A Triffidek Napja

Wyndham: A triffidek napja Amikor egy szerdai nap, amelyrıl tudjuk, hogy szerda, olyan érzéssel kezdıdik, mintha vasárnap volna, akkor nagy baj van. Ezt már ébredésem pillanatától éreztem. és mégis, amikor az érzékeim kissé élesebben kezdtek mőködni, kételkedni kezdtem. Elvégre könnyen meglehetett, hogy én tévedek, nem pedig más, bár nem tudtam, hogy ez hogyan lett volna lehetséges. Vártam hát tovább, kézségek között. ám nyomban jelentkezett az elsı bizonyíték: egy távoli óra mintha nyolcat ütött volna. Erısen, gyanakodva füleltem. Rövidesen rákezdte egy másik óra is, hangosan, határozottan. Kényelmesen és vitathatatlanul nyolcat ütött. Akkor már tudtam, hogy baj van. Hogy elmulasztottam a világ végét -legalábbis azt a világ végét, amelyen kívül másikat az utóbbi harminc esztendıben nem tapasztaltam , puszta véletlen volt, mint annyi más túlélés, ha jobban belegondolunk. A dolgoknak az a természete, hogy mindig sok-sok ember van kórházban, és az átlagok törvénye engem is arra szemelt ki, hogy aznap már vagy egy hete kórházban legyek. Kórházba kerülhettem volna egy héttel korábban is, abban az esetben most nem írnék, itt sem lennék. ám a szerencse úgy hozta, hogy éppen abban az idıben voltam kórházban, s nemcsak a szemem, de az egész fejem vastagon be volt pólyálva; ezért kell hálásnak lennem annak, aki az átlagok törvényét irányítja. Bár akkor még csak nyőgös voltam, hiszen már elegendı ideje voltam a kórházban ahhoz, hogy tudjam: a fınıvér után rögtön az óra a legszentebb dolog. Óra nélkül a kórház egyszerően nem mőködik. Minden másodpercben konzultál valaki születésrıl, halálról, gyógyszeradagolásról, étkezésekrıl, világításról, beszélgetésrıl, munkáról, alvásról, pihenésrıl, látogatásról, öltöztetésrıl, fürdetésrıl -s addig a percig úgy volt, hogy mindennap elkezdett valaki mosdatni és rendbe tenni pontosan reggeli 7 óra három perckor. Ez volt az egyik legkomolyabb oka annak, hogy egyágyas szobát kértem. Közös kórteremben ez a nagy pocskolással járó mővelet egy teljes órával korábban kezdıdött volna. De itt, ma a legkülönfélébb megbízhatóságú órák ütötték el a nyolcat minden irányból, és még mindig nem mutatkozott senki. Bármennyire utáltam is a szivacsos lemosást, bármennyiszer magyaráztam is, hogy nem is lenne rá szükség, ha segítenének eljutnom a fürdıszobába, a mosdatás hiányát most bosszantónak találtam. Ráadásul a mosdatás a reggeli hírnöke volt, s én éhes voltam. Valószínőleg más reggelen is bántott volna a dolog, de ma, szerdán, május 8-án a dolognak különös, személyes fontosságot tulajdonítottam. Azért szerettem volna kétszeresen is túl lenni már a reggeli ceremóniákon, mert aznapra ígérték, hogy leveszik a kötést. Tapogatózva megkerestem a csengı gombját, és teljes öt másodpercig nyomtam, csak hogy tudják, mit gondolok róluk. Amíg vártam a meglehetısen dühös reagálásra, amely az ilyesfajta akciókat követni szokta, tovább füleltem. Az odakinti nappal, úgy vettem észre, még furcsábban zajlott, mint gondoltam. A zajok vagy inkább a zajok hiánya vasárnapibb volt a vasárnapinál, és közben teljes biztonsággal tudtam, hogy szerda van, bármi történt is. Hogy a St. Merryn's Kórházat alapítói miért építették egy értékes irodatelekre a fıútvonal keresztezıdésében, ahol a betegek idegei állandó zaklatásnak vannak kitéve, olyan hóbort, amelyet sohasem fogok megérteni. ám akiknek szerencséjükre olyan bajuk volt, amelyre nem volt hatással az állandó forgalom lármája, azok számára a helynek megvolt az az elınye, hogy a betegágyban fekve sem szakadt el, hogy úgy mondjam, az élet lüktetésétıl. A nyugatra tartó buszok rendszerint megpróbáltak versenyt futni a piros lámpával a sarkon, s a fék malacvisítása meg a hangtompítóból kilıtt sorozat többnyire azt jelezte, hogy nem sok sikerrel. Aztán a meginduló keresztforgalom kezdett dübörögni. Aztán olykor-olykor volt némi szünet: egy jó nagy csattanás, amelyet általános leállás követett. Ez rendkívül kínos volt az én állapotomban, amelyben a baleset nagyságára csupán a csattanást követı gorombaságokból következtethettem. Az viszont kétségtelen, hogy a St. Merryn's betegei egy pillanatra sem hihették -sem nappal, de éjszaka sem nagyon, hogy a dolgok normális menete megállt, csak azért, mert ıket egy idıre kivonták a forgalomból. Ám ez a reggel más volt. Nyugtalanító, mert titokzatosan más. Nem surrogtak kerekek, nem bömböltek buszok, valójában semmiféle jármő zaja nem hallatszott. Semmi fékcsikorgás, semmi dudaszó, még annak a néhány lónak a patája sem kopogott, amelyek néha arra jártak. S nem hallatszott, aminek pedig ebben az órában illett volna, a munkába sietı lábak dobbanása sem. Minél jobban füleltem, annál furábbnak tetszett, s annál kevésbé izgatott. Azt hiszem, vagy tíz percig füleltem, s ez alatt az idı alatt ötször hallottam csusszanó, bizonytalan lépéseket, háromszor artikulátlan

kiáltást a távolból és egyszer hisztérikus nıi zokogást. Galamb sem búgott, veréb sem csiripelt. Semmi, csupán a vezetékek zúgtak a szélben... A komisz üresség egyre nıtt bennem. Ugyanazt éreztem, amit gyerekkoromban néha, amikor azt képzeltem, hogy szörnyőségek bujkálnak a hálószoba sarkában; amikor nem mertem kidugni a lábam az ágyból, mert féltem, hogy valami megragadja az ágy alól; még a villanyt sem mertem fölkapcsolni, mert attól tartottam, hogy a mozdulatra valami rám ugrik. Le kellett küzdenem ezt az érzést, éppúgy, mint gyerekkoromban. és most sem volt könnyebb. Döbbenetes, hogy az ember mennyire nem növi ki ezeket a dolgokat. Elementáris félelmeim még mindig bennem voltak, várták a lehetıséget, s kis híján úrrá is lettek rajtam, csupán azért, mert a szemem be volt kötve, és leállt a forgalom. Amikor egy kicsit már összeszedtem magam, próbáltam józanul gondolkodni. Miért szokott leállni a forgalom? Hát azért, mert javítják az utat. Nagyon egyszerő. Pillanatokon belül megszólalnak majd a légkalapácsok, hogy újabb akusztikai gyönyöröket szerezzenek a hosszabb idıre ágyhoz kötött betegeknek. Csakhogy a józan gondolkodással baj volt, ha továbbléptem. Mert rá kellett jönnöm, hogy a távolból sem hallok semmiféle közlekedési lármát, sem vonatfüttyöt, sem tolatóhajó kürtjelét. Semmit, amíg az órák el nem kezdték ütni a negyed kilencet. Hatalmas kísértést éreztem, hogy csak egy, csak egyetlen pillantást vessek a világra: mégis, mi a csuda történik. De leküzdöttem. Elıször is, az a pillantás bonyolultabb volt, mint elsı hallásra bárki gondolná. Nem egyszerően be volt kötve a szemem, jócskán volt rajta géz és pólya. és ami még fontosabb, féltem a próbálkozástól. Több mint egyheti teljes vakság elveszi az ember kedvét attól, hogy vicceljen a látásával. Igaz, hogy aznap akarták levenni a kötést, de különleges, halvány fénynél, s csak akkor maradhattam volna kötés nélkül, ha a látásomat kielégítınek találják. Nem tudtam, így lesz-e. Lehet, hogy a látásom tartósan károsodott. Vagy egyáltalán nem fogok látni. Még nem tudtam... Káromkodtam, és újra megnyomtam a csengıt. Ettıl egy kicsit jobban éreztem magam. Úgy látszott, a csengetés senkit sem érdekel. Már majdnem annyira bosszús voltam, amennyire nyugtalan. Megalázó amúgy is kiszolgáltatottnak lenni, de még inkább az, ha nincs is kinek. Fogytán volt a türelmem. éreztem, hogy valamit tennem kell. Ha végigordítozom a folyosót, és nagy balhét csinálok, valaki majd csak elıkerül, legalább azért, hogy megmondja rólam a véleményét. Fölhajtottam a takarót, és leszálltam az ágyról. Soha nem láttam a szobát, amelyben voltam, s bár hallás után tőrhetı elképzelésem volt az ajtó elhelyezkedésérıl, odatalálni nem volt olyan könnyő. Több titokzatos és fölöslegesnek tetszı akadály volt az utamban, de megúsztam egy bevert nagyujjal meg egy beütött sípcsonttal. Kidugtam a fejem a folyosóra. -Hé! -kiáltottam. -Reggelit akarok. Negyvennyolcas szoba! Egy pillanatig nem történt semmi. Aztán sok hang kezdett ordítani egyszerre. Mintha több százan lettek volna, s egyetlen szót sem értettem tisztán. Mintha föltettem volna egy lemezt, amelyen tömeg zaja, méghozzá dühös tömeg zaja van fölvéve. Egy lidércnyomásos pillanatig azt gondoltam, hogy álmomban átszállítottak egy elmegyógyintézetbe, s ez nem a St. Merryn Kórház. Azok a hangok nem voltak normálisak. Gyorsan rácsuktam az ajtót erre a Bábelra, és visszatapogatóztam az ágyamhoz. Abban a pillanatban az ágy volt az egyetlen biztonságos, vigasztaló hely ebben az érthetetlen környezetben. Mintha csak ezt akarná aláhúzni, hangot hallottam, amelytıl megállt a takarót magamra húzó kezem. A lenti utcáról vad, tébolyult és ragadósan rémítı kiáltás hallatszott. Háromszor egymás után szólalt meg, s mintha még azután is tovább rezgett volna a levegıben. Összeborzadtam. Éreztem, hogy a homlokomon a kötés alatt csurog a verejték. Mást már tudtam, hogy valami félelmetes és rémítı történik. Nem bírtam tovább elszigeteltségemet és tehetetlenségemet. Tudnom kellett, hogy mi folyik körülöttem. A kezemet a kötésre tettem, aztán amikor ujjaim már a biztosítótőkön matattak, megálltam...És ha a kezelés nem volt sikeres? És ha leveszem a kötést, és akkor sem fogok látni? Az még rosszabb lesz, százszorta rosszabb... Féltem egyedül szembenézni a ténnyel, hogy nem tudták megmenteni a látásomat. és ha mégis, vajon biztonságos-e védelem nélkül hagyni a szemem? Leengedtem a kezem, és visszafeküdtem. Dühös voltam magamra, a kórházra, és erıtlenül, ostobán káromkodtam. Egy kis idınek el kellett telnie, amíg ismét teljesen magamhoz tértem, ám egy idı múlva ismét csak a lehetséges magyarázaton törtem a fejem. és nem találtam. Ugyanakkor teljesen biztos voltam abban, hogy minden ellentmondás ellenére szerda van. Mert az elızı nap nevezetes nap volt, és megesküdtem rá, hogy azóta csupán egyetlen éjszaka telt el. Meg fogják találni a feljegyzésekben, hogy kedden, május 7-én a Föld pályája egy üstököstörmelékbıl álló felhın haladt át. Akár el is hihetik, ha akarják, milliók hitték el. Talán úgy is volt. Semmit sem tudok bizonyítani. Nem voltam olyan állapotban, hogy lássam a történteket, de megvannak a saját elképzeléseim.

Amit valóban tudok, az annyi, hogy az estét az ágyamban fekve kellett töltenem, s hallgatnom kellett a szemtanúk beszámolóját arról, amit minden idık legfigyelemreméltóbb égi látványosságának mondtak. S mégis, amíg gyakorlatilag el nem kezdıdött, senki nem hallott semmit errıl az állítólagos üstökösrıl vagy a törmelékérıl... Hogy miért közvetítették, amikor aki csak járni, bicegni, kúszni tudott, vagy vitetni magát, az vagy az utcán volt, vagy az ablakból nézte minden idık legnagyobb tőzijátékát, azt nem tudom. Ám közvetítették, s ekkor még jobban átéreztem, hogy mit jelent a látás hiánya. Úgy éreztem, hogy ha a kezelés nem járt eredménnyel, inkább végzek magammal, semmint hogy vakon éljek. A napi hírekben többször bemondták, hogy titokzatos, zöld fényeket láttak a kaliforniai égbolton az elızı éjjel. Csakhogy Kaliforniában annyi minden történik általában, hogy nemigen várhattuk, hogy ezzel többet foglalkozzanak, ám egy késıbbi híradás említette azt a bizonyos üstököstörmelék-dolgot, s annál is maradtak. Jelentések érkeztek a Csendes-óceán teljes térségébıl a zöld meteorok által bevilágított éjszakáról, amelyek „néha oly sőrőn záporoztak, hogy az égbolt forogni látszott fölöttünk". S ez így is lehetett, ha az ember belegondol. Ahogy az estvonal nyugat felé haladt, a látvány ragyogása semmiképpen nem csökkent. Zöld fölvillanásokat láttak még a sötétség beállta elıtt. A bemondó a hatórás hírekben azt mondta, hogy a látvány csodálatos, ne mulassza el senki. Azt is említette, hogy a jelenség szemlátomást zavarja a rövidhullámú vételt, de a középhullámot, ahol a kommentár következik, nem zavarja, ahogyan a televíziót sem. Mondania sem kellett volna, hogy ne mulasszák el. Amilyen izgatott volt mindenki a kórházban, abból arra következtettem, hogy nemigen igen mulasztotta el senki -rajtam kívül. S mintha a rádió kommentárjai nem lettek volna elegendıek, a vacsorámat behozó nıvérnek is be kellett számolnia az eseményrıl. -Az égbolt egyszerően tele van hulló csillagokkal -mondta. -Mind ragyogó zöld. A fényükben az emberek arca félelmetes, kísérteties. Mindenki nézi, és néha nappali világosság van, csak a színe más. Idırıl idıre föl-fölbukkan egy-egy olyan nagy és fényes, hogy belefájdul az ember szeme. Csodálatos látvány. Azt mondják, ilyen még soha nem volt. Milyen kár, hogy nem láthatja, igaz? -Az -mondtam kissé kurtán. -A kórtermekben elhúztuk a függönyöket, hogy láthassák -folytatta. -Ha nem lenne magán az a kötés, innen nagyszerően látná. -Ó -mondtam. -De odakint mégis jobb. Azt mondják, emberek ezrei nézik a parkokban. és minden lapos tetın emberek állnak, és bámulják. -Még mennyi ideig fog tartani? -kérdeztem türelmesen. -Nem tudom, de azt mondják, most már nem olyan ragyogó, amilyen másutt volt. De ha ma leveszik is magáról a kötést, akkor sem hiszem, hogy megengednék, hogy nézze. Elıször kíméletesen kell bánnia a szemével, és némelyik fölvillanás túlságosan éles. Némelyik... Óóóóó! -Mi az az „Óóóóó"? -kérdeztem. -Éppen egy olyan ragyogó volt -az egész szoba zöld lett tıle. Milyen kár, hogy nem láthatja. -Ugye? -helyeseltem. -Most menjen el szépen, legyen olyan jó. Megpróbáltam rádiót hallgatni, de ott is csak ugyanolyan „óóóó"-k és „áááá"-k voltak, majd néhány úriember „pompázatos látványosságot" és „páratlan jelenséget" emlegetett, hogy a végén már úgy éreztem: hatalmas buli folyik az egész világon, amelyre egyedül engem nem hívtak meg. Nem volt más szórakozásom, mert a kórház rádiója egyetlen mősort adott, akár tetszett, akár nem. Aztán úgy vettem észre, hogy a mősor kezd kifáradni. A bemondó mindenkit, aki még nem látta, arra biztatott, hogy igyekezzen, mert egész életében bánni fogja, hogy elmulasztotta. Mintha mindenki arról akart volna meggyızni, hogy éppen akkor szalasztottam el az egyetlen dolgot, amiért megszülettem. Utoljára még azt hallottam, hogy a tőzijáték most már sebesen csökken, s hogy néhány órán belül valószínőleg kikerülünk a törmelékövezetbıl. Csöppet sem kételkedtem benne, hogy mindez az elızı este történt, már csak azért sem, mert ha korábban történt volna, még éhesebb lettem volna, mint voltam. Hát akkor mi van? Akkora hacacárét csinált az ügybıl az egész kórház, az egész város, hogy még nem józanodtak ki? Ennél a pontnál tartottam, amikor az órák közeli és távoli kórusa kilencet ütött. Harmadszor telepedtem rá a csengıre. Ahogy várakozva feküdtem, valami neszezést hallottam az ajtón kívül. Vinnyogásokból, csosszanásokból és csusszanásokból állt össze, amelyet néha-néha valami magas hang szakított meg a távolban. De még mindig nem jött senki a szobámba.

Akkor már visszacsúsztam a félelembe. Ismét rám törtek a komisz, gyerekes fantazmagóriák. Arra vártam, hogy kinyíljon a láthatatlan ajtó, és iszonyatos dolgok jöjjenek be rajta. Már abban sem voltam biztos, nincse már bent valami rém, amely lopakodva mászkál a szobámban... Nem mintha hajlamos lennék az ilyesmire... Csak az az átkozott kötés a szememen, aztán a folyosón fölüvöltı hangok. De biztos, hogy berezeltem, s ha az emberre rájön, a félelem egyre növekszik. Már túl voltam azon a ponton, amikor fütyüléssel vagy énekléssel leküzdhettem volna. Végül eljutottam odáig, hogy nyíltan föltettem a kérdést: vajon jobban tartok-e attól, hogy veszélyeztessem a látásomat a kötés levételével, mint attól, hogy sötétben maradjak, s egyre nıjön a rettegésem? Ha mindez egy-két nappal korábban történt volna, nem tudom, mit tettem volna -valószínőleg végül ugyanazt , de azon a napon azt mondhattam magamnak: „Ugyan már, nem lehet nagy baj, ha a józan észre hallgatok. Elvégre a kötést úgyis ma vennék le. Megkockáztatom." Egy dolog azért a becsületemre válik. Ott még nem tartottam, hogy vadul letépjem a kötést. Volt annyi eszem és önuralmam, hogy kimásszak az ágyból, és leeresszem a rolót, mielıtt a biztosítótőkhöz nyúlok. Amikor végre lent volt a kötés, és megállapítottam, hogy homályosan, de látok, hihetetlen megkönnyebbülést éreztem. Mindazonáltal az elsı dolog, amit azután tettem, hogy megállapítottam: nem bujkálnak rosszindulatú személyek vagy lények az ágy alatt, sem másutt; az volt, hogy egy szék támláját a kilincs alá támasztottam. Akkor már jobban össze tudtam szedni magam. Egy teljes órát engedélyeztem magamnak arra, hogy, a szemem hozzászokjon a nappali fényhez. S annak elteltével tudtam, hogy hála a gyors elsısegélynek s az azt követı jó orvosi munkának, a szemem éppen olyan jó, mint amilyen volt. De még akkor sem jött senki. Az éjjeliszekrény alsó polcán találtam egy sötét szemüveget, amelyet figyelmesen odakészítettek már, ha majd szükségem lesz rá. Óvatosan fölvettem a szemüveget, mielıtt az ablakhoz mentem. Az ablak alsó fele nem volt nyitható, így a kilátás korlátozott volt. Lefelé és oldalra nézve összesen egy-két embert láttam, akik az utcán távolabb valahogy furcsán, céltalanul ıdöngtek. ám ami nyomban belém hasított, az az volt, hogy milyen kristálytisztán látok mindent, még a szemben lévı háztetık mögötti távoli házak tetejét is. és észrevettem, hogy egyetlen kémény sem füstöl, sem kicsi, sem nagy... A ruháim szép rendben függtek a szekrényben. Rögtön normálisabban éreztem magam, mihelyt fölöltöztem. A tárcámban volt még néhány cigaretta. Rágyújtottam, és próbáltam olyan állapotba kerülni, amelyben -bár még minden vitathatatlanul különös volt -rá tudok talán jönni, hogy mitıl estem kis híján pánikba. Nem könnyő ma visszagondolni azokra a napokra. Ma sokkal inkább önmagunkra kell már hagyatkoznunk. Ám akkoriban még megvolt a napi kerékvágás, a dolgok összefüggtek. Mindannyian kitartóan eljátszottuk a magunk kis szerepét a megfelelı helyen annyira, hogy a mindennapi rutint és megszokást már-már összetévesztettük a természet törvényével -s annál zavaróbb volt, ha ez a mindennapi rutin fölborult. Amikor egy fél élet a rend egy bizonyos értelmezése szerint telik el, nem könnyő megszokni valami újat. Ha ma visszanézek a dolgok akkori állapotára, hogy mennyi mindent nem tudtunk, és nem is akartunk megtudni mindennapi életünkrıl, az nemcsak meghökkentı, de egy kissé ijesztı is. én például gyakorlatilag semmit sem tudtam olyan egyszerő dolgokról, mint hogy hogyan jut el hozzám az élelem, honnan jön a friss víz, hogyan készülnek a ruhák, amelyeket viselek, és hogyan ırzik a városok egészségét a csatornák. Az életünk szakemberek kezében volt, akik többé vagy kevésbé hatékonyan, de végezték a maguk dolgát, s másoktól is elvárták, hogy ezt tegyék. Ezért nem tudtam például elhinni, hogy a kórházban teljes legyen a fejetlenség. Valahol valaki csak a kezében tartja az egészet, ha sajnálatos módon megfeledkezett is a 48-as szobáról. Ám amikor ismét az ajtóhoz mentem, és kilestem a folyosóra, rá kellett jönnöm, hogy bármi történt is, sokkal többekre hatott, mint a 48-as szoba lakója. Éppen akkor nem láttam senkit, bár a távolból hangok erıteljes mormolása hallatszott. Bizonytalankodó lépések is hallatszottak, néha pedig egy-egy erıteljesebb hang visszhangzott a folyosókon, de nem ahhoz fogható ricsaj, amilyent korábban a kiáltásom kiváltott. Ezúttal nem kiabáltam. Kiléptem óvatosan a folyosóra. Miért óvatosan? Nem tudom. Volt valami, ami erre késztetett. Abban a visszhangos épületben nehéz volt megállapítani, hogy honnan jönnek a hangok, ám a folyosó egyik végén félhomályos erkélyajtót láttam korlát árnyékával, tehát az ellenkezı irányba indultam. Egy sarkon befordulva kijutottam az egyágyas szobák osztályáról, s egy szélesebb folyosóra értem. Amikor elıször végigpillantottam rajta, azt hittem, üres, de aztán valaki kilépett az árnyékból. Férfi volt fekete zakóban, csíkos nadrágban, fehér köpenyben. Úgy véltem, hogy a kórház egyik orvosa lehet, de különös volt, hegy a falat tapogatva araszol elıre. -Helló -mondtam. Hirtelen megtorpant. A felém forduló arc szürke és ijedt volt. -Maga kicsoda? -kérdezte bizonytalanul. -Masen a nevem -mondtam. -William Masen. Beteg vagyok, a 48-as szobából. Azért jöttem ide, hogy kiderítsem...

-Maga lát? -vágott közbe hirtelen. -Hát persze. Ugyanolyan jól, mint régen -biztosítottam. -Csodálatos munkát végeztek itt. Nem jött senki, hogy levegye a szememrıl a kötést, hát levettem én. Nem hinném, hogy bajt okoztam. Én... De ismét közbevágott: -Kérem, vigyen az irodámba. Telefonálnom kell, azonnal. Nehezen kapcsoltam, de minden, ami aznap reggel velem történt, érthetetlen és ijesztı volt. -Hol az irodája? -kérdeztem. -Ötödik emelet, nyugati szárny. Az ajtón dr. Soames felirattal. -Rendben -egyeztem bele kissé meglepetten. -Most hol vagyunk? A férfi jobbra-balra ingatta a fejét, az arca feszültséget és kimerültséget tükrözött. -Honnan a fenébıl tudnám? -mondta keserően. -Magának van szeme, a francba is! Használja. Hát nem látja, hogy vak vagyok? Semmi sem mutatta, hogy vak. A szeme tágra nyitva nézett, látszólag rám. -Várjon itt -mondtam. Körülnéztem. A liftajtóval szemben a folyosón egy nagy 5-öst találtam. Visszamentem hozzá, és megmondtam neki. -Jól van. Karoljon belém -utasított. -Jobbra fordulunk ott, ahol a liftbıl kilépnénk. Aztán az elsı forduló balra, és ott a harmadik ajtó. Követtem az utasításait. Útközben senkivel sem találkoztunk. A szobában az íróasztalhoz vezettem, és a kezébe adtam a telefont. Néhány percig hallgatott. Aztán addig tapogatózott, amíg megtalálta a tárcsát, és türelmetlenül tárcsázott. Az arckifejezése lassanként megváltozott. A bosszús és zaklatott vonások eltőntek. Egyszerően csak fáradtnak látszott, nagyon fáradtnak. Letette a kagylót az asztalra. Néhány másodpercig némán állt, mintha a szemközti falat bámulta volna. Aztán megfordult. -Semmi értelme, halott. Maga még itt van? -tette hozzá. -Igen -mondtam. Ujjai kitapogatták az asztal sarkát. -Merre nézek? Hol az az átkozott ablak? -kérdezte, s ismét bosszúsnak látszott. -éppen maga mögött -mondtam. Megfordult, és elırenyújtott kézzel az ablak felé indult. Óvatosan megtapogatta a párkányt és a keretet, majd egy lépést hátralépett. Mielıtt még észbe kaptam volna, teljes erıbıl nekirohant, és már zuhant is lefelé... Nem néztem utána. Elvégre az ötödiken voltunk. Inkább lerogytam egy székre. Kivettem egy cigarettát az asztalon lévı dobozból, és remegı kézzel rágyújtottam. Percekig ültem ott, amíg kissé összeszedtem magam, és elnyomtam a hányingerem. Némi idı múlva sikerült. Kimentem a szobából, vissza arra a helyre, ahol találkoztam vele. Még akkor sem éreztem valami jól magam, amikor odaértem. A széles folyosó túlsó végén egy kórterem nyílt. Az üvegablakok homályosak voltak, kivéve két, ovális nyílást arcmagasságban. Arra gondoltam, hogy csak van ott valaki szolgálatban, akinek elmondhatnám, mi történt a doktorral. Kinyitottam az ajtót. Meglehetısen sötét volt odabent. A függönyöket nyilván behúzták a tegnap esti tőzijáték után, és úgy is maradtak. -Nıvér? -kérdeztem. -Nincs itt -mondta egy férfihang. -Nem is vót itt -folytatta -mán órák óta. Nem tunná széthúzni a függönt, ember, oszt beengenni valami rohatt fént? Nem tuggya, mi van ebbe a rohatt kórházba ma? -Jól van -mondtam. Ha a feje tetejére állt is az egész kórház, nem láttam arra semmi okot, hogy a szerencsétlen betegek sötétben feküdjenek. A legközelebbi ablak függönyét elhúzva beengedtem a ragyogó napfényt. Sebészeti kórteremben voltam, ahol mintegy húsz, ágyhoz kötözött beteg feküdt. A legtöbbnek lábsérülése volt, többnek amputálták is a lábát, legalábbis úgy nézett ki. -Ne hülyéskeggy mán, ember, húzd mán szét a függönt! -mondta ugyanaz a hang. Megfordultam, és megnéztem magamnak a beszélıt. Sötét hajú, nagydarab fickó volt, cserzett bırrel. Ült az ágyban, az arca egyenesen felém fordult -és a fény felé. A szeme mintha egyenesen a szemembe nézett volna, de a szomszédjáé is meg a harmadik ágyon lévıé is... Néhány percig csak bámultam rájuk. Olyan sokáig tartott, amíg megértettem. Aztán: -Één... hm... úgy látszik, beragadt -mondtam. -Keresek valakit, aki meg tudja javítani. és ezzel kimenekültem a kórterembıl. Megint a hideg lelt, és szívesen ittam volna valami erıset. Kezdtem megérteni a dolgot. Mégis, olyan nehéz volt elhinni, hogy abban a kórteremben az összes ember vak volt, ahogyan az az orvos is, és.

A lift nem mőködött, így hát elindultam lefelé a lépcsın. A következı emeleten összeszedtem magam, és vettem a bátorságot, hogy bekukkantsak egy újabb bórterembe. Itt az ágyak rendetlenek voltak. Elıször azt hittem, nincs bent senki, de ez nem volt egészen igaz. Két férfi feküdt pizsamában a földön. Az egyik vérben úszott valami be nem gyógyult sebtıl, a másikat mintha szélhődés érte volna. Mindketten halottak voltak. A többiek elmentek. A lépcsıházban hirtelen rájöttem, hogy az addig is hallott háttérzajok többsége lentrıl jön, s most hangosabbak és közelebb is vannak. Egy pillanatig haboztam, de más megoldás nem kínálkozott, mint hogy lemenjek. A következı fordulóban majdnem ráléptem egy emberre, aki az utamban feküdt. A lépcsıforduló alján feküdt még valaki, aki nyilván rá is lépett, és átzuhanva rajta a nyakát szegte a földet éréskor. Végre elértem az utolsó fordulót, ahonnan lenézhettem a bejárati csarnokba. Úgy tetszett, mintha a kórházból mindenki, aki csak mozdulni tudott, oda igyekezett volna, hogy segítséget találjon, vagy megpróbáljon kijutni. Talán néhányan ki is jutottak. Az egyik nagy bejárati ajtó tárva-nyitva volt, de a legtöbben nem találták így sem. Sőrő tömegben, lassan és tehetetlenül hullámzott a férfiak és nık jobbára pizsamás-hálóinges tömege. A mozgás a széleken levıket kegyetlenül nekipréselte a márványoszlopoknak és kiálló díszeknek. Néhány embert úgy a falhoz nyomtak, hogy nem kapott levegıt. Mások el-elbuktak. Ha a testek tömege engedte az ilyeneket elzuhanni, nemigen emelkedtek föl többé. Az egész úgy nézett ki... De talán látták Doré némely festményét a pokolban szenvedı bőnösökrıl. Ám Doré nem tudta megfesteni a hangokat: a zokogást, a monoton nyöszörgést, az alkalmanként fölcsattanó, elhagyatott kiáltásokat. Csupán egy-két percig bírtam. Visszamenekültem fölfelé a lépcsın. Az motoszkált bennem, hogy tennem kellene valamit. Talán ki kellene vezetnem ıket legalább az utcára, hogy véget érjen az a lassú kerengés. ám egyetlen pillantással fölmérhettem, hogy úgysem jutnék el az ajtóig, hogy kivezessem ıket. Egyébként is, ha sikerült volna, ha ki tudtam volna vinni ıket, mi lett volna aztán? Leültem egy lépcsıre, hogy egy kicsit ismét összeszedjem magam, a fejem a kezembe hajtottam, ám így is állandóan a fülembe csengett az a rettenetes, összetett zaj. Aztán kerestem és találtam egy másik lépcsıházat. Keskeny személyzeti lépcsı volt ez, amely hátul kivezetett az udvarra. Talán ezt a részt nem jól mesélem. Az egész annyira váratlan és megdöbbentı volt, hogy nem is akartam emlékezni a részleteire sokáig. Akkor éppen úgy éreztem magam, mintha kétségbeesetten, de teljesen hiábavalóan próbálnék fölébredni egy lidérces álomból. Amikor kiléptem az udvarra, nem is akartam elhinni, amit láttam. Ám egy dologban teljesen biztos voltam. Akár lidérces álom, akár maga a valóság, innom kell valamit. Az udvar kapujával szemközti kis utcában nem volt senki, ám az utca túloldalán volt egy kocsma. Most már a nevét is vissza tudnám idézni: Az Alameini Fegyveresek. A cégtábláján Montgomery vicomt képmása volt megfestve, s az egyik ajtaja nyitva állt. Egyenesen oda tartottam. A nyilvános ivóba való belépéskor egy pillanatig úgy éreztem, végre normális helyen vagyok. Az ivó prózaian és ismerısen olyan volt, mint tucatnyi más ivó. Az ivónak abban a részében ugyan nem volt senki, valami mégis történt a sarok mögötti szalonban. Nehéz lélegzést hallottam. Dugó hagyta el pukkanva az üveget. Szünet. Aztán egy hang: -Gin, a fenébe! A pokolba a ginnel! Ezután csörömpölés következett. A hang részegen fölnevetett. -Ad dükkör! No de minek dükkör, he? Újabb dugó pukkant. -Má' megin az a rohatt gin -panaszolta sértıdötten a hang. -A pokolba a ginnel! Ezúttal az üveg valami puhát talált el, a földre esett, és gurgulázva bocsátotta ki tartalmát. -Hé! -kiáltottam. -Inni akarok! Csönd. Aztán: -Kicsoda maga? -kérdezte óvatosan a hang. -A kórházból jöttem -feleltem. -Innom kell valamit. -Nem emlékszek a hangodra. Lácc? -Igen -mondtam. -No, hál' istennek, doki! Menny szépen a pulthó', és hozz nekem egy üveg whiskyt. -Hát ehhez eléggé doki vagyok -mondtam. Átmásztam a bútorokon, megkerültem a sarkot. Nagy hasú, vörös arcú, ıszülı rozmárbajszot viselı férfi állt ott nadrágban és gallér nélküli ingben. Meglehetısen részeg volt. Még nem döntötte el, hogy a kezében tartott üveget kinyissa-e, vagy használja inkább fegyvernek.

-Ha nem vagy doki, ki vagy? -kérdezte gyanakodva. -Beteg... voltam. De éppen olyan szükségem van az italra, mintha orvos lennék -mondtam. -Az már megint gin, amit a kezében tart -tettem hozzá. -A szencségit! Ki... gon! -és elhajította. Az üveg erıteljes csattanással törte át az ablaküveget. -Adja ide azt a dugóhúzót -mondtam neki. Levettem egy üveg whiskyt a polcról, kinyitottam, és odaadtam neki egy pohárral együtt. Magamnak erıs konyakot töltöttem, igen kevés szódával, aztán még egyet. Miután lehajtottam, már nem remegett annyira a kezem. A társamra pillantottam. Nyakalta a whiskyt, egyenest az üvegbıl.-Be fog rúgni -mondtam. Megállt, és felém fordította a fejét. Megesküdtem volna, hogy lát.-Be fogok? A nyavalyába! Részeg vagyok! -mondta gúnyosan. Annyira igaza volt, hogy nem is válaszoltam. Egy kicsit tőnıdött, aztán hozzátette: -Részegnek kö11 lenni. Nagyon részegnek. -Közelebb hajolt hozzám. -Tuggya, mér? Vak vagyok. Úgy ám, vak. Mindenki vak. Csak te nem. Te mér nem? -Nem tudom -mondtam. -Az a rohatt üstökös, b... meg! Az csináta. Zıd hulló csillagok, mos meg mindenki vak. Te láttad a zıd hulló csillagokat?-Nem -vallottam be. -Hát ez az. Bizonyíccsa: nem láttad ıket, nem vagy vak. Mindenki más látta ıket -kezével lendületes mozdulatot írt le , mindenki más vak. Ki... üstökösök, én mondom. Töltöttem magamnak egy harmadik konyakot, és eltőnıdtem, vajon nincsen-e igaza. -Mindenki vak? -kérdeztem vissza. -Ez az. Mind. Asszem, a világon mindenki, csak te nem -tette hozzá. -Honnan tudja? -kérdeztem. -Eccerő. Figyejj! -mondta. Egymás mellett álltunk a pultnak dılve az ócska bárban, és figyeltünk. Nem hallatszott semmi -csupán az eldobált újságpapír zöreje, ahogyan a szél fújta az utcán. Olyan csöndesség volt, amilyen évezredek óta nem lehetett arrafelé.-érted, mire gondolok? Világos -mondta. -Igen -mondtam lassan. -Igen, értem, mire gondol. Úgy éreztem, mennem kell. Nem tudtam, hová. De többet kell megtudnom a történtekrıl. -Maga itt a tulaj? -kérdeztem. -És ha az vagyok? -kérdezte vissza, védekezve. -Csak ki akarom fizetni a három dupla konyakomat. -Felejcse el. -No de, nézze... -Felejcse el, mondom. Tuggya, mér? Mer minek pénz egy halottnak? Halott vagyok, má majnem. Csak még iszok párat. Meglehetısen erısnek látszott a korához képest, és ezt meg is mondtam neki. -Minek éjjek vakon, he? -kérdezte agresszívan. -Az asszony monta. és igaza vót, meg bátrabb is vót nálamnál. Amikor rágyütt, hogy a kölkök is vakok, tuggya, micsinát? Bevitte ıket magával az ágyunkba, és kinyitotta a gázt. és bennem nem vót elég mersz, hogy velük mennyek. Az asszonyba több vót, mint bennem. De bennem is lesz nemsoká. Menek utánuk, csak legyek elég részeg. Mit mondhattam volna? Amit mondtam, az is csak arra volt jó, hogy elrontsam a hangulatát. A végén tapogatózva föltántorgott a lépcsın, és eltőnt odafönt, üveggel a kezében. Nem próbáltam sem megállítani, sem követni. Csak néztem, ahogyan elmegy. Aztán fölhajtottam a maradék konyakomat, és kimentem az utcára.

2. A TRIFFIDEK ÉRKEZÉSE Ez személyes jellegő visszaemlékezés. Számos olyan dolog szerepel benne, amelyek eltőntek mindörökre, ám másként nem tudom elmondani, csak ha ezeknek az eltőnt dolgoknak a nevét használom, tehát így kell lennie. De hogy egyáltalán érthetı legyen az egész, messzebbre kell visszamennem, mint ahol kezdtem. Amikor gyerek voltam, apámmal és anyámmal London egyik déli külvárosában éltünk. Volt egy kis házunk, melyet apám úgy tartott fönn, hogy nap mint nap lelkiismeretesen dolgozott az adóhivatalban, és egy kis kertünk, melyet jobbára nyáron mővelt. Nem sokban különböztünk attól a tíz-tizenkétmillió embertıl, akik akkoriban Londonban és a környékén éltek. Apám azok közé az emberek közé tartozott, akik egyetlen szempillantásra össze tudtak adni egy-egy számoszlopot -még az akkoriban nálunk használt nevetséges pénzrendszerben is , így számára természetesnek látszott, hogy én is könyvelı leszek. Ám minthogy nekem egy-egy számoszlop végén kétszer

sem sikerült kihozni ugyanazt az eredményt, számomra a dolog rejtély, számára csalódás volt. Pedig így volt. Az egymást sőrőn váltó matematikatanárok hiába próbálták megértetni velem, hogy a matematika válaszai a logika, nem pedig holmi ezoterikus ihlet eredményei, kénytelenek voltak mind feladni azzal, hogy nincs fejem a számokhoz. Apám olyan elkeseredéssel olvasta iskolai bizonyítványaimat, amilyenre egyébként nem adtak okot. Szerintem így gondolkodott: nincs feje a számokhoz = nincs érzéke az anyagiakhoz = nem lesz pénze. -Igazán nem tudom, mit csináljunk veled. Mégis, mit akarsz csinálni? -kérdezte olyankor. És tizenhárom-tizennégy éves koromig csak a fejemet ráztam alkalmatlanságom tudatában, és elismertem, hogy nem tudom. Aztán apám is a fejét rázta. Számára a világ szigorúan íróasztalnál dolgozókra oszlott, akik a fejükkel dolgoznak, és nem íróasztalnál dolgozókra, akik bepiszkolódnak. Nem tudom, hogyan sikerült megıriznie ezt a már akkor legalább egy évszázada elavult nézetet, mégis a gondolat annyira áthatotta ifjúi éveimet, hogy csak késın kezdtem sejteni: az, hogy nem értek a számokhoz, még nem kárhoztat arra, hogy mosogatófiú vagy utcaseprı legyek. Eszembe sem jutott, hogy az a tárgy is életpálya lehet, amely érdekelt, és apám sem vette észre -vagy ha észrevette, nem törıdött vele , hogy a biológia osztályzataim mindig nagyon jók. A triffidek megjelenése hozott számunkra döntı változást. Számomra még annál is többet. Állást és jó megélhetést biztosítottak nekem. Ugyanakkor több ízben kis híján elvették az életem. Ám azt is el kell ismernem, hogy ık is mentették meg az életem, mert egy triffid fullánk miatt kerültem kórházba az „üstököstörmelék" kritikus idején. A könyvekben sok homályos elképzelés olvasható a triffidek hirtelen fölbukkanásáról. Ezek legtöbbje ostobaság. Semmiképpen nem maguktól jöttek létre, amint ezt néhány jámbor lélek hitte. A legtöbb ember nem fogadta el azt az elméletet sem, hogy amolyan „istencsapásmintát" képviseltek, hírvivıi lettek volna az eljövendı még rosszabb dolgoknak arra az esetre, ha a világ nem javul meg, és nem változtat nyughatatlan magatartásán. A magvaik sem szálltak le hozzánk az őrbıl azoknak a szörnyőséges életformáknak hírhozójaként, amely más, kevésbé szerencsés világokon lehetséges -legalábbis meggyızıdésem, hogy nem így volt. Azért tudtam meg róluk a legtöbb embernél többet, mert a triffidekbıl éltem, s a cégemnek nagyon is köze volt -ha nem is a legelegánsabb formában -nyilvános megjelenésükhöz. Mindazonáltal valódi eredetük még mindig a homályba vész. A személyes véleményem az -ha ugyan számít valamit, hogy zseniális és valószínőleg véletlen biológiai keresztezések eredményei. Ha bárhol máshol jöttek volna létre, mint ahol létrejöttek, kétségtelenül részletes dokumentációnk lenne a származásukról. De a dolog úgy áll, hogy akik a legjobban tudhatják, azok soha nem tettek hivatalos nyilatkozatot. Ennek oka kétségtelenül az akkoriban uralkodó, különös politikai viszonyokban keresendı. Akkoriban tágas világban éltünk, s e tág világ nagyobb része könnyen elérhetı volt számunkra. Utak, vasútvonalak és hajózó utak szıtték be, kényelemben és biztonságban tehettük meg mérföldek ezreit. Ha még gyorsabban akartunk utazni, és megengedhettük magunknak, akkor repülıgépre szálltunk. Akkoriban az ember nem hordott magánál fegyvert, még elıvigyázatosnak sem kellett lennie. Bárhová elmehetett, és nem akadályozta semmi, csupán néhány rendszabály. Az ennyire civilizált világ ma talán már utópiának tetszik. Mégis így volt a bolygó öthatodán -habár a fennmaradó egyhatod egészen más volt. Nehéz lehet a gyerekeknek, akik sohasem látták, elképzelni ezt a világot. Talán aranykornak képzelik, bár nem volt az mindenkinek, aki benne élt. Vagy azt hihetik, hogy ez a szinte teljesen rendezett és megmővelt Föld unalmas -pedig az sem volt. Inkább izgalmas hely, legalábbis egy biológus számára. Az élelmiszertermelés északi határát évrıl évre egy kicsikét északabbra toltuk. Újonnan meghódított területek hoztak gyors termést ott, ahol korábban tundra vagy pusztaság volt. És minden évadban visszanyertünk egy-egy sávot a régi és újabb sivatagokból is, ahol füvet és élelmet termelhettünk. Mert akkoriban az élelem volt a legfıbb problémánk, és a regenerációs tervek megvalósulását meg a termıterületek növekedésének vonalait éppen akkora figyelemmel kísértük, mint korábbi nemzedékek a csaták állását a térképen. Hogy az érdeklıdés ilyen mértékben fordult a kardtól az ekevashoz, kétségtelenül a társadalom fejlıdésére utalt, ám az optimisták tévesen hitték, hogy mindez az emberi lélekben bekövetkezett változásokat tükrözi. Az emberi lélek nagyjából mit sem változott. Kilencvenöt százalékban békében kívánt élni, ám öt százalékával mégis azt latolgatta, mit nyerhet, ha belevág valamibe. A békesség csupán azért volt tartós, mert senkinek az esélyei nem látszottak valami fényesnek. Közben, minthogy évente huszonötmillióval több száj követelt élelmet, az ellátás egyre romlott, és sok-sok évnyi eredménytelen propaganda után néhány förtelmes aratás végre megértette az emberekkel a probléma megoldásának halaszthatatlanságát. A tényezı, amely a harcias öt százalékot arra kényszerítette, hogy egy ideig tartózkodjék az ellenségeskedéstıl, a mőhold volt. A kitartó rakétakutatás végre elérte egyik célját. Sikerült olyan lövedéket fölküldeni, amely fönn is maradt. Lényegében sikerült olyan magasra föllıni a rakétákat, hogy beálljanak

Föld körüli pályára. Ezek aztán tovább keringtek a bolygó körül, akár az aprócska holdak, inaktívan és ártalmatlanul, amíg egy gombnyomásra le nem pottyantak, pusztítva. A közönség nagyon nyugtalanul fogadta az elsı nemzet bejelentését, amelynek sikerült kielégítı rakétafegyvert elıállítania, ám még jobban nyugtalanították azok a nemzetek, amelyek nem jelentettek be semmit, pedig tudni lehetett róluk, hogy ık is elértek ilyen sikereket. Semmiképpen nem volt kellemes arra gondolni, hogy nem tudni, hány ismeretlen fenyegetés kering az ember feje fölött, csak kering és kering, amíg valakinek eszébe nem jut, hogy lepottyantsa, és nem tehetsz ellene semmit. Ám az élet megy tovább, és minden csoda három napig tart. Az ember szükségképpen megszokta a gondolatot. Idırıl idıre pánikszerően föllángolt a félelem, amikor olyan hírek terjedtek el, hogy az atomtöltettel ellátott mőholdakon kívül keringnek ott fönn mások is gabonapestissel, szarvasmarha-betegségekkel, radioaktív porral, vírusokkal és olyan, teljesen új fertızı betegségekkel, amelyeket laboratóriumokban tenyésztettek ki, s ezek mind kilövésre várnak ott fönn. Nehéz lenne megmondani, hogy valóban föllıttek-e ilyen bizonytalan és esetleg vissza is ütı fegyvereket. Csakhogy az ostobaság -kivált a félelem szülte ostobaság -határait nem könnyő meghatározni. Az olyan fertızı organizmust, amely néhány napon belül elveszíti stabilitását, és ártalmatlanná válik (és ki mondaná, hogy ilyent nem lehet kitenyészteni?) esetleg stratégiai célokra alkalmasnak találhatják, ha a megfelelı pontokra dobják le. Az Egyesült Államok kormánya mindenesetre kellıen komolyan vette ezt a gondolatot ahhoz, hogy szenvedélyesen tagadja, hogy olyán mőholdak lennének a birtokában, amelyekkel emberi lények ellen közvetlenül biológiai háborút lehetne folytatni. Egy-két kisebb nemzet, akikrıl, egyébként senki sem feltételezte, hogy bármiféle mőholdja lenne, sürgısen hasonló bejelentést tett. Más, nagy nemzetek nem tettek ilyen nyilatkozatot. Ettıl a baljós hallgatástól indíttatva a nagyközönség meg akarta tudni, vajon az Egyesült Államok miért hanyagolt el egy olyan fegyverfajtát, amelyet mások készek lennének használni, és mit jelent az a "közvetlenül". Ennél a pontnál az összes felek föladták, hogy bármit tagadjanak vagy megerısítsenek a mőholdakkal kapcsolatban, viszont növelték erıfeszítéseiket, hogy az érdeklıdést a legalább ennyire fontos, de nem ennyire kényes kérdés, az élelmiszerhiány felé fordítsák. A kínálat és a kereslet törvényei lehetıvé tették volna a vállalkozóbb kedvőek számára, hogy árumonopóliumokat szervezzenek, de a világ szemben állt a monopóliumok gondolatával. Mindazonáltal az egyesült vállalatok rendszere olajozottan mőködött, csupán nem fektették írásba a szövetkezés cikkelyeit, hogy ne legyenek felelısségre vonhatók. A nagyközönség igen ritkán hallott a rendszerben föl-fölbukkanó apróbb nehézségekrıl, amelyeket idırıl idıre meg kellett oldani. S alig hinném, hogy bárki is hallott volna Umberto Christoforo Palanguezról, például. Én is csak évekkel késıbb hallottam róla, a munkámmal kapcsolatban. Umberto felmenıi különféle latin népekhez tartoztak, ı maga valamelyik dél-amerikai országnak volt az állampolgára. Akkor bukkant föl elıször az étolaj-érdekeltségek jól forgó gépezetét széteséssel fenyegetve, amikor besétált a Sarkvidéki és Európai Halolaj Társasághoz, és letett az asztalra egy üveg halvány rózsaszín olajat azzal, hogy hátha érdekelné ıket. A Sarkvidéki és Európai Társaság nem mutatott nagy érdeklıdést. A szakma meglehetısen zárt kört alkotott. Mindazonáltal késıbb idıt szakítottak rá, hogy elemezzék a mintát, amelyet Umberto náluk hagyott. Elıször azt fedezték föl, hogy az olaj nem halolaj volt, hanem növényi eredető, de a forrására nem sikerült fényt deríteni. A második felismerés az volt, hogy az új olaj mellett a legfinomabb termékeik is legfeljebb kenıolajnak lennének jók. Rémülten elküldték a maradék olajat további és behatóbb tanulmányozásra, és gyorsan érdeklıdni kezdtek, vajon megkeresett-e Mr. Palanguez másokat is. Amikor Umberto ismét fölkereste ıket, a vezérigazgató hízelgı figyelemmel fogadta. -Igen figyelemre méltó olajat hozott nekünk, Mr. Palanguez -mondta. Umberto bólintott keskeny, sötét fejével. İ is tudta. -Soha életemben nem láttam hasonlót -vallotta be a vezérigazgató. Umberto bólintott. -Nem? -mondta udvariasan. Aztán még hozzátette: -De azt hiszem, fog látni, senor. Méghozzá nagyon sokat. -Töprengeni látszott. -Hét, talán nyolc év múlva kerül a piacra. -És mosolygott. A vezérigazgató ezt nem tartotta valószínőnek. Inkább ıszintén bevallotta: -Jobb, mint a mi halolajaink. Nekem is ezt mondták, senor -hagyta rá Umberto. -Személyesen szeretné piacra dobni, Mr. Palanguez Umberto ismét mosolygott. -Megmutatnám önöknek, ha ez lenne a célom? -Az egyik olajunkat fölerısíthetnénk szintetikus adalékokkal -mondta elmélázva a vezérigazgató. -Néhányat vitaminozhatnának, ám valamennyit szintetizálni rendkívül költséges lenne még akkor is, ha képesek lennének rá -mondta szelíden Umberto. -Ráadásul -tette hozzá -nekem azt mondták, hogy ez az olaj úgyis olcsóbb lesz, mint az önök bármely olaja.

-Hm -mondta a vezérigazgató. -Nos, nyilván van valami javaslata, Mr. Palanguez. Nem térne rá? -Az ilyen kellemetlen dologgal kétféleképpen lehet boldogulni -magyarázta Umberto. -Az egyik módszer az, hogy az ember megakadályozza, de legalábbis elodázza addig, amíg a mai berendezésekbe fektetett tıkéje vissza nem térül. Természetesen ez a kívánatosabb módszer. A vezérigazgató bólintott. Ezt a módszert jól ismerte. -Csakhogy ezúttal sajnálnom kell önt, mert ez a módszer nem alkalmazható. A vezérigazgatónak e tekintetben kétségei voltak. Már-már az ajkán volt: „Meg fog lepıdni", de leküzdötte, és csupán egy semmitmondó „Ó!" röppent ki a száján. -A másik módszer az -folytatta Umberto, hogy önök maguk állítják elı a terméket, mielıtt még baj lenne. -Ah! -mondta a vezérigazgató. -Úgy vélem -mondta Umberto, hogy el tudnám látni ennek a növénynek a magvaival önöket hat hónapon belül. Ha elültetik ıket, öt év múlva megkezdhetik az olajtermelést, esetleg hat év múlva, ha nagy hozamot akarnak. -Éppen idejében -jegyezte meg a vezérigazgató. Umberto bólintott. -A másik módszer egyszerőbb lenne -jegyezte meg a vezérigazgató. -Ha egyáltalában lehetséges lenne -hagyta rá Umberto. -Ám sajnálatos módon a versenytársat sem megkörnyékezni, sem eltiporni nem lehet. Ezt olyan határozottan jelentette ki, hogy a vezérigazgató percekig tanulmányozta utána Umbertot. -Értem -mondta végül. -Nem tudom... hm... hogy ön, Mr. Palanguez... nem szovjet állampolgár véletlenül? -Nem -mondta Umberto. -Általában véve szerencsés életem van, de igen változatosak a kapcsolataim... És itt érkeztünk el ahhoz, hogy szólnunk kell a világnak arról az egyhatodáról, amelyet az ember nem kereshet föl olyan könnyen, mint a többi részét. Valójában szinte lehetetlen volt engedélyt szerezni ahhoz, hogy az ember ellátogasson a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségébe, s akinek mégis sikerült, annak az országon belüli mozgását szigorúan korlátozták. A Szovjetunió szándékosan szervezte magát a titkok országává. A világ többi része igen keveset tudott arról, hogy mi ment végbe az ott már szinte beteges méreteket öltı, mindent fátylakba borító titokzatosság mögött. Csak sejteni lehetett egyet s mást. Mégis, a furcsa propaganda mögött, amely a nevetségest kürtölte világgá, s ami csak kicsit is fontos lehetett, azt eltitkolta, kétségtelenül sok területen értek el eredményeket. Ezen területek egyike volt a biológia. Oroszországról, amely osztozott a világgal az élelmiszerkészletek gondjában, mindenki tudta, hogy komoly erıfeszítéseket tesz a sivatag, a sztyepp és az északi tundra visszanyerése, meghódítása érdekében. Amikor még volt némi információcsere, jelentették is egynémely sikereiket. Csakhogy késıbb, egy Liszenko nevő ember idejében a módszerek és nézetek szakadásának következtében a biológia más irányt vett ott. S a biológián is kitört a járványos titkolózás. Nem lehetett tudni, hogy merrefelé tart, bár általában a külvilág egészségtelennek tartotta; és senki nem sejthette, hogy vajon nagyon sikeres, nagyon ostoba vagy nagyon különös dolgok történnek náluk -ha nem éppenséggel mindhárom egyszerre. -Napraforgók -mondta a vezérigazgató szórakozottan, mintegy az emlékeit idézve. -Véletlenül a tudomásomra jutott, hogy ismét kísérletet tettek a napraforgómag-olaj hozamának növelésére. De ez nem az. -Nem -hagyta rá Umberto. -Ez nem az. A vezérigazgató szórakozottan firkálgatott. -Magvak, azt mondta. Talán valami új növényfajtáról van szó? Mert ha csupán egy följavított család, amely könnyebben... -Tudomásom szerint új fajról van szó, egészen újról. -Tehát nem látta a saját szemével? Lehet valamiféle följavított napraforgó is? -Láttam egy fényképet, senor. Nem mondom, hogy nincs benne semmi napraforgó. Azt sem mondom, hogy nincs benne semmi fehérrépa. Azt sem mondom, hogy nincs benne semmi csalán vagy orchidea. Csak azt mondom, ha mindezek a növények az apái lennének, nem ismernének a gyerekükre. És nem hiszen azt sem, hogy nagyon tetszene nekik. -Értem. És milyen számra gondolt, amikor megígérte, hogy megszerzi nekünk ennek az izének a magvait? Umberto olyan összeget mondott, amelytıl a vezérigazgató nyomban abbahagyta a firkálást. Még a szemüvegét is föltette, hogy jobban megnézze magának Umbertót. Umberto azonban nem jött zavarba. -Gondolja csak végig, senor -mondta az ujjait ropogtatva. -Nehéz ügy. És veszélyes, nagyon veszélyes is. Én nem félek, de nem szórakozásból mászom bele a veszélybe. És rajtam kívül van még valaki benne. Egy orosz. Akit el kell hoznom, s akit jól meg kell fizetni. Neki pedig elıbb másokat kell lefizetnie. Ezenkívül vennem kell egy repülıgépet, egy lökhajtásos repülıgépet, méghozzá gyorsan. Mindez pénzbe kerül. És én mondom, nem könnyő. Olyan magokat kell elhozni, amelyek jók. Ennek a növénynek sok magva terméketlen. Hogy biztosra menjünk, válogatott magvakat kell hoznom önöknek. Azok pedig drágák. És Oroszországban minden államtitok, és mindent ıriznek. Egyáltalán nem lesz könnyő.

-Elhiszem. De mégis... -Olyan sok ez, senor? Mit fog majd mondani néhány év múlva, amikor az oroszok ezt az olajat fogják árulni az egész világon, s az ön cégének vége lesz? -Át kell még gondolnom, Mr. Palanguez. -Természetesen, senor -helyeselt mosolyogva Umberto. -Tudok várni. Egy rövid ideig. Ám attól tartok, az árat nem tudom leszállítani. És nem is tette. A felfedezık és a feltalálók az üzlet végzetei. Egy kis homok a gépezetben, puszta semmiség, az ember kicseréli a sérült alkatrészeket, és folytatja a munkát. Ám egy új eljárás vagy új anyag megjelenése, amikor az ember már gyönyörően megszervezte az egészet, és az mőködik is, maga a pokol. Néha még annál is rosszabb, nem szabad megengedni, hogy megtörténjen. Túlságosan sok forog kockán. Ha az ember nem használhat legális módszereket, megpróbál másféléket. Mert Umberto alulértékelte a helyzetet. Nem pusztán arról volt szó, hogy az olcsó, új olaj letörölné a Sarkvidéki és Európai Társaságot, valamint üzletfeleit az üzleti élet térképérıl. A hatás szélesebb körő lett volna. Talán nem lett volna végzetes a földimogyoró-, az olíva-, a bálna- és néhány más olajiparra, csupán súlyos csapás. Ráadásul szélsıséges, további hatást gyakorolt volna olyan független iparágakra, mint a margarin- és a szappangyártás, valamint sok száz további árucikkre az arckrémektıl a falfestékekig és így tovább. Tulajdonképpen mihelyt néhány befolyásosabb konszern fölfogta a veszély mértékét, Umberto igényei szinte szerénynek tetszettek. Mr. Palanguez megkapta a szerzıdését, mert az olajmintái meggyızıek voltak, ha a részletek kissé homályosak voltak is. Az az igazság egyébként, hogy az érdekeltek végül is sokkal kevesebbet fizettek a vállaltnál, mert miután Umberto fölvette az elıleget, fölszállt a repülıgépével, és senki sem látta többé. Ám ez nem azt jelenti, hogy nem is hallottunk róla. Néhány évvel késıbb egy bizonytalan származású személy jelent meg a Sarkvidéki és Európai Olajnál, aki tömören Fjodornak nevezte magát. (Addigra a „Hal" szó már sem a cég nevében, sem a tevékenységében nem szerepelt.) Az illetı azt állította, hogy orosz. Egy kis pénzt szeretne, mondta, ha a kedves kapitalisták tudnának adni neki. Azt mesélte, hogy az elsı kísérleti triffid állomáson dolgozott Jelovszkban, Kamcsatkán. Isten háta mögötti hely volt, nagyon nem szerette. Annyira mehetnékje volt, hogy meghallgatta egy másik ottani dolgozó, bizonyos Nyikolaj Alekszandrovics Baltinov elvtárs ajánlatát, amelyet az több ezer rubellal is megtámogatott. Nem sok erıfeszítésre volt szükség. Csupán el kellett venni a helyérıl egy ládányi válogatott, termékeny triffidmagvat, s egy láda terméketlent kellett a helyére tenni. Az elcsent ládát egy bizonyos idıben egy megadott helyen kellett hagyni. Gyakorlatilag nem volt kockázat. Évekbe telhetett, amíg a cserét fölfedezték. A második követelmény egy kissé nehezebb volt. Neki kellett gondoskodnia arról, hogy egy bizonyos fénymintát kirakjon egy nagy mezın az ültetvény közelében. Neki magának is ott kellett lenni egy bizonyos éjszakán. Azt mondták, ha repülıgépzajt hall, akkor kapcsolja be a lámpákat. A gép le fog szállni. Azután a legjobb lesz, ha eltőnik arról a környékrıl, mielıtt valaki érdeklıdni kezdene. Szolgálataiért pedig nemcsak a kövér rubelköteget kapja meg, hanem -ha sikerül elhagynia Oroszországot pénz fogja várni a Sarkvidéki és Európai Társaságnál is, Angliában. Beszámolója szerint a hadmővelet a tervek szerint zajlott le. Fjodor azonban nem várt, miután a gép leszállt. Lekapcsolta a villanyt, és olajra lépett. A gép csupán rövid idıt töltött a földön, talán tíz percet. A hangjából Fjodor arra következtetett, hogy meredeken szállt föl. Nem sokkal azután, hogy a gép hangja elhalt, újabb repülıgépmotor zaját hallotta. Az elsıt több gép követte kelet felé. Talán kettı, de több is lehetett, nem tudta. De nagyon gyorsan mentek, süvített a hajtómővük... Másnap nem találták Baltinov elvtársat. Nagy volt a rumli, végül abban maradtak, hogy Baltinov bizonyára egyedül dolgozik. Fjodort tehát nem fenyegette veszély. Óvatosságból egy évet várt, mielıtt bármit tett volna. Kis híján az utolsó rubele is ráment, amíg sikerült elhárítania minden akadályt. Aztán különbözı munkákat kellett vállalnia, hogy megéljen, így hát meglehetısen sokáig eltartott, amíg eljutott Angliába. De végre itt van, vajon kaphatna-e hát egy kis pénzt? Addigra már hallottak valamit Jelovszkról. És az idıpont, amikor szerinte a repülıgép leszállt, valószínőnek látszott. így hát adtak neki némi pénzt. Munkát is adtak neki, s megmondták, hogy fogja be a száját. Mert nyilvánvaló volt, hogy ha Umberto nem szállította is személyesen az árut, legalább megmentette a helyzetet azzal, hogy szórva elvetette. A Sarkvidéki-Európai Társaság eleinte nem hozta összefüggésbe Umbertóval a triffidek megjelenését, és több ország rendırsége kutatta kérésükre a dél-amerikait. Csupán amikor néhány kutató hozott nekik a

triffidolajból megvizsgálásra, akkor értették meg, hogy az teljes mértékben megegyezett az Umberto által hozott mintával, s hogy a dél-amerikai a triffid magvaiért indult. Hogy Umbertóval pontosan mi történt, azt sohasem fogjuk megtudni. Én úgy sejtem, hogy a Csendes-óceán fölött valahol, magasan a sztratoszférában megtámadták ıt és Baltinov elvtársat azok a gépek, amelyeket Fjodor hallott utánuk röpülni. Talán csak akkor vették észre, amikor az orosz vadászrepülıgépek lövedékei már szétroncsolták a gépüket. És azt is sejtem, hogy az egyik lövedék eltalálhatta azt a tizenkét hüvelykszer tizenkét hüvelyknyi nagyságú furnérládikát, azt a kis teásláda formájú győjtıedényt, amelybe Fjodor szerint a magvak voltak csomagolva. Umberto gépe talán fölrobbant, talán csak szétesett darabjaira. Bárhogyan történt is, biztos vagyok benne, hogy amikor a darabok megkezdték hosszú-hosszú zuhanásukat a tenger felé, maguk mögött hagytak valamit, ami eleinte fehér párának látszott. Nem pára volt. A magvak felhıje volt, amely lebegett, hiszen annyira könnyő volt, hogy még a nagyon ritka levegıben is fennmaradt. Milliónyi, pihénél is könnyebb triffidmag, amelyeket a nagyvilág szelei immár tetszésük szerint sodorhattak bármerre. Hetekbe, hónapokba telt, amíg végre földet értek, némelyik sok ezer mérföldnyire a kiindulási helyüktıl. Mindez, ismétlem, csak feltevés. Ám ennél valószínőbb útját-módját nem látom annak, hogy ez a titokban tartásra szánt növény hogyan bukkanhatott föl hirtelen a világ szinte minden pontján. Megismerkedésem a triffidekkel meglehetısen korán bekövetkezett. Ugyanis az történt, hogy a környéken az elsı éppen a mi kertünkben nıtt. A növény már meglehetısen fejlett volt, amikor elıször fölfigyeltünk rá, mert egy csomó egyéb gazzal együtt eresztett gyökeret a szemétdombot eltakaró kis sövény mögött. Ott aztán nem okozott semmiféle kárt, nem zavart senkit. Tehát amikor késıbb észrevettük, csak rá-ránéztünk néha-néha, hogy hogyan fejlıdik, és békében hagytuk. De mivel a triffid meglehetısen jellegzetes, egy idı múlva akaratlanul is fölkeltette az érdeklıdésünket. Nem nagyon voltunk érdeklıdık, hiszen mindig akadnak szokatlan dolgok a kert elhanyagolt sarkában, de azért megemlítettük egymásnak, hogy az a valami meglehetısen különösen néz ki. Manapság, amikor mindenki nagyon is jól tudja, hogyan néz ki a triffid, nehéz fölidézni, hogy az elsıket mennyire különösnek és idegennek láttuk. De tudomásom szerint akkoriban senkinek nem volt semmiféle fenntartása vagy félelme velük szemben. Szerintem a legtöbb ember úgy gondolt rájuk -ha ugyan gondolt rájuk egyáltalán , mint az apám. Emlékeimben magam elıtt látom apámat, amint töprengve vizsgálgatja a mi mintegy egyéves triffidünket. Az minden részletében körülbelül a félakkora mása volt a teljesen kifejlett triffidnek -csakhogy még nem volt neve, és még senki sem látott teljesen kifejlettet. Apám fölébe hajolt, bámulta szarukeretes szemüvegén át, a törzsét tapogatta, és lassan fújtatott vörhenyes bajszán át, mint mindig, amikor elgondolkodott. Nézte a fás törzsbıl kinövı, egyenes szárat. Ha nem is szenvedélyes kíváncsisággal, de érdeklıdve szemlélte a szár mellett kinövı három csupasz kis ágat. Ujjai közt morzsolgatta a bırszerő, zöld leveleket, mintha az anyaguk elárulna neki valamit. Aztán belepillantott a különös, szájtölcsérszerő nyílásba a szár tetején, s még mindig töprengve, határozatlanul fújtatott a bajuszán át. Emlékszem, amikor elıször fölemelt, hogy belelessek a kúp alakú kehelybe, és odabent megpillantottam a szorosan összecsavarodott virágtakarót. Kissé összecsavarodott páfránylevélre emlékeztetett, ahogyan néhány hüvelyknyire kiállt a kehely alján lévı ragacsos masszából. Nem érintettem meg, úgyis tudtam, hogy ragacsos, mert legyeket és más apró rovarokat láttam vonaglani benne. Apám nemegyszer eltőnıdött azon, hogy a növény igen különös, és megjegyezte, hogy már igazán ideje lenne megtudakolnia, mi is valójában. Nem hinném azonban, hogy valaha is vette hozzá a fáradságot, s ha megtette volna is, akkoriban még úgysem tudott volna meg valami sokat. Az izé addigra úgy négylábnyi magas volt. Meglehetısen sok lehetett már belılük, amelyek csöndben és ártatlanul felnövekedtek, és senki sem figyelt oda rájuk, legalábbis úgy tetszett, mert ha a biológusok vagy botanikusok izgalmát fölkeltették volna is, ennek híre nem jutott el a nagyközönséghez. Így hát a miénk békésen növekedett a kert szögletében, ahogyan sok ezer hozzá hasonló eldugott zugokban, szerte a világon. Valamivel késıbb történt, hogy az egyik fölszedte a gyökereit, és elindult. Ezt a valószínőtlen szokást bizonyára már jó ideje ismerték Oroszországban, ahol nyilván államtitokként kezelték, de amennyire meg tudtam bizonyosodni róla, a külvilágban az elsı esetre Indokínában került sor, ami azt jelentette, hogy az emberek gyakorlatilag továbbra sem vettek tudomást a dologról. Indokína azon körzetek egyike volt, ahonnan az ilyen színes mesék be szoktak szivárogni, meglehetısen gyakran; az olyasfajta hírek, amelyeket bármely lapszerkesztı szívesen fölhasznál, amikor csekély a híranyaga, s a „titokzatos Kelet" érintése kissé földobhatja a lapját. Ám ezúttal az indokínai példány nem sokáig tartotta vezetı helyét. Néhány héten belül özönleni kezdtek a sétáló növényekrıl szóló hírek Szumátráról, Borneóról, Belga Kongóból, Kolumbiából, Brazíliából és az Egyenlítı környékének legtöbb országából.

Ezúttal a híreket ki is nyomtatták. Ám a közszájon forgó történeteket a sajtó a maga szokásos óvatos és védekezı frivolitásával tálalta, ahogyan a tengeri kígyókról, a természeti csapásokról, a gondolatátvitelrıl és más természetellenes jelenségekrıl szokott írni, úgyhogy senkinek eszébe sem juthatott, hogy ezek a mozgékony növények hasonlítanak a szemétdomb mellett álló békés, tiszteletre méltó növényhez. Amíg fényképek meg nem jelentek, nem is tudtuk, hogy a méretüktıl eltekintve teljesen egyformák. A híradósok is gyorsan nyomába eredtek az ügynek. Valószínőleg sikerült is néhány jó és érdekes felvételt készíteniük annak jutalmául, hogy elutaztak az isten háta mögötti vidékekre, ám a vágóknak szilárd meggyızıdése volt, hogy minden egyes híranyagból -az ökölvívómérkızéseket kivéve -elegendı néhány másodpercnyi, különben a közönség ásítozni kezd az unalomtól. Tehát életemben elıször így láttam néhány másodpercig azt a dolgot, amely késıbb akkorra szerepet játszott az életemben és számtalan más emberében: egy honolului hulaverseny után és az elıtt, hogy a First Lady fölavatott egy csatahajót. (Ez nem anakronizmus. Akkoriban még építettek csatahajókat; a tengernagyoknak is kellett élni valamibıl.) Megengedtetett nekem, hogy lássak néhány triffidet átvonulni a vásznon, olyan kísérıszöveg mellett, amelyrıl úgy vélték, hogy megfelel a moziba járó nagyközönség szellemi színvonalának: „És most, emberek, nézzék meg, mire bukkantunk Ecuadorban. Vakációzó zöldségek! Maguk ezt az eseményt buli után látják, de a napos Ecuadorban a látvány mindennapos -és nem követi másnaposság! Óriási növények menetelnek! Ettıl pompás ötletem támadt. Ha megtanítanánk sétálni a krumplit, egyenesen belegyalogolhatna a fazekunkba! Ehhez mit szólna, kedves asszonyom?" A rövid néhány másodperc alatt, amíg mutatták ıket, izgatottan néztem a vásznat. A mi titokzatos, szemétdomb melletti növényünk volt az, csak ez a másik több mint hét láb magasra nıtt. És vitathatatlanul „ment"! A tövén, amelyet most láttam elıször, loboncos kis gyökérszırök voltak. Szinte tökéletesen gömb alakú volt, eltekintve attól, hogy három tompa, elvékonyodó nyúlvány állt ki az aljából. A test ezekre támaszkodva a talaj fölé emelkedett. „Menés" közben a növény nagyjából olyan volt, mint a mankóra támaszkodó ember. Két tompa végő láb elırelendült, aztán az egész növény megdılt, amikor-a harmadik láb is elırehúzódott a másik kettıvel egy vonalba, majd ismét két láb lendült elıre. A hosszú törzs minden egyes „lépésnél" vadul ingott, a látványtól szinte fölfordult az ember gyomra. Az elırehaladásnak ez a módja nehézkesnek és fárasztónak látszott, kissé a fiatal elefántok játszadozására emlékeztetett. Az ember úgy érezte, hogyha a növény sokáig folytatja ezt a „sétálást", elıbb-utóbb elveszíti minden levelét, ha ugyan a törzse bele nem törik. Ám bármilyen esetlen volt is ez a járás, a növény átlagos gyaloglási sebességgel haladt elıre az útján. Körülbelül ennyit láthattam a csatahajó-avatás elıtt. Nem volt valami sok, de éppen elég ahhoz, hogy fölkeltse egy fiatal srác kutatókedvét. Mert ha Ecuadorban az az izé ilyen trükköt tud, ugyan miért nem tudja a miénk is? A miénk kétségtelenül sokkal kisebb volt, de pontosan ugyanúgy nézett ki... Tíz perccel azután, hogy hazaértem, már a triffidünk körül ástam, eltávolítottam a földet a tövétıl, hogy járásra késztessem. Sajnos ennek az önerıbıl történı növénytani felfedezésnek volt egy olyan aspektusa is, amelyet a híradósok vagy nem tapasztaltak, vagy valamiért eltitkoltak. Figyelmeztetı jelzés sem volt. Éppen lehajoltam, mert úgy akartam eltávolítani a földet, hogy ne sértsem meg a növényt, amikor a semmibıl egyszerre csak jókora fülest kaptam, és elnyúltam... Amikor magamhoz tértem, az ágyamban feküdtem, anyám, apám és az orvosunk néztek rám aggódva. Úgy éreztem, mintha a fejem ketté lenne hasítva, fájt az egész, s mint késıbb fölfedeztem, az egyik arcom olyan volt, mintha ostorcsapás érte volna: duzzadt, szederjes-vörös sáv éktelenkedett rajta. Kitartó kérdezısködésük, hogy hogyan kerültem eszméletlenül a kertbe, teljesen haszontalan volt; halvány sejtelemem sem volt róla, hogy mi ütött le. S el kellett telnie még egy kis idınek ahhoz is, hogy megtudjam: az egyik elsı ember voltam Angliában, akit megcsípett egy triffid, és túlélte.. Mert a triffid persze még nem volt teljesen kifejlett. Ám még mielıtt teljesen fölgyógyultam volna, apám rájött, hogy mi történt, s mire ismét kimehettem a kertbe, szörnyő bosszút állt a triffidünkön, s maradványait elégette. Amikor a járó növények létezése már igazolt tény volt, a sajtó sem viseltetett továbbra langyosan velük szemben, hanem megfürösztötte ıket a népszerőségben. Így hát nevet is kellett találni nekik. Már akadtak botanikusok, akik megrögzött szokásuk szerint több szótagú konyhalatin és -görög változatokat kerestek az ambulans meg a pseudopodia szavakra, ám a sajtó és a nagyközönség könnyen kimondható és a címlapokra írható nevet akart. Ha láthatnák az akkori újságokat, ezeken a neveken emlegették ıket: Trichotok Trinitek Trikapok Tripedálok

Trigenátok Tripedek Trigonok Triquetek Trilogok Tripodok Tridentátok Trippetek és volt még sok titokzatos név, köztük néhány olyan is, amelynek elsı szótagja nem "tri" volt, bár szinte minden elnevezés középpontjában az az aktív, háromnyúlványos gyökér állt. Folyt a vita a nyilvánosság elıtt és otthon, szenvedélyesen vitatták egy-egy elnevezés majdnem tudományos vagy szinte már etimológiai alapját, mindenféle alapokon érveltek, ám fokozatosan egyetlen név kezdett úrrá lenni a nyelvészeti káoszon. Elsı formájában nem egészen volt elfogadható, ám a közhasználatban megrövidült az eredetileg hosszú elsı i, és az írásba gyorsan belekerült egy második f a biztonság kedvéért. így született az elnevezés. Valamelyik újság szerkesztıségében alkották meg azt a jópofa kis nevet, amely alkalmas címkének látszott eleinte egy furcsaságra, ám késıbb már egyet jelentett a fájdalommal, a félelemmel és a nyomorúsággal -TRIFFID. Az általános érdeklıdés elsı hulláma hamarosan elült. Mindenki tudomásul vette, hogy a triffidek kissé ijesztıek, no de így szokott ez lenni az új dolgokkal. Az emberek más korokban ugyanígy éreztek más dolgok -például a kenguru, az óriásgyík vagy a fekete hattyúk -iránt. S ha jobban belegondolunk, ugyan mennyivel voltak a triffidek ijesztıbbek vagy furábbak, mint az iszaphal, a strucc, az ebihal és sok száz más dolog? A denevér olyan állat, amely megtanult repülni, hát most itt egy növény, amely megtanult járni, no és? Ám a triffidnek voltak olyan tulajdonságai is, amelyeket nem le hetett ilyen könnyen tudomásul venni. Az eredetérıl az oroszok, szokásukhoz híven, mélyen hallgattak. Akik annak idején hallottak is Umbertóról, azok sem hozták a triffidet összefüggésbe vele. A növény hirtelen megjelenése és széles körő elterjedése vad spekulációknak adott teret. Mert bár a trópusokon gyorsabban fejlıdött, szinte mindenütt találtak példányokat, a sarkvidékek és a sivatagok kivételével. Az embereket meglepte és kissé undorította is, hogy a növény húsevı, hogy a kelyhekbe került legyeket és egyéb rovarokat a ragacsos anyag megemészti. Mi, a mérsékelt égöv lakói ugyan hallottunk már rovarevı növényekrıl, de nem szoktunk hozzá ahhoz, hogy fölleljünk ilyeneket különleges üvegházakon kívül, s bizonyára egy kissé illetlennek vagy oda nem illınek éreztük ıket. Ám igazán nyugtalanító az a felfedés volt, hogy a triffid a tövének a tetején lévı virágtakarót ki tudja lıni magából, amolyan tízlábnyi hosszú szúrófegyverként, s ha döfése az ember védtelen bırét éri, egyetlen csípésével meg tud ölni egy embert. Mihelyt ez kiderült és elfogadtatott, idegesen vágni és irtani kezdték a triffideket mindenfelé, amíg valaki rá nem jött, hogy az ártalmatlanná tételükhöz elegendı eltávolítani szúrófegyverüket. Ekkor a növények elleni kissé hisztérikus roham megszelídült, igaz, megfogyatkoztak a triffidek is. Valamivel késıbb divatba jött, hogy az ember egy vagy két biztonságosan körülkerített triffidet tartson a kertjében. Rájöttek, hogy mintegy két esztendı szükséges ahhoz, hogy a növény újranövessze veszélyes fullánkját, tehát az évenkénti metszéssel a triffidek ártalmatlan állapotban tarthatók a gyerekek nagy örömére. A mérsékelt éghajlatú országokban tehát, ahol az ember -önmagát kivéve -az összes élılény létszámát mérsékelni tudta, a triffidek helyzete meglehetısen világos volt. Ám a trópusokon, különösen a sőrő erdıségekben valóságos istencsapássá lettek hamarosan. Az utazó bizony nemigen vehette észre a triffidet a normális bokrok és aljnövényzet között, és mihelyt hatótávolságon belülre ért, a mérgezett fullánk már lecsapott. Az ilyen vidékeken még az ıslakók is nehezen tudták megkülönböztetni a többi növénytıl a dzsungelban a ravaszul rejtızı, mozdulatlan triffideket. A triffidek hihetetlenül érzékenyek voltak minden mozgásra a közelükben, és rajtuk ütni szinte lehetetlen volt. Ezeken a vidékeken nagy gondot jelentettek. A legszívesebben alkalmazott módszer az volt, hogy egyszerően lelıtték a törzsrıl a fullánkot rejtı kelyhet. A dzsungellakók hosszú, könnyő rudakat vittek magukkal a végükön görbe késsel, s ezeket hatékonyan használták, ha elsıként tudtak lecsapni, de akkor már nem, ha a triffidnek módja volt hirtelen elırehajolni; s így négy-öt lábnyival megnövelni hatósugarát. Mindazonáltal a lándzsaszerő fegyvereket hamarosan fölváltották a legkülönfélébb rugós puskák. A legtöbbjükbıl pörgı korongokat, kereszteket vagy apró bumerángokat lıttek ki, természetesen valamennyi vékony acélból készült. Tizenkét yardos távolságon túl ezek rendszerint pontatlanok voltak, bár ha eltalálták,

át tudták vágni a triffid törzsét. A találmány mindenesetre tetszésére szolgált mind a hatóságoknak -amelyek szinte kivétel nélkül viszolyogtak annak gondolatától, hogy válogatás nélkül mindenki lıfegyvert viseljen -, mind használóinak, akik a borotvaéles pengét olcsóbbnak és könnyebbnek találták a tölténynél, s a hangtalan banditizmushoz csodálatosan alkalmasnak. Másutt elmélyülten kutatták a triffidek természetét, szokásait és szervezetét. Becsületes kísérleteket folytattak a tudomány érdekében, hogy kiderítsék, milyen messzire és milyen sokáig tudnak gyalogolni; hogy van-e elejük, vagy bármely irányban haladni tudnak ugyanolyan esetlenül; hogy mennyi idıt kell gyökerükkel a földben tölteniük; hogy hogyan reagálnak különbözı vegyi anyagok jelenlétére a talajban; s fölmerült még számtalan hasznos és haszontalan kérdés. A trópusokon megfigyelt legnagyobb példány több mint tíz láb magas volt. Európában nem akadt nyolc lábnál magasabb, de az átlag magassága hét láb körül mozgott. Szemlátomást igen könnyen alkalmazkodtak mindenféle éghajlati és talajviszonyokhoz. És úgy tetszett, hogy nincs természetes ellenségük -az embert kivéve. Ám fény derült számos nem nyilvánvaló tulajdonságra is, amelyekrıl egy kis ideig nem esett szó. Például meglehetısen hosszú idıbe telt, amíg föltőnt, hogy a triffidek mennyire pontosan célozzák meg áldozatukat, méghozzá többnyire a fejét. Azt sem vették rögtön észre, hogy szokásuk volt az áldozatuk közelében settenkedni. Ennek okára akkor jöttek rá, amikor kiderült, hogy húst is esznek, nemcsak rovarokat. A szúrócsápnak nem volt elegendı ereje ahhoz, hogy letépje az eleven húst, de annyi igen, hogy az oszlásnak induló testbıl cafatokat szakítson s azt a törzsön lévı kehelyhez emelje. Nem sok érdeklıdést tanúsítottak a törzs tövénél lévı három levéltelen kis bot iránt sem. Halványan sejtették ugyan, hogy talán a reprodukciós rendszerhez van némi közük; a botanika ugyanis ide sorol be minden ismeretlen rendeltetéső dolgot mindaddig, amíg késıbb ki nem derül, hogy valójában mire is szolgál. Következésképpen föltételezték, hogy amikor ezek a botok megszőntek mozdulatlanok lenni, és szenvedélyes dobpergést hallattak a törzsön táncolva, ez a triffidek szerelmi életének valamiféle különleges formája volt. Talán a kellemetlen kiváltság, hogy a triffid korszak legelején szúrt meg egy növény, korbácsolta föl az érdeklıdésemet, mert attól kezdve úgy tetszett, mintha valamiféle kapcsolat lenne köztük és köztem. Rengeteg idıt töltöttem -apám szerint „vesztegettem" -azzal, hogy lelkesen figyeltem ıket. Nem hibáztathatom azért, hogy tevékenységemet értéktelennek tartotta, ám késıbb kiderült, hogy az idımet hasznosabban töltöttem, mint bármelyikünk képzelte volna, mert nem sokkal azelıtt, hogy befejeztem az iskolát, hagyta el a nevébıl a „hal" szót a Sarkvidéki és Európai Olajtársaság. A nagyközönség megtudta, hogy a cég meg több hozzá hasonló a jövıben nagy mennyiségben kíván triffideket termeszteni, hogy értékes olajakat állítsanak elı belılük, meg rendkívül nagy tápértékő olajpogácsát takarmányozáshoz. Ennek az lett az eredménye, hogy a triffidek egyik napról a másikba bekerültek a jelentıs gazdasági tényezık sorába. Mindez eldöntötte a jövımet is. Jelentkeztem a Sarkvidéki és Európainál, ahol végzettségem alapján a termelésben kaptam munkát. Apám nemtetszését némileg csökkentette a koromhoz képest igazán tisztességes fizetés. De amikor lelkesen beszéltem a jövırıl, kétkedın fújtatott a bajuszába. İ csak a hosszú hagyományokon alapuló munkában hitt, de hagyta, hogy a magam útját járjam. -Elvégre ha ez az izé nem válik be, még kellıen fiatal leszel ahhoz, hogy valami megbízhatóbb munka után nézz -foglalta össze érveit. Erre nem került sor. Mielıtt a szüleim elpusztultak egy légibusz-szerencsétlenségnél öt évvel késıbb, még láthatták, hogy az új cégek lesöpörték a régebbi olajtársaságokat, s hogy aki ott volt a kezdeteknél, szemlátomást megalapozta a jövıjét. Ezek közé tartozott Walter Luckner barátom is. Kezdetben kétséges volt, fölveszik-e Waltert. A mezıgazdaságról keveset tudott, az üzletrıl még kevesebbet, a labormunkához nem volt képesítése. Ugyanakkor igen sokat tudott a triffidekrıl, valamiféle ihletett érzéke volt hozzájuk. Hogy mi történt Walterrel azon a végzetes májusi napon évekkel késıbb, nem tudom, legföljebb sejtem. Hihetetlenül hasznos lett volna számunkra késıbb. Nem hiszem, hogy lenne bárki, aki igazán . értené a triffideket, s talán nem is lesz ilyen ember, de Walter közelebb járt a megértésükhöz, mint bárki. Vagy mondjam úgy, hogy megérzései voltak velük kapcsolatban? Egy vagy két évvel a munka megkezdése után lepett meg elıször. A nap már majdnem lenyugodott. A napi munkával már végeztünk, és elégedetten néztük a három mezıt, amelyeken újonnan telepített, majdnem teljesen kifejlett triffidek sorakoztak. Akkoriban még nem körbe állítottuk ıket, mint késıbb. Sorokban álltak végig a mezıkön, legalábbis az acélkarók, amelyekhez odaláncolták ıket, sorokban álltak, mert a növények nem voltak hajlamosak a katonás rendre. Úgy számítottuk, hogy vagy egy hónap múlva már levet nyerhetünk belılük. Az este csöndes volt, szinte nem

törte meg más zaj, mint egy-egy triffid alkalomszerő dobolása. Walter kissé félrebillentett fejjel nézte ıket. Kivette a szájából a pipát. -Beszédesek ma este -állapította meg. Ezt én képletesen értettem, ahogyan más is tette volna. -Talán az idı miatt -mondtam. -Ha nem tévedek, száraz idıben gyakrabban dobolnak. Rám nézett, mosolygott. -Te is többet beszélsz száraz idıben? -Én ugyan miért... -kezdtem, aztán elhallgattam. -Csak nem gondolod komolyan, hogy beszélnek? kérdeztem az arckifejezését látva. -Miért ne hinném? -De hát ez bolondság. Beszélı növények! -Bolondabb dolog, mint a járó növények? A triffidekre meredtem, aztán megint Walterra. -Nem hittem volna... -kezdtem kételkedve. -Próbálj egy kicsit elgondolkodni errıl, miközben nézed ıket. Kíváncsi leszek az eredményedre -mondta. Érdekes volt, hogy a triffidekkel való mindenféle érintkezéseim során ez soha nem jutott eszembe. Nyilván elıítéleteim voltak az úgynevezett szerelmi hívogatás elmélet miatt. De attól kezdve, hogy Walter a fülembe tette a bogarat, az ott is maradt. Nem tudtam szabadulni az érzéstıl, hogy valóban titkos üzeneteket dobolnak egymásnak. Addig azt hittem, hogy igazán alaposan figyeltem meg a triffideket, de amikor Walter beszélt róluk, úgy éreztem, hogy én addig jóformán semmit sem vettem észre. Ha olyan hangulatban volt, órákig tudott beszélni róluk, és néha egészen vad, máskor könnyen elképzelhetı elméleteket költött. A nagyközönség akkor már nem találta torznak a triffideket. Inkább esetlenül mulatságosnak és nem túlságosan érdekesnek. De a cég nagyon is érdekesnek találta ıket. Úgy vélték, hogy a triffidek létezése áldás mindenki számára, de legfıképpen az ı számukra. Walter egyik nézetet sem osztotta. S ha ıt hallgattam, magam is kezdtem eltelni rossz elıérzettel. Walternak szilárd meggyızıdésévé vált, hogy a triffidek „beszélnek". -És ez azt jelenti -érvelt tovább , hogy valahol értelem lakozik bennük. Aminek nem lehet központja az agy, mert a boncolásnál nem találunk bennük agyat, ám ez sem bizonyítja, hogy valami más ne láthatná el az agy funkcióját. És kétségtelenül kell lennie bennük valamiféle értelemnek. Nem vetted még észre, hogy támadáskor mindig a védtelen részeket célozzák meg, legtöbbször a fejet, néha a kezeket? És még valami: ha átnézed a sérülésekrıl felvett statisztikát, nézd meg azoknak az arányát, akiket megvakítottak. Ez figyelemre méltó és jelentıs. -Miért? -kérdeztem. -Mert azt jelenti, tudják, hogyan lehet a legkönnyebben védekezésképtelenné tenni az embert. Más szóval: tudják, hogy mit csinálnak. Hadd magyarázzam meg jobban. Ha valóban értelmesek, mi csak egyetlen dologban vagyunk fölényben velük szemben, és ez a látás. Mi látunk, ık nem. Ha elveszítjük a látásunkat, oda a fölényünk. S ami még rosszabb, a mi helyzetünk rögtön rosszabb is lesz az övékénél, mert ık már alkalmazkodtak a látás nélküli élethez, mi meg nem. -Ha így volna is, akkor sem tudnak csinálni semmit. Nem intézhetik a dolgokat. A fullánkjukban igen kevés az izomerı -mutattam rá. -De mit érünk mi az izomerınkkel, azzal, hogy bánni tudunk a tárgyakkal, ha nem látunk, és nem tudjuk, hogy mit csináljunk velük? A triffideknek különben sem szükséges úgy boldogulniuk a tárgyakkal, mint nekünk. Az élelmüket megszerezhetik közvetlenül a talajból vagy a rovarokból vagy a nyers húsból. Nem kell végigcsinálniuk a termelés, az elosztás s az élelem esetében még a fızés bonyolult mőveleteit. Ha fogadnom kellene, hogy egy triffid meg egy vak ember közül kinek van nagyobb esélye a túlélésre, a triffidre szavaznék. -Egyforma intelligenciát föltételezel -mondtam. -Szó sincs róla. Nem szükséges. Szerintem inkább egy igen eltérı intelligencia a valószínő, már csak azért is, mert az igényeik annyival egyszerőbbek. Gondold csak végig, milyen bonyolult folyamatokra van szükségünk ahhoz, hogy felhasználható kivonatot nyerjünk a triffidekbıl. És most vizsgáld meg az ellenkezıjét. Mit kell tennie egy triffidnek? Meg kell szúrnia minket, várnia kell néhány napot, s nyomban fogyaszthat minket. Ez a dolgok egyszerő, természetes menete. És így beszélt órákig, amíg figyelve rá nem kezdtem elveszíteni az arányérzékemet, s a triffideket holmi versenytársaknak kezdtem látni. Walter nem is tagadta, hogy ı így gondolkodik. Könyvet is akart írni errıl az aspektusról, mihelyt elegendı anyaga győlt volna össze. -No és? -kérdeztem. -Mi akadályoz benne?

-Csak ez. -Széttárt karja mintegy átfogta az egész ültetvényt. -Ebben ma sokan érdekeltek. Senkinek nem hozna profitot, ha nyugtalanító gondolatokat vetnék róla papírra. A triffideket különben is kordában tartjuk, tehát a kérdés akadémikus, nem érdemes fölvetni. -Soha nem tudom, mit gondoljak rólad -mondtam neki. -Soha nem tudom, mennyire beszélsz komolyan, s hogy a tényeiden túl meddig vezet a fantáziád. Igazán komoly veszélyt látsz a triffidekben? Egy darabig pöfékelt, mielıtt válaszolt volna. -Igazad van -vallotta be , mert tulajdonképpen én sem tudom, mit gondoljak magamról. Ám egy dologban egészen biztos vagyok, és ez az, hogy a triffidek veszélyesek lehetnek. Sokkal hitelesebb választ tudnék azonban adni neked, ha valahogyan megérteném, hogy mit dobolnak. Valahogy nyugtalanít ez a dobolás. Csak álldogálnak, és az emberek többsége nem tartja ıket holmi meglehetısen fura káposztáknál többnek, pedig szinte állandóan dobolnak és kopognak egymásnak. Miért? Mirıl? Ezt akarom megtudni. Nem hinném, hogy Walter rajtam kívül másokkal is megosztotta a gondolatait, én pedig bizalmasan kezeltem ıket, egyrészt azért, mert nem hittem, hogy bárki szkeptikusabb lehet nálam, másrészt nem szerettem volna, ha bármelyikünket is bolondnak tartják a cégnél. Valamivel több mint egy évig meglehetısen szoros munkakapcsolatban álltunk. De amikor új csemetekerteket hoztak létre, és tanulmányozni kellett a külföldi módszereket, egyre többet utaztam. Walter felhagyott a terepen végzett munkával, és a kutatási osztályra került. Ez éppen megfelelt neki, folytathatta a maga kutatásait, és dolgozhatott a cégnek is. Idınként be-beugrottam hozzá. Állandóan kísérletezett a triffidjeivel, ám az eredmények nem hozták meg a remélt fölfedezéseket. Bizonyította -legalábbis a maga számára kielégítıen -egy meglehetısen fejlett értelem jelenlétét, s még nekem is el kellett ismernem, hogy az eredményei többek voltak megérzéseknél. Még mindig hitt abban, hogy a dobolás valamiféle kommunikáció. A nagyközönségnek csupán annyit árult el, hogy a botok többek a semminél, s a tılük megfosztott triffid fokozatosan visszafejlıdik. Azt is sikerült megállapítania, hogy a triffidmagvaknál a terméketlenség átlagosan kilencvenöt százalékos. -Ami -jegyezte meg -pokolian jó dolog. Mert ha minden mag kikelne, hamarosan már csak a triffidek számára jutna hely ezen a bolygón. Ezzel is egyetértettem. A triffidmagvak beérése igazán látványos dolog volt. A kehely alatt a sötétzöld hüvely fénylett és fölpuffadt, feleakkorára nıtt, mint egy nagy alma. Amikor kipattant, a pukkanását húszyardnyira is hallani lehetett. A fehér magvak föllövelltek a levegıbe, mint a gız, és lebegni kezdtek az enyhe szellık szárnyán. Aki augusztus végén triffidmezıt látott, azt hihette, hogy holmi ötletszerő lövöldözésnek a tanúja. Azt is Walter fedezte föl, hogy a kivonatoknak jobb a minısége, ha a növényeknek megvan a fullánkjuk. így hát az egész szakma fölhagyott a fullánkok lemetszésével, s attól kezdve védıruhában kellett dolgoznunk a növények között. A baleset idején, amely kórházba juttatott, szintén Walterrel voltam. Olyan példányokat vizsgáltunk, amelyek szokatlan eltéréseket mutattak. Mindketten dróthálóból készült sisakot viseltünk. Nem láttam pontosan, hogy mi történt. Csak azt tudom, hogy éppen elırehajoltam, amikor egy fullánk könyörtelenül az arcomba csapott, erıteljesen rá a maszkra. Százból kilencvenkilencszer ez nem számított volna, azért találták ki a sisakot. Ám ez a fullánk olyan erıvel csapott le, hogy néhány kis méregzacskó kinyílt, és néhány cseppnyi méreg került a szemembe. Walter rögtön a laborjába vitt, és másodperceken belül beadta az ellenmérget. Kizárólag az ı gyorsaságának köszönhetı, hogy egyáltalán szóba kerülhetett a látásom megmentése. Ám még így is több mint egy hetet töltöttem ágyban, sötétségben. Miközben a kórházban feküdtem, elhatároztam, hogy amikor visszanyerem -ha visszanyerem -a látásomat, kérni fogom, hogy másféle munkára irányítsanak a cégnél. És ha nem megy, akár ott is hagyom az egészet. Meglehetısen ellenálló voltam a triffidméreggel szemben a kertünkben történt elsı csípés óta. El tudtam viselni, és el is kellett viselnem olyan marásokat, amelyektıl a tapasztalatlan ember bizony kifeküdt volna. De egyre gyakrabban jutott eszembe a régi mondás a korsóról meg a kútról. A balesetet figyelmeztetı jelnek éreztem. Emlékszem, a kényszerő sötétségben töltött órák közül nem egyet fordítottam a töprengésre, hogy vajon milyen munkával próbálkozzam, ha nem hajlandók áthelyezni. S ha most arra gondolok, ami mindnyájunkra leselkedett, ennél hiábavalóbban aligha tölthettem volna az idıt.

3. A TAPOGATÓZÓ VÁROS A kocsmaajtót nyitva hagytam magam mögött, s elindultam a fıútvonal sarkára. Ott megálltam habozva.

Balra, kertvárosi utcák mérföldjein túl a vidék várt; jobbra a londoni West End és azon túl a City. Egy kissé magamhoz tértem, de furán közönyösnek és irányvesztettnek éreztem magam. Semmiféle tervem nem volt, s minthogy lassan kezdtem fölfogni, hogy ami történt, egyáltalán nem helyi jellegő katasztrófa, még mindig túlságosan döbbent is voltam ahhoz, hogy terveket próbáljak szövögetni. Miféle terv segítségével birkózhattam volna meg ezzel? Elhagyatottnak, kitaszítottnak éreztem magam, s ugyanakkor nem valóságosnak, mintha nem én lennék és nem most. Semerre nem volt semmiféle forgalom. Az élet jelét az a néhány ember jelentette, akik itt-ott óvatosan tapogatózva haladtak a kirakatok mentén. Pompás, kora nyári nap volt. A nap mélykék égboltról tőzött le, amelyen pufók, gyapjas fellegek úsztak. Minden tiszta és friss volt, kivéve azt az egyetlen, zsíros füstoszlopot, amely a házak mögül szállt föl valahol észak felé. Néhány percen át határozatlanul álldogáltam. Aztán keletnek fordultam, a város felé... Máig sem tudom megmondani, miért. Talán csak ismerıs helyeket akartam látni, vagy úgy éreztem, ha van még valahol hatóság, az csak ott lehet. A konyaktól még éhesebb lettem, ám az étkezés problémájának megoldása nehezebb volt, mint gondoltam. Pedig ott voltak az üzletek, személyzet és ırizet nélkül, kirakataikban élelemmel -és ott voltam én éhesen, pénzzel a zsebemben -, ha pedig nem akartam volna fizetni, elegendı lett volna betörni a kirakatüveget és elvinni, amit csak akarok. Csakhogy az ember nehezen szánja rá magát az ilyesmire. Még mindig képtelen voltam elfogadni -majdnem harmincévi meglehetısen törvénytisztelı létezés és élet után -, hogy a dolgok alapvetıen megváltoztak. Aztán olyasmi is motoszkált bennem, hogy amíg én megırzöm normális lényemet, talán valami érthetetlen módon a dolgok is visszanyerik a maguk normális menetét. Kétségtelenül abszurd helyzet volt, mégis erısen éreztem, hogy mihelyt betöröm valamelyik kirakatüveg-táblát, örökre búcsút mondok a régi rendnek: rabló leszek, fosztogató, aljas dögevı annak a rendszernek a holttestén, amely táplált. Micsoda ostoba lelkizés egy katasztrófa sújtotta világban! Mégis szívesen emlékszem vissza rá, hogy a civilizált viselkedés nem foszlott le rólam nyomban, s egy ideig elmentem a kirakatok elıtt, amelyektıl csorgott a nyálam, miközben elavult beidegzıdéseim miatt éheztem. A probléma mintegy fél mérföld múlva szofista módon megoldotta magát. Egy taxi, miután fölszaladt a járdára, hőtıjével egy nagy halom finomság között fejezte be az útját. Ez egészen más volt, mintha én törtem volna be. Átmásztam a taxin, és összeszedtem mindent, ami egy lakomához szükséges. Ám a régi szokások még tartották magukat: meglehetısen szép összeget hagytam a pulton az elvittekért. Majdnem szemközt, az út túloldalán kertet láttam. Olyant, amilyen a régen eltőnt templomok temetıkertje. A vén sírköveket fölszedték és a kertet körülvevı téglafal mellé állították, a szabaddá vált teret begyepesítették, ösvényeket alakítottak ki. Kellemesnek látszott a friss zöld fák alatt, oda vittem hát ebédemet az egyik padra. A kert eldugott és békés volt. Senki nem jött be, bár egy-egy alak néha elbotorkált a bejárata elıtt. Szórtam egy kis morzsát az ott lebzselı néhány verébnek -ezek voltak aznap az elsı madarak, amelyeket láttam -, és rögtön jobban éreztem magam, látva, milyen közönyösek a fejtetıre állt világgal szemben. Evés után rágyújtottam. Miközben a cigarettámat szívtam, és azon tőnıdtem, hová menjek, mit csináljak, a csöndet egy zongora hangja törte meg, amely a kertre nézı házban csendült föl. S nyomban énekelni kezdett egy leányhang. Byron balladáját: Többé nem csatangolunk hát ily késı éjbe már bár szívünk csöppet sem lomhább ragyog még a holdsugár. lehull a hüvely és a lélekrıl a mell nem liheghet szüntelen: a szívnek béke kell. Bár az éjben érzelem gyúl s túlhamar megtér a nap nem csatangolunk ezentúl holdas ég alatt. (Devecseri Gábor fordítása) Hallgattam, s néztem fejem fölött, hogyan táncolnak a friss, kék égbolt elıtt a gyöngéd, ifjú levelek és ágak. A dal véget ért. A zongora elhallgatott. Aztán zokogás hallatszott. Nem szenvedélyes: lágy, tehetetlen, elhagyatott, szívszaggató. Hogy ki volt az, a zongorázó-e vagy valaki más, aki elsiratta reményeit, nem

tudom. De nem bírtam tovább hallgatni. Lassan visszamentem az utcára, amelyet egy ideig csak ködösen láttam. Amikor oda értem, még a Hyde Park híres sarka is majdnem elhagyatott volt. Néhány magára hagyott autó és teherkocsi állt az utakon. Nagyon kevés jármő szabadult el, amíg még mozgott. Egy busz szelte át az ösvényt és állapodott meg a Green Parkban, egy elbitangolt ló, oldalán a kocsirúddal feküdt a tüzéremlékmő mellett: azon verte szét a koponyáját. Csupán néhány férfi és még annál is kevesebb nı tapogatózott óvatosan kézzel-lábbal, ahol korlát volt, ahol meg nem, ott védekezıen elırenyújtott kézzel botorkáltak. Meglepı módon elıkerült egy-két macska is, amelyeknek, úgy tetszett, nem volt baj a látásával, s macskákra jellemzı hidegvérrel vették tudomásul a helyzetet. Nem sok szerencsével lopakodtak a kísérteties csöndben kevés volt a veréb, a galambok eltőntek. Mivel a dolgok régi központja még mindig mágnesként vonzott, a Piccadilly felé vettem az utam. Hirtelen éles, új hang ütötte meg a fülem -kitartó kopogás, nem messze tılem, amely egyre közeledett. Egy, az aznap reggel látottaknál rendesebben öltözött férfi közeledett felém, fehér bottal ütögetve maga mellett. Amint meghallotta lépteim zaját, megállt, és feszülten figyelt. -Semmi baj -mondtam. -Csak jöjjön. Megkönnyebbültem, amikor megláttam. Ez az ember, hogy úgy mondjam, normálisan volt vak. Sötét szemüvege messze nem volt annyira nyugtalanító, mint a többiek haszontalanul rám meredı szeme. -Akkor ne mozduljon -mondta. -Az Isten tudja, hány ırültnek mentem már neki ma. Mi a csuda történt? Miért van ilyen csönd? Tudom, hogy nincs éjjel, érzem a napfényt. Mi történt? Elmondtam, amit tudtam. Amikor befejeztem, majdnem egy percig hallgatott, aztán kurtán, keserően fölnevetett. -Van itt valami -mondta. -Most már maguknak lesz szükségük arra az átkozott gyámkodásukra. Ezzel szinte büszkén kihúzta magát. -Köszönöm. Sok szerencsét -mondta, és elindult nyugat felé, kissé túlzott magabiztossággal. Friss és öntudatos kopogásának zaja lassan elhalt mögöttem, amint fölfelé haladtam a Piccadillyn. Itt már több embert láttam, és az úttesten haladtam az elhagyott jármővek között. így kevésbé zavartam az épületek falait tapogató embereket, akik valahányszor lépéseket hallottak, megálltak, és fölkészültek a várható összeütközésre. Több ilyen összeütközést is láttam végig az utcán, de csupán egyet találtam jelentısnek. Résztvevıi egy üzlet kirakatánál tapogatóztak, ellentétes irányokból jöttek, és összeütköztek végül. Az egyik egy jól szabott öltönyt viselı fiatalember volt, ám a nyakkendıtőjét nyilván puszta tapintással választotta; a másik egy asszony volt egy kisgyerekkel. A gyerek érthetetlenül nyafogott valamit. A fiatalember már elindult tapogatózva tovább, de a hangra megtorpant. -Egy pillanat -mondta. -A gyereke lát? -Igen -mondta az asszony. -De én nem. A fiatalember megfordult. Egyik ujját a kirakatüvegre tette. -Nézd, öcsi, mi van ott? -kérdezte. -Nem vagyok öcsi -tiltakozott a gyerek. -Gyerünk, Mary. Mondd meg a bácsinak -biztatta az anyja. -Szép nénik -mondta a gyerek. A férfi karon fogta a nıt, és a következı kirakatig tapogatózott vele. -És itt mi van? -kérdezte újra. -Alma és füge -mondta a gyerek. -Pompás! –mondta a fiatalember. Levette a cipıjét, és a sarkával nagyot ütött az üvegre. Tapasztalatlan volt: az elsı ütés nem sikerült, de a második már igen. A csörrenés végigvisszhangzott az utcán. A fiatalember fölvette a cipıjét, óvatosan benyúlt a törött üvegen át, s addig tapogatott, amíg egy halom narancsot nem talált. Egyet adott az asszonynak, egyet a gyereknek. Ismét tapogatott, talált magának is egyet, és hámozni kezdte. Az asszony tapogatta a magáét. -De... -kezdte. -Mi a baj? Nem szereti a narancsot? -kérdezte a férfi. -De ez nem helyes -mondta a nı. -Nem lenne szabad elvennünk. így nem. -Másként hogyan szerezne élelmet? -kérdezte a fiatalember. -Azt hiszem... hát, nem tudom -ismerte be a nı bizonytalanul. -Helyes. Ez a válasz. Most egye meg szépen, aztán megyünk, és keresünk valami komolyabbat. Az asszony még mindig tartogatta a narancsot, a fejét lehajtotta, mintha nézné. -Ez akkor sem helyes -mondta, de már kisebb meggyızıdéssel. Aztán letette a gyereket, és hámozni kezdte a narancsot...

A Piccadilly Circus volt a legnépesebb hely addigi utamon. A város többi részéhez képest zsúfoltnak látszott, pedig nem lehetett ott száz embernél több. A legtöbbjükön fura, rosszul összeválogatott ruhadarabok voltak, és nyugtalanul tapogatóztak, mintha félig-meddig még kábultak lennének. A véletlen balesetek nyomán káromkodások és hiábavaló dühkitörések következtek, s ezt ijesztı volt hallani, mert a szinte gyermeki félelem okozta. Ám egy kivétellel kevés volt a zaj és a beszéd. Mintha vakságuk magukba zárta volna az embereket. A kivétel az egyik járdaszigeten talált helyet magának. Magas, ösztövér, idısebb férfi volt, bozontos, ısz üstökkel, és nagy hangon szónokolt a bőnbánatról, Isten eljövendı haragjáról és a bőnösökre váró kellemetlen kilátásokról. Senki nem figyelt rá: legtöbbjük számára már eljött a harag napja. Aztán a távolból olyan zaj hallatszott, amely mindenki figyelmét megragadta: egyre növekvı kórus énekelt. Ha meghalok majd, el ne temessetek, csak jó itóka fürössze testemet. Bánatosan és hamisan visszhangzott a dal az üres utcákon. A Circus közönsége jobbra-balra forgatta a fejét, próbálták kideríteni, honnan jön. A végítélet prófétája még hangosabban ágált a konkurenciával szemben. A dal egyre közelebbrıl és egyre hamisabban szólt: Ha holt fejemnél áll egy üveg pia, lelkemnek lesz mért föltámadnia. S a dalt majdnem ritmikus lépések kísérték. Ahol álltam, onnan jól láthattam ıket. Egy sorban, egymás után jöttek a Shaftesbury Avenue-ra egy mellékutcából, és a Circus felé indultak. A második ember keze az elsı vállán volt, a harmadiké a másodikén és így tovább huszonötig vagy harmincig. A dal befejeztével az egyikük elkezdte a Sör, sör, isteni sör!-t, de olyan magasan, hogy zavarodottan elhallgattak. Rendíthetetlenül lépkedtek, amíg a Circus közepére nem értek, s akkor a vezetıjük fölemelte a hangját. Hatalmas hangja volt, egy vezénylı ırmester is megirigyelhette volna. -Társaság -ÁLLJ! A Circuson mindenki mozdulatlanul állt, minden arc a vezér felé fordult, mintha találgatták volna, mi készül. A vezér ismét felemelte a hangját, most a hivatásos idegenvezetıket utánozta. -És most itt vagyunk, urajim, a kibaszott Piccadilly Circuson. Ez a világ közepe. A mindenség kıdöke. Ahun az urak élvezték a bort, a dalt meg a nıt. A fickó nem volt vak, egyáltalán nem. A tekintete körbejárt beszéd közben, fölmérte a terepet. A látását a véletlennek köszönhette, ahogyan én is, de meglehetısen részeg volt, ahogyan a többiek is a háta mögött. -Ahogy most mi fogjuk -tette hozzá. -A következı állomás a közismert Royal kávéház, ahun mindenféle itóka megtalálható. -Egen, de mi lessz a nıkkel? -kérdezte egy hang, aztán nevettek.-Ó, nık? Hát az köll? -kérdezte a vezér. Elırelépett, és megragadta egy lány karját. A lány sikoltozott, miközben a vezér az elıbbi férfihoz vonszolta, de az rá sem hederített. -Nesze, haver. Asztán ne mondd, hogy nem bántam jól veled. Cukorfalat, igazi bombázó -ha ugyan érdekel. -És velem mi lesz? -kérdezte a következı. -Veled, öregem? Nézzük csak. Szıkét akarsz vagy barnát? Késıbb visszagondolva meg kellett állapítanom, hogy hülyén viselkedtem. A fejem még mindig tele volt olyan konvenciókkal és alapelvekkel, amelyek értelmüket vesztették. Eszembe sem jutott, hogy ha egyáltalán szó lehet túlélésrıl, akkor az, akit ez a banda magához fogad, sokkal esélyesebb, mint az a lány egymagában. Föltüzelt a kisfiús hısiesség és a nemes érzések keveréke, és közbeléptem. Nem látott egészen addig, amíg a közelébe nem értem, s akkor az állkapcsát céloztam meg. Sajnos ı egy kicsit gyorsabb volt... Amikor magamhoz tértem, az úttesten feküdtem. A banda moraja elhalóban volt a távolban, a végítélet prófétája pedig ismét összeszedte minden ékesszólását, és a kárhozat, a pokolbeli tőz és a kénköves gyehenna villámait küldte utánuk. Kijózanodva szinte hálát éreztem, hogy a kaland nem végzıdött rosszabbul. Ha az eredmény fordított lett volna, aligha bújhattam volna ki az egész bandáért való felelısség alól. Bármilyenek voltak is a módszerei, mégiscsak ı volt a banda vezére, s a többiek csak az ı segítségével juthattak ételhez, italhoz. S a nık úgyis velük tartottak volna késıbb a maguk jószántából, mihelyt eléggé éhesek lettek volna. S ahogy körülnéztem, arra kellett gondolnom, hogy a körülöttem lévı nık bizonyára nem is nagyon bánnák. Mindent összevetve, szerencsésen megúsztam a dolgot, nem léptem elı bandavezérré. Emlékeztem, hogy ık a Royal kávéházba tartottak, ezért úgy döntöttem, hogy én a Regent Palace szállóban frissítem föl és teszem rendbe magam. Nyilván mások is gondoltak már erre elıttem, de nem minden palackot találtak meg. Azt hiszem, amikor ott ültem kényelemben, elıttem egy konyak, a kezemben cigaretta, akkor kezdtem elhinni, hogy amit láttam, valóság, és mindent eldöntı. Nincs többé visszaút, soha. Vége mindannak, amit valaha is ismertem... Talán éppen arra az ütésre volt szükségem, hogy végre megértsem.

Ekkor kerültem szembe a ténnyel, hogy az életemnek többé nincs célja. Az életmódomat, a terveimet, a törekvéseimet, minden várakozásomat elsöpörte egyetlen csapás azokkal a feltételekkel együtt, amelyek ezeket kialakították. Azt hiszem, ha abban a pillanatban lett volna rokonom vagy közeli kapcsolatom, akit gyászolnom kellett volna, az öngyilkosságtól sem riadtam volna vissza. De ami korábban néha meglehetısen üres létezésnek tetszett, ekkor szerencsésnek bizonyult. Apám és anyám nem élt, egyetlen házassági kísérletem évekkel korábban kudarcot vallott, senki sem függött tılem. És ettıl olyan különös érzésem támadt -a józanságom arra intett, hogy éppen az ellenkezıjét illene éreznem , megkönnyebbültem... Nemcsak a konyak tette, mert az érzés megmaradt bennem. Talán az okozhatta, hogy végre valami teljesen friss és új dologgal kerültem szembe. Az összes régi, kihőlt -magán és köz -probléma egy csapásra megoldódott. Csak az ég tudhatta, milyen új problémák támadnak majd -nem kétséges, hogy bıven lesznek , de azok újak lesznek. Végre a magam ura lettem, több mint apró fogaskerék a gépezetben. Lehet, hogy ez a világ tele van szörnyőségekkel és veszélyekkel, amelyekkel szembe kell néznem, de magam birkózhatok velük, nem lökdösnek többé ide-oda olyan erık és érdekek, amelyeket nem értek, s amelyek nem is érdekelnek. Nem, egyáltalán nem a konyak tette, mert még most, évek múltán is érzem egy részét, bár a konyak valószínőleg abban a pillanatban nagyon is leegyszerősítette a dolgokat. Aztán persze ott volt a következı kis kérdés: hogyan és merre tovább, mit kezdjek ezzel az új élettel. Ám abban a pillanatban nem engedtem, hogy ez aggasszon. Megittam a konyakomat, és kisétáltam a szállóból az utcára; hogy megnézzem, ugyan mit tud nyújtani nekem ez a különös világ.

4. LOPAKODÓ ÁRNYAK Hogy messze elkerüljem a Royal kávéházban lévı csıcseléket, egy mellékutcán indultam el a Sohón át, hogy majd jóval följebb visszatérjek a Regent Streetre. Talán az éhség egyre több embert őzött ki az otthonából. De bármi volt is az oka, amerre ekkor jártam, sokkal több volt az ember, mint bárhol, amióta kijöttem a kórházból. Állandóan összeütközésekre került sor az úttesten és a szők utcácskákban, s a továbbhaladni szándékozók zavarát csak fokozták a sőrőn betört kirakatok elıtti csoportosulások. Habár ezeknek a csoportoknak a tagjai általában nem tudták, miféle bolt elıtt állnak. Néhányan megpróbáltak kitapogatni valami fölismerhetı tárgyat; mások megkockáztatták, hogy az esetleges álló üvegszilánkok fölhasítják a hasukat, és bemásztak. Úgy éreztem, meg kell mutatnom ezeknek az embereknek, hol találnak élelmet. De valóban? Ha ezeket az embereket egy még érintetlen élelmiszerüzlethez vezettem volna, nemcsak öt perc alatt kiürítették volna a helyiséget, de közben agyontaposták volna gyengébb társaikat is. Az élelem úgyis elfogy hamarosan, s akkor mit lehet tenni a még kérı ezrekkel? Az ember összeszedhetne egy kis csoportot, és életben tarthatná bizonytalan ideig, no de kit vegyen oda, és kit hagyjon sorsára? Egyetlen magától értetıdın helyes megoldás sem kínálkozott, bárhogyan kerestem is. Ami folyt, az elkeserítı volt, és nélkülözött mindenfajta lovagiasságot, mindenki csak kapni akart, és adni senki sem. Ha valamelyik ember egy másikba ütközött, és annál csomagot talált, elragadta tıle abban a reményben, hogy talán ennivaló van benne, a másik pedig dühödten markolászta a levegıt, vagy válogatás nélkül ütött. Egyszer félre is kellett ugranom, hogy le ne gázoljon egy idısebb férfi, aki az esetleges akadályokról tudomást sem véve száguldott tova. Az arckifejezése igen ravasz volt, és kapzsin két doboz vörös festéket szorított a kebléhez. A sarkon kis híján elállta az utamat egy csoport, akik dühükben majdnem sírtak, mert rábukkantak egy rémült kisgyerekre, aki látott ugyan, de olyan apró volt, hogy egyszerően nem értette, mit akarnak tıle. Kényelmetlenül kezdtem érezni magam. A civilizált óhajt, hogy valamiképpen segítsek ezeken az embereken, leküzdötte az ösztön, hogy tartsam távol magam tılük. Hiszen ık már kezdték levetkızni mértéktartásukat. Ugyanakkor a józan ész ellenére bőntudatot éreztem, amiért én látok, ık meg nem. Ettıl úgy tetszett, mintha bujkálnék elılük, miközben közöttük jártam. Késıbb rájöttem, mennyire igaza volt az ösztönömnek. A Golden Square közelében arra gondoltam, hogy ideje visszafelé indulnom a Regent Streetre, ahol könnyebben haladhatnék a szélesebb úton. Éppen be akartam fordulni egy sarkon arrafelé, amikor átható sikoltás állított meg. És megállított mindenki mást is. Végig az utcán megállt mindenki, és erre-arra forgatták a fejüket, szerették volna megtudni, mi történt. Az elkeseredés legmélyebb bugyrában lévı asszonyok a sikolytól nyüszíteni kezdtek, s mivel a férfiak idegei sem voltak a legjobb állapotban, ık megdöbbenésüket rövid káromkodásokban fejezték ki. Mert az a sikoly vészjósló volt, olyan hang, amilyenre már régen számítottak. S most várták, hogy megismétlıdjék.

És megismétlıdött. Rémülten, sóhajba fulladva. De kevésbé ijesztıen, mint elıször. És most már a forrását is láttam. Néhány lépéssel egy mellékutcába jutottam. Befordulva ismét meghallottam a sóhajba fúló sikolyt. Okozója csupán néhány méternyire volt tılem. Egy lány kuporgott a földön, és egy nagydarab férfi egy vékony fémpálcával verte. A lány hátán a ruha cafatokban lógott, alóla véres hús látszott ki. Közelebb érve észrevettem, miért nem fut el: a keze össze volt kötve a háta mögött, és a kötél a férfi bal csuklójára volt csavarva. Amikor odaértem, a férfi éppen újabb ütésre emelte a karját. Könnyő volt kikapnom a pálcát a kezébıl, hiszen nem számított rá, és lesújtani vele a vállára. Nyomban jókorát rúgott felém, de gyorsan elugrottam, s a fickó hatókörét korlátozta a csuklóján lévı kötél. Ismét rúgott, miközben én a bicskámat kerestem a zsebemben. Minthogy engem nem talált el, megfordult, és bosszúból belerúgott a lányba. Aztán szidalmazni kezdte, és a kötélnél fogva megpróbálta talpra húzni. Arcul csaptam, de csak annyira, hogy megtorpanjon és egy kicsit megszédüljön; valahogyan képtelen voltam komolyan bántani egy vakot, még akkor is, ha ilyen volt. Miközben a fickó öszszeszedte magát, gyorsan lehajoltam, és elvágtam a kettıjüket összefőzı kötelet. Csupán egy kicsit löktem meg a mellkasát, de elfordult, megtántorodott, és alig állt meg a lábán. Felszabadult baljával szép ütéssel próbálkozott, amely helyettem a téglafalat találta el. Ezután már úgyszólván semmi más nem érdekelte, mint fájó ökle. Fölsegítettem a lányt, kiszabadítottam a kezét, és elvezettem, miközben a fickó még mindig a levegıt csépelte mögöttünk. Amikor befordultunk a sarkon, a lány kezdett magához térni. Mocskos, könnyes arcát felém fordította, fölnézett rám. -De hiszen maga lát! -mondta hitetlenkedve. -Hát persze -mondtam. -Ó, hála Istennek! Hála Istennek! Azt hittem, én vagyok az egyetlen -mondta, és újra bıgni kezdett. Körülnéztem. Néhány yardnyira tılünk kocsma volt, ahol szólt a lemezjátszó, csörömpöltek az üvegek, és emberek mulattak. Még egy kicsivel távolabb egy másik, még érintetlen kocsma volt. Vállam erıteljes taszításával belöktem a bár ajtaját. A lányt szinte vinnem kellett, aztán letettem egy székre. Aztán kiszabadítottam még egy széket, és két lábát az ajtó pántjai közé dugtam, hogy megakadályozzam további vendégek érkezését, mielıtt figyelmemet a bár készletére fordítottam volna. Nem siettünk. A lány lassan kortyolgatta és szimatolgatta az elsı pohár italt. Idıt adtam neki, hogy összeszedje magát, miközben a poharammal játszadoztam, és hallgattam a másik kocsmából szóló lemezjátszót, amelyen az éppen igen népszerő, bár meglehetısen gyászos dal forgott: Jégre került ez a szerelem,mirelit van a szívem helyén.Örökre elment a kedvesem,elvitte ıt egy másik legény. Elment a drága, itt hagyott,s most kívül-belül jég vagyok,pedig nem szép, hogy szívem jég,s jégre került ez a szerelem,mirelit van a szívem helyén. Ültömben néhány óvatos pillantást vetettem a lányra. A ruhája, azaz inkább ruhájának maradéka jó minıségő volt. A hangja is jó volt, de nem színpadhoz hagy filmezéshez szokott, mert a stressz hatására sem romlott. Szıke volt, de távolról sem platinaszıke. Elképzelhetınek tartottam, hogy ez a lány a piszok meg a maszat alatt jó külsejő. Három-négy hüvelyknyivel lehetett alacsonyabb nálam, az alakja karcsú volt, de nem girhes. Úgy tetszett, hogy szükség esetén erı is lehet benne, ám azt az erıt a mintegy huszonnégy évén át másra nemigen használta, mint hogy labdákat ütögessen, táncoljon vagy esetleg visszafogja a lovat. Szép formájú keze puha volt, és még le nem tört körmeinek hossza inkább tetszetıs, mint praktikus volt. Az ital fokozatosan megtette a magáét. A végére már összeszedte magát annyira, hogy elıjöjjön belıle a megszokás. -Istenem, szörnyen nézhetek ki -mondta. Ezt ugyan rajtam kívül nemigen észlelhette senki, de nem szóltam. A lány fölállt, a tükörhöz ment. -Úgy is van -állapította meg. -Hol...? -Talán ott nézze meg -ajánlottam. Vagy húsz perc múlva jött vissza. A föltehetıleg szerény körülményekhez képest jó munkát végzett, s a hangulata is sokkal jobb lett. Most úgy nézett ki, ahogyan a filmrendezık képzelik el általában a hısnıt, de inkább dulakodás, mint a lényeg után. -Cigarettát? -érdeklıdtem, miközben elétettem egy újabb pohárnyi erısítıt. Amíg a magához térés folyamata zajlott, meséltünk egymásnak. Hogy idıt adjak neki, elıször én beszéltem. Aztán azt mondta: -Pokolian szégyellem magam. Egyáltalán nem ilyen vagyok valójában, mármint nem olyan, mint amilyennek megismert. Általában véve megállok a magam lábán, ha nem is hinné rólam. De ez az egész valahogyan túlságosan sok nekem. Ami történt, önmagában is eléggé rossz, ám a szörnyőséges kilátásokat egyszeriben elviselhetetlennek éreztem, és pánikba estem. Azt kezdtem hinni, hogy talán én vagyok a

világon az egyetlen, aki lát. Ettıl kétségbeestem, és egyszeriben ijedt és ostoba lettem. Összeroppantam, és úgy nyavalyogtam, mint valami viktoriánus melodráma hısnıje. Ezt soha-soha nem hittem volna magamról. -Ez ne aggassza -mondtam. -Valószínőleg hamarosan még rengeteg meglepı újdonságot tudunk meg önmagunkról. -De aggaszt. Ha ilyen hibákkal kezdem... -Nem fejezte be a mondatot. -Én is közel voltam a pánikhoz a kórházban -mondtam. -Emberi lények vagyunk, nem számítógépek. Josella Playton volt a neve. Valahogy ismerısen hangzott, de nem tudtam hová tenni. Az otthona a Dene Roadon volt, St. John's Woodban. A környék beleillett az elképzelésembe. Emlékeztem a Dene Roadra. Kényelmes, csúf, de drága villák sora. Az általános csapástól ıt is a véletlen mentette meg, talán még inkább, mint engem. Hétfın este bulin volt, amolyan nagyobbacska bulin. -Azt hiszem, valaki, aki az ilyesmit mulatságosnak tartja, csinált valamit az italokkal -mondta. -Soha életemben nem éreztem még annyira rosszul magam, pedig alig ittam. A keddi napból csak a homályos rosszullétre és a kolosszális másnaposságra emlékezett. Délután négyre azután megunta a dolgot. Csengetett, és kiadta az utasítást, hogy jöjjenek bár üstökösök, földrengések vagy maga a világ vége, ne zavarják. Ezzel bevett egy jókora adag altatót, amely üres gyomrára lórúgásként hatott. Attól kezdve semmire nem emlékezett aznap reggelig, amikor is az apja bebotorkált a szobájába. -Josella -mondta , az Isten szerelmére, keresd meg Mayle doktort! Mondd meg neki, hogy megvakultam, tökéletesen megvakultam. İ pedig döbbenten vette tudomásul, hogy kis híján kilenc óra van. Fölkelt, és gyorsan fölöltözött. A szolgák sem apja, sem az ı csengetéseire nem jelentkeztek. Amikor kiment, hogy fölkeltse ıket, döbbenten tapasztalta, hogy azok is egytıl egyig megvakultak. Minthogy a telefon nem mőködött, nem látott más megoldást, mint kocsiba ülni és megkeresni a doktort. Az utcák csöndje és a forgalom hiánya kísérteties volt, ám csupán vagy egy mérföld megtétele után jött rá, hogy mi történhetett. Akkor kis híján pánikban visszafordult, de mi haszna lett volna? Még volt rá némi esély, hogy a doktor is megúszta a járványt, akárcsak ı, bármi volt is a kór oka. így hát elszántan, bár egyre fogyatkozó reménnyel továbbhajtott. A Regent Street felénél a motor köhögni kezdett, majd leállt. Amikor sietve elindult, nem ellenırizte az üzemanyagot: elfogyott a tartalék is. Bosszúsan ült néhány percig. Minden arc felé fordult, de ekkor már tudta, hogy a rámeredık közül senki sem tud segíteni neki, nem is látják. Kiszállt a kocsiból annak reményében, hogy talál a közelben egy garázst, vagy ha nem, gyalog teszi meg az út további részét. Amint becsapta maga mögött az ajtót, valaki odakiáltott neki: -Hé! Egy pillanatra, barátom! Megfordult, s látta, hogy egy férfi tapogatózik felé. -Mi az? -kérdezte. A férfi külseje egyáltalán nem nyőgözte le. A hangja hallatára a férfi stílust változtatott. -Eltévedtem. Nem tudom, hol vagyok -mondta. -Ez a Regent Street. A háta mögött van a New Gallery mozi -mondta a férfinak, és menni akart. -Csak azt mutassa meg, hol a járdaszegély, jó? -mondta a férfi. A lány habozott, akkor ment közelebb hozzá a férfi. Kinyújtott kezével kitapintotta és megragadta a ruhaujját. Elıreugrott, és fájdalmasan megmarkolta a lány mindkét karját. -Szóval látsz, igaz! -mondta a férfi. -És miért látsz, amikor én nem látok, de senki más se? Mielıtt a lány magához térhetett volna, a férfi megpördítette, elgáncsolta, s amikor a földre zuhant, a hátára térdelt. Egyik hatalmas mancsába szorította a lány mindkét kezét, és a zsebébıl elıvett kötéllel nekilátott megkötözni a csuklóját. Aztán fölállt, és talpra rántotta a lányt is. -No jó -mondta. -Mostantól kezdve nekem fogsz látni. Éhes vagyok. Oda vigyél, ahol van valami jó kaja. Gyerünk. Josella elhúzódott tıle. -Azt már nem. Oldozza ki a kezem nyomban, vagy... A férfi egy pofonnal hallgattatta el. -Ebbıl elég, te lány. Azt mondtam, gyerünk. Mozdulj. Kaja, hallottad? -Mondtam már, hogy nem. -De még mennyire, te lány -mondta a férfi. És úgy is lett. Josella egész idı alatt kereste a menekülés lehetıségét. De a férfi éppen erre számított. Egyszer már majdnem sikerült meglépnie, de a férfi túlságosan gyors volt. Miközben Josella ki akarta szabadítani a kezét,

a férfi ismét elgáncsolta, és újra megragadta. Aztán találta azt az erıs kötelet, amellyel megkötözte a csuklóját. Josella elıször egy kávéházba vitte a férfit, és odavezette a hőtıszekrényhez. A masina már nem mőködött, de teli volt még friss élelemmel. Aztán egy bárba mentek, ahol a férfi whiskyt követelt. Josella látta is az üveget, magasan egy polcon, ahol a férfi nem érhette el. -Ha kiköti a kezem... -javasolta. -Hogy fejbe csapj az üveggel? Nem most jöttem a hat húszassal, te lány! Akkor inkább skót whiskyt iszom. Melyik az? Josella megmondta sorban, hogy melyik üvegben mi van. -Azt hiszem, nem lehettem teljesen magamnál -magyarázta Josella. -Most visszagondolva legalább egy tucat módját tudom a szabadulásnak. Valószínőleg végül megöltem volna, ha nem jön maga. Csakhogy az ember egyetlen pillanat alatt nem változik vadállattá, én legalábbis nem. Eleinte nem tudtam helyesen gondolkodni. Valahogy úgy éreztem, hogy manapság egyszerően nem történhet ilyesmi, és elıbb-utóbb jönnie kell valakinek, aki véget vet neki. A bárban már sokan voltak, amikor eljöttek. Férfiak és nık egy csoportja is fölfedezte a nyitott ajtót, és bementek. Fogva tartója óvatlanul megparancsolta Josellának, hogy mondja meg nekik, mi van az üvegekben, amelyeket az újonnan jöttek találtak. Ekkor azok mind elhallgattak, és világtalan tekintetüket a lány felé fordították. Suttogás hallatszott, és két férfi óvatosan elırelépett. Az arcukon elszántság tükrözıdött. Josella megrántotta a kötelet. -Vigyázz! -sikoltotta. Fogva tartója habozás nélkül rúgott. Szerencsés rúgás volt. Az egyik férfi fájdalmas kiáltással csuklott össze. A másik elıreugrott, de Josella ellépett elıle, s a fickó csörömpölve zuhant a kasszára. -Jobb lesz, ha békén hagyjátok! -ordította a férfi, aki fogva tartotta. Fenyegetıen forgatta a fejét. -Ez a lány az enyém, a franc belétek! Én találtam. Ám nyilvánvaló volt, hogy azok nem adják föl ilyen könnyen. Még ha látták volna is a „tulajdonos" fenyegetı arcát, az sem állította volna meg ıket. Josella most kezdte megérteni, hogy a látás, akárcsak a közvetett látás adománya is immár minden értéket fölülmúló kincs volt, amelyrıl senki nem szándékozott lemondani, legföljebb kemény küzdelem árán. A többiek elırenyújtott kézzel körülfogták ıket. Josella a lábával feldöntött egy széket, hogy az útjukat állja. -Gyerünk! -kiáltotta, és hátrarántotta a férfit. Két férfi botlott el a székben, és még egy nı is rájuk zuhant. Pillanatokon belül elborították a padlót az egymással birkózó emberek. Josella utat vágott köztük, és rabtartójával az utcára menekült. Maga sem tudta, miért tette, hacsak azért nem, mert még ez is jobb volt, mint hogy annak az egész csoportnak ı legyen a szeme. Persze a férfi nem köszönte meg. Csak megparancsolta, hogy keressen egy másik, üres bárt. -Azt hiszem -mondta józanul Josella , hogy a látszat ellenére nem volt igazán rossz ember. Csak meg volt rémülve. A lelke mélyén sokkal rémültebb volt, mint én. Nekem is adott enni meg inni. Csak azért kezdett aztán verni, mert részeg volt, és mert nem akartam hazamenni hozzá. Nem tudom, mi lett volna, ha maga nem jön. -Elhallgatott. Aztán hozzátette: -De azért szégyellem magam. Kiderült, hogy mivé válhat egy modern, fiatal nı, nem igaz? Csak sikoltozik meg hisztériázik... Az ördög vigye! Jobban nézett már ki, és szemlátomást jobban is érezte magát, bár erısen pislogott, amikor a poharáért nyúlt. -Azt hiszem -mondtam , én is meglehetısen ostobán viselkedtem, de nagy szerencsém volt. Nekem is gondolnom kellett volna erre a veszélyre, amikor láttam azt a nıt a gyerekével a Piccadillyn. Csupán a véletlennek köszönhetı, hogy nem kerültem én is ugyanolyan helyzetbe, mint maga. -Akinek valami nagy érték volt valaha is a birtokában, az mindig körültekintıen élt -mondta elgondolkozva. -Mostantól kezdve nem felejtem el -mondtam. -Én már jól megjegyeztem -mondta. Néhány percen át a másik kocsmából beszőrıdı zajt figyeltük. -És most -mondtam végül , most mit tegyünk? -Haza kell mennem. Ott az apám. Nyilvánvalóan semmi értelme orvost keresni, még akkor sem, ha találnánk egyet, aki hozzánk hasonlóan szerencsés volt. Valamit mintha még mondani akart volna, de habozott. -Nem bánná, ha magával tartanék? -kérdeztem. -Szerintem nem olyan idıket élünk, amikor a magunkfajta egyedül bóklászhat. Hálás pillantással nézett rám. -Köszönöm. Kérni akartam, de aztán arra gondoltam, talán van valakije, akit meg akar keresni. -Nincs -mondtam. -Londonban semmiképpen.

-Örülök. Nem azért, mintha attól félnék, hogy ismét elkapnak, arra tudok már vigyázni. İszintén szólva a magánytól félek. Tudja, annyira elszigeteltnek, magányosnak érzem magam! Kezdtem a dolgokat más fényben látni. A megkönnyebbülés érzését kezdte megkeseríteni annak tudata, hogy mi várhat még ránk. Kezdetben lehetetlen volt nem érezni valamiféle felsıbbrendőséget és így önbizalmat is. Nekünk egymilliószor nagyobb esélyünk volt a katasztrófa túlélésére, mint a többieknek. Ahol nekik botladozniuk, tapogatózniuk és találgatniuk kell, mi csak odamegyünk, és elveszszük. De mennyi minden van még ezen kívül... Azt mondtam: -Kíváncsi volnék, vajon hányan lehetünk, akik látunk. Én eddig még egy férfit, egy gyereket meg egy egészen kicsi gyereket láttam, maga senkit. Azt hiszem, rá kell majd jönnünk, hogy valóban nagyon kevés embernek maradt meg a látása. Nyilván többen rájöttek már arra is, hogy az egyetlen esélyük a túlélésre az, ha a hatalmukba kerítenek valakit, aki lát. Ha mind rájönnek majd erre, nem lesznek túlságosan biztató kilátásaink. Ekkor a jövıt vagy magányosan tudtam elképzelni, állandóan rettegve attól, hogy elkapnak, vagy egy választott csoporttal, amelyben megbízhatunk, s amely megvédelmez másoktól. A szerepünket a fogoly és vezetı szerepének tudtam csak elképzelni, s szinte magam elıtt láttam a bandák véres összecsapásait a birtoklásunkért. Még mindig ezeken a nem túlságosan kellemes lehetıségeken töprengtem, amikor Josella visszarángatott a jelenbe azzal, hogy fölállt. -Mennem kell -mondta. -Szegény apa. Elmúlt négy óra. Ismét a Regent Streeten haladtunk, amikor eszembe jutott valami. -Jöjjön -mondtam. -Azt hiszem, emlékszem itt egy boltra... Az üzlet még ott volt. Fölszerelkeztünk néhány vadászkéssel, a hozzájuk való övekkel együtt. -Ettıl valósággal kalóznak érzem magam -mondta az övét fölcsatolva Josella. -De nyilván jobb érzés kalóznak lenni, mint a kalóz lotyójának -mondtam. Néhány méterrel odébb egy nagy, fénylı luxusautóra bukkantunk. Olyasfélének látszott, amely hangot alig adva suhan. Ám amikor beindítottam, hangosabbnak tetszett, mint egy egész forgalmas utca lármája. Észak felé tartottunk, cikcakkban kerülgettük a részegeket meg a téblábolókat, akik mozdulatlanná merevedtek az úttest közepén közeledésünk zajára. Az arcokon mindig remény gyúlt ki, amikor közeledni hallottak, majd elkomorultak, amikor továbbmentünk. Elhaladtunk egy lángoló épület mellett is, s valahonnan az Oxford Streetrıl is láttunk füstöt fölszállni. Az Oxford Circuson többen voltak, de szépen átjutottunk, elhaladtunk a BBC elıtt, s északra fordultunk, a Regent's Parkot átszelı kocsiút felé. Megkönnyebbülés volt kijutni az utcákból a nyílt terepre, ahol ráadásul nem voltak szerencsétlen, tébláboló és tapogatózó emberek. A tágas pázsiton alig észleltünk mozgást: két-három kis triffidcsoport lopakodott dél felé. Valamiképpen sikerült kihúzniuk a karóikat, s most láncon maguk után vonszolták ıket. Emlékeztem, hogy egy kis közben az állatkert mellett volt néhány szabadon álló és néhány kipányvázott példány, bár a legtöbb kettıs kerítés mögött volt, s el nem tudtam képzelni, hogyan szabadulhattak el. Josella is észrevette ıket. -Nekik nemigen számít -mondta. Az út hátralévı részén nemigen ütköztünk akadályokba. Néhány perccel késıbb odakanyarodtam az elé a ház elé, amelyet mutatott. Kiszálltunk a kocsiból, kinyitottam a kaput. Rövid utacska kerülte meg a bokrokat, amelyek szinte teljesen eltakarták a házat. Amint befordultunk a sarkon, Josella fölkiáltott, és elırerohant. Valaki feküdt a murván, hassal lefelé, de a feje féloldalra fordult. Nyomban látni lehetett az égıvörös csíkot az arcán. -Álljon meg! -kiáltottam Josellára. A hangom kellıen megrémítette, hát megtorpant. Már megláttam a triffidet. A bokrok közt bujkált, a földön fekvı figura még a hatósugarán belül volt. -Vissza! Gyorsan! -kiáltottam. Josella a földön fekvı embert nézte és habozott. -De muszáj... -kezdte, és felém fordult. Aztán elhallgatott. A szeme kikerekedett, és felsikoltott. Sarkon fordultam, s azt láttam, hogy a hátam mögött, mindössze néhány lépésnyire egy triffid ágaskodik. Automatikusan a szemem elé kaptam a karom. Hallottam a rám csapó fullánk suhintását, de nem veszítettem el az eszméletemet, még csak perzselı fájdalmat sem éreztem. Az ember agya ilyenkor villámgyorsan dolgozik: mindazonáltal inkább ösztönöen ugrottam neki, mielıtt másodszor lesújtott volna. Vele együtt zuhantam a földre, s a kezem közben már a szár felsı végét kutatta, hogy valamiképpen kitéphessem a fullánkját. A triffidek szárát nem lehet eltörni, de szét lehet vagdalni. Hát ezt alaposan szétvagdaltam, mielıtt ismét föltápászkodtam. Josella még mindig ugyanott állt, dermedt mozdulatlanságban.-Jöjjön ide -mondtam neki. -Van még egy maga mögött, a bokrok közt.

Félısen pillantott hátra, aztán odajött hozzám. -De hiszen magát megcsípte! -kiáltotta hitetlenkedve. -Miért nem... -Nem tudom -mondtam. Lepillantottam az elpusztított triffidre. Hirtelen eszembe jutott a kés, amelyet egészen másfajta ellenségre számítva vettem magamhoz, lehajoltam, és tövébıl kivágtam a fullánkját. Megvizsgáltam. -Ez mindent megmagyaráz -mutattam a méregzacskókra. -Látja, szinte üresek, kimerültek. Ha tele lettek volna, vagy akár csak félig... -Lefelé fordítottam a hüvelykujjam. Hát ennek köszönhettem, no meg a méreg elleni szerzett ellenállásomnak. Mindazonáltal a kezemen meg a nyakamon volt egy halványvörös csík, amely pokolian viszketett. Vakargattam, és a fullánkot nézegettem. -Különös... -mormogtam inkább magamnak, mint a lánynak.-Micsoda? -Soha nem láttam még ennyire üres méregzacskókat. Pokolian sokat csíphetett. De nem hiszem, hogy Josella hallotta volna. Figyelmét ismét a földön fekvı férfi és a közelben álló triffid kötötte le.-Hogyan vihetnénk el? -kérdezte. -Nem vihetjük, amíg azzal a jószággal nem végzünk -mondtam. -Meg aztán, attól tartok, már úgysem segíthetünk rajta.-Úgy érti, halott? Bólintottam. -Igen. Egészen biztosan. Láttam már másokat is, akiket csípés ért. Ki volt? -kérdeztem. -Az öreg Pearson. A kertünket ápolta, egyben apám sofıre volt. Drága öreg! Születésem óta ismertem. -Sajnálom... -kezdtem, és szerettem volna valami igazán vigasztalót mondani, de félbeszakított. -Nézze! Jaj, nézze! -A ház körül futó ösvényre mutatott. Fekete harisnyás, nıi cipıt viselı láb látszott a sarok mögül. Óvatosan haladtunk elıre, s biztonságosan eljutottunk egy pontra, ahonnan többet lehetett látni. Fekete ruhás lány feküdt félig az ösvényen, félig a virágágyáson. Josella levegıért kapkodott. Könny szökött a szemébe. -Ó! Annie az! Szegény kis Annie -mondta. Vigasztalni próbáltam. -Észre se vették, egyikük sem -mondtam. -Amikor elegendı ereje van a gyilkoláshoz, akkor könyörületesen gyors. Nem láttunk több triffidet rejtızni a közelben. Valószínőleg ugyanaz támadt mindkettıre. Együtt futottunk át az ösvényen, s az oldalsó bejáraton bejutottunk a házba. Josella kiáltott. Nem jött válasz. Ismét kiáltott. Aztán hallgattuk a házat betöltı, teljes csöndet. Josella megfordult, rám nézett. Egyikünk sem szólt. Némán elindult egy folyosón, majd egy posztóval borított ajtóhoz értünk. Mikor Josella kinyitotta az ajtót, suhintás hallatszott, és valami végigvágott az ajtón és félfáján egyhüvelyknyivel a lány feje fölött. -Van egy a hallban is -mondta Josella. Ijedten suttogott, mintha a triffid meghallhatná. Visszamentünk a bejárati ajtóhoz, aztán ki a kertbe. Hogy ne verjünk zajt, a füvön mentünk, megkerültük a házat, míg végül beláthattunk a nappaliba. A kertbıl a házba vezetı szárnyas üvegajtó nyitva volt, s az egyik oldalán törött volt az üveg. Sáros nyomok vezettek a küszöbön át végig a szınyegen. A nyomok egy triffidben végzıdtek, amely a szoba közepén állt. A teteje kis híján a mennyezetet súrolta, és alig észrevehetıen ringatózott. A triffid nyirkos, bozontos tövénél egy fényes selyemköpenyt viselı, idısebb férfi feküdt. Megragadtam Josella karját. Attól féltem, hogy odarohan. -Az édesapja? -kérdeztem, bár tudtam, hogy az. -Igen -mondta, és eltakarta az arcát. Reszketett. Mozdulatlanul álltam, és a triffidet néztem, nehogy felénk induljon. Aztán a zsebembe nyúltam, és odaadtam a zsebkendımet a lánynak. Nemigen tehettünk semmit. Egy kis idı múlva összeszedte magát. Fölidéztem azokat az embereket, akiket aznap láttunk, és azt mondtam: -Tudja, inkább ezt választanám, mint ami a többíekkel történt. -Igen -mondta, némi szünet után. Fölnézett az égre. A lágy, mélység nélküli kékben csupán néhány felhıcske lebegett, akár a tollpihék. -Ó, igen -ismételte, most már nagyobb meggyızıdéssel. -Szegény apa. Nem bírta volna elviselni a vakságot. Túlságosan szerette mindezt. -Ismét bepillantott a szobába. -Mit tegyünk? Nem hagyhatom... Ebben a pillanatban mozgást láttam tükrözıdni a megmaradt ajtóüvegben. Gyorsan hátrapillantva egy triffidet láttam, amely kilépett a bokrok közül, s a pázsit felé indult. Szemlátomást egyenesen felénk tartott. Hallottam a bırszerő levelek dörzsölıdését, amint a szár elıre-hátra dülöngélt. Nem volt idım késlekedni. Fogalmam sem volt, hány triffid lehet még a közelben. Megragadtam Josella karját, és visszafutottam vele arra, amerrıl jöttünk. Mikor végre beestünk a kocsiba, valahára igazi könnyekre fakadhatott. Jobb volt neki, ha kisírhatja magát. Rágyújtottam, s a következı lépésen törtem a fejem. Természetesen esze ágában sem lesz az apját otthagyni úgy, ahogyan rátaláltunk. Nyilván tisztességes temetést akar majd, s ez

azt jelenti, hogy ketten áshatjuk a sírt és végezhetjük el a többit is. De még mindezek elıtt meg kell birkóznunk a már ott lévı triffidekkel, és meg kell akadályoznunk, hogy még több is odagyőljön. Én a legszívesebben hagytam volna az egészet a fenébe, no de nem az én apámról volt szó... Minél inkább elmerültem a részletekben, annál kevésbé tetszett a dolog. Fogalmam sem volt, hány triffid lehet Londonban. Minden parkban volt néhány. Rendszerint fullánktalanítottakat tartottak, amelyek kedvükre kóborolhattak, de gyakoriak voltak az ép fullánkúak is vagy kikötve, vagy biztonságos drótkerítés mögött. Eszembe jutottak a Regent's Parkban látottak, s eltőnıdtem, vajon hányat tarthattak ott az állatkert mellett, s közülük mennyi szabadulhatott el. Jócskán akadt belılük a magánkertekben is, ezeknek persze biztonságosan fullánktalanítottanak kellett volna lenniük, no de az ember nem ismerheti az emberi gondatlanság határait. Aztán persze volt számos csemetekert és néhány kísérleti állomás is a közelben... Míg így töprengtem, valami homályosan derengett az agyamban, valami összefüggés, amelyet sehogyan sem tudtam elkapni. Egy-két percig törtem rajta a fejem, és akkor beugrott. Szinte hallottam Walter hangját, amint ezt mondja: „Ha fogadnom kellene, hogy egy triffid meg egy vak ember közül kinek van nagyobb esélye a túlélésre, a triffidre szavaznék." Természetesen ı olyan emberre gondolt, akit a triffid csípése vakított meg. Mindegy, ráhibázott. Nagyon is. Ez kissé megrémített. Visszagondoltam. Nem, ez az egész csak amolyan általános spekuláció eredménye volt -mindazonáltal most mégis kissé kísértetiesen hatott... „Ha elveszítjük a látásunkat -mondta Walter , oda a fölényünk." Természetesen mindig vannak véletlen egybeesések, ám az ember csak néha figyel föl rájuk... A csikorduló murva térített magamhoz. Egy triffid közeledett imbolyogva a kapuhoz. Gyorsan föltekertem az ablakot. -Hajtson! Hajtson! -sikoltotta hisztérikusan Josella. -Itt biztonságban vagyunk -mondtam. -Látni akarom, mit csinál. Közben rájöttem, hogy az egyik kérdésemre már választ kaptam. Minthogy hozzá voltam szokva a triffidekhez, elfelejtettem, hogyan van a legtöbb ember velük. Hirtelen megértettem, hogy nem kell viszszajönnünk ide. Mert a teljes fegyverzetében lévı triffidrıl Josellának csak egy dolog juthat az eszébe: elmenekülni, távol maradni tıle. A triffid megállt a kapufélfánál. Esküdni mertem volna, hogy hallgatózik. Némán, mozdulatlanul ültünk, Josella iszonyodva nézte a növényt. Arra számítottam, hogy a triffid lecsap a kocsira, de nem tette. Talán a tény, hogy az ablakon át csak elfojtva hallotta a hangunkat, félrevezette: azt hitte, hogy a hatósugarán kívül vagyunk. A kis, csupasz botok nyomban dobolni kezdtek a törzsén. A triffid megingott, esetlenül jobbra fordult, és eltőnt a következı keresztutcában. Josella megkönnyebbülten fölsóhajtott. -Jaj, menjünk innen, mielıtt visszajön -könyörgött. Beindítottam a kocsit, megfordultunk, és elhajtottunk vissza, London felé.

5. FÉNY AZ ÉJSZAKÁBAN Josella kezdte visszanyerni az önuralmát. Szándékosan és nyilvánvalóan feledni akarta, amin átestünk, ezért megkérdezte:-Most hová megyünk? -Elıször Clerkenwellbe -mondtam neki. -Aztán szerzünk magának még némi ruhát. Ha akarja, a Bond Streetrıl, de elıször Clerkenwellbe. -De miért Clerkenwellbe?... Úristen! Nem alaptalanul kiáltott föl. Befordultunk éppen egy sarkon, s elıttünk az utcát vagy hetven yardon át emberek töltötték meg. Botladozva rohantak felénk, a karjuk elırenyújtva. Sírtak és sikoltoztak. Amikor megpillantottuk ıket, egy nı elöl éppen megbotlott, és elesett, aztán mások zuhantak rá, és eltőnt a rugdalózó, csapkodó rakás alatt. A tömeg mögött megláttuk a pánik okát is: három sötét levelő törzs imbolygott a rémült fejek fölött. Gyorsítottam, és befordultam egy mellékutcába. Josella rémülten nézett rám. -Látta... látta, mi történt? A triffidek terelték ıket. -Igen -mondtam. -Ezért megyünk Clerkenwellbe. Van ott egy üzem, ahol a világ legjobb triffidpuskáit és maszkjait gyártják. Ismét visszatértünk a magunk útjára, folytattuk megkezdett útvonalunkat, de nem ment olyan simán, mint reméltük. A King's Cross állomás közelében még több ember volt az utcán. Állandóan nyomtam a dudát, de még így is nehezen haladtunk. Az állomás elıtt pedig egyáltalán nem lehetett menni. Nem tudtam, miért van ott annyi ember. Úgy tetszett, mintha a környékrıl mindenki odagyőlt volna. Nem tudtunk átjutni a tömegen,

s egyetlen pillantással megállapíthattuk, hogy visszafelé haladnunk is reménytelen. A tömeg már összezárult mögöttünk. -Szálljon ki, gyorsan! -mondtam. -Azt hiszem, el akarnak kapni minket. -De... -kezdte Josella. -Siessen! -szóltam rá. Még egyszer utoljára megnyomtam a dudát, aztán kimásztam a lány után, és a motort bekapcsolva hagytam. Hát éppen csak megúsztuk! Egy férfi már megtalálta a hátsó ajtó kilincsét. Kinyitotta, és benyúlt a kocsiba. A többiek közben odébb löktek az autótól. Dühös kiáltás hangzott föl, amikor valaki kinyitotta az elsı ajtót, és fölfedezte, hogy az elsı ülések is üresek. Ám addigra mi már biztonságban voltunk a tömegben. Valaki megragadta azt a fickót, aki kinyitotta a hátsó ajtót, mivel ıt hitte a kocsiból éppen kiszállónak. A verekedés ott tört ki. Jól megmarkoltam Josella kezét, és a lehetı legkisebb feltőnést keltve kezdtünk átfurakodni a tömegen. Amikor végre kiértünk, egy darabig gyalog mentünk, s közben megfelelı autót kerestünk. Úgy egymérföldnyire meg is találtuk: egy furgon volt az, amely sokkal jobban megfelelt az agyunkban lassan kialakuló tervnek, mint a személygépkocsi. Clerkenwellben immár két-három évszázada gyártottak finom precíziós mőszereket. A kis gyár, amellyel hivatalból kapcsolatban álltam, az új követelményekhez alakította a hagyományos szakértelmet. Könnyen megtaláltam a gyárat, betörnünk sem volt nehéz. Amikor ismét elindultunk, már némi önbizalmat adott a kocsi hátsó részében meghúzódó jó néhány kiváló triffidpuska, a hozzájuk való több ezer kis acélbumeráng meg a tucatnyi dróthálóból készült sisak. -És most -ruhák? -kérdezte Josella, amikor elindultunk. -Csak ideiglenes terv, kritizálható és megváltoztatható -mondtam. -Elıbbre való az, amit pied-á-terre-nek nevezhetünk: azaz egy olyan hely, ahol meghúzhatjuk magunkat, és megbeszélhetjük a dolgokat. -Csak ne újabb bár legyen -tiltakozott. -Mára a bárokból már elegem van. -Bármennyire valószínőtlennek tartanák is a barátaim, hiszen minden ingyen van, nekem is elegem van belılük -helyeseltem. -Ám én inkább egy üres lakásra gondoltam. Nem lesz nehéz ilyet találni. Ott aztán egy kicsit lazíthatnánk, és megtervezhetnénk a jövıt. És kényelmesen ott tölthetnénk az éj szakát is, vagy -ha a konvenciók korlátai még mindig felülkerekednek a különleges körülményeken -lehet akár két lakás is. -Azt hiszem, szívesebben venném, ha van valaki a közelemben. -Oké -mondtam. -Akkor a kettes számú akció a hölgy és az úr kistafírozása lesz. Talán okosabb lenne, ha ezt külön-külön intéznénk, persze úgy, hogy nagyon jól megjegyezzük, melyik lakást választottuk. -I-igen -mondta kissé bizonytalanul. -Minden rendben lesz -nyugtattam. -Csak ne szóljon senkihez, és senki nem fog rájönni, hogy lát. Csak azért került ma is bajba, mert készületlenül érte a dolog. „A vakok országában a félszemő király." -Ó, igen. Ezt ugye Wells mondta? Csakhogy kiderült, hogy nem igaz. -Attól van a különbség, hogy mit értünk az „ország" -eredetiben patria -szón -mondtam. -Caecorum in patria luscus rex imperat omnis, ezt elıször egy Fullonius nevő klasszikus úriember mondta, s ennél többet nemigen tudunk róla. Csakhogy itt nincs szervezett patria, nincs állam, itt csak káosz van. Nem hiszem, hogy itt ez történne, nem látom, hogyan történhetne. -De mi fog történni itt? -Én sem tudok többet magánál. De hamarosan úgyis megtudjuk. Inkább törıdjünk mostani teendıinkkel. Hol is tartottunk?-A ruháknál. -Ja, igen. Csak be kell surrannunk a megfelelı üzletbe, magunkhoz kell vennünk néhány apróságot, aztán ki kell surrannunk. London központjában nem találkozhatunk triffidekkel, legalábbis most még nem. -Maga olyan könnyedén beszél a dolgok elemelésérıl -mondta. -Az érzéseim már nem ilyen könnyedek -vallottam be. -Bár nem vagyok biztos benne, hogy ez erény, inkább csak megszokás. És ha makacsul megtagadjuk, hogy szembenézzünk a tényekkel, az nem hoz vissza semmit, és nem segít rajtunk. Meg kell próbálnunk nem tolvajoknak éreznünk magunkat, csupán e javak akaratlan örököseinek. -Igen. Azt hiszem, ilyesmirıl van szó -egyezett bele józanul. Egy ideig hallgatott. Amikor ismét megszólalt, visszatért a korábbi kérdéshez. -És a ruhák után? -kérdezte. -A hármas számú akció -mondtam -a leghatározottabban a vacsora. Ahogyan számítottam, nem volt nehéz lakást találni. A bezárt kocsit az úttest közepén hagytuk egy fényőzı ház elıtt, és fölmentünk a harmadik emeletre. Meg nem tudnám mondani, miért választottuk éppen a harmadik emeletet, csak valahogy olyan eldugottnak látszott. A választás egyszerő volt. Háromszor végigjártuk az emeletet, míg találtunk egy lakást, ahonnan nem hallatszott az élet zaja. Egyetlen lökéssel benyomtam az ajtót, és már benn is voltunk.

Jómagam nem ragaszkodtam soha ahhoz, hogy olyan lakásban éljek, amelynek évi mintegy kétezer font a bére, de rá kellett jönnöm, hogy az ilyen lakásnak vannak bizonyos elınyei. A lakberendezık -elképzeléseim szerint -olyan elegáns fiatalemberek lehettek, akik a jó ízlést a rendkívül költséges idıszerőséggel ötvözték. A divatosság tudatát sugározta a hely. Néhány darabról rögtön látszott, hogy valóban az utolsó divat szerint készültek, s ezek közt volt olyan, amely -ha a világ az elvárható útján haladt volna tovább -valójában a holnap divatja lett volna, s olyan is, amely kezdettıl elvetélt. Ez az emberi gyengékrıl tudomást sem vevı lakás inkább kiállítóteremnek tetszett, ahol egy kilógó vagy nem megfelelı színő kötéső könyv éppúgy elrontotta volna az összhatást, mint az olyan ember, aki meggondolatlanul nem a megfelelı öltözékben ül le és nem a megfelelıen megválasztott pompázatos székre vagy kerevetre. Josellához fordultam, aki tágra nyílt szemmel bámult. -Megfelel ez a kis putri, vagy keressünk másikat? -kérdeztem. -Azt hiszem, valahogy majd csak kibírjuk itt -mondta. És átgázoltunk a finom, krémszínő szınyegen, hogy a lakást földerítsük. Nem gondoltam ilyesmire, de jobb módszert nem is találhattam volna rá, hogy eltereljem a figyelmét a nap eseményeirıl. Túránkat számos felkiáltás tette hangsúlyossá, amelyekben helyet kapott a csodálat, az irigység, az öröm, a megvetés és -be kell vallanom -a rosszindulat is. Josella megállt egy szoba küszöbén, amelyben buján zsúfolódtak össze a legagresszívebb nıiesség összes jelei. -Itt fogok aludni -mondta. -Úristen! -kiáltottam föl. -Persze ízlések és pofonok... -Ne komiszkodjon. Föltehetıleg soha többé nem áll majd módomban, hogy dekadens legyek. Ráadásul minden lányban van valami a legostobább filmsztárból. Most végre, utoljára kiélhetem magam. -Úgy legyen -mondtam. -De remélem, van itt valami szolidabb is. Isten ırizzen attól, hogy olyan ágyban kelljen aludnom, amely fölött tükör van a plafonon. -Pedig a kád fölött is van -mondta, miután bepillantott a szomszédos helyiségbe. -Nem tudom, hogy ez vajon zenitje-e vagy nadírja a dekadenciának -mondtam. -Bár úgysem tudná használni. Nincs meleg víz. -Errıl megfeledkeztem. Ez disznóság! -kiáltotta csalódottan. Befejeztük a hely földerítését, bár a továbbiakat nem találtuk ennyire szenzációsnak. Aztán Josella elment ruhákért. Én még fölmértem a lakás forrásait és korlátait, aztán külön expedícióra indultam. Amikor kiléptem az ajtón, a folyosón, kissé távolabb, kinyílt egy másik ajtó is. Megtorpantam, és nesztelenül álltam a helyemen. Fiatal férfi lépett ki az ajtón, kézen fogva vezetett egy szıke lényt. Mikor a lány átlépte a küszöböt, a férfi elengedte a kezét. -Csak egy pillanatig várj, kedves -mondta. Három-négy lépést tett a hangokat elnyelı szınyegpadlón. Elırenyújtott keze megtalálta a folyosó végén nyíló ablakot. Ujjai megkeresték a kilincset, kinyitotta az ablakot. Megpillantottam a tőzlépcsıt odakint. -Mit csinálsz, Jimmy? -kérdezte a lány. -Csak ellenırzöm a dolgokat -mondta a férfi, és gyorsan visszament a lányhoz, és újra megkereste a kezét. Gyere, kedves.A lány nem ment. -Jimmy, nem szeretnék elmenni innen. Legalább tudjuk, hogy a saját lakásunkban vagyunk. Hogyan fogunk élelmet szerezni? Hogyan fogunk élni? -A lakásban egyáltalán nincs élelmünk, kedves, tehát nem élhetnénk ott sokáig. Gyere, csillagom. Ne félj. -De félek, Jimmy, félek. A férjébe kapaszkodott, aki a fél karjával átölelte.-Minden rendben lesz, kedves. Csak gyere.-Jimmy, nem jófelé megyünk... -Megfordultunk, kedves. Ez a jó irány. -Jimmy, úgy félek. Menjünk vissza. -Már késı, kedves. Az ablaknál a férfi megállt. Az egyik kezével gondosan kitapogatta, hol van. Aztán mindkét kezével átölelte, magához vonta az aszszonyát. -Talán túlságosan is csodálatos volt, nem tarthatott tovább -mondta lágyan. -Szeretlek, kedves. Nagyonnagyon szeretlek. Az asszonyka fölemelte az arcát, hogy a férje megcsókolhassa. A férje pedig fölemelte ıt, és már fordult is vele, és kilépett az ablakon... -Az embernek érzéketlenné kell válnia -mondtam magamnak. -Kell! Vagy az lesz, vagy állandóan részeg. Ilyesféle dolgok történnek most mindenfelé. És ez még egy darabig így lesz. Nem segíthetsz. Ha adtál volna nekik élelmet, és életben maradnak még néhány napig? Mi lett volna azután? Meg kell tanulnod tudomásul venni, belenyugodni. Csak az alkohol adhat ideiglenes menedéket. De ha nem harcolsz a magad életéért, nem lesz túlélı... Csak azok maradhatnak meg, akik meg tudják keményíteni a szívüket...

A vártnál tovább tartott, amíg beszereztem, amire szükségem volt. Csak mintegy két órával késıbb tértem „haza". Az ajtóval való küzdelmem során leejtettem egyet s mást a rengeteg holmiból. Josella hangjában némi idegesség vibrált, amint kikiáltott abból a túlságosan nıies szobából. -Csak én vagyok -nyugtattam meg, miközben elırehaladtam a folyosón a csomagokkal. A cuccot ledobtam a konyhában, és visszamentem az elpotyogtatott holmikért. Josella ajtaja elıtt megálltam. -Nem jöhet be -mondta. -Nem is volt szándékomban -tiltakoztam. -Csak azt akartam megkérdezni, hogy tud-e fızni. -Kemény tojást -hallottam az ajtón át a hangját. -Ettıl tartottam. Rengeteg dolgot kell megtanulnunk -mondtam neki. Visszamentem a konyhába. A frissen beszerzett olajfızıt a hasznavehetetlen villanytőzhelyre tettem, és munkához láttam. Amikor befejeztem a terítést a nappali kis asztalán, az eredmény kielégítınek tetszett. Néhány gyertyával tettem ünnepibbé a terítéket. Josella még mindig nem került elı, bár nem sokkal elıbb vízcsobogást hallottam. Szóltam neki. -Rögtön jövök -felelte. Odamentem az ablakhoz, kinéztem. Nagyon is tudatosan kezdtem búcsút mondani sorban mindennek. A nap már majdnem lement. A homokkı tornyok, csúcsok és homlokzatok fehérben vagy rózsaszínben ragyogtak a halványuló égbolt elıtt. Most már több helyen lobogott tőzvész. A füst nagy, fekete foltokban szállt föl, s a folt alján itt-ott a lángnyelvek is látszottak. Nagyon valószínő, mondtam magamnak, hogy holnaputántól kezdve aligha látom többé ezeket az ismerıs épületeket. Eljöhet majd az idı, amikor aki tud, visszatérhet, de ez a hely már ném lesz ugyanaz. A tőz meg az idıjárás elvégzi a munkáját, s a város nyilvánvalóan halott és elhagyatott lesz. De a távolból ma még élı városként mutogathatja magát. Apám mesélte, hogy Hitler háborúja elıtt nagyon-nagyon nyitott szemmel bejárta Londont, és észrevette olyan épületek szépségét is, amelyekét azelıtt soha -aztán búcsút mondott nekik. Most én éreztem így. Ám ez rosszabb volt. Azt a háborút sokkal többen élték túl, mint bárki remélte, ám ezt az ellenséget nem lehet túlélni. Ezúttal nem a szeszélyes bombázás vagy fölperzselés vár a városra, hanem a hosszú, lassú, elkerülhetetlen hanyatlás és pusztulás. Akkor és ott a szívem még mindig tiltakozott az ellen, amit az eszemmel tudtam. Még ma is úgy érzem néha, hogy mindez túlságosan hatalmas, és túlságosan természetellenes volt ahhoz, hogy valóban megtörténjen. Pedig azt is tudtam, hogy nem elıször történik. Nagyvárosok holttestét rejtik a sivatagok és Ázsia ıserdıi. Némelyikük olyan régen pusztult el, hogy a nevüket sem tudjuk. És azoknak, akik bennük éltek, városaik pusztulása éppoly kevéssé tetszhetett valószínőnek vagy lehetségesnek, amennyire számomra egy modern nagyváros elhalása... Nyilván a faj legmakacsabb és legvigasztalóbb hallucinációja, gondoltam, az a hit, hogy „itt nem történhet meg", hogy az én kis életem során nem következhet be kataklizma. És most az történik. Hacsak nem történik csoda, akkor most London végének a kezdetét szemlélem, s nagyon valószínő, hogy máshol, mások New York, Párizs, San Francisco, Buenos Aires, Bombay és az összes többi város végének a kezdetét szemlélik, mert mindezeket el fogja borítani az ıserdı. Még mindig kinéztem, amikor mozgás neszét hallottam a hátam mögött. Megfordultam, és megpillantottam Josellát. Halványkék, hosszú és elegáns zsorzsett estélyit viselt rövid, fehér szırmekabátkával. Egyszerő láncon kék-fehér gyémántfüggı volt a nyakában, s a fülbevalóiban lévı kisebb gyémántok színe éppoly kifogástalan volt. Az arca és a haja olyan volt, mintha akkor jött volna a fodrásztól és a kozmetikustól. Ahogy közeledett, kivillant ezüst cipellıje és fénylı, finom harisnyája. Mivel szótlanul meredtem rá, ajkáról lehervadt a kis mosoly. -Nem tetszik? -kérdezte gyerekes csalódottsággal. -Dehogynem, gyönyörő -mondtam. -Csak... nem számítottam ilyesmire. Ennél több kellett. Tudtam, hogy ez a bemutató nem nekem szól. Hát hozzátettem: -Búcsúzik? Másféle kifejezés ült ki a szemébe.-Tehát megért. Reméltem. -Azt hiszem, értem. örülök, hogy így tett. Szép emlék lesz -mondtam. -Búcsút mondtam mindezeknek. Hogy mire gondolt, amint ott álltunk egymás mellett, az ı titka. Az én fejemben kaleidoszkópként villantak föl az egyszer volt és most befejezett élet pillanatai vagy talán inkább egy hatalmas fotóalbum képei egy mindent átfogó „emlékszel?" kérdésével. Csak álltunk ott sokáig, gondolatainkba merülve. Aztán fölsóhajtott. Lepillantott a ruhájára, ujjai közé csippentette a finom selymet.-Csacsiság? Amikor ég Róma? -kérdezte szomorkás mosollyal.-Nem, inkább kedves -mondtam. -Köszönöm, hogy ezt tette. Olyan gesztus ez, amely arra is emlékeztet, hogy a hibák ellenére volt itt sok-sok szép is. Nem tehetett volna ennél kedvesebb dolgot.

A mosolya most már nem volt szomorkás. -Köszönöm, Bill. -Elhallgatott. Aztán hozzátette: -Megköszöntem már neked? Azt hiszem, nem. Ha nem segítettél volna akkor... -Ha nem lennél -mondtam , valószínőleg már szentimentálisan bıgve és hullarészegen hevernék egy bárban. Én éppen annyira köszönettel tartozom neked. Ilyenkor az ember nem tud egyedül lenni. -Aztán hogy témát változtassak, hozzátettem: -De ha már italról beszélünk, kiváló Amontilladót találtam itt, és finom falatokat, hogy kövessék. Jól felszerelt lakás ez. Töltöttem, és fölemeltük a poharunkat. -Jó egészséget, erıt -és szerencsét! -mondtam.Bólintott. Ittunk. -És mi van -kérdezte Josella, amikor enni kezdtük a költséges íző pástétomot , ha a lakás tulajdonosa egyszerre csak visszajön? -Akkor mindent megmagyarázunk, és az úr vagy hölgy csak örülhet, hogy van itt valaki, aki megmondja, hogy melyik palackban mi van. De nem hinném, hogy visszajönne. -Nem -mondta ı is némi megfontolás után. -Nem, ez nem túlságosan valószínő. Jó lenne tudni... Körülnézett a szobában. A tekintete megállapodott egy hornyolt, fehér állványon. -Bekapcsolnád azt a rádiót, mert azt hiszem, ez rádió, nem? -Televízió is -mondtam. -De semmi értelme. Nincs áram. -Persze. Elfelejtettem. Azt hiszem, még jó darabig el-elfelejtünk ilyen dolgokat. -Egyébként amikor kint jártam, kipróbáltam egy elemes rádiót -mondtam. -Semmi. Az összes hullámhossz néma, mint a sír.-Ez azt jelenti, hogy mindenütt ez van? -Attól tartok. Negyvenkét méter körül volt egy kis pityegés. Másutt semmi. -Hát ez az egész... meglehetısen komor világ lesz, igaz, Bill? -Nem, nem hagyom elrontani a vacsorámat -mondtam. -Munka elıtt kell egy kis élvezet. Mert a jövı kétségtelenül munka lesz. Beszéljünk valami érdekesebbrıl. Például arról, hogy hány szerelmi kalandod volt, és miért nem vett már régen feleségül valaki. Vagy igen? Látod, milyen keveset tudok. Az életedrıl szeretnék hallani. -Nos -kezdte , körülbelül hárommérföldnyire innen születtem. Ez akkoriban igencsak dühítette anyámat. Fölhúztam a szemöldököm. -Tudod, elhatározta, hogy én amerikai leszek. De amikor megjött a kocsi, hogy a repülıtérre vigye, már késı volt. Anyám tele volt megérzésekkel, ebbıl valamit én is örököltem, azt hiszem. Es csacsogott tovább. Az elsı éveiben nem sok érdekes volt, de azt hiszem, élvezte, hogy mesélhet róluk, s egy idıre elfeledheti, hogy hol vagyunk. Én pedig élvezettel hallgattam csacsiságait azokról az ismerıs és kellemes dolgokról, amelyek eltőntek a kinti világból. Könnyedén végigvettük a gyermekkorát, az iskolás éveit és a „kilépését az életbe", ha ugyan jelentett még valamit ez a kifejezés. -Tizenkilenc éves koromban majdnem férjhez mentem -vallotta be , és most örülök, hogy nem tettem. De akkor nem így éreztem. Rettenetesen összekaptunk apával, aki szétrobbantotta a dolgot, mert rögtön észrevette, hogy Lionel egy naplopec... -Micsoda? -szakítottam félbe. -Hát naplopec. A naplopó és a jampec keveréke, amolyan dologtalan aranyifjú. És akkor szakítottam a családommal, és odaköltöztem egy lányhoz, akinek volt lakása. A családom pedig szakított velem, és megvonta az apanázsomat, ami nagy butaság volt, mert elérhették volna éppen az ellenkezıjét is annak, amit akartak. Hogy nem úgy történt, azt annak köszönhették, hogy mindazok a lányok, akik úgy csinálták, szerintem igencsak fárasztó életet éltek. Nem túlságosan szórakoztató, rengeteg a féltékenykedés, és iszonyúan sokat kell konspirálni. Nem is hinnéd, mennyit kell konspirálni, hogy mindig legyen két-három tartalék udvarló... -Ezen eltöprengett egy kicsit. -Nagyjából sejtem -mondtam. -Aztán már egyet sem akartál. -Remek megérzéseid vannak. No de nem élısködhettem a lányon, akinél laktam. Pénzt kellett keresnem, így hát megírtam a könyvet. Azt hittem, nem jól hallom. -Megírtad a könyvet? -kérdeztem. -Megírtam a könyvet. -Rám nézett, és elmosolyodott. -Biztosan nagyon ostobának látszom, mert ık is így néztek rám, amikor bejelentettem, hogy könyvet írok. Persze nem volt túlságosan jó könyv, nem olyan, mint Aldous vagy Charles meg a hasonlók írásai, de sikere volt. Nem kérdeztem meg, hogy a számos lehetséges Charles közül melyikre gondolt. Csak annyit: -Szóval kiadták? -Igen. És meglehetısen sok pénzt hozott. A filmjogok... -Mi volt ez a könyv? -Most már kíváncsi voltam. -A szex az én kalandom volt a címe.

Csak bámultam rá, aztán összevontam a szemöldököm. -Josella Playton, hát persze. Nem tudtam, honnan ismerıs a név. Te írtad azt az izét? -kérdeztem hitetlenkedve. Nem tudom, miért nem jutott elıbb az eszembe. Pedig Josella fényképe ott volt mindenütt -az eredetihez mérten nem túlságosan jó fénykép , és a könyv is ott volt mindenütt. Két nagy kölcsönkönyvtár be is tiltotta a könyvet, nyilván a címe alapján. Ezek után a siker már biztos volt, az eladott példányok száma az egekig szökkent, immár százezres nagyságrendet ért el. Josella kuncogott. Ezt örömmel hallottam. -Istenem -mondta. -Olyan képet vágsz, mint az összes rokonaim. -Nem hibáztathatom ıket -mondtam. -Olvastad? -kérdezte. A fejemet ráztam. Sóhajtott. -Furcsák az emberek. Nem ismersz mást, mint a címét és a reklámját, és megbotránkozol. Pedig valójában ártalmatlan könyvecske. A rafinált-zöld és a romantikus-rózsaszín keveréke, itt-ott iskoláslány-bíbor pöttyökkel. De a címe, az jó ötlet volt. -Attól függıen, hogy mit tartasz jónak -mondtam. -Ráadásul az igazi neved adtad hozzá. -Ami pedig -mondta -hiba volt. A kiadó rábeszélt, hogy a reklám szempontjából így jobb. Az ı szemszögükbıl nézve igazuk volt. Én meg egy idıre hírhedtté váltam. Magamban persze kuncogtam, amikor az emberek töprengve bámultak éttermekben és más helyeken, mert nemigen tudták összeegyeztetni azt, amit láttak, azzal, amit gondoltak. Rengeteg olyan ember kezdett aztán följárni a lakásba, akikre nem voltam kíváncsi, és hogy megszabaduljak tılük, no meg azért, mert bizonyítottam, hogy nem muszáj nekem hazamennem, hazamentem. Ám a könyv csak elrontotta a dolgokat. Az emberek annyira szó szerint vették azt a címet. Azóta is egyfolytában védekeznem kellett olyan emberekkel szemben, akiket nem kedvelek, akiket pedig szívesen kedveltem volna, azokat elijesztettem vagy megbotránkoztattam. És ebben az a legbosszantóbb, hogy még csak nem is volt komisz az a könyv, inkább csacsi és meghökkentı, s ezt az értelmes embereknek látni kellett volna. Elhallgatott, eltöprengett. Arra gondoltam, hogy az értelmes emberek talán úgy vélték, hogy A szex az én kalandom szerzıje is csacsi és meghökkentı talán, de ezt az elképzelésemet nem fejtettem ki. Valamennyiünknek kínos fölidéznünk ifjúkori botlásainkat, ám az emberek igen nehezen tudják ifjúkori botlásként értékelni azt, ami történetesen anyagi sikert hoz. -A könyv tehát mindent eltorzított -panaszolta Josella. -Hozzákezdtem tehát egy másik könyvhöz, hogy ismét egyensúlyba hozzam a dolgokat. De most már örülök, hogy nem értem a végére -meglehetısen keserő írás volt. -Hasonlóképpen meghökkentı címmel? -kérdeztem.A fejét rázta. -Itt az elhagyott lett volna a címe. -Hm... kétségtelenül kevésbé mellbevágó az elızınél -mondtam. -Idézet? -Igen. -Bólintott. -Congréve írta: „Itt az elhagyott szőz nyugszik, távol szerelemtıl." -Hm... ó -mondtam, s ezen egy kissé elgondolkoztam. -És most -mondtam , azt hiszem, ideje fölvázolnunk további terveinket. Elmondjam elıször néhány megfigyelésemet? Két fönségesen kényelmes karosszékben terpeszkedtünk. Az alacsony asztalkán, kettınk között, ott állt a kávéfızı és a két üveg. Joselláé volt a kicsi a Cointreau-val. Az enyém meg a méregdrága konyakkal teli, fényőzı külsejő palack. Josella kifújta a füstöt, és kortyolt egyet. Megérezve a likır ízét, azt mondta: -Vajon eszünk-e még valaha friss narancsot? Oké, kezdj bele! -Szembe kell néznünk a tényekkel. Jobb, ha minél elıbb eltőnünk. Ha nem holnap, hát holnapután. Már kezded te is látni, mi lesz itt. Most még van víz a tartályokban. De rövidesen nem lesz. Az egész város bőzleni fog, mint a csatorna. Már most is hever az utcákon néhány hulla, és napról napra több lesz. Észrevettem, hogy megborzongott. Én az általános helyzetrıl beszéltem, s egy pillanatra el is feledtem, mit jelent számára ez a mondat. Gyorsan folytattam: -És ez tífuszt, kolerát vagy az Isten tudja, mit jelent. Fontos elmenekülnünk, mielıtt bármiféle járvány kitörne. Egyetértıen bólintott. -A következı kérdés, hogy hová menjünk. Van valami elképzelésed? -kérdeztem. -Hát olyan helyre, amely eldugott. Ahol jó és biztos a vízellátás, talán kút van. És amely minél magasabban van, ahol jó, tisztító szél fúj. -Igen -mondtam , a szélre nem is gondoltam, de igazad van. Csakhogy olyan hegytetıt, ahol jó a vízellátás, nem is olyan könnyő találni. -Egy pillanatig gondolkodtam. -Az északnyugat-angliai tóvidék? Nem, túlságosan messze van. Talán Wales? Vagy Exmoor vagy Dartmoor, esetleg Cornwall? Land's Endnél az

uralkodó délnyugati szél akadálytalanul jön az Atlanti-óceánról. Csakhogy az is messze van. A városoktól fogunk függni megint, mihelyt ismét biztonságos lesz fölkeresni ıket. -Mit szólnál a sussexi dombsághoz? -mondta Josella. -Tudok ott egy kedves, vén farmházat az északi részen, Pulborough közelében. Nem áll ugyan a dombtetın, de eléggé magasan van a domboldalban. A vízszivattyút a szél mőködteti, és a tudomásom szerint önálló áramforrásuk van. Az egészet teljesen átépítették és modernizálták. -Valóban kívánatos szállásnak tetszik. Csak kissé közel van a sőnrőn lakott területekhez. Nem gondolod, hogy messzebbre kellene mennünk? -Gondolkodtam rajta. Vajon mikor lesz ismét biztonságos fölkeresni a városokat? -Fogalmam sincs -vallottam be. -Mintegy egy évre gondoltam, az már meglehetısen biztonságosnak látszik, nem? -Értem. Csakhogy ha túlságosan messzire megyünk, nem lesz könnyő késıbb pótolni a készleteinket. -Ez kétségtelenül megfontolandó -láttam be. Egyelıre tehát nem beszéltünk tovább a végcélunkról, inkább a költözés részleteivel foglalkoztunk. Elhatároztuk, hogy reggel szerzünk egy teherautót -nagyobbacska teherautót , és listát készítettünk, hogy mit fogunk fölpakolni rá. Ha végzünk a beszerzésekkel, másnap este indulunk, ha nem -és a lista annyira hosszúra sikeredett, hogy ez látszott a valószínőbbnek , megkockáztatunk még egy éjszakát Londonban, és csak a következı napon indulunk. Éjfél felé járt, mire személyes kívánságainkkal is kiegészítettük a nélkülözhetetlen dolgok jegyzékét. Az eredmény amolyan áruházi cikklistára emlékeztetett. De ha az egész másra nem is, volt jó, csupán arra, hogy erre az estére elterelje a figyelmünket magunkról, már akkor is megérte a fáradságot. Josella ásított és fölállt. -Álmos vagyok -mondta. -És selyemtakaróval vár a fantasztikus ágy. Szinte suhant a vastag szınyeg fölött. Kezével a kilincsen megállt, hogy alaposan szemügyre vegye magát a hosszú tükörben. -Néhány dolog igazán kellemes volt -mondta, és megcsókolta tükörképének a kezét. -Jó éjszakát, te hiú, édes látomás -mondtam. Halvány mosollyal visszavonult, aztán eltőnt az ajtón át, akár az elszálló köd. Kitöltöttem a csodás konyak utolsó cseppjét is, megmelegítettem a kezeim közt, és szopogatni kezdtem. -Soha-soha többé nem látok ilyen látványt -mondtam magamnak. -Sic transit... És mielıtt végképp morbid lettem volna, elvonultam szerény ágyamba. Kényelmesen elnyúltam, már-már elaludtam, amikor kopogtak az ajtómon. -Bill -hallottam Josella hangját. -Gyere gyorsan. Fényt láttam! -Miféle fényt? -kérdeztem az ágyból kikászálódva.-Odakint. Gyere, nézd meg. Olyan köntösben állt a folyosón, amely csak annak a figyelemre méltó hálószobának a tulajdonosáé lehetett. -Úristen! -mondtam idegesen. -Ne hülyéskedj ! -mondta bosszúsan. -Gyere, nézd meg azt a fényt. És a fény valóban ott volt. Josella ablakából északkelet felé tekintve jól láttam a ragyogó fénysugarat, amely -akár a fényszóró -rezzenéstelenül fölfelé világított. -Ez azt jelenti, hogy van még valaki, aki lát -mondta Josella. -Bizonyára -feleltem. Próbáltam megkeresni a-fény forrását, de a sötét terepen ez lehetetlen volt. Mindenesetre nem lehetett nagyon messzire, s minthogy a sugár a levegıbıl látszott indulni, a reflektor valami magas épület tetején lehetett. Haboztam. -Hagyjuk inkább holnapra -mondtam. Csöppet sem találtam vonzónak az ötletet, hogy a sötét utcákon a fényforrás keresésére induljunk. És az is megeshetett -nem volt ugyan valószínő, de mégis , hogy ez az egész csapda volt. Egy ilyen készüléket egyetlen gombnyomással bekapcsolhat akár egy vak ember is, ha eléggé okos és elkeseredett. Találtam egy körömreszelıt, s szememmel pontosan fölmérve a fény irányát, a reszelı hegyével gondosan belekarcoltam az ablakpárkány festékébe, hogy pontpsan merrefelé láttam a fényforrást. Aztán visszamentem a szobámba. Ébren feküdtem több mint egy órán át. Az éjszaka fölnagyította a város csöndjét, s még elszigeteltebbé tette az azt megtörı zajokat. Idırıl idıre hangok hallatszottak az utcán, élesek és hisztérikusan szaggatottak. Egyszer vérfagyasztó sikoly is hallatszott, mintha a hang kibocsátója ezzel az iszonyú rikoltással szabadult volna meg józan eszétıl. Valahol a közelben végtelen, reménytelen zokogás hüppögött. Kétszer hallottam magányos, éles pisztolylövést... Szívbıl hálát adtam annak a nem tudom, minek, amely társamul adta Josellát.

A teljes magány volt a legrosszabb, amit akkor el tudtam képzelni. Egyedül az ember semmi. A társ célt jelentett, s a cél segített megfékezni az iszonyú félelmet. Úgy próbáltam kirekeszteni a zajokat, hogy végiggondoltam, mit kell tennem másnap, aztán a következı napon meg az azt követı napokon; hogy találgatni próbáltam, mit jelenthet a fénysugár, és az hogyan érinthet minket. Csakhogy a háttérben egyre hallottam a zokogást, amely emlékeztetett arra, amit aznap láttam, amit másnap látni fogok... Az ajtó nyílására hirtelen fölültem. Josella volt az, a kezében égı gyertyával. A szeme hatalmas és sötét volt, és Josella sírt. -Nem tudok aludni -mondta. -Félek, iszonyatosan félek. Hallod ıket, ezeket a szerencsétleneket? Nem bírom... Úgy jött oda hozzám, mint a megnyugtatást váró gyermek. Nem tudom ugyan, hogy neki volt-e nagyobb szüksége nyugtatásra vagy nekem. Elıbb aludt el nálam, a feje a vállamon pihent. Az eltelt nap emlékei még mindig nem hagytak nyugodni. Ám az ember végül csak elalszik. Utolsó emlékem annak a lánynak az édes, szomorú hangja volt, aki azt énekelte: Többé nem csatangolunk hát...

6. TALÁLKOZÁS Amikor felébredtem, hallottam, hogy Josella már matat a konyhában. Az órám szerint kis híján hét óra volt. Mire megborotválkoztam a kellemetlen hideg vízben, és felöltöztem, a lakásban már pirítós és kávé illata terjengett. Josellát az olajtőzhely mellett találtam, serpenyıvel a kezében. Olyan higgadtnak látszott, hogy alig lehetett azonosítani az elızı éjszakai riadt kislánnyal. A modora is gyakorlatias volt. -Konzervtejet kell innunk, sajnos. A frigó nem mőködik, de egyébként minden rendben. Egy pillanatig alig hittem, hogy az elıttem álló, praktikusan öltözött figura azonos az elızı esti estélyi ruhás tüneménnyel. Sötétkék síruhát viselt, bakancsára fehér zokni szára volt lehajtva. Sötét színő bırövén finoman megmunkált vadászkés függött a közepes fegyver helyén, amelyet az elızı napon találtam. Nem is tudom, mit vártam az öltözékét illetıen, vagy hogy egyáltalán gondoltam-e erre, mindenesetre ruházatának gyakorlatiassága nem az egyetlen jó benyomás volt számomra, amikor megpillantottam. -Szerinted így jó leszek? -kérdezte. -Kitőnı -biztosítottam. Aztán végignéztem magamon. -Bárcsak bennem is lett volna ennyi elırelátás. Az elegáns öltöny nem éppen a legmegfelelıbb a helyzethez -tettem hozzá. -Valóban felöltözhettél volna célszerőbben is -mondta, miközben végigpillantott győrött öltönyömön. -Az a fény tegnap éjjel -folytatta -az Egyetemi Toronyból jött, szinte biztos vagyok benne. Abban az irányban nincs semmi más jelentıs épület, az irány pedig az volt. Bementem a szobájába, és megnéztem a jelet, amelyet a párkányba karcoltam. Ahogyan mondta, pontosan a torony felé mutatott. És észrevettem még valamit. A tornyon két zászló volt egy zászlórúdon. Az egyik akár véletlenül is fenn maradhatott, ám a kettı együtt szándékos jelzés volt, az éjszakai fényjel nappali megfelelıje. Reggelinél eldöntöttük, hogy elhalasztjuk tervezett teendıinket, és elıször a tornyot nézzük meg közelebbrıl. Mintegy félóra múlva elhagytuk a lakást. Ahogyan reméltem, az úttest közepén hagyott teherautó elkerülte a tapogatózók figyelmét, és sértetlen volt. Minden további késlekedés nélkül bedobtuk hátra, a triffidfelszerelések közé a Josella által beszerzett bıröndöket, és elindultunk. Kevés ember volt az utcán. Föltehetıleg a fáradtság meg a levegı lehőlése ráébresztette ıket arra, hogy éjszaka van, és még nem jöttek elı, bármiféle hálóhelyen húzták is meg magukat. Akik láthatók voltak, inkább a csatornák, mint a falak mentén tapogatóztak. A legtöbbjük kezében bot vagy valamiféle fadarab volt, azzal tapogatták ki az útjukat a járdaszegély mentén. így könnyebben haladtak, mint a házak benyílóit és kiszögelléseit tapogatva, és a bot használata csökkentette az összeütközések számát is. Meglehetısen könnyen jutottunk elıre, és egy idı múlva befordultunk a Store Streetre, amelynek végén ott magaslott az Egyetemi Torony. -Óvatosan -mondta Josella, amikor befordultunk az üres útra. -Azt hiszem, valami van a kapunál. Igaza volt. Amint közelebb értünk, láttuk, hogy nem csekély létszámú tömeg győlt össze az utca végén. Nyomban befordultam jobbra, a Gower Streetre, mentem vagy ötvenyardnyit, és megálltam. -Szerinted mi folyik ott? Nézzük meg, vagy tőnjünk el? -kérdeztem. -Azt mondom, nézzük meg -vágta rá Josella.-Helyes -mondtam. -Emlékszem a környékre -tette hozzá. -Ezek mögött a házak mögött egy kert van. Ha be tudunk jutni oda, láthatjuk, hogy mi történik, anélkül hogy belekeverednénk.

Kiszálltunk, és reménykedve nézegettük a házak alagsorát. A harmadiknál találtunk egy nyitott ajtót. A házon átvágó folyosó egyenesen a kertbe vezetett. Vagy tucatnyi házhoz ez az egyetlen kert tartozott, amely meglehetısen furán volt kiképezve: szinte az egész az alagsorokkal volt egy magasságban, ám a végénél, az Egyetemi Torony közvetlen közelében amolyan teraszfélévé magasodott, amelyet az úttól magas vaskapu és egy alacsony fal választott el. Azon túlról hallottuk a tömeg összefolyó mormogását. Átvágtunk a pázsiton, fölkaptattunk a murvás ösvényen, és elhelyezkedtünk a sövény mögött, ahonnan mindent megfigyelhettünk. Az egyetem kapuja elıtt összegyőlt tömeg több száz férfiból és nıbıl állhatott. Sokkal nagyobb volt, mint amekkorára a zajából számítottunk, és akkor elıször jöttem rá, mennyivel csöndesebb és mozdulatlanabb a vakokból álló tömeg, mint a látókból álló, hasonló mérető sokaság. Ez persze természetes, mert szinte kizárólag a fülükkel tudják érzékelni, hogy mi történik, így aztán minden egyes ember csöndessége elınyére van a többieknek is, ám erre addig a percig nem gondoltam. Bármi történt is, közvetlenül az épület elıtt történt. Fölkapaszkodtunk egy dombra, ahonnan láthattuk végre a kaput a tömeg feje fölött. Egy sapkát viselı férfi beszélt pergı nyelvvel a rácson keresztül. Nem sokat érhetett el, mert a kapu túloldalán álló férfi válaszai szinte kizárólag fejrázásokból álltak. -Mi az? -kérdezte suttogva Josella. Fölsegítettem magam mellé. A bıbeszédő ember úgy fordult, hogy megpillanthattuk a profilját. Úgy harmincéves lehetett, az orra egyenes és keskeny volt, az arcvonásai meglehetısen csontosak. Ami a hajából kilátszott, az sötét volt, ám nem annyira a külseje, inkább a beszédének intenzitása volt figyelemre méltó. Ahogyan a kapun át folytatott, sehová sem vezetı vita elırehaladt, a hangja egyre hangosabb és hangsúlyosabb lett, ám szemlátomást így sem hatott a másikra. Ahhoz nem fért kétség, hogy a kapun túl lévı ember lát, hiszen figyelmesen szemlélıdött szarukeretes szemüvegén át. Néhány lépésnyivel mögötte három további ember állt, akik szintén nyilvánvalóan láttak. İk is nagy figyelemmel szemlélték a tömeget és szóvivıjét. A mi oldalunkon álló férfi egyre jobban nekitüzesedett. A hangja fölcsattant, mintha szavai egyformán képviselnék a tömeg és a rács mögött állók érdekeit. -Figyeljen rám -mondta dühösen. -Ezeknek az embereknek éppen annyi joga van élni, mint magának, nem igaz? Nem az ı hibájuk, hogy vakok, így van? Arról senki sem tehet, de maga tehet majd arról, ha éheznek a maga tudtával. Hangjában furcsán keveredett a durvaság és a kifinomultság, így nehéz volt kitalálni, kiféle, mert valahogyan egyik stílus sem illett hozzá igazán. -Megmutattam nekik, honnan szerezzenek élelmet. Megtettem, amit csak tudtam, de -Krisztusom! -belılem csak egy van, belılük meg sok ezer. Maguk is megmutathatnák nekik, hol találnak kaját -no de megteszik? Egy frászt! Mit tesznek hát értük? Nagy büdös semmit. Csak a maguk nyavalyás irháját mentik. Ismerem a fajtájukat. „Dögölj meg, koma, fı, hogy én jól vagyok" -ez a jelszavuk. Megvetéssel kiköpött, és fölemelte szónoki pózba hosszú karját. -Mindenfelé -mutatott London városára , mindenfelé szegény ördögök ezrei szeretnének csupán annyit, hogy valaki megmutassa nekik, hol a kaja, amit csak el kell venni. És maguk megtehetnék. Csak meg kellene mutatniuk. De maguk? Hát megteszik, szarháziak? Nem, maguk csak bezárkóznak ide, pedig mindegyikük százakat tarthatna életben pusztán azzal, ha megmutatnák a nyomorultaknak, hogy honnan szerezzenek kaját. Mindenható Isten, hát emberek maguk? A férfi hangja szenvedélyes volt. Volt egy ügy, amiért harcolhatott, hát harcolt érte. Éreztem, hogy Josella keze önkéntelenül a karomba kapaszkodik, hát rátettem a kezem a kezére. A kapu túloldalán álló ember mondott valamit, de azt nem hallottuk. -Meddig? -ordította a kinti férfi. -Honnan a pokolból tudnám, hogy meddig tart ki az élelem? Csak azt tudom, hogy ha a magukféle szarháziak nem szarnának be, és segítenének, akkor többen maradnának életben addig, amíg majd elrendezik ezt a disznóságot. -Izzó tekintettel hallgatott egy pillanatig. -Az a helyzet, hogy maguk félnek, félnek megmutatni nekik, hogy hol a kaja. És miért? Mert minél többet ennének ezek a szerencsétlenek, annál kevesebb jutna a maguk bandájának. Errıl van szó, vagy nem? Ez az igazság, ha ugyan van bátorságuk elismerni. A másik ember válaszát megint nem hallottuk, de bármit mondott is, nem csillapította a szónokot. Egy pillanatig komoran nézett be a rácson, aztán azt mondta: -Rendben van, ha így akarják! Villámgyors mozdulattal benyúlt a rácson, és elkapta a benti férfi karját. Egyetlen gyors rántással kihúzta, és megcsavarta. Aztán megragadta a mellette álló vak ember kezét, és a megcsavart kart a kezébe nyomta. -Szorítsd, haver -mondta, és a kapu zárjához ugrott. A benti férfi magához tért elsı meglepetésébıl. A rácson keresztül, a háta mögött csapkodni kezdett kifelé. Véletlenül sikerült a vak ember arcába találnia. A vak fölkiáltott, és még szorosabban markolta a másik karját. A tömegvezér a kapu zárjával bajlódott. Ebben a pillanatban puska dördült. A golyó a rácsnak ütıdött, és irányt változtatva röpült tovább. A vezér hirtelen elbizonytalanodva megtorpant. Mögötte a tömeg

káromkodni kezdett, néhányan kiáltoztak. A tömeg hullámzott elıre-hátra, mintha nem tudná eldönteni, fusson-e, vagy ostromolja meg a kaput. A döntést a bent lévık hozták meg helyettük. Láttam, hogy egy fiatalos külsejő férfi a hóna alá szorít valamit, hát a földre vetettem magam, és lerántottam Josellát is, mire a géppisztoly kerepelni kezdett. Nem volt kétséges, hogy a fickó szándékosan a levegıbe lı, ám a fegyver kattogása meg a suhanó golyók nesze riasztó volt. Egyetlen rövid sorozat elegendı volt a dolog rendezéséhez. Mire fölemeltük a fejünket, a tömeg megbomlott, és kisebb csoportok tapogatóztak a biztonság felé mindhárom lehetséges irányba. A vezér csak annyi idıre állt meg, hogy ordítson valami kivehetetlent, aztán ı is elfordult. Északnak tartott, a Malet Street felé, és igyekezett összeszedni a követıit. Csak ültem, ahol voltam, és néztem Josellára. Elgondolkodva nézett vissza rám, aztán maga elé a földre. Percek teltek el, amíg beszélni tudtunk. -Nos? -kérdeztem végül. Fölemelte a fejét, az úttestre pillantott, meg az utolsónak maradt, szánalmasan tapogatózó emberekre. -Igaza volt -mondta. -Tudod, hogy igaza volt, nem? Bólintottam. -Igen, igaza volt... És egyáltalán nem volt igaza. Tudod, senki sem fogja „elrendezni" ezt a disznóságot, ebben egészen biztos vagyok. Senki. Megtehetnénk, amit mond. Megmutathatnánk néhány embernek, de csak néhánynak, hogy hol van élelem. Megtehetnénk néhány napon, néhány héten át -és mi lesz azután? -Olyan iszonyatos, olyan kegyetlen... -Ha szembenézünk a puszta tényekkel, a választás egyszerő -mondtam. -Vagy megpróbáljuk menteni, ami menthetı, magunkat is beleértve, vagy arra áldozzuk az életünket, hogy egy picikével meghosszabbítsuk ezeknek az embereknek az életét. Szerintem ez a helyzet elfogulatlanul nézve. De hiszen én is értem, hogy a humánusabb megoldás azonos az öngyilkossággal. Töltsük-e azzal az idınket, hogy meghosszabbítsuk a szenvedést, amikor jól tudjuk, hogy végül úgysem menthetjük meg ıket? így hasznosíthatnánk a legjobban magunkat? Josella lassan bólintott. -Ha így fogalmazol, nemigen van választásunk, igaz? És ha megmenthetnénk is néhányat, melyiket válasszuk? És kik vagyunk mi, hogy egyáltalán válasszunk? És meddig tehetnénk? -Ez egyáltalán nem könnyő -mondtam. Fogalmam sincs, hány félnyomorék embert tudnánk támogatni, miután kifogytunk a könnyen hozzáférhetı készletekbıl, de nem hiszem, hogy nagyon sokat. -Te már döntöttél -mondta, és rám nézett. A hangjában talán volt egy kis' rosszallás. -Kedvesem -mondtam. -Nekem sincs ez az egész jobban a kedvemre, mint neked. Eléd tártam a puszta tényeket. Segítsünk-e a katasztrófa túlélıinek valamiféle új életet teremteni, vagy tegyünk valamiféle erkölcsi gesztust, amely nemigen több gesztusnál? Az út túloldalán lévı emberek nyilván elhatározták, hogy túlélik. A földbe markolt, aztán hagyta kihullani az ujjai közül a porszemeket. -Azt hiszem, igazad van -mondta. -De abban is igazad van, hogy nincs kedvemre. -Manapság nemigen számít, hogy mi van és mi nincs kedvünkre -mondtam. -Talán, mégis úgy érzem, nem jó dolog az, ami lövöldözéssel kezdıdik. -A levegıbe lıtt, és szinte bizonyos, hogy ezzel akadályozta meg a verekedést -mutattam rá. A tömeg már teljesen szétoszlott. Átmásztam a falon, és a túloldalon lesegítettem Josellát. Az egyik férfi kinyitotta a kaput, és beengedett minket. -Hányan vannak? -kérdezte. -Csak ketten. Láttuk a jelzésüket a múlt éjjel -mondtam. -Oké. Jöjjenek, megkeressük az ezredest -mondta, és már vezetett is minket az udvaron át. Az az ember, akit ezredesnek nevezett, egy kis szobában rendezkedett be a bejárat közelében, amely egykor nyilván portásfülke volt. Az ezredes vaskos, ötvenes férfi volt. Dús haja ısz és gondosan nyírt volt. A bajsza pontosan beleillett a képbe, mintha egyetlen szırszála sem mert volna kilógni a sorból. Az arca annyira rózsás, egészséges és üde volt, hogy lehetett volna egy sokkal fiatalabb emberé is, és az agya -erre késıbb jöttem rá -úgy is mőködött. Az asztal mögött ült, amelyen teljesen egyforma halmokban rengeteg papír sorakozott, elıtte pedig egy rózsaszín, makulátlan jegyzetlap feküdt elvágólagosan. Amint beléptünk, áthatóan szemügyre vett egymás után mindkettınket, méghozzá a szükségesnél egy kicsikét tovább szemlélt minket. Fölismertem a módszert. Azt akarta sugallni, hogy aki é1 vele, az gyakorlott ítész, aki nyomban föl tudja mérni az elıtte állót; akit fölmér, annak azt kell éreznie, hogy olyan megbízható emberrel áll szemben, aki nem tréfál, vagy pedig azt, hogy átlátnak rajta, és minden gyöngeségét máris földerítették. A megfelelı eljárás a módszert ugyanezzel a módszerrel viszonozni, s akkor az embert többnyire „használható ürgének" tekintik. Ezt tettem én is. Az ezredes fölvette a tollát.

-Kérném a nevüket. Megmondtuk. -És a címük? -A jelen körülmények között, attól tartok, nem sokra megy velük -mondtam. -Ám ha komolyan tudni akarja... -és megmondtam mindkettınk címét. Morgott valamit rendszerrıl, szervezésrıl és rokonokról, és mindent leírt. Ismét áthatóan ránk nézett, mindkét jegyzetlapra valami megjegyzést körmölt, és a lapokat egy dossziéba tette. -Szükségünk van jó emberekre. Csúnya ügy ez. De sok a tennivaló. Sok. Mr. Beadley majd elmondja, mi lesz a dolguk. Megint kint találtuk magunkat az elıcsarnokban. Josella kuncogott. -Elfelejtettem referenciákat kérni három példányban, de azt hiszem, így is munkát kapunk -mondta. Megtaláltuk Michael Beadleyt, aki éppen az ezredes ellentéte volt. Szikár volt, magas, széles vállú és kicsit hajlott hátú, mint a sportember, aki rákapott az olvasásra. Nyugalmi állapotban az arca kissé szomorkásnak tetszett nagy szemének sötét színétıl, csakhogy nagyon ritkán láthatta ıt bárki is nyugalmi állapotban. A néhány ısz csík a hajában nem könnyítette meg annak megítélését, hogy mennyi idıs lehet. Éppúgy lehetett harmincöt, mint ötven. És annyira nyilvánvalóan fáradt volt, hogy inkább idısebbnek látszott. Aligha kételkedhettünk abban, hogy fenn volt egész éjjel, mindazonáltal vidáman köszöntött minket, és barátságosan irányított oda a közelében lévı fiatal nıhöz, aki ismét fölírta az adatainkat. -Ez Sandra Telmont -magyarázta. -İ a mi profi memóriánk. Az eredeti szakmája filmfelvételi naplóvezetı, tudják, aki mindent fölír, hogy mi mi után jön, ezért különösen hálásak lehetünk a gondviselésnek jelenlétéért. A fiatal nı biccentett nekem, Josellát alaposabban szemügyre vette. -Mi már találkoztunk -mondta töprengve. Lepillantott a térdén tartott jegyzetfüzetre. És kellemes, bár csöppet sem érdekes arcán nyomban halvány mosoly fénylett fel. -Hát persze -mondta visszaemlékezve. -Mit mondtam neked? Ragad rám, mint a légypapír -állapította meg Josella. -Mirıl van szó? -kérdezte Michael Beadley. Elmeséltem. Beadley most már alaposan megnézte magának Josellát. Josella sóhajtott. -Kérem, felejtse el -mondta. -Unom már ezt a hírhedt hírnevet. Ez szemlátomást kellemesen lepte meg Beadleyt. -Helyes -zárta le a dolgot egy biccentéssel. Visszafordult az asztalhoz. -Akkor folytassuk. Találkoztak már Jacquesszel? -Ha az ezredesre gondol, aki belügyminisztériumot játszik, akkor igen. Beadley vigyorgott. -Tudnunk kell, hogy állunk. Nem jutunk semmire, ha nem tudom, mekkora fejadagra van szükségük utánozta egészen ügyesen az ezredest. -Habár ez nagyjából igaz is -tette hozzá. -A legjobb, ha fölvázolom nagyjából, hogy hogy is állunk. Mostanáig mintegy harmincöten vagyunk. Különféle emberek. Reméljük és várjuk, hogy a nap folyamán még néhányan bejöjjenek. Az itt lévık közül huszonnyolcan látnak. A többiek férjek vagy feleségek -és két-három gyerek -, akik vakok. Pillanatnyilag azon az állásponton vagyunk, hogy elmegyünk innen holnap, ha sikerül elkészülnünk, a biztonság kedvéért, hiszen értik. Bólintottam. -Mi úgy döntöttünk, hogy ma este megyünk, ugyanezért -mondtam. -Milyen szállítóeszközük van? Beszámoltam a teherautóról. -Ma akarjuk beszerezni a szükséges dolgokat -tettem hozzá. -Pillanatnyilag nemigen van még másunk triffidellenes felszereléseknél. Beadley fölhúzta a szemöldökét. A Sandra nevő lány is kíváncsian nézett rám. -Meglehetısen különös, hogy legelıször ilyesmit szereztek be -mondta Beadley. Elmagyaráztam az okát. Nyilván rosszul, mert egyikükre sem gyakoroltam valami nagy hatást. Beadley csak úgy mellékesen biccentett, és folytatta: -Ha velünk tartanak, a következıt javaslom. Hozzák be a kocsijukat, dobálják le a cuccot, aztán hajtsanak el, és cseréljék le a járgányt egy szép, nagy teherautóra. Aztán... ó, majd elfelejtettem! Konyítanak valamit a gyógyításhoz? A fejünket ráztuk. Beadley a homlokát ráncolta. -Kár. Egyelıre senki sem ért hozzá közöttünk. Csodálkoznék, ha nem lenne hamarosan szükségünk orvosra, meg aztán már most is oltásokat kellene kapnunk... Így viszont nem sok értelme lenne elküldenem magukat gyógyszerekért. Mit szólnának élelmiszerek és háztartási cikkek beszerzéséhez? Menne maguknak?

Végiglapozott néhány összefőzött papírlapot, az egyiket kiszedte és átadta nekem. A lap tetején a 15-ös szám állt, és alatta gépírással különféle konzervek, edények és ágynemőfélék voltak felsorolva. -Nem szigorúan -mondta , de nagyjából ehhez tartsák magukat, így elkerülhetjük, hogy valamibıl több, másból meg kevesebb legyen a szükségesnél. Utazzanak a legjobb minıségre. Ami az élelmet illeti, helyezzék elıtérbe az értéket a nagy tömeggel szemben, ha például eddig imádták is a kukoricapelyhet, most felejtsék el. A nagy csemegeüzleteket és élelmiszer-áruházakat ajánlom. -Visszavette a listát, és ráírt kéthárom címet. -Maguknak csak dobozolt és másként konzervált holmikkal kell foglalkozniuk, ne hagyják elcsábítani magukat holmi liszteszsákoktól: arra van egy másik beszerzı. -Töprengve nézett Josellára. Meglehetısen nehéz munka, sajnos, de pillanatnyilag a leghasznosabb. Szedjenek össze minél több árut sötétedés elıtt. Közgyőlés és tanácskozás lesz itt ma este fél tízkor. Amikor éppen indulóban voltunk, utánunk szólt. -Pisztolyuk van? -kérdezte. -Nem gondoltam rá -ismertem be. -Pedig esetleg szükség lehet rá. Nagyon hatásos például a levegıbe lıni -mondta. Két pisztolyt vett elı az asztal fiókjából, és odatolta elénk. -Kevésbé piszkol, mint az -mutatott Josella szép késére. -Szerencsés fosztogatást! Amikor végre elindultunk kis teherkocsink lepakolása után, úgy láttuk, hogy még kevesebb ember van az utcán, mint az elızı napon volt. És akiket láttunk, kocsink zajára azok is inkább a járdára igyekeztek, semmint hogy zaklattak volna minket. Az érdeklıdésünket felkeltı elsı nagy teherautó használhatatlannak bizonyult, mert olyan nehéz faládák voltak rajta, amelyeket nem tudtunk lerámolni. Következı jelöltünk szerencsés találat volt: öttonnás, majdnem új és üres. Átszálltunk, és a kisebb kocsit a sorsára hagytuk. A listán szereplı elsı üzlet raktárának rolója le volt húzva, de könnyen engedett az egyik közeli bolt emelırúdjának. Odabent igazi fogás várt minket. Három kis teherautó állt ott farral a rakodótér felé. Az egyik színültig volt rakva húskonzervvel. -Tudod vezetni ezeket? -kérdeztem Josellától. Megnézte a kocsikat. -Miért ne tudnám? Az alapelvek azonosak, nem? És közlekedési gondok nem lehetnek. Úgy döntöttünk, hogy a kocsikért késıbb megyünk vissza, s a magunkéval mentünk a következı áruházhoz, ahol felraktunk számos takarót, paplant és pokrócot, aztán ismét továbbmentünk, és beszereztünk egy rakás csörömpölı lábast, serpenyıt, fazekat és teáskannát. Amikor a kocsi tele volt, úgy éreztük, derekasan elvégeztük a vártnál nehezebb munkát arra a délelıttre. A munkától meg is éheztünk, és éhségünket egy addig még érintetlen kiskocsmában csillapítottuk. Az üzleti és kereskedelmi negyedek hangulata borongós volt, bár ez a borús légkör még mindig inkább egy normális vasárnapra emlékeztetett, mint a teljes összeomlásra. Arrafelé igen kevés embert láttunk. Ha a katasztrófa nappal történt volna, és nem éjjel, amikor a dolgozók már otthon voltak, a látvány sokkal ocsmányabb lett volna. Miután felfrissítettük magunkat, elmentünk a már megrakott teherkocsiért az üzlethez, és a két jármővel lassan és minden gond nélkül visszahajtottunk az egyetemre. A kocsikat az udvarban leállítottuk, és ismét útra keltünk. Fél hétre értünk vissza ismét, két telerakott teherautóval és a hasznos teljesítmény jó érzésével. Michel Beadley kijött az épületbıl, hogy megnézze, mit hoztunk. Mindennek örült, kivéve azt a fél tucat ládát, amelyeket én tettem hozzá a második szállítmányhoz. -Ezek micsodák? -kérdezte. -Triffidpuskák és hozzájuk való töltények -mondtam. Elgondolkodva nézett rám. -Ja, igen. Maga jött ide azzal a rengeteg triffidellenes cuccal -mondta. -Azt hiszem, szükségünk lesz rájuk -mondtam. Fontolgatta. Láttam, hogy elkönyveli magában: a fickó triffidügyekben nem egészen komplett. Sejtettem, hogy a dolgot a szakmámból eredı elıítéletnek tartja -amelyet csak súlyosbít a tény, hogy a közelmúltban megcsípett egy triffid , és azon töpreng, hogy ez a mániám nem takar-e valami más, kevésbé ártalmatlan ırületet is. -Nézze -mondtam neki , négy megrakott teherautónyi árut hoztunk be mi ketten. Csak annyit kérek, hogy az egyiken jusson hely ezeknek a holmiknak is. Ha úgy véli, nem biztosíthat a számukra helyet, hozok még egy teherautót. -Nem, hagyja csak ıket ott, ahol vannak. Nem foglalnak el sok helyet -mondta végül. Bementünk az épületbe, és teáztunk az ideiglenesen berendezett büfében, amelyet egy kellemes arcú, középkorú asszony vezetett igen ügyesen. -Azt hiszi -mondtam Josellának , hogy az agyamra mentek a triffidek. -Majd rájön ı is, attól tartok -mondta Josella. -De azért különös, hogy rajtunk kívül senki sem látta ıket.

-Ezek az emberek jobbára mindvégig a városközpontban tartózkodtak, így ez nem meglepı. Elvégre ma mi sem láttunk egyet sem. -Gondolod, hogy bejönnek ide, a városba is? -Nem tudom. Talán néhány eltévedt példány igen. -Szerinted hogyan szabadultak el? -kérdezte. -Ha eléggé erısen és eléggé sokáig rángatják a karót, az végül is csak enged. A farmokon is történtek néha kitörések, és mindig úgy, hogy a kerítés egy-egy szakaszánál sereglett össze mind, és végül a kerítés ledılt. -Nem tudtatok erısebb kerítéseket csinálni? -Csinálhattunk volna, de nem akartuk a triffideket teljesen helyhez kötni. És nem törtek ki gyakran. Ha mégis, jobbára csupán az egyik mezırıl a másikra mentek, ahonnan szépen visszatereltük ıket, és ismét felállítottuk a kerítést. Nem hinném, hogy bármely triffid szándékosan erre jönne. Triffidszempontból a városközpont olyan, mint a sivatag, ezért úgy vélem, inkább a nyílt terep felé fognak kiáramlani. Lıttél már triffidpuskával? Josella a fejét rázta. -Ha sikerül más öltözéket találnom, úgy gondoltam, gyakorolhatnánk egy kicsit, ha van hozzá kedved mondtam neki. Vagy egy óra múlva tértem vissza azzal az érzéssel, hogy immár megfelelıen vagyok öltözve, mivel Josella ötletébıl kiindulva én is síruhát és bakancsot öltöttem. Közben Josella egy igen csinos, üde zöld ruhát vett föl. Magunkhoz vettünk néhány triffidpuskát, és kimentünk a közeli Russell Square parkjába. Vagy félórája lövöldöztünk a megfelelınek talált bokrok felsı leveleire, amikor egy téglavörös dzsekit és elegáns, zöld nadrágot viselı fiatal nı közeledett felénk egy kis fényképezıgéppel a kezében. -Maga kicsoda, talán a sajtó? -kérdezte Josella. -Nagyjából -mondta a fiatal nı , mindenesetre én vagyok a hivatalos krónikás. Elspeth Cary. -Ilyen hamar? -jegyeztem meg. -Ebben a mi rendszeretı ezredesünk kezét látom. -Tökéletesen igaza van -helyeselt a lány. Josellához fordult. -Maga Miss Playton. Sokszor eltöprengtem... -Hát ide figyeljen -szakította félbe Josella. -Miért éppen az én rossz hírem az egyetlen állandósult dolog ebben az összedılt világban? Nem felejthetnénk el végre? -Hm -mondta elgondolkodva Miss Cary. -Hm-hm. -És témát változtatott. -Mi van ezekkel a triffidekkel? kérdezte.Elmondtuk. -Ezek azt hiszik -tette hozzá Josella , hogy Billnek az agyára mentek a triffidek. Miss Cary mélyen a szemembe nézett. Az arca inkább érdekes volt, mint szép, a bırét a miénknél erısebb napfény festette barnára. A szeme higgadt, figyelmes és sötétbarna volt. -És valóban? -kérdezte. -Szerintem a triffidek éppen eléggé kellemetlenek tudnak lenni, ha kicsúsznak a kezünkbıl. Bólintott. -Ez igaz. Jártam olyan helyeken, ahol kicsúsztak. Igazán komiszak. No de Angliában ez elképzelhetetlen. -Itt sincs sok, ami megállíthatná ıket -mondtam. A válaszát -ha ugyan akart mondani valamit -motorzúgás szakította félbe a fejünk fölött. Fölpillantottunk, és nyomban megláttuk a British Museum teteje fölött közeledı helikoptert. -Ivan lesz az -mondta Miss Cary. -Remélte, hogy sikerül helikoptert szereznie. Mennem kell, hogy lefényképezzem a leszállását. Viszlát. -És elsietett a pázsiton át. Josella lefeküdt, a feje alatt összekulcsolta a kezét, és az égbolt mélyébe bámult. Amikor a helikopter motorja leállt, még kézzelfoghatóbb lett a csönd, mint korábban volt. -Nem tudom elhinni -mondta Josella. -Próbálom, de igazán még mindig nem tudom elhinni. Nem tőnhet e1 minden... minden... minden... Ez valami álom. Holnap ez a park csupa zaj lesz. Ott száguldanak majd a piros buszok, embertömegek sietnek a járdán, közlekedési lámpák villognak... A világ nem érhet véget csak így lehetetlen , ez lehetetlen... Jómagam is így éreztem. A házak, a fák, az abszurdan grandiózus szállodák a tér túloldalán túlságosan is normálisak voltak, túlságosan készek arra, hogy egy varázsütésre életre keljenek... -Mégis -mondtam , azt elhiszem, ha ugyan egyáltalán tudtak gondolkodni, a dinoszauruszok ugyanezt gondolhatták. Idınként mégiscsak megesik, tudod. -De miért éppen velünk? Mint amikor az újságban olvasod, hogy milyen meghökkentı dolgok történtek másokkal, de mindig másokkal. Nincs bennünk semmi rendkívüli. -Nincs mindig „miért éppen mi". Akár katonáról van szó, aki sértetlen maradt, miközben valamennyi társa elpusztult, akár arról a fickóról, akit letartóztattak, mert hamisan könyvelt. Szerintem vakszerencse az egész. -Véletlen, hogy megtörtént, vagy az a véletlen, hogy éppen most? -Hogy most. Valamikor, valahogyan meg kellett történnie. Természetellenes gondolat, hogy egy bizonyos lénynek kell az uralkodó fajnak lennie mindörökké.

-Nem tudom, miért. -Átkozott egy kérdés ez a miért. Mégis elkerülhetetlen következtetés, hogy az életnek nem statikusnak, hanem dinamikusnak kell lennie. Így vagy úgy változásnak kell jönnie. És jegyezd meg, hogy szerintem ezúttal még nem lett teljesen végünk, de pokolian közel jártunk hozzá. -Szerinted tehát ez még nem a vég, nem az ember vége? -Az lehet. De mégsem hiszem, hogy már az. Lehetett volna a vég. Ebben nem kételkedtem. Csakhogy lennie kellett a mienkéhez hasonló csoportoknak másutt is. Egy üres világot láttam magam elıtt néhány szétszórt kis közösséggel, amelyek megpróbálják ismét hatalmukba keríteni a világot. És hinnem kellett, hogy néhányuknak legalább ez sikerülni fog. -Nem -ismételtem meg , ennek még nem kell a végnek lennie. Még mindig igen alkalmazkodók vagyunk, és pompásan startolhatunk az ıseinkhez képest. Mindaddig, amíg akad épelméjő és egészséges ember, isteni esélyeink vannak. Josella nem válaszolt. Csak feküdt fölfelé nézve, távolba veszı tekintettel. Úgy éreztem, valamit sejtek abból, amire gondol, de nem szóltam semmit. İ sem beszélt egy ideig, aztán azt mondta: -Tudod, a legmegdöbbentıbb dolog végiggondolni, hogy mennyire könnyen veszítettük el azt a világot, amely annyira biztosnak és biztonságosnak látszott. Nagyon is igaza volt. Ez az egyszerőség volt a döbbenet magja. Mivel minden olyan megszokott, az ember megfeledkezik az egyensúlyt fenntartó sok-sok erırıl, és a biztonságot természetesnek érzi. Nem az. Nem hiszem, hogy korábban valaha is gondoltam arra, hogy az ember uralma elsısorban nem az agyának köszönhetı, ahogyan a legtöbb könyv sugallja. Hanem az agy azon képességének, hogy föl tudja használni az információt, amelyet egy keskeny fénynyaláb közvetít neki. Az ember civilizációja, amit elért s amit még elérhetett volna, egyedül azon a képességen múlott, hogy meg tudott különböztetni bizonyos hullámokat a vöröstıl az ibolyáig. Enélkül az ember elveszett. Egy pillanatra megvilágosodott, hogy hatalma mennyire gyenge lábon áll, hogy a csodákat miféle törékeny eszköz birtokában hozta létre... Josella a maga gondolatmenetét követte. -Fura egy világ lesz, már ami megmaradt belıle. Nem hiszem, hogy túlságosan szeretni fogjuk -mondta elgondolkodva. Ez számomra helytelen álláspontnak tetszett: mintha valaki azért tiltakozna, mert nem szereti a gondolatot, hogy meg kell halni, vagy meg kell születni. Én szívesebben jártam el úgy, hogy elıbb igyekeztem kideríteni, hogyan is lesz, aztán megpróbáltam valamit tenni az ellen, ami a legkevésbé tetszett, ám akkor nem szóltam semmit. Idırıl idıre hallottuk, hogy teherautók érkeznek az épület túlsó oldalához. Nyilvánvaló volt, hogy immár a legtöbb fosztogatócsoport hazatért. Az órámra pillantottam, és a mellettem a füvön heverı triffidpuskáért nyúltam. -Ha még vacsorázni akarunk, mielıtt meghallgatjuk, hogy a többieknek mi a véleménye errıl az egészrıl, ideje mennünk -mondtam.

7. TANÁCSKOZÁS Azt hiszem, mindannyian azt hittük, hogy a tanácskozás egyszerő munkamegbeszélés lesz. Idıpontok, utasítások, a napi munka értékelése meg ilyesmi. Semmiképpen sem számítottam olyan elgondolkodtató hozzászólásokra, amilyenekben részünk volt. A tanácskozást egy kis elıadóteremben tartottuk, amelyet az alkalomra akkumulátorról mőködtetett gépkocsireflektorral világítottak meg. Amikor beléptünk, vagy fél tucat férfi és két nı, akik szemlátomást valamiféle bizottságot alkottak, tanácskozott az elıadói pulpitus mögött. Legnagyobb meglepetésünkre legalább száz ember ült a teremben. A fiatal nık aránya mintegy négy az egyhez volt. Amíg Josella nem szólt, észre sem vettem, hogy a többségük vak. A tanácskozó csoportot Michael Beadley uralta a magasságával. Mellette az ezredest ismertem föl. A többi arc számomra új volt, kivéve Elspeth Caryét, aki a fényképezıgépet most jegyzettömbbel cserélte föl, nyilván szintén a jövendı kedvéért. A figyelem középpontjában egy idısebb, csúnya, de megnyerı arcú férfi állt aranykeretes szemüvegben, akinek fehér haja meglehetısen hosszú volt. Mintha valamennyien kissé aggódtak volna érte. A csoportban a másik nı alig volt több lánynál, nem lehetett több huszonkét-huszonhárom évesnél. Szemlátomást nem örült annak, hogy ott van, ahol van. Idınként aggodalmasan pillantott a hallgatóságra. Sandra Telmont jött be kezében fólia alakú írópapírral. Egy pillantást vetett a papírra, aztán határozottan szétoszlatta a csoportot, és mindenkit leültetett. Egy intéssel az elıadói pulthoz küldte Michaelt, és a tanácskozás megkezdıdött.

Michael egy kissé meggörnyedve állt ott, szomorú szemmel nézte a hallgatóságot, és megvárta, amíg a mormogás elül. Kellemes, gyakorolt hangon és igen meleg stílusban kezdett beszélni. -Sokan az ittlévık közül -kezdte -még mindig nem tértek magukhoz a katasztrófa után. Az általunk ismert világ egy pillanat alatt elpusztult. Néhányan úgy érezhetjük, hogy mindennek vége. Nincs vége mindennek. Ám azt nyomban megmondom mindannyiótoknak, hogy vége lehet mindennek, ha hagyjuk. Bármennyire rendkívüli is a vész, van egy kis remény a túlélésre. Talán érdemes megemlítenem, hogy nem egyedül a mi korunkban kellett az emberiségnek szerencsétlenséget megélnie. Bármiféle mitikus beszámolók keletkeztek is róla, ahhoz nem férhet kétség, hogy valamikor a történelem során volt egy nagy árvíz. Akik azt túlélték, a mostanihoz nagyságrendjében hasonló, rendkívüliségében talán még iszonyatosabb katasztrófát éltek túl. Ám bizonyára nem estek kétségbe, bizonyára újrakezdték, ahogyan mi is újrakezdhetjük. Az önsajnálat és a mély, tragikus érzés nem segít. Jobb, ha nyomban elfeledjük ıket, mert építıkké kell válnunk. És hogy elejét vegyem minden további romantikus dramatizálásnak, rá kell mutatnom, hogy ez, ami most van, még nem a legrosszabb, ami történhetett volna. Jómagam és közületek még sokan egész életünkben ennél sokkal rosszabbra számítottunk. És még mindig úgy hiszem, hogy ha nem történt volna meg velünk ez, akkor megtörtént volna az a még rosszabb. 1945. augusztus 6. óta a túlélés esélye egyre csökkent. Két nappal ezelıtt valójában kisebb volt, mint most. Ha már dramatizálnotok kell, nyugodtan dramatizálhatjátok az 1945 utáni éveket, amikor a biztonság útja vékony kötéllé keskenyedett, és azon kellett táncolnunk szándékosan becsukott szemmel, hogy ne lássuk magunk alatt a mélységet. Az azóta eltelt évek bármelyik percében bekövetkezhetett volna a végzetes hiba. Csoda, hogy nem történt meg. Kétszeres csoda, hogy éveken át így volt. Ám elıbb vagy utóbb sor került volna a végzetes lépésre. És mindegy lett volna, hogy gonoszság, gondatlanság vagy puszta véletlen az oka: az egyensúly fölborult volna, és elszabadult volna a pusztítás. Hogy ez mennyire lett volna komisz, nem tudhatjuk. De el tudjuk képzelni: talán egyáltalán nem lettek volna túlélık, talán a bolygó is elpusztult volna... És most gondoljatok a mi helyzetünkre. A Föld érintetlen, sértetlen, még mindig termı. Képes ellátni minket élelemmel és nyersanyagokkal. A tudás fölhalmozott táraiból mindent megtanulhatunk, amit valaha is csináltak -bár némely dolgokra talán jobb nem is emlékezni. És megvan hozzá minden eszközünk, az egészségünk és az erınk, hogy ismét építeni kezdjünk. Nem beszélt hosszan, de szavai igen hatásosak voltak. Hallgatói közül sokan érezhették úgy, hogy valaminek a kezdetén vannak, nem a végén. Bár általánosságoknál többet alig mondott, amikor leült, a teremben máris jobb volt a hangulat. Az ezredes beszélt utána, aki gyakorlatias és tényszerő volt. Emlékeztetett minket, hogy egészségügyi okokból jobb lesz olyan gyorsan elhagynunk minden beépített körzetet, amilyen gyorsan csak megoldható, ez pedig számításaink szerint a másnap déli tizenkét óra. Összegyőlt szinte minden nélkülözhetetlen dolog, és számos plusz is, amelyek képesek lesznek tőrhetı kényelmet biztosítani nekünk. Készleteinket illetıen az legyen a célunk, hogy lehetıleg függetlenítsük magunkat minden külsı forrástól legalább egy évre. Ezt az idıszakot gyakorlatilag ostromállapotban kell töltenünk. Kétségtelenül sok mindent szeretnénk magunkkal vinni a listánkon szereplı dolgokon kívül, de azokkal még várni kell, amíg az orvosi kar (itt a bizottságban helyet foglaló lány mélyen elpirult) biztonságosnak nem ítéli az elszigeteltségbıl való kilépést, hogy csoportok indulhassanak ezekért a holmikért. Ami elszigeteltségünk helyszínét illeti, a bizottság sokat gondolkodott rajta, és figyelembe véve a jól megépítettség, önellátóság és mindentıl való különállóság követelményeit, arra a következtetésre jutott, hogy egy bentlakásos vidéki iskola vagy egy nagy kúria felelne meg leginkább a céljainknak. Akár úgy esett, hogy a bizottság még valóban nem döntött egyetlen hely mellett sem, akár úgy, hogy a titkolózásnak az ezredes még mindig valamiféle lényeges értéket tulajdonított katonai szempontból, kétségtelen, hogy a konkrét hely vagy legalább a környék megnevezésének hiánya volt a legnagyobb hiba, amelyet azon az estén elkövettek. Ám amíg beszélt, az ezredes gyakorlatias stílusa biztatóan hatott. Amikor leült, ismét Michael állt föl. Néhány biztató szót szólt a lányhoz, aztán bemutatta. Nagy gondot okozott valamennyiünknek, mondta, hogy nincs közöttünk senki, aki orvosi ismeretekkel bírna, azért nagy megkönnyebbüléssel köszönti körünkben Miss Berrt. Igaz, hogy nincs hangzatos doktori címe, de igen jól képzett ápolónı. És a maga részérıl úgy gondolja, hogy a frissen szerzett tudás többet érhet, mint az évekkel korábban elért diploma. A lány ismét elpirult, néhány szóban elmondta, hogy szándékában áll ellátni a feladatot, aztán kissé váratlanul azzal végezte, hogy beolt minket egy csomó dolog ellen, még mielıtt elhagynánk a termet.

Egy kis, verébforma ember, akinek nem értettem a nevét, azt sulykolta a fejünkbe, hogy minden egyes ember egészsége mindannyiunk ügye, és a betegség leghalványabb gyanúját is nyomban jelenteni kell, mivel egy fertızı betegség komoly pusztítást végezhetne közöttünk. Amikor befejezte, Sandra állt föl, és bemutatta az utolsó szónokot: dr. E. H. Vorlesst, a tudományok doktorát, aki Edinburghban védte meg a diplomáját, és legutóbb a Kingston Egyetem szociológiaprofesszora volt. A fehér hajú ember odalépett a pulthoz. Néhány pillanatig csak állt, ujjhegyeit az asztalon nyugtatta, s a fejét lehajtotta, mintha a pulpitust tanulmányozná. A mögötte ülık nagy figyelemmel, némi aggodalommal nézték. Az ezredes Michaelhez hajolt, súgott neki valamit, az bólintott anélkül, hogy levette volna a tekintetét a doktorról. Az öregember fölemelte a fejét. Kezével végigsimította a haját. -Barátaim -mondta , azt hiszem, joggal állíthatom, hogy én vagyok köztetek a legidısebb. Kis híján hetven év alatt sok mindent megtanultam, és sok mindent kellett elfelejtenem, bár korántsem annyi mindent, amennyit szerettem volna. Ám ha az emberi intézmények hosszas tanulmányozása során valami még ezek makacsságánál is jobban mellbe vágott, az ezek változatossága. Jól mondják a franciák: Autres temps, autres moeurs. Látnunk kell, hogy az egyik közösség erénye a másik közösségben bőn lehet; hogy amit itt elítélnek, azt másutt dicséretesnek találhatják; hogy az egyik évszázadban még kárhoztatott szokást a másik évszázadban dicsıítik. És látnunk kell azt is, hogy minden egyes közösség és minden egyes kor mélységesen hisz a maga szokásainak erkölcsi helyességében. Az pedig nyilvánvaló, hogy mivel számos ilyen hit ellentmond egymásnak, egyik sem lehet abszolút mértékben „helyes". Az ember legfeljebb olyan ítéletet mondhat róluk -ha egyáltalán kénytelen ítéletet mondani , hogy bizonyos korban „helyesek" voltak abban a közösségben, amely azok szerint a szokások szerint élt. Lehet, hogy ma is azok, de legtöbbször azt találjuk, hogy nem, és azok a közösségek, amelyek vakon követik ıket, és nincsenek tekintettel a megváltozott körülményekre, ezt önnön kárukra, esetleg önnön végsı megsemmisülésükre teszik. A hallgatóság nem tudta, hová akar kilyukadni ez után a bevezetı után. A többség mocorgott. A legtöbbjük elzárta a rádiót, ha ilyesmirıl esett szó a mősorban. Most azonban csapdában voltak. A szónok eldöntötte, hogy megérteti magát. -így hát -folytatta -nem várhatjátok azt, hogy ugyanolyanok legyenek a szokások, az udvariassági és érintkezési formák és a modor egy ínséges indián faluban, ahol szinte az éhhalál fenyeget, és mondjuk London Mayfair kerületében. S ugyanígy különbözik a legfıbb erények természetérıl alkotott nézete egy meleg éghajlatú ország lakosainak, ahol könnyő az élet, egy túlnépesedett, robotoló ország lakosainak nézeteirıl. Más szóval: a különbözı körülmények különbözı alapvetı elveket szülnek. Mindezt azért mondom el nektek, mert az általunk ismert világ eltőnt, annak már vége. S eltőntek vele azok az alapelvek is, amelyek szerint eddig éltünk. Ma mások a szükségleteink, s másoknak kell lennie a céljainknak is. Ha példát kívántok, azt mondom, hogy a mai napot tiszta lelkiismerettel olyasminek az elkövetésével töltöttük, amire két nappal ezelıtt még azt mondtuk volna, hogy betörés és rablás. A régi sémák pusztultával most ki kell fundálnunk, hogy miféle életmód a legalkalmasabb manapság. Nemcsak az újjáépítést kell megkezdenünk: újra kell gondolnunk mindent, ami sokkal nehezebb és sokkal undorítóbb. Az ember testileg nagyon sokféle körülményhez tud alkalmazkodni. Ám minden közösségnek szokása, hogy a fiatalok tudatát olyan öntıformában formálja, amelyben elhelyezi a mindenkit gúzsba kötı elıítéletet. Az eredmény az a figyelemreméltóan ellenálló lelki anyag, amely sikeresen képes szembeszegülni még a veleszületett ösztönökkel és hajlamokkal is. így sikerült létrehozni azt az embert, aki önfenntartási alapösztöne ellenére képes önként vállalni a halált egy eszméért, de így hozták létre a tökfilkót is, aki mindenben biztos, és mindig tudja, mi a „helyes". A most elıttünk lévı idıben sok jól elsajátított elıítéletünktıl meg kell szabadulnunk, vagy radikálisan változtatnunk kell rajtuk. Csupán egyetlen alapvetı elıítéletet fogadhatunk el és tarthatunk meg, és ez az, hogy a faj érdemes a fenntartásra. Egy idıre minden mást ennek kell alárendelnünk. Bármit teszünk is, arra kell gondolnunk közben: „Vajon segíti-e ez a fajomat a túlélésben, vagy akadályoz minket?" És ha segít, meg kell tennünk, még akkor is, ha ellentétes az eszmékkel, amelyek szerint fölneveltek minket. Ha nem, kerülnünk kell az ilyesmit még akkor is, ha a mulasztás ellentétben áll a kötelességrıl alkotott korábbi nézeteinkkel vagy akár a korábbi igazságosságfogalmunkkal. Nem lesz könnyő: a régi elıítéletek nehezen halnak el. Az együgyő az irányelvek és elıírások hatalmas tömegére támaszkodik, a félénk is meg a szellemileg rest is -és így teszünk mind, gyakrabban, mint képzelnénk. Ám most, a szervezet eltőntével a régi viselkedési sémák többé nem adnak helyes választ. Kell lennie annyi erkölcsi bátorságunknak, hogy magunk gondolkozzunk és tervezzünk. Elhallgatott, és alaposan szemügyre vette a hallgatóságát. Aztán azt mondta:

-Egy dolgot világosan tudnotok kell, mielıtt úgy határoztok, hogy csatlakoztok a közösségünkhöz. Ez pedig az, hogy mindazoknak, akik hozzálátnak ehhez a munkához, el kell játszaniuk a szerepüket. A férfiaknak dolgozniuk kell, a nıknek gyereket szülni. Ha ezt nem helyesli valaki, annak nincs helye a közösségben. Néma csönd követte a szavait. Aztán hozzátette: -El tudunk tartani néhány nıt, aki nem lát, mert látó gyerekeket fognak szülni. Nem tudunk eltartani vak férfiakat. Merthogy az új világunkban a gyerek sokkal fontosabb a férjnél. Miután elhallgatott, még másodpercekig csönd volt, aztán az egyes csoportok sustorgása általános mormogásba csapott át. Josellára néztem. Legnagyobb megdöbbenésemre huncutul mosolygott. -Mi nevetnivalót találsz ebben? -kérdeztem kissé nyersen. -Az emberek arckifejezését -felelte. Elismerem, nem alaptalanul. Körülnéztem, aztán Michaelra pillantottam. A hallgatóság egyik csoportjáról a másikra fordította a tekintetét, próbálta összegezni a hatást. -Michael kissé idegesnek látszik -állapítottam meg. -Van is oka rá -mondta Josella. -Ha Brigham Young sikerre tudta volna ezt vinni a tizenkilencedik század közepén, most könnyő dolga lenne. -Milyen kemény tudsz lenni néha -mondtam. -Egyébként foglalkoztál már ezzel a témával? -Nem éppen, de nem vagyok teljesen ostoba, tudod. És amíg távol voltál, valaki behozta azt a buszt, amelyen ezeknek a vak lányoknak a többsége rajta volt. Valamennyien egy intézetbıl jöttek. Azt mondtam magamnak, vajon miért kellett onnan elhozni ıket, amikor a környezı utcákból ezreket szedhettünk volna össze. A válasz nyilvánvalóan az, hogy a) minthogy már ezelıtt is vakok voltak, nyilván megtanították ıket ott valamiféle munkára, és b) valamennyien lányok. Következtetést levonni nem volt túlságosan nehéz. -Hm -mondtam. -Az az ember életszemléletétıl függ. Meg kell mondanom, hogy nekem nem esett volna le a tantusz. Te talán... ? -Pszt -mondta, mert a terem elcsöndesedett. Magas, sötét hajú, céltudatos külsejő, fiatalabb nı állt föl. Amíg várakozott, úgy tetszett, a szája nem arra termett, hogy kinyissa, aztán mégis kinyitotta. -Úgy kell ezt értenünk -kérdezte acélkemény hangon , hogy a legutóbbi szónok a szabad szerelmet hirdeti? És jeges elszántsággal leült. Vorless doktor végigsimította a haját, és a nıre nézett. -A kérdezınek észre kellett vennie, hogy nem említettem semmiféle szerelmet, sem szabadot, sem vásároltat, sem szerzıdésben lekötöttet. Világosabban nem tudná megfogalmazni a kérdését?A nı ismét fölállt. -Azt hiszem, a szónok megértett engem. Azt kérdeztem, vajon a házassági törvény eltörlését javasolja-e. -Az általunk ismert törvényeket a körülmények szüntették meg. Most a mi dolgunk, hogy a feltételekhez illı törvényeket alkossunk, és szükség esetén betartassuk ıket. -Isten és a szemérem törvénye még é1. -Asszonyom, Salamonnak háromszáz -vagy ötszáz? -felesége volt, és Isten ezt csöppet sem kifogásolta. A mohamedán férfi fölöttébb tiszteletre méltó három feleséggel. Mindez a helyi szokásoktól függ. Hogy ebben az ügyben és más dolgokban pontosan melyek lesznek a törvényeink, azt mi fogjuk késıbb eldönteni a közösség érdekében. Ez a bizottság, vita után, úgy határozott, hogyha új rendet akarunk teremteni, és nem akarunk visszasüllyedni a barbárságba -aminek fennáll a komoly veszélye , akkor bizonyos dolgokat meg kell követelnünk azoktól, akik hozzánk csatlakoznak. Senki nem szerezheti vissza elveszített körülményeinket. Amit ajánlani tudunk, az munkás élet a lehetı legjobb körülmények között, amelyeket csak meg tudunk teremteni, és a boldogság, amelyet a lehetetlennel szemben kivívott eredmények okoznak. Cserébe hajlandóságot és termékenységet kérünk. Senkit sem kötelezünk. Szabadon választhattok. Akiknek nem tetszik az ajánlatunk, azoknak szabadságában áll elmenni máshová, és új közösséget alapítani, nekik jobban tetszı elvek alapján. De nagyon megkérnélek, jól gondold meg, van-e fölhatalmazásod Istentıl arra, hogy megfoszd bármelyik nıt a boldogságtól, amit természetes rendeltetésének betöltése adhat. Az ezt követı vita meglehetısen csapongó volt, néha egy-egy kérdés legapróbb részleteibe is belement, máskor olyan föltevések körül kalandozott, amelyekre még nem lehetett válasz. De senki sem kívánta félbeszakítani. Minél tovább beszélnek róla, annál kevésbé lesz idegen a gondolat. Josellával odamentünk az asztalhoz, ahol Berr nıvér kirakta a kellékeit. Számos oltást kaptunk a karunkba, aztán visszaültünk a helyünkre, és hallgattuk a vitát. -Hányan jönnek velünk szerinted? -kérdeztem Josellától.

Körülnézett a teremben. -Majdnem mind, mire megvirrad -mondta. Én kételkedtem. Az ellenvetések és kérdések nem értek véget. Josella azt mondta: -Ha nı volnál, akinek ma este, mielıtt lefekszik, végig kell gondolnia, hogy mit akar: gyereket és egy szervezetet, amely gondoskodik róla, vagy ragaszkodni olyan elvekhez, amelyek oda vezetnek, hogy sem gyereke nem lesz, sem olyan ember vagy szervezet, amely gondoskodna róla, akkor nem sokat töprengenél. És végül szinte minden nı gyereket akar, a férj az, amit Vorless doktor a célhoz szükséges helyi eszköznek bevez. -Ez cinikusan hangzik. -Ha komolyan cinikusnak tartod, akkor nagyon szentimentális vagy. Én az igazi nıkrıl beszélek, nem az újságok és filmek kitalációiról. -Ó -mondtam. Egy ideig gondolataiba merülve ült, végül összeráncolta a homlokát, és azt mondta: -Ami nyugtalanít, hogy mennyit várnak tılünk vajon? Szeretem a gyerekeket, az igaz, de mindennek van határa. A vita jóval egy óra elteltével csöndesedett el. Michael kérte, hogy mindazok, akik csatlakozni kívánnak hozzá, reggel tízig hagyják a nevüket az irodájában. Az ezredes kérte, hogy mindenki, aki tud teherautót vezetni, jelentkezzen nála reggel hétig, és a tanácskozás véget ért. Josella meg én kimentünk a terembıl. Az esti levegı langyos volt. A torony reflektora ismét reménykedve hasított az égbe. A hold éppen akkor emelkedett el a múzeum tetejétıl. Találtunk egy alacsony falat, arra leültünk, néztük a park árnyait, hallgattuk a fák ágai közt motozó szellıt. Mindketten szinte némán cigarettáztunk. Mikor én a magaménak a végére értem, eldobtam a csikket, és mély levegıt vettem. -Josella -mondtam. -Hm? -kérdezte, de nemigen figyelt oda rám. -Josella -mondtam újra. -Hm... azok a kisbabák. Én... izé... hm... rettenetesen boldog és büszke lennék, ha az enyémek és a tieid lennének. Még mindig némán ült, nem szólt semmit. Aztán elfordította a fejét. A holdfény megcsillant szıke haján, de az arca és a szeme árnyékban volt. Én pedig vártam izgatottan, szinte reszketve. Aztán meglepıen nyugodtan szólalt meg: -Köszönöm, Bill, kedves. Én is így szeretném. Fölsóhajtottam. Izgalmam nem nagyon csillapodott, és láttam, hogy a kezem remeg, amint az ı kezéért nyúl. Nem voltak szavaim a pillanathoz. De Josellának igen. -Csakhogy ez most nem ilyen egyszerő. Meghökkentem. -Hogy érted ezt? -kérdeztem. Elgondolkodva kezdett beszélni. -Ha én volnék azoknak az embereknek az egyike -biccentett a torony felé , azt hiszem, bizonyos szabályokat hoznék. Azt hiszem, csoportokra osztanám a társaságot. Azt mondanám, hogy ,minden férfi, aki feleségül vesz egy látó nıt, köteles mellé venni két vak nıt is. Szinte biztos, hogy én ezt tenném. Bámultam az arcát az árnyékban. -Ezt nem gondolod komolyan -ellenkeztem. -Attól tartok, hogy igen, Bill. -No de nézd csak... -Nem gondolod, hogy ilyesmin törik a fejüket? Mindazok alapján, amit elmondtak. -Nem lehetetlen -ismertem el. -De ık meghozzák a szabályokat, az egy dolog. Nem látom be, miért... -Úgy érted, nem szeretsz engem annyira, hogy mellém végy még két vak nıt is? Nagyot nyeltem. És tiltakoztam. -Nézd. Ez ırület. Ez természetellenes. Amit kínálsz, az... Fölemelte a kezét, hogy elhallgattasson. -Hallgass végig, Bill. Tudom, hogy eleinte kissé meghökkentıen hangzik, de egyáltalán nem ırület. Minden nagyon is világos, és csöppet sem könnyő. Mindez -mutatott körbe -hatott rám. Olyan ez, mintha egyszeriben mindent másképp látnál. És többek közt azt látom, hogy mi, akik túléltük, sokkal közelebb fogunk kerülni egymáshoz, sokkal jobban függünk majd egymástól, sokkal inkább egy törzs leszünk, mint valaha. Egész nap, amíg a várost jártuk, szerencsétlen embereket láttam, akik hamarosan meg fognak halni. És egész idı alatt azt mondogattam magamnak: „Igen, de az Isten szerelmére..." Aztán meg azt mondtam magamnak: „Ez csoda! Én sem érdemlek semmivel jobbat, mint ezek az emberek. De így történt. Még itt

vagyok, tehát bizonyíthatom, hogy van értelme." És ettıl valahogyan közelebb éreztem magam a többi emberhez, mint valaha is. Ez késztetett arra, hogy egyre törjem a fejem, mit tehetnék, hogy segítsek legalább, néhányukon. Tennünk kell valamit, hogy bizonyítsuk a csoda értelmét, érted, Bill? Lehettem volna én is egy ezek közül a vak lányok közül, lehettél volna te is a tapogatózók egyike. Semmiféle nagy dolgot nem tudunk tenni. Ám ha gondoskodunk csupán néhányukról is, és megadjuk nekik azt a boldogságot, amit csak tudunk, legalább egy kicsikét visszafizetünk a tartozásunkból. Ugye, te is belátod, Bill? Jó egy percig rágódtam a dolgon. -Azt hiszem -mondtam , ez a legfurcsább érvelés, amit ma vagy valaha is hallottam. És mégis... -És, mégis igaz, ugye, Bill? Tudom, hogy igaz. Megpróbáltam magamat a vak lányok helyzetébe képzelni, és tudom. Mi adhatunk nekik lehetıséget a körülményekhez képest legteljesebb életre, néhányuknak. Adjuk hát meg nekik hálánk részeként, vagy tagadjuk meg a belénk nevelt elıítéletek miatt? Errıl van szó. Egy ideig némán ültem. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy Josella mindent komolyan gondolt. Egy darabig az olyan céltudatos, felforgató szellemő nık dolgain tőnıdtem, amilyen Florence Nightingale vagy Elisabeth Fry volt. Az ilyen nıkkel nemigen tudsz mit kezdeni, és igen gyakran derül ki, hogy végül is nekik volt igazuk. -Jól van -mondtam végül. -Ha szerinted így kell lennie, de remélem... Félbeszakított: -Ó, Bill, tudtam, hogy megérted! Olyan boldog vagyok, annyira boldog! Annyira boldoggá tettél! Kis idı múlva: -Remélem... -kezdtem ismét. Josella a kezemre tette a kezét. -Csöppet sem kell aggódnod, drágám. Két helyes, értelmes lányt fogok választani. -Ó -mondtam. És üldögéltünk tovább kéz a kézben a falon, bámultuk a foltos fákat, bár nem sokat láttunk belılük, én legalábbis nem. Aztán az épületben a hátunk mögött valaki bekapcsolta a lemezjátszót, és megszólalt egy Strauss-keringı. Az üres udvaron átszálló dallam fájdalmasan nosztalgikus volt. Az út elıttünk egy pillanatra egy bálterem kísértetévé változott, ahol színek kavarogtak, és maga a hold alkotta a kristálycsillárt. Josella lecsúszott a falról. Széttárt karral, hullámzó ujjakkal és csuklóval, hajladozó testtel, bogáncspihekönnyedén táncolt a hold nagy fénykörében. Odaperdült elém, a szeme ragyogott, a karja hívogatott. És táncoltunk az ismeretlen jövı küszöbén, az eltőnt múlt visszhangjára.

8. ROMBA DİLT REMÉNYEK Ismeretlen, elhagyatott városban bolyongtam, ahol vészjóslóan kongott a harang, és egy testetlen, síri hang azt kiáltotta az ürességbe: „A fenevad elszabadult! Óvakodjatok! Elszabadult a fenevad!" -amikor arra ébredtem, hogy valóban harangkongást hallok. Kézi kisharang lehetett, amely olyan élesen és fémesen kolompolt, hogy egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán, amikor még mindig kábultan felültem, hangokat hallottam: „Tőz van!" Ahogy voltam, kiugrottam az ágyból, és kirohantam a folyosóra. Füstszagot éreztem, rohanó lábak, csapódó ajtók zaját hallottam. A zajok java jobbról hallatszott, ott kolompolt a harang, onnan jöttek a riadt kiáltások, tehát arrafelé futottam. Az ablakokon beszőrıdött némi holdfény, így aztán sikerült a folyosó közepén maradnom, és elkerülnöm a falak mentén tapogatózó embereket. Elértem a lépcsıhöz. Odalent még mindig szólt a harang. Lerohantam, amilyen gyorsan csak tudtam, bár a füst egyre sőrőbb lett. Már majdnem leértem, amikor megbotlottam, és elestem. A homályból hirtelen sötétség lett, amelyben a fény úgy villant föl, mint tők felhıje, és ez volt minden... Elıször csak fejfájást éreztem. Aztán megláttam a vakító fényt, amikor kinyitottam a szemem. Elsı pillantásra olyan erıs volt, mint a jupiterlámpa fénye, de amikor másodszorra is kinyitottam a szemem lassan és óvatosan , rájöttem, hogy csupán közönséges ablak, ráadásul koszos. Tudtam, hogy ágyban fekszem, de nem ültem föl, hogy tovább vizsgálódjam: a fejemben érzett lüktetés elvette tıle a kedvem. Feküdtem tehát nyugodtan, és a plafont bámultam, amíg rá nem jöttem, hogy a csuklóm össze van kötözve. Ez kibillentett letargiámból, a lüktetı fejfájás ellenére. A kötés tökéletes volt. Nem túlságosan szoros, de kibogozhatatlan. Mindkét csuklómra többször is rátekerték a szigetelt drótot, aztán bonyolult csomót kötöttek rá azon a felén, ahol nem férhettem hozzá a fogammal. Káromkodtam, aztán körülnéztem. A szoba kicsi volt, és csak az ágy volt benne, amin feküdtem. -Hé! -kiáltottam. -Van itt valaki? Vagy fél perc múlva csoszogást hallottam. Kinyílt az ajtó, megjelent egy fej. Kis fej volt, tweedsapkában. A sapka alatt drótszerő haj és borotválatlan, sötét arc. Az arc nem egyenesen felém fordult, csak úgy általában az irányomba.

-Helló, tökös! -mondta meglehetısen barátságosan. -Szóval fölébrettél. Várj egy kicsinyt, mingyár hozok egy kis lét. -És ismét eltőnt. Fölösleges volt megkérnie,, hogy várjak, de legalább nem kellett sokáig várnom. Néhány perc múlva visszajött, a kezében drótfülő teáskannával. -Hun vagy? -kérdezte. -Elıtted, az ágyon -mondtam. Elırenyújtott kézzel végre kitapogatta az ágy lábát, aztán tapogatva oldalt került, és fölemelte a kannát. -Igyál, haver! Tán egy hangyányit fura íze lesz, mer Charlie bá' egy kis rumot tett bele, de biztos nem bánod. Elvettem tıle a kannát, bár nehezen fogtam összekötött kezeimmel. A tea erıs és édes volt, és nem sajnálták belıle a rumot. Az íze valóban furcsa volt, de fölért az életelixírrel. -Kösz -mondtam. -Csodát tettél velem. A nevem Bill.Az övé, mint kiderült, Alf volt. -Mi az ábra, Alf? Mi folyik itt? -kérdeztem. Leült az ágyam szélére, elıvett egy doboz cigarettát meg egy doboz gyufát. Vettem egy cigit, aztán elıbb az övét gyújtottam meg, majd az enyémet. -Hát az ábra, haver, a következı -mondta. -Tán tudod, hogy tennap reggel vót egy kis balhé az egyetemnél. Tán ott is vótál.Mondtam, hogy láttam a dolgot. -Hát a hecc után Coker -az a hapsi, aki dumált -zabos lett. „Oké -aszonta tök pipásan. -A szarházik akarták. Én szépen elmontam a magamét. Most asztán egyék meg, amit fıztek." Hát asztán összegyüttünk még pár ürgével meg egy öreglánnyal, aki még lát, oszt elintéztük a dógot. Klassz hapsi ez a Coker. -Úgy érted, ı sütötte ki ezt az egészet, nem is volt tőz? -kérdeztem. -Vót ám a nénikém seggit! Csak kifeszítettek két-három drótot, asztán meggyújtottak egy csomó papírt meg gallyat az elıcsarnokban, és verni kezték a harangot. Úgy számoltuk, hogy akik még látnak, azok gyünnek elıször, mer vót még egy kis holdfény. Úgy is lett. Coker meg egy másik ürge ütötte ki ıket, amikor eltaknyoltak, osztán továbbadták ıket nekünk, mi meg mán vittük is a hapikat a teherautóra. Úgy ment, mint az ágyba szarás. -Hm -mondtam bánatosan. -Hatékony egy fickó ez a Coker. És hány ilyen balek esett a csapdátokba, mint én? -Tán pár tucat, bár ötrıl-hatról kiderült osztán, hogy vak. Amikor fölhánytunk a kocsira annyit, amennyi csak fért, beleléptünk a gázba, hagytuk, hadd ossza ki egymást a többi. Bármi volt is Coker véleménye rólunk, éreztem, hogy Alf nem viseltet irántunk ellenséges érzésekkel. Az egész ügyet inkább csak jó szórakozásnak tekintette. Jómagam kissé fájdalmasnak éreztem az efféle megítélést, de magamban kalapot emeltem Alf elıtt. Az ı helyzetében én biztosan képtelen lettem volna bármit szórakozásnak tekinteni. Kihörpintettem a teát, és kértem Alftól még egy cigarettát. És most mi lesz a program? -kérdeztem. -Cokernak az a terve, hogy csoportokba oszt bennünket, osztán minden csoport kap egyet belıletek. Ti néztek majd zsákmány után, ti lesztek a csoport szeme, vagy mi. A ti dógotok lesz valahogy megtartani minket, amíg gyün valaki, hogy eepucója eszt a szemétrakást. -Értem -mondtam. Alf felém kapta a fejét. Nem ejtették a fejére. Többet kihallott a hangsúlyomból, mint hittem volna. -Szerinted az soká lesz? -kérdezte. -Nem tudom. Coker mit mond? Kiderült, hogy Coker nem bocsátkozott részletekbe. De Alfnak azért megvolt a maga véleménye. -Ha engem kérdel, szerintem nem gyün senki. Ha lennék olyan, mán itt lennék. Még ha hómi kisvárosba lennénk. De ez London! Akinek esze van, elıször ide gyün. Nem, én mán csak aszondom, ha eddig nem gyüttek, sohase gyünnek, ez meg aszt jelenti, hogy nincs is, aki gyüjjék. Mert az istenit, ki gondóta vóna, hogy ilyesmi megeshet! Nem szóltam semmit. Alfot nem lehetett volna meggyızni holmi felszínes biztatással. -Gondolom, te is így látod, mi? -mondta egy kis szünet után. -Hát nem túl biztató a helyzet -mondtam. -De azért van még némi remény, tudod, ha külföldrıl... Alf a fejét rázta. -Mán itt lennének. Mán hangszórós kocsikkal járnák az uccákat, és mondanák, mit csináljunk. Nem, öregem, most mekkaptuk: sehun nincs senki, aki gyüjjék. Én megmontam az ıszinteséget. Egy ideig hallgattunk, aztán: -Háát, nem is vót olyan csúf az a régi élet, míg tartott -mondta. Egy darabig aztán arról beszélgettünk, hogy számára milyen volt az élet. Különbözı állásai voltak, és mindegyiknél adódott valamiféle izgalmas titkos munka. Így foglalta össze: -Így vagy úgy, nem is vót olyan rossz. Neked mi vót az asztalod?Elmondtam. Nem volt meghatva tıle. -Triffidek, huh! Komisz, rohatt dógok. Nem természetesek, ahogy mondani szokás.

Ebben maradtunk. Alf elment, magamra hagyott a gondolataimmal és egy csomaggal a saját cigarettájából. Fölmértem a kilátásokat, és nem voltam elragadtatva. Azon tőnıdtem, vajon hogy fogadták ezt az egészet a többiek. Kivált Josella. Fölkeltem az ágyból, és az ablakhoz mentem. A kilátás elkeserítı volt. Egy belsı udvar csupasz, fehér zsindelyes falai meredtek rám, és odalent, négyemeletnyi mélységben egy üvegezett tetıablak. Ezzel nem sokat kezdhettem. Alf bezárta maga mögött az ajtót, de azért megpróbálkoztam vele. A szobában semmi nem volt, ami bármiféle ötletet adott volna. Amolyan harmadosztályú szállodai szobának látszott, ahonnan az ágyon kívül mindent kidobtak. Leültem ismét az ágyra, és, töprengtem. Talán el tudnék bánni Alffal még megkötözött kézzel is, ha nem lenne kése. De föltehetıleg van kése, és így már kellemetlen lehet. Nem lenne jó, ha egy vak ember késsel fenyegetne, használnia kellene, hogy ártalmatlanná tegyen. Aztán ki kellene azt is derítenem, mi mindenen kell még átjutnom, amíg kijutok az épületbıl. Ráadásul nem kívántam semmiképpen ártani Alfnak. Okosabbnak látszott várni valamiféle lehetıségre..: mert lehetıségnek adódnia kellett a látó ember aszámára a vakok között. Egy óra múlva Alf visszajött egy tál étellel, egy kanállal és újabb teával. -Kicsinyt paraszt dolog -mentegetızött , de aszonták, se kés, se villa, hát ez van. Míg az étellel bajlódtam, a többiekrıl kérdeztem Alfot. Nem sokat tudott mondani, egyetlen nevet sem ismert, de megtudtam tıle, hogy az elhurcoltak között férfiak és nık egyaránt voltak. Aztán ismét magamra hagyott néhány órára, amelyeket azzal töltöttem, hogy megpróbáltam kialudni a fejfájásomat. Amikor Alf ismét megjelent újabb étellel és az elengedhetetlen teával, vele volt az a fickó is, akit Cokernek nevezett. Most fáradtabbnak nézett ki, mint amilyennek a legutóbb láttam. A hóna alatt egy csomó papír volt. Kutató pillantást vetett rám. -Tudod, mirıl van szó? -kérdezte. -Amit Alf elmondott nekem -feleltem. -Akkor jó. -A papírokat az ágyra dobta, fölvette és széthajtotta a legfölsıt. Nagy-London térképe volt. Egy kék ceruzával körülhatárolt körzetre mutatott, amelybe Hampstead egy része és Swiss Cottage tartozott bele. -Ez a területed -mondta. -A csapatod itt dolgozik, és senki másnak a körzetében. Nem mehet minden banda ugyanarra a zsákmányra. Az a dolgod, hogy ebben a körzetben kaját találj, és a csapatodnak jusson belıle meg minden másból, amire szükségük van. Megértetted? -És ha nem? -néztem a szemébe. -Akkor éhesek lesznek. És az nagyon rossz lesz neked. Van itt egy-két keményfiú, és nem viccbıl csináljuk a dolgot. Hát ügyelj, hogy mit teszel. Holnap reggel odaviszünk a csapatoddal együtt teherautókkal. Azután már a te dolgod lesz, hogy megmaradjatok, amíg jön valaki, hogy rendet csináljon. -És ha nem jön senki? -kérdeztem. -Valakinek jönnie kell -mondta komoran. -No de a lényeg az, hogy ez lesz a munkád, és maradj a saját körzetedben. Menni akart, amikor megállítottam. -Van itt egy bizonyos Miss Playton is? -kérdeztem. -Nem tudom egyikıtök nevét sem -mondta. -Szıke, öt láb hat vagy hét hüvelyk magas, a szeme szürkéskék -kérdeztem ismét makacsul. -Van itt egy olyanforma lány, szıke is, de a szemét nem néztem. Fontosabb dolgom volt -mondta, és kiment. Néztem a térképet. Nem voltam elragadtatva a számomra kijelölt körzettıl. Az egyik része igazán kellemes kertváros volt ugyan, ám adott esetben egy olyan terület, ahol dokkok és raktárak vannak, többet ígért volna. Kétségesnek látszott, hogy a körzetben jelentıs készlettel bíró raktárak legyenek. No de „nem mindenki lehet nyerı", ahogy Alf mondta volna, és különben sem szándékoztam tovább maradni, mint ameddig kénytelen vagyok. Amikor Alf ismét megjelent, megkérdeztem, elvinne-e egy cédulát Josellának. A fejét rázta. -Sajnálom, haver. Tilos. Megígértem, hogy nem lesz benne semmi veszélyes, de rendíthetetlen maradt. Nem hibáztattam érte. Semmi oka nem volt rá, hogy bízzon bennem, és nem tudta volna elolvasni, hogy valóban ártalmatlan-e az üzenet, ahogyan állítottam. Viszont úgysem volt se tollam, se papírom, hát föladtam. Hosszas kérlelésre viszont megígérte, hogy megmondja legalább Josellának, hogy itt vagyok, és kideríti, hogy ıt melyik körzetbe küldték. Nem nagyon lelkesedett a dologért, de el kellett ismernie, hogy ha egyszer valóban rendezıdnek a dolgok, sokkal könnyebb lesz megtalálnom Josellát, ha tudom, hogy hol keressem. Azután ismét magamra maradtam egy idıre a gondolataimmal. Az volt a baj, hogy teljes szívvel nem tudtam semerre elkötelezni magam. Átkozott érzékem volt hozzá, hogy megértsem mindkét fél igazát. Tudtam, hogy hosszú távon a józan ész Michael Beadley és csoportja

mellett szól. Ha útra keltek volna, Josella meg én biztosan velük mentünk és dolgoztunk volna, de tudtam, hogy kissé kínosan éreztem volna magam. Soha nem gyıztek volna meg teljesen, hogy már semmit sem lehetett tenni a süllyedı hajóért, soha nem lettem volna teljesen biztos benne, hogy nem ideologizáltam-e meg saját preferenciáimat. Ha valóban nem volt semmiféle lehetıség a szervezett mentésre, akkor az ı elképzelésük volt az ésszerő. Csakhogy az embert nem egyedül az ész mozgatja. Én is ellene voltam a beidegzıdéseknek, amelyektıl -ahogyan az öreg doktor mondta -olyan nehéz szabadulni. Tökéletesen igaza volt, amikor azt állította, hogy új elveket elfogadni igen nehéz. Ha például csodával határos módon mégis jött volna valamiféle segítség, tudom, milyen piszokul éreztem volna magam azért, hogy leléptem, hogy mennyire megvetettem volna magamat és a többieket, amiért nem maradtunk Londonban, hogy segítsünk, ameddig csak lehetséges. Ám ha nem jött volna segítség, nyilván azt éreztem volna, hogy elfecséreltem az idımet, elapróztam az erımet, miközben a nálam józanabbak hozzáláttak menteni, ami még menthetı volt. Tudtam, hogy egyszer és mindenkorra választanom kell, és ragaszkodnom kell az elhatározásomhoz. De nem ment. Ingadoztam. Néhány órával késıbb, amikor elaludtam, még mindig ingadoztam. Sehogyan sem deríthettem ki, hogy Josella hogyan határozott. Személyes üzenetet nem kaptam tıle. De Alf az este folyamán egyszer bedugta a fejét. A közlése rövid volt. -Westminster! -mondta. -Atyám! Nem hiszem, hogy sok kaját találnának a parlamentbe. Másnap kora reggel Alf ébresztett. Egy nagyobb, hamis szemő fickó kísérte, aki teljesen fölöslegesen jókora henteskést fitogtatott. Alf közelebb jött, és egy csomó ruhanemőt dobott az ágyra. A társa becsukta maga mögött az ajtót, nekidılt, alattomosan nézett rám, és a késsel játszadozott. -Adde a kezed, haver -mondta Alf. Odanyújtottam a kezem. Kitapogatta a huzalt a csuklómon, és elvágta egy fogóval. -És most veddfı a göncöt, öreg -mondta és hátralépett. Felöltöztem, amíg a késforgató bajnok sasszemmel leste minden mozdulatomat. Amikor elkészültem, Alf bilincset vett elı. -És most eszt -mondta. Haboztam. A másik fickó már nem támasztotta az ajtót, kissé felém lendítette a kését. Számára nyilvánvalóan ez volt az érdekes pillanat. Úgy éreztem, talán nem most kellene próbálkoznom, és odatartottam a csuklómat. Alf kitapintotta és rákattintotta a bilincset. Aztán elment, hogy reggelit hozzon nekem. Vagy két óra múlva jelent meg ismét a másik fickó a kését villogtatva. Az ajtóból intett. -Gyerünk -mondta. Ez volt az egyetlen mondat, amit hallottam tıle. Azzal a kínos érzéssel, hogy a hátam mögött kés van, többemeletnyit mentünk lefelé, aztán átvágtunk valami elıcsarnokon. Az utcán két tele teherautó várakozott. Coker két társával az egyiknek a faránál állt. Odaintett magához. Egyetlen szó nélkül vasláncot főzött át a karjaim között, amelynek mindkét végén bilincs volt. Ezek egyike már oda volt erısítve egy nagydarab vak ember csuklójához, aki Coker mellett állt; a másikat egy hasonló kemény legény csuklójára tették, így kettıjük közé kerültem. Nem vállaltak semmiféle elkerülhetı kockázatot. -A helyedben nem próbálkoznék semmivel -mondta Coker. -Ha rendes leszel velük, ık is rendesek lesznek veled. Aztán hármasban nagy nehezen fölmásztunk a kocsira, és a két teherautó elindult. Valahol Swiss Cottage-ban megálltunk és lezúdultunk. A környéken mintegy húsz ember tapogatózott a csatorna mentén. A motor zajára mind felénk fordították hitetlenkedı arcukat, és mintha egyetlen gép alkatrészei lennének, reménykedve, kiáltozva közeledni kezdtek hozzánk. A sofırök ránk kiáltottak, hogy táguljunk. Tolattak, megfordultak, és elhajtottak arrafelé, amerrıl jöttünk. Az öszszegyőli emberek megtorpantak. Egy-kettı a teherautók után kiáltott, a legtöbb reménytelenül elfordult, és továbbtapogatózott. Vagy ötven yardnyira egy asszony hisztériás rohamot kapott, és a falnak verdeste a fejét. Hányinger fogott el. A társaimhoz fordultam. -Mit akartok elıször? -kérdeztem. -Szállást -mondta az egyik -Valahun le köll döglenünk. Úgy véltem, ennyit mindenképpen kell szereznem nekik. Nem inalhattam el egyszerően, nem hagyhattam ıket magukra az utca közepén. Ha már eljutottunk idáig, találnom kell nekik valamiféle központot, fıhadiszállást, és lábra kell állítanom ıket. Olyan helyet kell találnom, ahol megoldható az emberek és holmik fogadása, raktározása, az élelmezés, ahol az egész banda együtt lehet. Megszámoltam ıket. Ötvenketten voltak, köztük tizennégy nı. A legjobb ötletnek az látszott, ha szállodát keresek. Ott legalább nem kell ágyakról és ágynemőrıl gondoskodni.

A kiszemelt hely amolyan kicsicsázott penzió volt, amelyet négy Viktória-korabeli teraszos házból nyitottak egybe, s ahol több volt a hely, mint amennyi nekünk kellett. Már vagy fél tucat ember volt ott, amikor odaértünk. Isten tudja, a többiekkel mi történt. Az ottmaradottak az egyik szalonban kucorogtak rémülten egy idıs férfi, egy idıs nı (akirıl kiderült, hogy ı volt a penzió vezetıje), egy középkorú férfi és három lány. A fınöknınek volt annyi bátorsága, hogy komolyan megfenyegessen minket, de még a legkomiszabb penziós modor sem hatott igazán meggyızıen. Az öregember pedig támogatni próbálta némi handabandázással. A többiek csupán felénk fordították aggodalmas arcukat. Elmagyaráztam, hogy beköltözünk. Ha nekik nem tetszik, elmehetnek, ha viszont maradni akarnak, és hajlandók egyenlı arányban osztozni mindenen, akkor megtehetik. Nem tetszett nekik. A reakciójukból arra következtettem, hogy valahol titkos tartalékaik lehetnek, amelyeket nemigen kívánnak megosztani velünk. Amikor végre megértették, hogy a szándékunk éppen a készletek növelése, a viselkedésük alapjaiban megváltozott, és igyekeztek a jobbik oldaláról értékelni a helyzetet. Úgy döntöttem, hogy maradnom kell egy-két napig, amíg a csapat beindul. Úgy éreztem, Josella bizonyára ugyanígy vélekedhet a maga bandájáról. Zseniális fickó ez a Coker. Az ismert trükköt alkalmazza: amikor valakinek a kezébe nyomnak egy csecsemıt, és aztán már nincs szíve a sorsára hagyni. Ám én mégis kilépek a buliból, és megkeresem Josellát. Az elkövetkezı napon módszeresen dolgoztunk, sorra fölkerestük a közeli nagyobb üzleteket, amelyek sajnos leginkább nagy hálózatok kis fiókjai voltak. Majdnem mindenütt jártak már elıttünk. A portálok csúnyán fel voltak nyitva. Az ablakok betörve, a padlón félig nyitott konzervek és dobozok kiöntött maradványai -nyilván csalódást okoztak megtalálóiknak , amelyek ragacsos, bőzös masszát alkottak üvegcseréppel tőzdelve. Ám a veszteség általában kicsi, akár jobbára felületes volt, és a nagyobb ládákat mindig megtaláltuk a bolt hátsó raktárában. Nem volt könnyő a vak embereknek a nehéz ládákat kicipelni és kézikocsira pakolni. Aztán még el kellett szállítaniuk ıket a szállásra, és ott biztonságba kellett helyezni ıket. Ám a gyakorlat kifejlesztette készségeiket. A munkát mindinkább akadályozó tényezı az volt, hogy mindenhez én kellettem. Jóformán semmit nem tudtak megcsinálni, ha nem voltam ott, hogy irányítsam ıket. Egynél több csoport így nem dolgozhatott, pedig emberünk egy tucathoz is lett volna. És a szálláson sem igen tudtak mit csinálni, amíg én kint jártam a fosztogatókkal. Két látóval a munkának több mint készeresét lehetett volna elvégezni. Amint munkához fogtunk, nem maradt idım napközben arra, hogy az éppen elvégzendı munkánál többre gondoljak, estére pedig fáradtabb voltam, semhogy el ne aludtam volna rögtön, mihelyst lefeküdtem. Néha mondogattam ugyan magamban: „Holnapra már meglesz mindenük, amivel ellehetnek egy jó darabig. Akkor aztán lelépek, és megkeresem Josellát." Ez jól hangzott, csakhogy mindennap úgy éreztem; hogy csak másnap tehetem meg, és a dolog napról napra nehezebbé vált. Néhányan már megtanultak egyet s mást, bár nem sokat, a fosztogatástól a konzervnyitásig, és meg tudtak lenni nélkülem is. Mégis úgy tetszett, hogy egyre kevésbé vagyok nélkülözhetı. És errıl ık mit sem tehettek. Ezért volt olyan nehéz. Néhányuk igazán annyira igyekezett. Végig kellett néznem, hogyan teszik egyre lehetetlenebbé számomra, hogy olajra lépjek, és magukra hagyjam ıket. Napjában százszor elátkoztam Cokert, aki ebbe a helyzetbe juttatott, csakhogy a helyzet ettıl nem oldódott meg, csupán a fejemet törhettem, hogy mi lesz a vége... Az elsı erre vonatkozó jelzést, bár akkor még aligha éreztem annak, a negyedik vagy ötödik nap reggelén éreztem, amikor éppen indulni akartunk. Egy nı lekiáltott föntrıl, hogy odafönt két beteg van, szerinte meglehetısen súlyos állapotban. Két ırzımnek ez nem tetszett. -Ide figyeljetek -mondtam nekik. -Elegem van ebbıl a láncból. Sokkal könnyebben mozoghatnánk nélküle. -És lelépnél, futnál a vót bandádhoz, mi? -mondta valaki. -Nem verlek át benneteket -mondtam. -Már régen lerázhattam volna ezt a két amatır gorillát. Azért nem tettem, mert nincs velük más bajom, mint hogy sötét hülyék... -Izé... -kezdte volna az egyik hozzám csatolt a szónoklatát. -De ha nem engedik -folytattam , hogy megnézzem, mi baja azoknak az embereknek, mostantól kezdve minden pillanatban számíthatnak rá, hogy agyonütöm ıket. İrzıim még nem engedtek, de amikor fölértünk a betegek szobájába, igyekeztek annyira távol állni tılem, amennyire a lánc csak engedte. A két beteg egy fiatal meg egy középkorú férfi volt. Mindkettınek magas láza volt, és arról panaszkodtak, hogy iszonyatos fájdalmat éreznek a hasukban. Akkoriban még nem sokat tudtam ezekrıl a dolgokról, de nem is kellett sokat tudnom ahhoz, hogy a dolgot ne találjam aggasztónak. Mást nem tudtam kitalálni, mint hogy vigyék át ıket egy közeli, üres házba, és egy asszony ápolja ıket legjobb tudása szerint. így kezdıdött az a balszerencsés nap. A következı, egészen más természető baj dél körül történt.

A közeli élelmiszerboltokat már kirámoltuk, hát elhatároztam, hogy kissé kiterjesztem a vadászterületünket. Amennyire a környékre emlékeztem, úgy rémlett, hogy kell lennie egy másik üzletsornak vagy félmérföldnyire északra, tehát arrafelé vezettem a csapatomat. Meg is találtuk a boltokat, de mást is. Amikor a sarkon befordulva megláttuk ıket, megtorpantam. Egy kis főszerbolt elıtt az emberek éppen teherautóra rakodták a kicipelt ládákat. Ha a kocsi nem más gyártmányú, lehetett volna akár az én csapatom is. Megállítottam úgy húszfıs csapatomat, hogy eldöntsem, mit tegyünk. Az volt a szándékom, hogy visszavonulunk, elkerüljük az esetleges bajt, és másutt keresünk szabad területet; nem volt értelme konfliktusba keveredni, amikor bıséggel akadt mindenbıl szétszórtan, más boltokban, azok számára, akik kellıen szervezettek voltak ahhoz, hogy elvigyék. De nem adatott meg nekem, hogy én döntsek. Amíg töprengtem, egy vörös hajú fiatalember jött ki magabiztosan a boltból. Nem volt kétséges, hogy lát, azaz amint az egy pillanat múlva kiderült -látott minket. İ nem volt olyan határozatlan, mint én. Gyorsan a zsebébe nyúlt. És a következı pillanatban egy golyó csapódott mellettem a falba. Egy pillanatra mindenki megdermedt. Az ı emberei meg az enyémek tanácstalanul forgatták világtalan fejüket, szerették volna tudni, mi történik. És a fickó ismét lıtt. Azt hiszem, rám célzott, de a golyó a bal oldalamon állót találta el. Felhördült, mint aki meghökkent, aztán egy sóhajjal összecsuklott. Beugrottam a ház fedezékébe, és magammal rántottam másik ırzımet. -Gyorsan -mondtam. -Add már a bilincs kulcsát! így semmit sem tehetek. A fickó csak vigyorgott, mint aki mindent tud. Csupán egyetlen gondolat fért bele a bogyó agyába. -Aha -mondta. -Szájj mán le errı. Engem nem versz át. -Az Isten szerelmére, átkozott bohóc -mondtam, és húzni kezdtem a láncon elsı számú ırzım hulláját magunk felé, hogy biztosabb fedezékbe tudjunk bújni. A barom vitatkozni kezdett. Az ég tudja csak, miféle sunyiságokat nem föltételezett rólam. A lánc már eléggé laza volt ahhoz, hogy fölemeljem a karom. Meg is tettem, és mindkét öklömmel akkorát csaptam a fejére, hogy az reccsenve vágódott a falnak. Az megfosztotta a fickót az érveitıl. A zsebében megtaláltam a kulcsot. -Ide figyeljetek -mondtam a többieknek. -Forduljatok meg, mind, és menjetek egyenesen elıre. Ne oszoljatok szét, vagy megkaphatjátok a magatokét. Mozgás! Kiszabadítottam az egyik kezem, megszabadultam a lánctól, átmásztam a falon, és egy kertben találtam magam. Ott kuporogtam, amíg a másik bilincstıl is megszabadultam. Aztán óvatosan kilestem a fal mögül. A pisztolyos fiatalember nem rohant utánunk, pedig erre számítottam. Még mindig a csapatánál volt, éppen utasítást adott nekik. Csak ekkor értettem meg, ugyan miért is sietne? Mivel nem lıttünk vissza rá, joggal hihette, hogy fegyvertelenek vagyunk, és úgysem tudunk gyorsan elinalni. Amikor az utasításai végére ért, magabiztosan kisétált az úttest közepére, ahonnan jól láthatta visszavonuló csapatomat, és követni kezdte ıket. A sarkon megállt, mert meglátta a két kimúlt ırt. A láncról nyilván azt gondolta, hogy kettıjük egyike lehetett a csapat szeme, így zsebre tette a pisztolyt, és kényelmesen sétált a többiek után. Nem erre számítottam, és némi idıbe telt, amíg rájöttem, mi lehet a célja. Akkor aztán megértettem, hogy számára az látszott a legkifizetıdıbbnek, ha követi ıket a szállásunkig, és megnézi, mit vihet el onnan. El kell ismernem, hogy vagy sokkal gyorsabb helyzetfelismerı volt, vagy többet gondolkodott már jó elıre a lehetıségeken. Örültem, hogy a csapatomnak azt parancsoltam, menjenek egyenesen elıre. Egy idı múlva bizonyára belefáradnak, ám egyikük sem fog visszatalálni a szállóhoz, így nem is vezethetik oda a fickót. Amíg együtt maradnak, addig viszont késıbb könnyedén hazavihetem ıket. A kérdés pillanatnyilag az volt, hogy mit tegyek a pisztolyos fickóval, aki használja is a fegyverét. Némely vidékeken az ember egyszerően bemegy az elsı házba, és fölkapja az elsı lıfegyvert. Hampstead sajnos nem ilyen hely; nagyon is tiszteletre méltó kertváros. Talán egy sportpuska akadna valahol, de vadásznom kellene rá. Csak annyit tehettem, hogy szemmel tartottam, amíg nem adódott valamiféle kedvezı lehetıség. Letörtem egy ágat, átmásztam a falon, és kopogtatni kezdtem a földet a járdaszegély mentén, abban a reményben, hogy nem különbözöm az utcákon így bóklászó vakoktól. Az út egy darabig egyenes volt. A vörös hajú fiatalember vagy ötven yardnyival haladt elıttem, a csapatom meg mintegy ugyananynyival ıelıtte. Így mentünk úgy félmérföldnyit. Megkönnyebbülésemre csapatom egyetlen tagja sem fordult be a szállásunkhoz vezetı utcába. Már azon tőnıdtem, mikor találják már úgy, hogy eleget mentek, amikor váratlan dolog történt. Az egyik emberem, aki a többiektıl le-lemaradozott, végleg megállt. Eldobta a botját, és a földre rogyott, két kezét a hasára szorítva. Fetrengett a földön kínjában. A többiek nem álltak meg miatta. Hallhatták a nyögéseit ugyan, de nem tudták, hogy közülük való. A fiatalember nézte és habozott. Megváltoztatta útirányát, és a fetrengı alakhoz indult. Néhány lépésnyire tıle megállt, és nézte. Talán egy perc negyedéig. Aztán lassan elıvette a zsebébıl a pisztolyt, és fıbe lıtte a földön fekvı embert.

A csapat a lövés zajára megállt. Én is. A fiatalember semmi jelét nem mutatta annak, hogy szeretné utolérni ıket, inkább mintha teljesen megszőnt volna érdeklıdni irántuk. Megfordult, és az úttest közepén lassan visszafelé indult. Eszembe jutott a szerepem, és ismét megindultam a járdaszegélyt kocogtatva elıre. Nem keltettem föl az érdeklıdését, amikor elhaladt mellettem, de láttam az arcát: aggodalmas volt, és komoran meresztette elıre az állát... Változatlanul folytattam az utamat, amíg tisztes távolba nem került tılem, aztán a csapatomhoz siettem. Azok még mindig nem tértek magukhoz a lövés után, és azt vitatták, továbbmenjeneke vagy sem. Én szakítottam félbe a vitát a közléssel, hogy két csökkent értelmi képességő ırzımtıl megszabadultam, és ezentúl másképp lesz minden. Elmegyek teherautóért, tíz perc múlva visszajövök, és visszaszállítom ıket a szállásra. A közelben mőködı idegen csapat újabb nyugtalanító tényezı volt, de a szállót semmi baj nem érte. Ám az a hír fogadott, hogy újabb két férfi és egy nı panaszkodott súlyos hasfájásra, és azokat is átköltöztették a másik házba. Megtettük a tılünk telhetı óvintézkedéseket, ha rablók törnének a szállásra, amíg távol leszek. Aztán új csapatot szedtem össze, teherautóra szálltunk, és elindult egy másik irányba. Emlékeztem rá, hogy amikor a régi idıkben Hampstead Heathbe érkeztem, többnyire egy autóbuszvégállomáson szálltam le, ahol sok kis üzlet volt. A várostérkép segítségével könnyen megtaláltam a helyet, és nemcsak hogy megtaláltam, de csodálatosan sértetlen is volt. Egy-két betört kirakattól eltekintve olyan volt a környék, mintha csak vasárnapra zártak volna be. Bár voltak más különbségek. Például soha, sem hétköznap, sem vasárnap nem volt itt ilyen halotti csönd. És az utcákon hullák hevertek. Az ember ugyan már hozzászokott ahhoz, hogy ne tulajdonítson nekik nagyobb jelentıséget. Én tulajdonképpen már azon csodálkoztam, hogy nem látok még több hullát, de arra a következtetésre jutottam, hogy a legtöbben nyilván valamiféle menedéket kerestek maguknak félelmükben, vagy amikor már nagyon legyöngültek. Ezért nem volt kedve az embernek belépni egyetlen lakóházba sem. Megállítottam a teherautót egy élelmiszerüzlet elıtt, és néhány másodpercig füleltem. Úgy borult ránk a csönd, akár a takaró. Sehol egy kopogtató bot, sehol egy bóklászó ember. Semmi nem mozdult. -Oké -mondtam. -Leszállás, fiúk. Az üzlet bezárt ajtaja könnyen engedett. Odabent szépen, tökéletesen rendben sorakoztak a vajtömbök, sajtok, oldalszalonnák, cukrosdobozok és a többi. Mozgósítottam az embereimet. Megtanultak már néhány trükköt, és egyre magabiztosabban alkalmazták ıket. Így egy idıre magukra hagyhattam ıket, amíg megnéztem a hátsó raktárt és aztán a pincét. Éppen odalent voltam, az ottani ládák tartalmát vizsgáltam, amikor kiáltásokat hallottam kintrıl. Ezt követıen csizmák döngtek a fejem fölött. A csapóajtón át bezuhant egy ember, a fejére esett. Többé nem mozdult, nem adott hangot. Úgy gondoltam, odafönt harc folyhat egy rivális bandával. Átléptem a halotton, fölkapaszkodtam a létrán óvatosan, a karommal védtem a fejem. Elıször egy csomó csizmát pillantottam meg kellemetlenül közel, és mind a lejárat felé hátrált. Gyorsan fölugrottam, hogy el ne tapossanak. Éppen idejében, mert a kirakatüveg éppen akkor tört be. Odakintrıl három ember zuhant vele együtt befelé. És egy zöld ostor csapott be utánuk, el is találta az egyiket. A másik kettı kimászott az üvegtörmelékbıl, és még beljebb jött a boltba. Odanyomultak a többiekhez, és még ketten lezuhantak a nyitott csapóajtón át. Elég volt egy pillantást vetnem az ostorra, hogy megértsem, mi történt. Az elmúlt néhány nap kemény munkájában meg is feledkeztem a triffidekrıl. Egy ládán álltam, így elláttam az emberek feje fölött. Három triffid volt a látószögemben: egy kint az úttesten, kettı közelebb, a járdán. Odakint négy ember feküdt mozdulatlanul. Ekkor értettem meg, miért érintetlenek ezek az üzletek, miért nem látni errefelé senkit az utcán. Ugyanakkor magamban szidtam magamat, miért nem néztem meg jobban az úton fekvı holttesteket. A marás rögtön megértetett volna mindent. -Állj! -kiáltottam. -Maradjatok ott, ahol vagytok. Leugrottam a ládáról, eltoltam azokat, akik az ajtó visszahajtott fedelén álltak, és végre lezártam a lejáratot. -Itt ajtó van -mondtam. -És most nyugalom. Az elsı kettı nyugodt volt. Aztán az egyik triffid sziszegve suhintott be a kitört kirakaton át. Az egyik ember fölkiáltott és összeesett. A többiek pánikba estek, és engem maguk elıtt tolva rohanni kezdtek befelé. Az ajtóba majdnem beszorultunk. Mögöttünk még kétszer csaptak le a fullánkok, amíg egérutat nyertünk. Lihegve néztem körül a hátsó helyiségben. Heten voltunk. -Nyugalom -mondtam. -Itt nem lehet semmi bajunk. Visszamentem az ajtóhoz. A bolt hátsó része kívül eset a triffidek hatósugarán -amíg odakint maradtak. Sikerült baj nélkül elérnem a csapóajtót, és újra kinyitottam. Elıkerült az a két ember is, akik utoljára estek le. Az egyiknek eltört a karja, a másiknak csak zúzódásai voltak, és káromkodott.

A hátsó helyiség mögött kis kert volt, annak túloldalán ajtó a nyolc láb magas téglafalban. Most már óvatos voltam. Nem mentem egyenesen az ajtóhoz, hanem fölmásztam egy melléképület tetejére, hogy körülnézzek. Láttam, hogy az ajtó keskeny utcára nyílik, amely végigmegy az egész épületsor elıtt. Az utca üres volt. Ám a túloldali falon túl, amely a magánházak kertjeit zárta le, megpillantottam két triffid fejét. Mozdulatlanul álltak a bokrok között. Lehet ott több is. A túloldalon alacsony volt a fal, így a triffidek könnyedén lecsaphattak az utcán haladókra. Ezt elmagyaráztam a többieknek. -Rohatt természetellenes dögök -mondta az egyik. -Mindig rühelltem a nyavalyásokat. Folytattam a vizsgálódást. Az északi irányban kettıvel odábbi ház autókölcsönzı volt, ahol állt is három kocsi. Nem volt könnyő odavinni az embereket a két falon át, kivált a törött karút, de sikerült. Ráadásul sikerült az egész társaságot bezsúfolnom egy nagy Daimlerba. Amikor már mind bent voltak, kinyitottam a kaput, és visszafutottam a kocsihoz. A triffidek gyorsan érdeklıdni kezdtek irántunk. Titokzatos hangérzékenységük elárulta nekik, hogy valami történik. Amikor elhajtottunk, már több triffid lopakodott a kapu felé. Fullánkjaik lecsaptak ránk, de senkiben sem tettek kárt a fölhúzott ablakok mögött. Lendületbıl megfordultam, elütöttem az egyiket, és áthajtottam rajta. Aztán már kint is voltunk az úton, hogy egészségesebb szomszédságot keressünk. Az aznapi este volt a legszörnyőbb a katasztrófa óta. A két ırtıl megszabadulván, beköltöztem egy kis szobába, ahol egyedül lehettem. Hat égı gyertyát állítottam sorban a kandallópárkányra, és hosszú ideig ültem a karosszékben, törve a fejem, hogy mit tegyek. Arra tértünk vissza, hogy az elızı napon megbetegedett két férfi egyike meghalt, a másik haldoklott, és négy új betegünk volt. Mire végeztünk a vacsorával, lett még kettı. Fogalmam sem volt, mi lehetett a baj. A szolgáltatások nélkül és a dolgok általános menete mellett a betegség bármi lehetett. Tífuszra gondoltam elıször, de volt valami ködös emlékem, hogy mintha azt az oltás megszüntette volna. Bár az sem sokat számított volna, ha pontosan tudom, mirıl van szó. Csupán annyit fogtam föl, hogy ronda dolog lehet, ha az a vörös hajú fiatalember a pisztolyát használta, és nem követte tovább az embereimet. Úgy tetszett, hogy kezdettıl fogva igencsak kétes szolgálatot tettem az embereimnek. Sikerült életben tartanom ıket, miközben az egyik oldalról egy rivális banda fenyegette ıket, a másikról a Heath felıl beszivárgó triffidek. És most itt volt ez a betegség. Minden tettemmel és szavammal csupán egy kis idıre sikerült elhalasztanom az éhezést. A dolgok akkori állásánál nem láttam, milyen utat kellene választanom. Aztán eszembe jutott Josella. Hasonló, talán még komiszabb dolgok történhettek az ı körzetében is. Azon kaptam magam, hogy ismét Michael Beadleyre és csapatára gondolok. Azt már akkor is tudtam, amikor még velük voltam, hogy a gondolatmenetük igen logikus, de ekkor kezdtem csak hinni, hogy talán a humanizmusuk is igazabb. Látták, hogy néhány embernél többet megmenteni reménytelen. Üres reménnyel kecsegtetni a többit alighanem kegyetlenség. És ott voltunk mi. Ha az egészben volt valami értelem, vajon miért óvott meg minket? Hogy elvesztegessük magunkat reménytelen feladatokra?... Elhatároztam, hogy másnap megkeresem Josellát, és majd együtt eldöntjük... Az ajtó kilincse kattant. Aztán lassan kinyílt az ajtó. -Ki az? -kérdeztem. -Ó, hát maga az -mondta egy lányhang. Bejött, becsukta maga mögött az ajtót. -Mit akarsz? -kérdeztem. Magas és karcsú volt. Húszéves is alig. Hullámos haja gesztenyebarna volt. Szolid, mégis figyelemre méltó szépség -szép forma, feszes hús. A mozdulataimból és a hangomból tudta, merre vagyok. Aranybarna szeme éppen csak elnézett a bal vállam fölött, másként azt hihettem volna, engem néz. Nem válaszolt rögtön. Volt benne valami bizonytalanság, ami nem illett hozzá. Vártam, hogy megszólaljon. És valahogyan mintha gombóc lett volna a torkomban. Tudjátok, fiatal volt és gyönyörő. Életnek, talán csodás életnek kellett volna várnia rá... Meg aztán nincs-e az ifjúságban és a szépségben egy kis szomorúság bármiféle körülmények között is? -El akar menni innen? -kérdezte. Félig állította, halk hangon, kissé bizonytalanul. -Ezt sohasem mondtam -vágtam vissza. -Nem -ismerte el , de a többiek ezt mondják, és igazuk van, nem? Erre nem feleltem. Folytatta: -Nem teheti. Nem hagyhatja így itt ıket. Szükségük van magára.-Semmi hasznom itt -feleltem. -Minden reménység hamis.-És ha mégsem? -De az. Most már tudjuk. -De ha mégis van remény, és maga egyszerően elmegy?

-Azt hiszed, nem gondoltam ezt végig? Semmi jót nem teszek, hidd el. Olyan vagyok, mint az a gyógyszer, amelytıl a beteg még egy kicsit tovább húzza: semmi gyógyító érték, csak elodázza a véget.Másodpercekig hallgatott. Aztán bizonytalanul azt mondta:-Az élet nagy kincs, még így is. -Majdnem elveszítette az önuralmát. Nem tudtam mondani semmit. Összeszedte magát. -Maga életben tarthat minket. Minden megeshet, lehet, hogy mégis történik valami, még most is. Már elmondtam errıl a véleményemet, nem ismételtem hát meg.-Annyira nehéz -mondta, mintegy önmagának. -Ha láthatnám... No persze, ha láthatnám... Fiatal? A hangja fiatal. -Még nem vagyok harminc -mondtam. -És igen hétköznapi ember vagyok. -Én tizennyolc éves vagyok. Éppen a születésnapom volt... amikor jöttek a meteorok. Erre nem tudtam semmi olyasmit mondani, ami nem hangzott volna kegyetlennek. A hallgatás elnyúlt. Láttam, hogy tördeli a kezét. Aztán hirtelen leengedte a két karját, ujjai egészen fehérek voltak. Mintha szólni akart volna, aztán mégsem tette. -Mi az? -kérdeztem. -Mit tudnék tenni azon túl, hogy ezt még egy kicsit meghosszabbítom? Az ajkába harapott, aztán: -A többiek... a többiek azt mondják, hogy talán magányos -mondta. -Arra gondoltam, ha talán... -A hangja elcsuklott, öklei még jobban elfehéredtek -...talán ha lenne valakije... úgy értem, itt... akkor talán nem kívánna elhagyni minket. Akkor talán velünk maradna? -Istenem -mondtam halkan. Néztem az egyenes derékkal, remegı ajakkal álló lányt. Kérıknek kellett volna harcolniuk minden egyes mosolyáért. Boldognak és gondtalannak kellett volna lennie egy ideig, aztán boldognak és gondoskodónak. Az életnek csodásnak, a szerelemnek édesnek kellettvolna lennie számára... -Ugye kedves lesz hozzám? -mondta. -Tudja, én még nem...-Hagyja abba! Elég! -mondtam neki. -Ne mondjon nekem ilyeneket. Kérem, menjen el. De nem ment. Csak bámult rám világtalan szemével.-Menjen! -ismételtem. Nem bírtam elviselni a szemrehányást, amit jelképezett. Mert nemcsak önmaga volt, hanem sok-sok ezernyi tönkrement fiatal élet... Közelebb lépett. -Hiszen maga sír! -mondta. -Menjen. Az Isten szerelmére, menjen! -mondtam. Habozott, aztán megfordult, elbotorkált az ajtóig, s amikor éppen kilépni készült, utánaszóltam: -Mondja meg nekik, hogy maradok. Másnap reggel elıször a szagra lettem figyelmes. Néha-néha már érezni lehetett korábban is, de szerencsére az idı hővös volt. És aznap arra ébredtem, hogy sokáig aludtam, és melegebb van. Nem részletezem azt a szagot, akik ismerik, soha nem fogják elfelejteni, a többieknek pedig úgysem lehet leírni. Ez a szag szállt föl minden nagy- és kisvárosból heteken át, ez szállt minden szél szárnyán. Amikor erre a szagra ébredtem, tudtam, hogy immár valóban itt a vég. A halál csupán az élet goromba vége: a bomlás az, ami végleges. Néhány percig még feküdtem, és gondolkodtam. Csak azt tehettem volna, hogy teherautókra rakom az embereimet, és több menetben vidékre szállítom ıket. És az összegyőjtött készletek? Azt is föl kell pakolni, és el kell szállítani, és az egyetlen, aki vezetni tud... Napokba telne, ha ugyan vannak még napjaink... És ekkor arra gondoltam, vajon mi történik éppen akkor az épületben. Gyanús csönd volt. Füleltem. Az egyik szobából nyögéseket hallottam, de semmi mást. Kimásztam az ágyból, és veszélyt érezve gyorsan felöltöztem. A lépcsıházban ismét füleltem. Sehonnan nem hallottam léptek zaját. Hirtelen elfogott a kínos érzés, hogy a történelem ismétli magát, és én ismét a kórházban vagyok. -Hé? Van itt valaki? -kiáltottam. Több hang is válaszolt. Kinyitottam a legközelebbi ajtót. Egy férfi volt bent. Nagyon rosszul nézett ki, és nem volt magánál. Semmit sem tehettem érte. Rácsuktam az ajtót. Lépteim igen hangosnak tetszettek a falépcsın. A következı emeleten nıi hang kiáltotta: „Bill, Bill!" Egy kis szobában feküdt, az a lány volt, aki az elızı este bejött hozzám. Amikor beléptem, felém fordította a fejét. Láttam rajta, hogy már ı is elkapta. -Ne jöjjön közelebb -mondta. -Ugye maga az, Bill? Gondoltam, hogy csak maga lehet. Maga tud egyedül járni, ık csak vánszorognak. Boldog vagyok, Bill. Megmondtam nekik, hogy nem fog elmenni, de azt mondták, hogy el kell mennie. És mind elmentek, már aki még tudott. -Aludtam -mondtam. -Mi történt? -Egyre többen kerülünk ilyen állapotba. Féltek. -Mit tehetek magáért? -kérdeztem kétségbeesetten. -Hozhatok magának valamit?

Az arca eltorzult, kezeit a gyomrára szorította, rángatózott. Aztán a görcs elmúlt, már csak az izzadságcsöppek emlékeztettek rá a homlokán. -Kérem, Bill. Nem vagyok túlságosan bátor. Tudna hozni nekem valamit... ami... ami véget vet ennek? -Igen -mondtam. -Ennyit megtehetek magáért. Tíz perc múlva már vissza is értem a patikából. Az egyik kezébe egy pohár vizet adtam, a másikba belenyomtam a mérget. Egy darabig csak fogta, aztán: -Annyira hiábavaló, és milyen más lehetett volna -mondta. -Isten áldja, Bill, és köszönöm, hogy segíteni próbált. Lenéztem rá, ahogy ott feküdt. Volt valami, ami még hiábavalóbbá tette az egészet. Eltöprengtem, vajon hányan mondták volna inkább, hogy „Vigyél magaddal", és ı azt mondta: „Maradj velünk". És még csak a nevét sem tudtam. 9. EVAKUÁLÁS A vörös hajú fiatalember, aki ránk lıtt, ı határozta meg számomra, hogy milyen útvonalon közelítsem meg Westminstert. Tizenhat éves korom óta egyre kevésbé érdekeltek a fegyverek, ám a vadságba visszacsúszó állapotok közepette az embernek magának is többé-kevésbé vadul kellett viselkednie, másként az a veszély fenyegette, hogy nem fog sehogyan sem viselkedni. A St. James's Streeten volt valaha egy csomó bolt, amelyek a legfinomabb modorban kínálták a halál minden formáját a kis kaliberő vadászpuskától jóformán az ágyúig. A megnyugvás és a banditizmus vegyes érzelmeivel hagytam el az üzletet. Ismét volt ügyes vadászkésem. Egy tudományos mőszer precizitásával mőködı pisztoly lapult a zsebemben. Mellettem az ülésen egy csıre töltött, tizenkét kaliberes puska és több doboz töltény hevert. Inkább sörétes, mint golyós vadászpuskát válaszoltam: a lövés dörrenése legalább annyira meggyızı, és a sörét olyan alaposan fejezi le a triffideket, ahogyan a golyó képtelen. És most már London központjában is láttam triffideket. Lehetıleg még most is kerülték az utcákat, de láttam jó néhányat lopakodni a Hyde Parkban és a Green Parkban is. Valószínőleg csupán a kert díszeként tartott biztonságosan fullánktalanított példányok voltak... vagy nem. Így értem Westminsterbe. Itt még hangsúlyosabb volt a halottság, a mindennek vége hangulat. Az utcákon szerte ott álltak szokás szerint az elhagyott jármővek. Nagyon kevés embert lehetett látni. Csak három olyat láttam, akik mozogtak is. Ketten a Whitehallon kocogtatták a járdaszegélyt, a harmadikat a Parlament téren láttam. A Lincolnszobor közelében ült, magához szorította legdrágább kincsét -egy oldalszalonnát , amelybıl éppen formátlan darabot vágott le egy életlen késsel. Mindezek fölött állt a parlament, amelyen az óra mutatója hat után három perccel megállt. Nehéz volt elhinni, hogy már semmit sem jelent, hogy csupán ócska kıbıl rakott nagyra törı semmi, amely immár békében porladhat el. Tornyocskái nyugodtan leomolhatnak -ahogyan fognak is -a teraszokra, nem lesznek többé felháborodott képviselık, hogy tiltakozzanak becses életük veszélyeztetése ellen. A tetı majd a maga idejében ráomlik azokra a termekre, amelyek fénykorukban világszerte visszhangot váltottak ki tisztes szándékukkal vagy éppen szomorú megalkuvásukkal, és nem lesz senki, aki ezt megakadályozza, aki egyáltalán odafigyeljen. Alatta a Temze hömpölygött zavartalanul. És így fog hömpölyögni, amíg a rakpart össze nem omlik, a víz ki nem árad, s a Westminster nem lesz ismét sziget és mocsár, mint hajdanán. A füstmentes levegıbe ezüstszürkés nyúlt föl a faragott díszítéseit most mind megmutató apátság. Komoly kora elválasztotta az ıt környezı tiszavirág-élető burjánzástól. Szilárdan állt az évszázadok talapzatán, talán arra ítélve, hogy további évszázadokra megırizze azoknak az emlékét, akiknek a munkája most elpusztult. Nem idıztem ott. Az elkövetkezı években lesznek majd talán olyanok, akik romantikus melankóliával szemlélıdnek a vén apátságban. Csakhogy az efféle romantika a tragédia és a visszatekintés ötvözete. Számomra a tragédia még túlságosan közel volt. Ráadásul érezni kezdtem valami mást is: félelmet az egyedülléttıl. Azóta nem voltam egyedül, hogy a kórházból kijıve végigmentem a Piccadillyn, és akkor még mellbevágóan új volt minden, amit láttam. Most elıször kezdtem érezni, milyen iszonyatos az igazi magány az olyan fajból való lény számára, amely megszokta, hogy nyájban é1. Meztelennek éreztem magam, prédának minden lopakodó veszély számára... Erıt vettem magamon, és befordultam a Victoria Streetre. Saját kocsim visszhangzó zaja szinte megrémített. Szerettem volna inkább kiszállni és gyalog menni tovább, csöndesen, a ravaszságomtól remélve oltalmat, mint a vad az ıserdıben. Minden akaraterımre szükségem volt, hogy uralkodjak magamon, és a tervemhez tartsam magam. Mert tudtam, mit tettem volna, ha ebbe a körzetbe osztottak volna be: a környék legnagyobb áruházában kerestem volna elvinnivalót. Valaki kiürítette a katonai és tengerészeti raktáráruház élelmiszerrészlegét, de már senki sem volt ott. Az oldalajtón mentem ki. A járdán egy macska szaglászott valamit, ami akár rongycsomó is lehetett volna, de nem az volt. Tapssal próbáltam elriasztani. Rám vicsorgott, aztán elinalt.

A sarkon egy ember fordult be. Arcán kapzsi kifejezéssel egy nagy sajtot görgetett kitartóan az úttest közepén. Amikor meghallotta a lépteimet, megállította a sajtot, és tüzesen hadonászni kezdett a botjával. Visszamentem a fıútvonalon hagyott autómhoz. Valószínőnek látszott, hogy Josella is valami szállodát választott fıhadiszállásul. Emlékeztem, hogy a Victoria vasútállomás körül sok penzió van, így hát odahajtottam. Több szálloda volt ott, mint gondoltam. Miután egy tucatnál is többe benéztem, és sehol nem találkoztam a szervezettség legkisebb nyomával sem, kezdtem reménytelennek érezni a dolgot. Meg akartam kérdezni valakit. Elképzelhetınek tartottam, hogy ha még é1 valaki ott egyáltalán, talán Josellának köszönheti. Talán fél tucat mozgásképes embert láttam, amióta a körzetben tartózkodtam. Itt most egy sem volt. Ám végül a Buckingham Palace Road sarkán egy öregasszonyra bukkantam, aki összekuporodva ült a küszöbön. Egy konzervet próbált kinyitni letört körmeivel, és hol sírt, hol káromkodott. Bementem egy közeli kis boltba, ahol egy magas polcon találtam vagy fél tucat babkonzervet meg egy konzervnyitót, és visszamentem az öregasszonyhoz. Még mindig küzdött a dobozával. -Dobja el inkább. Úgyis kávé -mondtam neki. A kezébe adtam egy babkonzervet és a nyitót. -Figyeljen rám -mondtam. -Tud-e valamit errefelé egy lányról, olyan lányról, aki lát? Valószínőleg egy csapatot bíztak rá. Nem nagyon reméltem, de valaminek mégis kellett lennie, ha az öregasszony tovább húzhatta az átlagnál. Amikor bólintott, azt gondoltam, ez szebb, semhogy igaz legyen. -Igen -mondta, és belevágta a dobozba á nyitót. -Remek! Hol az a lány? -kérdeztem. Eszembe sem jutott, hogy az a lány nem csak Josella lehet. De az öregasszony a fejét rázta. -Nem tudom. A csapatával voltam egy ideig, de elvesztettem ıket. A magamfajta öreg nem tud lépést tartani a fiatalokkal, hát elvesztettem ıket. Nem várták meg a szegény öregasszonyt, én pedig többé nem találtam ıket. És nagy figyelemmel nyitotta a konzervet. -Hol lakik az a lány? -kérdeztem. -Egy szállóba vótunk mind. Nemtom, hun, ha tunnám, odatalálnék. -Nem tudja a szálló nevét? -Nem én. Minek tunni a neveket, mikó az ember nem tuggya elóvasni a táblákat, de a másik ember se. -De valamire csak emlékszik. -Nem én. Fölemelte a dobozt, és óvatosan megszimatolta a tartalmát. -Ide figyeljen -mondtam hidegen. -Ugye meg akarja tartani azokat a konzerveket? Karjával olyan mozdulatot tett, mintha magához akarná húzni mindet. -Akkor jobb, ha mindent elmond nekem arról a szállóról -folytattam. -Tudnia kell például, hogy nagy volt-e vagy kicsi. Gondolkodott, egyik karjával még mindig a dobozokat ölelte. -Odalent úgy hangzott, mintha tágas lenne, vagyis nagyobbacska lehetett. Meg csicsás, mert puha szınyegek vótak meg jó ágyak és jó takarók. -Még valami? -Semmi, amennyire én... De igen. Vót neki elöl két kis lépcsıje, és olyan körbe-körbe ajtón köllett bemenni. -Ez már jobb -mondtam. -Egészen biztos benne? Ha nem találom meg, magát majd megtalálom, hiszen tudja! -Esküszök az égre, Mister. Két kis lépcsı és körbe-körbe ajtó.Beletúrt a mellette heverı ócska táskába, kanalat vett elı, és úgy ette a babot, mint a paradicsomi nektárt. Kiderült, hogy még mindig több a környéken a szálloda, mint amennyire számítottam, és igen soknak van forgóajtaja. De kitartó voltam. Amikor rábukkantam, egybıl tudtam, hogy az az. A nyomok és a szagok nagyon is ismerısek voltak. -Van itt valaki? -kiáltottam el magam a visszhangos elıcsarnokban. Már majdnem elmentem, amikor az egyik sarokból nyögést hallottam. A félhomályos benyílóban egy ember feküdt egy kanapén. Még a sötétben is látszott, hogy rövidesen vége. Nem mentem hozzá nagyon közel. Kinyitotta a szemét. Egy pillanatig azt hittem, hogy lát. -Itt van? -kérdezte. -Igen, tudni akarom... -Vizet -mondta. -Az Isten szerelmére, aggyon vizet... Bementem az étterembe, és megtaláltam mögötte a konyhát.

A csapokból nem folyt a víz. Több szifon tartalmát egy nagy korsóba ürítettem, és egy csészével együtt visszavittem neki. Letettem a vizet meg a csészét úgy, hogy elérhesse ıket. -Kösz, haver -mondta. -így jó. Ne gyüjjék ide. A korsóba merítette a csészét, és kiitta a tartalmát. -Huh -mondta. -Ez köllött! -És újra ivott. -Mit csinál itt, haver? Egészséges ember itt mán nincs,'hisz tuggya. -Egy lányt keresek, egy lányt, aki lát. A neve Josella. Itt van?-Itt vót. Elkésett, haver. Hirtelen szörnyő sejtés hasított belém.-Csak nem úgy érti, hogy...? -Nem. Nyugi, haver. Ő nem kapta meg az én nyavalyámat. Csak elment, ahogy mind, aki még tudott. -Hová ment, tudja? -Meg nem mondhatnám, haver.-Értem -mondtam komoran. -Eriggyen maga is, haver. Ha soká lóg itt, tán örökre itt marad, mint én. Igaza volt. Csak álltam és néztem.-Tehetek magáért még valamit? -Nem. Nekem végem. Asszem, nem lesz mán hamarosan szükségem semmire. -Elhallgatott. Aztán hozzátette: -Ég álgyon, haver, és kösz. Osztán ha megleled aszt a lányt, vigyázz rá, mer jó lány.Amikor késıbb sonkakonzervbıl és palackos sörbıl ebédet csináltam magamnak, eszembe jutott, hogy nem kérdeztem meg, mikor ment el Josella, de úgy gondoltam, hogy a beteg embernek úgysem lehetett már idıérzéke. Úgy véltem, egyetlen helyre mehetek: az egyetemre. Reméltem, hogy Josella ugyanígy gondolkodik, és szétrobbantott csoportunk néhány más tagja is megpróbált azóta visszaszivárogni oda. Persze ez igen halvány reménység volt csupán, mivel a józan ész szerint már napokkal korábban el kellett volna hagyniuk a várost. A tornyon még mindig két zászló volt, csüggedten lógtak a meleg, nyáresti szélcsöndben. A legalább tucatnyi megrakott teherautóból négy még ott állt érintetlenül. Mellettük álltam meg a kocsival, és bementem az épületbe. Lépteim visszhangzottak a csöndben. -Hé! Helló! -kiáltoztam. -Van itt valaki? A hangom végigvisszhangzott a folyosókon, fölszállt a kürtıkön, végül egy suttogás paródiájává, majd csönddé foszlott. Odaballagtam a másik szárny kapujához, és ismét kiáltoztam. A visszhang ismét töretlenül ült el, akár a puha por. Csak amikor megfordultam, akkor vettem észre a krétával írt feliratot a külsı ajtó belsı oldalán. Nagy betőkkel ott állt minden további nélkül a cím: TYNSHAM MAJORSÁG TYNSHAM DEVIZES MELLETT WILTS. Ez már volt valami. Néztem a feliratot, és gondolkodtam. Egy óra sem telik bele, és sötét lesz. Devizes legalább százmérföldnyire van, ha nem távolabb. Újra kimentem, és megnéztem a teherautókat. Az egyik az volt, amelyiket én hoztam be utolsóként, azon voltak a leszólt triffidellenes felszerelések. Emlékeztem, hogy a rakomány további része élelmiszerekbıl áll. Okosabb lenne ezzel érkeznem, mint személyautóban, üres kézzel. Ám ha nincs rá komoly ok, eszemben sincs vezetni, különösen nem egy ilyen nagy és megrakott jármővet az éjszakai utakon, ahol ezernyi veszély leselkedhet rám. Ha elszúrom a dolgot -amire jókora esély volt , sokkal több idıt veszítek, amíg találok egy másik teherautót, és átrakom a készleteket, mint ha itt töltöm az éjszakát. A kora reggeli indulás sokkal jobb esélyekkel kecsegtetett. A töltényes dobozomat áttettem a személyautóból a teherkocsi vezetıfülkéjébe. A puska nálam volt. A szobát, ahonnan a hamis tőzriadókor kirohantam, ugyanúgy találtam, ahogyan hagytam; a ruháim ott voltak a széken, még a cigarettatárca és az öngyújtó is ott volt, ahová tettem ıket: alkalmi fekvıhelyem mellett. Korán volt még ahhoz, hogy alvásra gondoljak. Rágyújtottam, zsebrevágtam a tárcát, és kimentem az épületbıl. Mielıtt beléptem a Russell Square parkjába, óvatosan körülnéztem. A szabadban kezdtem nem érezni magam biztonságban. Rögtön megpillantottam egy triffidet, amely mozdulatlanul állt a park északnyugati sarkában, ám jóval magasabb volt a környezı bokroknál. Közelebb mentem hozzá, és egyetlen lövéssel szétlıttem a tetejét. A kihalt parkban a puskalövés legalább olyan riasztó volt, mintha mozsárágyút sütöttem volna el. Amikor meggyızıdtem róla, hogy több triffid nincs a közelben, bementem a parkba, és leültem, a hátamat egy fának támasztva. Talán húsz percig maradhattam ott. A nap lefelé tartott, a park fele árnyékba borult már. Nemsokára be kell mennem. Amíg van fény, meg tudom védeni magam, a sötétben bárki vagy bármi becserkészhet némán. İsi félelmek kezdtek föltámadni bennem. Talán nemsokára rettegésben fogom tölteni a sötétség óráit, mint hajdanvolt ısöm, és gyanakodva lesem a barlangomból a kinti éjszakát. Egyre halogattam, hogy végsı pillantást vessek a parkra, mintha a történelemkönyvnek olyan oldala lenne, amelyet hamarosan ellapoznak.

És amint ott álltam, lépések csikordulását hallottam a kavicson. A halk nesz a csöndben olyan hangosnak tetszett, mint malomkövek surrogása. Megfordultam, és fölemeltem a puskámat. Robinson Crusoe sem csodálkozhatott jobban a lábnyomon, mint én ezen a neszezésen, mert a léptek zaja nem vak emberre vallott. Amikor az illetı az útról betért a parkba, megláttam, hogy férfi. Nyilván elıbb megpillantott, mint ahogyan én meghallottam a lépteit, mert egyenesen felém tartott. -Nem kell lınöd -tárta szét üres kezét. Amíg a közelembe nem ért, nem ismertem meg. İ is akkor ismert rám. -Ó, te vagy az? -mondta. A puskát nem engedtem el. -Helló, Coker! Mit akarsz? Vegyek részt talán valamelyik újabb csapatodban? -kérdeztem. -Nem. Leteheted azt a vackot. Úgyis túlságosan hangos. Ezért találtam rád. Nem -ismételte. -Elegem volt. Elhúzom innen a csíkot. -Én is -mondtam, és leengedtem a puskát. -Mi történt a tieiddel? -kérdezte.Elmeséltem. Bólintott. -Az enyémekkel is. Gondolom, a többiekkel is. De azért megpróbáltuk... -Rossz elképzelés volt -mondtam.Ismét bólintott. -Igen -ismerte be. -Azt hiszem, a te bandádnak volt helyes elképzelése kezdettıl fogva -csak nem látszott helyesnek, nem hangzott helyesnek egy héttel ezelıtt. -Hat nappal ezelıtt -helyesbítettem. -Egy hete -mondta. -Nem, biztos vagyok benne... A fenébe is! Hát nem mindegy? -mondtam. -Az adott körülmények között folytattam -mi a véleményed arról, ha elfelejtjük az egészet, és mindent újra kezdünk? Egyetértett. -Nem értettem meg a dolgot -ismételte. -Azt hittem, csak én veszem komolyan, pedig én nem vettem komolyan. Nem tudtam elhinni, hogy így marad, hogy nem jön semmiféle segítség. Európa, Ázsia, Amerika... gondold el, Amerika! Egy ilyen csapás után! És ott is ez van. Mert ha nem így lenne, akkor már itt lennének, segítenének, rendet tennének, legalábbis én ilyennek ismerem ıket. Nem, azt hiszem, a te bandád értette meg helyesen kezdettıl fogva. Néhány percig elmerengtünk, aztán megkérdeztem: -Ez a betegség, ez a nyavalya szerinted micsoda? -Dunsztom nincs, haver. Azt hittem, tífusz, de valaki azt mondta, hogy az lassabban hatalmasodik el, így aztán nem tudom. Azt sem tudom, hogy én miért nem kaptam meg, hacsak azért nem, mert távol tartottam magam. a betegektıl, és mivel látok, csak tiszta dolgokat eszem. Csak olyan konzervet ettem, amelyet magam bontottam föl, és csak palackos sört ittam. No de ha már eddig ilyen szerencsés voltam, nem akarok már sokáig itt maradni. Te hová mész? Megmondtam neki, hogy krétával egy címet írtak az ajtóra. İ még nem látta. Éppen az egyetem felé tartott, amikor meghallotta a lövésemet, és ettıl óvatosabban közeledett. -Jobb... -kezdtem, de el is hallgattam. Az egyik utcából, tılünk nyugatra, induló gépjármő hangját hallottuk. A motor gyorsan fölpörgött, aztán a zaj távolodva elhalt. -Legalább még valakinek sikerült elmennie -mondta Coker. -És valaki fölírta azt a címet. Vajon ki lehetett? Vállat vontam. Jogosan föltételezhettem, hogy azok közül jött vissza valaki, akiket Coker elhurcolt, esetleg olyan látó személy is lehetett, akit a bandájának nem sikerült elkapnia. Azt nem tudhattuk, hogy mikor került oda a felirat. Coker átgondolta a dolgot. -Jobb, ha kettesben vagyunk. Veled tartok, és meglátom, mit tehetek. Oké? -Oké -hagytam helyben. -Most feküdjünk le, és holnap induljunk minél elıbb. Még aludt, amikor fölébredtem. Átöltöztem, mert a síruha és a bakancs sokkal kényelmesebb volt, mint az a holmi, amelyet Coker embereitıl kaptam. Mire visszatértem különféle konzervekkel, már ı is föl volt öltözve. Reggelinél megbeszéltük, hogy azzal növeljük tynshami fogadtatásunk fényét, hogy mindketten elviszünk egy-egy megrakott teherautót, nem egy kocsiban megyünk. -És vigyázz, hogy az ablak jól zárjon -figyelmeztettem. -Meglehetısen sok triffidtelep van London környékén, kivált nyugaton. -Huh! Láttam néhányat a ronda dögökbıl -mondta félvállról. Én a közelben is láttam ıket, ráadásul akció közben -mondtam. Az elsı garázst az úton felnyitottuk, és megtankoltunk. Aztán -dübörögve, akár egy tankkonvoj -elindultunk az üres utcákon nyugat felé. Én haladtam elöl a háromtonnásommal. Fárasztó utazás volt. Állandóan kerülgetni kellett az elhagyott jármőveket. Néha kettı-három együtt torlaszolta el az utat, és nagyon lassan kellett haladni, ilyenkor pedig ki kellett szállni, és legalább egy

fölösleges jármővet el kellett távolítani az útból. A jármővek között igen kevés volt összetörve. A vezetıket gyorsan érhette a vakság, de nem olyan hirtelen, hogyne tudtak volna uralkodni gépeiken. Általában le tudtak húzódni, mielıtt megálltak. Ha a katasztrófa nappal történt volna, a fıútvonalak teljesen járhatatlanok lettek volna, és napokba telik, amíg a városközpontból mellékutcákon át sikerül kijutnunk. Százszor is megeshetett volna, hogy az áthatolhatatlan jármőrengeteg miatt vissza kellett volna fordulnunk, új utat kellett volna keresnünk. Késıbb rájöttem, hogy nem is haladtunk annyira lassan, mint ahogy látszott a részletekbıl, és amikor már néhány mérfölddel távolabb az út mentén egy fölborult kocsit láttam, megértettem, hogy olyan úton járunk, amelyen már mentek mások is, és részben meg is tisztították elıttünk. Staines távolabbi külvárosában már érezhettük végre, hogy London mögöttünk van. Megálltam, és odamentem Cokerhoz. Amikor ı is leállította a motort, sőrőn és természetellenesen borult ránk a csönd, csupán a hőlı fém cirpelése hallatszott néha. Ekkor nyilallt belém, hogy néhány verében kívül az indulásunk óta egyetlen élılényt sem láttunk. Coker kimászott a vezetıfülkébıl. Az út közepén megállt, körülnézett, fülelt. S túl mindnyájunk elıtt a vad,vastag öröklét-sivatag...mormolta. -Vagy Shelleyt jobban szereted? -kérdezte. Király légy bár, jöjj és reszketve nézz: Nevem Ozymandiás, urak ura. Gyere, keressünk valami kaját. -Coker -mondtam, amikor egy bolt pultjánál ülve éppen lekvárt kentünk a kétszersültre , zavarba ejtesz. Mi vagy te?. Amikor elıször láttalak -már megbocsáss a kifejezésért , hordószónokhoz illıen pufogtattad a bombasztikus frázisokat. Most Marwellt idézed. Ez nem jön össze. Vigyorgott. -Én sem értettem soha -mondta. -Attól lehet, hogy hibrid vagyok, és ilyenkor az ember maga sem tudja, micsoda. Anyám sem tudta, mi vagyok, legalábbis sohasem tudta bizonyítani, s ezért mindig is engem hibáztatott, mert nem tudott tartásdíjat kapni értem. Ettıl sráckoromban meglehetısen mosolytalan voltam, amikor pedig befejeztem az iskolát, győlésekre kezdtem járni. Mindegy volt, hogy milyen győlés, csak tiltakozzon valami ellen. Így jöttem össze azokkal, akik szintén ilyen helyekre jártak. Azt hiszem; szórakoztatónak tartottak. Mindenesetre magukkal vittek mindenféle politikai összejövetelekre. Egy idı múlva azonban ráuntam arra, hogy szórakoztató legyek, hogy egyszerre nevetnek velem és rajtam, valahányszor megmondom, amit gondolok. Kisütöttem, hogy szükségem van olyasfajta alaptudásra, amilyen nekik van, hogy én is nevethessek rajtuk egy kicsit, így aztán esti tanfolyamokra kezdtem járni, és gyakorolni kezdtem a szónoklást úgy, ahogyan ık csinálták, hátha egyszer szükség lesz rá. Rengetegen képtelenek megérteni, hogy mindenkivel a maga nyelvén kell beszélned, ha azt akarod, hogy komolyan vegyen. Ha keményen beszélsz, és Shelleyt idézed, helyesnek találnak majd, mint a cirkuszi majmot, de fütyülnek arra, amit mondasz. Azt a zsargont kell beszélned, amit megszoktak, ha azt akarod, hogy komolyan vegyenek. És ez áll fordítva is. A munkáshallgatóságnak beszélı politikai értelmiségnek legalább a fele képtelen megértetni a mondandóját, és nem azért, mert mőveltebbek a hallgatóiknál, hanem mert azok fele inkább csak a hangot hallja, nem a szavakat, és sokat levon a hallottak értelmébıl, hogy az egész kissé fennkölt, és nem olyan, mint a normális beszéd. Hát úgy gondoltam, legjobb lesz, ha kétnyelvővé képezem magam, és a megfelelı helyen mindig a megfelelı nyelvet használom, vagy éppen fordítva. Döbbenetes, hogy ez mennyire meghökkenti ıket. Csodálatos ez az angol kasztrendszer. Azóta meglehetısen szép sikereket értem el a szónoki mesterségben. No nem volt ez állandó munka, de csupa érdekesség és változatosság. Wilfred Coker. Köszönti a hallgatóságot. A téma nem számít. Ez vagyok én. -Hogy érted, hogy a téma nem számít? -kérdeztem. -Hogy úgy szállítottam a kimondott szót, ahogyan a nyomdász a nyomtatott szót. A nyomdásznak sem kell elhinnie mindent, amit kinyomtat. Témát változtattam. -Hogy lehet az, hogy nem jártál úgy, mint a többiek? -kérdeztem. -Te nem voltál kórházban, igaz? -Én? Nem. Az úgy volt, hogy éppen egy győlésen beszéltem, amelyen a rendırség részrehajlása ellen tiltakoztak valami jelentéktelen sztrájkügyben. Hat körül kezdtük el, és fél hét tájban a rendırség is megérkezett, hogy szétzavarjon minket. Rábukkantam egy praktikus csapóajtóra, és lementem a pincébe. İk is lejöttek, hogy körülnézzenek, de engem nem találtak meg, mert elbújtam egy forgácskupac alá. Egy darabig még ide-oda csörtettek, aztán csönd lett. De én nem moccantam. Eszem ágában sem volt belesétálni holmi csapdába. A hely egészen kényelmes volt, így hát ott aludtam el. És reggel, amikor óvatosan kidugtam az orrom, már megtörtént a dolog. -Töprengve elhallgatott. -Hát ennek a melónak már vége, nem úgy néz ki a helyzet, mintha szükség lenne a jövıben a képességeimre -tette hozzá. Ezen nem vitatkoztam vele. Befejeztük az étkezést. Coker lehuppant a pultról.

-Gyerünk. Lépjünk le innen. „Friss földekre s új mezıkre holnap" -ha igazán elcsépelt idézetet akarsz hallani. -Nemcsak elcsépelt, de pontatlan is -mondtam. -Nem „földekre", hanem „erdıkbe". Összeráncolta a homlokát, gondolkodott. -Hát ez vagyok én, haver.-tárta szét a karját. Kezdtem én is megkönnyebbülni, ahogyan Coker. A vidéki táj látványa valamiféle reményt adott. Igaz, hogy a zsenge vetést senki sem fogja learatni, amikor beérik, s a gyümölcsöket nem szedik le, a táj soha többé nem lesz olyan ápolt és gondozott, amilyen azon a napon volt, de a maga módján mégiscsak tovább él majd. Nem olyan, mint az örökre megbénult, kihalt városok. A földet az ember még mindig mővelheti, ott még mindig jövı vár rá. A látványtól úgy éreztem, hogy az elızı héten szemétkupacokban kurkászó, törmeléken élı patkány voltam. A nyílt mezın a lelkem kezdett fölszárnyalni. Az útba esı falvak és fıként az olyan városok, mint Reading vagy Newbury egy idıre visszahozták a londoni hangulatot, de csupán kis visszaesések voltak az újjáéledés fölfelé ívelı grafikonján. Az ember képtelen sokáig elviselni a tragikus hangulatot, a szellem fınixként képes újjászületni. Akár hasznos ez, akár káros, része az élni akarásnak -mégis ezért keveredtünk egyik pusztító háborúba a másik után. Ám lényünk elengedhetetlen része, hogy csupán egy ideig legyünk képesek sírni még akkor is, ha a világ dılt össze, mert a cécó nyomban közhellyé törpül, ha az élet fenntartásáról van szó. A kék égbolt alatt, amelyen a néhány fehér felleg mennyei jéghegyként siklott, a városok emléke egyre kevésbé nyomasztott, s az élet érzése úgy járt át bennünket, akár a tisztító, üde szél. Nem ad mentséget rá mindez, de talán megmagyarázza, hogy vezetés közben miért kaptam magam többször is éneklésen. Hungerfordban megálltunk újabb élelmet és üzemanyagot szerezni. Ahogy róttuk az érintetlen vidéki táj mérfödjeit, egyre jobban megkönnyebbültünk. Hiszen ez a táj még nem látszott elhagyatottnak, csupán szunnyadónak és barátságosnak. A hangulatomat még az sem rontotta el, hogy itt-ott kis triffidcsoportok imbolyogtak a mezın, míg mások gyökerüket a talajba eresztve álldogáltak. A triffidek ismét csupán ideiglenesen fölfüggesztett szakmai érdeklıdésem tárgyai voltak. Devizes közelében ismét megálltunk, hogy megnézzük a térképet. Egy kicsit odébb ráfordultunk egy mellékútra jobbra, és behajtottunk Tynsham falujába.

10. TYNSHAM A majorságot nemigen lehetett nem megtalálni. A Tynsham faluját alkotó néhány paraszház után egy nagyobb birtok kerítése húzódott végig az út mentén. Addig követtük, amíg el nem jutottunk az erıs vaskapuhoz. A kapu mögött fiatal nı állt, akinek arcáról a felelısség józan komolysága eltüntetett minden más emberi érzelmet. Golyós puskát tartott a kezében igen szakszerően. Intettem Cokernak, hogy álljon meg, és amint a kapuhoz közeledtem, kiáltottam a lánynak. A szája mozgott, de a motor zajától egy szót sem hallottam. Leállítottam a motort. -Ez a Tynsham majorság? -kérdeztem. A lány sem ezt, sem mást nem volt hajlandó kiadni. -Honnan jöttök? Hányan vagytok? -kérdezett vissza. Jobban szerettem volna, ha nem birizgálja úgy a puskáját, ahogyan birizgálta. Ideges ujjait figyelve röviden elmondtam, hogy kik vagyunk, miért jöttünk, hogy nagyjából mit hoztunk, és biztosítottam, hogy több ember nem rejtızik a teherautókon. Nem hiszem, hogy elhitte. Olyan gyászosan töprengı tekintettel nézett a szemembe, ami vérebeknél nem ritka, de náluk sem túlságosan biztató. Szavaim nemigen oszlatták el a gyanakvást, amely a nagyon lelkiismeretes embereket oly fárasztóvá teszi. Amikor kijött, hogy megnézze teherautóink tartalmát, és ellenırizze állításaim igaz voltát, azt kívántam neki magamban, hogy soha ne kelljen olyan ellenféllel találkoznia, akivel kapcsolatban a gyanakvása igaznak bizonyul. A megbízhatóságát nyilván csökkentette volna, ha beismeri, hogy igazat mondtam, ám végtére -bár még mindig fenntartásokkal -csak beleegyezett, hogy bemenjünk. -A jobb oldali elágazást kövessétek! -kiáltott utánam, amint elhaladtam mellette, és rögtön visszafordult, hogy a kaput ırizze. A rövid szilfasor után amolyan késı tizennyolcadik századi park következett, amelyben néhány magányosan álló fa tökéletesen és fenségesen kifejlıdhetett. Aztán megpillantottuk a házat, amely valójában nem volt valami fenséges építészeti szempontból, de azért volt benne valami. Meglehetısen nagy területet foglalt el a számtalan építészeti stílusban épült együttes, azt a hatást keltve, mintha az egymást követı tulajdonosok egyike se tudta volna megállni, hogy rá ne nyomja a maga személyes bélyegét a házra. Miközben valamenynyien tisztelték atyáik munkáját, szükségesnek érezték, hogy kifejezzék a maguk korát is. Az elızı szintek magabiztos figyelmen kívül hagyása erıteljes szeszélyességhez vezetett. Egyszóval lehetetlenül mulatságos ház volt ez, mégis barátságos, és olyan megbízható külsejő.

A jobb oldali elágazás széles udvarra vezetett minket, ahol már több jármő állt. Az udvart kocsiszínek és istállók vették körül, szemlátomást sok-sok holdnyi területen. Coker mellém hajtott és kiszállt. Nem láttunk senkit. Bementünk a fıépület hátsó ajtaján, aztán végig egy hosszú folyosón. Annak a végén fıúri mérető konyha volt, ahonnan fızés melege és illata áradt. A távolabbi ajtón túlról hangokat és edénycsörrenéseket hallottunk, de még át kellett jutnunk egy további sötét folyosón, amíg odaértünk. A terem, ahová beléptünk, azt hiszem, a szolgák terme lehetett azokban az idıkben, amikor a személyzet akkora volt, hogy már vigyázni kellett, össze ne tévesszék két ember nevét. Kellıen tágas volt ahhoz, hogy száznál több ember üljön asztalhoz kényelmesen. Most két hosszú, kecskelábú asztalnál, padokon ültek ebben a teremben. Ötvenen-hatvanan lehettek, és rögtön látszott, hogy vakok. Amíg a vakok türelmesen ültek, néhány látó ugyancsak buzgólkodott. Távolabb egy oldalt elhelyezett asztalnál három lány csirkéket darabolt. Odamentem egyikükhöz. -Most érkeztünk -mondtam. -Mit csináljunk? Abbahagyta a munkát kezében a villával, és csuklója külsı felével hátrasimította a haját. -Egyikıtök segíthet a körettel, a másikótok a tányérokkal -mondta. Átvettem a hatalmat két nagy fazék káposzta és krumpli fölött. Miközben a köretet adagoltam, szemügyre vettem a teremben lévıket. Josella nem volt köztük, és nem láttam egyet sem az egyetemen megismert jellegzetes arcok közül sem, bár mintha néhány nı ismerıs lett volna. Sokkal több volt a férfi, mint az elızı csoportban, és meglehetısen furán jöttek össze. Néhányuk londoni vagy legalábbis városi lehetett, de a többségük paraszti munkaruhát viselt. Egyik fajtához sem tartozott az egyetlen középkorú tisztelendı, ám minden férfi vak volt. A nık sokkal többfélék voltak. Többen a környezethez nem illı városi öltözéket viseltek, mások lehettek helybeliek is. Az utóbbiak közül csupán egy lány látott, ám az elıbbiek közül vagy fél tucat, és akik vakok voltak, azok sem mozogtak esetlenül. Coker is fölmérte a terepet. -Fura fölállás -jegyezte meg sotto voce. -ıt láttad már? A fejemet ráztam elkeseredve, mert hirtelen rájöttem, hogy sokkal többet jelentett nekem a reménység, hogy Josellát itt megtalálom, mint bevallottam magamnak. -Különös -folytatta , gyakorlatilag senkit sem látok azok közül, akiket veled együtt elvittünk, kivéve azt a lányt ott.-Megismert? -kérdeztem. -Gondolom. Mert ronda pillantásokat vet rám. Amikor az étel adagolása és felszolgálása befejezıdött, mi is fogtuk a tányérunkat, és leültünk az asztalhoz. Az étel igazán ízletes volt, különösen azok után, hogy egy héten át hideg konzerveken éltünk. Az étkezés végén valaki megkopogtatta az asztalt. A tisztelendı fölállt, és megvárta, amíg a többiek elcsöndesedtek. -Barátaim, egy újabb nap végén ismét hálát kell adnunk Istennek az ı nagy kegyelméért, hogy megırzött minket ebben a katasztrófában. Kérlek benneteket, hogy imádkozzatok: nézzen le könyörülettel azokra, akik még magányosan vándorolnak a sötétben, és vezérelje ide ıket kegyességében, hogy megmenthessük ıket. Könyörögjünk Hozzá, hogy túléljük az elıttünk álló megpróbáltatásokat és gyötrelmeket, hogy amikor ı akarja és az ı segítségével részt vehessünk egy új világ fölépítésében az ı dicsıségére. Lehajtotta a fejét. -Mindenható és legkönyörületesebb Isten... Az „ámen" után ı kezdte a zsoltárt is. Amikor befejezték, a társaság csoportokra oszlott, mindenki a szomszédja mellett maradt, és négy látó lány kivezette ıket. Rágyújtottam. Coker is vett egyet szórakozottan az enyémbıl, egyetlen szó nélkül. Egy lány jött oda hozzánk. -Segíttek leszedni? -kérdezte. -Azt hiszem, Miss Durrant hamarosan visszajön. -Miss Durrant? -ismételtem. -İ szervezi az egészet -magyarázta a lány. -Vele beszélhetitek meg a dolgokat. Egy órával késıbb -már majdnem sötét volt -hallottuk, hogy Miss Durrant visszajött. Egy kis dolgozószobafélében találtuk meg, ahol csupán két gyertya égett az íróasztalon. Rögtön fölismertem benne a sötét hajú, keskeny szájú nıt, aki az ellenzék nevében szólt a tanácskozáson. Ám ı csupán Cokerra figyelt. Az arckifejezése most sem volt barátságosabb, mint legutóbb. -Ha jól tudom -nézett Cokerra olyan hidegen, mintha egy kupac szemetet nézne , te szervezted a támadást az egyetem ellen. Coker beismerte, és várt. -Akkor megmondom neked egyszer és mindenkorra, hogy a mi közösségünk nem é1 brutális eszközökkel, és nem áll szándékában ilyesmit eltőrni sem. Coker egy kissé elmosolyodott. A legjobb középosztálybeli modorában válaszolt:

-Ez nézıpont kérdése. Ki ítélheti meg, kik voltak brutálisabbak? Akik a közvetlen felelısséget látták, és maradtak, vagy akik a távolabbi felelısséget látták, és elmenekültek? A nı még mindig hidegen nézett rá. Az arckifejezése nem változott, ám nyilvánvalóan kezdte másfajta embernek látni Cokert. Sem a férfi válasza, sem a modora nem az volt, amit várt. Így hozzám fordult, hogy tovább fontolgathassa a dolgot. -Te is benne voltál? -kérdezte. Elmeséltem némileg negatív szerepemet az ügyben, és föltettem a magam kérdését: -Mi történt Michael Beadleyvel, az ezredessel meg a többiekkel? Nem örült a kérdésnek. -Máshová mentek -mondta élesen. -Ez egy tiszta és tisztességes közösség keresztényi elvekkel, amelyeket meg kívánunk ırizni. Itt nincs hely laza erkölcső emberek számára. A dekadencia, az erkölcstelenség és a hitetlenség felelısek a világ legtöbb bajáért. Nekünk, akik látók maradtunk, nekünk kötelességünk, hogy olyan társadalmat építsünk, ahol ez nem történhet meg ismét. A cinikus és nagyokos emberek itt nem találnak tárt karokra, bármiféle pompás elméletekkel próbálják is leplezni feslettségüket és materializmusukat. Keresztény gyülekezet vagyunk, és meg is akarunk maradni annak. -Kihívóan nézett rám. -Tehát elváltak egymástól? -kérdeztem. -És ık hová mentek?Fagyosan válaszolt: -İk továbbmentek, mi itt maradtunk. Ez a lényeg. Ameddig távol tartják tılünk átkos hatásukat, úgy készíthetik elı a maguk kárhozatát, ahogyan akarják. S minthogy feljebb helyezik magukat mind az isteni törvényeknél, mind a civilizált szokásoknál, nem kétlem, hogy ezt teszik. Ezek után úgy csukta össze a száját, hogy megértsem belıle: csak az idımet vesztegetem a további kérdezısködéssel, és visszafordult Cokerhoz. -Mihez értesz? -kérdezte. -Sok mindenhez -mondta nyugodtan Coker. -Szívesen besegítek mindenbe, amíg ki nem derül, hol van rám a legnagyobb szükség. A nı kissé meghökkent, habozott. Nyilvánvalóan úgy képzelte, hogy majd ı dönt, és ı adja ki a parancsot, de meggondolta magát. -Rendben van. Nézz körül, aztán holnap este gyere vissza, hogy megbeszéljük -mondta. Ám Cokerral nem boldogult ilyen könnyen. Coker tudni akarta, mekkora a birtok, hányan tartózkodnak a házban, milyen a vakok és a látók aránya, és meg is kapta a válaszokat. Mielıtt távoztunk, Joselláról érdeklıdtem. Miss Durrant a homlokát ráncolta. -Ismerıs a név. Hol is...? Ó, szerepelt a konzervatívok választási kampányában a legutóbb? -Nem valószínő. Egy... hm... könyvet írt -vallottam be. -İ... -kezdte a nı. És csak akkor esett 1e a tantusz. -Ó, ó, hát! Hát tudja, Mr. Masen, igazán nem hinném, hogy az a fajta személy olyan közösséget kíván építeni, amilyen a miénk. Kint a folyosón Coker odafordult hozzám. A félhomályban éppen csak hogy láthattam a vigyorgó képét. -Kissé túlságosan is zsarnoki vaskalaposság uralkodik errefelé -állapította meg. A vigyor eltőnt az arcáról, és folytatta: -Nehéz eset ez a tyúk, tudod. Büszkeség és balítélet. Segítségre van szüksége. Tudja, hogy mennyire szüksége lenne rá, de semmi nem viheti rá, hogy beismerje. Coker megállt egy nyitott ajtó elıtt. Már alig lehetett látni valamit odabent a sötétben, de amikor korábban elhaladtunk erre, láttuk, hogy a szoba férfihálóterem. -Váltok pár szót ezekkel a srácokkal. Késıbb találkozunk. Láttam még, amint Coker beballag a terembe, és egy általános „Helló, fiúk! Hogy ityeg a fityeg"-gel köszönti a bent levıket, aztán visszamentem az étkezıbe. Ott is csupán három gyertya világított szorosan egymás mellett egy asztalon. Csekélyke fényüknél egy lány bajlódott valami foltozással. -Helló! -mondta. -Szörnyő, hát nem? Hogy a csudába tudtak elvégezni bármit is a régi idıkben sötétedés után? -És nem is olyan régen -mondtam neki. -Különben ez a jövı is, nem csak a múlt, föltéve, ha valaki megtanít minket gyertyát készíteni. -Azt hiszem. -A lány fölemelte a fejét, rám nézett. -Te ma jöttél Londonból? -Igen -feleltem. -Nagyon rossz ott? Vége -mondtam. -Borzalmas dolgokat láthattál. -Valóban -mondtam tömören. -Mióta vagy itt? Többet nem kellett kérdeznem, vázolta az általános helyzetet. Coker és bandája elhurcolta az egyetemrıl szinte az összes látót, mintegy fél tucat kivételével. A lány és Miss Durrant azok közé tartoztak, akiket nem vettek észre. Másnap Miss Durrant kissé ügyetlenül átvette a

parancsnokságot. Szóba se jött, hogy nyomban továbbálljanak, mivel az egész társaságból mindössze egy ember vezetett teherautót, az is életében egyszer. Aznap és másnap szinte pontosan ugyanolyan viszonyban voltak a csapatukkal, mint én a magaméval Hampsteadben. Ám a második nap délutánján visszajött Michael Beadley meg két másik, és aznap éjjel még néhányan visszaszöktek. A következı nap délre már egy tucat jármőhöz volt vezetıjük. Okosabbnak látták, ha nyomban elindulnak, mint ha várnak még, hátha visszatér még valaki. Tynsham majort azért választották elképzelhetı úticéljuknak, mert az ezredes olyan helynek ismerte, ahol megoldható az a teljes elszigeteltség, amelyet kívántak. A társaság összetétele nem volt szerencsés, s ezt a vezetık tudták is. Az érkezés utáni napon győlést tarottak, amely kisebb volt ugyan az egyetemen tartottnál, de sokban hasonlított rá. Michael és társai kijelentették, hogy nagyon sok a tennivaló, és nem áll szándékukban egy olyan csoport féken tartására vesztegetni, amely tele van kicsinyes elıítéletekkel, és állandóan civakodik. Az ügy annál sokkal jelentısebb, és szorít az idı. Florence Durrant ezzel teljes mértékben egyetértett. Ami a világgal történt, éppen elegendı figyelmeztetés volt. Hogy lehet valaki annyira vakon hálátlan a csodával szemben, amely megırizte ıket, hogy folytatni kívánja azoknak a bomlasztó eszméknek a követését, amelyek aláásták a keresztény hitet egy évszázadon át, csak ezt nem tudta megérteni. A maga részérıl ı nem kíván olyan közösségben élni, amelynek egy része állandóan megpróbálja megrontani azoknak az egyszerő hitét, akik nem szégyellik azzal kimutatni hálájukat Istennek, hogy betartják a törvényeit. İ is látta persze, hogy a helyzet komoly. A követendı út tehát, teljes mértékben figyelembe venni Isten figyelmeztetı jelét és követni az İ tanításait. Az ellentétes nézeteket valló csoportok megoszlása igen egyenlıtlen volt. Miss Durrantot öt látó lány, vagy egy tucat vak lány, néhány szintén vak középkorú férfi és nı támogatta, a látó férfiak közül egy sem. Az adott körülmények között kétségtelenné vált, hogy Michael Beadley csoportjának kell továbbmennie. Minthogy a teherautók még mindig meg voltak rakva, semmi sem késleltette ıket, ezért még aznap délután elmentek, hogy aztán Miss Durrant és követıi kedvükre éljenek vagy haljanak az elveik szerint. Csak ezután lehetett fölmérni a majornak és környékének adottságait. A ház központi része le volt zárva, de a szolgák szálláshelyén talált nyomok arra utaltak, hogy ott még nemrégiben is éltek. A konyhakert földerítésénél tudták meg aztán, hogy mi történt azokkal, akik a házra ügyeltek. Egy férfi, egy nı és egy lány holtteste feküdt egymás közelében egy csomó szétszóródott gyümölcs között. Nem messze néhány triffid várakozott türelmesen, a földbe eresztett gyökerekkel. A birtok végén lévı mintagazdaságnál hasonló volt a helyzet. Hogy a triffidek valami nyitott kapun át jöttek-e be, vagy már ott lévı, nem fullánktalanított példányok szabadultak-e el, nem lehetett tudni, de tenni kellett valamit a további veszély elhárítása érdekében. Miss Durrant elküldte az egyik látó lányt, hogy menjen végig a fal mentén, és zárjon be minden kaput, ı maga pedig feltörte a fegyvertermet. Tapasztalatlanságuk ellenére egy másik fiatal nıvel szétlıtték minden föllelhetı triffid „fejét", összesen huszonhatét. A falakon belül többet nem láttak, és remélték, nincs is több. Amikor másnap földerítették a falut, kiderült, hogy ott még jócskán akadnak triffidek. A lakosok közül csak azok maradtak életben, akik vagy bezárkóztak a házukba, hogy a meglévı készleteiken éljenek, amíg csak tudnak, vagy akik rövid rablóportyáikon nem találkoztak triffidekkel. Akiket megtaláltak, azokat bevitték a majorba. Ezek az emberek egészségesek voltak, s a legtöbbjük erıs is, ám pillanatnyilag inkább terhet jelentettek, mint segítséget, mert egyikük sem látott. A nap folyamán további négy fiatal nı érkezett. Ketten egy megrakott teherautóval jöttek, amelyet fölváltva vezettek, és egy vak lányt hoztak magukkal. A negyedik egyedül jött, személyautóval. Miután körülnézett, közölte, hogy nem találja vonzónak a helyet, és elhajtott. A sok ember közül, akik az elkövetkezı napokban érkeztek, csupán ketten maradtak. Az érkezık kettı kivételével mind nık voltak. A férfiak többsége úgy tetszett, könyörtelenebbül és gyorsabban meglépett a Coker-féle csoportoktól, s nyilván még idejében visszatértek az eredeti bandához. Joselláról a lány semmit sem tudott mondani. Szemlátomást sohasem hallotta a nevét azelıtt, és amikor megpróbáltam leírni, nem emlékezett rá. Miközben beszélgettünk, a szobában egyszerre csak meggyulladt a villany. A lány olyan félelemmel vegyes áhítattal nézett föl, mint aki jelenést lát. Elfújta a gyertyákat, s miközben folytatta a foltozást, néha fölfölpillantott a villanykörtékre, ott vannak-e még. Néhány perc múlva Coker baktatott be. -Te voltál, igaz? -kérdeztem a villanyra biccentve. -Igen -mondta. -A majornak saját áramfejlesztıje van. Inkább fölhasználjuk a benzint, semmint hagyjuk elpárologni. -Azt akarod mondani, hogy végig lehetett volna villanyunk, amióta itt vagyunk? -kérdezte a lány. -Ha vettétek volna a fáradságot, hogy beindítsátok a motort -nézett a lányra Coker. -Ha fényt akartatok, miért nem próbáltátok beindítani?

-Nem tudtam, hogy létezik, de nem is értek se a gépekhez, se az elektromossághoz. Coker még mindig a lányt nézte elgondolkozva. -Szóval csak üldögéltetek a sötétben -mondta. -És szerinted meddig fogtok életben maradni, ha csak üldögéltek a sötétben, amikor rengeteg a tennivaló? A lányt megdöbbentette Coker modora. -Nem az én hibám, hogy nem értek az ilyen dolgokhoz. -Ezzel nem értek egyet -mondta Coker. -Nemcsak hogy a te hibád, de szándékosan elkövetett bőnöd. Ráadásul szenvelgés olyanynyira átszellemültnek tartanod magadat, hogy megérthess bármi mechanikus dolgot. Ez a hiúság kicsinyes és igen ostoba formája. Mindenki úgy indul, hogy nem tud semmit, ám az Isten ad a férfinak -és a nınek is -észt, hogy megtanulja. Nem dicséretes erény, ha valaki nem használja az eszét: az ilyen hézagot még a nıknél is be kell tölteni. A lány érthetı módon bosszús volt. Coker is bosszús volt már, amióta bejött. -Ez mind nagyon szép -mondta a lány , ám a különbözı emberek esze máson és máson jár. A férfiak megértik a gépeket és az elektromosságot. Az ilyesmi a nıket általában nem érdekli. -Ne etess mindenféle mítoszokkal és szenvelgéssel, nem veszem be -mondta Coker. -Nagyon jól tudod, hogy nık is kezelik -azaz inkább kezelték -a legbonyolultabb gépeket is, ha vették a fáradságot, hogy megtanulják a mőködésüket. Általában inkább túlságosan lusták, s csak akkor veszik a fáradságot a tanuláshoz, ha muszáj. Miért strapálnák magukat, amikor a megható tehetetlenséget nıi erényként könyveltethetik el, és a melót másnak a nyakába rakhatják? Közönséges póz ez, amelyet senkinek nem állt érdekében leleplezni. Inkább táplálták. A férfiak büszkén javították meg a szegény kicsike porszívóját, cserélték-ki a kiégett biztosítékot. És az egész kutyakomédiát mindkét fél elfogadta. Kemény számítás hozta létre a lelki finomságot meg az elbővölı önállótlanságot -és közben a férfi a balek, aki bepiszkolja a kezét. Coker egyre jobban belelovalta magát szónoklatába. -Eddig megengedhettük magunknak, hogy szórakozzunk az ilyenfajta szellemi restségen és élısködésen. Hiába beszéltek a nık nemzedékeken át a nemek egyenlıségérıl, sokkal inkább érdekükben állt a függıségük fenntartása, semhogy szabadulni akartak volna tıle. Csupán a minimális, nélkülözhetetlen módosításokat tették meg a feltételek megváltoztatása érdekében, de csak a minimálisat -és panaszkodtak miatta. -Coker szünetet tartott. -Nem hiszed? Akkor jusson eszedbe, hogy mind az intellektuális nı, mind az éles esző utcalány eljátszotta a maga módján, hogy ı sokkal érzékenyebb a férfiaknál, ám amikor jött egy háború, amely társadalmi kötelezettségeket és szankciókat is hozott, mindkettıbıl kiváló mérnököt lehetett képezni. -Nem is voltak jó mérnökök -szólt közbe a lány , azt beszélik. -Máris mőködésbe lépett a védekezı mechanizmus. Szabadjon megjegyeznem, hogy szinte mindenkinek az volt az érdeke, hogy azt beszéljék. No persze -ismerte be Coker -ebben volt is némi igazság. De miért? Mert szinte valamennyiünknek sietve és megfelelı alapozás nélkül kellett tanulnia, és ugyanakkor el kellett felejtenie azokat a hosszú esztendıkön át táplált nézeteiket, miszerint ezek a dolgok távol állnak tılük, túlságosan durvák az ı finom természetükhöz. -Igazán nem tudom, miért kell éppen velem veszekedned -mondta a lány. -Nem én vagyok az egyetlen, aki nem indította be azt a nyomorult masinát. Coker elvigyorodott. -Igazad van. Ez nem tisztességes. De ott találtam azt a gépet munkára készen, és senki nem tett semmit azért, hogy beindítsák. Az ilyesmitıl mindig begurulok. -Inkább Miss Durrantnak kellett volna elmondanod, nem nekem. -Ne aggódj, elmondom. Ám mindez nemcsak rá vonatkozik, hanem rád is és mindenki másra. És komolyan gondolom. Az idık megváltoztak, méghozzá alaposan. Többé nem mondhatod: „Jaj nekem, én ezt nem értem", nem kívánhatod, hogy más csinálja meg helyetted. Senki nem lehet ma már olyan nehézfejő, hogy összetévessze a tudatlanságot az ártatlansággal -a kérdés ennél sokkal fontosabb. És a tudatlanság nem lesz többé sem hercig, sem mulatságos. Hanem veszélyes, nagyon veszélyes. Ha a lehetı legrövidebb idın belül nem tanulunk meg nagyon sok olyan dolgot, amelyek korábban nem érdekeltek, akkor sem mi, sem a tılünk függık nem éljük túl ezt az egészet. -Nem értem, miért kell a nık iránt érzett teljes megvetésedet az én nyakamba zúdítanod egyetlen vén masina miatt -szipogta a lány.Coker az égre emelte a tekintetét. -Nagy Isten! És éppen azt magyarázom, hogy a nıknek megvan mindenhez a képessége, ha hajlandók használni. -Azt mondtad, élısködık vagyunk. Ez nem volt szép. -Nem szépeket akarok mondani. És különben is azt mondtam, hogy az immár eltőnt világban a nıknek érdekükben állt az élısködı szerepét játszani. -És mindezt csak azért, mert véletlenül nem értek egy büdös és hangos géphez!

-A pokolba! -kiáltott föl Coker. -Nem hagynád végre azt a gépet?! -Akkor miért... ? -A gép csupán szimbólum. A lényeg az, hogy nemcsak azt kell megtanulnunk, amihez kedvünk van, hanem amennyit csak tudunk, hogy fenn tudjunk tartani egy közösséget. A férfiak nem nyújthatnak be tiltakozást, és ruházhatják át a munkát másra. És többé nem teljesítette egy nı minden társadalmi kötelezettségét azzal, hogy megszerzett magának egy férfit, aki eltartja, és biztosít neki egy kuckót, ahol felelıtlenül gyerekeket szül, hogy aztán mások neveljék és tanítsák ıket. -Igazán nem értem, mi köze ennek a gépekhez... -Ide figyelj -mondta türelmesen Coker. -Ha gyereked lesz, azt akarod, hogy vademberré váljon, vagy civilizált ember legyen belıle? -Civilizált ember, természetesen. -Akkor gondoskodnod kell róla, hogy civilizált körülmények között nevelkedjék fel. Amit megtanul, tılünk tanulja majd. Tehát minél többet kell tudnunk, és minél értelmesebben kell élnünk, hogy minél többet adhassunk neki. Ez kemény munkát és az eddiginél több gondolkodást jelent valamennyiünk számára. A megváltozott feltételekkel megváltozott nézetek járnak. A lány összeszedte a varrását. Rosszalló pillantást vetett Cokerra. -A te nézeteiddel valószínőleg megfelelıbbnek fogod találni Mr. Beadley csoportját -mondta. -Itt nem áll szándékunkban megváltoztatni a nézeteinket vagy feladni az elveinket. Ezért különültünk el a másik csoporttól. Így hát ha a tisztességes és tiszteletre méltó emberek élete neked nem tetszik, jobb, ha elmégy. És megvetı szuszszantással távozott. Coker csak nézett utána. Amikor az ajtó becsukódott, egy kocsis szókincsével adott hangot érzéseinek. Nevettem. -Mire számítottál? -kérdeztem. -Becsörtetsz, és lerohanod a lányt, mintha bőnözıkbıl álló gyülekezet volna, aki ráadásul felelıs az egész társadalmi rendszerért. És csodálkozol, ha fölhúzza az orrát. -Azt hittem, ért a szóból -motyogta. -Miért tenné? Melyikünk teszi? A szokások rabjai vagyunk. Ez a lány ellenáll minden olyan változásnak akár ésszerő, akár nem , amely ellentétbe kerül korábbi beidegzıdéseivel azt illetıen, hogy mi a helyes és az ildomos, és közben szent meggyızıdése, hogy ezzel jellemének rendíthetetlen szilárdságát bizonyítja. Túlságosan sietsz. Mutasd meg az olyan embernek, aki éppen elveszítette az otthonát, az elíziumi mezıket, és leszólja; de hagyd egy kicsit ott, s már hinni fogja, hogy az otthona éppen ilyen volt, csak még otthonosabb. Idıvel ez a lány is változni fog, mert változnia kell -és továbbra is azt fogja hinni, hogy mit sem változott. -Másként fogalmazva: szükség szerint rögtönözzünk. Ne próbáljunk megtervezni semmit. Így nem jutunk messzire. -Arra való a vezetı. A vezetı tervez, de van annyi esze, hogy errıl ne beszéljen. Amikor változtatásokra van szükség, úgy terjeszti elı ezeket a terveket, mintha engedményeket -persze csak ideiglenes engedményeket tenne a körülményeknek, ám ha jó vezetı, akkor éppen azt terjeszti elı, amit véglegesnek szeretne az adott pillanatban. Minden terv elsöprı tiltakozást vált ki, de a szükség mindig kikényszeríti az engedményeket. -Ez nekem meglehetısen machiavellisztikusan hangzik. Szeretem látni a célomat és egyenes úton megközelíteni. -De a legtöbb ember nem szereti, még ha azt állítják is, hogy igen. Jobban szeretik, ha csalással vagy kedveskedéssel, sıt akár kényszerrel veszik rá ıket. Így sohasem hibáznak: ha mégis hiba történik, mindig más vagy másvalaki az oka. Toronyiránt nekirontani a dolgoknak mechanikus nézet, és az emberek általában nem gépek. Saját eszük van, jobbára józan paraszti eszük, s akkor érzik magukat a legjobban, ha a megszokott barázdában gondolkodhatnak. -Ezek szerint nemigen hiszel abban sem, hogy Beadleynek sikerül. Az a fickó tele van tervekkel. -Lesznek nehézségei. De az övéi választottak. Ez a csoport negatív -mutattam rá. -Csak az tartja ıket össze, hogy tiltakoznak minden terv ellen. -Itt elhallgattam. Aztán hozzátettem: -Egy dologban azért a lánynak igaza volt. Jobban illenél Michael csoportjába. A lány viselkedése megmutatta, hogyan fognak itt reagálni arra, ha a te módszereiddel próbálod kezelni a társaságot. A birkanyájat sem tudod nyílegyenes úton a vásárba terelni, de azért van annak módja, hogy odajussanak. -Ma este legalább annyira cinikus vagy, mint amennyire metaforikus -állapította meg Coker. Nem értettem egyet vele. -Még nem cinizmus, ha megfigyeltem, hogyan kezeli a juhász a nyáját. -De az már cinizmus, ha emberi lényeket birkákhoz hasonlítasz.-Még mindig kevésbé cinikus és sokkal célravezetıbb, mintha gondolati úton távirányított fogaskerekeknek nézném ıket.-Hm -mondta Coker. -Ezt még meg kell gondolnom.

11. ... ÉS TOVÁBB Másnap zsúfolt délelıttöm volt. Körülnéztem, segítettem itt-ott, és sokat kérdezısködtem. Keserves éjszakám volt. Amíg le nem feküdtem, teljesen nem is tudatosult bennem, mennyire számítottam rá, hogy Josellát Tynshamben találóm. Bármennyire fáradt voltam is az egész napi utazás után, nem tudtam elaludni; csak feküdtem ébren a sötétben, úgy éreztem, zátonyra futottam, nem volt semmiféle tervem. Anynyira biztosan hittem, hogy Josella és a Beadley-féle csoport lesz itt, hogy eszembe sem jutott további terveken töprengeni. Csak most értettem meg, hogy ha megtalálom is a csoportot, nem biztos, hogy Josellát is megtalálom. Mivel ı nem sokkal azelıtt hagyta el a westminsteri körzetet, hogy én a keresésére indultam, mindenképpen jóval a csoport magja után kellett mennie. Nyilvánvalóan az volt a teendım, hogy részletesen kérdezısködjem mindenkirıl, aki az elızı két napban Tynshambe érkezett. Egyelıre feltételeznem kell, hogy Josella erre jött. Ez az egyetlen kiindulási pontom. Ez persze azt a feltételezést is magában foglalta, hogy Josella visszament az egyetemre, és látta a krétával írt címet, holott az is benne volt a pakliban, hogy nem ment oda, mert már elege volt az egészbıl, és a lehetı legrövidebb úton elhagyta a bomlásnak indult Londont. Legnehezebben azonban azt a félelmet küzdöttem le, hogy megkapta azt a titokzatos betegséget, amely mindkettınk csoportjának a feloszlásához vezetett. Addig gondolni sem akartam erre, amíg nem volt kényszerítı körülmény. A hajnali órák álmatlan gondolatvilágában fölfedeztem valamit: sokkal kevésbé izgatott, hogy Beadley csoportjához jussak, mint hogy megtaláljam Josellát. Ha Josella nem lesz velük, amikor megtalálom ıket... hát, ki kell majd várnom az alkalmas pillanatot, de nem fogom föladni... Amikor fölébredtem, Coker ágya már üres volt, és úgy döntöttem, hogy a délelıttöt kérdezısködéssel töltöm. Az volt az egyik baj, hogy senkinek nem jutott eszébe följegyezni azoknak a nevét, akik nem találták vonzónak Tynshamet, és továbbmentek. Josella neve csupán azoknak jelentett valamit, akik rosszallással emlékeztek rá. A róla adott leírásom nem idézett föl határozott emlékeket. Tengerészkék síöltönyt viselı lányt egészen biztosan nem látott senki, errıl meggyızıdtem, de egyáltalában nem volt biztos, hogy még mindig azt viselte. A kérdezısködésemnek az lett a vége, hogy mindenkinek elege lett belılem, én meg egyre jobban kétségbeestem. Volt ugyan rá némi halvány remény, hogy a mi érkezésünk elıtti napon ott járt egyik lány talán ı lehetett, de nem tartottam valószínőnek, hogy Josella ilyen csekély hatással legyen bárkire is, még akkor sem, ha én bizonyára elfogult voltam vele szemben... Coker a déli étkezésnél jelent meg ismét. Délelıtt alaposan szemügyre vette a területet. Leltárba vette az állatállományt, s jelezte, mennyi belıle a vak. Megvizsgálta a mezıgazdasági szerszámokat és gépeket. Megkereste a tiszta víz forrását. Benézett az emberi és állati táplálékot tároló raktárakba. Kiderítette, hogy a vak lányok közül kik voltak vakok már a katasztrófa elıtt is, és a többiekbıl csoportokat szervezett köréjük, hogy ık tanítsák az ügyetlenebbeket, tapasztalatlanabbakat. Rá kellett jönnie, hogy a legtöbb férfit meglehetısen elkeserítette a lelkész kijelentése, miszerint sok hasznos dolgot csinálhatnak majd, például... hm... kosarat fonhatnak vagy szıhetnek, s megpróbálta ezt a rossz hangulatot kecsegtetıbb perspektívával előzni. Találkozott Miss Durranttal, és elmondta neki, hogy amennyiben a vak nık nem vesznek le némi terhet a látókról, tíz napon belül minden összeomlik; s azt is megjegyezte, hogy ha a lelkész könyörgése, hogy az Úr további vakokat vezéreljen a majorba, teljesülne, nyomban leállna minden. Éppen, kezdte kifejteni további elképzeléseit, miszerint nyomban hozzá kellene látni az élelmiszer-tartalékok felhalmozásához és olyan alkalmatosságok készítéséhez, amelyek lehetıvé tennék a vakok számára is, hogy hasznos munkát végezzenek, amikor Miss Durrant félbeszakította. Coker látta, hogy a nı jobban aggódik, mint amennyit beismer, de az eltökéltsége, amely összeugrasztotta a másik csoporttal is, most is arra késztette, hogy hálátlanul letorkolja Cokert. Miss Durrant azzal fejezte be, hogy információi szerint sem Coker, sem a nézetei nem illenek az ı közösségébe. -Az a baj ezzel a nıvel, hogy mindenáron fınök akar lenni, -mondta Coker. -Veleszületett betegség ez, semmi köze a hangzatos elvekhez. -Miért rágalmazod? -tréfálkoztam. -Nyilván csak arra gondolsz, hogy tökéletes elvei szerint minden felelısség reá hárul, ezért kényszerő kötelessége, hogy a többiek vezetıje legyen. -Hiszen ez ugyanazt jelenti -mondta Coker. -De sokkal jobban hangzik -mutattam rá. Coker egy pillanatig elgondolkodott. -Pillanatokon belül tébolydát fog csinálni a majorból, ha nem lát hozzá azonnal a dolgok megszervezéséhez. Körülnéztél? A fejemet ráztam. Elmeséltem, mivel töltöttem a délelıttöt. -Nem sokra jutottál. És most? -kérdezte. -Elmegyek Michael Beadley csoportja után -mondtam.

-És ha a lány nincs velük? -Ebben a pillanatban még remélem, hogy ott van. Ott kell lennie. Hol is lehetne másutt? Mondani akart valamit, de lenyelte. Aztán így folytatta: -Azt hiszem, veled megyek. Gondolom, azok se fognak jobban örülni nekem, mint ezek -tekintettel a tekintendıkre , de ezt még kibírom. Egy csoportot már láttam széthullani, és erre is ez vár, csak ez a folyamat még lassabb és talán még ocsmányabb. Hát nem fura? Mostanában nincs veszélyesebb a tisztességes szándéknál? És azért bosszant a dolog, mert itt mőködıképes kollektívát lehetne létrehozni, annak ellenére, hogy sok a vak. Megvan itt minden, amire csak szükség lehet, és egy jó darabig még meg is lesz. Csupán szervezésre lenne szükség. -És hajlandóságra, hogy hagyják magukat megszervezni -mondtam. -Igaz -hagyta helyben. -Tudod, az a baj, hogy a történtek ellenére ezek az emberek még mindig nem értik a dolgot. Nem akarják tudomásul venni, mert ezzel az egész véglegessé válna. A lelkük mélyén még mindig remélnek, hisznek, várnak valamire. -Ez igaz, de valójában nem meglepı -mondtam. -Nekünk is eléggé sok kellett ahhoz, hogy meggyızzön minket, és ık nem látták azt, amit mi. És valahogy itt, vidéken az egész kevésbé látszik véglegesnek, kevésbé látszik visszafordíthatatlannak. -Pedig hamarosan be kell látniuk, ha életben akarnak maradni -mondta Coker, amint ismét körbepillantott a teremben. -Nem jön a csoda, hogy megmentse ıket. -Adj nekik idıt. Meg fogják érteni, akárcsak mi. Te mindig túlságosan sietsz. Az idı ma már nem pénz, tudhatnád. -A pénz valóban nem fontos már, de az idı igen. Gondolniuk kellene az aratásra, malmot kellene építeniük, hogy megıröljék a búzát, téli takarmányról kellene gondoskodniuk a jószág számára. A fejemet ráztam. -Mindez nem annyira sürgıs, Coker. A városokban hatalmas lisztkészleteknek kell lenniük, és igen kevesen maradtunk, hogy feléljük. Még hosszú idın át élhetünk a felhalmozott készletekbıl. A legfontosabb feladat az lenne, hogy megtanítsuk a vakokat dolgozni arra az idıre, amikor már valóban szükség lesz rá. -De ha itt nem történik sürgısen valami, a látók le fognak robbanni. És ha csupán egy-kettı kidıl, itt minden fejre áll. Ezzel kénytelen voltam egyetérteni. A délután folyamán sikerült találkoznom Miss Durranttal. Szemlátomást senki sem tudta, hová ment Michael Beadley és csoportja, ám én nem tudtam elhinni, hogy nem hagytak semmiféle üzenetet azok számára, akik esetleg követni kívánták ıket. Miss Durrant nem örült. Elıször azt hittem, meg sem fogja mondani. Nemcsak azért, mert sejthette, hogy inkább vonzódom a másik csoporthoz. Ám az adott körülmények között egy erıs és egészséges férfi elvesztése még akkor is komoly csapásnak számított, ha az illetı nem volt szimpatikus. Mindazonáltal Durrant nem mutatta ki gyöngeségét azzal, hogy megpróbált volna maradásra bírni. Végül kurtán-furcsán azt mondta: -Az volt a szándékuk, hogy valahová Beaminster környékére mennek, Dorset megyébe. Többet nem tudok mondani. Visszatértem Cokerhez, és elmondtam neki. Körülnézett. Aztán a fejét csóválta, bár némi sajnálkozással. -Oké -mondta. -Holnap kijelentkezünk ebbıl a csapszékbıl.-Úgy beszélsz, mint az amerikai pionírok mondtam neki. -Mindenesetre nem úgy, ahogyan az angolok. Másnap reggel kilenckor már vagy tizenkét mérföldnyivel távolabb voltunk, és ismét a két teherautóval mentünk. Fölmerült, hogy vajon nem kellene-e alkalmasabb jármőveket választani, és a teherautókat otthagyni a tynshamieknek, de én nem szívesen váltam volna meg a magam kocsijától. Magam válogattam össze a rakományát, tehát jól tudtam, mi van rajta. A triffidellenes holmikon kívül, amelyek nem nyerték el Michael Beadley tetszését, az utolsó nekifutáskor néhány olyan dolgot is összeszedtem, amelyeket -úgy véltem -nehéz lesz beszerezni a nagyvárosokon kívül: például egy kis világítóberendezést, csöveket, néhány jó szerszámot. Késıbb mindezeket ismét meg kell szerezni, de lesz egy átmeneti idıszak, amikor ajánlatos lesz kerülni minden nagyobbacska várost. A tynshamiek még elhozhattak dolgokat olyan városokból, ahol a betegség nem jelentkezett. Néhány kocsirakomány holmival úgysem sokra mentek volna, ezért hát végül ugyanúgy jöttünk el, ahogyan érkeztünk. Az idı még mindig kellemes volt. A fennsíkon a levegıt még nemigen szennyezte semmi, bár a falvakban már kellemetlenebb volt. Néha-néha láttunk egy-egy mozdulatlan alakot heverni a földön, ám az ösztön szemlátomást itt is azt súgta az embereknek, amit Londonban: menedéket keresni, elrejtızni valahová. A legtöbb faluban üresek voltak az utcák, s a falvak körül olyan elhagyatott volt a táj, mintha az egész emberi faj és legtöbb állatuk is elpárolgott volna. Míg Steeple Honeyba nem értünk. A dombról leereszkedı útról átláttuk az egész falut. Egy kıhíd túlsó végénél állt, s a híd egy keskeny, szikrázó folyón ívelt át. Az álmos képő templom köré telepedett, csendes falu szélei felé egyre ritkábban

álltak a fehérre meszelt házak. Úgy tetszett, mintha az utóbbi száz évben semmi sem zavarta volna meg az életet a zsúpfedelek alatt. Ám ahogyan a többi falvakban, itt sem mozdult semmi, itt sem füstölt kémény. És akkor hirtelen, amikor már félúton voltunk a dombról lefelé, mozgásra lettem figyelmes. Bal felé, a híd túloldalán egy ház állt kissé elfordulva az úttól úgy, hogy nagyjából felénk nézett. A falán csapszék hirdetése függött, és a hirdetıtábla fölötti ablakban valami fehéret lengettek. Közelebb érve megpillantottan a férfit, aki kihajolva hevesen lobogtatta a törülközıt. Úgy véltem, vak ember lehet, mert ha látna, biztosan kijönne az útra, hogy megállítson minket. Sokkal hevesebben integetett viszont, semhogy beteg lehetett volna. Jelt adtam a mögöttem haladó Cokernak, és odahúztam a házhoz, amikor átértem a hídon. Az ablakban álló férfi ledobta a törülközıt. Kiáltott valamit, amit a motor zajától nem értettem, és eltőnt. Mindketten leállítottuk a motort. Olyan csönd volt, hogy tisztán hallottuk egy ember cipıjének kopogását a házban lévı falépcsın. Kinyílt az ajtó, s a férfi kilépett, mindkét kezét elırenyújtva. Mint a villám, csapott le valami a mellette lévı sövénybıl, és lesújtott rá. A férfiból egyetlen éles kiáltás szakadt ki, aztán összecsuklott. Fölkaptam a puskámat, és kimásztam a vezetıfülkébıl. Rövid cirkálás után megláttam a bokrok árnyékában rejtızködı triffidet. Aztán szétlıttem a „fejét". Már Coker is kiszállt, ott állt mellettem. A földön fekvı férfira, majd a szétlıtt triffidre pillantott. -Ez a dög... nem, ez lehetetlen, ez a dög várt a szerencsétlenre? -kérdezte. -Biztosan csak véletlen volt... Hiszen nem tudhatta, hogy ki fog jönni... Ugye nem tudhatta, vagy igen? -Vagy igen? Figyelemre méltóan szép munka volt -mondtam. Coker nyugtalanul nézett a szemembe. -Túlságosan is szép. Csak nem hiszed, hogy... ? -Az emberek hajlamosak rá, hogy sok mindent ne higgyenek el a triffidekkel kapcsolatban -mondtam, és hozzátettem , de lehet itt még több is. Óvatosan átvizsgáltuk a közeli bozótot, de ott nem volt több.-Jólesne egy ital -mondta Coker. Csupán a pult volt poros, a fogadó kis bárja egyébként normálisnak látszott. Whiskyt töltöttünk magunknak. Coker egy hajtásra kiitta a poharát, és aggodalmasan nézett rám. -Ez nem tetszett nekem. Egy csöppet sem. Bill, te bizonyára sokkal többet tudsz ezekrıl az átkozott dögökrıl, mint a legtöbb ember. Ugye ez a triffid, ugye csak véletlenül állt ott? -Úgy vélem... -kezdtem, aztán elhallgattam, és a szaggatott dobolásra füleltem odakint. Az ablakhoz mentem, és kinyitottam. Megcéloztam ismét a már fullánktalanított triffidet, ezúttal a törzsén. A dobolás félbeszakadt. -A triffidekkel az a legnehezebb -mondtam, miközben újra töltöttem , hogy sok mindent nem tudunk róluk. Elmeséltem Cokernak Walter néhány elméletét. Coker elámult. -Csak nem gondolod komolyan, hogy ez a dobolás „beszéd"? -Ezt sohasem tudtam eldönteni -ismertem be. -De abban már biztos vagyok, hogy a dobolás valamiféle jelzés. Ám Walter valódi „beszédnek" tekintette, márpedig ı sokkal többet tudott a triffidekrıl, mint bárki más. Eldobtam a két elhasznált tölténydobozt, és újratöltöttem a puskát. -És ugye azt is mondta, hogy a triffidek fölényben vannak a vak emberrel szemben? -Már évekkel ezelıtt történt -feleltem. -Ez mégis különös egybeesés. -Megint megfontolás nélkül beszélsz -mondtam. -Szinte minden sorscsapást különös egybeesésnek lehet tekinteni, ha az ember nagyon akarja, és kellı ideig vár. Kiürítettük a poharainkat, és indulni készültünk. Coker kinézett az ablakon. Aztán elkapta a karomat, és kimutatott. Két triffid imbolygott a sarkon, és a sövény felé tartottak, ahol korábban az elsı rejtızködött. Megvártam, amíg megállnak, aztán lefejeztem mindkettıt. Az ablakon át távoztunk, mert az volt a legtávolabb minden lehetséges triffidbúvóhelytıl, és óvatosan közeledtünk teherautóinkhoz. -Újabb véletlen? Vagy jöttek, hogy megnézzék, mi történt a haverjukkal? -kérdezte Coker. Elhagytuk a falut, és kis mellékutakon gördültünk tovább. Úgy rémlett, mintha több triffidet látnék, mint elızı utunkon, vagy csak tudatosabban figyeltem rájuk? Talán azért láttunk eddig kevesebbet, mert fıútvonalakon haladtunk. Tapasztalatból tudtam, hogy kerülik a kemény felületeket, és úgy gondoltam, hogy a beton talán nem kényelmes végtagszerő gyökereiknek. Egyre inkább meggyızıdésemmé vált, hogy valóban egyre többet látunk belılük, és az is kezdett szöget ütni a fejemben, hogy nem közönyösek irántunk -bár lehetett még mindig csak véletlen, hogy általában felénk tartottak a földeken át. Határozottan ellenséges incidens volt, amikor az egyik lecsapott rám a sövénybıl, amikor elhaladtam elıtte. Szerencsére még nem volt tapasztalata abban, hogyan kell bánni a mozgásban lévı jármővel. Egy pillanattal korábban sújtott le, és a szélvédın ott maradtak méregcsöppjei. Mire ismét lecsaphatott volna, már nem voltam ott. Ám attól kezdve hiába volt meleg, mellettem föl volt húzva az ablak.

Az elmúlt valamivel több mint egy hétben csak akkor gondoltam a triffidekre, amikor éppen találkoztam velük. Persze aggasztottak azok, amelyeket Joselláék házánál láttunk és azok is, amelyek megtámadták a csoportomat Hampstead Heathben, ám sokkal közvetlenebb félelmeink is voltak közben. Ám most visszagondolva az utazásunkra, Tynsham állapotára, mielıtt Miss Durrant fegyverrel megtisztította, meg a falvakéra, amelyeken áthaladtunk, egyre jobban izgatott a kérdés: vajon mekkora szerepet játszottak a triffidek az emberek eltőnésében. A következı falun át lassan és óvatosan hajtottam. Számos kertben földön fekvı alakokat láttam, nyilván már napok óta ott feküdtek, és a közelükben mindig akadtak triffidek is. Úgy tetszett, a triffidek csak az olyan helyeket rohamozták meg, ahol volt puha talaj, amelybe belefúrhatták a gyökereiket. Nemigen láttam holttestet, triffidet pedig soha olyan helyeken, ahol a ház ajtaja egyenesen az utcára nyílt. Találomra azt mondhatnám, hogy a legtöbb faluban az történhetett, hogy az élelemért elımerészkedı lakosok addig viszonylagos biztonságban voltak, amíg kövezett úton haladtak, ám mihelyt arról letértek, vagy egy-egy kert fala vagy sövénye elıtt haladtak el, kitették magukat a veszélynek, hogy a fullánkok lecsapjanak rájuk. Többen nyilván fölsikoltottak, amikor a csípés érte ıket, s minthogy nem tértek vissza, a hátramaradottak nyilván egyre jobban féltek. Néha-néha azért egyet-egyet ismét az utcára kergetett az éhség. Egyesek olyan szerencsések is lehettek, hogy hazajutottak, ám a legtöbb bizonyára eltévedt, és addig barangolt, amíg végül összeesett, vagy egy triffid hatókörébe került. A megmaradottak talán sejtették, mi történt. Ahol kert volt, hallhatták a fullánk suhanó lecsapását, és tudhatták, hogy vagy éhen pusztulnak a házban, vagy ugyanaz a sors vár rájuk, mint azokra, akik kimerészkedtek. Sokan maradhattak bent a maradék élelemre szorítkozva, várva a soha el nem jövı segítségre. Ilyesmi történhetett a mi emberünkkel is Steeple Honeyban. Csöppet sem volt kellemes gondolat, hogy azokban a falvakban, amelyeken áthajtottunk, egyes házakban talán még voltak túlélı csoportok. Ez ismét ugyanazt a kérdést vetette föl, amit Londonban: az érzést, hogy a civilizált normák szerint meg kellene keresni ıket, és tenni kellene értük valamit; ám ezt mindig követte a dühítı érzés, hogy minden ilyen kísérlet kudarcra van ítélve, ahogyan eddig is. Ismét a régi kérdés. A legjobb akarattal is mi mást tehet az ember, mint hogy meghosszabbítja a szenvedést? Egy idıre így megnyugtatja a lelkiismeretét, hogy aztán ismét csak azt lássa, hiába pocsékolta az erıfeszítéseit. Semmi értelme, magyaráztam eltökélten magamnak, földrengés sújtotta körzetbe menni addig, amíg még mozog a föld; a mentésre csak akkor kerülhet sor, amikor a rengések már megszőntek. Ám a józan ész nem tette könnyebbé a dolgot. A vén doktornak nagyon igaza volt, amikor hangsúlyozta, hogy a gondolkodásunk idomul a legnehezebben az új helyzethez... A triffidek váratlanul nagy gondot jelentettek. Természetesen igen sok ültetvény volt a mi cégünkön kívül is. Ezek triffideket neveltek nekünk, de számos olyan kisebb vállalat számára is, amelyek felhasználták a triffidek származékait, és éghajlati okok miatt ezek többsége délen helyezkedett el. Mindazonáltal ha csupán meggyızı példa volt mindaz, amit láttunk, abból, hogy hogyan szabadultak el és széledtek szét, sokkal többnek kellett errefelé is lennie, mint gondoltam. És csöppet sem volt megnyugtató a tudat, hogy mindennap több és több éri el az érett kort, a fullánktalanítottak viszont mindig újranövesztik a fullánkjukat... Mindössze még kétszer álltunk meg: egyszer élelemért, másodszor üzemanyagért, és jó idıt futva délután fél öt körül Beaminsterbe értünk. Egyenesen behajtottunk a város központjáig, de sehol nem láttuk semmi nyomát Beadley csoportjának. Elsı pillantásra a város éppen olyan halott volt, mint a többi aznap látott helység. A központi bevásárlóutca csupasz és üres volt, amikor odaértünk, csupán az egyik járda mellett állt néhány teherautó. Vagy húsz yardnyit haladhattam az utcán, amikor az egyik teherautó mögül egy férfi lépett ki, és puskát szegezett rám. Szándékosan a feje fölé lıtt, aztán leengedte a fegyvert.

12. ZSÁKUTCA Az ilyesfajta figyelmeztetést komolyan szoktam venni. Megálltam. A fickó magas és szıke volt, magabiztosan bánt a fegyverrel. A puskát mindvégig célon tartva kétszer bal felé biccentett. Úgy véltem, ez azt jelenti, hogy szálljunk ki. Kiszálltam, és megmutattam üres kezem. Miközben az álló teherkocsi felé közeledtem, egy másik férfi meg egy lány jött elı mögüle. Coker hangját hallottam a hátam mögül. -Jobb, ha leteszed azt a puskát, haver. Védtelen vagy. A szıke fickó szeme most már nem rajtam pihent, Cokert kereste. Megugorhattam volna, ha akarom, de nem tettem.

-Igaza van -mondtam. -Különben is, békés emberek vagyunk.A fickó nem nagy meggyızıdéssel engedte le a puskáját. Coker elılépett az én kocsim fedezékébıl, amelytıl nem lehetett látni, amikor kiszállt a maga teherautójából. -Hát mit képzelsz? -kérdezte. -Holló a hollónak kivájja a szemét? -Csak ketten vagytok? -kérdezte a másik férfi. Coker rápillantott. -Mire számítottál? Egy teljes hadseregre? Igen, ketten vagyunk. A három ember szemlátomást megnyugodott. A szıke magyarázkodott: -Azt hittük, a városból jött banda vagytok. İket vártuk. Ide járnak élelmiszert rabolni. -Ó -mondta Coker. -Ebbıl arra kell következtetnem, hogy az utóbbi idıben nemigen jártatok a város központjában. Ha csak ezért aggódtok, nyugodjatok meg. Ha vannak még egyáltalán bandák, valószínőleg éppen az ellenkezıjét teszik, pillanatnyilag. Ha fogalmazhatok így, éppen azt, amit ti. -Nem hiszed tehát, hogy jönnek? -Meg mernék esküdni rá, hogy nem. -Coker nézte a három embert. -Beadley csoportjához tartoztok? kérdezte. A válasz meggyızı tagadás volt. -Kár -mondta Coker. -Jó idı óta ez lett volna az egyetlen szerencsés találkozásunk. -Mi az a Beadley csoportja? -kérdezte a szıke. Erıtlennek és kiszáradtnak éreztem magam, miután órákon át vezettem a tőzı napon. Javasoltam, hogy a beszélgetés színhelyét helyezzük át az úttest közepérıl valami kellemesebb helyre. Megkerültük a teherautóikat, átkeltünk a kekszesdobozok, teásdobozok, oldalszalonnák, cukortömbök és sóhasábok ismert halmain, és betértünk a közeli kis bárba. Pintes korsók mellett számoltunk be Cokerrel mindarról, amit tettünk és tudtunk. Aztán rajtuk volt a sor. Kiderült, hogy egy hattagú csoport aktívabb részét képezik -másik két nı meg egy férfi a bázisnak kijelölt házban vannak. Május 7-én kedden, a szıke férfi meg a vele lévı lány nyugatnak tartottak a férfi kocsijával. Kéthetes vakációra készültek Cornwallba, és minden jól is indult, amíg föl nem bukkant egy kanyarban egy emeletes busz valahol Crewkerne környékén. Az autó hamarosan közeli kontaktusba került a busszal, s az utolsó dolog, amire a szıke fiatalember emlékezett, a hegycsúcsként elıtte fölmagasodó busz volt. Egy ágyban ébredt aztán, igen hasonlóan az én élményeimhez, ahol titokzatos csönd vette körül. Érzett ugyan némi fájdalmat, volt rajta néhány sérülés, a feje is lüktetett, de alapjában véve jól volt. Amikor, ahogyan elmondta, senki sem jött, elindult földeríteni a helyet, amelyrıl kiderült, hogy egy kis, vidéki kórház. Egy másik kórteremben megtalálta a lányt és még két nıt, akik közül az egyik magánál volt, de begipszelt karral-lábbal nem volt mozgásképes. Egy másik kórteremben két férfit talált -ezek egyike volt a mostani társa, a másiknak szintén gipszben volt a törött lába. Az egész épületben összesen tizenegy ember volt, s közülük nyolcan láttak. A vakok közül kettı ágyhoz kötött súlyos beteg volt. A fiatalember élménye sokkal mellbevágóbb volt az enyémnél. Egy kis kórházban voltak, megtettek minden tılük telhetıt a tehetetlenekért, nem tudták, hogy mi történt, és reménykedtek, hogy majd csak jön segítség. Sejtelmük sem volt arról, hogy mi baja a két vak betegnek, és mit kell velük csinálni. Csak etetni tudták ıket, s a fájdalmaikat próbálták csillapítani. Másnap mindkettı meghalt. Egy ember eltőnt, de senki nem látta elmenni. Akik a betegek közül akkor sérültek meg, amikor a busz fejre állt, helybeliek voltak. Mihelyt eléggé összeszedték magukat, elindultak, hogy megkeressék a rokonaikat. A társaságból hatan maradtak, ezek közül kettınek begipszelt végtagja volt. Mostanára rájöttek, hogy a baj olyan nagy, hogy nekik kell gondoskodniuk magukról, de az egésznek még mindig nem fogták föl a jelentıségét. Elhatározták, hogy elhagyják a kórházat, és alkalmasabb helyet keresnek, mert azt hitték, hogy a városokban még sok látó él, és a szervezetlenség fosztogatásokhoz vezet majd. Napról napra várták a fosztogató bandák megjelenését, amikor a városokban már kimerültek az élelmiszerraktárak, s úgy képzelték, hogy, ez a csürhe sáskarajként pusztítja majd végig a vidéket. Ezért fıként készleteket igyekeztek fölhalmozni az ostromállapot idejére. Amikor arról biztosítottuk ıket, hogy ennek a valószínősége a lehetı legcsekélyebb, kissé ostobán néztek össze. Furcsa trió voltak. A szıke fiatalember az értéktızsde tagja volt, a neve Stephen Brennell. A társa egy csinos, jó testő lány volt, aki kissé sokat nyafogott, de valójában semmin sem lepıdött meg, amit az élet rámért. Amolyan sodródó életet élt eddig is: manöken volt, de árulta is a ruhákat, filmekben statisztált, mindig elszalasztva a nagy lehetıséget, hogy Hollywoodba utazzon, hostess volt kétes hírő klubokban, és mindezen tevékenységek mellett megragadott minden kínálkozó lehetıséget, amilyen az a bizonyos cornwalli vakáció is lett volna. Rendíthetetlen meggyızıdése volt, hogy Amerikában nem történhetett semmi komoly, és csupán egy kis ideig kell kitartani, aztán majd jönnek az amerikaiak, és mindent rendbe tesznek. A katasztrófa bekövetkezése óta nem találkoztam nála kiegyensúlyozottabb emberrel. Bár néha

nyafogott egy kicsit a ragyogó fények kialvása miatt, de remélte, hogy az amerikaiak hamarosan helyreállítják majd ıket. A harmadik egy sötét hajú fiatalember volt, akit nagy sérelem ért. Keményen dolgozott és takarékoskodott, hogy elindítsa a saját kis rádióboltját, céljai voltak. -Nézzétek csak meg Fordot -mondta nekünk , vagy nézzétek meg Lord Nuffieldet. A kerékpárboltja nem volt nagyobb az én rádióüzletemnél, és mire vitte! Valami ilyesmit akartam én is. És most nézzétek meg, micsoda szarban van a világ! Ez nem tisztességes! Úgy vélte, hogy a sors nem akar több Fordot vagy Nuffieldot, csakhogy ı ebbe nem nyugodott bele. Ez az átmeneti idıszak csak arra jó, hogy ıt próbára tegye, de hamarosan ismét ott lesz a rádió üzletében, és szilárdan megveti a lábát a milliomossághoz vezetı lépcsı legalsó fokán. Az volt bennük a legelkeserítıbb, hogy semmit sem tudtak Michael Beadleyrıl. Összesen egyetlen csapattal találkoztak, az is egy faluban történt közvetlenül Devon megye határánál. Ezek puskával fenyegették meg ıket, hogy többé ne merészkedjenek arra. Nyilván helybeliek voltak. Coker ezt úgy értelmezte, hogy nem is lehettek sokan. -Ha egy nagy csoporthoz tartoztak volna, akkor kevesebb idegességet és nagyobb kíváncsiságot tanúsítottak volna -magyarázta. -Ám ha a Beadley-féle csoport itt van valahol, akkor nemsokára meg kell találnunk. -A szıkéhez fordult. -Mi lenne, ha veletek mennénk? Mi is elvégezzük a ránk jutó melót, és ha megtaláljuk ıket, valamennyiünknek könnyebb lesz. Azok hárman összenéztek, aztán bólintottak. -Jól van, segítsetek fölrakodni, majd csak kijövünk egymással -mondta a szıke. A külleme alapján a Charcott Old House egykor megerısített majorság lehetett. Az ismételt megerısítése pedig éppen folyamatban volt. Az épületet körülvevı vizesárok már régebben kiszáradt. Ám Stephen azt állította, hogy sikerült szétvernie a vízelszívó berendezést, és az árok hamarosan ismét föltöltıdik. Tervbe vette azt is, hogy a feltöltött részeket felrobbantja, hogy az árok teljesen körülvegye az épületet. Amikor közöltük, hogy erre nemigen van szükség, kissé csalódottnak látszott. A ház kıfalai vastagok voltak. Három ablakból géppuska kandikált ki, és Stephen megmutatott még kettıt a tetın. A központi bejárat mögött valóságos fegyverraktár volt: aknavetık, aknák és -ezeket Stephen különösen büszkén mutatta -számos lángszóró. -Találtunk egy fegyverraktárt -magyarázta , és egy teljes napot azzal töltöttünk, hogy ideszállítottuk ezt a cuccot. Amint végigpillantottam a fegyvereken, elsı ízben értettem meg, hogy a katasztrófa a maga teljességében könyörületesebb volt, mint azok a dolgok, amelyek egy valamivel kisebb vészt követhettek volna. Ha a népességnek tíz vagy tizenöt százaléka maradt volna meg épségben, nagyon is valószínő lett volna, hogy az ilyen kis közösségeknek küzdeniük kellett volna az életükért az éhezı hordákkal. Ám a valóságos helyzetre való tekintettel Stephen hadi elıkészületei föltehetıen fölöslegesek voltak. Volt azonban olyan fegyver is, amelynek hasznát vehettük. A lángszórókra mutattam. -Ezek jól jöhetnek a triffidek ellen -mondtam. Stephen vigyorgott. -Igazad van. Nagyon hatékonyak. Pontosan ezeket használtuk ellenük. És véletlenül ez az egyetlen, amitıl a triffid igazán kikészül. Tüzelhetsz vele a triffidre, amíg apró darabokra szétmegy, de nem mozdul. Valószínőleg nem tudja, honnan jön a baj. Elég egy tüzes lángcsóva, és vége. -Sok bajotok volt velük? -kérdeztem. Mint kiderült, sok. Idırıl idıre megjelentek kettesével-hármasával, de lángszóróval elpusztították ıket. Expedícióik során többször csak a szerencsének köszönhették a megmenekülésüket, ám többnyire csak a sőrőn beépített területeken szálltak ki a jármőveikbıl, ahol nemigen számíthattak lopakodó triffidekre. Aznap este sötétedés után valamennyien fölmentünk a tetıre. A hold még nem kelt fel. A táj teljes feketeségbe borult. Bármennyire erıltettük is a szemünket, egyikünk sem tudott kivenni egyetlen árulkodó fénypontot sem. S a társaságból senki nem tudott olyasmire visszaemlékezni sem, hogy füstöt látott volna valahol a nap folyamán. Levert voltam, amikor visszamentünk a lámpafényes nappaliba. -Akkor csak egyet tehetünk -mondta Coker. -Körzetekre kell osztanunk a területet, és keresnünk kell ıket. De nem nagy meggyızıdéssel mondta. Nyilván arra gondolt, hogy a Beadley-csoport bizonyára fényjelet adna éjjel, nappal pedig talán füstjelet. Csakhogy senkinek nem volt jobb ötlete, tehát nekiláttunk, hogy térkép segítségével kijelöljük a körzeteket, méghozzá úgy, hogy mindegyiknél legyen egy magasabban fekvı pont is, ahonnan az egész körzet áttekinthetı. Másnap teherautóval bementünk a városba, és onnan kisebb kocsikkal indultunk a Beadley-csoport keresésére. Kétségtelenül ez volt a legszomorúbb napom azóta, hogy Josella nyomát kutattam Westminsterben.

Eleinte nem is volt olyan rossz. Elıttem a nyílt út a napsütésben, körülöttem a kora nyári zöld. A táblákon ott állt, hogy „Exeter felé" vagy „N. N. felé", mintha azokon a helyeken a megszokott élet folytatódott volna. Néha-néha még madarakat is láttam. S a dőlıutak mellett ugyanúgy virítottak a vadvirágok, mint azelıtt. Ám a kép másik fele már nem volt ilyen szép. A legelıkön elhullva hevertek vagy vakon tébláboltak a jószágok, s a megfejetlen tehenek bıgtek a fájdalomtól; a könnyen ijedı birkák inkább rezignáltan álltak, semhogy megpróbáltak volna szabadulni a bogáncstól vagy a szögesdróttól, némelyik ügyetlenül legelni próbált, mások vak szemükben szemrehányó tekintettel éheztek. A farmok mellett elhaladni egyre kellemetlenebb volt. A biztonság kedvéért csupán egészen kicsi résen engedtem be levegıt a kocsiba, de valahányszor egy-egy tanya felé közeledtem, teljesen föltekertem az ablakot. Triffidek voltak mindenütt. Néha mezıkön láttam vonulni ıket, másutt mozdulatlanul álltak a bokrok között. Több portán megtalálták az igencsak kedvükre való szemétdombot, és azon trónolva várták, hogy a hullák kellıen oszlásnak induljanak. Úgy undorodtam tılük, mint azelıtt soha. Iszonyatos idegen teremtmények, amelyeket közülünk valaki hozott létre, és mi, többiek gondatlan kapzsiságunkban elszaporítottuk ıket szerte a világon. Az ember még csak a természetet sem szidhatta miattuk. Mert a triffideket kitenyésztettük, ahogyan gyönyörő virágokat és torz kutyaparódiákat tenyésztettünk. Már nemcsak hullaevı szokásukért győlöltem ıket, hanem azért is, mert nekik volt szemlátomást a legnagyobb hasznuk a minket ért csapásból... Ahogy az idı múlt, egyre magányosabbnak éreztem magam. Megálltam minden dombon és emelkedın, és lestem a tájat, ameddig csak a látcsövemmel elláttam. Egyszer füstöt láttam, de amikor odamentem, kiderült, hogy csupán egy kiégett vasúti kocsi füstölgött még a sínen. Még ma sem értem, hogyan kerülhetett oda, mert a közelében nem volt senki. Máskor egy házon zászlót pillantottam meg, odasiettem, de a ház néma volt -bár nem üres. Megint máskor valami fehéret láttam mozogni egy távoli domboldalon, ám amikor arrafelé fordítottam a messzelátómat, azt láttam, hogy egy tucatnyi birka kering ott pánikban, miközben egy triffid csapkodja eredménytelenül szırös hátukat. Eleven emberi lény nyomát sehol sem láttam. Amikor élelemért álltam meg, nem maradtam tovább, mint ameddig föltétlenül kellett. Gyorsan ettem, mert a csönd már kezdett az idegeimre menni, mert szerettem volna minél elıbb folytatni az utamat, hogy legalább a motor zaját halljam. Az ember képzelıdni kezd. Egyszer egy kart láttam egy ablakból integetni, de odaérve kiderült, hogy csupán egy faág mozgott az ablak elıtt. Egy embert láttam egy mezı közepén, aki utánam fordult, amikor elhaladtam arra, ám a távcsı bebizonyította, hogy nem fordulhatott utánam, mert madárijesztı volt. Hangokat hallottam, akik engem szólítanak alig-alig érthetıen a motor zajától; megálltam, lekapcsoltam a motort. Nem szólított semmiféle hang, csak nagyon-nagyon messze bıgött egy megfejetlen tehén. Eszembe jutott, hogy elszórtan az országban lennie kell magányos túlélıknek, férfiaknak és nıknek, akik azt hihetik, hogy egyedül ık maradtak meg. İket éppen annyira sajnáltam, mint a katasztrófa többi áldozatát. A délután során elkedvetlenedve és csekély reménnyel, de makacsul kutattam át a térkép szerint rám jutó területet, mert nem mertem megkockáztatni, hogy meg ne bizonyosodjak legbensı sejtésem igaz voltáról. Végül arra az eredményre jutottam, hogy amennyiben az én körzetemben van valahol egy jeléntısebb embercsoport, akkor az szándékosan rejtızködik. Nem tudtam végigjárni minden mellékutat és ösvényt, de abban teljesen bizonyos voltam, hogy hangos dudám szavát a körzetem minden egyes négyzetméterén hallották. Visszamentem hát oda, ahol a teherautót hagytuk, és életemben nem voltam komorabb. Kiderült, hogy a többiek még nem tértek vissza, ezért aztán, hogy elüssem az idıt és védekezzem a lelkembe lopakodó hidegség ellen, betértem egy közeli ivóba, és töltöttem magamnak egy jó pohár konyakot. Stephen volt a második. A kirándulás rá is hasonlóképpen hathatott, mint rám, mert kérdı tekintetemre csak a fejét rázta, és egyenesen az általam kinyitott palackért nyúlt. Tíz perccel késıbb megérkezett az ambiciózus rádiókereskedı. Torzonborz, riadt szemő fiatalembert hozott magával, aki szemlátomást hetek óta nem mosakodott és borotválkozott. Ez a fickó az országút vándora volt, nem volt más foglalkozása. Egy este, hogy mikor, azt nem tudta megmondani, talált egy kényelmes pajtát, ahol az éjszakát eltölthette. Minthogy aznap a szokásosnál több mérföldet tett meg, amint lefeküdt, el is aludt nyomban. Amikor másnap reggel fölébredt, lidérces álom közepén találta magát, és azóta sem tudta eldönteni, vajon a világ bolondult-e meg, vagy ı. Úgy. sejtettük, bizonyára mindenképpen bolond egy kicsit, de azt azért jól tudta, hogy a sör mire való. Coker vagy félórával késıbb érkezett. Egy kölyök farkaskutyával és egy elképesztı idıs hölggyel. A matróna kétségtelenül a legszebb ruháját viselte. Tisztasága és ápoltsága kiáltó ellentétben állt elızı újoncunk külsejével. Szelíd habozással állt meg az ivó küszöbén. Coker bemutatta nekünk. -Ez itt Mrs. Forcett, a Forcett Vegyeskereskedés Hálózat, mintegy tíz villa, két kiskocsma és egy Chippington Durney néven ismert templom kizárólagos tulajdonosa. És Mrs. Forcett tud fızni. Atyám, de hogy tud fızni!

Mrs. Forcett méltósággal fogadta a bemutatkozásunkat, magabiztosan lépett beljebb, körültekintıen foglalt helyet, és hajlandó volt elfogadni egy pohár portóit, majd még egy pohár portóit. A kérdésünkre válaszolva bevallotta, hogy szokatlanul mélyen aludta végig a végzetes estét és az azt követı éjszakát. Ennek pontos okát nem részletezte, és mi nem firtattuk. Mivel másnap semmi sem volt, ami felébressze, délig aludt. Amikor mégis felébredt, nem érezte jól magát, hát késı délutánig ágyban maradt. Kissé különösnek, ám sorsszerőnek érezte, hogy a boltban szemlátomást nincs szükség rá. Amikor fölkelt, és az ajtóhoz ment, azt látta, hogy egy olyan borzasztó triffid-izé álldogál a kertjében, a kapu elıtt pedig egy férfi fekszik, legalábbis a lábát látta. Már ki akart menni ahhoz az emberhez, amikor látta, hogy a triffid megmozdul, és éppen idejében csapta be az ajtót. Ez kétségtelenül nehéz pillanat lehetett az életében, s az emlék annyira fölizgatta, hogy töltött magának egy újabb pohárral. Ezek után várni kezdte, hogy majd csak jön valaki, hogy eltávolítsa a triffidet meg az embert. Az idı ugyan egyre hosszabbnak tetszett, de kényelmesen eléldegélt üzlete készletén. Még mindig várt, magyarázta, miközben bájos szórakozottsággal egy negyedik pohár portóit töltött magának, amikor Coker fölfigyelt a kéményébıl fölszálló füstre, szétlıtte a triffidet, és bekopogott hozzá. Megvendégelte Cokert, aki hálából adott neki egy jó tanácsot. Nem volt könnyő megértenie, hogyan is állnak a dolgok valójában. Végül Coker azt javasolta, hogy csak nézzen szét a faluban, de persze óvatosan, tekintettel a triffidekre, és ı majd visszamegy délután ötre, hogy megkérdezze, mi a véleménye. Mire Coker visszatért, az öreg hölgy már fölöltözve, összecsomagolva várta, indulásra készen. A Charcott Old House-ban aznap este ismét a térkép körül győltünk összg. Coker új kutatási körzeteket kezdett kijelölni. Lelkesedés nélkül figyeltük. Stephen mondta ki azt, amire valamennyien gondoltunk, Cokert és engem is beleértve. -Nézd, bejártuk az egész területet egy vagy tizenöt mérföldes körön belül. Nyilvánvaló, hogy a közvetlen közelünkben nincsenek. Vagy nem jó az információd, vagy úgy döntöttek, hogy nem maradnak itt, és továbbmentek. Szerintem idıpocsékolás ugyanúgy keresni ıket, ahogyan ma tettük. Coker letette az iránytőt. -Akkor mit javasolsz? -Nézd, a levegıbıl gyorsan és jól felderíthetnénk szinte az egész körzetet. Az életemet tenném rá, hogy aki meghallja egy légi jármő zaját, az egészen biztosan elıjön, és ad valamilyen jelet. Coker a fejét rázta. -Hogy ez eddig miért nem jutott eszünkbe?! Természetesen helikopter kell, de honnan szerezzünk, és ki lesz a pilóta? -Ó, én elboldogulnék vele -mondta magabiztosan a rádiókereskedı. Volt valami a hangjában. -Vezettél már helikoptert? -kérdezte Coker. -Nem -ismerte be a rádiós , de nem lehet valami komplikált, ha egyszer rájöttél a nyitjára. -Hm -nézett rá tartózkodóan Coker. Stephen emlékezett rá, hogy a közelben két légitámaszpont is volt, Yeovilból pedig rendszeres légitaxijárat közlekedett. Kétségeink ellenére a rádiókereskedınek nem csak a szája járt. Tökéletesen hitt benne, hogy érzéke a gépekhez nem fogja cserbenhagyni. Félórai gyakorlás után fölszállt a helikopterrel, és leszállt vele Charcottban. Négy napon át szállt fel a gép újra és újra, egyre nagyobb köröket téve. Két alkalommal Coker volt a megfigyelı, kétszer én. Összesen tíz kis embercsoportot fedeztünk fel. Egyik sem tudott semmit a Beadleyféle csoportról, és Josella nem volt egyikben sem. Valahányszor embereket láttunk, leszálltunk. Általában két-három fıs csoportok voltak. A legnagyobbnak hét tagja volt. Reményteli izgalommal üdvözöltek minket mindig, de amint rájöttek, hogy lényegében az övékhez hasonló csoport vagyunk, nem pedig valami jelentıs mentıalakulat elsı képviselıi, az érdeklıdésük jelentısen csökkent. Nemigen tudtunk olyasmit nyújtani nekik, amijük már ne lett volna. Némelyikük oktalanul agresszív és harcias lett csalódottságában, ám a legtöbbjük egyszerően visszaesett csüggedésébe. Rendszerint nem mutattak érdeklıdést a más csoportokkal való egyesülés iránt, inkább igyekeztek megkaparintani, amit csak tudtak és minél kényelmesebb menedéket építeni maguknak addig, amíg megjönnek az amerikaiak, akik biztosan kitalálnak majd valamit. Ez általánosan elterjedt rögeszme volt. Amikor megkockáztattuk, hogy az amerikai túlélıknek talán éppen elegendı dolguk akad otthon, az sem hőtötte le ıket. Biztosítottak bennünket, hogy az amerikaiak sohasem engednék meg, hogy ilyesmi történjen az ı országukban. Annak ellenére, hogy ilyen optimista semmittevı módjára várták az amerikai jó tündért, minden csoportnál hagytunk térképet, amelyen föltüntettük a többi csoportok körülbelüli elhelyezkedését, ha mégis meggondolnák magukat, és összefogásra gondolnának egymás megsegítése érdekében.

A repülés egyáltalán nem volt élvezetes feladat, de még mindig kellemesebb volt a magányos autós cserkészésnél. Ám az eredménytelen negyedik nap után mégis úgy döntöttünk, hogy abbahagyjuk a kutatást. Legalábbis a többiek így döntöttek. Én másként éreztem. Az én célom személyes volt, az övék nem. Bárkit találtak vagy találjanak is, nekik az csupa idegen. Én Beadley csoportjában az eszközt, nem a célt kerestem. Ha megtaláltam volna ıket, és Josella nem lett volna velük, akkor is tovább kutattam volna. De nem várhattam el a többiektıl, hogy még több idıt vesztegessenek a kutatásra az én kedvemért. Csodálkozva jöttem rá, hogy mindeddig nem találkoztam egyetlen olyan emberrel sem, aki keresett egy másik embert. Eltekintve Stephentıl és barátnıjétıl, a többiek mind teljesen mentesek voltak olyan rokonoktól vagy barátoktól, akik a múlthoz kötötték volna ıket, és idegenekkel kezdtek új életet. Úgy tetszett, egyedül én alakítottam ki nyomban egy új kapcsolatot, s az annyira rövid ideig tartott, hogy nem is volt idım fölfogni, mennyire fontos nekem... Mihelyt megszületett a döntés a kutatás abbahagyásáról, Coker azt mondta: -Helyes. Akkor beszéljünk arról, hogy mit tegyünk a magunk érdekében. -Halmozzunk föl készleteket télre, és folytassuk úgy, ahogyan eddig volt. Mi mást tehetnénk? -kérdezte Stephen. -Erre már gondoltam -mondta Coker. -Egy darabig talán jó is lenne, de mi lesz azután? -Ha kifogynának a készleteink, találunk pótlást bıségesen -mondta a rádiókereskedı. -Az amerikaiak még karácsony elıtt itt lesznek -mondta Stephen barátnıje. -Ide figyelj -mondta neki türelmesen Coker. -Leszel szíves az amerikaiakról egy kicsit elfeledkezni? Próbálj elképzelni egy olyan világot, ahol nem élnek amerikaiak, jó? A lány döbbenten nézett rá. -No de élniük kell -mondta. Coker szomorúan sóhajtott, és figyelmét a rádiósra fordította. -Azok az üzletek nem lesznek tele örökké. Én úgy látom, hogy repülı starttal indultunk el egy új világban. Kaptunk egy olyan alaptıkét, hogy a kezdethez mindenbıl elegendı van, de mindez nem tart örökké. Nemzedékek sora sem tudná elfogyasztani a fennálló készleteket, ha ezek a készletek állandóan frissek maradnának. De nem maradnak. Nagyon nagy részük hamarosan megromlik. És nem csak az élelmiszerek. A többi dolgok is lassan, de biztosan tönkremennek. Ha friss termésbıl akarunk enni jövıre, magunknak kell megtermelnünk, s bár talán még távolinak tetszik az az idı, de eljön, amikor mindent magunknak kell megtermelnünk. Eljön az idı, amikorra az összes traktor lerobban vagy megrozsdásodik, amikor nem lesz már hozzájuk üzemanyag, amikor vissza kell térnünk a természethez és az áldott lovakhoz, ha ugyan lesznek. Ez csupán egy rövid szünet, az ég adta szünet, hogy kiheverjük kissé az elsı megrázkódtatást, és összeszedjük magunkat, de nem több szünetnél. Késıbb majd szántanunk kell, még késıbb meg kell tanulnunk ekevasat készíteni, és annál is késıbb meg kell tanulnunk fémet olvasztani, hogy ekevasat csinálhassunk belıle. Olyan úton haladunk most, amely egyre visszább és visszább visz minket, amíg jóvá nem tesszük -ha tudjuk , amit elrontottunk. Addig nem leszünk képesek megállni az ösvényen, amely a barbárságba vezet vissza minket. Ám mihelyt ez sikerül, ismét elkezdhetünk lassan fölfelé kapaszkodni. Körülnézett, hogy a többiek értik-e, amit mond. -Meg tudjuk tenni, ha akarjuk. Repülı rajtunk legfontosabb értéke a tudás. Így rövidíthetjük le azt az utat, amelyet az ıseinknek meg kellett tenni. Minden tudás ott van a könyvekben, ha vesszük a fáradságot, hogy utánanézzünk. A többiek kíváncsian figyeltek Cokerra. İk elıször hallották szónokolni. -Történeti tanulmányaim alapján -folytatta Coker , amire az embernek szüksége van ahhoz, hogy a tudást hasznosítsa, az a szabadidı. Ahol mindenkinek keményen kell dolgoznia a puszta megélhetésért, és nincs szabadideje, hogy gondolkodjék, a tudás stagnál, és vele az emberek is. A gondolkodást olyan emberek végzik, akik látszatra nem produkálnak semmit, olyan emberek, akik látszatra teljesen a mások munkáján élısködnek, de ık jelentik a hosszú távú befektetést. A tudás a városokban és a nagy intézményekben fejlıdött ki, és a vidék munkája tartotta el. Egyetértetek ezzel? Stephen a homlokát ráncolta. -Nagyjából. Csak azt nem tudom, hová akarsz kilyukadni. -Megmondom: a gazdaságos méretre. Egy olyan nagyságrendő közösség, amilyen a miénk, nem tehet mást, mint hogy létezik és hanyatlik. Ha itt maradunk így, tízen, annak a vége elkerülhetetlenül a fokozatos és értelmetlen pusztulás lesz. Ha lesznek gyerekek, de csak annyi idıt fordíthatunk rájuk a munka mellett, hogy valami elemi oktatást adjunk nekik, akkor egy nemzedék múlva már barbárok vagy bunkók lesznek. Hogy megırizzük, amink van, hogy hasznosítsuk a könyvtárakban lévı tudást, tanárra, orvosra és vezérre van szükségünk, és el kell tudnunk tartani ıket, amíg segítségünkre vannak. -És? -kérdezte Stephen némi szünet után.

-Egyre az a hely jár a fejemben, amelyet Bill meg én láttunk Tynshamben. Meséltünk róla. Az a nı, aki irányítja, nagyon is segítségre szorul. Vagy ötven-hatvan ember van a gondjaira bízva, s közülük talán egy tucat lát. Így nem fog neki sikerülni. Tudja is, hogy nem, de nem volt hajlandó beismerni. Nem akarta magát elkötelezni nekünk azzal, hogy megkér, hogy maradjunk. De nagyon örülne, ha végül mégiscsak visszamennénk, és a befogadásunkat kérnénk. -Úristen! -mondtam. -Csak nem hiszed, hogy szándékosan rossz irányba küldött minket? -Nem tudom. Talán igazságtalan vagyok vele, de mégis furcsa, hogy nyomát sem láttuk sehol Beadleynek és csapatának. De akár ez volt a célja, akár nem, elérte, mert én visszamegyek. Ha kíváncsiak vagytok az indokaimra, a két legfontosabb a következı. Elıször: ha nem veszi ott valaki a kezébe a dolgokat, lerobban az egész, ami nagy veszteség és gyalázatos dolog lenne az ottaniak miatt. A másik, hogy az a hely sokkal jobb, mint ez. Van egy gazdasága, amelyet nem is nagyon kell rendbe tenni; gyakorlatilag önellátó, és szükség esetén bıvíthetı. Itt sokkal több munkával lehetne munkához kezdeni. Ami még fongosabb, kellıen nagy ahhoz, hogy idı jusson a tanításra: a mostani vakok és a születendı gyerekek tanítására. Szerintem mindez megoldható, és mindent megteszek azért, hogy megoldjam. Ha pedig a gıgös Miss Durrantnak nem tetszik, ugorjon a folyóba. A helyzet pedig a következı. Úgy gondolom, hogy magam is meg tudom tenni a dolgot, de biztosan tudom, hogy ha mindannyian odamennénk, néhány hét alatt mőködıképessé tudnánk tenni Tynshamet. Akkor pedig olyan közösségben élnénk, amelyik növekedni fog, és jó esélyekkel indul a küzdelemben a túlélésért. A másik választás: maradni egy kis csoportnál, amely hanyatlani fog, és az idı múltával egyre kétségbeejtıbben elmagányosodni. Nos, mi a véleményetek? Volt némi vita, részletekrıl érdeklıdtek, de kétség nemigen mutatkozott. Akik közülünk kint jártak kutatni, jól tudták már, miféle szörnyőséges magányra számíthatunk. A pillanatnyi szállásunkhoz senki sem ragaszkodott. Csupán védhetısége miatt esett rá a választás, több elınye nemigen volt. A legtöbben már kezdték érezni az elszigeteltség egyre növekvı terhét. A nagyobb és változatosabb társaság gondolata magában is vonzónak látszott. Egy óra múlva már a szállítás és a költözés részleteirıl tárgyaltunk, Coker ötlete szinte magától fogadtatta el magát. Csupán Stephen barátnıjének voltak kétségei. -Ez a Tynsham meglehetısen eldugott hely, ugye? -kérdezte nyugtalanul. -Ne aggódj -nyugtatta meg Coker. -Rajta van az összes jobb amerikai térképen. Másnap hajnalban már tudtam, hogy nem megyek velük Tynshambe. Talán majd késıbb, de most nem... Elıször hajlottam rá, hogy velük tartsak, már csak azért is, hogy kiverjem Miss Durrantból, hogy valójában merre ment tovább a Beadley-féle társaság. De aztán ismét rá kellett ébrednem a kellemetlen tényre, hogy egyáltalán nem biztos, hogy Josella velük volt, sıt: az addig összeszedett információk szerint arra kellett gondolnom, hogy nem volt velük. Szinte bizonyos, hogy Tynshamben nem járt. Ám ha nem ment a Beadleyféle csoport után, akkor hová ment? Nemigen látszott valószínőnek, hogy az egyetemen hagytak egy másik címet is, csak nem vettem észre... És akkor, akár a villámcsapás hasított belém a beszélgetésünk Josellával a rekvirált lakásban. Szinte láttam magam elıtt, ahogyan ott ült kék estélyi ruhájában, ahogyan a gyertya fényében megcsillantak a gyémántok, és beszélgettünk: „Mit szólnál a sussexi dombsághoz? Tudok ott egy kedves, vén farmházat az északi részen..." És ekkor tudtam már, hogy mit kell tennem. Reggel elmondtam a dolgot Cokernak. Megértı volt, de szemlátomást nem akarta túlságosan fölcsigázni a reményeimet. -Oké. Úgy teszel, ahogyan a legjobbnak látod -mondta. -Remélem... mindenesetre tudod, hogy hol leszünk, és odajöhettek mindketten, hogy megzabolázzuk azt a tyúkot, amíg észhez nem tér. Reggelre az idı elromlott. Szakadt az esı, amikor újra beültem a megszokott teherautóba. Mégis derősnek és reménytelinek éreztem magam, s ha tízszer jobban zuhogott volna is, az se rontotta volna el a hangulatomat vagy változtatott volna a tervemen. Coker kijött, hogy elbúcsúzzon tılem. Tudtam, miért tartja ezt fontosnak, mert anélkül hogy mondta volna, éreztem, hogy elsı, elhamarkodott tervének és a terv következményeinek emléke még mindig nyugtalanítja. A vezetıfülke mellett állt, haja lelapult az esıtıl, a víz a nyakába csöpögött, és a kezét nyújtotta. -Csak óvatosan, Bill. Mostanában nincs mentıszolgálat, és Josella biztosan azt szeretné, ha egy darabban érkeznél meg hozzá. Sok szerencsét. És kérj bocsánatot a nevemben a hölgytıl, amikor megtalálod. Azt mondta, „amikor", de a hangsúly inkább „ha" volt. Sok szerencsét kívántam nekik Tynshamben. Aztán beindítottam a motort, és nagy csobbanások közepette elindultam a sáros úton.

13. ÚTON, REMÉNYKEDVE

Délelıtt több kis kellemetlenség ért. Elıször víz került a karburátorba. Aztán sikerült megtennem vagy egy tucat mérföldet északi irányban, abban a hitben, hogy keletnek tartok, és még mielıtt ezt a hibát teljesen helyrehoztam volna, rendetlenkedni kezdett a gyújtószerkezet egy kietlen, felföldi úton, több mérföldnyire minden lakott helytıl. Talán ezek a késleltetı momentumok, talán a természetes reakció tette, de meglehetısen elromlott az induláskor még derős hangulatom. Mire a hibát kijavítottam, kitisztult az idı, és egy óra lett. Elıbújt a nap. Minden ragyogó és üde lett ismét, de sem ez, sem az, hogy a következı majdnem húsz mérföld simán ment, nem őzte el az egyre inkább rám törı depressziót. Most valóban egyedül voltam, nem tudtam kirekeszteni a magányosság érzését. Ismét a hatalmába kerített, mint azon a napon, amikor egyesével indultunk Michael Beadley keresésére, csak most dupla erıvel... Mindaddig a magányt csak valamiféle negatívumnak hittem: a társaság hiányának és természetesen átmeneti állapotnak... Aznap megtanultam, hogy ennél sokkal több. Olyasvalami, ami nyomaszt és eltapos, ami eltorzítja a hétköznapit, torz trükköket mővel az elmével. Olyasvalami, ami mindenütt ott bújkál ellenségesen, cibálja és rémülettel riogatja az idegeket, és nem engedi, hogy egy pillanatra is elfeledd: egyedül vagy, senki sincs, aki segítene neked, aki törıdne veled. Az ember úgy érzi magát tıle, akár egy atom a mindenségben, s a magányosság csak arra vár, hogy megrémítse, de iszonyatosan megrémítse az embert, mert valójában ezt próbálja tenni, és ez az, amit nem szabad neki megengedni... Ha egy nyájban élı lényt megfosztanak a társaságtól, megcsonkítják, erıszakot tesznek a természetén. A rab és a szerzetes tudja, hogy számőzetése színhelyén túl a nyáj létezik, s ık annak aspektusai. Ám amikor a nyáj többé nem létezik, a nyájban élı lény számára többé nem létezik a teljesség. Többé már nem az egész része, sehová sem tartozó torzszülött. Ha nem képes megkapaszkodni józan eszében, akkor valóban elveszett, végtelenül és félelmetesen elveszett, nem több, mínt a rángás a hulla végtagjában. Sokkal nagyobb ellenállásra volt szükségem, mint korábban. Csupán reményem ereje, hogy az út végén társakra találok, csak az akadályozta meg, hogy visszaforduljak, és a feszültségre feloldást keressek Coker meg a többiek társaságában. Az útközben elém táruló látványnak mindehhez semmi köze nem volt. Bár adódott néhány borzalmas kép, addigra az ilyesmi ellen már fölvérteztem magam. Iszonyatuk elszállt, ahogyan a nagy csatamezık fölött terjengı iszonyat elhalványul, belevész a történelembe. Nem is láttam már ezeket a dolgokat egy hatalmas, megrendítı tragédia részeinek. Küzdelmem személyes konfliktus volt fajtám ösztöneivel. Folyamatos védekezés, a gyızelem reménye nélkül. A lelkem mélyén tudtam, hogy egyedül nem leszek képes sokáig fenntartani magamat. Hogy elfoglaljam magam, a kelleténél gyorsabban hajtottam. Egy elfeledett nevő kisvárosban befordultam egy sarkon, és egyenesen belerohantam egy teherautóba, amely eltorlaszolta az egész utcát. Szerencsére az én masszív kocsim csupán karcolásokat kapott, de a két járgány ördögi ügyességgel gabalyodott egybe, és pokoli nehéz volt egyedül ezen a szők helyen szétválasztani ıket. A probléma megoldása egy órámba telt, de legalább valami gyakorlati dologgal foglalkoztam. Azután már lassabban haladtam, csak akkor tapostam a gázba, hogy beértem New Forestbe. Az ok pedig az volt, hogy a fák fölött megpillantottam egy alacsonyan cirkáló helikoptert. Várható volt, hogy elıbb-utóbb kereszteznie kell az utamat. Sajnos azonban a fák ott szorosan az út szélén nıttek, és szinte teljesen eltakarták az utat a fentrıl letekintı elıl. Gázt adtam, de mire nyitottabb terepre értem, a helikopter csupán kis pont volt a távolban, amely észak felé távolodott. Ám a látványa még így is némi lelki nyugalmat adott. Néhány mérfölddel odébb beértem egy kis faluba, amely egy háromszög alakú zöld területen helyezkedett el igen csinosan. Elsı pillantásra az egymással váltakozó zsúptetık és piros cseréptetık meg a virágzó kertek olyan szépnek mutatták, mintha egy képeskönyvet látnék. De nem mentem közel a kertekhez: túlságosan sok kertben tornyosult a virágok fölé triffidek oda nem illı, idegen alakja. Már majdnem elhagytam a falut, amikor egy apró figura pattant ki az egyik legutolsó kertkapun, és rohant egyenesen felém, két kézzel hadonászva. Megálltam, immár ösztönösen néztem szét, nem látok-e triffidet, vettem a puskámat, és kiszálltam. A gyermek kék gyapjúruhát, fehér térdharisnyát és szandált viselt. Kilenc-tíz éves kislány volt. Szép kislány, bár sötétbarna fürtjei fésületlenek voltak, és arca maszatos a könnyektıl. Megragadta a karom. -Kérem, kérem -mondta türelmetlenül , jöjjön, kérem, nézze meg, mi történt Tommyval. Döbbenten néztem rá. Az iszonyatos magány elszállt. Gondolataim kezdtek kiszabadulni magam teremtette ketrecükbıl. Szerettem volna fölvenni és magamhoz szorítani a kislányt. A könnyeim már majdnem kigördültek. Odanyújtottam neki a kezem, és ı megfogta. Együtt mentünk vissza a kapuhoz, ahonnan jött. -Ott van Tommy -mondta. Egy körülbelül négyéves kisfiú feküdt a parányi pázsitfolton a virágok között. Egy pillantás elég volt, hogy tudjam, mi történt.

-Megütötte az izé -mondta a kislány. -Megütötte, ı meg elesett. Engem is meg akart ütni, amikor segíteni akartam Tommynak. Az a borzalmas izé!Fölpillantottam, s egy triffid fejét láttam meg a kertet szegélyezı sövény fölött. -Fogd be a füled. Durrantani fogok -mondtam. Engedelmeskedett, én meg szétlıttem a triffid fejét. -Borzalmas izé! -ismételte. -Meghalt? Meg akartam nyugtatni, hogy igen, amikor a triffid dobolni kezdett éppen úgy, mint az a másik Steeple Honeyban. Mint ókkor, most is belelıttem ismét, hogy elhallgasson. -Igen -mondtam. -Most már halott. Odamentünk a kisfiúhoz. A bíborvörös csípés ott égett sápadt kis arcán. A dolog órákkal korábban történhetett. A kislány letérdelt a fiú mellé. -Nem használ -mondtam neki gyöngéden. Fölpillantott, a szemébe ismét könnyek győltek. -Tommy is meghalt? Lekuporodtam mellé, és bólintottam. -Félek, hogy igen. Egy kis idı múlva azt mondta: -Szegény Tommy! Eltemetjük, ahogyan a kiskutyákat?-Igen -mondtam neki. A mindent elsöprı vész idején ez volt az egyetlen sír, amelyet ástam, és milyen kicsike volt! A kislány virágot szedett, és a kis csokrot a sírra tette. Aztán elhajtottunk. Susan volt a neve. Valamikor régen -legalábbis ı úgy érezte -történt valami az apjával és az anyjával, és többé nem láttak. Az apja kiment, hogy megpróbáljon segítséget hozni, és nem tért vissza. Késıbb az anyja is kiment, és szigorúan megparancsolta a gyerekeknek, hogy el ne hagyják a házat. Sírva ment haza. Másnap ismét kiment, és többé nem tért vissza. A gyerekek azt ették, amit találtak, aztán kezdtek éhesek lenni. Végül Susan már annyira éhes volt, hogy megszegte a tilalmat, és elindult segítséget kérni Mrs. Waltontól a boltba. A bolt nyitva volt, de Mrs. Walton nem volt sehol. Hiába kiáltozott, nem jött senki, így hát Susan úgy gondolta, elvisz némi süteményt, kekszet és édességet, aztán majd késıbb elmondja Mrs. Waltonnak. Visszafelé az úton több izét látott. Az egyik le is csapott rá, de rosszul érzékelte a magasságát, és a fullánk elment a feje fölött. Susan megijedt, és futott hazáig. Attól kezdve nagyon ügyelt az izékre, és ha messzebbre indultak, Tommynak is megmondta, hogy vigyázzon velük. De Tommy még nagyon kicsi volt, nem vette észre a szomszédos kertben rejtızködı izét, amikor reggel kiment játszani. Susan többször is megpróbált kimenni hozzá, de bármennyire óvatos volt is, mindig megmoccant odaát a triffid feje... Vagy egy órával késıbb úgy gondolta, ideje megállnunk valahol éjszakára. Susant a kocsiban hagytam, amíg átkutattam néhány házat, míg végül találtam egy megfelelıt, aztán együtt láttunk neki vacsorát készíteni. Nem sokat tudtam a kislányokról, ám ez a gyerek elképesztı mennyiséget tudott elfogyasztani közös munkánk eredményébıl. Közben azt is bevallotta, hogy a kizárólag süteménybıl, kekszbıl és édességbıl álló étrend nem is annyira kielégítı, mint gondolta. Miután sikerült kissé megmosakodnia, és utasítására megfésültem, az eredmény igencsak tetszett. İ viszont szemlátomást hajlandó volt megfeledkezni mindarról, ami történt vele, hiszen végre beszélgethetett valakivel. Ezt nagyon is megértettem. Magam is így éreztem. De nem sokkal azután, hogy lefektettem, és ismét lementem a nappaliba, zokogást hallottam. Visszamentem hozzá. -No jól van, Susan -mondtam. -Minden rendben. Nem is nagyon bántotta szegény Tommyt, tudod, olyan gyors volt, hogy nem fájt neki. -Leültem az ágya szélére, és megfogtam a kezét. Abbahagyta a sírást. -Nemcsak Tommy miatt sírok -mondta. -Hanem Tommy után nem maradt senki, de senki. Annyira féltem... -Tudom -mondtam. -Én aztán tudom. Én is féltem. Fölnézett rám. -De már nem félsz? -Nem. És te sem. Látod, csak együtt kell maradnunk, hogy egyikünknek se kelljen félnie. -Igen -mondta komolyan. -Azt hiszem, így jó lesz... így aztán megbeszéltünk még sok mindent, míg végre elaludt. -Hová megyünk? -kérdezte Susan, amikor másnap reggel ismét elindultunk. Megmondtam, hogy egy hölgyet keresünk. -És hol van? -kérdezte Susan. Ezt már nem tudtam olyan biztosan. -Mikor fogjuk megtalálni? -kérdezte Susan. Erre sem volt kielégítı válaszom.

-És szép az a hölgy? -kérdezte Susan. -Igen -mondtam, mert örültem, hogy végre valamire határozott választ adhatok. Nem tudom, miért, de ez Susan megelégedésére szolgált. -Helyes -állapította meg jóváhagyóan, és témát változtatott. A kedvéért igyekeztem elkerülni a nagyobb városokat, ám vidéken is lehetetlen volt nem észrevenni számos kellemetlen látványt. Egy idı múlva már nem próbáltam úgy tenni, mintha ezek nem léteznének. Susan ugyanolyan tárgyilagosan szemlélte ezeket a dolgokat, ahogyan a normális tájat. Nem ijesztették meg, csupán az érdeklıdését keltették föl, és kérdésekre ösztönözték. Mivel jól tudtam, hogy ı egy olyan világban fog felnıni, ahol nem sok hasznát veszi azoknak a bőbájoskodásoknak és a valóságot megszépítı hazugságoknak, amelyekkel engem ámítottak gyerekkoromban, igyekeztem a különféle szörnyőségeket és furcsaságokat hasonló tárgyilagossággal kezelni. És ez nekem is nagyon jó volt. Délre ismét összegyőltek a fellegek, újra megeredt az esı. Amikor öt felé Pulborough közelébe értünk, akkor is zuhogott. -És most hová megyünk? -kérdezte Susan. -Ez itt a bökkenı -ismertem be. -Ott van valahol. -És dél felé, a dombságra mutattam. Próbáltam visszaemlékezni, mit mondott még a helyrıl Josella, de nem emlékeztem többre, mint hogy a ház a dombok északi oldalán állt, és talán szemben azzal a mocsaras, mélyebb területtel, amely a dombokat Pulboroughtól elválasztotta. Most, hogy már itt voltam, mindez édeskevésnek bizonyult: a dombság mérföldeken át húzódott kelet és nyugat felé egyaránt. -Talán elıször azt kellene megnéznünk, nem látunk-e valahol füstöt -mondtam. -Borzasztó nehéz bármit is látni ebben az esıben -állapította meg Susan gyakorlatiasan, és igaza volt. Félórával késıbb szerencsére elállt az esı. Kiszálltunk a kocsiból, és egy falon ültünk egymás mellett. Alaposan szemügyre vettük a dombok alsóbb lankáit, de sem Susan éles szeme, sem az én távcsövem nem tudta kivenni semmiféle tevékenység nyomát. Aztán ismét esni kezdett. -Éhes vagyok -mondta Susan. Az adott helyzetben az étel érdekelt a legkevésbé. Amikor immár ennyire közel voltam, minden mást legyőrt a vágy, hogy megtudjam, jól találgattam-e. Susan még evett, de én már egy kissé följebb mentem a kocsival a domboldalon, hogy távolabbra is ellássak. Az egymást követı záporok és az egyre romló fényviszonyok közepette vizsgáltuk át most a völgy másik oldalát, ismét eredménytelenül. Az egész völgyben alig volt élet. Csak néha bukkant föl egy-egy szarvasmarha vagy birka, no meg néhány imbolygó triffid. Eszembe jutott valami, és elhatároztam, hogy lemegyek a faluba. Nem szívesen vittem magammal Susant, mert tudtam, hogy kellemetlen lesz, de egyedül sem hagyhattam. Amikor odaértünk, kiderült, hogy a látvány kisebb hatással volt rá, mint rám; a gyerekeknek más elképzelésük van a félelemrıl, amíg meg nem tanítjuk ıket arra, hogy mitıl kell megijedniük. A depresszió nekem jutott. Susan számára több dolog volt érdekes, mint undorító. Semmiféle komor látvány nem csökkenthette az örömet, amelyet az okozott, hogy sikerült beszereznie egy skarlátvörös selyem esıköpenyt, amely több számmal nagyobb volt nála. Az én kutatásom is eredménnyel járt. Egy fényszóró nagyságú autólámpával tértem vissza a teherautóhoz. Egy lenyőgözı küllemő Rolls-Royce-on találtuk. Fölszereltem valami forgótengely-szerőségre a vezetıfülke ablakánál, készen arra, hogy rákössem az akkura. Most már csak a sötétségre kellett várnunk, és reménykednünk lehetett, hogy az esı csendesedik. Mire teljesen sötét lett, az esı alig csöpögött. Ráadtam a gyújtást, és pazar fénycsóvát lövelltem az éjszakába. Lassan forgattam a lámpát jobbra-balra, sugarát a szemközti dombok szintjén tartva, és közben aggodalmasan próbáltam egyszerre figyelni az egész dombsort, hogy látok-e valahol válaszjelzést. Vagy egy tucatszor végigpásztáztam vele a dombokon, és minden menet végén lekapcsoltam néhány másodpercre, miközben egyre lestük, lobban-e valahol szikra a sötétben. Ám az éjszaka minden esetben koromfekete maradt. Ekkor ismét záporozni kezdett az esı. A fénysugárat egyenesre állítottam, és csak ültem várakozva, hallgattam az esıcseppek dobolását a fülke tetején, miközben Susan a karomra dılve elaludt. Eltelt egy óra is, amíg a dobogás kopogássá csöndesült, majd elállt. Susan akkor ébredt föl, amikor ismét pásztázni kezdtem a fénysugárral. A hatodik menet után fölkiáltott: -Nézd, Bill! Fény! Fény! Amerre mutatott, kissé balra volt attól a ponttól, amerre a kocsi orra nézett. Lekapcsoltam a fényszórót, és tekintetemmel követtem az ujját. Nehéz volt biztosan tudni. Ha nem a szemünk csalt, akkor olyan halovány kis fénypont volt, mint egy messzi szentjánosbogár. És miközben néztük, ismét szakadni kezdett az esı. Mire a szememhez emeltem a távcsövet, már nem láttam semmit. Haboztam, elinduljak-e. Ha valóban volt ott valami fény, nem biztos, hogy alacsonyabbról is meglátjuk. Ismét elıre irányítottam a fénysugarunkat, és próbáltam olyan türelmesen várni, amilyen türelmesen csak

tudtam. Majdnem egy óra telt el újra, mire ismét csöndesült az esı. Mihelyt azonban ez megtörtént, újra fölkapcsoltam a fényszórót. -Ott van! -kiáltotta izgatottan Susan. -Nézd! Nézd! És ott volt. Olyan fényesen, hogy minden kétséget kizárjon, bár távcsıvel sem tudtam részleteket kivenni. Ismét fölkapcsoltam a fényszórót, és leadtam a V -Viktória, a Gyızelem -morzejelét. Mivel az S. O. S. kivételével ezt az egyetlen jelet ismerem, mást nem tehettem. És az a távoli fény is pislogni kezdett, szándékosan hosszú és rövid villanások követték egymást, amelyek sajnos számomra semmit sem mondtak. A biztonság kedvéért még leadtam néhány V-t, berajzoltam térképünkre a távoli fénypont körülbelüli irányát, és fölkapcsoltam az országúti fényszórót. -A hölgy az? -kérdezte Susan. -İ kell, hogy legyen -mondtam. -Kell!Keserves út volt. Hogy átkelhessünk a mocsáron, kissé nyugatra kellett tartanunk, aztán a dombok lábánál kellett visszajönnünk kelet felé. Még egy mérföldet sem tettünk meg, amikor valami teljesen eltakarta elılünk a fénypontot, és hogy még nehezebben találjunk oda a sötét ösvényeken, ismét rákezdte az esı is. Minthogy immár senki sem kezelte a zsilipeket, több földet elárasztott a víz, és jutott belıle itt-ott az útra is. Kínosan óvatosan kellett vezetnem, pedig már nagyon szerettem volna megállapodni egy helyben. Amikor elértük a völgy túloldalát, a kiáradt víz nem okozott több gondot, mégsem tudtunk gyorsabban haladni, mert az út tele volt primitív leágazásokkal és elképesztı kanyarokkal. Minden figyelmemet a vezetésre összpontosítottam, s közben a mellettem ülı gyermek leste, hogy fölbukkan-e ismét a domboldalon a fény. Elértünk arra a pontra, ahol a térképre húzott vonal átvágta azt az utat, amelyen éppen haladtunk, de a fénynek semmi jelét nem láttuk. A következı elágazásnál fölfelé vettem az utam. Félórába telt, míg ismét visszajutottunk az útra a krétabányától, ahová az az ösvény vezetett. Futottunk tovább a lenti úton. Susan ekkor valamit csillogni látott az ágak között tılünk jobbra. A következı forduló szerencsésebb volt. Enyhén emelkedve az ösvény följebb vitt minket a domboldalon, s onnan megpillantottuk egy ablak kicsiny, ragyogóan világító négyzetét mintegy félmérföldnyire a lanka mentén. Még akkor és a térkép segítségével sem volt könnyő megtalálni azt a dőlıutat, amely oda vezetett. Zötykölıdtünk elıre, még mindig elsı sebességben kapaszkodtunk fölfelé, de valahányszor csak megpillantottuk, az ablak mindig közelebb volt. A dőlıút nem nehéz teherautók számára készült. A szőkebb részeken bokrok és cserjék között kellett átfurakodnunk, amelyek úgy kapaszkodtak a kocsi oldalába, mintha vissza akarnák tartani. Ám végül egy lámpást pillantottunk meg magunk elıtt az úton. Ide-oda táncolva mutatta, hol kell befordulnunk a kapuhoz. Aztán letették a földre. Majdnem teljesen a lámpáig hajtottam, és megálltam. Amikor kinyitottam az ajtót, zseblámpa világított hirtelen az arcomba. Éppen csak hogy megpillantottam mögötte az esıtıl fénylı köpenyben álló alakot. A nyugodtnak szánt hang egy kicsit megremegett. -Helló, Bill! Régen láttalak. Leugrottam a fülkébıl. -Jaj, Bill, ez nem igaz... Jaj, drágám, annyira reméltem... Jaj, Bill... -mondta Josella. Már egészen meg is feledkeztem Susanról, amikor a hátam mögött megszólalt egy hang: -Csurom víz leszel, te csacsi. Miért nem csókolódzol vele odabent? -kérdezte.

14. SHIRNING Az érzés, amellyel a Shirning majorba érkeztem -az az érzés, amely azt súgta nekem, hogy most már szinte minden bajomnak vége , csupán abból a szempontból érdekes, mert megmutatja, hogy mennyire távol állhat egy érzés a valóságtól. Josella karomba szorítása igen jól ment, de a folytatás, hogy nyomban magammal is vigyem Tynshambe a többiekhez, már nem ment, méghozzá több okból. Amióta csak eszembe jutott, hogy hol keressem, be kell vallanom, hogy mindig olyan helyzetekben képzeltem el, amilyeneket filmeken látni: amint bátran küzd a természet összes erıi ellen stb. S ez bizonyos szempontból így is volt, ám a helyzet mégis sokban különbözött az elképzeléseimtıl. Egyszerő tervemet, hogy azt mondom: „Ugorj föl. Máris indulunk Cokerhez és kis bandájához", el kellett vetnem. Tudhattam volna, hogy a dolgok nem lesznek ennyire egyszerőek, másrészt viszont meglepı, hogy milyen gyakran derül ki, hogy ami rosszabbnak látszik, az a jobb... Nem mintha Shirning nem tetszett volna kezdettıl jobban Tynshamnél, ám józanabb ötletnek látszott egy nagyobb csoporthoz csatlakozni. Shirning viszont elbővölı volt. A "farm" megnevezést már csak udvariasságból lehetett használni vele kapcsolatban. Valóban farm volt úgy huszonöt évvel korábban, s még mindig farmnak is látszott, de valójában immár vidéki nyaraló volt. Sussex és a környezı megyék tele voltak olyan tanyákkal és parasztházakkal, amelyeket a fáradt londoniak a maguk szükségletei szerint alakítottak át.

Belülrıl a házat annyira átalakították és modernizálták, hogy korábbi lakói aligha ismertek volna föl egyetlen helyiséget is. Kívülrıl is tipp-topp volt. Az udvarok és fészerek inkább kertvárosiasan, mint falusiasan rendezettek voltak, és immár évek óta nem fordult meg bennük másmilyen állat, mint néhány hátasló és póni. A tanyaudvar nem mutatott hasznos munkára utaló képet, és nem árasztott falusi szagokat, hanem sőrő, zöld pázsit borította. A földeket, amelyekre az idıverte vörös cseréptetı alatti ablakok néztek, már régen más, földhözragadtabb házak lakói mővelték. Ám a pajták és csőrök jó állapotban maradtak. Josella barátainak, a tanya jelenlegi tulajdonosainak az volt a céljuk, hogy annyira helyreállítsák a gazdaságot, hogy újra mőködıképes legyen bizonyos mértékig. Ezért utasították vissza állandóan a csábító ajánlatokat, és -ugyan nem tudni, milyen alapon -abban reménykedtek, hogy egyszer lesz majd elegendı pénzük arra is, hogy visszavásárolják az egykor a majorhoz tartozó földeket is. Lévén saját kútja és saját áramtelepe, Shirningnek sok kedvezı adottsága volt, de amikor átvizsgáltam, megértettem, hogy milyen bölcs volt Cokertól az együttmőködés gondolata. Nem értettem a gazdálkodáshoz, de éreztem, hogy ha ott maradunk, nagyon sok munka árán tudjuk majd csak elıteremteni a hatunk számára szükséges élelmet. A többi három ember már ott volt, amikor Josella odaérkezett. Dennis és Mary Brent, valamint Joyce Taylor. Dennis volt a ház tulajdonosa. Joyce vendég volt náluk meghatározatlan idıre: elıbb azért, hogy Marynek legyen társasága, késıbb azért, hogy majd vezesse a háztartást, ha Mary babája megszületik. A zöld fények éjszakáján -üstökösrıl csak az beszélhet, aki hisz abban, hogy üstökös volt -a házban még két vendég volt: Joan és Ted Danton, akik a hétvégére érkeztek. Mind az öten kimentek a kertbe, és nézték a „tőzijátékot". Másnap reggel mind az öten az örök sötétségre ébredtek. Elıször telefonálni próbáltak, és amikor nem sikerült, reménykedve várták a naponta bejáró mindenest. Amikor az asszony sem jött, Ted vállalkozott rá, hogy megpróbálja kideríteni, mi történt. Dennis is vele ment volna, ha a felesége nem kap hisztériás rohamot. Így hát Ted egyedül indult el. Nem tért vissza. Aztán még ugyanazon a napon, de késıbb, anélkül hogy bárkinek egy szót is szólt volna, Joan is elment, valószínőleg azért, hogy megkeresse a férjét. Neki is nyoma veszett. Dennis az óramutatók kitapintásával tartotta számon az idı múlását. Késı délután úgy érezte, hogy lehetetlen csak ülni és nem tenni semmit. Le akart menni a faluba. Mindkét nı tiltakozott. Mary állapotára való tekintettel megadta hát magát, és Joyce vállalkozott az útra. Az ajtóhoz ment, és egy maga elé nyújtott bottal próbálta kitapogatni az utat. Alig lépte át a küszöböt, amikor valami nagy csattanással lecsapott a bal kezére, ami úgy égetett, akár a forró kábel. Joyce sikoltozva hátraugrott, és az elıszobában összeesett. Dennis találta meg. Szerencsére a lány magánál volt, és nyöszörgött, mert fájt a keze. Dennis kitapintotta a csípés kidudorodó nyomát, és rájött, hogy mi történt. Vakságuk ellenére Maryvel meleg borogatást tettek Joyce karjára; Marynek sikerült valahogyan vizet melegítenie, Dennis pedig érszorítót használt, és igyekezett kiszívni a mérget. Ezután fölcipelték a lányt az emeletre, ahol napokon át feküdt, amíg kiheverte a méreg hatását. Közben Dennis kísérleteket végzett elıbb a ház elülsı, késıbb a hátsó bejáratánál. Résnyire kinyitotta az ajtót, és kidugott egy partvist fejmagasságban. Minden esetben hallotta a fullánk suhogását, és a partvisnyél mindig megremegett a kezében. Az egyik kerti ablaknál ugyanez volt a helyzet, a többi ablak biztonságosnak tetszett. Meg is próbált volna kijutni az egyiken, ha Mary nem esik kétségbe. Az aszszony biztos volt benne, hogy ha a ház közelében triffidek vannak, akkor másutt is akad belılük, és nem engedte, hogy Dennis kockára tegye az életét. Volt elegendı élelmük, bár nem volt könnyő elkészíteni; szerencsére úgy tetszett, hogy a magas láz ellenére Joyce ki fogja heverni a triffidmérget, ezért a ház elhagyása nem volt annyira sürgıs. A következı nap nagy részét Dennis azzal töltötte, hogy megpróbált valamiféle sisakot készíteni magának. Csak nagy lyukú dróthálója volt, ezért több réteget kellett egymásra fektetnie és összeerısítenie. A sisakkészítés így némi idıbe telt, de csak elkészült, és a sisak meg egy pár erıs, hosszú szárú kesztyő védelmében estefelé elindult a faluba. Háromlépésnyire ha lehetett a háztól, amikor egy triffid lecsapott rá. Dennis addig tapogatózott, amíg megtalálta ezt a triffidet, és kicsavarta a „nyakát". Néhány perc múlva újabb fullánk próbált áthatolni a sisakján. Ezt a triffidet nem tudta megtalálni, bár az többször is lecsapott, mielıtt feladta volna. Dennis ezután eljutott a szerszámoskamrához és onnan immár három nagy gombolyag kötözızsinórral az ösvényhez. A zsinórt folyamatosan legöngyölítette, hogy az vezesse majd vissza. Útközben többször is fullánkok csaptak le rá. Rettenetesen hosszú idı alatt tette meg a mintegy egymérföldes utat a faluig, és mielıtt beért volna a faluba, elfogyott a zsinórja. És egész idı alatt olyan csöndben ment és botladozott, hogy az megrémítette. Idınként megállt, kiáltozott, de senki nem felelt. Többször is attól félt, hogy eltévedt, de lába alatt a kövezett úttal tudta, hogy hol van, s ezt mindig megerısítették a kitapogatott útjelzı táblák is. Tapogatózott tehát tovább. Viszonylag hosszú út után arra lett figyelmes, hogy másként hangzanak a léptei; mintha halk visszhangot vernének. Jobbra fordulva talált egy utat, aztán egy falat. Egy kissé távolabb kitapintotta a postaládát a falon,

és tudta, hogy a faluban van. Ismét kiáltott. Egy nıi hang kiáltott vissza, de távolabbról és érthetetlenül. Dennis ismét kiáltott, és elindult a hang irányába. A válaszkiáltást hirtelen sikoly szakította félbe. Azután ismét csönd lett. Dennis csak ekkor értette meg, és még ekkor sem nagyon akarta elhinni, hogy a falu ugyanolyan bajban van, mint az ı háza népe. Leült a füves útpadkára, hogy végiggondolja, mit kellene tenni. A lehőlı levegı azt jelezte neki, hogy este van. Legalább négy órája jöhetett el otthonról, és nem tehet mást, mint hogy visszamegy. De miért kellene üres kézzel visszamennie? A botjával addig kopogtatott a fal mentén, amíg a bot fémes koccanása nem jelezte, hogy a falu boltjának cégtáblájához ért. Az utolsó ötvenhatvan yard megtétele során háromszor is fullánkok csaptak le a sisakjára. Újabb csapás érte, amikor kinyitotta a kaput, és belebotlott egy ott heverı holttestbe. Egy férfi hideg holtteste volt. Dennisnek az volt az érzése, hogy a boltban jártak már elıtte. De azért talált egy jókora darab szalonnát. A szalonnát meg több tábla vajat vagy margarint, kekszet és cukrot egy szatyorba dobta, és odatett még egy csomó dobozt is arról a polcról, ahol emlékezete szerint az ételkonzervek voltak. A szardíniásdobozokat mindenesetre nem lehetett semmi mással összetéveszteni. Aztán keresett még egy csomó kötelet, a vállára vette a holmit, és elindult hazafelé. Egyszer eltévedt, és csak nehezen küzdötte le a pánikot, amíg sikerült visszatalálnia a helyes útra. De aztán ismét az ismerıs ösvényen haladt. Sikerült kitapogatnia végre a kötözızsinórt, és öszszekötnie a kötéllel. Attól kezdve a visszaút viszonylag könnyő volt. Az elkövetkezı hét során még kétszer tette meg az utat a falubeli bolthoz és vissza, és úgy tapasztalta, hogy a ház körül és az úton egyre több a triffid. A három elszigetelt ember nem tehetett mást, mint hogy reménykedett és várt. És akkor -akár a csoda -megérkezett Josella. Ekkor már egyértelmő volt, hogy az azonnali indulás Tynshambe szóba sem jöhet. Elıször is Joyce Taylor még mindig igen rossz állapotban volt. Amikor megnéztem, csodálkoztam, hogy egyáltalán életben maradt. Dennis gyors cselekvése megmentette az életét, ám az a helyzet, hogy sem megfelelı ellenszereket, sem megfelelı táplálékot nem tudtak adni neki azután, késleltette a gyógyulását. Ostobaság lett volna elindulni vele nagyobb távolságra még legalább egy-két hétig. Aztán Mary állapota is annyira elırehaladott volt, hogy számára sem lett volna ajánlatos utazni, ezért egyedül az látszott célszerőnek, ha ott maradunk, ahol vagyunk, amíg el nem múlnak ezek a válságos napok. Ismét az én feladatom lett, hogy raboljak és fosztogassak. Ezúttal azonban még nehezebb volt a dolgom, mert nemcsak élelmet kellett szereznem, hanem benzint is a világítóberendezéshez, tojó tyúkokat, két nemrégiben borjazott tehenet (amelyek megmaradtak, bár a bordáik kiálltak), gyógyszereket Marynek és még mindenféle elképesztı dolgot. Ezen a környéken több triffidet láttam, mint addig bárhol. Szinte minden reggel egy-két újabb példány ólálkodott a ház körül, és a napi elsı feladatom az volt, hogy szétlıjem a fejüket. Végül magas kerítéssel vettem körül a kertet. De még a kerítésnek is nekimentek, és fenyegetıen álldogáltak mellette, ha nem lıttem közéjük. Elıszedtem a triffidellenes felszerelésbıl egy triffidpuskát, és a kis Susant megtanítottam a használatára. Hamarosan valóságos mővésze lett az izék ártalmatlanításának, mert még mindig így nevezte ıket. Az ı feladata lett, hogy naponta bosszút álljon rajtuk. Josella elmesélte, hogy mi történt vele azután, hogy kitört a tőzriadó az egyetemen. Nagyjából ugyanúgy szállították el a csoportjával, ahogyan engem, csakhogy ı sommásan tisztázta a viszonyát a két nıvel, akikhez hozzáláncolták. Világos ultimátumot adott: vagy semmiben sem korlátozzák, és akkor hajlandó segíteni nekik a legjobb képességei szerint, vagy továbbra is korlátozzák mozgásszabadságában, ám akkor hamarosan sósavat fognak inni vagy ciánkálit fognak enni, mert azt fog adni nekik. Választhatnak. És a nık józanul választottak. Nem sok különbségrıl tudtunk beszámolni egymásnak a következı napok történetét illetıen. Amikor a csoportja végül feloszlott, ı is nagyjából úgy gondolkodott, ahogyan én. Kocsiba ült, és Hampsteadbe ment, hogy megkeressen engem. Nem találkozott a csoportom egyetlen túlélıjével sem, de a vörös hajú, gyorstüzelı fiatalember csoportjával sem. Majdnem napnyugtáig ott maradt, aztán úgy döntött, hogy az egyetemre megy. Mivel nem tudta, mire számíthat, óvatosságból néhány saroknyival távolabb állt meg, és gyalog közeledett az épülethez. Amikor még mindig meglehetısen messze volt az épülettıl, lövést hallott. Mivel nem tudta, mit jelenthet a lövés, abban a kertben rejtızött el, ahol kettesben rejtızködtünk korábban. Onnan Cokert látta óvatosan közeledni. Mivel azt nem tudta, hogy én lıttem egy triffidre, és hogy Coker is a lövés miatt lopakodik, csapdát gyanított. És mivel nem akart még egyszer csapdába esni, visszament a kocsijához. Fogalma sem volt, hogy a többiek hová mentek, ha ugyan elmentek. Az egyetlen menedék, amelyrıl egyáltalában bárki tudhatott, az volt, amelyet mintegy futólag említett nekem. Ezért úgy döntött, hogy odamegy abban a reményben, hogy a hely nekem is eszembe fog jutni -ha még élek , és én is megpróbálom megkeresni.

-Mihelyt kiértem Londonból, összekucorodtam a kocsi hátsó ülésén, és elaludtam -mesélte. -Másnap reggel még viszonylag korán értem ide. A motor zajára Dennis az egyik emeleti ablakból figyelmeztetett a triffidekre. Akkor láttam, hogy legalább fél tucat vagy még több állja körül a házat, mintha csak várnák, hogy kijöjjön valaki. Dennisszel ordibáltunk egymásnak. A triffidek megmozdultak, és az egyik elindult felém, így a biztonság kedvéért visszamenekültem a kocsiba. Amikor láttam, hogy a triffid csak jön, beindítottam a motort, és átmentem rajta. De a többi ott volt még, és nekem a késemen kívül nem volt fegyverem. Dennis oldotta meg a kérdést. „Ha van egy kanna fölösleges benzined, önts ki belıle úgy, hogy feléjük menjen, és gyújtsd meg egy égı ronggyal -ajánlotta. -Attól majd odébb mennek." Úgy is történt. Attól kezdve a locsolófecskendıt használtam. Csoda, hogy még nem gyújtottam föl a házat. Egy szakácskönyv segítségével Josella fızni kezdett, és megpróbálta többé-kevésbé rendbe tenni a házat. A munka, a tanulás és a rögtönzés nem engedték, hogy eltöprengjen a következı néhány hétnél távolabbi jövın. Egész idı alatt nem látott senki mást, de biztos volt benne, hogy kell lennie még élıknek, ezért átvizsgálta az egész völgyet, hogy lát-e valahol füstöt nappal vagy fényt éjjel. De nem látott füstöt, és a látókörén belül esı sok-sok mérföldnyi távolságban fényt sem látott sehol, amíg én meg nem jöttem. Az eredetileg ott élı három ember közül a legkomiszabbul Dennist érintette a csapás. Joyce még gyönge volt, félig-meddig nyomorék. Mary gyakran elvonult, és szemlátomást sikerült véget nem érı elfoglaltságot és vigaszt találnia leendı anyaságában. Ám Dennis olyan volt, mint a csapdába esett vadállat. Nem átkozódott hiábavalóan, mint sokan azok közül, akikkel találkoztam, hanem megátalkodott keserőséggel lázadozott, mintha a végzet olyan ketrecbe kényszerítette volna, amelybe nem akar bemenni. Már az érkezésem elıtt rávette Josellát, hogy keresse meg a lexikonban a Braille-rendszert, és készítse el számára az ábécét, hogy megtanulhassa. Órákat töltött azzal, hogy makacsul jegyzeteket készített Braille-írással, aztán megpróbálta visszaolvasni ıket. Az idı többi részét azzal töltötte, hogy dühöngött saját használhatatlanságán, bár beszélni ritkán beszélt róla. Olyan elszánt makacssággal próbált néha csinálni valamit, hogy rossz volt nézni, és minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne ajánljam föl neki a segítségemet, de elég volt egyszer megtapasztalnom, hogy mit vált ki belıle a nem kért segítség. Kezdtem elámulni a dolgokon, amelyek elvégzésére nagy kínnal megtanította magát, bár a legimpozánsabb mőve számomra még mindig az a sisak volt, amelyet vaksága második napján készített. Egy kicsit kibillentette rossz kedvébıl, ha magammal vittem néha rablóexpedícióimra, és örült, ha segíteni tudott a nehezebb ládák mozgatásánál. Nagyon vágyott már Braille-könyvekre, de megbeszéltük, hogy ezzel várnunk kell, amíg a nagyobb városokban, ahol beszerezhetık, csökken a fertızésveszély. A napok gyorsan kezdtek peregni, különösen számunkra, akik láttunk. Josellát többnyire lekötötte a ház körüli munka, Susan pedig azt tanulta, hogy hogyan segítsen neki. Rám is rengeteg munka várt. Joyce összeszédte magát annyira, hogy végre elıször fölkeljen, aztán már gyorsan javult. Nemsokára megindultak Mary fájásai. Rossz éjszaka volt az mindnyájunk számára, de különösen Dennisnek, aki tudta, hogy minden két jó szándékú, de gyakorlatlan lányon múlik. Önuralma kiváltotta tehetetlen csodálatomat. Kora reggel Josella nagyon fáradtan jött le. -Kislány. Mindketten jól vannak -mondta, és fölvezette Dennist. Néhány perc múlva visszajött, és elvette az italt, amelyet neki készítettem. -Nagyon egyszerő volt, hála az égnek -mondta. -Szegény Mary rettenetesen félt, hogy a baba is vak lesz, de persze nem az. Most pedig azért zokog kétségbeesetten, mert nem láthatja a kicsit. Ittunk. -Különös -mondtam , már ahogyan a dolgok mennek. Akár egy mag. Úgy tetszik, teljesen összeaszalódott, halott, vége, de nem. És most egy új élet kezdıdik, új élet lép bele ebbe az új világba... Josella a kezére hajtotta a fejét. -Ó, Istenem, Bill! Muszáj ennek így mennie? Tovább és tovább...? És ı is zokogni kezdett. Három héttel késıbb elindultam Tynshambe, hogy beszéljek Cokerral, és elıkészítsem az áttelepülésünket. Személyautón mentem, hogy egy nap alatt megjárhassam az utat oda-vissza. Visszatértemkor Josella a hallban várt. Elegendı volt rám néznie. -Mi baj? -kérdezte. -Csak az, hogy nem megyünk -mondtam. -Tynshamnek vége. Döbbenten nézett rám. -Mi történt? -Nem tudom. Úgy néz ki, hogy ott is kitört a járvány. Röviden vázoltam a helyzetet. Nem volt szükség sok utánjárásra. A kapuk nyitva álltak, amikor odaértem, és a parkban szabadon mászkáló triffidek jelezték, hogy mire számíthatok. Amikor a kocsiból kiszálltam, ezt a

szag is megerısítette. Kényszerítettem magamat, hogy bemenjek a házba. Úgy látszott, hogy már legalább kéthárom hete elhagyhatták. Két szobába néztem csak be. Ennyi elég volt. Kiáltottam, és a hangom végigvisszhangzott az üres épületen. Továbbmentem. A bejárati ajtón egy cédula maradékát találtam odatőzve. Sokáig kerestem a papír többi részét, amelyet nyilván elfújt a szél. Eredménytelenül. A hátsó udvaron nem álltak sem teher-, sem személyautók, a készletek nagyobb része is eltőnt, de hogy hová mehettek, nem tudhattam. Nem volt mit tennem, beültem a kocsimba, és hazahajtottam. -És most? -kérdezte Josella, amikor befejeztem. -Most, kedvesem, itt maradunk. Megtanuljuk ellátni magunkat. És el fogjuk tartani magunkat mindaddig, amíg nem jön segítség. Talán vannak valahol valamiféle szervezetek... Josella a fejét rázta. -Szerintem felejtsük el a segítséget. Sok-sok millió ember várta és remélte a segítséget, és nem jött. -Valami majd csak lesz -mondtam. -Sok ezer hozzánk hasonló kis csoportnak kell lennie Európa-szerte, világszerte. Ezek közül néhány majd csak összefog, és hozzálát az újjáépítéshez. -De meddig fog tartani? -kérdezte Josella. -Nemzedékek életén át? Talán csak miutánunk kerül rá sor. Nem, a világnak vége, és mi itt maradtunk... Magunknak kell megszerveznünk az életünket. Úgy kell terveznünk, hogy sohasem jön segítség... -Elhallgatott. Furcsa, üres kifejezés ült ki az arcára. Ilyennek még sohasem láttam. Összeráncolta a homlokát. -Kedves... -mondtam. -Ó, Bill, Bill, én nem ilyen életre születtem! Ha te nem lennél...-Pszt, kincsem -mondtam gyöngéden. -Pszt! Megsimogattam a haját. Néhány perc múlva összeszedte magát. -Sajnálom, Bill. Önsajnálat volt... undorító. Többé nem fordul elı.Szeméhez érintette a zsebkendıjét, szipogott. -Szóval egy farmer felesége leszek. Egyébként szeretek a feleséged lenni, Bill, még akkor is, ha ez nem olyan igazi, valódi házasság.Hirtelen ismét az a huncut kuncogás bukott ki belıle, amelyet olyan régen nem hallottam már. -Mi az? -Eszembe jutott, hogy mennyire rettegtem az esküvımtıl. -Ez igazán szőzies és illendı volt a részedrıl, bár kissé meglepı -mondtam. -Hát nem egészen arról van szó. A kiadómról, az újságokról meg a filmesekrıl. Mekkora móka lett volna számukra! Újra kiadják volna a buta könyvemet, talán a filmet is felújították volna, és az újságok tele lettek volna fényképekkel. Nem hiszem, hogy túlságosan élvezted volna. -Eszembe jut most egy másik dolog is, amit nem élveztem volna túlságosan -mondtam. -Emlékszel arra a holdfényes éjszakára? Emlékszel, milyen feltételt szabtál? A szemembe nézett. -Hát talán mégsem alakult minden olyan rosszul -mondta.

15. SZŐKÜLİ VILÁG Attól kezdve naplót vezettem. Pontosabban az az írás a napló, a leltárkönyv és a jegyzetfüzet keveréke volt. Vannak benne följegyzések azokról a helyekrıl, amelyekre expedícióim során eljutottam, a beszállított készletekrıl, a hozzáférhetı készletekrıl készült becslések, helyszínleírások és megjegyzések, hogy honnan mit kell elhozni elıször, nehogy elpusztuljon. Élelmiszert, üzemanyagot és magvakat folyamatosan kerestem, de nemcsak ezeket. Bejegyzések szólnak arról, hogy mikor szállítottam ruhanemőt, szerszámokat, ágynemőt, lószerszámot, edényeket, karókat és dróthálót, aztán könyveket is. Látom, hogy nem egészen egy héttel a Tynshambıl való visszatérésem után kezdtem hozzá a drótkerítés fölállításához, hogy távol tartsam a triffideket. Akkor már különféle akadályokkal eltávolítottuk ıket a kert és a ház közvetlen közelébıl. Ekkor azonban sokkal nagyratörıbb munkába kezdtem: vagy százholdnyi területet akartam megszabadítani tılük. Ehhez szükség volt egy erıs külsı kerítésre, amelynek építésénél fölhasználtam a természeti adottságokat és akadályokat is, és egy könnyebb belsı kerítésre, amely megakadályozta, hogy a jószág vagy akár mi véletlenül fullánktávolságon belülre kerüljünk a külsı kerítés közelében. Nehéz, fáradságos munka volt, több hónapig tartott. Közben megpróbáltam elsajátítani a mezıgazdaság ábécéjét. Nem könnyő az ilyesmit könyvbıl tanulni. Például egyetlen szakkönyvírónak sem jutott még soha eszébe, hogy lehet olyan leendı farmer is, aki a nulláról indul. Ezért azt kellett tapasztalnom, hogy minden írás a közepénél kezdıdött, mert meglévınek feltételezett egyrészt bizonyos alapokat, másrészt bizonyos szókincset, és nálam mindkettı hiányzott. Erısen szakosított biológiai ismereteim haszontalanok voltak a gyakorlati problémák megoldásánál. Az elméleti

ismeretek állandóan olyan anyagokat és készítményeket írtak elı, amelyek vagy hozzáférhetetlenek, vagy fölismerhetetlenek voltak számomra. Hamarosan látni kezdtem, hogy amint elfogynak az olyan többé be nem szerezhetı dolgok, mint a mőtrágya, az import takarmány és az egyszerő gépek, sok verejtékem fog csorogni igen kétes eredményekért. A könyvbıl szerzett tudás nem igazán szerencsés a lótenyésztés, a tehéntartás és a vágóhídi munkálatok elsajátításakor sem. Számtalanszor elıfordul, hogy az ember egyszerően nem hagyhat félbe valamit, hogy föllapozza az oda vonatkozó fejezetet. Ráadásul a valóság állandóan és botrányosan eltér a könyvekben leírtaktól. Szerencsére idım bıven volt, hogy hibákat kövessek el, és tanulhassak belılük. Annak a tudata, hogy még évekig eléldegélhetünk meglévı készleteinkbıl, megóvott a csalódások okozta kétségbeeséstıl. Aztán ott volt annak a megnyugtató tudata is, hogy mivel konzerveken élünk, valójában igen takarékosak vagyunk, hogy nem hagyjuk ıket megromolni. A biztonság kedvéért egy teljes évet vártam, mielıtt ismét Londonba merészkedtem. Az volt portyáim leghasznosabb színtere, de a leglehangolóbb is. A város még mindig olyan volt, mintha egy varázspálca érintésére életre tudna kelni, bár számos jármő rozsdásodni kezdett már. Egy évvel késıbb a változás még szembetőnıbb volt. A házak homlokzatáról nagy tömbökben hulló vakolat elborította a járdákat. Az utcákon lepottyant cserepek és kéményfejek hevertek. A fő meg a gaz jól megkapaszkodott a csatornákban, és eldugaszolta a csöveket. Levelek tömték el a csatornákat, így aztán fő, sıt kisebb bokrok nıttek a hasadékokban és a tetık csatornáiban. Szinte minden házra olyan zöld paróka került, amely alatt a teteje nedvesen elrothadt. Számos ablak mutatott beomlott mennyezetet, hámló tapétát, nyirkosságtól csillogó falakat. A parkok és terek kertjei vadonná terebélyesedtek, és kezdték meghódítani a környezı utcákat. Úgy tetszett, a növényzet mindent a birtokába vett, gyökeret eresztett a macskakövek között, a beton hasadékaiban, még az elhagyott jármővek ülésén is. Minden irányból elıretört, hogy visszahódítsa magának az ember alkotta száraz területeket. És bármilyen különös, minél inkább tért hódított az eleven növényzet, a város annál kevésbé volt nyomasztó. Amikor már olyan lett, hogy semmiféle varázsvesszı nem kelthette volna életre, kísértetei is eltőntek vele, lassan történelemmé váltak. Egyszer -nem abban az évben, nem is a rákövetkezıben, hanem késıbb -a Piccadilly Circusön álltam, néztem a pusztulást, és lelki szemeim elıtt próbáltam fölidézni az egykor itt nyüzsgı tömeget. Már nem sikerült. Már az emlékezetemben sem volt realitása. Már nyomuk sem volt. Éppúgy beleolvadt a történelem kanavászába, mint a római Colosseum egykori nézıserege vagy az asszír hadsereg, s valahogy éppoly távolinak is tetszett. A nyugalmas óráimban néha rám törı nosztalgia jobban meg tudott indítani, mint maga a pusztuló látvány. Amikor magányosan jártam a vidéket, vissza tudtam idézni a korábbi élet kellemes dolgait; a bibircsókos, lassan pusztuló épületek között csak a zőrzavart, a bosszankodást, a fölöslegesen megtett utakat, az üres kannák mindent átható koccanásait tudtam fölidézni, és elbizonytalanodtam, vajon valóban olyan sokat veszítettünk-e... Elsı, bátortalan utamon egyedül mentem Londonba, és triffidlövedékkel teli dobozokkal, papírral, motoralkatrészekkel, a Dennis által annyira óhajtott Braille-könyvekkel és írókészülékkel, luxusszámba menı italokkal, édességekkel, lemezekkel és további, nekünk szánt könyvekkel tértem haza. Egy héttel késıbb Josella is velem jött egy sokkal gyakorlatiasabb beszerzı körútra. Ruhanemőt kerestünk, nem is annyira a felnıtteknek, mint Mary kicsinyének és a babának, akit Josella várt. A kirándulás nagyon fölizgatta, többet nem is jött velem. Jómagam továbbra is el-ellátogattam néha Londonba, ha valami nehezen beszerezhetı dolog kellett, és ilyenkor megragadtam az alkalmat, hogy hazavigyek néhány luxuscikket is. Soha semmi mást nem láttam a városban közlekedni, mint néhány verebet és egypár triffidet. A nemzedékrıl nemzedékre egyre jobban elvaduló kutyákkal és macskákkal vidéken találkozhattam, ott nem. Mindazonáltal néha észrevettem annak a nyomát, hogy rajtam kívül más is jár még a városba fosztogatni, de soha nem találkoztam velük. A negyedik év végén került sor az utolsó kirándulásomra, mert akkor úgy találtam, hogy immár olyan veszélyekkel állok szemben, amelyeket nem vállalhatok. Erre elıször mennydörgı robaj hívta föl a figyelmemet az egyik belsı kertvárosi részen. Leállítottam a teherautót, hátranéztem, és láttam, hogy por száll föl az úttestre omlott törmelékhalomból. Nyilván az én teherautóm dübörgése adta meg az utolsó lökést egy ház omladozó homlokzatának. Aznap több házat nem döntöttem össze, de egész idı alatt féltem, hogy mikor söpör el az alázúduló tégla és malter. Attól kezdve csak kisebb városokat kerestem föl, s azokban is jobbára gyalogosan közlekedtem. Brightont, amely a legnagyobb, kényelmesen elérhetı beszerzıhelyünk lehetett volna, elkerültem. Mire, alkalmasnak véltem arra, hogy odalátogassak, már mások tették rá a kezüket. Hogy kik és hányan, nem tudom. Egyszerően egy durván rakott kıfalat találtam az út közepén, amelyre ezt a feliratot festették: MARADJ KÍVÜL!

A tanácsot egy elıttem becsapódó golyó és a füstje tették nyomatékosabbá. Senkit sem láttam, akivel vitába szállhattam volna, ráadásul ez nem is volt alkalmas megnyitás egy vitához. Megfordultam.a teherautóval, és töprengve elhajtottam. Az jutott az eszembe, hogy talán még eljön az az idı, amikor kiderül, hogy annak a Stephen nevő embernek a védelmi elıkészületei nem is voltak fölöslegesek. A biztonság. kedvéért vittem haza rögtön több géppuskát és mozsárágyút is ugyanonnan, ahonnan a lángszórókat szereztem be, amelyeket a triffidek ellen használtunk. A második év novemberében megszületett Josella kisbabája. A David nevet adtuk neki. Nagyon örültem a babának, de néha megkeserítette az örömömet a dolgok állapota, amelyekkel a fiunknak majd szembe kell néznie. Ám Josellát mindez sokkal kevésbé nyugtalanította, mint engem. Imádta a fiát. A kicsi szemlátomást kárpótolta jószerivel mindazért, amit elveszített, és különös módon a gyermek születésétıl kezdve kevésbé aggasztotta a jövı, mint annak elıtte. Mindenesetre a kis vasgyúró valóban olyan legénykének látszott, aki képes lesz vigyázni magára, így hát elfojtottam a félelmeimet, és még több munkát áldoztam a földre, amelynek egy napon majd el kell tartania valamennyiünket. Nem sokkal ezután történt, hogy Josella ismét a triffidekre irányította a figyelmemet. Az évek során annyira hozzászoktam ahhoz, hogy elıvigyázatosan végezzem miattuk a munkámat, hogy számomra sokkal kevésbé volt feltőnı az, hogy a táj megszokott részévé váltak, mint a többiek számára. Azt is megszoktam, hogy sisakot és védıkesztyőt viseljek, amikor dolgom volt velük, ezért nem volt újdonság számomra a védıruha fölvétele, valahányszor kocsiba ültem. Valójában alig szenteltem nekik több figyelmet, mint amennyit azelıtt a moszkitóknak szenteltek a maláriafertızött körzetekben. Josella említette, amikor az ágyban feküdtünk egy este, és szinte más hang nem is hallatszott, mint a triffidek kemény kis pálcikáinak dobolása a törzsükön. -Az utóbbi idıben sokkal gyakrabban csinálják -mondta. Elıször nem értettem, mirıl beszél. Ez a zaj a megszokott háttérzaja volt mindazoknak a helyeknek, ahol éltem és dolgoztam, és ha nem szándékosan figyeltem oda rá, már meg sem tudtam mondtani, hallom-e vagy sem. Most figyeltem. -Én nem hallok semmiféle különbséget -mondtam. -Mert nincs is különbség. Csak sokkal többször hallom, mert sokkal többen vannak, mint azelıtt. -Nem vettem észre -mondtam közömbösen. Miután fölállítottam a kerítést, az azon belül lévı föld érdekelt, nem sokat törıdtem azzal, hogy odakint mi történik. Expedícióim során általában azt tapasztaltam, hogy a triffidek gyakorisága a legtöbb vidéken változatlan. Visszaemlékeztem, hogy amikor Shirningbe érkeztem, valóban fölkeltette a figyelmemet a triffidek nagy száma, és föltételeztem, hogy nagy triffidültetvényeknek kell lenniük a közelben. -Pedig így van. Nézd csak meg ıket holnap -mondta Josella. Reggel ez eszembe jutott, és öltözködés közben kinéztem az ablakon. Láttam, hogy Josellának igaza van. Legalább száz triffid zsúfolódott össze a mögött a kis kerítésdarab mögött, amelyet az ablakból láthattam. Reggelinél ezt meg is említettem. Susan meglepıdött. -De hiszen állandóan többen lesznek -mondta. -Nem vetted észre? -Sok más dolgom is volt -mondtam kissé bosszúsan a modorától. -A kerítésen kívül úgysem számítanak. Amíg gondosan kirángatjuk az összes magvat, amelyik idebent próbál gyökeret ereszteni, odakint azt csinálnak, amit akarnak. -Mégis -mondta kissé nyugtalanul Josella , van valami oka annak, hogy ennyien győlnek ide? Mert bizonyos vagyok benne, hogy gyülekeznek, és tudni szeretném, hogy miért. Susan arcára ismét kiült az a bosszantóan meglepett kifejezés.-İ hozza ide ıket -mondta. -Ne mutogass -vágta rá automatikusan Josella. -Hogy érted ezt? Biztos vagyok benne, hogy nem Bill hozza ıket ide. -Dehogynem. İ csapja a zajt, azok meg jönnek. -Várjunk csak -mondtam. -Mit beszélsz? Talán fütyülök nekik álmomban vagy ilyesmi? Susan megsértıdött. -Jól van. Ha nem hisztek nekem, majd reggeli után megmutatom -nyilatkoztatta ki, és sértıdötten elhallgatott. Amikor végeztünk, Susan kisurrant, és a tizenkét kaliberesemmel meg a távcsövemmel tért vissza. Kimentünk a gyepre. Susan addig keresgélt, amíg meg nem pillantott egy mozgásban lévı triffidet jóval a kerítésünkön túl, akkor átadta nekem a távcsövet. Láttam, hogy a triffid lassan billeg egy mezın át. Több mint egymérföldnyire volt, és kelet felé tartott. -És most figyelj -mondta Susan. A puskával a levegıbe lıtt. Néhány másodperccel késıbb a triffid szemlátomást útirányt változtatott, dél felé. -Láttad? -kérdezte Susan a vállát dörzsölve.

-Hát úgy látszott... Biztos vagy benne? Próbáld meg újra -javasoltam. Susan a fejét rázta. -Semmi értelme. Az összes triffid, amelyik hallotta a lövést, most errefelé tart. Úgy tíz perc múlva majd megállnak és fülelnek. Ha eléggé közel lesznek ahhoz, hogy meghallják a kerítés mentén állók dobolását, akkor továbbjönnek. Vagy ha ahhoz túlságosan messze lennének, és mi ütünk újabb zajt, akkor is idejönnek. Ám ha semmit sem hallanak, akkor várnak egy kicsit, aztán mennek tovább arra, amerre elindultak. Megvallom, ez a fölfedezés egy kissé meghökkentett. -Há-át... -mondtam -te aztán ugyancsak odafigyelhettél rájuk, Susan! -Állandóan figyelem ıket. Győlölöm ıket -mondta, mintha az utóbbi mindent megmagyarázna. Dennis közben odajött hozzánk. -Én Susan mellett vagyok -mondta. -Nekem sem tetszik ez. Már jó ideje nem tetszik. Ezek a rohadt dögök elınyben vannak velünk szemben. -Ugyan már... -kezdtem. -Én mondom neked, hogy többet tudnak, mint hinnénk. Honnan tudják? Abban a pillanatban kezdtek kitörni, amikor nem volt senki, aki megfékezze ıket. Másnap már itt voltak a körül a ház körül. Meg tudod ezt magyarázni? -Ez nem újdonság náluk -mondtam. -Az ıserdei vidékeken a csapások környékén settenkedtek. Néha körülvettek és megtámadtak egy-egy kisebb falut is, ha nem verték vissza ıket. Nagyon is veszélyesek voltak több vidéken is. = De itt nem, és errıl van szó. Itt nem lehettek veszélyesek, amíg a körülmények ezt nem tették lehetıvé. Meg sem próbálták tehát. Ám abban a pillanatban, mihelyt megtehették, nyomban meg is tették, mintha csak tudták volna. -Próbálj józanul gondolkodni, Dennis. Fölfogod, hogy mire célzol? -mondtam. -Nagyon is, legalábbis részben. Nem faragok semmiféle határozott elméletet, de kijelentem, hogy döbbenetesen gyorsan fordították a maguk elınyére a mi hátrányunkat. És azt is kijelentem, hogy most szervezetten fordulnak ellenünk. Neked annyi volt a dolgod, hogy észre sem vetted a gyülekezésüket, a várakozásukat a kerítésnél, de Susan észrevette, én már hallottam beszélni róla. És mit gondolsz, mire várnak? Akkor meg sem próbáltam válaszolni. Azt mondtam: -Gondolod, hogy okosabb lenne a triffidpuskát használnom a tizenkét kaliberes helyett? -Nemcsak a puska vonzza ide ıket, de minden zaj -mondta Susan. -A traktor a legrosszabb, mert hangos, ráadásul a zaj hosszan hallható, így könnyen megtalálhatják a forrását: De a villanyerımő motorját is meghallják meglehetısen messzirıl. Láttam, hogy errefelé indult több is, amikor az beindult. -Szeretném -mondtam bosszúsan , ha nem mondanád azt, hogy „hallják", mintha állatok lennének. Nem azok. Nem „hallanak". Csak növények. -Valahogyan mégiscsak hallanak -makacskodott Susan. -Mindenképpen teszünk majd ellenük valamit -ígértem. És tettünk is. Az elsı csapda amolyan durván összetákolt szélmalomszerőség volt, amely erıteljesen kalapáló hangot adott. Vagy félmérföldnyire állítottuk föl. Bevált. Elcsalogatta a triffideket a kerítésünktıl és máshonnan is. Amikor már több száz győlt össze belılük, Susannal odahajtottunk, és bevetettük a lángszórókat. Meglehetısen jól bevált a dolog még másodszorra is, de harmadszorra már alig néhány triffid szentelt neki figyelmet. A következı lépésünk az volt, hogy egy erıs elkerített részt alakítottunk ki a kerítésen belül, aztán eltávolítottuk a kerítés egy darabját, és a helyébe kaput tettünk. A villanyerımőtıl hallótávolságnyira választottuk ki azt a pontot, és a kaput nyitva hagytuk. Néhány nap múlva ledöntöttük a kaput,'és elpusztítottuk az elkerített részen összegyülekezett néhány száz triffidet. Kezdetben tehát ez is sikeres volt, de akkor már nem, amikor másodszor próbálkoztunk ugyanazon a helyen, sıt még más helyeken is csökkent állandóan az odagyőlı és elpusztított triffidek száma. Ha minden néhány napban körüljártuk volna a birtok határát lángszóróval, eredményesen lecsökkenthettük volna a triffidek számát, de túlságosan sok idıt és üzemanyagot kellett volna pazarolni rá. A lángszóró sokat fogyaszt, és a hadiraktárakban nem sok üzemanyagot tároltak hozzájuk. Ha pedig az elfogy, becses lángszóróink nem érnek majd többet a szemétnél, mert én nem tudom sem azt, hogy mibıl, sem azt, hogy hogyan kell hozzájuk megfelelı üzemanyagot gyártani. Az a néhány alkalom, amikor aknavetıvel próbálkoztunk nagyobb triffidtömörülések ellen, csalódást okozott. A triffidek hasonlítanak a fákhoz abban, hogy meglehetısen sok kártételt kibírnak anélkül, hogy életveszélybe kerülnének. Ahogy telt az idı, a kerítésnél összegyülekezett triffidek száma ismét egyre nıtt, csapdáink és ismételt vérengzéseink ellenére. És nem próbálkoztak semmivel, nem csináltak semmit. Csak letelepedtek, beleásták a gyökerüket a talajba, és ott maradtak. A távolból nemigen látszottak többnek közönséges élısövénynél, és

ha egyikük-másikuk nem dobol néha, nem is keltettek volna nagyobb figyelmet. Ám ha valaki kételkedett volna az éberségükben, elegendı volt végigmennie egy autónak az ösvényen. Olyan vesszıfutás volt ez a hevesen csapkodó fullánkok alatt, hogy a kocsit a fıútra érve meg kellett állítani, és le kellett törölni a szélvédıjérıl a mérget. Idınként valamelyikünknek támadt valami új ötlete az elriasztásukra, például egyszer erıs arzénoldattal permeteztük be a talajt a kerítés mentén, de a visszavonulásuk mindig csak ideiglenes volt. Több mint egy esztendın át próbálkoztunk ilyen és hasonló megoldásokkal, amikor egy reggel korán Susan futva érkezett a szobánkba azzal, hogy az izék betörtek, és körülvették a házat. Susan korán kelt, mint mindig, hogy megfejje a teheneket. Az ablaka elıtt az égbolt szürke volt, de amikor lement, teljes sötétség fogadta. Amint megpillantotta az ablakra tapadó bırszerő, zöld leveleket, rájött, hogy mi történhetett. Lábujjhegyen az ablakhoz mentem, és hirtelen berántottam az ablakot. Az ablak záródása közben alulról fullánk csapott föl, de már csak az üveget találta. Tíz-tizenkettesével csoportosuló triffidekre pillanthattunk le a ház körül. A lángszórók az egyik pajtában voltak. Nem akartam kockáztatni, amikor értük mentem. Vastag ruhában és kesztyőben, a sisak alatt még szemüveget is viselve a kezembe akadt legnagyobb késsel vágtam utat a triffidek tömegén át. A fullánkok olyan gyakran csaptak le a drótsisakra, hogy átnedvesítették, és a méreg finom párája kezdett beszivárogni. Elhomályosította a szemüvegem is, és a pajtába érve az elsı dolgom volt arcot mosni. Nem mertem egy vékony és alacsonyra becélzott lángsugárnál többet használni arra, hogy megtisztítsam visszafelé az utam, mert féltem, hogy föl találom gyújtani az ajtót vagy az ablakkereteket, de az is elegendı izgalmat keltett bennük ahhoz, hogy sértetlenül visszajussak. Josella és Susan tőzoltókészülékekkel álltak mellettem, amikor én -aki még mindig úgy néztem ki, mint egy mélytengeri búvár és egy Mars-lakó keveréke -végigjártam a ház ablakait, és bevetettem a lángszórót a házat ostromló dögök csürhéje ellen. Rövid idı alatt sikerült többet elhamvasztanom, a többit megfutamítanom. Susan közben a feladathoz illıen átöltözött, vette a másik lángszórót, és hozzálátott a szívéhez igencsak közel álló leckéhez: üldözıbe vette és pusztította a menekülı triffideket. Én elindultam a földeken át, hogy megkeressem a baj forrását. Nem volt nehéz megtalálni. Az elsı emelkedırıl megpillantottam azt a pontot, ahol az imbolygó törzsek és lengedezı levelek áradata még mindig szivárgott befelé a területünkre. A közelebb esı részen kissé szétszóródtak, de mind a ház felé tartott. Nem volt nehéz elkergetni ıket. Egy pörkölés elibük megállította ıket, egy-egy jobbról-balról pedig már el is indította ıket visszafelé. Ha néha beléjük is pörköltem, attól jobban igyekeztek, ez visszafordulásra késztette a késıbb érkezıket is. Vagy húsz yardnyira a kerítés egy része a földön feküdt, az oszlopok ki voltak rángatva a földbıl. Nyomban meg is javítottam ideiglenesen, közben azonban néhányszor végigpásztáztam az izéken a lángszóróval, hogy legalább egynéhány órára békesség legyen. Josella, Susan meg én a nap nagyobb részét a kerítés javításával töltöttük. Még két napba telt, amíg Susannal átkutattunk minden zegzugot, és végeztünk az utolsó betolakodóval is. Ezt követıen végigvizsgáltuk az egész kerítést, és megerısítettünk minden gyanús részt. Négy hónappal késıbb ismét betörtek... Ezúttal több elpusztult triffid hevert a hasadékban. Úgy képzeltük el, hogy a társaik nyomhatták agyon ıket, amikor nekifeszültek a kerítésnek, és aztán átgázoltak rajtuk. Nyilvánvaló volt, hogy újfajta védekezésre kell berendezkednünk. A kerítés sehol sem volt erısebb, mint ahol beszakították. A villanyáram látszott a legbiztatóbb lehetıségnek, hogy távol tartsuk ıket. Találtam is egy kocsira szerelt katonai generátort, és hazavontattam. Susannal hozzáláttunk a vezetékek felszereléséhez. Még mielıtt befejezhettük volna, a dögök újra betörtek egy másik helyen. Azt hiszem, a rendszer eléggé hatékony lett volna, ha állandóan vagy majdnem állandóan üzemeltetni tudtuk volna. Csakhogy az üzemanyag-felhasználás ezt nem tette lehetıvé. A benzin volt az egyik legnagyobb kincsünk. Valamiféle élelmet bármikor termelhettünk magunknak, no de ha a benzin és a dízelolaj elfogy, ezt jól tudtuk, nemcsak a kényelmünknek lesz vége. Nem lesz több expedíció, így a készleteket sem lehet újra feltölteni. Elkezdıdik az igazi primitív élet. Ezért hát -az üzemanyag-takarékosság érdekében -a védıkábelbe csak naponta kétszer-háromszor eresztettünk áramot néhány percre. A triffidek ettıl is visszahúzódtak néhány lépésnyit, és legalább nem nyomták a kerítést. Kiegészítésül a belsı kerítésbe riasztókábelt szereltünk, hogy még akkor vehessük elejét a további betöréseknek, amikor nem nagyon veszélyesek. A baj az volt, hogy a triffidek -legalábbis bizonyos mértékig -képesek voltak tanulni tapasztalataikból. Észrevettük például, hogy megszokták, hogy éjszaka és reggel egy idıre bekapcsoljuk az áramot. Azt tapasztaltuk, hogy általában távol maradtak a kerítéstıl azokban az idıpontokban, amikor be szoktuk indítani a motort, de mihelyt leállítottuk, újra gyülekezni kezdtek. Akkor még nem tudtuk volna megmondani, hogy vajon összefüggésbe hozták-e a motor hangját a kábel rázós voltával, de késıbb nemigen maradt kétségünk. Könnyő volt megoldani, hogy szabálytalan idıközökben kapcsoljuk be az áramot, de Susan, aki állandóan és ellenségesen figyelte a triffideket, hamarosan kijelentette, hogy az áram okozta sokk egyre rövidebb ideig

tartja ıket távol. De azért a villanyáram meg az idınkénti támadások a legsőrőbb csoportosulásaik ellen több mint egy éven át megakadályozták a betöréseiket, a késıbbiekben pedig az idejében kapott figyelmeztetés segített elejét venni csöppet sem jelentéktelen támadásaiknak. Védett területünk biztonságában folyamatosan tanultuk a gazdálkodást, és az élet fokozatosan menetrendszerő kerékvágásba rázódott. Hatodik évünk egyik nyári napján lementünk Josellával a partra. A hernyótalpas jármővel utaztunk, mert ahogyan az utak egyre rosszabbak lettek, arra szoktam rá. Josella számára ez vakáció volt. Hónapok óta nem járt a kerítésen kívül. A házról meg a kicsinyekrıl való gondoskodás nem engedte, hogy néhány föltétlenül szükséges útnál több idıre elszakadjon otthonról, de végre eljutottunk odáig, amikor mindent Susanra lehetett bízni néha-néha, és különös felszabadultságot éreztünk, amikor fölkapaszkodtunk a dombtetıre, és ott futottunk tovább. Az egyik déli lankán megállítottuk a kocsit, és ott üldögéltünk egy darabig. Tökéletes júniusi nap volt, a tiszta, kék égbolton alig néhány könnyő felhı. A nap éppoly ragyogva tőzött le a partra és a tengerre, mint amikor a parton nyüzsögtek a strandolók, és a tengert kis csónakok pöttyözték. Percekig néztük, csöndben. Aztán Josella megszólalt: -Nem érzed még mindig, hogy ha becsuknád a szemed, mire kinyitnád, ismét minden a régi lenne, Bill? Mert én igen. -Nagyon ritkán -mondtam. -Igaz, nekem sokkal többet kellett látnom a mostani helyzetbıl. És mégis, néha... -És nézd a sirályokat! Olyanok, mint régen. -Az idén sokkal több a madár -mondtam. -örülök neki. Az impresszionista messzeségbıl nézve a kisváros még mindig az apró, vörös tetıs házak és nyaralók csokra volt, ahol jobbára nyugdíjas középosztálybeli emberek éltek kényelemben, ám ez a látszat csupán percekig maradhatott fenn. A tetık ugyan kilátszottak még, de a falak már alig. A jól ápolt kerteket eltüntette a korlátlanul burjánzó zöld, amelyben színes foltokat csupán az egykor gondosan megválasztott virágok leszármazottai képeztek. A távolból még az utak is zöld futószınyegeknek látszottak. Amikor pedig elértük ıket, kiderült, hogy a zöld bársonyosság csak látszat, mert durva, kemény gyom borítja az utakat. -Alig néhány éve -emlékezett vissza Josella -az emberek kifogásolták, hogy azok a nyaralók ott elrontják a tájképet. Nézd meg ıket most. -És a természet most alaposan bosszút áll -mondtam. -Úgy tetszett akkoriban, hogy a természetnek már vége, de „ki hitte volna, hogy az öreg emberben még annyi vér van"? -Engem ez megrémít. Mintha minden elszabadulna. És örvendezne, hogy végünk van, és most már szabadon haladhat a maga útján. Kíváncsi lennék... Bolondítottuk volna magunkat, amióta megtörtént? Gondolod, hogy igazán végünk van, Bill? Nekem magányos portyáimon sokkal több idım volt ezen gondolkozni, mint neki. -Ha te nem te lennél, kedves, akkor adnék valami hısies választ, olyasfajta vágyálmot, amelyet gyakran összetévesztenek a hittel vagy a megfontolással. -De mivel én én vagyok? -İszinte leszek: még nincs egészen végünk. Amíg élet van, van remény is. Néhány másodpercen át némán szemléltük az elénk táruló látványt. -Gondolkodom -folytattam aztán , egyre csak gondolkodom, tudod. Hogy van egy nagyon picike esélyünk, de olyan picike, hogy nagyon hosszú idıbe fog telni, amíg visszajutunk valameddig. Ha a triffidek nem lennének, azt mondanám, szép esélyünk van, bár akkor is sokáig tartana. Ám a triffidek valóságos tényezık. Olyasvalami, amivel egyetlen éppen hogy csak fejlıdésnek induló civilizációnak sem kellett szembenéznie. Elhódítják-e tılünk a világot, vagy képesek leszünk megállítani ıket? Az igazi feladat az lenne, hogy találjunk valami egyszerő módszert, amellyel elbánhatunk velük. Mi még nem állunk olyan rosszul, még távol tudjuk tartani ıket. De mi lesz az unokáinkkal, ık mit kezdenek majd velük? Egész életüket olyan emberrezervátumokban fogják leélni, amelyeket csak végeláthatatlan munkával lehet megvédeni a triffidek ellen? Biztos vagyok benne, hogy léteznie kell valamilyen egyszerő módszernek. Csak az a baj, hogy az egyszerő módszerek jobbára bonyolult kutatások eredményei. És nincsenek forrásaink. -Rendelkezésünkre áll minden forrás, csak el kell vennünk bármit -szólt közbe Josella. -Anyagi forrásaink valóban vannak, de szellemiek nincsenek. Egy teamre lenne szükségünk, olyan szakértık csoportjára, akik egyszer és mindenkorra el tudnak bánni a triffidekkel. Valamit tenni lehetne, ebben biztos vagyok. A szelektív irtószer vonalán kellene elindulni. Ha létre tudnánk hozni olyan hormont, amely fölbillenti a triffidekben az egyensúlyt, de más növényeknek nem árt... Pedig az ilyesmi lehetséges, ha van elegendı koponya és elegendı idı a munkához... -Ha így gondolod, miért nem próbálod meg? -kérdezte Josella. -Sok oka van. Egyrészt nem vagyok alkalmas rá. Meglehetısen közepes biokémikus vagyok, és csak egy van belılem. Laboratórium kellene, felszerelés. Aztán idı is kellene, de az adott helyzetben túlságosan is sok

a dolgom. Ám még ha meg lenne is hozzá a tehetségem, akkor sem tudom, hogyan állíthatnék elı szintetikus hormonokat nagy mennyiségben. Valóságos gyár kellene hozzá. Ám mindenekelıtt egy kutatócsoportra lenne szükség. -Az embereket be lehet tanítani. -Igen, ha van belılük elegendı, és nem a puszta életben maradásért kell küzdeniük. Összeszedtem egy csomó biokémiai könyvet abban a reményben, hogy egykor talán lesznek emberek, akik a hasznukat veszik; amit csak tudok, azt meg fogom tanítani Davidnek, ı meg továbbadja majd. De ha nem lesz szabadidı a kutatásra, csak a rezervátumokat tudom elképzelni. Josella morcosan nézett le az alattunk elterülı mezın bicegı négy triffidre. -Régebben azt mondták, hogy az ember igazán komoly vetélytársai a rovarok. Én úgy látom, hogy a triffidek bizonyos szempontból hasonlítanak a rovarokra. Igen, tudom, hogy biológiailag növények. Amire én gondolok, az az, hogy nem törıdnek az egyedeikkel, és az egyedek sem törıdnek önmagukkal. Külön-külön van bennük valami értelemféle, ám ebbıl sokkal több mutatkozik, amikor együtt vannak. Együttmőködnek egy cél érdekében, ahogyan a hangyák vagy a méhek, mégis azt mondhatod, külön-külön egyik sem tud semmiféle célról vagy tervrıl, pedig a része. Mindez nagyon különös, föltehetıleg soha nem is fogjuk megérteni. Hiszen annyira mások. Számomra mindez ellentmond az örökletes tulajdonságokról alkotott elképzeléseinknek. Vajon a méhben vagy a triffidben létezik-e a társadalmi szervezettség génje, létezik-e a hangyában az építészet génje? És ha bennük ezek léteznek, akkor az emberben ennyi idı alatt miért nem fejlıdött ki a nyelv vagy mondjuk a fızés génje? Nézd, bármi legyen is az, a triffidekben van valami ilyesmi. Meglehet, hogy egyetlen egyed sem tudja közülük, miért gyülekeznek a kerítésünk körül, de az összes együtt tudja, hogy az a cél, hogy elkapjanak minket, és végül el is fogják érni a céljukat. -Még mindig sok minden történhet, hogy azt megakadályozza -mondtam. -Egyáltalán nem az volt a célom, hogy kétségbe ejtselek. -Nem is esem kétségbe, csak néha, amikor fáradt vagyok. Általában sokkal több dolgom van, semhogy azon aggódhatnék, hogy mi lesz évek múlva. Nem, általában inkább csak egy kicsit elszomorodom, az a fajta szelíd melankólia fog el, amelyet a tizennyolcadik században olyan tiszteletre méltónak tartottak. Amikor pedig lemezezel, szentimentális leszek: van valami ijesztı abban, hogy egy elpusztult nagyzenekar még mindig játszik néhány bekerített embernek, akik egyre primitívebbek lesznek. Ez visszaröpít a múltba, és elszomorodom azoktól a dolgoktól, amelyeket már sohasem tehetünk, bárhogyan alakuljon is a sorsunk. Te nem érzel néha így? -Hm -hümmögtem beismerıen. -Mégis úgy érzem, egyre könnyebben viselem el a jelent, minél régebben jélek benne. Ha teljesülhetnének a kívánságaim, azt hiszem, visszakívánnám a régi világot, de egy föltétellel. Mert a lelkem mélyén, tudod, boldogabb vagyok, mint valaha is. Ugye ezt tudod, Josella? A kezemre tetté a kezét. -Érzem is. Nem, engem nem is azok a dolgok szomorítanak el a legjobban, amelyeket elveszítettünk, hanem azok, amelyeket a kicsiknek soha nem lesz módjukban megismerni. -Valóban nehéz lesz úgy fölnevelni ıket, hogy éljen bennük a remény és az ambíció -mondtam. Kénytelenek vagyunk visszafelé tájékozódni. De ık mégsem nézhetnek vissza állandóan. Fölöttébb káros lenne a legenda az eltőnt aranykorról és a mágus ısökrıl. Egész nemzeteknek volt ilyen kisebbrendőségi komplexusa, s a tunyaságba süllyedtek a dicsı múlt emlékein. De hogyan akadályozhatjuk meg, hogy ez bekövetkezzék? -Ha én most lennék gyerek -mondta eltöprengve , azt hiszem, valamiféle okát keresném a katasztrófának. S ha ilyen nem lenne, ha azt kellene gondolnom, hogy olyan világba születtem bele, amely teljesen értelmetlenül pusztult el, akkor az életet is értelmetlennek találnám. És ez teszi a dolgot rettenetesen nehézzé, mert pontosan ez történt... Elgondolkodva elhallgatott, aztán folytatta: -Szerinted helyesen cselekednénk, ha... ha kitalálnánk egy mítoszt, hogy segítsünk nekik? Egy történetet egy olyan világról, amely csodálatosan okos volt, de annyira gonosz, hogy el kellett pusztulnia, vagy el kellett pusztítania önmagát? Olyasmit, mint az özönvíz históriája. Ez nem tenné a vállukra a kisebbrendőségi érzés terhét, hanem arra ösztönözné ıket, hogy teremtsenek, és ezúttal valami jobbat. -Igen... -fontolgattam a dolgot. -Igen. Néha jó ötlet megmondani a gyerekeknek az igazat. Késıbb megkönnyíti a dolgot számukra. De miért tegyünk úgy, mintha mítosz lenne? Josella tiltakozni kezdett. -Ezt hogy érted? A triffidek, igen, ık valakinek a bőne vagy tévedése, elismerem. De a többi? -Nem hinném, hogy bárkit is különösebben hibáztathatnánk a triffidek miatt. Az adott körülmények között a belılük nyert folyadék igen értékes volt. Soha senki sem tudhatja, hová vezet egy-egy jelentıs fölfedezés, legyen az egy újfajta motor vagy egy triffid. És nem is volt különösebb bajunk velük normális körülmények között. Sok hasznunk származott belılük, amíg a helyzet számukra volt hátrányos.

-De nem a mi hibánk volt, hogy a körülmények megváltoztak. Ez olyan dolog volt... amilyen a földrengés vagy a ciklon, amit a biztosító elemi csapásnak nevez. Vagy istencsapásnak. És talán az is.volt. Isteni ítélet. Azt az üstököst nem mi hívtuk. -Igazán, Josella? Biztos vagy benne? Döbbenten nézett rám. -Hogy érted ezt, Bill? Hogyan tehettük volna? -Arra gondolok, kedves, hogy vajon csakugyan üstökös volt-e. Te is tudod, hogy az ısi, babonás félelem az üstökösöktıl mennyire belénk ivódott. Tudom, hogy voltunk már annyira modernek, hogy ne térdeljünk le az utcán imádkozni az üstököshöz, de a sok évszázados viszolygás eleven volt. Az üstökösök évszázadokon át az ég haragjának hírhozói és jelképei voltak, azt hirdették, hogy közel a vég, és ezt a szerepet játszották számos történetben és jóslatban. Így aztán ha látsz egy elképesztı égi jelenséget, ugyan mi másnak tulajdonítanád, mint az üstökösnek? A hiedelem megdöntéséhez pedig idı kellett volna -és az nem volt. És amikor aztán bekövetkezett a teljes pusztulás, az ismét csak mindenkit arról gyızött meg, hogy üstökös volt. Josella nagyon mélyen a szemembe nézett. -Bill, azt akarod mondani, hogy te egyáltalán nem hiszed, hogy üstökös volt? -Pontosan. -De... nem értem. Annak kellett... Mi más lehetett?Kinyitottám egy légmentesen lezárt cigarettásdobozt, és. mindkettınk számára meggyújtottam egyet-egyet. -Emlékszel, amikor Michael Beadley arról beszélt, hogy éveken át kötéltáncot jártunk? -Igen, de... -Hát én azt hiszem, hogy lezuhantunk, és csupán néhányan éltük túl a zuhanást. Megszívtam a cigarettámat, és kibámultam a tengerre meg a végtelen, kék égre. -Ott fönt -folytattam -megszámlálhatatlan mőholdon keringı fegyver volt és van is még talán. Tucatnyi szunnyadó veszélyforrás, amelyek csak arra várnak, hogy valaki vagy valami fölébressze ıket. Mi volt azokban a fegyverekben? Te sem tudod, én sem tudom. Szigorúan titkos anyag. Csupán találgatásokat hallottunk: hasadóanyag, radioaktív por, baktériumok, vírusok... Képzeld el, hogy az egyik típust mondjuk úgy tervezték, hogy olyan sugárzást bocsásson ki, amelyet a szemünk nem bír ki, olyasmit, ami elégeti vagy legalábbis roncsolja a látóidegünket...? Josella megragadta a kezem. -Nem Bill! Nem, lehetetlen... Hiszen ez ördögi... Nem, képtelen vagyok elhinni... Jaj, nem, Bill! -Kedvesem, ördögi volt az összes szerkezet odafönt... És akkor képzeld el, hogy valami hiba történt vagy talán véletlen baleset... talán véletlenül valóban meteortörmelékbe keveredett egy ilyen szerkezet, és mőködni kezdett... Valaki pedig üstökösökrıl kezd beszélni. Nem lenne politikus tagadni. És aztán már úgyis olyan kevés idı maradt. Természetesen úgy tervezték, hogy az ilyen fegyverek a felszín közelében lépjenek mőködésbe, ahol a hatásuk csupán egy teljesen körülhatárolható területre terjed ki. Csakhogy a szerkezetek véletlenül magasan, az őrben lépnek mőködésbe vagy éppen akkor, amikor belépnek a Föld légkörébe. Bárhogyan történt is, annyira magasan mőködtek, hogy az emberek az egész világon közvetlen sugárzásnak voltak kitéve... Hogy pontosan mi történt, senki sem tudhatja. De egy dologban teljesen biztos vagyok: mi hoztuk magunkra ezt a csapást. És aztán ott volt az a járvány is; nem tífusz volt, tudod... Igazán különös véletlennek tartanám, hogy miután évezredeken át érkezhettek volna Földünk közelébe pusztító üstökösök, éppen néhány évvel azután jöjjön egy, amikor sikerült őrfegyvereket orbitális pályára állítanunk, nem gondolod? Nem, én azt hiszem, hogy meglehetısen sokáig táncoltunk a kötélen, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy mi minden történhetett volna, de elıbb-utóbb le kellett zuhannunk. -Hát ha te így látod... -mormogta Josella. Elnémult, és percekig hallgatott. Aztán azt mondta: -Azt hiszem, mindennek ijesztıbbnek kellene lennie, mint a gondolatnak, hogy a természet sújtott le ránk vakon. Szerintem mégsem az. Kevésbé érzem reménytelennek a dolgokat, mert így legalább érthetı. Ha valóban így történt, akkor ez is olyasmi, amit a jövıben meg kell akadályoznunk, újabb olyan hiba, amelyet az ükunokáinknak nem szabad elkövetniük. És annyi, de annyi hiba volt! De mi figyelmeztetni tudjuk ıket. -Hm... nos... -mondtam. -Nézd, ha sikerül legyızniük a triffideket és kimászniuk ebbıl a slamasztikából, rengeteg lehetıségük lesz teljesen saját és új hibákat elkövetni. -Szegény kicsikém -mondta olyan hangon, mintha maga elıtt látná ükunokáink egyre szaporodó seregét , nem sokat tudunk nyújtani nektek, igaz? -A mondás úgy tartja: „Az élet olyan, amilyenné tesszük." -Édes Bill, ez a mondás -bizonyos értelemben korlátozott területeken kívül -egy rakás... De nem akarok közönséges lenni. Úgy emlékszem, Ted bácsikám is mondogatta, amíg egy szép napon valaki le nem pottyantott egy bombát, amely levitte mindkét lábát. Mindjárt másképp kezdett gondolkodni. És amit

személy szerint én tettem, az sem oka annak, hogy most egyáltalán élek. -Eldobta a csikket. -Bill, mit tettünk mi, hogy éppen mi lettünk a szerencsések? Néha eszembe jut -amikor éppen nem érzem magam halálosan fáradtnak, vagy nem vagyok önzı hangulatban , hogy mennyire szerencsések voltunk, és szeretnék hálát adni valakinek vagy valaminek. De aztán úgy érzem, ha lenne valaki vagy valami, aki vagy ami hálát érdemel, annak nálam sokkal méltóbbat kellett volna választania. Mindez meg tudja zavarni egy egyszerő lány fejét. -Én pedig úgy érzem -mondtam , hogy ha volna valaki vagy valami a vezetıfülkében, akkor a történelembıl sok minden nem történhetett volna meg. De ez nemigen aggaszt. Szerencsénk volt, kedvesem. Ha holnapra elmúlik, hát elmúlik. Bármi lesz is, nem vehetik már el tılünk azt az idıt, amit együtt töltöttünk. És ez több, mint amit valaha is érdemeltem és mint amennyit a legtöbb férfi kap egész életében. Üldögéltünk még egy kicsit, néztük az elhagyatott tengert, aztán lekocsiztunk a kisvárosba. Némi keresgélés után -amely meghozott szinte mindent, amire éppen szükségünk volt -leültünk piknikezni a partra a napfényben; mögöttünk széles, kavicsos sáv húzódott, amelyen egyetlen triffid sem juthatott át észrevétlenül. -Többször kellene ilyesmit csinálnunk, amíg lehet -mondta Josella. -Most, hogy Susan már majdnem felnıtt, nem kellene annyira csak a munkának élnem. -Ha megérdemelt valaha valaki egy kis szabadságot, hát te vagy az -helyeseltem. Azzal az érzéssel mondtam ezt, hogy szívesen elmentem volna Josellával kettesben végsı búcsút mondani az általunk ismert helyeknek és dolgoknak, ameddig ez még lehetséges volt. A börtönünk immár évrıl évre egyre szőkebb lett. Ha Shirningbıl északra akartunk jutni, már most is jókora kerülıt kellett tenni, hogy megkerüljük az elmocsarasodott részeket. Az utak rohamosan mentek tönkre a szél, az esı meg az áradások okozta eróziótól és a felületüket szétfeszítı gyökerektıl. Számolnunk kellett azzal is, hogy már nem sokáig leszek képes olajszállító teherautóval hazakocsizni. Egy szép napon az egyik majd megreked az ösvényen, és örökre eltorlaszolja. Kis teherautóval talán tudok még közlekedni majd ott, ahol a talaj eléggé száraz, de egyre nehezebb lesz utat találni annak is. -És csinálnunk kell még egy utolsó kiruccanást is -mondtam. -Megint gyönyörően felöltözöl, és elmegyünk... -Pszt! -szakított félbe Josella az egyik ujját fölemelve, és a levegıbe fülelt. Visszatartottam a lélegzetemet, és füleltem én is. A levegıben volt valami: inkább lüktetı érzés, mint igazi hang. Nagyon halk volt, de erısödött. -Hiszen ez repülıgép! -kiáltotta Josella. Nyugat felé néztünk, kezünkkel ernyızve szemünk. A zaj még mindig alig volt hangosabb egy rovar zümmögésénél. A nesz olyan lassan erısödött, hogy csak helikoptertıl származhatott, mert bármely repülıgép ennyi idı alatt elszállt volna már a fejünk fölött. Josella látta meg elıször. Kicsike pont volt, alig-alig a víz fölött, és szemlátomást felénk tartott, párhuzamosan a parttal. Fölálltunk, és integetni kezdtünk. Amint a pont nıtt, egyre hevesebben integettünk, és -ugyan sok értelme nem volt -torkunk szakadtából kiáltoztunk. A pilóta biztosan meglátott volna minket a nyílt vízparton, ha fölénk repül, de nem tette. Néhány mérföldnyire tılünk hirtelen északnak fordult, és elröpült a szárazföld belseje felé. Még mindig eszelısen integettünk, hátha mégis észrevesz minket. Ám a gép határozottan folytatta az útját, a motor berregésében sem volt változás. A helikopter eltökélten és zavartalanul elhúzott a dombok felé. Leengedtük a kezünket, és összenéztünk. -Ha egyszer ide tudott jönni, ide tud jönni még egyszer -mondta határozottan, de nem túlságosan meggyızıen Josella. Ám a helikopter látványa megváltoztatta egész napunkat. Meglehetısen sokat rombolt le gondosan fölépített rezignációnkból. Hiszen állandóan azt mondogattuk magunknak, hogy lenniük kell más csoportoknak is, de azok sem lehetnek nálunk jobb helyzetben, talán még rosszabb helyzetben vannak. De amikor egy helikopter bukkan elı, mint a múlt képe és hangja, az többet ébreszt emlékeknél: azt sugallja, hogy valahol valaki jobban megszervezte az életét, mint mi. Csak nem éreztünk némi féltékenységet? És azt is tudatosította bennünk, hogy bármennyire szerencsésnek tartottuk is magunkat, mégiscsak nyájhoz szokott lények voltunk. A nyugtalanság, amelyet a helikopter megjelenése keltett bennünk, elrontotta a hangulatunkat, kizökkentett az addigi gondolatmenetbıl. Szó nélkül összeszedtük a holmijainkat, és gondolatainkba mélyedve visszaballagtunk a kis teherautóhoz, aztán elindultunk hazafelé.

16. KAPCSOLAT Vagy a fele utat tettük meg Shirningig, amikor Josella meglátta a füstöt. Eleinte felhınek hihettük volna, de a dombtetıhöz közeledve már láttuk a szürke oszlopot a ritkásabb fölsı réteg alatt. Josella odamutatott, aztán

szó nélkül rám nézett. Hosszú évek alatt csupán néhány öngyulladás okozta tüzet láttunk az elızı nyáron. Nyomban tudtuk mindketten, hogy ez a füst valahonnan Shirning közelébıl száll föl. Gyorsabban száguldottam a kocsival, mint valaha is a lerobbant utakon. Erısen zötykölıdtünk, mégis úgy tetszett, mintha csak másznánk. Josella egész idı alatt némán ült, összeszorított szájjal, és le nem vette a szemét a füstrıl. Tudtam, hogy valamiféle jelet keres, vajon pontosan honnan jön a füst: messzebbrıl vagy közelebbrıl, de biztosan nem Shirningbıl. Ám minél közelebb értünk, annál kevesebb kétség maradt. Az utolsó útszakaszon szinte észre sem vettük a kocsinkra lecsapódó fullánkokat. Azután, amikor befordultunk, megláttuk, hogy nem a ház ég, hanem a farakás. A kürt hangjára Susan futott elı, hogy biztonságos távolból, kötél segítségével kinyissa a kaput. Valamit kiabált, amit elnyomott a motorunk zaja. Szabad kezével nem a farakásra, hanem a házra mutatott. Ahogy beljebb értünk, megláttuk az izgalom okát. Pázsitunk közepén ott állt az ügyesen földre szállt helikopter. Mire kiszálltunk, egy bırdzsekit és térdnadrágot viselı férfi jött ki a házból. Magas volt, szıke hajú, napbarnított. Elsı pillantásra olyan érzésem támadt, hogy már láttam valahol. Közeledtünkre derősen integetett és vigyorgott. -Mr. Bill Masen. Az én nevem Simpson, Ivan Simpson. -Emlékszem -mondta Josella. -Te hoztad a helikoptert azon az éjszakán az egyetemre. -Úgy van. Kedves, hogy emlékszel rá. De hogy lásd, hogy nemcsak neked van jó memóriád: te Josella Playton vagy, akinek a fımőve... -Ez jókora tévedés -szakította félbe határozottan Josella. -Josella Masen vagyok, akinek a fımőve David Masen. -Ó, valóban, éppen az imént néztem meg az eredeti példányt, és meg kell mondanom, hogy igazi mestermő. -Várj egy kicsit -mondtam. -A tőz...? -Biztonságos. A szél nem a ház felé fúj. Bár attól tartok, hogy a fátok oda lett. -Mi történt? -Susan csinálta. Azt akarta, hogy észrevegyem a házat. Amikor meghallotta a motorom zaját, fölkapta a lángszórót, és a lehetı leggyorsabban jelet adott. A farakás éppen kéznél volt, senkinek a figyelmét nem kerülhette volna el. Bementünk a többiekhez. -Egyébként -mondta Simpson -Michael megkért, hogy mindenekelıtt kérjek bocsánatot a nevében. -Tılem? -csodálkoztam. -Te voltál az egyetlen, aki veszélyt látott a triffidekben, és nem hitt neked. -De... szóval tudtátok, hogy hol vagyok? -Néhány napja tudtuk meg a körülbelüli tartózkodási helyedet egy olyan fickótól, akire mindannyiunknak okunk van emlékezni: egy bizonyos Cokertól. -Szóval Coker is megúszta -mondtam. -Amikor láttam Tynsham romjait, azt hittem, ıt is elvitte a járvány. Késıbb, miután ettünk, és elıszedtük a legjobb konyakunkat, Simpson elmondta a történetet. Amikor Michael Beadley és csapata otthagyták Tynshamet Miss Durrant elveire és kezére, nem Beaminsterbe mentek, még csak nem is arra a környékre, hanem északkeletre, Oxfordshire-ba. Miss Durrant nyilván szándékosan vezetett félre minket, mert Beaminster soha szóba sem került. Ott találtak egy olyan birtokot, amely kezdetben biztosítani látszott mindazt, amire a csoportnak szüksége volt, és semmi kétség, el tudták volna sáncolni magukat ugyanúgy, ahogyan mi Shirningben, ám ahogyan a triffidek egyre nagyobb veszélyt jelentettek, kezdtek a hely hátrányai megmutatkozni. Egy éven belül a hosszú távú kilátások nem elégítették ki sem Michaelt, sem az ezredest. Már igen sok munkát fektettek a birtokba, ám a második nyár végére mindenkinek az volt a véleménye, hogy jó lenne még idejében kiszállni a buliból. Ha közösséget akartak építeni, években kellett gondolkodniuk, hosszú években. Azt sem volt szabad szem elıl téveszteniük, hogy minél tovább késlekednek, annál nehezebb lesz bármiféle mozdulás. Olyan helyre volt szükségük, ahol elegendı hely volt ahhoz, hogy terjeszkedjenek és fejlıdjenek; ahol olyan természet adta védelmi berendezések vannak, hogy ha egyszer megtisztítják a triffidektıl, egyszer és mindenkorra távol is tudják tartani ıket. Ahol most voltak, ott munkájuk nagyobb részét a kerítések fenntartása tette ki. És ahogyan a számuk növekedett, a kerítés hosszát is növelni kellett. A legjobb természetes kerítés kétségtelenül a víz volt. Éppen ezért megvitatták a különféle szigetek erényeit. Fıként az éghajlata miatt esett a választás Wight szigetére, annak ellenére, hogy a sziget bizonyos kedvezıtlen adottságait fel kellett számolni. Így aztán a következı év márciusában összecsomagoltak és elköltöztek. -Amikor odaértünk -mesélte Ivan , több triffidet találtunk ott, mint ahonnan eljöttünk. Mihelyt beköltöztünk egy nagy tanyaházba Godshill közelében, ezerszámra kezdtek gyülekezni a falak mentén. Néhány hétig hagytuk, hogy csak győljenek, aztán rájuk mentünk a lángszórókkal.

Amikor az elsı csürhét kiirtottuk, hagytuk ıket újra összegyőlni, aztán megint lerohantuk ıket és így tovább. Megengedhettük magunknak az alapos munkát, mert tudtuk: ha kiirtottuk ıket, többé nem lesz szükségünk a lángszórókra. Csupán korlátozott számban élhettek triffidek a szigeten, és minél több győlt körénk, hogy kiirthassuk, annál jobban örültünk. Vagy tucatszor irtottuk, mire lett valami eredménye. A falak körül már mindenütt elégett tetemek hevertek, mire elbátortalanodtak. Sokkal több volt belılük, mint amennyire számítottunk. -A szigeten vagy fél tucat ültetvényen neveltek kiváló minıségő növényeket, nem is szólva a magánkertekben meg a parkokban lévı példányokról -mondtam. -Ez nem lep meg. Nekünk úgy tetszett, mintha legalább száz ültetvény lett volna. Ha valaki megkérdezte volna tılem, mielıtt ez az egész elkezdıdött, azt mondtam volna, hogy csupán néhány ezer él belılük az egész országban. Pedig sok százezernek kellett lennie. -Úgy is volt -mondtam. -Gyakorlatilag bárhol megélnek, és igen sok pénzt hoztak. Nem volt feltőnı, hogy milyen sokan vannak, amíg ültetvényeken voltak összezárva. Mindenesetre az itteni mennyiségükbıl ítélve úgy gondolom, hogy kell lennie olyan területeknek, ahol gyakorlatilag nincs belılük. -Úgy van -helyeselt Ivan. -De menj csak oda élni, és néhány napon belül gyülekezni kezdenek. A levegıbıl jól látni. Susan tüze nélkül is tudtam volna, hogy itt emberek élnek. A triffidek sötét határt vonnak minden lakott hely köré. Mégis sikerült kissé megritkítanunk ıket a falaink körül. Talán egészségtelennek találták, talán nem szívesen tapostak elszenesedett fajtársaikon, no és persze azért kevesebben is lettek. Attól kezdve ki-kijártunk vadászni rájuk, nem vártuk meg, amíg ık jöttek hozzánk. Hónapokon át ez volt a legfontosabb munkánk. Felosztottuk magunk között a sziget egész területét, legalábbis így hittük. Mire a végére értünk, azt hittük, leszámoltunk a szigeten az összessel, kicsivel-naggyal egyaránt. És a következı évben mégis megjelent néhány, a rákövetkezıben ismét. Most már minden tavasszal alaposan átvizsgáljuk a szigetet, nem hozott-e át a szél néhány magvat a szárazföldrıl, és nyomban végzünk velük. Mindezek közben megszerveztük magunkat. Kezdetben úgy ötven-hatvanan lehettünk. Én föl-fölszálltam a helikopterrel, és ha valahol találtam egy-egy csoportot, leszálltam, és meghívtam ıket hozzánk. Némelyek jöttek is, de meglepıen sokakat nem érdekelt a dolog: leszoktak arról, hogy kormányozzák ıket, és összes bajaik ellenére sem kértek többé semmiféle hatalomból. Dél-Walesben törzsközösségek jöttek létre például, és ellene szegülnek mindenféle szervezésnek, kivéve azt a laza formát, amit maguk hoztak létre. A többi szénmezı környékén is élnek hasonló hordák. A vezetıik rendszerint olyan emberek, akik éppen a bányában dolgoztak, és nem látták a zöld csillagokat -bár az Isten tudja csak, hogyan kerültek a felszínre a bányákból. Néhányan annyira nem kérnek semmiféle zaklatásból, hogy rálıttek a gépre is. Ilyesfajta horda é1 Brightonban is... -Tudom -mondtam , engem is elkergettek. -Ma már több ilyen van. Találtam egy ilyen hordát Maidstoneban, egy másikat Guilfordban, de másutt is. İk az igazi okai annak, hogy nem találtunk meg elıbb titeket itt eldugva. Ez a környék közelebbrıl nézve nem látszott valami egészségesnek. Fogalmam sincs, hogy miért csinálják. Talán jó élelmiszerraktárra találtak, és nem akarják, hogy bárki is osztozzék velük rajta. Mindenesetre nem akartam kockáztatni, hagytam, hogy fıjenek a saját levükben. De azért meglehetısen sokan átjöttek hozzánk. Egy éven belül a létszámunk megközelítette a háromszázat, persze nem mindenki lát. Vagy egy hónappal ezelıtt bukkantam csak rá Cokerra és a csoportjára, és a fickó legelıször azt kérdezte, vajon te elıkerültél-e. Rossz idıket éltek át, kivált eleinte. Néhány nappal azután, hogy visszament Tynshambe, egypár nı érkezett Londonból, és magukkal hozták a járványt. Coker az elsı tüneteknél karanténba zárta ıket, de már késı volt. Coker úgy döntött, hogy azonnal odébb kell állni. Miss Durrantnak esze ágában sem volt. Azt mondta, marad, és ápolja a betegeket, aztán majd késıbb követi a többieket. Többé nem látták. A fertızést magukkal vitték. Még háromszor kellett sietısen továbbköltözniük, míg végre sikerült igazán megszabadulni tıle. Addigra már Devonshire-ig mentek nyugatra, és ott egy darabig nyugalomban éltek. Ám elkezdıdtek ugyanazok a bajok, mint nálatok és nálunk. Coker majdnem három éven át ki tudott mégis tartani, aztán nagyjából úgy kezdett okoskodni, ahogyan mi. Csakhogy ı nem szigetben gondolkodott. Úgy képzelte, hogy egy határfolyóval meg egy kerítéssel elszigeteli Cornwall csücskét. Amikor odaértek, az elsı hónapokban a védelmi rendszerüket építették ki, aztán a területükön lévı triffidekre vadászták, valahogy úgy, ahogyan mi a szigeten. Csakhogy nekik sokkal nehezebb terepük volt, és sohasem sikerült megtisztítaniuk. A kerítés eléggé megbízhatónak bizonyult, ám mégsem bízhattak benne annyira, mint mi a tengerben, ezért túlságosan sok embernek kellett járıröznie. Coker úgy gondolja, rögtön egyenesbe jöttek volna, mihelyt a gyerekek felnıttek volna, ám addig meglehetısen kemény lett volna az életük. Amikor rájuk találtam, nemigen haboztak átköltözni. Nyomban

kezdték megrakni halászcsónakjaikat, és néhány hét múlva már a szigeten voltak. Amikor Coker megtudta, hogy nem vagy velünk, ı mondta, hogy valahol itt lehetsz. -Megmondhatod neki, hogy ezért elfelejtem minden bőnét -mondta Josella. -Nagyon hasznos ember lesz -mondta Ivan. -És az állításai szerint ti is azok lehetnétek -nézett ránk. -Te ugye biokémikus vagy? -Biológus -feleltem , csekély biokémiai ismeretekkel. -Csak ragaszkodj a különbséghez! Az a helyzet, hogy Michael kutatásokba kezdett, hogy hogyan lehetne kiirtani a triffideket. Meg kell találnunk a módját, ha jutni akarunk valamire. Csakhogy mindeddig az volt a baj, hogy csupán olyan embereink dolgoztak a témán, akik már elfelejtették azt, amit biológiából az iskolában tanultak. Mi a véleményed: akarsz tanítani? Megérné. -Valóban el sem tudok képzelni ennél hasznosabb munkát -mondtam. -Ez azt jelenti, hogy mindannyiunkat meghívsz a szigetre? -kérdezte Dennis. -Ha megegyezünk, igen -felelte Ivan. -Bill és Josella bizonyára emlékeznek nagyjából az elvekre, amelyeket elfogadtunk akkor este az egyetemen. Még mindig fennállnak. Nem újjáépíteni akarunk: valami újat kívánunk teremteni. Valami jobbat. Ez nem mindenkinek tetszik. Akinek nem tetszik, az nem lehet hasznunkra. Nem áll érdekünkben, hogy ellenzékünk legyen, akik vissza akarnak csempészni számos rossz, régi dolgot. Az olyan emberek inkább menjenek máshová. -A máshová meglehetısen szerény ajánlat adott esetben -mondta Dennis. -Jaj, nem úgy értem, hogy odadobjuk ıket a triffideknek. De volt sok ilyen ember is, és nekik is menniük kellett valahová, így aztán az egyik csoport átment a Csatorna-szigetekre, és kezdte nagyjából ugyanúgy megtisztítani, ahogyan mi tettük Wight szigetén. És ık is egészen jól megvannak. Tehát nálunk most a közös megegyezés rendszere van érvényben. Az újoncok hat hónapot töltenek velünk, aztán következik a meghallgatás a Tanács elıtt. Ha nekik nem tetszenek a mi szokásaink, megmondják; ha nem bízunk benne, hogy be tudnak illeszkedni, mi is megmondjuk. Ha beilleszkednek, maradnak; ha nem, gondoskodunk róla, hogy átjussanak a Csatorna-szigetekre, vagy ha éppen ez a különös vágyuk van, a szárazföldre. -Ez egy kicsit diktatórikusnak hangzik. Hogyan jött létre az a bizonyos Tanács? -kérdezte Dennis. Ivan a fejét rázta. -Hosszú lenne most alkotmányjogi kérdésekrıl vitatkozni. Úgy tudhatod meg rólunk a legtöbbet, ha odajössz, és megtapasztalod. Ha megkedvelsz minket, ott maradsz, de ha nem, a Csatorna-szigeteket is kellemesebb helynek fogod találni, mint amilyen ez lesz néhány éven belül. Este, miután Ivan fölszállt, és eltőnt délnyugat felé, kimentem a kert sarkába, és leültem a kedvenc padomra. Lepillantottam a völgyre, a gondosan csatornázott és gondozott szántókra emlékeztem, amelyek egykor ott voltak. Már igencsak elvadultak. A magukra hagyott földeken bozótosok, dudvaágyások, áporodott pocsolyák alakultak ki. A nagyobb fák lassan megfulladtak az elmocsarasodó talajon. Cokerra gondoltam, meg a szavaira a vezérrıl, a tanárról és az orvosról -és mindarra a munkára, amire szükség lenne, hogy megtartson minket néhány hold földünkön. A három vakra, aki öregedvén még mindig haszontalannak és boldogtalannak érzi magát. Susanra, akinek így lehetısége nyílna férjhez menni, gyereket szülni. Davidra és Mary kislányára meg minden születendı gyermekre, akiknek nyomban robotolniuk kellene, mihelyt egy kicsit is megerısödnének. Josellára és magamra, akiknek idısödvén egyre többet kellene dolgozni, mert még több embert kellene etetni, és még több lenne a munka. Aztán ott voltak a türelmesen várakozó triffidek. Több százan alkották a sötétzöld sövényt a kerítés mentén. Kutatásokat kell végezni, találni kell valami természetes ellenséget, valami mérget, valamit, ami fölborítja az egyensúlyukat, valamit kell találni ellenük; és ehhez munkaerıt kell fölszabadítani, méghozzá sürgısen. Az idı a triffideknek dolgozik. Csak ki kell várniuk, amíg föléljük a forrásainkat. Elıször elfogy az üzemanyag, aztán nem lesz drót a kerítések kijavítására. És ık vagy az utódaik még mindig ott lesznek, amikor a drót elrozsdásodik... De Shirning mégis az otthonunkká vált. Sóhajtottam. Könnyő léptek zaját hallottam közeledni. Josella jött, és leült mellém. Átkaroltam a vállát. -İk mit gondolnak a dologról? -kérdeztem. -Szegények nagyon föl vannak zaklatva. Nehezen tudhatják elképzelni, hogyan várakoznak körülöttünk a triffidek, hiszen nem látják ıket. Meg aztán itt már tudnak közlekedni. Szörnyő lehet elképzelni is, hogy az ember idegen helyre költözik, amikor vak. Csak azt tudják, amit mi elmondunk nekik. Nem hiszem, hogy megértik egészen, mennyire lehetetlenné vált itt a helyzet. Ha nem lennének a gyerekek, azt hiszem, kereken nemet mondanának. Elvégre ez az ı házuk, ez minden, ami megmaradt nekik. Ezt mélyen átérzik. -Szünetet tartott, aztán töprengve hozzátette. -ık így érzik, pedig valójában ez a hely nem is az övék, hanem a miénk, igaz? Keményen megdolgoztunk érte. -A kezemre tette a kezét. -Te teremtetted és ırizted meg számunkra, Bill. Mit gondolsz? Maradjunk még egy-két évig?

-Nem -mondtam. -Azért dolgoztam, mert úgy tetszett, hogy minden rajtam múlik. És most úgy tetszik, hiába dolgoztam. -Jaj, kedves, ne mondd ezt! Egy kóbor lovag sohasem é1 hiába. Harcoltál valamennyiünkért, és távol tartottad a sárkányt.-Leginkább a gyerekekrıl van szó -mondtam.-Igen, a gyerekekrıl -helyeselt. -És tudod, állandóan Coker szavai járnak az eszemben: az elsı nemzedék tagjaiból munkás lesz, a második nemzedék már visszasüllyed a barbárságba... Azt hiszem, jobb beismerni a vereséget, mielıtt még bekövetkezne, és elmenni most. Megszorította a kezemet. -Ez nem vereség, Bill, hanem... hogy is mondják?... stratégiai visszavonulás. Visszavonulunk, hogy munkálkodjunk és tervezzünk azért a napért, amikor majd visszajövünk. Mert egyszer visszajövünk. Meg fogod mutatni, hogyan irtsuk ki ezeket a borzalmas triffideket, hogyan szerezzük vissza magunknak a földet. -Erıs a hited, kedves. -Miért ne lenne az? -Hát legalábbis megpróbálom fölvenni ellenük a harcot. De a közvetlen kérdés az, hogy mikor induljunk. -Szerinted kibírnánk még itt a nyarat? Vakáció lenne mindanynyiunk számára, hiszen nem kellene fölkészülnünk a télre. Nekünk is jár vakáció. -Szerintem menne a dolog -mondtam. Üldögéltünk, néztük a homályba veszı völgyet, majd Josella azt mondta: -Milyen fura, Bill. Most, hogy elmehetek innen, valójában nem akarok elmenni. Néha börtönnek tetszett, most meg árulásnak érelzem, hogy elmegyünk. Tudod, itt boldogabb voltam, mint valaha is életemben, mindenek ellenére. -Ami engem illet, kedves, én azelıtt nem is éltem. De lesznek még szép napjaink, ígérem. -Csacsiság, de bıgni fogok, amikor elmegyünk. Vödröket fogok telesírni. Nem szabad majd komolyan venned -mondta. Ám a dolgok úgy alakultak, hogy túlságosan is sok dolgunk akadt, és nem maradt idınk a sírásra...

17. STRATÉGIAI VISSZAVONULÁS Ahogyan Josella gondolta, nem kellett sietnünk. Miközben Shirningben töltöttük a nyarat, elıkészíthettem új otthonunkat a szigeten: többször is átruccantam, és átszállítottam felszereléseink és készleteink leghasznosabb részét. Ám közben elfogyott a fánk. Nem volt szükségünk több tüzelıre, mint amennyi a konyhának kellett néhány hétre, ezért egy reggel elindultunk Susannal szénért. A kis teherautó erre a feladatra nem volt alkalmas, ezért egy négykerék-meghajtásossal mentünk. Bár a legközelebbi szénraktár mindössze tízmérföldnyire volt tılünk, az egyes utak bedugulása és mások rossz állapota miatt a kerülı majdnem az egész napunkat igénybe vette. Semmi komoly baj nem történt, de már esteledett, mire hazaértünk. Amikor ráfordultunk a sarkon az ösvényre -és a triffidek a szokásos fáradhatatlan erıvel csapkodták kocsinkat , a szemünk is tágra nyílt a csodálkozástól. A kapunkon belül, az udvarunkon egy monstrumhoz hasonlatos jármő állt. A látványtól szavakat sem találtunk, de néhány perc múlva Susan magához tért, és fölvette a sisakját meg a kesztyőjét, hogy kiszálljon és kinyissa a kaput. Miután behajtottam az udvarra, odamentünk a jármőhöz, hogy megnézzük. Az alváz hernyótalpra volt szerelve, és ez katonai eredetre utalt. Az egész szerkentyő amolyan átmenet volt a kajütös túramotorcsónak, a harckocsi és a házilag fabrikált lakókocsi között. Susannal jól megnéztük, aztán felvont szemöldökkel néztünk össze. Bementünk, hogy többet is megtudjunk. A nappaliban a mieinken kívül négy szürkészöld síruhát viselı embert találtunk. Kettınek pisztoly függött a jobb oldalán, a másik kettı géppisztolyt támasztott maga mellé. Amikor beléptünk, Josella teljesen kifejezéstelen arccal fordult felénk. -Ez itt a férjem. Bill, ez itt Mr. Torrence. Azt mondja, valamiféle hivatalos ember. Ajánlatot akar tenni nekünk. -Josella hangja még sohasem csengett ilyen hidegen. Egy másodpercig nem tudtam válaszolni. A férfi, akire mutatott, nem ismert meg, de én megismertem. A bizonyos körülmények között látott arcot az ember sohasem képes elfelejteni. Ráadásul ott volt az a feltőnı vörös haj is. Jól emlékeztem, hogy fordította vissza ez a hatékony fiatalember a csoportomat Hampsteadben. Biccentettem neki. İ meg így kezdte: -Ha jól tudom, itt maga a fınök, Mr. Masen. -A ház Mr. Brenté -feleltem. -Úgy értem, maga a csoport szervezıje. -így igaz -mondtam.

-Helyes. -A modorában volt valami no-így-már-megyünk-valamire. -Én a parancsnok vagyok. A délkeleti körzetben -tette hozzá. Ezt úgy mondta, mintha fontos információ lenne számomra. Nem volt az. Ezt meg is mondtam neki. -Ez azt jelenti -mondta nagy nyomatékkal , hogy én vagyok Délkelet-Britannia Rendkívüli Tanácsának fıparancsnoka. És mint ilyennek, feladatom a személyi állomány ellenırzése és elosztása.-Igazán? mondtam. -Még sohasem hallottam errıl a... hm... Tanácsról. -Meglehet. Mi sem tudtunk a maga csoportjáról, amíg tegnap meg nem láttuk a tüzet. Vártam, hogy folytassa. -Amikor fölfedezünk egy-egy ilyen csoportot -mondta -, az én dolgom megvizsgálni, fölmérni és gondoskodni a szükséges változásokról. Tehát úgy is vehetik, hogy hivatalos minıségben vagyok itt.-Egy hivatalosan létezı Tanács vagy egy önhatalmúlag kijelölt Tanács nevében? -kérdezte Dennis. -Törvényességnek és rendnek kell lennie -mondta hidegen a fickó, aztán más hangnemben folytatta: Magának gondosan kialakított háza van itt, Mr. Masen. -A ház Mr. Brenté -mondtam. -Hagyjuk Mr. Brentet. İ csak azért van itt, mert maga lehetıvé tette számára, hogy itt maradjon. Dennisre pillantottam. Az arckifejezése feszült volt.-A ház mégis az ı tulajdona -mondtam. -Mármint az övé volt. Ám az a társadalmi állapot, amely biztosította a tulajdonjogát, már nem létezik. Ezért a régi tulajdonjogok nem érvényesek. Ezen túlmenıen: Mr. Brent nem lát, így hát nem tekinthetı felelıs személynek. -Valóban? -mondtam ismét. Már az elsı találkozásunkkor sem kedveltem ezt a fiatalembert és határozott módszereit. A helyzeten a mostani találkozás sem változtatott. De folytatta: -A túlélésrıl van szó. Az érzelmeknek nem lehet beleszólása a szükségszerő, gyakorlati intézkedésekbe. Mrs. Masen közölte velem, hogy összesen nyolcan vannak. Öt felnıtt, ez a lány és két kisgyermek. Ennek a háromnak a kivételével maguk mind látnak. -Dennisre, Maryre és Joyce-ra mutatott. -Úgy van -mondtam. -Hm. Tudja, ez nagyon aránytalan. Attól tartok, változtatásokra lesz szükség. Az ilyen idıkben, amilyeneket most élünk, realistának kell lennünk. Josella tekintete találkozott az enyémmel. Mintha figyelmeztetni akart volna. Ám az adott helyzetben úgysem akartam kirukkolni a farbával. Láttam már a vörös hajú céltudatos módszereit akció közben, tudni akartam hát, hogy mivel kell számolnom. Nyilván ı is megértette, hogy még nem látom át a helyzetet. -Nem árt, ha vázolom a helyzetet -mondta. -Röviden tehát így állunk. A körzeti fıhadiszállás Brightonban van. London egy idı után elviselhetetlenné vált. De Brightont meg tudtuk tisztítani, le tudtuk zárni, és mőködtetni tudtuk a város egy részét. Amikor a betegség elmúlt, és szabadabban mozoghattunk, rögtön találtunk is számos raktárat. Az utóbbi idıben máshonnan is szereztünk szállítmányokat. De ennek hamarosan vége lesz. Az utak alkalmatlanok lesznek a teherautók számára, és túlságosan messzire is kellene menniük. Ennek persze be kellett következnie. Úgy számoltunk, hogy évekkel tovább húzhatjuk, de hát így történt. Talán az volt a baj, hogy túlságosan sok ember gondját vállaltuk magunkra kezdettıl fogva. Most mindenképpen szét kell oszlanunk. Csak úgy maradhatunk meg, ha birtokunkba vesszük az ország területét. Ehhez kisebb csoportokra kell oszlanunk. A szabványos csoportnál egy látóra tíz vak és akárhány gyerek jut. Magának itt jól felszerelt háza van, ahol két egység is elfér. Ideküldünk tizenhét vakot, így a már itt lévıkkel együtt összesen húszan lesznek, no és persze a gyerekek. Döbbenten néztem rá. -Tehát komolyan azt képzeli, hogy húsz ember és a gyerekeik meg tudnak élni ezen a területen -mondtam. Ez képtelenség. Már azon törtük a fejünket, hogy vajon mi meg tudunk-e élni itt. Magabiztosan rázta a fejét. -Nagyon is lehetséges pedig. És fölajánlom magának az itt elszállásolandó dupla csoport parancsnokságát. Nyíltan beszélek: ha nem vállalja, majd idehelyezünk valaki mást, aki vállalja. Ilyen idıben nem engedhetjük meg magunknak a pazarlást. -De hát nézzen körül -mondtam. -Itt egyszerően nem tudnak megélni annyian. -Biztosíthatom, hogy meg tudnak élni, Mr. Masen. Természetesen egy kicsit csökkenteniük kell az életszínvonalukat, de hát ez valamennyiünkre vonatkozik az elkövetkezı néhány évben. Aztán ha a gyerekek egy kissé felcseperednek, több lesz a munkás kéz. Hat vagy hét éven át magára kemény munka vár, ezt nem tagadhatom. De attól kezdve egyre több feladatot bízhat másokra, s a végén már csupán ellenıriznie kell másokat. Ez pedig kétségtelenül szép fizetség néhány évi keményebb munkáért, nem? A mostani helyzetükben ugyan mi várna magukra? Ugyanolyan kemény munka, amíg föl nem fordul ott, ahol van. És a gyerekeikre ugyanez várna, és mindez csupán a fennmaradásért, semmi többért. Az ilyen felállásból ugyan hogyan fejlıdnének ki a jövı vezérei és tisztségviselıi? Ha így folytatják, maga kidıl húsz

év múlva, ugyanott sem fog tartani, ahol most, és a gyerekeikbıl bugrisok lesznek. A mi elképzelésünk szerint maga egy klán feje lehet, amely magának dolgozik, és dús örökséget hagyhat a fiára. Kezdtem már megérteni a dolgot. Hitetlenkedve kérdeztem: -Úgy értsem, hogy amolyan feudális hőbérúri szerepet ajánl nekem? -Ó -mondta. -Látom, kezdi végre megérteni. Természetesen ez nyilvánvalóan és magától értetıdıen adódó társadalmi-gazdasági forma, amellyel a dolgok mai állása mellett szembe kell néznünk. Egy pillanatig sem gondolhattam, hogy a fickó tréfál. Azzal kerültem meg a válaszadást, hogy ismételtem magamat: -De ez a hely nem képes eltartani húsz embert. -Néhány éven át minden bizonnyal darált triffiddel kell etetnie ıket. Nyersanyagban nem lesz hiány, az biztos. -De hiszen az állatoknak való takarmány! -De tápláló, és tele van fontos vitaminokkal. Én így tudom. És a koldusok, kivált a vak koldusok ne válogassanak! -Komolyan azt javasolja, hogy vegyem ide azt a rengeteg embert, és etessem ıket takarmánnyal? -Hát ide figyeljen, Mr. Masen. Ha mi nem lennénk, ezek közül a vakok közül már egy sem élne, a gyerekeik meg sem születtek volna. Az a dolguk hát, hogy azt tegyék, amit mondunk, elfogadják, amit kapnak tılünk, és hálásak legyenek mindazért, amit kapnak. Ha elutasítják, amit ajánlunk, akár bele is feküdhetnek a sírba. Úgy véltem, az adott pillanatban nem lett volna bölcs dolog megmondanom, hogy mi a véleményem a filozófiájáról. Másra tereltem a szót. -Nem látom be... No de mondja, mi ebben a maga és a Tanács szerepe? -A Tanácsé a legfelsı törvényhozói hatalom. Az fog uralkodni. És irányítja a fegyveres erıket is. -Fegyveres erık! -ismételtem kifejezéstelenül. -Hát persze. A fegyveres erıket a dézsmából fogjuk felállítani, amelyet a -hogy is mondta? hőbérbirtokosoktól szedünk. Cserében a Tanácshoz fordulhatnak, ha külsı támadás vagy belsı engedetlenség esete forog fenn. Úgy éreztem, nem kapok levegıt. -Hadsereg! Hiszen egy kicsiny és mozgékony rendfenntartó csapat. -Úgy látom, nem érti a helyzet átfogóbb aspektusait, Mr. Masen. Mint tudja, a minket ért csapás nem korlátozódott a szigetekre. Ugyanez történt világszerte. Mindenütt ugyanilyen káosz van -így kell lennie, különben már értesültünk volna az ellenkezıjérıl , és nyilván minden országban akad néhány túlélı. No most már, ugyebár ésszerőnek látszik, hogy az elsı ország, amely lábra tud állni és rendbe tudja tenni magát, az teremtsen rendet másutt is? Csak nem azt szeretné, ha átengednénk ezt egy másik országnak, hogy az legyen az uralkodó hatalom Európában, sıt talán világszerte? Nyilvánvaló, hogy nem. Nyilvánvaló nemzeti érdekünk, hogy a lehetı leggyorsabban talpra álljunk, és magunkhoz ragadjuk a vezetı szerepet, nehogy veszélyes ellenfél alakulhasson ki. Ezért minél elıbb tudunk létrehozni olyan katonai erıt, amely elriasztja az esetleges agresszorokat, annál jobb. Néhány percig csönd volt a szobában. Aztán Dennis eszelısen nevetni kezdett. -Mindenható isten! Túléltük mindezt, és ez a fickó most háborút akar! Torrence válasza kurta volt: -Talán nem jól értettem meg magam. A ,,háború" szó erıs túlzás. Csupán az olyan törzsek lecsendesítésérıl és megszervezésérıl van szó, amelyek visszazuhantak a primitív törvény nélküliség állapotába. -Hacsak nekik is nem jutott már eszükbe ez a nemes gondolat -mondta Dennis. Észrevettem, hogy Josella és Susan erısen néznek rám. Josella Susanra mutatott, megértettem végre, hogy miért. -Tisztázzunk valamit -mondtam. -Elvárja hármunktól, akik látunk, hogy feleljünk húsz vak emberért és ki tudja, hány gyerekért. Szerintem... -A vakok nem teljesen tehetetlenek. Sok mindent meg tudnak csinálni. Például el tudják látni a saját gyerekeiket, segíteni tudnak a saját ételük elkészítésében. Jó szervezéssel minden csak ellenırzés és irányítás kérdése. És csak ketten lesznek, Mr. Masen. Maga és a felesége. Nem hárman. Néztem Susant, aki egyenes derékkal ült kék melegítıjében, piros szalaggal a hajában. Csak a szeme vándorolt kérlelve rólam Josellára és vissza. -Hárman -mondtam. -Sajnálom, Mr. Masen. Minden tíz vakhoz csak egy látó. A lány majd a fıhadiszállásra jön. Találunk neki hasznos munkát addig, amíg el nem éri azt a kort, amikor saját csoportja lehet. -A feleségemmel Susant a lányunknak tekintjük -mondtam. -Ismétlem, sajnálom. Ez a szabály. Percekig néztem a fickót. Rezzenéstelenül bámult vissza rám. Végül azt mondtam:

-Természetesen garanciákat és kezességet kérünk, amennyiben ennek így kell lennie. Hallottam, hogy a nık levegı után kapkodnak. Torrence kissé megenyhült. -Természetesen minden biztosítékot megadunk a lánnyal kapcsolatban -mondta. Bólintottam. -Át kell gondolnom a dolgot. Mindez nagyon új és meghökkentı számomra. Néhány dolog már eszembe is jutott. A felszerelés kezd elhasználódni itt. Nehéz olyan újat találni, amelyik még nem ment tönkre. Azt is tudom, hogy hamarosan szükségem lesz néhány erıs lóra. -Az nehéz dolog. Kicsi az állomány. Egy ideig emberi erıvel kell majd megoldania. -Aztán -folytattam -a szállás kérdése. A pajták nem elegendık a szükségleteinkhez, és még elıre gyártott elemekbıl sem tudok további épületeket emelni egyedül. -Azt hiszem, ebben tudunk majd segítni. Vagy húsz percen át beszélgettünk a részletekrıl. A végén már-már barátságosnak mutatkozott. Ekkor úgy szabadultam meg tıle, hogy elküldtem megnézni a terepet. Susan lett -kelletlenül -a kísérıje. -Bill, mi az ördögöt...? -kezdte Josella, mihelyt az ajtó bezárult a fickó és társai mögött. Elmondtam neki, mit tudok Torrence módszereirıl: hogy szereti egy-egy jól irányzott lövéssel elejét venni a bajnak. -Ezen csöppet sem csodálkozom -jegyezte meg Dennis. -De tudod, mi az érdekes? Egyszeriben kezdtem megszeretni a triffideket. Nélkülük mostanra sokkal több szaladgálna ebbıl a fajtából. Ha a rabszolgaság bevezetésének megakadályozása rajtuk múlik, sok szerencsét nekik. -Abszurd az egész elképzelés -mondtam. -Kivitelezhetetlen. Hogyan láthatnánk el Josellával annyi embert, miközben távol kell tartanunk a triffideket is? Csakhogy -tettem hozzá -az ember nemigen mondhat kereken nemet az olyan ajánlatra, amelyet négy fegyveres tesz. -Akkor hát nem is...? -Kedvesem -mondtam , hát el tudsz képzelni engem hőbérúrnak, amint korbáccsal hajtom a jobbágyaimat és szolgáimat? Föltéve, ha a triffidek nem végeznek velem elıbb? -De azt mondtad... -Ide figyelj -mondtam. -Sötétedik. Most már nem fognak el menni. Itt kell tölteniük az éjszakát. Azt hiszem, holnap eszükbe jut majd, hogy magukkal vigyék Susant. Tudod, éppen jó lenne túsznak, hogy aztán úgy táncoljunk, ahogyan ık fütyülnek. Viszont közülük talán itt maradna egy vagy kettı, hogy szemmel tartson minket. Nem hiszem, hogy ez tetszene nekünk, igaz? -Nem, de... -Remélem, sikerült meggyıznöm, hogy egyetértek vele. Ma olyan vacsorának kell lennie, amely szintén ezt látszik igazolni. Finom legyen. Mindenki egyen sokat. A gyerekeknek is sokat adj. Vedd elı a legjobb italainkat. Gondoskodj róla, hogy Torrence meg a haverjai sokat igyanak, de mi csak éppen hogy. Az étkezés vége felé egy idıre el fogok tőnni. Te tartsd addig szóval ıket. Játssz nekik érzelgıs lemezeket, vagy amit akarsz. És mindenki igyekezzen, hogy jó legyen a hangulat. Még valami. Senki ne említse Michael Beadley csoportját. Torrence bizonyára tud a Wight szigetén lévıkrıl, de azt hiszi, hogy mi nem tudunk róluk. És most egy zacskó cukorra lenne szükségem. -Cukorra? -értetlenkedett Josella. -Nincs? Akkor egy bögre mézre. Azt hiszem, jó lesz az is. A vacsoránál mindenki nagyon meggyızıen játszotta a szerepét. A jövevények nemhogy olvadni kezdtek, szinte meleg, baráti légkör alakult ki. Josella elıhozta a saját készítéső mézsörét is a hagyományos italok mellé, és a sör jól csúszott. A látogatókon úrrá lett a boldog és kellemes ellazulás, amikor feltőnés nélkül távoztam. Vettem a már elıkészített takarókból, ruhákból és élelembıl álló csomagot, és gyorsan a pajtába siettem, ahol a kis teherautó állt. Egy csı segítségével tartályukból színültig töltöttem a jármő tankját. Aztán Torrence különös jármővére fordítottam a figyelmemet. Egy zseblámpa segítségével megkerestem a tartályát, és egy jókora bögre mézet töltöttem bele. A nagy kannányi méz maradékát ezután a saját benzintartályunkba öntöttem. Hallottam, hogy odabent énekelnek, még mindig jó a hangulat. Miután fölpakoltam még a kocsinkra néhány triffidellenes fegyvert és ami még az eszembe jutott, visszamentem a társasághoz, amely végül olyan hangulatban oszlott szét, hogy azt még a közeli szemlélı is csak érzelgıs jóindulatnak nevezhette volna. Kétórányit vártunk, hogy mélyen aludjanak. Fölkelt a hold, és az udvar fehér fényben tündökölt. Elfelejtettem megolajozni a pajta ajtaját, és minden csikordulásánál káromkodtam. A többiek már közeledtek. A Brent házaspár és Joyce ismerték anynyira a terepet, hogy nem volt szükségük vezetıre. Mögöttük Josella és Susan hozta a két gyereket. Egyszer fölcsattant David álmos hangja, de Josella nyomban befogta a száját. Elıre ült be a fiammal. A többieket

besegítettem hátulra, és rájuk zártam az ajtót. Aztán beültem Josella mellé, a volán mögé, megcsókoltam Josellát, és nagy levegıt vettem. Az udvar túloldalán a triffidek már a kapuhoz győltek. Mindig így tettek, ha néhány órán át békén hagytuk ıket. Az ég segítségével a kocsi motorja azonnal beindult. Lassan indultam el, megkerültem Torrence jármővét, aztán egyenesen a kapunak tartottam. Az erıs lökhárító egybıl szétvitte a kaput. Belefutottunk a drótháló és fatörmelék közé, legázoltunk vagy egy tucat triffidet, miközben a többi dühödten csapkodott. Aztán már kiértünk az útra. Ahol a fölfelé vezetı ösvény egyik kanyarulatából lenézhettünk Shirningre, megálltunk, és kikapcsoltam a motort. Néhány ablakban fény égett, és miközben néztük, a jármő reflektora is kigyúlt, és fényárba borította a házat. Hallottam az indító hangját. Szorongást éreztem, bár tudtam, hogy sokkal gyorsabbak vagyunk annál az összetákolt monstrumnál. A jármő lassan a kapu felé fordult. De mielıtt még a fordulatot befejezte volna, a motor köhögni kezdett, és leállt. Újra berregett az indító. Csak berregett, berregett dühítıen, de nem indult be a motor. A triffidek fölfedezték, hogy a kapu ledılt. Az összeolvadó hold- és reflektorfényben láttuk magas, karcsú alakjaikat, amint esetlenül megindulnak az udvar felé, míg az ösvényen újabbak bicegnek a nyomukban... Josellára pillantottam. Nem sírt tele vödröket. Nem sírt egyáltalán. Rólam a karjában szunnyadó Davidre nézett. -Megvan mindenem, amire igazán szükségem van -mondta , és egy szép napon vissza fogsz hozni minket, Bill. -Nagyon szép dolog, ha az asszony hisz a férjében, kedves, de... Nem, a fenébe is! Nincs semmiféle de. Vissza foglak hozni benneteket -mondtam. Kiszálltam, hogy letisztítsam a törmeléket és a mérget a szélvédırıl, hogy lássak vezetni, amikor a dombok tetején délkelet felé indulunk. És itt fonódik bele az én személyes történetem a többiekébe. A többit elolvashatjátok Elsepth Cary kitőnı könyvében a kolónia történetérıl. Most itt van minden reménységünk középpontja. Nem látszik túlságosan valószínőnek, hogy bármi is lesz Torrence újfeudalizmusából, bár néhány hőbérbirtok még áll, állítólag az ottaniak szánalmas nyomorban élnek sáncaik mögött. És nincs már belılük anynyi, mint régebben. Ivan idınként jelenti, hogy megint lerohantak egyet a triffidek, aztán szétszéledtek, hogy újabb erısséget ostromoljanak meg. Tehát úgy kell számolnunk, hogy a feladat kizárólag ránk vár. Úgy érezzük, látjuk már az utat, de még rengeteg a munka és a kutatás, amíg eljön a nap, amikor mi vagy a gyerekeink vagy az ı gyerekeik végre megtehetik az elsı lépést a nagy keresztes hadjárat útján, amelynek során szüntelenül pusztítani fogjuk a triffideket, amíg csak el nem tüntetjük az utolsót is közülük a Föld felszínérıl, amelyet egykor bitoroltak.