkált a falak tövében, tésztát és sült csirkét árulva, mintha vásárban lennének, ezek az emberek pedig valami lovagi torna nézői volnának. Lejjebb a Külső Falnál kocsikat, hordókat és ládákat halmoztak fel a kapuk előtt. Ha Raj Ahten ledöntené a kapukat, a barikádok egy időre csapdába ejtenék csapatait a belső udvaron, ahol apja íjászai számottevő veszteséget okozhatnak nekik. Alkonyodott. A déli tölgy- és kőriserdő fái fölött varjak és galambok köröztek. Raj Ahten serege zavarta fel a madarakat fészkükből. A fák között kioltották a tábortüzeket, a dombok szinte összefüggő füstfelhőbe burkolóztak, mintha az erdő gyulladt volna ki. Ioménak fogalma sem volt, mekkora lehet Raj Ahten fák között rejtőző hadának létszáma. De a sereg jelei mindenütt látszottak. Egy graak nagyságú kémballon emelkedett fel az erdőből Raj Ahten két emberével a kosarában. Majdnem két óra hosszat lebegett egy helyben, négyszáz lábnyira a földtől. A széles szalagként kanyargó Wye folyó partján kétezer lovat pányváztak ki hosszan feketéllő sorban. Az állatokra száz lovag és fegyverhordozó vigyázott, akik láthatóan nem tartottak túlzottan egy esetleges rajtaütéstől. Lándzsások és bozontos fagyóriások álltak őrt körülöttük. Az erdő mélyéről Iome fejszék csattogását hallotta, ahogy Raj Ahten emberei fákat döntöttek ki, hogy létrákat és ostromgépeket ácsoljanak belőlük. Szinte minden pillanatban megremegett, majd kidőlt egy-egy fa, újabb és újabb lyukat ütve az erdő lombkoronájának egybefüggő zöld tengerében. Mennyi ember, mekkora ármádia érkezett délről! Iome még most sem
értette, hogyan lehetséges, hogy egyetlen figyelmeztetést sem hallottak. Longmot hercegének értesítenie kellett volna a királyt a veszélyről. Nem kerülhette el a figyelmét egy ekkora csapatmozgás. Elvileg nem lehetett kizárni, Raj Ahten talált valami módot, hogy észrevétlenül haladjon át Longmot területén. Ha így van, akkor Longmot lovagokat küldhet a király megsegítésére, ha tudomást szerez az ostromról. De Iome inkább árulást sejtett, és erősen gyanította, Longmot hercege nem küld felmentő sereget. Orden herceg megköszörülte a torkát, tapintatosan kérve Iome figyelmét. - Nem így képzeltem el a találkozásunkat - mondta. - Szívesebben hoztam volna örömteli híreket, mintsem a királyságot fenyegető veszély hírét. Már ha a házassági ajánlat örömteli hírnek számít! A hercegnő úgy vélte, bölcsebb alattvalói nem örültek volna ennek a kézfogónak, még ha szükségét is látták Heredon és Mystarria, Rofehavan leggazdagabb királysága egyesítésének. - Köszönettel tartozunk, amiért idesiettél figyelmeztetni minket - mondta Iome. - Igazán nemes tett volt tőled, hogy ilyen nagy kockázatot vállaltál. Gaborn a hercegnő mellé lépett, és lenézett a torony széléről. - Szerinted mikorra készülnek fel a támadásra? - kérdezte tárgyilagosan. Egy kíváncsi ifjú, akit elbűvölt a kilátásban levő harc. - Hajnalra - felelte a lány. - Nem akarják, hogy bárki is kicsusszanjon a várból, ezért nem várnak sokáig. Figyelembe véve Raj Ahten seregének hírhedt erejét - az óriásokat, mágusokat, és a Farkasúr legendás nehézgyalogosait - az apja királysága holnapra valószínűleg a támadók kezére kerül. Iome a szeme sarkából Gaborn felé pillantott, de csak a fiatalember széles vállait látta. A hercegnek hosszú barna haja volt. Fényes, kék utazóköpenyt és keskeny vívótőrt viselt. A lány elfordította tekintetét, nem akart többet látni. Széles vállú, akár az apja. Természetesen lenyűgöző a megjelenése. Végül is ezért vette el alattvalói ragyogását. Nem úgy, mint Iome. Sok Rúnalovag alattvalói ragyogását használta fel, leplezendő kisebb-nagyobb szépséghibáit, de Iome természetadta szépséggel rendelkezett. Még csecsemő volt, amikor két fiatal lány felajánlotta ragyogását a hercegnőnek, és a szülei a nevében elfogadták az adományokat. De amikor Iome elég idős lett ahhoz, hogy megértse, mekkora árat kell fizetni az adományokért az alattvalóknak, visszautasított minden további felajánlást. - Én a helyedben nem állnék túl közel a falhoz - mondta Iome Gabornnak. Gondolom, nem akarod, hogy meglássanak? - Mármint Raj Ahten? - kérdezte Gaborn. - Mit láthatna onnan? Egy fiatalember beszélget egy ifjú hölggyel egy bástya tetején.
- Raj Ahtennek több tucat távolbalátója van. Nem kétséges, hogy felismernek egy hercegnőt, ha meglátják... akárcsak egy herceget. - Egy ilyen gyönyörű hercegnőt valóban nem lehet nehéz észrevenni - értett egyet Gaborn - de azt kétlem, hogy Raj Ahten bármelyik emberének felkelthetném a figyelmét. - Az Ordenek címerét viseled, nem igaz? - kérdezte Iome. Ha Gaborn azt hiszi, Raj Ahten emberei nem ismerik fel a herceget csupán az arcvonásairól, akkor ő nem fog vitába szállni vele. Mégis, szinte a szeme előtt látta a herceg köpenyére hímzett zöld lovagot. - Jobb, ha nem pillantják meg ezek között a falak között. Gaborn örömtelenül felnevetett. - A ti katonáitok egyenruháját viselem. Nem akarom felfedni kilétemet. Legalábbis, mielőtt apám megérkezne. Ha a történelmet nézzük, akkor hosszú ostromra számíthatunk. Sylvarresta várát nyolcszáz éve nem vették be. Nektek viszont csak három napig kell kitartanotok. Legfeljebb három napig. Orden herceg magabiztosnak tűnt. Szeretett volna hinni neki, szerette volna hinni, hogy az apja és Orden király egyesített hadereje legyőzheti Raj Ahten varázslóit és óriásait. Orden útközben követeket küldhet szét, segítséget kérve Heredon nemeseitől. Hiába a nyolcvan láb magas várfalak, hiába a Sylvarresta vár mély vizesárka, a falakon várakozó íjászok és balliszták, az ellenállás reménytelennek tűnt. A Farkasúr hírneve félelmet keltett a szívekben. - Orden király gyakorlatias ember. Eljön egyáltalán? Nem dobja oda az életét, csakhogy Sylvarresta várát megvédje. Gaborn rossz néven vette ezeket a szavakat. - Valóban, bizonyos kérdésekben gyakorlatias, de biztosan nem az, ha barátságról van szó. Ráadásul most célszerűnek látszik itt felvenni a harcot. Iome elgondolkodott. - Értem... Persze, hisz miért harcolna apád otthon, miért hagyná, hogy saját népe vérezzen és pusztuljon, hogy saját erődjeinek falai omoljanak, amikor itt is védekezhet. Gaborn sértődötten felmordult válaszképpen: - Az apám az elmúlt húsz esztendőben minden évben eljött ide, a Fesztiválra. Tudod, hogy mennyi irigységet szült ez másokban? Ünnepelhetett volna otthon is, vagy más uralkodókkal, de ő mindig idejött! Az apám más királyokat is meglátogat politikai megfontolásokból, de csak egyet nevez barátjának. Ioménak csak halvány elképzelése volt, hogyan vélekedik a többi uralkodó az apjáról. Nem voltak róla túl jó véleménnyel. „A lágyszívű bolond”, így nevezték maguk között. Mint Eskütevő Rúnalovag, fogadalmat tett, hogy nem
vesz el adományokat a népétől, csak ha alattvalói szabad akaratukból ajánlják fel. Az apja vásárolhatott volna adományokat, sokan voltak, akik eladták volna hangjukat, vagy a szemük világát. De Sylvarresta nem alacsonyodott le odáig, hogy pénzért szerezze meg mások képességeit. Az pedig végképp távol állt tőle, hogy kényszerrel vagy fenyegetéssel vegye rá alattvalóit az adományok felajánlására. Ellentétben a Farkasúrral, Raj Ahtennel. Gaborn apja más volt. Orden, ha adományok szerzéséről volt szó, igencsak haszonelvű ember volt, mindenkitől elfogadott adományokat, sőt, fiatalabb korábban még az adományvásárlás kétes gyakorlata sem volt idegen tőle. Iome úgy gondolta, Orden borotvaélen táncolt a gyakorlatiasság és valami súlyosabb, erkölcsileg kétes dolog között. Túl könnyen elnyerte a kisemberek bizalmát, túl gyakran és túlságosan is olcsón vásárolt adományokat mind magának, mind a katonáinak. Úgy hírlett, Gaborn apja személy szerint is több, mint száz adomány fölött rendelkezik. Ugyanakkor persze Iome is tudta, Orden király nem vonható egy kalap alá Raj Ahtennel. Sosem jutott erőszakkal adományhoz, sosem vette el a szegény földművesek erejét elmaradt adók helyett. Sosem csábított el egy hölgyet, hogy aztán adományt kérjen tőle szerelme bizonyítékául. - Bocsáss meg nekem - mondta Iome. - Igazságtalanul vádoltam Orden királyt. Nagyon kimerült vagyok. Az apád hűséges barát, és népének derék uralkodója. Mégis gyötör a gondolat, hogy pajzsként használja majd Heredont, és ha összerogyunk Raj Ahten csapása alatt, félredob majd minket, és elmenekül a csatamezőről. Ez lenne a legokosabb, amit tehet. - Akkor nem ismered az apámat - mondta Gaborn. - Ő igaz barát. Még mindig meg volt bántva, de a beszédéből úgy áradt az őszinteség, hogy Iome eltűnődött rajta, vajon hány hang-adománnyal bírhat a herceg. Hány néma alattvalód van? - bukott ki majdnem belőle a kérdés, de biztos volt benne, hogy tucatnál is több. - Az apád nem fogja feláldozni az életét a mi védelmünkben. Persze te nyilván jobban ismered. - Megteszi, amit tennie kell - mondta Gaborn fagyosan. - Azt kívánom, bárcsak ne így lenne - suttogta Iome. Szinte akaratlanul is lepillantott az Elkötelezettek Erődjének udvarára. A túlsó fal tövében állt apjának egyik gyengeelméjű elkötelezettje. A nő annyira nem volt ura saját agyának, hogy a belein sem volt képes uralkodni. Egy vak férfi karon fogta, és az ebédlőhöz vezette a nőt. Megkerültek egy elkötelezettet, akinek az anyagcseréje annyira lelassult, hogy egy napba is beletelt, mire egyik szobából átjutott a másikba. És ő még szerencsésnek mondhatta magát, hiszen képes volt mozogni. A legtöbben, akik anyagcsere-adományt nyújtottak, bűvös álomba zuhantak, amelyből csak uruk halála után ébredhettek.
Mint rúnaurak, Iome és családja nagy hatalmat kaptak alattvalóiktól, de azok borzasztó árat fizettek érte. - Aggodalmad becsületedre válik, Sylvarresta hercegnő, de hidd el, apám nem szolgált rá a bizalmatlanságodra. Elsősorban az ő gyakorlatiassága volt az, ami megvédte birodalmainkat Raj Ahtentol az elmúlt tíz évben. - Ez nem teljesen igaz - tiltakozott Iome. - Az apám minden évben fejvadászokat küldött délre. A legravaszabb harcosaink közül sokan az életükkel fizettek. Mások fogságba estek. Ami időt nyertünk, azért a legjobb embereink vérével kellett fizetnünk. - Hogyne - vágta rá Gaborn nyeglén, ami arra utalt, nem sokra értékeli apja erőfeszítéseit. Iome tudta, Gaborn apja évtizedek óta készül erre a háborúra, és többet küzdött Raj Ahten ellen, mint bárki más. Azon kapta magát, szándékosan provokálja a vitát Gabornnal, de a herceg nem örökölte az apja heves természetét. Iome nem akarta megkedvelni Gabornt, meg akarta győzni magát, hogy soha, semmilyen körülmények között nem lenne képes szeretni őt. Kísértést érzett, hogy ránézzen, de továbbra sem volt ehhez bátorsága. Mi lesz, ha az arca a napnál is fényesebben ragyog? Mi lesz, ha elmondhatatlanul jóképű? Vajon ha meglátná, a szíve úgy verdesne, mint molylepke a fényes ablaküveg mögött? A várfalakon túl megnőtt a sötét. Az erdő mélyén tábortüzek zsarátnoka izzott a skarlátvörös és aranyszín levelek alatt. Az erdő szélén fagyóriások járőröztek. A lángok aranyló fényében ilyen messziről akár kakasoknak is nézhette volna őket az ember, ha bozontos fejük és hátuk el nem árulta volna őket. - Bocsásd meg nekem, hogy vitatkoztam veled - szabadkozott Iome. - Nem vagyok túl jó hangulatban. Nem érdemelsz ilyen udvariatlan bánásmódot. Azt hiszem, ha mindenképpen harcolni akarunk, akkor azt megtehetjük odalent a harcmezőn is, Raj Ahten katonái ellen. - Remélem, nem akarsz részt venni a csatában - mondta Gaborn. - Ígérd meg, hogy nem teszed. Raj Ahten nehézgyalogosai nem hétköznapi katonák. Iome majdnem elnevette magát a gondolatra, hogy ő harcoljon. A legtöbb nemes hölgyhöz hasonlóan ő is hordott egy apró tőrt a lábához szíjazva a szoknyája alatt, és ha kell, használni is tudta azt. De nem volt harcos. Azért úgy gondolta, még egyszer lépre csalja a herceget. - Miért is ne? - kérdezte, de csak félig tréfából. - A falakat földművesek és kereskedők védik! Nekik is pont annyit ér a saját életük, mint nekünk a miénk. Ráadásul ők csak azokkal a képességekkel bírnak, amikkel az születésükkor az anyjuk megajándékozta őket. Nekem viszont megvan az elme-, és állóképesség-adományom, hogy megvédjem magam. Talán nem az
enyém a legerősebb kardforgató kéz a várban, de miért ne harcolnék? Arra számított, Gaborn majd figyelmeztetni akarja, milyen veszélyes lehet egy csata. A fagyóriások izmai acélkemények. Raj Ahten minden katonája testierő-, ruganyosság-, anyagcsere- és állóképesség-adományokkal bírt. Ráadásul harcra képezték ki őket. Iome csak most döbbent rá, hogy előbbi érvelése nagyon is logikus. Az alattvalói pont annyira ragaszkodtak az életükhöz, mint ő a sajátjához. Talán egyiküket megmenthetné, vagy kettőt, esetleg hármat. Segíthetne megvédeni a várfalakat. Ahogyan azt az apja is teszi. De Gaborn válasza meglepte. - Azért nem akarom hogy harcolj, mert szégyen volna ennyi szépséget veszni hagyni. Iome tiszta, csengő hangon felnevetett. - Én szándékosan nem néztem rád - mondta -, nehogy a szívem háttérbe szorítsa a józan eszemet. Talán neked is ezt kellett volna tenned. - Félreértettél. Te valóban gyönyörű vagy - mondta Gaborn. - De egy csinos arc kevés ahhoz, hogy engem megszédítsen. - Iome ismét tisztán érezte a herceg Hangjának hatalmát a szavakban. - Nem, szíved nemessége az, ami elbűvöl. Majd Gaborn, talán észlelve a közeledő sötétséget, így folytatta: - Őszinte leszek, Sylvarresta hercegnő. Más birodalmak hercegnőivel is frigyre léphetnék. Itt van például Tengermellék vagy Északhalma. - Egy pillanatra elhallgatott, időt adva Ioménak, hogy átgondolja a hallottakat. Mindkét királyság méretében és gazdagságában is vetekedett Heredonnal, sőt még jobban védhetők is voltak, kivéve persze egy tenger felől érkező támadás esetét. Sőt, az északhalmai hercegnőnek, Arrooleynek a híre még ide, ezerkétszáz mérföldnyi távolságra is eljutott. - De te rabul ejtettél. - Én? És hogyan? Gaborn elmosolyodott. - Néhány évvel ezelőtt volt egy kisebb nézeteltérésem az apámmal. Meg akarta nekem venni egy fiatal halász ruganyosságát. Én tiltakoztam. Bizonyára láttad már, hogy az ilyen adományt felajánlók a szertartás után miféle életre vannak kényszerítve. A belső szerveik izmai elvesztik rugalmasságukat, nem képesek megemészteni az ételt. Legtöbben járni sem bírnak. Még a beszéd, vagy a szemük lecsukása is fájdalmat okozhat nekik. Láttam, hogyan sorvadnak el ezek az emberek, és halnak meg egy-két évvel később. Azt hiszem, az összes adomány közül, amit valaki felajánlhat egy másik embernek, a ruganyosság elvesztése a legszörnyűbb. - Szóval visszautasítottam az adományt, és az apám dühös volt rám ezért. Mondtam neki, hogy ellenzem ezt a gyalázatos szokást, hogy adományokat
fogadjunk el nem túlzottan éles elméjű alattvalóktól, akik még szerencsésnek is tartják magukat, hogy lemondhatnak a legjobb velük született képességeikről a javunkra. Az apám csak nevetett és azt mondta: „Pont úgy beszélsz, mint Iome Sylvarresta. Mikor legutóbb egy asztalnál étkeztünk, mohónak nevezett, és nem az ételre értette, hanem arra, hogy szerinte mások nyomorúságából élek. Bah! Csak képzeld el!” Miközben Gaborn apját idézte, hanghordozása a megtévesztésig hasonlított Orden királyéra. Tehát ismét a Hangját használja. Iome pontosan emlékezett erre a megjegyzésére. Pimaszságáért az apja Orden király jelenlétében jól elfenekelte, majd étlen-szomjan bezáratta egy teljes napra a szobájába. De Iome nem bánta meg a megjegyzést. Arca égett a szégyentől. Hol csodálta Orden királyt, hol pedig viszolygott tőle. Bizonyos szempontból hősies férfinak látszott. Mandellas Draken Orden hatalmas, hajthatatlan uralkodó, és ha hinni lehet a szóbeszédnek, félelmetes harcos volt. Immár két évtizede tartotta fenn az északi királyságok egységét. Egyetlen pillantásával képes volt megszelídíteni a legádázabb zsarnokot, és egyetlen szava elég volt ahhoz, hogy egy herceg kiessen saját apja kegyeiből. Sokan királycsinálónak nevezték, mások úgy hívták: a Bábmester. Az igazság az, hogy Orden jó okkal és tudatosan vált hőssé. Mint minden öreg Rúnalovagnak, neki is többnek kellett lennie egyszerű embernél, mert az ellenfelei sem egyszerű emberek voltak. - Bocsáss meg nekem azokért a szavakért - mondta Iome. - Az apád nem szolgált rá egy önelégült, kilencéves kislány öntörvényű ítéletére. - Bocsássak meg? - felelte Gaborn herceg - Nincs mit megbocsátani. Egyetértek veled. Talán ezer évvel ezelőtt az őseinknek még lehetett oka rá, hogy a kötelékek méltatlan eszközeihez folyamodjanak. De a férgek inváziójának már rég vége. Az egyetlen ok, amiért te és én rúnaurak vagyunk, hogy beleszülettünk ebbe a szégyenteljes gyakorlatba. A megjegyzésed annyira lenyűgözött, hogy megkértem apámat, idézzen fel minden egyes szót, amit a jelenlétében mondtál, és a körülményeket, amelyek közt azok elhangzottak. Így hát mindent elmesélt, amire veled kapcsolatban emlékezett hároméves korod óta. Csak egy fél pillanatnyi gondolkodási időt hagyott Iome számára, hogy megfontolja ennek a jelentőségét. Orden király, mint bárki más, aki ilyen sok elme-adománnyal rendelkezik, könnyedén felidézhetett minden egyes apró részletet, amit valaha látott, hallott, akár a leglényegtelenebb kifejezést is. Hallás-adományai segítségével Orden a három szobával arrébb elhangzott suttogást is meghallotta, akár a vár vastag kőfalain keresztül is. Gyermekként Iome még nem érthette meg egy felnőtt Rúnalovag képességeit és hatalmát. Semmi kétség, bizonyára mondott olyan dolgokat, amiket nem szánt Orden
király fülének. És a király hibátlanul emlékezett valamennyire. - Értem... - mondta Iome. - Ne érezd magad megbántva! - folytatta Gaborn. - Nincs miért szégyenkezned. Apám emlékezett minden tréfára, amit Chemoise úrhölgynek mondtál - fejével az udvarhölgy felé intett. Iome inkább érezte, mintsem látta a mozdulatot. - Apám már gyermekként is szórakoztatónak és nagylelkűnek talált téged. Szerettem volna találkozni veled, de várnom kellett a megfelelő alkalomra. Tavaly apám kíséretének tagjaként eljöttem a Fesztiválra, így végre láthattalak. A Nagyteremben ültem és néztelek vacsora közben és máskor is. Bevallom, már attól féltem, a pillantásom megsebesít téged. Mély benyomást tettél rám, Iome. Megostromoltad a szívemet. Néztem a körülötted ülőket, a felszolgáló gyermekeket, az őröket, az udvarhölgyeket, és láttam, mennyire áhítoznak a szeretetedre. Másnap reggel, amikor a karavánunk indulni készült, láttam hogyan gyűltek köréd a gyerekek, és te hogyan próbáltad a kicsiket távol tartani a lovak patáitól. A néped szeret téged, és te őszintén viszonzod ezt a szeretetet. Egész Rofehavanban nem találtam hozzád foghatót. Ezért jöttem ide. Reménykedtem benne, hogy mint annyian körülötted, én is osztozhatok a szeretetedben. Őszinte szavak, tűnődött Iome dühösen. Orden király mindig tucatnyi kísérőjével érkezett a Nagyterembe a vacsorára. Azoknak, akik részt vettek a vadászaton, joguk volt részt kapni a lakoma tetőpontján felszolgált ünnepi vaddisznósültből. Iome próbálta felidézni az arcukat: néhányan kötelékek rúnáit viselték, így saját jogú nemesek lehettek. Gaborn herceg biztosan egyike volt ezeknek az embereknek. Aki nagyon fiatal lehetett. De Orden őrei és kísérete idősebb, megbízható férfiakból állt. Orden bölcs ember volt, tudta hogy a legjobb harcosok nem a virgonc ifjak, akik égnek a vágytól, hogy csatabárdot vagy kardot ránthassanak. Nem, a legjobbak az idősebb harcosok, a stratégia és a fegyverforgatás tudományának mesterei, akik a csatában megvetik a lábukat, és szinte alig mozdulnak, mégis halálos pontossággal aprítják fel az ellenséget. Orden kíséretében nem voltak fiatal férfiak. Kivéve... Iome emlékezett egy félénk fiúra, aki az asztal túlsó végénél ült - egy jóképű fiatalemberre, hosszú, egyenes szálú hajjal és metsző, kék szemekkel, melyekben intelligencia csillogott, de pont úgy bámészkodott, mint minden közrendű. Iome egy bizalmas személyi szolgának vagy újonc fegyverhordozónak nézte. De az az átlagos fiatalember nem lehetett egy Rúnalovag herceg. Ez a gondolat felzaklatta, szíve hevesebben kezdett verni. Megfordult, és Orden hercegre nézett, hogy igazolja gyanúját. Majd felnevetett. Ott állt az az átlagos fiatalember, egyenes háttal, sötét hajával, és azokkal a tiszta kék szemekkel. Megférfiasodott az elmúlt egy
évben. Iome alig tudta leplezni meglepetését. Nem volt rajta... semmi különleges. Legfeljebb ha egy vagy két ragyogás-adománya lehetett. Gaborn elmosolyodott a lány jókedve láttán. - És most, hogy láttál, és tudod ittlétem indítékát - mondta - nyújtanád a kezedet nekem, ha ezért folyamodnék apádhoz? Iome olyan őszintén felelt, ahogy azt a szíve súgta. - Nem. Gaborn úgy lépett hátra, mint akit arcul csaptak, mintha a visszautasításra álmában sem gondolt volna. - Hogyan? - Te idegen vagy itt. Alig tudok valamit rólad. Hogyan szerethetnék valakit, akit nem is ismerek? - Megismerheted majd a szívem - felelte Gaborn. - Apáink politikai egységet akarnak, de én ennél többre, gondolataink és szívünk egységére vágyom. Meg fogod látni, Sylvarresta Úrnő, hogy te és én... nagyon sok mindenben egyek vagyunk. Iome lágyan elnevette magát. - Nemes Orden herceg, ha csak Heredon királyságáért jöttél volna, talán neked adhatnám azt. De te a szívemet kéred, és azt nem ígérhetem egy idegennek. - Féltem ettől - mondta Gaborn őszintén. - Te és én a sors szeszélye folytán vagyunk csak idegenek. Ha közelebb éltünk volna egymáshoz, azt hiszem, megszerethettük volna egymást. Nem tudnálak meggyőzni valahogyan? Nem adhatnék neked valamit, ami megváltoztatná a véleményedet? - Semmire sem vágyom - mondta Iome, de a szíve hevesen kalapált. Raj Ahten serege a kapuk előtt van. Azt akarta, hogy a herceg elmenjen. Elhamarkodottan szólt, ismerte fel a hercegnő. - Van valami, amire vágysz, bár talán magad sem tudsz róla - felelte Gaborn. - Itt élsz a vár falainak védelmében az erdő szélén, és azt mondod, mindened megvan. Mégis van mitől félned. Volt idő, amikor minden Rúnalovag olyan volt, mint az apád, eskü kötelezte őket népük szolgálatára, és csak az önként felajánlott adományokat fogadták el. Most pedig itt vagyunk sarokba szorítva. Raj Ahten itt van a kapuk előtt. Észak minden királya a ,,gyakorlatiasság” zászlaja alatt próbál minél több előnyre szert tenni, és azzal nyugtatják magukat, hogy sosem válnak olyanná, mint Raj Ahten. Te látod ennek a téveszmének a visszásságait. Gyermekkorod dacára észrevetted apám gyengeségét. Ő nagyszerű ember, de mint mindannyiunknak, neki is megvannak a maga gyengeségei. Talán azért maradhatott meg a helyes úton, mert az olyanok, mint te, időnként hallatták a hangjukat, és figyelmeztették a kapzsiság veszélyeire. Van egy ajándékom a számodra, Sylvarresta hercegnő,
egy ajándék, amelyet tiszta szívemből adok neked, és nem kérek érte semmit viszonzásul. Előrelépett, és megfogta a hercegnő kezét. Iome először azt hitte, valamit beletesz a tenyerébe, egy különleges ékkövet vagy egy szerelmes verset. Ehelyett azonban Gaborn csak szorosan fogta a kezét. Iome érezte a férfi testének melegét és erős tenyerét a bőrén. Majd a herceg letérdelt elé, és egy fogadalom szavait suttogta. Egy ősi esküét, melynek nyelvét ma már kevesen értették volna meg, egy olyan eskü szavait, melyet talán egyetlen más Rúnalovag sem vett volna ajkaira. Ezennel esküvést teszek neked, melynek minden szavára életem szolgáljon bizonyságul: Én, mint Rúnalovag esküszöm, hogy védelmeződ leszek. Én, mint Rúnalovag téged szolgállak mindenek felett. Fogadom, hogy sosem veszek el adományt mástól erővel, sem csalárdsággal, mint ahogyan nem fogadom el azt azoktól, kik híján vannak a földi javaknak. Fogadom, ha bárki ember fia szükséget szenved, segítségére sietek, és nem várok érte viszonzást. Elkötelezettemmé csak olyat fogadok, aki saját akaratából, önként szegődik mellém a gonosz elleni harcomban. Ahogyan a köd felszáll a tenger színéről, úgy tér vissza oda. Ez volt az Eskütevő rúnaurak fogadalma, melyet általában alattvalóknak tettek, de elhangozhatott alacsonyabb rangú urak vagy baráti uralkodók előtt is, akiket a Rúnalovag a védelmébe vett. Ilyen esküt senki nem tett könnyelműen egy másik embernek. Komoly szerződés volt, mely egy életre szólt. Ez utóbbi gondolat elbizonytalanította Iomét. Raj Ahtennek az északi királyságok ellen intézett támadása esetén az Orden Háznak minden erejére szüksége lesz. Gaborn iménti fogadalma felért egy öngyilkossággal. Iome az Orden Ház egyetlen tagjától sem várt volna ilyen nemeslelkűséget. Az eskü betarthatatlanul nehéznek bizonyulhat. Ő sosem tett volna ilyen fogadalmat. Ehhez ő túl... gyakorlatias volt. Iome egy pillanatig megdöbbenve állt. Az jutott az eszébe, ha a herceg szerencsésebb csillagzat alatt tette volna az esküt, talán hálás szívvel gondolt volna rá. De most, ilyen körülmények között, felelőtlenség volt. A hercegnő Naplója felé pillantott, mert kíváncsi volt, vajon mit szól a történtekhez. A nő szeme tágra nyílt a meglepetés halvány, de félreismerhetetlen jeleként. Iome visszanézett Gabornra, és azon kapta magát, önkéntelenül is próbálja emlékezetébe vésni a herceg arcvonásait, hogy megőrizze ezt a percet.
Egy óra nem elég ahhoz, hogy egy szerelem lángra lobbanjon, de mindössze ennyi idejük volt ezen a délutánon. Gabornnak azonban jóval kevesebb idő is elégnek bizonyult, hogy elnyerje a hercegnő szívét, és egyúttal bizonyságot tegyen saját szívének nemességéről. A herceg úgy látta, Iome szereti a népét, és ebben nem is tévedett. Mégis felmerül a kérdés: Annak ellenére, hogy Gaborn az emberek iránti szeretete miatt tett esküt, nem lehetséges, hogy az egész merő ostobaság? Nem lehet, hogy a herceg előbbre valónak tartja saját becsületét, mint népe életét? - Gyűlöllek ezért! - Iome csak ennyit tudott kinyögni. Ebben a pillanatban a völgyben megszólaltak a harci dobok. A napkorong lassan a látóhatár alá süllyedt. Az erdő szélén két fagyóriás püfölt egy-egy nehéz rézdobot, majd egy tucat foltos, szürke mén vágtatott elő az erdő sűrűjéből. Lovasaik Raj Ahten vörös farkasaival díszített, sárga köpenyük alatt fekete láncinget viseltek. Az élen haladó lovas háromszögletű zöld zászlót tűzött hosszú lándzsája hegyére, jelezve tárgyalási szándékukat. A csapat többi tagja rézszínű pajzsot és csatabárdot tartott a kezében. Pajzsukon a kard jele látszott, Indhopal csillaga alatt. Mindannyian egyforma öltözéket viseltek - egyikük kivételével. A csapat végén fekete láncingben, szélesre tárt szárnyú hóbaglyot formázó tornyos sisakban, maga Raj Ahten Nagyúr lovagolt, egyik kezében pajzs, másikban hosszú nyelű harci kalapács. Alakját ragyogó fény övezte, mintha egy lenne az éjszaka sötét és kietlen leplén ragyogó csillagok közül, vagy magányos jelzőhajó a tengeren. Iome egyszerűen nem tudta levenni róla a tekintetét. A távolság ellenére a Farkasúr kisugárzásától még a lélegzete is elakadt. Az arcvonásait nem tudta kivenni - ilyen messziről csak egy apró alaknak tűnt. Mégis, valamiért nem volt kétsége afelől, hogy szépsége szemkápráztató. Tudta jól, milyen veszélyes dolog az arcára tekinteni. Iome megcsodálta a Farkasúr fehér szárnyas sisakját. A hercegnő szobájában is volt két gyönyörű sisak. Ez a darab milyen jól kiegészítené a gyűjteményét - gondolta - különösen, ha Raj Ahten koponyája vigyorogna rá belőle. A Farkasúr mögött egy jóval kevésbé feltűnő alak igyekezett tartani a lépést egy barna kancán lovagolva, Raj Ahten Naplója. Iome eltűnődött, milyen sok mindenről mesélhetne ez az ember... Odalent a kapuknál moraj támadt, ahogy apja katonái kiáltozni kezdtek: „Vigyázzatok! Ne nézzetek az arcába!” Iome lenézett a falakon álló emberekre, és látta, hogy sokan közülük a fegyverüket szorongatták. Derrow kapitány - aki sok ember erejét tudhatta magáénak - végigrohant a mellvéd mögött, kezében egy hatalmas acél íjat
tartva, melyet rajta kívül senki sem volt képes megfeszíteni az egész királyságban. Remélte, megkóstoltathat néhány lövedéket Raj Ahtennel. Szinte a katonák figyelmeztető kiáltásaival egy időben, ragyogó, aranyszínű felhő öltött alakot Raj Ahten feje felett, melyből izzó forgószél ereszkedett alá, magára vonva sok ember tekintetét. Iome ekkora távolságból nem tartott a Farkasúr látványának hatalmától. Biztosra vette, ilyen messziről nem lesz képes elhomályosítani az ítélőképességét. Raj Ahten egyenesen a városkapu felé vágtatott. Harcosai alakzatba fejlődve, szélviharként suhantak át a mezőn. Ezek nem közönséges hátasok voltak, hanem harci lovak. Válogatott vezérmének, amiket - csakúgy mint gazdáikat - átformáltak a hatalom rúnái. A látvány, amint úgy siklottak előre a sötét mezőn, mint kormoránok a tenger hullámain, csodálattal töltötte el Iomét. Még sosem látott ilyen tökéletes paripákat ilyen tökéletes összhangban mozogni. Még sosem volt része ennél lenyűgözőbb látványban. Orden herceg a lépcsőkhöz rohant, és lekiáltott az Elkötelezettek Erődjébe. - Sylvarresta király, szükség van önre. Raj Ahten tárgyalni akar. Iome apja átkozódott, miközben elkezdte felölteni páncélját, ami megmegcsörrent, ahogy öltözködött. Raj Ahten háta mögött, a völgyben, elszórtan álló házak közt a Farkasúr serege előbukkant a sötétből. Öt tűzszövő, akik már olyan közel álltak az őselemükkel való egybeolvadáshoz, hogy nem viselhettek semmilyen öltözéket. Úgy ragyogtak, mint zöld lángnyelvekkel övezett lobogó jelzőtüzek. A száraz fű lángra lobbant lépteik nyomán. Ahogy a harcosok előmasíroztak a fák árnyékából, a perzselőkből áradó ragyogás fényes páncélokon és pengéken csillant meg. A több ezernyi harcos között még a tűzszövőknél is furcsább lények tűntek fel. Húsz láb magas, bozontos fagyóriások törtek előre esetlenül, ormótlan láncingükben, hatalmas vasalt oszlopokat forgatva. Minden erőfeszítésükkel azon voltak, hogy lehetőleg ne tapossák el Raj Ahten gyalogosait. Az óriások nyomában harci kutyák futottak, borjú méretű szelindekek, a hatalom rúnáinak bélyegével a bőrükben. A széleken íjászok haladtak. Végül fekete árnyak tűntek elő a fák közül. Szőrös, fekete sörényes lények kúsztak elő karmos végtagjaikon, sziszegve és morogva, görnyedt testtartásban, mindegyikük roppant dárdát lóbált a mancsában. - Nomenek! - kiáltotta valaki. - Nomenek Inkarrán is túlról. Raj Ahten nomeneket hozott a falak megmászására. Ezek a hegyes fogú, vörös szemű lények, majmokként másztak fel a legsimább kőfalon is. Iome még sosem látott ilyeneket, legalábbis élve nem. Egyszer látott egy
ősrégi, ütött-kopott irhát. A nomenek számára a legendák lényei voltak. Nomenek. Nem csoda, hogy Raj Ahten serege nappal csupán a fák között tört előre, és csak éjjel támadott. Természetesen ez is a bemutató része volt. Raj Ahten megmutatja magát teljes dicsőségében, félelmetes kíséretével a háta mögött. Seregének létszáma és ereje elsöprő volt, gazdagsága rendkívüli. - Látjátok? - sugallta megjelenése. Ti, Északlakók, itt gubbasztotok szürke kis királyságotokban, és fogalmatok sincs, milyen jelentéktelenek is vagytok valójában. Íme a Délvidék Farkasura. Csodáljátok gazdagságom. De Iome népe felkészült a harcra. Látta, amint a fiatal fiúk és aggastyánok csak még erősebben szorították lándzsájuk nyelét, vagy ellenőrizték, hogy a vesszőkkel teli tegezek a helyükön vannak-e. Népe készen állt a csatára. A csatára, melyet talán sokszor megénekelnek majd az elkövetkező években. Iome apja befejezte a készülődést, megragadta fegyvereit, és néhány ugrással fenn termett a tetőn a hercegnő mellett. Naplója, egy idősebb, ősz hajú krónikás, amilyen gyorsan csak a lába bírta, követte. Iome nem volt felkészülve az apjában lejátszódó változásra. Az elmúlt néhány órában hűséges alattvalói jóvoltából hatvan új adománnyal lett erősebb, és ezzel igen nagy hatalomra tett szert. Teljes páncélzatban, összes fegyverével a kezében is hatosával szedte a lépcsőfokokat. Úgy mozgott, akár egy párduc. Amint feltűnt a torony tetején, a fagyóriások abbahagyták a dobolást, és Raj Ahten serege megállt. A képzetlen nomenek továbbra is sziszegtek és üvöltöztek, mintha alig várnák, hogy csatába induljanak. Raj Ahten Nagyúr megállította ménjét és megszólalt. Száz és száz ember hangjával bírt, így szavai az erős szél ellenére is tisztán hallhatók voltak a vár minden egyes pontján. Kedvesen és szívélyesen beszélt, szöges ellentétben fenyegető megjelenésével. - Sylvarresta király, Heredon népe! - szólt Raj Ahten. Hangja olyan tiszta volt, mint a harangok zúgása, oly zengő, mint a kürtök dallama. - Barátként jöttem, nem ellenfélként. Szívemben nincs harag irántatok. Nézzétek seregemet! - tárta szélesre karjait. - Nem állhattok ellen neki. Nézzetek rám! Nem vagyok az ellenségetek. Bizonyára nem akarjátok, hogy itt várakozzak a hideg éjszakában, miközben ti a tűzhely mellett vacsoráztok. Nyissátok ki a kapukat! Én leszek az uratok, ti pedig a népem. Beszéde olyan szívélyes volt, annyi ésszerűséget és kedvességet sugárzott, hogy ha Iome a falakon állt volna, aligha szegült volna szembe vele. A hercegnő ekkor meghallotta a csapórács csörlőjének hangját, és látta, amint a felvonóhíd kezd leereszkedni. Szíve nagyot dobbant. Előrehajolt és felkiáltott.
- Ne! - kiáltotta kétségbeesetten, látva hogy néhány ostoba alattvalója a szörnyeteg kisugárzásától és Hangjának hatalmától megbabonázva, teljesíti a Farkasúr kívánságát. Mellette Sylvarresta király is felkiáltott, utasítva embereit, hogy húzzák fel a hidat. De nagyon messze voltak a kaputól, és jóval magasabban. Sylvarresta hangját tompította az arca elé húzott sisakrostély, ezért felemelte azt, hogy jobban hallják a parancsait. Saját haragjától hajtva, odalent a kapunál, Derrow kapitány célba vette a Farkasurat, és lőtt. Derrow nyílvesszője elmosódott fekete csíkként, elképesztő sebességgel szelte a levegőt, és a lövedék keresztülhatolt volna bármilyen páncélon. De Raj Ahten erejével és gyorsaságával nem vehette fel a versenyt. A Rúnalovag egyszerűen kitartotta a kezét, és a levegőben kapta el a lövedéket. Micsoda sebesség! Belegondolni is szörnyű, hány ember anyagcsereadományával bírhat a Farkasúr. Iome még innen is látta, hogy egy átlagos embernél ötször-hatszor gyorsabban mozgott. Ilyen életritmus mellett néhány éven belül megöregszik és meghal. De előbb még leigázza a világot. - Tehát - mondta fenyegető hangon - ez az utolsó figyelmeztetés! - Majd olyan erővel, amelynek még Iome sem volt képes ellenállni, megparancsolta: Tegyétek le a fegyvereiteket, és boruljatok le előttem. Iome talpra ugrott, és azon vette észre magát, megmarkolta kicsiny tőrét, és el is dobta volna, ha Gaborn meg nem fogja a kezét, megakadályozva, hogy áthajítsa a fegyvert a mellvéden. Azonnal megbánta a dolgot, belátta, milyen ostobán cselekedett, és az apja felé pillantott, félve a király haragjától. Látta, apja is remeg, próbál ellenállni a kísértésnek, hogy kidobja saját harci kalapácsát a bástya falán. Iome egy szívdobbanásnyi ideig elhűlve állt, amint eszébe jutott, hogyan állhatnának ellen az emberek Raj Ahten hangjának és a belőle sugárzó hatalomnak. Rettegett attól, hogy akik közelebb vannak a szörnyeteghez, elveszítik a józan eszüket. És ebben a pillanatban népe örömujjongások közepette elkezdte kihajigálni fegyvereit a vár falán túlra. Íjak, kardok, sisakok és pajzsok hulltak alá hangos puffanással a várárok partján. A déli falon álló hajítógépek nagy csobbanással a vízbe zuhantak. A várvédők éljenzése szinte fülsiketítő volt, mintha Raj Ahten nem is az elpusztításukra, hanem a megmentésükre érkezett volna. A kapukat szélesre tárták. A Sylvarresta Ház leghűségesebb katonái közül néhányan megpróbáltak közelebb férkőzni, remélve, hogy becsukhatják a kaput. Derrow kapitány bunkósbotként használva íját, próbált utat törni magának a tömegben. Az a
néhány nemes szívű, de kevés adománnyal megáldott harcos nem érhet oda időben a falakon levő őrhelyeiről. Dühösen kiáltoztak, de a körülöttük állók megragadták őket. Verekedés tört ki. Iome látta, hogy néhány városőrt kilöknek a várfalon, és azok halálra zúzzák magukat a sziklákon. Ioméra nem hatott Raj Ahten kisugárzása. Mire szavai ideértek, a szél bizonyára széthordta a hangjából áradó mézízű mérget. Bár Iome felfogta, hogy a városa elveszett, egyszerűen nem tudta elhinni, amit a saját szemeivel látott. Az ájulás környékezte. Úgy remegett, mint még soha. A felvonóhíd leereszkedett. A csapórácsot felhúzták. A belső kapu kinyílt. Sylvarresta vára kardcsapás és ellenséges veszteségek nélkül elesett. Éljenzés közepette Raj Ahten belovagolt a belső udvarra, miközben Iome alattvalói félrelökték az útból a ládákat és hordókat. Csirkék rebbentek félre a Farkasúr útjából. - Hogyan lehettem ilyen vak? - átkozta magát Iome. Hogy nem láttam előre a veszélyt? Néhány pillanattal ezelőtt még abban reménykedett, hogy Orden király és apja egyesített hadereje megfutamíthatja Raj Ahtent. Ó, milyen ostoba voltam! Iome apjának hangja betöltötte az egész várat, ahogy megadásra szólította fel az embereit. Nem akarta végignézni a halálukat. A rideg esti szél hátán mindenhová eljutottak szavai. Iome döbbenten apja arcára pillantott. A király dermedten állt, sápadtan, remegve, legyőzve, és teljességgel reménytelenül. A hangja olyan száraz és üres, mint a szél által felkavart pernye, gondolta Iome. Ő egy senki Raj Ahtenhez képest. Mind senkik vagyunk. Erre álmában sem gondolt volna soha. Raj Ahten előrehajolt a nyeregben, és fenséges kecsességgel léptetett előre. Ilyen messziről, Raj Ahten arca nem volt több látómezőjében, mint homokszem a tengerpart fövenyén, mégis gyönyörűnek találta őt. Fiatalnak. Nemesnek. Könnyedebben viselte páncélját, mint más ember a ruháit, és ez csodálattal töltötte el Iomét. Úgy hírlett, több ezer ember testi erejét birtokolja. Könnyedén átugorhatta volna a falakat, és kettészelhetett volna egy páncélos harcost, mint egy őszibarackot. A csatában szinte Legyőzhetetlen lehetett. Sok száz bölcstől és tábornoktól elvett elme-adományai révén, egyetlen harcos sem lephette meg őt. Anyagcsere-adományai segítségével könnyedén kikerülhette volna a meghökkent katonákat, megállíthatatlan szélviharként törve keresztül az udvaron. Megsokszorozott állóképességével szinte bármilyen csapást könnyedén elviselne.
Raj Ahten már rég megszűnt embernek lenni. Maga volt a nyers, megzabolázhatatlan erő. Amely azon volt, hogy uralma alá hajtsa az egész világot. Nem volt szüksége a hadseregre a háta mögött, sem elefántokra vagy óriásokra, hogy szétzúzza a vár kapuit. Nem szorult a nomenek segítségére, hogy megmásszák a vár falait, mint ahogy a perzselőkre sem, hogy lángba borítsák a háztetőket. Ezek csak rémséges játékszerek voltak figyelemelterelésnek. Annyit számítottak neki, mint a fagyóriások irhájában lakozó kullancsok. - Nem harcolhatunk - suttogta az apja. - Irgalmas ég! Nincs értelme harcolni. Gaborn, aki a hercegnő mellett állt, szaggatottan lélegzett. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy Iome az arcán érezte forró leheletét. Iome úgy érezte, mintha nagyon távolról szemlélné az odalent kibontakozó eseményeket. Az emberek tolongtak az udvaron, ahogy próbáltak minél közelebb kerülni az új nagyúrhoz, az ő urukhoz, aki mindannyiukat elpusztíthatja. Iome rettegett Raj Ahtentől, mint a haláltól, mégis örült a jelenlétének. A Farkasúr Hangjának hatalma benne is örömöt ébresztett. Gaborn Val Orden herceg csak annyit mondott: - A néped nem állhatott ellen a hatalmának. Őszinte részvétem a Sylvarresta Háznak - apádnak és neked - a birodalmatok elvesztéséért. - Köszönöm - mondta Iome, hangja gyenge volt és nagyon-nagyon távoli. Gaborn Sylvarresta király felé fordult. - Nagyuram, tehetek valamit érted? - Gaborn tekintete Iomét fürkészte. Talán abban reménykedett, elviheti innen a hercegnőt. Iome apja még mindig szinte önkívületi állapotban a hercegre nézett. - Te? Egy egyszerű fiú? Mit tehetnél te? Iome gondolatai ide-oda cikáztak. Eszébe jutott, talán Gaborn segíthetne neki megszökni. De nem, ez lehetetlen. Raj Ahten tudja, hogy a várban van. A királyi család tagjainak a sorsa meg van pecsételve. Ha Gaborn megpróbálná megszöktetni, Raj Ahten utolérné és levadászná őket. A legokosabb, amit Gaborn tehet, ha magát menti. Raj Ahten nem tudhatja meg, hogy itt van. Nyilvánvalóan Sylvarresta király is hasonló következtetésre juthatott. - Ha ki tudsz jutni a várból, add át üdvözletem az apádnak. Mondd meg neki, sajnálom, hogy nem vadászhatunk többé együtt. Talán bosszút állhat a népemet ért veszteségért. A király benyúlt a mellvértje alá, és egy apró bőrerszényt vett elő, amely egy vékony könyvet rejtett. - Az egyik emberem az életével fizetett azért, hogy ezt eljuttassa hozzám.
Tuulistan emírjének emlékiratait tartalmazza. A vége nagyobbrészt csak összefüggéstelen elmélkedést és verseket tartalmaz, de vannak benne jelentések is Raj Ahten néhány csatájáról. Azt hiszem, az emír azt akarta, tanuljak belőle valamit, de nem jöttem rá, hogy mit. Gondoskodnál róla, hogy az apád megkapja? Gaborn elvette a kis bőrerszényt és zsebre vágta. - Most pedig, Orden herceg, jobb ha indulsz, mielőtt Raj Ahten rájön ittlétedre. Figyelembe véve hűséges alattvalóim viselkedését, ez nem fog neki sokáig tartani. - Akkor sajnálattal, de útnak indulok - hajolt meg Gaborn a király felé. Iome meglepetésére a herceg előrelépett, és arcon csókolta. Szinte el sem akarta hinni, milyen hevesen kezdett verni szíve az érintésére. Gaborn szenvedélyesen a szemébe nézett, és elszántan azt suttogta: - Erősítsd meg a szíved! Raj Ahten felhasználja az embereket. Nem öli meg őket. A védelmeződ vagyok. Visszajövök érted. Ezzel sarkon fordult, majd elindult a lépcsők felé és lesietett rajta teljesen zajtalanul. Ha a szíve nem kalapált volna olyan hevesen, és az arca nem égett volna a herceg csókjától, Iome azt is hihette volna, csak a képzelete játszott vele, s a herceg sosem járt itt. Ault kapitány Gaborn nyomába szegődött, és lekísérte a belső udvarra. Vajon hogyan menekülhetne el, miközben Raj Ahten őrei figyelik a várat? tűnődött a hercegnő. Lenézett a távolodó herceg után, amint az átvágott a Sylvarresta Ház vak, süket, gyengeelméjű és egyéb nyomorult elkötelezettjeinek tömegén. Nem volt túl magas. Talán feltűnés nélkül elhagyhatja a várat. Milyen különös - cikáztak tovább gondolatai - azt hiszem, szeretem őt. Szinte remélte, egy napon valóban összeházasodhatnak. De Orden hercegnek természetesen most magát kellett mentenie, és a hercegnő semmit sem adhatott neki. Lassan bizonyossággá érett benne a felismerés, hogy ez a nap másképp nem végződhetett volna. - Viszlát, hercegem - suttogta Gaborn távolodó alakjának, és a búcsúszót megtoldotta a régi vándorok egyik áldásával: - A Dicsőségesek vigyázzák minden lépésedet! Megfordulva lenézett Raj Ahtenre, aki mosolyogva és integetve haladt új alattvalói gyűrűjében. Foltos szürke ménje méltóságteljesen lépkedett a macskaköves utcákon, a parasztok félreálltak útjából, ujjongásuk még örömteljesebb, még hangosabb lett. Már a város második falán belül járt, túl a vásártéri kapun. Magabiztosan haladt az utcákon, és egy pillanatra eltűnt Iome szemei elől. Hirtelen Chemoise jelent meg Iome oldalán. Iome nagyot nyelt, az jutott
eszébe, vajon mit tesz majd Raj Ahten vele. Halálra ítéli? Megkínoztatja? Megbecsteleníti? Vagy ad neki valami tisztséget, és megengedi, hogy az apja régensként uralkodjon? Ez is lehetségesnek tűnt. Csak reménykedhetett. Odalent Raj Ahten befordult egy sarkon, és már csak kétszáz lépésnyire járt tőlük. A sisakját díszítő kitárt szárnyak alatt meglátta az arcát, hibátlan bőrét, fényes fekete haját, egykedvű éjszínű tekintetét. Milyen jóképű. Tökéletes testfelépítés, mintha csak egy szerelmes szobrász formálta volna kőből. Felnézett a hercegnőre. Mivel Iome olyan gyönyörű volt, amilyen szépséggel csak Rúnalovag bírhat, már hozzászokott a férfiak mohó tekintetéhez. Tudta, megjelenése könnyen felébresztheti egy férfi vágyait. De az összes kéjsóvár pillantás között, amivel valaha találkozott, egy sem volt, mely fogható lett volna a Raj Ahten szemeiben ülő ragadozó pillantáshoz. 9. A VARÁZSLÓ KERTJE Gaborn lesietett az Elkötelezettek Tornyának lépcsőin, és keresztülvágta magát az idióták és egyéb szerencsétlenek tömegén. Ault kapitány mellélépett, és így szólt. - Fiatalúr, kérem menjen be az Elkötelezettek Erődjének konyhájába, és várjon, amíg nem küldetek önért. A nap nemsokára lenyugszik. Megtaláljuk a módját, hogy az éj leple alatt kijuttassuk a várból. Gaborn bólintott. - Köszönöm, Ault kapitány. Órák óta tudta, előbb-utóbb menekülnie kell majd Sylvarresta várából, de azt nem gondolta, hogy ilyen hamar. Úgy képzelte, nagy csata lesz. A várfalak elég vaskosak voltak ahhoz, hogy Raj Ahten seregét feltartóztassák, legalábbis egy ideig. Egy kevés alvás is ráfért volna. Szinte semmit nem aludt az elmúlt három napban. Igazság szerint szinte nem is volt szüksége pihenésre. Még gyermekkorában kapott három állóképesség-adományt, és szerencsére az adományozók közül ketten ma is élnek. Ennek köszönhetően, mint minden hatalmas állóképességgel bíró ember, Gaborn is képes volt lóháton pihenni, kikapcsolni az elméjét, egyfajta éber álomba süllyedni. Mégis, időnként
szeretett volna igazából elszenderedni. Az étel megint más kérdés volt. Még egy magas állóképességű Rúnalovagnak is szüksége volt élelemre. Gaborn szeme kopogott az éhségtől. Régóta nem jutott ideje enni. És ami a nagyobb baj, meg is sebesült. Nem súlyosan, de a nyílvessző felhasította jobb felkarját. A fegyverforgató kezét. Kimosta és bekötözte ugyan a sebet, de az mégis lüktetett és égető érzés áradt szét belőle. De Gabornnak most nem volt ideje, hogy ezekkel a szükségletekkel foglalkozzon. Álcáznia kellett magát. Megölte Raj Ahten három fagyóriását és egyik felderítőjét. Nyílvesszői vagy fél tucat vérebbel végeztek. Raj Ahten csatlósai bizonyára bosszút akarnak állni rajta ezért. Nem volt sok választása. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy megléphet, még akkor sem, ha megvárja az éj leszálltát. Gaborn két ember szaglóérzékével bírt, de ez eltörpült Raj Ahten néhány katonájának érzékei mellett, akik még a vadászkopóknál is kifinomultabb szaglással rendelkeztek. A nyomában lesznek. Annak ellenére, hogy az imént Iomét nyugalomra és bizakodásra intette, Gaborn maga is rettegett. De egyszerre csak egy dologgal foglalkozhatott. Készülő étel illatát érezte a konyha felől, és belépett egy széles faajtón. A sárgaréz kilincs szinte elveszett a markában. Nem a konyhában, hanem az ebédlő tágas bejáratában találta magát. Az ajtótól jobbra észrevette a konyhából kiszűrődő fénynyalábokat, melyeket a tűzhelyek lobogó lángjai vetettek. A gerendákról kopasztott libák, sajtok, fokhagymafüzérek, füstölt angolnák és kolbászok lógtak. Hallotta a tűzhelyen álló méretes üstben forrongó leves zubogását. A levegő bazsalikom, tárkony és rozmaring nehéz illatával volt terhes. Gaborn és a konyha között egy széles pult állt, amely mellett egy világtalan kislány dolgozott, főtt tojásokat és lilahagymát pakolt egy nagy fémtálcára. A lábánál egy homokszínű macska játszott egy csapzott és halálra rémült egérrel. Elöl a helyiség kiszélesedett, mindenütt időtől és kosztól megszürkült, vaskos ebédlőasztalok álltak a padsorok között. Minden asztal közepén apró olajlámpás állt. A Sylvarresta vár szakácsai és pékei buzgón dolgoztak, nagy vekni kenyereket raktak halomba, gyümölcsös kosarakat és hússal megrakott tálcákat készítettek. Míg Sylvarresta többi alattvalója a falakhoz tódult bámészkodni, a szakácsok és kukták tudták, mi a dolguk: azoknak a szerencsétleneknek az ellátása, akik adományaikkal szolgálták a Sylvarresta
Házat. Mint az az elkötelezettek lakhelyeinek konyháiban megszokott volt, a személyzet itt is jórészt elkötelezettekből állt. A visszataszító külsejű férfiak és nők, akik vonzerejüket ajánlották fél uruknak, végezték a felszolgálást, és ők irányították a konyhai munkát. A süketek és némák a pékségben dolgoztak. A vakok, és azok akik a szaglásukat vagy tapintásukat veszítették el, takarították a padlót és súrolták az üstöket. Gaborn azonnal felfigyelt a helyiségben uralkodó néma csendre. Bár vagy egy tucat ember nyüzsgött körülötte, egy-két kurta utasítástól eltekintve senki sem szólt egy szót sem. Ezek az emberek rettegtek. A konyhában illatok széles palettája keveredett egymással: kopasztott baromfi és friss kenyér illata próbált fölébe kerekedni az olvadó sajt, kilöttyent bor és avas zsír szagának. Mindez rémes egyveleggé állt össze a levegőben, Gabornnak mégis összefutott a nyál a szájában. Besietett az ebédlőbe. A teremből egy keskeny folyosó vezetett a kemencékhez. Gaborn élesztő és frissen sült, még gőzölgő kenyér illatát érezte. Felkapott egy forró szeletet az asztalról, amire egy szolgálólány dühös pillantással válaszolt. A herceg megragadta az ételt, a pillantása pedig azt szuggerálta: Ez az enyém! A lány nem tudott mit felelni a kimondatlan dorgálásra, így elsietett. Karját szorosan a teste mellett tartotta, ahogyan azok szokták, akik elvesztették tapintásukat. Gaborn fogott egy éles kést, és levágott egy libacombot egy másik tálcáról, majd a zubbonya övébe rejtette a kést. Igyekezett annyi húst a szájába tuszkolni, amennyi csak belefért, azután kihúzta az egyik borospalack dugóját, és a lehető leggyorsabban leöblítette a sült húst. A bor kitűnő zamata azonban még így sem kerülte el a figyelmét. Az asztal alatt a király egyik vörös szőrű vadászkutyája hevert. Mikor meglátta, hogy Gaborn eszik, előkúszott az asztal alól, a herceg lába elé telepedett, és várakozó tekintettel nézett fel rá, miközben farkával izgatottan dobolt a padlón. Gaborn odalökte neki a félig lerágott combot, majd felkapott egy újabb szelet kenyeret, és beleharapott. Eközben az agya sebesen járt. Tudta, küldenek majd valakit, aki segít neki kijutni a várból, de azt is tudta, hogy ez még így sem lesz könnyű, és senkiben sem bízhat meg teljesen. Különböző tervek formálódtak a fejében. A Sylvarresta várat várárok övezte, a keleti fal melletti folyó partján egy vízimalom állt. A malom mellett csónakház is kellett hogy legyen, ahonnan a királyi család tagjai alkalmanként hajóba szállhattak. A csónakházakat pedig gyakran
földalatti folyosó köti össze a várral. De a csónakházat bizonyára erősen őrzik Raj Ahten katonái. A Farkasúr csapatában nomenek vannak, akik a sötétben is jól látnak. Nem valószínű, hogy Gaborn észrevétlenül kijuthatott volna onnan. Az is eszébe jutott, talán van valamiféle szennyvízcsatorna, ami a konyhából a folyóba vezet. De ez valószínűtlennek tűnt. A konyhában semmi sem ment veszendőbe. A csontokat a király kutyái kapták. A zöldségmaradékokat és állati belsőségeket a disznóknak vetették. A bőröket a cserzővargához szállították. Minden más maradékot pedig elástak a kertben. Gabornnak a folyón keresztül kell megszöknie. Nem kockáztathatja meg, hogy szárazföldön meneküljön. A kutyák könnyedén megtalálnák a nyomát. És nem maradhatott, nem rejtőzhetett el a várban sem, még sötétedés előtt indulnia kellett. Ha leszáll az éj és a város elcsendesedik, Raj Ahten vadászai bosszúra éhesen keresni fogják őt. A szolgálólány visszatért, és egy palack bort, újabb vekni kenyeret és húst hozott ahelyett, amit Gaborn elvett a tálról. - Elnézést, Orden herceg vagyok. El kell jutnom a folyóhoz. Ismered az odavezető utat? Gaborn a lány hátának beszélt. Ostobának érezte magát. Nem kellett volna megmondanom a nevemet, gondolta. De azt akarta, hogy a lány megértse a helyzetét, és erre kilétének felfedése tűnt a leggyorsabb módszernek. A szolgáló a hercegre pillantott, a lámpás fénye megcsillant barna szemeiben. Gaborn eltűnődött, mi vehette rá, hogy megfossza magát a tapintás érzékétől. Egy beteljesületlen szerelem, az irtózás az érintéstől és mások érintésének érzésétől? Nem lehetett könnyű élete. A tapintás adományozói nem éreztek többé sem hideget, sem meleget, sem fájdalmat sem érzéki örömöt. Sőt, valamilyen módon a többi érzékük - hallásuk, látásuk, szaglásuk is eltompult. Ezért életük olyan sivár volt, mint egy ópiumfüggő betegé. Gyakran észre sem vették, ha megégették vagy megvágták magukat. A téli hidegben zokszó nélkül elviselték, ha valamelyik testrészük megfagyott. Gaborn nem tudhatta, kinek ajánlotta fel adományát a lány: a királynak, a királynőnek, esetleg Ioménak? Biztos volt benne, hogy Sylvarresta Király nem él már soká. Talán csak néhány óráig, legfeljebb hajnalig. Hacsak Raj Ahten nem akarja előbb megkínoztatni. Talán ez a lány ma éjjel már a tűz mellett fog ücsörögni, várva a meleg első érintését a bőrén. Vagy talán kiáll a szemerkélő esőbe, élvezve a bőrén szétporladó esőcseppeket. Nem lehetett könnyű élete. - Van egy hátsó út - felelte a lány meglepően telt, barátságos hangon. - A pékek ösvénye levezet a malomhoz. Van néhány nyírfa, melynek ágai a víz
fölé nyúlnak. Sikerülni fog. - Köszönöm - mondta Gaborn. Megfordult, és azon morfondírozott, hogy kimegy az udvarra. Ki akart jutni Sylvarresta várából, de előbb meg akarta nehezíteni Raj Ahten dolgát. Vagy egy tucat átvivőt látott szétszórva a pázsiton, ahol nemrég az átruházók dolgoztak. Az átvivőket a Kartish dombjai közt bányászott, értékes vérércből kovácsolták, és úgy hírlett, hogy az ötvözet emberi vérből származik. Semmilyen más fém nem volt alkalmas átvivőnek. Gaborn nem hagyhatta, hogy Raj Ahten megszerezze őket. De amint indult volna, a lány megérintette a vállát és azt kérdezte: - Magaddal viszel? Gaborn félelmet látott a szemében. - Magammal vinnélek - felelte lágyan - ha úgy gondolnám, segítene. De nagyobb biztonságban leszel itt. - Gaborn tapasztalatai szerint az elkötelezettek általában nem voltak valami bátrak. Nem azok az emberek voltak, akik megragadták, megmarkolták volna az életet. Szolgálták uraikat, de tétlenül. Nem volt biztos benne, ebben a lányban itt megvan-e a kellő akaraterő, ami kellett a szökéshez. - Ha megölik a királynőt... - mondta - a katonák meg fognak találni. Tudja jól, hogyan állnak bosszút a fogságba esett elkötelezetteken. Gaborn ekkor értette meg, miért mondott le a lány az érzésről, miért félt az érintésektől, az újabb bántalmazástól. Az erőszaktól félt. És nem alaptalanul. Könnyen lehet, hogy Raj Ahten katonái bántani fogják. Ezek az emberek, akik még ahhoz is gyengék voltak, hogy felkeljenek, vagy anyagcseréjük olyan lassú volt, hogy óránként öt pislogásnál többre nem tellett nekik, mind rúnauruk részét képezték. Láthatatlan toldalékai voltak uruknak, aki belőlük merítette az erejét. Ezzel segítették őt az ellenségeivel szemben. Ha Sylvarresta királyt kivégzik, ezek a nyomorultak sem kerülhetik el a megtorlást. Gaborn legszívesebben megmondta volna a lánynak, jobban teszi, ha itt marad, mert ő nem viheti magával. Elmondta volna neki, milyen veszélyek leselkedhetnek rá az úton. De a lány lehet, hogy nagyobb veszélybe kerül, ha itt marad az Elkötelezettek Erődjében. - Azt tervezem, hogy a folyón keresztül jutok ki - válaszolta Gaborn. Tudsz úszni? A lány bólintott. - Egy kicsit. - Megborzongott a gondolatra, hogy mit is készül tenni. Álla megremegett és könny szökött a szemeibe. Az úszás nem számított
különösebben hasznos tudománynak Heredonban, de Mystarriában Gaborn az úszás művészetének legapróbb mesterfogásait is elsajátította a vízmágusoktól. Ezenfelül ismert védelmi varázslatokat is, amik megóvhatták a vízbefulladástól. Gaborn közelebb lépett, és megszorította a lány kezét. - Bátorság. Minden rendben lesz. A szolgálólány megfordult, és felkapott egy vekni kenyeret. Az ajtóban magához vett egy sétapálcát, egy kopott kendőt kötött a fejére, és kisietett a konyhából. Az ajtó melletti kampón, ahonnan a lány a botot leakasztotta, Gaborn megpillantott egy pékköpenyt. Ez a fajta ruhadarab túl meleg volt, semhogy a kemencék mellett viseljék. A pékek általában ágyékkötőben dolgoztak. Gaborn felvette a szutykos, másik ember izzadtságától bűzlő köpenyt, és a Sylvarresta Ház kék öltözetét akasztotta a helyére. Most úgy festett, mint egy alantas szolga. Az összképet csak kardja és kése zavarta meg, de ez ellen nem tudott mit tenni. Szüksége volt rájuk. Kisietett az udvarra, hogy összegyűjtse az átvivőket. A felhőtlen esti égbolt elsötétedett. Az udvar árnyékai meglepően feketék lettek. Az őrök fáklyákat gyújtottak, hogy bevilágítsák az udvart. Amint kilépett az ajtón, Gaborn tudta, hibát követett el. Az Elkötelezettek Erődjének hatalmas kapuja tárva-nyitva állt, és épp Raj Ahten néhány Legyőzhetetlenje lovagolt be rajta. Még a legfelületesebb szemlélő számára is nyilvánvaló lehetett, ezek a harcosok egy közönséges embernél gyorsabban mozogtak. Annyi adományuk volt, hogy hozzájuk képest Gaborn nem volt több egy sápadt árnyképnél. Körbe az udvaron Sylvarresta elkötelezettjei álltak, és kétségbeesetten meredtek Raj Ahten katonáira. A kapun kívül Raj Ahten éppen elhagyta az erődöt Sylvarresta királlyal és Ioméval. Gaborn körbenézett az udvar földjén. Az átvivők, amiket össze akart gyűjteni, eltűntek. Megszerezték őket. Az egyik őr kutató pillantása Gabornt fürkészte. A herceg szíve hevesen vert. Próbált minél kisebbnek látszani és visszaemlékezni arra, amit a Tudás Házában tanult. Egy szolga. Szolga vagyok - próbálta sugallni egész testével. Csak egy nyomorék a sok közül, Sylvarresta Nagyúr szolgálatában. De a kard, amit viselt, megnehezítette a dolgát. Egy néma? Egy süket fickó, aki harcolni akart? Hátrált egy lépést, vissza az árnyékok közé, kissé előreejtette jobb vállát, száját a lehető legostobább benyomást keltve nyitva felejtette, és a földet bámulta.
- Hé, te! - kiáltott rá az egyik őr, és előrerúgtatott hátasával. - Mi a neved? Gaborn körbepillantott a körülötte álló elkötelezetteken, mint ha nem lenne biztos benne, kinek szólt a kérdés. Az elkötelezettek nem viseltek fegyvert. Nem remélhette, hogy elvegyülhet közöttük. Gaborn gyengeelméjű arckifejezést öltött, tekintete a semmibe révedezett. Volt még egy szerep, amit eljátszhatott. Egy olyan embert, akinek semmiféle képessége nincs, ami megérné az átruházást, ezért megengedték neki, hogy úgy szolgálja urát, ahogy tudja. Gaborn kancsalítva vigyorgott fel a katonára, és egyik ujjával annak hátasára bökött. - Ó! Szép paci! - Azt kérdeztem, mi a neved? - követelőzött a harcos. A herceg taifi akcentust vélt felfedezni a fickó beszédén. - Aleson - felelte Gaborn. - Aleson, a Hűséges. - Úgy ejtette ki a „hűséges” szót, mintha valamilyen nemesi cím lenne. Valójában azokat nevezték így, akiknek felajánlását visszautasították. Az értékteleneket. A kardjával matatott, mintha ki akarná húzni a hüvelyéből. - Én... én nemsoká lovag leszek. Gabornnak félig sikerült kihúznia a kardot, mintha csak meg akarná mutatni, majd visszalökte a tokjába, tartva attól, hogy a katona felismeri a nemes mívű pengét, ha többet mutat neki belőle. Kész volt az álcája. Egy szellemileg visszamaradott fiú, aki pusztán nagyképűségből visel kardot. A csapórácson egy nehéz szekér gördült be, egy nyitott kocsi, melyen Gaborn csuklyás ruhákba öltöztetett embereket látott. Petyhüdt állú, üres tekintetű, értelem nélküli alakokat. Embereket, akik olyan gyengék voltak, hogy fel sem tudtak tápászkodni, csak feküdtek tehetetlenül a szekéren, karjuk ernyedten lógott a kocsi oldala mellett. Embereket, akiket a testükön uralkodó görcs meghajlított, akiknek minden izma megmerevedett, ujjaik használhatatlan karmokká görbültek. Raj Ahten a várba hozta saját elkötelezettjeit. Négy izmos teherhordó ló húzta a szekeret. Az őrök saját hátasai nyugtalanul táncoltak és rúgkapáltak. Kevés volt a hely ennyi állatnak itt, különösen, hogy mindenfelé bámészkodó elkötelezettek álltak. - Szép kard, fiú - morogta a katona, miközben próbálta megnyugtatni a szekértől megrémült lovát. - Vigyázz, nehogy megvágd magad vele. - Ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, igyekezett kikerülni a szekér útjából, hogy közben ne tapossa el a mellette állókat. Gaborn előrecsoszogott, mert tudta, a legbiztosabb módszer, hogy megszabadulj valakitől, ha a lehető legjobban a terhére vagy. - Ó, nem is éles. Akarja látni?
A kocsi megállt, és Gaborn meglátta Iome udvarhölgyét, Chemoiset, amint az egyik elkötelezett fejét tartja a kezében. - Apa, apa... - sikoltotta a lány, amiből Gaborn tudta, ezek itt nem hétköznapi elkötelezettek, hanem fogságba esett lovagok, akiket trófeaként hoztak vissza hazájukba. A fakószőke hajú férfi, akit Chemoise átölelt, a harmincas évei közepén járt. A herceg figyelte az udvarhölgyet és az apját, s azt kívánta, bárcsak megmenthetné őket. Bárcsak megmenthetné ezt az egész királyságot. Gaborn mellől egy piszkos ruhába öltözött, nagy termetű férfi lépett ki az árnyak közül. - Aleson, te ostoba barom! Mit okvetetlenkedsz itt! Megmondtam, hogy ürítsd ki az elkötelezettek éjjeliedényeit, nem!? Gyerünk, láss munkához. Hagyd békén ezeket a jóembereket. Gaborn legnagyobb meglepetésére a fickó két teli éjjeliedényt nyomott a kezébe, majd sürgetően fejbe vágta a herceget. A vödrök irtózatos bűzt árasztottak. Egy szaglás-adománnyal bíró ember számára a szag elviselhetetlen volt. Gaborn valahogyan leküzdötte feltörő hányingerét, elfordította a fejét, és szenvedő pillantást vetett a férfira. A fickó zömök volt, bozontos szemöldökében és rövidre nyírt barna szakállában ősz szálak csillogtak. Az árnyékok között, piszkos ruhájában nem lehetett megkülönböztetni a többi elkötelezettől, de Gaborn felismerte: Sylvarresta gyógyítója, a nagyhatalmú mágus. Binnesman, a Föld Őrzője. - Vidd ki ezeket a kertbe, mielőtt teljesen besötétedik! - suttogta a gyógyító dühösen - vagy nagyobbat kapsz, mint az előbb. Gaborn megértette, mi történik. A gyógyító tudta, Raj Ahten felderítői szagot fogtak. De egyetlen szaglás-adománnyal rendelkező ember sem jöhetett ezeknek a vödröknek a közelébe. Gaborn visszatartotta a lélegzetét, és megragadta a vödröket. - És nehogy hasra ess nekem a sötétben. Hát egy percre sem vehetem le rólad a szemem? - sziszegte Binnesman. Eltompította a hangját, mintha nem tudná, hogy Raj Ahten bármelyik őre képes lenne meghallani Gaborn szívverését is ilyen közelről. Binnesman a konyhát megkerülve az épület mögé vezette. A szolgálólány már várt rájuk. - Jó, megtaláltad! - suttogta Binnesmannak. A gyógyító csak bólintott, és egyik ujját feltartva jelezte, ne beszéljenek, majd egy kis vaskapun át kivezette őket az Elkötelezettek Erődjéből. Egy kitaposott ösvény mentén haladva, egy kertbe jutottak. A szakácsok fűszereskertjébe. A kert végében sötét indák kúsztak fel a déli falra. Binnesman megállt.
Felszedett néhány levelet. Gaborn ásószerű formájukról a sötétben is felismerte az ebdögfű leveleit. Amint összegyűjtött egy maréknyit, Binnesman sodorni kezdte a tenyerében a leveleket, szétmorzsolva azokat. Egy ember számára az ebdög csak kellemetlen illatú növényt jelentett, de a kutyák számára méreg volt. Messziről elkerülték. És Binnesman a varázstudományok mestere volt, aki könnyedén megsokszorozhatta egy növény hatását. A szag, ami megütötte Gaborn orrát, leírhatatlan volt - egy sikamlós, gyomorforgató, rémálomszerű érzés, mintha a gonosz testesült volna meg benne. Egy kép formálódott Gaborn elméjében - mintha egy óriási pók szőtt volna hálót gyilkos szálakból az ösvény fölött. Halálosan. Pusztítóan. Gaborn el tudta képzelni, hogyan hathat ez a szag a kutyákra. Binnesman a földre szórta a szétmorzsolt leveleket, egy keveset pedig Gaborn csizmájának sarkára is dörzsölt. Amikor végzett, átvezette a herceget a kerten. Átugrottak egy alacsony falat, és a Királyi Falnak, a város második védelmi vonalának tövében lyukadtak ki. Binnesman a fal mellett húzódó keskeny utcán vezette Gabornt. Az utcát másik oldalról üzletek hátsó oldala határolta. Hamarosan elérkeztek egy apró vaskapuhoz, mely olyan alacsony volt, hogy egy átlagos termetű embernek is le kellett hajolnia, ha át akart menni rajta. A kapu mellett két őr állt a fal tövében. Binnesman egyetlen intésére egyikük előszedett egy vaskulcsot, és kinyitotta a kaput. Gaborn letette az ürülékkel teli vödröket, mert végre szabadulni akart a tehertől, de Binnesman odasúgta neki. - Tartsd meg őket! Az őrök mindhármukat átengedték. A falon kívül egy fenséges kert feküdt, dúsabb és pazarabb, mint amit Gaborn valaha is látott. A nyílt térségen a nap utolsó sugarainak fényében Gaborn jobban látott, mint az imént a szűk, árnyékos utcákon. A ,,kert” szó valójában nem is illett arra, amit látott. A növények nem sorokban nőttek és nem is gondozták őket. Vadon burjánzottak mindenfelé, mintha a talajban annyira buzgott volna az életerő, hogy önkéntelenül is ilyen gazdagságban nevelné őket. Furcsa, fehér csillaghoz hasonlatos virágú bokrok hajoltak a fejük fölé. A kert falain kúszónövények kapaszkodtak a magasba, mintha szökni próbálnának. A kert kiterjedése minden irányban legalább fél mérföld lehetett. Egy virágokkal teli mező terült el előttük, azon túl pedig egy fenyőkkel, és más különös, keletről és délről származó fákkal dúsan benőtt domb állt. Ezen a helyen egészen különös dolgokat láttak. Citrom- és narancsligetek
álltak egy meleg vizű forrás körül, holott más körülmények között ezek a fák sosem élték volna túl az itteni kemény teleket. Másmilyen fák is álltak távolabb: furcsa pálmalevelekkel és kusza vörös ágakkal, melyek az ég felé nyúltak. A mezőt egy patakocska vágta ketté. Egy őzcsalád éppen szomját oltotta a patak egyik kisebb kiöblösödésénél. Mindenfelé virágok és gyógynövények hajtottak, tele virágokkal. Keletre és nyugatra egyaránt egzotikus erdőségek álltak. Még ilyen késő este, a nap leszállta után is méhek dongása töltötte meg a levegőt. Gaborn mélyet lélegzett, úgy érezte, mintha a világ összes erdejének, virágoskertjének és fűszerének illata egyszerre megtöltötte volna a tüdejét. Legszívesebben örökre megtartaná magának ezt a illatot, amely jókedvre derítette minden egyes porcikáját. Mintha az elmúlt napok minden fáradalma, minden fájdalma egy csapásra semmivé lett volna. A kert gazdag aromája megrészegítette. Mintha eddig a percig csak alvajáróként élte volna életét. Nem érzett vágyat, sem sürgetést, hogy elhagyja ezt a gyönyörű helyet. Nem mintha az idő itt nem röppent volna tova. De eltöltötte a... biztonság érzete. A tudat, hogy ez a föld megvédi őt ellenségeitől, mint ahogy Binnesman növényeit a téli hidegtől. Binnesman lehajolt és levette a cipőjét. Intett Gabornnak és a lánynak, hogy ők is tegyenek hasonlóképpen. Biztosan ez a varázsló kertje, a legendás kert, amelyről egyesek úgy tartották, hogy Binnesman sosem hagyja el. Négy évvel ezelőtt, amikor Yarrow, az idős varázsló meghalt, a Tudás Házának néhány bölcse Binnesmant akarta meghívni, hogy legyen a Föld Erői Termének mestere. Ez olyan megtisztelő cím volt, hogy a történelem folyamán csak nagyon kevés varázsló utasította vissza. Ugyanakkor a felkérés nagy vitát váltott ki. Binnesman ugyanis évekkel korábban kiadott egy gyűjteményt, melyben leírta az emberiség számára hasznos gyógynövényeket. Egy Hoewell nevű Földőrző hevesen bírálta a gyűjteményt, mondván, az tele van hibával, szerinte Binnesman tévesen azonosított néhány különleges növényt, az útilapuról készült rajzai fejjel lefelé vannak a könyvben, bírálta azért, hogy azt állítja, a sáfrány - egy titokzatos és értékes fűszer, ami a messzi déli szigetekről származik - egy speciális fajtája egy virágnak, holott mindenki tudja, hogy az egy különleges virágporkeverék, amit a kolibrik csőréről gyűjtenek össze. Néhányan Binnesman mellé álltak, de Hoewell nemcsak vezető mester, hanem könyörtelen politikus is volt. Valahogyan sikerült a maga oldalára
állítania néhány alacsonyabb rangú gyógyítót, annak ellenére, hogy Földőrzői tudása és mágikus hatalma a varázserejű tárgyak készítésével volt kapcsolatos, ami elég messze esett a gyógyítás tudományától. Mégis, politikai manőverei kiemelkedő bölcseket is elbizonytalanítottak. Így Binnesmanból sosem lett a Föld Erői Termének mestere. Egyesek szerint szégyenében utasította vissza a felkérést, mások úgy vélték, inkább azért, mert a kinevezését sosem hagyták volna jóvá. Amennyire Gaborn meg tudta ítélni, Hoewell azért terjesztette ezeket a hazugságokat és szóbeszédeket, hogy saját magát helyezze előtérbe. Mégis volt egy szóbeszéd, amely minden más híresztelésnél hosszabb életűnek bizonyult, és amit Gaborn is elhitt: A Tudás Házában néhányan azt suttogták, Binnesman egyszerűen a sok befolyásos mester kérése ellenére sem akart Mystarriába menni, még egy ilyen megtisztelő feladat kedvéért sem. Nem akarta itt hagyni imádott kertjét. Látva a különleges fákat, érezve a ritka fűszerek és mézillatú virágok aromáját a lágy szélben, Gaborn meg tudta ezt érteni. Nem csoda, hogy a gyógyító nem akarta hátrahagyni a kertet. Hiszen élete munkája feküdt benne. Ez volt a mesterműve. Binnesman újra megérintette Gaborn csizmáját a lábával. A szolgálólány már levette a cipőjét. - Bocsásson meg, Nagyuram - mondta Binnesman - de ezt le kell vennie. Ez nem közönséges föld. Gaborn kábultan úgy tett, ahogy a gyógyító mondta, és lehúzta a lábbelijét. Felkelt, és nem vágyott semmi másra, csak hogy egy napig ezen a földön sétálhasson. Binnesman jelentőségteljesen a széklettel teli vödrök felé intett a fejével. Gaborn felemelte kellemetlen szagú terhét, és elindultak rozmaringok és menták szőnyegén gázolva, melyek lágy, tiszta illatot árasztottak, ahogy leveleik szétmorzsolódtak lábuk alatt. Binnesman haladt elöl, keresztül a mezőn, elmentek az őzek mellett, amelyek vágyakozva pillantottak az öreg Földőrzőre. Elértek egy magányos vörösberkenyéhez, egy fenomenális, tökéletes formájú fához. Az öreg tanulmányozta egy pillanatig, majd így szólt: - Ez az a hely. Ásott egy kis gödröt a fa tövénél, majd intett Gabornnak, vigye oda a trágyát. Gaborn engedelmeskedett, és Binnesman a gödörbe ürítette a vödröket. Valami megcsörrent. Az ürülékben Gaborn sötét, fémes csillogású tárgyakat vett észre. Nem kellett neki sok idő, hogy felismerje Sylvarresta átvivőit.
- Gyere - mondta Binnesman. - Nem hagyhatjuk, hogy Raj Ahten megszerezze ezeket. - Ezzel kiszedegette a rudakat, és visszapakolta őket a vödrökbe, mit sem törődve a kezére tapadt ürülékkel. Elsétált az ötven lépésnyire csobogó patakhoz, amelyből pisztrángok ugráltak szúnyogok után kapkodva, majd hangos csobbanással merültek el újra. Binnesman beleállt a vízbe, egymás után leöblítette az átvivőket, majd halomba rakta őket a patak partján. Ötvenhat átvivő. A nap már majdnem fél órája lenyugodott, és a rudak csupán fekete árnyaknak tűntek a földön. Amikor Binnesman végzett, Gaborn letépett egy csíkot a köpenyéből, és kötegbe kötötte az átvivőket. Gaborn felnézett és látta, hogy Binnesman hunyorogva őt fürkészi a félhomályban. A gyógyító láthatóan gondolataiba mélyedt. Nem volt túl magas ember, de széles válla miatt elég testesnek tűnt. - Köszönöm - mondta Gaborn - hogy megmentetted az átvivőket. Binnesman meg sem hallotta a szavait, elmélyülten tanulmányozta a fiatalembert, mintha a fejébe akart volna látni, vagy emlékezetébe véste volna a herceg minden apró arcvonását. - Szóval - kérdezte Binnesman egy hosszú pillanattal később - ki vagy te? Gaborn halkan kuncogott. - Hát nem tudod? - Orden Király fia - mormolta Binnesman. - De mi más? Milyen dolgok iránt érzel elkötelezettséget? Egy embert az általa vállalt kötelezettségek határoznak meg. Gaborn megborzongott, ahogy a Földőrző a „kötelezettségekről” beszélt. Meg volt győződve róla, Binnesman a ma este Sylvarresta Hercegnőnek tett fogadalmára gondol. Az esküre, amit jobb lett volna titokban tartani. De az is lehet, hogy a szolgálólánynak tett ígéretéről beszélt, az ígéretről, hogy megmenti őt. Vagy talán a Chemoise-nak és apjának tett ki sem mondott fogadalomról. És valamiért az volt az érzése, ezek a kötelezettségvállalások nem tetszenek a gyógyítónak. Gaborn a szolgálólány felé pillantott, aki összefont karral állt mellettük, nehogy bármit is megérintsen. - Rúnalovag vagyok. És Eskütevő. - Hmmm... - tűnődött Binnesman. - Nem rossz. Önmagad fölött álló dolgot szolgálsz. És miért vagy itt? Mit keresel Sylvarresta várában, amikor apád érkezését csak a jövő hétre vártuk? - Előreküldött. Azt akarta, lássam a királyságot, szerelembe essek a földdel és lakóival, ahogyan ő is tette egykoron - felelte Gaborn egyszerűen. Binnesman elgondolkodva simogatta a szakállát. - És hogy tetszik? Hogy tetszik a föld? Gaborn már-már rávágta, hogy csodálatosnak találja, hogy a királyság
gyönyörű, erős és csaknem hibátlan, de Binnesman kérdésében különös hangsúlyt érzett a „föld” szónál, mintha nem ugyanarról a dologról beszélnének. Vagy talán mégis ugyanarról. Talán ez a kert nem része Heredonnak? Talán ezek, a világ minden tájáról összegyűjtött egzotikus növények nem részei a királyságnak? - Mindenestül lenyűgözőnek találtam. - Ühüm... - hümmögött Binnesman körbepillantva a fákon és bokrokon. - Ez a kert nem éri meg a reggelt. Tudod, a tűzszövők. Az ő mágiájuk a pusztításé, az enyém a megőrzésé. A tüzet szolgálják, és a mesterük nem engedi, hogy felöltsék emberi alakjukat, csak ha táplálják a lángokat. És mi lenne jobb táplálék számukra ennél a kertnél? - És mi lesz veled? Meg fognak ölni? - kérdezte Gaborn. - Az... nem áll hatalmukban - felelte Binnesman. - Az évszakok fordulójához érkeztünk. Ruhám nemsokára vörös lesz. Gaborn nem tudta, hogy a gyógyító szó szerint értette-e a dolgot. Az öregember ruhái sötétzöld színűek voltak, mint a nyárközépi levelek. Talán hamarosan megváltoztatják a színüket? - Velem jöhetnél - ajánlotta fel Gaborn. - Segíthetnék megszökni. Binnesman a fejét rázta. - Nekem nem kell menekülnöm. Konyítok valamicskét az orvoslás tudományához. Raj Ahten azt akarja majd, hogy őt szolgáljam. - És ezt fogod tenni? - Más irányú elkötelezettségeim vannak - suttogta. Az „elkötelezettség” szót ugyanazzal a különös hangsúllyal ejtette ki, mint amikor az imént a földről beszélt. - De neked, Gaborn Val Orden, menekülnöd kell. Ekkor Gaborn távoli kutyaugatásra lett figyelmes, vérebek vicsorgására és rekedt csaholására. De Binnesman rákacsintott. - Tőlük nem kell tartanod. A kutyák nem juthatnak át az akadályomon. Ha mégis megpróbálják, elpusztulnak. Binnesman hangjában szomorúság bujkált. Fájdalmat okozott neki, hogy meg kell ölnie az állatokat. Morgott valamit, majd kimászott a patakból. Meggörnyedt, mintha valami aggasztó teher nyomná a vállát. Gaborn meglepetésére a varázsló lehajolt, és a szinte teljes sötétségben leszakított egy-egy növényt a víz széléről. - Tűrd fel a jobb ruhaujjad, elfertőződött sebet érzek - mondta. Gaborn úgy tett, ahogy kérte, és Binnesman a sebre helyezte a leveleket, majd odaszorította a kezével. A növény azonnal csökkentette a fájdalmat és az égető érzést. Gaborn óvatosan lehajtotta a ruha ujját, hogy inge a helyén tartsa a borogatást. Mintha csak társalogni támadt volna kedve, Binnesman Gaborn és a lány
felé fordult, mindkettőjüket megkérdezve: - Hogy érzed magad? Fáradt vagy? Aggódsz? Éhes vagy? Azután Binnesman járkálni kezdett fel és alá a mezőn, közben időnként lehajolt letépve egy levelet itt, egy virágot ott. Gaborn nem győzött csodálkozni azon, az öreg hogyan találja meg őket a sötétben, de úgy tűnt, mintha a varázsló emlékezetébe véste volna minden növény helyét, és pontosan tudná, melyik merre nő. Bedörzsölte Gaborn lábát citromfűvel és kakukkfűvel, majd valami erősebb fűszerrel is. Azután megállt, hogy felszedjen három borrágófű virágot, a kék levelek halványan megcsillantak a sötétben. Binnesman óvatosan ujjai közé csippentette az ötágú virágszirmokat, úgy hogy a fekete porzók sértetlenek maradtak. Jelezte Gabornnak, egye meg a szirmokat, és a herceg úgy is tett. Szinte azonnal érezte, ahogy nyugalom tölti el. Álmodni sem merte volna, hogy ilyen rettenthetetlennek érezheti magát ilyen szorongatott helyzetben. A gyógyító a szolgálólánnyal is megetetett néhány virágot, sőt néhány rozmaringot is, hogy segítsen legyűrni fáradtságát. Binnesman azután felkapaszkodott egy füves domboldalra, és letört egy hajtást az egyik virágzó bokorról. - Szemvidítófű - suttogta. A letört ágból illatos, olajos nedv szivárgott, amellyel Binnesman bedörzsölte Gaborn homlokát és az arcát. Gaborn legnagyobb ámulatára az éjjeli árnyak hirtelen nem tűntek olyan sötétnek. A hercegnek három látás-adománya volt, melynek köszönhetően elég jól látott a sötétben, de ehhez hasonlót még sosem tapasztalt: mintha a gyógyító vagy fél tucat újabb adománnyal ajándékozta volna meg egyetlen pillanat alatt. Gaborn azt tapasztalta, valójában nem lát több fényt, de ha rápillantott valamire, nehézség nélkül meg tudta állapítani a formáját és színét, holott egyébként csak hosszú percekig tartó hunyorgás és szemmeresztgetés után ismerte volna fel. Az erdő felé tekintett, és egy sötét alakot vett észre - egy embert, aki a fák között rejtőzött. Egy magas férfit, teljes vértezetben. Hatalom sugárzott belőle. Ha nincs a szemvidítófű, sosem látta volna meg. Eltűnődött, vajon mit kereshet itt a fickó... de úgy érezte, tudja is a választ a kérdésre: A férfi idetartozik. Amikor Binnesman befejezte a gyógyfüves kezelést, a szolgálólányhoz fordult, és így szólt: - Tedd ezt az ágat a zsebedbe. Még pirkadat előtt szükségetek lehet rá. Csak törd meg, hogy friss nedvet fakassz belőle. Gaborn most már tudta, a gyógyító nem csak társalogni akart felesleges témákról, amikor aziránt érdeklődött, hogy érzik magukat, sőt a varázsló valószínűleg sosem társalgott volna felesleges témákról. Nem, éppen
felkészítette Gabornt és a lányt az éjjeli szökésre. A levelek segítségével, amikkel bedörzsölte, megváltoztatta az illatát, távol tartva az üldözőket. A többi növény pedig a képességeit volt hivatva fokozni. Mindez nem tartott tovább három percnél, majd a gyógyító ismét kérdezősködni kezdett. Először a lány felé fordult. - És most, hogy érzed magad? Nem ver a szíved túl gyorsan a borrágófűtől? Adhatok egy kevés sisakvirágot, de nem akarlak túlzottan megterhelni. Időnként rövid utasításokat adott Gabornnak. - Tartsd ezeket a pipacsmagokat a zsebedben, és ha megsebesülnél, csak rágd szét őket. Tompítani fogják a fájdalmat. Az erdő szélére vezette őket, ahol három megcsavarodott törzsű, sötét fa ágaskodott, mint hatalmas szörnyetegek, águjjaikkal és mohos végtagjaikkal sötét üreget formálva, ami egy kis tisztást zárt körbe. Gabornon szorító, fojtogató érzés lett úrrá. Volt valami a fák közelségében, ami azt az érzést keltette benne, hogy figyelik, ítélkeznek felette, és bűnösnek találják. Szinte tapintható volt a Föld ereje körös-körül. A talajban a lába alatt, a környező rejteket adó fákban. Érezte ezt az erőt a humusz illatában, a levelek mintázatában és magukban az élő növényekben. Egy apró bokrokkal dúsan benőtt magaslaton, a tisztás közepén, Binnesman megállt. - Ez itt ruta - magyarázta. - Ha hajnalban gyűjtik, valamennyire felhasználható ételízesítésre, sőt még gyógyhatása is van. De ha nem sokkal a nappali meleg után szedik, nagyon erős irritáló hatása van. Ha az üldözők szélárnyékból közelednek, csak szórd a szemük közé, vagy dobd tűzbe. Az ilyen tűz füstje nagyon veszélyes. Gaborn meg sem merte érinteni. Már attól könnyezni kezdett a szeme és levegő után kapkodott, ha csak a közelébe ment a cserjéknek. De Binnesman könnyedén felsétált a hervadt, fehér virágú bokrokhoz. A legkisebb nehézség nélkül leszakított néhány levelet. A szolgálólány nem mert közelebb menni. Bár ő nem érzett semmit, de megtanulta, hogy jobb az óvatosság. A gyógyító Gabornra nézett. - Nem kell félned tőle - suttogta. De Gaborn jobbnak látta, ha elővigyázatos lesz. Binnesman lehajolt és felvett egy marék nedves földet, és Gaborn tenyerébe tette. - Fogd! Fogadalmat kell tenned - mondta Binnesman olyan komolyan, hogy Gaborn megértette, nagyon sok múlik azon, mit válaszol. Az öreg minden egyes szót méltóságteljes hangsúllyal, szinte kántálva ejtett ki. Gaborn meg volt zavarodva mindattól, ami történt. Ahogy ott állt, kezében a humusszal, mintha a föld megmozdult volna a lába alatt. Hirtelen nagyon
bágyadtnak érezte magát. A markában tartott agyag egyszerre hihetetlenül nehéznek tetszett, mintha valaki hatalmas sziklákat rejtett volna el benne. A varázsló igazat mondott, gondolta Gaborn. Ez nem közönséges föld. - Ismételd ezeket a szavakat: Én, Gaborn Val Orden, esküszöm, sosem okozok fájdalmat a Földnek, és fogadom, hogy minden tettemet annak a célnak szentelem, hogy megőrizzem az emberiség magját az elkövetkező sötét időkben. Binnesman rezzenéstelen tekintetét Gaborn szemébe fúrta, és visszafojtott lélegzettel várta, hogy Gaborn elmondja az eskü szavait. Valami megremegett Gaborn bensőjében. Érezte a kezében tartott földet, érezte... a csiklandozó érzést a tudata peremén, egy jelenlétet. Elsöprő hatalmú jelenlétet. Ugyanazt a jelenlétet, amit tegnap, Bannisferre piacterén, mikor a késztetés ébredt benne, hogy feleségül kérje a testőrének, Borensonnak, a gyönyörű Myrrimát. Csak most a jelenlét sokkal erősebb volt. Érezte a kövek gördülését, a fák lélegzetét. Leírhatatlan erő lüktetett a lába alatt, mintha maga a föld remegne minden ízében. Igen, meztelen talpán keresztül érezte, hogy a föld erői magasba csapnak. És tudta, ezért kellett idejönnie, ezért lovagolt hosszú napokat. Igaz, az apja mondta neki, hogy jöjjön és szeresse meg ezt a földet. De vajon milyen Hatalom mondatta apjával ezeket a szavakat? Bannisferre ivójában is - amikor a homálybogyó bort itta, a legjobb bort, amit életében valaha kóstolt, a bort a „B” betűvel a viaszpecséten - érezte ezt az erőt. Gaborn kérdés nélkül is tudta, hogy az Binnesman bora volt. Hogyan máshogy bírhatott volna olyan csodás képességgel? A bor élesítette az elméjét, és ide vezette őt. Gaborn habozott letenni az esküt, vállalni a Föld szolgálatát. Mit kíván majd ez tőle? Olyan Földőrzővé válik majd, mint Binnesman? Gabornt már kötötték más fogadalmak, melyeket szentnek tartott. Ahogy Myrrima is mondta, nem kötelezte el magát könnyedén. Ugyanakkor félt nem megtenni ezt az esküt. Raj Ahten vadászai már most a nyomában lehetnek. Menekülnie kellett, és szüksége volt Binnesman segítségére. - Esküszöm - mondta Gaborn Binnesmannak. - Ne nekem esküdj, te bolond - kuncogott Binnesman. - A Földnek esküdj, amit a kezedben tartasz, és amelyen állsz. Ismételd el az eskü szavait. Gaborn szóra nyitotta száját. Fájdalmasan tudatában volt annak, a gyógyító mennyire ragaszkodik a szavakhoz, fájdalmasan tudatában, hogy ez az eskü fontosabb, mint azt el tudná képzelni. Eszébe jutott, vajon hogyan fog tudni egyszerre megfelelni a Földnek és Ioménak tett fogadalmának?
- Én - kezdte Gaborn, és a talaj megremegett a lába alatt. A környező mező, az erdők, a fák, a kert, az egész föld elcsendesedett. Szél sem rezdült, egyetlen állat sem mozdult. A környező sötét faóriások, mintha még magasabbra tornyosultak volna, eltakarva minden fényt. Sötét feketeség. A föld alatt vagyok, gondolta Gaborn. Döbbenten tekintett körül. Eddig azt hitte, ez egy szokatlanul csendes este, de most tökéletes nyugalom borult a tájra. Gaborn érezte, amint egy különös, hatalmas jelenlét száguld felé. Binnesman elhátrált a rutabokortól, és döbbent arckifejezéssel meredt a sötétbe. A talaj kettényílt a lába előtt, mintha valaki kettétépte volna a fűszőnyeget. Az erdő szélén álló bokrok közül egy alak emelkedett ki. A sötét figura kilépett az árnyak közül. Gaborn már korábban is észrevette körvonalait, amikor a szemvidítófű hatni kezdett, de a lény valódi megjelenése minden képzeletét felülmúlta. Mert ez nem halandó ember volt. Sokkal inkább porból született lény, zsíros fekete termőföldből gyúrt hatalmas alak. A testét alkotó kavicsok és porszemek lassan arcvonásokká álltak össze. Gaborn felismerte azt az arcot. Raj Ahten tört felé. Pontosabban egy ónixszínű földlény lépkedett elő Raj Ahten alakjában az erdőből, teljes vértezetben, tiszteletet parancsoló tekintettel, széttárt szárnyú baglyot mintázó sisakban. Gaborn megdermedt a jeges rémülettől, kétségbeesetten próbálta megérteni, mit jelenthet ez a testet öltött rettenet. Binnesmanra nézett; a varázsló elképedten hőkölt hátra a jelenés elől. A földlény Gabornra meredt, és gúnyos megvetés tükröződött az arcán. A fák megsűrűsödött árnyai közt egy közönséges szemlélő akár embernek is vélhette volna, ha nem lett volna híján mindenféle színnek. A szempillái, minden ujjperce, ruhájának minden egyes hajtása tökéletesen kirajzolódott. Azután a Föld megszólalt. A lény szája nem mozdult, mégis, a hangok mintha mindenfelől jöttek volna. Hangja a magányos csúcsok közt süvöltő és a rétek fűtengerét felkorbácsoló szélviharé volt. A kövek csikorgása egy leomló hegyoldalon. Gaborn semmit sem értett belőle, mégis tudta, hogy az alak beszél. Gaborn oldalán Binnesman feszülten figyelt, és fordított: - Hozzád szól, Gaborn. - Fogadalmat akarsz tenni nekem, ó ember fia? A különös morajlás folytatódott, és Binnesman gondolkodott egy pillanatig, mielőtt hozzátette. - Azt mondtad, szereted a földet. De vajon akkor is megtartod a nekem tett esküdet, ha az ellenséged arcát viselem?
Gaborn Binnesmanra nézett válaszért. A varázsló bólintott, jelezve, hogy közvetlenül a Földnek válaszoljon. Gaborn még sosem látott ehhez a lényhez foghatót, még csak nem is hallott ilyesmiről. A Föld maga jött el hozzá, olyan formát öltve, melyet láthatott és megérthetett. Néhány ember belenézett a tűzbe, és a Hatalom arcát látta benne. Gaborn számára úgy tűnt, a tűz a legkönnyebben megközelíthető az őselemek közül, míg a levegő a legnehezebben. De sosem hallott róla, hogy a föld ilyen módon öltsön testet. - Valóban szeretem a földet - mondta végül Gaborn. A távoli zúgás ismét felhangzott. - Hogyan szeretheted, amit nem értesz? - tolmácsolta Binnesman. - Szeretem, amit ismerek belőle, és azt hiszem, a többit is szeretném próbált Gaborn a lehető legőszintébben válaszolni. A Föld elmosolyodott. Újabb morajló sziklagörgeteg hangja után Binnesman így szólt: - Egy nap talán majd megértesz, ha majd a tested eggyé válik velem. Félsz attól a naptól? Halál. A Föld azt akarta tudni, fél-e a haláltól. - Igen. - Gaborn nem mert hazudni. - Akkor nem szeretsz igazán - suttogta a Föld. - Ennek ellenére segítenéd az ügyemet? Raj Ahten. Ez a lény pontosan úgy nézett ki, mint Raj Ahten. Gaborn tudta, mit kíván a Föld tőle. Többet, mint az élet szeretetét. Többet, mint az emberiség szolgálatát. A halál és a pusztulás elfogadását, a teljességet, amely maga volt a Föld. Különös, nem emberi érzések suhantak át a Föld sötét arcán. Gaborn belenézett azokba a szemekbe, és képek tolultak elő elméjében: Egy legelő Bannisferre-től messze délre, ahol fehér sziklák álltak ki hatalmas fogakként a zöld fűből; Alcair bíbor hegyvonulatai, melyet ha dél felé nézett, a távolban otthonából is láthatott. De látott mást is - gigászi gleccsereket, szűk szurdokokat, és tágas barlangokat mélyen a föld színe alatt. Helyeket, ahol sosem járt életében. Sokszínű termőföldeket és szürke, alaktalan sziklatömeget olyan mélyen a föld alatt, ahol senki ember fia nem láthatta, nem érthette meg. Drágaköveket, emberi csontokat, az erdei avarban rothadó sáros leveleket. Kénes szagot érzett, hamu, fű és vér illatát. Folyók zubogtak és harsogtak a világ sötét sarkaiban, és végtelen óceánok borították sós könnyekként a Föld felszínét. Nem ismerhetsz meg, sugallta a Föld. Nem érthetsz meg. Csak a felszínt láthatod. Azt akarod, hogy a szövetségesed legyek, de ugyanakkor az ellenséged is kell, hogy legyek.
Gaborn végiggondolta az eskü minden szavát, és azon tűnődött, vajon képes lesz-e megtartani azokat? - Miért akarod, hogy letegyem ezt az esküt? - kérdezte. - Mit jelent az, hogy sose okozok fájdalmat a földnek? Mit jelent, hogy megőrzöm az emberiség magvát? Ezúttal Binnesman nem habozott tolmácsolni a Föld válaszát, mely most sokkal inkább hasonlított a szél sóhajára, mint az iménti morajlásra. - Azt jelenti, hogy nem törekszel törvényeim megváltoztatására - felelte a Föld, és nekitámaszkodott az egyik sötétlő fatörzsnek, mely úgy ölelte körbe, mint egy óvó tenyér. - Arra kell törekedned, hogy megismerd az akaratomat, és észrevedd, hogyan szolgálhatod a legjobban. - Milyen minőségben? - kérdezte Gaborn, mert tudni akarta, pontosan mit vár tőle a Föld. Robajló hangok. Binnesman elgondolkodva ráncolta a homlokát, miközben kereste a megfelelő szavakat. - Ahogy te sem ismersz engem - magyarázta a Föld -, én sem ismerlek téged. Eleddig csak annyit tudok rólad, hogy szereted az embereket, és a jólétüket tartod szem előtt. Arra törekszel, hogy megvédd őket. Volt idő, amikor a Tűz is szerette a Földet, és a Nap közelebb járta égi útját hozzám. De ez az idő elmúlt. Ezért ebben a sötét időszakban másokat kell találnom, akik az ügyemért harcolnak. Azt akarom, óvd meg az emberi nem maradékát. Gaborn szíve hevesen kalapált. - Óvjam meg, de mitől? Sziszegő hang süvített át a fák között. - A Tűztől. A természet egyensúlya felborult. Az, amit te úgy ismersz, „az Első Erő” régóta szunnyad már, de nemsokára felébred és végigsöpör a világon, pusztulást hozva amerre csak jár. A Tűz természetében van, hogy szüntelenül növekedni akar, elemésztve, ami az útjába kerül. Nagy pusztítást fog okozni. Gaborn elég ismerettel bírt a mágikus tudományokról ahhoz, hogy tudja: a Hatalmak egyesültek, megteremtve az életet, de szövetségük gyenge lábakon állt, mert a különböző Hatalmak az élet különböző fajtáit részesítették előnyben. A Levegő a madarakat kedvelte, míg a Víz a halakat. A Föld a növényeket és az állatokat szerette, amiket a hátán hordott. Azonban a Tűz, úgy látszott, csak a kígyókat és az alvilág teremtményeit kedveli. A Föld és a Víz az állandóság erői voltak. A Tűz és Levegő a változékonyságé. A Föld maga volt az oltalmazó, és szövetségre lépett a Vízzel, hogy megóvja a természetet. Gabornba belehasított a felismerés. Rúnalovag vagyok, és Mystarria hercege - egy birodalomé, amely élen jár a vízmágia terén - és szeretem a
földet. Ezért ajánl nekem a Föld szövetséget. - A szolgálatomat kéred - mondta Gaborn -, és csak egy bolond utasítaná vissza az ajánlatodat. Azt kéred tőlem, védjek meg másokat, amit én boldogan meg is teszek. De mit kínálsz ezért cserébe? Sziklák morajlottak, és a talajból gőz lövellt a magasba, ahogy a Föld nevetett. De Binnesman arcán nyoma sem volt derűnek, amikor tolmácsolta a szavakat. - Csak azt az egyet kérem tőled, őrizd meg az emberiség magvát. Ha sikerrel jársz, a tett maga lesz a jutalom. Azokat óvd meg, akiket érdemesnek találsz az életre. - Ha sikerrel járok? - kérdezte Gaborn. Magányos szél zúgott a fák levelei közt. - Egykor tothok éltek a földön. Egyszer régen, duskinok jártak a föld színén... A most következő sötét időszak végére lehet, hogy az emberiség sem lesz több, mint megfakult emlék. Gaborn szívét jeges marok szorongatta. Az előbb azt hitte, a Föld azt várja tőle, mentse meg Heredon népét Raj Ahtentől. De két nemzet háborújánál sokkal nagyobb horderejű és sokkal veszélyesebb dolgok álltak küszöbön. És sokkal pusztítóbbak. - Mi fog történni? - kérdezte Gaborn. A szél felzúgott, ahogy a Föld lágyan felelt a kérdésre. Binnesman hosszúhosszú ideig némán gondolkodott, majd végül így szólt. - Gaborn, nem tudom lefordítani, amit a Föld mondott. Túl összetett és bonyolult, semhogy visszaadhatnám szavai jelentését. Maga a Föld sem tudja pontosan a feleletet. Csak az Időurak láthatják a jövőt, a válasz, még a Föld számára is homályba burkolózik. Kiterjedt rombolást érez. Az eget fekete füstfellegek sötétítik el, és minden lángra kap. A nap delelőjén járva sem lesz több halovány vérvörös foltnál az égen. A tengereket hamu és pernye fojtogatja... Én... Ezt nem tudom kibogozni, mert ez szavakba nem önthető. A varázsló elhallgatott, és a herceg látta, hogy az arca hamuszürkévé vált, mintha a Föld szavainak megértése még az ő képességeit is meghaladná. De talán pontosan értette azokat, de amit hallott, olyan mély rettegéssel töltötte el Binnesmant, hogy nem tudta folytatni. Gabornnak fogalma sem volt, hogyan tarthatna be egy ilyen fogadalmat. De nem számít, mit kíván tőle a Föld, meg kellett tennie. Térdre esett, és fennhangon megszólalt. - Én, Gaborn Val Orden, esküszöm, sosem okozok fájdalmat a Földnek, és fogadom, minden tettemet annak a célnak szentelem, hogy megőrizzem az emberiség magvát az elkövetkező sötét időkben. Gaborn minden ízében reszketett. A földlény előrehajolt, sisakja csaknem
megérintette Gaborn homlokát. A szél a fülébe suttogott, a Föld pedig baljóslatúan morajlott. Binnesman rekedten ejtette a szavakat: - Én pedig a szavadon foglak, akkor is, ha néha átkozni fogsz ezért. A Föld felvett egy csipet port, és bal kezének mutatóujjával egy rúnát rajzolt Gaborn homlokára. Amint végzett, ujjával megérintette Gaborn ajkát. Gaborn kinyitotta a száját, és hagyta, hogy a Föld ujjával megérintse a nyelvét. Gaborn ráharapott az ujjra, nyelvén érezve a tiszta termőföld ízét. Ebben a pillanatban a földlény vonásai és teste szétmállottak, míg végül csak egy kupac por hullott a földre. Ezzel egy időben a Föld tapintható jelenléte is szertefoszlott. Halovány fény sütött keresztül a fák levelein, és Gaborn nagyot sóhajtott. Binnesman mellélépett, arca még mindig hamuszürke volt. Lenézett a kis kupac földre. Lehajolt, és tiszteletteljesen megérintette a kezével, majd megízlelte a port. Fogott egy csipetnyit belőle, Gaborn bal, majd jobb vállára, végül a fejére szórta, és ünnepélyes hangon így szólt: - A föld gyógyít és elrejt téged, a mai naptól az övé vagy. - És most - suttogta Binnesman, kezeit Gaborn vállaira helyezve elnevezlek a Föld Gyermekének. Ahogy szolgálod a földet, úgy szolgál majd ő is téged. Gaborn még mindig érezte a ruta illatát a tisztáson, de az erős illat most már alig csiklandozta az orrát. Odalépett a bokorhoz, megcirógatott egy halványsárga virágot, majd lecsippentett néhány levelet az ágakról. Gaborn oldalra pillantott. Látta, ahogy Binnesman őt figyeli, és vonásai mintha tiszteletet sugároztak volna. Amikor Gaborn begyűjtött egy újabb tucat levelet, Binnesman felmordult. - Ennyivel már egy egész falut kisöpörhetsz. Sietnünk kell, nincs sok időnk. A varázsló összesodorta a rutaleveleket, és amikor kinyitotta a tenyerét, azok porrá omlottak. Binnesman elővett egy kicsiny erszényt a ruhája alól, beleöntötte a porrá tört leveleket, és Gaborn nyakába akasztotta. Gaborn zavartan vette el, száz és száz kérdést szeretett volna feltenni egyszerre. Amikor belépett ebbe a vad, burjánzó kertbe, eltöltötte a védettség, a biztonság érzése. De most érezte, az idő gyorsan telik, és érezte a sürgetést. Most nem volt idő a kérdésekre. A szolgálólány eközben a tisztás szélén várakozott, arcán rettegő kifejezés ült. Binnesman levezette őket a domboldalon a kert déli falához, végigsiettek egy keskeny ösvényen. Gaborn egyik kezében az átvivőket, másikban kardja markolatát szorongatta. Különös, álmosító érzés vett rajta erőt. Pihenni szeretett volna, időt nyerni,
hogy elrendezze magában a dolgokat. Amint elérték a mező túlsó szélét az egzotikus fák árnyékában, Gaborn kiáltozást hallott a hátuk mögül. Megfordult, és hátranézett az ösvény felé. Az éj csaknem teljesen leszállt. Gaborn látta az Elkötelezettek Erődjének, a Katonák Barakkjainak őrtornyaiban, sőt a Király Termeiben gyújtott fényeket is. Néhány magányos csillag szórta fényét a sötét égbolton. Meglepetten vette észre, a szemvidítófű annyira élessé tette a látását, hogy észre sem vette az éj leszálltát. De mögöttük, a domboldalon, minden más fényt elhomályosítva egy lángoló alak tűnt fel, zöld lángnyelvek tekeregtek a válla körül, mint villásnyelvű kígyók, körbenyaldosták ruhátlan testét és tar koponyáját. A perzselő a kapu mögött volt. A kapu mögött, amin alig néhány perccel ezelőtt Gaborn is átlépett. Az őrök hátrahőköltek a varázslómester láttán, aki a magasba emelte a kezét. Napnál is fényesebb csóva vágódott ki mohón a tenyeréből, és a vaskapu megolvadt, kicsavarodott. A perzselő átlépett a lerombolt kapun a kertbe. Mögötte Raj Ahten felderítői haladtak. Sötét ruhába öltözött férfiak, akik Gaborn szagát keresték. - Gyorsan! - suttogta Binnesman. Ha ezek hétköznapi emberek lettek volna, Gabornnak nem lett volna félnivalója. De a herceg érezte, nem egyszerű halandók közötti harcba avatkozott. Ez maga volt a Tűz, és őt kereste. Futásnak eredtek a fák között, a patak melletti mocsaras talajon. A domb lábánál, néhány száz lépésnyire a csermely a Wye folyóba ömlött, amelytől Gaborn a menekülését remélte. A lány és a varázsló nem tarthatták a lépést Gabornnal. Átugrott néhány alacsony bokrot, és néhány pillanattal később elért egy kicsiny, fehérre meszelt falú, zsúpfedeles kunyhót. - Nekem meg kell védenem a magokat - lihegte Binnesman. - Rowan, te ismered az utat a malomig. Vezesd oda Gabornt. A Föld legyen mindkettőtökkel! - Gyere! - mondta Rowan. - Erre! Megfogta a herceg ruhájának ujját, és maga után húzta, miközben lefelé futottak egy kikövezett úton. Gaborn az újult erővel feltámadó sürgetés hatása alatt úgy tett, ahogy mondták neki. Hallotta a kiáltozást a mező felől a hátuk mögött. A csizmáját még mindig a kezében fogta, és minden egyes lépésnél fájdalmasan belenyilallt a felismerés, hogy fel kellene vennie, de Rowan semmit sem érezve, lassítás nélkül rohant az egyenetlen köveken. Gaborn még menekülés közben sem ocsúdott fel teljesen az iménti csodálatból, egyszerűen képtelen volt feldolgozni azt a sok hihetetlen dolgot, ami az utóbbi néhány órában történt vele. Szeretett volna megállni egy kicsit, hogy mérlegelhessen. De tudta, ez most túl kockázatos lenne.
A kert szélén Gaborn odaszólt Rowannak. - Állj! Állj meg, és húzd fel a cipőd, mielőtt minden csont darabokra törik a lábadban! Rowan megállt és felvette a cipőjét, miközben Gaborn is felhúzta a csizmáját; azután még gyorsabban futottak tovább. Kirohantak a kertkapun, végig az istállók előtti utcán, egy hatalmas, újszerű faépülethez. A lány feltépte az egyik ajtót. Odabent egy istállófiú aludt a szalmán, aki ijedten felkiáltott, de Gaborn és Rowan elszáguldottak előtte, végig a rekeszek között. A rekeszekben a mennyezetről alálógó hevederekben a király több tucatnyi lova állt intelligenciájuktól, erejüktől, állóképességüktől, vagy anyagcseréjüktől megfosztott állatok, akiknek képességei megsokszorozták az uralkodó harci ménjeinek jó tulajdonságait. Rowan végigrohant az istállón, majd kivágódott a hátsó ajtón. Itt egy patak - ugyanaz, amelyik kettészelte a Varázsló Kertjét kanyargott a sáros karámon át, amelyben a lovak ijedten toporogtak és nyerítettek. A patak átbújt egy hatalmas kőfal, a Külső Fal alatt. Ez volt a város legkülső védelmi vonala. Gaborn nem mászhatott fel a csaknem ötven láb magas falra. De Rowan a fal tövébe kúszott, ahol a kövek megkoptak az évek folyamán. A járat szűk volt, túl szűk ahhoz, hogy egy páncélos harcos átférhessen rajta, de a vékony lány és Gaborn átcsusszant a nyíláson, bár bele kellett ereszkedniük a hideg vízbe. A patak egy meredek, füves domboldalon folytatta útját lefelé. A víz partján szomorúfüzek bólogattak. Gaborn felnézett. Egy íjász állt a falon, éppen a fejük fölött. Látta a szökésüket, de szándékosan az ellenkező irányba nézett. A tér itt teljesen nyitott volt, az íjászok akadálytalanul belőhették a fal melletti sávot. Gaborn ebből az irányból sosem tudta volna megközelíteni a várat. Legalábbis észrevétlenül nem. A domboldal a fűzfákat elhagyva meredeken vezetett be néhány nyárfa és éger közé, melyek közt olyan sötétség tanyázott, hogy Gaborn alig látott be közéjük. De ez csak egy kisebb, háromszögletű facsoport volt, nagyjából kétszáz lépés hosszú és száz lépés széles lehetett. A fák között Gaborn végre megpillantotta a folyó széles fekete csíkját, hallotta lágy csobogását. Hirtelen megtorpant, megragadta Rowan könyökét, és megállította a lányt. A folyó túlsó partján mozgást látott: nomenek és fagyóriások állították fel sátraikat a sötétben. A nomenek fekete árnyakként, kétrét görnyedve mozogtak a fűben karmos végtagjaikon. Gaborn tudta, hogy a nomenek, akik előszeretettel ütöttek rajta áldozatukon a csillagok fényénél, az erdőben jól
látnak éjszaka is, de azt nem tudta, mennyire jól. A nomenek a tenger felől támadtak jó ezer évvel ezelőtt, de a rúnaurak megtizedelték őket, sőt messze a Caroll-tengeren túl elterülő sötét földekre, a nomenek hazájába is elhajóztak, hogy letörjék őket. Csatakiáltásaikat már nagyon régen elhallgattatták. Nem voltak valami nagy harcosok, sokkal inkább az éjszaka ravasz gyilkosai. Manapság a nomenek jórészt csak a mesékben éltek. De az a szóbeszéd járta, hogy az Inkarrától délre magasodó Hest Hegységben a mai napig élnek, és időnként embergyermekeket rabolnak és falnak fel. Úgy látszott, az inkarraiak sosem tudják teljesen kiirtani ezeket a lényeket az esőerdőikből. Gaborn nem tudta, mennyi igaz a történetekből. Talán a nomenek most is látják őket. Bal felé a fák sűrűbben álltak, és Gaborn észrevett egy széles, kőből épült terelőgátat. A malom. Hatalmas lapátjai nagy zajt csapva csapódtak a vízbe. - Hadd menjek előre - súgta a lánynak. Lassan haladt előre a fűzek között, hason kúszva, nehogy magára vonja a túlsó parton tanyázó nomenek figyelmét. Végül beért a fák takarásába. Kint voltak a városból, egy meredek domboldalon, melyet keletről a Wye folyó, délről a várárok határolt. Remélte, hogy Raj Ahten nem állított őröket ebbe az erdőbe. Lassan beljebb vezette Rowant a sűrűbe, vigyázva, nehogy rálépjenek egy lehullott ágra. Fent a domb tetején, Sylvarresta várának szívében, rémült kiáltozás támadt. Talán kitört egy kisebb csetepaté. A kiáltások közé újabb hangok vegyültek, a vadászok taifi nyelvű utasításai: „Arra menjetek! Kutassátok át azt! Utána!” Raj Ahten nyomkeresői a fal túlsó oldalán keresték. Gaborn és Rowan a fák felé tartva lekúszott egy meredek gerincen, míg végül majdnem elérték a folyót. Ott a herceg megállt, és az árnyak rejtekéből kémlelni kezdte a túlsó partot. A hátuk mögötti domboldalon lángok lobbantak fel. Érezte a füst csípős szagát. Binnesman kertje lángokban állt. A lángnyelvek tüzes napkelteként világították meg az eget. Gaborn szürke sörényű, bozontos óriásokat pillantott meg a túlsó parton. A lángok fénye visszatükröződött ezüstszín szemükben. Csupasz testű nomenek mászkáltak közöttük. Árnyak, akik mancsaikkal takarták el szemüket a tomboló lángtenger bántóan erős fénye elől. A folyó nem volt túl széles. Bár az ősz már beköszöntött, az elmúlt hetekben nagyon kevés eső esett. Gaborn attól tartott, hogy akármilyen mélyre is merül a víz színe alá, a nomenek észreveszik. De úgy látszott, mintha az egész város lángokban állna, és ez idő alatt a nomenek
valamennyire megvakultak. Gaborn továbbhaladt az árnyak között. Minden egyes lépésnél mutatta Rowannak, melyik ágakat kerülje el. Ág roppant a háta mögött. Megperdült és előrántotta kardját. Raj Ahten egyik vadásza állt a gerincen, félig a fák rejtekében, a varázsló lángoló kertjének fénye bíborvörös és narancsszín keretbe foglalta alakját. A férfi nem rontott Gabornra és Rowanra, csak állt csendben, remélve, hogy az éjszaka elrejti őt. Rowan is megállt a zajra és felnézett. Valószínűleg nem vette észre a fickót. A férfi fekete köpenyt, vért gyanánt pedig lakkozott bőr zubbonyt viselt, kezében mezítelen kardpenge csillant meg. Gaborn csak a Binnesmantól kapott szemvidítófűnek köszönhette, hogy megpillantotta a vadászt. Fogalma sem volt, milyen adományokkal bírhat a fickó, milyen gyors vagy milyen erős lehet. De a vadásznak is hasonló kételyei lehettek Gaborn képességeit illetően. Gaborn elkapta a tekintetét a vadászról, és az erdőt kezdte fürkészni a fickótól jobbra, mintha nem vette volna észre üldözőjét. Egy hosszú pillanattal később hátat fordított neki, és a folyó túlpartját figyelte. Az összekötött átvivőket letette a földre, majd úgy tett, mintha vakarózna, miközben bal kezével előhúzta az övébe rejtett kést. A markát a fegyver nyelére kulcsolta, a pengét pedig eltakarta a csuklója. Azután nem tett egyebet, csak figyelt. A vízimalom olyan zajt csapott, mintha kövek gördülnének alá egy sziklás hegyoldalon. Távoli kiáltásokat hallott, talán az emberek küzdöttek a városban elharapódzott tűzzel. - Itt várunk - mondta Gaborn Rowannak. A lélegzetét is visszafojtotta, ahogy a vadász közelebb lopakodott. Óvatosan, vigyázva, mégis gyorsan. A fickónak biztosan volt anyagcsereadománya. Gabornnak viszont nem. Fiatalos fürgeséggel mozgott, de össze sem lehetett hasonlítani egy felgyorsított harcossal. Gaborn nem kockáztathatta meg, hogy a fickó riadót fújjon, magára vonva a nomenek figyelmét. Várt, amíg a vadász közelebb ért. Húsz láb. Egy ág halkan megroppant. Gaborn úgy tett, mintha meg se hallotta volna. Várt még egy szívdobbanásnyi időt. Kivárta azt a pillanatot, amikor a vadász lenézett a lába elé, hogy ne csapjon újabb zajt; ekkor megperdült és ugrott. A fickó felemelte a kardját, olyan gyorsan, hogy a fegyver körvonalai elmosódtak. Várakozó állást vett fel - térdét behajlítva, a kard hegye előre mutatott. Gyorsaságban egyértelműen felülmúlta Gabornt. De ravaszságban
nem. A herceg tízlépésnyi távolságból elhajította tőrét, melynek nyele keményen orrba vágta a férfit. A pillanatnak ebben a töredékében, amíg a fickó figyelme elterelődött, Gaborn előrelendült, és hatalmas csapást mért a vadász térdére, kettéhasítva a térdkalácsát. Ellenfele lefelé kapta a kard hegyét, de a hárítás elkésett. Gaborn visszakézből felfelé suhintott a pengével, elvágva a harcos torkát. A vadász előrelendült, mintha nem akart volna tudomást venni arról, hogy épp az imént ölték meg. Gaborn elhajolt a penge elől, de érezte, amint az végigkarcolja mellkasa bal oldalát. Fájdalom lobbant a sebből. Gaborn félresöpörte a harcos kardját, és hátratáncolt. Ellenfele torkából artikulátlan gurgulázás szakadt fel, tett egy bizonytalan lépést előre. Sebéből a harcos szívének minden dobbanására vérszökőkút lövellt elő. Gaborn tudta, a fickó már nem húzza sokáig, és megpróbált elhátrálni, nehogy újabb sebeket szerezzen. Megbotlott egy ágban, és a földre zuhant, de kardját még mindig maga elé tartotta, hogy ha kell, elhárítson egy esetleges támadást. Amint a vadász agya kifogyott a vérből, a fickó látása elhomályosult. Egy pillanatig bambán bámult körbe. Megpróbált megkapaszkodni egy facsemetében, de sikertelenül. Végül kardját elejtve arcra bukott. Gaborn a gerincet kutatta tekintetével. Nem látott újabb vadászokat. Magában köszönetet mondott Binnesmannak a fűszerekért, melyek elrejtették a nyomát. Gaborn érezte a sebet a mellkasán. Enyhén vérzett is, de nem volt olyan súlyos, mint gondolta. Elállította a vérzést, majd felvette az átvivőket a földről. Rowan zihált a rémülettől. Miközben visszakúszott a lány felé a sötétben, az úgy nézett rá, mintha attól tartana, belehal a sérülésébe. Kissé felegyenesedett, próbálva megnyugtatni a lányt, majd kézen fogva levezette a folyó meredek partjára, ügyelve, hogy mindvégig a fűzfák takarásában maradjanak. A tűz egyre hevesebben tombolt. A nomenek a túlsó part tetején egyensúlyoztak, idegesen pillantgatva az irányukba. Bizonyára meghallották a kardok csengését, de amíg a tűz elvakítja őket, és amíg Gaborn és Rowan az árnyékban marad, addig hiába meresztgetik a szemüket. Talán a malom zaja összezavarja őket; talán nem biztosak benne, hogy összecsapás hangjait hallották az erdőből. Mindenesetre egyikük sem égett a vágytól, hogy a folyóba vesse magát, és félig vakon harcba induljon. Sőt, Gaborn halványan emlékezett, mintha a nomenek félnének a víztől.
Gaborn a fűzek között, derékig a vízben gázolva, folyásirányba nézett. A folyó kanyarulatában három fagyóriás állt térdig a vízben. Egyikük tüzes kardot emelt a magasba, míg a másik kettő hatalmas, petrencésrúd méretű tölgyfapóznákat egyensúlyozott dárda gyanánt. A víz felszínét kémlelték, mint ahogy a halászok szokták, várva, hátha valaki arra próbál elmenekülni. A lángok fénye, ami elvakította a nomeneket, csak megkönnyítette az óriások dolgát. Gaborn egy pillanatig figyelte őket. A víz legfeljebb három láb mély lehetett. Semmi esélyük sem volt, hogy átjussanak az óriások között. Rowan hirtelen kétrét görnyedt fajdalmában, és kezét a gyomrára tapasztotta. 10. A GONOSZ ARCA Iome az Elkötelezettek Erődje déli tornyának tetején állt, amikor Raj Ahten és kísérete belovagolt a kapun. Odakint sötétség borult a tájra, és a perzselők elindultak a város felé a száraz füvön lépkedve. Nyomukban lángra kapott a föld, de Iome meglepetésére a tűz nem harapózott el irányíthatatlanul, hanem százlépésnyire mögöttük lassan kialudt, így a tűzszövők üstökösökként közeledtek lángoló, majd elenyésző csóvát hagyva maguk után a földön. Nyomukban egy emberekkel megrakott hatalmas szekér közeledett zötykölődve a vártól Homályerde felé vezető kitaposott, sáros úton. Raj Ahten legendás Legyőzhetetlenjei is megindultak a város felé húsz, egyenként százfős sorban haladva. De a többiek odakint maradtak a síkon. A bozontos fagyóriások nem mozdultak a fák vonalától, a folyó partján járkáltak, míg a sötét, csupasz testű, éjfekete bőrű nomenek a vár körül cirkáltak a magas fűben. Nem lehetett megszökni a várból. Az Elkötelezettek Erődje őreinek becsületére legyen mondva, nem nyitották ki Raj Ahtennek azonnal a kaput. Amint a Farkasúr végighaladt az utcákon a vár legvédettebb erődítménye felé, az őrök kitartottak. Megvárták, míg Sylvarresta Király Ioméval karöltve lejön a toronyból. Mögöttük a két Napló haladt, a sort pedig Chemoise zárta. Jó, gondolta Iome. Hagyják csak egy kicsit ácsorogni a Farkasurat a kapu előtt, várva Sylvarresta várának igazi urára. Csekély elégtétel azért, ami rájuk várt. Bár Iome nem látta félelem nyomát apja arcán, a király erősen szorította lánya kezét, és ez többet mondott Ioménak minden más jelnél.
Leereszkedtek a toronyból az Elkötelezettek Erődjének kapujához. Az erőd védői a királyság legjobb harcosai voltak, hiszen ez volt a szentély, Sylvarresta hatalmának szíve. Ha egy elkötelezett meghalt, Sylvarresta hatalma is csorbát szenvedett. Az őrök méltóságteljesen feszítettek láncingükre öltött fekete-ezüst egyenruhájukban. Amint Sylvarresta király odalépett hozzájuk, mindegyikük föld felé fordított hegyű lándzsával tisztelgett neki. Az Erőd falának túlsó oldaláról a csapórácson keresztül Raj Ahten láthatta mindezt. - Nagyuram? - kérdezte Ault kapitány. Kész volt utolsó csepp véréig küzdeni, ha Iome apja ezt kéri. Vagy akár itt helyben kioltani Iome és a király életét, hogy megkímélje őket a kínhaláltól. - Tegyétek le a fegyvert! - mondta Sylvarresta, de hangjában bizonytalanság remegett. - Várjuk a parancsait - felelte Ault. Iome szíve hevesen kalapált. Félt, apja megkéri a tisztet, ölje meg őket, nehogy az ellenség kezei közé kerüljenek. Rofehavan királyai régóta vitatkoztak azon, mi a helyes egy ilyen helyzetben. Egy győzedelmes király gyakran elrabolta legyőzött ellenfele adományait, és ezáltal még erősebb lett. Raj Ahten már most is túlzottan hatalmas volt. Sokan nemesebb cselekedetnek tartották véget vetni saját életüknek, mint behódolni a királyságukat leigázó uralkodónak. Mások azonban azt hangoztatták, egy királynak kötelessége táplálni alattvalói reményeit. Iome apja tétovázott. Két napja, amióta elvesztette azt a két elme-adományt, a király nagyon óvatos lett, egyfolytában az járt a fejében, vajon mit felejtett el mindörökre. Folyton attól tartott, hogy jóvátehetetlen hibát követ el. Sylvarresta király szeretetteljes pillantással nézett le lányára. - Az élet - suttogta - olyan édes. Te is így érzed? Iome bólintott. A király lágyan folytatta: - Az élet, Iome, különös és mégis gyönyörű, még a legsötétebb órákban is tartogat csodákat. Mindig így gondoltam. Ha valaki választhatja az életet, akkor nem szabad máshogy döntenie. Élnünk kell, remélve, hogy tovább szolgálhatjuk a népünket. Iome megborzongott, félt hogy apja rosszul döntött, félt, hogy a haláluk talán jobban szolgálná népük érdekeit. Sylvarresta király Aulthoz fordult. - Nyissátok ki a kapukat! - suttogta. - És hozzatok néhány lámpást. Szükségünk lesz némi fényre.
A megtermett kapitány elszántan biccentett. A pillantásából Iome tudta, inkább meghalna, mintsem látnia kelljen, hogyan veszíti el Sylvarresta a királyságát. A katona nem értett egyet a király döntésével. Ault tisztelgett, lándzsája nyelét acélsisakja rostélyához érintve. Mindig ön lesz az uram, mondta a gesztus. Sylvarresta király rövid fejmozdulattal nyugtázta. Az őrök megragadták a kapuszárnyak fogantyúit és kinyitották a kaput. Raj Ahten fehér foltokkal tarkított szürke hátasán ült. Körülötte testőrei. Naplója, egy magas, dölyfös tekintetű férfi őszülő halántékkal, a háta mögött várakozott. A Farkasúr lovai hatalmas, nemes jószágok voltak. Iome hallott már ezekről az állatokról, de még sosem látott egyet sem. Birodalmi telivérnek nevezték őket, és a Caroll-tengeren túli legendás Toth tartományból származtak. Raj Ahten megjelenése is királyi volt, fekete páncélja ragyogó pikkelyek gyanánt borította testét, a szélesre tárt bagolyszárnyak a sisakján az arcára irányították a tekinteteket. Egykedvűen tekintett a királyra és Ioméra. Arca kortalannak tűnt, nem volt sem idős sem fiatal, sem férfias vagy nőies. Ez jellemző volt azokra, akik számtalan ragyogás-adományt kaptak mindkét nem képviselőitől. Mégis gyönyörű volt, olyan embertelenül lenyűgöző, hogy Iome szíve belesajdult, ahogy belenézett fekete szemeibe. Imádnivaló arc volt, olyan arc, amiért meghalni is érdemes. A Farkasúr jobbra, majd balra fordította fejét, olyan sebesen, ahogy csak a sok anyagcsere-adománnyal bírók képesek. - Sylvarresta - mondta a lóról, mellőzve mindenféle megszólítást. - Errefelé nem szokás meghajolni urad előtt? Raj Ahten Hangjában olyan erő volt, hogy Iome úgy érezte, mintha kirúgták volna a lábait alóla. Nem volt képes ellenállni ennek az erőnek, és térdre hullott, hogy hódolatát fejezze ki a Farkasúrnak, pedig egy hang valahol mélyen az elméjében azt kiáltotta: Öld meg, mielőtt ő pusztít el téged! Iome apja féltérdre rogyott, és fennhangon így szólt: - Bocsásson meg, Nagyuram. Legyen üdvözölve a Sylvarresta várban. - A neve mától Ahten vára - helyesbített Raj Ahten. Iome háta mögött fém súrlódott a fémen, ahogy az erőd őrei világító lámpásokat hoztak az őrszobából. Raj Ahten egy pillanatig figyelte őket, a lámpások fénye megcsillant fekete szemeiben, azután könnyedén leszállt a lóról, és Sylvarrestához lépett. Magas ember volt, fél fejjel magasabb, mint Iome apja, pedig Iome mindig nagy embernek hitte az apját. A hercegnőt rettegés töltötte el. Nem tudta mire számítson. Raj Ahten a szempillantás egy töredéke alatt előránthatná kardját, és lefejezhetné őket.
Még megijedni sem lenne ideje. Senki sem volt képes előre kiszámítani ezt az embert. Az utóbbi néhány évben sorra hódította meg a Délvidéki királyságokat Indhopal körül, miközben hatalma szédítő sebességgel növekedett. Egyszer nagylelkű volt, máskor embertelenül kegyetlen. Azt beszélték, Aven szultánja shemnarvallai téli palotájában barikádozta el magát előle. Erre Raj Ahten elfogatta az uralkodó nyári rezidenciájában tartózkodó feleségeit és gyermekeit, majd megfenyegette a szultánt, hogy hajítógépekkel repíti át őket a vár falán. A szultán erre kiállt a falra, és az ágyékára mutatva dölyfösen így szólt: - Csak rajta, van kalapácsom és van üllőm, hogy új, jobb gyermekeket nemzzek! A szultánnak rengeteg fia volt, és állítólag mindegyiket lángok emésztették el azon az éjszakán. Raj Ahten megvárta, míg hátborzongató sikolyaik elhalnak, mielőtt égő holttestüket áthajították volna a vár falain. Bár a szultán továbbra sem adta meg magát, az őrök nem bírták hallgatni a szörnyű sikolyokat, és kinyitották a kapukat. Amikor Raj Ahten bevonult, elfogatta a szultánt, hogy példát statuáljon. Hogy mit tett vele, Iome nem tudta. Efféle szörnyűséges dolgokról nem beszéltek civilizált tartományokban. De közismert volt, hogy Raj Ahten ítélkezik a meghódítandó királyságok uralkodói felett, mielőtt még a háború egyáltalán kezdetét venné. Eldönti, melyiküket kell kivégezni, melyikükből lesz rabszolga, és kikből csinál régenseket. Iome szíve nagyot dobbant. Az apja Eskütevő Rúnalovag volt, nemes és becsületes férfi. Iome úgy vélte, ő volt a legirgalmasabb király Rofehavan összes uralkodója közül. És Raj Ahten volt a legsötétebb bitorló, aki az elmúlt nyolc évszázadban erre a földre lépett. Egyetlen királyt sem kezelt egyenrangúként, és az egész világot hűbéresének tekintette. Ez a két ember nem férhet meg egymás mellett Heredon trónján. Raj Ahten előhúzta a harci kalapácsot a hátára erősített tokból. Hosszú nyelű fegyver volt, csaknem olyan magas, mint a Farkasúr maga. Keresztvasát a lábai előtt a kockakőre támasztotta, kezét a fegyver nyele köré fonta, és állát egyik karjára támasztva, játékosan elmosolyodott. - Van egy kis megbeszélnivalónk, Sylvarresta. Tisztázandó nézeteltérések. Fejével az utca felé intett. - Ezek a te embereid? A hatalmas szekeret, amit Iome korábban már látott a mezőn, mostanra felvontatták az utcán a boltok között. A kocsin férfiak voltak - egytől egyig katonák, ezt bárki megmondhatta volna zord arckifejezésükről. Ahogy
közelebb értek a lámpás fényéhez, Iome legnagyobb rémületére felismerte némelyiküket: Deliphon káplárt, Skallery fegyvermestert. Évek óta nem látott arcokat. Az Iome mögött álló Chemoise felsikoltott, és futásnak eredt a szekér felé, melynek elülső részén apja, Eremon Vottania Solette feküdt tehetetlenül. A férfinak még csak pislogni sem volt ereje. A háta torz szögben meghajlott, kezei bénultan kulcsolódtak össze. Arcán fájdalom tükröződött, összes izma hajlíthatatlan görcsbe rándult. Iome elindult Chemoise után, de néhány lépés után megtorpant, nem mert közelebb menni Raj Ahtenhez. De jó harminc lábnyi távolságból is érezte a bűzt. Sokuk szeme kifejezéstelenül révedezett a semmibe. Mások álla petyhüdten lógott a gyengeségtől. Mindegyik katonából kiszipolyoztak egy vagy több „nagyobb”, tehát elme-, erő-, ruganyosság-, anyagcsere- vagy állóképesség-adományt, így téve őket ártalmatlanná. Amint Chemoise zokogva hajolt apja fölé, Ault, a kezében lobogó fáklyát tartva, közelebb lépett a szekérhez. A lángok táncoló fényénél a kocsin fekvő emberek arca holtsápadtnak, rémálomszerűnek látszott. - A legtöbbjük valaha az én emberem volt - ismerte el Sylvarresta óvatosan - de elbocsátottam őket szolgálatukból. Független, Szabad Lovagok. Már nem vagyok az uruk. Ez elég vitatható kijelentés volt. Bár a szekéren levő férfiak valóban Szabad Lovagok voltak, lovagok, akik esküt tettek a Raj Ahten féle farkasurak elpusztítására, és bár egy ilyen fogadalom magasabb rendű volt bármilyen uralkodónak tett hűségeskünél, igazság szerint Iome apja pártfogolta ezeket a lovagokat. Ő látta el őket a szükséges pénzzel és fegyverekkel, hogy teljesíthessék küldetésüket, és pusztítsák el Raj Ahtent. Hogy nem vállalta a felelősséget tetteikért, olyan volt, mintha egy íjász nem felelne a nyílvessző által okozott sérülésért, miután a vessző elhagyta íját. Raj Ahten persze nem fogadta el a király magyarázkodását. Fájdalmas kifejezés suhant át Raj Ahten arcán, és tekintete egy percig a távolba révedt. Iome szíve majd meghasadt, amint könnyeket látott csillogni Raj Ahten szemében. - Nagy kárt okoztál nekem - mondta Raj Ahten. - A bérgyilkosaid megölték elkötelezettjeimet, meggyilkolták unokaöcsémet, és sok más embert, akik jó barátaim, hű alattvalóim voltak. Iomét hirtelen bűntudat, elsöprő erejű lelkiismeret-furdalás kezdte gyötörni. Úgy érezte magát, mint egy kislány, akit épp most kaptak rajta, amint kiscicákat kínoz. Fájdalom hasított belé, mert látta, hogy Raj Ahten szomorúsága nem színlelt dolog. Raj Ahten szerette az elkötelezettjeit.
Nem, kiáltotta ismét az a hang az elméjében, nem szabad hinned neki. Azt akarja, hogy higgyél benne. Ez csak egy trükk, a Hangját használja ellened. Nem az embereket szerette, csak a hatalmat, amit tőlük kapott. Mégis, a hercegnőnek nagyon nehezére esett belekapaszkodni saját hitetlenségének mentőövébe. - Menjünk a trónterembe! - mondta Raj Ahten. - Nem hagytál számomra más választást, ide kellett jönnöm, hogy rendezzük nézeteltérésünket. Nagyon sajnálom, hogy a... megadás feltételeiről kell tárgyalnunk. Sylvarresta király bólintott, továbbra is leszegve a fejét. Verejtékcseppek ütköztek ki a homlokán. Iome kissé fellélegezhetett. Beszélni fognak. Csak beszélni. A hercegnő reménykedett a Farkasúr kegyességében. Raj Ahten egyetlen pillantására, őrei belovagoltak az Elkötelezettek Erődjének udvarára, miközben Raj Ahten elindult lefelé az úton a Király Termei felé. Iome zsibbadtan követte apját. Vékony papucsba bújtatott lába nem szokott a durva kőburkolathoz. Chemoise hátramaradt, és követte a szekeret az Elkötelezettek Erődjének udvarára, kezében apja tenyerét szorongatva, nyugtató szavakat suttogva Eremon Vottania Solette fülébe. Iome, apja és a három Napló társaságában Raj Ahten mögött lépdelt Heredon legfényűzőbb utcáján - ahol drága üzletekben kínálták az ezüstöt, drágaköveket, porcelánokat és finom kelméket - a Király Tornya felé. A torony lámpásait már meggyújtották. Ioménak sosem tetszett a torony. Hatalmas, négyszögletes alapú, hatemeletes oszlop volt, amelyen az egyetlen díszítést a korábbi uralkodóknak az épület körül álló gránitszobrai jelentették. A tizenhat láb magas szobrok viszont lenyűgöző alkotások voltak. A torony tetején a csatornák mentén faragott vízköpők álltak, de annyira eltörpültek az épület méreteihez képest, hogy idelentről alig lehetett őket észrevenni. Iome menekülni szeretett volna, szerette volna bevetni magát az egyik sikátorba, hogy elrejtőzzön a tehenek között, amik ott tértek nyugovóra. Szíve még mindig nyugtalanul kalapált. Amint átlépte a Király Erődjének küszöbét, kis híján elájult. Az apja azonban erősen fogta a kezét és megtartotta. Iome gyomra görcsbe rándult, hányingere támadt, de követte apját felfelé a lépcsőkön az ötödik szintre, míg végül elérték a király termeit. Raj Ahten átvezette őket a fogadószobán, egyenesen a hatalmas trónterembe. A király és a királyné skarlátszínű selyempárnával borított trónja lakozott fából készült. A fejtámlákat, és a trónszékek lábaiba és karfáiba faragott leveleket színarany ötvösmunka ékítette. Mindazonáltal nem voltak túldíszítve. Sylvarrestának ennél sokkal szebb trónszékei is voltak a legfelső szinten. De a terem maga lenyűgöző volt, három falát körben délre, nyugatra
és északra néző konzolos, dupla ablaksorok borították. A trón mindkét oldalán egy-egy lámpás lobogott, a kandallóban szelíd lángnyelvek táncoltak. A Farkasúr letelepedett a királyi trónra, úgy tűnt, páncélzata a legkevésbé sem akadályozza a mozgásban. Fejével Sylvarresta király felé bökött. - Remélem, Venetta kuzinom is jól van. Menj, és hozd elém. De előtte nyugodtan frissítsd fel magad. Nem kezdjük el a meghallgatást, amíg kényelembe nem helyezted magad - mutatott Sylvarresta páncéljára, félreérthetetlen utasításként, hogy vegye le a vértet. Sylvarresta király bólintott, sokkal inkább megadóan, mint az egyetértés jeleként, majd távozott a királyi hálótermek felé. Iome annyira rémült volt, hogy inkább követte, mintsem hogy saját szobájába menjen. Sem a király, sem Iome Naplója nem mozdult. A Naplók az uralkodók minden egyes nyilvános megmozdulását feljegyezték, de még ők sem merték volna megzavarni a rúnaurak hálótermeinek szentségét. Ehelyett Raj Ahten Naplója megbeszélést tartott a királyi család krónikásaival egy régi alkóvban, a hálótermek előtt, ahol az őrök és szolgák is várakozni szoktak uraikra. A Naplók röviden tanácskoztak saját titkos nyelvükön. Ez nem volt szokatlan dolog, ha ellenséges királyságokból való Naplók találkoztak. Iome úgysem értette jeleiket, ezért becsukta maga mögött az ajtót. A király hálójában Venetta Sylvarresta királynő háttal az ajtónak egy székben üldögélt. Legszebb ruháját és koronázási jelvényeit viselve bámult ki a déli ablakon. Körmei fényesen csillogtak, nemrégiben festhette ki azokat valamilyen színtelen lakkal. Hiú asszony volt, tíz ragyogás-adományával sokkal szebb nőnek számított, mint Iome. Venettának fekete haja, és Raj Ahtenéhez hasonló olívaszínű bőre is sötétebb volt, mint Ioméé. Koronájának ékkövei elhalványultak szépsége mellett. Jogara az ölében feküdt, az arany pálca igazgyöngyökkel díszes gömbben végződött. - Tehát - sóhajtotta anélkül, hogy megfordult volna - elvesztetted a királyságunkat. Hangjából Iome még sosem érzett ekkora keserűséget. Iome apja lehúzta páncélkesztyűjét, és a széles ágyra hajította. - Megmondtam, hogy el fogod veszíteni - mondta a királyné. - Túlságosan is lágyszívű voltál, hogy megtarthasd. Csak idő kérdése volt. - Újabb fájdalmas szavak, amilyenekhez még csak hasonlót sem hallott korábban soha az anyja szájából. Sőt, Iome biztos volt benne, más sem hallhatott még tőle ilyeneket. A király lecsatolta a sisakját, és a kesztyűk mellé dobta az ágyra. - Nem bántam meg, amit tettem - felelte. - A népünk viszonylagos békében
élhetett. - Szövetségesek nélkül, erős király nélkül, aki képes lett volna megvédeni őket - vágott vissza Iome anyja. - Valójában mennyi békét adhattál nekik? A keserű szavak megdöbbentették Iomét. Anyja mindig nyugodt, mértékletes, csendes segítője volt férjének. - A lehető legtöbbet adtuk nekik - válaszolta a király. - Amit mégis kevés szeretettel viszonoztak. Ha igazán az uruk lettél volna, felkeltek volna a védelmedre. A néped a végsőkig harcolt volna az oldaladon. Iome segített apjának levenni térdvédőjét, majd a király lecsatolta alkarvédőjét is. Egy percen belül a mellvért is az ágyra került. Iome csak most döbbent rá, hogyan érezheti magát apja a páncélban, mint egy acélember, akit a fém alatt elhelyezett tollpárnázat csaknem megfojt. Venettának igaza volt. Sylvarresta király sosem kapta meg népétől azt a megbecsülést és csodálatot, amit megérdemelt volna. Egy Eskütevő Rúnalovagnak szüksége van követőkre, szüksége van a népe megbecsülésére. Ehelyett azok az emberek, akik adományokat adhattak volna neki, távoli uralkodókhoz mentek, mint Orden király, ahol magas fizetséget kaphattak képességeikért. Egy olyan király, mint Sylvarresta, ritkán kapta meg a szükséges támogatást, hacsak nem egy Raj Ahtenhez hasonló Farkasúr közeledett. Amikor egy bitorló jelent meg a színen, aki erőszakkal és zsarolással szerzi meg adományait, az emberek csak akkor sereglettek Sylvarresta zászlaja alá. Természetesen Raj Ahten azért támadott itt elsőként - ismerte fel Iome hogy innen indíthasson támadást a többi királyság ellen. - Hallasz engem, Nagyuram? - kérdezte Venetta. - Megvetlek téged! - Hallak - felelte Sylvarresta - és mégis szeretlek. Iome anyja megperdült, arcát a szeretet könnyei áztatták, szája remegett. Nagyon fiatal volt. Mint ahogy a szenvedő kutya is megmarja gazdáját, aki segíteni próbál rajta, úgy próbált ő is fájdalmat okozni férjének, de Iome látta a szemében a megbánást. - Örökké szeretni foglak - mondta Venetta. - Ezerszer nagyobb király vagy, mint amilyen király az én gyalázatos kuzinom valaha is lesz. Sylvarresta király levette sodronyingét, és csak állt egy darabig bőr zekéjében. Jelentőségteljesen Ioméra nézett, és a hercegnő elhagyta a szobát, magára hagyva szüleit. Nem mert átmenni az előtéren a trónterembe. Nem, amíg Raj Ahten odabent van. Így a háló előtti alkóvban várakozott, és a Naplók beszélgetését hallgatta. Egykor a fülkékben őrök és szolgák álltak, hogy éjjel is királyuk szolgálatára legyenek, de Sylvarresta nem tartott ilyesmire igényt. A fülke elég nagy volt, Iome és a Naplók is kényelmesen elfértek benne.
Néhány perccel később Iome szülei kiléptek az ajtón. Anyja továbbra is koronázási jelvényeit, apja díszes főúri öltözékét viselte. Arcán eltökélt kifejezés ült. Amint a királyné elhaladt mellette, odasúgta Ioménak. - Mindig emlékezz arra, ki vagy. Anyja úgy döntött, a végsőkig játssza a királyné szerepét. Iome követte őket a fogadószoba felé. Meglepetésére Raj Ahtent két Legyőzhetetlenje társaságában találták. A harcosok a trón két oldalán álltak. A három férfi igen impozáns látványt nyújtott. Sylvarresta király előrelépett a trónhoz vezető vörös szőnyegen. Majd féltérdre ereszkedett és meghajtotta fejét. - Jas Laren Slyvarresta, szolgálatodra, Uram. És íme a feleségem, az ön kedves kuzinja, Venetta Moshan Sylvarresta, amint azt kívánta. Sylvarresta királyné látta, amint férje fejet hajt, habozott egy pillanatig, majd ő is meghajolt kissé, közben a Farkasúr felé pillantva. Amikor a feje a legközelebb volt a padlóhoz, Raj Ahten szemmel követhetetlen sebességgel előrelépett, és előrántotta kardját. Venetta koronája Raj Ahten csapása nyomán lerepült a fejéről, majd hangosan csörömpölve gurult végig a kőpadlón. - Nem tűröm az önteltséget! - figyelmeztette Raj Ahten. Iome anyja a Farkasúrra nézett. - Még királyné vagyok - mondta saját védelmében. - Ezt majd én döntöm el - felelte Raj Ahten, és kardját beleszúrta a királyné trónszékének párnájába. Miközben leült, levette kesztyűjét és ledobta maga mellé a királyné székére. Ujjaival a szék karfáján dobolt, ami Iome számára enyhe feszültségről árulkodott. Akar valamit tőlük. Szüksége van valamire. Biztos volt benne. - Mindezidáig több, mint türelmes voltam veletek. Te, Jas Laren Sylvarresta, anélkül, hogy ártottam volna neked, lovagokat pénzeltél, hogy támadjanak rám. Azért jöttem, mert azt akarom, ezek a támadások egyszer és mindenkorra véget érjenek. Elfogadható elégtételt követelek. Iome apja egy pillanatig nem szólt semmit. Közben anyja is letérdelt a trónszék elé. - Mit kívánsz tőlünk? - kérdezte Sylvarresta végül. - Biztosítékot, hogy soha többé nem szálltok szembe velem. - A szavamat adom - mondta Sylvarresta. Felnézett, és minden idegszálával a Farkasúrra összpontosította figyelmét. Raj Ahten gondterhelten bólintott. - Köszönöm neked. Adott szavadat nagyra értékelem. Néped nemes szívű királya vagy, Sylvarresta. Pártatlan uralkodó. Birodalmad rendezett és
virágzó. Néped rengeteg adománnyal ajándékozhat meg engem. Ha nem ilyen sötét idők járnának, talán szövetségesek is lehetnénk. De... határainktól délre hatalmas ellenség tűnt fel. - Inkarraiak? - kérdezte Sylvarresta. Raj Ahten csak legyintett. - Rosszabbak. Férgek. Az utóbbi harminc évben olyan gyorsan szaporodtak, mint a nyulak. Ellepték Denham erdőségeit. Kiűzték a nomeneket a hegyek között rejtőző fészkeikből. Még egy évszak, és a férgek ellenünk jönnek. Meg akarom állítani őket. Szükségem van a segítségedre. Minden északi királyság segítségére. Kezembe akarom venni a dolgokat. Iome teljesen összezavarodott mindezek hallatán. De szemmel láthatóan a király is épp olyan zavart volt. - Legyőzhetjük őket! - mondta Sylvarresta. - Az Északi Királyságok összefognának egy ilyen cél érdekében. Nem kellene egyedül viselnie ennek a háborúnak a terheit! - És ki vezetné seregeinket? - kérdezte Raj Ahten. - Te? Vagy Orden király? Én? Te is tudod a választ. A király arcából kifutott a szín. Raj Ahtennek igaza volt. Senki sem lett volna képes vezetni az Északi Királyságokat. Túl nagy volt a politikai megosztottság köztük, túl sok morális viszály, túl sok kicsinyes féltékenykedés és ősi versengés. Ha Orden délre vezetné a seregeket, valaki biztosan hátba támadná a meggyengült városokat. A legkevésbé pedig Raj Ahtenben, a Farkasúrban bíznának meg. Négy évszázada a rúnaurak megtámadtak minden vezért, aki túl nagy hatalomra tört, aki túl sokat akart markolni. Az ősi időkben közönséges, hatalomra éhes rablók arra használták az átvivőket, hogy farkasoktól raboljanak adományokat maguknak. Őket nevezték Farkas Uraknak. Ezek az emberek, akik rendkívüli hallásra vagy szaglásra vágytak, gyakran vettek el adományokat állatkölyköktől, mert a kutyák szívesen adták és nem került sokba utána fenntartani őket. Még állóképességre és erőre is szert tettek a kifejezetten e célra tenyésztett, hatalmas szelindekek által. De azok, akik kutyák adományait vették el, maguk is elveszítették emberi mivoltukat, és részben elállatiasodtak. Így a Farkasúr megnevezés általános, megvető jelző volt az erkölcstelen emberekre, köztük Raj Ahtenre is, aki pedig sosem vett el adományt állatoktól. Észak egyetlen uralkodója sem követné Raj Ahtent. Azok, akikre rásütötték a Farkasúr jelzőt, kitaszítottakká váltak. Nemes lovagok megalapították a Szabad Lovagok társaságát, hogy háborút viseljenek a Farkasurak ellen. Mint a bárányok közt ért farkasok, a Farkasurak sem érdemeltek irgalmat. - Nem kell így lennie - mondta Sylvarresta. - Van más lehetőség is, hogy megvívjuk ezt a háborút. Ha minden királyság kiállítana egy kisebb sereget...
- Így kell lennie - fojtotta belé a szót Raj Ahten. - Vagy vitába mersz szállni velem? Ezernyi elme-adományom állna szemben... - egy pillanatig tekintetét Sylvarresta szemébe fúrta, mintha az abban rejlő intelligenciát méregetné - ... kettővel. Talán csak találgat, gondolta Iome, de valójában tudta, nem így van. Volt egy mondás: „A bölcs király nem gyűjt össze magának minden bölcsességet, hanem hagyja, hogy a tanácsadói is bölcsek legyenek”. Északon pazarlásnak számított, ha valaki négynél több elme-adományt gyűjt össze. Egy Rúnalovag már ennyivel is mindenre emlékezhetett, amit valaha hallott, látott, gondolt vagy érzett. Sylvarresta sem gyűjtött volna be négynél többet belőle. De mégis. Raj Ahten hogyan jött rá, hogy apjának már csak két adománya maradt meg? Raj Ahten azon állítása, mely szerint ezrek elméjét birtokolja, megdöbbentette Iomét. Nem volt képes megérteni ezt a dolgot. Bár néhány Rúnalovag esküdözött, hogy további elme-adományok járnak további előnyökkel - a kreativitás és bölcsesség növekedésével. Raj Ahten karba font kézzel állt. - Tanulmányoztam a férgeket, végig kellett néznem, hogyan lepik el királyságainkat kisebb csapatokban, melyek élén egy-egy új királynő áll. A fertőzés hatalmas területre terjed ki. - Ezért most, Sylvarresta, békeígéreted ellenére, ennél többet kívánok tőled. Tedd szabaddá a felsőtested! Az idegességtől ügyetlenül, egy idomított medve kecsességével Sylvarresta király kioldotta ruhájának övét, és széthúzta a mélykék selymet, hogy láthatóvá váljon szőrös mellkasa. Az átvivők vörös bélyegei jól látszottak jobb mellbimbója alatt, mintha csak egy szerető hagyta volna ott fogai nyomát kedvese testén. Raj Ahten egy pillantással felmérte Sylvarresta adományait. - Az elméd, Sylvarresta. Az elméd kell nekem. Iome apja magába roskadva hullott térdre. Tudta mivel jár ez: be fog vizelni a nadrágjába, a nevét sem lesz képes többé megmondani, nem ismeri majd fel feleségét és gyermekét, vagy legkedvesebb barátait. Az elmúlt napokban már megkóstolta az emlékek elvesztésével járó fájdalmat. Megrázta a fejét. - Ezt most úgy értsem, hogy nem akarod, vagy nem tudod nekem adni? kérdezte Raj Ahten. - Sylvarresta széttárta a karját, és ismét csak a fejét rázta. Egyszerűen képtelen volt megszólalni. - Nem akarod? De muszáj - felelte Raj Ahten. - Nem tehetem! - kiáltotta Iome apja. - Inkább vedd el az életemet. - Nem akarom a halálodat - mondta Raj Ahten - Mit érnék vele? Nem úgy az elméddel! - Nem tehetem - mondta Sylvarresta.
Adományt adni az ellenségnek egy dolog. De Raj Ahten többet akart, mint Sylvarresta elméjét. Mivel Sylvarresta már bírt adományokkal, Raj Ahten hordozót akart csinálni belőle. Egy ember egy adományt csak egyszer adhat életében, és a felajánlás pillanatában mágikus kapocs jön létre, egy kötelék a Rúnalovag és elkötelezettje között, melyet csak valamelyikük halála bonthatott fel. Ha az úr meghalt, az adomány visszaszállt az adományozóra. Ha az elkötelezett halt meg, a Rúnalovag elvesztette az adomány által biztosított előnyöket. De ha egy olyan ember, mint Sylvarresta, adományozná elméjét Raj Ahtennek, a Farkasúr nem csak az ő, hanem összes meglevő és jövőbeni elkötelezettje elme-adományai fölött is uralmat nyerne. Mint hordozó, Sylvarresta két lábon járó erőforrás lehetne. Raj Ahten megszerezhetné a most birtokolt elme-adományait és további százakét közvetíthetné a Farkasúr felé. - De megteheted, csak megfelelő ösztönzés kell - biztosította Raj Ahten. Mi lesz a népeddel? Rájuk nem gondolsz? Az elkötelezetteid között jó barátaid és alattvalóid vannak, nemde? Áldozatod megmenthetné őket. Ha meg kell, hogy öljelek, elkötelezettjeidet sem hagyhatom életben, férfiakat és nőket, akik többé nem adományozhatnak képességeket, és akik bosszút akarnának állni rajtam. - Nem tehetem! - ismételgette Sylvarresta. - Még akkor sem, ha ezzel száz alattvalód életét mentenéd meg? Vagy ezerét? Iome gyűlölte az ez után beálló feszült csendet. Raj Ahtennek arra volt szüksége, hogy a király önként ajánlja fel az adományt. Egyes urak a szerelem eszközével érték el ezt, mások a gazdagság ígéretével. Raj Ahten zsarolással. - És mi lesz a gyönyörű feleségeddel, az én kis kuzinommal? - kérdezte Raj Ahten. - Mi legyen az ő életével? Megadnád nekem, amit kérek, az életéért cserébe? Vagy a józan eszéért? Biztosan nem akarod, hogy egy ilyen gyönyörű teremtmény kárba vesszen. - Ne tedd! - mondta a királyné. - Nem törhet meg! - Megmenthetnéd az életét. Nemcsak életben maradna, hanem még a trónját is megtarthatná, hogy régensként kormányozzon a nevemben. A trónról, amihez annyira ragaszkodik. Sylvarresta király remegő állal nézett feleségére. Majd halványan bólintott. - Ne! - sikoltotta Venetta Sylvarresta, majd megpördült és futásnak eredt. Iome először azt hitte, nekiütközik a falnak, túl későn vette észre, hogy anyja nem a fal, hanem a Naplók mögött húzódó ablaktáblák felé veti magát. Egyszerre csak azonban valamilyen csoda folytán, Raj Ahten ott termett mellette, és megragadta jobb csuklóját. Venetta hasztalan vergődött szorításában.
Szembefordult a Farkasúrral. - Kérlek! - könyörgött, és megragadta a Raj Ahten kezét. Azután teljes erejéből belevájta körmeit a Farkasúr kezébe, míg csak vér nem serkent ujjai nyomán. Majd a királyné győzedelmes mosollyal Raj Ahten szemébe nézett. Venetta a férjére kiáltott. - Most már látod, hogyan kell megölni egy Farkasurat, édesem! Ioménak eszébe jutott a színtelen lakk anyja körmein, és egyszerre megértette. A királyné kétségbeesése csak csel volt, hogy Raj Ahten közelébe kerülhessen, és mérgezett körmeit a húsába mélyeszthesse. Venetta hátralépett, véres körmeit magasba emelte, mintha meg akarná mutatni őket Raj Ahtennek, mielőtt az elveszíti az eszméletét. Raj Ahten felemelte jobbját, és döbbenten bámult csuklójára. A vér megfeketedett a sebben, és egész keze borzasztóan feldagadt. A Farkasúr azonban, mintha csak dacolni akarna a nővel, Venetta szemébe fúrta tekintetét egy hosszú pillanatig, mígnem Venetta elsápadt a félelemtől. Iome a Farkasúr kezére nézett. A véres sebek néhány szívdobbanásnyi idő alatt nyom nélkül begyógyultak, és a megfeketedett kar kezdte visszanyerni természetes színét. Hány állóképesség- és anyagcsere-adománya lehetett a Farkasúrnak? Iome még sosem látott ilyen gyógyulási képességet, csak a legendákban hallott ilyesmiről. Raj Ahten elmosolyodott. Rémisztő, ragadozószerű mosollyal. - Ó, tehát nem bízhatok benned, Venetta - suttogta. - Sajnos szentimentális ember vagyok. Azt hittem, a családot megkímélhetjük. Ezzel kézháttal arcul csapta a királynét. Egy Rúnalovag pofonja. Venetta arccsontja darabokra tört az ütés erejétől, vérpermetet szórva szét a levegőben, nyaka pálcikaként roppant ketté. A pofon tíz lépésnyire hátralökte a teremben, neki az egyik üvegablaknak. Az üveg szilánkokra robbant a holttest súlyától, amely leszakította a vörös függönyöket is. A test egy darabig lebegett a semmi szélén, mielőtt aláhullott volna az ötemeletnyi sötét mélységbe. A királyné élettelen teste émelyítő puffanással ért földet az udvar kövezetén. Iome dermedten állt, mozdulni sem bírt. Apja felüvöltött, miközben Raj Ahten bosszankodva figyelte a festett üveg szilánkjait és az éjjeli szélben verdeső függönyszárnyakat. - Őszinte részvétem, Sylvarresta. De be kell látnod, nem volt más választásom. Persze mindig vannak, akik azt hiszik, könnyebb engem megölni, vagy meghalni, mint szolgálni. És igazuk is van. A halál nem kíván különösebb erőfeszítést. Iome úgy érezte, mintha a szíve kettéhasadt volna. Apja csak térdelt a
Farkasúr előtt, és remegett. - Most pedig - folytatta Raj Ahten - vissza az üzlethez. Az elmédet akarom. Néhány további adománnyal nem nyerek túl sokat. Te viszont annál többet. Add meg, amit kérek, és a lányod, Iome régensként kormányozhat helyetted. Megegyeztünk? Iome apja zokogva, némán bólintott. - Hozza az átvivőit. Hadd felejtsem el ezt a napot, a veszteségeket. Megadja a Farkasúrnak amit kér, hogy a lánya élhessen. Iome rémülten letérdelt. Nem volt képes gondolkodni, nem tudta, mit tegyen. „Mindig emlékezz arra, ki vagy”, mondta neki az anyja. De nem tudta, mit érthetett ez alatt? Hercegnő vagyok, a népem szolgálója, gondolta. Támadjak Raj Ahtenre, és kövessem anyámat az ablak mögött feketéllő mélységbe? Mit nyernénk ezzel? Régensként talán lenne némi hatalma. Talán titkon tovább küzdhetne Raj Ahten ellen, amíg csak él. Talán megőrizhetne egy kevés boldogságot és szabadságot népe számára. Hiszen az apja is csak ezért volt még életben, ezért nem küzdött utolsó csepp véréig, ahogyan a királyné tette. Iome szíve hevesen vert, gondolatai hasztalanul cikáztak, semmi értelmes tervet nem tudott kidolgozni, de eszébe jutott, amit Gaborn mondott délután. Az ígérete: „A védelmeződ vagyok. Visszajövök érted”. De mit tehetne Gaborn? Nem szállhat szembe Raj Ahtennel. De Iome nem adhatta fel a reményt. Raj Ahten intett az őröknek. - Szóljatok az átruházóknak! Néhány pillanat múlva Raj Ahten átruházói megérkeztek, apró termetű emberek sáfrányszín köpenyben. Egyikük egy átvivőt hozott szatén párnán. Raj Ahten átruházói gyakorlott varázslók voltak, szakmájuk mesterei. Egyikük kántálni kezdett, a másikuk szorosan fogta Sylvarresta királyt. - Nézz a lányodra, uraság - mondta erős kartishi akcentussal. - Ezt őérte teszed. Érte. Ő a mindened. Ő az egyetlen, akit szeretsz. Csak érte csinálod. Iome kábultan hallgatta apja fájdalmas üvöltéseit, ahogy az átvivő felforrósodott. Letörölte a verejtéket homlokáról, miközben az átvivő önálló életre kelve vonaglani kezdett. Apja tiszta, szürke szemébe nézett, ahogy az átvivő elszívta az adományt, kioltva az értelmet a király tekintetében, míg végül már a nevére sem emlékezett, csak vinnyogott ostoba agóniájában. A hercegnő zokogásban tört ki, amint apja egy utolsó fájdalomüvöltéssel összeesett a lábai előtt. Azután az átruházó Raj Ahtenhez lépett, az izzófehér fénycsóvát húzó átvivőt magasra emelve. Raj Ahten levette sisakját, hosszú sötét haja a vállára
omlott, majd levette vértjét, és széthúzta bőrmellényét, szabaddá téve izmos felsőtestét. Bőre zsúfolásig tele volt rúnákkal, Iome szinte alig látott rajta üres foltokat. Amint megkapta az adományt, Raj Ahten elégedett pillantással hátradőlt a trónszéken, és éles pillantásával Iomét fürkészte. A hercegnő legszívesebben puszta kézzel esett volna neki, de meg sem mert mozdulni, csak ült az apja feje mellett, és a haját simogatta. A király kinyitotta a szemét, egy pillanatra visszanyerve eszméletét, és nyitott szájjal felnézett Ioméra, mintha csodálkozna, hogy egy ilyen különös és gyönyörű lény tartja a karjában. - Gaagh... - nyöszörögte, majd apró vizelettócsa kezdett terebélyesedni teste alatt a vörös kárpiton. - Apa, apa - suttogta Iome lágyan, és megcsókolta a homlokát, remélve, idővel talán legalább annyit megért majd, hogy szereti. A kántálás végeztével az átruházók távoztak. Raj Ahten megfogta kardját és kihúzta a királyné trónszékéből. - Jöjj, és foglald el a helyed mellettem! - mondta. Iome ismét azt az undorító kéjes kifejezést látta feltűnni a Farkasúr arcán, de nem tudta eldönteni, a zsarnok a testére vagy az adományaira vetett-e szemet. Iome már félúton járt a trón felé, amikor rádöbbent, hogy Raj Ahten ismét a Hangját használva utasította őt. Ez a kiszolgáltatottság nagyon feldühítette. Leült a trónra, miközben próbált nem nézni Raj Ahten arcára. Arra az embertelenül gyönyörű arcra. - Megérted, miért kell ezt tennem, igaz? - kérdezte. Iome nem válaszolt. Egy nap köszönetet mondasz majd nekem - mérte végig Raj Ahten leplezetlenül. - Jártál a Tudás Házában, vagy olvastad a krónikákat? Iome bólintott. Olvasta a krónikákat - vagy legalábbis egyes fejezeteket. - Hallottad már azt a nevet, hogy Pöröly Daylan? Iome hallotta. - A harcos? - A krónikák úgy nevezték őt, az „Egyesített Erő”. Ezerhatszáz és nyolcvannyolc évvel ezelőtt ő győzte le a megszálló tothokat és mágusaikat Rofehavan partjainál. Szinte fél kézzel bánt el velük. Annyi állóképességadománya volt, hogy ha a csata közben egy penge áthatolt a szívén, a seb azonnal be is gyógyult, amint az acél elhagyta a testét. Tudod, mennyi adomány kell ehhez? Iome megrázta a fejét. - Én tudom - mondta Raj Ahten, és széthúzta ingét. - Próbáld ki, ha akarod. Iome tőre még mindig ott volt a szoknyája alatt. Csak egy pillanatig habozott. Hátborzongató gondolat volt, mégis, talán soha többé nem lesz rá
alkalma, hogy végezzen vele. Előhúzta a fegyvert. Raj Ahten magabiztosan várakozott. Iome beledöfte a tőrt a testébe a bordái között. Látta a fájdalmat a férfi szemében, hallotta az ajkáról felszakadó sóhajt. Megcsavarta a pengét, de egy csepp nem sok, annyi vér sem csordult végig a pengén. Csak valami halvány nedv szivárgott, ahol az acél a hússal találkozott. Kirántotta a tőrt. A seb azonnal bezárult. - Látod? - kérdezte Raj Ahten. - Sem anyád mérge, sem a tőröd nem árthat nekem. Soha egyetlen Rúnalovag sem vehette fel a versenyt Daylannal. Ezidáig. - Az én hazámban úgy tartják, miután elegendő adományt gyűjtött össze, többé már nem volt szüksége azokra. A népe szeretete segítette, átjárta és éltette őt. Ha egy elkötelezettje meg is halt, ereje nem hagyta el, hanem megmaradt benne. Iome sosem olvasott ilyesmit. Ez ellentmondott annak, amit a rúnaurak mágiájának törvényszerűségeiről tudott. Mégis remélte, hogy igaz. Remélte, ez lehetséges, és akkor egy nap Raj Ahten talán abbahagyja az apjához hasonlatos emberek kiszipolyozását. - Azt hiszem - folytatta Raj Ahten lágyan - már közel járok ehhez. Úgy vélem, hamarosan egyenrangúvá válok vele, és akkor megfékezhetem a férgeket, megkímélve ötvenmillió emberi életet, amely másképp biztosan odaveszne. Iome a férfi szemébe nézett, és megpróbálta gyűlölni azért, amit tett. Az apja a saját vizeletében fetrengett a padlón a lábainál. Anyja holtan hevert az erőd előtti kövezeten. Mégis, ha Iome Raj Ahten arcára nézett, egyszerűen nem volt képes gyűlölni őt. Hisz annyira... őszintének látszott. Olyan gyönyörűnek. A Farkasúr megfogta a hercegnő kezét, és lágyan megszorította, Iome pedig nem merte elrántani azt. Azon tűnődött, vajon a férfi megpróbálja elcsábítani? És azon, ha igen, akkor lenne-e elég ereje, hogy küzdjön ellene. - Édes. Ha nem volnánk rokonok, feleségül vennélek. De attól tartok, az illem nem engedi ezt meg. Most pedig, Iome, ideje, hogy te is meghozd a magad áldozatát, amivel segítesz nekem visszaverni a férgeket. Nekem adod a ragyogásodat. Iome szívébe jeges rémület markolt. Elképzelte, hogyan fog majd kinézni, ha majd bőre olyan durva lesz, mint a cserzett irha, ha majd pókhálószerű haja ziláltan hullik alá vállára, ha az erek kidudorodnak majd lábából. Elképzelte leheletének száraz bűzét. Hogy minden tekintetben visszataszító lesz. Nem csak a szépségről volt szó. A ragyogás többet jelentett puszta szépségnél, külső megjelenésnél. A változás ezen a téren is felismerhető volt,
de legalább annyira megjelent a bőr egészséges színében, a haj ragyogásában, a szemek csillogásában. Megállapítható volt valaki testtartásából, higgadtságából, határozottságából. A dolog lényege az illető önbizalmának és az önmagába vetett hitének a megsokszorozása volt. Így - a közreműködő átruházó kegyetlenségétől függően - mindezeket a tulajdonságokat elvették, és az elkötelezettnek nem maradt más, csak saját visszataszító külseje és mérhetetlen megvetése saját maga iránt. Iome megrázta a fejét. Harcolnia kellett, küzdenie Raj Ahten ellen minden eszközzel, amivel csak tud. De semmi sem jutott eszébe, semmi, amivel visszavághatna. - Jöjj, gyermekem! - mondta Raj Ahten mézesmázos hangon - Ugyan mit kezdenél a szépségeddel, ha meg is hagynám neked? Az ágyadba csábítanál valami hercegecskét? Micsoda kicsinyes vágy. Megtehetnéd. De azután egész életedben bánnád. Láttad, hogyan néznek rád a férfiak sóvárgó tekintetekkel. Láttad, hogyan vetkőztetnek le a szemükkel. Bizonyára belefáradtál már ebbe. Ahogy ezt mondta bársonyos hangján, Iome hirtelen nagyon nyomorultul érezte magát. Olyan önző és alávaló dolognak tűnt ragaszkodni a szépséghez. - A sivatagban, amely mellett születtem - mondta Raj Ahten - egy óriási emlékmű, egy háromszáz láb magas szobor áll megdőlve a homokban. Egy rég elfelejtett király szobra, akinek arcát már rég eltüntette a homok és a szél. Egy ősi nyelven írt felirat hirdeti a lábánál: „Hajoljatok meg a Hatalmas Ozyvarius, a Föld ura előtt, akinek királysága örökké fennmarad!” Mégis, a világ egyetlen tudósa sem tudta megmondani nekem, ki volt ez a király, és milyen rég uralkodott. Mindig is ilyen kérészéletű lények voltunk - suttogta Raj Ahten. - Az időnk oly rövidre szabott. De együtt, Iome, többek lehetünk ennél. A sóvárgás a hangjában, csaknem megbénította Iome gondolatait. Szinte vágyott rá, hogy neki adhassa a szépségét. De a bölcsebb hang az elméjében ismét megszólalt. - Nem. Meghalnék. Semmi lennék. - Nem halnál meg - mondta Raj Ahten. - Ha én leszek az Egyesített Erő, szépséged tovább él majd bennem. Egy részed mindörökre fennmarad majd, amit szeretni és csodálni fognak. - Nem - tiltakozott Iome rémülten. Raj Ahten a padlón tehetetlen rongycsomóként fetrengő Sylvarresta király felé pillantott. - Akkor sem, ha ezzel megmenthetnéd az életét? Iome tudta, az apja sosem engedné, hogy megkössön egy ilyen üzletet. - Nem - ismételte, és megborzongott. - Tudod milyen iszonyú dolog, ha egy gyengeelméjű a kínzómesterek
kezére kerül? Elmondhatatlan fájdalmakat kellene elviselni úgy, hogy sosem értené meg, miért kell szenvednie. Nem fogná fel, hogy létezik halál, ami megválthatná szenvedéseitől. A kínzómesterek minden alkalommal, amikor csak újra és újra beledöfik a forró vasat, a te nevedet ismételnék. Végül már csak a neved puszta említésére is üvöltene a fájdalomtól. Ez igazán szörnyű lenne. Iome megdermedt a gondolat kegyetlenségén. Szívébe fájdalom nyilallt, amint Raj Ahtenre nézett. Egyszerűen nem mondhatott igent. A Farkasúr az egyik embere felé intett. - Hozzátok be a lányt! A fickó kiment a teremből, és kisvártatva Chemoise-zal tért vissza. Chemoise-zal, akinek az Elkötelezettek Erődjében lett volna a helye, az apja mellett. Chemoise-zal, aki már így is túl sokat szenvedett, túl sok mindent veszített el Raj Ahten miatt. Honnan tudhatta Raj Ahten, Iome mit érez kedves barátnője iránt? Lehet, hogy Iome egy önkéntelen pillantása árulta el a lányt? Chemoise szeme tágra nyílt a rémülettől. Rettegve sikoltozni kezdett, amint meglátta a padlón fekvő Sylvarresta királyt. Nem hagyta abba a sikoltozást akkor sem, amikor Raj Ahten embere a törött ablakhoz ráncigálta, készen arra, hogy átlökje a peremen. Iome szíve riadtan kalapált, amint látta gyermekkori játszótársát, ahogy makog a félelemtől. Két élet. Raj Ahten két életet oltana ki. Chemoise-ét és meg sem született gyermekéét. Chemoise, bocsáss meg, hogy elárultalak, szerette volna mondani Iome. Tudta, teljes szívéből érezte, a megadás rossz döntés. Ha soha senki sem adta volna meg magát neki, Raj Ahten mára rég halott lenne. De azt is tudta, ha neki adja a ragyogását, az Raj Ahtennek nem sok előnyt jelent, de Iome megmentheti vele barátainak életét. - Neked nem adok semmit - mondta Iome, és meg sem próbálta leplezni a szavaiból sütő megvetést. Nem adhatja neki. Legalábbis személy szerint neki nem. - Ha nem nekem, akkor talán egy hordozónak - ajánlotta fel Raj Ahten a lehetőséget. Valami megváltozott Iome bensőjében. Rálelt valamiféle egyensúlyra. Odaadja a szépségét - az apjának, vagy Chemoise-nak. Bárkinek, csak Raj Ahtennek nem. Hangja elcsuklott, miközben azt mondta: - Hozasd az átvivődet. Nem sokkal később az átvivők a teremben voltak egy nyomorult asszonnyal egyetemben, aki már régen a Farkasúrnak adta saját ragyogását. Iome a szürke rongyokba burkolt boszorkányra nézett, és látta, hogy milyen sors vár rá.
Próbálta megfejteni, vajon milyen szépség rejtőzhetett valaha ebben a nőben. A kántálás elkezdődött. Iome a mélység szélén álló Chemoise-ra nézett, és magában próbált lemondani szépségéről, arra összpontosított, hogy szépségét valami értékesebb és örökkévalóbb dologra cserélje. A barátnőjére és a szíve alatt hordozott életre. Halk susogás támadt a sötétben, és az apró ragyogó fénypászma felvillant, ahogy az átruházó közeledett, és az átvivőt mélyen a válla alá, majdnem a melléhez nyomta. Egy fél pillanatig semmi sem történt, és valaki suttogva megszólalt: - A barátnődért! Érte tedd meg! Iome bólintott, és gyöngyöző verejtékcseppek gördültek végig homlokán. Chemoise képére összpontosított, elképzelte, amint a lány a karjában tartott gyermeket becézgeti. Iome elmondhatatlan fájdalmat érzett az átvivőből, kinyitotta a szemét, és látta, amint kezének bőre kiszárad és megrepedezik, mintha csak megégett volna a pokoli hőségtől. Az erek a csuklóján kidagadtak, mint a gyökerek, körmei pedig rideggé váltak, mint a kréta. Feszes, domború mellei meglappadtak. Beléjük markolt, ahogy a veszteség borotvaéles érzése belé hasított. Most már bánta az üzletet, de késő volt. Úgy érezte... mintha egy folyóban állna, amelynek sebes sodrása kimossa a lába alól a talajt. Mindene, ami csak volt, a szépsége, vonzó megjelenése semmivé lett az átvivő által. Csillogó hajszálai elfonnyadtak, férgekként vonaglottak a fején. Iome felsikított fájdalmában és rémületében, ahogy minden értéke kiáramlott belőle. Egy pillanatig mintha saját magát pillantotta volna meg, és gyűlölte azt, amit látott. Életében először értette meg, hogy ő egy senki, mindig is senki volt, egy nulla. Félt sikítani, még inkább attól, hogy mások megijednének rekedt hangja hallatán. Ez hazugság. Nem vagyok ennyire visszataszító - üvöltötte némán Raj Ahten felé. A szépségemet elveheted, de a lelkemet nem. Azután eltávolodott a szakadéktól, és nagyon... egyedül volt. Teljesen egyedül, hihetetlen fájdalmak közepette. Képes volt arra a ritka hőstettre, hogy nem ájult el az átvivő okozta kíntól, bár úgy érezte, mintha egész testét lángok emésztenék el. 11. KÖTELEZETTSÉGEK
Jeges, fekete folyóvíz örvénylett Gaborn combjai körül, mintha egy halott kéz akarná lehúzni a folyásirányba. A folyó partján, épp a feje fölött, Rowan kétrét görnyedve, fájdalmasan nyöszörgött fájdalmában. - Mi a baj? - kérdezte Gaborn suttogva. - A királyné... meghalt - vinnyogta Rowan. Gaborn megértette... Annyi érzések nélkül töltött tompa év után, a világ minden ingere hirtelen Rowanra szakadt - a fagyos víz, a hűvös éjszaka, felsebzett lábának fájdalma, az egész napi munka után érzett kimerültsége, és számtalan apróbb sérülés. Azok, akik a tapintás adományát adták másoknak, ha érzékelésük egyszer visszatért, az egész világot újszerűnek érezték, mintha első ízben tapasztalnák meg. A megrázkódtatás óriási, akár halálos is lehetett, hiszen az ingerek csaknem hússzoros erővel érkeztek, mint korábban. Gaborn aggódott a lányért, félt, nem lesz képes folytatni útját. A víz dermesztően hideg volt. Gaborn nem tudta volna átvinni rajta. És ami még rosszabb, ha a királyné meghalt, félő, hogy Raj Ahten a királyi család többi tagját is kivégzi - Sylvarresta királyt és Iomét. Kötelezettségek. Gaborn kötelezettségeket vállalt. Úgy érezte, összecsapnak a hullámok a feje felett. Felelősséget vállalt Rowanért, akit nem mert megmozdítani, nem merte átvinni a folyón. Ugyanakkor Ioménak is megígérte, visszajön érte és megmenti őt. Gaborn szeretett volna térdre esni a folyóban, hogy a hideg víz hűsítse az égő sebet a mellkasán. A feje felett lágy szellő hintáztatta az égerek és nyírfák ágait. Az árnyak közül figyelte, amint a folyó tükre visszaveri a tűz narancsvörös fényét. Binnesman kertje lángokban állt. A folyó túlsó partján nomenek morogtak, árnyak kúsztak a sötétben, és próbálták megpillantani őt. Amíg nem mozdult, biztonságban volt itt, a sűrűben. Lefelé a folyón, a sekély vízben fagyóriások vártak zsákmányukra. Úgy vélte, egyedül ki tudna jutni, elhagyhatná Sylvarresta várát, és megvihetné a hírt apjának. Jó úszó volt. Annak ellenére, hogy a víz igen sekély, majdnem biztosra vette, meg tudná csinálni. De így, Rowannal az oldalán, esélye sem volt. De talán nem is szabadna elhagynia Sylvarresta várát. Megesküdtem Ioménak, mondta magában. Fogadalmat tettem. A védelmem alatt áll. Meg kell védenem, mint Rúnalovagnak, és a Földnek tett esküm alapján is. Egyik fogadalmat sem szeghette meg könnyedén. Egy nappal korábban, Bannisferre piacterén, Myrrima azt vetette Gaborn szemére, hogy nehezen kötelezi el magát. Ez igaz is volt. Félt a kötelezettségektől. - Ki is a Rúnalovag valójában -, magyarázta anyja gyermekkorában - ha
nem egy ember, aki tartja magát adott szavához? Az alattvalóid adományokat adnak neked, te pedig védelmet biztosítasz nekik cserébe. Az elméjüket adják neked, és te bölcsen vezeted őket. Erőt adnak neked, és te úgy küzdesz értük, mint egy oroszlán. Állóképességet adnak neked, és te hosszú órákig dolgozol érdekükben. Te értük élsz. És ha kellően szereted őket, akkor meg is halsz értük. Egyetlen alattvaló sem pocsékolná adományát egy olyan Rúnalovagra, aki csak magáért él. Orden királyné ezekkel a szavakkal tanította fiát. Erős asszony volt. Ő tanította meg fiát, hogy apja keménykezű külseje alatt felismerje a rendíthetetlen jellemet. Igaz, az utóbbi években Orden király pénzért vett adományokat a szegényebb sorsúaktól, de amíg egyesek erkölcsileg aggályosnak tartották, hogy valaki a szegények nyomorúságából kovácsoljon előnyt magának, Orden király másként gondolkodott. Mindig azt mondta: „Néhány ember jobban szereti a pénzt, mint saját rokonait. Miért ne fordítanánk gyengeségüket az előnyünkre?” Tényleg, miért is ne? Ez logikus érvelés volt egy embertől, aki csak királysága érdekeit tartotta szem előtt. Mégis, az utóbbi három évben apja felhagyott ezzel a gyakorlattal. Azt mondta Gabornnak: - Tévedtem. Csak akkor vegyél adományt, ha elég bölcs vagy, hogy megítéld mások szándékait. De a szegényeknek, akik képességeik eladása mellett döntöttek, számtalan okuk lehetett erre: még a leggyávábbak is éreztek valamiféle nemes szeretetet családjuk vagy rokonaik iránt, és úgy vélték, hogy adományok eladásával önfeláldozó tettet hajtanak végre. Azután ott voltak a kétségbeejtő szegénységben élők, akik nem láttak más kiutat a nyomorból. - Vedd meg a hallásomat - könyörgött egy földműves Gaborn apjának a négy évvel ezelőtti nagy árvíz után. - Mi szükségem lenne fülekre, ha úgysem hallok mást, csak éhes gyermekeim sírását? A világ tele volt kétségbeesett emberekkel, akik valamilyen okból már lemondtak az életükről. Gaborn apja nem vásárolta meg a földműves hallását. Ehelyett élelmet adott neki, amivel átvészelhették a telet, fát és munkásokat küldött, hogy újjáépítsék lerombolt házát, és magokat, amiket tavasszal elvethetett. Reményt. Reményt adott annak az embernek. Gabornnak eszébe ötlött, vajon mit szólna Iome, ha hallotta volna ezt a történetet apjáról. Talán jobb véleménnyel lenne róla. Remélte, a lány megéri, hogy elmondhassa neki. Gaborn a fekete háttér előtt fekete oszlopokként meredező fatörzsek között hátrasandított a város felé. A várfalak látványától csüggedés vett rajta erőt. Nem sokat tehetek Raj Ahten ellen, állapította meg. Talán elrejtőzhetett volna a várban, talán lecsaphatott volna egy-egy őrre. De meddig tartana ez? Meddig tarthatna ki, mielőtt elkapják?
Nem sokáig. És mire számíthatok, ha most elmenekülök? - morfondírozott tovább. Talán többet tehetne. Megpróbálhatná megmenteni Iomét és Binnesmant... és mindenki mást is. Apjának mindenképpen tudomást kell szereznie Sylvarresta várának elestéről, és elfoglalásának módjáról. Gabornt honvágya is hazafelé húzta. Bármennyire is csodálta Heredon népének erejét, a büszke, tágas és hűvös épületeket, a kies kerteket, összességében Heredon nem volt barátságos hely. Gaborn több mint nyolc éve nem járt a palotában, hiszen minden idejét otthonától ötven mérföldnyire, a Tudás Házának rideg hálótermeiben vagy szigorú oktatói között töltötte. Már alig várta, hogy ezután az utazás után végre hazatérhessen. Már évek óta vágyott rá, hogy újra abban a széles, puha ágyban aludhasson, mint gyermekkorában, végre ismét a búzamezők felől fújó, az ablak csipkefüggönyeit meglebegtető, friss, reggeli szellőre ébredjen. Számtalanszor eltervezte már, a télen végre finom ételeket eszik, megtanulja apjától a harci taktikákat, és gyakorol az őrség katonáival. Borenson azt is megígérte, elviszi Gabornt Mystarria legjobb sörözőibe. És ott volt Iome, akinek népszerűsége alattvalói körében lenyűgözte őt. Azt remélte, hazaviheti magával. Annyi jó dolgot eltervezett. Gaborn haza akart menni. Ostobaságnak tűnt, de arra vágyott, hogy végre gondoskodjanak róla, és ne kelljen törődnie semmivel, mint gyermekkorában. Gaborn élénken emlékezett gyermekkorára, ahogy nyúlra vadászott a földimogyoró földeken az öreg, vörös agarával. Emlékezett azokra a boldog napokra, amikor apja elvitte pisztrángot fogni a Harmatvíz Patakra, ahol szomorúfüzek hajoltak a víz fölé, melyeknek ágairól ezüstszínű selyemszálakon zöld hernyók csüngtek alá, odacsalogatva a pisztrángokat. Azokban a napokban az élet véget nem érő nyárnak tűnt számára. De Gaborn nem térhetett haza. Még a Sylvarresta vár elhagyásának gondolata is kétségbeeséssel töltötte el. De jelenleg nem talált meggyőző érvet, ami a maradás mellett szólt volna. Apjához hamarosan eljut majd a vár elestének híre. A parasztok között biztosan futótűzként terjed a hír. Orden király már úton volt. Talán három napja. Holnapra biztosan tudni fogja, mi történt. Nem, nem volt szükség arra, hogy Gaborn vigye meg a hírt apjának. De Rowant biztonságba kellett helyeznie, valami meleg helyen, ahol felépülhet. És segíteni kellett Iomén. Ráadásul tett egy ennél nagyobb horderejű fogadalmat is. Megesküdött, hogy sosem okoz fájdalmat a Földnek. Úgy gondolta, ezt az
esküt nem lesz nehéz betartani, hiszen egyébként sem állt szándékában ártani a Földnek. De ha jobban belegondolt, rá kellett jönnie, ez a fogadalom ennél sokkal többet jelent. Hiszen a tűzszövők épp most égették fel Binnesman kertjét. Vajon az esküje azt követelné Gaborntól, hogy harcba szálljon a perzselőkkel? Elmélyülten próbált a szívére hallgatni, hátha így kifürkészheti a Föld szándékait. A domboldalon lobogó tűz hirtelen fényesebben kezdett ragyogni, vagy talán csak a sűrűn gomolygó füstfellegek verték vissza a lángok fényét. Édeskés füst émelyítő szaga töltötte meg a levegőt. A túlparton egy nomen csaholt. Gaborn több másikat is hallott morogni a közelben. Úgy hírlett, hogy a nomenek félnek a víztől. Gaborn remélte, eléggé félnek ahhoz, hogy ne ússzák át a folyót megkeresni őket. A kerttel kapcsolatban nem érzett semmi különöset. Semmiféle késztetést, hogy megállítsa a pusztítást, vagy elfogadja azt. Ha Binnesman harcolni akart volna érte, nyilván meg is tette volna. Gaborn csendesen kikászálódott a vízből, és odalépett Rowanhoz, aki még mindig a fűzfák alatt kuporgott. A lány köré fonta a karját, átölelte, miközben egyre azon tűnődött, hogy most mit csináljon, hová rejtőzzön. Azt kívánta, bárcsak a Föld elrejtené őt, bárcsak találna valamilyen mély üreget, amelybe bemászhat. És ekkor megérezte... ahogy megfogalmazta magában óhaját, szinte azonnal egyfajta bizonyosság töltötte el. Tudta, a Föld meg fogja védeni. - Rowan, ismersz valami helyet itt a városban, ahol elrejtőzhetnénk? Egy pincét, esetleg valami vermet? - Elrejtőzni? Hát nem úszni fogunk? - A víz túlságosan sekély és túl hideg. Nem tudnád átúszni. - Gaborn eltökélten összeszorította ajkait. - Így hát maradok, és küzdeni fogok Raj Ahten ellen, ahogyan csak tőlem telik. Itt vannak a katonái és elkötelezettjei. A legtöbbet akkor árthatok neki, ha itt maradok. Rowan közelebb húzódott, hogy Gaborn a testével melegítse fel. Fogai hangosan vacogtak. Gaborn érezte, ahogy a lány puha teste hozzásimul, haja az arcát csiklandozta. A lány remegett, inkább a hidegtől, mint a félelemtől. Ruhája átázott, miközben átkúsztak a kis patakon a fal alatt, és nem rendelkezett olyan állóképességgel mint Gaborn, hogy legyőzze a hideget. - Azért maradsz, mert aggódsz értem - suttogta vacogva. - De én nem maradhatok. Raj Ahten számadást fog tartani... Bevett dolog volt, hogy az új uralkodó számadást készíttet, hogy megállapítsa, kik tartoznak a kincstárnak. Természetesen ezen jelen lesznek Raj Ahten átruházói is, lehetséges elkötelezettek után kutatva. Ha Raj Ahten
emberei rájönnek, hogy Rowan a halott királyné elkötelezettje volt, esetleg megkínozzák. - Talán - mondta Gaborn. - De emiatt később is ráérünk aggódni. Most találnunk kell valami rejtekhelyet. Szóval van valami ilyen hely, valami gödör. Egy hely, ahol erős illatok vannak. - A fűszeres pincék? - kérdezte Rowan. - Odafent, az istállók mellett. - Pincék? - tűnődött Gaborn, de már tudta, ez az a hely, amit keresett. Ez az a hely, ahol a Föld el fogja őt rejteni. - Nyáron Binnesman mindig felhalmoz egy csomó gyógyfüvet, és a fesztivál idején a király is szokott venni. A pince ilyenkor tele van dobozokkal. Fent van a domboldalban, az istállók fölött. Gaborn elgondolkodott. Nem kellene túl mélyen bemerészkedniük a városba, ráadásul mehetnének visszafelé a saját nyomaikon, összezavarva a szagokat. - És mi a helyzet az őrséggel? A fűszerek értékesek. Rowan megrázta a fejét. - A szakács fia alszik a pince fölötti szobában. De ő... szóval ő képes lenne átaludni egy égiháborút is. Gaborn felvette az átvivő-köteget és belegyömöszölte a rudakat köpenye legnagyobb zsebébe. A pince minden szempontból megfelelő helynek tűnt. Egy nem feltűnő rejtekhely, ami ráadásul még a szagát is elleplezi. - Menjünk - mondta, de nem akart nyílegyenesen felkapaszkodni a dombra. Ehelyett karjába vette Rowant, lement a folyópartra és a sekély vízben gázolva, görnyedten lépkedett egy ideig, hogy eltüntesse nyomait. Folyásiránnyal ellentétesen haladt a nád rejtekében. Előtte a folyó sodrása felgyorsult. Egy kis zúgó vezetett a folyótól a várárokhoz. A csatorna oldalát feltöltötték, így Gaborn kiváló fedezék mögött gázolhatott keresztül a sekélyebb részeken, míg végül elérte a fülsiketítően nyikorgó, robajló vízimalmot. Jobb felől egy kőfal állt, amely a zúgót leválasztotta a folyó főágától és széles töltésétől. Baloldalon állt a malom épülete, ahonnan meredek ösvény vezetett fel a várhoz. Gaborn megállt. Nem mehetett tovább előre, meg kellett másznia a csatorna partjait, azután el kellett jutnia az ösvényen a fákig, majd vissza a fal tövébe. Megfordult, és elkezdett felkapaszkodni az árok töltésén. Megbarnult fűcsomók kókadoztak mindenfelé, a parton rozs nőtt. Egy ferrint vett észre a malom előtt, egy apró termetű, vad lényt, patkányszerű arccal, kezében hegyesre faragott botot tartott dárda gyanánt. Gabornnak háttal őrt állt egy, a malom talapzatán tátongó lyuk előtt. Miközben Gaborn figyelte, egy másik ferrin is felbukkant a lyukból, kezében egy darab ronggyal. Lisztet loptak a malomból, valószínűleg csak
összesöpört hulladékot. Mégis, ez veszélyes dolog volt egy ferrin számára. Ennél kevesebbért is sokat megöltek közülük. Mielőtt megijesztette volna a lényeket, Gaborn a háta mögé pillantott, üldözők nyomait kutatva, szeme alig emelkedett a fű szintje fölé. Hat alak mozgott a víz szélén, a fák alatt. Kardokkal és íjakkal felszerelt férfiak. Egyikük gyűrűvértet viselt. Tehát Raj Ahten felderítői újra megtalálták a nyomát. Gaborn a csatorna töltésének oldalához simult, a magas fű takarásában. Két percig figyelte a harcosokat. Azok megtalálták halott társukat, majd követték Gaborn és Rowan nyomát a folyóig. Dél felé kémleltek. Természetesen arra számítottak, célpontjuk folyásirányba próbál menekülni, megpróbálva átjutni az óriások között Homályerde viszonylagos biztonságába. Ez tűnt az egyetlen épeszű lehetőségnek. Így, miután kiszökött a várból, nyilván nem számítanak arra, hogy megpróbál visszajutni oda. Ha üldözik Homályerde felé, feltehetően meg is találják majd a nyomát, hiszen Gaborn arra lovagolt ma reggel. De a gyűrűvértet viselő fickó a malom irányába meresztgette a szemét. Gaborn szélirányban volt, ezért biztosra vette, a férfi nem érezheti a szagát. Talán csak körültekintő akart lenni. Vagy meglátta a ferrint Gaborn feje fölött, és a mozgásra lett figyelmes. A sötétbarna ferrin elég feltűnő volt a szürke kőfal előtt. Gaborn szerette volna, ha a ferrin odébb megy, hogy a felderítő tisztábban láthassa. A Tudás Házában töltött évek alatt Gaborn nem sokat időzött a Nyelvek Termében. Rofehavani anyanyelvén kívül csak az indhopali nyelvet beszélte valamennyire. Amikor már több elme-adományra tett szert, és könnyebben megtanulhatott volna efféle dolgokat, tervbe is vette néhány nyelv megtanulását. Mégis, a hideg téli éjszakákon szívesebben múlatta az időt a csapszékeken gyanús külsejű barátaival. Egyikük, egy kisstílű zsebmetsző, ferrineket idomított, akik ételért cserébe pénzt loptak neki. A ferrinek gyakorlatilag bárhonnan képesek voltak összeszedni az érméket. Összegyűjtötték az elveszett pénzdarabokat a csatornákból, vagy ellopták az üzletek padlójáról, vagy a halottak szeme alól a sírokból. Ez a barátja beszélt néhány szót a ferrinek durva, éles füttyögések és morgások keverékéből álló nyelvén. Gabornnak elég hang-adománya volt, hogy utánozni tudja. - Étel. Étel. Adni neked - füttyögte. A feje fölött a ferrin ijedten megperdült. - Mi? Mi az? - morogta. - Hallak. - Ez a szó, „Hallak”, gyakran kérés volt,
hogy a beszélő ismételje meg, amit mondott. A ferrinek a füttyögések alapján azonosították be saját fajtájukat. - Étel. Adni neked - fütyülte Gaborn barátságosan. Gaborn ezzel nagyjából ki is merítette teljes ferrin szókincsét. A malom mögötti erdőből egy tucat füttyögő hang válaszolt. - Hallak. Hallak... - majd valami Gaborn számára érthetetlen kifejezés következett. Könnyen lehet, ezek a ferrinek valamilyen más nyelvjárást beszéltek, bár visítozásuk és torokhangú morgásaik nagyon ismerősnek tűntek. Mindenesetre a „Gyere” szót többször is felfedezni vélte. Azután egyszerre vagy fél tucat ferrin rohant lefelé a malom melletti úton a fák közül. Több ferrin rejtőzhetett ott, mint amennyit Gaborn látott. Apró orrukkal a levegőt szaglászták, és óvatosan, morogva közeledtek Gaborn felé. - Mi? Étel? Gaborn a folyó felé nézett, hogy lássa a felderítők reakcióját. A gyűrűvértes most már jól láthatta, hogy egy tucat ferrin őgyeleg a malom körül. A logika azt diktálta, ha Gaborn a közelben lett volna, a ferrinek elmenekülnének. Egy pillanatnyi habozás után a páncélos felderítő kardjával széles mozdulattal mindkét folyópart irányába mutatott, miközben valamilyen parancsot kiáltott embereinek. A mennydörgő vízikerék miatt Gaborn nem értette, mit mondott. De mind a hat vadász azonnal elindult felfelé a domboldalon a fák közé, déli irányba tartva. Átkutatják az erdőt folyásirányban. Amint Gaborn biztos volt benne, hogy elmentek és nem szegeződnek fürkésző tekintetek feléjük, karjában Rowannal elindult felfelé a domboldalon. 12. AJÁNLATOK Chemoise Solette dermedten állt. A látvány, ahogy legjobb barátnője, Iome elvesztette ragyogását, rettegéssel töltötte el minden porcikáját. Mikor Raj Ahten végzett a hercegnővel, megfordult és Chemoise szemébe nézett. Orrlyukai kitágultak, miközben a lányt méregette. - Igazán gyönyörű teremtés vagy - búgta Raj Ahten. - Szolgálj engem! Chemoise nem tudta leplezni viszolygását, ami e szavak hallatán támadt benne. Iome a padlón hevert kábultan, az ájulás határán. Chemoise apja pedig még mindig a szekéren feküdt az Elkötelezettek Erődjében.
Nem szólt egy szót sem. Raj Ahten halványan elmosolyodott. Raj Ahten tudta, nem tehet szert adományra olyasvalakitől, aki annyira gyűlölte őt, mint ez a nő itt, és még Hangja sem lenne képes megingatni Chemoise-t. De másként is hasznát vehette. Pillantása a lány derekára siklott, szinte levetkőztette a szemével. - Egyelőre vigyétek ezt itt az Elkötelezettek Erődjébe! Hadd viselje gondját a királyának és a hercegnőjének. A félelem hulláma söpört végig Chemoise-on, és csak abban reménykedhetett, amíg ő az erődben lesz, addig Raj Ahten talán megfeledkezik róla. Az egyik őr megragadta Chemoise könyökét, és leráncigálta a Nagyteremből kivezető keskeny lépcsőn, majd felfelé az Elkötelezettek Erődjéhez vezető utcán, végül áttaszította a csapórácson. Majd szólt néhány szót indhopali nyelven a kapu előtt strázsáló őrökhöz. Az őrök mindentudó vigyorral a képükön bólintottak. Chemoise az apjához sietett, akit időközben bevonszoltak az Elkötelezettek Termébe, és most egy tiszta szalmazsákon feküdt. A látvány fájdalommal töltötte el, a férfi sebe nagyon mély volt, és évek óta elfertőződött. Chemoise apja, Eremon Vottania Solette Szabad Lovag volt, aki felesküdött arra, hogy végez Raj Ahtennel, a Farkasúrral. Ezt az esküt véresen komolyan vette hét évvel ezelőtt, a napon, amikor feloldozást nyert Sylvarrestának tett hűségesküje alól, hogy keresztüllovagoljon a távoli Aven királyságának zöld mezőin. A férfi mindenét feláldozta ezért az esküért. Chemoise emlékezett, milyen délcegen ült apja a nyeregben, milyen büszke volt rá. Nagy harcos volt, aki egyenesen Legyőzhetetlennek tűnt egy kilencéves kislány szemében. Most ruhája penészes szalmától és fanyar izzadtságszagtól bűzlött. Izmai tehetetlen görcsbe rándultak, álla a mellkasára feszült. Chemoise fogott egy rongyot, egy kevés vizet, és elkezdte megmosdani apját. A férfi felkiáltott fájdalmában, ahogy a bokáját dörzsölte. Közelebbről megnézte és látta, hogy apja mindkét lábát hegek borították. A bőr vörös volt a bokája körül, a szőr egy csíkban teljesen elkopott. Raj Ahten az elmúlt hat évben láncra verve tartotta. Még sosem hallott arról, hogy valaki ilyen kegyetlenül bánjon elkötelezettjeivel. Ennyi év szenvedés után az is kész csoda volt, hogy apja egyáltalán életben maradt. Északon az elkötelezetteket elkényeztették, megbecsülték és tisztelettel bántak velük. Azt beszélték, Raj Ahten rabszolgákat szedett össze, hogy elkötelezettekké tegye őket. Miközben arra várt, hogy a szakács megérkezzen a levessel a konyhából,
Chemoise apja karját szorongatta, újra és újra csókokkal borítva a szeretett kezet. A férfi kísérteties pillantással nézett lányára, még pislogni sem volt ereje. Chemoise egy sikolyt hallott a palota felől. Valaki épp most nyújtott egy adományt. Próbálva elterelni figyelmét a szörnyű hangról, apja fülébe suttogott. - Ó, apa, úgy örülök, hogy itt vagy. Olyan régóta vártam erre a percre. A férfi szemében szomorkás fény csillant, és mélyet sóhajtott. Chemoise nem tudta, hogyan mondhatná el neki, hogy gyermeket vár. Szerette volna felvidítani, szerette volna, ha apja úgy érzi, lánya életében minden a legnagyobb rendben van. De semmiképpen sem akarta elmondani neki, hogy szégyent hozott a hercegnőre. Remélte, apjának sosem kell majd megtudnia az igazságot, hogy az illúzió, amibe ringatja, hoz neki végre egy kis megnyugvást. - Apa, férjhez mentem - suttogta - Dreys őrmesterhez, a palotaőrségből. Még kisfiú volt, amikor elmentél. Emlékszel rá? Apja elfordította a fejét, a tagadás jeleként. - Ő jó ember, nagyon kedves. A király földbirtokot adományozott neki közel a városhoz. - Chemoise-nak eszébe jutott, talán túl messzire ment. Őrmesterek ritkán kaptak földet. - Ott élünk az anyjával és a nővéreivel. És gyermekünk lesz. Neki és nekem. Már a szívem alatt hordom. Nem mondhatta el az igazságot, hogy a gyermek apja Raj Ahten miatt halt meg, hogy találkára várta a férfi lelkét azon a helyen, ahol olyan sok szerelmes éjszakát töltöttek együtt, szégyent hozva a családjára és úrnőjére. Nem merte elmondani, hogy Dreys szelleme megjelent azon az estén, és jeges árnyékként Chemoise testébe fészkelte magát. Mégis, azon az éjjelen, mikor a kis élet először mozdult meg benne, az egészet csodának érezte. Chemoise megfogta apja örökös görcsbe záródott kezét, és hosszú évek mozdulatlansága után lágyan simogatva kinyitotta ujjait. Apja megszorította a kezét a hála és szeretet jeleként, de szorítása túl erős volt. Sok-sok erőadományával marka satuként záródott össze. Chemoise először megpróbált tudomást sem venni a fájdalomról, de az egyre magasabbra csapott, míg végül nem bírta tovább. - Apa! Ne szorítsd olyan erősen! - suttogta. A szorítás még erősebb lett, apja hiába próbálta ijedten elhúzni a kezét. Akik eladományozták ruganyosságukat, nagyon nehezen tudták elernyeszteni izmaikat. Apja ahelyett, hogy engedett volna a szorításon, csak még erősebben markolta a lány kezét. Chemoise a szája szélébe harapott
fájdalmában. - Kérlek... - könyörgött. Az jutott eszébe, talán apja valahogyan megérezte, hogy nem mondott igazat, és most meg akarja büntetni. Eremon Solette szánakozó arccal próbált minden erejével arra összpontosítani, hogy hagyja elernyedni karjának izmait. Egy percig a szorítás tovább erősödött, azután végre enyhülni kezdett. A szakácsok még mindig nem hozták a levest. Chemoise apja nem ehetett semmi szilárdat. Gyomrának izmai nem voltak képesek megfelelően összehúzódni, hogy megemészthesse az ételt. - Apa! - zokogta Chemoise. - Olyan régóta várok. Annyira hiányoztál... Annyira szerettem volna beszélni veled, hogy elmondhasd, mi történt. Eremon Vottania Solettet Avenben, Raj Ahten téli, tengerparti palotájában fogták el. Megmászta a fehér tornyot, melynek ablakában fátyolvékony, levendulaszínű függönyök lebegtek a szélben, és egy jázminillatú szobában találta magát, ahol díványokon sötét hajú nők aludták az igazak álmát. Mezítelen testüket csak vékony fátyol takarta. Raj Ahten háreme. Egy szantálfa asztalkán sárgaréz vízipipa állt, melynek szipkái ernyedt polipkarokként csüngtek alá. A zöldesfekete ópium labdacsok már mind hamuvá égtek a pipa tálkájában. Engedélyezett maga számára egy kis pihenőt, és elidőzött egy keveset, megcsodálva a lába előtt heverő szépségeket. Aranyszínű rézserpenyőkben faszén parázslott a díványok között, így kellemes meleg töltötte meg a szobát. Az alvó nőkből áradó édes pézsmaillat paradicsomivá varázsolta volna ezt a helyet, ha nem nyomta volna el az ópium kesernyés szaga. Egy szomszédos szobából visongó női kacajt és dobogó hangokat hallott. Egy pillanatra remény töltötte el: talán éppen akkor üthet rajta Raj Ahtenen, amikor a Rúnalovag mezítelen és figyelmét más köti le. De miközben tetőtől talpig feketébe öltözve ott állt a falnak vetett háttal, és hangtalanul kivonta hosszú tőrét, egy lány felébredt, és észrevette őt a vékony függöny mögött. Eremon megpróbálta elhallgattatni, előrevetődött, hogy átvágja a torkát, mielőtt sikíthatna, de elkésett. Egy jelentéktelen eunuch őr lépett ki az egyik alkóvból a zajra, és egy közönséges bottal leütötte Eremont. Az eunuchot Salim al Daubnak hívták. Kövérkés férfi volt, az eunuchokra jellemző vékony hanggal és egy őzsuta melegbarna tekintetével. A bérgyilkos elfogásáért Raj Ahten nagy jutalmat adott Salimnak. Az elfogott Eremon ruganyosság-adományát kapta. Eremon inkább meghalt volna, mintsem Raj Ahten emberének adományt adjon, de volt két titkos reménysége. Az egyik az volt, hogy egy napon
visszatérhet Heredonba, és még egyszer találkozhat a lányával. Szeretettel nézett rá, látta, hogy épp olyan gyönyörű nővé serdült, mint amilyen az anyja volt, és a férfi önkéntelenül is sírva fakadt az örömtől, hisz legnagyobb álma valóra vált. Chemoise látta, hogy apja szemei megtelnek könnyel. A férfi levegő után kapkodott, percről percre küzdenie kellett az életéért, hiszen nem tudta izmait ellazítani, hogy tüdeje megtelhessen friss levegővel. Chemoise-t lenyűgözte, hogyan maradhatott életben apja hat hosszú évig. - Jól vagy? - kérdezte. - Mit tehetnék érted? Egy percbe is beletelt, mire apjának sikerült három szót kipréselnie magából. - Ölj... meg... minket!
ARATÁS HAVÁNAK 21. NAPJA A TÉVEDÉSEK NAPJA 13. ORDEN KIRÁLY, A GYAKORLATIAS Harmincmérföldnyire délre Sylvarresta várától, Tor Hollick sziklacsúcsa emelkedett százlábnyira Homályerde fölé, a magas kőszirtről messzire el lehetett látni. Egykor, nagyon régen, egy erőd állt itt, de mára már csak romjai maradtak, törött kődarabok hevertek egymás hegyén-hátán mindenfelé. A használhatóbb darabokat már rég elhordták építőanyagnak a parasztok házaikhoz. Mendellas Draken Orden király egy zuzmóval borított töredezett sziklapárkányon kuporgott, és a hullámzó domboldalakat, a fák koronájának tengerét figyelte, melyet lágyan fodrozott az esti szél. Zöld köpenyének szárnyai verdestek a hideg fuvallatban. Tenyerét egy csésze forró tea melengette. Magasan a feje felett egy graak-pár keringett bőrlebernyeges szárnyain, denevérszerű sziluettjük hatalmasnak tetszett a csillagfényes háttér előtt. Orden király azonban ügyet sem vetett rájuk, más kötötte le a figyelmét. Egy távoli dombon tűz égett. Sylvarresta vára állna lángokban? Ez utóbbi gondolatra a király megborzongott. Több volt ez egyszerű szívfájdalomnál, elméje és lelke is belesajdult. Az évek során nagyon megkedvelte ezt az országot és uralkodóját. Talán túlzottan is. Hiszen most is egyenesen a veszély torkába lovagolt. Orden felderítőinek jelentése szerint Raj Ahten délben érte el a várat. Talán rajtaütésszerűen támadott, felgyújtva a várat. A távoli bíborszínű ragyogást látva, Orden a legrosszabbtól tartott. Kétezer harcos táborozott az erdőben az ágak rejtekében. Emberei kimerültek voltak az egész napi megfeszített iramú lovaglástól. Borenson királya elébe lovagolt, miután különvált Gaborntól. Kemény menet lehetett Borenson négy orgyilkost hagyott holtan maga mögött. Orden király szíve hevesen kalapált, ha a fiára gondolt, aki ott volt valahol
az égő várban. Szeretett volna bejuttatni egy kémet, hogy megtudja, hol van Gaborn és hogy boldogul. Szerette volna megrohamozni a várat, megmenteni a fiát. Ilyen haszontalan gondolatok emésztették. Nem, egyelőre semmit sem tehetett azon kívül, hogy haragudott Gabornra. Milyen vakmerő és makacs öszvér. És reménytelenül ostoba. Vajon tényleg azt hitte, Raj Ahtennek csak a várra fáj a foga? Raj Ahten biztosan tudja, hogy Orden minden évben Sylvarresta várába jön a vadászatra. És Észak eltiprásának kulcsa az Ordenek eltiprása volt. Nem, ez az egész ostrom aligha volt több egyszerű csapdánál. Oroszlánvadászat délvidéki módra. Hajtók a bokrok között, lándzsások valahol a háttérben. Okos húzás volt Raj Ahtentől, hogy elterelésként elfoglalta Sylvarresta várát. Orden már felderítőket küldött keletre és délre abban a reményben, hogy rájön, miféle „lándzsások” vágták el menekülésének útját. Biztos, hogy minden ösvényt figyelnek. Ha Raj Ahten ügyesen játszik, két legyet üthet egy csapásra: elpusztíthatja az Orden házat és megkaparinthatja Heredont. Orden király még vagy egy napig nem számított arra, hogy a felderítők visszatérnek. Vakmerő dolog volt Gaborntól, hogy Sylvarrestába ment. Vakmerő és nemes lelkű cselekedet. Orden király régóta Sylvarresta barátja volt, és tudta, ha ő lett volna a fia helyében, ha ő szerzett volna először tudomást arról, hogy Jas Laren Sylvarresta segítségre szorul, ő is lélekszakadva rohant volna régi harcostársa segítségére. De így meg kellett elégednie azzal, hogy a távolból figyelje a várat emésztő lángokat, tétlenül várva, hogy a felderítői visszatérjenek. Hat felderítőt küldött ki a legjobb lovakon. Nem kell sokáig várakoznia. Bár a katonáknak és lovaiknak pihenésre volt szükségük, Mendellas nem hajtja nyugovóra a fejét ma éjjel, és ki tudja még hány elkövetkező éjszakán. Több mint negyven állóképesség-adományának köszönhetően nem kellett pihennie, csak ha ő is úgy akarta. De Raj Ahten sem fog aludni ma éjjel. Nem sokkal fölötte Orden király Naplója ücsörgött a sziklán, Gaborn krónikása társaságában. Orden elgondolkodva figyelte a két férfit. Vajon Gaborn Naplója miért nem tartott a herceggel? Ha Gaborn Sylvarresta várában volt, akkor Naplójának is ott lett volna a helye mellette. Arról tudomást szerzett volna, ha egy másik Napló megpillantotta volna Gabornt. De lehet, hogy a herceg hollétének már nincs jelentősége. Talán fia már meghalt vagy fogságba esett. A király a következő órát is nyugodt szemlélődéssel töltötte, hagyva, hogy gondolatai szabadon sodródjanak, miközben otthona védelme járt a fejében.
Orden királynak időnként benyomásai támadtak... Megérezte a veszélyt, érezte a férgek jelenlétét a déli határvidéken. Gyermekkorában apja azt mondta neki, hogy ez a képesség örökségének része, egyfajta születési előjog. Most is megnyitotta elméjét, de semmit sem érzett. A birodalom határait védő erődítményekre gondolt. Vajon elég biztonságosak? Hamarosan megérkezett az első felderítő a legfrissebb hírekkel. Sylvarresta vára valóban elesett. Napnyugtakor, kardcsapás nélkül. A helyzet rosszabb, mint Orden gondolta. A hírek hallatán a király leakasztott egy lakkozott tölgyfa tekercstartó hengert az övéről. Egy Sylvarresta királynak szóló üzenet volt benne Longmot Hercegének pecsétjével lezárva. Orden király felderítői hajnalban fogták el Longmot küldöncét, bár az „elfogás” szó nem fedte pontosan a valóságot. A felderítők holtan találtak rá a fickóra, a holttestet az út melletti bozótba rejtették. Hátából egy orgyilkos nyílvesszője állt ki. Orden emberei sosem találták volna meg a dobozt, ha nem vezeti őket nyomra a hullából áradó bűz. A vidéket bérgyilkosok járták, kettesével cirkáltak az utak mentén. Rendes körülmények között Orden tiszteletben tartotta volna az üzenet bizalmas jellegét, és személyesen vitte volna el a sértetlen tekercset Sylvarrestának. De Sylvarresta elesett, és Orden attól félt, hogy Longmot hercege is a gonosz áradatról akar hírt adni a királynak. Talán már Longmot kastélya is ostrom alatt van. Hiszen közel feküdt Sylvarresta várához, ráadásul a legjobban védhető erődítmény volt egész Heredonban. Bár tizenkilenc másik vár is állt elszórtan a királyságban, ezek mind apróbb városokat vagy falvakat védtek. Sőt, öt közülük nem is volt igazi vár, inkább csak kisebb erősség. Így tehát Orden király megtörte a tekercstartó viaszpecsétjét, előhúzta és kigöngyölte a finom, sárga pergamentekercset és olvasni kezdte a csillagok fényénél. A kézírás láthatóan női kéztől származott, mégpedig sietősen, áthúzott szavakkal tarkítva: Őfelsége, Jas Laren Sylvarresta Király kezéhez: Kérem, fogadja hódolatát és Boldog jókívánságait Legalázatosabb Szolgájának, Emmadine Ot Laren hercegnőnek. Legdrágább Nagybátyám: Önt elárulták. A férj Tudtomon kívül a férjem elárulta önt, és engedélyt adott Raj Ahten seregének, hogy átvonuljanak Homályerdén. Nyilvánvalóan azt hitte, cserébe majd régensként uralkodhat Heredon eleste után. De Raj Ahten személyesen járt itt két nappal ezelőtt, erős sereg élén. A
férjem parancsára leengedték előtte a felvonóhidat, és az őrök is a helyükön maradtak. Raj Ahten egy egész éjszakát töltött itt, mely idő alatt igen sok adományt vett el sokaktól. Férjem árulását árulással viszonozta, saját beleinél fogva akasztotta ki a herceget hálószobájának vasrácsára. Raj Ahten sokkal bölcsebb annál, semhogy megbízna egy árulóban. Ami engem illet, velem is nagyon kegyetlenül bánt, úgy töltötte velem a kedvét, ahogy csak egy férj tehetné a feleségével. Azután arra kényszerített, adjam neki a ragyogásomat, végül hátrahagyott egy régenst és egy kisebb sereget, hogy a távollétében is sikerüljön félelemben tartsa a várost. Az elmúlt két napban a régens megpróbálta kifosztani tartományunkat, százak adományait rabolva el. A legkevésbé sem érdekli, hogy az adományozók élnek-e vagy meghalnak. Rengeteg elkötelezett fekszik tehetetlenül a vár udvarán, és senki sem viseli gondjukat. Engem hordozónak használt, rajtam keresztül véve el több száz lány és asszony ragyogását, míg a fiaim, Wren és Dru állóképességet és ruganyosságot közvetítenek a Farkasúr felé, pedig még csak kicsiny gyermekek. Nem egészen egy órával ezelőtt, a szolgák és az őrök között lázadás tört ki, és elűztük kínzóinkat. Igen véres küzdelem volt. De nem hiába ontottuk vérünket. Sikerült megszereznünk negyvenezer átvivőt! Amint Orden király idáig jutott az olvasásban, a lélegzete is elakadt. Felállt és járkálni kezdett fel-alá. Egészen gyengének érezte magát. Negyvenezer átvivő. Még csak nem is hallott ekkora mennyiségről. Az Északi királyságok egész területén, az elmúlt húsz évben összesen nem nyújtottak ennyi adományt. Orden a sziklapárkányon üldögélő Naplók felé pillantott. És ezek ketten tudták, hogy azok az átvivők ott vannak. A Hatalmakra, Orden azt kívánta, bárcsak a századrészét tudná annak, amit a Naplók tudhatnak. Őrültség volt Raj Ahtentől egy helyen tartani ekkora vagyont. Hiszen bárki ellophatja azokat. A Hatalmakra is, én fogom ellopni! - gondolta Orden. Hacsak nem része ez is a csapdának. Raj Ahten tényleg azt hitte, megtarthatja Longmotot? Orden latolgatta magában a dolgot. Ha valaki besétál egy idegen várba, nagyobb adományokat csikar ki a királyi családból, a legjobb katonáktól, könnyedén kiüthette ellenségeit a nyeregből akár egyetlen éjszaka alatt is, elrabolva erejüket, hagyva, hadd kapkodjanak levegő után a szörnyű vereségtől.
A hercegnő azt írta, hogy a szolgák lázadtak fel és néhány katona. Tehát saját harcosai meghaltak - vagy adományokat szipolyoztak ki belőlük. Talán mégsem csapda. Raj Ahten megbízott a saját embereiben, hogy megőrzik a kincseit Longmotban, egy erős és elképesztően jól védhető várban. Hol másutt tarthatna ilyen sok átvivőt? És onnan Sylvarresta várába vitetheti azokat, hogy meggyengítse velük ellenfeleit. Nyilvánvalóan azért valamennyi most is van a birtokában. Orden király folytatta az olvasást. Remélem, ezek az átvivők nagy segítségére lesznek önnek a közelgő háborúban. Eközben délről egy hódító sereg közeleg. A hírek szerint négy napon belül ideérhetnek. Elküldettem Grovermanba és Dreisbe segítségért. Remélem, a segítségükkel képesek leszünk átvészelni egy ostromot. A Farkasúr nem hagyott hátra egyetlen harcképes palotaőrt, egyetlen harcost sem. Akik adományokat nyújtottak, a fiaimon keresztül segítik Raj Ahtent. Raj Ahten úton van Sylvarresta vára felé. Nem hiszem, hogy a Vendégváró Ünnep előestéje előtt odaérhet. Nagyon veszélyes ember. Annyi adományt gyűjtött össze, hogy a napnál is fényesebben ragyog. Hosszú évtizedek óta Longmot hiú asszonyai csak azzal törődtek, hogy szebbek legyenek a szomszédaiknál. Most szépségük rajtam keresztül áramlik Raj Ahten felé. De én nem fogom támogatni az ön ellenségeit. Két napon belül mindazok, akik adományt nyújtottak Longmotban, a kezem által fognak meghalni. Meghasad a szívem, hogy saját fiaimat is meg kell ölnöm, de csak így tehetek újra harcképessé elegendő katonát a város védelmére. Az átvivőket elrejtettem. A Bredsfor udvarház melletti répaföldön vannak elásva. Attól tartok, már nem lesz alkalmunk személyesen találkozni. Cedrick Tempestet, a palotaőrség kapitányát nevezem ki Longmot ideiglenes parancsnokának. A férjem még mindig az ablakrácson lengedezik, saját belsőségei szolgáltak akasztófája köteléül. Nem szedettem le a gazembert. Ha sejtettem volna, hogy árulásra készül, én nem bántam volna vele olyan elnézően, mini Raj Ahten. Most mennem kell, még meg kell élezni a tőrömet. Ha elbuknék, ön tudja, mit kell tennie. Hűséges unokahúga Emmadine Ot Laren hercegnő
Mendellas Orden szívdobogva olvasta végig a levelet, majd eltette azt. „Tudja, mit kell tennie” Réges-régi segélykiáltása volt ez azoknak, akikből akaratuk ellenére csináltak hordozókat. Azt jelentette: Ölj meg, ha én nem lennék képes megölni magamat. Orden király gyakran találkozott a hercegnővel. Mindig egy szürke kis egérnek tartotta a nőt, aki túl félénk a nagy tettekhez. De aki képes megölni önmagát és gyermekeit, az nem lehet gyenge ember. Orden azonban tudta, van, amikor nincs más megoldás. Raj Ahten a királyi családon keresztül közvetítette az adományokat maga felé, nagyobb adományokat kényszerített ki tőlük, így a katonák soha többé nem lettek volna képesek harcolni - hacsak a királyi családot meg nem ölik. A hercegnő csak teszi a kötelességét, kioltja gyermekei életét, hogy megmentse a királyságot. Pokoli alku volt ez. Orden király csak abban bízott, hogy saját fia nem kerül Raj Ahten karmai közé. Orden tudta, hogy ha a szükség úgy hozná, képes lenne megölni saját fiát. De minden porcikája iszonyodott ettől a lehetőségtől. Orden király ismét a levél felé fordította figyelmét, és elolvasta a dátumot. Aratás Havának 19. napja. Majdnem két napja íródott, több mint százmérföldnyire innét. A hercegnő úgy becsülte, Raj Ahten nem éri el Sylvarresta várát holnapig. Ezért reggel készült végezni magával, mielőtt a Longmot elfoglalására jövő sereg megérkezik. Milyen kár, hogy nem ölte meg magát már ma reggel, talán segíthetett volna vele egy keveset Sylvarrestának. Orden gyorsan körmölt egy-egy levelet Groverman hercegének és Dreis grófjának - a Longmothoz legközelebbi két kastély urának - arra kérve őket, küldjenek segítséget, és forduljanak hasonló kéréssel szomszédaikhoz. Orden attól tartott, az ő futárja is hasonló sorsra jut majd, mint az út mellett megtalált küldönc. Hogy biztosítsa Dreis és Groverman segítségét, nyíltan leírta a levélben, Raj Ahten hatalmas kincset hagyott hátra Longmotban. - Borenson? - szólította Orden a harcost, mikor végzett az írással. A kapitány a sziklapárkányon ült valamivel fölötte, alig néhány lábbal a graak fészek alatt. - Mi az, Nagyuram? - kérdezte, miközben lemászott Mendellas mellé. - Van egy feladatom a számodra, egy veszélyes feladatom. - Nagyszerű! - felelte izgatott hangon és lehuppant a király mellé. Egy teljes fejjel magasabb volt uránál, sisakja alól kikandikáló vörös haja a vállára omlott. Az alattvalók általában nem voltak ekkora darabok. A harcos várakozóan nézett a királyra.
- Ötszáz emberrel délre indulok, Longmot kastélyába. Most azonnal. További ezren hajnalban jönnek utánunk. Azt akarom, hogy vegyél magad mellé ötszáz embert. A felderítőim beszámoltak róla, hogy néhány ezer nomen bóklászik a Sylvarresta vára körüli erdőben. Ha siettek, hajnalra elérhetitek a várat, és az embereim gyakorolhatják egy kicsit az íjásztudományukat. Maradjatok az erdőben. A Farkasúr nem mer majd erősítést küldeni a várból, ha nem ismeri a támadók létszámát. Ha mégis támadna, embereid vonuljanak vissza rendezetten Longmot felé. Délben mindenképpen forduljanak vissza, és induljanak útnak Longmotba. - Úgy tűnik - folytatta -, Longmot hercegnője nehéz helyzetbe került. Raj Ahten elfoglalta a várát, és sok száz emberétől rabolt el adományokat. Azt tervezi, hogy hajnalban végez magával és Raj Ahten többi elkötelezettjével a várban. És valószínűleg nagy kincs van a birtokában. A felmentésére kell sietnem. Az akarom, tartsd távol a Farkasurat a hátamtól. Orden király a következő lépését fontolgatta. Jól ismerte ezt az erdőt, az elmúlt húsz évben gyakran vadászott Homályerdében. Ezt a tudást az előnyére fordíthatja. - Le fogom romboltatni a hidat Hayworth mellett a biztonság kedvéért. Az embereid a Vadkan Gázló felé jöjjenek, a szűk szurdokban a gázló alatt. Ott álljanak lesben. Akkor támadjanak, amikor Raj Ahten emberei áthaladnak a szurdokon. Zúdítsanak sziklákat a nyakukba odafentről, szórják meg őket nyílvesszőkkel, gyújtsák fel a szurdok keleti felét. Azután vágtassanak Longmotba. Megértettél? Az egyetlen cél, hogy zaklassuk a Farkasurat, veszteségeket okozzunk neki, szétziláljuk a védelmi vonalait és lelassítsuk a haladását. Borenson szélesen elvigyorodott. Ez a feladat gyakorlatilag egyet jelentett az öngyilkossággal. Orden nem értette, a harcos minek örül annyira. Talán megunta az életét, vagy csak a halálos kihívás az, ami izgalommal töltötte el? - Sajnos, te nem tarthatsz az egységeddel. - Nem? - hervadt le a mosoly Borenson arcáról. - Nem, számodra még ennél is vakmerőbb feladatot tartogatok. Azt akarom, hogy holnap délben, miközben embereid fedezékbe hátrálnak, te - és csak te egyedül - lovagolj be Sylvarresta várába és adj át egy üzenetet Raj Ahtennek. Borenson jókedve visszatért, de ez már nem az a hóbortos, vakmerő vigyor volt, mint az imént. Ehelyett elszánt kifejezés ült ki az arcára. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. - Légy olyan arcátlan, amennyire csak tudsz. Mondd meg Raj Ahtennek, hogy elfoglaltam Longmotot. Kárörvendőn közöld vele állításod bizonyságaként, hogy hajnalban az összes elkötelezettjét megöltem a várban. Borenson nagyot nyelt.
- Hitesd el vele, hogy megszereztem mind a negyvenezer átvivőjét, és saját céljaimra fogom azokat felhasználni. Mondd meg neki, hajlandó vagyok... mondjuk ötezer darabot eladni neki belőle. Mondd meg, hogy tudja jól az árát. - Mi lenne az? - kérdezte Borenson. - Ne jelöld meg az árat! - felelte Orden. - Ha nála van a fiam, akkor fel fogja ajánlani cserébe. Ha nincs nála, akkor azt fogja hinni, a királyi családra gondolok, és fel fogja ajánlani a királyt. - Függetlenül attól, melyik túszát ajánlja fel, indulás előtt mindenképpen ellenőrizd a túszok állapotát. Derítsd ki, nem kényszerítette-e Raj Ahten Gabornt vagy Sylvarresta királyt, hogy valamilyen adományt adjon neki. Az a gyanúm, a királyi családot akarja hordozónak használni a nagyobb adományok közvetítésére. Így akár tizenöt óra alatt is több száz adományhoz juthat. Ha így van, tudod, mit kell tenned!? - Hogyan? - hüledezett Borenson. - Jól hallottad. Tudod, mit kell tenned. Borenson szárazon felnevetett, de a mosolynak már nyoma sem volt arcán, sem a csillogásnak a szemeiben. Gondterheltség ült ki az arcára, és hitetlenkedve kérdezte: - Azt kívánja tőlem, hogy öljem meg a fiát, vagy Sylvarresta királyt? A feje felett a hatalmas graakok hangos rikoltással söpörtek végig a fák koronája felett. Volt idő, amikor Orden elég kicsi volt, hogy megülje ezeket a hatalmas hüllőket. Hatéves korában, mikor még csak ötven fontot nyomott, apja megengedte neki, hogy idomított graakok hátán elkísérje a többi felhőjárót az inkarrai Dzerlas királyság égbenyúló hegyei közé. Csak erő-, elme-, ruganyosság-, és állóképesség-adományokkal bíró fiúk indulhattak ilyen utazásokra. De amikor Orden király fia, Gaborn is felhőjáró lett, Mendellas nem engedte ilyen hosszú utakra. Minden erejével igyekezett megvédeni a herceget. Túlságosan is szerette a fiút. Időt akart adni neki, hogy felnőhessen, tapasztalatra tegyen szert, s az idő igen ritka árucikk volt a rúnaurak számára, akik gyakran kényszerűségből gyűjtött anyagcsere-adományaik miatt idő előtti öregségre voltak kárhoztatva. Voltak bizonyos dolgok, amiket Orden még meg akart tanítani a fiának, a diplomácia, a stratégia és az intrika tudományát, melyet nem oktattak a Tudás Házában. Azonfelül magát Orden apját is elfogták, mikor Mendellas még csak gyermek volt, és arra kényszerítették, hogy adományokat nyújtson a Farkasúrnak a Déli Pusztaságokon. Végül apja barátai karddal szabadították meg szenvedéseitől. Borenson sosem fogja megtudni, milyen nehéz volt kiadni ezt a parancsot. Orden király érezte, amit emberei sosem tudhatnak meg, hogy fia
nemeslelkűsége könnyen a herceg halálos ítéletét jelentheti. Orden barátságosan megveregette a nagydarab harcos vállát. Borenson megremegett. Nem volt egyszerű feladat Gaborn felesküdött védelmezőjéből a gyilkosává válni. - Hallottad a parancsot. Amint Raj Ahten megkapja az üzenetet, azonnal Longmotba siet, hogy megküzdjön velem. Hajnalra több száz elkötelezettje lesz Sylvarresta várában. Elkötelezettek, akiket a nagy sietségben nem fog tudni magával vinni, és akik védelmére nem hagyhat hátra elegendő őrséget. Azt akarom, hogy Raj Ahten távozása után juss be az Elkötelezettek Erődjébe, és végezz mindenkivel, akit csak ott találsz. A harcos jókedvének utolsó morzsái is semmivé foszlottak. - Meg kell értened, hogy ennek így kell lennie. Az én életem, a te életed, Mystarria minden polgárának élete - akiket valaha ismertél és szerettél - függ ettől. Nem mutathatunk gyengeséget. Nem lehetünk könyörületesek. Orden király egy apró elefántcsont flaskát vett elő az övén lógó erszényből. A flaskába Mystarria rétjeiről felszálló hajnali ködöt zártak. Orden vízmágusai azt mondták, a flaskába zárt köd szükség esetén egy egész hadsereget is képes elrejteni. Borenson csapatának még jól jöhet az efféle segítség. Átadta a varázstárgyat Borensonnak, sőt még az is megfordult a fejében, talán arany pajzsát is oda kellene adnia a harcosnak. A pajzsot egy nagyhatalmú vízvarázslat védte. Orden eljegyzési ajándék gyanánt hozta Sylvarresta királynak. Most viszont úgy tűnt, saját védelmében kell felhasználnia. Orden habozott. Nem akarta megölni Sylvarrestát. Mégis, ha Sylvarresta behódolt Raj Ahtennek, nem tehetett mást. Rofehavan királyainak meg kell érteniük, senki sem támogathatja adományaival a Farkasurat. Illetve, ha mégis megteszi, akkor életével kell fizetnie érte. Még akkor is, ha Orden király legjobb barátja az illető. - Megtesszük, amit meg kell tennünk, akkor is, ha a barátaink vagy a rokonaink szegődnek az ellenség szolgálatába - jelentette ki Orden legalább annyira önmaga, mint Borenson meggyőzésére. - Ez a kötelességünk. Ilyen a háború. 14. EGY VARÁZSLÓ LÁNCAI Röviddel hajnal előtt, a nehéz láncok csörgése jóval megelőzte Binnesmant a királyi fogadóteremben, ahogy az őrök Raj Ahten színe elé vonszolták a
gyógyítót. Iome tanúja volt mindennek. A hercegnő reszketve próbált megbújni egy sötét sarokban, attól félt, ha Binnesman megpillantja, iszonyodni fog tőle. Az elmúlt néhány órában volt ideje megvizsgálni a mellébe égetett rúnát. Igen összetett ábra volt, visszataszító dolog, mely a szépségénél sokkal több mindent próbált elrabolni tőle. Megpróbálta megfosztani a büszkeségétől, és ami a legrosszabb, a reménytől. Bár küzdött a rúna ereje ellen, bár semmit sem akart kevésbé, mint megadni ezt az előnyt Raj Ahtennek, mégis valahogy kevésbé érezte magát emberinek, mint azelőtt. Mintha egy sarokba hajított rongy lett volna csupán, egy csúszómászó, figyelő élősdi. A legendák szerint sok évvel ezelőtt egy Phedrosh nevű átruházó megalkotta az akarat rúnáját, egy szimbólumot, amely képes volt megfosztani az áldozatot akaraterejétől. Ha Raj Ahtennek birtokában lett volna ez a mágikus jel, Iome sosem lett volna képes ellenállni neki. Most hálát érzett Phedrosh iránt, amiért az megsemmisítette a hatalomrúnát, és megalkotásának titkát, mielőtt Inkarrába menekült. A bilincsek hátborzongató hangon csörömpöltek, amint Binnesmant beráncigálták a terembe. Erős láncok kötötték össze Binnesman nyakát és bokáját, valamint két kezét. Kér őr egyszerűen felkapta a varázslót, átcipelték a termen, és Raj Ahten lábai elé hajították a deszkapadlóra. A gyógyító mellett a Farkasúr négy tűzszövője haladt, kivétel nélkül sötét bőrű, kopasz emberek. Három fiatalos kinézetű férfi és egy nő, mindannyiuk szemében az a különös, csak a tűzszövőkre jellemző tűz lobogott. A férfiak sáfrányszínű selyemköntöst, a nő bíborszínű köpönyeget viselt. Amint az élen haladó nő közelebb ért, Iome a bőrén érezte a belőle áradó hőt. Teste úgy árasztotta a száraz forróságot, mint az ágymelegítő kövek a hideg téli éjszakákon. Iome azonban nemcsak ilyen módon érezte a nő hatalmát: a tudásszomj és a tüzes érzéki vágy keverékét árasztotta. De ez a vágy a legkevésbé sem hasonlított ahhoz, amilyet Iome Binnesman jelenlétében érzett - a vágyhoz, hogy gyermekeket szüljön, hogy apró, éhes szájakat érezzen emlőin. Nem, a tűzszövőkből a pusztítás követelőző dühe sugárzott, melyet pengeéles elme irányított a megfelelő irányba. Szegény Binnesman csak szánalmas, piszkos roncsnak tűnt. Egész testét szürke hamu borította, mégis, égszínkék szemeiben nyoma sem volt félelemnek. Pedig félned kellene, gondolta Iome. Úgy ám. Senki sem szegülhet szembe Raj Ahtennel, arca ragyogásával, hangja erejével. Az elmúlt órákban olyan dolgoknak volt tanúja, melyeket korábban el sem tudott volna képzelni. Apja kétszáz katonája adott adományokat. A legtöbbjüket nem kellett
különösebben győzködni. Egy pillantás Raj Ahten arcára, egy bátorító szó, és már be is adták a derekukat. Alig néhányan merészeltek ellenállni. Derrow kapitány, a palotaőrség tisztje kérte, őt mentsék fel a Raj Ahtennek teendő hűségeskü alól, tekintve, hogy Eskütevő Rúnalovagként, fogadalma a Sylvarresta Házhoz köti. Azért könyörgött, bízzák meg az Elkötelezettek Erődjének őrzésével, és rámutatott, a többi nagy uralkodóház nyilvánvalóan bérgyilkosokat fog küldeni, hogy végezzenek Sylvarrestával. Raj Ahten beleegyezett, de csak azzal a feltétellel, ha Derrow egy kisebb, hallás-adománnyal támogatja őt. Mások, akik megtagadták Raj Ahten követelését, keményebb büntetést kaptak. Ault kapitány teljes egészében visszautasította a Farkasurat, átkozva és a pokolra kívánva őt. Raj Ahten türelmesen mosolyogva hallgatta végig a gyalázkodást, majd intésére a bíborszín köpenyes nő odalépett a kapitányhoz, és lágyan megérintette a kezét. Szemében kárörvendő fény lobbant, ahogy a kapitány tetőtől talpig lángba borult, és elégedetten nézte végig, amint a tűz elemésztette a férfi húsát, megolvasztotta páncélját. A kapitány sikolyai sokáig visszhangoztak a teremben. Az égett hús és haj émelyítő szaga még most is áradt a falakból. Ault megfeketedett holttestét a Palota bejáratához, a lépcsősor alján tették közszemlére. Sylvarresta várának lakói ezt követően igen alázatosan álltak új uruk színe elé, hogy hűségükről biztosítsák. Raj Ahten nyugodtan beszélt hozzájuk, arca napnál is fényesebben ragyogott, hangja akár a tenger ellenállhatatlan hullámai. Raj Ahten katonái egész álló éjjel, egymás után vezették elő a leggazdagabb helybeli kereskedőket, aranyat és adományokat követelve tőlük. Az emberek megadták, amit kértek tőlük, bármit, amijük csak volt. Raj Ahten végre megtudta annak a fiatalembernek a nevét is, aki megölte az óriásait, felderítőit és szelindekjeit, és Sylvarrestába jött, hogy figyelmeztesse a királyt a küszöbön álló támadásra. Raj Ahten nyomkeresői most is Homályerde rengetegét járták a fiatal Orden herceg után kutatva. Sylvarresta király a padlón ücsörgött Raj Ahten lábainál. Nyakánál fogva odakötötték a trónszék egyik lábához, s a király egy kölyökmacska naivitásával ráncigálta, próbálta kettéharapni a kötelet. A csomó kioldozásának gondolata fel sem merült benne. Iome figyelte a Raj Ahten lábai előtt heverő apját, és akaratlanul is felnézett a Farkasúrra. Ragyogása valahogyan meggyőzte a lányt arról, apjának tulajdonképpen ott a helye. Más uralkodók kutyákat, vagy nagymacskákat tartottak házi kedvencként. De Raj Ahten több volt egyszerű uralkodónál. Neki kijárt, hogy királyok feküdjenek a
lábai előtt. Raj Ahten mellett személyes testőre és két tanácsnok állt az ötödik tűzszövő társaságában. Ez utóbbi egy nő volt, akinek puszta jelenléte is rettegéssel töltötte el Iomét, mert érezte a belőle áradó erőt. A nő mélykék köntösét egy övvel lazán összefogta mezítelen teste fölött. Jelenleg egy ezüst serpenyő előtt állt. A tál alacsony talapzaton nyugodott, és a tűzszövő gallyakat és fadarabokat dobott a benne lobogó tűzbe. A zöld lángnyelvek háromnégylábnyi magasra csaptak. Az éjjel a nő egy alkalommal felemelte pillantását a serpenyőről, szemei boldogan csillogtak, majd így szólt Raj Ahtenhez: - Jó hírek, ó Ragyogó Uram, a vadászaid végeztek Gareth Arroley királlyal, Északhalma uralkodójával. Fénye többé már nem világítja be a földet. Iomét félelem töltötte el ennek hallatán. Tehát Raj Ahten támadása nem csupán Észak egyik királya ellen irányult. Eltűnődött a Farkasúr nagyra törő tervein. Talán mi mind bolondok vagyunk hozzá képest, gondolta. Olyan tudatlan senkik, mint Raj Ahten trónszékének lábához láncolt apja. Raj Ahten a perzselő serpenyőjében lobogó lángok fényénél Binnesmant fürkészte pillantásával, miközben elgondolkodva simogatta a szakállát. - Mi a neved? - kérdezte Raj Ahten a varázslót. Binnesman felnézett. - A nevem Binnesman. - Ó, Binnesman. Jól ismerem a munkádat. Olvastam a gyógynövényeidről mosolygott rá Raj Ahten barátságosan, majd a perzselőkre pillantott. - Láncra verve hoztátok elém? Nem hiszem, hogy ez szükséges lenne. Ártalmatlannak látszik. A Farkasúr mellett álló tűzszövő Binnesmant fürkészte, kifejezéstelen tekintete elárulta, valamiféle transzban van, mintha próbálta volna leküzdeni magában a késztetést, hogy megölje a gyógyítót. - Eléggé ártalmatlan, Nagyuram - felelte Binnesman határozottan. Bár továbbra is négykézláb kényszerült állni, különösebb nehézség nélkül pillantott a Farkasúrra. - Felkelhetsz - mondta Raj Ahten. Binnesman bólintott, és talpra állt, bár láncai nem engedték felegyenesedni. Iome most már azt is észrevette, a varázsló lábát is nehéz láncok kötik gúzsba, kezén pedig bilincset visel, amelyet rövid, de vastag lánc kötött össze a nyakán levő vaspánttal. Bár nem tudott felegyenesedni, úgy tűnt, a kényszertartás egyáltalán nem zavarja a varázslót. Oly sok évig hajlongott növények után, hogy háta meghajolt. - Legyen vele óvatos, Nagyuram - suttogta a Raj Ahten mellett álló perzselő. - Nagy hatalma van.
- Aligha - tiltakozott Binnesman szerényen. - Elpusztította a kertemet, a kertészet mestereinek ötszáz évnél is régebbi műremekét. Az általam termesztett fűszerek és gyógynövények mind semmivé lettek. Ön gyakorlatias ember hírében áll, Raj Ahten. Bizonyára tudja, milyen kevés haszon származott mindebből. Raj Ahten játékosan elmosolyodott. - Sajnálom, hogy a varázslóim elpusztították a kertedet. De téged életben hagytunk, nem igaz? Nevelhetsz újabb kertet. Van néhány szép kertem délen, a villáim és palotáim körül. Fák a világ távoli sarkaiból, zsíros földek, bőséges források. Binnesman csak a fejét rázta. - Soha. Soha többé nem lesz még egy olyan kert, mint amit felégettek. A szívem volt benne. Érti... - ütött a varázsló öklével a mellkasára. Raj Ahten előrehajolt. - Sajnálom. De le kellett nyesnünk a szárnyaidat, Földőrző. - Ez utóbbi titulust ünnepélyesen, több tisztelettel ejtette ki, mint amit bárki iránt is mutatott az éjszaka folyamán. - Mégis, Binnesman Mester, hidd el nekem, téged nem állt szándékunkban bántani. Kevés valamire való Földőrző van a világon, és volt alkalmam kipróbálni az általatok termesztett gyógyfüvek hatékonyságát, az általatok készített kenőcsöket és főzeteket. Te, Binnesman, a szakmád mestere vagy, ebben bizonyos vagyok. Nem kaptad meg azt a megbecsülést, melyet kiérdemeltél. A Tudás Házában kellene lenned a Föld Erői Termének mestereként - ahelyett a csaló Hoewell helyett. Iome elámult. Raj Ahten még a távoli Indhopalból is figyelemmel tudta kísérni Binnesman munkáját. A Farkasúr mindentudónak látszott a szemében. Binnesman nyugodtan figyelte Raj Ahtent bozontos szemöldöke alól. A varázsló arcán futó mély barázdák bölcsességről árulkodtak, és a hosszú évek sok-sok mosolygása miatt vonásai szeretetteljes és szerény ember benyomását keltették. De a tekintetében nyoma sem volt kedvességnek. Iome akkor látott ilyen pillantást tőle, amikor Binnesman a kártevőket pusztította kertjében. - Az emberek dicsősége engem nem érdekel. - Akkor mi az, ami érdekel? - kérdezte Raj Ahten. Amikor Binnesman nem felelt, lágyan hozzátette - Szolgálni fogsz engem? A hangszín, a határozott fogalmazás miatt ez sokkal inkább állítás volt, mint kérdés, és Iome biztos volt benne, hogy a legtöbb ember hason csúszva fogadkozott volna ennek hallatán. - Nem szolgálok királyokat - válaszolta Binnesman. - Sylvarrestát is szolgáltad - emlékeztette Raj Ahten szelíden - ahogyan ő is szolgál most engem! - Sylvarresta a barátom volt, nem az uram.
- A népét szolgáltad. Úgy szolgáltál, mint egy barát. - A Földet szolgálom, és minden élőlényt, amit a hátán hord, Raj Nagyúr. - Akkor hát hajlandó vagy nekem dolgozni? Binnesman rosszalló pillantást vetett rá, mintha Raj Ahten csak egy csínytevésen kapott vásott kölyök lenne. - Azt kívánja, hogy úgy segítsem, mint ember, vagy mint varázsló? - Mint varázsló. - Akkor sajnálom, Raj Nagyúr, de nem fogadhatok hűséget önnek, mert az csökkentené erőimet. - Hogyhogy? - érdeklődött Raj Ahten. - Esküt tettem, hogy csak a Földet szolgálom, és senki mást - felelte Binnesman. - Szolgálom a fákat, ha a szükség úgy hozza, a rókákat és nyulakat. Se több, se kevesebb odaadással nem szolgálom az embert, mint a többi élőlényt. De ha megszegném fogadalmamat, hogy önt szolgálhassam, az erőm semmivé lenne. Rengeteg ember van, aki önt szolgálja, vagy saját magát szolgálja, de az ön céljai érdekében, Raj Nagyúr. Elégedjen meg velük. Iomét meglepték Binnesman szavai. Tudta, a varázsló nem mond igazat. Igenis jobban szolgálta az emberiséget, mint bármilyen állatot. Egyszer mondta is neki, hogy éppen ez az ő gyengesége, ezen különös elkötelezettsége az emberi nem iránt. Az ő szemében ez hiba volt, amely értéktelenné tette őt mesterei szemében. Iome félt tőle, hogy Raj Ahten átlát a hazugságon, és megbünteti Binnesmant. A Farkasúr arca azonban felhőtlen maradt, és Iome úgy látta, tisztelet sugárzik belőle. Binnesman lágyan így szólt Raj Ahtenhez. - Mint Rúnalovag, nyilván megérti, hogy törődnie kell az elkötelezettjeivel, máskülönben azok éhezni fognak. Ha meghalnak, ön elveszíti a belőlük nyert erőt. Ugyanilyen törvényszerűségek igazak rám... vagy a tűzszövőire. Hiszen látja, hogyan táplálják a tüzet, tudva, hogy viszonzásképpen erőt nyernek belőle. - Nagyuram -, szólalt meg halkan a tűzszövő Raj Ahten oldalán - hadd végezzek vele. A lángok azt mondják, veszélyt jelent. Ő segített Orden hercegnek megszökni a kertből. Az ön ellenségeit támogatja. A fénye ön ellen van. Raj Ahten nyugtatóan megérintette a tűzszövő kezét, és azt kérdezte: - Igaz ez? Te segítettél a hercegnek megszökni? Ne válaszolj neki, szerette volna üvölteni Iome. Ne válaszolj! De Binnesman csak a vállát vonogatta. - Sebesült volt. Úgy bántam vele, ahogy egy nyúllal vagy egy varjúval tettem volna. Majd megmutattam neki a Homályerdébe vezető utat, ahol
elrejtőzhet. - Mert? - kérdezte Raj Ahten. - Mert a katonái meg akarják ölni őt - felelte a gyógyító. - Én az életet szolgálom. Az ön életét, és ellenségeiét egyaránt. Úgy szolgálom az életet, ahogy ön a pusztulást. - Én nem a pusztulást szolgálom, hanem az emberiséget - ellenkezett Raj Ahten nyugodt hangon. Szemei kissé összeszűkültek, de az arca továbbra is kemény, érzelmektől mentes maradt. - A tűz pusztít - mondta Binnesman. - Természetes, hogy ha ennyi tűzszövővel veszi körbe magát, akkor a pusztítási vágy önt is hatalmába keríti. Raj Ahten hátradőlt a trónszéken. - A tűz megvilágítja és felfedi a dolgokat - mondta. - Meleget ad a hideg éjszakákon. Jó kezekben jó eszköz lehet, akár gyógyítani is lehet vele. A Ragyogók és a Dicsőségesek a tűz teremtményei. Az élet legalább annyira a Tűzből született, mint a Földből. - Igen, valóban lehet a jó eszköze. De nem most. Nem az eljövendő korszakban. Persze az Örökkévaló Fény többi hatalma nem jött volna az ön segítségére - mondta Binnesman. - Azt javaslom, szabaduljon meg ezektől az... erőktől. - Ezzel jelentőségteljesen a tűzszövőkre mutatott. - Más varázslók jobban szolgálhatnák önt. - Tehát szolgálni fogsz engem - ismételte meg korábbi kérdését Raj Ahten. Ellátod a seregemet gyógynövényeiddel és kenőcseiddel? - A Farkasúr mosolya beragyogta a szobát. Hát persze, hogy Binnesman segít neki, gondolta Iome. - Gyógyfüvek a betegeknek és a sebesülteknek? - kérdezte Binnesman. - Ezt saját lelkiismeretem miatt is megtenném. De nem szolgálom önt. Raj Ahten láthatóan csalódottan bólintott. Binnesman segítsége nagy előnyt jelentett volna. - Nagyuram - sziszegte a tűzszövő, és a serpenyőből felpillantva Raj Ahtenre nézett. - Ez az ember nem mond igazat. Igenis egy királyt szolgál! A lángok megmutattak nekem egy férfit, egy arc nélküli férfit, koronával a fején! Egy király közeleg, aki elpusztíthatja önt! Raj Ahten a székében előrehajolva a gyógyítót fürkészte, a serpenyőben lobogó zöld lángok megvilágították az arcát. - A perzselőm egy látomást látott a lángokban - suttogta. - Áruld el, Binnesman, a Föld mutatott neked ilyen látomásokat? Létezik olyan király, aki elpusztíthat engem? Binnesman kissé felegyenesedett, és összefonta a karját. Keze ökölbe szorult. - Nem vagyok az Időurak kegyeltje, hogy előre láthatnám a jövendőt. Nem
bámulok tükörfényesre csiszolt sziklákat, de azt anélkül is tudom, ön igen sok ellenséget szerzett magának. - De van olyan király, akit te is szolgálsz? Binnesman egy hosszú pillanatig csak némán állt gondolataiba mélyedve, homlokán mély ráncok jelentek meg. Iome már azt hitte, az öreg gyógyító nem is akar válaszolni, ám végül halkan megszólalt: - Fa és szikla, fa és szikla, ez húsa, ez a csontja. Érc, vér, szikla és fa, ez birtoka, ez birtoka. - Tessék? - értetlenkedett Raj Ahten, pedig egész biztos, hogy az öreg minden egyes szavát tökéletesen hallotta. - Nem szolgálok egyetlen embert sem. De, Raj Nagyúr, egy király valóban közeleg. Egy király, akit a Föld koronáz meg. Éppen tizennégy nappal ezelőtt tette a lábát Heredon földjére. Ezt is csak azért tudom, mert hallottam a kövek suttogását azon az éjjelen, amikor a mezőn háltam. Egy hang szólt hozzám, tiszta, mint a pacsirta éneke: „A Föld új Királya közeleg. Már meg is érkezett erre a földre”. - Megölni! - kiabálták a tűzszövők egyszerre ezen kijelentés hallatán. - Az ellenséget szolgálja. Raj Ahten felemelte a kezét, megpróbálva lecsendesíteni a zúgolódókat, majd azt kérdezte: - És ki ez a Földkirály? - A szemeiben tűz lobogott. A tűzszövők továbbra is Binnesman halálát követelték, és Iome félt, Raj Ahten megadja nekik, amit akarnak. A szemükben lobogó lángok magasra csaptak, és a serpenyő mellett álló nő felemelte egyik kezét, amely lángba borult. Már nem számított, mit akar Raj Ahten. A tűzszövők meg fogják ölni Binnesmant. Iome, hogy megmentse a gyógyítót, felkiáltott. - Orden az! Orden király éppen két hete lépte át a határt! Ebben a pillanatban a Binnesman kezét és lábát fogva tartó láncok a földre hulltak, Binnesman kinyitotta eddig ökölbe zárt kezét, majd valamit a levegőbe szórt. Sárga virágszirmok, száraz gyökerek és fonnyadt levelek szálltak a levegőben a kísérteties zöld ragyogásban. A tűzszövők felsikoltottak meglepetésükben, azután hanyatt vágódtak, mintha a virágszirmok „robbanásának” lökéshulláma érte volna el őket. A serpenyőben lobogó tűz csakúgy, mint az összes lámpás, egy szempillantás alatt kihunyt, így a termet immáron csak a kintről beszűrődő kora-hajnali csillagfény világította meg. Mikor a szemei hozzászoktak a sötétséghez, Iome döbbenten pillantott körbe. A tűzszövők mind hátrazuhantak, mintha csak villám sújtott volna beléjük. Kábultan, kifejezéstelen tekintettel szűköltek a fájdalomtól.
A termet hirtelen tiszta, átható illat töltötte meg, mintha a szél távoli mezők aromáját sodorta volna felé. Binnesman egyenesen állt, álható pillantást lövellve Raj Ahten felé. A láncok és bilincsek, amiket viselt, a lábainál hevertek, teljesen sértetlenül. Mintha a végtagjai egyszerűen átfolytak volna rajtuk. Bár a tűzszövők kábultan és sebesülten fetrengtek Binnesman lábainál, Iome semmit sem érzett a rejtélyes támadás alatt. Egy virágszirom megérintette az arcát, majd a földre hullt. Semmi több. Raj Ahten kissé haragvóan méregette a gyógyítót, miközben kezei a trón karfáját markolták. - Mit csináltál? - kérdezte Raj Ahten, halk, színtelen hangon. - Nem hagyhattam, hogy a tűzszövői az életemre törjenek - felelte Binnesman. - Ideiglenesen lecsillapítottam őket egy kissé, ez minden. És most, ha megbocsát, Raj Nagyúr. Rengeteg dolgom van. Gyógyfüveket kért a serege számára. - Ezzel Binnesman megfordult, és távozni készült. - Igaz, hogy Orden király pártján állsz? Az ő oldalán akarsz harcolni? Binnesman oldalsó pillantás vetett a Farkasúrra, majd hitetlenkedve megrázta a fejét. - Nem akarok harcolni ön ellen - hangsúlyozta lágyan. - Én sosem vettem el egy ember életét. Ön nem veszi észre a Föld hatalmát, Raj Ahten. Az élet hatalmas fája a feje fölé tornyosul, és levelei suttognak önhöz, de ön nem hallja susogásukat. Ehelyett inkább a gyökerek között alszik, és hódításról álmodozik. Gondoljon inkább a megőrzésre. A népének szüksége van önre. Nagy a bizodalmam önben, Raj Ahten. Szeretném a barátomnak nevezni. Raj Ahten egy percig némán figyelte az öreg varázslót. - És mit kellene tennem, hogy barátok lehessünk? - Tegyen fogadalmat a Földnek, hogy nem okoz fájdalmat neki. Esküdjön meg, minden erejével azon lesz, hogy az emberiség magját megőrizze az eljövendő sötét korszakban - mondta Binnesman. - És mit jelentenek ezek a fogadalmak? - kérdezte Raj Ahten. - Távolítsa el maga mellől a tűzszövőket, akik a Föld elemésztésén munkálkodnak. Becsülje az életet, minden életet, az állatokat és növényeket. Úgy nyerjen táplálékot a növényekből, hogy azok ne pusztuljanak el, és csak azokat az állatokat ölje meg, amelyekre szüksége van. Ne bánjon pazarlóan az élőlényekkel, legyenek azok emberek vagy állatok. Fordítsa vissza seregét ebből a háborúból, amit ön kezdett. Birodalma déli határain férgek tűntek fel. Velük kell felvennie a harcot. Raj Ahten sokáig csak ült a trónon, és Binnesmant nézte. Ez alatt az idő alatt egy szolga rohant be új lámpásokat hozva az előtérből, melyek fénye megvilágította a Farkasúr arcát. Gondterheltnek tűnt.
Iome látta a vágyat Raj Ahten szemében, és majdnem elhitte, hogy leteszi az esküt. De amint a szolgáló közelebb ért a lámpásokkal, Iome látta, Raj Ahten elszántsága csak megrebbent, mint lángnyelvek a lágy szélben. - Megesküszöm, hogy megvédem az emberiséget a férgektől, a saját érdekében - mondta Raj Ahten. - Én... én csak azt teszem, amit tennem kell. - Semmi ilyesmit nem tesz! - kiáltotta Binnesman. - Azt állítja, csak önmagára hallgat. Hiszen annyi hang-adományt gyűjtött már össze, hogy saját magát is meggyőzi őrült érveivel. Saját magát csapja be! Iome felismerte, hogy Binnesmannak igaza van. Raj Ahtent saját őrült Hangja ejtette kelepcébe. A hercegnőben ezelőtt fel sem merült, hogy ilyesmi megtörténhet. - De van még idő, hogy megváltozzon - folytatta Binnesman - ha nem is sok! Taszítsa el magától ezeket az őrült eszméket! És ne merészelje azt állítani, jó célt szolgál, miközben mindenüktől megfosztja ezeket az embereket! Ezzel a varázsló megfordult és elhagyta a termet. Ismét nem látszott többnek egy hajlott hátú öregembernél. Mégis félelem nélkül távozhatott, hiszen ő irányította a beszélgetést annak ellenére, hogy őt vonszolták talpig vasban Raj Ahten elé. Iome lenyűgözve figyelte, ahogy kiment a teremből, hiszen ezen az éjjelen senki más nem merészelte magától itt hagyni Raj Ahtent. Iome félt, Raj Ahten börtönbe vetteti az öreget, és kényszeríti az engedelmességre. De a Farkasúr továbbra is csak gondolataiba mélyedve bámulta a sötét folyosót, amelyen Binnesman távozott. Néhány pillanattal később a tűzszövők kezdték visszanyerni eszméletüket, és egy őr sietett be a trónterembe, hogy közölje: a gyógyítót megpillantották, amint a városkapun kívül, a mezőn keresztül Homályerde felé sántikál. - A falakon álló íjászaink lelőhették volna - mentegetőzött az őr - de nem ismertük az ön akaratát ebben a kérdésben. A nomenek a mezőn táboroznak, de nem állították meg. Küldjek ki felderítőket a felkutatására? Raj Ahten felvonta a szemöldökét. Sokkal kevesebb idő telt el azóta, mióta a varázsló elhagyta a termet, semhogy az alatt bárki is kijuthatott volna a várból. Ez legalább olyan lehetetlennek tűnt, mint hogy Raj Ahten egyetlen képzett harcosa sem állította meg az öreget. - Elérte már az erdő szélét? - kérdezte Raj Ahten. - Igen, nagyuram. - Miben törheti a fejét? - elmélkedett Raj Ahten fennhangon. Töprengés közben idegesen felpattant ültéből. Majd kiadta a parancsot: - Küldj egy csapat vadászt, hogy találják meg... ha tudják.
De Iome tudta, ezzel már elkéstek. Binnesman elérte az erdőt, Homályerdét, az ősi erdőséget, a Föld erejének gyűjtőhelyét. Még Raj Ahten legképzettebb vadászai sem követhetik egy Földőrző nyomát Homályerdében. 15. KÖLTÉSZET Miután a nyomkövetők eltűntek, Gaborn, karjában Rowannal, a malom felé vette útját. Egy három erő-adománnyal megáldott ifjú számára ez nem jelenthetett különösebb megterhelést, sőt az, hogy a karjában tartotta a lányt, még azzal az előnnyel is járt, hogy nem hagyták Rowan szagnyomát maguk után a földön. Nem könnyű nyomon követni egy embert, aki nemrég mászott ki a folyóból. A víz lemossa az izzadtságot, és amikor ismét száraz talajra lépett, sokkal nehezebb volt kiszagolni. Gaborn a lehető legkevesebb nyomot akarta hagyni maga mögött. Ahogy felfelé kapaszkodott a malom melletti emelkedőn, a ferrin észrevette őt, ijedten felmordult és fedezékbe rohant. - Étel, étel - fütyülte Gaborn, hiszen ezek a lények szívességet tettek neki. Sosem fogják megtudni, milyen nagy szívességet. Gabornnak nem volt túl sok eledele, de amint elérte a malmot, felemelte a bejárati ajtó keresztlécét, és belépett. A garat a malomkövek fölött tele volt búzával. Gaborn kinyitotta a garat oldalát és megfordult, hogy a háta mögé nézzen. A ferrin az ajtó előtt ácsorgott, szélesre nyílt szemmel a sötétben. Egy apró termetű, szürkésbarna ferrin nőstény idegesen dörzsölgette mancsait, és a levegőt szaglászta. - Étel. Adok - fütyülte Gaborn. - Hallak - ciripelte a nőstény. Gaborn óvatosan ellépdelt mellettük, és otthagyta a ferrineket az ajtó előtt. Azok idegesen pislogva várakoztak, nem mertek belépni a malomba, amíg az ember figyelte őket. Gaborn felsietett a várhoz vezető ösvényen a fák alatt, majd a fákkal egy vonalban a fűzek között kanyargó patak felé vette az irányt. Keresztülvágott az ingoványos területen. Az ég vöröslött a domb fölött, így a városfal körvonalai élesen kirajzolódtak. A tüzet figyelte, Binnesman égő kertjét. A levegőben hamu kavargott. Gaborn láthatatlanul kúszott át a fűzfák között a városfalig. A falnál letette Rowant a földre, és a hideg vízbe ereszkedve átpréselte magát a szűk nyíláson, azután várt, hogy Rowan is így tegyen. A lány a jeges víz keltette
fájdalomtól fogait csikorgatva próbálta átküzdeni magát a fal alatt. Ahogy átért, négykézlábra küzdötte magát, majd erőtlenül előrevetődött. Gaborn elkapta, és lefektette a fűre a patak partján. Levette piszkos köpenyét, és a lányt belecsavarta, hogy legalább egy kevés meleget biztosítson neki, majd elindult a utcán. Különös érzés volt az utcán sétálni. Binnesman kertje még mindig lángokban állt, nyolcvan láb magas lángnyelvek nyaldosták az eget. A várban kiáltozó emberek rohangáltak fel és alá, rettegve attól, hogy a tűz továbbterjed. Az istállók felé vezető utcán tucatnyi ember rohant el Gaborn mellett, sokan közülük vödrökkel a kezükben szaladtak a forráshoz, hogy a házak zsúpfedeles tetejét átitathassák, nehogy azok tüzet fogjanak egy-egy aláhulló zsarátnoktól. De azok közül az emberek közül, akikkel találkozott, egy sem volt kíváncsi arra, ki ő, és mit keres errefelé egy ájult lánnyal a karjában. Vajon a Föld védelmez, vagy ez olyan szokványos jelenség volt ezen az éjszakán, hogy fel sem tűnik senkinek? - tűnődött Gaborn. Rowan leírása alapján könnyedén megtalálta a fűszerespincéket. Jókora, raktárszerű épület volt, melynek hátsó részét a domb oldalába vájták. A széles bejárati ajtó előtt egy szekér magasságához méretezett rakodóplató állt. Gaborn óvatosan kinyitotta az előtérbe vezető ajtót. A fűszerek illata azonnal megrohanta - kötegelt fokhagyma és vöröshagyma, petrezselyem, bazsalikom, citromfű és menta, muskátli, mogyoró és még sok száz más növény. A szakács fia valószínűleg itt alszik. Az egyik sarokban egy pokróccal letakart priccs állt, de Gaborn nyomát sem látta a fiúnak. Egy ilyen éjszakán, mint ez a mai, amikor katonák nyüzsögnek az utcákon, és soha nem látott méretű lángtenger világítja meg a várost, a fiú alighanem a barátaival bámészkodik valamerre. Az előtér túlsó felében egy kövekből malterral tapasztott fal állt egy ajtóval. Gaborn odalépett és benyitott rajta. Az ajtó mögött egy hatalmas kamrát talált. A falon egy alig pislákoló lámpás függött, egy üveg olaj és néhány tartaléklámpa mellett. Gaborn olajat öntött az egyik lámpába, majd meggyújtotta a kanócot. A lámpa fénye beragyogta a termet, és a hercegnek a lélegzete is elállt. Gaborn tudta, hogy a király fűszerekkel kereskedik, de azt nem gondolta volna, hogy ekkora mennyiségben. A kamra színültig volt rekeszekkel és zsákokkal. Bal felé a hétköznapi fűszereket tartották hatalmas ládákban, amelyek legalább egy évig kielégíthették volna a város szükségleteit. Elöl kisebbfajta hordók álltak Binnesman gyógynövényeivel és olajaival, előkészítve a szállításra. Jobb oldalon több ezer borospalack feküdt a
polcokon, rumos- és söröshordók mellett. A terem legalább százlábnyira nyúlhatott be a domb oldalába. A helyre ránehezedett a rothadó és friss fűszerek, por és penész miazmás illata. Gaborn tudta, biztonságos helyre lelt. Itt, a föld alatt, a domb alatti kamrákban egyetlen vadász sem lesz képes megtalálni őt. Bezárta az ajtót, és a lámpással elindult a kamra túlsó vége felé, néhány ládát felhalmozva rejtekhelyet rögtönzött, és lefektette Rowant a rekeszek mögé. Ő is lefeküdt mellé, hogy saját testével melegítse fel a lányt, és a hátának támaszkodva elaludt. Amikor felébredt, Rowan arcát látta a szeme előtt. Kellemes puhaságot érzett az ajkán, csak ekkor döbbent rá, hogy a lány csókja ébresztette fel. Rowan pihegett. A lány sötét bőrével, fénylő fekete hajával és kedves, gondoskodó arcával nem volt szép, inkább csak csinos. Nem lehetett összehasonlítani Ioméval vagy Myrrimával. Mind a két nő adományokkal bírt, mely által túllépték az emberi szépség határait. Mindkettejük arca képes lett volna elfeledtetni egy férfival saját nevét, vagy arra sarkallni, hogy éveken át kövesse őket egyetlen pillantásért cserébe. A lány újra megcsókolta, majd azt suttogta: - Köszönöm. - Mit? - kérdezte Gaborn. - Hogy melegen tartottál. Hogy magaddal vittél. - Hozzásimult a herceghez, és köpenye alá húzta Gabornt. - Még sosem éreztem magam ennyire... élőnek... mint most. - Megfogta a herceg kezét és az arcára vonta tenyerét, jelezve, hogy érintse meg. Gaborn nem merte megtenni. Tudta, mit akar a lány. Még csak most ébredt rá az érzékek világára. Rowan vágyott a cirógatására, testének melegére, érintésére. - Nem... nem hiszem, hogy ezt kellene tennem - mondta Gaborn, és odébb gördült, a hátát mutatva a lánynak. De így is érezte, hogy a lány megbántva, zavartan mozdulatlanná dermedt. Egy percig csak feküdt ott, tudomást sem véve Rowanról, azután a köpenye zsebéből elővette a könyvet, amit Sylvarresta király adott neki. Owattnak, Tuulistan emírjének krónikája. A báránybőr borítás újnak és sértetlennek tűnt. A tinta illata is friss volt. Gaborn kinyitotta a könyvet, bár attól tartott, nem fogja tudni elolvasni. De az emírnek gondja volt rá, hogy lefordítsa a szöveget. A borítólapon erős, határozott kézírással a következő szöveg állt:
Nagyrabecsült és Igazságos kezű testvéremnek, Jas Laren Sylvarresta királynak üdvözlettel: Tíz és nyolc éve annak, hogy együtt vacsoráltunk abban a Binya melletti kis oázisban, mégis azóta szeretettel gondolok reád. Nehéz, gondokkal terhes esztendők voltak ezek. Szeretnék egy utolsó ajándékot adni neked: ezt a könyvet. Kérlek, csak annak mutasd meg, akiben maradéktalanul megbízol. Gaborn eltűnődött ezen a figyelmeztetésen. A szöveg a lap alján ért véget, és az emír nem írta alá. Gaborn próbálta lecsillapítani gondolatait, hogy a könyv minden egyes szavát emlékezetébe véshesse. Két elme-adománnyal ez embert próbáló, ha nem is lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Gyorsan olvasni kezdett. Az első tíz fejezet az emír életéről szólt, fiatal koráról, házasságáról és családi kapcsolatairól, az általa hozott törvényekről, és egyéb cselekedeteiről. A következő tíz pedig Raj Ahten tíz csatáját írta le, a királyi családok ellen folytatott hadjáratait. A Farkasúr előbb Indhopal kisebb családjait tiporta el, a leginkább lenézetteket. Nem foglalkozott várak ostromával, vagy városok csődbejuttatásával, ehelyett a családokat tizedelte meg. Délen íratlan törvény, hogy a rokonok halálát meg kell bosszulni. Deyazz lovasainak élén megtámadott egy palotát az egyik városban, és kardélre hányták az képességforrásul szolgáló lovait azoknak, akik a város segítségére jöhettek volna, miközben gyermekeket raboltak el túszként. Kiszámíthatatlan támadásaival meglepte, elsöpörte ellenfeleit. Gaborn hamar rájött, Raj Ahten az illúziók mestere. Miközben valaki a jobb kezében villogó késre figyelt, addig baljával észrevétlenül és váratlanul támadott valahol másutt, mint ahol várták. Egy kisebb sereg ostrom alá vette egy király palotáját, miközben öt másik felhasított néhány uraságot két királysággal odébb. Gaborn próbálta megtalálni a támadások sémáját. Rettegés fogta el. Raj Ahten csupán a ragyogása és nem egészen hétezer lovag, illetve egyéb fegyveres segítségével foglalta el Sylvarrestát. Igaz, elkísérték Legyőzhetetlenjei is, akik serege szívét alkották. De rengeteg kérdés várt még megválaszolásra. Raj Ahtennek milliónyi embere volt, akik csak a parancsára vártak. - De hol voltak? Gaborn az olvasottakon morfondírozott. A Raj Ahten csatáit leíró történetek nem szolgáltak semmiféle rejtett tudással. Az emír egyértelműen leírta Raj Ahten taktikáját, de egy jó kém is kideríthetett volna ennyit.
Gaborn átlapozta az emír verseit, melyeket unalmasnak, egy fűzfapoéta alkotásainak vélt. Minden sor teljes rímben végződött, pontos versmértékkel. A versek között voltak szonettek, melyek valamilyen erényt magasztaltak az olvasó előtt, az ilyen verseket a gyerekeknek szokták adni, akik olvasni tanulnak. De a szonettekben az emír rímei nem voltak mindig pontosak. Gyakran a verssorok félrímekben végződtek, és ha Gaborn gyorsan egybeolvasta azokat, a félrímek kiugrottak a versből. Gaborn csak a tizedik oldalon döbbent rá, hogy az egyik különös vers rímeinek első fele érdekes formát alkot. Most már tudatosan fordította figyelmét arra a költeményre, amelyik címében Sylvarresta nevét tartalmazta. Szonett Sylvarrestához Amikor a szél korbácsolja a sivatagot éjjel, és a homok fátyla harcol csillagfénnyel, párnáinkon nyugtatjuk fejünk, hogy olvassuk hatalmas könyvben a filozófiát. Ó, mennyire élesítik az elméjét, s szemét A halandónak, ki kóborol, szeret, majd enyész! Gaborn átrendezte a szavakat a sorokban, megpróbálva mondatokat alkotni, amelyek talán valami rejtett értelmet hordozhatnak. Semmire sem jutott. A szavakat latolgatta, és vágyódva gondolt azokra a napokra, amikor az Északiak háborítatlanul utazhattak Indhopal királyságaiba. Nemrégiben hallotta, amint egy kereskedő ezekről az időkről így beszélt: „Egykor sok jó ember élt Indhopalban. Úgy tűnik, mára mind meghaltak, vagy talán csak a rémület rontotta meg őket”. Öt verssel később Gaborn rábukkant egy hasonló szerkezetű költeményre, de a félrímek az első két sorban voltak. Gaborn visszagondolt az előző vers sorvégeire: ,,Olvassuk, a filozófiát”. Most a szóvégek így hangzottak: ,,Gerinc, mögött”. Újra átlapozta az utolsó öt oldalt, és talált még egy sorvégpárt a következő szavakkal: „Terme, álmoknak”. - Olvassuk a filozófiát a gerinc mögött. Álmok Terme - motyogta. A szíve izgatottan kalapált. A tanítás, amit a Naplók kapnak az Álmok Termében, hozzáférhetetlenek voltak a Gabornhoz hasonlók számára. A Naplók alighanem megsemmisítenék ezt a krónikát, ha rájönnének, az emír efféle tudást terjeszt a rúnaurak között.
És ott volt az emír figyelmeztetése: „Csak annak mutasd meg, akiben maradéktalanul megbízol”. Gaborn a könyv hátralevő részére pillantott. Az utolsó rész filozofikus tűnődésekből állt - értekezésekből „A Jó Herceg Természetéről”, melyben arra buzdította a leendő királyokat, gondolják meg tetteiket, és lehetőleg ne vágják át apjuk torkát, csak mert nem bírják kivárni, hogy az öreg feldobja a talpát. A könyv borítója, hátlapja és gerince kemény bőrből készült, melyet a lágyabb báránybőr-borításhoz varrtak. Hátranézett a válla felett. Órák óta olvasott már. Rowan csendben feküdt mellette, és halkan szuszogott. Gaborn elővette tőrét, és átvágta a borítót a könyvhöz rögzítő öltéseket. Közben keze önkéntelenül is megremegett. Ősei generációkon keresztül próbálták kifürkészni az Álmok Termének tanításait. Egy ember az életét adta azért, hogy ezt a könyvet eljuttassa Sylvarrestának. Talán ok nélkül. A kém csak azt tudta, hogy a könyv Tuulistanból származik, és azt hitte, tartalma Raj Ahten támadására akar figyelmeztetni. Így a kém kioltotta egy ártatlan ember életét. Gaborn mégis aggódott - még ha ez következetlennek is tűnt számára - hogy őt is meg fogják ölni, ha a Naplók valaha megtudják, elolvasta ezeket a dolgokat. A hátsó borító mögül öt vékony papiros hullott ki egy apró ábrával és a következő üzenettel: Kedves Sylvarrestám Biztosan emlékszel még, amikor Binyában azokról az emberekről beszéltünk, akik fellázadtak ellenem, és azt állították, elraboltam a vizet kútjaikból, hogy itassam a marháimat? Megtanultam, hogy hercegként az egész birodalom az enyém, akárcsak a rajta élő emberek. Ez születési előjogom, melyet a Hatalmak biztosítottak. Így hát azt terveztem, megbüntetem azokat az embereket tettükért. De te arra biztattál, inkább a jószágaimat vágassam le, és azt mondtad, minden ember ura az általa megművelt földnek, és hogy a jószágaim vannak a népemért, nem pedig a népem a jószágaimért. Azt mondtad, a rúnaurak csak akkor maradhatnak hatalmon, ha népünk szeret és segít minket. Az ő akaratukból uralkodunk. Nézeteid egészen szokatlannak tűntek számomra, de fejet hajtottam bölcsességed előtt. Éveket töltöttem azzal, hogy meghatározzam, mi jogos, és mi jogtalan. Mindketten hallottunk töredékeket az Álmok Termének tanításaiból, de
nemrégiben valami még titokzatosabb dolgot tudtam meg arról a helyről. Segítségképpen elküldöm neked ezt az ábrát:
AZ ELME HÁROM TARTOMÁNYA
Az Álmok Termében a Naplóknak azt tanítják, a legrusnyább veréb is azt képzeli, hogy ő az egek ura, és a szíve mélyén tudja, uralja mindazt, amit maga körül lát. A Naplók azt tanulják, minden ember egyforma. Minden ember úgy határozza meg magát, hogy ő ura önmagának, és születésétől fogva örököse három Tartománynak: A Látható Tartománynak, melybe azok a dolgok tartoznak, amiket látunk és megfoghatunk; a Közösségi Tartománynak, melyet a többi emberrel fennálló kapcsolataink alkotnak; és a Láthatatlan Tartománynak, egy területnek, melyet nem láthatunk, de ennek ellenére tevőlegesen védelmezünk. Míg néhány ember azt tanítja, hogy a jót és a rosszat a Hatalmak vagy bölcs királyok határozzák meg, esetleg, hogy az időkkel és körülményekkel együtt a jó és rossz fogalma is változik, a Naplók azt állítják, a jó és rossz tudása velünk születik, és az emberiség igazságos törvényei már születésünk előtt a szívünkbe vésettek. Azt tanítják, hogy a három tartomány az egyedüli eszköz, amelyek segítségével az emberiség képes meghatározni a jó és rossz
fogalmát. Ha egy másik ember megsérti tartományunkat, ha meg akar fosztani minket velünk született jogunktól, azt rossznak, gonosznak tartjuk. Ha valaki el akarja venni életünket vagy tulajdonunkat, ha megtámadja a családunkat, jó hírünket vagy közösségünket, ha megpróbál megfosztani minket szabad akaratunktól, jogunk van megvédeni magunkat. Másfelől a Naplók a jóságot úgy határozzák meg, mint másvalaki egyik tartományának növelését. Ha pénzt vagy más vagyont adsz nekem, ha tisztelettel gondolsz rám, vagy a barátodnak tartasz, ha az idődet a szolgálatommal töltöd, akkor én jónak tartalak téged. A Naplók tanítása teljesen különbözik attól, mint amit az apámtól hallottam. Apám mindig azt mondta, a Hatalmak akaratából vagyok a birodalmam uralkodója. Jogom van elvenni bárki tulajdonát, bármely asszony szerelmét, mert ezek a dolgok az enyémek. Most teljesen össze vagyok zavarodva. Ahhoz tartottam magam, amit az apám tanított, de szívem mélyén tudom, hogy helytelenül tettem. Félek, öreg barátom, hogy mindannyian a Naplók ítélőszéke előtt állunk, és ez az ábra a mérce, amely szerint megítéltetünk. Nem tudom, milyen módon szándékoznak manipulálni saját mércéjük szerint, és hogy szükség esetén megölnének-e minket? Egyes könyvek azt írják, a Dicsőségesek osztották be a Naplókat a rúnaurak mellé, de a régi időkben a Naplókat még úgy nevezték: „az Álmok Őrei”. Tehát az jutott az eszembe, talán a Naplók valamilyen sajátos módon irányítani igyekeznek minket? Hogy manipulálják az álmainkat és vágyainkat? Elsődlegesen az a feladatuk, hogy életünk krónikáját papírra vessék, de vajon igazak ezek a krónikák? Egyáltalán léteztek azok a hősök, akiket ma példaképeinknek tekintünk? Vajon ezek az emberek a saját mércéjük szerint is hősök voltak? Vagy csak a Naplók manipulálják az igazságot, általunk ismeretlen okokból? Ezért titokban lejegyeztem ezt a krónikát, és elküldöm neked. Megöregedtem. Már nincs sok időm hátra. Halálom után, ha a Naplók megírják életem történetét, azt szeretném, ha összevetnéd a két krónikát. Talán kisül belőle valami. Hogy a Naplók életem történetének mely részét hallgatták el, és melyeket másítottak meg. Most pedig kedves Testvérem, búcsúzom. Gaborn többször elolvasta ezeket a sorokat. A Naplók tanításai nem tűntek különösebben titokzatosnak. Sőt, egészen nyilvánvaló és érthető dolgokat fogalmaztak meg, bár Gaborn még sosem hallott erről az okfejtésről. A herceg nem látott rá semmi okot, miért kellene ezeket a tanokat titokban tartani,
különösen a rúnaurak előtt. Mégis, az emír valamiféle meg nem nevezett megtorlástól tartva, igyekezett észrevétlenül eljuttatni ezt az írást Sylvarrestához. Gaborn azzal is tisztában volt, néha az apró dolgokban is nagy hatalom rejtőzhet. Ötéves korában gyakran próbálta megemelni a felvonóhidat őrző katonák súlyos alabárdjait. Akkor kapta az első testierő-adományát, és azonnal próbára is tette erejét, könnyedén felemelve és megforgatva a hatalmas szálfegyvert. Akkor egyetlen erő-adomány is nagy dolog volt az életében. Most, Rúnalovagként tudta, hogy ez semmiség. A tanítások jártak a fejében. Egyszerűnek tűntek, de Gaborn tudta, a Naplókra sok mindent lehet mondani, de hogy egyszerűek lennének, azt nem. A végletekig szélsőséges hűség ugyanúgy megváltoztathat egy embert, mint ahogy a mértéktelen evés is elhízáshoz, vagy akár halálhoz vezethet. Gaborn nem gyakran gondolkodott azon, hogy ő mennyire nevezhető jónak. Az Álmok Termének ezen tanításai tükrében az is kétségesnek látszott, egyáltalán létezhet-e „jó” Rúnalovag a Naplók mércéje szerint. Azok, akik adományokat ajánlottak fel uraiknak, előbb-utóbb megbánták tettüket. De ha egy adományt átruháztak, többé nem volt visszaút. Ha innen nézzük a dolgot, akkor bármilyen adomány, amit egy Rúnalovag elfogadott, erőszaknak minősülhetett a Naplók szemében. Gaborn azon tűnődött, vajon létezik-e olyan rendkívüli helyzet, melyben elfogadható volt, hogy egy ember adományt nyújtson egy másiknak. Talán ha két ember egyesíteni akarja erejét valami gonosz dolog elleni harc érdekében. De ez csak akkor történhet meg, ha az úr és elkötelezettje egyek szívükben. Azonban a Naplók tanainak középpontjában egy olyan elmélet állt, melyet Gaborn nem tudott felfogni. Minden ember úr. Minden ember egyenlő. Gaborn magának Erden Geborennek a leszármazottja volt, aki életet adott és vett el, s aki a Föld akaratából lett király. Ha maguk a Hatalmak helyezték egyik embert a másik fölé, akkor hogyan lehettek volna az emberek egyenlők? Gaborn azt latolgatta magában, vajon hol lehet az igazság, és az a különös érzése támadt, közel került valamiféle megvilágosodáshoz. Mindig népe törvényes urának tartotta magát. Ugyanakkor a szolgálójuk is volt, hiszen egy Rúnalovagnak kötelessége volt oltalmazni alattvalóit, ha kell, akár saját élete árán is. A Naplók pedig úgy hiszik, minden ember úr? Ezek szerint nincsenek közrendűek és nemesek? Lehet, hogy Gabornnak nincs is joga az uralkodáshoz? Az elmúlt napokban többször eszébe jutott, milyen jó herceg is volt ő valójában? Eltűnődött a kérdésen, de nem talált egyértelmű meghatározást a „jó” fogalmára. Ezért Gaborn a kíváncsiság kedvéért kipróbálta a Naplók
tanításait, hogy ellenőrizze helytállóságukat. Miközben Gaborn ott feküdt a pince padlóján, a Naplók tanai szép lassan egészen más megvilágításba helyezték egész életét. Elgondolkodott azon, hogyan védhetné meg saját magát anélkül, hogy megsértené mások Tartományait. Az ábrán jól látszott, hogy a külső gyűrű, a Láthatatlan Tartomány, igencsak megfoghatatlan elemeket tartalmaz. Hol kezdődik, és hol ér véget az én életterem, illetve hol kezdődik valaki másé. Talán létezik egy elfogadott listája a reakcióknak. Ha valaki megsérti Láthatatlan Tartományunkat, figyelmeztetni kell erre. Egyszerűen meg kell vele beszélni. De ha a Közösségi Tartományunkat sérti meg, mondjuk azáltal, hogy megpróbálja lerombolni a jóhírünket, az ügyet a közösség elé kell vinni, és nyilvánosan kell szembeszállni a támadóval. De ha valaki a Látható Tartományunk ellen intéz erőszakos támadást, ha megpróbál megölni, vagy megfosztani minket javainktól, Gaborn nem látott más lehetőséget, mint fegyverrel megvédeni, ami a miénk. Talán itt rejlett a válasz. Világosan kitűnt számára, hogy mindegyik Tartomány egyre személyesebb, bensőségesebb területeket érintett, ahogy kívülről a kör középpontja felé haladunk. És ennek megfelelően minél személyesebb egy tartomány, annál erélyesebb fellépés szükségeltetik a megvédéséhez. De vajon helyes ez az elmélet? És hol illeszkedik ebbe a jóság kérdése? A támadásra csak arányos válasz lehet helyénvaló, de az ábra az sugallta Gaborn számára, az igazság és az erény nem feltétlenül esnek egybe. A jó ember nem csupán megvédi saját Tartományait, hanem másokét is növeli. Ezért, amikor dönteni kell egy kérdésben, előbb azt kell eldöntenünk, igazságos vagy jó emberek akarunk lenni? Adjak annak, aki meglop engem? Dicsérjem azt, aki lenéz és megvet? Ha Gaborn jó akar lenni, aligha tehet mást. De ha népe védelmezőjévé akart válni, akkor ezeket a dolgokat nem tehette meg. Sőt, ha meg akarta védeni népét, nem engedhette meg magának, hogy mindig erényes legyen. A Naplók elvei elég zagyvának látszottak. Talán a Naplók egyszerűen együttérzésből titkolták ezeket a tanokat a rúnaurak elől. A Naplók értékrendje szerint ugyanis nem volt könnyű erényesnek lenni. Raj Ahten az országomat akarja. A Naplók mércéje szerint, hajó ember lennék, talán neki kellene adnom. Ez ostobaságnak tűnt. Lehet, hogy egy Rúnalovag számára nagyobb erény igazságosnak és méltányosnak maradni? Ezután az jutott eszébe, vajon a Naplók biztosak-e ábrájuk helyességében. Lehet, hogy nem is három Tartomány van, hanem több. Talán ha a szinteket átrendezné, és mondjuk kilenc kört különítene el, jobban meg lehetne jósolni
az egyes szinteket ért támadásokra adható válaszokat. Aztán Raj Ahtenre gondolt. A Farkasúr az emberek Tartományainak minden szintje ellen támadást indított. Elvette vagyonukat és otthonaikat, elpusztította családjukat, elvette életüket, megfosztotta szabad akaratuktól, és rabszolgasorba taszította őket. Gabornnak meg kellett védenie magát és népét ettől a szörnyetegtől, aki feldúlta a világot. De Raj Ahtent nem ijeszthette el, nem fenyegethette vagy győzhette meg, mint ahogy nem citálhatta a közösség ítélőszéke elé. Az egyetlen esélye népe megmentésére, ha valahogyan megöli Raj Ahtent. Gaborn feszülten figyelt, hátha a Föld elárulja a szándékait, de nem kapott választ. A talaj nem remegett meg és a szíve is néma maradt. Jelen pillanatban semmit sem tehet a Farkasúr ellen. Raj Ahten túlságosan erős volt. Mégis talán megfigyelheti ellenfelét és kikémlelheti gyenge pontjait. Talán Raj Ahtennek fontosak az elkötelezettek, akiket magával hozott, vagy talán van egy tanácsadója, aki újabb és újabb hódításra biztatja a Farkasurat. Ebben az esetben a tanácsadó megölése komoly előnyt jelentene. Gaborn kinyomozhatja ezeket a dolgokat. De előbb ellensége közelébe kell jutnia. Valahogyan módot kell rá találnia, hogy bejusson a vár belső részeibe. Gaborn remélte, a Föld is egyetért szándékaival. Meg kellene küzdenem Raj Ahtennel? - kérdezte magától. És ha igen, nem szegném meg ezzel fogadalmamat? Mindenesetre a Farkasúr gyenge pontjainak felderítése egyelőre jó tervnek látszott. Ráadásul Gabornnak még álcája is volt az Elkötelezettek Erődjében. Aleson, a Hűséges „személyében''. Gaborn úgy vélte, ha ő és Rowan hajnalban, őrségváltás után menne az Elkötelezettek Erődjének kapujához, és vinnének magukkal néhány különleges fűszert, talán bebocsátást nyernek. Egész éjjel éberen feküdt és tervezgetett. A nap rózsaszín korongja a keleti látóhatár fölé kúszott, szembeszállva a hajnali hideggel. Gaborn és Rowan elhagyták a fűszeres pincét, kezükben egy-egy kisebb petrezselyem és borsmenta bálával. A folyó felől felszálló köd átkúszott a házak között, és vékony, de sűrű takarót vont a mezőre. A felkelő nap sugarainál a takaró aranyszínben ragyogott. Gaborn megtorpant az ajtó előtt a ködöt szimatolva. Különös illatot érzett a levegőben, ami leginkább a tengeri szél csípős-sós szagára emlékeztette, de tudta, ez képtelenség. Pedig szinte hallotta a sirályok vijjogását, és maga előtt látta a kikötőből kifutó hajók homályos sziluettjét. Hirtelen feltámadt benne a honvágy, de meggyőzte magát, az ismerős illat bizonyára csak képzelete játéka volt.
A reggel hangjai egyébiránt semmi rendkívüli dologról nem árulkodtak. A marhák és juhok továbbra is a város utcáin kószáltak, bőgésük és bégetésük messzire szállt a friss hajnali levegőben. A házak kéményein rakott fészkekben csókák társalogtak zajosan. A kovácsműhely üllője már javában zengett, és a barakkok konyháiból frissen sült kenyér illata terjengett. De az étel pompás aromáját és a tengerillatú ködöt is elnyomta az égett fű fanyar szaga. Gaborn nem tartott tőle, hogy észreveszik. Rowannal együtt közrendűnek öltöztek, mint a vár bármelyik más névtelen lakója. Rowan felfelé vezette Gabornt a ködleple utcán, egy öreg viskóhoz. A remetelak a domb meredek oldalában állt közel ahhoz a helyhez, ahol nemrégiben még a varázsló kertje zöldellt. A kunyhó hátsó oldalán szőlőtőkék futottak fel a tetőre. A szemek érettnek tűntek, már csak egy kisebb fagyra volt szükség, hogy megcsípje a fürtöket. Gaborn és Rowan megtöltötték gyomrukat, hiszen nem tudhatták, milyen ételhez jutnak még aznap. A viskóból kihallatszó köhögés hangjaira Gaborn felkelt, készen arra, hogy szükség esetén eltűnjön. Valaki egy nádpálcára támaszkodva járkálni kezdett odabent. Csak idő kérdése volt, hogy a kunyhó lakója kilépjen és megpillantsa őket. Gaborn talpra segítette Rowant. A vár előtt elterülő rét felől vadászkürt harsant. A kürtszót kisvártatva morgó és rikácsoló hangok követték. Gaborn kissé feljebb kapaszkodott a domboldalban, hogy átnézhessen a Külső Fal felett a homályba burkolózó mező felé. A folyó keletre kígyózott tőlük, sőt még a folyón túl elterülő réteket is ki tudta venni. Dél felé Homályerde fái sötétlettek a völgy túlsó felén emelkedő domboldalon. A déli dombon, az erdő szélén, Gaborn mozgásra lett figyelmes a ködben: acél vértek csillogására, hegyes sisakforgókra, magasba emelt lándzsákra. A fák vonalán innen lovasok szelték át könnyű vágtában a ködtakarót. Előttük ezernyi nomen menekült, fekete árnyakként kúsztak négykézláb a földön, amilyen gyorsan csak tudtak, közben visítoztak és üvöltöttek a rémülettől. A nomenek a nappali világosságtól félig vakon, a vár felé igyekeztek. Azután Gaborn meglátott egy lovast, aki az Orden Ház éjkék egyenruháját viselte, rajta a zöld lovag jelével. Ezt hihetetlen... az apja megtámadja a várat! Ne! - kiáltotta volna legszívesebben. Ez a roham egyet jelentett az öngyilkossággal. Apja kísérete viszonylag kis számú harcosból állt. Szokásos kíséretként jöttek - jelképezve a király hatalmát - nem pedig háborúba! Nem voltak ostromgépeik, sem varázslóik
vagy ballisztáik. De ahogy Gaborn jobban belegondolt, rájött, mindez nem számít. Az apja azt hitte, Gaborn Sylvarresta várában van, a vár pedig elesett. Az apja mindent megtett volna, csak hogy kiszabadítsa fiát az ellenség kezéből. A felismerés rémülettel és bűntudattal töltötte el Gabornt. A makacsságával, ostobaságával ilyen sok ember életét sodorta veszélybe. Bár apja harcosai csak „jelképnek” jöttek, egyáltalán nem jelképesen küzdöttek. A lovak leviharzottak a domboldalon, örvényeket kavarva a ködben, a lovassági csatabárdok a magasba emelkedtek. Gaborn látta, hogy a csupasz testű nomenek eszeveszetten rohannak a lovagok csatabárdjai elől. Rémülten visongtak, sárga agyaras pofájukat kitátva menekültek. Egyesek közülük megfordultak, és dárdáik nyelét a földbe döfték. Apja lovagjai páncélozott lovakon robogtak előre, lándzsák törtek, csatabárdok zuhantak alá, vér és sár fröcskölt a nomenek üvöltései és halálsikolyai közepette. A mennydörgő patadobogást is elnyomta a sok száz torokból felszakadó csatakiáltás: „Orden! Bátor Orden!”. A kiáltásokra kelet felől fülsiketítő bődülések feleltek. A folyó irányából egy csapat fagyóriás tűnt fel a folyó túlsó partján elterülő mezőn, akik kelet felől törtek előre Homályerde felé - nyolcvan óriás, mint megannyi mozgó hegy közeledett a ködben. A várfalakon álló őrök kiáltozni kezdtek. Raj Ahten katonáit pedig kürtök harcba hívó harsogása riasztotta fel álmukból. Gaborn attól félt, Raj Ahten saját lovagjait küldi a csatamezőre. Az Orden Ház itteni seregének létszáma nem haladhatta meg a kétezer főt, hacsak apjának nem sikerült Sylvarresta valamelyik kisebb erődítményéből erősítést szereznie. De éppoly gyorsan, ahogy jött, iménti félelme alább is hagyott. Gaborn hangokat hallott a déli kapu felől, a fogaskerekek csikorgását, amint Raj Ahten katonái sietve felhúzták a csapóhidat. A völgyet borító köd olyan sűrű volt, hogy Gaborn nem látta, a nomeneknek legalább egy része elérte-e a hidat. Mindenesetre a lényeg, hogy Raj Ahten így nem indíthatott ellentámadást. A Farkasúr nem tudhatta, az Orden Ház mekkora erővel érkezett. Ha most támadna, könnyedén kelepcébe sétálhatna, ha akkora sereggel találná magát szemközt, amekkorával nem bír el. Hiszen megszokott harci taktika volt egy vár védőit azzal kicsalogatni, hogy a támadók valódi létszámuknál jóval kisebb erőt mutatnak. Kelet felől ellenszél támadt, és a köd hirtelen megsűrűsödött. Gaborn most már semmit sem látott a csatából. Még a hatalmas óriások is eltűntek a tejfehér paplanban.
De hallotta a lovak rémült nyerítését és az Orden Ház csatakiáltásait. A völgy túlsó oldalán emelkedő dombon kürt harsant - két rövid, egy hosszú jel. Alakzatváltási parancs. - Gyerünk! - mondta Gaborn Rowannak, megragadva a lány kezét. Egymás mellett rohantak felfelé az utcákon a Palota irányába. A városban kitört a káosz. Raj Ahten katonái kapkodva húzták fel páncélzatukat, és futottak a falakhoz. Amint Gaborn és Rowan elérte a Királyi Kaput, a katonák felhúzták az üzleti negyedbe vezető csapórácsot. Visszaparancsolták Gabornt. Raj Ahten ötszáz katonája igyekezett a Palota felől a Külső Fal irányába. Egy csapat ijedten menekülő szarvasmarha nehezítette előrehaladásukat. A fejetlenségben Gaborn és Rowan vállára vetette fűszeres báláit és besietett a kapun a piactérre. A vásári negyedet senki sem őrizte. Raj Ahten katonái még nyilván nem dolgoztak ki részletes védelmi stratégiát egy esetleges ostrom visszaverésére. A kisebb tornyokban nem voltak emberek. A falakat figyelve Gaborn látta, amint tucatnyi harcos siet a katapultok felé, míg a többiek a vár sarkain álló bástyák felé rohantak. Raj Ahten emberei azonban túl kicsi egységekre oszlottak. Néhányan a Külső Fal felé futottak, mások megpróbálták megerősíteni az Elkötelezettek Erődjének védelmét. Gyakorlatilag üresen hagyták a város második védelmi vonalát, a Királyi Falat. Az alant elterülő síkról - a nomenek sikolyaitól, haldokló lovak nyerítésétől és óriások üvöltéseitől kísérve - az Orden Ház lovagjainak győzelmi dala zendült fel, ünnepelve a harctéri dicsőséget. Gaborn apja ragaszkodott hozzá, hogy személyes testőrsége minden egyes tagja legalább három hang-adománnyal bírjon, így könnyedén továbbíthatták a parancsokat a csatamezőn. Halálhozó énekük a ködtakaró fölé szárnyalt, megrázta Sylvarresta Várának erős falait, és sokáig visszhangzott a dombok között. A dal hallatán rettegés költözött az ellenség szívébe: Égjen lelked, zúgjon kardod, Orden hősi harcosa. Irtsd az ellent, földig tarold, Orden véres harcosa! Az ének hangjaiba haldokló lovak nyerítése vegyült. Nagyon soké. Gaborn először nem értette ezt, míg végül rádöbbent. Raj Ahten lovai még mindig a távolabbi domboldalon voltak kipányvázva. Apja katonái megölték a Farkasúr hátasait.
Gaborn és Rowan megtorpantak a macskaköves utcán, százlépésnyire a Palotától, és a ködlepte mezőt fürkészték, a csata jeleit kutatva. Gaborn túl későn vette észre, hogy egy kisebb csapat közeledik felé. Megperdült, és pont szembetalálta magát egy termetes őrmesterrel, aki habozás nélkül félretaszította. - El az útból! - kiáltotta. És mögötte, fekete pikkelyvértjében, fehér bagolyszárnyas fekete sisakjában Raj Ahten közeledett személyes testőrségével, tanácsnokaival és Naplójával. A Farkasúr nyomában három elcsigázott tűzszövő haladt. Gaborn alig tudta leküzdeni a késztetést, hogy a kardjához kapjon és lesújtson vele a Farkasúrra, de tudta, ez őrültség lenne. Elfordult, dühében az arcába szökött a vér. Raj Ahten egy lépésnyi távolságra viharzott el Gaborn mögött, közben indhopali nyelven parancsokat osztogatott katonáinak: - Készítsétek elő az embereket és a lovakat! Tűzszövők, fel a falakra! Lobbantsatok fel tűzcsíkokat a vár és az erdő közötti szakaszon, így látni fogunk a ködben. Én vezetem az ellentámadást! Majd én megmutatom annak az arcátlan Ordennek! - Ez nem természetes köd - aggodalmaskodott az egyik tűzszövő. - A vízmágusok műve. - Nehogy azt mondd nekem, Rahjim, hogy félsz néhány tejfeles-szájú vízmágustól, akiknek még a kopoltyúi sem nőttek ki! - torkolta le Raj Ahten gúnyosan. - Többet vártam volna tőled. Ez a köd éppen annyira dolgozik Orden ellen, mint ellenem. A varázsló gondterhelten csóválta a fejét. - A Hatalmak küzdenek ellenünk! Érzem! Gabornnak csak a kezét kellett volna kinyújtania, hogy megérinthesse a Farkasurat, egy mozdulattal elválaszthatta volna a fejét a nyakától, mégsem tett semmit. Az elszalasztott lehetőség súlya nyomasztó teherként nehezedett Gaborn vállára. Amint Raj Ahten és katonái elsiettek a Piac utca felé, Gaborn a kardja után nyúlt, hogy előrántsa a fegyvert. - Ne! - sziszegte Rowan, és megragadta a csuklóját, visszalökve a fegyvert a tokjába. Igaza volt. Ahogy figyelmesebben körbenézett, rá kellett jönnie, ez a hely tökéletes volt egy rajtaütéshez. Az üzletek rendes körülmények között sem nyitottak volna ki még legalább két óráig, és ez a nap igencsak eltért a szokásostól. Talán egyáltalán nem nyitnak ki. A Piac utca délnyugati irányba kanyargott, ezért ha ügyes, úgy kerülhet a Palota és a város belső védelmi vonala közelébe, hogy sem felülről, a Palota
falairól, sem lentről, a Külső Falról nem vehetik észre. A Piac utca háromszintes épületei jótékonyan elzárták a kilátást. Gaborn megállt. A reggeli árnyékok még hosszúak voltak, az utca elhagyatottnak tűnt. Gabornnak eszébe jutott, mi lenne ha megvárná, amíg Raj Ahten visszafelé jön a kockaköves utcán. Felnézett a Palotára. Egy nő rohant felé, rendetlenül összefogott, sötétkék selyemköpenye félig láttatni engedte hegyes melleit. Jobb kezében egy ezüstláncot szorongatott, amiről egy kis fémgolyóbis csüngött, melyben tömjént szoktak füstölni, de most a gömbben levő tömjén lángolt. Sötét szemeiben őrült fény táncolt, fejét teljesen kopaszra nyírták. Büszke testtartásából Gaborn tudta, igen fontos ember lehet. A nőnek nem is kellett a közelébe érnie, hogy megérezze a belőle áradó hőséget - a bőre alatt lobogó tüzet - és ebből tudta, ez csakis egy tűzszövő lehet. A nő megtorpant mellettük, és a hercegre meredt, mintha felismerte volna. - Tel - kiáltotta a tűzszövő. Gaborn nem gondolkodott. Minden idegszálával érezte, ez a nő az ellensége. Egyetlen sima mozdulattal előrántotta kardját, és köríves mozdulattal elválasztotta a tűzszövő fejét a testétől. Rowan elképedten kapta kezét a szája elé, és hátrált egy lépést. A pillanat egy tört részéig a nő teste egy helyben maradt, miközben a feje lerepült a nyakáról. Keze még mindig a tömjéntartót szorította. Azután az egész test zöld lángoszloppá robbant, mely magasra lövellt az ég felé. A pusztító hőségtől a kövek tiltakozva sikoltottak fel Gaborn lába alatt. A tűzszövő teste egy szempillantás alatt elhamvadt, és Gaborn érezte megperzselődött szemöldöke gyomorkavaró szagát. Kardjának pengéje is lángba borult, mintha csak elátkozták volna, a tűz a markolat felé rohant a véráztatta acélon, így Gaborn kénytelen volt a földre dobni a fegyvert. Ráadásul ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy a kard hüvelyét is elhajítsa, mintha az is lángba borulhatna csak azért, mert oly sokáig volt a gyilkos penge közelségében. Túl későn jött rá, a tűzszövő megölésével nagy hibát követett el. Egy nagyhatalmú tűzszövőt nem lehetett csak úgy megölni. Meg lehetett fosztani a testétől, és ezt követően idővel meg is semmisült, eggyé válva az őselemmel, amit szolgált. De volt egy rövid idő a halál és a megsemmisülés között, amíg a tűzszövő ereje kitört porhüvelyéből és beleolvadt őselemébe. Gaborn a lehető leggyorsabban igyekezett elhátrálni, Rowant is magával húzva. A tűzszövő még halálában is igyekezett megőrizni emberi külsejét, visszanyerni eredeti formáját, így egy pillanattal az égbeszökő, zöldes
tűzszökőkút kitörése után, a lángoszlop kezdett formát ölteni. Egy nyolcvan láb magas, gigászi nőalak formáját. A lenyűgözően egységes, topáz- és smaragdszín lángnyelvekből álló, pokoli jelenség emberi alakot vett fel. Ívelt arcvonásai, szeme, a kicsiny mellek és lábának feszes izmai mind tökéletes pontossággal öltöttek formát. Kissé zavarodottan állt, vakon tekintgetett kelet és dél felé, ahonnan a csata és harci indulók hangjai szálltak felé. Az elementál kinyúlt, és kíváncsian megérintette a Piac utca egyik régi üzletének tetejét. Ahogy egyik kezével megtámaszkodott rajta, a tetőt borító ólomlemezek megolvadtak, és az olvadt fém sziszegve csorgott bele az esőcsatornába. Ez gazdag környék volt, a legtöbb boltnak hatalmas üvegablakai voltak, melyek most szilánkokra robbantak a perzselő hőségtől. A fából készült ajtók és cégérek egy szemvillanás alatt meggyulladtak. Az elementál még nem tért magához. A tűzszövő talán még mindig nem fogta fel, hogy elpusztították a testét. Gaborn úgy vélte, egy rövid ideig még biztonságban van. Aztán a nő eljön érte. - Futás! - sziszegte, és maga után vonszolta Rowant. De a lány lába a földbe gyökerezett és lehet, hogy a pokoli hőség Rowant jobban megégette, mint őt. Felsikoltott fájdalmában, újonnan visszaszerzett érzékei nem tudták feldolgozni az elementál közelségét. Balra tőlük egy porcelánbolt állt. Gaborn csak abban reménykedett, az üzletnek van egy hátsó kijárata, miközben maga elé emelt karral, nekirohant a széles üvegablaknak. Üvegszilánkok záporoztak körülötte, összeszabdalták a homlokát, de nem mert lassítani, hogy megvizsgálja a sebeket. Keresztülvonszolta Rowant a törmeléken a bolt hátsó része felé, ahol egy nyitott ajtó vezetett egy apró műhelybe. Hátrapillantva látta, amint egy zölden lángoló hatalmas kéz nyúl be az összetört kirakatüvegen, és utánuk tapogatózik a boltban. Az egyik zöld ujj megérintette Rowan hátát. A lány vérfagyasztó sikolyt hallatott, ahogy a lángnyelvek kardként hasítottak a testébe. A melléből hosszú tűzcsóva vágódott ki. A lány szemében felvillanó fájdalomtól és rettenetes halálsikolyától letaglózva, Gaborn elengedte Rowan kezét. Úgy érezte, mintha valaki kést döfött volna elméjébe. Már semmit sem tehetett érte. Átrohant a műhely ajtaján, és bevágta azt maga mögött. Mindenfelé vésők, árak, és egyéb asztalos szerszámok hevertek. A padlót faforgács borította. Miért ő? - tette fel a kérdést magának Gaborn. Az elementál miért őt ölte meg helyettem?
Meglátta a belülről elreteszelt hátsó ajtót. Éppen feltépte a reteszt, amikor megérezte a perzselő hőséget a háta mögött. Kivetődött egy sikátorba. Balra cselezett, majd vaktában futásnak eredt jobb felé. Egy keskeny, alig tizenkét láb széles útra jutott. Gaborn mélységes űrt és fájdalmat érzett, ha Rowan arcára és halálára gondolt. Meg akarta védeni a lányt, de ehelyett a halálát okozta meggondolatlanságával. Egyszerűen nem tudta elhinni, legszívesebben visszarohant volna érte. Befordult egy sarkon. Raj Ahten két katonája félelemtől tágra nyílt szemmel állt alig húszlábnyira Gaborntól. Mindketten ijedten hátrálva igyekeztek menekülni, ügyet sem vetve Gabornra. A herceg megfordult, hogy megnézze, mi rémisztette meg őket annyira. Az elementál átlépett egy háztetőt, majd terpeszben ráült, mintha csak meg akarná lovagolni az épületet, amitől a tető lángoló darabokra robbant szét, pokoli tűzcsóvákat és éjfekete füstfelhőt lökve a magasba. Az elementál fokozatosan elvesztette emberszerű alakját, a lángnyelvek mohón nyújtóztak minden irányba, elpusztítva mindent, ami az útjukba került. Amint a lángok elértek egy épületet, az elementál mérete és ereje még nagyobbra nőtt, és még inkább elveszítette emberi külsejét. Izzófehér tekintete körbekémlelt minden irányba. Itt hevert előtte egy felgyújtható piactér, lejjebb a szegényebb üzletek fabódéi álltak. Kelet felé az istállók épületei magasodtak, délre pedig a ködfátyolba burkolt, halálsikolyoktól és fájdalomüvöltésektől hangos Homályerde terpeszkedett. Tekintete elsiklott Gaborn fölött, és megállapodott a két katonán, akik alig karnyújtásnyira álltak a lángoló szörnyetegtől. A fickók megfordultak, és futásnak eredtek. Gaborn meg sem mert mozdulni, attól tartva, hogy az elementált - a lidércekhez hasonlóan - a mozgás ingerli. Az elementál visszafordította tekintetét Homályerde hullámzó dombjai, a ködtakaró fölé nyúló törzsek irányába. Túl finom falat volt ez egy elementálnak, semhogy figyelmen kívül hagyhatta volna. A tűzszövő éhes, falánk szörnyeteggé változott. A vásártér kőépületei aligha csillapíthatták étvágyát. Kinyújtotta egyik gigászi karját, megragadott egy harangtornyot, és abba kapaszkodva felegyenesedett, majd futásnak eredt az erdő irányába, lángoló lábaival a háztetőkön gázolva. A Királyi Kapu felől döbbent kiáltások hallatszottak, ahogy a lény elérte a csapórácsot. A toronyban strázsáló őrök a kapu mindkét oldalán egyszerűen lángra lobbantak közeledtére, az égő holttestek úgy hulltak alá a toronyból, mint lobogó húscafatok a serpenyő széléről.
Barát, ellenség, fa vagy ház - az elementál megkülönböztetés nélkül elemésztett mindent, ami csak az útjába került. Hogy jobban lásson, Gaborn felkapaszkodott egy fogadó külső lépcsőjén, meghúzva magát az eresz alatt. A csapórács mellett álló tornyok megfeketedtek, megrepedeztek a hőtől, ahogy az elementál áthaladt közöttük. A rács maga megolvadt. Ahogy a lény tovább tört előre a várudvaron a városkapu felé, egyszerre több száz rémült kiáltás harsant. Mire elérte a külső kapukat, a tűzszövő már a legkevésbé sem emlékeztetett egy emberre, égbe nyúló tűzoszlopként rohant tovább. Nem messze a felvonóhídtól áthaladt a falon, egy pillanatig elidőzött a torony tetején, talán a vizesároktól rémült meg. Egy női arc formálódott a lángokból, mely vágyakozva nézett a város mélyebb fekvésű részein álló viskók, a Vajhordó utca felé. Azután a lángok átugrottak a falon és a vizesárkon, majd a mezőt átszelve Homályerde felé indultak. Gaborn ismét figyelmes lett a csata távoli hangjaira, apja katonáinak harci kürtjeire, amelyek visszavonulót fújtak. Szíve olyan hevesen vert, hogy sokáig semmilyen más hang nem jutott el a tudatáig. Az elementál tüze fellángolt, ahogy keresztülvágta magát a ködtakarón. A lángok fényénél Gaborn három lovast látott, akik lovassági csatabárdjukat lengetve cikáztak a nomenek között, teljesen belefeledkezve harci tombolásukba. Azután a három harcos semmivé lett, ahogy a lángoszlop egy szemvillanás alatt elemésztette őket. Az elementál továbbrohant a síkon, mohón habzsolva a száraz füvet, gallyakat és emberi életeket, de úgy tűnt, szétforgácsolta erejét, mert végül elvesztette formáját, és nem maradt helyén más, mint lángoló folyam a mezőn. Gaborn szíve sajgott. Amikor az elementál megérintette Rowant, úgy érezte, mintha őt is megvágta volna. Most már hallotta a mezőről idehallatszó kétségbeesett kiáltásokat, amelybe a falakon belül fetrengő sérültek és haldoklók sikolyai keveredtek. Nem tudta kitörölni elméjéből Rowan utolsó, elgyötört pillantását. Mintha elárulta volna. Nem tudta eldönteni, helyesen vagy helytelenül tette, hogy megölte a tűzszövőt. Átgondolatlan cselekedet volt - ösztönös tett, amelyet helyénvalónak érzett, mégis szörnyűséges következményekkel járt. Jelenleg a mezőn lobogó tűzfal megakadályozza Raj Ahtent, hogy elhagyja a várat, és csatába küldje embereit. Talán ezzel megmentettem néhány harcosunk életét, gondolta Gaborn. De az is lehet, hogy nem. Gabornnak fogalma sem volt, apja hány jó harcosa lelte halálát a lángtengerben. Csak abban reménykedett, a várfal
tetején gubbasztó elementált látva, katonáik idejében elmenekültek. A várban halottak hevertek, és még többen haldokoltak. Raj Ahten több tucat, talán több száz harcosa égett hamuvá a tűzben. A Király Kapujának rácsa elhamvadt. Sőt, amennyire Gaborn látta, a Külső Kapu hatalmas tölgyfa felvonóhídja is lángokban állt, a híd tornyai romokban hevertek. A fogaskerekek, melyekkel fel lehetett volna húzni a hidat, szétolvadtak. Gaborn egyetlen kardcsapással félig lerombolta Sylvarresta várának védműveit. Ha az apja ma akarná megtámadni a várat, könnyedén bejuthatna. Gaborn egy apró alakra lett figyelmes a Külső Fal tetején, aki a lángoló falat bámulta - egy fekete vértet viselő férfi, fehér bagolyszárnyakat mintázó sisakban. Egyik kezében hosszú nyelű harci kalapácsot markolt, s ezer ember érces hangjával kiáltotta a távoli domboldalaknak, melyek visszaverték szavait a vár falai felé. - Mendellas Draken Orden! Ezért megöllek téged és az ivadékodat is! Gaborn lemászott a lépcső tetejéről, és bemenekült a legközelebbi sikátorba. 16. A CSEL Borenson gondolataiba mélyedve lovagolt, amióta elhagyta Tor Hollickot, de nem a közelgő csata gondolata foglalta le. Myrrimára gondolt, a nőre, akit eljegyzett Bannisferre-ben. Két nap telt el azóta, hogy nővéreivel és anyjával együtt bekísérte Myrrimát a városba, hogy megóvja őket Raj Ahtennek a környéket feldúló seregétől. Myrrima jól viselte a támadást, összeszorított szájjal tűrte a dolgot. Alkalmazkodnia kellett a katonafeleségek életéhez. Mégis, a lánnyal töltött néhány meghitt óra elég volt Borensonnak, hogy visszavonhatatlanul szerelmes legyen. Nem csak a szépsége volt, ami lenyűgözte a lányban, hanem egész egyszerűen minden - ravaszsága, megragadó egyénisége, az érzéki vágy, amely Myrrima szemében csillogott, miközben kettesben lovagoltak anyjának földje felé. Menet közben egyszer csak megfordult és ártatlan, fekete szemeit a férfi tekintetébe fúrva azt mondta: - Borenson úr, feltételezem, neked több állóképesség-adományod is van. - Egész pontosan tíz - felelte a harcos büszkén. Myrrima felvonta sötét
szemöldökét. - Ez érdekes. Azt hallottam, a nők a nászéjszakájukon megtapasztalhatják, a harcosok emberfeletti állóképessége nem csak arra jó, hogy ne haljanak bele a harctéren szerzett sebeikbe. Igaz ez? Borenson valami válaszfélét próbált habogni. Álmodni sem merte volna, hogy egyszer egy gyönyörű nő ilyen nyíltan rákérdez teljesítőképességére az ágyban. Mielőtt azonban felelhetett volna, Myrrima megelőzte. - Jól áll neked a vörös szín. Különösen az arcodon szeretem. - Borenson erre csak még jobban elpirult, és egészen megkönnyebbült, amikor Myrrima elfordította tekintetét. Borenson nem először érezte szerelmesnek magát. De ez az érzés most valahogy más volt. Már nem az az üsző után kajtató holdkóros borjú volt, mint korábban. Ezt most... igazinak érezte. A csontja velejéig érezte, hogy ez a szerelem az igazi. Ez a felismerés akkor érett meg benne, miközben Orden király felé tartott, hogy figyelmeztesse a támadásra. Teljes sebességgel vágtatott az úton, és elhaladt három szemrevaló fehérnép mellett, akik szamócát gyűjtöttek az út szélén. Egyikük csábító mosolyt villantott felé, de Borensont annyira lefoglalták Myrrima körül forgó gondolatai, hogy csak jó tíz mérfölddel később döbbent rá, hogy elfelejtett visszamosolyogni. Ennyire belebolondult a lányba. Sylvarresta vára felé lovagolva azzal igyekezett száműzni Myrrimát gondolataiból, hogy minél hamarabb túl lesz ezen a csatán, annál hamarabb visszatérhet hozzá. Már jóval azelőtt, hogy elérték volna a várat, Borenson emberei belefutottak Raj Ahten felderítőibe, az út mentén portyázó öt-tíz fős vadászcsapatokba. Borenson leggyorsabb lovagjai minden egyes ilyen egységet lelkiismeretesen üldözőbe vettek és kardélre hánytak, miközben parancsnokuk a nomenek elleni támadást tervezgette. A vár közelébe érve leereszkedett a Wye folyó partján, és kinyitotta az Orden királytól kapott flaskát. Minden erejével igyekezett megtartani az edényt, miközben a palack nyakán viharos erejű szél süvített ki. Azzal, hogy víz fölött dugaszolta ki a flaskát, megkétszerezte a belőle kiáramló köd mennyiségét. Amikor a palack félig kiürült, visszanyomta belé a dugót. A Sylvarresta körüli völgyeket lassan beborító köd sós illata a szülőföldjét juttatta eszébe. Elképzelte a napot, amikor majd hazaviszi Myrrimát új otthonába, Drewverrybe. Ismerte azt a birtokot - nagyon szép udvarház volt, a ház urának hálószobájában kandallóval. Gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, utasította íjászait, ajzzák fel
íjukat, majd elindultak a hajnali erdőben. Egy fertályórával később emberei meglepték a fák ágai közt alvó nomeneket. Nyílvesszők kaptak szárnyra, és a nomenek túlérett gyümölcsként hullottak alá Homályerde évszázados tölgyfáiról. Legtöbbjük holtan, mások hanyatt homlok menekülve a vár biztonságot nyújtó falai felé. Katonái a lehető legnagyobb zajt csapva és kiáltozva terelték maguk előtt a nomeneket a lejtőn, a lovasok előtt sötét irhák, vicsorgó agyarak és vörösen izzó szemek tengere hullámzott. Borenson, harcostársai szerint, mindig kacagva vetette magát a küzdelembe, de ennek a legritkább esetben ébredt csak tudatára. Ez a szokása gyermekkorából eredt, amikor Poll, a földesúr fia gyakran megverte. Az idősebb fiú mindig nevetett, ha büntetéseket osztott, és mikor Borenson elég idős lett, hogy büntetéseket oszthatott, ő is nevetve tette. Ez egyes ellenfeleket megrémített, másokat felbőszített. Akár így, akár úgy, de ellenfelei mindkét esetben hibákat követtek el, miközben harcostársai szívébe bátorságot öntött. Hamarosan a síkság közepén találta magát a ködben, tucatnyi nomen közepette. A lények sziszegtek és morogtak körülötte. Meglengette harci kalapácsát, miközben pajzsával hárította a záporozó ütéseket, és lovának parancsokat osztogatott, hogy rúgjon hátrafelé, megtisztítva a terepet maga mögött. A kalapács ritmikus felemelkedése és lezuhanása annyira lekötötte figyelmét, hogy egészen meglepődött, amikor balra tőle egy hatalmas, lángoló fal robogott keresztül a mezőn. Azonnal megfordította lovát, és vágtatni kezdett az életéért. A hátas harci mén volt, még a szelet is képes lett volna lehagyni. De a tűzfal elkanyarodott, csápokat lövellt magából mindenfelé, mintha egy élő, tapogatózó szörnyeteg akarta volna megtagadni őket. A nomenek látták, amint végzetük feléjük rohan, egyikük megpróbálta Borensont a lábánál fogva lerántani a nyeregből, hogy együtt pusztuljanak, ha már pusztulni kell. Lesújtott kalapácsával a lényre, mert tudta, ha most itt hagyja a fogát, akkor nem juttathatja el Orden király üzenetét Raj Ahtennek. A kalapács feje a csúf lény koponyájába mélyedt, majd Borenson félrerúgta a holttestet, miközben lova tovasuhant a ködben. Borenson visszafelé vágtatott a síkon, közben hangos ,,Orden, Orden!” parancsszavakkal utasította embereit az újrarendeződésre. A tűz a nyomában száguldott, mintha csak karcsú ujjak próbálták volna megragadni, hogy széjjeltéphessék. Azután Borenson bevágtatott a sötétlő erdőbe. Amikor a tűz elérte a fák vonalát, habozni látszott... mintha bizonytalankodott volna. Egy óriási tölgyfa felé vetette magát, lángba borítva
azt, és mintha megfeledkezett volna Borensonról. Mindössze fél tucat embernek sikerült Borensonnal együtt elérni az erdőt, de a harcos további több tucat emberét pillantotta meg, amint a ködben szétszóródva keresnek menedéket a lángok elől. Várt egy ideig, időt adva embereinek, hogy rendezzék soraikat, és remélte, elérték a biztonságot nyújtó erdőt. Itt, a fák között biztonságban, rejtve érezte magát. A levelek jótékonyan összezárultak a feje fölött. Betakarták, mint egy meleg kabát. Az ágak megvédték a nyilaktól és karmoktól, ráadásul lefékezték a rohanó lángokat. A völgy felől iszonytató hang remegtette meg a levegőt - Raj Ahten kiáltotta a ködbe véres fenyegetését az Orden Ház ellen. Borenson nem tudta, mi dühíthette fel a Farkasurat, de hogy Raj Ahten ennyire magán kívül van, az önmagában felvidította. Borenson megfújta harci kürtjét, jelezve katonáinak, rendezzék újra soraikat. Kisvártatva négyszáz ember gyűlt össze a Sylvarresta körüli völgy minden részéből. Néhányan riasztó híreket hoztak a vár keleti oldalán a fagyóriásokkal folyó csatáról. Sokan számoltak be arról, hogy a nomenek is rendezték soraikat, és igyekeznek elérni a városkaput. A harcosok közül néhányan bezavarták a nomenek egy részét az erdőbe, és a biztonság kedvéért az utolsó szálig levadászták őket. Megint mások azzal voltak elfoglalva, hogy végezzenek Raj Ahten megmaradt hátasaival. Ez az egész csata kezdett kaotikussá válni, és Borenson szinte már azt kívánta, bárcsak ne borította volna be köddel a csatamezőt. Biztonságosabb lett volna, ha a fák között maradnak, és végeznek a megmaradt nomenekkel. De a vár előtti ködben még izgalmasabb játék várt rájuk. - Rendben - adta ki a parancsot. - Keletről nyugat felé haladva kisöpörjük a vár előtti területet. Kopjások elől, ők foglalkoznak az óriásokkal. Íjászok a széleken, hogy megtisztítsák a terepet a nomenektől. A levegőben a mezőn és az erdő szélén lobogó tüzek csípős füstje kavargott. Orden lovagjai sorokba rendeződtek, és rohamra indultak a fák között, kelet felé a domboldalon. Borenson nem hordott magával kopját, így középtájon, az első sor mögött lovagolt, ahonnan irányíthatta a sereg mozdulatait. Amint lova átviharzott a mezőn, Borenson egy hatalmas termetű óriást pillantott meg bal felé, nagy szőrös halomként előbukkanni a rejteket adó ködből. Két lovag elkanyarodott, és megrohamozta a szörnyeteget. A sebesült behemót felbődült, lecsapott rettenetes karmaival csaknem kibelezve az egyik lovat, félelmetes állkapcsai kettéroppantották a lovasát. Azután Borenson eldübörgött mellettük. Néhány íjász szétszéledt a mezőn. Két újabb óriás tűnt elő a ködből. A nyomukban nomenek gyülekeztek
összeszedve bátorságukat. Borenson húsz lovagja kivált a csapatból, majd az óriások és nomenek felé kanyarodtak. Borenson szíve hevesen vert. Az egyik óriás dühödten felordított, társait szólítva. Hatalmas óriássereg nyomult előre, sötét hegyként tornyosulva a lábuknál hullámzó fekete, dárdás nomen-sereglet közepette. A szörnyetegek torkát diadalmas üvöltések hagyták el. Borenson szívébe jeges kéz markolt. Előttük több száz rézszín pajzsos lovas bontakozott ki a ködből. Élükön egy hatalmas termetű harcos lovagolt, fekete láncingben, szélesre tárt szárnyú baglyot mintázó sisakban, feje fölé emelt gigászi harci kalapáccsal a kezében, akinek ajkáról ezer ember hangján hangzott fel a csatakiáltás: „Kuanzaya!”. A fickó látványára rémület költözött Borenson szívébe, mert a harcos egy király vértezetét és fegyvereit viselte. Raj Ahten nem engedte le sisakrostélyát, és Borenson rádöbbent, még sosem látott ilyen lenyűgözően jóképű férfit életében. A Rúnalovag hangjától Borenson lova megtántorodott. A félelemtől eszét vesztve a csatakiáltás hallatán, próbált meghátrálni. Borenson rohamot parancsolt neki, de Raj Ahten hangja annyira fülsiketítő volt, hogy talán súlyosan károsította az állat hallását. A ló megremegett, és rángatni kezdte a kantárszárat, hogy Borenson felé fordítsa fejét. A harcosnak végül nagy nehezen sikerült az ellenség felé fordítania a riadt állatot. Azután már benne is voltak a csata sűrűjében. Borenson lovagjai rendületlenül rohamozták az óriásokat, melynek következtében a lovasság sorai veszélyesen megritkultak. Az íjászok nyílvesszői jégesőként zuhogtak alá, miközben Borenson egyenesen Raj Ahten felé vágtatott. Azonban hátasa nem volt hajlandó a Farkasúr közelébe menni, kitért balra, és Borenson azon kapta magát, hogy egyenesen az óriások tömött sűrűjébe rohan. Elszáguldott Raj Ahten előtt, harci kalapácsa embertelen sebességgel újra és újra lesújtott, véres ösvényt vágva a védők sorai között. A ködből egy óriás vetette magát Borensonra, elképesztő méretű tölgyfagerendát lóbálva. Borenson lebukott az ütés elől, és maga mögött hagyva a behemótot, berobogott egy csapat sziszegő, vicsorgó nomen közé, akik látva, hogy csak egy magányos lovas áll velük szemben, megindultak felé. Vérre szomjazva néhány óriás is Borenson után vetette magát. Valahol a háta mögött felharsantak Borenson hadnagyainak harci kürtjei, kétségbeesett visszavonulót fújva. Borenson felemelte kalapácsát és pajzsát, majd kacagva harcba szállt az életéért.
17. A KIRÁLYNŐ SÍRJA Három órával napkelte után Iome az Elkötelezettek Erődjének tetején állt, és figyelte, amint Raj Ahten és ezernyi Legyőzhetetlenje - éljenzés és diadalmas kiáltások közepette - belovagol a várba sok tucat fagyóriással, valamint száz és száz harci kutyával a nyomában. A domboldalt beborító tejfehér paplan már szétoszlott, csak néhány ködpamacs maradt belőle Homályerde fái között. A Farkasúr láthatóan kihasználta az alkalmat, hogy megütközzön Orden seregével, sőt, nyilvánvalóan a fák között is üldözte a megmaradtakat, megölve vagy megfutamítva őket. Raj Ahten harcosai tisztelgésre emelt fegyverrel, méltóságteljesen vonultak be a várba. Chemoise a támadás első jelére idehívta Iomét az Elkötelezettek Erődjébe. - A saját biztonsága érdekében - mondta a hercegnőnek. Az itt maradt sátrak és gazdasági épületek maradványai még mindig füstöltek a mezőn, és a kelet felől fújó szél miatt Homályerde fái között is egyre terjedtek a lángok, kétmérföldnyire Sylvarresta várától. Egy ideig a tűz úgy viselkedett, mintha élne - lángoló csápok nyúltak ki belőle, megperzselve egy fát itt, lángra lobbantva egy szénaboglyát ott, mohón elemésztve a földművesek házait. A várban tomboló tüzek kihunytak, miután Raj Ahten tűzszövői elszívták belőlük az erőt. És bár Raj Ahten emberei az utcákat járták a tűzszövő, a Farkasúr kedvenc perzselőjének gyilkosa után kutatva, nem jártak sikerrel. Az elementál porrá égette a Piac utca legnagyobb részét, eltüntetve a gyilkos nyomait is. Sylvarresta kapujának szénné égett, füstölgő romjain keresztül jól látszottak a pusztítás nyomai. Ezernyi nomen megfeketedett holtteste hevert a várárok partján, ahonnan már nem volt hová menekülniük Orden lovagjai elől. A nomenek közül azonban Orden elesett lovagjainak holttestei is előtűntek, több mint kétszáz, alig néhány órával ezelőtt még fényes páncélt viselő lovag megfeketedett, füstölgő torzója maradt a csatamezőn. További több száz nomen hullája hevert az erdő szélén, ahol a csata először öltött komoly méreteket. A kiégett fatörzsek megfeketedett csontvázként meredeztek a megperzselt földből. Három tucat fagyóriás teteme hevert szétszórtan a csatatéren, a szörnyetegek igen bizarr látványt nyújtottak így, hogy vastag irhájuk leégett róluk. Iome nem ilyennek képzelte volna őket - rózsaszín bőrükkel, hosszú, teveszerű orrukkal, hatalmas karmaikkal. Az Elkötelezettek Erődjének
tetejéről úgy látszott, mintha szerencsétlen sorsú, szőrtelen egerek lettek volna. Néhány óriás még holtában is egy-egy harcost vagy lovat szorongatott hatalmas mancsában. Raj Ahten lovai az erdő szélén táborozó őrökkel egyetemben holtan hevertek. Mégis, a Farkasúr emberei győzelmüket ünnepelték. Iome nem tudta, hogy örüljön Raj Ahten győzelmének, vagy Orden katonáit sirassa. Immár a Farkasúr elkötelezettje volt. Már nem Raj Ahtentől, hanem a többi uralkodó által küldött bérgyilkosoktól és Szabad Lovagoktól kellett tartania, akik a Farkasúr ellen harcoltak. Chemoise Iome mellett állt, és a felperzselt mezőt fürkészte. Csendesen sírva fakadt, amint Raj Ahten emberei belovagoltak a várba. A hamvak még füstölögtek, mindenfelé izzó fatönkök álltak a domboldalon és az erdőben. Miért sír Chemoise? - csodálkozott Iome. Aztán megdöbbenve vette észre, az ő tekintetét is könnyek homályosítják el. Iome végül megértette. Chemoise azt siratta, hogy a világ körülöttük gyászba borult. Fekete rétek, megfeketedett erdők. Sötét napok vártak rájuk. Iome szorosabbra fogta maga körül csuklyás köpenyét, eltakarva az arcát. A vastag szövet nem nyújthatott elegendő védelmet. Raj Ahten harcosai a várudvaron várakoztak, míg uruk elhagyva a csatateret, a városkapu felé lovagolt, hogy találkozzon tűzszövőivel és tanácsadóival. Még a fagyóriások is kétrét görnyedve befurakodtak a kapun, hogy a belső udvaron keressenek védelmet. A déli dombok felől vadászkürt harsant, melyre keletről egy másik felelt. Majd még egy és még egy. Talán Orden seregének megmaradt túlélői szólongatták egymást. Iome arra számított, Raj Ahten emberei megfordulnak a hangra, és kilovagolnak, hogy végezzenek a túlélőkkel. Figyelembe véve seregének erejét, Iome nem értette, miért maradnak ilyen sokan a várban. Talán nem is voltak olyan erősek, mint gondolta. A Farkasúr talán nem merte tovább üldözni Orden embereit, mert tudta, könnyen kelepcébe csalhatják. Raj Ahten sokkal ravaszabb volt, mint azt Iome képzelte volna. Ha tartott valamitől, azt bizonyára jó okkal tette. Tegnap Gaborn azt mondta neki, Orden király hamarosan eléri a várat a felmentő sereggel. Iome nem nagyon foglalkozott ezzel. Orden kísérete általában csak néhány száz harcosból állt. Mit tudnának azok tenni Raj Ahten ellen? Mégis, Gaborn bízott benne, ez az erő elegendő lesz, hogy rajtaüssön a Farkasúr seregén. Most, hogy jobban belegondolt, a herceg nem említette, mekkora sereggel érkezik apja. Bölcsen tette. A Sylvarresta Ház nem árulhatta
el, amiről nem volt tudomása. Iome Naplója felé pillantott, aki néhány lépésnyire ült tőle, anyja Naplójának társaságában. Mindketten a megfeketedett mezőt nézték. Ők pontosan tudták, hány embere volt Ordennek, hiszen egyetlen király egyetlen mozdulata sem maradhatott rejtve előttük. De akárhogy is, a Naplók csak kívülről figyelhették az erők játékát, mintha csak egy sakkjátszmát figyelnének. Vajon Orden hány harcost hozott magával az idei Vendégváró Ünnepre? Ezret? Ötezret? Mystarria gazdag és népes ország volt. Orden király a fiával érkezett, hogy házassági ajánlatot tegyen. A királyi családok közötti eljegyzéseknél bevett szokás volt - az uralkodó hatalmát jelképezendő - felvonultatni egy kisebb sereget, hogy a két ház harcosai baráti küzdelemben mérhessék össze tudásukat. Orden legjobb harcosait hozhatta magával. Talán ötszázat közülük. De mivel Orden nagyravágyó, a felesleges külsőségekre is sokat adó, hiú ember volt, Iome úgy vélte, nyugodtan megkétszerezheti az előbbi számot. Mystarria katonái kemény harcosok voltak. Íjászaik gyermekkoruktól kezdve tanulták a lovas-íjászat mesterségét. Lovagjaik vitézsége, hosszú nyelű csatabárdjaik és harci kalapácsaik ereje messze földön híres volt. Talán Mystarria harcosainak legendás híre tartotta vissza Raj Ahtent attól, hogy újra elhagyja a várat. De az is lehet, a Farkasúr a Földkirálytól félt, akinek közeledtére perzselője figyelmeztette. Iome még szemlélődött egy ideig az Elkötelezettek Tornyából, de senki más nem tért vissza a várba - egyetlen fekete irhájú nomen sem lépett be a kapu romjain. A keleti, déli és nyugati, erdővel borított dombok felől tucatnyi kürt harsant, rohamra híva a megmaradtakat. Orden lovagjai továbbra is harcoltak a nomenekkel a fák között. Hosszú, kimerítő nap várt a harcosokra. Odalent, a kapu előtt, Raj Ahten hátrafordult a nyeregben, még egy utolsó pillantást vetett a csatatérre, mintha azt latolgatná, hogy újra kilovagoljon, de végül beléptetett a kapun, emberei pedig felhúzták mögötte a megrongálódott felvonóhidat. Az élet megy tovább. A toronyból Iome rálátott a város legnagyobb részére. A barakkoknál nők és gyermekek szedegették össze a tyúkok alól a tojásokat. A molnár rendületlenül őrölte a búzát a vízimalomban. Az otthonok tűzhelyeinek illata elkeveredett a háború füstjével és hamujával. Iome gyomra összeszorult. Amikor úgy gondolta, eleget nézelődött már a várfalról, Naplójával a
nyomában lesétált az Elkötelezettek Erődjének udvarára. Anyjának Naplója azonban továbbra is a torony tetején álldogált, és a távoli mezőket nézte. Iome apja egy napsütötte kis helyen ült a földön, és egy kölyökkutyával játszott, ami morgott, és a kezét harapdálta. Apja bepiszkított a nadrágjába, miközben Iome a várfalon volt, így a hercegnő hozott egy vödör vizet és egy rongyot, hogy megmosdassa. Apja nem küzdött ellene, csak ijedten meredt a hercegnő csúf arcába, megrémülve a visszataszító, ismeretlen nőtől. Ragyogás-adományai változatlanul megvoltak, így a király éppoly jóképű volt, mint addig. És éppoly erős is. Egy emberfeletti erővel bíró férfi egy csecsemő elméjével. Miközben Iome lemosta a székletmaradékokat apja ruházatáról, Sylvarresta király tágra nyílt szemmel figyelte, és bugyborékoló hangon gügyögött valamit. Ártatlanul mosolygott, örülve az újonnan felfedezett játéknak. Iome majdnem könnyekre fakadt. Tizenkét óra. Majdnem ennyi idő telt el azóta, hogy apja elvesztette elme-adományait. Ez volt a legválságosabb időszak, az első nap, amely a legnehezebb neki. A nagyobb adományok felajánlói a szertartás utáni időszakban komoly veszélyben voltak. Az átruházók úgy hívták ezt: „adománysokk”. Aki elme-adományt adott, gyakran elfelejtett lélegezni, vagy a szíve elfeledkezett róla, hogyan kell vernie. De ha túlélte az első napot, ha átvészelte a sokkot, elméjének egy része visszatérhetett. Valamilyen módon a teste visszahódított magának egy kis szeletet, éppen csak annyit, amivel életben maradhatott. Iome apja ebben a pillanatban volt a leggyengébb, a legsebezhetőbb, de később átmehet majd egyfajta „ébredésen”, egy pillanaton, amellyel az elkötelezett és ura közötti kapcsolat megszilárdul, egyúttal az elkötelezett visszakapja elméje egy töredékét. Szerencsére az adománysokk legszörnyűbb tünetei elkerülték apját. Most, tizenkét óra elteltével, a hercegnő reménykedett benne, a király emlékezete legalább egy kis részben visszatér. Még az is elképzelhető volt - ha az alany nem kívánta teljes szívéből az átruházást, ha az átvivő megmunkálása nem volt tökéletes, vagy ha az átruházó nem pontosan kántálta a szertartás szavait hogy apja emlékszik majd a nevére. Így hát, miután befejezte a mosdatását és öltöztetését, halkan dúdolni kezdett apjának. Bár semmi jelét nem mutatta, hogy felismerte volna a lányát, de az ének hallatán elmosolyodott. Még ha sosem fog emlékezni rám, akkor is megéri énekelni, győzködte magát Iome. Idővel talán megszereti az énekemet. Miután átöltöztette apját, egy ruhából pelenkát készített neki, és ráadta a tunikája alá. Az Elkötelezettek Erődjének udvara telis-tele volt emberi roncsokkal,
férfiakkal és nőkkel, akik az előző éjjel ajánlották fel adományaikat. Az ápolók nem bírtak a rengeteg újonnan érkezettel. Amint Chemoise és Iome befejezték saját apjuk ellátását, a többi elkötelezettről is gondoskodtak katonákról, akik gyerekkoruk óta hűségesen szolgálták a Sylvarresta Házat. A szakácsok elkészítették a reggelit, és Iome körbehordta a feketeribizlivel töltött süteményeket az elkötelezettek között. Letérdelt egy fiatal nő mellé, aki egy zöld takaró alatt aludt a napfényben. Ismerte őt, Cleasnak hívták, és sokszor védelmezte őt a dombok közötti utazások alkalmával. Nők ritkán váltak az őrség tagjaivá. Még ritkábban szolgálhattak az első vonalban. Cleasnak azonban mindkettőt sikerült elérnie. A nő nyolc ember erejét birtokolta, és egyike volt a legerősebb fegyvermestereknek Sylvarresta szolgálatában. Raj Ahten élvezettel fosztotta meg őt erejétől az éjszaka. Cleas nem lélegzett. Valamikor az éjszaka folyamán elfogyott az ereje, és nem volt képes többé levegőt venni. Iome szívét fájdalommal töltötte el a látvány, nem tudta, hogy keserűséget vagy hálát érezzen. Cleas halálával tizenöt ember nyerte vissza adományait, akik ezzel ismét egészségesek lettek, ezzel is csökkentve az Elkötelezettek Erődjének zsúfoltságát. Ugyanakkor Iome ismét elveszített valakit, akit szeretett. Torka elszorult. Könnyezve letérdelt Cleas mellé, és a háta mögé pillantott. Naplója csak állt ott, és várt. Azt várta, hogy a nő apró, „V”-alakú arcán a szokásos kifejezéstelenséget és érdektelenséget fogja látni, de tévedett. Tisztán látta a bánatot a nő szemében. - Jó asszony volt, kiváló harcos - mondta Iome. - Igen, halála szörnyű veszteség - értett egyet a Napló. - Segítenél nekem elvinni a testét a sírokhoz? - kérdezte Iome. - Tudok egy kamrát, ami megfelelő lenne egy nemeslelkű őr számára. Az anyám sírboltjába helyezzük. A Napló halványan bólintott. Ezen a sötét napon ez az apró gesztus is meghatotta Iomét. Hálás volt neki ezért. Így hát, miután Iome végzett az elkötelezettek etetésével, Naplójával együtt fogtak egy hordágyat, egy takarót borítottak Cleasra szemfedél gyanánt, az erőd déli falához vitték a testet, és letették öt másik letakart hordágy mellé a földre. Ezek közül négyen olyan elkötelezettek feküdtek, akik szintén nem érték meg a reggelt. Iome anyja, Venetta, az utolsó fekete lepellel leterített hordágyon nyugodott. Egy, a mellkasán nyugvó apró aranygyűrű jelezte, hogy ő a királynő. Egy fekete-fehér színű pók kapaszkodott a gyűrű felé egy kékhátú, zümmögő légyre vadászva Iome a halála óta nem látta anyja arcát, szinte rettegett attól, hogy felemelje a leplet és rápillantson. Mégis meg akart győződni róla, hogy anyja testét
megfelelően előkészítették. Egészen idáig odázgatta ezt a kötelességét. Rodderman kancellár az éjjel meglátogatta, hogy gondoskodjon Venetta temetésének előkészületeiről. Iome azóta nem látta a kancellárt. Talán a Palotán kívüli teendői szólították el, de Iome valószínűbbnek tartotta, hogy Rodderman igyekszik elkerülni a találkozást Raj Ahtennel. És ezért hajlandó lenne elhanyagolni a holttest előkészítésével kapcsolatos feladatait is. Raj Ahten emberei a holttestet idehozták az Elkötelezettek Erődjébe. Nem hagyhatta a Nagyteremben, ahol a szokások szerint fel kellett volna ravatalozni reggelig, hogy alattvalói tiszteletüket tehessék. A királynő holttestének látványa elégedetlenséget szülhetett volna a városban. Ezért a legbelső erőd keskeny, magas falai közé szállították, ahol legfeljebb az elkötelezettek láthatták. Iome felemelte a fekete vászonleplet. Az anyja arca nem olyan volt, mint várta. A szörnyű sebtől eltekintve, mintha egy vadidegen asszony arcát látta volna maga előtt. Anyjának nemrég még tucatnyi ragyogás-adománya volt, amelyek gyönyörűnek mutatták őt. De a halállal a szépsége is semmivé enyészett. Fekete fürtjei közé ősz tincsek vegyültek. Szeme alatt sötét, mély karikák éktelenkedtek. Lágy vonásai helyén egy megviselt, öreg arcot látott. A derékaljon fekvő asszonyt megmosdatták, de semmi sem takarhatta el a sebet arca jobb oldalán, ahol Raj Ahten pecsétgyűrűje feltépte a bőrt, és a szörnyű horpadást a koponyán, ahol feje a kövezetnek csapódott. A lepel alatt egy ismeretlen nő feküdt. Nem, Raj Ahtennek nem kellett volna tartania az alattvalóktól. Nem lázadtak volna fel, hogy megbosszulják ennek az öregasszonynak a halálát. Iome a csapórácshoz ment, megkereste az őrség kapitányát, egy apró termetű bajuszos embert súlyos vértben, ezüst-domborműves sisakkal. Ault és Derrow hiánya szokatlan volt, hiszen a harcosok oly sok éve álltak ezekben a fülkékben. - Uram, engedélyt kérek, hogy a holttestet a királyi sírkamrába szállíthassuk - mondta Iome, és lélegzetvisszafojtva várt. - A zostrom vana vár ellen - felelte a kapitány nyersen, erős taifi akcentussal. - Nincs biztonságos. Iome legyűrte a kísértést, hogy elsomfordáljon. Nem akart vitába keveredni a kapitánnyal, mégis szent kötelességének érezte, hogy eltemesse anyját, megadja neki ezt az utolsó tisztességet. - A vár nincs ostrom alatt. - Iome próbált meggyőző lenni. - Már csak néhány, a fák között csapdába esett noment üldöznek - intett a vár előtti felperzselt mező felé -, és ha Orden mégis támadni akarna, fél mérföldről látni
lehetne, ráadásul át kellene törnie a Külső Falon. Senki sem juthat be az Elkötelezettek Erődjébe. A kis fickó félrebillent fejjel, feszülten figyelt, Iome nem volt biztos benne, egyáltalán megértette, amit mondott. Talán túl gyorsan beszélt. Chaltiki nyelven is szólhatott volna hozzá, de kételkedett benne, hogy azt jobban megértette volna. - Nem - mondta a kapitány. - Akkor vonja csak magára lelkének bosszúját, mert nem én leszek a felelős, hogy nem temettük el. Bár nem kívánom önnek, hogy egy Rúnalovag szelleme kísértse. Az apró termetű ember szemeiben félelem csillant. Azt beszélték, a halott rúnaurak szellemei rémisztőbbek a többinél - különösen, ha erőszakos halált haltak. Bár Iome egyáltalán nem félt anyjának szellemétől, de a taifi kapitány egy olyan földön született, ahol sokkal komolyabban vették ezeket a dolgokat. - Siessetek - mondta végül a fickó. - Most! Indulás! De egy fél órán belül itt legyetek! - Köszönöm - mondta Iome, és hálálkodva nyújtotta kezét a harcos felé. A kapitány elhátrált az érintése elől. Iome a Naplója és Chemoise felé fordult. - Gyorsan, embereket kell találnunk, akik cipelik ezeket a hordágyakat. És temetési ruhát is szereznünk kell. Chemoise berohant a konyhába, majd visszatért néhány süketnéma pék, a mészáros és segédje, valamint néhány - szaglásától megfosztott - konyhai kisegítő társaságában. Néhány pillanat múlva tucatnyi ember állt készen a szegényes koporsók elszállítására. A mészáros bement az Elkötelezettek Termeibe, majd kisvártatva néhány fekete, hosszú ujjú, csuklyás gyászruhával tért vissza. Minden „koporsóvivő” fekete ruhát húzott, így a sírok közt kóborló lidércek tudni fogják, hogy nem sírrablók, a ruhák szegélyén pedig apró ezüst csengettyűk lengedeztek, hogy dallamos hangjukkal elriasszák a rosszindulatú szellemeket. Miután végeztek az öltözködéssel, felvették a hordágyakat és elindultak a csapórács felé. Iome anyja hordágyának jobb első rúdját tartotta. Mikor odaértek a kapuhoz, a taifi kapitány és őrmestere gyorsan felhúzták a rácsot, és intettek nekik, hogy mehetnek. - Húsz percet kaptok, nem többet! Iome tudta, ennyi idő nem lesz elég, hogy a testeket elhelyezzék, és elénekeljék a holtak lelkét útra bocsátó gyászénekeket, mégis bólintott, nem akart újra vitába szállni a kapitánnyal. Azután az Elkötelezettek Erődjének háta mögé cipelték a testeket, egy erdős
területre, ahol a királyok sírjai álltak. Iome még soha életében nem végzett ilyen fárasztó munkát, így alig kétszáz lépésnyire a kaputól úgy érezte, szíve majd kiugrik a helyéről, verejték borította egész testét, és könyörgött a többieknek, hogy álljanak meg pihenni. Majdnem dél volt. Ahogy ott álltak a verőfényes napsütésben, a hamuillatú szélben, egy piszkos, görnyedt alak sietett elő az egyik üzlet ponyvasátrának árnyai közül. A hercegnő azonnal tudta, csakis Binnesman lehet az. Érezte a Földnek a férfiből áradó erejét, és azon csodálkozott, mi tartotta itt a varázslót, mit akarhat tőle. A púpos odaoldalazott Iome mellé, aki kissé meglassította lépteit. - Hagyja a hűséges Alesonnak hadd segítsen, kisasszony - súgta a görnyedt alak a hercegnőnek, kissé hátrahúzva köpenye csuklyáját, és megragadta a hordágy jobb oldali rúdjának elejét. Nem Binnesman volt az. Iome döbbenten fedezte fel Gaborn arcát a szutykos köpeny csuklyája mögött. Szíve nagyot dobbant. Itt valami készül. Valamiért Gaborn nem hagyta el a várat, és a segítségére van szüksége. És valahogy Gaborn megváltozott az elmúlt néhány órában. A Föld Erői töltötték el. Iome szorosabbra fogta csuklyáját, hogy elrejtse arcát. Egy pillanatra megint úgy érezte, megmaradt büszkesége és bátorsága is elhagyja. A Raj Ahten átvivőjébe foglalt bűbáj továbbra is próbálta megfosztani őt önbecsülésétől. Mint egy litániát, újra és újra azt ismételgette magában: Ezt nem kapod meg. Ezt nem adom. Mégis, nem tudta volna elviselni a gondolatot, hogy Gaborn felismerje. Hagyta, hogy átvegye tőle a hordágy terhét, és mellette lépkedett, ahogy a temetési menet átvágott egy úton, majd továbbhaladt a keskeny utcácskákon a sírkert felé. A Sylvarresta Ház sírkertje száznál is több kicsiny, csontfehérre festett falú kőkriptából állt, melyek egy árnyas cseresznyefa-liget árnyékában emelkedtek. A mauzóleumokat úgy építették, hogy apró palotákra hasonlítottak, valószerűtlenül magas tornyokkal. Minden egyes palota kapuja előtt a halott királyok s királynők szobrai álltak. A többi kripta - melyeket a hűséges alattvalóknak és őröknek tartottak fenn - egyszerű kőépület volt csupán. Az árnyékos ligetbe érve Gaborn és a többiek letették terhüket. Gaborn odasúgta Ioménak. - Én Gaborn Val Orden vagyok, Mystarria hercege. Sajnálom, hogy rabolom az idődet, de egész éjjel rejtőzködnöm kellett, és információra van
szükségem. Meg tudnád mondani, mi lett a sorsa a Sylvarresta Háznak? Iome megnyugodva vette tudomásul, szépségének elvesztével, kérges bőrével Gaborn nem ismerte fel őt. Naplójának arcát és krónikási ruházatát pedig eltakarta a fekete gyászruha, így a Napló csak egy volt a névtelen koporsóvivők közül. Iome nem akarta, hogy Gaborn rájöjjön, ki is ő valójában. Nem viselte volna el, ha a herceg csúfnak látná őt. De egy másik rémisztő gondolat is aggasztotta, még egy ok, ami miatt titokban kell tartania előtte kilétét. Ugyanis lehet, ha Gaborn megtudná az igazat, meg kellene ölnie őt. Hiszen Iome végső soron egy ellenséges király elkötelezettje. Iome halkan, rémülten válaszolt, igyekezett eltorzítani a hangját, nehogy a herceg felismerje. - Nem is tudja, kinek a holttestét cipeli? A királynő halott. De a király él. Raj Ahten elrabolta az elméjét. - Mi van a hercegnővel? - ragadta meg Gaborn Iome karját. - Jól van. Választani kényszerült, meghal, vagy pedig régensként vezeti népét a Farkasúr szolgálatában. De őt is adományra kényszerítették. - Mit vettek el tőle? - kérdezte Gaborn lélegzetvisszafojtva, halottsápadt arccal. Iome habozott egy pillanatig, vajon megmondja-e neki az igazat, felfedve ezzel kilétét, de nem volt képes megtenni. - A látását. Gaborn egy szót sem szólt. Hirtelen felemelte a hordágyat, jelezve ezzel a többieknek, vége a pihenőnek, és gondolataiba merülve elindult a sírok között. Iome a szülei hagyományos építésű sírboltjához vezette Gabornt és a többi koporsóvivőt. A kicsiny palota tetején kilenc márványtorony emelkedett. A bejárat mellett Sylvarresta király és a királynő szobra állt, melyeket fehér márványból faragtak ki nem sokkal az esküvőjük után, több mint tizennyolc évvel ezelőtt. Iome jelezte a koporsóvivőknek, vigyék be a kriptába Cleas holttestét. Mint hűséges testőrnek, joga volt királynője mellett nyugodni. Ahogy beléptek a félhomályos sírboltba, Iome azonnal megérezte a halál és a rózsák illatát. Hűséges őrök tucatjainak megszürkült, málló csontváza feküdt a kriptában. Valaki friss, vörös rózsákat szórt szét a padlón, hogy elnyomja a pusztulás nehéz szagát. Gaborn a kripta hátsó részében álló szentélyben elhelyezett szarkofághoz vitte Sylvarresta királynő testét. A vörös homokkőből kifaragott szarkofág fedelére a királynő nevét és képmását vésték. A szentély mennyezetét egyetlen, hatalmas márványlap alkotta, olyan vékony, hogy a fény átszüremlett rajta, halovány fényben fürösztve az alatta elhelyezett
szarkofágot. A kriptának ebben a távoli szegletében a szellőzésről a falba vágott apró rések gondoskodtak, így a pusztulás szagát itt nem lehetett érezni. Gabornnak két pék segítségével is csak komoly erőfeszítések árán sikerült félretolni a fedelet, végül azonban a kőlap félrecsúszott, felfedve az üres ládát. Aztán belehelyezték a holttestet, és már azon voltak, hogy visszatolják a helyére a fedőlapot, mikor Iome megkérte őket, hadd vessen még egy utolsó pillantást anyjára. A koporsóvivők eközben az egyik kőpárkányhoz vitték Cleas holttestét, félretolták egy több évtizede halott katona maradványait, és Cleast tették a helyére. Mivel páncélját és fegyvereit nem temethették el vele együtt, az egyik pék kivett egy harci kalapácsot az egyik csontváz porladó kezei közül, és keresztbe fektette a nő mellén, Cleas kezét a fegyver nyelére kulcsolva. Gaborn egy ideig csak állt a félhomályban, és a penészes csontvázakat nézte. Legtöbbjük páncélt viselt, fegyvereik mellkasukon nyugodtak. Bár a terem nem volt túl nagy - mindössze negyven lépés hosszú és fele olyan széles lehetett -, a falakba öt sor sziklapolcot faragtak. Néhány őr teteme több mint húsz éve feküdt itt. Lábujjak és ujjpercek patkányok által széthordott csontdarabkái hevertek a padlón. A hercegnő látta, Gabornt valami nem hagyja nyugodni. - Itt nyugodtan beszélhet - mondta Iome, továbbra is a szarkofág mellett térdelve. - Ezek a szerencsétlenek egytől egyig süketek vagy némák, egyébként is a Sylvarresta Ház szolgálatára esküdtek. Senki sem fogja elárulni önt. - A Sylvarresta Ház a fegyvereikkel együtt temeti el halottait? - kérdezte Gaborn. Iome bólintott. A herceg kissé megkönnyebbült, mintha azon törte volna a fejét, hogyan rabolhatna ki egy holttestet. - Mystarriában a míves fegyvereket és páncélokat az utódok öröklik, hogy tovább használhassák azokat. - Mystarriában nincs annyi kovács, mint itt - felelte Iome szárazon. - Akkor senki sem törődne vele, ha kölcsönvennék egy fegyvert. Az enyém tönkrement. - Ki tudná megmondani, mi sérti a halottak nyugalmát, és mi nem? Gaborn nem indult azonnal, hogy fegyver után nézzen. Idegesen járkált fel és alá. - Tehát - sóhajtotta végül -, az Elkötelezettek Erődjében van? Iome nem válaszolt rögtön. Gaborn nem mondta meg pontosan, kire gondol.
A herceg elég feldúltnak látszott. - A hercegnő reggel az Erődbe jött, hogy megmosdassa és megetesse az apját. Raj Ahten katonái a biztonság kedvéért ott tartották a támadás idejére. De bármikor elhagyhatja az erődöt. Azt hiszem, még megvan a szobája is a palotában, és szolgák állnak a rendelkezésére. Gaborn az ajkát harapdálta, és feszülten töprengve meggyorsította lépteit. - El tudnál juttatni neki egy üzenetet? - Nem hiszem, hogy különösebben nehéz feladat lenne - felelte Iome. - Akkor mondd meg neki, az Orden Ház megesküdött, megvédi őt. Mondd meg neki, meg fogom ölni Raj Ahtent, és akkor újra láthatja majd az arcomat. - Ne... kérem meg ne próbálja! - könyörgött neki Iome, visszafojtva a rátörni készülő sírást. Hangja elcsuklott, és már attól tartott, Gaborn meghallja ezt és átlát az álcáján. - Megpróbálni... mármint micsodát? - Megölni Raj Ahtent - felelte szomorúan. - Sylvarresta királynő halálos mérget juttatott a vérébe, de a Farkasúr ellenállt a méregnek. Azt beszélik, ha kardot döfnének a szívébe, a seb bezárulna, mielőtt a penge távozna testéből. - Valahogy csak meg lehet ölni - mondta Gaborn. - Akkor előbb végeznie kell a Sylvarresta Házzal, mert a király és a lánya is Raj Ahten elkötelezettjei. Csak Sylvarresta Nagyúr nyolcvan elme-adományt kapott a Farkasúr javára. Gaborn sarkon fordult, a kripta ajtajához lépett, és tűnődve meredt a napfénybe. - Nem fogom megölni a barátaimat - mondta végül. - Mint ahogy az elkötelezettjeiket sem. Ha adományaikkal támogatták is a Farkasurat, azt nem önszántukból tették. Nem ők az én ellenségeim. Iomét meglepte ez a kijelentés. Bevett gyakorlat volt egy másik Rúnalovag elkötelezettjeinek elpusztítása. Egyfajta szükséges rossz, ami együtt járt a harccal. Kevés Rúnalovag tért volna ki ezen háládatlan, de kényszerű kötelezettség elő. Gaborn ezek szerint életben hagyná ezeket az embereket csak azért, mert tetteik mögött nem állt gonosz szándék? - Ha megkíméli a Sylvarresta Házat, akkor a többi király is ártatlan, akkor ők is megérdemlik, hogy éljenek. Hiszen nem szeretik Raj Ahtent. - Kell lennie valamilyen módnak, hogy elkapjuk Raj Ahtent anélkül, hogy másokat is meg kellene ölnünk - morfondírozott Gaborn. - Le kell fejezni a szörnyeteget. Iome nem tudott tanácsot adni. A nagyhatalmú rúnaurak megölésének legbiztosabb módja a lefejezés volt, de a tettet elhatározni és végrehajtani, két külön dolog. - És ki fejezné le? Ön?
Gaborn a lány felé fordult. - Ha a közelébe kerülhetnék, megpróbálhatnám. De mondd csak, Binnesman, a gyógyító, jól van? Beszélnem kellene vele. - Elment - mondta Iome. - Az éjjel eltűnt. Raj Ahten emberei az erdő szélén látták utoljára. Ennél kétségbeejtőbb hírt talán nem is mondhatott volna. - Nos - mondta végül Gaborn letörten -, akkor meg kell változtatni a terveimet. Ha a varázsló az erdőben van, talán megtalálhatom. Köszönöm neked a híreket, kedves...? - Frenta - vágta rá Iome halkan. - Frenta Vass. Gaborn megfogta a kezét, és megcsókolta, mintha egy segítőkész udvarhölgynek mondana köszönetet. Egy ideig nem engedte el a kezét, megérezte a parfüm illatát a csuklóján. Iome gyomra görcsbe rándult. A herceg nem ismerte fel a hangját, ebben biztos volt. De lehet, hogy az illata elárulja? Gaborn átható kék tekintete a lány arcát fürkészte, és bár vonásai megfeszültek, nem szólt egy szót sem. Iome elhátrált tőle, és a lelepleződéstől tartva, elfordította az arcát. Tudta, visszataszító a külseje, hisz az adomány szépsége legutolsó foszlányait is lehámozta róla. Sárgás szemei, ráncos bőre, elég hátborzongató látványt nyújtott. De vonásainak rémisztő volta eltörpült a lelkét emésztő rettegés mellett, amely az öngyűlölet felé húzta. A herceg biztosan megveti őt. Biztos, hogy legszívesebben ellökné magától. Ehelyett Gaborn közelebb lépett, hogy jobban lássa az arcát. Iome gyanította, a herceg felismerte. Csendben nézte Iome arcát, mintha próbálná felfedezni a tegnap látott gyönyörű nő vonásait csúf arcában. De nem akarta megbántani a lányt azzal, hogy hangot ad a felismerésnek. Iome nem állta a pillantást, és kezébe temette az arcát. - Nem kell elrejtened az arcodat előlem, Prenta Vass - mondta Gaborn lágyan, és ismét megfogta a kezét. Habozva ejtette ki a nevet, amiből Iome egészen biztosan tudta, lelepleződött. - Még mindig gyönyörű vagy. Van valami, amiben a szolgálatodra állhatok? Gaborn háta mögött Iome Naplója felpattant, és a pékek sietve elhagyták a kriptát, mintha hirtelen sürgős dolguk támadt volna valahol. Iome legszívesebben sírva vetette volna magát a herceg karjai közé. De csak állt ott remegve. - Nincs. Semmi - suttogta. Gaborn nagyot nyelt. - Egy másik üzenetet is átadnál a hercegnőnek? - Mi lenne az?
- Mondd meg neki, hogy... róla álmodom. A szépsége kitörölhetetlenül beleégett emlékezetembe. Mondd el neki, azt reméltem, megmenthetem őt, reméltem, hogy segítségére lehetek, és volt egy apró jócselekedetem is... Megöltem egy nagyhatalmú tűzszövőt. Mondd meg neki, azért vagyok itt, mert az apám megérkezett, de egy kicsit későn. Tájékoztasd, hogy az éjszakát a várban töltöttem, de most mennem kell. Az apám katonái az erdőben keresnek. Nem maradhatok tovább. Megpróbálok eljutni az erdőbe, mielőtt az apám támadást indítana a vár ellen. Iome bólintott. - Velem jössz? - kérdezte Gaborn. A lány szemébe nézett, és Ioménak most már szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy felismerte őt. Szemében nem megvetés, csak fájdalom látszott, és annyi törődés, alig tudta leküzdeni a késztetést, hogy a karjába vesse magát. Mégsem mert megmozdulni. Iome szemébe könnyek szöktek. - Hogy elmenjek? És hagyjam itt az apámat? Nem. - Raj Ahten nem fogja bántani. - Tudom - mondta Iome. - Igazából nem is tudom, mit gondoljak. Raj Ahten nem teljesen elvetemült, nem annyira gonosz, mint képzeltem. Binnesman is bízik benne, hogy lakozik még benne jóság. - Ha feltárul előtted a gonoszság arca, gyönyörűnek látod azt - idézte Gaborn a rúnaurak egyik régi szólását. - Azt mondta, fel akarja venni a harcot a férgekkel. Egyesíteni akarja az emberiséget, hogy együtt vegyük fel a harcot közös ellenségünkkel. - És ha vége a háborúnak, akkor mindenkinek visszaadja az adományait? Feláldozza majd az életét, hogy mindazok, akiktől képességeket rabolt, visszanyerhessék adományaikat, mint azt a Kegyes Herron király tette? Nem hiszem. Meg fogja tartani őket. - Ezt nem tudhatod. - De igen - erősködött Gaborn. - Raj Ahten megmutatta igazi természetét. Nem tisztel sem téged, sem senki mást. Mindenedet elveszi, semmit sem hagy az áldozatainak. - Hogyan lehetsz ilyen biztos ebben? Binnesman azt várta tőle, megváltozik. Hitte, hogy meggyőzheti, szabaduljon meg a tűzszövőktől. - És azt hiszed, meg is teszi? Itt állsz halott anyád teste fölött, és még képes vagy hinni abban, hogy Raj Ahtenben él szikrája is a becsületnek? - Amikor megszólal, amikor az arcába nézel...? - Iome - mondta Gaborn -, hogyan kételkedhetsz Raj Ahten gonoszságában? Mid van, amit még nem próbált meg elvenni tőled? A tested? A családod? A szabadságod? A vagyonod? A rangod? Az országod? Elvette az életedet éppúgy, mintha csak megölt volna. Mindentől meg akar fosztani, amid csak
van, és amiben reménykedsz. Mi mást kellene még tennie, hogy gonosznak nevezd? Mi többet tehet? Iome erre nem tudott mit felelni. - Le fogom ütni annak a fattyúnak a fejét - mondta Gaborn. - Megtalálom a módját, de ehhez előbb élve ki kell jutnom innen. Szóval velem jössz, ha az apádat is kihozom a városból? Megfogta a lány kezét, és amint megérintette, minden sötét felhő szétoszlott. Iome szíve hevesen vert. Szinte el sem merte hinni, mekkora szerencséje van, mert amikor Gaborn szemébe nézett, minden félelme, minden öngyűlölete és csúfságérzete semmivé lett. Mintha a herceg valamiféle élő talizmán lett volna, amely enyhülést hozott elgyötört szívének. Egy sziklaerődítmény. Egy csendes kikötő. - Kérlek - tette hozzá a herceg Hangjának minden erejét latba vetve. A hercegnő tompán bólintott. - Igen. Gaborn megszorította a kezét. - Még nem tudom hogyan, de visszajövök érted és az apádért az Elkötelezettek Erődjébe. Hamarosan. Iome újra érezte azt az érzéki borzongást, azt a vágyat, amit Binnesman társaságában szokott. Szíve továbbra is hevesen vert. Lágyan tartotta a karjában, mintha a lánynak még mindig meglennének ragyogás-adományai, mintha még mindig gyönyörű lenne. Azután megfordult, kivett egy rövid pengéjű kardot az egyik csontváz kezéből, és a ruhája redői közé rejtette, majd kisietett a kriptából, árnyéka egy pillanatra eltakarta a nap hideg sugarait. Miután eltűnt, a hercegnő sokáig nem merte igazán elhinni, hogy visszajön érte, hogy megmentse őt. Azután a megnyugtató bizonyosság érzése töltötte el. Vissza fog jönni. Gaborn távozása után a hercegnő Naplója így szólt. - Jobban tenné, ha óvatos lenne vele. - Hogy érted ezt? - Összetörheti a szívét - Iome nem tudta nem észrevenni a szokatlan árnyalatot a Napló hangjában, a megbecsülés jelét. Iomét rettegés fogta el. Ha Raj Ahten szökésen érné, nem tanúsítana könyörületet. Mégis, szíve nem a félelemtől, hanem egészen más okból kalapált. Kezét a szívére téve, próbálta lecsillapítani dobogását. Azt hiszem, már össze is törte, gondolta magában. 18.
CSALÓKA PÁRBAJ Két órával azután, hogy Gaborn elhagyta a temetőt, Borenson Sylvarresta várának lerombolt kapujához lovagolt, az egyik halott nomen dárdájára a fegyverszünet zöld zászlaját tűzte. Kierőszakolt magából egy mosolyt. Izmai sajogtak, páncélját vér borította. Eredeti lovát le kellett cserélni, ezt egyik bajtársától vette el, akinek már nem lesz rá szüksége. Az elmék párbajára készült Raj Ahtennel, és ehhez a játékhoz egyetlen épeszű embernek sem fűlt volna a foga. A szerencse is elpártolt tőle. Legtöbb harcosa meghalt. Minden apró győzelemért keservesen meg kellett fizetnie. De emberei több mint kétezer nomennel végeztek. A Farkasúr seregének legnagyobb része hátasok nélkül maradt, ráadásul néhány fagyóriást is sikerült megölni, vagy legalábbis harcképtelenné tenni, és további több tucat behemót égett szénné az iszonyatos lángtengerben. Raj Ahten jónéhány legendás Legyőzhetetlenje követte Borenson embereit a fák közé, ahol az íjászok tűpárnát csináltak belőlük. De az ellenség súlyos veszteségei ellenére, Borenson nem érezte győztesnek magát. Raj Ahten kelepcét gyanítva nem üldözte Borenson harcosait az erdő sűrűjébe. Személy szerint ő abban reménykedett, Raj Ahten vakmerőbb lesz, és behatol a fák közé, ahol - és ehhez kétség sem fért - az ő emberei lettek volna előnyben. Ugyanakkor az sem volt ellenére, ha Raj Ahten csapdától tart, hiszen jól jött neki, ha a Farkasúr azt hiszi, az erdő tele van Orden katonáival. Orden gyakran mondogatta, még a számtalan elme-adománnyal rendelkező ellenfél eszén is túl lehet járni, mert „Még a legokosabb ember tervei is csak annyira jók, amennyire az információi pontosak”. Ezért lovagolt Borenson Sylvarresta kapujához, lovát megállítva a várárok szélénél. Mosolygott. A megrongált kaputornyok egyik megfeketedett mellvédje mögül Raj Ahten katonái háromszor meglengették lándzsájukat, jelezve, elfogadják Borenson fegyverszüneti ajánlatát, majd intettek neki, hogy beléphet a várba. A felvonóhíd le volt eresztve, fogaskerekei és láncai megolvadtak. A híd egyik fele teljesen összeégett, akkora lyuk tátongott rajta, melyen akár egy lovas is kényelmesen átfért volna. Borenson nem mozdult egy tapodtat sem, nem akarta négyszemközt átadni a király üzenetét. - Most nincs kedvem úszni, különösen nem ebben a páncélban. Raj Ahten, üzenetem van a számodra! Megmutatod magad, vagy inkább elrejtőzöl ezeknek a falaknak a védelmében? - kiáltotta.
Elég nagy őrültség volt a Farkasurat gyávasággal vádolni, de Borenson már régen rájött, hogy a megfontoltság nem számít erénynek ebben az őrült világban Egy fél perc elteltével, mivel nem kapott választ, Borenson folytatta. - Raj Ahten, a Délvidéken úgy neveznek téged: A Farkasúr. De az én uram szerint nem vagy te farkas, mert egy elkorcsosult kutya nemzett, és azt tartják rólad, nem arra vágysz, amire a rendes férfiak, hanem szukákat ölelsz. Mit mondasz erre? Egyszercsak, a fal tetején a felkelő napnál is ragyogóbban megjelent Raj Ahten, fején a fehér, szélesre tárt bagolyszárnyakkal ékes fekete sisakkal. Dölyfös pillantással tekintett le a magasból, láthatóan nem zavartatva magát a vaskos sértésektől. - Szolgálj engem! - mondta lágyan, mégis olyan csábítón. Borenson kis híján leugrott a nyeregből, hogy féltérdre ereszkedjék előtte. De a Hang használata nem kerülte el figyelmét, így képes volt ellenállni annak. Orden személyes testőrségének parancsnokát azért nem lehetett csak úgy megigézni. - Szolgálni téged, aki egész reggel ezen a falon állva csaholtál szitkokat és fenyegetéseket szórva az én uramra? Te nem vagy eszeden! - mondta Borenson, és a földre köpött. - Egyébként is attól tartok, nem sokáig lehetnék szolgálatodra. A napjaid meg vannak számlálva. - Azt mondtad, üzenetet hoztál nekem - mondta Raj Ahten. Borenson úgy vélte, a Farkasúr túl sietősen szakította félbe a sértések áradatát. Borenson látványosan végigfuttatta tekintetét a falakon álló őrökön. Ezernyi íjászt látott a lándzsákkal és kardokkal felszerelt védőkön kívül. És mögöttük a gyilokjárókon Sylvarresta várának lakói ácsorogtak - fiatal fiúk, akik kíváncsian várták az üzenetet. A földművesek, kereskedők egy része éppoly buzgón igyekezett megvédeni a falakat Raj Ahtennek, mint egy nappal korábban ellene. Borenson tudatában volt, ez az üzenet sokkal inkább szól ezeknek a katonáknak és polgároknak, mint magának Raj Ahtennek. Egy, a közelgő véget jósoló üzenet, ha az négyszemközt hangzik el, letörhet egy parancsnokot. Ugyanaz az üzenet, ha egy egész sereg hallja, felbomlaszthat egy népet. - Elég kis sereg ahhoz, hogy sarokba szoruljon ilyen messze a hazájától mondta Borenson, mintha csak magában morfondírozna, mégis, hangja eljutott a fal legtávolabbi pontján álló emberekhez is. - Ez egy kiváló sereg - felelte Raj Ahten. - Pont megteszi a magadfajták ellen. - Csakugyan - vágott vissza Borenson -, magam is így gondolom. Nagyszerű áldozatoknak bizonyultak ma reggel az erdőben. Majdnem olyan
jól küzdöttek, mint vártuk. Raj Ahten szemében harag lobbant. Borensonnak sikerült feldühítenie. Lehet, hogy nem ez volt a legbölcsebb tett életemben, gondolta magában a harcos. - Elég ebből - vetett véget a vitának Raj Ahten. - A te embereid is kiválóan estek el. Ha versenyezni akarsz, kinek a katonái halnak meg jobban, akkor el kell ismernem, a tieid győztek, hisz sokukat magam küldtem át a másvilágra. De halljuk végre azt az üzenetet! Vagy csak azért vagy itt, hogy próbára tedd a türelmemet? Borenson vállat vont, majd így szólt: - Az üzenet így hangzik: Két nappal ezelőtt Mendellas Draken Orden király elfoglalta Longmot kastélyát. Itt kis szünetet tartott, hogy a hír megtegye hatását, majd hozzátette. - És bár megszálló hadat küldtél annak a szikladarabnak a megtartására, Orden király meghagyta, közöljem veled: seregedet az utolsó emberig felszámolta. Ez láthatóan megtette hatását a várfalakon álló védőkre. Raj Ahten katonái kérdőn néztek egymásra, mintha nem tudnák, mit is gondoljanak. - Hazudsz! - mondta Raj Ahten színtelen hangon. - Hazugsággal vádolsz? - felelte Borenson, és legjobb tehetsége szerint próbálta használni saját Hang-adományát, hogy őszintének és sértettnek látsszon. - Pedig te is tudod az igazat. Bizonyságul hagyatkozz csak a saját érzéseidre. Ma hajnalban Orden király mindenkit kivégeztetett Longmotban, aki adományokat nyújtott neked. Biztosan érezted a támadást. Érezted a megtorlás által okozott veszteséget. Nem tagadhatod le! - Sőt, azt is elmondom neked, hogyan történt: Három és fél héttel ezelőtt indultunk útnak - mondta Borenson a valóságnak megfelelően, majd gyorsan kiszámolta, Raj Ahten seregének mikor kellett elindulnia - nem sokkal azután, hogy hírét vettük, hadaid úton vannak Dél felől. - Ezzel egy időben az én uram, Orden király, üzenetet küldött Rofehavan távoli szegleteibe, hogy csapdát állíthasson a Farkasúrnak. És most, Raj Ahten, hogy a hurok már megszorult a nyakadon, hamarosan fuldokolni kezdesz, saját mohóságod fog megfojtani! A falakon állók suttogni kezdtek, és döbbenten nézelődtek, Borenson pedig kitalálta, milyen kérdések fogalmazódtak meg bennük. - Csodálkozol, honnan tudta meg az én uram, hogy Heredon ellen vonulsz? vont vállat újra Borenson. - Az uram sok mindent tud. Hallott a terveidről a kémektől, akik az oldaladon szolgálnak. - Borenson alig leplezve vigyorát, jelentőségteljesen nézett a Raj Ahten mögött álló tanácsnokokra és mágusokra. Tekintete egy pillanatra megállapodott a Farkasúr oldalán
álldogáló Naplón. Talán Raj Ahten továbbra is megbízik ezekben az emberekben, de Borenson biztosra vette, hogy ettől a perctől fogva ők nem fognak bízni egymásban. Raj Ahten csak nevetett Borenson cselén, és olyan szavakkal vágott vissza, melyek félelemmel töltötték el Borenson szívét. - Tehát Orden király téged küldött, hogy a fiáról tárgyaljon. Ne aggódj, a fiatalembert megtartottam túsznak. De mit kínál Orden cserébe? Borenson nagyot sóhajtott, és kétségbeesetten pillantott végig a falakon. Azt az utasítást kapta, hogy név nélkül tárgyaljon az üzletről, hogy Raj Ahten elárulja, kiket tart fogva. De Raj Ahten átlátott a szitán. Most már csak abban bízott, hogy következő szavai letörik a Farkasúr magabiztosságát. - Semmit sem ajánlhatok... amíg nem láttam a herceget. Raj Ahten játékosan elmosolyodott. - Ha Orden király nem képes felügyelni saját fiát, én miért tenném meg neki ezt a szívességet. Mellesleg, lehet hogy nem tetszene a látvány. Borenson eltűnődött. Ez a játék kezdett bonyolódni, sokkal jobban, mint azt szerette volna. Ha Raj Ahten tényleg fogságban tartaná a herceget, nem habozna megmutatni a túszát. Hacsak nem ölte meg a fiatalembert. De ha Raj Ahten nem fogta el a herceget, akkor Borenson előbbi kérésével, hogy megvizsgálhassa az „árut”, elárulta a Farkasúrnak, ő sem tud Gaborn hollétéről. Túl későn jött rá, eltért az Orden király által papírra vetett utasításoktól. Túlságosan is okos akart lenni, túlságosan is ura közelébe akart kerülni. És lehet, hogy éppen ezzel sodorta veszélybe egész küldetését. Szégyentől vöröslő arccal megfordította lovát, és távozni készült. Nem hitte, hogy Raj Ahten csak úgy hagyná elmenni. A Farkasúr biztosan aggódik, tudnia kell, vajon Orden király megszerezte-e a Longmotban tárolt átvivőket. Tudnia kellett, ezek közül mennyit ajánl fel váltságdíj gyanánt. - Várj! - mondta Raj Ahten Borenson hátának. A harcos hátrafordult a válla fölött. - Mit kínálsz cserébe, ha megmutatom a herceget? Borenson nem felelt, nem mert válaszolni, ezért csak megsarkantyúzta a lovát, és lassan távolodott. Borenson száz lépésnyit haladt, és ez a kis megbeszélés még mindig érhet rossz véget. Lőtávolságon belül volt, ráadásul Raj Ahten varázslói is. Raj Ahten nem fogja elengedni anélkül, hogy megpróbálna valami információt kifacsarni belőle. De Borenson ismét feltette magának a kérdést, ha Raj Ahtennél van a herceg, miért nem mutatja meg? Borenson megfordította a lovát, és Raj Ahten sötét szemeibe nézett. - Gaborn herceg múlt éjjel biztonságban elérte a táborunkat - hazudta
rezzenéstelen arccal -, így attól tartok, nincs miért váltságdíjat ajánlanom. Csak azért jöttem, hogy a rám bízott üzenetet átadjam. Raj Ahten arcán nem látszott érzelem, de tanácsadóinak rémült, elszánt arckifejezése többet mondott minden szónál. Borenson biztosra vette, hogy helyesen következtetett, Raj Ahten nem fogta el a herceget. Felderítői az éjjel megöltek néhány vadászt, míg egy másik csapatra néhány órája bukkantak rá mélyen az erdőben. Mi másért küldene Raj Ahten csapatokat az erdőbe? - Mindazonáltal - folytatta Borenson - a Sylvarresta Ház régi és megbecsült szövetségese az én uramnak. A királyi család épségéért talán felajánlhatok valamit. - Mennyit? - kérdezte Raj Ahten. Borenson még jobban eltért Orden leírt utasításaitól. - Száz átvivőt a királyi család minden egyes tagjáért. Raj Ahten megvetően felnevetett. Itt, Északon, ahol a vérérc az elmúlt tíz évben ritkaságszámba ment, háromszáz átvivő fejedelmi vagyon lehetett. De Raj Ahten számára, aki negyvenezer átvivőt rejtett el Longmotban, ez semmiség volt. Raj Ahten most már biztosan nem hitte el, hogy Orden elfoglalta Longmotot, épp ahogy azt Borenson akarta. - Jól fontold meg az ajánlatot, mielőtt kinevetnél - mondta Borenson. Itt volt az ideje, hogy kissé megizzassza a Farkasurat. - Orden nagyúr negyvenezer átvivőt szerzett Longmotban, és az elmúlt két napban féltucat átruházó igyekezett jól felhasználni minél többet belőle. Talán egy olyan gazdag embernek, mint te vagy, negyvenezer átvivő elvesztése csekélység, de az uram nem fogja megemelni a királyért és családjáért fizetendő váltságdíj összegét. Egyébként is, mi hasznát vehetné ezeknek az embereknek, amikor ők a te elkötelezettjeid? Száz átvivő fejenként, nem több. Borenson megelégedéssel látta, amint Raj Ahten tanácsadói összerezzennek, de látva, hogy Raj Ahten rezzenéstelenül állt, a vér lassan kifutott arcából. - Hazudsz! - mondta Raj Ahten félelem nélkül. - A herceg nincs nálatok. Mint ahogy az átvivők sem. És kémek sincsenek a sorainkban. Tudom mire megy ki a játék, hírnök, de nem dőlök be a cselednek. Csupán... bosszantani akarsz. Hangjának erejével Raj Ahten bátorítani akarta saját embereit. De a kár már megtörtént. A Borenson által hozott fenyegető üzenet után Raj Ahten cáfolata hamisan csengett, mintha utolsó esélyként játszotta volna ki ezt a kártyát. Mégis, Borenson attól tartott, a Farkasúr átlátott rajta. Aggodalom gyötörte. Megsarkantyúzta lovát és átvágott a vár előtti megfeketedett mezőn. Itt-ott még mindig fekete füstpamacsok szálltak fel a földről. Amikor kiért az íjak hatóköréből, megfordult. - Raj Ahten - kiáltotta - az uram azt üzeni, hogy Longmotban vár rád. Ha
van merszed odamenni. Hozd magaddal azokat a szerencsétleneket is, akiknek sürgős a halál. A te ötezer harcosod az ő ötvenezrével szemben! Esküszik, hogy ott nem lesz kibúvó, és megkorbácsoltat majd, mint egy komisz korcsot! Felemelte karját, és a jelre szerte a dombok között emberei megfújták harci kürtjeiket, rövid jelekkel utasítva egységeiket az újrarendeződésre. Orden király kétszáz kürtöst hozott magával az útra, azt tervezve, katonái megfújják a kürtöket, ha fia elnyerte Iome kezét. De háború idején csak minden század kapitánya hordott kürtöt. Raj Ahten tudta ezt, és Borenson remélte, a Farkasúr hallása elég éles ahhoz, hogy megkülönböztesse minden egyes kürt hangját. Még jól jöhet, ha Raj Ahten Borenson megmaradt nyolcvan emberéről azt hiszi, nyolcezren vannak. 19. A ROSTA Jureem, Raj Ahten leghűségesebb tanácsosa, résnyire szűkült szemmel figyelte, amint mestere Sylvarresta várának megégett falán áll, miközben Borenson ellovagolt. Mestere arca szinte látható fénnyel ragyogott. Ez a fénylő arc beragyogja az egész világot. Raj Ahtent láthatólag nem zavarták a nyomasztó hírek. Jureem mégis megborzongott. Bár mestere tagadta ugyan, de tudta, hogy valami nincs rendben. Csak találgathatott, vajon mestere megbízik-e még benne ezek után, igényt tart-e még a tanácsaira. Ezek az Északlakók évek óta tüskét jelentettek mestere talpában, egyremásra délre küldték Megtorló Lovagjaikat, hogy meggyilkolják az elkötelezetteit. Sőt, Raj Ahten húga, a Farkasúr karjaiban halt meg egy Megtorló Lovag által ejtett sebtől. Az évek során megtanulta gyűlölni ezeket a sápadt bőrű Északlakókat, egészen mostanáig, amikor Raj Ahten adományokat vett el tőlük, és felhasználta őket saját céljai érdekében. Már semmit sem érzett irántuk. Sem együttérzést, se könyörületet, se szánalmat. Most meg ez. Jureem nyomorultul érezte magát. Legszívesebben Longmotba rohant volna, hogy megnézze, Borenson igazat beszélt-e. Legszívesebben hátba lőtte volna a fickót. Azt kívánta, bárcsak meg se szólalt volna a harcos. Sőt mi több, Raj Ahten tűzszövői egy király képét látták lángjaikban, egy királyét, aki elpusztíthatja a Farkasurat. Orden király. Ráadásul Binnesman, a varázsló is csatlakozott Raj Ahten ellenségeihez.
Jureem ökölbe szorította a kezét, és remélte, a többiek nem veszik észre remegését. Azt gondolta, az Orden Ház könnyű préda lesz. De a dolog most jóval bonyolultabban festett. Egy könyv sem lenne elegendő mestere, Raj Ahten összetett stratégiájának leírására, melyet Jureem csak részben érthetett meg. A terv szerint Orden király, mint minden évben, most is néhány száz fős kísérettel érkezik az őszi vadászatra Sylvarrestába. De Raj Ahten úgy vélte, Orden az idén magával hozza a fiát is. Így hát felállították a csapdát, kisebb létszámú sereggel felvonulva Sylvarresta ostromára, és remélték, hogy Orden a hír hallatán hanyatt-homlok visszafordul dél felé, ahol Raj Ahtennek, a Mystarriába vezető út mentén rejtőző katonái végeztek volna a királlyal és a herceggel. Abban az esetben, ha a király mégsem délnek indul, Raj Ahten felderítői vadásszák le őket. A gépezet mozgásba lendült. Ezekben a napokban több tucat orgyilkoskülönítmény csap le különböző célpontokra. Kisebb hadtestek masíroztak a déli és nyugati erődítmények ellen. Másutt a sereg csak megmutatta magát, hogy azután visszahúzódjon valami erdőségbe vagy a hegyek közé, ezzel kényszerítve helyben maradásra a helyőrség védőit. Jureem tudta, hogy mestere tervének kulcsát Orden és Sylvarresta kiiktatása jelentette. De rossz előjelek kezdtek feltünedezni. A perzselők egy királyt láttak, aki kiolthatja Indhopal Ragyogó Fényességét. Raj Ahten nem volt felkészülve egy támadásra. Ezer átvivőt hozott Sylvarresta várába, és ezeknek is több, mint felét felhasználták az elmúlt éjjel a varázslatokhoz, mellyel létrehozták a kötelékeket Raj Ahten és elkötelezettjei között. Negyvenezer átvivőt hagyott Longmotban, mert úgy ítélte meg, ott biztonságban lesznek. Longmot hatalmas vár volt, melynek falait varázslatokkal erősítették meg. És bár Raj Ahten kis számú helyőrséget hagyott hátra Longmotban, rövidesen erősítés érkezett volna délről. Annak az esélye, hogy valaki támadást indítson Longmot ellen, elhanyagolhatónak látszott. Longmot védműveit figyelembe véve, a környező kisebb erődökből jövő támadást játszva vissza tudta volna verni. Groverman és Dreis kastélya egynapi járóföldön belül volt ugyan, de Raj Ahten kiküldött felderítői biztosították a Farkasurat, hogy mindkét helyőrség létszáma csekély. Jureem kémei egyik várban sem látták nyomát Orden erőinek. A kémek mindössze annyit jelentettek, hogy Orden a „vártnál nagyobb kísérettel” érkezett a Vendégváró Ünnepre, és Hazen falu mellett táborozott le, nem messze Heredon déli határától. Kísérete legfeljebb háromezer emberből állt - beleértve a lovagokat, fegyverhordozókat, szakácsokat, és tábori személyzetet. Ez elég nagy sereg volt, nagyobb, mint amelynek
megtámadására Raj Ahten fel volt készülve. Rendes körülmények között Orden alig háromszáz emberrel szokott érkezni a vadászatra. De a felderítők legutóbbi jelentése szerint kétezer harcos lovagolt Sylvarresta felé. Ez hogy lehetséges? Orden két sereget hozott volna, az egyiket Longmot ostromára, a másikat pedig északra küldve? Két nap. Jureem két napja nem kapott hírt Longmotból. Pedig a jelentést meg kellett volna kapnia. Jureem valószínűnek tartotta, hogy Longmot elesett. Orden valahogyan elfoglalta a várat. Ötvenezer ember, mondta a követ. Ötvenezer? A szám elbizonytalanította Jureemet, mert nagyon egybevágott azzal, amekkora sereget - számítása szerint - Orden Raj Ahten ellen vezetett volna jövő tavasszal... már amennyiben sikerül elkerülnie a csapdát. Orden király negyedmilliónál is több tapasztalt harcost tudott mozgósítani, de sehol sem támadott volna ilyen nagy erővel. Nem hagyhatta védelem nélkül saját várait. Gondosan kidolgozott tervek, az összeomlás szélén. Raj Ahtennek meg kellett hódítania Északot, mégpedig gyorsan. A kartishi vérércbányák évek óta kimerülőben vannak. A tél közepére teljesen kiürülnek. Azután csak Inkarrából juthatott volna vérérchez. Állítólag az ottani bányák hozama még mindig jó. De sem Rofehavan, sem Indhopal egyetlen uralkodójának sem sikerült soha meghódítania Inkarrát. Az ottani varázslók nem voltak túl erősek, de rengetegen voltak. Az inkarraiak országuk földrajzi adottságaihoz alakították ki harci taktikájukat - szívós, kistermetű pónilovakon ülve indítottak gyors rajtaütéseket a dombok között. És az inkarraiakat csak úgy lehetett legyőzni, ha valaki legyőzi a főuraikat. De ami a legrosszabb, sok-sok emberöltővel ezelőtt, egy Tovil nevű átruházó-mester Rofehavanbol Inkarrába menekült, ahol egy új iskolát alapított az átvivők tanulmányozására. Inkarrában hihetetlen felfedezéseket tettek, felfedezéseket, melyeket egyetlen más varázsló sem tudott utánuk csinálni. Inkarrában az átvivők nem hagytak nyomot a bőrön, így senki sem vonhatott le következtetést a hatalomrúnák mintázatából. És ezek az átvivők tudást és tapasztalatot is képesek voltak közvetíteni két személy között. De hiába kémkedtek évekig Rofehavan és Indhopal urai, sosem sikerült megfejteni az Inkarrai felfedezések titkát. És akárhányszor próbálta egy északi uralkodó megszállni a Délvidéket, rá kellett döbbennie, hogy a déliek nem csak ellene harcolnak, hanem egyszersmind átvivőket szállítanak az ő ellenségeinek. Így hát egyetlen királynak sem sikerült meghódítania Inkarrát, hatalmába keríteni kincseit, felfedni titkait. Jureem tudta, hogy Raj Ahtennek gyorsan kell cselekednie. Most kellett
elfoglalnia és igába hajtania az északi királyságokat, hogy azután továbbléphessen. Nagyon is lehetséges volt, hogy a mára homályba veszett régi időkben Pöröly Daylan akarat- és tapasztalat-adományokat is kapott, melyek talán nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy Raj Ahten az Egyesített Erővé válhasson. Jureem büszke volt rá, hogy őt nem lehetett könnyen átejteni. Erősen gyanította, Borenson valós alapokon nyugvó, de hamis szavakkal átszőtt történetet adott elő. De ha az üzenetre gondolt, nagyon nehéz volt elhatárolni, hol végződött az igazság, és hol kezdődött a hazugság. Néhány pillanatig Raj Ahten még állt a falon, majd oldalra pillantott, Jureem felé. - Tanácsosok, sétáljunk egyet! - mondta. A Farkasúr ritkán kért tanácsot tőle, illetve Feykaaldtól. Mesterük alighanem aggódik. Lejöttek a várfalról, és nemsokára hátuk mögött hagyták a tömeget, felfelé sétálva egy utcán, mely enyhén emelkedett az istállók felé. - Feykaald - fordult Raj Ahten az idősebbik tanácsos felé. - Mit gondolsz: a herceg tényleg eljutott Orden királyhoz? - Természetesen nem - sziszegte Feykaald. - A követ túl ideges és rémült volt, amikor ön először említette a váltságdíjat. Szemenszedett hazugságokat hordott itt össze. Egy szava sem volt igaz. - Egyetértek azzal, hogy a fiú nincs Ordennél, de bár a követ valóban nem tűnt őszintének, azt hiszem, valami igazság mégis van abban, amit mondott. - Nincs nála a herceg - értett egyet Jureem, végiggondolva magában a követ minden egyes szavát, minden arcrezdülését. - Tegyük fel, hogy így van - mondta Raj Ahten. - Mi a helyzet Longmottal? - Nem foglalhatták el - vágta rá Feykaald habozás nélkül. - Pedig megtették. - Raj Ahten hangja nem árulkodott a komoly gondokról, amiket ez jelenthetett. Jureemnek még a vér is megfagyott az ereiben a gondolatra. - Legtündöklőbb Fényesség - mondta Jureem -, nem érthetek egyet önnel. A követ viselkedése egyértelműen elárulta, hogy ez is hazugság. Ordennek elment az esze, ha ilyen gyenge hazudozót küld erre a feladatra. - Engem sem a követ viselkedése vagy szavai győztek meg - felelte Raj Ahten. - Hajnalban szédülés fogott el. Nagyobb mennyiségű erő áramlott ki belőlem. Sok száz elkötelezettem halt meg, az adományaik pedig elvesztek. Ezért vagyok biztos a dologban. Ennyi adomány elvesztése súlyos csapás volt, komoly érvágás. Ez mégsem rémítette meg különösebben Jureemet. A déli tartományokban Raj Ahten átruházói szorgalmasan kutattak újabb és újabb elkötelezettek után a Farkasúr számára. Voltak közöttük elsöprő ragyogással és hanggal felruházott
emberek, akik könnyedén rávettek bárkit Raj Ahten szolgálatára. Raj Ahten ereje folyamatosan változott, ereje, elméje, ragyogása és állóképessége elképesztő iramban növekedett. Jureem már régóta nem tudta számon tartani, hány ezer elkötelezettje van urának. Csak azt tudta, mestere napról napra egyre erősebb lesz. El sem tudta képzelni, mivé válik majd ura, ha ő lesz az Egyesített Erő. De ma reggel súlyos csapást kellett elszenvednie. Egy vagy két napon belül, Raj Ahten százezres utánpótlás serege megérkezik, és megostromolja a várat. Orden biztosan nem számít ekkora megszálló erőre. Ezzel egy időben, nyugaton három sereg lépi át Orwynne királyságának határait, és a harapófogóba került Theros Val Owynne királynak két választása lesz. Vagy megadja magát, vagy felkészül egy hosszú ostromra. De egyik esetben sem lesz módja segítséget küldeni Ordennek Longmotba. Ezenközben szabotőrök mérgezik meg a fleedsi Connel király istállóinak magtárait, megakadályozva a klánok lovasseregeinek veszélyes rajtaütéseit. Nem, itt csak Ordennek van oka az aggodalomra. És ezt a makogó követet küldi, hogy csaholásával megijessze Raj Ahtent. - Talán - mondta Jureem - Orden valóban elfoglalta Longmotot, de megtartani úgysem tudja. - Mégis, ha Raj Ahtennek igaza van, és Longmot valóban elesett, és ez a követ egész végig csak megjátszotta, hogy hazudik, akkor minden szava igaz lehet? Azután Raj Ahten arra a dologra terelte a szót, amitől a legjobban tartott. - Lehetséges, hogy egy kém van a sorainkban. Jureem elgondolkodott, mert maga sem talált más magyarázatot arra, honnan szerzett tudomást Orden, hogy Raj Ahten Heredon ellen készül. Arról sem tudhatott másképpen, hogy az átvivőket Longmotban rejtették el, vagy hogy a helyőrségben kevés védő van. Jureem azt is rögtön tisztán látta, ebből neki is problémái lehetnek. Talán beszélt ezekről a dolgokról szeretőinek? Esetleg szolgák vagy idegenek előtt? Egy meggondolatlan szó egy illetéktelen személy előtt? Akár én is lehettem, gondolta magában. Beszélt Longmot védelem nélkül hagyásával kapcsolatos aggályairól az egyik szeretőjével, és egy kereskedővel, aki kiváló harci méneket tenyészt. De vajon említette azt is, hogy az átvivők ott vannak? Nem. Erről senkinek sem beszélt. Jureem oldalra sandított. Feykaald évek óta Raj Ahten mellett volt. Jureem megbízott benne. Mint a tűzszövők általában, ő sem törődött Raj Ahten sorsával. Kizárólag az őselemi tüzet szolgálta, és mindaddig követte a Farkasurat, amíg Raj Ahten háborút ígért neki, amíg lehetőséget látott, hogy táplálja urát.
Szóval Jureem nem tudta elképzelni, hogy az áruló a tűzszövők között lenne. Az persze lehet, hogy az egyik kapitány kémkedik az ellenségnek. De hogyan? Hogyan értesíthette volna bármelyik kapitány Ordent a Longmotban kínálkozó lehetőségről ilyen rövid idő alatt? Nem, Jureem sokkal inkább gyanakodott a Naplóra, az ősz hajú, dölyfös tekintetű férfire. Ő igenis segíthette Ordent ebben a csatában. Csakis ő tehette. Jureem rettegett ettől a naptól, ugyanakkor régóta tudta, hogy egyszer elérkezik. A Naplók a semlegességüket hirdették, hogy sosem segítenek egy urat sem egy másik ellen. Ezzel ugyanis beleavatkoznának az emberek ügyeibe, amelyet szerintük az Időurak nem tűrnének. Ezért csak az események puszta rögzítésével foglalkozhatnak - bár Jureem túl sok szóbeszédet, túl sok célzást hallott már korábbi gátlástalan mesterkedéseikről. Raj Ahten hatalma évek óta növekedett, míg végül elérte azt a pontot, mikor a Naplók összefogtak ellene, vélte Jureem. Jureem meg volt győződve róla, a Naplók a maguk módján jóval nagyobb veszélyt jelentenek, mint a Megtorló Lovagok szüntelen támadásai. A Naplók tudtak Raj Ahten minden tettéről. A Napló jó előre tudta, hogy a Farkasúr Longmot ostromát tervezgeti, mint ahogy azt is, hogy a várban a szükségesnél kevesebb védőt hagyott hátra. A Naplók állandó összeköttetésben állnak egymással, a férfiak és nők elméje egybefonódik abban az északi kolostorban, ahol pontosan tudják, mi történik a világban. És bármi is jut egy Napló tudomására, azt pillanatok alatt megtudhatta a többi is. Jureem nem látott más megoldást, mint hogy megölik a Naplót. - Attól tartok, elárultak minket, Nagyuram - mondta Jureem a Napló felé pillantva. - De azt nem tudom, hogyan. - Mestere látta ezt, és értette a burkolt gyanúsítást. De mit is tehetne mestere ez ellen? Ha Jureem alaptalanul vádolja a Naplót, és megöli, csak még nagyobb bajt hoz a fejére. Azután minden Napló nyíltan harcolna Raj Ahten ellen, minden ellensége fülébe eljuttatva legféltettebb titkait. Másrészről, ha Jureem nem végez a Naplóval, lehet hogy az áruló tovább garázdálkodik közöttük. Raj Ahten megállt. - Mit tegyünk most? - kérdezte Feykaald, apró kezeit tördelve, melyek úgy tűntek elő türkizszínű köpenye ujjából, mint göcsörtös gyökerek a földből. - Szerinted mit kellene tennünk? - kérdezett vissza Raj Ahten. - A tanácsadóm vagy, Feykaald. Adj hát tanácsot. - Üzenetet küldhetnénk - suttogta Feykaald - Suli tábornoknak, és utasíthatnánk, hogy seregét Orwynne megtámadása helyett vezesse a mi felmentésünkre.
Feykaald öreg volt, de szívós és tapasztalt. Nem érhetett volna meg ilyen magas kort, ha nem lett volna óvatos. De Jureem tudta, Raj Ahten általában kevésbé óvatos tanácsokra vágyott. A Farkasurat Jureem tanácsai segítették ekkora hatalomhoz. Raj Ahten Jureem felé fordult. - És te mit tennél? Jureem meghajolt. Tagoltan, lassan ejtette ki a szavakat, mintha csak magában töprengene. - Bocsásson meg nekem, Áldott, Fényességes Úr, ha ez ügyben én nem aggódom túlzottan - mondta bizalmatlan pillantást vetve Feykaald felé. Valóban lehetséges, hogy Orden király megszerezte az ön átvivőit, de mire használhatná őket? Hiszen ön már minden valamirevaló embertől begyűjtötte az adományokat Longmotban. Orden nem sokra megy a helybeliekkel. Ami azt jelenti, hogy legfeljebb saját harcosaitól szerezhet adományokat - ami szintén nem túl szerencsés elgondolás, hiszen minden egyes adománnyal saját seregének erejét csökkentené. - Tehát mi a javaslatod? - Menjen Longmotba, Nagyuram, és szerezze vissza azokat az átvivőket! Ez volt az egyetlen lehetséges megoldás. Raj Ahten nem engedhette meg magának, hogy megvárja az erősítést. Ezzel csak időt adna Ordennek, hogy az átvivőkkel együtt kicsusszanjon a markukból, és előnyhöz jusson. Raj Ahten elmosolyodott. Kockázatos vállalkozás volt, ezt Jureem is tudta. Lehet, hogy Ordennek pont ez a célja: kicsalni őket Sylvarrestából, és rajtuk ütni valahol. De hisz az élet csupa kockázat. És Raj Ahten nem ülhetett ölbe tett kézzel. A Mesternek hat anyagcsere-adománya volt. Így mindezidáig könnyedén keresztülhúzta az ellene küldött bérgyilkosok számításait. De ez a sok adomány nagy veszélyt is rejtett magában, a korai halál ígéretét. Az anyagcsere ugyanis kétélű fegyver volt, és előbb-utóbb használója ellen fordult. A legenda szerint volt egyszer egy király, kinek az ellenségei elrabolták az egyik elkötelezettjét, aki anyagcsere-adományával támogatta a királyt. Azután az uralkodó ellenlábasai több száz anyagcsere-adományt adtak az elkötelezettnek, akiből ezáltal hordozó lett, tehát az adományok a királyra szálltak, aki néhány héten belül megöregedett és meghalt. Raj Ahten éppen ezért minden anyagcsere-adományát egyetlen hordozón keresztül szerezte, akit mindig a közelében tartott, és akit szükség esetén akár meg is ölhetett, hogy elvágja az őket összekötő szálat. Kevés uralkodó merészelt valaha is egy vagy két anyagcsere-adománynál többet begyűjteni. Hattal, Raj Ahten egy átlagos embernél hatszor gyorsabban futhatott, ugyanakkor hatszor gyorsabban is öregedett, és bár a Farkasúr több
ezer állóképesség-adományt birtokolt, és izmai megőrizték emberfeletti ruganyosságukat, Jureem tudta, az emberi testnek megvannak a maga korlátai, és idővel bizony elhasználódik. Mestere harminckét évet számlált, de anyagcsere-adományai miatt teste ennél sokkal öregebb volt. Valójában nyolcvanas évei közepén járt. Raj Ahten még számtalan adománya ellenére sem remélhetett száz-száztíz évnél hosszabb életkort. Tehát alig néhány év volt már csak hátra számára. A Farkasúr nemrégiben elkövette azt a sajnálatos hibát, hogy megölte néhány elkötelezettjét, így kicsit lelassította saját öregedését, de alig egy héttel később, egy északi orgyilkos kis híján megölte. Azóta Raj Ahten kénytelen volt elviselni a nagyszámú anyagcsere-adományokkal járó hátrányokat. Három év. Ennyi ideje volt, hogy uralma alatt egyesítse a világot és az Egyesített Erővé váljon, vagy meghal. Egy év szükséges, hogy megvesse a lábát északon, további kettőt vesz igénybe a Délvidék meghódítása. Ha pedig Jureem mestere meghal, könnyen lehel, hogy az egész emberiség reménye is elvész. A férgek elképesztően erősek. - Tehát Longmotba megyünk - mondta Raj Ahten. - És mi lesz Orden seregével Homályerdében? - Miféle sereggel? - kérdezte Jureem, mert több apró jel is meggyőzte arról, hogy nincs túl nagy veszély. - Látta ön ezt a sereget? Hallottam a harci kürtök hangját a fák közül, de nem hallottam a lovak nyerítését. Nem! Orden csak azért támasztott ködöt, hogy elrejtse saját gyengeségét. Jureem felnézett mesterére. Kövérkés testalkata, kopasz feje miatt a felületes szemlélő könnyen azt hihette róla, hogy egy mamlasz, de Raj Ahten pontosan tudta, Jureem olyan veszélyes, akár egy lecsapni készülő kobra. A tanácsadó így folytatta: - Húsz légió közeledik Longmot felé. Orden nem állhat ellen ekkora erőnek, ha ön vezeti a sereget. El kell foglalnunk Longmotot. Raj Ahten ünnepélyesen fejet hajtott. Az a negyvenezer átvivő több ezer bányász és mesterember háromévi munkájának gyümölcsét jelentette. Ekkora mennyiségű vérérc jelenleg pótolhatatlan volt. - Készítsék fel az embereket az indulásra - adta ki a parancsot Raj Ahten. Kiürítjük Sylvarresta kincstárát, a szükséges élelmet pedig menet közben szerezzük be a falvakban, melyeken áthaladunk. Egy óra múlva indulunk. - De Nagyuram, honnan veszünk lovakat? - kérdezte Feykaald. Szükségünk lesz hátasokra. - A katonáimnak elég adománya van, legtöbbjüknek nincs szüksége hátasra - felelte Raj Ahten. - Ráadásul egy hétköznapi lónak több élelemre és pihenésre lenne szüksége, mint nekik. Harcosaim futni fognak Longmotig. A
meglevő lovakat pedig elvisszük. Kiürítjük Sylvarresta istállóját. Százhatvan mérföld. Jureem tudta, Raj Ahten néhány óra alatt megtenné ezt a távolságot, de legtöbb íjásza nem bírt egynél több anyagcsere-adománnyal. Nekik futva is legalább egy napba telik, mire Longmotba érnek. Raj Ahtennek hátra kellett hagynia nomenjeit. Csak lassítanák a menetet. Az óriások és a harci kutyák azonban elég szívósak voltak, hogy bírják az erőltetett iramot. - De mi lesz az itteni elkötelezettjeivel? - vitatkozott Feykaald. - Kétezer elkötelezettje van az Erődben. Nincs elegendő lovunk, hogy magunkkal vigyük őket, és nem hagyhatunk itt elegendő embert a védelmükre. Raj Ahten válasza még őt is megdöbbentette. - Nem hagyunk hátra őröket az Elkötelezettek Erődjének védelmére. - Hogyan? - képedt el Feykaald. - Ezzel gyakorlatilag tálcán kínálnánk a lehetőséget Ordennek, hogy legyilkolja az elkötelezettjeit! - Pontosan - mondta Raj Ahten. - De legalább haláluk magasabb célokat szolgál majd. - Magasabb célokat? Miféle célt szolgálhat a haláluk? - kérdezte Faykaald értetlenül, a kezeit tördelve. De Jureem azonnal átlátta a kíméletlen, egyszersmind nagyszerű tervet: - Haláluk megosztja majd ellenségeinket - következtetett Jureem. - Észak népei évekig összefogtak ellenünk. De ha Orden elpusztítja Sylvarresta elkötelezettjeit, sőt, magát a királyt is, legrégebbi és legkedvesebb barátját öli meg ezzel. És mit nyer vele? Minket meggyengít néhány napra, saját magát pedig mindörökre. Még ha meg is tudna szökni az átvivőkkel, Észak uralkodói rettegni fognak tőle. Heredonban sokan fogják átkozni a nevét, talán még bosszút is forralnak majd ellene. Mindez az Orden Ház ellen dolgozik, és Észak kulcsa az Ordenek elpusztítása. - Ön mérhetetlenül bölcs - suttogta Feykaald lenyűgözve, előbb Raj Ahten. majd Jureem felé pillantva. Mégis, ekkora veszteség elkeserítette Jureemet. Ennyi értékes emberi élet megy veszendőbe. Elvenni az adományokat ezektől az emberektől, hogy jó célok szolgálatába állítsák azokat, hasznos dolog volt. De elpocsékolni az elkötelezettek életét... ez szégyenletes. Jureem és Feykaald rövid parancsokat osztogatott, és néhány pillanat múlva az egész vár megélénkült, ahogy a katonák felkészültek az indulásra. Mindenfelé emberek rohangáltak fel, s alá. Raj Ahten elindult a macskaköves utcán, mert egyedül akart maradni gondolataival, elhaladt a Király istállója mellett. Az istálló egy kétszintes, új, jó állapotban levő épület volt. Az emeleten tartották a takarmányt, lent pedig az állatokat.
Nemsokára megjelentek saját emberei is, akik birtokba vették az első hátasokat, amik útjukba kerültek, és parancsokat harsogtak az istállósegédeknek. Amint elhaladt mellettük, Raj Ahten benézett néhány nyitott ajtón, amely mögött elkötelezett lovak álltak, legtöbbjük hevederekben, és az istállófiúk ápolták s kényeztették a szerencsétlen állatokat. Villás farkú fecskék suhantak ki és be a nyitott ajtókon, riadtan csivitelve. Az istálló környékén hirtelen nagy lett a forgalom. Most már nem csak Sylvarresta lovait gondozták, hanem múlt éjjel idehoztak néhányat Raj Ahten saját lovaiból, amikről Raj Ahten saját istállómesterei gondoskodtak. Elegendő hátasuk volt, hogy egy jelentős létszámú lovassereget összeállítsanak. Raj Ahten lehajtotta a fejét, és belépett az utolsó istállóépületbe. A trágya és a lovak verejtékének csípős illata betöltötte a hely levegőjét. Az erős illat bántotta Raj Ahten túlérzékeny orrát. A Farkasúr istállómesterei naponta kétszer csutakolták át a lovakat levendula és petrezselyem illatú olajokkal, hogy csökkentsék a bántó kipárolgásokat. Az istállóban egy fekete hajú fiú állt az egyik rekesz mellett. Éppen egy harci mén - mégpedig a rúnák számából ítélve egy igen értékes mén felkantározásával foglalkozott, előkészítve a nyerget a felerősítéshez. Még jó néhány hasonló paripa állt a szomszédos rekeszekben. A fiú bőre túl sápadt volt ahhoz, hogy Raj Ahten saját istállófiúi közül való legyen, egészen biztosan Sylvarresta egyik lovászsegédje volt. A fiú megfordult Raj Ahten megjelentére, és idegesen pillantott hátra a válla fölött. - Eredj! - mondta a Farkasúr a fiúnak. - Vidd a lovakat a kapuhoz, és vigyázz rájuk. A két legjobbat hagyd itt Feykaald és Jureem tanácsosoknak! Senki másnak! Megértetted? Raj Ahten Jureemre mutatott, aki épp ekkor ért az istálló elé. A tanácsos biccentett a fiú felé. A fiatalember bólintott, majd felrakott egy kicsiny vadásznyerget a ló hátára, és a félelemtől tágra nyílt szemmel elsietett, magára hagyva Raj Ahtent tanácsnokaival. Raj Ahten gyakran váltotta ki ezt a hatást az emberekből. Ez mindig megmosolyogtatta. A fiú ismerősnek látszott. De ha megpróbálta felidézni magában, hol találkozhatott vele ezelőtt, a gondolatok nem akartak összeállni. Azután rájött - ma reggel látta az utcán. De nem, nem is őt, hanem egy szobrot, ami épp úgy nézett ki, mint a fiú. A lovászfiú kivezette a lovat az istállóból, és egy kőhajításnyira tőlük nekilátott a nyereg rögzítésének, a nyeregtáskák felerősítésének.
Amikor kettesben maradt a félhomályos istállóban Naplójával, Raj Ahten kinyúlt és a torkánál fogva megragadta a krónikást. A fickó a szokásos távolságnál most két lépéssel messzebbről követte. Talán bűntudat, talán a félelem miatt. - Mit tudsz a Longmot elleni támadásról? - kérdezte Raj Ahten felemelve a Naplót a földről. - Ki árult el? - Nem... agghh... én voltam! - nyögte ki a Napló. A férfi mindkét kezével megragadta Raj Ahten csuklóját, próbálva küzdeni a fulladás ellen. Arcán a rettegés árnyai suhantak át, homlokán verejtékcseppek csillogtak. - Nem hiszek neked - sziszegte Raj Ahten. - Csak te árulhattál el engem... vagy valaki a tieid közül. - Nem! - tiltakozott a Napló. - Mi... agghh... mi nem foglalunk állást az államok vitáiban. Ez az ön... vitája. Raj Ahten a fickó arcát fürkészte. A Napló rémültnek látszott. Raj Ahten felemelve tartotta, izmai mint a legnemesebb északi acél, és azt latolgatta, elroppantsa-e a férfi nyakát. Talán a Napló igazat mond, de akkor is veszélyes. Raj Ahten legszívesebben végzett volna a fickóval, hogy megszabaduljon ettől az átoktól. De ha megteszi, a világ minden Naplója összefog ellene, és felfedik Raj Ahten titkait ellenfelei előtt - seregének erejét, elrejtett elkötelezettjei búvóhelyeit. Végül leengedte a Naplót a földre. - Figyellek - morogta. - Ahogyan én is önt - felelte a Napló, sajgó nyakát tapogatva. Raj Ahten sarkon fordult, és kiment az istállóból. Az őrség kapitánya arról tájékoztatta, Gaborn Val Orden megölte a Farkasúr egyik vadászát a közelben. A herceg maga mögött hagyta szagnyomát. Raj Ahten ezer ember szaglását birtokolta. Vadászainak többsége kutyáktól vett el szaglás-adományokat, ezért tartottak a herceg által hordott ebdög szagától. - Nagyuram, hová megy? - kérdezte Jureem. - Vadászni. Orden hercegre - döntött Raj Ahten egy szempillantás alatt. Emberei még sokáig elbíbelődnek a menetelés előkészületeivel. Raj Ahten anyagcsere-adományaival ez alatt az idő alatt valami hasznosat is csinálhatott. - Lehet, hogy még a városban van. Bizonyos dolgokat legjobb, ha az ember maga intéz el. 20. HERCEG, ÁLARC NÉLKÜL
- Szóval a parancs az parancs. Őlordsága aszonta, rakjam fő' a királyt meg a lányát jóféle lovakra, még akkó is, ha oda kő kötöznöm őket a nyeregbe! A szekér túl lassú vóna egy ilyen hosszú útra, keresztű az erdőn - mondta Gaborn, fleedsi tájszólást színlelve. A legjobb lovászok Fleedsből valók, és most egy megbízható istállófiú szerepét akarta eljátszani. Gaborn lova nyergében ült, onnan nézett le az Elkötelezettek Erődjének kapitányára. Az őrök felhúzták a csapórácsot, és buzgón rakták fel a Sylvarrestában szerzett új elkötelezetteket egy fedett szekérre - azokat, akik Raj Ahten hordozói lettek, köztük Sylvarresta királyt is. - Nekem nem beszélt ezekről! - mondta a kapitány, idegesen nézelődve. Emberei elhagyták őrhelyüket, hogy élelmet szerezzenek a konyháról. Néhány tiszt Sylvarresta kincstárát fosztogatta, mások a Piac utca üzleteinek kirakatait betörve vették el, ami megtetszett nekik. A kapitánynak minden pillanattal, amit Gabornra fecsérelt, kevesebb ideje maradt, hogy megtömje saját zsebeit. - Akkó' mostan mit csináljak? - kérdezte Gaborn. A herceg ezzel megfordult, sarkaival indulásra buzdítva lovát, míg másik négyet kötőféken vezetett. Ez kényes pillanat volt. Gaborn hátasa ijedten hátracsapta füleit. Néhány katona sietett be az Elkötelezettek Erődjébe, nehogy kimaradjanak a fosztogatásból. Gaborn lova minden egyes érkező láttán hátrált egy lépést, sőt, egyiküket enyhén meg is rúgta. Az egyik kipányvázott ló a hirtelen mozdulatra lecövekelt. Gaborn nyugtató szavakat suttogott a fülébe, attól tartva, hogy az összes ló megugrik. Az utóbbi néhány percben az utca hirtelen megtelt élettel - Raj Ahten csőcseléke a fegyverterem felé vette az irányt, hogy készleteket, fegyvereket, lovakat zsákmányoljanak; kereskedők rohangáltak fel s alá, igyekezve biztonságba helyezni, amit a fosztogatók még nem vittek el tőlük. - Megállj! - mondta az őrség kapitánya, mielőtt még Gaborn megfordíthatta volna a lovakat. - Magam teszem fel a nyeregbe a királyt. Melyiket szánták neki? - intett a lovak felé. Gaborn az égre emelte tekintetét, mintha a válasz a napnál is világosabb lenne. Ha valóban istállófiú lett volna, akkor tudnia kellett, melyik állat a legnyugodtabb, melyik próbálná meg a hátán tartani a gyengeelméjű királyt. Ami azt illeti, attól félt, mind az öt ló bármelyik percben szerteszét szaladhat. Saját hátasa, a mén, amellyel egy nappal korábban a városba érkezett, úgy volt idomítva, hogy felismerje a Farkasúr katonáit címerpajzsukról, és patáival s fogaival küzdjön ellenük. Most, Raj Ahten embereinek gyűrűjében jobbra-balra dobálva fejét, bizonytalanul forgolódott. Viselkedése a többi állatra is átragadt.
- Szóval, ma már ki tudja? - valószínűleg vihar közeleg. Egy kicsit mind idegesek. A lovakra pillantott. Ha jobban megnézte, két ló a többinél nyugodtabban tűrte a környező ribilliót. - Rakja a királyt Napkeltére, és reméljük, nem esik le róla! - veregette meg az egyik aranyderes nyakát. A pillanat hevében nem tudott jobb nevet kitalálni. - A hercegnő meg üjjön ide. Bosszúállóra. A Naplóik az ideges lovakat is meg bírják majd ű'ni. Majd ügye'nek az alfelükre. Ó, és ügyejjetek a hevederekre a király nyergén. Úgy látom, kió'dzódott. Ja, és Lélekharangot, azt ottan, hagyjátok uto'sónak a sorba. Néha rágyün, és akkó rúg. Gaborn ezzel átnyújtotta a négy ló kantárszárát a kapitánynak, megfordult, és indulni készült. - Várj! - szólt utána a kapitány, pont ahogy Gaborn várta. Gaborn, arcán unott kifejezéssel, megfordult. - Te rakod fel a királyt a lóra! Mindenkit. Azt akarom, hogy személyesen vidd le őket a kapuhoz. - Sok a dó'gom! - tiltakozott Gaborn. Tudta, néha úgy lehet a legkönnyebben megkapni egy feladatot, ha úgy tesz, mintha a háta közepébe se kívánná. - Meg akarom nézni, ahogy a katonák elvonulnak. - Most! - kiáltott rá a kapitány. Gaborn vállat vont, belovagolt a kapun az Elkötelezettek Erődjének udvarára, a hatalmas szekér mellé. Még senki sem szerzett igáslovakat a szekérhez, így a kocsirúd a földön feküdt. Gaborn benézett a ponyva alá, próbált nem pillantani Iome felé. Ruhaujjával megtörölte izzadt homlokát, majd leszállt lováról, és nyeregbe segítette a hercegnőt. Fogalma sem volt, vajon tud-e a lány lovagolni, ezért megkönnyebbülten látta, amint a lány nyugodtan ül az egyik kancán, magabiztosan markolva a gyeplőt. A nyáladzó király már nehezebb ügy volt. Szemei tágra nyíltak a félelemtől, bőgött, mindkét kezével megragadta a ló nyakát, és amint Gaborn visszaült a nyeregbe, megpróbált lecsúszni a hátasról. Hiába volt valaha a király az egyik legjobb lovas, erről most semmit sem tudott. Gaborn rájött, alighanem a szó szoros értelmében oda kell kötöznie a férfit a nyeregkápához. Így hát fogta az egyik kötőféket, kétszer a király csípője köré tekerte, majd elöl a nyeregkápához, hátulról pedig a nyeregtáskák kapcsaihoz erősítette a szíjat. Szíve hevesen vert. Hatalmas kockázatot vállalt: Iome tud lovagolni, de a király komoly gondot okozhat. Gaborn azt tervezte, kijuttatja Iomét és a királyt a városkapun, és az erdő felé veszi az irányt, ahol Orden emberei megvédhetik őket. Gaborn bízott
benne, egyetlen ellenséges íjász sem merészelné lelőni a királyt. Mint hordozó, a férfi túl értékes volt ehhez Raj Ahten számára. Gaborn leginkább egy lovas üldözéstől tartott, Raj Ahten vadászai részéről. Szerencsére a király lovát inkább kíváncsivá tette, semmint megrémisztette a király bohóckodása a nyeregben. Miután Gaborn biztonságosan rögzítette a ló hátán, Sylvarresta játszadozni kezdett az állattal, a nyakát puszilgatta, és legalább nem próbált meg lemászni a hátáról. Raj Ahten a véráztatta föld fölé hajolt, és Gaborn szagát kereste a nyírfaligetben. A háta mögötti gerincen a déli nap sugaraiban tanácsadói és két őr várakozott. De az árnyas erdőben Raj Ahten egyedül keresgélt, olyan egyedül, amennyire csak tudott. - Az az a hely - mondta az egyik kapitány. De a föld csak televény- és humuszillatot, illetve korhadó levelek szagát árasztott. Hamueső hullt alá a varázsló kertjét elemésztő tűz után, melynek savanyú szaga elkeveredett a halott katona kiontott vérének édeskés illatával. A herceg átvágott a gyógyító kertjén, ahol természetes szagnyomát elrejtette a rozmaringok, jázminok, és egyéb növények dús kipárolgása. Raj Ahten több tucat embere haladt el itt azóta, tovább nehezítve a nyom megtalálását. Minél tovább ízlelgette a levegőt, annál inkább elhalványodott a szag. De Raj Ahten egyetlen vadászkopója sem volt olyan kiváló nyomkövető, mint maga a Farkasúr. Raj Ahten letérdelt a földre, óvatosan beleszimatolt a levegőbe, kizárt bizonyos illatokat, hogy végül csak a keresett akadjon fenn a rostán. Előrehajolt, a herceg nyomát kutatva a fák között. Talán a fiatalember letört egy juharfaágat vagy hozzáért egy égerfa törzséhez. Ha igen, akkor illata ott maradt azon a helyen. Raj Ahten nem fogott szagot a vérfoltnál, de talált valami érdekeset: egy fiatal lány pézsmaillatú nyomát, egy lányét, aki a konyhán dolgozott. És ami a legkülönösebb: egyetlen vadásza sem említette a szagot. Talán semmi jelentősége, de lehet, hogy a lány a herceggel járt itt. Raj Ahten egyszer csak felpattant. A hirtelen mozdulatra egy közeli fáról fél tucat pinty rebbent szét ijedten. Raj Ahten a fák közt lengedező lágy szélbe szimatolt. Felismerte a lány illatát, már korábban is érezte. Ma reggel. Elment mellette a Piac utcán, a palota közelében. Raj Ahten több mint ezer ember elme-adományát birtokolta. Minden szívdobbanásnyi időre, minden hozzá intézett szóra pontosan emlékezett. Így hát felidézte magában a lány képét, legalábbis, amit hátulról látott belőle. Formás fiatal test, csuklyás köpenyben. Hosszú, sötétbarna haj. A lány egy
szürke kőszobor mellett álldogált. Raj Ahtent ismét az a különös érzet kerítette hatalmába, melyet már érzett ma reggel, mintha a képek nem akartak volna összeállni. De... nem. Egyszerre csak eszébe jutott. Nem is szobor volt az. Az alak mozgott. Mégis, amikor elhaladt mellette, az a benyomása támadt, mintha kőből lett volna. Próbálta felidézni magában a szobor arcát, elképzelni az alakot hús és vér emberként, de sikertelenül. Egyszerűen nem tudta maga elé képzelni. Egy fiú szobra, egy arctalan, hétköznapi, piszkos gúnyát viselő fiúé. Azon a környéken találkozott velük, ahol a perzselőt megölték. De várjunk csak - gondolkodott Raj Ahten -, a szag. Felidézte a szagukat. Elraktározta az elméjében. Igen, ezt érezte itt az erdőben. És nem sokkal ezelőtt az istállóban is. A fiatal fiú, akit Raj Ahten az istállóban látott, alig néhány perccel ezelőtt. Raj Ahten bármire képes volt visszaemlékezni, amit az évek során valaha látott. Így hát megpróbálta előkeresni emlékezetéből a lovászfiú arcát. De ehelyett csak egy fát látott, egy hatalmas fát, egy félhomályos erdő szívében. Úgy látszott, a gigászi fa ringó ágai felérnek egész a csillagokig. Annyira békés volt a fa alatt, hogy Raj Ahten felemelte a kezét, érezte, amint a csillagok meleg fénye simogatja bőrét. Szeretett volna eggyé válni azzal a fával, himbálózni a szélben. Mozdulatlanul. Mozdíthatatlanul. Nem egyéb, csak törzs és gyökerek, mélyen lenyúlna a zsíros földbe, s érezné, amint a földet rágó giliszták csiklandozzák gyökereit. Egy mély lélegzet. A madarak cikáznak az ágai között, fészket raknak ágai tövében, csőrükkel kicsipegetik a kérge alatt rejtőző lárvákat és rovarokat. Raj Ahten lélegzetvisszafojtva állt az erdő fái között, körbetekintett kisebb testvérein, megízlelte a szelet, mely felé libegett, majd átsiklott testén. Minden gond elszállt. Minden remény és törekvés elhalványult. Csak egy fa. Békés és mozdulatlan. Ó, bárcsak egy örökkévalóságig állhatna itt! Tűz lobbant a törzsén. Raj Ahten kinyitotta a szemét. Egyik tűzszövője állt mellette, fürkésző tekintettel figyelte őt. Nyilván ő érintette meg egyik tüzes ujjával. - Nagyuram, mit csinál? Több mint öt perce áll itt! Raj Ahten meglepetten felsóhajtott, és nyugtalanul nézett körbe a környező fákon. - Én... Gaborn még a városban van - mondta Raj Ahten, bár nem tudta volna leírni a fiút, nem tudta felidézni az arcát. Összpontosítani próbált. Felvillant egy-egy kép elméjében. Egy szikla, egy magányos hegycsúcs, egy szurdok.
Miért nem vagyok képes felidézni az arcát? - tűnődött Raj Ahten. Azután felnézett a környező fákra, és meglelte a választ. Egy kicsiny, keskeny facsoport a folyó mentén. Homályerde kinyújtott ujja. De kétségkívül nagy hatalmat sugároz. - Égessétek fel ezt az erdőt! - utasította a tűzszövőt. A Farkasúr elindult a városkapu felé, remélve, hogy még nem késő. Gaborn arcáról csorgott a verejték, ahogy a lovakat az alsó várudvar felé terelte. Ezernyi katona masírozott a kapu felé. A falon kívül ötszáz lovag várakozott. Lovaikat Sylvarresta kovácsműhelyeiből kikerült legfinomabb, csillogó fekete vértezet borította. Ezer íjász állt készenlétben a falak tövében, felajzott íjjal, arra az esetre, ha egy újabb sereg tűnne fel az erdő szélén. De az, hogy ennyi ember már elhagyta a várat, még nem enyhítette odabent a zsúfoltságot. A több ezer harcos kíséretében még számtalan fegyverhordozó, szakács, fegyverkovács, szabó, kéjnő és mosogatólány tolongott az utcákon. Raj Ahten légiója hétezer harcost számlált, de a táborban még ezer ember volt. A várudvaron páncélkovácsok vértezték fel a lovakat. Mindenfelé gyerekek rohangáltak a katonák lába alatt. Két tehén kocogott ki a Vajhordó utca felől és trappolt tova a tömegben. A kavarodásban Gaborn kantárszáron vezette Iome és a király hátasát, valamint a két Naplóét, miközben próbálta megfékezni saját lovát, nehogy az minden szembejövőt megharapjon vagy megrúgjon, aki csak Raj Ahten vörös farkasait hordja a pajzsán vagy a köpenyén. Egy sötétképű őrmester megragadta Gaborn lovának kantárszárát, és a hercegre kiáltott. - Adj egy lovat, fiú. Ezt itt elviszem! - Raj Ahten azt mondta, ki ne engedjem a kantárt a kezemből - felelte Gaborn. - Ez itt Jureemnek lesz. Az őrmester olyan gyorsan elengedte a szíjat, mintha az megégette volna a kezét, s csak vágyakozó pillantást vetett a hátasok felé. Gaborn átfurakodott a testek hullámzó tengerén a Sylvarresta vára előtt elterülő, megfeketedett mezőn gyülekező katonák felé. A király lovának gyeplőjét szorosan markolva hátranézett. Az idióta király mindenkire fülig érő szájjal rávigyorgott, mindenkinek integetett. Gaborn ménje a maga megállíthatatlan módján tört előre a tömegben, utat nyitva a mögötte haladó lovaknak. Gaborn mögött Iome haladt, majd a király, végül a két Napló következett. Az összeégett kapunál mindenki a sérült felvonóhíd körül tolongott. A híd egyik oldalát, melyet megrongált az őselemi tűz, már többé-kevésbé rendbe
hozták. - Utat a király lovainak! Vigyázat, a király lovait viszem! - kiabálta Gaborn. A herceg a várfalat fürkészte, miközben áthaladt a kapun. A Külső Falon mindenütt íjászok álltak, de a gyalogos katonák legtöbbje már elhagyta őrhelyét. Azután áthaladt a kapu központi boltíve alatt. Gaborn nem volt meggyőződve róla, a megrongálódott felvonóhíd elbírja ennyi ember, meg a lovak súlyát. A hasadék fölé néhány vékony pallót dobtak, így hát leszállt a lóról. Iome követte példáját. A királyt nem oldozta le a nyeregből, hanem óvatosan átvezette a lovat a hídon, majd a többi hátast is, és máris a felperzselt füvön tolongó katonák között találta magát. Raj Ahten emberei idegesen pillantgattak a dombok felé, amelyeken át kell majd haladniuk. A katonák kisebb csoportokban álltak, mint akik tartanak valamitől. Orden király vadászkürtjeinek egy órával korábbi harsogása komorrá tette őket. Iome áthaladt a hídon, és Gaborn ismét felsegítette a lányt a nyeregbe, majd a poros út felé vezette lovát, mintha csak egy állatokat szállító istállómester lenne. A háta mögött hirtelen zúgolódás támadt. Egy erőteljes hang így kiáltott. - Orden herceg! Gaborn lóra pattant, és az állat oldalába mélyesztette sarkát. - Móka indul! - kiáltotta a ló fülébe. Hátasa olyan gyorsan ugrott meg, hogy Gaborn kis híján lebucskázott a nyeregből. Az állatokat Sylvarresta vadász-istállójából szerezte, és reménykedett, a lovakat hosszabb üldözéshez idomították. Parancsszavára a lovak a szélnél is sebesebben nekiiramodtak. Ezek az állatok az erdő szülöttei voltak, lábuk izmos, mellkasuk széles. Az egyik katona hamarabb ocsúdott meglepetéséből társainál, és csatabárdját meglendítve, Gaborn elé ugrott. - Csapás! - kiáltotta Gaborn, mire lova nekirugaszkodott és kirúgott, bezúzva a harcos koponyáját egyik elülső vasalt patájának élével. - Állítsátok meg őket! Fogjátok el őket, mielőtt elérik az erdőt! mennydörögte Raj Ahten a várfal tetejéről. Hangja sokáig visszhangzott a dombok között. Azután Gaborn kiért a nyílt térre, az apja hátasának kötőfékét szorongató, sikoltozó Iome néhány lépésnyire tőle követte. Mögöttük a két Napló nem kezdett vágtázni. Az egyik katona megragadta a király Naplója ruhájának szegélyét, és lerángatta a férfit a nyeregből. Három másik katona is segített földre teperni a krónikást. Iome leghátul haladó Naplója, egy törékeny, fiatal nő, megtáncoltatta lovát a kavarodásban.
Tucatnyi lovag ugrott saját nehéz, harchoz idomított lovának nyergébe. Gaborn a legkevésbé sem tartott tőlük. Páncélos lovasaik és saját nehéz vértezetük súlya alatt a lovaknak messze le kell maradni mögöttük. De ezek mágikusan megerősített állatok voltak, hihetetlenül erősek és kitartóak. Gaborn hátrapillantott, és sürgetőn kiáltott Iome felé. Mindössze egy rövid pengéjű kard volt nála - nem túl sok ennyi ember ellen. A várfalakon rengeteg íjász állt acél íjakkal felszerelve, melyek könnyedén elhordtak akár ötszáz lépésnyi távolságra is. Máris tucatnyi nyílvessző csapódott a földbe mellettük. Ekkora távolságból nem lehet pontosan célozni, de egy véletlen találat pont olyan halálos lehetett, mint egy jól célzott lövés. Ménje olyan simán száguldott előre, mintha a szél valamely teremtménye kelt volna életre alatta, patái szinte egyszerre érintették a földet. A paripa előrehajtotta fülét, és elégedetten csapta hátra bozontos farkát, hogy végre kiszabadulhatott az istálló bezártságából, és boldogan robajlott a föld felett, mint a nyári vihar. Úgy látszott, mintha az erdő fái rohantak volna Gaborn felé. Egy nyílvessző süvített el Gaborn nyaka mellett, megkarcolva lovának fülét. A háta mögött az egyik ló felnyerített fájdalmában. Gaborn hátrafordulva még látta, amint Iome Naplójának hátasa átlőtt nyakkal a földre rogy. A nő szája meglepett ,,Ó”-ra nyílt. A krónikás keresztülbukfencezett az állat fején. Hátából fekete nyílvessző állt ki, ahogy arccal előre elterült a felperzselt földön. Fél tucat íjász nyílvesszője hasította a levegőt Gaborn felé, elnyújtott ívben. Gaborn felkiáltott. - Jobbra! - Erre mindhárom megmaradt állat egyszerre kanyarodott jobb felé, elkerülve a nyílvesszők várható becsapódási helyét. - Íjászok, tüzet szüntess! - tombolt Raj Ahten dühében. Ezek az idióták még a végén megölik az elkötelezettjeit. Öt tucat lovag robogott előre a nomenek és óriások tetemeivel pettyezett fekete síkon a legközelebbi domb felé, ahol felperzselt fatuskók meredeztek halott ágaikat égnek emelve. Raj Ahten szinte biztosra vette, ha lovagjai nem kapják el a herceget mielőtt elérné az erdőt, akkor Gaborn Orden táborába menekül. Mintha csak a Farkasúr gyanúját akarná igazolni, egy harci kürt harsant a fák közül - éles, magányos dallamot fújva - a dombtető irányából. A jel rohamot vezényelt Orden embereinek. Ki tudja, hány lovag rejtőzik az erdőben? Két tűzszövő kapaszkodott fel Raj Ahten mellé a fal tetejére. Ahogy a két kopasz férfi mellélépett, azonnal megérezte a testükből áradó pokoli hőt.
Raj Ahten előremutatott. Nem látta a fiú arcát. Sőt, amikor az az imént hátrafordult, valami okból akkor sem látta élesen vonásait. De látta a hátát, az alakját. - Rahjim, látod azt a fiatalembert, aki hátramaradt, felkészülve a harcra? Tüzet neki! A tűzszövő szemeiben elégedett fény csillant. Rahjim idegesen fújta ki a levegőt, orrlyukaiból füst szivárgott. - Igenis, Ó Hatalmas Úr! Rahjim a levegőbe rajzolta a hatalom tüzes rúnáját, majd magasra emelte kezeit a delelőn járó izzó napkorong felé. Az égbolt hirtelen elsötétedett, ahogy a perzselő összegyűjtötte a napfényt és szálakat szőtt belőle, izzó selymes fonalat, melyet végül sistergő kötéllé font, míg végül az összes izzó lángnyelv a tenyerében fókuszálódott. Rahjim a pillanat egy tört részéig kezében tartotta a tüzet, csak amíg megtalálta a megfelelő egyensúlyt, majd teljes erőből elhajította. Gaborn előrezuhant, amikor egy hirtelen szélroham és az energia lökéshulláma a hátának csapódott. Először azt hitte, egy nyílvessző találta el, de azután rájött, a köpenye lángol. Raj Ahten egyik lovagja utolérte Iomét és megpróbálta megragadni lovának kantárját. Gaborn kettétépte a piszkos köpenyt, és maga mögé hajította az égő rongyot, még éppen időben, mielőtt az egész szövet lángba borult volna. Valószínűleg csak a köpenyre száradt sárnak köszönhette azt a pillanatnyi, de életmentő haladékot. A ruha egyenesen Iome üldözője lovának arcába csapódott, és beleakadt az állat fejére erősített sisakba. Mintha csak egy varázsló trükkje lett volna. A ló rémülten felnyerített, megbotlott és levetette lovasát. Gaborn hátrapillantott. Több mint száz lépésnyire járt már a tűzszövőktől, tehát kikerült legveszélyesebb varázslataik hatóköréből. Most, hogy első támadása kudarcot vallott, a tűzszövő alighanem dühödten igyekszik majd megmutatni erejét. A domb tetején kanyargó útról másodszor is felharsant az Orden harcosait rohamra hívó kürt. Ez rémülettel töltötte el Gabornt. Ha Orden támadásba lendül, Raj Ahten megtudja, milyen kevés embere van apjának. Az ég ismét elsötétedett, de a sötétség ezúttal tovább tartott. Gaborn hátrafordult, és látta a felemelt kézzel álló tűzszövőt. Egy tűzlabda - olyan fényes és izzó, mint a nap - formálódott az ujjai között. Gaborn mélyen ráhajolt lova nyakára, érezte az állat verejtékének és sörényének édes illatát.
Az út előtte keletnek fordult, bár később aztán visszakanyarodott dél felé. A széles utat vastagon belepte a por, és ebben az évszakban ezernyi kereskedő málhás állata taposta ki. Nem sokkal előtte, néhány megfeketedett fa mögött, ott várt rá az erdő a biztonság ígéretével. Ebből az irányból hallotta a kürtöt is. De ha itt most letérne az útról, és egyenesen vágtatna tovább, akkor még gyorsabban elérhetné a fákat. Az erdőben, elrejtve a tűzszövők tekintete elől, biztonságban lenne. - Jobbra! - kiáltotta újra, letérítve lovát az útról. Iome elől haladó hátasa is engedelmeskedett a parancsnak, a király lova pedig követte. A hirtelen irányváltásra Sylvarresta király ijedten felkiáltott, és ráhajolt az állat nyakára. Gaborn átugratott egy kisebb töltésen, és szélsebesen vágtatott tovább a megfeketedett fatuskók között. A nagy távolság miatt erejéből sokat vesztett, de még így is szekérnyi méretűvé dagadt tűzgolyó tőle balra száguldott el. A lángoló, izzó gömb a felperzselt földbe csapódva felrobbant. Fekete hamu és zsarátnok repült szerteszét. Gaborn a megfeketedett fatörzsek között szlalomozva vágtatott tovább, hogy a hátát fedezze. A fák még holtukban is védelmezték őt. Raj Ahten katonái előrenyomultak, déli nyelven elmorzsolt szitkok ütötték meg a fülét. A tény, hogy elvesztette köpenyét, és már csak saját bőre védelmezi, eszébe juttatta Binnesman növényeit a nyakába akasztott erszényben. Ruta. Megragadta az erszényt, letépte a nyakából, és tartalmát a levegőbe szórta. A porrá tört levelek egyre terebélyesedő felhőként lebegtek tova a háta mögött. A hatás elképesztő volt. A katonák, akik belekerültek a felhőbe, fuldokolva köhögni kezdtek, a lovak ijedten nyerítettek, megtántorodtak, majd elestek. Emberek ordítoztak. Földnek csapódó fém hangja hallatszott. Gaborn hátranézett. Egy tucat lovag hevert fuldokolva a felperzselt domboldalon. A többiek megkerülték megmagyarázhatatlan okból összecsukló társaikat. Legtöbbjük bölcsebbnek látta, ha nem merészkedik közelebb a szüntelenül harsogó kürtszó forrásához, és teljes sebességgel robogott vissza a vár felé. Gaborn felkapaszkodott egy kisebb emelkedőn, ahonnan látta, ahogy az út keresztülkanyarog egy szűk völgyön. A dombtetőn álló kiégett fatörzsek között magányos harcost vett észre, egy szürke, felvértezetlen kanca nyergében. A férfi bal kezében kicsiny pajzsot tartott - egy tálcánál alig nagyobb kerek fémlapot. Borenson volt az. Fehér fogsora felvillant vörös bajusza alatt, ahogy a
nagydarab testőr köszöntötte hercegét. Gaborn még sosem volt ilyen boldog, hogy az Orden Ház zöld lovagját láthatja egy harcos pajzsán. Borenson ismét ajkához emelte a harci kürtöt, rohamot vezényelt, majd Gaborn felé vágtatott. Hátasa átugratott egy fagyóriás tetemén, és lefelé rohant a domboldalon. - Íjászok, készülj! - kiáltotta Borenson. Ez nyilvánvalóan csel volt, hisz a völgyben a megfeketedett fatörzseken és néhány sziklán kívül semmi sem volt. Az őr előhúzta a nyeregtáskához erősített hosszú nyelű csatabárdját, és megforgatta a feje fölött, majd elrobogott Gaborn mellett, hogy fedezze a herceg visszavonulását. Raj Ahtennek mindössze egyetlen harcosa merészelt felkapaszkodni az emelkedőn. Egy hatalmas termetű fickó, fekete paripája hátán. Fehér, csillogó harci kopjája felemelkedett. Gaborn elfordította lovát és hátranézett. A lovag fekete láncinget viselt, Raj Ahten vörös farkasokat mintázó címerével ékesített aranyszínű köpenye alatt. Elefántcsontszín kopjáját vérfoltok borították. A lovag csúcsos sisakjára fehér szárnyakat festettek, ami azt jelentette, nem közönséges katonáról van szó - hanem Raj Ahten személyes őrségének egy kapitányáról, egy Legyőzhetetlenről, aki több mint ötven adománnyal bírt. Borenson nem volt ellenfél neki. A testőr mégis szemtől szembe megrohamozta a harcost, lovának dübörgő patái apró porfellegeket löktek a levegőbe. Gaborn csak most értette meg: apja harcosai elmenekültek, senki sem jön a felmentésére. Borensonnak akár az élete árán is meg kellett ölnie ezt a lovagot, vagy Raj Ahten megtudja az igazat. Gaborn előhúzta rövidkardját. A Legyőzhetetlen lefelé robogott a domboldalon, kopjája olyan rezzenéstelenül szegeződött előre, mint ahogy a nap ragyogott az égbolton. Borenson a magasba emelte csatabárdját. Az egyetlen, amit tehetett, hogy egy tökéletesen időzített csapással eltéríti a kopja hegyét, mielőtt az a testébe fúródna. De a Legyőzhetetlenek nem mindennapi emberek voltak, és Gaborn nem tudhatta, mennyire erős és mennyire képzett harcos ez a lovag. Gaborn nem ismerte harci taktikájukat. Amikor már úgy tűnt, a kopja hegye mindjárt eléri, Borenson felkiáltott: - Szabadulás! - mire lova elrugaszkodott és kirúgott. A Legyőzhetetlen kopjája az állat nyakába fúródott. Gaborn ekkor vette csak észre, hogy a harcos tüskés kopját használ - amelynek nyelén fémtüskék biztosították a kiváló rögzítést acélkesztyűjéhez. A tüskék akkor jöttek jól, ha
páncélos ellenfél ellen kellett harcolni, mert ezek segítségével a harcos fogása nem lazult meg akkor sem, ha a kopja fémnek ütközött. A dolognak azonban megvolt az a hátránya, hogy a fegyvert nem lehetett elengedni, amíg a kopját a kesztyűhöz rögzítő acéltüskéket el nem távolították. A kopja egész egyszerűen felnyársalta a lovat, keresztülhatolva húson és csonton, de az állat lendülete és súlya miatt az ütközés ereje akkora volt, hogy a lovag karja megfeszült, kicsavarodott, majd elroppant, sőt még a kopja is kettérepedt az iszonyatos ütéstől. A Legyőzhetetlen dühödten felordított. Használhatatlan karja továbbra is hozzá volt tűzve a törött kopjához. Bal kezével megragadta buzogányát, pont abban a pillanatban, amikor Borenson előrevetődött saját hátasáról és teljes erővel meglendítette csatabárdját, amely átvágta magát a Legyőzhetetlen láncingén, a vért alatt viselt bőrmellényen, és mélyen befúrta magát a lovag gégéje alatti mélyedésbe. Borenson fegyvere után vetődött, pajzsának teljes súlyával a hatalmas termetű lovagnak csapódott. Mindketten átbucskáztak a Legyőzhetetlen lován, és hatalmas puffanással zuhantak a fekete földre. Egy ilyen erejű ütés egy hétköznapi embert azonnal megölt volna, de Raj Ahten vérszomjas Legyőzhetetlenje dühödt csatakiáltással vetette magát Borensonra, néhány lépésnyire hátralökve a harcost a domboldalon. A Legyőzhetetlen talpra ugrott és előrántotta buzogányát. Gabornnak az jutott az eszébe, a lovag rászolgált a nevére, valóban Legyőzhetetlennek látszott. Ezeknek a harcosoknak némelyike több mint húsz állóképességadománnyal bír, amellyel szinte bármilyen csapást képesek voltak elviselni. A Legyőzhetetlen szemmel követhetetlen sebességgel előrelendült. Borenson a hátán feküdt. Kirúgott, vasalt csizmája ellenfele térdének csapódott. Csont repedt, mintha csak vékony fapálcika lett volna. A lovag meglendítette buzogányát. Borenson megpróbálta hárítani a csapást a pajzsával. A pajzs meghajolt a pusztító erejű ütés alatt, és lefelé hajló széle Borenson húsába vágott. A testőr felnyögött a csapás erejétől. Gaborn már csaknem odaért, ménje szinte repült felfelé a domboldalon. Gaborn levetette magát a ló hátáról. A Legyőzhetetlen megperdült, hogy fogadja új ellenfelének támadását. A hatalmas fickó magasba emelve tüskés buzogányát, a földbe akarta lapítani a herceget. A Legyőzhetetlen sisakja azonban jelentősen lecsökkentette a harcos látószögét, így nem láthatta Gabornt, amíg szembe nem fordult vele. Amint a lovag megfordult, a herceg kardja hegyével megcélozta a keskeny rést a sisakrostély fölött.
A penge émelyítő csattanással talált célba, és Gaborn hagyta magát előreesni, hanyatt lökve a Legyőzhetetlent, miközben fegyvere teljesen felnyársalta ellenfele koponyáját. A páncélos lovagon landolt, és egy pillanatig tehetetlenül feküdt rajta, mert a földet érés ereje kipréselte belőle az utolsó korty levegőt is. A Legyőzhetetlen arcába nézett, hogy megbizonyosodjon róla, a fickó halott. A nemes acél markolatig szaladt a sisaknyílásba, átfúrta magát a lovag koponyáján, és hegye kibukkant a tarkóján. Még egy Legyőzhetetlen sem élhetett túl egy ilyen borzasztó sérülést. A fickó teste olyan petyhüdt volt, akár egy partra vetett medúzáé. Gaborn döbbenten tápászkodott fel, csak most tudatosodott benne, milyen közel is járt a halálhoz. Gyorsan megvizsgálta magát, esetleges sérülést keresve, majd felnézett a dombtetőre, attól tartva, újabb lovag bukkan fel a gerincen. Megpróbálta kirántani a kardot a Legyőzhetetlen sisakjából, de nem tudta kiszabadítani a beszorult pengét. Gaborn négykézlábra esve odamászott a ziháló Borensonhoz. A testőr hasra fordult, és a megerőltetéstől elhányta magát. - Örvendek a találkozásnak, barátom - mondta Gaborn vigyorogva. Úgy érezte, mintha hetek óta ez lett volna az első alkalom, hogy mosolyogni támad kedve, pedig csak két napja vált el Borensontól. Borenson a földre köpött, megszabadulva a kesernyés íztől a szájában, majd viszonozta a vigyort. - Azt hiszem, jobb lenne, ha elhordanád a hátsó feledet, mielőtt Raj Ahten elindul az úton. - Jó látni téged - mondta Gaborn. - Komolyan mondtam - morogta Borenson. - Nem fog csak így futni hagyni téged. Vagy még nem jöttél rá, ez az egész játék arra megy ki, hogy elpusztítsa az Orden Házat? 21. A BÚCSÚ Az Elkötelezettek Erődjében Chemoise felnyögött, miközben felsegítette apját, szalmával és szárított levendulával megtöltött derékaljáról, és kivonszolta az udvar zöld gyepére, ahol már várt rá jókora szekere, hogy visszavigye délre. Nem volt egyszerű feladat támogatni a hatalmas termetű férfit.
Nem, nem a súlya miatt. Sokkal inkább az nehezítette meg, ahogy apja szorította Chemoise-t, erősen markolva a lány vállait. Erős ujjai karmokként mélyedtek húsába, apjának lába nem volt elég hajlékony a járáshoz. Úgy érezte, a hibát évekkel ezelőtt követte el, amikor hagyta, hogy apja délre menjen, megküzdeni Raj Ahtennel. Azóta attól félt, apja sosem tér vissza, hogy megölték délen. Közben mindvégig remélte, félelmei nem többek gyermeki aggodalmaknál. De most, a fogságban töltött évek után, Chemoisenak előérzete támadt, talán egyfajta jeges bizonyosság, amit ősei küldtek a síron túlról. Ezért most nem csak apját kellett cipelnie, hanem az eddig eltelt évek hibáinak súlyát is, amelyet súlyosbított a tény, hogy terhes. Ő, a hercegnő udvarhölgye. Az Elkötelezettek Erődjének nyugati Nagyterme lélegzetelállítóan hatalmas helyiség volt, három emelet magas, és ezerötszáz embernek adott szállást minden egyes éjszakán. A padlót simára csiszolt diófa pallók fedték, minden falon egy-egy hatalmas kandalló állt, amellyel még a leghidegebb télben is kellemes meleget lehetett teremteni idebent. A keleti Nagyterem, az udvar túlsó oldalán, harmadannyi nőnek adott otthont. - Hová...? - kérdezte Chemoise apja, miközben a lány az elkötelezettek sorokban álló priccsei között vonszolta a kijárat felé. - Délre, Longmotba, azt hiszem - mondta Chemoise. - Raj Ahten azt parancsolta, hogy téged is magukkal vigyenek. - Délre - suttogta apja aggódó belenyugvással. Chemoise elvonszolta apját egy férfi mellett, aki bepiszkított az ágyába. Ha lenne ideje rá, segítene a fickón. De a szekér bármelyik percben útnak indulhat, és nem kockáztathatta meg, hogy elszakadjon az apjától. - Te... jössz? - kérdezte az apja. - Természetesen - felelte Chemoise. Valójában nem ígérhetett ilyet. Raj Ahten embereinek könyörületére kellett hagyatkoznia, remélve, megengedik, hogy gondoskodjon az apjáról. Meg fogják engedni, mondta Chemoise magában. Az elkötelezetteknek ápolásra van szükségük. - Nem! - nyögte az apja. Abbahagyta a járásra tett próbálkozásait, és elernyesztette lábait, amitől a lány oldalra tántorodott. Azután ismét magára vette a súlyt, és akarata ellenére is tovább cipelte. - Hagyj meghalni! - suttogta a férfi. - Adj nekem mérget! Betegíts meg! Meghalunk. Könyörgése aggodalommal töltötte el a lányt. Az öngyilkosság volt az egyetlen dolog, amivel apja visszavághatott Raj Ahtennek. De Chemoise még csak gondolni sem tudott arra, hogy ezek közül az emberek közül bárkit is
megöljön, még akkor sem, ha jól tudta, az élet szüntelen szenvedést jelent nekik a piszkos padlóhoz láncolva. Remélnie kellett, egy napon apja visszatér, épen, egészségesen. Chemoise megölelte apját, majd a széles tölgyfaajtón keresztül kihúzta a fényre. A friss szél esőszagot hozott. Mindenfelé Raj Ahten emberei rohangáltak a kincstárat és a fegyverraktárt keresve a konyha fölött. Az utca felől üvegcsörömpölés és kereskedők kiáltozása hallatszott. Chemoise, apjával a hátán, az udvaron álló, hatalmas szekér felé vánszorgott. A szekér oldalát és tetejét vastag tölgyfadeszkákból ácsolták, és csak egy kicsiny rácsot hagytak rajta, melyen egy kevés fény és friss levegő juthatott a szekér belsejébe. Raj Ahten egyik katonája megragadta apját a nyakánál fogva, és felhajította a szekérre, nagyjából annyi gondoskodással, mintha csak egy zsák búza lenne. - Na, az utolsó - mondta a katona, erőteljes muyyatini akcentussal. - Igen - mondta a lány. Raj Ahten többi hordozója már a szekéren volt. Az őr elfordult. Chemoise döbbenten pillantott le a csapórácshoz vezető útra. Iome, Sylvarresta király, két Napló és Orden herceg lovagoltak lefelé a Piac utcán a városkapu felé, kiváló lovak nyergében. Legszívesebben velük tartott volna, vagy szeretett volna legalább egy áldást kiáltani nekik. Megvárta, amíg az őrök betuszkolják apját a szekér ajtaján. A kocsi megbillent a mozgástól. A szekér elején néhány lovász nagy szakértelemmel igyekezett befogni a hámba négy nehéz igáslovat. Chemoise felkapaszkodott a szekér lépcsőjén, és benézett. Tizennégy elkötelezett feküdt odabent a szalmán. A hely bűzlött az izzadtság és vizelet állott szagától, ami az évek folyamán beitta magát a falakba és a padlóba. Chemoise keresett egy helyet, ahol leülhetne a vakok, süketek és idióták közé. Az őr lefektette apját egy szalmazsákra. A válla fölött Chemoise-ra pillantott. - Nem! Te lefelé! - kiáltott rá a katona, és elkezdte kifelé taszigálni a lányt a szekér ajtaján. - De... az apám! Az ott az apám! - könyörgött Chemoise. - Nem! Te nem jönni! - mondta az őr, és meglökte a lányt. Chemoise kihátrált a szekér ajtaján, lábával a létra foka után tapogatózott. Az őr ismét megtaszította. Chemoise lezuhant, és az udvar mocskos talaján puffant. - Ez katonák. Csak katonák! - tette hozzá az őr, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy vége a vitának. - Várjanak! - kiabálta Chemoise. - Az apám odabent van! Az őr kifejezéstelen tekintettel bámult rá, mintha a lánynak apja iránt érzett
szeretete valami egészen idegen és érthetetlen dolog lett volna számára. A katona kezét az övén lógó görbe tőr markolatán nyugtatta. Chemoise tudta, itt nem számítanak az érvek, nincs könyörület. Egy kiáltással és egy éles füttyel a kocsis megindította a hatalmas szekeret az Elkötelezettek Erődjének kapuja felé. A kocsi előtt és mögött őrök haladtak futólépésben. Chemoise nem követhette a szekeret Longmotba. Tudta, sosem látja viszont apját. 22. NEHÉZ DÖNTÉS Amint Borenson Gabornra mosolygott, látta, hogy a hercegben hirtelen megért a felismerés: Raj Ahten elsősorban azért jött északra, hogy megölje apját és őt. Borenson elméjére a kétségbeesés sötét felhője borult. Látta Sylvarresta királyt, és azt mondta magában: Nem vagyok gyilkos. Nem én vagyok a pusztító. Mindig is megpróbált jó katona lenni. Bár a kardjából élt, de sosem élvezte a gyilkolást. Azért küzdött, hogy másokat megvédjen, megóvja barátai életét, nem pedig azért, hogy elvegye ellenségeiét. Még a bajtársai sem mindig értették meg ezt. Bár nevetett a csatában, ezt nem jókedvében vagy vérszomjból tette. Azért nevetett, mert nagyon régen megtanulta, a halálmegvető kacaj rettegéssel tölti el ellenfelei szívét. Királya rábízott egy feladatot: meg kell ölnie Raj Ahten elkötelezettjeit, még akkor is, ha azok az elkötelezettek ura legrégebbi és legkedvesebb barátai, sőt, szükség esetén akár a király saját fiát is. Borensonnak egy pillantás is elég volt hogy tudja, Sylvarresta király adományt nyújtott a Farkasúrnak. A gyengeelméjű király nem volt képes önállóan megülni a lovat. Félelemtől sugárzó tekintettel hajolt előre, összefüggéstelenül gügyögött, és csak a szíjak tartották a nyeregben. Borenson feltételezte, a király mellett Iome vagy a királynő lovagol - bár azt nem tudta volna megmondani, melyikük az - minden ragyogástól megfosztva, töredezett nemezhez hasonlatos bőrrel. Felismerhetetlenségig elcsúfítva. Nem vagyok gyilkos, győzködte magát Borenson, bár tudta, végeznie kell ezzel a két szerencsétlennel. A gondolatra felfordult a gyomra. Hiszen magam is ott ettem a király asztalánál, idézte fel a testőr emlékezetében az elmúlt éveket, mikor Orden kíséretének tagjaként részt vett a Vendégváró Ünnepen Sylvarrestában. A roston sült malac, az újbor, és
fehérrépa illata lengte körül az asztalt, elvegyülve a friss kenyér, méz, és mystarriai narancsok aromájával. Sylvarresta sosem bánt szűkmarkúan a borával, sem a tréfákkal. Ha a király nem állt volna rangban magasan Borenson fölött, a testőr büszkén nevezte volna a férfit barátjának. Thwynn szigetén, ahol Borenson született, a vendégjog szabályait nagyon komolyan vették. Megölni azt, aki ételt adott, halálos bűnnek számított. Aki ilyet tett, azt kíméletlenül halállal büntették. A testőr egyszer látott egy embert, aki már attól halálra rémült, hogy megsértette vendégét. Borenson abban a hitben lovagolt idáig, hogy nem kell végrehajtania királya parancsait, hogy az Elkötelezettek Erődjét jól őrzik majd, és esélye sem lesz bejutni. Remélte, hogy Sylvarresta király megtagadta Raj Ahten követelését, és nem nyújtott adományt a Farkasúrnak. Iome. Borenson csak most ismerte fel a hercegnőt, de nem az arcvonásairól, hanem karcsú alakjáról. Emlékezett egy hét évvel korábbi éjszakára, amikor a palota egyik termében üldögélt, ropogó tűz mellett, forralt bort iszogatva, miközben Orden és Sylvarresta réges-régi vadászatokról tréfálkoztak. Ekkor történt, hogy Iome, aki felébredt a szobája alatti teremben zajló hangos társalgásra, lejött és csatlakozott a társasághoz. Borenson legnagyobb meglepetésére a hercegnő egyenesen odalépett hozzá, és az ölébe ült, mert így lábait felmelegíthette a tűz közelében. Nem a király, még csak nem is a királyi testőrség valamely tagjának ölébe ült, őt választotta, és csak ült ott a tűz mellett ábrándozva. A hercegnő már gyermeknek is gyönyörű volt, és a testőrben feltámadt az apai ösztön, s elképzelte, hogy egy napon majd neki is ilyen csodálatos lánya lesz. De most Borenson csak kényszeredetten mosolygott Gabornra, miközben próbálta leplezni dühét és megvetését a feladat miatt, amit el kellett végeznie. Nem vagyok gyilkos. A halott lovag hátasa lefelé galoppozott a domboldalon, majd biztonságosnak ítélve a helyzetet megállt, és fülét hátracsapva várakozott. Iome mellélovagolt, halkan füttyentett és megmarkolta kantárszárát. A harci ló a keze felé kapott, mire Iome lekevert neki egy pofont páncélozott fejére, hogy az állat megértse, ki a főnök. Azután visszavezette a lovat Borensonhoz. Mereven ült a nyeregben, ahogy közeledett, sárgás szemeiben félelem pislákolt. - Tessék, Borenson úr - mondta. Borenson nem nyúlt azonnal a kantár után. Amikor a lány előrehajolt, könnyedén elérhette volna kardjával. De fegyvert sem kellett volna rántania, elég lett volna egyetlen ütés páncélkesztyűjével, hogy eltörje a hercegnő nyakát. De Iome ismét csak segítségét és barátságát ajánlotta neki. Képtelen
volt lesújtani, csak állt ott mozdulatlanul. - A mai napon nagy szolgálatot tettél népemnek azzal, hogy kimozdítottad Raj Ahtent Sylvarresta várából - mondta. Halovány reménysugár csillant fel Borenson előtt. Talán a hercegnő nem lett Raj Ahten hordozója, csak a saját adományával támogatta a Farkasurat, s így nem jelentett túl nagy veszélyt Mystarriára nézve. Ezzel megindokolhatná, miért kímélte meg az életét. Borenson elvette a kantárt. A mén nem küzdött vagy rémüldözött az idegen címeres páncél láttán. Csapott néhányat a farkával, hogy elűzze a legyeket a faráról. - Köszönöm, hercegnő - mondta Borenson nehéz szívvel. Parancsom van rá, hogy végezzek önnel, szerette volna mondani. Bárcsak sosem találkoztunk volna. De Gaborn terve elgondolkodtatta. Talán a hercegnek jó oka volt rá, hogy kihozza a királyt és Iomét a várból, amiről Borenson nem tudhatott. - Több kürtöt hallottam az erdő felől - mondta Iome. - Hol vannak az embereid? Nekik is köszönettel tartozom. - Egy órával ezelőtt ellovagoltak. Egyedül vagyunk - fordult el Borenson. Most nem volt idő társalogni. Magához vette fegyvereit halott lováról, és felerősítette azokat legyőzött ellenfele hátasára, majd nyeregbe szállt. Megperzselt fák között lovagoltak az út felé, majd átvágtak egy megfeketedett domboldalon, míg végül ismét élő fák közé értek, melyek elrejthették őket. Egy, az erdő szélén csörgedező patak partján, Gaborn megálljt intett. Még egy hatalomrúnákkal megerősített lónak is szüksége volt vízre és egy kis pihenőre. Nem messze tőlük, a patak partján, az Orden Ház egyik katonája feküdt. Nyakából egy nomen fekete, véres dárdája állt ki, fájdalmas emlékeztetőként, hogy ha a kis csapat hamarosan be is veti magát az erdőbe, a veszély nem múlt el teljesen. Igaz, hogy Borenson emberei egész reggel a nomeneket hajkurászták, és megfutamították őket, de a nomenek kiváló éjszakai vadászok hírében álltak, akik kisebb csoportokba verődve támadtak. Az erdőben az árnyak között nem is egy ilyen kisebb vadászcsapat rejtőzhet. Gaborn leszállt a nyeregből, és miközben az állat ivott, a herceg megvizsgálta a halott katonát. Felnyitotta a férfi sisakrostélyát. - Ó, szerencsétlen Torin - morogta Borenson. - Jó katona volt, különösen tehetséges a csatacsillag forgatásában. Torin a mystarriai harcosok megszokott öltözékét viselte, fekete láncinget a báránybőr zeke fölött. A páncél fölött hordott sötétkék köpenyen jól látszott Mystarria címere, a zöld lovag, melynek hajába és szakállába tölgyfaleveleket
szőttek. Gaborn végigsimította a zöld lovag körvonalait Torin köpenyén. - Milyen gyönyörű színek - suttogta Gaborn -, a legszebbek, amit egy férfi viselhet. - Elkezdte levenni Torin ruháit. - Ez ma már a második holttest, amit ki kell rabolnom - morogta Gaborn, mintha a kilátások megrémítenék. - Méltósággal kell véghezvinnünk a kellemetlen feladatokat is - mondta Borenson, mert nem akarta a problémát nyíltan megvitatni vele. Látta, amint Iome rémülten jéggé dermed a nyeregben. A hercegnő tudta, mi a kötelessége a testőrnek. Még ő is tudta. De Gaborn rá se hederített. Elment az esze? Vagy csak tapasztalatlan? Azt gondolja, megléphet Raj Ahten elől egy nő és egy idióta társaságában? A jó lovak mit sem érnek, ha valaki nem tudja megülni azokat, és Sylvarresta láthatóan nem volt képes erre. - Hol van az apám? - kérdezte Gaborn, miközben tovább vetkőztette a tetemet. - Nem találod ki? - felelte Borenson, mert a kérdés készületlenül érte. Mostanra úgy hiszem, ötven mérföldre járhat Longmottól, remélve, még sötétedés előtt elérheti a várat. Raj Ahten negyvenezer átvivőt tárol ott zöldségek közé rejtve a Bredsfor Udvarház mögött. Tudod, hol van az az udvarház? Gaborn megrázta a fejét. - Az út mellett, nagyjából három mérföldnyire délre a vártól - mondta Borenson. - Egy nagy szürke, kétszárnyú épület, ólomborítású tetővel. Elfogtuk Laren hercegnő egy üzenetét, melyben az állt, hogy Raj Ahten egykét napon belül egy nagyobb sereget vár Longmotba. Az apád meg akarja szerezni a kincset, mielőtt odaérnek. - Raj Ahten tudja ezt? - kérdezte Gaborn, miközben éppen a halott katona láncingét csatolta le. - Ezért hagyta el Sylvarresta várát? Hogy visszavegye az átvivőket? Gaborn láthatóan vakmerőnek tartotta a tervet. Dühösen húzta le a bőrzekét a halottról. Borenson kíváncsi lett volna rá, mi jár a herceg fejében. Hát nem érti, hogy Sylvarrestát meg kell ölni? Mit gondol a fiú? - Apád meg akarta győzni a Farkasurat, hogy már napokkal ezelőtt elfoglalta Longmotot - magyarázta Borenson - és azóta éjjelnappal adományokat gyűjt. - Elég kétségbeesett blöff - mondta Gaborn, miközben megvizsgálta a báránybőr zekét, hogy nem rejt-e bolhákat vagy tetveket. De ha Torint kínozták is efféle élősködők életében, amint a test kihűlt, mind továbbálltak. Gaborn felvette a zekét, magára öltötte a vértet, végül a köpenyt. A ruhadarabok alig voltak nagyok rá. Torin jobb keze mellett egy apró, fából készült és vékony rézlemezekkel bevont, sötétkékre festett pajzs hevert a
földön. A pajzs alsó szélét élesre reszelték, így viselője fegyverként is használhatta, az éles perem könnyedén átvághatta egy ember torkát. Általában csak az anyagcsere-adománnyal megáldott emberek hordtak ilyen apró pajzsot. Gaborn ezt is magához vette. - És mi a helyzet Raj Ahtennel? - kérdezte Borenson. - Azt látom, hogy indulni készül, de vajon Longmotba tart? - Amint apám remélte, egy órán belül útnak indul - felelte Gaborn. Borenson bólintott. Kék tekintete a napnál is fényesebben felragyogott, és elvigyorodott. Ez nem afféle megkönnyebbült mosoly volt. Nem, ilyet a herceg csak csata előtt látott tőle. - És mondd - kérdezte Borenson, hangját lehalkítva -, hová akarod vinni őket? - Fejével Iome és gyengeelméjű apja felé intett. - Longmotba - felelte Gaborn. - A királyi istálló legjobb lovait hoztam el. Még az éj leszállta előtt elérhetjük a kastélyt. Ha az útitársaid tudnak lovagolni, akkor talán, gondolta Borenson, de összeszorított szájjal csak ennyit mondott: - Hosszú és nehéz út lesz. Talán jobban tenné, ha Sylvarrestát hátrahagyná, Nagyuram. - Igyekezett úgy beszélni, mintha csak baráti tanácsot adna, próbálva elrejteni mondanivalója élét. - Mindazok után, amiken keresztülmentem, hogy kiszabadítsam Raj Ahten karmai közül? - kérdezte Gaborn. - Ne játszd nekem az értetlent - mondta Borenson dühösen. Arcát forrónak érezte, de közben egész testében borzongott. - Sylvarresta régóta a barátunk, de most a Farkasurat szolgálja. Hány elme-adományt közvetít a király Raj Ahten felé? És hány ragyogás-adományt hordoz a hercegnő a Farkasúrnak? - Nem számít! - vágta rá Gaborn. - Nem ölöm meg a barátaimat. Borenson nem felelt, próbálta magába zárni a feltámadt haragot. Még egy herceg sem engedhet meg magának ilyen nagylelkűséget - szerette volna kiáltani, de nem merte megsérteni Gabornt. Ezért inkább érvekkel próbálkozott. - Ők többé már nem a barátaink. Raj Ahtent szolgálják. - Hordozók, ez igaz, de az életet választották, mert csak így szolgálhatták saját népüket. - Úgy, ha hagyják, hogy Raj Ahten elpusztítsa Mystarriát? Ne áltasd magad! Az ellenségedet szolgálják, Nagyuram. A te ellenségedet, apád, és egész Mystarria ellenségét... és az enyémet! Tétlen szolgálat ez, nem vitás, de éppúgy őt segítik, mint bármelyik katonája. Ó, hogy Borenson időnként mennyire irigyelte őket ezért, az elkötelezetteket, akiket kövér háziállatok gyanánt dédelgettek uruk vagyonából.
Gabornnak is látnia kellett, a testőr sem szolgálja kisebb odaadással urát, minden napját és éjszakáját királyának szentelte. Izzadt, szenvedett, és ha kellett, a vérét is ontotta érte. Miatta fogadta el az anyagcsere-adományt, amitől kétszer olyan gyorsan öregedett, mint egy átlagos ember. Bár alig múlt húszéves, a haja már kihullott, és szakállába ősz szálak vegyültek. Az élet olyan gyorsan rohant el mellette, mintha csak egy elszabadult hajón hányódna, örökké a part közelében sodródva, de képtelenül arra, hogy bármit is megfogjon, megragadjon. Közben az emberek az elkötelezetteket magasztalták. Borenson apja is még az ő születése előtt - anyagcsere-adományt nyújtott a király egyik katonájának, és az elmúlt húsz évet bűvös álomban töltötte. Borenson számára ez csalásnak tűnt, hisz az apja fiatal maradt, miközben a megadományozott megöregedett. Miféle áldozat volt ez az apjától? Nem, Borenson és a hozzá hasonlók voltak, akik a legtöbbet szenvedtek uraikért, nem pedig azok az átkozott elkötelezettek, akik még ahhoz is gyávák voltak, hogy éljék saját életüket. - Végezned kell velük - sürgette Borenson. - Nem tudom megtenni - felelte Gaborn. - Akkor, a Hatalmakra is, de én teszem meg - mordult fel Borenson. Előhúzta csatabárdját a tokjából, és Sylvarresta felé pillantott. Iome meghallotta a bőrön súrlódó nyél hangját, és összerezzent a hangra, majd Borensonra meredt. - Tedd le a fegyvert! - mondta Gaborn halkan. - Ez parancs. A védelmem alatt állnak. Esküvel fogadtam, hogy megvédem őket. Enyhe szellő támadt, felkavarva a hamut a földről. - Azt a parancsot kaptam, öljem meg Raj Ahten elkötelezettjeit. - Visszavonom ezt a parancsot - jelentette ki Gaborn határozottan. - Sajnálom, de nem teheted! - felelte a testőr feszülten. - A parancs személyesen az apádtól származik, ezért te nem semmisítheted meg azt! Az apád adta ki a parancsot, és senki ember fia nem irigyelne engem ezért. De végre kell hajtanom. Orden királyt szolgálom, még akkor is, ha te nem így teszel! Borenson nem akart vitát nyitni. A testvéreként szerette Gabornt. De nem látott megoldást arra, hogyan maradhatna hűséges az Orden Házhoz, ha a herceg és a király ellentétes álláspontra helyezkedik ebben a kérdésben. A távolban, Sylvarresta vára felől, felharsantak a déli seregek harci trombitái, parancsot adva Raj Ahten hadának az indulásra. Borenson szíve nagyot dobbant. Emberei abban reménykedtek, lelassíthatják valamennyire a sereg haladását, és most is a Vadkan Gázló felé vágtattak, ahol azonban nem sok hasznot hajthattak.
Borenson visszalökte csatabárdját a tokjába, elővette saját kürtjét és belefújt, kétszer hosszan, majd egyszer röviden. A fegyverek előkészítésére hívó parancs. Raj Ahten seregei nem rohannak ész nélkül Longmotba, ha minden pillanatban rajtaütésre számítanak. Borenson nem bánta volna, ha emberei itt vannak mellette, hogy harcba szállhassanak. Borenson nem érezte magát biztonságban az erdő szélén. Gaborn levette Torin sisakját és a saját fejére tette. - Hallgass rám, Borenson! - nézett fel a herceg. - Ha negyvenezer átvivő lesz a birtokunkban, apámnak nem lesz szüksége arra, hogy megölje barátait. Megölheti Raj Ahtent, azután visszahelyezi Sylvarrestát a trónra, ami jogosan megilleti. - Engem éppen ez a „ha” zavar - mondta Borenson. - Megkockáztathatjuk ezt? Mi lesz, ha Raj Ahten kerekedik felül? Sylvarresta megkímélésével könnyen lehet, hogy apád halálos ítéletét írod alá. Gaborn elsápadt. Természetesen ő is látta a veszélyt. Természetesen ő is ismerte a háborúval járó kockázatokat. De Borenson megértette, a herceg túlságosan is ártatlan még ezekhez a dolgokhoz. - Nem engedem, hogy ez megtörténjen - fogadkozott Gaborn. Borenson a fogait csikorgatta. - Mint ahogyan én sem - szólalt meg Iome a patak partján várakozó lova nyergéből. - Inkább önkezemmel vetek véget életemnek, mintsem hogy másoknak bántódása essék miattam. Borenson igyekezett halkan beszélni, nehogy a lány meghallja őket, de a vita hevében önkéntelenül is felemelte a hangját. Újra végiggondolta magában a dolgot. Jelen pillanatban Orden király Longmot felé tart, ezerötszáz harcos élén. A környező várakba futárokat küldtek segítségért. Hajnalra jó esetben három, talán négyezres sereg gyűlhet össze Longmot alatt. De Raj Ahten ennél jóval nagyobb hadaknak fog parancsolni, ha délről megérkezik az erősítés. Orden királynak meg kell szereznie az átvivőket, utána pedig el kell sáncolni magát Longmot kastélyában. A tartomány egyetlen más vára sem lenne képes jobban ellenállni egy ostromnak. A kétségbeejtő idők kétségbeesett tettekért kiáltanak. Minden valószínűség szerint, Raj Ahten annyi adományt kapott délvidéki elkötelezettjeitől, hogy Sylvarresta és Iome megölése nem sokat segítene Orden királyon. Gaborn is ebben reménykedett. Másrészről semmiben sem lehettek biztosak. Orden és más uralkodók is rendszeresen bérgyilkosokat küldtek délre. Talán Raj Ahten saját birodalmában is voltak árulók, akik a Farkasúr távollétében lehetőséget láttak, hogy hatalomra törjenek. Senki sem jósolhatta meg előre, a jövőben mennyire
szorulhat rá Raj Ahten a Heredonban szerzett adományokra. Nem, Borensonnak meg kellett ölnie ezeket a hordozókat. Felsóhajtott. Nehéz szívvel bár, de előhúzta csatabárdját, és megsarkantyúzta lovát. Gaborn megragadta a ló kantárát. - Hagyd békén őket! - mondta a herceg olyan hangon, amit Borenson még sosem hallott tőle. - Feladatom van - felelte Borenson őszinte sajnálattal. Nem akarta megtenni, de megvitatva az ügyet belátta, nem tehet mást. - Nekem pedig kötelességem megvédeni Iomét és az apját - mondta Gaborn. - Mint Eskütevőt, fogadalmam köt. - Eskütevő? - hüledezett Borenson. - Az nem lehet! Te megőrültél! - Most már értette. Gaborn szinte magán kívül volt az elmúlt két hétben, miközben Heredonba jöttek. Életében először titkolózott előtte. - Pedig így van - mondta Gaborn. - Iome kezéhez tettem le az esküt. - És ki volt tanúja ennek? - mondta ki Borenson az első kérdést, ami eszébe jutott. - Iome, és udvarhölgye - felelte a herceg. Borenson azon tűnődött, talán még titokban tarthatnák ezt az esküt. Talán a tanúk megölésével meg nem történtté tehetné a dolgot. - És a Naplója - tette hozzá Gaborn. Borenson keresztbe fektette csatabárdját a nyeregkápán, és gondterhelten pillantott Sylvarresta király felé. Ki tudja, kinek a fülébe jutott el már azóta a hír? Iome udvarhölgye elmondhatta a király tanácsosainak, akár egész Heredon tudhat róla. Nem tarthatta titokban Gaborn tettét. Gaborn szemében elszántság tükröződött. Milyen merész! Az ostoba szamár! - gondolta Borenson. Meg akar küzdeni velem. Tényleg képes lenne emiatt kockára tenni az életét? De tudta a választ. A Védelem Esküje komoly dolog volt, szent és sérthetetlen. Borenson sosem emelt volna kezet a hercegre. Az egyenlő lett volna a felségárulással. Még ha minden szempontból Orden parancsainak engedelmeskedik is, a herceg megöléséért szinte biztosan kivégezték volna. Gaborn Borenson szemébe nézett, és azt mondta: - Ha nem is törölhetem el a király parancsait, azt megparancsolhatom: Várj azok végrehajtásával. Várj, amíg Longmotba érünk, és beszélhetek apámmal. Gaborn Borenson előtt elérheti a kastélyt, ahol a király eldöntheti ezt a szövevényes ügyet. Borenson lehunyta szemét, és a belenyugvás jeleként bólintott. - Ahogy parancsolod, Nagyuram - mondta. Mégis szörnyű bűntudat tört rá. Világos parancsot kapott, hogy ölje meg az elkötelezetteket Sylvarrestában, és ha most végezne a királlyal és Ioméval, azzal sok más életet kímélhetne meg.
Azokét, akik kettejükön keresztül nyújtottak adományt a Farkasúrnak. Ugyanakkor Sylvarresta megölése kegyetlen lett volna. Borenson nem akart meggyilkolni egy barátot, nem számít, mivel járt mindez. Mint ahogyan saját hercegére sem emelt volna fegyvert. A gondolattöredékek, érvek és ellenérvek vadul kergették egymást Borenson fejében. Felnézett Sylvarrestára, aki ijedten gőgicsélve rezzent össze, amint egy kék tollazatú szajkó elhúzott a feje felett. De ha nem ölöm meg ezt a kettőt most, vajon hány másikat kell megölnöm az Elkötelezettek Erődjében? Hány adományt közvetít Sylvarresta a Farkasúrnak? Valóban többet érne kettejük élete, mint bármelyik elkötelezetté? Hiszen azok mit ártottak? Az Erődben levők közül senki, még egy szalmaszálat sem tett keresztbe népüknek. Puszta létezésükkel kölcsönöztek erőt Raj Ahtennek. Borenson gondolatai közt elrévedve szorította ökölbe kezét. Szemébe könnyek szöktek. A herceg arra kényszeríti, hogy mindenkivel végezzen, aki ezen a két emberen keresztül nyújtott adományokat, ismerte fel a testőr. Nem volt más választása. Szerette a herceget, és mindig hűségesen szolgálta. Megteszem, gondolta Borenson, de egy életen át gyűlölni fogom magam ezért. Érted teszem. - Nem! - kiáltotta egy hang a fejében. Borenson kinyitotta a szemét, és élesen Gabornra pillantott. Gaborn eleresztette a testőr lovának kantárját, és fürkészően nézett Borensonra, készen arra, hogy lerántsa Borensont a nyeregből, ha a szükség úgy kívánja. - Vidd őket békében, Nagyuram - mondta Borenson, próbálva leplezni a hangjában bujkáló szomorúságot. Gaborn feszültsége azonnal feloldódott. - Szükségem lesz valami fegyverre - mondta a herceg. - Kölcsönkérhetek tőled egyet? - A Torin torkából kiálló fekete dárdán kívül semmi sem volt kéznél. Borenson lovának nyergéhez erősítve még ott volt az előző tulajdonos lovassági kalapácsa. Nem volt valami elegáns fegyver. Borenson tudta, Gaborn a keskeny pengéjű kardot részesíti előnyben, mellyel fürgén szúrhatott és vághatott. De a kalapácsnak is megvoltak a maga előnyei: például egy páncélos ellenfél ellen, hiszen könnyedén átfúrhatta magát egy láncingen, vagy be lehetett zúzni vele egy sisakot. A vékony kard könnyedén eltörhetett volna egy ilyen csatában. Borenson előhúzta a fegyvert, és odalökte a hercegnek. Még nem békélt meg teljesen saját döntésével. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne
támadja meg Sylvarrestát. Nem vagyok gyilkos, mondogatta magában. Nem vagyok gyilkos. Nem az a feladatom, hogy saját hercegemmel harcoljak, vagy hogy királyokat öljek. - Siess Longmotba! - sóhajtott végül Borenson. - Közelgő vihar illatát érzem a levegőben. Legalább elrejti a szagnyomodat, és nehezebben tudnak majd követni. Indulj délnek az úton, de azután le kell majd térned róla, mert Hayworthnál a hidat felégettük. Ezért menj inkább az erdőn keresztül, amíg el nem éred az Ardamon Tetőt, majd fordulj egyenesen délnek, a Vadkan Gázló felé. Tudod, merre van? Gaborn a fejét rázta. Honnan is tudhatta volna? - Én tudom - mondta Iome. Borenson fürkészően tekintett a lányra. Visszataszító külseje ellenére nyugodt, magabiztos. A hercegnő nem mutatta jelét félelemnek. És legalább meg tudott ülni egy lovat. Borenson előreléptetett lovával, kirántotta a hosszú dárdát a szerencsétlen Torin nyakából, kettétörte, és a hegyes végét a hercegnőnek dobta. Iome egy kézzel elkapta a fegyvert. - Te nem kísérsz el minket? - kérdezte Gaborn. Hát még mindig nem érti, mi a kötelességem? - csodálkozott a testőr. Borenson még nem közölte vele a tervet, hogy minden elkötelezettet megöl a várban. Nem, ismerte fel végül. A herceg tényleg nem tudja, mit tervez a harcos. Olyan ártatlan még. De jobb is így. Ha Gaborn csak gyanítaná, mit tervez Borenson, bizonyára megpróbálná megállítani. És ezt a testőr nem engedhette. Egyedül kell végigcsinálnom, gondolta. Csak az én vállamat nyomja e gonosz tett súlya, csak az én kezemet szennyezze vér, így a tiéd tiszta maradhat. - Más dolgom van - mondta Borenson fejcsóválva. A biztonság kedvéért kitalált egy hazugságot a herceg megnyugtatására. - Raj Ahten seregének nyomában fogok haladni, hogy biztosak lehessünk benne, nem térnek el a várt célponttól. Igazság szerint szerette volna biztonságban elkísérni Gabornt az erdőbe. Tudta, a hercegnek segítségre lehet szüksége. De nem bízott annyira önmagában, hogy akár egy óráig is velük maradjon. Bármelyik percben rátörhetett a késztetés, hogy Gaborn ellen forduljon, és megölje Sylvarresta királyt. - Ha neked úgy könnyebb - felelte Gaborn. - Ha Longmotba érek, azt mondom apámnak, nem találkoztam veled az erdőben. Nem kell tudnia róla. Borenson tompán bólintott.
23. VADÁSZATRA FEL Raj Ahten ökölbe szorított kézzel állt Legyőzhetetlenjének holtteste fölött. A domb aljában serege Longmot felé igyekezett, íjászok futottak a kanyargó úton, színes köpenyük ragyogott a napsütésben, mintha egy aranyszínű kígyó tekergett volna keresztül a sötét erdőn. Jureem tanácsos, foltos köpenyében a halott katona mellett térdelt, és a nyomokat tanulmányozta a hamuban. Nem kellett különösebb szakértelem hozzá, hogy megállapítsa, mi történt. Egy férfi. Egy fickó megölte mestere Legyőzhetetlenjét, elvitte a lovát, majd ellovagolt, Gaborn, Sylvarresta király és a hercegnő társaságában. Jureem látta a kanca tetemét a közelben. Alighanem Orden mogorva követéé lehetett. A látványtól felfordult a gyomra. Ha csak még néhány katona folytatja az üldözést, akkor Gaborn herceg most a kezükben lenne. - Mindössze öten vannak - mondta Feykaald. - A sűrűben haladnak, nem az úton. Kiküldhetnénk néhány nyomkövetőt, mondjuk egy tucatot, de ha Orden katonái az erdőben vannak... Raj Ahten megnyalta a száját. Jureem látta, hogy Feykaald számítása téves. Csak négy ember haladt az ösvényen. Mestere már elvesztett két felderítőt Gabornnak köszönhetően, nem is beszélve a harci kutyákról, óriásokról és a perzselőről - most pedig egy Legyőzhetetlen. Orden herceg egyszerű fiúnak látszott csupán, de Jureem elgondolkodott azon, talán igen nagyszámú adománnyal rendelkezik. Raj Ahten többszörösen is alábecsülte Orden király fiát. A herceg által elkötött lovakból ítélve, Gaborn az erdő felé tart, elkerülve a főutat. De miért? Talán csapdába akarja csalni Raj Ahtent? Talán katonák rejtőznek az erdőben? Vagy csupán nem mer az úton menni? Raj Ahten seregében maradt még néhány adományokkal megerősített paripa. Kiváló lovak, síkságok és sivatagok szülöttei, melyek vérvonala több mint ezer évre nyúlt vissza. Talán a fiú tudja, hátasai sík terepen nem képesek lehagyni a Farkasúr lovait. De Gaborn hegyi vadászatra idomított, vastagcsontú, felvértezetlen, izmos állatait gyakorlatilag lehetetlen utolérni nehéz terepen. Jureem gyanította, Gaborn és Iome jobban ismerik az erdőséget, mint bármelyik kém. Jureem gondterhelten sóhajtott, azt mérlegelte, hány embert küldjenek ki. Gaborn Val Orden kiváló túsz lenne arra az esetre, ha a dolgok Longmotban valóban úgy állnak, ahogy a Farkasúr gondolja. Bár az erdő most csöndes volt, alig egy órával ezelőtt Jureem még hallotta
Orden harci kürtjeit Homályerdéből. Gaborn minden valószínűség szerint már elérte Orden katonáinak táborát, és most több száz harcos védelmezi. Mégis... nem engedhette futni Gabornt. A herceg szökésének gondolatára fellángolt benne a harag. Értelmetlen dühöngés. - Ki kellene küldenünk egy csapatot a fiú felkutatására - javasolta Jureem. Talán a száz legjobb felderítőnket. Raj Ahten felegyenesedett. - Nem. A húsz legjobb Legyőzhetetlenem lovairól csatolják le a páncélt. És húsz kutyára is szükség lesz, a herceg nyomának követéséhez. - Ahogy óhajtja, Nagyuram - mondta Jureem, és elfordult, mintha továbbítani akarná a parancsot az alant vonuló seregnek. De egy gondolat ütött szöget a fejébe. - Melyik kapitány vezesse az üldözést? - Személyesen fogom vezetni őket - felelte Raj Ahten. - A vadászat a hercegre érdekes időtöltésnek ígérkezik. Jureem elfordult és felvonta a szemöldökét. Belenyugvóan meghajolt. - Biztos, hogy ez bölcs dolog, Nagyuram? Mások is vadászhatnának rá. Akár én is mehetnék. - De aztán a fájdalmas lovaglás, a sajgó ülep kilátása elhallgattatta a tanácsost. - Mások is vadászhatnának rá - értett egyet Raj Ahten -, de senki sem olyan kitartóan, mint én.
