Elősző Dübörgő hang robbant a kunyhó falai között, kurjongatások visszhangzó örvénye kavargott, mintha az egész Varjú– nemzetség lélekszakadva lefelé robogott volna a dombokról. Komor színű álmaitól remegve, alvástól még kábán, a fiú nyomban felébredt. Inkább ösztönösen, mint tudatos elhatározással legurult a fűzfagallyakból és háncsból készített ágyról, az oly lakályos, meleg odúból, bele a hideg sötétbe. A karabély után kapott. A fekhelye mellett, a földön hevert, amikor az árnyak megragadták. Valaki vadul belemarkolt rövid, fekete hajába, hátulról gyors mozdulattal megragadta a fejét, s még mielőtt egy imát vagy egy szitkot kinyöghetett volna, hideg penge ért a homlokához, S hosszú ideig csupán egy halk szisszenés volt az egyetlen hang, ami a torkát elhagyta. Lágy és korholó hang szólította meg, – Ha az ellenséged lennék, hajad már lándzsámat díszítené. Lassan tért vissza az erő a tagjaiba, ám egyetlen mozdulattal sem árulta el ezt. – Ömlők neki, hogy az ellenségem nem szívesen lovagol ki olyan korán, mint te, tunkasila. A vad szorítás a frissen nyírott, rövid tincsek kedélyes borzolásába váltott át. Barátságos gesztussá enyhült, elvette a szavak korholó élét. – Lassú vagy. Nagyon lassú. Aki ilyen halálosan mélyen alszik, az a halálba alussza magát. Hát semmire nem tanította– lak, Magányos Farkas? Sohase feledkezz meg az éberségről! Légy elővigyázatos, ha veszélyt érzel, és légy kész a harcra, hogy megvédd magadat és szeretteidet. A fiú, Magányos Farkas feltápászkodott és visszaült fekvő– helyére, hogy üdvözölje nagyapját. Arca bánatos mosolyra húzódott. – Amíg a fehér ember iskolájában voltam keleten, nem fenyegetett az a veszély, hogy megskalpolnak, Az öregember bölcsen csóválta a fejét, – Ne becsüld le az ellenséget, iakoja! Akkor fenyeget ugyanis a legnagyobb veszély, amikor azt hiszed, hogy biztonságban vagy.
– Talán itt maradhatnék veled. Ezt csak ügy mellékesen jegyezte meg, az öreg azonban érezte a mögötte bujkáló reményt. Válasza barátságos, ám határozott volt – Nem, fiam. A legény görnyedten leejtette a vállát Sárga Medve megragadta a karját. – Korán van. Aludj még! Volt valami fiatalos hév az öreg szavaiban, – Nem, nagyapa. Az ifjú kényelmetlenül gondolt arra a sötét látomásra, ami az ébredését megelőzte; hideg futott végig a testén. – Szeretnék beszélni veled. Az én koromban még aludhat eleget az ember. Kezével végigsimított az arcán. Szemöldöke nyirkos volt, akár a tenyere, a félelem verítéke ült rajta, mely az álmok mély világából eredt. Szívesen beszélgetett erről a nagyapjával, aki olyan bölcs volt, s meg tudta magyarázni az ijesztő rémképeket. Az öreg azonban nyugtalanítóan hallgatott. Hallgatása keserű volt, akár a hazugság. – Zavart vagy, takoja. A fiú képtelen volt hazudni. – Igen, Az estéről maradt tűz pislákoló zsarátnokát bámulta, reménykedett, hogy az öreg főnök nem lát bele a gondolataiba, – Jól végzed majd a dolgod, Agyad bölcs és fürge. Magányos Farkas egy pillanat alatt megértette, nagyapja a távoli iskoláiból beszél. Könnyedén válaszolt. ~ Nem fogsz csalódni bennem! Nem félek, hogy csorba esik a becsületemen a fehérek között. Nem, nem maga miatt félt. Apja népe miatt aggódott. – Ám szívesebben lennék itt, melletted. Kijelentése inkább halovány óhaj volt, mintsem érv. Az érveket az elmúlt néhány hónap során már mind felhasználta, de hiába. – Takoja, a te helyed nem itt van. – Miért? – kiáltotta az ifjú, és vad düh fogta el. – Azért, mert már félig fehér vagy. Ö tizenhárom évéhez illő pimaszsággal kiáltotta: – Igazi férfi vagyok, egy lakota harcos fia, nem satnya, fehér kölyök.
– Ülj le! – figyelmeztette nyugodtan Sárga Medve. – Ne ébreszd fel az egész törzset, ha igazad van, akkor sem. Magányos Farkas szégyenkezve visszaült a helyére, felindultsága azonban nem csitult. Tovább fortyogott az ereiben, melyben atyja vére folyt. Az apjától örökölt fény ragyogott aranyló szemében, ahogy a mellette ülő öregemberre meredt. – Az én helyem itt van, tunkasila. Népemmel együtt szeretném járni a táncot, könyörögni a Messiásnak, hogy jöjjön el, és hozza magával a bölényeket. Itt szeretnék maradni, hogy üdvözölhessem a Távoli Szelek szellemét, hogy visszatérjen atyám, és visszaszerezze a földet népünknek. Az éhező sziu indiánokban lobogó remény felkavarta a lelkét, elhomályosította előtte a valóságot. – Szeretnél megszabadulni a fehér ember világától! Még imádkoznál is ezért, ugye? A fiú hallgatott. Az indulat lángja kihunyt a lelkében, gondolatai legyőzték a szívéből feltoluló kusza érzéseket. Az anyja. A fogadott apja. A fivére. Az anyai nagyapja. Kívánhatja–e az ő pusztulásukat, hogy megmentse apja népét? Ellentétes érzések kínozták ifjú lelkét. Az öreg főnök azonban nem értette felindultságát, s a tenyerét bronzvörösen lángoló arcához emelte. – Menj keletre! Anyád bölcsen döntött. Igaza van, hogy meg akar kímélni a fájdalmas választástól. – Nem lépek a gyávák ösvényére, nem menekülök el a nehézségek elől. – Ez a te utad. Nincs okod szégyenkezni miatta. Járd végig tisztességgel. – De… – Hallgass… A legény engedelmeskedett. – Népünk vad táncot jár, fohászkodik, csodára vár, hogy visszatérhessen a régi útra. Lehet, hogy a csoda eljön ma vagy holnap. Lehet, hogy nem, s ha nem jön el, szükségünk lesz a bölcsességre, amit a keleti iskolákban szerzel magadnak. A tudásra, amit a fehér ember megtagad népünktől, ami erőt és hatalmat ad neki. Bármilyen szépen szónokol is a fehér ember, valójában azt akarja, hogy ott maradjunk, ahol vagyunk, mocskos állatként, járomban, kerítés mögött, engedelmesen. Amit ott
fogsz tanulni. Magányos Farkas, új reményt ültet népünk lelkébe, annak a lehetőségét, hogy visszanyerjük méltóságunkat és nevünket. Nem lesz könnyű végigjárni az utadat, egyedül vagy, s egyedül kell megtenned. Letérnél a megtisztelő ösvényről saját akaratodból? Rövid csend köszöntött be, majd bizonytalan, halk volt a válasz: – Nem, nagyapám. Az öreg fonok elmosolyodott. – Hiányozni fogsz, Távoli Szél Fia. Az fiú megkönnyebbülten sóhajtott, hagyta, hogy az öreg átölelje. Érezte inas testét, beszívta sajátos illatát: a bőr és a fű szagát. Remegés futott végig ifjú testén. Az öreg ellökte magától. – A könnyek az asszonyoké; a férfiakra harc vár, hogy letörölhessék a bánat könnycseppjeit. – Álmot láttam, tunkasila, és félek – csúszott ki az ifjú száján. – Vörös hó hullott a földre. Katonák indulóját és gyerekek jajveszékelését hallottam. Láttam, amint vadul üldöztek egy unci indiánt, s nem menekülhetett. Lélegzete elakadt. – Láttam, Sárga Medve, Custert, Népünk közé vágtatott, szablyájával lekaszabolta véneinket. Lehetséges volna ez? Hiszen ő előbb meghalt, mint ahogy én a világra jöttem. Mit jelent ez, nagyapám? Mit jelent ez? Az öreg főnök egy pillanatig nem tudta, mit szóljon, majd atyai szeretettel megsimogatta az ifjú szenvedő arcát, és ezt suttogta; – Álom volt az egész, csupán álom. Magányos Farkas megkönnyebbülten felsőhajtott. – A gondolataidat félelem kuszálja össze, félsz a jövőtől. Pihenj egy kicsit, takoja, nyugtasd meg lázas agyadat. Majd akkor beszélünk erről, ha a nap ránk mosolyog. S amikor látta, hogy a legény felindultsága lanyhul, még hozzátette: – Aludj jól. Itt ülök majd melletted, hogy a komor álmok többé ne térhessenek vissza. Az ifjú egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy nagyapja a sötétben is ébren tudja tartani harci kedvét. Visszaült hát az ágyra, és lehunyta a szemét. Többé nem gyötörték rémálmok. Ám hiába ült mellette az öreg főnők pirkadatig, hiába őrizte unokáját, a lelke nem nyert megnyugvást. Vörös hó hullott a földre.
Sárga Medve hálát adott a csendnek, hogy a fiú nem ébredt fel, s nem láthatta.
Első fejezet Elmesélte a lánynak, hogy ez a végletek földje. A fényes naplementék és a mérhetetlen távolságok országa, ahol a végtelen eget vad hegyek csúcsai szántják át. Hangjában vasárnapi áhítat susogott, amikor a dakota földről mesélt. A végtelen szikes pusztáról, mely millió és millió acre területen Isten bő legelője lett. A terméketlen föld megtört szépségéről, a monoton lapályokról. Az országról, ahol a kopár vidékeket sűrű erdők váltják fel. Az országról, mely egyszerre szegény és gazdag vadban, növényzetben. Ahol a tikkasztó hőséget kemény hideg váltja fel. Ez az ő otthona. És a lány alig várta, hogy meglássa, megtapasztalja mindazt, amit Scott Prescott költői szenvedélye elé rajzolt. Végtelen, zabolátlan, érintetlen a táj. Ehhez hasonlót még soha nem látott. Genevieve Trowbridge még nem érzett olyan félelmet és rémületet, mint ami Dakota végtelen és néma földjeit látva átjárta a lelkét. Mérföld mérföldet követett, és sehol egy teremtett lélek. A vonat ablakából nem tűnt ily félelmetesnek a táj, inkább festőinek. Mintha Russell festette volna, akiért Scott annyira rajongott. Ám ahogy társzekerük egyre távolabb és távolabb zötyögött a civilizáció összes tanújelétől, rossz előérzet szállta meg. A felforrósodott levegő hullámzó tengerré változtatta a gazdagon termő földeket. Micsoda hőség június közepén! Képtelenség illedelmesen elviselni. A veríték kínosan csörgedezett gallérja alá, forróság gyötörte ruhája alatt. Érezte, hogy mesterien bodorított hajtincsei kókadtan tapadnak a nyakához. Anyja arra tanította, egy úri hölgy sohasem jöhet zavarba, ezért csendesen ült, jól ápolt, finom kezét illedelmesen a térdén nyugtatta. Nem volt joga panaszkodni. Ő ragaszkodott az utazáshoz. A férfi vitatkozott vele: elég volna, ha októberben, az eljegyzésükkor találkozna a szüleivel, de Genevieve nem akart várni. Elindult, hogy lássa a férfi szeretett Dakotáját, s amit elhatározott, azt végig kellett vinnie. Saját szemével akarta látni az országot, mely földeríti a férfi arcát, sóvárgó vággyal tölti meg tekintetét. Dakota: hogy gyűlölte mindazt, amit eddig látott.
Tekintete végigsuhant az útitársain. Ügy tűnt, ők sem viselik jobban az utazást, mint ő. Ez erőt adott neki; nem csak ő szenvedett egyedül. Mindannyiukat maguk alá gyűrték a körülmények. De próbálták elviselni helyzetüket. Genevieve bűntudatot érzett, mert tudta, a többiek csak azért vannak itt, hogy az utazás az illendőség szabályai szerint történjen. Elég volt elgyötört, vörös képükbe pillantania, hogy meggyőződjön róla, nem ez volt az, amit otthon, Bostonban, hűvös szalonjukban elképzeltek maguknak. Vele szemben Scott unokahúgát az ájulás kerülgette. Egy pillanatra sem állt meg kezében a legyező. Férje, Merle Armitage mellette ült, és folyt róla a veríték. A nagydarab férfit szűk zakó és feszes mellény izzasztotta. Még elnézést kérni sem volt ereje. Az utóbbi néhány mérföld őt is elbágyasztotta. Vele szemben, a sarokban Beth fivére, Horace Rillings ült mereven, kikeményített gallérú ingében, kínos gonddal megkötött nyakkendőjében, mintha a kényelmetlenségek közepette másra sem gondolt volna, mint hogy ne essen csorba a tekintélyén. Amikor pillantása találkozott Genevieve–ével, bajsza kackiásan megremegett, nehogy elfelejtse a fiatal menyasszony, micsoda gavallér ül tőle balra. Caroline Davies feltűnően játszott Horace–tól kapott, nagy ametisztköves gyűrűjével, és esze ágában sem volt arra gondolni, hogy valami balszerencse rendítheti meg a jövőjét. Genának mosolyognia illett. Scott Prescott asszonyához ez volt a méltó. Tekintetét a jobbra ülő férfira emelte. Tudta, hogy gyönyörködik mellének ringásában. Amikor könnyű, kék selyemruhájában hátradőlt az ülésen, meglepődve látta: vőlegénye egyáltalán nem szenved a kényelmetlen helyzettől. Ellenkezőleg ,.. Remekül nézett ki. A büszkeség és a hozzátartozás érzése futott végig Genán. S hogy megnyugtassa magát, hogy mind így igaz, megérintette jobb kezének nagyujján a hatalmas gyémántköves gyűrűt. A férfi az övé volt. Ez a gondolat egyszerre szórakoztatta és megrémült tőle. Az esztendő végéig, amely egy új évszázad küszöbe, végleg el akart költözni az apjától a férjéhez. Nyugtalan érzéseit heves szívdobogás kísérte s, hogy valamiképp leplezze váratlan és hozzá nem méltó idegességét, elhatározta, hogy szemügyre veszi jövendőbelijét. A férfi mérföldeken át bámult ki az ablakon, s közben Gena alaposan megfigyelhette élesen metszett profilját. Arcán nemes és durva vonások keveredtek. Jóllehet éveket lökött keleten, nem vesztette el nyugati, természetes színeit. Ez éles ellentétben állt inge
hófehér gallérjával. S most, hogy láthatta a férfi hazáját, összevetette Scott Prescottot és a vidéket: mindkettő egyszerre volt behízelgően rokonszenves és vadul faragatlan. Rövidre vágott, sűrű, fekete haja alatt lusta ívben görbült sötét szemöldöke. Kissé ferde metszésű szeme örökösen hunyorgott a végtelen pusztaságon tomboló napfényben; amikor mosolygott, a sarkából mély ráncok futottak szerteszét. Szeme aranyló színben s varázslatosan ragyogott, mint egy aranyjegygyűrű. Széles és nap barnította, erős állban végződő arcát keskeny orra osztotta két részre. Ajka mélyen ült, szigorú ráncok gyűrődtek a szegletében. Olyan ember arca volt ez, aki mindig feszült, ugrásra kész. Az első pillanatban a hatása alá került, amikor meglátta a lovaspólópályán, ahogy paripájával egybeforrva vágtatott. „Akár egy vad indián” – húzta el Horace megvetően az orrát, ám Genában felébredt a kíváncsiság. Még soha nem látott senkit ekkora önbizalommal, ily magabiztosan lovagolni. Csendes izgalomban élt, amióta bemutatták őket egymásnak. A férfi modora nyers, egyszerű volt, a szavakat kissé elnyújtva ejtette. A vadnyugat aranyos fénye ragyogott arcvonásain, ez volt az, ami megkülönböztette környezetének többi férfitagjától. Társaságában Gena nem volt feszélyezett, nem szégyellte magát, s nem jött zavarba. Talán azért, mert ő volt a legtermészetesebb, legkedvesebb személy, akivel valaha is találkozott. Nyers férfiassága mögött mélységes nyugalom lakozott, ami Genára is átsugárzott. Nyugodt és állhatatos vonzalma teljesen megbabonázta. Méltó élettárs, olyan, amilyet szülei is kívántak neki. Családja bostoni ága feddhetetlen volt. Horace titokban megtudta, hogy az ifjú évi 1200 dollárt kapott a nagyapjától, egy Dakota–szerte ismerte birtokostól azért, hogy a Harvard jogi karán tanulhasson. A pénzt unokabátyja legnagyobb meglepetésére nem arra költötte, hogy előkelő baráti társaságot gyűjtsön maga köré, nem zsivajgó játéktermekben vagy exkluzív klubokban verte el. Néhány elegánsan megvarrt öltönyt vett rajta, s a legjobb lovakat a keleti part istállóiból. A maradékot pedig félretette. Elszánt lovas volt, de sohasem esett le a lóról. Merészen játszott, ám sohasem ivott, és nem tivornyázott. Mindenütt ismerték, de kevesen állíthatták, hogy közeli barátságban vannak vele. Vagyona jó neveltetéssel párosult, és így a társadalom krémjéhez tartozott. – „Ravasz fickó, s briliáns üzleti érzékkel rendelkezik – dicsérte őt Gena apja – ez remek tőke lehetne az én vállalkozásomban is.”
Mégsem előkelő származása, szilárd erkölcse, vasegészsége, ígéretes üzleti jövője, vagy akár a külleme volt a legnagyobb hatással Gena Trowbridge–re. Gyengédségéért szerette a férfit, azért, mert biztonságban érezte magát mellette. A férfi megérezte, hogy a lány fürkészőn vizsgálja, hogy együtt érző gesztusra vár. Magabiztosan rá mosolygott Gena egyszeriben zavart és félelmet érzett. Minden nagyszerűen alakult eddig. A férfi véletlenül a karjához ért, erős, barna ujjai bilincsébe zárta a kezét, s gyöngéd mozdulattal a szívéhez szorította. Majd gyorsan elkapta a tekintetét. Gena tenyerén érezte a szívverését, a kemény lüktetést, a testéből áradó életerő melegét, férfiúi erejének lángját. S a rekkenő hőség ellenére reszketés futott végig a testén. Lélegzete elakadt. Gyönge karjába annyi erőt gyűjtött, hogy kiszabadítsa a férfi szorításából, hogy szembeszegüljön kemény és erős akaratával, hogy szabaduljon elemi erejű szorításából. Lassan, fokozatosan vonta ki kezét a férfi markából. Halk só– haj hagyta el az ajkát, miközben a férfi remegő ujjal végigsimítottak ruhája feszes anyagán. Scott nem vette észre a lány visszavonulását. Figyelmét egy csapat sötét árnyék kötötte le. Velük szemben, egy alacsony dombon jelentek meg. – Ó, én is látom! – kiáltott fel Caroline izgatottan. – Bölények? A többiek is felpattantak ülőhelyükről, versenyezve, hogy ki ismeri fél előbb ilyen messziről az állatokat. – Marhák – javította ki Scott. – A nagyapám jószágai. Válasza kiábrándította utazótársait, akik visszaültek a bőrpárnákra, – De látunk majd bölénycsordát is, ugye? – kérdezte Merle reménykedve, miközben izzadtságtól csuromvizes zsebkendőjével próbálta megtörölni a homlokát. – Errefelé már nincs bölénycsorda. Jő néhány éve nincs. Merle durcásan pillantott ki a végtelen földekre. – A fenébe. Ügy szerettem volna bölényeket látni. Ez igazi amerikai nevezetesség, ugye? Scott szelíden mosolygott. – A vonatkalauz elmesélte, hogy a vadászok mérföldeken át követték a bölényeket. Nyitott kocsikból, ezerszámra öldösték őket. A szőrük olyan vastag, akár az indiánok pokróca.
– Ó, istenem! – kiáltott fel Beth, miközben idegesen bámulta a hullámzó dombokat. – És indiánokat is fogunk látni? Férje megragadta a kezét, mert kissé nyugtalannak tűnt. – Nem – csitította Scott. – Innen északkeletre tanyáznak, a rezervátumban. Az elmúlt tíz esztendőben szerencsére egyetlen skalpolásról sem hallottunk. Merle még jobban szorította felesége kezét, és ezt nyögte: – Ne ijesztgess, barátom! Azt hallottam, kezesek, akár egy öleb. Halovány mosoly jelent meg az asszony arcán Scottra pillantott: – Vadászott valaha bölényre? Szavaira vontatott volt a válasz: – Kocsiból még nem. Merle kedélyesen felsóhajtott. – Nem is lenne olyan rossz. Szívesen lepuffantanék néhányat ezekből a torzonborz bestiákból. Milyen félelmetes lehet ott állni a behemót állatok között, egy golyóval és egy adag puskaporral, halálos veszélyben. – És egy gyors szekéren – dörmögte Scott. Gúnyosan mosolygott: – Igazi, férfias sport. Beth összerezzent. – Hagyja abba, Merle! Mit gágog annyit! Ne beszéljen ilyen szörnyű és közönséges dolgokról hölgyek jelenlétében! Félje alig hallható elnézésfélét dünnyögött az orra alatt. Apró, tompa fényű szemében vadászszenvedély lángja lobbant. – Gondolja, Mr. Prescott, hogy látunk majd néhány indiánt? Scott Genához hajolt, hogy így enyhítse Caroline Davies rémisztő szavait. – Mire gondolt, Miss. Caroline? Arra, hogy bemutatkoznak magának? Az asszony rémülten a melléhez kapta a kezét, – Jóságos ég! Azt nem szeretném! – Manapság ők már csak látványosság. A többiek is szeretnék megbámulni az indiánokat? Fejbólintással válaszoltak, kivéve Genát. Ő a férfit nézte, s hangjának gúnyos árnyalatán töprengett. Ám Scott ismét elmosolyodott és derűsebben szólt
– Nem hinném, hogy kifogásuk lenne ez ellen. Dugják el az értékeiket, s vigyázzanak a hajukra a kalapjuk alatt. A hölgyek egyszerre sóhajtottak fel rémülten. – De Scott! – figyelmeztette őt Horace. – Láthatja, hogy megrémisztette úti társainkat a viccelődésével. Biztosíthatom önöket, hölgyeim, teljes biztonságban leszünk. Lehajolt, és a szőnyeggel borított padon, a lába között megbúvó táskából előhúzott egy fényes, ezüstszínű, rövid csövű pisztolyt. – Nem hinném, hogy a vadak közül bárki is elénk merne állni. Az asszonyok és Merle meglepődve és undorral bámulták a vastag csövű fegyvert, ám egyszeriben nagyobb biztonságban érezték magukat. Senkinek sem jutott viszont eszébe, hogy töltve van–e, s hogy Mr. Billings egyáltalán elsütötte–e valaha szerzetesi élete során. – Ez igen, Horace – helyeselt Scott. – Ez valóban észre térítené őket! Unokatestvére beesett melléből megkönnyebbült sóhaj tört fel. A tenyérnyi fegyvert visszadugta a csomagjába. Titokban abban reménykedett, ha majd egy rézbőrű fenyegető mozdulatot tesz, akkor eljátssza ezt az apró, hősies jelenetet Gena előtt. S természetesen Caroline előtt is. – Ide nézz – súgta Merle. Kissé felemelkedett, majd a kocsi váratlan zökkenésétől visszahuppant a helyére. A többiek követték izgatott pillantását. Egy lovas vágtatott mellettük, észveszejtően vadul száguldva. – Ez egy igazi cowboy? A lovas kalapja a hátára csúszott, vékony kötője tartotta a nyakában, s látni engedte vörös haját, amely úgy ragyogott, mint a lebukó nap vérvörös sugara. Hirtelen észrevette, hogy nézőközönsége van, meghúzta pompás csődörének zabláját, és hátsó lábára állítva megtáncoltatta. A keletről érkezett manók elragadtatott kiáltásokkal jutalmazták legénykedését. Ügyedül Scott maradt közömbös. – Eredeti műsorszám – jegyezte meg. A lovas, akár egy jól képzett showman, paripájával könnyed vágtázásba kezdett. Lélegzet–visszafojtva bámulták. Fantasztikus mutatványnyal szórakoztatta közönségét: a nyeregbe kapaszkodva, hol egyik, hol másik oldalról csusszant le, lábával megérintette a földet, majd elrugaszkodva, könnyedén ismét vissza röppent a nyeregbe. Gena elképedve bámulta, egészen addig, míg a lovas át nem vágott egy dombon, és el nem tűnt a szemük elöl. Ekkor Scott halkan csak annyit szólt: – Istenverte őrült.
A kocsi túljutott egy alacsony emelkedőn, és megjelent előttük a Bar K–birtok. Nem volt olyan óriási, mint ahogy Gena várta. Nem túl nagy, de modem udvarház állt a közepén, körben termőföldek, a végtelen ég és a jószágok. Az emeleten színes üvegablakok verték vissza a napsugarakat, élesen és feketén rajzolódtak a tornyok az égre. Széles veranda kínálta hűs árnyékát. A háztól nem messze kisebb épületek és karámok húzódtak. A birtok egész területét vastag póznákból ácsolt kerítés vette körül. Kocsijuk átszáguldott a széles kapun, mely fölött a „Bar K” felirat ékeskedett. A kocsis jobb felől hajtott a bejárati ajtóhoz, ahol egy sereg háziszolga várta őket, és kapkodta le a csomagokat. Scott a kezét nyújtotta Genának, aki megpillantott egy robusztus testalkatú férfit a verandán. Az nem mozdult, hogy odamenjen és üdvözölje őket, hanem fejedelmi türelemmel várta, hogy elé járuljanak. – Garth nagyapa – ismerte meg Horace. Az idős férfi elindult lefelé a lépcsőn. – Egyre jobban néz ki. Lapos bók volt, Gena képtelen volt egy szót is kinyögni. Scott belékarolt, felkísérte a lépcsőn. – Helló, nagyapa. Scott közönyösen nyújtott kezet a zömök, idős férfinak. Gena ismerősnek találta a férfi széles és izmos alakját, noha az ifjabb Prescott súlyosabb és testesebb volt. A házigazda divatos öltönyt viselt, mely alól csillogó aranylánc kandikált ki, ujjain, gazdagságról tanúskodva, gyűrűk ragyogtak. De nemcsak ez volt előkelő a küllemén. Arcvonásai kemények voltak. Mintha sziklából faragták volna okét, gondosan beolajozott haja még nem váltott át teljesen őszbe. Kincaid úgy nézett végig unokáján, mintha csak egy hete váltak volna el, pedig majdnem tíz esztendő telt el a legutóbbi találkozásuk óta. Fejbólintással nyugtázta, hogy egy takaros fiatalember áll előtte, igazi úriember, lányának méltó gyermeke. – Ügy látom, a kelet jó hatással van rád – csak ennyit szólt, és felé nyújtotta a kezét. – Igen, uram. S szeretnék mutatni néhány nagyszerű dolgot. Íme, az első.
Karjával gyöngéden átfogta Gena derekát, s előretolta, a gránitkemény tekintet kereszttüzébe. – Nagyapa, ő Miss. Gena Trowbridge, a menyasszonyom. Az öregember elmosolyodott, A szokásos udvariassági gesztus volt ez, különösebb melegség vagy elismerés nélkül. – Isten hozta a családunkban, Miss. Trowbridge. – Előrehajolt, cserzett arca csaknem hozzáért a lányéhoz. Majd kiegyenesedett, és indult, be a házba, közben visszafordult Horace– hoz. – Mennyi ideig maradtok nálunk? Ez volt minden. Semmi gyengédség. Semmi érzelem. Scottot kiábrándította a hideg fogadtatás, ám a viselkedésén ez nem látszott. Genát a hallba vezette, majd követték a többieket a napfényes társalgóba. – Scotty! A férfi még meg sem tudott fordulni, amikor egy termetes, csinos asszony ölelte át, hogy csak úgy ropogtak a bordái. Arca széles mosolyra húzódott, amikor végié kiszabadult a karjai közül. – Helló, Ruth! Szeretném bemutatni Genát. Össze fogunk házasodni. Gena várakozóan állt, majd udvariasan kezet nyújtott. Halványan elpirult, Scottra sandított, abban a reményben, hogy a férfi elmagyarázza, ki is ez a nő. Több lehetett, mint személyzet, mert elkísérte őket, de nem volt velük egyenlő. Ruth hátralépett, de elfogadta Gena kinyújtott kezét. – Ó, Scotty, micsoda csinos teremtést hozott magával! A mamája tud róla? – Hát.,. Majd később átlovagolok hozzá – dünnyögte a férfi. – Szégyellj e magát, hogy egy ilyen fontos dolgot titokban tartott! Érezze magát otthon, Miss. Gena. Ha valamire szüksége lesz, csak szóljon bátran. Még egy pillantást vetett mindkettőjükre, mielőtt átment a nappaliba, hogy valamit megbeszéljen a Bar K–birtok tulajdonosával. S miközben beszélgettek, az idős férfi keze szórakozottan az asszony csípőjére tévedt Gena zavarba jött a váratlan intimitástól, és elkapta a tekintetét. Amikor az asszony elindult, hogy tovább végezze a dolgát, még egy gyors, barátságos mosolyt vetett a fiatal teremtésre. Ez volt a legbensőségesebb üdvözlés, mióta Gena átkelt a Missourin. A Kincaid–ház társalgója kis sziget volt a régi szép időkből. A gazdagság és a társadalmi rang múzeuma. Zöldes függöny fedte a boltíves ablaknyílásokat. Tekintélyt parancsoló bútorok álltak a kandalló előtt:
egy heverő, egy trónszékhez hasonlatos karosszék, kényelmes ülőalkalmatosságok és egy karfa nélküli, női támlás szék. A bútordarabok karját és háttámláját csipke kézimunkák bontották, Gena kételkedett benne, hogy azok Ruth munkái lennének. Az asztalokon és a régi bútordarabokon értékes műtárgyak tömege. Nevezetes darab, Remington írógép trónolt egy állványon a pianínó mellett. A kandallópárkányon apró márvány portrészobrocskák sorakoztak. Valahogy nem érezte, hogy Scott ehhez a nagy és hideg házhoz tartozik. A nagyapja is milyen kimérten üdvözölte. Csodálkozott rajta, nem értette az okát. Egyórás udvarias csevegés után Gena kezdte érezni az egész napi utazás hatását. Figyelme lanyhult, a mosoly egyre inkább odafagyott az arcára, miközben Merle unalmas eszmefuttatását hallgatta nagy beruházásáról, egy vadonatúj autóról, amit nemrég egyenesen a gyárból küldtek a részére. Az ajtóban megjelent Ruth, és bejelentette, hogy kész a vacsora. – Egy kis könnyű harapnivaló – ígérte. – Tudom, hogy a hölgyek fáradtak, és korán le szeretnének feküdni. – Fáradtnak látszol – állapította meg Scott, miközben karon fogva vezette az alig lépdelő Genát – Azt gondoltam, ráérek holnap bemutatni a szüleimét, ám ha másképp akarod… Váratlan aggodalom futott végig Genán. Tudta, hogy most nincs a legjobb formában, az út lelkileg is meggyötörte, – Tudnánk holnapig várni, Scott? Olyan hosszú volt ez a nap. – Ahogy akarod, Gena – hagyta rá a férfi jóllehet Gena észrevette szemében a zavart, érezte hangjában a nyugtalanságot. A férfi a nagy boltíves ablakokon át nyugat felé bámult. – De te menj nyugodtan – szólt habozás nélkül. A férfi meglepődve pillantott rá. Hogyan hagyhatná itt egyedül, első éjszaka, idegen helyen? Ám Gena tudott olvasni sóvárgó tekintetében, látta benne a vágyat, hogy mielőbb hazatérjen, – Jó helyem lesz itt, nem érzem idegenek között magam. Menj, Scott, találkozz a családoddal! Oly sokáig vártál erre. Lesz még elég este, amikor Merle monológját és Horace kérkedését hallgathatod. Majd kimentelek. – Igazán? – kérdezte a férfi, ám gondolatai és érzései már mérföldekre jártak innen. – Nyugodt lehetsz. – Gena mosolyt erőltetett magára.
Scott megragadta a kezét, és forró csókot nyomott rá. Szemében láng gyűlt, az otthona és családja utáni vágy lángja. Gena irigykedve vette ezt észre. – Mondd meg nagyapámnak, hogy nyeregbe szállók. Reggelre idehozom a családomat, Gena gyanította, hogy csak az önuralma tartotta vissza attól, hogy ne rohanjon oda már hamarabb. A lány csatlakozott a többiekhez, és elnézést kért azért, hogy a vőlegénye váratlanul távozott. Majd végigülte a hosszú vacsorát. Oly egyedül érezte magát, mint életében még soha. – Mit gondolsz, Beth? – susogta Caroline a válla felett, amikor Ruthot követve felfelé lépdeltek a hátsó lépcsőn. – Itt minden olyan különös, olyan vidékies. – Csitt, Caroline – figyelmeztette Beth, miközben a házvezetőnő háta felé intett. Caroline–t meglepte a gondolat, hogy egy szolgáló megsértődhet, és amíg a hallba értek, az orrát felhúzva hallgatott. Ruth megmutatta nekik az utat a szobájukhoz. A fiatalasszony váratlanul felkiáltott: – Drágám, elárulná nekem, hol vannak a mellékhelyiségek? A házvezetőnő hosszú pillantást vetett rá, majd udvariasan ezt dünynyögte: – Igenis, madám! Ha balra fordul, talál egy modem fürdőszobát. Parasztos bájunk ellenére civilizált népség vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy a hölgyek, amíg nálunk lesznek, kényelemben fogják érezni magukat. A reggelit hatkor szolgáljuk fel az ebédlőben. De ha szívesebben vennék, hogy bevigyem a szobájukba, és más időpontban, azt is lehet. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a kényelmükre legyek. Azzal ropogós taftruhájában megfordult, és otthagyta őket a lépcsőházban. – Miért, hiszen én semmi olyat…. – Ugyan, Caro… – Ha valamelyik szolgálóm ilyen pimaszságra vetemedne… Gena, beszélned kell Scott–tal. Ezt az asszonyt el kell távolítania a házból. – Caroline, ez nem az ő háza. Arcátlanság lenne tőle. – Egyáltalán nem – szakította félbe durcásan és hevesen a fekete szemű szépség. – Ügy képzeltem, hogy a pici lábadat be nem tennéd ilyen helyre. Akinek házigazdaként mindennél fontosabb, hogy a vendégei jól érezzék magukat.
Miközben Gena hallgatott, Beth egyre hangosabban beszélt. – Caroline, te vagy az, aki helytelenül viselkedik. Ez az egész egy hétig tart. Igazán kibírhatnád. – Egy hét ezen az isten háta mögötti helyen? – Caroline elfintorodott. – Félek, hogy belebolondulok, ha az összes szórakozásom a marhák és néhány rongyos indián lesz. – Biztos vagyok benne, hogy nagybácsim némi szórakozást is tervezett – súgta Beth, miközben jövendő sógornője karját simogatta. – Túlságosan kimerültél, ez az egész. Reggelre mindent másképp látsz majd. – Reggel hatkor felkelni! Valóban civilizált dolog! Tíz órára kérem tálcán a reggelimet, nem korábban. És a gyümölcsök frissek legyenek. Gena pillantásával végigkísérte a szobájukba távozó barátnőit. Egyszeriben iszonyú fejfájás fogta el, sajgó hátában ott érezte a vasútállomástól megtett hosszú út minden egyes zökkenőjét. Bebotladozott a szobájába, mely alkalmasnak látszott a nyugodt pihenésre. Az ágy mellett kellemes fényt árasztó lámpa égett. Utazótáskája ott állt a tekintélyes faágy lábánál. Tartalmát gondosan beakasztották a sarokban terpeszkedő szekrénybe. Vendégszerető környezet fogadta. A padlót vastag gyapjúszőnyeg, a falakat virágmintás és csíkos tapéta borította, mindkettő a préri hideg zöld színét árasztva. Bizony, kellemes éjszaka várt rá az apró, lakályos szobában. Lassan, módszeresen végezte el lefekvés előtti rítusát: gondosan öszszehajtotta a ruháit, majd lemosta magáról az útporát és belebújt hálóköntösébe. Kibontotta a haját, kéjesen végig masszírozta a fejbőrét. Ezután a kefét felkapva nekilátott, hogy ötvenszer végigsimítson vele legfőbb büszkeségén, a haján. Sűrű, világosszőke zuhatag, mely lágy selyemként omlik a vállára. Mit szólna Scott, ha most látná, megszabadítva nappali rabságából? Mit erezne, ha erős, barna ujjai között tarthatná fürtjeit? A tükörből visszapillantó arc merev és sápadt volt. Kezében meg– megremegett a kefe, miközben tincseit gondosan fonatokká rendezte. Majd bebújt a takaró alá. Annak ellenére, hogy hálóinge magas nyakú és hosszú ujjú volt, fázott. Végig szerette volna gondolni, melyik volt eddig a leggyöngédebb együttlétük Scott Prescott–tal. A nagy ágy közepén fekve remegett, s kimerültsége ellenére is jó időbe telt, míg el tudott aludni.
Második fejezet Sebesen suhant el előtte a folyó és a síkság, a végtelen földek országa. A préri hívogató illata nagyobb hatással volt rá, mint a legerősebb ital, őrült és vakmerő gondolatokat ébresztett az agyában, Egyik kezével a kantárt fogta, a másikkal lova sörényébe kapaszkodott. Szorosan a paripához simult, körvonalaik egybemosódtak. Mintha szélroham dübörgőit volna végig a prérin. Scott hátratekintve egy magányos lovast vett észre. Hol megelőzte, hol mögéje került, talpig bőrben állandóan a nyomában volt. Scott átölelte paripája fényes nyakát, cipője sarkát a ló véknyába vágta. Sikerült távolabb kerülnie üldözőjétől, s már mosolygott magában, amikor halk suhogást hallott a feje felett. Egy hosszú, Manila kötélből font lasszó a vállába akadt, lecsúszott a derekára, karjait az oldalához szorította. A nyereg egyszeriben kicsúszott alóla, s nagy robajjal lerepült a paripa hátáról. Képtelen volt megmozdulni. Csöndben feküdt a földön, lehunyt szemmel. Hirtelen megállt mellette egy fújtató ló, lovasa sarkantyúja pengett, ahogy leugrott róla. – Isten hozott, Scotty! Ha meg akartalak volna ölni, észre sem vetted volna. Ne játszd meg a halottat! Scott? Nem történt bajod? Scott megvárta, amíg a félelem csitul benne. Ekkor villámgyors mozdulattal kirúgta ellenfele lábát. Meglepett nyögés kísérte feléledését Támadója elterült. S mielőtt felocsúdott volna, Scott már ott ült a mellén. Pengét nyomott az ádámcsutkájának. – Mire vársz, te alattomos indián? – vicsorgott a legyűrt ifjú. – Ha az én skalpomra fáj a fogad, gyerünk, vedd el. – Átkozott, mocskos képű sápadt arcú, meg is teszem! Scott megragadott egy marék hajat áldozata bal fülénél, s késének egyetlen határozott mozdulatával lemetszette. Már éppen diadalittas üvöltésben tört volna ki, amikor a cowboy könyöke villámgyorsan a bordái közé vágott. Néhány percig szitkozódva verekedtek, nyögve és átkozódva görögtek a füvön. Majd amikor elengedték egymást, zihálva és köpködve, erőtlenül elterültek.
– Te őrült kurafi! Kitörhetted volna a nyakamat! – Hagytam volna, hogy megelőzz, de sohasem győzhettél volna le lasszóval! Elmondom anyának, minek neveztél! – Akkor én meg elmesélem neki azt a vadnyugati showt, amit ma délután bemutattál, és akkor majd megkapod a magadét. Rory, egy csöpp eszed sincs! – Sok is van belőle, nagy testvér. Az ördögbe is, nincs ember, aki kifogna rajtam. – Nagyszerűen lovagolsz! – A legjobbtól tanultam. Azt mondják, félig ló, félig indián volt. – Kacagás, majd sóhaj követte szavait. – Jó itthon lenni, ugye? Hevesen megölelték egymást, és az égboltra meredtek. Mélyet sóhajtva szívták be a küzdelem verítékének, a lovaknak és a letaposott fűnek az illatát. – Semmi vész! – kiáltott fel Rory, és füttyentett. – Puhány vagy, akár a városi anyámasszony katonái. – Játékos ütése Scott mellének kőkemény közepén tört meg, – Aztán tanultál valamit azokból a könyvekből? Vagy a cifra hölgyikéktől? – Elég. Hogy vagy? Apa küldött ki elém, te éjszakai csavargó? – Az ördögbe is, nem. Én sohasem tudtam elboldogulni ezekkel az úri fruskákkal úgy, mint te. Mellesleg nagyapa tavaly megtett jószágigazgatónak. Lehetnék más is, csak az a baj, hogy nem becsül többre engem a marháknál. – Jószágigazgató – ismételte Scott. Csodálkozva tapasztalta, hogy amíg távol volt, a dolgok alaposan megváltoztak. Rory hamarosan betölti a húszat, derék legény! Nemsokára megáll a maga lábán. Garth Kincaid fajtája. Mialatt ő távol volt, testvére megemberesedett, s csak úgy sütkérezett a család szeretetében. Valami keményen beleszúrt a lelkébe. Alig akarta elhinni, hogy az irigység volt. Elismerő hangon folytatta: – Igazán büszke vagyok rád. Elismeréssel és fürkészem mérte végig öccsét Az égre pillantott, s közben dühösen törte a fejét, ugyan mi baja van vele? Boldog lehet, hogy megszabadult innen, és tanulhatott
–És a bájos teremtések közül melyik a tiéd? Azt se próbáld elhitetni velem, hogy nem volt időd valami komoly dolgot is csinálni, miközben kanállal csepegtették beléd a tudományt abban a gügye iskolában. Kihívón vigyorgott Scottra. – Vagy mindnyájuk fejét el tudtad csavarni, egy ilyen nyálas képű alak, mint te? – A legszebb az enyém, Gena. Rory valamit dünnyögött az orra alatt. – Ej, ej, takaros leányzó. Ha őt választottad, nem lehet olyan merev és gőgös, mint aki páncélt hord a ruhája alatt. Még kevésbé azután, amit hallottam az effajta fruskák társasági életéről. Scott legszívesebben odavágott volna testvére önelégülten vigyorgó képébe. Ujjai görcsösen markolták a nadrágját, s próbálta fékezni dühét. Hideg és dermesztő hangon, mely olyan volt, mint az északi szél, figyelmeztette fivérét: – Ő neked Miss. Gena. Úrilány, és nem valamiféle repedtsarkú condra, ahogy a mocskos száddal illetted. Meglepetés látszott Rory arcán. – Scott, én nem gondoltam semmi rosszat róla… – És elveszem feleségül. Ezt a mondatot még nagyobb elszántsággal préselte ki összeszorított ajkai között. Testvére hosszú másodpercekig száját tátva, elképedve meredt rá. – Oké, ahogy gondolod! Ahogy gondolod! S hevesen megveregette testvére felhúzott vállát, mintha a dühét próbálta volna ezzel enyhíteni. – Nem hiszem, hogy anya ezt szó nélkül hagyja… Tud róla? Gyerünk haza. Szép kis családi botrány vár rád. – Volt nekem egy lovam is. – A nagyapjától kapott ló bizonyára már a karámban ropogtatta az abrakot. – Úgy gondolom, közös az utunk. Megtiszteltetésnek veszem, ha felvehettek. Rory felpattant a lóra, s a karját nyújtotta, hogy maga mögé húzza fivérét. – No, most aztán igyekezz, Rory! Tartsd szorosan a gyeplőt! – Ügy lesz, testvérem. Uramisten, de jó, hogy hazajöttél!
– Jöhetne már ez a fiú! Aurora Prescott még egy utolsót kavart a ragun, majd kezét megtörölte a derekán lógó, takaros kötényben. Kipillantott a konyhaablakon. Férje, akivel immár huszonhárom éve élt együtt, a tűzhelynél keményfából forgácsokat hasított ám jelét sem adta annak, hogy patadobogást hallana. – Bizony késik – vette kisebbre a lángot, – Szerencsére a hús még nem olyan kemény, mint a csizmatalp. Nyugodtan elétek tehetem. Szürke szemét felemelte a tűzhelyről, és az urára nézett. – Nem lenne szabad engedned, hogy olyan vadul száguldozzon. Ethan Prescott ellépett a tűzhely mellől, és lusta texasi beszédmodorával, amit sohasem tudott levetkőzni, így szólt: – Egy kicsit megfaragom ennek a karosszéknek a lábát és megerősítem a háttámlát. Alaposan elhasználódott. Mennyit lovagolt a térdemen Rory! Igazi Kincaid–fajta, – Úgy gondolod? – méltatlankodás csendült az asszony hangjában. – Így igaz. Mindketten csökönyösek, – A férfi töprengve forgatta kezében a hosszú fadarabot– Vagy talán jobb lenne, ha a söprűhöz nyelet készítenék belőle? Az asszony szippantott egyet, mint aki nem tudja, hogy mit válaszoljon, majd a kis bográcsot a raguval az asztalhoz vitte, s a legelőkelőbb Haviland készletében tálalta fel. Félje kedélyesen bámulta, milyen pimasz dévajsággal ring az asszony kerek feneke, ahogy az asztalt megkerüli. – Szervusz, anya! Aurora igyekezett leplezni ingerültségét, miközben békítő puszit kapott a halántékára. Majd a kanállal rácsapott Rory sütemény után nyúló kezére: – Elkéstél, – Sajnálom, anyu – nyögte a legény az elcsent süteményt majszolva. – Hoztam még egy éhes szájat. Mindjárt itt lesz. – Rory Prescott, a te modorod egy kissé,.. Miközben ezt mondta, a fia vállon ragadta, és az ajtó felé fordította. Hangja egyszeriben elakadt. A keverőkanál fülsiketítő csattanással hullott ki remegő ujjai közül, bele a fajanszedénybe. Az elsuhanó évek kegyesek voltak Aurora Kincaid Prescott iránt. Egyre jobban kibomlott a szépsége, nemes vonalakká gömbölyítve tes-
tének minden szögletét Mindig büszke volt a szépségére. Egy érett férfi szemével nézve Scott nagyon is jól meg tudta érteni, miért vállalt két erős férfi mindenféle nehézséget, csak hogy magáénak mondhassa őt. S nem csupán a szépségéért tették. A nőiesség és az érzékiség eszményi megtestesülése volt. Lényének egésze váltotta ki a férfiakban a mindent elsöprő érzelmi vihart. Az asszony képtelen volt elmozdulni az asztaltól, dermedten állt, mint akit megigéztek, nem akart hinni a szemének. Scott egy szörnyű emlék futó fényét látta felvillanni elképedt tekintetében. – Helló, anya – ismételte meg gyengéden a köszönést, és szörnyű zavarában kerülte a tekintetét, – Alig ismertelek meg. – Scott! – Az asszony sóhaja sírásba váltott át. – Scott! A fiú karjaiba vetette magát, és hangos zokogásban tört ki. Scottot elkábította a konyhát belengő kellemes illat. Az emlékek éles késként hasítottak a tudatába. Szaporán pislogott, s arcát anyja hajába fúrta. Ismét kisgyereknek érezte magát, – Ora, meg ne fojtsd szegényt! Aurora engedelmeskedett férje szavának, s elengedte, de aranyosan csillogó szemét a fián tartotta. Reszkető ujjaival végigsimított rövid fekete haján, mosolygó arcán, végig a mély ráncokon, majd végigtapogatta fia vállát. Hogy megnőtt! Igazi férfi lett! Az ő fia. Attól félve, hogy ismét sírva fakad, Aurora gyorsan feltette az első kérdést, ami az eszébe jutott. – Scott Prescott, mi történt a ruháddal? A fiú végigpillantott magán, s anyja korholó hangját hallva, ismét tizenkét évesnek érezte magát – Anya, leestem a lóról. Rory volt olyan kedves és idehozott. Aurora a homlokát ráncolta. Scott leesett a lóról? A fia, amióta járni tudott, úgy vágtatott a lovon, mint a szélvész. Gyanakvó pillantást vetett másik fiára, s hozzá fordult. – Rory, mi történt a hajaddal? A legény elpirult, majdhogynem olyan vörös lett, mint megritkított haj tincsei, s ezt hebegte: – Semmi, mama. – S közben igyekezett eltüntetni az árulkodó nyomokat. – Egyikőtöknek sem hiszek, egy csöppet sem. Az étel viszont már nem várhat tovább, mossatok hát mindketten kezet, és gyerünk az asztalhoz.
Az egyszerre felhangzó, egyetértő „igen, mama” a lelkébe hasított. Amint Scott elhaladt mellette, a legszívesebben megfogta és a karjába zárta volna. De magán érezte férje dorgáló tekintetét s elengedte maga mellett a fiút. Nehezére esett. Az ösztöne azt súgta, ölelje át. Hogy biztos lehessen benne, többé sohasem veszíti el. Ethan Prescott felállt a családfő székéből. Ügy magaslott, mint azok a szép szál fenyők, amelyekből a háza épült. Scott még mindig felnézett rá. – Figyeltél és tanultál, barátom? – Igen, azt tettem, apa. – Kissé zavarban volt. Úgy érezte, hogy a lába alig ér a padlóhoz. Amikor kisgyerek volt, szívesen kapaszkodott, bele apja karjaiba, melyek a magasba röpítették. Most is valami ilyesmit érzett. – Jobb lenne, ha asztalhoz ülnénk, mielőtt anyád alaposan a fejünkre üt. A fogásokat úgy ették végig, mintha nem telt volna el majdhogynem tíz év a legutóbbi találkozásuk óta. A beszélgetés Scott iskolái, Rory Bar K–nál elfoglalt helyzete, és Ethan lovainak származása körül forgott. Aurora hallgatott, és csak ritkán emelte tekintetét idősebbik fiára. Amikor a kanalak már az edény alján koppantak, Rory hátradőlt székében, s pajkos fény gyűlt a szemében. – Anya, Scotty mondani akar neked valamit. Nyomban kapott egy rúgást. Scott gyilkos pillantást vetett a fivérére, és ezt dünnyögte: – Úgy gondoltam, megvárom, amíg befejezzük a vacsorát. Egy hölgyet szeretnék holnap bemutatni neked. Unokatestvéremmel, Bethtel és Horace–szal van itt. A neve Gena Trowbridge, és… – És Scotty el akarja venni őt feleségül. – Fogd be a szád, Rory! – Scott átnyúlt az asztalon, hogy nagy pofont keverjen le testvérének. Majd hátradőlt a széken, s nyugodtan üldögélő anyjára sandított. – És feleségül akarom venni – zárta le bizonytalanul. Aurora lassan letette a kávéscsészéjét. Aki nem ismerte, azt hihette, nyugalma rendíthetetlen. Ethan és a két fiú azonban már készen álltak rá, hogy fogadják anyjuk rájuk zúduló érzelmeit. – És hogy történt mindez? – kezdte Aurora megtévesztően békés hangon.
–Bostonban. Beth jó barátnője, szívesen töltöttük együtt az időt. –Nem kérlek, hogy részletesen beszámolj róla, És mikor kerül sor az örömteli eseményre? Vagy talán úgy tervezted, hogy kész tények elé állítasz? Scott mélyet sóhajtott. – Októberben. Természetesen téged is szeretnénk ott látni. –Ott? Mit jelent ez az ott? –Bostonban. Ahol élni fogunk. Az apjának van ott egy nagy vállalkozása, és ott dolgozhatnék, mint jogi tanácsadó. Anya, ez jó munka, jó fizetéssel, és Gena családja befogad engem. Aurora arcvonásai merevek maradtak. Szavai úgy recsegtek, mint amikor a jég hasad. –Micsoda szerencsés teremtés! S mikor akarsz belépni az új munkába Bostonban? –Két hét múlva. Rezzenéstelen, hosszú pillantással meredt rá, majd az álla árulkodón megremegett. – Anya… Mielőtt Scott keze a karjához ért volna, Aurora felpattant, és nagy csörömpöléssel kezdte összeszedni a tányérokat. –Anya… –Engedd meg, hogy eltegyem az útból ezeket. Friss kávét főztem, szedres pitét sütöttem. Ez volt mindig a kedvenced, ugye? A hangja megremegett. Kikerülte a fiút, és kirohant a konyhába. Scott már pattant volna fel, ám Ethan markos tenyere szelíden viszszanyomta a székébe. –Nem gondolod, fiú, hogy lehettél volna egy kissé tapintatosabb is? Nem kellett volna fejbe kólintani egy tízfontos kalapáccsal. Ethan karosszéke megcsikordult, felállt és kisietett a konyhába. Rory és Scott mereven bámulták az abroszt. A férfi mély hangja és az aszszony sírása kiszűrődött hozzájuk a konyhából. – Sajnálom. –Pofa be! Aurora visszatért. Frissen sült pitét és kávéskannát hozott. Fejének büszke tartását látva senki nem mert sírástól duzzadt szemébe nézni. Sző nélkül kitöltötte a kávét, felszeletelte és feltálalta a pitét, Ethannal együtt visszaültek karosszékükbe.
Scott teletömte a száját pitével, közben sikerült szégyenlős mosolyt erőltetnie az arcára. Csak ennyit tudott kinyögni: – Pont olyan finom, mint amilyenről mindig ábrándoztam. Aurora fel zokogott, és felpattant az asztaltól, Scott már készült erre. Gyorsabb volt, és megragadta az asszony vállát – Anya, ne sírj! – A szavak valahonnan nagyon mélyről, reszketve törtek elő belőle, – A világért sem szeretnék fájdalmat okozni neked. Tudod jól. Az asszony tekintete kétségbeesetten meredt valahová a fiú mögé. – Akkor ne menj el, Scotty, ne menj el! Belekapaszkodott a fiába. Bár nemigen hitte, hogy ez segít. Scott átölelte, magához szorította, arcán érezte patakzó könnyeit. – Ne sírj, anya. Hiszen te is így akartad. Szeretni fogod. Talpraesett, művelt, kedves és sápadt arcú. Ez utóbbit különös hangsúllyal mondta. – Majd meglátod, ha találkozol vele. Szedd össze magad. Én most visszamegyek Bar K–be. Ezt a nyugodt hangot, a gyors és tapintatos hangváltást a nevelőapjától tanulta. De anyja haragosan zökkent vissza a székére. – Nem mész! Ez a te otthonod, itt maradsz! Ideges kézmozdulattal letörölte a könnyeket az arcáról, és görcsösen felsóhajtott. – No, menj vissza az asztalhoz, és edd meg a süteményt! Holnap pedig ki lovagolunk Bar K–hez, hogy fogadjuk Miss. Trowbridge–et. – Köszönöm, A fiú lehajolt, gyengéd csókot lehelt anyja szemöldökére, majd halkan ezt suttogta a fülébe: – Szeretlek, anya. A pitét és a kávét szokatlan csendben fogyasztották el. Alig nyelték le az utolsó falatot, Rory felállt és bejelentette: – Én a legszívesebben visszamennék Bar K–be. – Egy ideig vívódott, majd folytatta: – A holnap reggeli viszontlátásig, fivérem. – Dübörgő léptekkel odament anyjához, megcsókolta, jó éjszakát kívánt, majd megveregette apja hátát. Ekkor Scott felállt. Megölelték egymást, hogy csak úgy ropogott a bordájuk. – Te nagy pofájú – dörmögte Scott mély hangon. –Ostoba fatuskó – válaszolt Rory halk gúnnyal.
Scott kilépett a verandára, s belehuppant az egyik hintaszékbe. Nézte, hogy pattan nyeregbe a testvére, s hogyan olvadnak bele a felkavart porfelhők a sötétségbe. Csodálatos csend volt. Lehunyta a szemét, engedte, hogy a nyugalom a hatalmába kerítse, hogy a lelke végre elcsituljon. Ethan izmos alakját látta a karámoknál aki éppen megtömte pipáját, majd rágyújtott. –Anya jól van? –Számíthatsz rá. Mindent megtesz. Azt mondtad, beszélni akarsz velem, mint férfi a férfival. Csúnyán elbántál anyáddal. –Nem hazudhattam neki. –Nem. Helyesen tetted. Azt hiszem, apád népétől tanultad ezt, de anyád túlteszi magát rajta. Száz évre tanul belőle, úgy bizony. Scott bensőjét csalódás és bűntudat rántotta görcsbe, de az arca nyugodt maradt. Régi indián trükk volt ez. Rettenetesen bosszantotta vele nevelőapját, aki soha nem tudta, mikor valódi és mikor megjátszott a közöny az arcán. – Ide figyelj! Ne vágj nekem ilyen képet. Scott kérdőn nézett rá, majd előhúzott egy fából faragott furulyát. Siyotanka volt, rövid furulya. Akkor faragta, amikor még kissrác volt. Megnyalta az ajkát, és mély hangokat csalt ki belőle. – Látom, nem akarod végiggondolni, hogy mit tettél. Scott leengedte a hangszert, és a lába közé szorította. Mereven bámult az éjszaka sötétjébe. – Mi rágja a lelkedet, fiam? – szólt a gyengéd biztatás. – Ahogy anyám rám nézett, amikor bejöttem. – Micsoda? – Ügy nézett rám, mint apám. A súlyos szavak egy pillanatig mozdulatlanná dermedve lebegtek közöttük. –Hát ezért akarsz lóhalálában visszatérni keletre? – Részint. – Semmi kedvem az egész éjszakát itt tölteni, hogy kiszedjem belőled, mit akarsz. Bökd már ki! A fiú makacsul megrázta a fejét. Akár az anyja. – Elmész nagyapádhoz? Scott tekintete kigyűlt, egy pillanat alatt levetkőzte kétségbeesését. Gyorsan felöltötte álarcát, s színlelt közönnyel megkérdezte:
– Hogy van? – Jobban, mint gondolnád. Szívós a vén jómadár. Gyakran kérdezget felőled. Akarod, hogy elmondjam neki, vagy magad mész el hozzá? – Meglátogatom. Ethan várt, a fiút nézte. Látta, hogy a feszültsége enyhül. Önfejű fickó. Ugyanaz a konokság, ami a felesége természetében is bosszantotta. Átkozott rossz természet. Fogát összeszorítva ellenáll minden észérvnek. – Szereted őt? Meglepődve és zavartan kérdezte: – Kit? – A te kis bostoni hölgyedet. Fogadott fia lesütötte a szemét, és ügyesen kitért a nyílt válasz elől: – Finom úrilány. – Boldog leszel vele, távol innen, egy nagyvárosban? Gondosan megfogalmazta válaszát. – Megállóm a helyemet, még büszke leszel rám. – Biztos vagyok benne, hogy így lesz, Scott. De én nem ezt kérdeztem. Az ifjú arcizmai hirtelen megrándultak. Mindennél ékesebb válasz volt ez. Az, amit nem kívánt kimondani. Scott összerezzent, amikor Ethan keze könnyedén a vállához ért. Gyengéden, éppen csak megérintette. – Ha segítségre van szükséged a terved megvalósításához, tudod hová kell jönnöd. Bólintott. Barna ujjaival megszorította a feléje nyújtott kezet. – Jó éjt, gyermekem. Ne emészd magad. – Jó éjt, apa. A szobából kihallatszott szülei halk beszélgetése. Melegség és a reménytelenség fájdalma egyszerre áradt szét a lelkében. Ebben a házban nőtt fel, ahol szeretettel vették körül. Ethan és az anyja mindig megértették Őt. Szeretetük a mai napig elkíséri mindenhová. Ethan atyai melegséggel, mégis valahogy másképp bánt vele, mint Roryval. Scott ezt mindig érezte, és tudomásul is vette. Ez volt a dolgok rendje. És ezen nem lehetett változtatni. Gyűlölte ezt a rendet.
Mert nem volt Ethan Prescott gyermeke, bármennyire is szerette volna. Amíg távol volt, rájött, ki az igazi apja. S miközben a hintaszékben himbálódzva, a verandán üldögélt, és hallgatta szülei csendes szerelmi előjátékát, a boldogtalanság kemény és vad fájdalma mart a gyomrába. Soha nem tudhatja meg, milyen az, amikor a szerelmesek forrón sugdolóznak egymással, A kétségbeesés a szívébe hasított.
Harmadik fejezet A hideg éjszaka után a hajnali szellő melege kicsalogatta Genát a Bar K–udvarház verandájára. Álma mély és egészséges volt. Frissen ébredt, a nap aranyló sugarai bezúdultak a szobába. Gyorsan elvégezte a reggeli öltözködés szertartását, hiszen nem tudhatta biztosan, mikorra várható jövendő anyósa és apósa látogatása. Itt az élet pirkadatkor indult, s nem akart lustának látszani. Ügy tűnt azonban, hogy ő volt az egyetlen, akit ez foglalkoztatott A ház felső emeletéről, mely oly csöndes volt, akár egy templom, lejött a főlépcsőn a földszintre. Ruth, a házvezetőnő talált rá a hallban. Rábeszélte egy bőséges reggelire és egy forró kávéra, s egyúttal elnézését kérte gazdája nevében, akit már korán kiszólított a kötelesség az egyik legelőre. Gena egyedül fogyasztotta el a nagy asztalnál reggelijét Az udvarias házvezetőnő mindent megtett, hogy Gena otthon érezze magát, és nem próbálta ráerőszakolni a társaságát, maradt inkább saját birodalmában, a háztartásban. Amikor Gena befejezte a reggelit, kivitte kávéját a széles verandára, hogy elgyönyörködjön a tájban. Városban született, még soha sem látott ilyen végtelen és tágas pusztaságot. Félelemmel töltötte el a lelkét és magánnyal. – …reggelt! A hang valahonnét a közelből csendült, és zihálás kísérte. Ügyetlenül tartott csészéjéből a forró kávé a szép szál legényre ömlött, aki gondolatait félbeszakítva megjelent előtte. – Ó, istenem! – Semmi baj, nagysága – jegyezte meg az ifjú széles és rendíthetetlen mosollyal, – Bizonyára nem vett észre engem. Gena leplezetlenül méregette a reggeli vendéget. Öltözéke felkeltette az érdeklődését. Kockás ing, lazán megkötött kék selyemkendő. Viseltes kék vászonnadrág borult körülvarrott lábbelijére, melyet óriási ezüst sarkantyú díszített. Derekáról egy pár félelmet keltő pisztoly lógott. Horace tenyérnyi jószága ehhez képest gyerekjátéknak tűnt. Rokon-
szenves fiatalember volt, határozott vonásokkal, barátságos, sötét szemmel. De ilyen gyalázatosán összevissza vágott hajat a lány még életében nem látott. A legény fényes, vörös haját lehetetlen volt nem észrevenni. –Aha, maga az a cowboy, akit tegnap láttunk! Igenis, én vagyok az. –Olyan bravúrosan lovagolt! – kiáltott fel Gena bámulattal. –Ó, köszönet az elismerésért, asszonyom. Nagyszerű dolog, ha fel figyelnek az ember tehetségére. Vigyorogva állt, s olyan közel hozzá, hogy érezhette rajta a csatakos paripa csípős szagát. Váratlan megjelenése kissé feszélyezte Genát, aki néhány lépést hátrált, míg elviselhetőbb távolságba került, majd mosolyt erőltetett az arcára. – Itt dolgozik a Bar K–birtokon? –Feltéve, ha maga a marhák terelését munkának nevezi. –Marhapásztorkodás? – Gena mosolygott. – Roppant érdekes foglalatosság lehet. Elhatározta, feltétlenül megkérdezi Scott–tól, pontosan mit is jelent ez a marhapásztorkodás. – Na és persze össze–összekapunk az indiánokkal.,. – A legény közben huncut pillantást vetett rá, azt figyelte, vajon szavai elérték–e a kívánt hatást. De a lány csendesen és némán, tágra nyitott szemmel hallgatta. – Az egyik éjjel beleszaladtam egy csapat mocskos rézbőrűbe. Kis híján megskalpoltak. Gena tekintetével követte, hogyan kapott a fiú varkocsba font hajához. Jóságos mindenható! Rémült pillantása gyorsan végigsuhant a látóhatáron. Érezvén, hogy talán túl messzire ment a tréfálkozásban, a fiatal cowboy kissé csökkentette szavai hevét. – Természetesen egy csöppet sem kell izgulnia, mert itt vagyok én. Ismét elvigyorodott. Ekkor kocsikerekek zörgése zavarta meg. Bátyjának megvolt az a titkos, hatodik érzéke, hogy akkor jelenjen meg, ha szükség van rá. Gena megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy megérkezett a jegyese. Scott könnyedén kiugrott a kocsiból. Miután anyját lesegítette a kocsiból, észrevette, hogy menyasszonya milyen sápadt. Felrohant a lép-
csőfeljárón, és átölelte szíve választottját. Szokatlantúl hevesen szorította magához, érezte, hogy reszket a keze. A fiatal lány örömteli pillantása visszatartotta attól, hogy nekiugorjon a testvérének. Ez a meleg pillantás csábító élményt ígért, és Scott a hatása alatt nyomban elfeledkezett Roryről. Ujjával könnyedén megérintette a lány arcát Gena egy ideig nem ellenkezett, ő maga is élvezte a perc gyönyörét, majd elhúzódott tőle. Ha a férfi túllépte az illem által szigorúan megszabott határt, ő elegánsan visszakozott. A férfi leejtette a kezét, és haloványan elmosolyodott. – Miss. Trowbridge, szeretném bemutatni önnek a szüleimet, Aurora és Ethan Prescottot – Nagyot nyelt, majd hozzátette: – Ez a lókötő pedig a testvérem, Rory. Gena képtelen volt leplezni megdöbbenését, amikor végigmérte a két Prescott testvért. Rory nagydarab, pimasz és feltűnő fickó volt, akár a lángolóan vörös haja. Scott viszont sötét és aranyló tekintetű, s józan önfegyelem jellemezte viselkedését. Minden egyes vonásuk annyira eltért egymástól, mint a nappal az éjszakától. Scottot mintha szobrász vésője faragta volna ki, Rory viszont darabos és durva volt Gena a szülők felé fordult. Rory tagadhatatlanul Aurora és Ethan Prescott gyermeke volt, Scott tulajdonságait viszont hiába kereste bármelyikükben. Miközben Rory valami válaszfélét dünnyögött, Gena udvariasan üdvözölte Scott szüleit. Aurora egyszerű, ám tagadhatatlanul elegáns ingruhát viselt. Magasan és lágyan felfésült, lángoló hajával olyan nagy hatással volt rá, mint más nő még sohasem. S ehhez még a ragyogó, meleget árasztó, aranyszínű szempár, mellyel fürkészőn méregette. Gena most Mr. Prescott felé fordult Szálfaegyenes, nagydarab férfi volt. Gesztenyebarna haja engedetlen tincsekbe göndörödött. Fiához hasonló, szögletes arcvonásait vastag szakáll takarta. Semmi közös vonása nem volt Scott–tal, kivéve talán azt, hogy kissé elnyújtva ejtette a szavakat. – Roppant boldog vagyok, hogy végre találkozhatom önökkel, Mr. és Mrs. Prescott. Scott oly gyakran mesélt önökről, hogy már szinte úgy éreztem, egy család vagyunk. Aurora a fiatal teremtés szavait hallgatva elmosolyodott, ám mosolyában nem volt sem melegség, sem szívélyesség. Válasza ridegen és udvariasan csengett. – Szeretnénk valamennyire megismerni önt a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt.
Genát elképesztette a nyers visszautasítás, amire pedig nem szolgált rá. Kétségbeesett helyzetéből Ethan Prescott mentene ki. Megfogta Gena karját, s így biztatta: –Ne gondolja, hogy tényleg ilyen, csak kissé szúrós, ha Scotról van szó. Mosolyogjon, és húzza ki magát. Gena engedelmeskedett neki, és feszült izgalommal foglalt helyet a szalon egyik karosszékében. Mrs, Prescott pedig ne– kilátott, hogy levizsgáztassa, mennyire alkalmas féleségnek. Ez várható volt, biztatta magát Gena. Scott nem tehetett töb– bel, mint hogy együtt érző pillantásokat küldött a menyasszonya felé. Aurora Prescott udvariasan viselkedett, nem volt nyíltan ellenséges. Kérdései helyénvalóak voltak, s Gena úgy fogalmazta meg rájuk a feleletet, hogy tartotta magát ahhoz, amire anyja nevelte: nem volt makacs és önfejű, udvariasan viselkedett, tisztelte a szüleit. A sors jó természettel áldotta meg, soha nem pletykált, nem rágalmazott senkit, nem fecsegett, nem akadékoskodott és nem volt durva. Mint feleség is ehhez kívánt igazodni. Minden gondolata a boldog otthon és a gyerekek voltak. Anyósa pedig biztosítva akarta látni a Prescott név továbbvitelét. Ez volt számára fia házasságának a végső értelme. Gena tekintete rátévedt Scott kezére. Ez a kéz fogja majd a jövőjét biztosítani. Ez az a kéz, mely megérintheti haját, szófogadásra és engedelmességre késztetheti. S átvezeti a gyermekek nemzésének nehéz útján. Szíve eszeveszett kalapálásba kezdett. – Miss Trowbridge? Gena megint Aurorára figyelt. Arcán tűzpiros fokok gyúltak ki, miközben ezt dünnyögte: – Bocsánat, mit is mondott? – Csak nem beteg, kedvesem? Olyan sápadtnak tűnik. – Semmi bajom, Mrs. Prescott. Kérem, bocsássa meg a szórakozottságomat. Teremtőm! Még csak az kellene, hogy meggondolatlan és szeleburdi teremtésnek higgye. Elfojtotta magában a kitömi készülő pánikot, és felvette a legragyogóbb mosolyát. „Buta liba” – korholta magát. Talán ez a legfontosabb beszélgetés egész életedben. Elég egy meggondolatlanul kiejtett szó, egy figyelmetlen gesztus, és máris elveszítheti Scottot. Minden erejét arra összpontosította, hogy megnyerje Mrs. Prescottot.
Ez nem is volt olyan könnyű feladat. Aurora nézte a vele szemben ülő, nagyon csinos, vonzó fiatal teremtést, s azon töprengett, vajon mi a csudát talált benne a fia? Nem látott mást, mint egy sápatag, bostoni úrilányt. Ismerte a keletiek hideg előzékenységét, és tudta, hogy a házasságban inkább a biztonságot, mint a szerelmet részesítik előnyben. Scotty viszont megérdemelné egy derék nő szerelmét. De ez a lány nem elég erős ahhoz, hogy egy olyan férfinak a felesége legyen, mint az ő fia. Legfeljebb haszontalan csecsebecse, amit mutogatni lehet, vagy egy bájos és kedves, de csak becézgetésre és dédelgetésre alkalmas nebáncsvirág. Ismerte az olyan esendő nőket, mint Gena, akik másra sem gondoltak, csupán gyenge egészségükre és anyagi biztonságukra. Miss Gena Trowbridge nagyon téved, ha azt hiszi, hogy megszerezheti a hozzájárulását. Aurora elhatározta, mindent megtesz, hogy ez a szánalmas házasság ne köttessen meg, s hogy a fia ne térjen vissza Bostonba. Miközben mosolyogva újabb adag kávét töltött a lánynak, agya lázasan dolgozott. – Nos, mi a véleményetek? Ethan és Rory törték a fejüket, mit válaszoljanak Scott kérdésére. – Anya gyűlöli Őt. Scott nyugtalan pillantása ide–oda járt a két nő között, igyekezett felmérni a helyzetet. Mindkét asszony a lehető legudvariasabban mosolygott egymásra, illedelmesen csevegtek, ám ő átlátott ezen. Gena egy kissé megszeppenve ült, anyja pedig úgy csapott le rá, mint sólyom a mezei egérre. Scottot ingerelte anyja viselkedése, s remélte, hogy Gena nem fog behódolni neki. De a lány képtelen volt erőt gyűjteni, hogy fel– lázadjon a zsarnoki magatartás ellen. Elvárta volna, hogy a férfi kiálljon mellette, s teljesen összetört, amikor látta, hogy annak nincs mersze nyíltan színt vallani. – Kemény dió – jegyezte meg Ethan, higgadt semlegességgel. – Az az érzésem, hogy mind a mai napig ő hordja nálunk a nadrágot. Nem kell bosszankodnod, fiam. Nyomban lelohad a haragja, ha ez a kislány bebizonyítja, hogy rátermett, belevaló teremtés. Rátermett és belevaló teremtés? Scott kissé kritikusabb szemmel kezdte vizsgálgatni választottját. Arra született, hogy kiszolgálják, s nem arra, hogy ő szolgáljon másokat. Határozottságban és életrevalóságban ugyan hány asszonyt lehetne összehasonlítani Aurora Prescott–
tal? Mindaz, amit Ethantól kapott, minden volt, csak nem kényelmes élet és békés családi otthon. Scott nap mint nap hallotta parázs veszekedésüket, s azonnali kibéküléseiket. Vajon ilyen életet kíván magának is? Kissé mérges volt magára, hogy kételkedett, a lányban. –Anyám minden bizonnyal ostobaságokkal tömte tele a fejedet rólam! Gena Scottra pillantott: hálás volt a közbeavatkozásért Az arányló szempár felragyogott. Aurora végül elmosolyodott, és abbahagyta a vizsgáztatást. –Most már teljesen a tiéd, Scott. Megbocsát nekem, Miss. Trowbidge, elmegyek Ruth–hoz, hogy megnézzem, készen van e a friss kávé. Gena tekintetével követte kivonulását, de nem kívánt segíteni neki. Megkönnyebbülten sóhajtott. Ruhájának vékony anyagán át örömmel érezte Scott forró ujjait. Kacér mozdulattal elrántotta a vállát. Scott keze megállt a levegőben, mosolyt erőltetett magára, és így szólt: –Ne hagyd magadat megijeszteni. Anyám, bár igen keménynek mutatja magát, nem harap. –Édesapád is ugyanezt mondta. –Hallgass rá! Ő a legbölcsebb ember, akit valaha ismertem. Vagy legalábbis az egyik legbölcsebb – javította ki magát Scott. Menyasszonyát, aki Beth és Merle érkeztével egyszeriben megnyugodott, a nappaliban hagyta, s átment a hallba, hogy beszéljen az anyjával. – Anya – kezdte figyelmeztető éllel – Valami hiányzik az étrendedből, hogy ennyire vágysz a friss vérre? – Fogalmam sincs, hogy te mire… Szigorú tekintetében ártatlanság csillogott, szavaiban feszültség vibrált. – Igazán tekintettel lehetnél anyád érzéseire is. Elhatároztad, hogy szembeszállsz a családoddal? – Látta, hogy fia bizonytalan, ezért merészen támadásba lendült. – Szeretnélek megvédeni attól, hogy hibát kövess el. Megragadta a fiú kezét, s magához húzta, jelezve, hogy Ő az egyetlen, akinek ehhez joga van. Scott igyekezett szabadulni az ölelésből. – Anya, már nem vagyok kisgyerek. Nincs szükségem rá, hogy gyámkodj az életem felett.
– És semmi szükséged erre a sápatag mimózára sem. A nyár hevében elfonnyadna, és nem élné túl egyetlen telünket sem. Scottot vad harag fogta el, de megpróbálta elfojtani, és udvarias formában kimondani az igazságot. – Nem látom be, miért kellene itt élnünk. Aurora nem válaszolt, s a fiú tudta, hogy megsebezte a lelkét. S hogy anyja felindultságán enyhítsen, udvariasan ezt ajánlotta: – Adj neki egy lehetőséget, anya! Ez minden, amire kérlek. Nem olyan, mint amilyennek gondolod, de van olyan erős mint te. Kérlek, mama! Ne kívánd, hogy választanom kelljen kettőtök között. Az asszony képtelen volt válaszolni, ehelyett szorosan átölelte a férfit. Így tartotta őt, anyai szeretetének minden erejével, vadul magához szorítva. – Én csak jót akarok neked, Scott, Azt akarom, hogy boldog légy. Ez az egyetlen, ami fontos számomra, s ha úgy gondolod, hogy ez a fiatal lány megadja neked, áldásom rátok. Scott magához szorította anyja hozzá simuló vállát. Mosolygott, de óvatosan, kimérten, nem leplezte, hogy nincsenek illúziói. Tudta, anyja nem az az ember, aki gyorsan megváltoztatja a véleményét. Garth Kincaid lépett be határozottan és keményen. – Scotty, menj vissza Miss. Trowbridge–hez! Szeretnék néhány szót váltani a nagyapáddal. Scott a lépcsőn álló szikár férfira pillantott. Némi habozás után kijelentette: – Szeretném tudni, mit beszéltek. Az asszony ránézett, látta az aranyszínű villámot fia szemében. Tudván, hogy Scott nagyra tartja minden egyes szavát, így szólt hozzá: – Ígérem, hogy a lehető legjobb leszek hozzátok. Scott csókot nyomott anyja tenyerére, – Akkor miért érzem úgy magamat, mintha mezítláb léptem volna bele egy csörgőkígyó fészkébe? Aurora elmosolyodott, majd hideg és számító pillantással fordult az apja felé. Az idős férfi gyanakodva nézett vissza rá. – Szeretnélek valamire megkérni, Öreg. Keletről jött barátainak jelenléte sokat enyhített Gena feszélyezettségén a Kincaidek túlzsúfolt nappalijában. Figyelte, hogyan próbálja Au-
rora magához édesgetni ifjabb unokahúgát Belhet, s megnyerni a zsémbes Caroline–t. A hangulat végre feloldódott. Látta, hogyan bolondultak bele a férfiak a lángoló vörös hajú asszonyba, s hogyan kábította el őket kissé darabos félje és pajkos ifjabbik fia. S igencsak váratlanul érte öt Scott anyjának ügyesen megjátszott, anyáskodó viselkedése. Vőlegényének biztató pillantásától kísérve, mindjobban élvezte a társaságot. –Ugyan mit lehet szabadidőben csinálni ezen a hatalmas pusztaságon? – kérdezte Caroline, elképesztő udvariatlanságról téve tanúbizonyságot. Gena, barátnője tapintatlanságán röstelkedve mentegetőzött: –Miért, Caro, biztos vagyok benne, hogy a nyugati hölgyeket is sok minden érdekli abból, ami minket. –Olvasás, varrás vagy a házimunka! Ugyan miféle társasági szórakozásról lehet itt szó? A kritizáló megjegyzés hallatán Miss. Trowbridge elhallgatott, ám éppen Aurora volt az, aki váratlanul a segítségére sietett. – A látszat ellenére mi roppant primitívek vagyunk. Ha elég kipihentnek érzi magát a tegnapi utazás után, ajánlanám, hogy látogassuk meg családi barátainkat itt, a szomszédságban. A családfő egy kis öszszejövetelt tervezett holnapra az önök tiszteletére. Biztos vagyok benne, hogy szenvedélyes kártyaparti alakul majd ki, s nem fogják hiányolni a társaságot. Az ötletet nagy egyetértéssel fogadták, s miután a hölgyek rendbe szedték magukat, beszálltak Kincaidek előkelő hintójába; kesztyűsen, napernyővel, magas szárú fűzős cipőben, s egy pakli díszesen nyomott kártyával, hogy útra keljenek a szomszédos birtokra. Mikor már legalább egy órája úton voltak, Gena megkérdezte: – Milyen messzire vannak a szomszédaik? – Ó, a legközelebbiek ügy ötven mérföldre lehetnek, vagy talán még többre is. Aurora bólintott, és hozzátette: – Errefelé meg kell szokni a magányt. Gena tovább kíváncsiskodott. – Meglátogatjuk majd Scott gyermekkori barátait is? Aurora meglehetősen szúrós tekintettel nézett vissza rá, ám udvariasan válaszolt:
– Scott ritkamód magának való gyermek volt. Gena szerette volna, ha visszatér a korábbi szívélyes hangulat, s ezért jobbnak látta, ha témát változtat. – Mr. Prescottnak igen sajátos hanghordozású a beszéde. Csak nem délről való? Aurora tekintete megenyhült. – Texasi. Tősgyökeres. Ez az, ami összetartott bennünket, na és a két fiunk, – Gyakran elcsodálkoztam azon, ahogy Scott beszél, de most már tudom, hogy ezt az apjától örökölte. Több közös vonásuk azonban nincs a testvérével. Aurora Prescott hosszú és szúrós pillantást vetett a fiatal teremtésre. – Ennek az az oka, hogy Ethan Scott mostohaapja. Amikor összeházasodtunk, Scott csecsemő volt. Az első férjemet megölték, mielőtt Scott megszületett, Scott semmit nem mesélt erről? Megölték és nem meghalt. Gyorsan dünnyögött valamit: – Nem, semmit nem mesélt. Kérem, bocsásson meg. Nézze el, ha fájdalmat okoztam önnek azzal, hogy szóba hoztam a dolgot. Aurora halovány mosollyal fogadta a bocsánatkérést, tekintetében azonban maradt valami fagyosság. Majd fény gyűlt ki a helyén. – Úgy gondolom, ebben nincs semmi meglepő. Scott Ethant az apjának tekinti. Semmi oka, hogy mást mondjon. Pedig volt rá oka. Nagyon is volt. S miközben a kocsi a végtelen prérin feltűnő épületek felé vágtatott, Aurora azon töprengett, vajon miért tartotta magában a fia ezt a régi titkot. S azon is csodálkozott, hogyan tapinthatott rá a gyámoltalan Miss. Trowbridge az igazságra. – Ó, a civilizált élet egyik legnagyszerűbb adománya –mondta Garth Kincaid, amint felfedezte, hogy miféle ajándékot hozott az unokája keletről. Végignézte az italszekrényben álló tizenkét flaskát: bordói, rizling, burgundi, portói, sherry, plymunthi gin, cseresznyelikőr, két üveg skót whisky és rozspálinka. Kiválasztott egy üveg skót whiskyt, és kivett két poharat, Nagyapa, én nem iszom. Az öreg Kincaid gyors és rosszalló pillantást vetett rá. –Most kivételt tehetsz.
Mindkettőjüknek töltött, majd felkapta az egyik poharat: – Az egészségedre. És a sikereidre. Scott diplomatikus mosollyal megemelte a poharat. Nagyapja elismerő szavai örömmel töltötték el. A pálinka alaposan végigégette a torkát. Könnycseppek csordultak ki a szeméből, miközben az öreg elismerően kortyolgatta a csípős nedűt. Az ital végigperzselte a beleit, forróság áradt szét a testében. Kellemes meglepetésben volt része, amikor azt tapasztalta, hogy a második korty könnyebben csúszik le, mint az első. – Finom ital – magyarázta Kincaid, s mielőtt az ifjú tiltakozhatott volna, újból teletöltötte a két poharat. – A lehető legjobb – nyugtázta Scott, jóllehet alig kapott levegőt. – A legjobb, amit a pénzemért kaphatok. Remek dolog, pénzt költeni. Ez vonatkozik rád is. Elmondtam anyádnak, hogy szerintem mit kellene tenned. Scott a hatalmas asztal előtt leült egy nagy bőr karosszékbe, ami a látogatóknak szolgált ülőhelyül. Az újabb pohár és a szép ábrándok alaposan megszédítették az agyát. Garth Kincaid őt sohasem vette körül oly kedvességgel, mint a testvérét, Roryt. Természetesen tudta, hogy miért, ám ez a megkülönböztetés eddig különösképp nem zavarta. Igyekezett képességei maximumát nyújtani, vagy még annál is többet, hogy elnyerje nagyapja elismerését. Ő volt a birtok legjobb lovasa, de ez csak mélyítette közte és Rory között a szakadékot. Ezért ő volt a leginkább meglepve, amikor Garth Kincaid felajánlotta, hogy fedezi tanulásának költségeit a legjobb keleti iskolában. Kemény munkával érdemelte ezt ki. A szorgalom meghozta jutalmát. S ez mámoros örömmel töltötte el. – Remélem, hogy viszonozni tudom majd bőkezűségét. – Lehet, hogy oly módon, amire nem is gondolnál – morfondírozott az öreg magában. Scott agyáról hirtelen eloszlott az ital kellemes köde. – Mire gondol, uram? – A haladásra. Ami egyszerre lehet barát és ellenség. Tudod–e, hogy azt tervezik, az egész vidékre bevezetik a villamos áramot? Majd ezzel együtt a telefont is. Képzeld el! Amikor én hozzáfogtam, hogy megteremtsem Bar K–t, alig állt több a rendelkezésemre, mint az igyekezetem, néhány szarvasmarha és néhány mérföldnyi a közös földből. Mi mindent kellett kiállnom, gyermekem: az indiánokat, a jogtalan betele-
pülőket, a szögesdrótot, a 86–os szárazságot, 87 és 88 havas telet s akkor jött 89 sötét hóförgetege… Alig tudtam lélegzethez jutni. A termés majd hatvan százalékát elveszítettem. Ezer és ezer állatom pusztult el és fagyott meg. Mégis túléltem, és úgy gondolom, ezután is túl fogok mindent élni. Scott kiürítette a poharát, és beleegyezően nyújtotta a következő adag ital után. Nagyapja hangja a múlt morajaként vette körül. – A gazdálkodás ma már egészen más. Több kell hozzá, mint az igyekezet és egy nagy gulya. Üzlet, politika, s még akkor is nagy a veszélye annak, hogy tönkremész. A mi fajtánk már halálra van ítélve, de semmi kedvem békésen beletörődni ebbe. Ez az, amiben segítségemre lehetsz. Scott kihúzta magát a karosszékben, és letette a poharat. – Nem tudom, hogyan… – Szükségem van egy olyan emberre, mint te, Scott, aki helyettem is fellép majd Stock Growerben, az üléseken, aki mellettem áll azokkal szemben, akik szeretnék, ha csődbe mennék, és közönséges földmívesként láthatnának viszont. Mi a véleményed erről, fiam? Scott körül forgott a világ. Átkozta az italt, és megkísérelte a józan eszét segítségül hívni, hogy ellen tudjon állni nagyapjának. – Van munkám Bostonban. Miss. Trowbridge és én összeházasodunk októberben. – Bánatosan és bocsánatkérőn mondta, mintha nem is a vágyairól lenne szó. Garth Kincaid megcsapkodta unokája térdét, majd visszadőlt a karosszékébe. Arcán jóindulat tükröződött. – Tudatában vagyok ennek, mégis kérlek: változtasd meg a terveidet. Dolgozz nekem, gyermekem! Ajándékozz meg a tudásoddal és a tanácsaiddal, hogy egy kicsit részese lehessek a következő évszázadnak. Ez az, amivel vissza tudod fizetni a tartozásodat, ez minden, amire kérlek. Nos, mit szólsz ehhez, fiam?
Negyedik fejezet Ha a Bar K vendégei azt hitték, hogy a dakota birtok civilizálatlan, akkor fantasztikus meglepetésre számíthattak ezen a délutánon. Három órakor egymás után érkeztek meg a kocsik. A folyótól és a vasút felől jöttek, tekintélyes birtokokról neves személyiségek. Valamennyien Garth Kincaid szépen nyomtatott és két hete elküldött meghívására válaszoltak. Meghívó egy fite champet–re, garden partyra. Nehéz volt itt nyugaton hozzájutni bárminemű szórakozáshoz, s miután ez jó alkalom volt a csillogásra és magamutogatásra, az utazás bonyodalmai ellenére is csak kevesen utasították vissza a meghívást. Egy órába sem telt, és a vendégek már együtt voltak a házban, hogy letegyék úti köpenyeiket, és felfrissítsék magukat. Amikor ezzel elkészültek, a kifogástalan eleganciával öltözött Ruth egy nagyobb sátorba kísérte a vendégeket. – Hogy utaztatok, anya? – kérdezte Scott, miközben végig nézett a derűs vendégseregen. Aurora Prescott fantasztikus ruhában volt; a hideg zöld összes színárnyalatában pompázott, kimondottan erre a partira választotta. Vidám, tollakkal díszített kalap szorította le csillogó, göndör haj tincseit – Nem akartam, hogy a barátaid azt higgyék, barbárok vagyunk – sziszegte vissza, majd kivárta az alkalmas pillanatot, hogy üdvözöljön egy tekintélyes szenátort. Majd visszapillantott elegáns fiára, és elmosolyodott – Meg vagy elégedve? Ezeket a dolgokat a Harpeer Áruházból és az Asszonyok Családi Lapjából néztem ki. Ügy gondolom, jól tettem. Nem szeretnélek zavarba hozni a vendégek előtt szegényes kapcsolatokkal Scott könnyedén megcsókolta anyja sima arcát. – Pontosan úgy nézel ki, ahogy szerettem volna. Miattam nem kellett volna ennyit fáradnod.. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem jelentett gondot számomra. Szegény nagyapádat a guta megüti, ha megkapja a számlát.
Majd úgy fogja elszámolni, mint üzleti kiadást. Hiszen meghívtam az összes politikai barátját és ellenfelét, aki csak eszembe jutott. Nagyapja azt javasolta, hogy gondolja át még egyszer az ajánlatát. Scott az elmúlt huszonnégy órában szinte mást sem csinált. Ám még mindig sajgó feje gátolta a nyugodt döntésben. – Hol van Miss. Trowbridge? – kérdezte Aurora. – Azt hittem, bemutatod a többieknek. – Még nem volt kész, amikor én,., de lám, már itt is van. Aurora követte fia pillantását a széles boltozató lépcső felé. Gena Trowbridge olyan volt, mint egy tavaszi virágszál. Világosszőke hajának hullámait divatos csipke főkötő fogta össze. Fűzőbe szorított alakját, lágy vonalait választékos virágmintás muszlinruha emelte ki. Aurora hátrapillantott a fiatalemberre, és alaposan megnézte az arcát. Szemében elismerés villant, de nem volt benne tűz, sem lobogó szenvedély. Inkább szelíd bánat ülte meg. Kezét a férfi derekára helyezte. – Menj, és udvarolj neki, Scott! Úgy látom, borzasztóan egyedül van. Scott a hölgyek tekintetének kereszttüzében, nagy léptekkel átvágott a pázsiton. Scott fess és elegáns volt. Az izgatott susogás úgy futott végig a társaságon, mint a szél a prérin. Aurora látta, hogy kíváncsian és leplezett gyűlölettel adnak utat neki. – Remek társ lesz, Óra: bízhatsz benne, hogy derék férj válik belőle. Az asszony Ethanra pillantott. Az aggodalom szólította melléje a férfit, amit asszonyba arcáról olvasott le. – Többé már nem gyerek – próbálta kiengesztelni. – A markában fog tartani mindenkit. Nem gondolod? A finoman kihívó célzás hatására az asszony az állát nyomban fennhéjázón felemelte. – Nincs miért szégyenkeznem miatta. Ám a férfi látta a fiára emelt tekintetét, és észrevette a benne lakozó aggodalmat. Gena, aki a lépcső tetején állt, szintén azt nézte, hogyan tör át Scott a tömegen. Mindig is csodálta mozdulatait. Minden lépésében ott érezte a ketrecéből kiszabadult vad nyugtalan kecsességét, sugárzó, korlátok közé nem szorítható energiáját. SCott Prescott éppen ilyen volt, ura minden mozdulatának. Gena pillantása becéző gyöngédséggel vette körül meg igézte a férfi.
Scott maga sem tudta, hogy mi történik körülötte. Gena ott állt boltív alatt, s leginkább egy festményre emlékeztetett Majd valami megváltozott rajta, áradó meleg színezte pirosra sápadt orcáját, feketén ragyogó szeme kinyílt, vágy csillogott benne. Csábító gödröcskék jelentek meg bájos ajka körül. Maga volt az érzékiség. Akkor sem szédült volna meg jobban, ha egyenest itt, a lépcsőboltozat alatt hámozza le magáról bájos öltözékét. A hatás ugyanaz lett volna. Amióta a lányit ismerte, először moccant meg a férfilélek Scott Prescottban. Szapora léptekkel rohant felé, mint amikor valaki dermesztő fagyból siet a kandalló melengető tüzéhez. S közben egészen elfeledkezett arról, hogy már a lépcső tetején jár, és kis híján belebotlott szerelmébe. Gena nem tért ki előle, ellenkezőleg, valósággal szomjazta a testi kapcsolatot. Kezével megragadta a férfi könyökét, s magához húzta. Agya elkábult, a szenvedély forrón zubogott benne. S miközben a megigézett arcot bámulta, semmi másra nem tudott gondolni, mint arra, hogy a legszívesebben megcsókolná a lányt. Nem szűziesen és akaratlanul, hanem egy ajkukat forrón összezáró, igazi csókkal. S mindaz, amire gondolt, az arcára volt írva. A lány azonban nem lépett el. Scott látta, hogy mosolyog. –Mi az, amit olyan mulatságosnak talál, Miss Trowbridge? – Én… Azt bámultam, milyen elegánsan lépdelt… – S belezuhantam a karjai közé – fejezte be a férfi egy kicsit keserűen. – Sajnálom. Szívtelenség volt a részemről, hogy kinevettem kacarászott tovább. – Rászolgáltam. Mi tagadás, teljesen megzavarodtam. – S mi volt az, ami annyira megzavarta Mr. Prescottot, hogy képtelen volt egyik lábát a másik mellé tenni? – Az én dolgom, hogy rájöjjek, Miss. Trowbridge. Ám most, mielőtt bárki figyelmét felkeltenénk, fogadja el a karomat Ha másért nem, hát azért, nehogy megint összegabalyodjon a lábam. – De csak akkor, ha megígéri, hogy nem fog magával rántani a lépcsőn. Végtelen gyöngédséggel gondolt arra, hogy milyen élvezettel terült volna el Gena Trowbridge–dzsel a földön. Scott megragadta kecses kezét, s karjára helyezte. Még soha ilyen büszkeséget nem érzett, mint
amikor Genát levezette a lépcsőn, s átkísérte a gyepen, oda, ahol szemöldökét felvonva anyja várta őket. Nem is lehetett volna szebb ez a nap. Meleg volt, langyos szellő lengedezett. A zenészek játszottak, a vendégek sétálgattak, beszélgettek, kriketteztek, teniszeztek a gyepen, és íjászatban keltek versenyre egymással. A puncsostálakat rendszeresen újratöltötték limonádéval és jégbe hűtött gyümölcslével, szeszes punccsal a hölgyek és Apollinair– vízzel az urak számára. A külön e célra felfogadott személyzet rohangált, ezüsttálcákról kínálva az italos poharakat a tűző nap elől az árkádok alá és a fák hűvösébe menekülő hölgyeknek. – Akarja, hogy nyerjek önnek valamit, Miss Trowbridge? Gena meglepve pillantott Horace Billings szemébe. Scott alig néhány pillanattal korábban vált el tőle, s úgy tűnt, mintha a férfi csak arra várt volna, hogy a helyébe lépjen. – Nem is tudtam, hogy ön az íjászatban is jártas, Mr, Billings. – Sok mindenhez értek, Miss Trowbridge. Akaija, hogy bemutassam? Gena kínosan érezte magát, s azon töprengett, hogyan tudna udvariasan megszabadulni tőle. – Nem nyerne inkább valamit Caroline–nak? Horace vékonyka bajsza bánatosan lekonyult. – Ügy látom, éppen heves beszélgetésbe merült azzal a fiatal kongresszusi képviselővel. Nos, akkor mehetünk? Oly őszinte reménnyel nézett rá, hogy Gena nem tudta elutasítani. Biccentésére a férfi arca felragyogott. Felkapott egy íjat. Az íjászat az a játék, mely egyformán alkalmas mindkét nem számára. A hölgyek és az urak tíz– tizenöt– és húszyardos távolságból, felváltva lőttek a céltáblákra, miközben gondosan figyelmeztettek minden arra tévedő jószágot vagy tehénpásztort. Horace a hozzáértő szakember mosolyával a középső távolságot választotta, és kilőtt egy nyílvesszőt Kisebb pánik tört ki, mivel a vessző gellert kapott, s egy hölgy kalapjáról letépett egy nagy, vörös szaténcsokrot. Gena kezét a szájához kapta, s próbálta visszafojtani mosolyát. Valami ilyesmit dünnyögött a lehangolódott sportembernek: – Ó talán a nyílvessző volt görbe? Horace ettől felvillanyozódott, és hálásan mosolygott.
Nem akarja megpróbálni, Miss Trowbridge? Hiszen gyerekjáték az egész. S miután makacsul kitartott ötlete mellett, Gena végül elvette tőle az íjat, és körbepillantott, hogy valamilyen célpontot keressen. A megfeszített íj megsebezte a kezét. Valaki megragadta, és a tenyerét felfelé fordítva vizsgálgatni kezdte. –Semmi vész – állapította meg Scott, s mutatóujjával megérintette a sérült helyet. – Csak egy kis karcolás. Engedd meg, hogy megmutassam, hogyan kell csinálni. A Scott ujjaiból áradó meleg, s az, hogy olyan közel állt hozzá, hogy szinte egész testével érezte a hozzásimuló férfit, egyszeriben elfeledtette Genával a lüktető fájdalmat. Lélegzet visszafojtva állt, s minden ízében reszketett, miközben Scott igyekezett beállítani a mozdulatait. Erős keze valósággal betakarta a lány íjat tartó, zsenge karját, miközben a másikkal a vállát ölelte át. Majd arcát a lány hajához szorította. Gena kalapja félrecsúszott. Könnyű sóhajjal hajtott el egy szemébe hulló tincset. A férfi szavai langy szellőként cirógatták a fülét. –Most jó. Húzd a húrt egészen a füledig, miközben a kisujjad megérinti az ajkad szögletét. Tartsd így egy darabig! S amikor a lány feszítése hirtelen lazult, izmos karjával megsegítette. –Ne félj, Gena! Nem engedem, hogy bajod essen. Bízzál bennem! A lány hitt neki. Bízott benne, ahogy bízott abban a csodálatosan meleg érzésben, mely elfogta, miközben a férfi a karjai között tartotta. Az ölelő karok biztonságában hátradőlt, a mellének támaszkodott, s önkéntelenül behunyta a szemét. – Ne engedd le a könyöködet. Így! – Scott ujjai könnyedén végig siklottak a lány karján, és kiigazították ügyetlen mozdulatát. – Most pedig jól nézd meg a táblát, s amikor készen vagy a célzással, engedd útjára a nyílvesszőt. Olyan halkan mondta ezt, és oly közel hajolt hozzá, hogy Gena a halántékán érezte forró leheletét. Szeme még jobban elhomályosult, mennyei gyönyör lett úrrá rajta, és ujjai akaratlanul is szétnyíltak. Hallotta a húr pendülését amint útjára engedte a nyílvesszőt. Rémülten kinyitotta a szemét: – Beletaláltam! Scott a céltáblára meredt; a nyílvessző a külső körben remegett.
– Ez a te találatod. Remek lövés volt. Azután visszament hozzá, Gena tágra nyílt szemekkel összeszorított ajakkal csodálta. Teste úgy reszketett, ahogy a nyílvessző remegve repült. – Nagyszerű, Miss Trowbridge! Horace volt az egyetlen, aki, kiáltásával megzavarta kettejüket. S ezzel el is szakította őket egymástól, ám az az érzés, mely erre a röpke pillanatra egy máshoz hozta őket, nem foszlott szét. Gena alig leplezett bosszúsággal nézett a jól öltözött férfira. – Köszönöm, Mr. Billings. Igaza volt. Pofonegyszerű az egész… Az úriember elvörösödött. Gena pillantásában finom gúnyt érzett, s ezt mondta: – A lövés alig kerülte el a céltábla közepét. Ügy gondolom, a következővel feltétlenül jutalmat nyer majd. – Szeretné, Gena? Scott gyengéden búgó hangját hallotta. Kábultan bólintott, noha egyáltalán nem érdekelte a jelentéktelen díj, a csecse– becse. Scott égett a vágytól, hogy megmutassa a lány előtt, mire képes. Tenyerében forgatta az íjat, azután kihúzott egy nyílvesszőt. Rámosolygott a lányra, majd jelezte, hogy tegyék a célt húsz lábra. Könnyed és határozott mozdulattal megfeszítette az íjat. Majd amikor a kisujja mosolygó ajka szögletéhez ért, rásandított a távoli célpontra, s útjára engedte a nyílvesszőt Gena tátott szájjal nézte, ahogy az mélyen belevágódott a legtávolabb álló céltábla kellős közepébe. Horace, hangjában némi csalódással dünnyögte: – Micsoda szerencse… – s közben ostobán vigyorgott. Scott ezalatt újból felkapta az íjat, hogy próbára tegye a szerencséjét, hat nyílvesszőt lőtt ki egymás után a cél kellős közepébe, mely akkora lehetett, mint Gena tenyere. Ügyessége elnyerte méltó jutalmát. A suttogás ismét megindult. Majd a tekintetek Scott felé fordultak, aki keresetlen egyszerűséggel letette az íjat, és megfogta Gena karját. Egy szempillantás alatt megfeledkezett a díjról, s a lányt sietve az étellel és itallal megrakott asztál leié húzta. Aurora az ételeket a családi lap legutolsó menüjavaslata alapjai állította össze. S bizony rossz néven vette volna, ha elszalasztják különlegesen elkészített kocsonyás sült csirkéjét, a hideg paradicsomszószt, a vékonyra szeletelt vajas kenyeret, a fagyasztott szamócát tejszínhabbal
és a tortákat. Miközben a vendégek az ételeket ízlelgették, a szolgák sebesen hordták el füvön összegyűlő szennyes tányérokat és poharakat. Végül sötétség borult a társaságra, s romantikus hangulatot kölcsönzött az összejövetelnek. Hogy ezt fokozza, Aurora álarcokat osztott szét a vendégek között. Az első keringőt mindenki azzal kellett, hogy járja, aki vele azonos színű álarcot viselt. Gena maszkjának résén keresztül szemlélte a nyüzsgő tömeget, s közben reményei lassan szertefoszlottak. Nem okozott számára gondot, hogy felismerje Scott jellegzetes járása alapján, nap barnította arca és nyaka elütött álarca fehér színétől. Partnere egy arcát legyezője mögé rejtő, vihogó, dundi teremtés volt. Egy pillanatra a féltékenység tőre hasított bele Genába, majd szégyenkezve ismerte fel, hogy mennyire szeretné újból átélni azt az érzést, mely akkor kerítette hatalmába, amikor a vőlegénye átölelte. Ám ekkor eszébe jutott anyja figyelmeztetése; „Ha meg akarod tartani egy férfi szerelmét, akkor meg kell őrizned a megbecsülését. Mindig ügyelj arra, hogy ne légy erkölcstelenül kacér, vagy makacsul önfejű.” –Miss Trowbridge, micsoda szerencse ez számomra! Tekintetét elkapta Scottról, aki egy másik asszonyt tartott a karjai között elégedetten, s megpillantotta maga előtt az izgatott Horace Billings képét. Amint látom, mindketten kékek vagyunk – jelentette ki büszkén, álarcára mutatva. –Valóban azok vagyunk, Mr. Billings – biccentett Gena savanyú mosollyal. Alighogy felhangzottak a zene első akkordjai a férfi hevesen megragadta a kezét. Az égbolt csillagos baldachinja alatt partnere iskolás gépiességgel mozgatta, s közben Gena lopva a többi pár kecses hajladozását figyelte. A zenészek mindinkább belelendültek. A lámpák hunyorgó fénye mágikus árnyakat rajzolva lebegett a társaságon. Elhangzott az utolsó akkord, s mindenki legnagyobb örömére lekerültek az álarcok. Gena túl messze volt ahhoz, hogy meghallhassa, mit mondott partnerének Scott; valószínűleg valamiféle udvarias köszönetet a táncért; viszont világosan látta a teremtés arcán megjelenő döbbenetet. Kesztyűs kezét durván kitépte a férfi tenyeréből, megfordult és távozott. Nem Gena volt az egyetlen, aki észrevette ezt.
Gena a körötte állók különös viselkedésétől megzavarodva, egy pillanat alatt elveszítette szeme elől a vőlegényét. Kiadta az útját elbűvölt táncpartnerének, s elindult a suttogó tömegben. Nem törődött vele, hogy mit pusmognak, a hangulat volt az, ami nyugtalanította. Világosan hallotta Caroline szavait: – Soha nem hittem volna. Hiszen mindig úgy tekintettünk rá, mint aki közülünk való. – Caro, hallgass el, de azonnal! – sziszegett rá Beth. – Nem akarom felizgatni Genát ezzel a rosszindulatú mendemondával. Fogalmam sincs, hogy mennyi belőle az igazság. – Szeretném remélni, hogy semmi. Ez a te érdeked is! – vágott vissza Caroline gonoszán. – Végtére is te hoztad össze őket. Arcátlan megjegyzésétől és a gondolattól rémülten állt, majd Gena felé sandított. Meglátta a lány zavarodott tekintetét. Sápadt arcát nyomban derűsen jóindulatúvá rendezte át. – Ó, Gena, nem is láttam, hogy itt vagy. Gyere ide. – Majd talán később. Most megyek, és megkeresem Scottot. Láttátok őt? – Én nem csodálkozom azon, hogy elbújt. Ó, mennyire imádta Caro a szemtelen pletykálódást, ám most jövendő sógornője rosszalló pillantására beérte egy provokáló, homályos célzással. Gena igyekezett tudomást nem venni a rosszindulatú megjegyzésről, ám Caroline szavai felkeltették a kíváncsiságát. Mi is a helyzet Scott Prescott–tal? Miféle pletyka jár sustorogva körbe róla? A gyűlölködő zsivajban, és féligazságokból azonban nem kaphatott erre választ. A forrásánál szerette volna a mendemondát kideríteni. – Nem láttam őt, Gena – kezdte Beth. – Maradj velünk egy ideig. Éppen arra készültünk, hogy… – Nem – szakította félbe durván Bethet – Meg kell találnom Scottot. – S elrohant, sarkában Caroline gyűlölködő pillantásával. – Én az ő helyében nem rohannék ennyire a végzetembe. Fűzője könyörtelen szorításától szaporán lihegve, már éppen fel akarta adni, hogy megkeresse a férfit, amikor a hold halovány fényében egy magányos alakot pillantott meg. A többi vendégtől külön állt, egy vastag törzsű amerikai nyárfa alatt. Levette zakóját és nyakkendőjét, fehér inge vakítóan világított a sötétben. A távolban hullámzó dombo-
kat nézte, a magány érzése belemart lelkébe. Férfias szépsége heves dobogásra késztette Gena szívét. Meghallotta a lány közeledését, és megfordult. Nem mosolygott. Nem szólt egy szót sem. – Kerestelek – biccentett felé Gena. – Belefáradtál a társasági életbe? – Soha nem volt sok részem benne. Menj csak nyugodtan vissza és ne törődj velem! Horace látni akar. Szeretne alaposan megtáncoltatni. Mi ez a féltékenység a hangjában? Már a lehetősége is megrémisztette a lányt. Szorosan a férfi mellé lépett. – Nem akarok táncolni Mr. Billingsszel. Veled akarok táncolni. Látta, hogy egy pillanatra halvány mosoly suhant végig a férfi arcán. –Ma este nincs túl nagy kedvem hozzá. –És mikor lesz kedved hozzá? Scott a lányra meredt. Jól értette a szelíd ajánlkozást a lány szavaiban? Gena még sohasem vette a bátorságot, hogy ilyen bizalmas kapcsolatot kezdeményezzen. Néha még egy véletlen, röpke érintés is vad menekülésre késztette, akár egy kis csikót. Ám ma este, amikor Scott oly csendben kitért előle, úgy, ahogy csak egy férfi tud, egyszeriben kigyúlt a lányban a csábítás tüze. A férfi nem értette, hogy miért. –Épp arra gondoltam, hogy bizonyára a csillagokat nézed. Ennyi csillagot nem látni Bostonban. Legalábbis nem ezeket, mint itt. –Nincs ellenedre, hogy együtt nézzük őket? –Mit szólnak hozzá majd a barátaid? –Nem értik félre. Sokatmondó pillantást vetett a lányra, majd megrántotta a vallat –Tégy belátásod szerint. Genának fogalma sem volt, mi kavarta fel ilyen elemi erővel. Talán a bánat, ami ott ült a férfi szemében. Talán az, ahogy a vállát felhúzva, idegesen állt ott, s jelezte, semmi szüksége a mulatozásra, a társaságra, melynek hangjai a pázsitról felé hallatszottak. Genát hirtelen elfogta a vágy, hogy feloldja a férfi magányát. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a férfi karját. Merész tett volt ez. Még sohasem volt férfival ilyen bizalmas kapcsolatban. Scott ingujja forró volt, testének melege hevítette. Megérezte, milyen feszesek és rugalmasak az izmai. Szégyenkezett ezen az apró élvezeten. – Bizonyára már megszoktad a magányt – jegyezte meg halkan.
A férfi tekintete megrezzent az őszinte, kék szempárban felvillanó, mennyei ragyogástól. – Miből gondolod? – kérdezte izgatottan. Vajon mit hallhatott a lány? Ki mondhatta el neki? – Mert innen távol éltél, azért gondolom. Messze a szomszédaidtól, a barátaidtól. – A férfi nem válaszolt. Ismét Gena szólalt meg. – Milyen volt? Itt felnőni? A távoli szép napokra emlékezve a férfi tekintetét melegség öntötte el. Tovább bámulta a csillagokat. – Minden reggel korán ébredtem, hogy megnézzem a napfelkeltét. Amikor meleg volt, lementem a folyóhoz, hogy a kezemből igyam friss vizét és ússzak benne. Majd kiültem a partra, és megszárítkoztam a nap sugaraiban. Néztem a habokban kergetőző halakat, a csalitban fészket rakó madarakat, a fölöttük kerengő sólymokat. A nap minden perce sem volt elég számomra, hogy beteljek a gyönyörűséggel. – De szép, amit elmondtál. Nehéz lehetett mindezt otthagyni. Scott a lány bájos arcára pillantott. Látta, hogy jó szándék és őszinteség ragyog rajta. Hogyan is magyarázhatná meg neki? Az elkülönültség, a senkihez nem tartozás születésétől fogva a sajátja volt. Érezte, tapasztalta nap mint nap. Tudta, hogy nincs helye a lámpák fényében táncolok között. Az úri öltözék olyan volt, mint az álarc, amit viselt. Nem változtatott semmit azon, ami alatta volt. S azon sem, amit visszatükröződni látott mások tekintetében. Vajon, ha a lány megtudja képes lesz e elviselni? – Sohasem akartam visszatérni ide. A válasz meghökkentette a lányt. – Hiszen itt van a családod, az otthonod. Láttam, mennyire szereted őket. –Te nem tudsz valamit, Gena. Haragos és kemény volt a hangja, engesztelhetetlenül dühös. Visszarántotta a kezét mintha megégette volna. –Gena… –Kezd egy kicsit hűvös lenni, vissza kell mennem… A férfi egyszeriben nem akart egyedül maradni. –Nem, ne menj el! Maradj itt. S mielőtt a lány bármit is tehetett volna, felkapta a fűről a kabátját, és a vállára terítette. A lány csöndben, riadtan állt. A férfi ujjaival této-
ván fogta a kabát hajtókáját, gyúrta és gyűrte a szövetet a tenyerében, miközben a lány teste a különös ölelésben mind közelebb és közelebb került hozzá. Gena leszegte a fejét s elbűvölve bámulta a férfi gallérjából ki villanó, aranyló barna bőrét. Pulzusa szaporán, türelmetlenül vert. Szíve visszhangozta és felerősítette az őrült dübörgést. Scott feje lassan egyre lejjebb hajolt. –Scott –Egész délután erre vártam. Hangja megremegett. Meg akarta csókolni, A lány nem ellenkezett. Maga is meglepődött a saját válaszán; – Én is erre vártam. Repeső várakozással lehunyta a szemét, és hátrahajtotta a fejét. Érezte, hogy a férfi gyöngéden megérinti az ajkát. Meleg, száraz és lágy volt a csókja, – Scott… A meglepetés sóhaja volt ez. S elég volt ahhoz, hogy fellobbantsa szívének eddig féltve őrzött vágyát. A lány nem válaszolt bátortalan próbálkozására, ez volt minden, amit megengedhetett. A vér még forróbban lobogott Scott ereiben. Megnyalta a szája szélét, és a lány duzzadt, érzéki ajkára tapadt, mohón harapdálta, nyelvével szétfeszítette. A lány utat adott neki, nem tiltakozott nem tudta még, hogy mi vár rá. Gena kábán átadta magát az érzékiségnek, minden ereje elhagyta. Szorosan hozzátapadt a férfihoz, izmos combja, dereka, melle rabságban tartotta. Még ha akart volna, sem tudott moccanni. A férfi közben egyre csókolta. Új felismerés hasított kéjtől eltompult agyába. Istenem, de gyönyörű volt! Hogy ölelte a férfi! Szája mind keményebben tapadt az ajkára, nyelve utat tört az ajkai között. Erőtlenül lógó karja hirtelen megragadta az ingét, gyűrte és szaggatta, mígnem vad vágy ébredt a férfiban. Az addig tartózkodó nő hirtelen engedékenysége elsöpört minden észérvet, vad szerelmi éhség lett úrrá Scotton. Hangosan zihálva vette a levegőt. A vágy elemi erejű nyögéssel tört fel a torkából. Gena megrémült. A férfi érezte ajka tiltakozó borzongását. Halk, megadó sóhajjal ébredt fel szunnyadó lelkiismerete.
Elengedte a lányt. Nem volt más választása, hacsak nem akarta erőszakkal a magáévá tenni. Lihegve, a kielégítetlen vágy fájdalmától gúzsba kötve nézte, hogyan rohan szerelme a ház, a biztonság felé, ahogy egy lepke menekül a veszélyes lángtól. Fojtott szitkozódás tört ki belőle. Gena levegő után kapkodva, kezét melléhez szorítva, botladozó léptekkel rohant be a kivilágított hallba. Röpke pillantást vetett a tükörbe. Meglátta összegyűrt öltözékét. Semmi kétség, a szerelmi vágy nyomai ott voltak rajta. Haja összeborzolódott, a kalapja félrecsúszott, miközben árnyaktól űzve, vadul rohant. Scott kabátja alatt a keble hevesen emelkedett és süllyedt. Szeme tágra nyílt, ajka pedig száraz, duzzadt volt, és vágytól égett. Mi lesz, ha valaki meglátja? A legjobb az lenne, ha el tudna vonulni szobája magányába imádkozni, hogy elmúljon a kísértés. Térdelve tölti majd az időt, amíg beköszönt a hajnal. De félt, hogy miközben a vágy démonát űzi ki a testéből, egyre ott érzi majd ajkán a férfi csókjait. Hangok. Rémülten, négykézláb bemászott a lépcsők alatti kis bemélyedésbe. Szorosan odabújt a falhoz. Ijedten lehunyta a szemét. Remélte, hogy nem találnak rá, Kétségbeesetten felnyögött, amikor felismerte Scott anyjának a hangját. Ügy döntött, hogy inkább megfullad, de nem moccan, s nem fedi fel rejtekhelyét. – Nem akarom, hogy kinevessenek, és még kevésbé szeretnék pánikot kelteni – csattant Aurora hangja. Halk válasz hallatszott. A szavakat nehezen vette ki, ám a hangot kétségkívül felismerte. – Láttam, mi történt. Semmi nem változott benne. Ostoba voltam, amikor azt hittem, hogy majd az iskola megváltoztatja. Senki sem vette észre, hogy egészen az apja. Legyenek átkozottak, alantas és képmutató alakok. Gena, ahogy a lépések közelebb értek, még inkább mozdulatlanná dermedt. –Óra, mit vártál tőle? Nem a ruha teszi az embert. Büszkének kellene lenned… – Az vagyok! Arra, hogy milyen nagyszerű férfi, hogy mit tett eddig. Ez nem tisztességes dolog, Ethan, egyáltalán nem az ahogy vele bántak.
Gena fojtott zokogást hallott. Aurora Prescott sír? – Ha itt maradt volna, mindenkinek megmutatja. Tudom, hogy képes lett volna rá. Elítélő hangja megrázta. – Ő nem teszi meg ezt, Óra. – Miatta megtenné. Gena megdöbbent Aurora Prescott gonosz szavaitól. – Hát nem látja, hogy mennyire nem hozzávaló? Egy szikrányi élet sincs benne. Ezzel az erővel akár egy elegáns próbababát is tarthatna a karjában. Hasznos és bájos társasági összejövetel alkalmával, amikor mindenki azt várja tőle, hogy illedelmesen viselkedjen és mosolyogjon. Ám mi van, ha Scottnak arra lesz szüksége, hogy megértsék őt? Megszédítette a lány előkelő származása és bájos pofikája. Az előkelő származás nem feltétlen jelent igaz érzelmet. Pedig megérdemelné attól a nőtől, akit szeret. Ez a hideg és sápatag Miss Trowbridge azonban nem fogja megadni neki. – Óra, most te vagy elfogult. – Valóban? Akkor miért nem mondja meg neki, hogy ki is ő voltaképp? És mi lesz, ha a lány megtudja az igazat? Meg fogja vetni érte, s ez összetöri a lelkét. Nem engedhetem, hogy ez bekövetkezzen. Utolsó szavai már a semmibe vesztek, mert beléptek a társalgóba. Gena egy ideig mozdulatlan maradt, Aurora szavai összezúzták az önbizalmát. Baljós jelek kísértettek Scott múltjából. Végül előbújt rejtekhelyéről, a lépcsők alól, s lopakodva felsurrant a szobájába. Az ágyára vetette magát. Le sem vetkőzött. Még mindig Scott kabátját szorongatta görcsösen a karjai között. Lentről hallotta a zenét és a kacagást. Az egész olyan volt, akár egy rossz álom. Egy zavaros álom. S miközben a tapéta virágmintáit és cikornyáit tanulmányozta, szörnyű magány kínozta. Ugyan miféle titok övezi azt a férfit, akihez az életét kívánja kötni?
Ötödik fejezet Ráérősen ügetett. Minden önuralmára szüksége volt, hogy, az arca megőrizze szenvtelenségét. Semmi nem változott itt. Mérföldeken át nem látott mást, csak szennyet és mocskot. A nyomor akkora volt, hogy megdermesztette a szívét, elkábította a lelkét. A kétségbeesés légköre elapasztotta könnyeit. A pusztulás minden reményt kiölt a lelkéből. Uramisten, mit műveltek az egykor oly büszke dakota törzzsel? Kilenc évig volt távol tőlük, s ezalatt semmit sem tettek, hogy javítsanak a sziúk sorsán. Csak beszéltek, a fehér ember ígéretei üres szavak voltak. A reformerek magasztos gondolatai, a politikusok leereszkedő mosolya. A keleti országrész lakói közömbösen figyelték az egészet, ő is olyan lett, mint azok. Kilenc év alatt ugyan mit tett értük? Semmit. A lelkiismerete kínozta, látva azt, ami körülvette. A sziúk éheztek, nyomorogtak, reményüket veszítve őgyelegtek az érzéketlen világban. A világban, mely nem volt az övék. Most, szembetalálva magát a borzalmakkal, majd meghasadt a szíve. Uramisten, miért tér újból és újból vissza ide? Érezte a sziúk rámeredő tekintetét. Látta, miféle érzések tükröződnek a szemükben. Egy fehér ember. S nagyon jól tudták, hogy egy jól táplált fehér ember, hacsak nincs más választása, nem keveredik közéjük. Megőrzi felsőbbrendűségét, melyet onnan hozott, ahol még a szél is szabadon fúj. A gyerekek odaléptek hozzá, megragadták a kengyelét, nem szégyelltek koldulni. Csak az öregek tekintetében érezte a harag szikráját, a gyűlöletet és bizalmatlanságot, ami ott izzott a pillantásukban, mióta elvették a földjüket és megtizedelték a bölényeket. Próbált menekülni előle. Nem volt hozzá bátorsága. A büszkeség, az önbecsülés egyenesen tartotta nyergében. Nem pillantott se jobbra, se balra, nem akarta megszégyeníteni őket azzal, hogy észrevette nyomorukat.
Nem volt szüksége segítségre, hogy megtalálja az utat Sárga Medvéhez. Az öreg főnök wigwamja a törzs táborhelyének közepén állt, bejárata kelet felé nyílt. A törzsi jelek sem változtak, csak éppen kevesebb bölénybőr volt terítve a sátor vásznára. Megállította lovát, de még néhány másodpercig rajta ült, nem szállt le. A kantárt hagyta szabadon lógni, s eszébe sem jutott, hogy a nyereghez rögzítse a halmijait. Tőle senki nem lopna. A miniconjou indiánok nem voltak tolvajok, annak ellenére, hogy mindent elraboltak tőlük. Ott állt nagyapja sátrának felhajtott bejáratánál, két világ küszöbén, s ismét habozott. Egy fehér ember, aki drága ruhában izzad és feszeng. Ez volt minden, amit Sárga Medve látott, amikor belépett a sátorba. Az öregember megvethette volna érte, s azért is, mert nem tartotta meg ígéretét. – Meddig állsz még az ajtó előtt? Nem gondolod, hogy sokkal egyszerűbb, ha itt bent beszélgetünk? Scott megborzongott, majd nagyot sóhajtott. A barátságos hang felébresztette emlékeit. A hang, mely mindenféle tudományra, az emberek tiszteletére tanította. De arra is, hogy büszkén kiegyenesedjen, ne úgy járjon a világban, mint egy csúszómászó. – Üdvözöllek, nagyapa. Sárga Medve felkászálódott bölénybőrből vetett ágyáról. Scott tudta, hogy az élet alaposan megnyomorította, elveszítette néhány lábujját, számos seb kínozta. Gyorsan lehuppant az egyik ülőkére, mert az öreg főnök nem kedvelte, ha fel kellett néznie rá. Az évek múlása nem kedvezett a sziú indiánok egykori dicsőségének. S ez rosszabb volt, mint az éhség, mely csak bőrt hagyott a csontokon. Rosszabb volt, mint a vállat görnyesztő, rohanó idő. Ügy tűnt, mintha szeretett népének nyomorúsága kioltotta volna az öreg lelkéből az egykor harci lángot. A tragédia mély ráncokat hagyott az arcán. Öregesen üdvözölte a mellette helyet foglaló fiatalembert. De pillantásából nem veszett ki a bölcsesség fénye. – De jó, hogy itt látlak, Scott. Scott Sárga Medve korábban soha nem hívta megkeresztelt nevén. Az új megszólítás meglepetés volt a számára. Torkán akadt a szó, belefojtván mindazt, amit el akart mondani az öregnek, amit meg kellett beszélniük egymással. Ehelyett így fordult az öreghez: – Jól nézel ki, nagyapa.
– Apádnak tartozom érte hálával. Volt olyan jó, hogy gyakran meglátogatott. – Küldött egy nagydarab marhacombot. A lovam nyergéhez van kötve. Anyám pedig kenyeret sütött, és főzött egy kis málna lekvárt. Sárga Medve felhúzta a szemöldökét, hallván miféle ajándékot küldött Aurora Prescott, de csak ennyit dünnyögött: – Köszönet nekik. Mondd meg, hogy szétosztom azok között, akik szükséget szenvednek. Scott rápillantott a csont és bőr öregre, és a legszívesebben rá kiáltotta volna, hogy nem, ezt az elemózsiát neked szánták! Nem lett volna méltó egy dakota indiánhoz. Hogyan is felejthetné el? Ha valakinek van valamije, azt szétosztja a többiek között. Ez olyan tulajdonságuk, amit a kapzsi fehér ember soha nem értett meg. Előhúzta a saját ajándékát. – Ezt neked hoztam – közölte majdnem szégyenkezve, és az öreg bütykös kezébe nyomott egy kis dobozt. Sárga Medve némán, hosszasan nézegette az aranyórát, majd rámosolygott a jó szándékú ifjúra. –Büszkén fogom viselni, mert gondoltál rám. Nem volt szerencsés választás, Scott nyomban rájött Haszontalan csecsebecse egy olyan embernek, aki lelkében hordozta a napot és a csillagokat, s mindig pontosan meg tudta mondani, mennyi az idő. Sárga Medve számára a fehér ember megrendszabályozott világát jelképezte. Miközben az öreg az órát foltos kabátja zsebébe süllyesztette, Scott kínlódott a saját ostobasága miatt, de arcára rezzenéstelen mosolyt erőltetett. Az öreg bölcs pillantással méregette az ifjút, mint aki belelát megkínzott szívébe, látja benne minden bűnét és szégyenét – Az apád elmesélte, milyen derekasan helytállsz abban a ti nagy iskolában, ott keleten. Azt mondta, hogy már kitanultad a fehér ember jogait. Derék dolog. – Bostonban, egy nagy társaságnál fogok dolgozni. – Érdekes munka? Scott nem tudta, mit feleljen. Érdekes? Választhatott volna magának más karriert is. Kereshetett volna befolyást a politikai hatalmasságok között. Semmiképp nem érdekes, ha összeveti azokkal a tervekkel, amelyeket egykor az öregnek oly merészen kifejtett. Tervek, melyekről önző érdekeit fontosabbnak tartva, lemondott. Képtelen volt belenézni az öreg szemébe.
– Ez egy jó állás. – S boldoggá fog tenni? Tekintetét a földre szegezte. – Ezt választottam, ezt fogom csinálni, – Akkor derék dolog. Szégyen és bűntudat forrt benne. Sárga Medve egyetlen rosszalló szót sem szólt, nem figyelmeztette serdülő legényként tett fogadalmára. S egy szóval sem árulta el, hogy elítéli választását – Nem maradhatok tovább, nagyapa. – Scott a bezártság pánikszerű érzésével pattant fel. A múlt kavargott a lelkében. Fuldoklott. Nem tudta tovább nézni ezt az aszott öregembert, aki valaha tekintélyes harcos volt. Vágyott gyermekkora tiszta emlékeire, de képtelen volt visszaszerezni azokat. Mitől lett egyszeriben minden ilyen rossz? Hogyan térhetett le ilyen messzire a kitűzött útról? – Eljössz még hozzám, hogy újból odaülj tüzemhez? – Nem tudom – ismerte be szégyenében kínlódva. S amikor összeszedte bátorságát, és az öregre pillantott, a ráncos arc halovány mosolyra húzódott. Megérezte az ifjú súlyos bűntudatát. Ezért nem vádolta semmivel. Túl kegyes volt ez a megbocsátás. Kínlódva botorkált ki a sátorból. Még soha nem érezte magát ennyire boldogtalannak, még soha nem szenvedett ekkora kudarcot. Elveszítette a célt, a nagyapját, az apja nemzetségét. Fiatalkori eszményeit a mindennapok semmivé foszlatták Választania kellett, és ő választott. Soha többé nem térhet vissza. – Tehát, mikor visz el minket, hogy megnézzük az indiánokat, Scott? A kérdés valósággal belerobbant az ebédlő csendjébe. Gena Caroline mosolygó arcáról a vőlegényére pillantott. Mióta itt lakott velük a Bar K–birtokon, az esti vacsoraidők alatt csöndes volt és zárkózott. Különösebb érdeklődés nélkül fogadta a kérdést. –Mehetünk akár holnap is, ha úgy kívánják. Csakhogy korán kell indulnunk. Hosszú az út kocsival, s gondolom, nem akarnak rekkenő hőségben utazni. Beth megkönnyebbülten felsóhajtott valami hasonló válaszra számított sógorától. Majd nyugtalanul körbepillantott. – Azt mondta, hogy nem fenyeget bennünket veszély. Igaz ez?
–Nem kell aggódniuk a sziúk miatt – jegyezte meg Garth Kincaid. – 90 telén alaposan megkapták a magukét. –Pedig a keleti újságok… – Horace boldogtalan képet vágott, hogy nem lesz alkalma kérkedni a merészségével. –Korábban húsz mérföldre sem közelíthette meg a sziúk táborát anélkül, hogy ne állt volna a háta mögött egy egész sereg. Lelopakodtak a hegyekből, aztán odébbálltak a marháimmal és a lovaimmal. Amikor felfestették a harci színeiket, mindenki örült, ha reggel úgy ébredt, hogy még megvan a haj a fején. Hirtelen a tányérjára meredt. Elmosolyodott, mint aki az emlékeit éli újra át. – Már a nevük említése elég volt ahhoz, hogy az emberek rémülten imádkozzanak az Úristenhez. Vad Ló, Vörös Felhő, Szelíd Bika, Sárga Medve. Egyformán szörnyű volt mindegyik. –Mi késztette őket erre, Mr. Kincaid? – kérdezte Gena. – Bizonyára volt valami oka. Úgy gondolom, kellett, hogy legyen. – Elraboltuk tőlük a földjeiket – jegyezte meg Scott szelíden. Kerülte a többiek tekintetét. A csipkefüggöny borította ablakon át a Fekete Dombok bizonytalan körvonalait kémlelte. – Ugye, idegesítené önöket, ha egy csapat idegen, aki köp az önök hitére, tanyát verne Bostonban, azzal az ígérettel, hogy hamarosan odébbállnak. Majd úgy döntenének, hogy az ő tanyájuk nem elég jó, s beköltöznének a maguk házába, s kiszorítanák önöket a hátsó udvarba, ahol moccanni sem tudnak. Az ő szempontjukból megmagyarázható. – De hiszen errefelé több millió acre föld van – vágott közbe Merle. – S az indiánok aláírták a szerződéseket, melyek megerősítik jogaikat. Tudatlanságát látva, Scott elfintorodott. – Az állammal kötött szerződések csak addig érvényesek, míg meg nem szárad rajtuk a tinta. Hiszen tudják, kormányunknak soha nem is állt szándékában betartani őket. Az indián törzseknek pedig nem volt törvényes képviseletük. Csak két lehetőség állt előttük: vagy panasszal fordulnak az elnökhöz, vagy kiássák a csatabárdot. – De hiszen az iratokat a törvény rendje és módja szerint aláírták. – Amint látja, ez a dolog legnagyobb iróniája. Mézesmázos bájcsevegés során sok–sok ajánlatot teszünk nekik, amiből egy kukkot sem értenek, majd az orruk alá tolunk egy papírt, amit nem tudnak elolvasni,
hogy írják alá, s ezzel már meg is szereztük magunknak a jogot arra, hogy azt csináljunk, amit akarunk. – Ez nem látszik valami tisztességes dolognak – mormogta Gena. – Tisztesség? – harsogta Kincaid. – Ugyan miféle tisztességről lehet szós amikor szeretteid védelmére gondolsz? – Semmilyenről. A nagyapa és az unoka hosszú pillantást váltottak, és bár a társaság egyetlen tagja sem értette igazából, miről van szó, de mindnyájan érezhették a különös feszültséget közöttük. – Na, és mi történt az indiánokkal? Scott a tekintetét Genára emelte. A lány pillantása tele volt együttérzéssel. Ez újabb erőt kölcsönzött az ifjú szívének. – Körülvették őket, s mint az állatokat, elterelték egy kietlen helyre, amit a kormány a haladás nevében börtönül jelölt ki nekik. – Nem tartott túl sokáig, hogy megtanulják, hogyan kell becsapni a kormányt és megnyerni a keleti jótét lelkeket Ugye, így igaz? – nevetett Kincaid gúnyosan. – Kunyerálva, ahogy a rühes, kóbor kutyák gyülekeznek a hátsó bejáratnál, ha eljön az etetés ideje. Egyikőjük sem utasította vissza a jó koncot, amit jóvátételként küldtem nekik. – Negyven évvel ezelőtt a tetőn sziú indiánok az északi vidékek urai voltak. Mióta rezervátumokba kényszerítették őket, kultúrájuk nyomtalanul eltűnt, ahogy a bölények is kihaltak. Az állami élelmiszeradagok és a járadékként kapott javak megszüntették a bölényvadászatot, korrumpálták a rezervációs hivatalnokokat, a törzsfőnököket és magukat a harcosokat is. Vallásukat és szokásaikat tönkretették a segélyprogramok. Képtelenek voltak ellenállni, nem kívántak változtatni a sorsukon. –Milyen szomorú – suttogta Gena. Scott szavai megsebezték érzékeny lelkét, – Micsoda kegyetlenség. Garth Kincaid mérgesen felhorkant: –Talán az is kegyetlenség, ha arra kényszerítjük az indiánokat, hogy beszolgáltassák a skalpoló késeiket? Kegyetlenség, ha betiltjuk barbár táncaikat, amikor saját embereiket verik és kínozzák? Ha arra késztetjük őket, hogy tanuljanak, hogy lányaikat civilizált formában adják férjhez, ahelyett, hogy zsenge korban eladják okét vadházasságba? Kegyetlenség, ha betiltjuk szertartásaikat, melyek arra nevelik ifjaikat, hogy mágiát űzzenek, s terjesszék az indián faj minden más gonoszságát?
Scott arca bíborszínbe váltott, akár a felizzott vörösréz. Már nem tudta türtőztetni magát: –Szívesebben veszi, ha lelkiismeretlen hivatalnokok teljes hatalommal felruházva uralkodnak e babonás és gyámoltalan nép felett? Rabokként fogva tartani őket, elzárni a tisztességes én normális élet minden lehetőségétől? Éhségbe, szegénységbe taszítani Őket? – Hosszú és feszült szünet következett, végül Kincaid feladta a szópárbajt; –Úgy látom, a neveltetés nem változtatta meg a nézeteidet. Scott is lehiggadt kissé, és engedékenyebben folytatta. – Amit tanultam, csupán megerősített nézeteimben. –Úgy látom, jól ismeri az indiánok helyzetét – jegyezte meg Caroline. – Honnan? Scott kimérten válaszolt: –Tanulmányoztam a Harvardon a Szövetséges Indián Törvénykönyvet, fiatalabb koromban gyakran megfordultam a táboraikban. Apámnak megengedték, hogy gyógyítsa a betegeiket. Ö sebész volt a polgárháborúban. A nők tekintete izgatottan összeszűkült. –És az édesanyja is vele ment? –Nem. – A kurta válasz elvágta a további kérdezés lehetőségét Scott elmosolyodott: – Gyanítom, hogy osztotta nagyapa indiángyűlöletét. –Én már rettenetesen unom ezt a témát – ásított Horace – s nem tudom, hogy jó lelkiismerettel elengedhetem–e Miss. Daviest ilyen nyomorult teremtések közé. – Én is éppen ezen töprengtem – visszhangozta Beth. Amint halálról vagy nyomorúságról hallott, nyomban saját, törékeny egészségére gondolt. – Én el szeretnék menni, – Gena halk bejelentése mindannyiukat meglepte. – Ó, Gena – tiltakozott Beth, – Gondolj magadra. Nem akarhatsz ekkora utat megtenni csak azért, hogy láss néhány koszos indiánt. Utána napokon keresztül nem találnád a helyedet. Én tényleg úgy gondolom… – Nagyra értékelem az aggodalmadat, kedves Beth, de úgy gondolom, ha Ruth volna olyan kedves, és biztosítaná az ellátást az utazás során, akkor én elmennék, és megnézném őket. Kérem, bocsássák meg, de most visszavonulok a szobámba.
Mindnyájan elképedve követték tekintetükkel. A szívélyes beszélgetést azután immár lehetetlen volt folytatni. Az éjszaka hideg volt. Scott mindent elkövetett, hogy csitítsa lázasan zakatoló agyát, de nem tudott úrrá lenni gondolatain. Az orrában érezte a rezervátum állott bűzét, látta a halálos fájdalmat nagyapja szemében. S szégyellte magát amiatt, hogy találkozásukkor egyetlen szót sem váltottak lakota nyelven. Talán azt gondolta Sárga Medve, hogy már elfeledte nyelvüket? Szívének, lelkének a nyelve volt ez, míg az angolt gondolatai kifejezésére használta. Garth Kincaidnak igaza volt. A keleti iskoláztatás nem tudta megváltoztatni gondolkodásmódját, miközben civilizált ember lett belőle. Csupán arra tanították meg, hogy fehér ember módjára hazudjon másoknak és Önmagának. Hogyan tarthatta volna meg egy tizenhárom éves siheder ígéretét, aki akkortájt Dél–Dakota füves pusztaságain kívül semmit nem ismert a világból? Esze ágában sem volt keletre menni, hogy maga mögött hagyja ezt a bátor szívű és naiv lelkű legényt. Ám mennie kellett. És tanult. És sokat megtudott a világ dolgairól. S arról is megbizonyosodott, hogy nem képes változtatni rajtuk. Nem tudta megváltoztatni népe sorsának alakulását Az elszigeteltség tudatlanságot, a tudatlanság félelmet, a félelem konfliktust szült. Hogyan állhatott volna ki apja nemzetsége mellett, amikor saját maga mellett sem tudott kiállni? Ezt nem mondta el Genának. Hazugságban élt Bostonban, és arra kényszerítette magát, hogy higygyen benne. Azt gondolta, ha magáévá teszi a civilizált világot, ez a világ be is fogadja. Teljesítette anyja és nagyapja vágyait, mintha azok az övéi lettek volna. Fogadalmat tett, hogy növeli hírnevüket. S mivel a lelke üres volt, ezek az ösztönzések helyet találtak benne. Beérte tekintéllyel becsület helyett. Képes volt az üzleti haszon érdekében saját szabadságát korlátozni. Alá tudta rendelni az érzelmeit a tulajdonnak. Megjelenése csillogó volt. Remek munkát kapott, jobbat nem is kívánhatott magának. S tökéletes feleségre számíthatott Gena Trowbridge személyében. De egyik sem jelentett számára semmit. Reménytelenül hordozta magában Gena képét. Tudná szeretni a lányt, ebben biztos volt. Kicsi, bájos teremtés, alkalmas arra, hogy kedves legyen vele, ha a gondját nem is tudná viselni. És ő beérte volna
ezzel. Akkor miért volt ilyen nyugtalan? A lány kívánta a csókjait, amíg az illendőség engedte. Vajon mindig így lesz? Ez volt a baj. Túl sokat törte a fejét. Túl sokat foglalkozott az érzelmeivel. Szeretett volna menekülni a múltjától. Bízott benne, hogy ez lehetséges. Hogy hihet a szerelemben, hogy a szánalmat nem ismerő keleten majd elfeledkezik a fű illatáról és egykori dicsőségéről. Gena ott állt a kapuban. A háta mögött hallotta barátai beszélgetését és nevetgélését a társalgóban, de semmi kedve nem volt csatlakozni hozzájuk. Minden figyelmét a félhomályban kirajzolódó, magányos alaknak szentelte. A férfi az előcsarnok egyik oszlopának támaszkodott. A lány akarta is, meg nem is ezt a találkozást. – Féltem, hogy egyedül maradsz az este. A férfi nem mutatott meglepetést. Tudta, hogy Gena ott van, még mielőtt megszólította volna. A lány mindig elcsodálkozott ezen a titokzatos érzékén. Gena összeszedte minden bátorságát, és a férfi mellé lépett. Nem kívánhatta, hogy kapcsolatuk olyan legyen, mint Bostonban volt. Ott az udvarlás úgy zajlott, ahogy az illem parancsolta, és ez biztonságot adott neki. Órákig együtt lehettek szülei házában, hogy utána jó éjszakát kívánva elváljanak egymástól. Soha nem érezte ezt a különös izgalmat, ezt a feszült várakozást. Gena biztos volt benne, hogy a férfi elégedett, ahogy ő maga is az volt. Nyugodt társalgás, halovány mosolyok, kezének gyengéd érintése. Soha nem félt a férfitól, soha nem volt bizonytalan az elvárásaiban. A helyzet azonban megváltozott. A miatt a csók miatt. A lány kiegyensúlyozott lélek volt, nem szokott heves érzelemkitörésekhez, s igyekezett mindent elkerülni, ami izgalomra adhatott okot. Fogalma sem volt, hogyan csitíthatná le annak a szenvedélynek forgószelét, amit Scott keltett benne. Túl sokat engedett neki. Egy álmatlan éjszakán át emésztette magát, azt sem tudva, valóság volt vagy álom. Maga elé képzelte, amint Scott Prescott kielégíti vágyait. Mi lett volna, ha még többet enged meg magának a férfi? Türelmetlen mámor suhant át akkor rajta, és látta, hogyan foszlik szerteszét. Jól nevelt úri nő lévén nem számított ily közönséges végkifejletre, de józan, illedelmes és büszke viselkedésével kivédte a veszélyt. Anyja figyelmeztette, hogy egy nőtlen férfi könnyen megvadul, és bűnt követ el, s egy jóra való asszony feladata, hogy csitítsa vadságát és heves érzelme-
it. Hangsúlyozta, hogy minél tisztább a nő, annál visszafogottabb és emelkedettebb a férfi. Gena is ezt vallotta. Becsülte Scottot, de képtelen volt elviselni a szívében tomboló vad szenvedélyeket. Rajta áll tehát, hogy önmérsékletet mutasson. Ezért, amikor a félhomályban a férfi visszatért hozzá, közönyös mosollyal fogadta. Scott aranybarna szeme vágyakozva ragyogott, s nyugtalanul kereste a nő tekintetét. Gena tartózkodóan lesütötte a szemét. Kész kínszenvedés volt ez a számára, mert közben tekintete végigsuhant a férfi érzéki száján. Szíve vadul dobogott. – Gena, nagyapám arra kért, hogy maradjak itt nyárra. A lány felemelte a fejét, szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Hogyan? Scott hátrapillantott a dombok sötét hullámvonalára, és izgatott hangon magyarázkodni kezdett: – Azt akarja, hogy segítsek neki bizonyos jogi kérdésekben. Ez addig tart, amíg előkészítem és beterjesztem a javaslataimat. – De hiszen van állásod Bostonban. – Gena szavaiból félelem érződött. – Ez nem állás lenne. Nagyapám fizette a taníttatásomat. Ezzel módom nyílna rá, hogy megháláljam a nagylelkűségét. –Biztos vagyok benne, hogy apád megérti. Ha pedig nem tudja az állást fenntartani számomra, majd találok másikat. Gena azonban egyáltalán nem az álláson töprengett. Más dolog nyugtalanította agyát és szívét. Ügy érezte, hogy el fogja veszíteni a férfit, az otthonát, ezeket a dombokat. Scott látta, hogyan ül ki a lány arcára a félelem, torzítja el vonásait a rémület. Eszébe sem jutott, hogy ezzel megbánthatja, fájdalmat okozhat neki. Csupán a saját bizonytalanságait akarta megosztani vele. Megnyugtató mosolyt erőltetett az arcára. –Csak nyárig tartana. –És mi lesz az esküvővel? – Gena alig hallhatóan ejtette ki a szavakat, olyan volt, akár egy sóhajtás. –Csupán két hónap – kezdte újból a magyarázkodást Scott. Ám ezzel nem nyugtatta meg menyasszonyát. Tágra nyílt szemében könny csillogott, s újult erővel ragyogott fel benne a remény. – De ugye, visszajössz hozzám?
Bizonytalan és reszkető hangja életbevágóan fontos érzést ébresztett a férfiban. Hevesen és kétségbeesetten utánakapott, átölelte törékeny testét, a karjaiban tartotta, hogy így csitítsa a szívében dúló vihart. – Igen – tartott ki makacsul, – Visszatérek. Heves ölelése és fogadkozása meggyőző lehetett volna, de viselkedésében rettenetes feszültség érződött, a hangja majdhogynem haragosan csengett. – Nem akarok nélküled visszamenni Bostonba – szólt Gena halkan, ám szavaiban fokozódó aggodalom csengett. Korábbi tartózkodásáról megfeledkezve, remegő ujjaival belekapaszkodott a férfi kabátjába. Mi lesz, ha soha nem tér vissza hozzá? A lehetőség dermesztő félelemmel töltötte el. – Mindössze két hónap, Gena. Azután visszajövök, és nekilátunk, hogy megvalósítsuk a terveinket Minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük ígérem. Nyugalmat kell találnom. Adsz nekem ennyi időt? Tudsz ennyi ideig bízni bennem? Kérlek, válaszolj. Ám az igazi kérdésre nem a lány adhatta meg a választ. És ha volt valami, amire nagy szüksége lehetett, az éppen a bizalom. Karját szorosan Gena köré fonta, olyan erővel, mintha örökre egybe akarta volna olvasztani testüket. S miközben vadul ölelte, aggodalma még jobban átterjedt a lányra. Mi az a titok, amit nem kíván vele megosztani? Nyugtalansága tovább nőtt. Scott lehajtotta és a lány törékeny vállára fektette a fejét – Szükségem van rád, Gena. A rekedt és mély hangon tett fogadalom azonnal megnyugtatta szerelmét. Gena arra gondolt, lehet, hogy a férfi valami egészen más dolgon töpreng. Valami sokkal fontosabbon, mint a testi vonzalom. Gyengéden megsimogatta vőlegénye fejét. Rövid, fekete haja lágy volt, akár a selyem. Ujjai a váratlan gyönyörtől egy pillanatra elkalandoztak. Halkan csak ennyit mondott: – Bíznom kell benned, Scott. Bízom. És szeretlek. Az utolsó szó vad szenvedélyt gyűjtött a férfiban. Majdhogynem fájdalmas erővel átölelte, és szinte kiáltotta: – Nem fogsz csalódni bennem, Gena. Meglátod. Minden rendbe jön, ha befejezem itt az ügyeimet. Összeházasodunk. A Fehér Hegyek között töltjük majd a mézesheteket. Az apádnál fogok dolgozni. Lesz szép házunk, talán egy kis föld is hozzá. S lesz majd valaki, aki takarítani és
főzni fog ránk. És gyerekeink, sok–sok gyerekünk. Boldogok leszünk mindketten, Gena. Akarod? A lány még mindig hallgatott. Az arcára fagyott kétségbeesést csak az éjszaka láthatta. Majd alig hallhatóan így szólt: – Igen, Scott, boldogok leszünk.
Hatodik fejezet Az égen egyetlen felhő sem volt. A szél még nem támadt fel. A délelőtti nap szelíden sütött, becéző melegsége nem emlékeztetett a délidő forróságára. Gena a napernyőjét kelet felé fordította, s úgy érezte, a kirándulás egészen elviselhető. Az első órában nem láttak mást, csak Kincaid jószágait. Rövid szarvuk és vöröses fehér pofájuk volt, Hereford fajta. Szelíden ropogtatták a rövid és dús füvet. Kimagaslottak közülük a szikár és hosszú szarvú texasi marhák. Scott nem túlságosan törődött velük, ám menyasszonya kíváncsi kérdéseire részletes válaszokat adott. Mesélt arról, hogyan érkezett ide az apja, hogyan szeretett bele a Dakota vidékbe, a zajos karámokba, a városokba, melyek a húsipar több százezer dolláros bevételének eredményeképpen nőttek ki a földből. Kisebb lelkesedéssel szólt arról, hogyan szorította ki a mind összébb húzódó legelőterület és az aranyláz az indiánokat, s pusztította ki az értékes bölényeket. Elhallgatott. Könnyű hintójuk letért a békés és végtelen prérire. Itt nem voltak utak, csupán az állatok által kitaposott, tavakhoz vagy folyócskákhoz vezető ösvények. Nem hallottak mást, mint a tücskök ciripelését a fűben, és a galambok melankolikus búgását Genán ismét átsuhant a magára maradottság dermesztő érzése. Hogyan tudtak itt letelepedni az elsők? Hogyan tudja egy asszony, Aurora Prescott elviselni itt a magányt? Ügy tűnik, egészen jól. Csöndben hálát adott az istennek azért, hogy nem kell tovább maradnia egy hétnél, s hogy Scott hamarosan követni fogja őt. Addig pedig mindent elvisel. Vagy legalábbis így szeretné. Kocsijuk közben átvágott egy alacsony dombon. Még Scott szomorú helyzetképe sem készítette föl eléggé a cheyennek folyó menti rezervátumának látványára. Végtelen mezőn magányos sátrak nőttek ki a kopár földből. Egyik–másik alig volt nagyobb egy kunyhónál. Nem volt errefelé sem folyóvíz, sem árnyék a nap ellen. A forró, száraz szél töménytelen port hordott össze, és fojtogató bűzt hajtott maga előtt. Gena zsebkendőjét az arca elé kapta.
–Nem mehetünk közelebb – szólt Scott A lány leengedte orra elől a csipkés szövetdarabot. Mosolygott – Minden rendben. Kérem, menjünk oda. Túl nagy itt a hőség. Nem szoktam hozzá. A férfi próbálta lebeszélni a szándékáról, de sikertelenül. Megrántotta a gyeplőt, hogy a lovak tovább induljanak. Gena mélyet lélegzett, s nagyon igyekezett, hogy arcvonásai ne fejezzenek ki undort vagy rémületet. Scott kíváncsi volt rá, hogy miféle hatással lesz rá ez a hely. Gena békésen ült a férfi mellett, és gyűjtötte első élményeit az amerikai őslakókról. Egy fehér asszony az indiánok körében sokkal nagyobb érdeklődést kelt, mint egy magányos lovas. Scott izgatottan ült mellette. A nő látta, hogy a férfi nem hord magánál fegyvert. Mindenfelől fürkésző pillantások meredtek Genára. Ő lopva végigmérte a szerencsétlen teremtéseket, akiket Scott a vidék büszke harcosainak nevezett. Nem harcosokat látott maga előtt. Nyoma sem volt bennük a büszkeségnek. A férfiak sátraik előtt lebzseltek, vagy kis köröket alkotva szerencsejátékot űztek. Az asszonyok serényen dolgoztak apró kezecskéjükben, gyermekeiket nevelték vagy más házimunkát végeztek. Leplezetlen érdeklődéssel bámulták Genát, kíváncsiságukat felkeltette előkelő ruhája, finom bőre és haja. Többségük ugyanolyan nyomorúságos öltözéket viselt, mint a városi szegénynegyedek lakói. Mindnyájan soványak voltak. Miközben bámulta őket, Gena nem érzett félelmet, csak mély és kínzó szomorúságot. Anyja abban a hitben nevelte, hogy a jótékonyság a szegények iránt semmihez nem fogható érdem, s az ő feladatuk, hogy jót tegyenek a rászorulókkal. Soha életében nem látott még ennyi elesett teremtést. Szívében rokonszenv gyűlt a börtönbe zárt, vad lények iránt, akik szabadságukat gyászolták. Csak itt látta, hogy mennyire elvesztették reményüket. – Hoztam néhány ajándékot – mondta Scott, és megállította a kocsit. A gyeplőt feltekerte az ostorra, majd hozzá tette: –Várj egy kicsit! Senki nem fog bántani. –Nem veszélyes, ha leszállók? – Gena végigpillantott a székér körül egybegyűlt, barna bőrű gyerekhadon, akik szégyenlősen bámultak rájuk. –Ha kedved van! Csak el ne tévedj!
Amikor a férfi visszajött, hogy leoldozza a kocsiról mind azt amit hozott, hirtelen kuncogást hallott. Hátrafordult. Félénk gyereksereg közepén Gena állt a kocsi mellett. Valamit osztogatott közöttük. A gyerekek arcán elégedett mosoly ült. Amint odaért, szétfutottak, mint a megrémült kiscsibék. – Mit osztogattál nekik? Gena elpirult. Az üres zsákot visszadugta a kocsis ülése alatti ládába, és megtörölte a kezét. – Csak néhány kukoricalisztből készített süteményt. Megkérdeztem Ruthot, vajon minek örülnének a legjobban, s ő úgy gondolta, ez lenne a leghasznosabb. Tekintetével követte a kicsiket. – Mennyi szép gyerek! Amikor visszament a kocsihoz, Scott megesküdött volna rá, hogy könnycseppeket látott összegyűlni a szemében. Nem a szánalom vagy az undor jele volt ez, hanem a szomorúságé. Scott szívét vad szenvedély dúlta fel. Próbálta visszaszorítani, de nem tudta. Genára meredt, a törékeny virágszálra, akiről azt hitte, hogy majd megretten a tragikus sorsok láttán. De szánakozó együttérzése eltökélt gondoskodássá változott. A lány határozottsága meglepte a férfit. Még jobban tetszett neki, mint eddig. Amikor a kezét nyújtotta felé, Gena kérdő pillantást vetett rá. Keményen megszorította a lány csuklóját, s az nem próbálta kiszabadítani a kezét. – Mi történt, Scott? – Gena, van itt valaki, akivel szeretném, ha találkoznál. Karon ragadta és elindult. Gena némán, lélegzetvisszafojtva követte: megbabonázta a férfi kemény szorítása és elszántsága. Scott fellebbentette előtte egy indián sátor bejárati függönyét. A férfi eltökéltsége arra biztatta, hogy ő is belépjen a sötétbe. Egy öregember ült törökülésben, vadbőrökkel letakart fekvőhelyén. Kifakult csíkos inget, vászonnadrágot viselt, lábán bőrmokaszint. Ősz haja a válláig ért, két vékony varkocsba volt fonva. Tekintetében semmi más nem érződött, csak mogorva ridegség, egészen addig, amíg Scottra nem pillantott. Ekkor pillantása felmelegedett, s rézszínű arcán a szigorú vonások öregesen derűs ráncokká lágyultak, – Megtisztelnek látogatásukkal. Jöjjenek be! Üljenek le!
Mély és monoton hangon, de jól érthetően, angolul beszélt. Scott helyet foglalt az egyik gyékényszőnyegen. Meg akarta óvni a lány öltözékét a piszkos földtől és a füstölgő tűztől, ezért maga mellett készített számára helyet. Az öregember lakhelye nyomasztó hatással volt Genára. Tekintetét a földre szegezte, nehogy vendéglátója kiolvassa szeméből az undort. – Miss. Gena Trowbridge Bostonból, ő pedig Sárga Medve, a miniconjou sziúk nagy és hatalmas vezére. Sárga Medve keserűen felnevetett, – Dicsérő szavaid úgy hullanak rám, mint a zápor, ám messze vannak az igazságtól. Sárga Medve vagyok, a lakota indiánok főnöke. Hosszú utat tettek meg. Szeretném felajánlani vendégszeretetemet. Gena már épp azon volt, hogy visszautasítja az ajánlatot, hiszen az öreg maga is nélkülözött. Amikor azonban Scott szigorú pillantást vetett rá, könnyedén rábiccentett. – Köszönöm – felelte halkan. S csaknem azonnal megjelent egy asszony egy tállal, s letette a két ülőhely között a földre. Barátságosan rámosolygott Scottra, majd szégyenlősen biccentett útitársnője felé, s csendben kisurrant a sátorból. Gena belekukkantott az edénybe, s gyomra elutasítón összeszorult. Scott belemélyesztette ujjait az ételbe, s egy maréknyi húst tömött a szájába. Tekintetével kérte Genát, kövesse a példáját. Gena bele bámult az edénybe. Élőlényeknek, néhány zörgő csontú kutyán kívül más nyomát nem látta a sziúk táborában. A gyomra görcsbe rándult. Sárga Medve keserűen elmosolyodott. – Vegyen. Prescott küldte. Ügy hallottam, nagyon dicsérik az ízét. Nem bölény hús, de azért meg lehet enni. Gena kivett kóstolónak egy kis darabkát, és óvatosan beleharapott. Zsíros és füstízű volt, de nem volt száraz és rágós. –Remek. Köszönet annak, aki készítette. Az, öregember elégedetten nyugtázta a lány megjegyzését. Kifürkészhetetlen tekintettel ült a néma fiatal férfi és a bájos, sápadt arcú bostoni hölgy között, s csodálkozása nőttön nőtt. –Hogyan talált rá a földünkre, Miss Trowbridge? Tetszik önnek? –Egészen más, mint Boston – volt a diplomatikus válasz. –Hát igen, Boston. Hallottam erről a helyről unokabátyámtól, Ülő Bikától.
Gena meglepődve pillantott az öregre. Ugyan ki nem hallott keleten Ülő Bikáról, a harcosról, aki legyőzte Custert? Mennyire hasonlítanak egymásra! Felidézte emlékezetében az indián harcos dölyfös vonásait, hatalmas tolldíszét, izmos testét, melyet gondosan hímzett öltözék takart. Ügy nézett ki, mint egy igazi harcos, mint azok, akikről a vadnyugati történetekben olvasott. De ez az öreg, a törzsfőnök, korántsem volt ilyen. Képtelen volt elképzelni, mint vérszomjas vezért, aki harcosaival ágyukban skalpolja meg az ártatlan városi lakosokat. – Sokat olvastam a vadnyugatról, nem erre számítottam. –Minden változik, Miss Trowbridge. Én akkor születtem, amikor a szél még szabadon kószált a préri felett. Ismerek itt minden patakot, minden fát, s vadásztam itt mindenre, amire előttem apám vadászott, s boldogan éltem, akárcsak ő. Ez volt az én földem. Része vagyok a tájnak, miként egy szikla vagy egy fa, vagy mint őseim. Láttam húszmillió bölény kiömlött vérét. Láttam a szántásra fogott vadlovakat, a lelőtt sasokat, és megértem, hogy szolgaként lássam az indiánokat. És sátrainkban, ahol egykor bölényzsírral világítottunk, villanyfény lesz, és hírmondó készülék hozza a híreket, amiket egykor füstjelekkel továbbítottunk. Valamiféle vezetéken át száguldanak, amit telefonnak hívnak. Lehet, hogy túl sokáig éltem, Miss Trowbridge? Hogyan is gondolhatta róla, hogy lelketlen öregember? Ahogy beszélt, az élet tüze lobogott szenvedélyes szavaiban. Nagy ember, dicső törzsfőnök volt. Még érezhető benne az erő, az életbölcsesség, az óriási tekintély. Milyen szomorú dolog látni, hogy foszlik mindez szerteszét, Gena együtt érzőn megkérdezte: – S nem volt semmi olyan változás, ami népük javát szolgálta? Sárga Medve haragosan elfintorodott, és megrázta a fejét. – A fehér ember számára az indiánok csupán annyira fontosak, mint a grizzly medve, a bölények vagy a puma. Elvették tőlünk íjainkat, ekeszarvát nyomtak a kezünkbe. Ám a lakota nép nem földművelő. Vadászok voltunk. Népünk a dicsőség ösvényét járta. Harcosok voltunk, varázslók családunk védelmezői. A fehér ember törvénye azonban megfosztott bennünket becsületünktől. – De hiszen vannak, akik segíthetnének önökön. Bostonban van az Indián Bizottság. Az öreg egy kézlegyintéssel kísérte válaszát.
– Szép számmal vannak férfiak és nők, akik az indiánok barátjának nevezik magukat. De sohasem kérdezték meg az indiánoktól, hogy ők mit szeretnének. Soha nem érdekelték őket a mi szokásaink. Szerintük a probléma megoldása az, ha elűzik, és keresztény civilizációjuk hatalma alá vetik az indiánokat, S csak azoknak ajánlanak fel földet, iskolát és állam– polgárságot, akik a fehér ember kijelölte úton haladnak. Ám ez egy olyan út, amire mi nem léphetünk. Felnőtt férfiak vagyunk, nem kisdedek, ez az út nem a mi utunk. – Nagyon szomorú vagyok mindkét nép, a miénk és a maguk sorsa miatt is. Scott csendben figyelte a beszélgetést: Büszke volt Genára. Látta, hogy Sárga Medvére is hatással volt, vagy talán nem akart vitatkozni vele. Állhatatos szívre talált Miss. Trowbridge szelíd viselkedése mögött. De vajon elfogadja–e őt akkor is, ha kiderül az igazság? – Szépen beszélt arról, hogy mit érez, és mit gondol. Vajon Bostonban minden ember így gondolkodik? – Nem merném állítani. Csak szeretném, ha egyszer így lenne. – Ha még egy kicsit élhetek, talán mindketten láthatjuk ezt, Üj Aszszony. – Üj Asszony? – Fehér Hattyú. Ez lesz a maga neve közöttünk, amiért oly bájos és szép. – Scottra pillantott, s végre elmosolyodott. – Jól választottál, takoja. –Micsoda szép név! Mit jelent? Sárga Medve ismét szemtelenül pillantott rá. – Azt jelenti, hogy ö a fiam fia, vagyis hogy Magányos Farkas, Távoli Szél fia, aki pedig Sárga Medve fia volt. Gena Scottra pillantott. Hirtelen minden világossá vált előtte: a fénylő fekete haj, a kemény vonások, a sohasem halványuló, nap barnította bőr, íme, amiről a Bar K–birtokon pletykáltak. Minden igaz volt. Scott nem kapta el a pillantását a lány tekintete elől, nem menekült előle. Ez azonban csak látszat volt. Belül úgy érezte, hogy meghalt. Sárga Medve érdeklődéssel szemlélte kettejüket. Látta a lány meglepetését. Csodálkozott, hogy unokája egy ilyen fontos dolgot miért nem mesélt el a lánynak. Csak nem szégyellte? –Sárga Medve a nagyapám. Lakota vér folyik az ereimben.
Gena arca egyszeriben rideg és megközelíthetetlen lett. Kék szeme szaporán pislogott. Próbálta leplezni az érzéseit. Miért tért vissza ide a férfi? Miből gondolta, hogy ő majd megérti? Scott szidta magát a gyávasága miatt, hogy nem merte korábban bevallani az igazságot a lánynak. Nem fogja megbocsátani félvér származását – Menjetek, elfáradtam. – Sárga Medve felemelte csont és bőr karját – Mindig szívesen látlak téged a tüzemnél, Üj Asszony. És téged is, takoja. Scott felállt. Amikor karját nyújtotta Genának, hogy segítsen neki felállni, érezte a tartózkodást – Örülök, hogy beszélhettem veled, nagyfőnök, Sárga Medve. Lehet, hogy még eljövök. Gena meg sem állt a szekérig. Ruhájával és köpenyével bajlódva, nehezen tudott felmászni a helyére. Bájos vonásain Scott nem ingerültséget, hanem inkább baljós higgadtságot látott. Kissé lemaradt, átadta Vörös Madárnak, nagyapja második feleségének az ajándékokat Tétován tért vissza a szekérhez. Félt a hosszú úttól, vissza a Bar K–birtokig. Fogalma sem volt, mit kellene mondania, hogy enyhítse az igazság ma– ró fájdalmát Félig indián volt. Ugyan mit várhatott ezután a lánytól? Olyan család gyermeke volt, melyet tiszteltek és megbecsültek. A botrány összetörheti. Ez az, amit nem engedhet meg. A lány nem szolgált rá erre a fájdalmas szégyenre. Túlságosan finom úri hölgy ahhoz, hogy elviselje a keserű csalódást, a társaság megvetését. Tudta, hogy a lány magában fogja tartani érzelmeit és indulatait. Sohasem fogja a férfi tudomására hozni, hogy a dolog mennyire összetörte. Felült a kocsiba. A lány oly mereven ült mellette, akár egy pózna, s hol jobbra, hol balra nézett csak rá nem. Apró kezét illedelmesen a térdén pihentette, Scott jobban örült volna, ha nem ilyen csendes, ha nekiront, szavakkal vagy akár ököllel. Azt talán jobban el tudta volna viselni. Hallgatása volt számára a legborzasztóbb ítélet. Gyorsabb ügetésre ösztökélte a lovat, s próbálta visszafojtani vad haragját. Talán nem a lány erősködött, hogy eljöjjön vele ide, a vadnyugatra? A félénk Gena Trowbrídge! Igen, ő, aki most itt ül mellette, és
igyekszik eltitkolni, hogy az igazság mennyire megviseli. Nem ő válaszolt oly hevesen csókjaira, nem ő mondta, hogy szereti? Keserű töprengéséből egy ismerős alakja térítette magához. Rongyos indián harcos állt előttük. Amikor tekintetét ráemelte, a meglepetéstől felkiáltott. – Magasan Szálló Sólyom! A részeg harcos botladozva megállt. Tekintetét felemelte: tele volt gyűlölettel. Ajkát megvető mosolyra húzta. Csak egyetlen szót mondott majd kiköpött, és továbbódalgott a maga útján. – Iyeska. Korcs félvér. Scott ujjai belefehéredtek, oly erővel szorította a kantárt. Egy pillanatra moccanni sem tudott, fuldoklott. Majd nagyot szívott a levegőből, kínlódva, mintha fájdalmat okozott volna neki. Egy másik ágrólszakadt alak jelent meg az úton, feltehetően a férfi után szaladt. Egy fiatalaszszony volt. A ló horkantására sötét szemét segélykérőén kapta fel. – Magányos Farkas! Elsurrant a kocsi előtt, és Scotthoz lépett. – Te vagy az! Hány nyár elszállt azóta! Már attól féltem, hogy nem térsz vissza többet Jaj, de elegáns vagy'! – emelte a karját, hogy megsimogassa a férfi kabátujját, combját. Gena figyelmesen végigmérte. A képek alapján alantas páriáknak képzelte el az indián asszonyokat: alacsonyak, elgyötörtek, csúnyák, gyereknevelő kulik, akik férjüket szolgálják, örökösen dolgoznak. De a nő, üki könnyes szemmel nézett fel Scottra, nagyon szép volt. Sudár termetű, akár egy nyírfa, amitől lányos keble még inkább szembetűnt. Formás, hosszú combjára pamuting feszült, A vászonszoknya ott lebegett izmos lábikrája és bokáig érő mokaszinja körük. Nap barnította arcán élesen kirajzolódtak arcvonásai: széles, vérpiros ajak, szénfekete szempár. Csillogó kövekből fűzött pánt fogta össze egyenes, kékesfekete haját, mely fejének legkisebb mozdulatára is szikrázva csillogott, akár a gyémánt. Bájos teremtés volt, Gena lelkét féltékenység sebezte meg. Ki ez a teremtés? A múlt újabb titka? Ajkát fájdalmasan összeharapta. –A nagyapádat látogattad meg? Istenem, gyakran mesélt rólad, mióta elhagytál bennünket,
– A családod jól van? – Scott Magasan Szálló Sólyom felé bólintott, arca barátságos volt, azonban különösebb érzelem nem tükröződött rajta. – Innen északra van a földjük, ám a testvérem jobbnak látta, ha itt marad a barátaival, – Lesütötte a szemét, hogy Scott ne lássa szégyenkező tekintetét. – Mondd meg nekik, hogy meglátogatom őket, amint módom lesz rá. – Megmondom. – A lány ellépdelt a kocsitól, ám tekintete még mindig a férfin volt. – Várni foglak, türelmetlenül. A rezervátumot már régen elhagyták, amikor Gena végre megszólalt. Hangja ridegen szikrázott. – Nagyon csinos teremtés. Kicsoda ő? – Hajnali Dallal és a testvérével együtt nőttem fel ők nekem olyanok,mintha az unokatestvéreim lennének – felelte, de nem nézett a lányra. Tekintetét a ló füle között, mereven előre szegezte. Hajnali Dal Sokatmondó név. Ismét maga előtt látta a lány kezét, amint a férfi combjához ér. Valóban unokatestvérek lennének? Gena mereven ült, s érezte, hogy könnyek gyülekeznek a szemében. Azt várta, hogy Scott elmondja neki, ki ő, hogy mesél neki arról a legényről, s arról az időről, amikor Hajnali Dallal ismerték egymást. Akarta, hogy magyarázzon meg mindent. S azt, hogy a férfi megtartsa őt. A férfi azonban mereven és csöndben ült, az igazságot mélyen magába rejtette. A hosszú út alatt alig beszéltek egymással Megálltak, hogy megoszszák egymással a kenyeret, sajtot és gyümölcsöt, amit Ruth becsomagolt. Miközben ettek, némán bámulták a távoli dombokat, a végtelen zöld mezőket, s a békés, kék eget. Kerülték egymás tekintetét. A kérdések Genát éppúgy kínozták belül, mint Scottot a lehetséges válaszok. Miért nem mondta el a férfi ezt neki? Mennyire gyűlölheti most őt a lány. Amikor Bar K megjelent előttük, Gena képtelen volt tovább hallgatni. Most kellett beszélnie, míg a többiek jelenléte, nem teszi lehetetlenné. – Miért nem mondtad el nekem? – Vádló volt a kérdés, Scott összerezzent mellette. – Magadtól nem jöttél rá? A barátaidtól, vagy a többi vendégtől nem tudtad meg?
– Nem tőlük kellett hallanom! – Gena haragos tekintetét a férfira emelte. – El akartam mondani neked. – Mikor? Mikor akartad elmondani? Az esküvő után? Ideges rángás futott végig a férfi állán. – Még ma, ma el akartam mondani neked. – Miután már kínos helyzetbe hoztál engem és nagyapádat is? ! – Sajnálom, Nem gondoltam jól végig. – Egyáltalán nem gondoltad végig! – A lány elfordult. Alig tudta elfojtani a dühét. Bosszantotta a férfi nyugodtsága, rettentően bántotta, hogy az mély hallgatásba burkolózott. Mire a kocsi a bejárati boltíves kapuhoz ért, összeszedte önuralma maradványait. Forró könnyek jelentek meg az arcán, s indultak meg lefelé. A férfi végre, ismét csak késve, a keze után nyúlt, – Gena.,. – kezdte volna, ám a lány elkapta a kezét. Vékony és sírós hangon csak annyit mondott: – Fogalmam sincs, hogy meg tudom–e valaha is bocsátani ezt neked, Scott. A férfi elsápadt, elkomorodott. Nagy nehezen lekászálódott a kocsiról, és a lány után eredt, Gena oly sebesen megindult, hogy csak a kapubejárónál érte utol, ott tudta maga felé fordítani, hogy halkan és vadul az arcába mondja: – Nem cserélhetem ki magamban az indián vért. Gena egy pillanatig dermedten állt. Villámló tekintettel, inkább kétségbeeséssel, mint haraggal vizsgálta a férfi arcát, kereste rajta a korábbi férfias szelídséget, ami úgy megbabonázni, ám hiába. Hátralépett, eltolta magától a férfit. –Nem azért nem tudok megbocsátani neked, mert az vagy, ami – felelte halkan. – Hanem azért, mert nem volt elég bátorságod hozzá, hogy megoszd velem az igazságot. Megfordult, s a veleszületett méltósággal elindult a ház felé. Ott hagyta a dermedten, reménytelen kétségbeeséssel, földbe gyökerezett lábbal álló férfit.
Hetedik fejezet A dohányillat és a farigcsáló kés hangja meleg és otthonos hangulatot ébresztett Scottban. A sötétben üldögélt, élvezte a békés csendet, s egy boldogabb időszak emlékei tolultak fel benne. Azé az időé, amikor könnyű volt a választás, amikor életének ösvényei még egyenesek voltak. Amikor minden világos volt a számára. Soha többé nem jön vissza ez az idő. Letért a helyes útról, s körülötte mind többen és többen szenvednek emiatt. Fa karistolta a fát, majd valaki váratlanul meglökte a hintaszékét. – Könnyíts a lelkeden, barátom. Scott tagadón rázta a fejét. A terasz széléhez lépett, mostohaapja mellé, és feszülten figyelte az éjszaka hangjait. Ethan rendíthetetlen nyugalommal álldogált mellette egy darabig, majd visszatért a faragáshoz. Ő is, akárcsak a felesége, aggódva gondolt fiuk sorsára. Az évek hosszú során, melyeket Ethan szenvedélyes szerelemben élt le az aszszonnyal, hihetetlen türelem és megértés fejlődött ki benne félesége makacssága iránt. Várta, hogy végre megszólaljon, elmondja gyermekéről mindazt, ami oly könyörtelenül nyomasztotta a lelkét. – Alaposan elfuseráltam a dolgaimat – szólalt meg Scott. – Csak nem? Talán arcátlanul nagy kifizetetlen számlát hagytál magad után? Előfordul, hogy a dolgok maguktól összegabalyodnak, Scott mélyet sóhajtott, amitől a válla felemelkedett, majd ernyedten meggörbedt. – És most képtelen vagyok rendbe hozni. – Talán azért, mert rosszul fogtál hozzá. Próbálj a szívedre hallgatni. – Apa, teljesen összezavarodtam, s ez a helyzet akkora fájdalmat okoz, hogy képtelen vagyok elviselni. Bármennyire is szeretném, nem tudom helyrehozni azt, amit elrontottam. Légy a segítségemre. Mit kell tennem? Ethan vele szemben ült, és a kését fente. Kíváncsian fürkészte a mostohafia arcát. Nem volt benne biztos, hogy a fiú egyáltalán meg-
hallgatja, amit mond, de mivel kérdezett tőle valamit, neki válaszolnia illett. –A cipő. Szorít. –A cipő? – Scott lassan felé fordult. Értetlenség rajzolt könnyű ráncokat az arcára. – Mi köze ehhez a cipőmnek? Ethan visszadőlt a hintaszékbe s hintázni kezdett. –Nos, akkor lássuk a cipőt. Kényelmes? Ügy érzed, tudnál benne futni egy mérföldet? Vagy annyira nyomja a lábujjaidat, hogy a fájdalomtól a könny is kicsordul a szemedből? Azt gondolná az ember, hogy egy piperkőc bostoni ügyvéd ilyet visel. De ha szükséges, leveheted. Ettől talán kevesebb leszel, mint ami vagy? Talán a cipő teszi az embert? Scott egy darabig hallgatott, majd csendesen megjegyezte; – Előfordul, hogy a cipő teszi. –Néha igen. Ügy gondolom, ez attól is függ, akarod–e, hogy az a cipő, amibe belebújsz, kényelmes legyen kívül–belül. – Nem vagyok biztos benne, hogy az enyémben mi van. Scott egykedvűen meredt a sötétbe, így próbálta elrejtem nyugtalanságát. – Az az ifjú, aki valamikor innen elment, az tudta. – Annak az fiúnak egy sor dologról naiv elképzelései voltak. – Miféle dolgokról? – Az apjáról, apja népének sorsáról. – Mit segít most ez? Ismét fogcsikorgató düh lett úrrá Scotton. Ethan érezte, hogy a fiú lélekben omlott össze. S jóllehet tudta sérülése okát, képtelen volt bármit is tenni. Scott nem beszélt. – Meg akarsz gyógyulni? Akkor gyerünk, elő az igazsággal! Először tisztázd magadban, és akkor jóval könnyebb lesz elmondanod. Akik szeretnek, nem fordulnak ellened emiatt. – De mi van, ha kiábrándítom őket? – Akkor is beszélned kell. Majd túlteszik magukat rajta. Csak az tud neked segíteni, akit beavatsz a dolgaidba. – Nagyapa azt akarja, hogy maradjak itt nyárra, és intézzek el néhány jogi ügyletet a számára. A váratlan bejelentést hallva Ethan rosszallóan felhúzta a szemöldökét.
– A vén bandita. Hamarosan megtudod, mit ért jogi ügyleteken. Beleegyeztél, hogy maradj? Bizonytalan fejbólintás volt a válasz. – Remek, ez majd némileg felvidítja anyádat. De mi lesz a kis hölgygyel? Ő mit gondolt erről? – Előbb megy vissza Bostonba. Ethan érezte a szavai mögött lappangó nyugtalanságot. – Ha kedve van maradni, mi elő tudnánk készíteni számára egy szobát. – Anya már az első nap tövestül cibálná ki a haját. – Nem tudom. Lehet, hogy mindketten jó képet vágnának a dologhoz. Hívd meg őt hozzánk nyárra, és holnap estére vacsorára. Ez lesz talán az utolsó lehetőség, hogy Miss Trowbridge holnap ne utazzon el. Scott elfordult. – Valóban úgy gondoljátok, hogy eljöttök az esküvőre? Ethan mosolya halványra sikerült. – Ha tisztázzátok az időpontot, úgy gondolom, elmehetünk rá. Ha… Scottnak korábban, amikor a házasságra gondolt, eszébe sem jutott ez a kis szócska, hogy „ha”. Szándékát megerősítette és hitelesítette a Gena apjának adott szava, és egymásnak tett fogadalmuk. De mindez oly távolinak tűnt innen, a végtelen zöld, felhőtlen égboltú vidékről. A kötelesség majdnem úgy szorította, mint a messze keleten vásárolt bőrcipője. Gena nem csodálkozott azon, hogy Scott nem vacsorázott velük. Scott becsapta őt. Eltitkolta azt, hogy indián vér csörgedezik az ereiben. Halálosan megsebezte a lány bizalmát. Lerombolta az önzetlenségnek azt az eszményi képét, amit a lány a lelkében róla rajzolt. Gena a nyíltságáért és a becsületességéért szerette. Megtudva az igazságot, egyáltalán maradt valami, amiért szeretnie kellene? Hogy merészelte ezt?! Hogy mert hazugságokkal a tudatában udvarolni neki? Szidta önmagát is a makacsságáért, mellyel a férfit üldözte, és választ követelt tőle. Őrlődése annyira lefoglalta, hogy nem vette észre, már jó ideje nincs egyedül a verandán. Amikor megfordult, kis híján beleütközött valakibe, akire nem számított, – Ó!
– Bocsásson meg, Miss Trowbridge, eszem ágában sem volt megrémíteni. Ügy láttam gondok gyötrik, s arra gondoltam, talán hasznára lehet egy barát, aki meghallgatja. Gena halvány mosollyal jutalmazta Horace Billings igyekezetét A gondolat, hogy kiöntse neki a lelkét, értelmetlen és képtelen volt. Azon törte a fejét, mivel rázza le a férfit, anélkül hogy felkeltené a gyanakvását. – Köszönet az ajánlatáért, Mr. Billings, de nem kell aggódnia. Képtelen vagyok elfelejteni a szerencsétlen indiánok látványát Horace felbátorodva így kiáltott fel: – Tegye túl magát ezen! Ismerve a maga finom és törékeny lelkét, gondatlanság volt az unokaöcsém részéről, hogy belekeverte. Gena alig tudta leplezni a bosszúságát. Hangja rendszerint lágy volt, ám most a szokásosnál jóval ingerültebben csengett – Nem az érzékeny lelkem miatt zavar a dolog. Ez lelkiismereti kérdés. Ön aligha értheti meg, mert nem hajlandó észrevenni azokat a borzalmas körülményeket, melyek között azok a szerencsétlenek élnek. Horace haragudott Scott. Prescottra a tapintatlansága miatt, és tökéletesen félreértette a lány szavait. – Ha az én gyűrűm lenne bájos ujjacskáján, akkor megkíméltem volna kegyedet ettől a kirándulástól. Gena dühbe gurult, s mérgesen a fakó szempárba meredt. Annyira zavarba jött, hogy nem tudott mit válaszolni. A férfi a lány tétovázását biztatásnak vette, s tovább folytatta a nem várt vallomást. – Valóban, Miss Trowbridge, pontosabban Gena, tudnia kell, hogy mennyire becsülöm és csodálom önt. Ügy érzem, hogy ön valóban szent teremtés. Gena nagy nehezen összeszedte magát: – Ha ez igaz, kérem, többet ne beszéljen róla. – Pedig beszélnem kell. Túlságosan sokáig hallgattam. S hallgatásommal önt egy méltatlan férfi karjába taszítottam. Gena elképedve hallgatta a férfit, s csupán arra volt ereje, hogy tagadólag rázza a fejét. – Tudom, ő az unokatestvérem, ám az a gyanúm, hogy nem igazi úriember, nincs tisztában vele, mit jelent házastársnak lenni. – Mr, Billings!
A férfi hirtelen megragadta a lány kezét. Vékony bajsza szenvedélyesen remegett, – Nem engedhetem meg, hogy folytassa ezt a szerencsétlen kapcsolatot. Ügy érzem, kötelességem figyelmeztetni,.. – Én is figyelmeztetem, barátom. Ajánlom, hogy vegye le a mancsát testvérem barátnőjéről, mielőtt meg kellene magyaráznom, hogy errefelé mit gondolunk azokról, akik a más tányérjába köpnek. Jóllehet a hang rendkívül nyájas volt, Horace Billings oly sietve elengedte Gena kezét, mintha az forró lett volna. Az arca elvörösödött, vörösebb lett Rory Prescott hajánál. Zavarában valami érthetetlen elnézésfélét dünnyögött az orra alatt, és berohant a házba. – Remélem, Miss. Gena, nem gondolja, hogy túllőttem a célon. Képtelen vagyok elviselni, ha egy prérifarkas ólálkodik a baromfiudvar körül. Az ilyesmi felbosszant. Ha úgy érzi, hogy durva voltam, bocsánatot kérek. – Ügy érzem, nekem kell bocsánatot kérnem, Mr. Prescott. Az unokabátyja felajánlotta szolgálatait, hogy megvéd. Eszembe sem jutott… – Rory vagyok, kisasszony – szakította félbe az ifjú. – Mr. Prescott az apám. Gena megpróbált mosolyogni, de képtelen volt visszatartani a könynyeit. – Ne vegye a szívére a dolgot, Miss. Gena. Nem mondok el semmit Scottynak. Gena attól félt, hogy elveszíti az önuralmát. Előhúzta zsebkendőjét, és a szeméhez szorítva köszönte meg az fiú kedvességét. – Nem erről van szó, Mr. Prés…, bocsánat, Rory. S miután a lányt sikerült megszabadítani rosszkedvétől, Rory férfiúi önbizalomtól duzzadva mondta: – Ha ez a szemét alak ismét kihozza a sodrából… A lány kecses kezével megérintette a férfi karját, s ennek nyomban megvolt a maga hatása. Rory nagyot nyelt és zavarba jött, akár egy kisgyerek. – Madam, ne törődjön vele, amit ez az alak Scottyról mondott. Nincs különb ember itt, mint a bátyám. –Ma délután találkoztam Scott nagyapjával, – maga is meglepődött, hogy szóba hozta ezt a dolgot, de végül mégis ürült neki. –Sárga Medvére gondol. Remek fickó, ugye? Scotty az egész világot ennek az öregembernek köszönheti.
–Akkor miért nem mesélt róla soha? Rory hunyorított egyet. –Azt akarja ezzel mondani, hogy úgy kérte meg a kezét, hogy nem mondott el mindent. – Halkan füttyentett, majd valami ilyesmit dünynyögött az orra alatt: – És én még azt hittem, hogy csak én vagyok süket. – Tehát Scott anyja egy indiánhoz ment feleségül? Rory próbált kibújni a válasz alól. – Jobb lenne, ha ezt Scottytól hallaná. – Semmit nem akar elmondani. Ezt másoktól hallottam, talán jobb, ha egy idegentől tudom meg? Roryt kínosan érintette a kérdés. Vívódott testvére iránti lojalitása és abbeli meggyőződése között, hogy ennek a bájos teremtésnek mégiscsak joga van választ kapni. – Még mindig azt remélem, hogy el fogja mondani magának – hebegte. – Én is így gondolom, de semmi kedvem addig várni, amíg megőszülök. Rory elvigyorodott. Ismét végignézett Gena Trowbridgen. Egy kívülálló szemével nézve a lány törékeny volt, akár egy porcelánbaba, ám gyanította, hogy belül egészen más lélek rejtezik, mint ahogy a bátyja, Scott elképzelte. – Rendben, Miss. Gena. Talán az lenne a legjobb, ha elmondanék mindent. Kérem, foglaljon helyet, én pedig elmesélem, amit tudok. Gena egyszerre érzett félelmet és megkönnyebbülést. Az egyik boltív alatt álló, fonott karosszékbe ült és várta, hogy Rory mesélni kezdjen. Gena rémülten és megigézve hallgatta a fiatal Aurora Kincaid történetét. Miután éveket töltött keleten, és útban volt Bar' K birtokra, a szekeret, melyen utazott, lázadó sziú indiánok támadták meg. Az összes utas közül egyedül ő élte túl a rajtaütést, és a törzsfőnök, Sárga Medve büszke, harcos fia, Távoli Szél foglyul ejtette. Közel egy esztendeig tengette életét nomád viszonyok között, míg végre alkalma nyílt a menekülésre. Már terhes volt, amikor lelkiismeretlen prémvadászok kezébe került, akiktől Távoli Szél mentette meg. Ez után talált rá félig megfagyva Ethan Prescott, aki a csapdákat ellenőrizte a prérin. – Apánk felszedte öt, s az ő kunyhójában szülte meg Scottot. Utána apám mindkettőjüket elvitte a birtok urához.
Rory lába idegesen járt, Gena elég jói ismerte őt ahhoz, hogy tudja, próbál kibúvót keresni az igazság teljes kimondása alól. – Hogy ne hagyjam el a történet javát, Scottyt Sárga Medve hozta vissza. Anya és apa azt ajánlották a törzsfőnöknek, nőjön fel úgy, hogy tudja, ki volt apja népe. Kutya legyek, ha nem ő volt a legboldogabb legény a világon, mert megengedték neki, hogy szabadon rohangáljon a dombok között, akár egy rézbőrű. Anya hallani sem akart róla, hogy én is vele menjek. Félt valamitől. Örökösen feljárt Sárga Medve táborába, s megfenyegette, hogy baja esik, ha Scott nem jön haza. Gena a legény szavait hallgatva végképp összeomlott. Nem tudta elképzelni, hogy Aurora Prescott valakit fenyeget. Egyáltalán, képtelen volt elhinni, hogy egy nő képes átélni ilyen megpróbáltatásokat. S ettől a perctől kezdve mélységes tisztelet ébredt benne Scott Prescott édesanyja iránt. – Időközben kisfiúból lassan serdülővé cseperedtünk, s amikor Táncoló Szellem mindenféle titkos tervet kezdett szövögetni, anya aggódni kezdett, hogy Scottyt is belevonják ezekbe. Összepakolta a holmiját, és elvitte keletre. Ekkor láttuk őt utoljára, egészen mostanáig. Csöndes szomorúság volt a szavaiban. – Közel kilenc éven át nélkülöznöm kellett a testvéremet. Ez elég tekintélyes idő. Ne értsen félre. Átkozottul büszke vagyok rá, s arra, hogy ezt egyedül érte el. Talán ő a legjobb barátom ezen a földön, s ha bárki venné a bátorságot, hogy rosszat mondjon róla, annak velem gyűlik meg a baja. Sarkon fordult, és nekitámaszkodott az egyik oszlopnak. Sötét szeméből eltökéltség és őszinteség sugárzott. – Most pedig, miután már tud mindent, mit akar csinálni? Hátat fordít neki? A legény nyers szókimondása pirulásra késztette Genát. Ugyan mit kell most tennie? Bizakodva így válaszolt: – Nem szándékozom faképnél hagyni az ön bátyját. Rory mosolya halovány volt, e szavak nem nyugtatták meg annyira, ahogy a lány remélte. – Ezt most könnyű mondani. De mit tesz akkor, ha ott, keleten is megindul a szóbeszéd arról, hogy ki is voltaképp Scott? Édesapja ennek ellenére felkínálja neki azt a remek állást? Barátai ezek után is meg fog-
ják hívni őt előkelő otthonaikba? Mit fog csinálni, amikor kisgyerekük először rohan haza zokogva, hogy valaki félvérnek gúnyolta? Gena arca zavart volt, kevés meggyőződés látszott rajta. – Mr. Prescott, Rory, a dolgok korántsem így állnak Boston– ban. – Már megbocsásson, asszonyom, de a helyzet szinte mindenütt ugyanaz. Scott egész életén át hallani fogja ezt. Mit gondol, miért nem sietett elmondani önnek az igazat? Vajon jó szívvel viselte volna a karikagyűrűjét, ha tudja, hogy édesapja egykor fehér asszonyok és gyermekek skalpját gyűjtögette? S hogy majdnem meztelenül, szőrén ülte meg a lovát, arcát harci színekre mázolva vágtatott, s közben gálád dolgokat követett el? Gena elsápadt; ez volt a válasza. – Nem akarom elriasztani. De tisztában kell lennie azzal, mivé fajulhat ez a helyzet. Mert Scott számítani fog magára, s ha maga csalódást okoz neki, akkor végleg és teljesen összeomlik. És én nem szeretném, ha ez megtörténne. Azt hiszem, maga megtalálja a helyes megoldást. – Úgy látom, ön jobban bízik bennem, mint a testvére – jegyezte meg Gena halkan. – Ugye, idehozta magát? S azt is tudta, nagy az esélye annak, hogy megtudja az igazat. Ha el akarta volna titkolni maga elől, nagyobb biztonságban tudta volna magát Bostonban, nemde bár? Scott mindig mondogatta, nagypofájú vagyok. Igaza volt. S mielőtt még többet fecsegnék, inkább elbúcsúzom magától: Jó éjszakát! S miközben Gena gondolataiba merülve, némán ült, az ifjú gyors csókot nyomott a lány arcára. Gena kezével az arcához kapott. A legény elvigyorodott a lány meglepetésén, akinek a tekintetében azonban nem volt szemrehányás. – A végén minden rendbe jön, Miss. Gena Trowbridge. Am hiába ült ott még sokáig a csöndes esti félhomályban, nem tudta magát meggyőzni, hogy tiszta szívből hihet az ifjú– nak.
Nyolcadik fejezet Crowe Creek nem volt különösebben érdekes és mutatós város. Nem egy büszke indián törzsről, hanem egy kötekedő bányászról, Jonah Crowe–ról kapta a nevét. Miután felfedezett egy világosbarna telért, abban a hitben, hogy színesfémre lelt a talajban, hangosan kérkedett, hogy mekkora nyereségre számít, s ezzel éppenséggel keresztezte három pénzsóvár fivér érdekeit. Azok követték egy kanyargós szurdokban a boldogtalan Crowe–t, és megölték hirtelen lett szerencséjéért Azért a szerencséért, amit hajszolva azután harminc éven át mosták és törték a kőzetet, ám végül nem találták meg a boldogulásukat A három testvér szenvedélyén felbuzdulva mások is kedvet kaptak, benépesítették a vidéket, megjelentek az első durván ácsolt épületek. A vidéken is terjedő vasút ösztönzően hatott a terület életére, és Crowe Creek a civilizáció előretolt bástyája lett a rezervátumok földjén. Crowe Creek sohasem szűkölködött farmerekben és cowboyokban. Széles főutcáján hivalkodón bevakolt homlokzatú épületek díszelegtek. Volt három nagy kereskedőháza és vagy tucatnyi üzlete, egy újságja, két szállója, hat kocsmája, a mellékutcákban bordélyházai, iskolája, büszke püspöksége és egy igen szerény baptista temploma, egy doktora, aki recepteket írt fel, szappant árult és puskagolyókat operált ki a meg– lőtt hátakból, és egy borbélya, aki 25 centért forró fürdőt ígért – beleértve a szappant és a törülköző használatát is, valamint egy patkolókovácsa és egy béristállója. És díszelgett itt vagy féltucatnyi ügyvéd névtáblája. Viszonylag egyszerű dolog volt a város környékének határait megnövelni, minek következtében egy átlagos földterület ára száz dollárról ezerre nőtt. A gyakorló ügyvédek közül jó néhánynak csak igen szerény ismeretei voltak a szakma klasszikusairól: Blackstone és Kent 1863 táján megjelent kommentárjairól. Miután néhányukkal beszélt, Scott a délelőtt folyamán arra a következtetésre jutott, hogy többségükben elégedettek a szűk lehetőségekkel. Ez olyan, mintha sebészként egy Green River szablyával, s nem egy vékony sebészkéssel operálnál. A különbség semmibevétele haraggal töltötte el Scottot.
Crowe Creek légköre ugyanolyan barátságtalan volt, mint az alapítója, és éppen olyan zord, mint azok, akik a városalapítót eltették láb alól. Ennek ellenére el kellett jönnie Crowe Creekbe, hogy a karrierjét építse, s tanulmányozza a nagy versenyt. Eljött, hogy végiglátogassa a főutcán meghúzódó összes boltot. A hóna alá dugott csomagban egy pár 10 dolláros cipő volt. Felkunkorodott karimájú, 20 dolláros Stetson– keménykalapját kényelmesen a fejébe húzta, majd elindult a gyalogjárdán. Tudatában volt, hogy a barátságos üdvözlő mosolyok zavart pillantásokká, hátának szegezett, mogorva tekintetekké változnak. A hátát pedig oly eltökélten egyenesen tartotta, mint aki sebezhetetlen a beléfúródó éles tekintetek számára. Magasra felvetett fejjel lépdelt, mit sem törődve a suttogásokkal. Egyetlen mozdulattal sem mutatta bosszúságát, mit sem törődött a kétértelmű pillantásokkal. – Helló, Scott. A megszólítás úgy suhant végig a járdán, mint a visszhang egy szűk völgyben. S ha valaki nem jött volna rá, hogy miféle kapcsolat lehet a barna bőrű, keletről jött fickó és a félvér Prescott fiú között, egyszeriben észbe kaphatott. Scott megvárta, amíg Rory odalép hozzá, és átölelte. Nem lehetett nem észrevenni a büszke fényt a mellé lépő fiatalember szemében. – Csodás kalap. Mi a csudát csinálsz itt a városban? – Fel kellett adnom néhány táviratot nagyapa nevében. – A gazda nagyon meg van elégedve, hogy segítesz neki. – Ugyan mit csinálsz itt? Nincs elég munkád a Bar K–birtokon? – Erre tartott az utam. Vagy inkább azt mondanám, előző éjszaka volt néhány üzleti ügyem, azokat kellett intéznem. – Elvigyorodott. Scott helytelenítőleg rázta a fejét. – Ideje lenne már találnod egy jóravaló leányzót, és szerényebb szórakozásra költened a megtakarított pénzedet. – Ne gondold, hogy miután az egyiket megkaptad, nem kívánod a másikat, bármennyire nem olcsó dolog. Ám arról beszélni, hogy megállapodj egy megbízható teremtésnél. – Rory sokatmondó hangsúllyal nem fejezte be a mondatot. S önelégülten vigyorgott, amikor Scott rápillantott. – Nocsak?
– Ha lenne egy bájos barátnőm, elszánnám magamat arra, hogy elveszem feleségül, s nem engedném, hogy mindenféle fickó sündörögjön a szoknyája körül. Scott oly váratlanul állt meg, hogy Rory kénytelen volt visszafordulni. Már elfeledte, hogy milyen villámgyors a fivére, ujjai megragadták az inge gallérját, s majdhogynem az orráig rántotta. – Jobban tennéd, Rory, ha gyorsan kiböknéd, mire gondolsz! Rory tisztában volt azzal, hogy Scott soha nem tenne rosszat neki. S ha csak egy kicsit is kételkedett volna abban, hogy miféle érzelmek fűzik a bátyját a lányhoz, akkor habozás nélkül válaszolt volna kérdésére. Így viszont csak sokatmondó képpel elmosolyodott – Bátyám, próbáld fékezni magad. Képtelen vagyok bármit is mondani, amíg a torkomat szorongatod. Scott ingerültsége némileg enyhült. Markát szétnyitotta, és gyorsan hátralépett. – Beszélj. – Ez az egyetlen szó úgy csattant, mint a pisztoly dörrenése, – Tegnap este véletlenül belebotlottam Miss. Genába, s nagybácsinkba, Horácéba. Negédes szavakkal igyekezett el– csábítani. Semmi válasz. Majd halálosan fájdalmas nyögés tört elő Scott torkából. – És Gena meghallgatta? – Egy olyan okos ember, mint te, miért játssza meg az ostobát? Miért hallgatná bájos arád egy göthös gebe panaszait, amikor van egy remek Prescott paripája, amely be van törve, és készségesen odatartja a hátát, hogy meglovagolhassa? S mielőtt még testvére túlságosan megnyugodott volna, tétován ezt dünnyögte; – Természetesen, ez egyáltalán nem az én dolgom, de úgy látom, nem valami óriási adomány a leányzó. Most talán még nyugtalan amiatt, hogy miféle élet vár rá holnap, s hogy nélküled kell visszatérnie Bostonba. Úgy gondolom, egy kicsit eljátszik majd unokatestvéreddel, Horace–szal, hogy megmutassa, a magány nem is olyan szörnyű dolog. Rory hallani vélte, hogyan csikorognak testvére fogai. Az ő állkapcsa is belesajdult abba, ahogy megpróbálta visszaszorítani, kitörni készülő vigyorát. Hagyta, hogy a testvére főjön egy darabig a saját kéte-
lyének a levében. Megérdemelte, mert Miss. Genát oly ostobán megríkatta. – Rendben. Azt hiszem, jobb, ha én most visszamegyek Bar K be. Akarod, hogy mondjak rólad valamit a kisasszonynak? –Vacsora este hétkor otthon – morogta Scott Rory elvigyorodott. – Magam is tudom. Majd tovább indultak, Scott szapora, ideges léptekkel, Rory békésen bandukolva. Közben elhaladtak a szálló mellett lebzselő, munkára váró férfiak mellett. – Micsoda bűz – jegyezte meg valamelyik, – Kutya legyek, ha nem indiánszagot érzek. Nem gondolod, hogy az egyikőjük egy koszos tolvaj, aki a rezervátumból lépett le? A társa sunyin odapillantott. – Nem látok rajta indián göncöket. Olyan mint egy városi dandy, kisuvickolt cipőben és kikeményített ingben. Talán az orrod rossz, Tandy. A nagydarab fickó a fejét rázta, – Nem, ez olyan szag, amit nem lehet elfelejtem. Leplezheti, ahogy akarja, arcvízzel, haj olajjal, mégis átüt rajtuk, mint a megpimpósodott bor szaga. A gyilkos, asszonyokon erőszakot tevő, lovakat elkötő indiánok bűzei. Rory ezt hallván megfordult. Keze ökölbe szorult, és a sértegetők felé indult. Arcán vad és elszánt düh jelent meg, ám legnagyobb meglepetésére Scott megragadta a karját, és halkan rászólt: – Menj tovább, Rory! – Hogyan? Hogyan?! Ezt nem tűrheted el – Haragvó tekintetét a bárgyú tehénpásztorokról testvére nyugodt arcára emelte. – Scotty, ezt nem hagyhatjuk annyiban. – Márpedig hagyhatjuk, és hagyni is fogjuk – folytatta a bátyja. Ujjai rátapadtak testvére izmos karjára, s elvonszolta őt onnan, akár egy makacs öszvért, Rory csúszkáló lábbal ellenszegült, ellenséges pillantással méregette a pimasz naplopókat. Zihálva tört elő a levegő tüdejéből. – Eressz oda! Hitvány alakok. Tíz nem tesz ki belőlük egyet. Anyámasszony katonái. Rory huzakodott, próbált kiszabadulni testvére markából,
– Az istenit, engedj oda, Scotty! Ez az alak nem beszélhet így veled. Visszanyomom a mocskos megjegyzéseit a torkán, hogy jóllakik velük, s elmegy a kedve a reggelitől. Közben egy sarokhoz értek. Scott berántotta testvérét a mellékutcába. Kikerültek a heccelődők látóköréből, de a röhögésük itt is utolérte őket. S ez elegendő volt Rorynak, hogy türelmét veszítve támadjon a testvérének. – Mi a fene van veled? Hogy engedheted meg, hogy szó nélkül továbbmenjünk az effajta alakok mellett? Simán elintéztük volna őket – Őket, és azután mindenkit, aki ügy gondolkodik, mint ezek? Azt hiszed, hogy ököllel másíthatsz valamit a gondolkodásukon? Rory, ez nem változtatna a helyzeten. Rory fürkésző és töprengő pillantást vetett bátyjára, s nagy nehezen legyűrte dühét. Először látta testvére arcán az önmegtartóztatás kemény elszántságát. Tekintetében düh parázslott, de valamiféle csüggedt hiábavalósággal párosulva. – Rendben! Bár, az ördögbe is, mennyivel jobban érezném magamat, ha a képükre mászhattam volna – zsörtölődött. Scott mosolygott rajta. – Rá se ránts, Rory! – Könnyű ezt neked mondani. – Nem. Egyáltalán nem az. – Ez sohasem volt és nem is lehet könynyű. De ez a dolgok rendje. És Rory megértette anélkül, hogy tovább kellett volna magyarázni. Úgy nőtt fel, hogy érezte a féltestvére felé mindenünnen áradó gyűlöletet és undort. Amikor fiatalabb volt, nem tudta mi ennek az oka. És mivel Scott elfogadta ezt, ő szintén úgy tett. Látta, hogy testvére megcélozza magának a mindennapok dicsősége felé vezető utat. Bátyja volt az, aki megtanította lovagolni, becserkészni a vadat, úszni és folyamatosan káromkodni két nyelven. Nem okozott gondot, hogy különböző apjuk volt. Egy tető alatt nőttek fel, ugyanaz a kéz nevelte őket. Feltétel nélkül elfogadta, hogy Scott más, annyira szerette, hogy szinte észre sem vette ezt. Ám amikor ő tizedik évébe lépett, Scott elment, és a többiek elfelejtették. Ő azonban nem. Soha nem felejtette el, milyen vad örömmel száguldoztak a végtelen prérin, nem felejtette el közös csínytevéseiket. Soha nem tudták mások betölteni Scott helyét.
S mivel mindezt nem mondhatta el neki, csendesen testvére vállára tette a kezét, és megszorította. Keményen. Scott nézte, amint öccse hazafelé indul. Majd a vásárolt holmikat a nyeregtáskájába tette. Látomások gyötörték: a gúnyolódd cowboyok, a Gena körül legyeskedő Horace Bilings, a rémület anyja tekintetében, amikor először megpillantotta a kapuban. Amint felpattant a nyeregbe, elfogta a vágy, hogy valami vakmerő csínyt eszeljen ki, visszatérjen Bar K–ba, vad kurjongatással megragadja Billings egérszürke üstökét. Illetlen gondolatok egy olyan embertől, aki öltönyt és szűk, fényes cipőt hord. Viszont jól illenek Távoli Szélhez, a tniniconjou sziú indiánok leszármazottjához. Ehelyett méltóságteljes ügetéssel távozott Crowe Creekből, nem nézett se jobbra, se balra. Alighogy elhagyta az utolsó épületet, megsarkantyúzta lovát, s nagy porfelhőt hagyva maga után galoppba váltott át. Egymérföldnyi vágtatás után haragja lelohadt, lovát lassú poroszkálásba vitte át. A nap forrón sütött, agya majd felforrt a fekete kalap alatt. Benyúlt ingének szoros gallérja mögé, és kigombolta a felső gombokat. A keleti etikett nem érvényes nyugaton, nem tiltja a meztelenséget a nappal és széllel szemben. Keserű mosollyal idézte fel apja szavait. Talpraesett ember ez az Ethan Prescott. Fogadott fia pedig ostoba fajankó. Mi az ördögöt csináljon, hogy összegabalyodott élete ismét egyenesbe jusson? Azt szerette volna, ha olyan könnyen menne, mint amikor az ember cipőt vált. Mi az ördögöt kellene tennie? Komor gondolataival küszködve, kis híján legázolt egy egészen közel lépdelő alakot. Nő lehetett. Némi meglepetéssel és nagy megkönynyebbüléssel fedezte fel a karcsú leányban Hajnali Dalt. Gyorsan megrántotta a kantárt. Szívét melegség járta át, amikor a lány ráköszönt. – Magányos Farkas. – Mit csinálsz errefelé, egyedül és gyalogosan? Hajnali Dal homloka elől elhajtott egy engedetlen hajtincset, és elmosolyodott, – Dolgozni megyek. Egy asszonyságnak mosok hetente kétszer, Crowe Creekben. Scott meglátta poros mokaszinját és verítéktől nedves blúzát. – De hiszen az út csak oda vagy tizenkét mérföld. A lány elpirult aggódó megjegyzésétől.
– Ahogy elérem az útkereszteződést, rendszerint felvesz valaki. Addig pedig csupán négy mérföld az út. Nem is olyan sok az egészséges és erős lábaknak. Két dollárt fizetnek, amire a családomnak nagy szüksége van. Scott, anélkül hogy túl sokáig töprengett volna, szabaddá tette az egyik kengyelt, és lenyújtotta kezét: – Ma az egész utat lovon teszed meg. Hajnali Dal hátralépett, és megrázta a fejét. Figyelmesen méregette a férfi finom szövetből varrott öltönyét. – Nem, ez nem lenne jó. Még megláthatnának téged egy… – Kivel? Régi jó barátom húgával? Ragaszkodom hozzá. Talán én gyalog mennék, ha te felajánlanád, hogy elviszel? – Nem, de… A férfi ismét lenyújtotta a kezét és várt. Hajnali Dal végül vonakodva elfogadta ajánlatát. Egyetlen, gyors rántással felkapta, és maga elé ültette. Csomagjait a háta mögé tette. A lány oldalvást, a férfi combján ült, egyik kezével átölelte a férfi derekát, másikkal a ló sörényébe kapaszkodott. Scott egy pillanatra elkábult a gyönyörűségtől, ahogy a lány teste hozzásimult. Csupán vékony szövet borította meztelen testét: puha volt és meleg, s felkorbácsolta vágyát. Scott feszengve érezte, ahogy a lány kerekded feneke odafeszül a combjához, ahogy keble végigsimít a mellén és karján. Gyorsabb vágtára ösztökélte lovát, hogy minél előbb megtegye a Crowe Creekig hátralevő utat. Tizenhárom éves volt, amikor utoljára látta Hajnali Dalt. Ahhoz elég felnőtt, hogy harcosként kezeljék, ám más szempontból még nem számított férfinak. Ügy emlékezett Magasan Szálló Sólyom húgára, mint antilop bőrű, sudár teremtésre, akinek hosszú lábai oly sebesek voltak, hogy a legtöbb legény nem vetekedhetett vele. Amikor mosolygott, szürke szeme csak úgy szikrázott. Azon az utolsó nyáron követte a lányt, végig az ösvényen, melyen vizet hozott az öbölből. Kavicsokat hajigáit utána, hogy bosszantsa. Az utóbbi időben, mielőtt megállt, hogy szóba elegyedjen vele – s beszélgetéseik egyre gyakoribbak lettek a lány mind gyorsabban lépdelt, egészen addig, amíg könnyek nem gyűltek a szemébe, s meg nem botlott. Scott elkapta a kezét, s egy serdülő zavarával hosszú csókot nyomott az ajkára, amiről azt hitte magában, hogy sikeres bemutatkozás volt. Hajnali Dal ajka édes volt, akár az emlékezet, melynek segítségével felidézte akkori találkozásukat. Ho-
gyan is gondolhatta, hogy az a csók és azok a gyengéd érzések visszatérhetnek! Hogy gondolatait elterelje, gyorsan beszélni kezdett. – Azt mondtad, hogy a szüleid nem laknak a többiekkel. – Apám kapott egy földdarabot, azon gazdálkodunk. Egy nap ez a föld végleg az övé lesz. Ez talán nem jó dolog? – Hangja bizonytalanul csengett. Reménykedett, hogy a férfi tud feleim a kérdésére. – Ez a fehér ember útja – volt a diplomatikus válasz. – Ha a föld az övé lesz, akkor az Egyesült Államok polgárává válik, S ez is jó dolog. Akkor nem leszünk indiánok. Akkor amerikaiak leszünk. – Ez az, amit az apád akar? Hogy amerikai legyen, és nem a lakota törzs fia? Hajnali Dal mélyet sóhajtott. Melle finoman simult a férfi restéhez. – Szabad ember akar lenni. Ki akar jönni a rezervátumból. Meg akar szabadulni a fehér ember könyörületétől Magányos Farkas, te éltél a fehér emberek világában, örült az apám, hogy ilyen ábrándokat kerget? Scott nyugodtan, tiszta szívből válaszolt, mert a lelkében ő is hasonló reményeket táplált. – Nem, nem őrült az az ember, aki szabadságra vágyik. Minden embernek joga van hozzá, hogy méltósággal éljen. Ezt a rezervátumban hiába keresi. Talán a saját birtokán meglelheti. A lány váratlanul rápillantott. Oly közel ült hozzá, hogy sötétszürke szemében a férfi mint tükörben látta a saját arcát. – Az a nő, aki tegnap veled volt, a te asszonyod? – Igen, Gena és én összeházasodunk keleten. Ott fogunk élni, és én ott fogok dolgozni. A lány elfordította a fejét, ám a férfi észrevette az arcán átfutó kiábrándultságot. – Pedig azt reméltem, hogy itt maradsz velünk. Scott nem kívánt arról beszélni, hogyan szeretné elrendezni az életét. Ehelyett megkérdezte: – És te, Hajnali Dal, megtaláltad már a férfit, akit a magadénak mondhatsz? – Én még winyan cokabti win vagyok. Egy nő, aki még nők között él. Pedig a látszat mást mutatott. Olyan bájos, szemrevaló teremtés, lehetetlen, hogy a fiatalemberek ne figyeltek volna fel rá. Scott arra gondolt, hogy bizonyára a lány választott így.
Lágy hangon, mintha szellő fuvallata hozta volna a szavait, így szólt Hajnali Dal: – Gyakran elgondolkoztam azon, hogyan is volt, amikor a nasloham wacipit vagy a hanwacit táncoltuk veled? Emlékszel még a lépésekre? Voltak éjszakák, amikor azt hittem, hogy a te siyotankád hangját hallom. De csak a szél süvített. Scott nem szólt egy szót sem, Vajon egymáséi lehettek volna, járhatták volna a Csusszanó Léptek vagy az Éjszakai Vigasság táncát? Játszhatta volna a lány dalát furulyáján? Megtörtént volna az, ami megtörténhetett volna, ha nem megy el keletre? Lehetett volna Gena helyett Hajnali Dal a felesége? Crowe Creek épületei jelentek meg előttük. Hajnali Dal izegni– mozogni kezdett a férfi térdén, kiszabadította karját az öleléséből. – Eressz el itt, Magányos Farkas. Már elérték a város szélét, Scott sejtette, hogy a lány arra gondol, hogy nézne ki a dolog, ha kettejüket így látnák együtt. A gondolat, hogy a lány nem akar kellemetlenséget okozni neki, felbosszantotta. – El foglak vinni, egyenest a ház kapujáig. – Nem – tiltakozott Hajnali Dal, és tovább ficánkolt. Kezét könyörgőn a férfi arcához emelte. – Kérlek. Ezzel csak még több nehézséget okozol magadnak. S mindkettőnknek. Tiltakozásának engedelmeskedve Scott megállította a lovát. Nem volt más választása. – Ha ezt akarod, Hajnali Dal. A lány megkönnyebbült és elmosolyodott, A férfit simogató keze tovább időzött az oly kedves arcon. Majd mély sóhaj szakadt ki melléből. Arca hozzáért a férfiéhoz. A lány testét érezve Scottnak minden erejére szükség volt, hogy visszatartsa magát, s ne ölelje át szorosan. Hajnali Dal elhajolt, a férfi tekintetét a mélyen érző szemek sötét tavába merítette. – Köszönöm, hogy elhoztál – suttogta a lány. Minden szava cirógatás volt. Majd lecsússzam a földre. A férfi megrázta magát, mintha ez elegendő lenne, hogy a lánnyal együtt az igézettől is megszabaduljon. Hajnali Dal még ott állt mellette, melle a férfi combjához feszült, ujjai a térdén nyugodtak.
– Viszlát, Magányos Farkas. Gyere el, s látogass meg bennünket. Minél előbb. Megsarkantyúzta csődörét, és kábán bámult a lány után. Látta, hogyan ring a ruhája a dereka körül, miközben szapora léptekkel Growe Creek felé tart. Hajnali Dal, aki az övé lehetett volna. Gena idegesen üldögélt a most szokatlanul nyugodt Rory Prescott mellett, miközben kocsijuk sebesen száguldott a Lő– ne Star–birtok felé. Az a tény, hogy egy asztalnál kell majd ülnie Aurora Prescottal, minden más körülménynél jobban megrémítette. Előre látta kínos helyzetét anya és fia között. Holnap elhagyja Dél–Dakotát és Scott Prescottot. S lehet, hogy ezzel együtt összes tervét és reményét. Sok mindent el kell döntenie, mielőtt erre az útra lép, s nem tudta, hogyan kezdje. Scott ereiben félig indián vér csörgedezett. Gena egész éjjel azon töprengett, milyen hatással lehet ez a jövőjére. A kilátások ijesztőek voltak. A bostoni társaság megértésébe vetett bizalma önámítás, nincs semmi valós alapja. Műveltség, magas kapcsolatok, ez volt a legkevesebb, hogy befogadjanak valakit. A leghaloványabb pötty a származásán már tönkre is tehette a jövendő férjet Scott esetében pedig nem is halovány pöttyről volt szó. Hatalmas folt volt az. Bár romantikusan tisztelték keleten az indiánokat, jószerével senki nem kívánta beengedni őket a családjába. E vélemény kialakulásában azok a színes fedelű regények is szerepet játszottak, melyek a rézbőrűeket vagy előkelő vadaknak, vagy piszkos állatoknak mutatták be. S nem akadt senki, aki szívesen házasította volna össze a lányát egy indiánnal. És mit szólnak majd a szülei? Nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy a barátai nem pletykálják el nekik Scott származását. S akkor bizony szertefoszlik minden álom: a jól jövedelmező állás, a szép ház, az előkelő társasági élet. Képtelen volt elképzelni, hogy a szülei beleegyeznének a házasságba, ha kitudódik az igazság. Vajon lenne elég ereje ahhoz, hogy szembeszálljon velük? Egyáltalán, megtehetné? Az ér szaporán lüktetett a halántékán. Reménykedett, hogy Scott el tudja oszlatni kételyeit és félelmeit. A kocsi befordult a Lone Star– birtok kapuján. S ekkor meglátta a férfit a terasz árkádja alatt, a belülről kiszűrődő fényben. Nem volt rajta kalap, fekete haja ragyogott. Vakító fehér inge
kiemelte bőrének sötét, bronz színét. Farmernadrágjának anyaga ráfeszült izmos combjára. Pontosan úgy nézett ki, mint a Lasszókirály, A halálos szemek, A préri csavargója, Csupaizom Wallace vagy ehhez hasonló olcsó regények pokolian szívtipró hősei. Gena rettenetesen megijedt, mert ez nem az az ember volt, akit férjül kívánt. Aurora Kín– caid félig fehér, félig indián fattyúja állt előtte.
Kilencedik fejezet A Bar K–birtok túlzsúfolt előkelősége után Ethan Prescott birtoka, a Lőne Starranche szelíd fészek volt. Emeletes ház melléképületekkel, bejárati árkádját dakota fenyőkből, kézzel faragták ki. Rusztikus, házilag készített bútorral volt berendezve. Mindössze két festmény volt a nappali egyedüli dísze: egy Remington és egy Russel, mindkettő Scott ajándéka. A kandalló széles párkányán, fából faragott keretben, három fotó állt. Az egyiken Ethan és Aurora Prescott pózolt meglehetősen mesterkélten, míg a másik kettőről két fiuk mosolygott le. A Prescott–ház merőben más volt, mint amihez Gena szokott. Anynyira eltért Bar K–tól és a lány saját, előkelő lakásától, mint Dakota meredek hegyei Boston dombos utcáitól. Ismeretlen légkör vette körül. Legnagyobb meglepetésére úgy találta, hogy ez kedvére van. Pontosan annyira, amennyire megkedvelte Ethan Prescottot és nagydarab, vörös képű fiát. Aurora egyszerű holmikat viselt, selyeminget és testéhez simuló szoknyát. Lángvörös haját kontyba fésülte, ez vonzó és otthonos szépséget kölcsönzött arcának. Vele ellentétben Gena bodros, ropogós– csipkés szatén ruhakölteményével feltűnő és dőre teremtésnek tűnt, aki csak a divatra gondol. Hogyan tudná ezt a benyomásukat egy este alatt megváltoztatni? Egyáltalán, meg kell–e változtatnia? Gena kényelmetlenül érezte magát Értékelte Rory gesztusát, aki egy karosszéket húzott számára az asztalhoz. Elrendezte szélesen redőző szoknyáját és helyet foglalt. Amikor felpillantott, a férfi vakmerőn rákacsintott, Gena bizakodó mosollyal felelt rá. De a mosoly nyomban lehervadt az arcáról, amikor szembetalálta magát az asztal túloldalán ülő vőlegénye komor tekintetével. Scott az üdvözlő szavakon kívül nem mondott semmit. Pillantása a távolba meredt, és a lány nem kapott belőle biztatást, nyomát sem találta benne legutóbbi, együtt töltött estéjük élményének. Már nem haragudott a férfira. Lelkileg összetört és zavart volt. És mint általában a huszadik század küszöbén a fiatal hölgyek, sokkal inkább az etikett szerint
gondolkodott, mintsem az érzelmeire hallgatva. Mosolya merev, viselkedése tétova volt, belső izgalom gyötörte. Amit a nevelőnőitől és a bostoni szalonokban tanult, ebben a környezetben használhatatlannak bizonyult. Scott pedig magába zárkózott. – Tehát, mikor szándékozik holnap elutazni, Miss Trowbridge? – szólalt meg Aurora Prescott. Mintha alig győzné kivárni, hogy mielőbb eltávolítsa őt fia életéből. – Nem sokkal dél előtt. – Képtelen volt arra kényszeríteni magát, hogy Scottra pillantson. „Gyáva alak” – rótta meg magában, ám tekintetét nem emelte fel az asztalról. – Biztosan örül neki, hogy végre lerázhatja a ruhájáról az itteni port, és visszatérhet megszokott környezetébe. Bizonyára igen unalmasnak találta a mi békés életünket Boston pezsgő világa után. Sejtette, hogy az asszony ezt csaléteknek szánta. Rosszalló pillantást vetett rá, és ezt válaszolta: – Ó, dehogy! Igaz, egészen más, mint amihez hozzászoktam, ám mégis roppant vonzó. Ügy érzem, nem volt elég időm rá, hogy elgyönyörködjek a természet minden csodájában. Szándékosan kerülte Scott tekintetét, nehogy elvonja a figyelmét az anyjával folytatott kínos párbajról. Aurora Prescott könyörtelenül kihasználta volna bármely sebezhető pontját. Genát azonban nem abból a fából faragták, hogy egykönnyen megadja magát. – Nagyon sajnálom, hogy nem ismerhettem meg jobban Scott nagyapját. – Az apám… – Megbocsásson, Mrs. Prescott. Én nem Mr. Kincaidre gondoltam. Scott atyai nagyapját értettem. Néma csend köszöntött be, a Prescott–házban Sárga Medvéről szólni olyan volt, mint amikor olajat öntenek a tűzre. Aurora óriási lélegzetet vett, mielőtt kiadta volna minden mérgét. Ethan kihasználta az alkalmat, és mintegy véletlenül megjegyezte: – Ha kedve van, Miss Trowbridge, akár egész nyáron itt maradhat, már megbeszéltem Scottyval. Boldogok lennénk, ha fogadhatnánk. Magáé lenne Rory szobája. Mindnyájan úgy tettek, mintha nem vennék észre, hogyan fuldoklik Aurora dühében és meglepetésében. Ethan mindent elkövetett, hogy levezesse a feszültséget, és igyekezett kerülni felesége pillantását.
– Ez roppant kedves öntől, Mr. Prescott – hebegte Gena. Ránézett a hallgatagon ülő Scottra, s próbálta kifürkészni, tetszik–e neki az ötlet. Aurora végre megtalálta a hangját és kedélyesen így szólt: – Biztos vagyok benne, hogy Miss. Trowbridge már ég a vágytól, hogy hazatérhessen családja és barátai körébe. Gena nagyot nyelt. – Igen – suttogta –, természetesen. – Tekintetét a tányérjára szegezte, s képtelen volt legyőzni belső szorongását. Haza. Ahol az a lehetőség vár rá, hogy jövőjét az atyai ház falai között, apja ellenőrzése mellett kell töltenie, ha Scott nem tér vissza. Elhatározta, nyílt harcot kezd Aurora Prescott–tal. Aurora, közelgő diadalát érezve családtagjaival folytatta a beszélgetést. Amikor az étkezés után Gena felajánlotta, hogy segít a konyhában, az asszony úgy nézett rá, hogy világos volt, annyira vágyik Gena jelenlétére, mint a diftériára. – Nem, drágám, köszönöm – mondta negédesen. – Nem szeretném, ha összepiszkolná a bájos ruháját. Elboldogulok egymagám is. Gena összetörve és csüggedten, egyszer csak kint találta magát a Prescott–ház teraszán. Beszívta a préri friss illatát. Próbálta összeszedni minden erejét, hogy ne sírja el magát. Scott odajött hozzá, érezte, ahogy forró légáramlat csapja meg a tarkóját. – Beszélnünk kell egymással. Bólintott. Nem volt rá felkészülve, s hirtelen elfogta a félelem. Miért ragaszkodott ahhoz, hogy ide eljöjjön? Elveszített egy igaz embert, akit mindenben követett. Az a férfi, aki mellette állt, teljesen idegen volt számára. Egy idegen, aki arra kényszerítette, hogy a maga kíméletlenségében nézzen szembe a valósággal. Gena reszketett a bizonytalanságtól. Bostonban minden olyan tökéletesen alakult. Már csak egy kis lépés kellett, hogy az összes vágya teljesüljön. Scott Prescott elegáns, kiegyensúlyozott és kedves modorú férfi volt. Óvta őt az élet kíméletlen csapásaitól, és dédelgette, akár egy érzékeny virágot. Istenem, hogy imádta a férfit, mennyire vágyott rá, hogy a felesége lehessen. De miután idejöttek, s meglátogatták a Fekete Dombokat, sötét árnyék borult az álmaira. Itt a férfi más volt. Itt egy egészen más arcával mutatkozott be. Kétféle vér és kétféle hovatartozás keveredett a magatartásában. Itt ismerte fel benne a vad indulatokat, amelyeket keleten sohasem muta-
tott ki. Természetének ez a része idegen volt Gena számára. És ez komolyan fenyegette azt a biztonságos együttlétet, amit közösen építgettek. Házasságra gondolt egy férfival, akit szinte egyáltalán nem ismer. Amit ismert belőle, nem volt más, mint egy mély és veszélyes tó felszíne. Scott már nem az a kimért, józan férfi volt, aki minden este időt szánt arra, hogy együtt legyenek, és szép szavakkal udvaroljon neki. Szerelemre éhes, agresszív férfi volt, aki arra csábította, hogy száját átadja a csók örömének, s gondolatait a buja vágyaknak. Már nem volt az otthon és biztonság megingathatatlan jelképe. Miért nem úgy történt, ahogy Bostonban eltervezték? Miért nem tudta addig megőrizni ezt a titkot amíg be nem kerültek a házasság biztos révébe? Hogyan tehette ezt Scott? Hogyan tehetett most mindent kockára? Mivel a harag megbocsáthatatlan érzés volt, próbálta legyűrni magában, és kétségbeesetten igyekezett rendezni gondolatait. Ha visszatér, Scott pedig itt marad, a szóbeszéd ellenőrizhetetlenül elteljed. Szülei megtiltják a házasságot, mire Scott visszatér. Ha egyáltalán visszatér. Eszébe jutott, hogyan simított végig az az indián lány a férfi karján, combján. – Scott, vissza kell jönnöd velem Bostonba! Ügy mondta, hogy hangja erősebb érv volt a kimondott szavaknál. S egy pillanatra jeges félelem járta át testét. Ha a férfi azt mondaná, hogy igen, lenne még egy esélye. Együtt el tudnák csitítani a botrányt. Scott– tal az oldalán hidegvérrel állhatna a szülei elé. Ez volt a legvégső reménye, amibe belekapaszkodhatott. De amikor a férfi megszólalt, a törékeny remény nyomban szertefoszlott. – Nem tehetem. Gena lehunyta könnyes szemét. A páni félelem oly heves dobogásra késztette szívét, hogy a dobhártyája majd belerepedt. Torka a rémülettől annyira kiszáradt, hogy csak suttogni tudta: – Scott, kérlek. A férfi hangja büszke, vagy inkább türelmetlen volt. – Gena, mi már túlvagyunk ezen. Azt reméltem, hogy megérted. – Nem tudom megérteni. – Reszkető hangon fordult felé, szemében fájdalom csillogott. – Vissza kell jönnöd velem. A dolgok úgy kell, hogy alakuljanak, ahogy megbeszéltük. A férfi hangja halk, arca nyugodt volt.
– Lehetséges volna, Gena? A lány nagy, kék szeme kerekre tágult, s nem gondolkodva azon, hogy mit tesz, megragadta a férfi csuklóját. Érezte, hogy finoman ellenáll az ölelésének, de nem törődött ezzel. – Lehetséges. Ügy lesz. Ha visszajössz velem. Holnap. Scott udvariasan, de határozottan kibújt a karjaiból. – Mi van veled, Gena? Attól félsz, hogy unokatestvérem és unokanővérem visszaviszi magával Bostonba az igazságot? – Igen. A lány igazat mondott. Kimondatlan félelem zúzta szét a bizakodását, félelem, hogy a férfi nem fogja követni. Képtelen volt szembenézni ezzel a lehetőséggel. Nem szégyent érzett. Teljes elhagyatottságot. A csalódás pillanatnyi lángját fedezte fel a férfi szemében, érezte, éppen önző ragaszkodásával taszította el magától. Scott hátralépett, s elengedte őt, ahogy az érzelmeit is elfojtotta. A lány most vesztette el szerelmét. Vadul belekapaszkodott a már foszladozó reménybe, s még egy Őrült, megbocsáthatatlan lépésre szánta el magát, – Scott, ha szeretsz, velem jössz. Még mielőtt a férfi kimondta volna, már érezte a minden reményt szétzúzó választ. – Sajnálom, Gena. – Nem kell! – zokogta őrült bizonyossággal. – Semmit nem kell sajnálnod! A férfi dermedten állt, s nézte, hogyan menekül a lány a terasz árkádja alól az épület körüli félhomályba. S tudva, hogy igaza volt, szörnyű bűntudat kínozta a lelkét. Ám ahhoz nem volt elég szörnyű, hogy megváltoztassa a véleményét. Scott rádöbbent, hogy ismét szabad ember. Örült, hogy nem kell visszatérnie. De nem sajnálta. Már nem szerette a lányt. Bárcsak szeretné. Milyen egyszerű volna. A bájos, törékeny Gena, aki előkelő származásával kompenzálja a foltot az ő életén. Felcsípte Miss Trowbridge–t, hogy kielégítse anyja és nagyapja kívánságát, s ezzel megvásárolja a szabad utat az elithez. Mereven nézte a lány egyenes hátát. Utánaeredt. Lehet, hogy mégis vele kellene mennie. Akkor talán nem kísértené apja népének a sorsa, a szégyen, amit nagyapja pillantásától érintve érzett, a reménytelen vágyódás a múlt, Hajnali Dal szerelme után.
Talán ez az utolsó alkalom, hogy lecsitítsa a lány lelkében dúló háborút. Lassan, nehéz szívvel lépdelt át a birtok udvarán. – Gena. A lány nem akart visszafordulni, de a férfi megfogta a karját, és maga felé fordította. Hogy vágyott rá, hogy csak egyszer, egyetlenegyszer külső kényszer nélkül bújjon hozzá a lány. Bárcsak megtalálhatná benne a gyönyör és a vágy állandó forrását, felszabadultan, szenvedélyesen. Ám Gena nem volt, és nem is lehetett erre képes. De felelősséget vállalt Gena Trowbridge–ért. Függetlenül attól, hogy szerette vagy sem. A lány nem szolgált rá, hogy tönkretegye. Hirtelen eltolta magától Genát. Nézte sápadt arcát, karcsú és szoborszerű alakját. Talán még kaphatna a lánytól reményt hozó ösztönzést Szeress, Gena! Ments rneg! S miközben rádöbbent, hogy mi az, amire vágyik, remegő kéz érintette meg az arcát, ügyetlen biztatással. Biztatás volt, semmi kétség. A férfi válaszolt rá. Lehajtotta a fejét, lélegzetük találkozott, ajkuk csókban forrt össze. – Gena. Mély és fájdalmas sóhaj volt: reménytől izgatott, veszélytől remegő. S mindkét érzés arra csábította a lányt, hogy karját a férfi nyaka köré fűzze, hogy teste rabságába vesse magát. Reszketve fogadta a férfi ajkának vad ostromát. Scott tenyerébe fogta az arcát, hevesen és követelőzőn az ajkát harapdálta. A gyomra görcsbe rándult, hirtelen rossz előérzet járta át. Gena fokozatosan átadta magát. A férfi keze végigkalandozott a vállán, majd lejjebb csusszant, s hüvelyk– és mutatóujja közé kapta a mellét. A szíve vadul kezdett kalapálni. „Megállj! Állj! Engedd, vagy elveszíted őt „ A férfi keze még lejjebb tévedt, ujjai a combjába mélyedtek, eltökélt szándékát bizonyítva, türelmetlen lökéssel a földre döntötte a lányt. Gena halálra rémült. Egy pillanatra elfeledkezett az ellenállásról, s ez elég volt a férfinak, hogy hozzásimuljon, fejét még közelebb hajtsa, s forrón ziháló ajkát a lány hal melléhez nyomja. – Nem akarom! Megtört sóhaj volt ez, jóllehet Gena sikítani akart. A férfi szabadon engedte, nem akart erőszakkal diadalmaskodni felette. Scott vadul és fáradtan zihált, próbálta összeszedni magát. Pillantása találkozott a lány
könnyes tekintetével. Szemrehányásra, utálatra számított, s nem ilyen vad dühre. Ez hatásosabb volt, mint egy pofon, s olyannyira zavarba hozta, hogy hátrált egy lépést. – Inkább menj el, Gena, még mielőtt valami olyasmi történne, amit később megbánunk. A lány szíve hevesen dobogott, a bocsánatkérő szavak megakadtak a torkán. Próbálta volna megmagyarázni a dolgot, de a férfi visszafelé húzta a házhoz. Majdhogynem lökdöste a lépcső felé, és ezt kiáltotta: – Rory, Miss Trowbridge menni akar. Scott gyorsan egy „koszönömöt” suttogott fagyos tekintetű anyjának, meghökkent mostohaapjának, s feltette őt a bricskára. Gyorsan lépdelt, arcát árnyékba rejtette, ám Gena, anélkül hogy látta volna, kiérezte a hangjából, hogy mindennek vége. – Jó éjt, Miss. Trowbridge. Majd holnap reggel elbúcsúzom magától A bricska pedig vitte a sötétben, el a szerelmétől. Rory mereven előre nézett. Nem szólt egy szót sem. Gena kemény harcot folytatott önmagával, hogy megőrizze méltóságát. A pusztaság csendjét csak a prérifarkasok csaholása és a Kincaid–udvarház kiszűrődő zaja törte meg. És a mély sóhajok. Gyanús szipogást hallva, Rory beletúrt a zsebébe, és előhúzott egy zsebkendőt. – Köszönöm – motyogta Gena, majd némileg magához térve hozzátette: – Azt hiszem, ezt csak később adom vissza magának. Rory bizonytalan választ dünnyögött az orra alatt. Scott, milyen ostoba alak vagy! Mit tettél? Szíve összeszorult, keze szorosabban fogta a kantárt, s azon imádkozott magában, nehogy' elbőgje magát a lány. Uramisten, mit tenne akkor? Gyorsabb ügetésre ösztönözte a lovat, s előre bámult, várta, mikor pillantja meg Bar K fényeit Nem jutottak messzire, amikor patadobogás zaja hallatszott. Tudva, hogy senki más nem képes ilyen merészen vágtatni a sötétben, Rory visszafogta a lovat, hogy testvére utolérhesse őket. – Nincs ellenedre, ha helyet cserélünk? – kérdezte Scott, miközben Genára sandított. – Egy csöppet sincs – felelte Rory teljes őszinteséggel. Felállt, hogy Scott a kengyelből át tudjon lépni az ülésre, majd átengedte neki a gyeplőt. – Majd én lehűtöm a lovadat, csendben odaügetek a Bar K– birtokhoz.
Scott bármennyire is igyekezett megkeményíteni a szívét, nem engedhette el a lányt anélkül, hogy még utoljára megpróbálja rendbe hozni a helyzetet. Tudta, hogy a lány táplál még bizonyos érzelmeket iránta, Gena pedig úgy érezte, a férfi tartozik neki azzal, hogy visszatér vele Bostonba. Végül Scott engedte, hogy a ló maga találj a meg az utat, megfordult az ülésen, és a lányra pillantott. Élvezettel bámulta selymes haját, s az apró gyöngygombokat ruhája csipkegallérján. Emelni készült az ujjait, hogy megsimogassa, csakhogy ez a próbálkozás most alaposan felkavarta volna a lány lelkét. – Jól vagy? Nem akarsz sétálni? Gena megvonta a vállát, és rázta a fejét A férfi tovább bámulta a feszes szaténruhát. Saját bűntudatán boszszankodva, ingerülten megszólalt: – A teremtésit, Gena, nézz rám! A lány lassan megfordult, térde hozzáért a férfi térdéhez, a szemében szikrázó könnycseppek magukért beszéltek. – Sajnálom, ha megbántottalak. Nem akartam elrontani az utolsó esténket. „Utolsó esténket.” E szavak ott visszhangzottak bűntudatos lelke mélyén. Scott döbbenten ült, miközben a lány még hangosabban zokogott, s arcát öccse tarka kendőjébe temette. – Gena, ne sírj! A lány válasza ismét hangos zokogás volt. Majd halk és szapora szipogássá csendesedett, de még mindig nem akart a férfira nézni. Mély lélegzetet vett, hogy valahogy megállítsa a sírását. A férfi pedig nem tehetett mást, mint nézte és szenvedett. – Vigyél vissza a Bar K–birtokra, Scott – könyörgött Gena. A szavak alig–alig törtek át a zsebkendő pamut anyagán. – Ké– rem! Scott torka összeszorult, – Sajnálom. Nem akartalak megríkatni. Gena… Gena.,. ne tedd… hagyd abba… ne sírj. Kezét óvatosan a lány karjára helyezte. S amikor a lány feléje mozdult, vadul a karjai közé kapta. Gena zokogott, testét fájdalom járta át. Megjelent előtte Hajnali Dal, amint a keze Scott combjához ér, s ez a kép a szívét marcangolta. Zokogott, miközben maga elé idézte Scott kiábrándult arcát, amikor ellök-
te magától. A legszívesebben meghalt volna, amikor azt hallotta. „Utolsó esténk.” Hogyan töltik majd? A férfi mellére borult, és zokogott, ahelyett, hogy élvezte volna csókjait. A végkimerülés határán volt. A fájdalom helyébe közöny és csüggedés lépett. Karja ernyedten lógott. Érezte, a férfi arca a hajához ér, keze óvatosan csúszik lefelé a nyakáról a hátára. Elfúló hangon, alig hallhatóan susogta: – Ó, Scott. Sajnálom, hogy úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek. – Ne kérj elnézést – súgta vissza a férfi. Továbbra is a karjában tartotta. A lány nem próbált elhúzódni. Érezte, a férfi nem akar visszatérni Bostonba. Sem most, sem később. A lakota indiánok sohasem mondanának le Scott Prescottról. – Minden rendbe fog jönni. Meglátod. Csupán a nyárról van szó, Gena, csupán a nyárról. Csak beszélt, s szavai inkább megnyugtató hazugságnak tűntek, mint olyan igazságnak, amiben hisz is. A dolgok sohasem lesznek úgy, ahogy eltervezték. A férfi felbonthatja az eljegyzésüket később is, hiszen könnyebb levélben, személytelenül. Bár eddig mindent személyesen beszéltek meg. Amikor erre gondolt, oly szorosan simult a férfihoz, mint még sohasem, úgy bújt hozzá, mint vigaszra váró kisgyermek. Karja már nem lógott ernyedten, átölelte a vállát. Most először történt, emlékezett rá a férfi, hogy a lány a karjai között maradt, s nem szakította ki magát. Nagyszerű, de röpke érzés volt ez, azon töprengett, miért nem képes a lány szeretni őt, miért nem tud válaszolni neki ugyanazzal a felszabadult gyöngédséggel, mint ahogyan Hajnali Dal azon a bizonyos napon. Mert ha megtenné, lehet, hogy ő is bizalmasabb lenne hozzá, s együtt le tudnák győzni a nehézségeket. Talán akkor nem engedné el a lányt. Mivel tudná rávenni, hogy megszabaduljon tartózkodásától, hogy azzal a fékevesztett szenvedéllyel ölelje, mint nagyapja partiján, azon az éjjelen? Még szorosabban ölelte át, és megújult szenvedéllyel ostromolta a száját. Gena igyekezett biztonságos távolságba kerülni szerelmétől, Scott karja elernyedt. Visszaengedte a lányt az ülésre, hogy rendbe hozza magát, szigorúan az illem szabályai szerint. Megrántotta a gyeplőt, és gyorsabb járásra ösztökélte a lovat a Bar K–birtok felé.
Tízedik fejezet Későre járt. A távolból hangok hallatszottak: elmosódott, részeg kurjongatás, valahonnan gyermeksírás. Az idegen, aki a hangok felé tartott nesztelenül mozgott, akár egy macska. Sárga Medve sátránál megállt, s beszólt: – Matogee, alszol? – Gyere be! Az öreg gyékényfonat fekvőhelyén ült. Egy pillantást vetett látogatója arcára, majd megrázta mellette alvó asszonyát, hogy felébressze, az fáradtan a férjére emelte tekintetét, majd a fehér ember ruháját viselő alakra nézett. – Hagyj magunkra, Vörös Madár – parancsolta az öreg törzsfőnök. Mit sem törődve azzal, hogy éjfél volt, s odakint hideg szél fújt, az öreg felesége plédet terített a vállára, s kicsoszogott. – Ülj le! Beszélj! A nagyobbik Prescott fiú helyet foglalt az egyik gyékényfonaton, s lakota módra maga alá húzott lábbal ült le. A folytatás már nehezebb volt. A szavak egymást kergették agyában. A halovány tűzre meredt. Vad gyötrelem kavargott benne, az fojtogatta. Sárga Medve várt, s közben a férfit nézte. Tudta, miféle szenvedés torzítja el ifjú vonásait. Az öreg szólalt meg elsőnek. – Nem jó dolog, ha egy férfi ennyi fájdalmat hordoz a szívében. Ki kell engedni, akár a mérget hogy azután meggyógyulhass. Beszélj, Magányos Farkas. Ki miatt bánkódsz? – Magam miatt – szakadt ki az igazság a férfiból. – Azért szomorkodom, mert elveszítettem valakit, aki egykor kisfiúként ült előtted, s dicsőségről és megbecsülésről álmodozott. Ehelyett szégyellem magamat téged és a családomat. A lelkem képtelen tovább hordozni magában ezt a bánatot. – Ki vele, takoja. Hallgatlak. Mondd el nekem a szégyenedet, amit egyedül kell elviselned.
– Ígéretet tettem neked, tunkasila, de nem tudtam betartani. Nem volt hozzá bátorságom. – Csak tizenhárom nyarat láttál még akkor – korholta Sárga Medve gyengéden. Scott tekintetéből boldogtalanság sugárzott. – Mégis egy harcos szívére vágytam. Később hagytam, hogy a félelem szétzúzza ezt. – Mesélj – sürgette atyai szeretettel az öreg törzsfőnök. Scott gyötrődése egyre nőtt, ahogy mind távolabb ment vissza az emlékeiben, fojtogató félelem, ijesztő magány bukkant elő, amivel korábban még sohasem találkozott. – A város olyan óriási volt. Csupa fehér ember, és egy sem az én fajtámból. Nem találkoztam senkivel, akinek fogalma lett volna arról, mi az a préri, a végtelen égbolt, senki nem volt, aki életében látott sast szárnyalni, vagy egyszer is aludt a szabad ég alatt. Oly sok gyűlölettel és oly kevés megértéssel találkoztam népünk iránt. Attól féltem, hogy engem is gyűlölni fognak. Rettegtem a magánytól. Arra vágytam, hogy olyan legyek, mint ők, hogy úgy öleljenek magukhoz, mint saját gyermeküket. Hagytam, hogy elhiggyék, Ethan Prescott az apám, úgy éltem, mint a fehérek. – De hiszen fehér vagy, takoja. – Csak félig vagyok az! Engedtem, hogy meggyalázzák apám nemzetségét, hogy kínozzák a lelkemet. Elfelejtettem a lakoták nyelvét. S amikor jöttek a hírek Megsebzett Lábról, nem tudtam bánkódni sem miattad, sem az uncik, a népem miatt. Gyűlöltem a könnyeimet Akkor sírtam, ha senki nem látta, mert szégyelltem volna, ha megtudják, hogy gyászolom őket. Egy pillanatra elhallgatott. Fejét lehajtotta, szívverése elakadt, szeme száraz maradt, ám égett a még el nem hullatott könnyektől. Fájt az árulása. Az arca lángolt, a tekintete égett, a melle zihált. Lelkiismerete gyötrődött. Égető, feltörni készülő bánatát nagy nehezen visszanyelte. Vallomását a sziúk nyelvén, anyanyelvén folytatta. – Messzire jutottam az úttól, melyen népem jár. Bukdácsolok, mint egy vak. Segíts nekem, tunkasila, hogy felismerjem, merre kell mennem. Eltévelyedésem szégyent hozott rád. Megérteném, ha elűznél kunyhódból, és kiűznél a szívedből. Várom ítéletedet. – Ülj le – mordult rá az öreg. – Hová lett a büszkeséged, Magányos Farkas, ha azért jöttél hozzám, hogy megkapd tőlem a méltó büntetése-
det. Nem tudok, és nem is akarok a bírád lenni. Aki törvényen kívül él, nem ítélkezhet mások felett. Te magad vagy a saját bírád. Senki más, csupán önmagad előtt kell szégyenkezned. Az öreg hangja gyengéd és szeretetteljes volt. – Nem vétkeztél velem szemben, takoja. Szívemet büszkeség dagasztja, amikor azt látom, hogy mire jutottál. Eddig mindig két út állt előtted, de most már választanod kell közülük. Ezt nem irigylem tőled, ám dönteni sem tudok helyetted. Ügy válassz, ahogy a szíved diktálja. – Ugyanezt mondta mostohaapám is. – Bölcs ember. – Egy bölcs ember tudja, milyen úton járjon. Nekem nem adatott meg, hogy ezt meglássam. Egyik útról sem tudom, hová visz. Az egyiken félember lennék, aki örökös hazugságok között él. A másik olyan, akár a múlt szomorú árnyéka, remény nélküli jövőt ígér. Félek rálépni bármelyikre, de nem várhatok tovább. Megosztanád velem bölcsességedet, hogy lássam, melyik úton kell tovább haladnom? – Imádkozzál, Magányos Farkas! Imádkozz az Úrhoz, tiszta szívedből és lelkedből. És hallgasd meg, hogy mit mond neked! Ne légy türelmetlen! Amikor olyan ifjú voltam, mint te, felmentem egy magas dombra. A mellemet vertem, dicső dalokat énekeltem. Figyeltem az eget. A vér egyre hevesebben pezsgett az ereimben, s addig imádkoztam, míg látomásaim nem lettek. Ez volt a régi út. Szabadulj meg a szégyenedtől, hajolj meg az igazság előtt, és várj, amíg eljő. El fog jönni. Scott mélyet sóhajtott, és megadóan bólintott, – Mi van Új Szerelemmel? Scott sokatmondó pillantást vetett az öregre. – Holnap megy el, visszatér keletre. – El fogod engedni? – Nincs számára hely a szívemben. – Van ott egy másik? Scott Hajnali Dalra gondolt, sötét, csábos tekintetére. A fejét rázta. – Ne sújts újabb csapással. Bátor lelkű,jószívű teremtésnek ismertem meg. Scott egy szót sem válaszolt, a dolog elveszítette számára jelentőségét. Gena holnap reggel elutazik. Ő itt marad. A holnap és a nyár vége között pedig lesz elég idő a számára, hogy a zűrzavarban megtalálja a helyes ösvényt. Talán.
– Ma megosztom veled a sátram, lakója. Aludj, és álmodban szabadulj meg a gonosz szellemektől. Itt foglak vigyázni. Nem zavarják majd a pihenésedet. Scott elmosolyodott. Eszébe jutott az az este, amikor hasonló nyugalmat ígértek egy fiatalembernek, mielőtt az veszélyes útra indult, S felidézte akkori álmát. Az álmot, mely rettentő valósággá vált. Lehúzta új cipőjét, és leült az öreg mellé, S akár egy kisgyerek, megnyugodott attól, hogy ott van mellette. Szeme lassan becsukódott, mély és nyugodt, látomás nélküli álomba merült. – Én ez egyszer örülök, hogy ismét visszatérhetek a civilizált világba. Caroline hangosan nyilvánította ki véleményét. Poggyászukat odacipelték a bejárathoz. Beth nem pazarolt erre oly sok szót ám ő is örült, hogy végre elutaznak. Gena lassú és komor léptekkel követte a két nőt. Hosszú nyári hónapok állnak előtte, s egész idő alatt azon fog töprengeni, betartja–e Scott az ígéretét. Visszatér vagy a szabadságot választja szülei birtokán. Még soha nem érezte magát ennyire fáradtnak és elhagyottnak. Fogalma sem volt róla, hogyan fogja kibírni. Beth, akinek rendszerint be nem állt a szája, reggeli óta csendesen figyelte Genát. Tekintetéből áradt a szánalom, a karját simogatta, amitől a lány legszívesebben felkiáltott volna bosszúságában; „Nem vagyok özvegy! Ne gyászoljatok, hiszen még nem haltam meg!” A két nő figyelte, s készen álltak rá, hogy vigasztalják, babusgassák. Gena egyikre sem vágyott. Végül Caroline az együttérzés legcsekélyebb jele nélkül megszólalt: – Gena, kedvesem, a helyedben én hálás lennék, hogy ügy döntött, marad. Így elkerülöd azokat a kellemetlenségeket, amik miatta értek volna a társaságban, Gena értetlenül fordult feléje. – Már megbocsáss, miről beszélsz? –Természetesen Scottrol. Nem gondolhatod komolyan, hogy bárhol is elfogadnák, ahol hallották… – Mit hallottak? A pimasz hangot hallva Miss. Davies előrehajolt, mintha meg akarná fogni Gena kezét. Barátnője önkéntelenül vissza hőkölt.
– Hogy miért, édesem? Hogy miért? Ne légy ilyen naiv. Nem hinném, hogy nem hallottad volna a pletykákat. Gonosz bizalmaskodással hajolt hozzá, – Azt beszélik, hogy félig… Drámai szünetet tartott, majd folytatta: – Indián! Gena rámeredt, majd hosszan, tiszta szívből kacagni kezdett, Caroline és Beth úgy bámultak rá, mint aki egy kissé meghibbant. – Ó, Cary, tényleg? – kérdezte, amikor a kacagás halk kuncogássá változott. – Ó, de komikus. Azt gondoltam, jobb nevelésben részesültél. Mindjárt másnap találkoztam Scott nagyapjával, aki körülbelül annyira kegyetlen vadállat, mint amennyire ti vagytok azok. Ó, de jól fog mulatni Scott, ha ezt elmondom neki. Ámbár lehet, hogy az lesz a jobb, ha nem mondom el. Nem szeretném, ha rossz véleménnyel lenne rólatok. Caroline bizonytalanul felvonta a szemöldökét. Gena tekintete nyílt volt és őszinte. Tudta, hogy a keresetlen Miss. Gena Trowbridge–ből hiányzik a talpraesettség és ügyesség, amire a hazugsághoz szükség van. Bosszúságát, hogy ez a pikáns információ hamisnak bizonyult, magába fojtotta. Persze a suttogást akár ténnyé is felfújhatta volna, de mivel az rokonát érintette, okosabbnak látta, ha nem piszkolja be a nevét Gena érezte, hogy remeg a térde divatos, csíkos utiköpenye alatt. Gyermekkora óta nem füllentett. „Egy igazi hölgy sohasem hazudik” Később gyakran zavarba jött, amikor azt látta, hogy igaz érzéseket lepleztek hazugsággal. De ez most kegyes hazugság volt. Leginkább azon lepődött meg, hogy ez a kis hazugság milyen könnyen kicsúszott a száján, s még csak bűntudatot sem érzett miatta. Talán a helyzet tette meg a magáét. Lehet, hogy a dolgok rendeződni fognak. Ismét bizakodás töltötte el a lelkét, de amikor megpillantotta a kihalt udvart, a kétség szakadékába zuhant. Csak Scott jöjjön vissza Bostonba. Sarkantyú csengése térítette magához. Megfordult, hogy meleg mosollyal ajándékozza meg Scott öccsét. A legény szelíden átölelte, s gyengéd csókot nyomott pironkodó orcájára. – Nem akartam megfosztani magamat ettől az élvezettől, Miss Gena. Örülni fogok, ha ismét üdvözölhetem családunkban. A lány szorosan átölelte széles vállát,
– Köszönöm, Rory. – Érezte, hogy könnyek futják el a szemét, s zavarát néhány gyors pislantással leplezte. A férfi a lányhoz hajolva ezt súgta: – Ne aggódjon egy csöppet se, Scott eljön. Nagy léptekkel a poggyász halom felé indult, s nekilátott, hogy ellenőrizze, hogyan helyezték el a csomagokat a kocsin. S ekkor megjelent Scott. A lépcső aljában állt. Egyik kezével homlokára tolta kalapját, s kibukkant alóla aranybarna bőre és mosolytalan szeme. Oly vonzó volt, hogy Genának egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Majd félelem lett úrrá rajta. Scott Mindazt a melegséget és ártatlan élvezetet, amire bostoni beszélgetéseikből emlékezett, újra érezte. Ahogy csöndesen, udvariasan és szerényen álldogált verandájukon, és megkérte a kezét. Azon az estén még csak meg sem csókolta. Egy gyűrűt csúsztatott az ujjára, majd állt és mosolygott hosszasan. Magányos Farkas, Távoli Szél fia, Sárga Medve unokája. Mágikus vonzerejű, izgalmas férfi, aki szerelmi lángban égve ezt mondta neki: „Kívánlak, Gena.” És ekkor a lánynak eszébe jutottak Scott anyjának a szavai. „Szüksége van valakire, aki megérti őt. Ez a lány le fogja nézni, s ezzel összetöri a szívét.” Igaz volna ez? Ahogy férfiasan magabiztos léptekkel jött lefelé a lépcsőn, a lány igyekezett visszanyerni tartását, és próbált mosolyogni. – Jó reggelt, Gena. – Scott. Ügy álltak, mint két idegen, mindketten igyekeztek tartani magukat az illemhez. A feszültség és a vágy azonban egyre jobban forrt bennük. – Sajnálom azt, ami előző este történt – kezdte a férfi, ám a lány a fejét rázva félbeszakította: – Nem, ne mondd ezt! – Gena mély lélegzetet vett. Ez lehetett talán az utolsó esélye. Nagy erőfeszítéssel leplezte a hangjából kiérződő nyugtalanságot, s a férfi tekintetét kerülve ezt hebegte: – Beszélhetnénk egymással a házban egy percig? Egyedül? – Természetesen. A hall üres volt, sötét árnyékként borult rájuk. Mindenki kint volt a szabadban, a délelőtti napon, Scott lekapta fejéről a kalapot, és idegesen a combjához csapkodta. Nyugtalanul körbepillantott a szobán. Minden-
re nézett, csak éppen az előtte álló nőre nem. Mintha félt volna attól, hogy mit fog mondani Gena. A lány bátor lépésre szánta el magát. „Adj neki még egy alkalmat, hogy visszatérhessen hozzád”Mély lélegzetet vett, és lehunyta a szemét. Karját a férfi nyaka köré fonta, a kalap a földre esett. Gena megcsókolta. Szenvedélyesen. Scott érezte a lány ölelésében a végső kétségbeesést. Nem a vágy, a vonzódás vagy a szerelem sarkallta őt erre a tettre, hanem a félelem és a számítás. Milyen szörnyű alak ő, hogy ilyen kétségbeesett próbálkozásba hajszolta! – Gena. – Tekintete a messzeségbe révedt, s így mondta ki lágyan, kedvesen a lány nevét. Keze a lány vállán nyugodott, de nem magához húzta, inkább eltolta. Gena terve összeomlott. Túl későn próbálkozott. Már korábban elveszítette a férfit. A megaláztatástól fuldokolva csak ennyit tudott kinyögni: – Sajnálom. – A férfi azonban nem akarta így elengedni. Gyengéden a karjaiba zárta, szelíden magához ölelte. A lány teste remegett a szégyentől. Könnyek patakzottak a szeméből, elborították a tekintetét. Boldogtalansága határtalan volt. Scott a lány fölé hajolt, vad szenvedéllyel lecsókolta az arcán egybegyűlt könnycseppeket. Gena testét átjárta a vágy, szemét lehunyta, szíve oly hangosan vert, akár egy zenekari dob. A félelem uralkodott rajta. A félelem, de nem a férfitől, hanem a tiltott szenvedélytől, amit a férfi kavart benne. Szikrázó, dübörgő érzés. A férfi szája kutatón suhant végig a homlokán, megérintette szemhéját, majd az orra hegyét. Ajka nedves volt, s nyugtalan. Várta, hogy mi lesz. Újból csalódnia kellett. A nő nem válaszolt. Szívszaggató és kiábrándult nyögés kíséretében most a nő állát vette célba, azután illatos nyakát. Az érintés, mint áramütés futott végig Gena testén, szíve hevesen vert, ereiben vadul lüktetett a vér. Ismét átölelte a férfit. Teste lázban égett. Fel volt villanyozódva minden idegszála, porcikája. Annyira, hogy már szinte fájt.
S miközben a férfi ajkával végigsiklott a fogain, az érzéki ostrom új felismerést ébresztett Genában. Amire anyja figyelmeztette– Amit korábban sohasem érzett. Ez volt a testi BŰN csábítása, így, nagybetűvel. S egyszerre volt csodálatos is. Sem kedve, sem ereje nem volt, hogy szembeszálljon vele. Igen, Scott, igen. Képtelenség tovább várni. A lány meglelte s megízlelte az ajkát. A férfi keze közben az arcát simogatta. Gena szeme kinyílt. Tekintete vágytól volt könnyes. A férfi megérintette a lány ajkát, könnyedén, éppen csak a nyelve hegyével. Gena öszszerezzent, mélyet sóhajtott. Szemét lehunyta, száját kinyitotta, hogy a férfi maradéktalanul birtokába vehesse. Zavart torokköszörülés hallatszott a bejárati ajtóból. Ruth sajnálkozó megjegyzése követte: – Miss Gena, már mindenki készen áll az indulásra. Gena homlokát Scott vállára ejtette. Botladozva lépdelt, mint aki nem tudja, hol van. A férfi erős karjával támogatta reszkető testét, magához szorította; a lány érezte szíve vad dörömbölését. A férfinak dőlt, arcát ingj ének nyitott gallérjába fúrta. Végül megnyugodva kiegyenesedett, felnézett a férfira. Szemében nem volt félénkség. Keze, mely még ott volt a férfi arcán, lassan, habozva csusszant lefelé, ujjai gyengéden végigsimították az ajkát. Majd szótlanul megfordult, és kirohant a szobából a szabadba, ahol a többiek már vártak rá. Scott pedig csak állt az üres hallban, s kábán bámulta csizmája orrát. Próbált úrrá lenni reszketésén. Az úristen szerelmére, mi történt? Minden porcikája remegett. Az utasok már mind a kocsiban ültek és türelmetlenkedtek, kivéve Horace–t, aki a verandán állt, és Genát várta. A lány ködös tekintettel indult feléjük. Még izzott benne a ki nem élt eksztázis, a férfi viszonzatlan csókja. Képtelen volt legyűrni felindultságát. Képtelen volt egy lépést is tenni a kocsi felé, Horace odalépett hozzá, hogy segítsen. – Jöjjön velünk, Miss Trowbridge – biztatta, s megfogta a kezét. – El kell érnünk a vonatot. Scotty, te pedig ne nyugtalankodj. Vigyázni fogok rá. Scott összerezzent az ajtóban. Érezte, hogy a féltékenység ökle keményen gyomorszájon vágja. Fogait csikorgatva elmosolyodott, s közben észrevette, hogy Gena keze unokatestvére karján fekszik. Nyugta-
lanító gondolat fészkelte be magát az agyába. Gena egyedül marad, s jobban jár egy olyan emberrel, mint Horace. Aki mindent meg tud adni neki, anélkül hogy szégyenkeznie kellene miatta. Csak állt, s bizonytalan félelmek mérgezték a lelkét. Gena Horace vékony vállán át vágyakozó pillantással vette célba a férfit. Különös remegés futott végig Scott testén. Megnyalta hirtelen kiszáradt ajkát, és előrelépett. De hirtelen észbekapott, visszahőkölt, önuralmat parancsolt magára. Gena iszonyatos kételyek között őrlődött Milyen veszedelmes férfi Scott Prescott: egyszerre ígér gyönyört és kínt. A kocsi már készen állt, hogy visszavigye a jómódú és eseménytelen életébe. Ahol nem vár rá szenvedély, ahol nincs kitéve csábításnak. Egy teljes nyár, hónapok telnek el, miközben egyre messzebb kerül a beteljesüléstől. Bostonban lesz, Horace Billings aggályoskodó védelme alatt, a férfi pedig itt marad az érzéki Hajnali Dallal. – Gyere már, Gena – hívta Caroline durcásan a kocsiból. Legyezője idegesen járt le s föl, miközben azt látta, hogy vőlegénye egy másik nővel előzékenykedik. Horace gyöngéden sürgette, hogy tegye meg már azt a néhány lépést a kocsiig. „Scott, tégy valamit! Mondj valamit!” A férfi csak állt, arcán nem tükröződött érzelem, de a szeme kínzóan égett. Gena fellépett a kocsi lépcsőjére. Ügy érezte, szakadék szélén táncol, elég egy óvatlan mozdulat, és örökre vége. – Rory, legyen szíves, vegye le a poggyászomat. Ügy döntöttem, hogy nem utazom. Rory gyors pillantást vetett előbb rá, majd a bátyjára. Látta, hogy a lány kisírt szemmel jött ki a házból. „Szép kis alak vagy, Scotty.” – Igenis, kisasszony – felelte készségesen, és kiszabadította a lány útiholmiját a Bostonba szánt kötegből. – Gena, elment az eszed! – kiáltott fel Beth. – Nem, Beth. Nem hiszem – hangzott a nyugodt válasz. – Mit szolnak majd ehhez a szüleid? Várnak téged. – Mondd meg nekik, hogy elfogadtam a Prescott család meghívását, itt maradok. Később majd táviratozom nekik.
Alighogy ezt kimondta, csodás megkönnyebbülés, a szabadság nagyszerű érzése lett úrrá rajta. Leszállt a kocsiról, megkerülte, hogy búcsúzóul megölelhesse barátait. – Ó, Beth, ne nyugtalankodj – súgta. – Tudom, mit csinálok. Beth Gena háta mögé pillantott, oda, ahol unokatestvére állt. – Remélem is, Gena, remélem.
Tizenegyedik fejezet A kocsi Gena nélkül gördült ki az udvarról, Garth Kincaid lovas kíséretében. Rory ott állt a csomagok mellett és vigyorgott. – Ó, mennyire meg lesz lepve anya – jegyezte meg, – Most befogok egy kocsiba, hogy haza vigyem. – S még mindig vigyorogva elindult az istálló felé. Gena nem tudta eldönteni, kivel lesz keményebb az összeütközés, Aurorával vagy idősebbik fiával. Bátorságát összeszedve vőlegénye felé fordult. Scott arckifejezése nem változott tekintete hidegen ragyogott, akár egy borostyánkő. Nem mutatott érzelmet, sem örömet, sem elutasítást, Gena rossz előérzettől gyötörve mosolyt erőltetett magára. Hiába várt válaszra, s ettől inába szállt a bátorsága, – Megyek és segítek Rorynak befogni. Követte testvérét, s otthagyta Genát kételyei között. Rory, aki közben a hámokat és a többi szerszámot tette fel a lovakra, halkari elkuncogta magát. – Most szedd össze az eszed, hogy megmagyarázd anyának, miért maradt velünk. Csend. – Nos, miért nem mosolyogsz? Barátságosan megcsapkodta a ló meleg vékonyát, majd szemöldökét felvonva még halkabban folytatta: – Ne mondd, hogy ez a te ötleted volt. – Mivel apa hívta meg, ha ebből valami perpatvar lesz, leginkább ő fog szenvedni miatta – válaszolt Scott. Majd leeresztette a farhám szíját, rögzítette a ló hasa alatt, és meghúzta a hámot a nyakán. Rory néhány lépést hátrált, és elégedett pillantással mérte végig, mit végeztek. Felvett egy szalmaszálat, és elgondolkodva rágni kezdte,
– Nem tudlak megérteni, Scott – morfondírozott, – Megkaparintottad magadnak ezt a bűbájos teremtést, most pedig úgy tűnik, mintha menekülni akarnál előle. Scott mint egy kígyó sziszegte öccsének: – Ha ez rád tartozna, mint ahogy nem a te dolgod, megértenéd, hogy ez nem is olyan egyszerű. Rory kiköpte szájából a szalmaszálat. – Miért nem egyszerű? Scott a lovak széles nyaka fölött haragos pillantást vetett rá. – A fenébe, ne légy már ilyen kotnyeleskedő… – Odahajolt hozzá, mint aki valami nagyon bizalmas dolgot oszt meg vele. – Olyan férfi– nő dolog. De hiszen te semmit nem tudsz erről. – Még hogy nem! Meg leszel lepve, kedves bátyám. Ha van valami, amit erről tudni akarsz, akkor legjobb, ha egyenesen hozzám fordulsz. – Ezt jól megjegyzem magamnak – szólt Scott gúnyosan, miközben befejezte a második ló felszerszámozását. – Ó, ha neked gondot okoz, hogy rávedd a kicsikét, emelje fel a szoknyája alját – ojjojojj! – De már ugrott is el, mert Scott keményen a fenekére vágott a kantárszárral – Az ördögbe, miért vagy ilyen ideges és barátságtalan, ha erről van szó! Scott elengedte a füle mellett öccse megjegyzését, kivezette a befogott lovakat az istállóból. Felpakolták a Lone Star– birtokra szánt holmikat, majd feltették Gena poggyászát is. Scott a lány mellé ült, hogy onnan irányítsa a lovakat, Rory pedig Gena másik oldalán foglalt helyet. Scott kérdő és komor tekintetét látva elmosolyodott, és így szólt: – A világért sem akarlak zavarni, de anya galuskát ígért vacsorára. – Kényelmesen elhelyezkedett, karját kinyújtotta az ülés hátán. Eszébe jutott a galuska, mely valósággal elolvad a szájában, s arra gondolt, hogyan hasít ki anyja egy jó darabot a testvére fenekéből, hogy második fogásként azt szolgálja fel. Aurora Prescott, amikor meglátta Gena Trowbridge–et a kocsin, s megpillantotta poggyászát a szekéren, nem mutatott különösebb meglepetést. Becsületére legyen mondva, rosszallást sem. – Miss Trowbridge, úgy látom, elfogadta a meghívásunkat… – Ha ezzel nem okozok gondot…
Aurora, anélkül, hogy e szerény megjegyzésre odafigyelt volna, fiatalabbik gyermekére pillantott: – Rory, kérlek vidd fel Miss Trowbridge–et és a holmiját az emeletre, és nézd meg, minden rendben van–e. Beszélnem kell a bátyáddal. Rory, mivel így megúszta a rájuk váró tűzijátékot, boldogan engedelmeskedett – Igenis, anya… – s már pattant is le a kocsiról. Lesegítette a lányt, majd szaporán összeszedte a holmiját. –Jöjjön, Miss Gena! Felkísérem. Gena vívódott. Az udvariasság másféle fogadtatást követelt volna meg. Aurora Prescottra nézett. –Nagyon kedves magától, hogy… Az aranyos szempár bosszúsan meredt rá. –Igen. Természetesen. Érezze magát otthon. A vacsora hétkor lesz. Gena visszanyelte a már előre kigondolt üdvözlő szavakat, és követte Rory Prescottot a házba. Scott ezalatt lerakta a többi holmit a kocsiból, és körbejárta a lovakat. Most ott állt a lépcsőfeljáróban, fejét lehajtotta. –Nagyon köszönöm, hogy itt tartottad őt, anya. Tudom, hogy sok hasznod nem lesz belőle, ezért vigyázni fogok, hogy ne legyen a lábad alatt. Aurora bólintott, mintha az egész semmiség lenne, s ettől Scott elkomorodott. Ha nem Genáról van szó, akkor miről? Scott, ismerve anyja heves természetét, szidást várt, és nem ilyen jeges közönyt. –Anya. Valami baj van? – Járt itt egy fiatal teremtés, aki korábban is érdeklődött utánad. Egy miniconjou lány. Ez mindent megmagyarázott: ideges viselkedését, komor arcát, fagyos hangját. A Lőne Star–birtok mezsgyéje minden indiánnak megálljt parancsolt. Aurora nem kívánt emlékezni a múltjára. De ha Hajnali Dal ekkora utat megtett, akkor annak fontos oka kellett, hogy legyen. – Megmondta, hogy mit akar? – Nem kérdeztem. A férfi sarkon fordult, és rohant a karámhoz. – Scott! – csattant élesen anyja hangja. De a férfi nem állt meg, s nem fordult vissza. –Gyere haza vacsorára.
Scott nem pazarolt időt a felnyergelésre, megmarkolta az állat sörényét, s könnyedén felpattant a hátára. Aurora kénytelen volt magának beismerni, hogy az a furcsa, keletről jött baba sokkal inkább tetszik neki, mint a fényes hajú, sziú lány. Fia elkóborolt arra a vidékre, amitől ő annyira féltette. Talán mégis Bostonban volna a legjobb helye. Jobb, ha nincs vele, mintha a szívét vagy a lelkét veszíti el. Az emeleti ablakból Gena, mit sem törődve Rory fecsegésével, Scott Prescottot figyelte. A lányt ismét elbűvölte az a csodálatos szépség és erő, ahogyan egybeolvadt paripájával. Olyan volt, akár egy indián. Vajon hova vágtat ilyen szélsebesen? Hajnali Dal családja egy kiutalt földparcellán élt, amelyen csak kevés prérifű nőtt, s néhány satnya gabonaszár hervadozott. Egy lécekből és bádogból összeeszkábált kunyhóban laktak. A falán tátongó rések kellemes huzatot biztosíthattak nyáron, de a kemény dakota tél ellen aligha nyújtottak védelmet. Nehéz volt ezt a nyomort kétségbeesés nélkül szemléim. Fehér Felhő és Hajnali Dal kiléptek a vityillóból, hogy köszöntsék Scottot. – Hő, Mahpiya Ska – szólította meg Hajnali Dal édesapját, miután lepattant lováról. Amikor Scott legutoljára látta Fehér Felhőt, megtermett, izmos harcos volt. De ez az ember, aki most a fehér ember szokása szerint a kezét nyújtotta, csupán árnyéka volt saját magának, a rezervátum gönceibe bújtatva. Egyedül kontyba font haja emlékeztetett az őseire. – Légy üdvözölve földemen, Távoli Szél fia. – Nagy megtiszteltetés, hogy emlékezel rám – kezdte apja népének nyelvén, – Szeretném ezt szívemből viszonozni. – Elengedte apja tiszta vérű paripájának kantárszárát, és a férfi kezébe nyomta. Amikor Fehér Felhő tiltakozni próbált, válaszul keményen összeszorította az indián ujjait, ezzel jelezve, hogy nem kívánja megmásítani szándékát. – Ez túlságosan előkelő ajándék, Magányos Farkas. Nem tudok használni egy olyan lovat, amelyik nem fogható be eke vagy kocsi elé. – Akkor tegyetek vele, amit akartok. Adjátok el, ha úgy tetszik. Hagyok majd a tulajdonjogról egy papírt, hogy ne legyen gond vele.
Fehér Felhő vívódott. Végigtapogatta a ló izmos és szép ívű nyakát, büszkesége azonban még mindig ellenszegült az értékes adománynak. – Túlságosan nagyvonalú vagy,.. –Nem. Te egyike vagy azoknak, akik igazán bőkezűek voltak velem. Kérlek, fogadd el! Miután így nem esett sérelem a büszkeségén, Fehér Felhő bólintott, és a kantárt átadta lányának. – Majd megkérlek, hogy vigyél haza a lovon. Hajnali Dal a férfihoz fordult. A hála tüze ragyogott a szemében. –Hazaviszlek, ha majd készen állsz rá. – Beszédes pillantást váltott vele, majd kikötötte a lovat. Scott követte vendéglátóit az apró kunyhóba, ahol Fehér Felhő, a felesége és négy gyermekük élt összezsúfolva, vigasztalan szegénységben. Alig tudta sajnálkozását leplezni. Nehezére esett elfogadni a szerény étket, amit megosztottak vele. De nem sérthette meg őket azzal, hogy visszautasítja. Fehér Felhő a termésről, a földjeiről mesélt, arról, hogy milyen büszke gyermekeire, akik napközben a rezervátum iskolájába járnak. Scott helyeslőn bólintott. A gyerekek leplezetlen csodálattal bámulták őt, de szégyenlősen lesütötték a szemüket, amikor anyanyelvükön próbálta magát megértetni velük. Végül tisztelettudóan elbúcsúzott a családtól. Hajnali Dal a combjára csapott. – Háza ajtajáig kísérem Magányos Farkast. Scott felpattant mögé a kecses mén hátára. Egy szót sem szóltak, amíg el nem tűntek a dombok mögött, a lány családjának szeme elől. – Köszönet az ajándékért, Magányos Farkas – szóit a lány halkan. – El sem tudod képzelni mit jelent ez a számunkra. – Miért kerestél ma, Hajnali Dal? Mi az, amit nem beszélhetünk meg apád házában? A lány sóhajtott. – Nem akarok hálátlan vagy engedetlen lenni apámmal szemben, azonban tanácstalan vagyok. Remélem, választ tudsz adni a kérdéseimre. – Mindent megteszek, ami tőlem telik. Ezt kérdezned sem kellett volna. A lány egy pillanatra megfogta a férfi kezét, meleg érintése beszédesebb volt minden szónál. – Láttad a földet. Láttad, hogyan élünk. Apám büszke ember és nem tudja elismerni, hogy veszített. Hogy etetni tudjon bennünket, és kifi-
zethesse a bérleti díjat, kivágta a fákat és eladta. Az indián bizottság ügynöke figyelmeztette, hogy hagyja abba. Megfenyegette, hogy viszszaveszik a földet emiatt. Szavai megijesztették apámat, és engem is nyugtalanítanak. Nem tudjuk, megteheti–e? Te ismered a fehér ember törvényeit. Visszavehetik azt a földet, amiről a kormány kijelentette, hogy a miénk? Megtilthatják, hogy learassuk azt, amit mi vetettünk bele? Tudnál segíteni, Magányos Farkas? Kétségbeesése fájt Scottnak. – Nem tudom, de valamit ki fogok találni. Ki az az ember, aki a családotokat fenyegeti? – Garricknak hívják. Az indián hivatalban dolgozik, és ő felel a mi kerületünkért. Nem szereti apámat, azt akarja, hogy tönkremenjen. Másokat kényszerítettek vagy csellel rávették őket, hogy Mr. Garrick révén adják bérbe a földjeiket, de csak a töredékét kapták meg annak, ami járt volna. – Kinek adták bérbe a földeket? – Nem tudom. A többiek nem fognak erről beszélni. Azt hiszem, félnek. Hirtelen a férfi felé fordult. Oly közel álltak egymáshoz, hogy a testük összeért. A lány szerelmes pillantással csodálta. – Ki fogod deríteni az igazságot? – Igen. Ez az egy szó is alig tört ki a torkából. A lány könnyedén átfogta a férfi nyakát, megölelte, teljes testével hozzásimult Scott a nyakán, fülén, arcán, majd végül az ajkán érezte a lány forró csókját. Szenvedélyes csók volt, mindent ígért. Érezte benne a vágyat, a csábítást, a vad szeretkezés vonzerejét, amit sohasem élvezhetett az illedelmes társalgás, a zsúfolt szalonok és a szűzies tekintetek világában. Egy pillanatig arra gondolt: „Miért ne?” Itt egy nő, aki megértené és kielégítené. Aki nem játszik vele. A lány teste igenlő választ adott Hajnali Dal ezt súgta forrón a fülébe: – Derék ember vagy, Magányos Farkas. A férfi kiszabadította magát az ölelésből, és a lány csalódott arcába nézett. – Egyáltalán nem vagyok olyan derék. A Lőne Star–birtokig hátralevő utat néma csendben tették meg. Nem kínos, inkább töprengő némaságban. Nem szégyellték, ami történt. Haj-
nali Dal túlságosan nyíltan kimutatta vágyait. Megértette a férfi válaszát és elutasítását is, becsülte őszinteségéért. Vagy nem ez volt a megfelelő idő, vagy nem ő a számára megfelelő nő. Majd kiderül. Már sötét volt, amikor a férfi megkérte, hogy álljon le egy domb mögött, anyja házával szemben. Teljesen megfeledkezett a hét órára tervezett vacsoráról, és arról, hogy a menyasszonya vár rá. Mélyet lélegzett a hűvös levegőből. Hosszú évek óta nem érezte ezt, nem akarta elszalasztani. – Köszönöm, Magányos Farkas, A férfi megragadta a lány búcsúzásra nyújtott kezét. Erős, munkára termett kéz. Miközben együtt élvezték az éjszaka csendjét, ujjaik egy pillanatra összefonódtak. Scott gyorsan magához tért. – Jó éjt. Hajnali Dal. A lány vágtára ösztökélte paripáját. Fekete haja lobogott mögötte a szélben. A férfi ott állt a Prescott–birtok térdig érő szívében, és nézett utána, amíg a lány el nem tűnt a sötétben. Gena órákon át járkált föl s alá kis szobájában, bátorságot gyűjtött, hogy lemenjen Scott nélkül, aki megvédené. Az ablaknál állt, kinézett, ám a férfi nem jött. Rory szobája spártaian, férfi módra volt berendezve. A falon nem voltak sem képek, sem polcok. Gena tiszta szépséget fedezett fel a rusztikus fatárgyak és a tapéta jó ízléssel összeállított együttesében. Tudta, hogy Scott az éjszakát az emeleten, a nappali sarkában álló ágyon tölti majd, Aurora és Ethan szobája feltehetően az épület földszintjén, a ház régi részében kapott helyet. A gondolat, hogy egyedül marad Scott–tal, távol a többiektől, kellemes nyugtalansággal töltötte el. Vajon újra próbálkozik majd? Nagyot sóhajtott. Az ablakhoz lépett, a tenyerét dörzsölte, az ujjait tördelte. Hol van Scott? Végül, mivel távolmaradása most már udvariatlanságnak tűnhetett, Gena felfrissítette öltözékét, s ráérősen elindult lefelé, a földszintre. A bejárati ajtó nyitva volt. Friss szél csapott be rajta, finom konyhai illatokat hozva magával. Hallotta, hogyan dünnyög magában Aurora. Elhatározta, hogy csöndben megnézi a lenti házrészt. Aurora megfordult, megérezte, hogy nincs egyedül. Keze és köténye lisztes volt. Kipirult arcán is lisztfolt ékeskedett. Ettől egyszeriben kedvesebbnek tűnt. Gena megkockáztatott egy halovány mosolyt.
– Talán segíthetnék valamiben? Amint látom, ezernyi tennivalója akad. Aurora hosszú és fürkésző pillantással mérte végig. Azután tovább dagasztotta a tésztát. – A téritől és a szalvéták a komód fiókjában vannak. Gena gondosan megterítette az asztalt a nagyszobában. Remélte, hogy mindent úgy csinált, ahogy kellett. Miközben szétrakta a porcelán étkészletet, elábrándozott azon, mennyi derűvel és szeretettel sütött–főzött az asszony, hogy ellássa családját. Megirigyelte a Prescott–ház egyszerűségét, szeretetteljes harmóniáját. Töprengéséből Ethan és Rory érkezése térítette magához. Ló–, széna– és dohányillatot hoztak magúkkal, Rory egy pillanatra megállt, Gena válla fölé hajolt, és erős kezével megpaskolta a lány felsőkarját. – Minden csodálatos, kislány! Ügy látom, hozzászokott nálunk az ilyen elegánsan terített asztalhoz! Az fiú elnevette magát, és cuppanós puszit nyomott a lány arcára. Majd vad kiáltással továbbvágtatott a ház hátsó végébe. – Csudajó illat van! Ethan mormogását, Rory derűs kacaját és Aurora zsörtölődését hallgatva, Gena már nem érezte magát egyedül. Érezte, mennyire hiányzik neki ez a kedvesség és őszinteség, a közvetlen és jóízű évődés, a csípős humor, az élet egyszerű élvezete. Így talált rá Scott, miután elbúcsúzott Hajnali Daltól. Gena ott állt a nagyszobában az asztalnál, és könnyek potyogtak a szeméből.
Tizenkettedik fejezet A férfi hosszasan állt az ajtóban. Még érezte ajkán a másik nő csókját, s óriási bűntudat volt a szívében. Biztos volt benne, hogy a lány látja rajta Hajnali Dal csókjának a nyomát. Gena halovány mosollyal üdvözölte. Miközben ő egy másik nő ajkára tapadt, a lány itt volt, várt rá, Isten tudja, mennyit szenvedett. Nem vigyázott rá. – Gena, sajnálom… A lány letette a tányért, kezét arcához kapta, gyorsan letörölte róla a könnyeket, s tovább mosolygott. – Minden rendben van – szakította félbe Gena halkan, kedvesen. – Éppen kész a vacsora. Menj be. Ne várakoztasd meg a családodat. – Sajnálom – hebegte immár másodszor. – Scott, itt vagyunk – hívta testvére a konyhából, – A teremtésit, már azt hittem, hogy érted kell mennem. A feszültség az asztal körül oly sűrű volt, akár Aurora Préscott mártása. Ethan és Rorv egymással beszélgettek, miközben Gena félszegen hallgatott, Aurora pedig tekintetével majd átszúrta idősebb fiát. Scott egyszer sem emelte fel pillantását a tányérjáról, s amint csak tehette, felállt és kiment a verandára. Rátámaszkodott a korlátra és várt. Lesz ami lesz. Egyszer csak azt érezte, hogy a lány ujjai gyengéden végigsimítanak a vállán. A férfi csöndben állt és várta, mikor emeli rá szemrehányó pillantását. Gena szóvá sem tette a késést. – Reggel óta nem volt alkalmunk beszélni egymással – kezdte halkan. – Nagy meglepetés volt számomra… El sem tudtam képzelni … – Scott tanácstalanul topogott, Gena zavartan elpirult. – Ha ez nem meghívás volt a nagyapád szalonjában, akkor micsoda? – Csak úgy búcsúzóul mondtam. Talán nem fejeztem ki magam helyesen. Ahogy az emlékek felidéződtek benne, Gena lenyelte felháborodását.
– Nagyon is világosan fejezted ki magadat. Sokkal világosabban, mint kellett volna. – Most haragszol rám, ugye? A férfi nem akarta, hogy a lány tovább maradjon. Nyilván félreértette a szándékát, ott a nappaliban. Amolyan istenhozzád volt, lehet, hogy örökre. És most itt volt, betolakodott a házába, ahová meg sem hívta. Gena pedig úgy érezte, hogy megalázták és megsebezték. – Nem, nem, nem haragszom – jelentette ki végre a férfi. – Csupán arról van szó, hogy nagyon el leszek foglalva, sokat lennél egyedül. Újra a magány fájdalma hasított a lányba. Mert a férfi nem akarta, hogy vele maradjon. Maradék méltóságával így szólt hozzá: – Nem akartam csapdát állítani az érzéseidnek. – Hangja elakadt. – Máskor is megy vonat Bostonba. Ha megbocsátasz, akkor most felmegyek a szobámba. Scott arra gondolt, hogy követi, magyarázkodni fog. De Gena, bár naiv, de nem ostoba. Minél többet beszélne, ö annál inkább gyanút fogna. A legjobb, ha most magára hagyja, legalábbis erre az éjszakára. Később majd beláttatja vele, nincs oka rá, hogy megbántva érezze magát. A nemes érzelmek már régen a múlté. – Sokáig távol voltál. Elintézted a dolgodat? Az anyja szavai úgy csikorogtak, mint cipótalp az üvegcserepeken. – Nagyjából. – Gyalog jöttél haza. Hol a lovad? – Odaajándékoztam Fehér Felhőnek. – Apád lovát… – Hogy el tudja látni a családját. Észre sem fogjuk venni, számunkra nem nagy veszteség. – Ez nem szempont – jegyezte meg Aurora ingerülten. – Nem vagy felelős értük, Scott. A fia hallgatása cáfolta szavait. Aurora csalódott sóhajjal simított végig fia sötét haján. – Nem hinném, hogy Ethan bosszankodni fog a ló miatt csak figyelj kicsit jobban arra, hogy mit engedsz ki a kezedből. Mindketten jól tudták, hogy Aurora nem a vagyonra értette. – Magadra hagylak, hogy gondolkozz. Aurora elindult befelé a házba. – Anya?
Az asszony megfordult. – Igen? – Várt. – Én… semmiség. Semmi. Nincs jelentősége. A fejét rázta, mintha elfelejtette volna, mit akart kérdezni. Válla meggörnyedt, keze hol ökölbe szorult, hol elernyedt – Scott? Ismét megrázta a fejét, majd mégis megszólalt. – Akartam valamit kérdezni rólad és apámról. – Rólam és Ethanról? – Nem. Rólad és az én apámról. Anyja zavart és nyugtalan lett. – Soha nem meséltél nekem semmit, kivéve azt, hogy egy évig egy sziú indiánnal éltél, férjhez mentél hozzá, s hogy az meghalt, mielőtt megszülettem. Ez elég volt addig, amíg kisgyerek voltam. Többé már nem elég, anya. Tudni szeretném az igazságot. Az asszony olyan nyugodtnak látszott, hogy a fiú azt gondolta, nem akar válaszolni. Végre megkérdezte: – Mi az, amit tudni akarsz? Scott egy pillanatig habozott – Nem azért akarom feleleveníteni ezeket a dolgokat, hogy kínos helyzetbe hozzalak, anya. – Ez rendjén is van – hagyta rá anyja megértőn. Mélyet sóhajtott, s minden lelkierejét összeszedte, hogy visszatérjen a múltba. – Ethan számomra mindig a legjobb apa volt. Szeretem őt, anya, őszintén szeretem. De van az életemben egy nagy, tátongó luk, amit nem tudok kitölteni. Apám egy lakota legenda. Ügy nőttem fel, hogy mindig azt hallottam: bátor, tiszteletreméltó és derék ember volt. Szerettem volna minél többet tudni róla, az emberről, és nem a legendáról. – Scott.,. – Várj! Engedd, hogy befejezzem. Aurora megsimogatta az arcát, így kért bocsánatot azért, mert félbeszakította. Fia átélte mindazt a fájdalmat, amitől meg akarta óvni. Fohászkodott, hogy legyen bátorsága meghallgatni kérdéseit, s legyen elég bölcsessége, hogy válaszoljon rájuk. S azért, hogy a fia legyen elég erős ahhoz, hogy meghallja az igazságot. – Itt voltál nekem te, Ethan és Rory. Próbáltam azt hinni, hogy ez nekem elég. De lelkemben büszke voltam arra, hogy Távoli Szél fia
vagyok. Rajongtam érte. Szerettein volna feléleszteni őt, hogy Sárga Medve oldalán jöjjön el értem. Istenként imádtam. Olyan akartam lenni, mint az apám. Biztos voltam benne, hogy szeretted őt, ahogy most Ethant szereted. Mert különben nem szerethetnél engem. Aurora tehetetlenül hallgatta, ahogy gyermeke a lelkét marcangolta. – Tudod, ki mesélte el nekem az igazat? Rory. Mielőtt elmentem. Scott vékony, görcsös, idegen hangon felnevetett. – Nagyapa adott neki egy kemény jobbegyenest. Én megvertem Roryt, hazugnak neveztem. Addig püföltem, amíg azt nem mondta, az egészet kitalálta. Nem akartam elhinni, amit mondott. Nem tudtam elhinni. És képtelen voltam odamenni hozzád, hogy meg kérdezzem mert attól féltem, hogy azt mondod: ez igaz. Scott hangja elcsuklott. Gyermeki zavar és tanácstalanság csapott össze évei tapasztalatával. Kegyetlen idegenek világában ismerte meg a szörnyű félelmet, mit jelent az, ha kitaszítanak egyetlen otthonodból, s gyötrődve csavarogsz. Ha anyád elküld, mert nem tudja elviselni azt a világot, amit jelentesz a számára. Eszébe jutott esküje, hogy olyan ember lesz belőle, aki miatt nem kell szégyenkeznie. Igazi fehér ember. Bebizonyosodott, hogy milyen nehéz megtartani egy fogadalmat. – Bostonban mindenféle történeteket hallottam fehér emberekről, akik a lakoták fogságába estek. S fogságba esett fehér nőkről. Hogy jobban jártak, ha önkezükkel véget vetettek az életüknek. Azt gondoltam, ez nem lehet igaz. De minél többet hallottam, annál inkább elhittem. Elgondolkodtam azon, mi van, ha nem szerelemgyerek vagyok, ha gyalázatban születtem. És amikor hazajöttem, s te azzal a tekintettel fogadtál, amellyel apámat is, akkor rájöttem: ez az igazság. Scott elhallgatott. Majd mélyet sóhajtva kérte: – Anya, kérlek, meséld el, mi volt közted és az apám között. Tudnom kell. Feltétlenül. S az asszony mesélni kezdett. Tapintatosan, szeretettel szólt, amenynyire lehetett. Tartozott a fiúnak azzal, hogy hallja az igazságot, nem eltorzítva, nem másodkézből, hanem egyenesen az ő szájából. Amikor befejezte, hosszú szünet következett. Hosszú és forró csend. Scott komoran megszólalt. – Örülök, hogy sohasem ismertem. Soha senkit nem gyűlöltem enynyire életemben. Aurora megragadta fia állát, s fejét megemelte, hogy nézzen rá.
– Ne gyűlöld – korholta szelíden. – Gyűlöld azt, amit nagyapád tett, amíg gondoskodott rólad. Én nem akartam, hogy így bánjon veled. Én nem akartam engedni, Scott. Hallgass rám! Apád derék, tiszteletreméltó és jó ember volt. Scott szeme dühösen és hitetlenkedve meredt rá. – Hogy mondhatod ezt? – hörögte. – Azok után, hogy tönkretett? – Nem tett tönkre. – Aurora megfogta fia karját és erősen megszorította. – Scott, ami engem összetört, az a dolgok rendje volt népem és apád népe között. Az egész országot kettészakító harag és gyűlölködés. – Olyan nyugodtan és meggyőzően beszélt, hogy végül maga is elhitte, amit mondott. – Nem vagy már gyerek, és nem vagy ostoba, ezért nem fogom azt hazudni neked, hogy Távoli Széllel szabad akaratomból éltem együtt. Felajánlotta, hogy így túlélhetem azt a borzalmas időszakot. És én elfogadtam. Egyesek azt mondják, hogy rossz döntés volt. De nem igaz, ez egy olyan döntés volt, amit soha nem bántam meg. Az asszonya voltam, ez a lakoták törvénye szerint annyit jelent, hogy a felesége, és ő soha nem bántott. Nem voltam a szajhája. Nem voltam a szolgája. Annyi önállóságot adott nekem, amennyit a helyzet megengedett. Kétszer megmentett a haláltól, s adott még valami értékesebbet. Hálás vagyok neki azért a csodálatos napért. Scott elfordította a fejét, és tompa hangon kérdezte: – Hogyan? Az anya maga felé fordította fia fejét. – Neki köszönhetlek téged. Scott mély lélegzetet vett. Szemében csitult a gyűlölet. De még vívódott, még kétkedett. – Anya, akkor miért küldtetek el engem? Aurorát a kérdés meghökkentette, s miután tényleg nem tudta, hogy mit válaszoljon rá, visszakérdezett: – Te mit gondolsz, hogy miért? Scott nyugodtan, harag és szemrehányás nélkül válaszolt: – Ügy képzeltem, hogy neked ott volt Ethan és Rory, én viszont állandóan emlékeztettelek valamire, amitől meg akartál szabadulni, amit el akartál felejteni. – Uramisten – kapott az asszony a fejéhez. – Scott, hogy juthatott ez az eszedbe? – Kezét végighúzta a makacs és akaratos arcon. – Ha lenne valami, amit el akarnék felejteni, akkor az az önfejűségem. Azért küldtelek el, hogy biztonságban tudhassalak, hogy megvédjelek attól, ami ről azt hittem, hogy tönkretehet. Mióta megszülettél, azon voltam, hogy
kiűzzem belőled az indiánt. Nem azért, mintha szégyelltem volna, hanem azért, mert féltem tőle. Nagy meglepetés volt ez a férfi számára, s már mit sem törődött a saját fajdalmával. Óvón átölelte anyját. – Ugyan mitől féltél, mama? – Attól, hogy egészen elveszítelek. Azt nem tudtam megakadályozni, hogy a lelked felét ne veszítsem el. Állandóan a sziúk között forgolódtál, s attól féltem, hogy egyszer majd nem fogsz hazajönni. Hogy maguknál tartanak, vagy, hogy magadtól maradsz náluk. Scott ölelése még erősebb lett. Bűntudatot érzett: az asszony aggodalmai közel jártak az igazsághoz. – Jobb sorsot szántam neked, Scott. Nem akartam, hogy lásd apád népének szenvedését. Nem akartam, hogy te is a részese legyél. Azt akartam, hogy kiemelkedj ebből a közegből. El innen. Olyan messzire, ahol a sziúk már nem érhetnek utol. Egyre azt bizonygattam magamnak, érted teszem ezt Ethan tudta, hogy nem így van, de nem avatkozhatott bele, mert nem volt az apád. Talán közbe kellett volna lépnie, akkor ta– lán rádöbbentem volna, hogy ezt az egészet saját magam miatt teszem. Sikert, elismerést, tudást kívántam neked, A lakota örökség visszahúzott volna, elfelejtettél volna engem, és én képtelen lettem volna ezt elviselni. –Sajnálom, anya. Én igyekeztem. –Tudom, és nem akarom, hogy sajnáld. Te egy Kincaid, egy laknia és egy Prescott vagy. S ebben a három névben több a dicsőség, a tartás, a rettenthetetlen bátorság, mint bárki másban. Scott látta, hogy anyja mosolyog. Tégy, amit jónak látsz, Scott. Tiéd a választás. És ez essen Bostonban Miss Trowbridge–re, vagy az indián hegyek között Fehér Felhő lányára, attól még nem foglak kevésbé szeretni. A terasz feletti ablakban Gena kétségbeesetten hanyatlott vissza, amikor meghallotta, hogy vőlegénye halkan ezt suttogja. –Én is szeretlek téged, anya. Esze ágában sem volt, hogy kihallgassa beszélgetésüket. Miután visszatért a szobájába, képtelen volt megnyugodni, csak forgolódott az ágyán. Borzasztó hibát követett el azzal, hogy itt maradt, ezen töprengve Gena az ablakhoz lépett, hogy szívjon egy kis friss, esti levegőt, S ekkor meghallotta Scott és az anyja beszélgetését. Először arra gondolt,
nem ildomos őket kihallgatni. De a meglepetéstől képtelen volt mozdulni. Megragadták az anya és fia között feltörő vad szenvedélyek. Leült az ablak mellé, s könnyekkel a szemében hallgatta őket. A legszí– vesebben együttérzőn átölelte és megvigasztalta volna Scottot. De a beszélgetés végére összes nemes érzelme szertefoszlott, kétségbeesés vett rajta erőt. Scott a napot Hajnali Dallal töltötte. Ott ült csüggedten és lélekben összetörve. Mondta valaha is Scott neki, hogy szereti őt? Igen, ezt ki kellett volna mondania. A férfi ezt súgta: szükségem van rád Ez az aranyló holmi pedig azt közölte: akarlak téged. Ám egyikőjük sem gondolt rá, hogy kimondja: szeretlek téged. Pedig ez lett volna a fontos. Akarta, hogy a férfi kimondja e szavakat. Mert ő hallani fogja tőle. Megfogadta magában. Hallani fogja, mielőtt a férfi a második aranygyűrűt felhúzná az ujjára. De mi van, ha a férfi nem akarja? – Minden rendben van? Gena Ethan Prescott lentről felhallatszó kérdésétől meglepetten felugrott, mintha azt egyenest neki szegezték volna, s nem Aurorának a verandán. – Ó, Ethan, miért ilyen kegyetlen vele a sors? Ügy szeretnék segíteni rajta. Sóhaját elvitte az esti szél. – Te nem tudsz rajta segíteni. Gena arcába szökött a vér. Soha nem sejtette, hogy mi történik házastársak között; természetesen saját anyját és apját is beleértve. Ők sohasem viselkedtek úgy, mint Ethan és Aurora Prescott. Maga elé képzelte, ahogy átölelik egymást. Érezte, hogy szégyen perzseli az arcát, de képtelen volt elmenni az ablaktól. – Helyesen cselekedtem akkor, amikor Scottot annak idején Bostonba küldtem? – Annak idején azt hitted: igen. – Most már nem vagyok biztos benne. S nem tudom, szeretném–e, hogy az öregnél dolgozzon. Habár ez az én ötletem volt. – A tied volt? Sejthettem volna. Te nem törődsz Roryval. – Nem erről van szó, ezt te is jól tudod.
– Nem tudod megváltoztatni a gondolkodásmódját. Sajnos, még mindig csodálja azt a vén csirkefogót. – Ethan, hogy beszélsz az apámról. – Hagyd abba! Nem vagyunk egyedül. – Rendben, de én nem azért házasodtam meg, hogy egy ilyen nebáncsvirágot hozzak a házamba. – Nem hiszem, hogy ez visszatartott volna téged. – Miért, mást visszatartott? A férfi kéjes kuncogása és Aurora doromboló válasza visszataszító érzéseket ébresztett Genában. Szigorú neveltetése miatt az ilyen enyelgést még a törvényes házasság keretein belül is illetlennek tartotta. A házaspár közötti dévajkodás hangjai maradéktalanul eljutottak a füléhez: sustorgás, pajzán kacagás, majd ruhák finom zizzenése. Gena arca lángolt. Gyomra reszketett. Tehát ez az, amit Scott tőle is elvárna? – Jöjjön be, Mrs. Prescott. Valamit még el kell intéznünk. – Elég a beszédből,jöjjön a tett! – Aurora pimaszul utánozta félje texasi kiejtését. – Mutasd az utat! S így tovább, fiatalosan viháncoltak, míg becsukódott mögöttük a bejárati ajtó.
Tizenharmadik fejezet Scott és Ethan már elmentek otthonról, amikor Gena reggel lejött a földszintre. Rosszul aludt. Az erős napsütés döbbentette rá, hogv későre jár. Az ebédlőasztalt már leszedték. Biztos jele volt ez annak, hogy elmulasztotta az első étkezést a Prescott családdal. Frissen főzött kávé illata csalogatta le a konyhába, ahonnan edénycsörgés, vízcsobogás hallatszott. Aurorát éppen munkában találta, a nagymosással volt elfoglalva. Az asszony ráemelte aranybama szemét, majd visszatért a munkájához. – Jó reggelt, Miss Trowbridge! – Mrs. Prescott, bocsásson meg, hogy elaludtam, rendszerint korán kelek. – Mi egészen más időszámítás szerint élünk itt. Ilyenkor már mindenki talpon van és dolgozik. Megállapítás volt ez inkább, mintsem bocsánatkérő szavainak tudomásulvétele. – Töltsön magának kávét. Sajnos nem volt időm ahhoz, hogy a maradékot melegen tartsam. Gena a finom célzástól elpirult. – Remek a kávé. Töltött, s azon törte a fejét, mivel tehetné ezt jóvá. Eszébe jutott, hogy miféle intim dolgokat tudott meg tegnap este a látszólag szigorú háziasszonyról. S hogy feszélyezettségét valamiképp leplezze, megkérdezte: – Hová ment Scott ma reggel? – Crowe Creekbe. Dolga van ott. Gena gyorsan elhessegette magában a gonosz gondolatot Scott elfoglaltságáról. – Ó, ha tudtam volna – csúszott ki száján. – Hiszen ez nem volt titok. Elmondta nekünk reggeli közben.
– Feltétlenül kellene néhány dolgot vennem – motyogta Gena a fogai között. – Félek, hogy nem talál senkit, aki bevínné Crowe Creekbe. Gena idegesen morzsolgatta kabátkája fodros muszlin hajtókáját Az áttetsző selyem és muszlin tökéletes öltözék volt délelőttre Bostonba. Aurora Prescott konyhájában azonban Gena egy kicsit túlöltözöttnek tűnt, – Segíthetek valamiben, Mrs, Prescott? – Talán inkább olvasson a terasz árnyékában. Igen, Gena szívesebben választotta volna ezt. Ez sokkal vonzóbb dolog volt, mint a forró konyha a két fortyogó üsttel és az asszony fortyogó indulatával. – Kérem, nem akarok haszontalan vendég lenni. Engedje meg, hogy a következő adagot én mossam ki, amíg ezeket felakasztja. Aurora egy ideig töprengett, elsimított egy, a homlokára hulló engedetlen haj tincset. Végigmérte a fiatal teremtést, majd szemöldökét engedékenyen felvonta, – Ha kedve tartja. Mosott már valaha? – Ó, természetesen, többször is. – Gena elővigyázatosságból füllentett. Csak egyszer volt rá alkalma. Édesanyja a mosni– és vasalnivalót kiadta másnak. Aurora a nedves inget a fonott kosárban halmozódó, már tiszta fehérnemű tetejére csapta, megragadta a kosár fülét, és felemelte. – Ez a vászon– és pamut holmi. A víz már kész a tűzhelyen. Gena egyedül maradt a nyirkos konyhában. Hozzáfogott a munkához. Meg szerette volna mutatni, hogy jó felesége lesz Scottnak. Néhány perc alatt kiválogatta, és a szappanos vízbe hajigálta az odavaló ruhadarabokat. Nekifogott a mosásnak. Sebesen járt a keze. A kisikált ruhákat egy másik teknőbe hajigálta, majd leöntötte forró vízzel. Öntött hozzá szappanlét, lefedte a teknőt, s elkezdte forralni. Közben visszaült a székére, a kávéja már kihűlt, ő azonban túlságosan is forrónak érezte; melege volt. Aurora visszatért az üres kosárral. Ellenőrizte a tüzet. Ügy tűnt, meg van elégedve. Majd áttért az alaposan elhordott és bepiszkolódott gyapjúholmik kupacához. Gena tanácstalanul szemlélte az asszony különös hangulatváltozását Ott állt, kezében szorongatta Scott nadrágját, s kibámult az ablakon, az
emlékek végtelen messzeségébe. Fájdalmas szomorúság ült máskor kemény vonásain, Gena nem akarta megzavarni. Csendben elindult, hogy az összepréselődött forró ruhadarabokat hideg vízzel meglocsolja, kiöblítse és kicsavarja. Ezután már nem tartotta természetes és magától értetődő dolognak, ha frissen mosott és vasalt ruha került kezébe. Vesződséges munka volt, leforrázta a kezét, meggörnyesztette a hátát. A férfi halk járásával közelítette meg, s nézte, hogyan járja előkelő cipellője a sajátos táncot előre–hátra, miközben anyja steppelt takaróját súrolta. Próbálta elhessegetni pajzán gondolatait, melyek akkor fogták el, amikor a lány nyakára pillantott. Látta, milyen gyöngéden bánt a flanel holmival, mintha csak a férfin lett volna. Gena rendezetlen külseje miatt rettentő zavarban volt. S főképp azért, mert éppen a férfi alsóneműjével volt elfoglalva. Gyorsan begombolta gallérját, s ezt hebegte; – Éppen most fejeztem be a mosást. Scott látta házimunkára alkalmatlan és alaposan összefröcskölt ruháját, mosástól kivörösödött kezét, meggörnyedt hátát, és összevonta a szemöldökét: – Anya állított ide, hogy fehérneműt mossál? – Ó, nem – mosolygott Gena bájosan. – Én magam ajánlkoztam. Ott álltak, hallgatták hogyan csapkodnak a lepedők a szélben, és fülükben még ott visszhangzott előző éjszakai beszélgetésük. Egyikőjük sem tudta, hogyan törje meg a csendet A lány verítékező szemöldökét törölgette a ruhája ujjával. – Ha ebéd előtt fel akarsz frissülni – javasolta a férfi – mártózz meg a folyóban. A nyárfaliget felé mutatott, a gazdasági épületeken túl. – A szabadban? – Az ötlet megrémítette, de csábította is a lányt. Hideg víz. Micsoda parázna gondolat – Úgy bizony. Nyáron mindig odajárunk. – Látván a lány tartózkodását és csökkenő lelkesedését, elmosolyodott – Ne félj! Nincs ott semmi, csak néhány ló és talán néhány nyúl, ami megláthat. Apám a lószerszámokat javítja, én jogi könyveket fogok olvasgatni itt a teraszon. – Rendben. Csábító gondolat – S jő ízlésének újabb lázongását legyűrve, felkapott egy frissen kimosott és mángorolt törülközőt.
Valóban csodálatos volt a mély és tiszta víz. S hideg, mint a frissen olvadt hó. Nem volt bátorsága meztelenre vetkőzni, pamut kombinéjában gázolt bele az örvénylő vízbe, és vacogó fogakkal beleereszkedett. A langyos délutáni napfényben lustán sodortatta magát a folyóval Megfeledkezett időről és helyről, teste egészen ellazult. Először azt hitte, hogy szél susog a fák lombja között. Amikor a hang felerősödött, rájött, hogy lovak vágtatnak dübörögve. Rémülten igyekezett megközelíteni a partot, ahol a ruhái hevertek. De elkésett. Belemerült a vízbe, térde a melléhez szorult. Ahogy a lovak megjelentek a dombtetőn, egyre erősödő félelem lett úrrá rajta. Scott a verandán ült, térdén kinyitva jogi szakkönyv hevert. Próbált a kongresszusi döntésekben találni valamit, amivel Fehér Felhő és családja segítségére lehet. Ám tekintete előtt örökösen Gena Trowbridge jelent meg, amint a vízben lubickol. Arra gondolt, hogy elsétál arra, és csatlakozik a lányhoz. De így eljátszaná a bizalmát, aligha fogadná kitörő örömmel. Ha legalább egy kicsivel keresetlenebb lenne, olyan, mint Hajnali Dal, vagy legalább egy pici lenne benne Aurora Prescott féktelen szenvedélyéből. Gondolataiból Gena kétségbeesett kiáltása riasztotta fel. – Sco–o–tt! Felpattant a székből. A könyv lezuhant a padlóra. Iszonyatos félelem markolt a szívébe. Rohanni kezdett a hang irányába. A kis öböl nem volt messze, a távolság mégis mérföldeknek, az idő óráknak tűnt, míg odaért. Lecsúszott a parton, és belevetette magát a vízbe. Egy pillantás elég volt, hogy megértsen mindent. A helyzet nem is volt olyan szörnyű, mint hitte. Gena dideregve ült a folyóban. Haja szétterült a vízen, szeme tágra nyílt, s ijedten nézett körbe, akár egy fuldokló kölyökkutya. A férfinak nem volt sok ideje a magyarázkodásra. Csak ennyit mondott: – Nincsen semmi baj, Gena. S a lány hitt neki. A férfi ugyanis közel sem volt annyira félelmetes, mint az a három rézbőrű, aki a partról egykedvű nyugalommal bámulta. Az egyik indián különvált társaitól. Lovat vezetett maga mögött. Scott felismerte a férfit és az állatot. A dicső harcos Magasan Szálló Sólyom volt, s azt a lovat vezette kötőféken, melyet tőle kapott. Am a szánalmas külsejű jószág alig hasonlított arra a csodálatos paripára, amit Scott Fehér Felhőre hagyott. Az állat fakó szőre foszladozott, sár
és mocsok tapadt rá, sörénye és farka összeragadt. Még közelebb jöttek. Magasan Szálló Sólyom kantárjánál fogva a vízhez vezette a lovat Arcán pimasz mosoly ült. – Vedd vissza a gebédet, iyeska. Inkább éhezünk, mintsem, hogy wagluhének nevezzenek. Vagy olyan sokáig éltél a várósaikban, hogy elfelejtetted, mit jelent az, hogy büszkeség? A sértést nem lehetett válasz nélkül hagyni. Először is a lovat ócsárolta, majd célzott arra, hogy Scott félvér, s mindezt megtetézte egy becsmérlő utalás, hogy barátja a családját semmittevő csavargóknak tartja, akik csak azért kujtorognak a fehér ember közelében, hogy ajándékot kapjanak. Magasan Szálló Sólyom hátat fordított, s újabb fitymáló megjegyzést tett, mintha Scott olyan ember lenne, akitől nem kell tartani, akit nem kell komolyan venni. Scott fogát csikorgatva, dühösen lerántotta lábbelijét, ledobta kalapját. S rohanni kezdett a hátráló indián után. Hangos üvöltéssel a megriadt lakota indiánra vetette magát, megragadta a nyakát, s lerántotta a földre. Ott hempergőztek, lábuk összefonódott. – Ó, istenem – nyögött fel Gena, amikor a napfény egy kés pengéjén csillant. Felugrott, és fejvesztve rohanni kezdett, lába alatt apró szökőkutakként fröccsent szét a víz. Kétségbeesetten rohant Scott felé. A két férfi keményen küzdött, vad dühvel estek egymásnak. Gyermekkorukban gyakran összekaptak, s egyikőjük sem tudott felülkerekedni. De most már nem babra ment a játék. Gena rémült kiáltása elfeledtette Scott–tal, hogy legkedvesebb gyermekkori pajtásával verekszik. S amikor végre kicsavarta az indián kezéből a tőrt, villámgyorsan a torkának nyomta. Magasan Szálló Sólyom zihálva feküdt Scott alatt, szeme vadul forgott. Scott agyát elborította az indián sértő megjegyzése, mely megtorlást követelt Kezét hátrahúzta, összeszorított öklében megvillant Magasan Szálló Sólyom kése. – Scott, ne! Gena kiáltása harsant Scott leejtette karját, s a penge belevágódott a folyópart homokjába. – Meghagyom az életedet. – És ezért köszönetét kell mondanom? – Magasan Szálló Sólyom acsarkodva nézett rá. – Ne tégy nekem szívességet, iyeska. Miért kell szemet hunynom afelett, hogy egy fehér ember a népemet gyalázza? Nézd apám és húgom szégyenét, amit be nem váltott ígéreteidnek kö-
szönhetnek. Hagyd őket békén. És hagyj engem is. Nem akarjuk a te életedet. Hangja elcsuklott a fájdalomtól. Scott a mellére térdelt, s maga alá gyűrte a tehetetlen indiánt – Hallgass rám, te őrült! Ha akarsz valamit tenni a családodért felejtsd el az italt. Ne beszélj nekem a szégyenről, melyben te magad gázolsz térdig. Ha segíteni akarsz rajtuk, segíts nekem is. Mindig a barátod voltam és leszek. Menj haza! Ha ismét ember akarsz lenni, akkor józanodj ki. Ha pedig nem akarsz az lenni, állj félre az utamból. Scott szabadon engedte, hagyta, hogy békében elhordja az irháját. A legyőzött lakota kirántotta kését a földből, s szó nélkül elindult a domb felét ahol társai várták. Scott lassan ment vissza a folyóhoz, Gena csuromvizesen állt ott, testének körvonalai pontosan kirajzolódtak a hozzátapadó, pamut alsóneműben. Scott a váratlan látvány hatásara ösztönösen hátrább lépett… – Witkowin – kiáltotta Scott. – Őrült nő! Van fogalmad róla, hogy milyen veszélyben voltál? Jól el kellene, hogy fenekeljelek azért a galibáért, amit okoztál. Gena fülig vörösödött, hiszen Scott Prescott felháborodott hangja mögött rejtett célzás is lappangott. – Nagyon sajnálom, Scott. Megleptek, kénytelen voltam sikítani. Nem gondoltam, hogy… A férfi forrón ölelő karja minden szónál ékesebben beszélt. Arcát a lány nedves hajához és halántékához szorította, szemét lehunyta, s megpróbált megnyugodni. Gena végre biztonságban volt, de a férfi lelke még háborgott. – Nagyon sajnálom, Scott – szólt a lány ismét. Már nem félt, a férfi magabiztosan tartotta a karjaiban. – Hibát követtem el. Ez máskor nem fordul elő. – Nem – dünnyögte a férfi, – Nem, ez elő fog fordulni. Ezért küldelek vissza Bostonba. Gena kitépte magát a férfi karjai közül. – Mit mondasz? – mérte végig kétségbeesett pillantással. – Amint csak lehet. – Emiatt? – kérdezte a lány metsző hangon, hisztérikusan. – Igen, többek között ez késztetett arra, hogy úgy döntsék, nem maradhatsz itt tovább. Mert ha valami történne.,,
– Semmi nem fog történni, Scott. Semmi, Csak megijedtem egy kicsit. De nem esett bajom. Nem esett baja? Mintha expresszvonat robogott volna át a férfi agyán, a bűntudat iszonyatos érzése. Mert a férfi felelős érte. Ha valami történne… – Gena, errefelé kemény az élet. Felteszlek az első keletre tartó vonatra. Hazaküldtek oda, ahová tartozol. – Én azonban nem megyek. Most a férfin volt a csodálkozás sora. Mogorván összevonta szemöldökét. – De mész. Szó sem esett a lány érzelmeiről, arról, hogy ő mit szeretne. Kitartott a magáé mellett: – Nem, nem megyek! – Gena, te nem érted… – Nem. Nem megyek vissza Bostonba. A menyasszonyod vagyok. Itt maradok veled, ez az én kötelességem. Scott karon ragadta, hogy így fejezze ki akaratát. Gena viselkedése nyomban megváltozott, riadt lett. Állhatatossága, akár a pír az arcáról, egy szempillantás alatt szertefoszlott. Kitért a férfi szorítása elől, félénken meghátrált. – Scott,hagyjál… Ellenállása csak még jobban növelte a férfi elszántságát. – El fogsz menni! Nem tudlak állandóan szemmel tartani. Nem tudok a nap minden percében felelni érted. Nekem itt dolgaim vannak, amiket el kell intéznem. – Majd én vigyázok rá. Nem lesz bántódása, Scott és Gena meglepetten pillantottak Aurora Prescottra. Az aszszony letépte a fia kezét Gena karjáról. Átölelte a lány remegő vállát. Scott lába a földbe gyökerezett, amint nézte, hogyan kíséri ki anyja Genát a partra, s hogyan segíti rá a száraz ruhát. A hihetetlen látvány elképesztette, ám ekkor Ethan hátba vágta. – Scott, meg tudnál ütni egy ilyen kislányt? – Micsoda? – Scott a mostohaapjára sandított; burkolt fenyegetést érzett a hangjában. – Nem. Persze, hogy nem. So– ha… – Miért? – Mit miért? Gena őszinte kíváncsisággal nézett a mellette lépdelő Aurorára.
– Miért állt ki mellettem? Tudom, azt gondolja, én teljesen alkalmatlan vagyok arra, hogy Scott felesége legyek. Nem lennék képes teljesíteni semmit abból, ami egy házastárs kötelessége, Ha tényleg így gondolja, Mrs. Prescott, akkor miért állt mellém? Aurora egy pillanatig hallgatott. Összeszedte gondolatait – Legyen elég annyit mondanom, Miss Trowbridge, hogy én a legjobbat akarom a fiamnak. Nem tudom eldönteni, vajon maga ez, vagy valaki más. Higgye el nekem. Gena még nagyobb zavarban és még nagyobb elszánással ígérte meg: – Én leszek a legjobb, Mrs. Prescott – Rendben. – Az asszony kerülte a lány tekintetét, s így folytatta: – Hívhat ezután Aurorának. – Remélem, hogy barátok leszünk, Aurora – suttogta elérzékenyülten Gena. – Nagyon szeretem Scottot, és feleségül akarok menni hozzá. Engem nem érdekel, ki volt az apja. Aurora alaposan szemügyre vette Gena törékeny termetét és világos szemét, melyben eleven csillogást fedezett fel. Bölcsen elmosolyodott. – Lehet, hogy barátok leszünk, Miss Trowbridge. De figyelmeztetnem kell, én sokkal többet követelek a barátaimtól, mint a fiaimtól. A lány elmosolyodott – Köszönöm a figyelmeztetést. És hívjon nyugodtan Gená– nak.
Tizennegyedik fejezet Másnap reggel Aurora bevitte Genát Crowe Creekbe, hogy vásároljon néhány hasznos ruhadarabot. S miközben a városban kocsikáztak, Gena megkapta az első leckét fogathajtásból. Ez a tudomány nyugaton, ahol nem lehet egyszerűen bérkocsit hívni, életbevágóan fontos. A kezdeti ügyetlenkedés után maga is meglepődött, milyen jól irányítja szekerüket. Tehetsége és jó érzéke volt ahhoz, hogy önállóan kormányozzon a kantárral, bár eleinte Aurora besegített. Genát örömmel töltötte el mindez. S hálás volt Aurora Prescottnak. Őt, a keletről jött úrilányt nem ijesztette meg annyira a primitív város és lakói, mint számított rá. A Dél–Dakotában töltött három hét alatt sokat levetkőzött naiv ártatlanságából. Ügy tűnt, hogy Aurora itt mindenkit ismer, és amíg az első üzlethez értek, vagy tucatnyi alkalommal megálltak, hogy köszönjenek az ismerősöknek, s az asszony bemutassa Genát. Többnyire nem azok az előkelő polgárok voltak, akikkel a Bar K–birtokon találkozott, hanem farmerek és kereskedők. Közvetlenek és barátságosak voltak, bár kissé megviseltek, mint a szél verte épületek, mégis volt bennük élet és energia, s Gena ezt vonzónak és eredetinek találta. Beszélgetés közben nem pazarolták az idejüket semmitmondó udvariaskodásra. Szavuk kevés volt, de az pontosan célba talált. Mások voltak. Erősek. Üdítőek. Gena öltözéke az érdeklődés középpontjába került. Mindenki elismerte, hogy nagyszerű ruhaköltemény, de alkalmatlan nappali viseletre. Ő ezt tökéletesen megértette, s rögtön vett egy egyszerű blúzt és egy szoknyát McElroynál. Keletről hozott ruháját becsomagolta, és inkább a frissen vásárolt ruhadarabokat vette fel. Anyaguk könnyű volt, szabadon mozoghatott benne. Még sok fontos holmit vett, közöttük egy hasított bőr lovaglószoknyát, amit Aurora ösztönzésére vásárolt. Nyugaton minden nő tud lovagolni, férfi módra. Ez kissé meglepte, de fel is keltette érdeklődését mint sok minden ezen a vad és kemény vidéken. Alighogy kiléptek McElroy üzletéből, Aurorát nyomban megállította a bérkocsi javító műhely tulajdonosa, s közölte, hogy a beadott kocsi
csak délutánra lesz kész, akárcsak a lovak patkolása. Ethannak másnap reggel szüksége volt a kocsira, s ez azt jelentette, hogy ma még egyszer be kell jönniük Crowe Creekbe. Gena, aki a város határában felfigyelt egy magányos alakra, gyors és határozott döntésre jutott. – Ha meg akarja várni a kocsit, én a bricskát el tudom egyedül irányítani. Nem hinném, hogy elvétem az utat. – Miért nem akarod velem megvárni, Gena, hogy azután együtt menjünk vissza? A lány türelmetlenül pillantott az utcára, majd Aurorára. – Szívesebben mennék most. Fel szeretném hajtani az új szoknyámat. Kérem, ne aggódjon miattam. Biztos vagyok benne, hogy semmi gondom nem lesz a lóval. – Tudsz bánni a puskával? – Ó, igen – vágta rá Gena buzgón. Körülbelül annyit tudott róla, mint amennyit a mosásról és a mángorlásról. – Van egy sörétes puska az ülés alatt. Ha néhány csavargó alak beléd kötne az úton, fogd rájuk a csövét, mindig beválik ez a fogás. Csavargók? Medvék? Farkasok? De nem volt ideje a latolgatásra. Rohant a bricskához, közben még hátraszólt: – És ne aggódjon. Majd én felszolgálom a vacsorát. Aurora elgondolkodott. Ha bánni történne Gena Trowbridge–dzsel… Már éppen utána akart rohanni, hogy megállítsa, de ebben a pillanatban odalépett hozzá egy takarmány– és gabonakereskedő egy új gabonafajtával, amiről azt gondolta, hogy érdekelni fogja Ethant. Mire Aurora megszabadult tőle, a bricska már messze járt. Gena még nem volt teljesen biztos a dolgában, amikor megállította a bricskát egy indián nő mellett, aki nehéz csomagot cipelt. – Hajnali Dal, ugye? A gyönyörű indián lány bólintott, majd amikor megismerte Genát, arca felélénkült. – Te vagy Magányos Farkas asszonya. – Igen – válaszolt Gena szokatlanul rátarti módon. Nyomban el is szégyellte magát ezért. Nem tudta, hogy a nő valóban fenyegetést jelent–e, vetélytársa–e. Lehet, hogy csak Scott gyermekkori barátjának a húga. Szemrevételezte sima arcát, telt ajkát, csábító alakját De az is lehet, hogy mégis vetélytárs. Kínzó féltékenység ébredt benne, jóllehet
úgy érezte, a nőnek semmi esélye nem lehet Scottnál a jövőben. Ő viszont képes arra, hogy megtartsa a férfit. Hajnali Dal egy kosár ruhát szorított keskeny csípőjéhez. Gena megkérdezte: – Elvihetem egy darabig? Borzasztó lehet ilyen nehéz terhet messzire cipelni. Hajnali Dal büszkén felvetette az állát, és így szólt: – Ez nekem nem teher, és különben sem megyek messzire. Gena végignézett rajta. – Jó néhány mérföld az út. Feltehetné a kosarát hátulra. A bájos mosoly meggyőzte Hajnali Dalt, beleegyezett A nap forrón sütött, ő elfáradt, délután pedig nehéz munka várt rá. És érdekelte, miféle teremtés Magányos Farkas fehér asszonya. Az arcán nem látott semmit, ami vonzó lehetne a férfi számára. Talán a selymes haj korona. A sápadt sovány wasichu nem úgy nézett ki, mint aki képes a háztartást vezetni, vagy gyerekeket szülni. Vagy kielégíteni a férfi szenvedélyeit. Az, hogy Magányos Farkas mégis őt részesítette előnyben, rejtélyes, bosszantó és sértő volt számára. Gena gyorsabb ügetésre ösztökélte a lovat – Hová megy? – A cheyennekhez, találkozni akarok a testvéremmel. – Magasan Szálló Sólyommal? Szürke szeme Genára meredt. – Ismeri a testvéremet? Gena fülig elvörösödött, és csak annyit tudott mondani: – Tegnap megismerkedtem vele a Lőne Star–birtokon. – Majd zavarát leküzdve így folytatta: – Scott, Magányos Farkas ma reggel a rezervátumba ment. Lehet, hogy ott találkozunk vele. – Lehet. Hosszú csend következett, homályos, mint a mögöttük felkavarodó porfelhő. Végül Gena szánta el magát előbb a szóra: – Magányos Farkas elmesélte, hogy együtt nőttek fel. – Igen. Gena várt, de a lány nem mutatott hajlandóságot a beszélgetésre, – Azt is mondta, hogy ő és a maga bátyja jó barátok voltak. Miért változott ez meg?
Hajnali Dal szemrehányó pillantást vetett a nőre, hogy ilyen bizalmas kérdést tett fel. – Az idő és a távolság. Magányos Farkas elment a bátyám pedig itt maradt. – Tegnap összeverekedtek a ló miatt. – Nagyon jól sejtettem – jött rá a közönyös válasz, – Népemnek oka van rá, hogy óvatos legyen a fehér emberrel és segítségével. – Csak nem gondolják komolyan, hogy Scott… – Nem, Én nem. Azt hiszem, segíteni fog a családomnak és a többi cheyennek. Ám az olyanok, mint a bátyám, akik nem látnak tisztán a gyűlölettől, hallani sem akarnak erről. – Lehet, hogy egyszer majd akad valaki. Hajnali Dal meglepődött, és figyelmesen méregetni kezdte a mellette ülő nőt. Gyanakodott. – Miért törődik maga azzal, hogy mi történik a népemmel? – Mert ők Scott népe, és Scott törődik velük. Keleten tagja voltam annak a bizottságnak, amelyik azon gondolkodott, hogyan szolgálhatná az indiánok javát. Miután megnéztem a cheyenneket, rájöttem, csak úgy tudjuk megnyugtatni a lelkiismeretünket, ha teszünk valamit értük. Szeretném, ha látnák azt, amit én láttam. – Hol ismerkedett össze Magányos,.. Scottal? – kérdezte Hajnali Dal. – Bostonban. Anyai unokatestvére ismertetett össze bennünket. Nyár végén visszamegyünk és összeházasodunk. Munkája is lesz apám társaságánál. A beszélgetés Hajnali Dal megállapításával ért véget: – Ha nem ment volna keletre, akkor most én lennék Magányos Farkas asszonya. Gena erre nem tudott semmit mondani. Scott nem akart hinni a szemének. Gena Trowbridge és Hajnali Dal egy bricskában. Olyanok voltak együtt, mint a sötét éjszaka és az ezüstös hold. A két nő, kinek csókját egyaránt élvezte, mosolyogva köszöntötte. A lábainál ülő Sárga Medve kuncogni kezdett. – A hosszú úton bizonyára volt miről beszélgetniük – jegyezte meg. Scott attól tartott, hogy az öreg rátapintott a lényegre. Feltápászkodott, s intett nekik, hogy jöjjenek be.
Hajnali Dal könnyedén leugrott a bricskáról. Odafutott a férfihoz, és gyengéden átölelte. – Magányos Farkas – suttogta boldogan. – De jó, hogy itt látlak! Scott tekintete azonban Genára szegeződött, aki ajkára mosolyt erőltetve közeledett. Olyan furcsán nézett ki. Scott csak lassan ismerte fel, hogy miért. Igen, a ruhája. Amikor az indián lány ellépett tőle, halk hangon az anyanyelvén szólalt meg. A lány zavarba jött, és utat engedett Genának. Scott is más volt, Gena saját szemével láthatta, hogyan változik meg fokozatosan az az ember, akibe Bostonban beleszeretett. A civilizáció máza napról napra kopott le róla, és most megjelent előtte a maga meztelen valóságában. Mindegyik állomás egy kicsit veszélyesebb, egy kicsit idegenebb volt Gena számára. És egy kicsit izgalmasabb. Scott takarókból készített sátorféle alatt ült, és Sárga Medvével beszélgetett; egy vastag könyvet tanulmányoztak. A lány még soha nem látott félmeztelen férfit, legfeljebb csak képen, bokszmérkőzések plakátjain. Ahogy közeledett felé, szeme külön–külön rögzített minden egyes részletet: széles vállát, kulcscsontját, mely V alakban vezetett izmos nyakához, izomkötegektől duzzadó karját, bronzszínű mellkasát, sima és kemény hasát. A lány tekintetével mindezt bejárta, s a lélegzete is elállt a látványtól. Képtelen volt pillantását levenni a férfiról. Tekintetével cirógatta, s a válasz sem késlekedett. A férfi látta őt maga előtt, amikor a folyóban fürdött, testének vonalait finoman kirajzoló öltözékben, melyen átütött mellének sötét bimbója, követte combjának domborulatát és karcsú derekát. Az a kép, mely miatt többnyire álmatlanok éjszakái. Amikor a lány tekintete elérte a köldökét, Scott magára kapta az ingét – Gena, micsoda meglepetés! – Hangja oly mély volt, mint az ágyékát feszítő vágy. Gena nagyot nyelt, és megnyalta kiszáradt szája szélét. – Igen – szakadt ki belőle a válasz. Hajnali Dal a szemtanúja volt ennek a kis közjátéknak. Az irigység és a lelkiismeret–furdalás arra ösztönözte, hogy közbeszóljon. – Találtál valamit, amivel apámon segíthetsz? Scott megnyugodva és megkönnyebbülten elkapta tekintetét Genáról. A könyvre mutatott.
– Garrick jelentései. Remélem, hogy a sorok között találok elég fogódzót, hogy elinduljak a megfelelő irányba. – Nagyon sajnálom, amit a testvérem művelt tegnap. Scott bólintott, de megjegyzés nélkül hagyta a lány halk bocsánatkérését – Most mennem kell. – Az indián lány kiment, hogy elhozza a kosarat a bricskáról Gena Scottra sandított, vajon észrevette–e, milyen csábosán hullámzik a vászonszoknya a lány csípőjén. Ő azonban Genát nézte. – Egyedül kocsiztál ki? Scott hitetlenkedő kérdése megbántotta. Sértődöttség helyett azonban kedves mosollyal válaszolt. – Nem. Magammal hoztam Hajnali Dalt is. Majd elmesélte, mi történt a városban. Vőlegényét meglepte az önállósága. A bostoni Gena Trowbridge sohasem szánta volna el magát ilyen kalandokra. – Látom, hogy sok a dolgod, ezért nem akarlak feltartani – szólt végül a lány. – Én meg nagyon szívesen élvezném e bájos asszonyka társaságát. Gena mosollyal jutalmazta az öreg törzsfőnök szavait. – Sárga Medve, ez nagy megtiszteltetés lenne számomra. – Közelebb kell jönnie hozzám. Félek, hogy már nem vagyok olyan hajlékony. – Az öreg törzsfőnök megmozdult a takarón, s Gena látta, hogy az arca eltorzul a fájdalomtól. – Csak nem beteg, Sárga Medve? – kérdezte Gena együtt érzőn. – Ha az öregkor vagy a régi sebek betegségnek számítanak, akkor igen. A lány tágra nyílt szemmel bámult az öregre. S ártatlanul megkérdezte: – Csatában kapott sebeket? – Képzeletében romantikus alakként jelent meg Sárga Medve; fiatal harcosként, remek paripán, harci jelekkel telefestett arccal – A becsületünkért vívott csatában, Üj Szerelem, A helyet Sebzett Térd Völgyének hívták. Gena lélegzete elakadt. Olvasott erről. Egyesek megtorlásnak nevezték. Mások mészárlásnak. És ez az öregember túlélte. Története a történelem egy kis darabja, amiről kevesen beszélnek.
– Elmesélné nekem? Scott a lány mellé telepedett, és nyugtalanul figyelmeztette; – Gena, nem kell… Sárga Medve elhárította akadékoskodását. Gyöngéden megfogta Gena állát, s így szólt: – Valaki meg kell hogy kérdezze. Valakinek hallania kell, hogy bölcsebb legyen tőle. – Egy látomással kezdődött. Hallgasd meg te is. A sötétség idején egy paiute, Wovoka volt a neve, az égbe szállt, ahol az új Messiás tanait tanulmányozta, majd visszatért a földre. A Nagy Szellem küldte le hozzánk, hogy elkergesse a törvénysértő fehéreket, helyreállítsa a természet rendjét, felélessze a bölényeket és sok halottunkat. Meghallván ezt, népünk a régi szép napok szellemében harci táncba kezdett. Koplaltunk és imádkoztunk földalatti barlangjainkban, hogy ne égesse többé puskapor rézbőrű testvéreinket, hogy mielőbb nőjön fel az az ember, aki ötször nagyobb nálunk, és képes lenne eltemetni ellenségünket. – Gena hitetlen arcát látván udvariasan mosolygott. – Tudom, hogy ez őrültségnek és babonának tűnik. Mi azonban éheztünk, szabadságra és önnön méltóságunkra vágytunk. Készen álltunk a csodára. Scott csöndben hallgatta. Eszébe jutott, hogy ő nem táncolt, nem éhezett, nem imádkozott apja népéért. Mert az anyjára, Ethanra és Roryra gondolt. Scottot ismét elfogta a bűntudat. – Nem mindenki hitt ebben a csodában. Sokan már keresztények voltak, vagy okosabbnak gondolták magukat. A keleti újságok a Szellemek Táncának nevezték, s azt állították, hogy összeesküvést szövünk és véres terveket forralunk. A washingtoni vezetők félelme nőttön–nőtt. Büntető expedíciót szerveztek, és elrendelték, hogy tartóztassák le Ülő Bikát. Itt, a cheyennek között Nagy Láb volt a nagyfőnök Sokan követték a pusztaságba, és ott folytatták a harci táncot. Asszonyom, Oesedah és jómagam is vele mentünk. Sárga Medve szavaiból a szid indiánok utolsó dicső napjai tárultak fel. Elmondta, hogy beköszöntött a tél. Nagy Láb és csoportja Cherrytől öt mérföldre, egy hegy lábánál ütött tábort, vászonsátrakban összezsúfolódva. Ósdi lőfegyverekkel voltak felfegyverkezve, és fontolgatták, rálépjenek–e a hadi ösvényre. S mialatt töprengtek, fülükbe jutott a szóbeszéd, hogy Ülő Bikát megölték. Bennettből pedig egy különítményt
indítottak útnak, hogy őrizetbe vegyék az indiánokat A törzsfőnökök megszavazták, hogy a Pine Ridge rezervátumtól úgy 150 mérföldre délre vezetik népüket, ahol a nagyfőnök, Vörös Felhő segít nekik abban, hogy tárgyaljanak a kormánnyal. – Átkeltünk azon a vidéken, amit úgy hívnak: Ahol A Dombok Egy mást Nézik. Ezt a helyet ti, fehérek Siralom–völgyének nevezitek. Ez volt a nagy szenvedés menete. Éheztünk, de nem fordulhattunk vissza. Amikor elértük a Pine Ridge környékét, a katonák összetereltek bennünket. Dél felől jöttek, noha mi északról vártuk őket. Nagy Láb megparancsolta, hogy tűzzék ki a fehér zászlókat. Abban reménykedett, hogy a kormány végül is gondoskodni fog rólunk. A katonák a Hetedik Lovashadosztály– tól voltak, ez volt Custer régi csapata. Szavai elhalkultak. Izgatott várakozás lett úrrá mindenkin, – Adtak egy kevés elemózsiát. Abban reménykedtünk, hogy reggel majd többet kapunk, s előre élveztük a békés éjszakát a kormány védelme alatt. Nagy Láb súlyos beteg volt. Mi, a vezérei tanácskozásra gyűltünk össze. Nyugtalanok voltunk, mert eszünkbe jutott, mi történt Vad Lóval és Ülő Biká– val, és aggódtunk Nagy Láb élete miatt is. A reggel hideg és derült volt. Katonák zenéje ébresztett bennünket. Nekiláttunk, hogy fölszedjük a sátrakat Örültünk, hogy hosszú utunk végére értünk. Felszólítottak, hogy tegyük le összes fegyverünket! Megtettük. Majd a katonák átkutatták a holmijainkat. Az asszonyokkal is durván bántak, ez nagy zavart és haragot keltett közöttünk. Fegyvertelenek voltunk, fehér zászló alatt. – A fehér ember történelme azt állítja, hogy valaki közülünk szembeszállt a csomagjainkat átkutató katonákkal, s lelőtte az egyiket. Nem történhetett így. Egyikünknek sem volt fegyvere. Az öregember hangja megcsuklott. – Nagy Láb népét gyilkos tűzben lekaszálták. A gyalogság és a lovasság rohama után 90 harcos, 200 asszony és gyerek, 60 katona feküdt holtan a csatatéren. Az első sortűz után maroknyi ember maradt csupán életben, akik a vízmosásokban kerestek menedéket. – Úgy vadásztak ránk, mint az állatokra. A fiatal lányok letérdeltek a hóba, arcukat kendővel takarták el, hogy ne lássák az őket legyilkoló katonákat. Néhány asszonyt, közöttük volt az én Oesedahom is, három mérföldön át űztek, mielőtt elfogták és megölték őket. Ezen a napon állt bosszút rajtunk Custer. A katonák visszatértek Pine Ridge–be, ahol
whisky mellett azzal kérkedtek, hány embert küldtek át a másvilágra. Minket, túlélőket három napon keresztül hagytak a hófúvásban, mielőtt értünk jöttek. Visszaparancsoltak bennünket a csatatérre, hogy keressük meg szeretteinket. Majd a katonák egy kupacba hajigálták az elesett indiánokat, több mint kétszáz halottat, s minden szertartás vagy ima nélkül temették őket egy gödörbe. Még a Pine Ridge–ből érkező miszszionárius papoknak sem engedték meg, hogy imát mondjanak a halottak felett. „Ima nélkül küldjétek őket a pokolba” – parancsolta meg Forsythe ezredes. – És mit tettek ezután? – kérdezte Gena összeborzadva. – Forsythe ezredest később hadbíróság elé állították. De a kormány nem járult hozzá, hogy a Sebzett Térd Völgyében történtekért bárkit is elítéljenek. – Custer győzelme véget vetett a háborúnak a síkságon – fejezte be halkan a történetet Sárga Medve. – A legyőzők felbőszülve üldöztek bennünket. Öt sebesülés nyomát viselem a testemen azóta. A mellettem álló asszony tizennégy sebbel a testén élte túl a szörnyűségeket. Legnagyobb fájdalmam az, hogy nem temethettem el tisztességgel a feleségemet. Ez az a seb, mely sohasem heged be. Gena, miközben a tragikus történetet hallgatta, ösztönösen Scott keze után nyúlt. A könnyek csendesen hullottak a szeméből. Az öreg törzsfőnök is sokszor törölgette a szemét, miközben a történetet elmesélte. Csak Scott nem sírt. Egyenesen és némán ült, arcvonásait mintha kőből faragták volna. A komor hangulatot a rezervátum iskolájából hazaérkező gyerkőcök zsivaja oszlatta el. Megvadult kutyák rohantak a nyomukban. Sárga Medve vonásai megenyhültek, elmosolyodott, amikor meglátta őket. Négy fékevesztett süvölvény ott ficánkolt az öreg lábánál. Hajnali Dal húgai és öcsikéi voltak. – Mesélj nekünk! Mesélj! – A lelkes kis társaság lakota nyelven csipogott. Sárga Medve gyöngéd, szerető kézzel megsimogatta az egyik ragyogó tekintetű kislány fejét. – Mi legyen? Valami tréfás, vagy talán egy legenda? – Ohunkankan! – Wicooyake!
– Először is, mivel vendégeink vannak, nézzük, hogy tudtok angolul. – Panaszkodó gyerekhangok kórusa volt rá a válasz, ám Scott valamit dünnyögött, amitől a gyerekek nyomban kacagni kezdtek, és mosolygó szemmel néztek Genára. – Jók voltatok ma az iskolában? – Újabb nyögés volt a válasz. A legidősebb fiú mogorván megszólalt: – Ez a fehér ember iskolája. Miért kell olyasmit magolnunk, ami a mi népünknek nem fontos? – Minden, amit meg kell tanulnotok, fontos – magyarázta Scott nyugodtan. – Főképp, ami a fehér emberről szól. Csak akkor tudtok legyőzni valakit, ha megismeritek. Erő és hatalom van a tudásban. – Ez azt jelenti, hogy mi is fehér emberek leszünk, és elfelejtjük, hogy lakoták voltunk? – fordult a fiú kihívóan Scott felé. – Nem, annak kell lennetek, akik vagytok. – Megpaskolta a fiú arcát, majd elmosolyodott. – Egy bölcs ember egyszer azt mondta nekem, azért kell tanulni, hogy segítsünk népünknek visszaszerezni az öntudatát és a büszkeségét. Ez az, amit mind egyikünknek tennie kell. Sárga Medve emlékezett saját szavaira, és helyeslőn bólintott. – A fehér ember tudománya nehéz – panaszkodott az egyik leány. – Próbáljuk megérteni, de ha kérdezünk valamit, a tanítónk megver érte. Az öreg törzsfőnök összeráncolta a homlokát. – Az ember csak a lovát verheti; nőket, gyerekeket sohasem. A fehér ember ezt mindig összekeveri. – Mit tanultatok ma? – kérdezte tőlük váratlanul Gena. – Kolumbusz Kristóf történetét – mormogta az egyik kislány. – Azt mondják, hogy ő fedezte fel Amerikát. Hogy lehet ez, hiszen mi már régebben itt voltunk? Gena elmosolyodott. – Értem. Van egy ötletem. Én elmesélem nektek Kolumbusz Kristóf történetét, ha ti is meséltek utána nekem. A gyerekek gyorsan körbevették Genát, mohó tekintettel várták a mesét, szemükben nem tükröződött félelem. Scott mögöttük ült, s megigézte a látvány: Miss Gena Trowbridge Bostonból egy rongyos takarón ül, indián gyerekektől körülvéve. A lány teljes odaadással merült a mesélésbe. Scott azon vette észre magát, hogy őt is magával ragadja a mese. A gyerekek ragyogó, fekete fejét
nézte, s elképzelte, hogy Gena egyszer majd a saját gyerekeit gyűjti így maga köré. Aggodalma egyszeriben szertefoszlott. Sárga Medve hol az unokájára, hol Új Szerelemre pillanlott és mosolygott Ő tudta, miért.
Tizenötödik fejezet – Gyerünk! Mozgás, szaporán! Gena az ajtóban állva nézte, a twostepet járó Roryt és Aurorát. Az asszony nevetett, fiatal és csinos volt pörgő szoknyájával, kipirult arcával, miközben vadul kavarta a port. – A pokolba, papa – zsörtölődött Rory, – Igazán nem várhatod el tőlem, hogy egy ilyen napon a saját anyámmal táncoljak. – Pillantása körbejárt a teraszon. – Nos, Miss. Gena, ha akarja… – Az úristen mentsen meg attól, hogy a kedves öcsikémmel kelljen táncolnod. Rory elvigyorodott. Scott is mosolygott, s már nyúlt is Gena dereka után. – Gyerünk, gyerünk, mindnyájan! – kiáltotta az asszony újból türelmetlenül. – Mrs. Prescott, nem folytathatnánk inkább később? Aurora a férjéré pillantott, és szeme pajkosan villant. – Úgy gondolom, lehet róla sző, Mr. Prescott. – A zsebem teljesen üres, ezért úgy gondoltam, nyerek Durbinnál ötven dollárt azzal, hogy megülöm a lovát. Én mondom, Scott, életedben nem láttál még olyan vadul harapdáló jószágot, mint az. Tavaly úgy fellökött, hogy majdnem lehuppantam a… az alfelemre. Idén megülöm, és gazdag leszek. Ügy bizony… – hősködött Rory, Minden készen állt a kirándulásra Growe Creekbe. Gena nem úgy öltözött, hogy szalmabálán fog utazni. Párizsból hozatott ruhája halovány kék színű volt, fekete babos szegéllyel melyet felül finom csipke díszített. Fejét előkelően tartotta, hogy mindenki láthassa tüllfátylas kalapkáját, melyet nagy fekete paradicsommadár–toll díszített. Scott takarót terített a kocsi aljába, és szemöldökét kérdőn felvonta. –Ha jobban tetszik, befoghatom a bricskát is, de úgy gondoltam, kedélyesebb lenne, ha együtt mennénk. Gena a szalmaszálakkal borított takaróra pillantott, és mosolyt erőltetett az arcára. Nem akarta, hogy bármi is elrontsa ezt a napot. Két ok-
ból is várta a július 4–i ünnepet. Immár két hete el volt zárva a külvilágtól a Lőne Star–birtokon. Másrészt azóta, hogy Sárga Medvénél jártak, alig volt együtt Scottal. A férfi minden nap kora hajnalban felkelt, s elindult vagy Crowe Creekbe, vagy a Bar K–birtokra, vagy a rezervátumba. Csak a vacsoránál láthatta. Esténként pedig szétrakta könyveit az ebédlőasztalon, és sebesen jegyzetelt. Előfordult, hogy pillantásuk találkozott, Scott rámosolygott, és visszatért a könyveihez. Gena megfogadta, hogy nem fog panaszkodni, nem fog előtte forgolódni, hogy felhívja magára a figyelmét. Emlékezett rá: a férfi sohasem kérte, hogy maradjon vele. Nem panaszkodhatott, hogy unatkozik. Aurora kötelességének tartotta, hogy bevezesse jövendőbeli menyét a háztartás minden apró részletébe. A hétfő az utálatos nagymosásé volt, amit kedden a vasalás, a mángorlás és az evőeszközök fényesítése követett. Kedden, csütörtökön és szombaton volt a sütés napja. A hétfő és a péntek a takarításé, s minden este volt valami varrnivaló. Aurora varrta az ingeket, saját blúzait, főkötőit és alsóneműjét, törülközőket és zsebkendőket, ő kötötte a zoknikat és a harisnyákat. Egy varrógép jócskán lerövidítette volna az erre szánt időt, ám Aurora filozofikus nyugalommal kijelentette, a dolog nem olyan sürgős, s van elég szabad ideje erre. Így esténként a két nő kézimunkázott, Ethan farigcsált, Scott olvasott, és csak a prérifarkasok néha felhangzó kiáltása zavarta meg a csendet. Az idő gyorsan és kellemesen telt. Gena nagy várakozással tekintett a nap elé. Sejtette, hogy az effajta összejövetelek a nyár fénypontjai. A kocsi rázkódva és zötyögve nekiindult a vibráló hőségnek. Dakota Fourth hangos, zabolátlan, gátlástalan és durva volt. Ezt a sátorvárost Crowe Greek külterületén húzták fel a szórakozni vágyó vendégek részére. Gena úgy izgult, mint egy gyerek, amikor a zenekarokra, a mutatványos bódékra, a sétányra, a vurstlira és a tűzijátékra gondolt. A környék tele volt kocsikkal és bricskákkal, harsogott a mulatozók zajától. Scott legnagyobb bosszúságára Rory úgy döntött, hogy csatlakozik hozzájuk. Tréfálkozása derűt és örömet szerzett Genának. Scott soha nem látta még ilyen élénknek a lányt. Miközben Rory egyre csak fecsegett, világfájdalmas mosollyal bámult a karjába kapaszkodó lányra.
Gena csodálatosan szép volt. De nem úgy, ahogy Bostonban. Ott törékeny és halovány volt. Karcsúságával és nagy szemével tűnt ki. Itt mintha nem is az a nő lett volna. A forrón tűző dakotai nap hamvas pírt varázsolt az arcára. Amikor kacagott Rory tréfáin, kék szeme elevenen ragyogott. S ahelyett, hogy engedelmesen sétált volna a két férfi között, ide–oda ráncigálta őket mindent látni akart, mindent ki akart próbálni. Ugyanezt akarta Scott is, csak édes kettesben. Az elmúlt napok – és éjszakák – szinte elviselhetetlenek voltak számára. Egy szobában ülni vele, miközben a könyvre próbál összpontosítani, és látni, ahogy az asztali lámpa fénye ezüstösen ragyog a lány lehajtott bájos fején. S egymagában fekszik az ágyában, miközben tudja, hogy a hall túloldalán, az ajtó mögött ő van. S amikor erre gondolt, elveszítette önuralmát, vadul vágyakozott utána, az emlékek kegyetlenül megkínozták. S miközben a lány a karjába kapaszkodva, vidáman kacagott, Scott arra gondolt, bárcsak sohase látta volna őt megsebezve. Akkor talán tudná olyan felhőtlenül mulattatni, mint Rory. Akkor talán ő is mosolyt tudna csalni az arcára, S akkor talán örömmel várná a sötétséget, a lopott csókokat. „Scott, kérlek, ne.” Bárki is törte össze a lelkét, bosszút fog állni. Soha nem engedi meg, hogy ez a félelem úrrá legyen szerelmén. Ezt az esküt tette magának a júliusi napsütésben, a kezébe kapaszkodó bűbájos fiatal teremtés oldalán. Gena élvezte az életet. Minden új volt a számára, és szórakoztató. Rory úgy megnevettette, hogy majd szétpattant a fűzője. Scott jelenlétében szabadjára engedhette érzéseit. Ez nem Boston volt. Az itteni emberek nem törődtek az illemmel. Szabadnak érezte magát. Rory elbűvölő volt. Nyert neki egy kis majombabát a céllövöldében, majd kandiscukrot vásárolt. Nógatta, hogy nézze meg a szakállas aszszonyt és a kardnyelőt, s bosszankodott, amikor nem akarta, hogy jósoljanak neki. A lány ismerte azt a jövőt, amire vágyott. Ha pedig nem Scott lesz a jövője, akkor nem akar róla tudni, főképp most, amikor minden olyan csodálatos. A nap zenitjére ért. A tömeg a asztalterítőkre helyezett elemózsiás kosarakhoz tódult. Gena és Aurora sült csirkét, újburgonyát, friss bor-
sót, sonkát, sült babot, répát, uborkát, limonádét és süteményt csomagolt. Ebéd után lustán elheverve hallgatták a kellemes hangzavart: a gyerekek izgatott kiabálását, egy zenekart, amint a „Yankee Doodle”–t játszotta, árusokat, ahogy a portékájukat kínálták. – Tehát – kérdezte Scott, aki egy percre sem engedte el a lány kezét – mit szeretnél délután látni? Egy színdarabot, a Tíz éjszaka a bárban–t, vagy vitát arról, jövedelmező–e a gazdálkodás, esetleg egy előadást a szabad szerelemről? A férfi hüvelykujja úgy vándorolt végig a lány ujjain, ahogy egy térképész követi a papíron a táj domborulatait. Genán izgatott vágy suhant át. A férfi szép volt, ahogy törökülésben ült a pokrócon. De nem volt felszabadult, mosolya feszélyezettnek tűnt. Mielőtt Gena kinyithatta volna a száját, Rory szólalt meg: – Jöjjön, nézze meg, hogyan nyerek ötven dollárt. Lehet, hogy az a vén gebe addigra úgy kifárad, hogy sétalovaglás lesz belőle. – Nem vagyok biztos benne, hogy csonttörés nélkül megúszod – figyelmeztette Ethan. – Vigyázz arra az Őrült kobakodra – tette hozzá Aurora. – Ne izguljatok, anya. Semmi bajom nem lesz. – Lehajolt és felsegítette Genát – Jöjjön, kislány, meghívom egy rendkívül látványos lovasbemutatóra. – Majd meglátjuk, mi lesz belőle – dünnyögte Scott. Nem sokkal azután, hogy két cowboy bevezette a paripát, elkezdődött a verseny. Betörni egy tüzes paripát, és kezes jószágot csinálni belőle: ez fontos volt egy magára valamit is adó férfi számára, s a megmérettetés vágyától hajtva a cowboyok egymás kezébe adták a kantárt. A pénzdíj és a közönség biztosítva volt. Az elmúlt két év alatt Had Durbing alaposan megkopasztotta a versengeni vágy ókat. Nem akadt ember, aki képes lett volna tíz másodpercig megülni csökönyös, Szélvihar névre hallgató paripáját. Durbín most is biztonságban érezhette ötven dollárját. Gena döbbenten bámulta a fekete–fehér foltos jószágot. Az állat már túl volt négy szerencsétlen próbálkozón, tajtékos és csatakos volt, szeme vadul járt. Gena kezét gavallérja karjára tette. – Rory, biztos benne, hogy meg akarja próbálni?
– Az istenit! Ez semmiség, ilyen lovakból reggelire elfogyasztok néhányat. Mit gondolsz, Scott? Scott alaposan szemrevételezte az állatot, majd megrázta a fejét – Jobban tennéd, ha eltennéd a tíz dollárod, s megőriznéd azt a kis józan eszedet, ami még van. Rory szippantott, egyet, majd Gena kezébe nyomott egy tízdollárost. – Őrizze meg, még szükség lesz rá, – Bemászott a karám korlátja alatt, és így kiáltott: – Durbin, ide azzal a fölpaprikázott állattal, hadd fosszalak meg néhány dollárodtól. Gena, aki még sohasem látott vadlovat betörni, rémülten kapaszkodott Scott karjába. – Nem fogja összetörni magát, ugye, nem? – Ugyan, ne izgulj Rory miatt. Nem most lát először lovat Gena izgatottan válaszolt: – A lovat sajnálom. Scott hangosan elnevette magát. – Azt hiszem, mindketten túl ostobák ahhoz, hogy valami kárt tudnának tenni egymásban. Genát ezzel nem győzte meg. Lélegzet–visszafojtva leste, hogyan közelíti meg Rory a toporzékoló állatot. Két izmos fickó állt a kantárnál, és próbálta lenyomni az állat fejét, Rory lábát beletette a kengyelbe, és egy lendülettel felpattant a lóra. Biccentett, a két lovász félreállt. Szélvihar pedig belekezdett vad táncába. – Tapadj hozzá, Rory! – üvöltötte Scott torkaszakadtából, miközben Gena rémülten markolászta a korlátot. Utasításokat adott öccsének, hogyan szorítsa össze térdével az állatot, hogy lecsendesítse őrjöngő rugkapálását – Thataboy! Adjál neki! Sejtette, hogy ennek rossz vége lesz. A férfi átbújt a korlát alatt, és teli tüdőből elkiáltotta magát – Rory, hagyd már abba! Túlteljesíted az időt! A lő a tömeg üvöltözésétől megvadult, farát fel–feldobta, így próbált megszabadulni lovasától Rory lába kiszabadult a kengyelből, és nagyot bukfencezve a földre huppant. Látta, ahogy a ló patái ott villognak előtte, s bármelyik pillanatban eltalálhatják. Valaki a gallérjánál fogva ráncigálni kezdte kifelé, biztonságosabb helyre. – Rory? Tudsz mozogni?
Látta, hogyan hajol föléje Scott és Gena, miközben forgott vele a világ. Nehezen szedte a levegőt. – Oda a,.. – büszkeségem. Amikor a fájdalom enyhült, próbált mély lélegzetet venni, – Add a kezed, Scotty! Újra megpróbálom. – Az ördög vigyen el – vitatkozott vele Scott, miközben testvére kábán tántorgott. – Talán van még annyi eszed, hogy nem mész oda még egyszer. Durbin vigyorogva fogadta őket. – Rázd le a port magadról, és elő a pénzzel, Prescott. Tíz dollárba kerül egy menet. Ezúttal sem sok babér termett a számodra. Rory elvette a tíz dollárt Genától, és átadta Durbinnak, majd kotorászni kezdett a zsebében egy újabb pénzdarab után. De mielőtt átadhatta volna a mutatványosnak, Scott lefogta a kezét, és ő adott egy tízest. – Enyém a következő menet – jelentette ki. Durbin szélesen elvigyorodott. Scott ismeretlen volt még előtte. Idegen volt a számára, előkelő nadrágjában, egy még viseletlen Stetson– kalapban és egy jó társaságbeli hölggyel az oldalán. Már előre látta, hogy itt is ő győz. – Derék dolog, városi fiú. Tiéd a pálya. – Scott? A férfi Gena aggodalmát látva elmosolyodott. Mosolya magabiztos volt. – Majd én megmutatom. – Ő majd valóban megmutatja – áradozott Rory. – Ö ért legjobban Dakota földön a vadlovak betöréséhez. Durbin vigyora nyomban az arcára fagyott – Rory, megfognád addig, amíg felülök? – De még mennyire, Scotty. Egy perc elég volt a nézőknek ahhoz, hogy rájöjjenek, nem szokásos csonttörő lehuppanás szemtanúi lesznek. Egyszeriben lecsendesültek, és félelemmel vegyes tisztelettel bámultak. Rory elkergetett mindenkit a karámból, majd határozottan megragadta az állat zabláját, Scott lekapta a kabátját, és ráborította a ló vadul kifordult, fehér szemére. Majd meglazította a nyereghevedert, s a nyerget lelökte a lóról. A hosszú kantárt csomóra kötötte a ló hánkján, s ezt szorosan a hasához húzta. Így a ló három lábon nem tudott kirúgni. Vakon és bizonytalanul álldogált.
Majd simogatni kezdte tajtékos bőrét, először tenyerével, majd a nyeregtakaróval, s közben halkan suttogott valamit a fülébe. A ló lekonyult füle egyszeriben felállt. Marjára terítette a takarót, s amikor lecsendesedett, Scott a hátának támaszkodott, és lassan próbált ránehezedni. Az állat egy pillanatra megijedt, a lába megcsúszott. Scott néhányszor megismételte ezt a mozdulatot, míg az állat elfogadta. Majd óvatosan lenyomta a ló hátsó lábát. Az állat kicsit toporzékolt azután lecsendesedett Scott belemarkolt a paripa sörényébe, s fellendült csupasz hátára. Súlyát próbálgatta a ló hátán, majd intett Rorynak, hogy vegye le a ló szeméről a kabátot. A vad ló a fénytől elvakítva és remegve állt. Ekkor valaki, talán Durbin, elüvöltötte magát, és az állat újra tombolni kezdett. Ahelyett, hogy a kantárral visszafogta volna, Scott engedte kapkodni a fejét, s cipője orrával ösztökélte. Néhány félénk ugrás után vágtába ment át és Scott körbeügette vele a karámot. Amikor keményen megrántotta a kantárt, a paripa felágaskodott, majd visszahanyatlott és dobálni kezdte magát. A ló majd két percig vitte lovasát de nem volt kétséges, hogy ki a nyertes. – Bravó, Scotty! – kiáltotta Rory büszkén, de a többiek, akik a korlát körül gyülekeztek, óvatosabbak voltak az elismeréssel. Már hallottak arról, hogyan törik be az indiánok a lovat, ám ez idáig még senki nem látta. Az, hogy Scott jobb oldalt szállt le a lóról, ahelyett, hogy balról ugrott volna le, erős suttogást váltott ki. Durbinban megerősödött a gondolat, hogy megtakaríthatja a pénzt. Alighogy Scott felvette a kabátját Durbin haragtól eltorzult arccal, peckesen odalépdelt hozzá. –Micsoda trükköt játszott itt el? Nem így kell betömi a vadlovat. Rory fityiszt mutatva dugta az orra alá a kezét. – A lovaglás az lovaglás. Fizesd ki! – Soha nem fogok fizetni neki. – Miért, te svihák, tarháló lótolvaj! Betörte az ócska gebédet. Gyerünk, fizess! – Mindenféle indián varázslásért nem fogok fizetni. Ez úri emberek versenye, s nem olyanoké, mint ő, – A tömeg morgolódása, főként azoké, akik ezen a reggelen elveszítették pénzüket megerősítette szándékát. Scott nem szólt egy szót sem. Nyugodtan állt, s a minden hájjal megkent Durbinra meredt. Tekintete metsző volt, s már készült, hogy
üstökön ragadja. Tudta, hogy mindenki figyeli őkét hogy Rory ott fortyog mellette, készen áll egy kiadós bunyóra, s Burbin pimaszul bízik abban, hogy ezt el tudja kerül– ni. Halkan, határozottan így szólt: – Tartozik nekem, Durbin Én tisztességgel betörtem a lovat. Fizessen ki most, vagy később, – Ez utóbbit fenyegető hangon mondta. – Szégyelljétek magatokat! Scott és Rory meglepődtek, amikor Gena közéjük lépett. – Hallgatom ezt a veszekedést egy büdös, vén ló miatt, miközben majd elepedek valami hideg ital után. Scott, drágám, ne bosszankodj. Engedd, hogy ez az arcátlan alak visszaadja a tíz dollárodat a többit meg felejtsd el. Egy percig sincs kedvem várni ebben a hőségben. Indulunk? Gena lélegzet–visszafojtva várt s közben azért imádkozott hogy barátságosan tudjanak visszavonulni. Scott elképedve nézett rá, hirtelen zavarba jött. A lány megszorította a férfi karját: – Scott, kérlek. A férfi széles mosolyra húzta a száját fogai elővillantak. Erről Durbinnak egy kígyómérges üveg halálfejes rajza jutott az eszébe. Örömest elfogadta Gena ajánlatát. – Sajnálom. Természetesen elmehetnek. A tíz dollárral. Scott nem akarta átvenni a pénzt ám Gena kinyújtotta a kezét. Majd távoztak; a két férfi mogorván követte őt. – Megyek, és iszom valamit – morogta Rory, s elindult a legközelebbi csapszék felé. Scott körmönfont vádakat és finom szemrehányást várt nem azt hogy a lány ilyen higgadtan csendesíti le. Tekintetéből látta, hogy ezt nem tervelte ki előre. – Scott, nagyon sajnálom. Becstelen dolog, ahogy veled bántak. Micsoda gyalázat! Megmagyarázom, amit tettem. Úgy gondoltam, csak így tudlak megakadályozni abban, hogy elintézd ezt az undorító alakot. Mosolya meglágyította a férfi kemény arckifejezését melengette fagyos lelkét. Hihetetlen gyöngédség ébredt benne a nő iránt, aki meg akarta kímélni szerelmét a fájdalmas igazságtól. – Ha akarod, hazamehetünk – ajánlotta szenvtelenül. – Elmenni? Nem akarok elmenni. Ugyan miért mennénk el? Engem nem zavarnak, Scott. – Kezét megnyugtatóan a férfi melléhez emelte. Szíve dobogását a tenyerén érezte, Scott bátorságot merített gyöngédségéből,
– Sokat tanultam anyádtól. Ő azt mondta volna: „Eredjetek a pokolba;’ Én is ezt gondoltam: Eredjetek a pokolba. A férfi a lehető leggyengédebben az ajkához emelte a lány kezét, és perzselő csókot nyomott a tenyerére. Majd karonfogta, és egyetértőn így szólt: – Igen, eredjetek a pokolba.
Tizenhatodik fejezet Úgy érezte, Scott számára a legjobb megoldást választotta. Ott sétált az oldalán, mit sem törődve a rá irányuló tekintetekkel, a rosszindulatú suttogással: „Félvér, indián.” Tudta, hogy a férfi hallja a gonosz megjegyzéseket. Érezhette abból, hogyan feszülnek meg az izmok a karján, még akkor is, ha az arcán semmit nem lehetett ebből észrevenni. Többéves tapasztalat állt az iszonyatos önfegyelem mögött, s ez új volt a lány számára. Ezt meg kell tanulnia tőle. Scott nagyszerűen viselkedett. Ő pedig büszke volt a férfira. Arra, hogy vele lehet. Mindarra, amit itt, a Dakota földön megpróbál véghezvinni. Veszedelmes férfiszépségére, ahogy megülte a vadlovat. Gena mindenképpen a tudtára akarta ezt adni. S azt, hogy többé már nincs egyedül a világban. A csillagos égbolt baldachinja alatt táncoltak. Gena kemény küzdelmet folytatott aggályaival. Semmi felesleges bizalmaskodás. Ne ébreszd fel a nyilvánosság érdeklődését. Ne ösztönözd a durva, férfias vágyakat. Mérlegelte ezeket a szigorú szabályokat, és nem tudta, mit kell tennie. Mit tett Aurora Prescott, amikor a férjével táncolt? Óvatosan, szinte centiméterenként, Gena egyre közelebb és közelebb simult partneréhez. Scott arca nem mutatott meglepetést. Szorosan átölelte a lány derekát. Kérdő és követelő pillantással nézett rá. Gena még egy lépéssel közelebb ment hozzá, fejét a vállára hajtotta. Eggyé lettek, teste a ritmusra együtt mozgott a férfi testével, összetapadva, vágyakozva. S közben eljutottak odáig, amikor már kezdtek félni önmaguktól. A forróság szétterjedt mindkettőjükön, s bűnös gondolatokat ébresztett bennük. Csodálatosakat. Vajon a férfi is érzi ezt? Gena arcát Scott arcához nyomta. Igen, majdnem biztos volt benne, hogy ő is érzi. A férfi közelsége, vágya, ölelése teljesen megzavarta. – Scott. A lányt meglepte a saját hangja. Sóvárgó vágy vibrált benne. A férfi ajka megmozdult. Gena hallotta érdes zihálását.
– Menjünk, sétáljunk egyet. A lány összerezzent, de nem tiltakozott. Kéz a kézben áttörtek a táncoló párok tömegén, s elhagyták a lampionok fényét, árnyékos helyet kerestek maguknak, A fű susogott és hajladozott a lábuk alatt. Amikor végre elérték a sötétség határát Scott megállította. Levette a kabátját, és a fűre terítette. Gena legyőzve ült mellette, a férfi szenvedélye úgy elborította, akár az éjszakai sötétség. A csönd sűrűsödött, mindketten mélyeket sóhajtottak. Hirtelen éles hang hasított bele a levegőbe. Az első rakéta ijesztő durranással robbant szét a szivárvány minden színében. Majd követte egy második: ez millió apró csillaggal szórta tele a sötétséget, Gena még sohasem látott egyszerre ilyen sok rakétát az égen. Nagyon látványos volt: csodálkozott, akár egy kisgyerek. Scott ujjai a csuklójához értek. – Feküdj hanyatt, így jobb nézni. A lány ledőlt Scott kabátjára, térdét összeszorította, kezét párnaként a feje alá tette, s teljesen átadta magát a villódzó és szikrázó fényözönnek. A zenekar ismét játszani kezdett; ezúttal hazafias dalokat. Lelkesen kurjongatók hangja jutott el hozzájuk. Csodálatos öröm töltötte el a lelkét, Scott ujjai végigsuhantak az arcán, majd le a derekához. Első csókja nehezen találta meg a lány ajkát. Szája szomjasan siklott végig az állán; meleg levegő és forró érzések csapták meg Genát. Kezével ösztönösen az arcához húzta a férfi fejét. Tapasztalatlan gesztus volt ez, édesen fájdalmas, vívódó, a visszafojthatatlan vágy vezérelte. A férfi hosszasan elidőzött ott, finoman harapdálta, gyengéden ízlelgette az ajkát. Húzta az időt irányította a lányt, hogy tovább fokozza vágyát. Lágyan ajkai közé kapta a lány száját nyelvét vadul üldözte nyelvével. Próbálta hízelkedve rávenni, hogy tálja szét a lábát, maradéktalanul tárulkozzon fel, hogy részük lehessen a fájdalmas, szép gyönyörökben. A lány lassan engedett. Ujjai bejárták Scott arcának minden zugát. Érintése végigsiklott öszszezárt ajkán. Gena ajkával a férfi szájára tapadt, próbálta szétfeszíteni, majd nyelvének hegyével láthatatlan pecsétet nyomott rá. A férfi ajka ekkor szétnyílt, s a lány egy másodpercig habozott, mielőtt elszánta magát a merész lépésre. Nyelvével kitapogatta a férfi sima fogsorát, s megindult előre.
Egy robbanás hozta vissza Genát a szakadék széléről, mielőtt teljesen átadta volna magát a szerelem élvezetének. Elhúzódott, megrémülve attól, amit tett. És attól, amit tehetett volna, Scott időt adott neki, hogy magához térjen, a tűzijátékot bámulta a magasban, majd figyelmét ismét a mellette heverő, földi szépségre fordította. A lány szemében látta a villodzó és szikrázó fényeket, melyek oly gyorsan tűntek el, mint az a gyönyörű pillanat. – Köszönöm, Gena, hogy velem maradtál a birtokon. Tudom, hogy nem úgy alakult, ahogy vártad, s ezért elnézésedet kérem – suttogta gyengéden. – Nem csalódtam, Scott, Semmiben. – „És benned sem „ Ezt már a férfi állát simogató ujjai tették hozzá némán. – Boldog vagyok, hogy itt vagy. A férfi lassan, fokozatosan húzta magával a mélybe. Mindent elsöprő szenvedélyének a lány megadta magát. Karját, melyet először védekezőn feszített szembe a férfi vállával, le engedte, majd simogatni kezdte a férfi izmos mellét Ügyesen megszabadította nyakkendőjétől. Ujjai türelmetlenül matattak ingének gallérján s egymás után három gomb is utat adott kezének. Vágya arra ösztönözte, hogy ne álljon meg. A lányt meglepte a kemény izmok és a rajtuk feszülő selymes bőr ellentéte. Erős, izmos férfi, mintha szobrász formálta volna a testét S a védtelenség érzése lett úrrá Genán. Hiszen akár erővel is kényszeríthette volna a lányt, ahelyett, hogy a szenvedélyével hódítja meg. S miután ráébredt erre, még gyámoltalanabbnak érezte magát. Villámként vágott végig rajta az elfeledett érzés. – Nem. – Ajkát elszakította a férfi szájától. – Scott, ne. Ez bűn. A férfi elkapta a lány kezét, s erősen megszorította: – Talán rossz ez az érzés, Gena? Nem. Valóban csodálatos volt. És éppen ez volt a baj. Képtelen volt erőt gyűjteni, hogy ellenálljon. Azt akarta, amit a férfi, menni tovább a megkezdett úton, egészen végig. Azért mondott nemet neki most, mert később már nem tudott volna megállni. – Nem tehetjük… – De hiszen mi már… – Nem szabad.,.
– Hiszen úgyis megtörténik. Ha nem ma éjjel, akkor máskor. Istenem, Gena, én próbálom visszafogni magam de pokolian kívánatos vagy! Ez a vallomás a lelke mélyéig felkavarta a lányt. – Talán jobb lenne, ha visszamennénk. A férfi úgy tett, mint aki nem érti. – Azt hiszem, még maradhatunk. – Félek… – Ne félj. Nem bántlak. – Hangja meleg és selymes volt, akár a bőre. A lány nem tőle félt, hanem magától, attól, hogy nem tud dönteni. Ügy érezte, zuhan lefelé, és képtelen megálljt parancsolni magának. – Scott… – Pszt. Ne szólj. Az érzéseidre figyelj. S a lány engedelmeskedett. Forró, szikrázó szenvedélyt érzett. A férfi ismét megcsókolta. Vágya egyre nőtt, szétáradt benne. Próbálta eltaszítani, ám Scott egyetlen, suttogó szóval megnyugtatta. Reszketett, miközben a férfi keze bejárta testét. Scott a nyakát simogatta, szabaddá tette ingvállát Az éjszaka hidege megérintette a lány forró bőrét. Scott a nyakát, állát, ajkát csókolta, miközben a lány levegő után kapkodott. Felsőtestével föléje hajolt, gyengéden megsimogatta a mellét. Érezte, hogyan feszül meg védekezőn a lány teste, miközben nyelvének hegyével az ajkát izgatta. A lány tartózkodása lohadt, a férfi eljátszadozott selymes hajtincseivel, majd egy mély és forró csókkal végképp megtörte ellenállását. Keze mohón markolászta Gena fűzővel megemelt és feszesen tartott keblét. Ujjainak újból és újból megismétlődő rohama nyomán a lány melle mind keményebben ágaskodott, először meglepett nyögést, majd elgyengülést váltva ki belőle. Térde befeszült az összezárt combok közé. Gena érezte a fűszálak csiklandozó érintését a lábikráján. Scott keze izgatóan simított végig harisnyába bújtatott térdén. –Scott. A férfi felnyögött, keze mind feljebb siklott a harisnyán, ujjai már elérték a lány puha combját, s ismeretlen gyönyörökre vágyva továbbcsúsztak. – Hagyd, hogy szeresselek, Gena – hörögte, miközben még mélyebbre hatolt a lány felgyűrt inge alatt.
Genának eszébe sem jutott, hogy elutasítsa. Ujjai beletúrtak a férfi rövid, fekete hajába, miközben az befúrta arcát feszes keblei közé. – Scotty, itt vagy? Valaki megragadta az inge gallérját, és talpra állította. Gena egy szempillantás alatt betakarta fedetlen testét. Scott dühösen és csalódottan pillantott körbe: – Az ördögbe is, Rory, nem látod, hogy… Öccse egy pillanatra elengedte, s alkoholtól fátyolos szemmel rámeredt. Majd elvigyorodott. – Helló, Miss Gena! Nem is vettem észre, hogy maga van alul. El kell, hogy vigyem Scottyt magammal egy kis időre, de biz’ isten viszszahozom. Megígérem. – Semmi kedvem veled menni. Scott hiába tiltakozott, öccse a nyaka köré fonta karját majd megfojtotta. Nem volt más választása, hacsak nem akart megfulladni; remegő lábakkal követte testvérét. Bocsánatkérő pillantást vetett Genára, aki ernyedten hevert Dakota zöld füvén. A férfi legszívesebben elbőgte volna magát De csak kiköpött, s a pokolba kívánta öccsét. Gena lehunyta a szemét, szenvedélye lehiggadt, lelke lassan kihűlt és sötét lett, akár az égbolt a tűzijáték befejezése után. Bűntudat ébredt benne. Hogyan is tehette? Nem elég, hogy szabadjára eresztette szenvedélyét de még ösztönözte is. Hibázott. Ezért nem okolhatta Scottot. A lelkiismerete hagyta cserben. Most már jól tudta, minden, amit csinált, veszélyes volt Azzal, hogy egy fedél alatt maradt vele, meghosszabbították intim kapcsolatukat, s ennek meglettek a maga következményei. A becézgetésből könnyen szexuális szabadosság és bonyodalom lesz. És másállapot. Genán hirtelen borzongás futott végig. Felpattant, megigazította gyanúsan összegyűrődött szoknyáját, majd lerázta a fűszálakat Scott kabátjáról. Oly vadul szorította melléhez ezt a ruhadarabot, mintha a férfi még benne lenne. Sietett a fény irányába, az emberek közé. Ethan és Aurora éppen bepakoltak a kocsiba, amikor rájuk talált. Későre járt. A tömeg lassan oszladozott. A férfiak elindultak Crowe Creek zongoraszóval és fekete harisnyás lányokkal hívogató intézményei felé.
– Hol van Scott? – Aurora fürkésző pillantása észrevette, hogy a lány kipirult, szalmaszálak tapadtak a főkötőjéhez, és gyűrött férfikabátot szorongat a kezében. – Ő és Rory elmentek valahova – szólt Gena halkan, s igyekezett kerülni Aurora vesékbe hatoló tekintetét. Ethan sóhajtott. – Ha ez a helyzet, akkor semmi értelme várni. Elkötöm Rory lovát, csak megtalálják az utat hazafelé. – Tanácstalanul vizsgálgatta Gena kipirult arcát. – Vagy talán akar még egy kicsit várni? – kérdezte készségesen. Genának eszébe jutott a hosszú és néma út a sötétben, a kocsi végében, Scott mellett. – Nem – jelentette ki határozottan. – Hadd mulassanak. Egymaga felkapaszkodott a kocsi hátsó részébe, s Scott kabátját a kezében szorongatva helyet foglalt. – Rendben, Rory. Remélem, elmondod, mi az, ami olyan égetően fontos. Öccse, ujját a szájához emelve, ezt súgta: – Ugye meg akarod kapni az ötven dollárodat. Nos, véletlenül éppen az istállóknál jártam, s láttam, ahogy az a lókötő a jószágát a szekeréhez köti. Az jutott eszembe, miért ne beszélgethetnénk el vele egy kicsit, miután elhagyta a várost. A bukszájára is kíváncsi lennék. Scott először el akarta hárítani az ötletet. Ám a vére forrón lüktetett, és a csorbát mindenképp ki akarta köszörülni. Durbin becsapta, és mindenki szeme láttára megszégyenítette. S ez nem fért össze a büszkeségével. Mielőtt a józan ész felülkerekedett volna, oldalán a jókedvű Roryval elindult az istálló felé. Durbin kocsija ott állt az udvaron, mögéje volt kötözve a hóka paripa. Durbinnak viszont nyoma sem volt. Scott óvatosan közeledett a csűrhöz, melynek széles tolóajtaja kissé nyitva volt. Scott bekukkantott a sötét helyiségbe. Furcsa, forró bűzt érzett. Valami nem tetszett neki Alaposan megnézett mindent, amennyire a sötétben lehetett. A tizenkét jószág állást, egy nagy vályút és az abrakkamrát melynek nyitva volt az ajtaja. Semmi szokatlant nem tapasztalt. Feje felett a szénapadlás is sötéten ásított… Akkor hová lett Durbin? Rory visszahúzta Scottot, és bedugta fejét a helyiségbe.
– Durbin! – hangja úgy bőgött, akár egy bikáé. Majd visszafordult, és vállat vont. – Itt kell, hogy legyen. –Járkálni kezdett a leállások közötti folyosón. – Csak nem alszik valahol itt az a kapeabetyár? “ Rory – hívta Scotty halkan az öccsét – Menjünk. – Hátrálni kezdett az ajtóhoz. Szeme idegesen járt egyik árnyékról a másikra. – Nem tetszik ez nekem. Gyerünk. Rory tovább bóklászott a lóállásoknál, s éppen hátranézett, hogy valami gúnyos megjegyzést küldjön a bátyja felé. – Berezeltél? A hangyák futkosnak a hátamon, amikor így, indián módra lopakodsz, mint most. Megfordult. Dörrenés kábította el az agyát Egyszeriben csillagokat látott. Olyan hang volt, mint amikor egy gereblye nyele eltörik. Éles recscsenés, majd tompa puffanás, amikor valami súlyos dolog esik a szalmára. – Rory? A veszély elfeledtette Scottyval az óvatosságot. Dobogó lábak hangját ismerte fel, és rájött, hogy hibát követett el. Az istálló ajtaja nagy dörrenéssel becsapódott, és a helyiség teljes sötétségbe borult. Fojtott hangokat hallott, de még mielőtt tájékozódhatott volna, figyelmeztető füttyszó hallatszott. Valaki ököllel képen vágta, bőre felhasadt, forgott körülötte a világ. Kezek ragadták meg a karját, lefogták, egy másik ököl kegyetlenül gyomorszájon vágta. Kemény kezek püfölték az állát. Feje hátracsuklott, akkora erővel, hogy összekoccantak a fogai. Az első ütésektől feldühödve megpróbálta kiszabadítani a kezét, kicsúszni a fogásból, de nem sok eredménnyel. Valahonnét a közelből nevetést hallott. – Fiacskám, jobban teszed, ha nyugton maradsz. Mert ha itt verekedni kezdesz, akkor nem lesz ember, aki ezeket a fickókat megállítja. Scott teljes súlyával oldalt dőlt, majd összeszedte minden erejét, és a könyökével keményen hátra vágott. Valaki fájdalmasan felnyögött. Válaszként egy husáng csapott a bordáira nagy csattanással, Nyomban összeesett, a fájdalomtól zihálva levegő után kapkodott, újabb kemény ütés csiholt szikrákat a szeméből. Elterült a földön, és nem moccant. – Te őrült, remélem, nem akarod megölni. – Ha engem kérdezel, ez lenne a legjobb. – Eszedbe ne jusson! Világíts ide! Én és ez a rézbőrű összevitatkoztunk valamin.
Scott a fogait összeszorítva próbálta visszafojtani a torkából előtörő fájdalmas nyögést, és igyekezett nyitva tartani a szemét. Elhomályosult tekintete négy embert különböztetett meg. Négy férfi volt: arcuk alsó részét zsebkendővel takarták el, kalapjukat mélyen a szemükbe húzták. Nem messze megpillantott egy szögekkel kivert, mozdulatlan cipőtalpat. Rory volt. Óriási erőfeszítéssel maga alá húzta a térdét, és feltápászkodott. Vasalt cipő rúgása terítette le újból. Teste mozdulatlanul hevert. Az egyik férfi odahajolt hozzá. Fáklya fénye csillant szögekkel kivert derékszíjának ezüst csatján. Hangja mély és durva volt. – Ide figyelj, te félvér! Olyasmibe dugod az orrodat, ami nem rád tartozik. Hagyd ezeket a dolgokat. Vidd a bájos pipikédet és az okos kobakodat vissza keletre. Nem tetszik nekünk, hogy itt lófrálsz peckesen, és kellemetlenkedsz. Soha nem fogunk fehér embernek tekinteni, akárhány bizonyítványt vásárol a derék nagypapi neked. Legjobban teszed, ha elpucolsz innét. Scott alig kapott levegőt, mégis megkockáztatott egy kihívó megyjegyzést: – Eredj a pokolba! Még kiáltani szeretett volna valamit, de egy újabb ütést kapott a veséjére, s fájdalmában összeharapta a száját – Most már elég, hagyjátok abba – szólalt meg a csatos férfi, és felállt. – Azt hiszem, a mi félvér barátunk nem ostoba fickó. Van annyi esze, hogy elgondolkodjon azon, amit hallott. Sok mindenre vissza fog emlékezni. Igaz, fiúk? Vászon szakadt, majd valami fehér dolog hullott fölülről Scottra. Tollak! S ekkor felismerte a forró bűzt. Szurok volt. Rory felnyögött, és megpróbált a hátára fordulni. Kinyitotta a szemét. Gerendamennyezetet látott a feje felett. Templomban lenne? Ezért volt a harangzúgás a fülében? Ám ekkor megérezte a lovak és a széna illatát. Nem tudta, hol van, de abban biztos volt, hogy ez nem templom. Nagy nehezen felállt, és óvatosan kiegyenesedett. Istálló. Ujjai tojás nagyságú daganatot tapogattak ki a fején, és körötte ragadós, alvadt vérfoltot. Durbin. Azért jöttek ide, hogy kilessék Durbint. Scott kelepcébe eset.
– Scotty! – A visszhang ágyúlövésként zengett a fülében. Hangját rekedt suttogássá halkította: – Scott! Hangja ismét körbejárta a helyiséget. Lassan hátrafelé tartott, az istálló közepére. A kissé nyitott ajtón át fénysugár tört be a szabadból Kinyújtott kart világított meg a földön. – Scotty? Odabotorkált, s hunyorogva próbálta kideríteni, ki az. Lélegzetét visszafojtva közelebb hajolt, hogy jobban lássa. – Gazemberek! Gazemberek! – Átkozódva és zokogva térdre zuhant a bátyja mellett. – Mit tettek veled! Scott megpróbálta a karját a feje fölé emelni. Az ingujja és a háta valami fekete kulimásszal volt bekenve. A lúdtollak beleragadtak az undorító mocsokba. Rory remegett a felháborodástól. Megpróbálta őt felültetni. Ez akaratlanul is szörnyű emlékeket ébresztett a bátyjában. – Könyörgök, ne! Rory kiegyenesedett. Most vette észre a hatalmas véraláfutásokat és daganatokat bátyja arcán. – Alaposan elagyabugyáltak. – Azt hiszem… néhány bordám… eltört. – Maradj nyugodtan. Megyek, és idehozom apát. Scott felemelte a kezét, és erőlködve megragadta Roryt. – Nem – nyögte. – Nem akarom, hogy valamit is megtudjanak. Ígérd meg, Rory, ígérd meg. Rory megérintette bátyja kezét. – Egy szót sem szólok, Scotty. Egy szót sem. Mély lélegzetet vett, orrát és szemét megtörölte kabátja ujjában. – Ápolni foglak, ahogy tőlem telik. Lemoslak, és aztán gyerünk haza. S ez a fogadalom határozottabban csengett, mint bármelyik, amit eddig tett Genát hangok ébresztették éber álmából – Az ördögbe is, mi a csudát csináltatok? – Apa, Scotty alaposan összetörte magát. – Óra, csinálj világosságot: Gyerekek, csak nem valamelyik kocsmában verekedtetek? – Ugyan, apa.
– Uramisten! – Aurora volt ez, hangja izgatottan és idegesen csengett. – Hogy néz ki az arcod! – Óra, kérek egy kis rumot! – Jól van? – Nyomban megmondom, ha odaengedtek hozzá, hogy megnézhessem. Gena mezítláb, nesztelen lesuhant a földszintre. Meglátta négyüket amint körülvették Scottot aki félmeztelenül, imbolyogva ült egy széken. Alig lehetett ráismerni az arcát, állát és halántékát borító daganatoktól. Amitől a lány igazán megrémült, azok a szivárvány minden színében játszó bordái voltak. Lerogyott a lépcsőre. – Rory – dörmögte Ethan – ültesd le anyádat és ügyelj, hogy maradjon ott. Szólj rá, ha nem akar nyugton maradni. Aurora sápadt és aggódó arccal leült egy székre, s nyugtalanul fészkelődött a helyén. Rory mögéje állt, és erős kezével a vállát tartotta. Lenyomta a székre, és egyben masszírozta is. Ethan óvatosan megvizsgálta a sebesültet. Finoman végignyomkodta bordáit. Scott halkan nyöszörgött, majd hirtelen hangosan felnyögött. Cipőjének sarka a padlót kaparta. – Úgy látom, hogy hármat alaposan eltaláltak, de nem törtek el. Bekötözöm. Teljes nyugalomra van szükséged, amíg rendbe jössz. Egy öszvér rúgott meg? Scott a fájdalomtól összeszorította a fogát, és képtelen volt valamiféle mentő választ kinyögni. – Rory, nem akarod elmondani, hogy történt? – Ethan felpillantott a fiúra, majd nekilátott, hogy rugalmas pólyával fogja körül mostohafia oldalát. Scott gyorsan és kapkodva szedte a levegőt. Tekintetével megkereste Roryt, s szemének villanásával emlékeztette fogadalmára. Aurora nyugtalanul összerezzent a széken. – Rory, ha nem verekedés volt, akkor micsoda? Ne mondd, hogy a lóról esett le. – Nem a lóról, anya – hebegte Rory, – Néhány lépcsőről. – Miféle lépcsőről? Rory feszengve igyekezett elkerülni anyja tekintetét. – Inkább nem mondom meg. – Jobban tennéd, ha megmondanád.
– A Miss Elly mulatója előtt – dadogta tapintatosan. – A bordélyháznál? – hangja felháborodottan csattant – Mi a csudát kerestetek ti egy ilyen helyen? És hol van a testvéred inge? Rory kétségbeesetten haladt tovább a hazugság útján. Szemét lesütve mesélni kezdett: – Jól van, elmondom. Ittunk egy keveset, de még szín józanok voltunk, amikor elindultunk. Scotty ügy látszik, nem bírja az italt. Elesett a lépcsőn. Nem vetett volna jó fényt ránk, ha utána visszamegyünk, ezért inkább hazahoztam. Genának ennyi elég is volt. A fiú szavaiból világosan maga elé tudta képzelni, mi történt Crowe Creekben. Egy világ omlott össze benne. A történetet hallva haragosan felpattant. Mérges pillantása találkozott vőlegénye tekintetével. Mintha valamit mondani akart volna, ám ekkor Ethan szorosabbra húzta a kötést, s csak egy halk sóhajra futotta erejéből. Gena csalódottan rohant fel az emeletre. Rory elfordította a fejét, hogy ne találkozzon Scott vádoló pillantásával. Valami olyasmit dünnyögött, hogy vissza kell mennie a Bar K– birtokra. Aurora indult, hogy megmutassa, hová kötötte be a lovat, s magára hagyta Ethant, hogy fejezze be a doktorkodást. Ethan első pillantásra rájött, hogy ha valaki legurul a lépcsőn, attól nem keletkeznek ilyen sebek. Scottot megverték valamilyen okból, ám az igazságot ő és Rory titokban tartja. Mi több, a férfiból szurok és szappan szaga áradt, amit még a whisky illata sem tudott elnyomni. Ráadásul Scott vállig érő haját a tarkójáig lenyírta valaki, s alatta vörös seb éktelenkedett. Miközben sebhintőporral szórta be mostohafia alaposan meggyötört arcát, megkérdezte; – Nem akarod elmondani, hogy mi történt? – Mit mondjak, apa? – Scott kerülte mostohaapja tekintetét, aki épp az állát próbálta visszatenni a helyére, „Makacs fiú* pokolian makacs.” – Tudod, hogy ki tette? És hogy miért? Scott fintorgott Ha tudná, akkor sem szólna Ethannak egy kukkot sem. – Rendben. Intézd a saját szakálladra, – Nekilátott, hogy összepakoljon. – Apa, ugye nem mondasz el semmit anyának? Ethan fejével a lépcső felé biccentett.
– Nem az anyád az, akinek elsősorban meg kell magyaráznod a dolgot. Jó lenne, ha vele – újból a lépcső felé emelte tekintetét – tisztáznád,
Tizenhetedik fejezet Gena zokogott, a sírás egész testét rázta. Hogyan tehette ezt a férfi? Hogyan vethette magát egy másik nő karjába, miután vele ölelkezett? Egy lotyó ágyába? Micsoda aljasság! Mert ott megkapta azt, amit tőle várt, Egy készséges nőt, aki kielégítette buja vágyait. Azért a tíz dollárért, amit ő szerzett vissza neki. Legyűrte dühét, elcsigázva próbált magyarázatot találni rá, miért törte így össze a lelkét a férfi. Azért, mert férfi volt. Anyja azt mondaná erre, hogy ez elég magyarázat. Az ő hibája volt az egész. Múlt este megengedte, hogy Scott eltévelyedjen. Először biztatta, majd készségesen kiszolgálta a férfit. Bűntudatot érzett azért, mert ő is hozzájárult, hogy elveszítse az önuralmát. Nem igaz: ő is vágyott rá. Ugyanolyan sóvár és mohó volt, mint a férfi. S végig kellett volna mennie az úton ő azonban nem fejezte be azt amit oly botor módon elkezdett. Valaki más fejezte be helyette. Magányosan, kétségek között vergődve, egyre csak a saját helyzetén töprengett. Miért viselkedett volna Scott nagyobb felelősséggel, amikor ő sem tudta megőrizni méltóságát? Neki kellett volna szilárdabb erkölcsűnek lennie, és éppen ő adta meg magát mindjárt a legelső, epekedő pillantásra. Az ágyon hevert és a félhomályos mennyezetet bámulta. Könnyei ragyogtak az arcán, sértődött düh fortyogott a belsejében. Egyre jobban nőtt lelkében az ellenállás az anyai tanításokkal szemben. Ugyan miért kellene magát hibáztatnia? Hiszen Scott közeledésére mindig tiszta szívvel válaszolt. Nem voltak félj és feleség, de jegyesek voltak. Hűséget fogadott neki. S azután álnokul megcsalta. Egy utcalánnyal. És Hajnali Dal? Miért jár mindenütt a nyomában? Képtelen volt legyűrni a haragját azért, hogy a férfi visszatért a lányhoz. Mi az, ami hiányzik belőle, amit másokban kell keresnie? Talán nem volt elég szenvedély a csókjaiban? Vagy nem viszonozta kellőképp a férfi érzéseit? S miután nem sok ta-
pasztalata volt ezekben a dolgokban, nem kapott választ kételyeire. Mindent a férfinak adott volna maradéktalanul, ha akkor nem zavarják meg; ott a füvön, a csillagok alatt. Miért nem volt ez elég, hogy meg– tartsa a férfit? Scott, mi az, amit rosszul csinálok? Annyira szerette volna hinni, hogy Scott más. Emlékezetében örökké meg akarta őrizni gyengéd, halk szavú udvarlását. Kedvességét. Szépen csengő ajánlatát közös jövőjükről. Tudni akarta az igazságot félelmei felől, és hinni akart abban, amire a férfi megesküdött neki: „Nem foglak soha bántani”. És imádkozott, hogy soha ne ébredjen rá, Scott Prescott egészen más, nem olyan, mint az a férfi, aki a fogadalmat tette. Gena életének legnehezebb pillanata volt, amikor másnap reggel ki kellett jönnie a szobájából. Képtelen volt aludni az éjjel. De talán Scott Prescott is kínlódva forgolódott az ágyán. Ez a gondolat arra késztette, hogy megmossa arcát, csinosan felöltözzön és igyekezzen nem törődni az egésszel. Bíráló szemmel nézett végig magán a tükörben. Mi hiányzik belőle Scottnak? Nem látott semmi szembeszökő hibát, olyat, ami ne tetszene egy férfinak. Higgadtan értékelte erényeit, és úgy találta, hogy bőven van belőlük. Nem voltak vétkei és nem voltak merev szokásai. Tipikus keleti társasági hölgy volt. Még annál is több. Itt pedig, Aurora gyámkodása mellett jól kitanulta a nyugati asszonyok életmódját. Scottért. Hogy a kedvében járjon. Mi kell még? Mit kellett volna még tennie? Hogyan tudná úgy megajándékozni a szerelmével, hogy ne legyen szüksége másra? Igaz, hogy a férfi sohasem mondta, hogy csak őt szereti. Csupán annyit mondott, hogy szeretné feleségül venni. És ekkor rádöbbent, hogy inkább szeretné az előbbit, mint az utóbbit. Borzalmas nap volt. Ethan és Aurora úgy viselkedtek, mintha semmi nem történt volna. Udvariasan babusgatták, mintha szánni és védeni kellene őt. Amikor Scott végre lesántikált a földszintre, képtelen volt rávenni magát, hogy a férfi szemébe nézzen. Semmitmondó félszavaknál többet nem szólt hozzá. Titokban figyelte a férfit, észrevette, hogy járása bizonytalan, hogy csak nehezen kap levegőt. Egyrészt szívesen felajánlotta volna neki, hogy ápolja. Másrészt kárörömet érzett; hogy a férfi szenved. Az ebéd-
lőasztalnál ülve, lopva rápillantott. Nagyon megesett rajta a szíve. De amikor arra gondolt, hogy aranyló szemében más utáni vágy lángolt, más ajkát csókolta élvezettel, miközben ő utána sóvárgott, a legszívesebben újabb sebeket képzelt volna a már meglevők mellé. Ethan kiment a teraszra pipázni, Aurora a konyhában várta, hogy Gena kivigye az asztalon maradt edényeket és ételeket. Scott is az asztalnál ült, és a lányt nézte. Gena ott állt előtte, elvette a tányérját. Amikor a férfi a kezéhez ért, ridegen odébb húzódott. – Gena… – Hagyjál! – Gena hangja haragosan csattant. Lángoló dühe őt magát is meglepte. Próbálta kiszabadítani magát a férfi szorításából, ám annak ujjai keményen tartották. – Kérlek. Engedd meg, hogy elmagyarázzam, mi volt múlt éjszaka. A lány látta, hogy a férfi nyakig elpirult. Hideg méltósággal nézett le rá. – Megmagyarázd? Csak nem képzeled, hogy ezt követelem tőled? – Kirántotta karját a férfi kezéből, aki mélyet sóhajtott – Bocsáss meg! Gena reszkető kézzel kapkodta össze a tányérokat, és kirohant a konyhába. Scott fájdalmas nyögéssel felemelkedett az asztaltól, és oda sántikált a kandallónál álló karosszékhez. Egész teste sajgott. Irgalmatlanul hasogatott a feje, s képtelen volt erőt venni magán, hogy leplezze fájdalmas arckifejezését. Még mindig nem volt elég mersze ahhoz, hogy egy tükörben megnézze magát. De még fájdalmainál is kínzóbb és könyörtelenebb volt az a lelki kín, amit Gena okozott neki. A Rory által könnyelműen kitalált történet megrázta a lányt mélységesen. Nem tudta, hogyan nyerje vissza a bizalmát. Ha elmondja az igazat, akkor aggódni fog érte. Volt azonban egy önzőbb oka is. Ha megtudná, milyen messzire ment el, hogy segítsen apja népén, azt hinné, hogy meggondolta magát, és nem tartja be adott szavát. Titokban tartotta, hogy belegabalyodott ebbe az ügybe, s nem kívánta közös jövőjükre vonatkozó kételyeit megosztani a lánnyal. Nagy megelégedéssel tapasztalta, hogy tudásával hasznára volt lakota népének. Jólesett neki, hogy hozzájuk tartozik. Vajon Gena megértené ezt?
Megpróbálta gondolatait Sál Garrickra és azokra összpontosítani, akik megtámadták. Meg kell találni a módját annak, hogy Garrick üzelmeivel leszámoljanak. Hirtelen emlékképek vonták el figyelmét. Gena a testéhez tapadó alsóruhában rohan, hogy a segítségére legyen. Kolumbusz Kristófról mesél Fehér Felhő gyermekeinek. S rendíthetetlen nyugalommal kijelenti: „Vigye az ördög őket.” Majd ott fekszik alatta, megadón, vágytól elbódulva, még a lélegzete is elakad. S már egyre kevésbé érzi kötelességének, hogy megházasodjon. Viszont éjszakáról éjszakára mind keményebb harcot kell vívnia önmagával, hogy ne menjen be a lány szobájába. Fogalma sem volt, előző este hogyan csúsztak ki a dolgok oly könynyen a kezéből. Mélységesen tisztelte a lány erényességét, s nem akarta kompromittálni. Bár, istenem, milyen édes is volt az! Milyen ártatlan volt! És milyen odaadó! Biztos volt benne, hogy a lány tudná őt szeretni. A férfi vágyott a szerelmére. És sütkérezett az őt csodáló tekintetében. És viszonozta is a rajongást. Meglepte eltökéltsége, amikor kettesben maradtak. Aurora meghódítása sem volt könnyű dolog, Gena alaposan megváltozott, s ő növekvő elismeréssel figyelte ezt a változást. Bostonban Gena szégyenlős lelkesedéssel fogadta őt. Itt, keleten kimutatta vágyait és elszántságát. Kitartóan helyet követelt magának a férfi világában. Hogyan is mondhatta volna meg neki, hogy még ő sem biztos benne, melyik is az ő világa? – Nézz ide, nagy testvérem. Hoztam egy kis búfelejtőt. Összeszedte minden erejét, hogy mosolyogni tudjon, de csak torz vigyorra futotta, amikor meglátta Roryt, aki előbb gyors pillantást vetett a konyha felé, majd letett eléje egy lapos üveget. Abban a reményben, hogy ez majd segíteni fog lelki és testi nyavalyáin, Scott nagyot húzott belőle. A flaska hideg volt, jólesett odaszorítani sajgó arcához. – Hé, nem azért hoztam ide, hogy jégtömlőnek használd! Scott visszaadta az italt, Rory is kortyolt belőle egy nagyot. – Hogy bírod, Scotty? Pokolian nézel ki. Scott még egyet kortyolt. S ahelyett, hogy válaszolt volna, kérdezett: – Hogy van a fejed? Rory bánatosan a tarkójára csapott. – Szerencsére nem tettek benne nagyobb kárt!
– Hála istennek! Hanem a bordély! – súgta Scott szemrehányón nehogy valaki meghallja. – Az isten szerelmére miért ezt kellett kitalálnod? – Sajnálom, hogy ilyen ostoba voltam. Az én agyam nem vág olyan gyorsan, mint a tiéd. Ennyi telt belőle. Ma este rendbe hozom a dolgokat közted és Miss. Gena között. – Nem. – Nem akarhatod, hogy azt higgye, hogy te egy olyan… szóval egy olyan nőnél voltál. – Azt mondtam, hogy nem. Hagyd ezt rám. – Micsoda ostobaság! Rendben, legyen ez a te dolgod – jelentette ki, s megnyugodott, mert látta, hogy bátyja ismét nagyot húz a flaskából, összerázkódik, majd töprengve az állát dörzsöli. Rory kedve elkomorult. – Annyi ötleted van, nem mondanád meg, ki állított nekünk csapdát? Akárki is volt, Durbinnak fizetnie kell. Azt gondoltam, holnap egy kicsit elbeszélgetek vele. Rory elmosolyodott. Bár ezúttal nem sok humor volt a szavaiban, Inkább harag és tehetetlen düh érződött bennük. Benzinnel kellett lesikálnia a testvérét, hogy leszedje azt az undorító szurkot a bőréről. Majd csípős szappannal mosta le. S ami a legrosszabb, le kellett nyírnia a hajából. Hogy szenvedett Scott az istállóban. – Köpj az egészre, Scotty! Valaki még drágán megfizet ezért. – Hagyd ezt rám, Rory! Majd én elintézem. Semmi közöd ehhez. –Semmi? – Rory próbálta elfelejteni, milyen fájdalmasan nyöszörgött a testvére. – Nagyon tévedsz, ha azt hiszed. – Kérlek, addig ne tégy semmit, amíg lábra nem állok, Rory erre add a szavadat! Öccse vívódva, de ráállt. – Álarcban voltak – folytatta Scott. – Ám az egyikkőjüknek fura, szögekkel kivert ruhája volt. Nem olyan, amit el lehet felejteni. Ivott még néhány kortyot az üvegből, majd a maradék italra sandított. Nem vette észre a meglepetést öccse arcán, s hitetlenkedő pillantását Gena a konyhaajtóból nézte Őket, ahogy egymásnak adják az üveget és beszélgetnek. Amikor Rory meglátta a lányt, kalapját kezében szo-
rongatva feltápászkodott, és úgy ódalgott feléje, mint egy bűnbánó kölyökkutya. – Miss. Gena, őszintén sajnálom, ami azon az éjjelen történt. Bocsánatáért esedezem. Én hatökör, azon se csodálkoznék, ha dühében leköpne. Reménykedő pillantást vetett a nőre, bár arca megőrizte komolyságát. Gena biztos volt benne, hogy az évek során ezt a módszert használta arra is, hogy megpuhítsa szigorú anyját. Gena esetében azonban nem járt sok sikerrel. – Mr. Prescott, egy űri hölgy nem köpköd. Rory váratlanul a karjai közé kapta a lányt, olyan erővel, akár egy medve. Gena egy pillanatra odaszorult hozzá, közben a könnyeivel küszködött. Rory viselkedése megnehezítette számára a komoly ellenállást. – Scotty egy szerencsés flótás. – S amikor érezte a nő ellenszegülését, halkan ezt súgta a fülébe: – Menjen oda, és vigasztalja meg. Teljesen össze van törve. „Én talán nem?” Dühe legyőzte a részvétet. Gena elhúzódott a férfitól. Rory, mielőtt elengedte volna, könnyű csókot nyomott az arcára: – A dolgok néha egészen másnak tűnnek, mint amilyenek valójában. Majd leült a bátyja mellé, átölelte bepólyázott testét. Scott keserűen nézte kettősüket, Rory átölelte Genát, és a lány megbocsátott neki. Nagyot sóhajtott és egy hatalmas korty whiskyvel próbálta visszanyerni lelki nyugalmát Rory rosszalló pillantást vetett rá. – Komolyan nem akarod, hogy rendbe tegyem a dolgaitokat? – Azt hiszem, már eddig is többet tettél, mint amennyit kellett volna. – Azt hiszem, mégis megpróbálom. Fejébe nyomta a kalapját, és az ajtóhoz indult. Aurora kijött a konyhából. Kezében konyharuhát szorongatott. Idegesen gyűrögette, miközben Rory felé indult. Ugyan mi ez ? Miféle vétket leplez a kisebbik fia? Nem volt mersze megkérdezni, – Anya, mennem kell. Jó éjt. Aurora némán, lesújtva állt.
Majd elindult a karosszék felé, melyben Scott ült és békésen bámulta az eget. Kezét a vállára tette, ujjai anyáskodva cirógatták. – Mondd el, mi bánt, cinksi – súgta a fülébe, Scott életében egyszer vagy kétszer fordult elő, hogy anyja lakota nyelven szólította fiúnak. A gyöngéd megszólítástól annyira elérzékenyült, hogy majdnem kikottyantotta az igazságot. Még idejében észbe kapott. – Van belőle elég, Ina nem könnyű beszélni róla, – Ne fojtsd magadba. Szemrehányó hangjából a férfi rájött, anyja sejti, hogy Rory kényszerből hazudott. – Megbántottam Genát, s nem tudom, hogyan hozzam rendbe. Ha apa hasonló helyzetbe került, te mit hallottál tőle a legszívesebben? – Azt, hogy imádkozik. Mert megöltem volna, ha félrelép egy ilyen– olyan condrával. Szerencséd van, Miss. Trowbridge szelídebb természetű. – Nem tudom, anya. Egész délután úgy éreztem, hogy gyilkolni tudna a tekintetével. – Mindenki azt kapja, ami nekijár. Legalábbis remélem – hangja nem csengett túlságosan együtt érzőn. – Mit gondolsz, még meddig fog haragudni rám? – Lehet, hogy nem is marad itt veled. Anyja szavai olyan sötét kétségbeesést ültettek Scott lelkébe. Lehet, hogy Gena nem marad itt? Amiatt az ostoba mese miatt, amit az öccse kiagyalt? De hiszen a lány nem tudhatja, hogy az egész csak mese. Miért ne hinné el? Nem nyugtathatta meg azzal, hogy mindent elmond neki; azt, hogy a törvény előtt járt apja népe érdekében, s a verés figyelmeztetés volt, hogy álljon el ettől. Hogyan gondolhatta a lány, hogy más nő jár az eszében, amikor csakis az Ő képét őrizte szívében? Hogyan hihette, hogy egy másik nőt akar, amikor a paradicsomi ígéretet az ő karjában találta meg? Nem volt állhatatlan természetű. Lakota indiánhoz méltón képes volt féken tartani érzelmeit. Úriemberként becsületes volt. Gena Trowbridge forró lángolására azonban szerelmes férfiként válaszolt. Soha nem hitte volna, hogy ilyen őrült szenvedélyre lobbanhat. Ugyan miféle varázserővel bír a lány felette?
Bizseregni kezdett a fejbőre. Halovány alak úszott elő a félhomályból. Csodálatos melegség áradt szét Scott testében. A kísértetalak könnyű ködként ereszkedett le karosszéke mellé, a padlóra. Egy hosszú, sokat ígérő pillanatig egyikőjük sem szólt, nem is mozdultak. Majd megölelték egymást. Gena ujjai gyógyírként simítottak végig a férfi sebhelyekkel bontott arcán. Remegő sóhaj tört ki Scott melléből. Széles tenyerével betakarta a lány kis kezét. Először ajkához vonta, majd melléhez, hogy érezze, milyen vadul dobog vágytól felindult szíve. Arányló tekintete a lány szemét fürkészte, a megbocsátást kereste benne, azt, hogy megerősíti szerelmét. S amit megpillantott, az saját vágyainak tükröződése volt. – Gena. – A lány neve rekedten tört elő torkából. – Gena, a múlt éjjel, én nem… „Nem akartál megbántani?” A lány ujjai megállították a férfiból kikívánkozó szavakat. Nem akarta hallani a magyarázkodását. Most nem. Fölé hajolt, Scott kezébe vette néhány tincsét, morzsolgatta a selymes fürtöket. A lány hűvös tenyere szelíd bölcsőként fogta körül sokat szenvedett arcát. Lehunyta szemét, a lány érzéki és lágy ajka összeolvadt az övével. Majd Gena fejét a férfi vállára hajtotta. Izgatott remegéssel ölelte a férfi nyakát. Gena sírt. A bűntudat és a gyöngédség megbénította a férfit. – Gena – nyögte. – Kérlek, ne sírj. Bocsáss meg. Én annyira… bocsáss meg… S míg a férfi kábán maga elé meredt, a lány megszólalt: – Ne mondj semmit, Scott. Figyelj rám. Felállt, majd anélkül, hogy visszafordult volna, a lépcső felé indult. A férfi csak hosszú másodpercek múlva értette meg szándékát. Gena ezalatt már eltűnt fent a sötétben. Scott fel– tápászkodott karosszékéből, hogy legyőzze a két akadályt: a fájdalmat a testében és az őrült vágyat a szívében. Ha fel tudja magát vonszolni az emeletre, akkor minden rendben lesz. És sikerült: ügyetlenül, zajt csapva, összeszorított foggal. Egy pillanatig zavart és kiábrándultságot érzett, amikor fent megállt a hallban. A lány szobájának ajtaja zárva volt. Az övé viszont nyitva, s fénysugár csalogatta befelé.
Gena az ajtónak háttal állt, karjával átölelte magát, mintha eltökélt szándékát kívánta volna ezzel megerősíteni, hogy a férfi az övé legyen. Hogy győzni fog a város olcsó lotyóival és Hajnali Dal csábos ajánlkozásával szemben. S ha a kapcsolatuk csupán testi örömet jelentene, akkor sem habozott volna. A férfi nem mondta, hogy szereti. De kívánta. S ha egyszer már megkapta, nem változtathatja meg a közösen kitervelt jövőt. A lány az övé akart lenni. S ez fontosabb volt most, mint az árulás fájdalma. Annyira akarta hinni, s lám, egyszer csak meghallotta a férfi bizonytalan lépteit. Heves szívdobogással vette tudomásul, hogy egymásra találtak. Örökre összefonódtak. A férfi meleg keze végigsimított a karján, Magához vonta, majd eltolta. A lány nem mozdult nyugalmat erőltetett magára. Nem ellenkezett, amikor a férfi az ajkára tapadt. A férfi csókjának íze és illata ott kavargott érzékszerveiben. Ekkor a már ismerős félelem ébredt fel benne, harcolni az elkerülhetetlen befejezés ellen. – Scott – A félelem suttogássá halkította hangját. A férfi szenvedélyében mit sem törődött vele, ismét átölelte, és még mélyebbre merült csókjaiban. Melléhez szorította, s Gena képtelen volt küzdeni ellene. Csak nyöszörögni tudott félelmében. Végül elkapta az arcát és próbálta összeszedni a bátorságát. – S–s–scott szeress engem – könyörgött kétségbeesetten. – Mint tegnap éjjel. Ha a férfi ugyanazzal az édes vággyal felkavarná a lelkét habozás nélkül odaadná magát Érezte, hogy most megtenné. – Úgy lesz – ígérte a férfi. De ez már más volt. Karja fájdalmat okozott a lány testének. Nem is sejtette, hogy a férfi a nyakába akaszkodva azért küzdött, hogy megálljon a lábán, s közben minden forgott körülötte. Csókjai nem voltak érzékiek, felkavarok, inkább mélyek és harapósak. Ez nem tetszett Genának. Sehogyan sem tetszett. A férfi keze akadálytalanul siklott a lány testén, teljes szabadságot kapott. A lágy vonalak még nagyobb merészségre ösztönözték. Gena érezte, hogy Scott lehúzza válláról a hálóinget. – Ó, istenem! – nyögte a férfi, s majd felfalta homokszínű szemével. – Milyen gyönyörű vagy. – Durva tenyere a mellét marcangolta, feje egyre mélyebbre bukott.
A lány, hogy lassítsa a férfi szenvedélyét, lehajolt és gombolni kezdte az ingét, de Scott nem tudott várni. Gyors mozdulattal karjába kapta a lányt. Gena könnyű volt, de a férfi oldalát kínzó fájdalom közbeszólt. Scott megingott, és Genával a karjában elzuhant. Teste mozdulatlan görcsbe merevedett, a derékaljra hajította a lányt, s összeszedte minden erejét, nehogy elájuljon a fájdalomtól. Lemondhatott volna szándékáról, ám a vágy nem engedte, hogy visszavonulásra gondoljon. És félt, hogy Gena kiábrándul belőle, ha nemet mond. Scott lassan feltápászkodott. Gena némán hevert az ágyon, s a férfi súlya alatt alig kapott levegőt. – Szeress, Scott – kérte halkan, S Ő csókolta az ajkát, arcát, nyakát, majd elindult lefelé, forró és nedves ajkával rátapadt remegő mellére. Gena halkan felsikoltott, s ez nem gyönyört jelentett. Próbálta a férfi fejét visszavonni az arcához, s ezt nyöszörögte: – Nem, nem, Scott. Csókolj! – Ajka ismét ráfeszült a férfi szájára. – Gena, talán vámunk kellene. – Valami nem volt az igazi. – Nem! – sikította Gena, mint akit arcul ütöttek. – Nem, Scott. Most szeress! Most akarom! Mohósága és lágy; meztelen teste együtt megtette a magáét. A kéj végigvágott ágyékán. Nyomban elfeledkezett minden fájdalmáról, és teljes szenvedélyével a lány forró bőrére tapadt. Hallotta, hogyan tör elő egy hangos sóhaj a melléből, amikor türelmetlen férfiassága befeszült összeszorított combjai közé. – Nyugalom – dünnyögte csók közben. – Lazíts, Gena. – Ajka tette a dolgát. Érezte, a lány kezd feloldódni. A kedvéért széttárta magát. Elég volt egy pillanatnyi elernyedés, és a férfi máris befurakodott a térdei közé. – Most lazíts Gena, nem fog fájni. A lány hinni akart. Őrjöngve követelte a gyengédséget, a csókokat. A férfi nem akart fájdalmat okozni neki. A vágy első hullámai feltüzelték testét. Halkan, megrészegülten ismételgette a férfi nevét, újból kezdte hinni, hogy karjai között biztonságban van. Egészen addig, amíg a férfi első, kemény döfése át nem szakította ott belül. Scott a lány meglepett sikolyát csókkal csitította le. Nem mozdult, amíg a lány hozzá nem szokott, hogy benne van. Azt akarta, hogy minél
jobb legyen vele. Hogy ne legyen erőszakos. S mindent el akart követni, hogy ne fejezze be időnek előtte. A lány erőtlen ellenállása végképp elmúlt. A férfi próbálta mozgásra ösztökélni magát. Minden döfés pokolian nehéz volt. A szenvedély fellángolásait bénító fájdalomhullámok kísérték. Sokáig szenvedett a lányon. Kínosan múltak a percek. Próbálta megtalálni azt a ritmust, ami mindkettőjüknek élvezetet szerezhet. De hiába. Csípőjének minden mozdulatára a fájdalom hasított Scott repedt bordájába. Fogait összeszorítva mozgatta a testét. Arca verítékben úszott. Amikor már majdnem kifulladt, és öntudatának végső határáig jutott, a vágy forró és feszes jelét érezte. A tempót fokozva felnyögött, Gena, jóllehet tapasztalatlan volt, hirtelen megérezte: ez most valami más. Felnyögött: – Scott, kérlek, nem akarok gyereket. Ha egy másodperccel tovább vár, talán már késő lett volna. Érezte, ahogy a férfi visszahőköl, megáll a szakadék szélén. Valami nedves és meleg spriccelt a hasára. Megkönnyebbülten elengedte magát. A férfi hangos nyögéssel rogyott rá. Kis idő múlva nagy nehezen felemelkedett, a hátára fordult. Rekedt zihálása betöltötte a szobát. Scott küzdött a sötétség bágyasztó erejével. Beszélnie kellett. Fájdalmat okozott Genának, s nem szerzett örömöt első együttlétűkkel. Néhány szót tudott csak kinyögni: – Sajnálom, Gena. Az első sohasem jó. Legközelebb, ígérem, jobb lesz… Hallotta, hogyan csukódik be halkan a szoba ajtaja. Magára maradt. Égett a vágytól, hogy valamiképp pótolja azt, amit a lánnyal szemben elmulasztott. Arra gondolt, hogy utána megy. Lemászott az ágyról, majd erőlködve, mászva elindult a padlón, mígnem elveszítette az eszméletét. Itt, a padlón fekve töltötte az éjszakát.
Tizennyolcadik fejezet – Jó reggelt, te álomszuszék! – köszöntötte Aurora, hátra sem fordulva. Scott soha nem szokta lekésni a reggelit Rendszerint ugyanabban az időben kelt fel, s tele volt életerővel. De ezen a reggelen, a verőfényes napsütésben arca határozottan szürke és gyűrött volt. – A kávé meleg. Szolgáld ki magadat. Scott valami nehezen kivehetőt dünnyögött az orra alatt és odacsoszogott a tűzhelyhez. Lehunyt szemmel töltött magának, a csésze oldalának melegéből érezte, hogy mennyi ital van benne, majd amikor megtelt, visszaindult az asztalhoz, és nyögve lezökkent a székre. Néhány másodpercig arcát a felszálló pára fölé tartotta, hogy felmelegedjen. Aurora együtt érző mosollyal nézte. – Szívesen elkapnám a grabancát annak a semmirekellőnek, aki így kikozmetikázta a képedet! Scott helyeslően nyögött egyet. – Azt hiszem, ma reggel nem szükséges megkérdeznem, hogy érzed magad? Anyja gyengéd ujjakkal végigsimított a fején és feldagadt képén. S amikor megtapogatta a nyakát és a vállát, akkorát nyüszített, mint egy öreg vadászkutya, ha a lábára lépnek. – Gena lejött már? – kérdezte. Aurora felvonta a szemöldökét A férfi hangja sok mindenről árulkodott. – Elment itthonról. – Elment? Scott a váratlan hírre felpattant kétségbeesés tükröződött a tekintetében. Anyja ettől meglepődött: – Kilovagolt Ethannal a Cheyenne Riverhez, hogy megnézze, hogy van az a kisfiú, aki a lábát törte. Vacsorára visszajönnek. Látta, hogy Scott fáradtsága egy pillanat alatt szertefoszlott. – Lehet, hogy kilovagolok utánuk. – Nyögve és szitkozódva, a derekát tapogatva feltápászkodott.
– Talán a teraszig, ha eljutsz. Menj ki, és ülj le. A friss levegő majd jót tesz. – Kis szünet után, figyelmeztető hangsúllyal hozzátette: – Idő kell ahhoz, hogy meggyógyulj. A férfi válla meggörnyedt. – Igazad van, anya. Aurora végigtapogatta fiának a szivárvány minden színében pompázó, dagadt állát. – És száz év múlva, vagy talán később, elfelejted mindezt. Fia mosolya halovány volt, akár a téli napsütés, s oly gyorsan el is múlt. A bútorokba kapaszkodva a teraszig botorkált, majd erőt gyűjtött, s beleereszkedett az egyik karosszékbe. Teste sajgott. Feje fájt. Lelkiismerete kínozta, S mindez így együtt nyugtalan napot ígért. Szemét a látóhatárra szegezve kortyolgatta a kávét, és türelmetlenül várta Gena és Ethan visszatértét. – Megnézhetem? – Még nem. Nemsokára befejezem. Gena még néhány vonást tett a térdén tartott rajzon, majd szerényen átnyújtotta az öreg törzsfőnöknek. Sárga Medve egy ideig vizsgálgatta, a hasonlóságot kereste, majd elismerően bólintott. – Maga nagyon tehetséges. Dicséretét hallva Gena elvörösödött. Nagyon szerette a nyugalmat ami alkotó munka közben megszállta. Akvarelljei és szénrajzai olyan jól sikerültek, hogy bátran ki lehetett őket függeszteni akár a legkifinomultabb ízlésű szalonban is. Arról ábrándozott, hogy egyszer megpróbálkozik olajjal, ám ez egyelőre megvalósíthatatlan volt A társaságbéli hölgyek amatőr módon élték ki művészi hajlamaikat: kézimunkában, akvarell tájképek festegetésében, rajzolásban. Ez nem volt több, mint kokettálás a művészettel. Az igazi művészet birodalma a férfiaknak volt fenntartva, – Ügy nézek ki, mint egy faágon hervadozó téli alma. De maga úgy csinálta, hogy minden egyes ránc, akár egy térkép, bölcsességet sugall. Köszönet érte. – Megtarthatja, ha akarja. – Nem. Ez a magáé. Hogy emlékezzen rám, ha majd egyszer visszatér keletre.
Gena mosolya megfakult, miközben eltette a rajztömböt. Visszatér keletre. Ez egyelőre még odébb volt. Végiglapozta a reggel óta készített vázlatokat, az indián tábor, Vörös Madár, a gyerekek. Egyáltalán nem érezte idegennek őket. Amennyire nem érezte idegennek hasított bőr szoknyáját és egyszerű szabású ingét, amit az utóbbi időben viselt. – Mikor viszi őt magával? Gena értetlenül nézett fel. – Magányos Farkast. Mikor viszi őt magával? Milyen furcsán fogalmazta meg az öreg törzsfőnök a gondolatait. – Nem viszem őt magammal. Együtt megyünk, úgy, ahogy elterveztük, hogy összeházasodjunk. Miért bólintott az öreg, ha nem hitt neki? – Ez az ő döntésétől is függ. Apámnál jó munka vár rá, – Igen, egy fontos munka – dünnyögte az öreg indián. Fontos? Gena elhallgatott. Egy sötét, túlzsúfolt szobában, az íróasztal fölé görnyedve töltené hátralevő életét. A férfi fuldokolna Bostonban. Miért csak most kellett rádöbbennie erre az – egyébként magától értetődő – felismerésre? Mert ez volt az igazság. Már korábban is sejtette, amikor leszálltak a vonatról, és a férfi mélyet szippantott Dakota friss, tiszta levegőjéből. Kihallotta a hangjából, amikor földjéről, a dombokról és a szabadságról mesélt, Scott nem akart visszamenni Bostonba. A lány kedvéért ment volna, nem saját akaratából. A férfi, életének fontosabb dolgai helyett, őt választotta. Hogy teljesítse a neki tett ígéretét. Keserűen, kelletlenül Gena nem akarta kínozni a férfit, elszakítani szeretett szülőföldjétől, népétől. – Nem kényszerítem, hogy eljöjjön – szólt ellenvetése, ám Sárga Medve nyomban a szavába vágott. – Ha nem lenne maga, akkor visszamenne? Nem. Persze hogy nem. A lány csapdát állított neki, a férfi beleesett, és ígéretet tett az elmúlt éjszaka. S megpecsételte azzal, ami közöttük történt öt választotta, de nem a szívére vagy a lelkére hallgatva, hanem kötelességből. A kötelességtudat pedig nem hoz boldogságot. Hiába használta fel a lány ügyesen küllemét és vonzerejét. A férfi élete sivár lenne mellette. – Mit kell tennem? – A kérdést magának tette fel, s meglepődött, hogy hangosan kimondta.
– Hallgass a szívedre, Új Szerelem. A szerelem, legyen bármilyen erős, gyakran nem küzdelmet jelent, hogy megtarthasd a másikat, hanem azt, hogy engedd a saját útjára. – Nem hiszi, hogy jó felesége leszek? – Ezt nem nekem kell eldöntenem. Bizonyos dolgok, bármennyire is szeretnénk, nem úgy történnek, ahogy elképzeltük. Magányos Farkas nem városlakó. Részben fehér ember, járhat az ő útjukon, lélekben azonban lakota indián, és ezen nem lehet változtatni. A szíve itt van velünk. Képes lenne jószántából összetörni? „Ez nem tisztességes játék!” – kiáltotta volna oda legszívesebben Gena az öregnek. Sárga Medve szeméből kiolvashatta, ő is tudja, hogy nem az, s mivel az öreg rokonszenvezett Genával semmit nem tehetett, hogy enyhítse a pillanat keservét. Sárga Medve hirtelen felkapta tekintetét A lány nem hallotta, hogy bejött valaki. Megfordult, követte az öreg pillantását. Scott állt ott, oly közel hozzájuk, hogy feltétlenül hallania kellett a beszélgetésüket. A férfi metsző tekintete a csontjáig hatolt. Láthatta kétségeit, félelmeit, rettenetes aggodalmát amiatt, hogy együtt volt vele az ágyban. Ajka száraz, arca holtsápadt volt. Scott látva a lány tágra nyílt, kék szemében a félelmet úgy érezte, mintha mellbe vágták volna. Valami megbocsáthatatlan dolgot követett el. Megszegte ígéretét. Fájdalmat okozott a lánynak, aki emiatt félt tőle. – Lakója, gyere, ülj le közénk. Scott nem vette le tekintetét Genáról. – Majd máskor, nagyapa. Azért jöttem, hogy hazavigyem Miss. Genát. Gena szíve megdobbant. A visszaút a Lőne Star–birtokra Scott Prescott–tal félelemmel töltötte el. Minden megváltozott közöttük. A szenvedély tépte sebek még nem hegedtek be. – Az apád,.. – Ismeri a hazavezető utat – fejezte be a férfi helyette. – Tudom, hogy magával hozta a hátaslovát nem lesz szüksége a bricskára. – Kezét nyújtotta a lánynak. Gena a kérges tenyérre meredt, és maga elé képzelte, hogyan simogatta tegnap a férfi a testét. Zavartan nyelt egyet.
Scott szorítása kemény, határozott volt; magához vonta, egészen közel, combjuk szinte összeért, s a férfi forró vágya, ismét elkábította… végképp zavarba jött. Gyorsan hátralépett s lehajolt a vázlattömbjéért. Összegöngyölte a kész rajzokat elbúcsúzott a szenvtelen arccal ülő törzsfőnöktől, s engedelmesen követte Scottot a bricskához. Tegnap Gena akaratából történt minden, de most vette csak észre, milyen kavarodást okozott vele a férfi lelkében. És ő sem tudott úgy tenni, mintha ez az esemény nem rázta volna meg, s nem töltötte volna el szorongással. Amikor a férfi keze kerekded fenekére csusszant, jeges ellenszenvvel húzódott el. Az, hogy érzelmeiben ilyen hirtelen változás állt be, hogy egyszeriben félelem lett úrrá rajta annak a férfinak az érintésétől, akit szeret, hangos zokogást váltott ki belőle. Ugyan, mi baja van a férfinak vele? Vagy ilyen a természetes kapcsolat férfi és nő között? Ő volt naiv, amikor sokkal többről ábrándozott? A férfi azt mondta, „bízzál bennem”, és ő bízott. Most viszont haragot érzett, mert elárulta és lenézi. – Jól vagy? A férfi kérdése váratlanul érte. – Én remekül. És te? A férfi ujjai végigsimítottak nyakszirtjén, és a teste beleremegett az izgalomba. Scott is érezte ezt. Ajka összeszorult. – Gena, nagyon sajnálom, ami múlt éjjel történt. Hányszor hallotta már tőle ezt. Hisztérikus nevetésben tört ki. – Sajnálod, hogy megtörtént? – Nem. Bárcsak jobb lett volna – volt a gyengéd válasz, mely Gena szeméből könnyeket csalt ki. Próbált kemény hangon visszavágni: – Sajnálom, hogy nekem nincs annyi tapasztalatom, mint a másik szeretődnek. – Gena – próbálta maga felé fordítani a lányt, aki csodálatra méltó lelkierőről tett tanúbizonyságot – Hagyj – elutasítása keményen csattant. Tekintetében harag lobogott, és rémület. – Ha nem szereted, hogy hozzád érek, miért voltál olyan készséges a múlt éjszaka?
A lány meghökkent a nyers szavaktól. Odaértek a bricskához. Gena engedte, hogy a férfi felsegítse. Ugyanolyan közönyösen, mint ahogy együtt volt vele az éjjel. – Miért, Gena? A lány könnyes arcát a férfi felé fordította. – Ugye, nem hagysz el, Scott? Ugye, nem felejted el az ígéretedet, hogy velem jössz Bostonba, és elveszel feleségül? A férfi szenvedélye kihunyt. – Tehát erről van szó! Biztos akartál lenni abban, hogy visszamegyek veled Bostonba! – Ugye, visszajössz? – csengett kétségbeesetten a lány hangja. Karja lecsúszott a férfi nyakából. Scott haragosan összeszorított ajakkal válaszolt: – Igen. Visszamegyek veled. A lány arcán átsuhanó elégedettség belehasított a szívébe. Tehát az egész csak csel volt. Megjátszottá az érzéseit, egyáltalán nem vágyott utána. Csapdát állított neki, a világ legősibb módszerével. És most élvezi a győzelmet. Büszkeség és csalódottság érződött a férfi válaszában. – Mindenképp követtelek volna. Kár volt áldozatot hoznod. Ez nem nyomosabb ok számomra, mint az adott szavam. Gena sebzetten meredt a férfi komor arcára. Tehát ez az egész semmit nem jelentett a számára? Nem is érdeklik az ő érzelmei? Nagyot nyelt, próbálta visszafojtani ismét kitörő könnyeit. – Ne aggódj Scott, nem pazaroltad rám hiába az energiádat. Feloldozlak a fogadalmad alól. Maradj csak hőn szeretett indiánjaid és a széplelkű lotyók között. Kitépte magát a karjai közül, felpattant a bricskára és megrántotta a gyeplőt. A férfi ottmaradt kétségek közepette, nyelte a felkavart port, és átkozta sorsát. Gena vágtára ösztökélte a lovat. Könnyei fátylán át alig látta az utat. Belekapaszkodott az ülés szélébe és zokogott. Lelkét kétségbeesés mardosta. Elveszítette a férfit, eldobta magától az egyetlen esélyt. Az pedig hagyta, hogy elmenjen. Ruhája ujjával megtörölte a szemét. Észrevette, hogy fehér férfiing hever az úton. Majd egy másik inget is megpillantott, az útszéli nyárfáról lógott. Gena megállította a lovat.
Azután hallott valamit. Ezt a hangot nem lehetett eltéveszteni. Éveken át kísértette álmában. A rémkép még Scott ágyában is rátört. Akkor is hallotta, ha befogta a fülét. S behunyt szemmel is látta azokat a szörnyű képeket. Apja felfelé botorkált a lépcsőn. Alkoholbűz áradt belőle. Keze anyja csuklóját markolta, vonszolta őt maga után a lépcsőfokokon. Hatéves volt ekkor, túl fiatal ahhoz, hogy megértse, miről van szó. Reszketett félelmében. Segíteni szeretett volna anyjának, de moccanni sem tudott. Ijesztő jelenet volt. Apja mocskos ingben, mindig csinos és jól ápolt anyja kibomlott hajjal, ruhája felső része letépve. Te frigid szuka! Az összes pénzemet neked adtam! Most te add nekem azt, amit akarok! Szobájuk ajtaja becsapódott. S akkor jöttek elő azok a hangok. Állati hörgés és röfögés. Anyja kétségbeesett rimánkodása és fájdalmas sikolyai. S a ritmikus, recsegő hang, mint amikor ugrálnak az ágyon. Bátorságot gyűjtött, hogy belessen. Hogy meggyőződjön róla, anyjával minden rendben van. Az ágyon voltak. Meztelenül, összefonódva. A látvány megrémítette. Ekkor az anyja meglátta őt az ajtóban. Gena elmenekült. Attól kezdve Gena megtanulhatta anyjától férfi és nő kapcsolatának a titkait. Hogy a szexualitás ellentmond a méltóságnak és az ítélőképességnek. Hogy megtenni szégyen, és büntetéssel jár. S Gena tartózkodása egyre nőtt a férfiakkal szemben. Egészen addig, míg nem találkozott Scottal. Később rájött, hogy anyjának igaza van. A nő fájdalmasan nyög, a férfi kéjesen hörög. Mintha nem is ember lenné. Dermedten ült a bricskán. Az ösztöne arra késztette, hogy menjen tovább, tegyen úgy, mintha semmit nem hallott volna. De az eldobált ingekre meredt s elszánt és kegyetlen düh ébredt benne. Az iránt a férfi iránt, aki egy gyönge nőnek fájdalmat okoz, sírásra készteti. Apja iránt. Scott iránt. – Segítség! Erőtlen sikoly volt. Reménytelen. De elszántságot kölcsönzött Genának. S mielőtt még végiggondolhatta volna a következményeket az ülés alá nyúlt a sörétes puskáért, és követte az elhajigált ruhák nyomát, be a sűrű bozótba.
A hangok egyre tisztábban hallatszottak. Ki tudta venni a szavakat: fenyegetőek voltak és durvák. – Nyughass. Tudom, hogy tetszik. S ne feledd, ha apád nem lesz óvatosabb, akkor megnézzük a húgocskádat is. – Feszítsd szét a lábát. S hagyj nekünk is valamit. Metsző női sikoly. Hajnali Dal. Gena már valamivel tisztábban látott. Az első pillantásra megértett mindent. Négy férfi, arcán kendővel. Hajnali Dal a hátán fekszik, blúzát letépték, szoknyáját a hasára húzták. Egy férfi a fejénél térdel, s a kezét fogja le, míg ketten a lábát feszítik szét. A negyedik pedig rajta fekszik s meztelen ülepe vadul rángatózik. Genában egy pillanatra meghűlt a vér. Felkapta a puskát, s meghúzta a ravaszt. A lövés ereje hátralökte. Azt még látta, hogy az indián nővel erőszakoskodó férfi hátrazuhant, az apró madársörét végigvágott az ülepén. – Meglőtt! Az úristenit! Ez a szuka belém lőtt! Kapd el! A három férfi felpattant, társuk kétségbeesetten ráncigálta fel szitává lőtt fenekére a gatyáját. Gena próbált újból lőni, de az előbb mindkét csövet kiürítette. Most jutott csak el a tudatáig, hogy Ő is veszélyben van, s rohant a bricskához. Segítségért rohant. Scottért. Hallotta, hogy a férfiak utána csörtetnek. Még nem érték utol, ő volt a gyorsabb. Meglátta a bricskát. Nagy lélegzetet vett, összeszedte minden erejét, hogy felugorjon az ülésre. S egyenest belerohant egy izmos karba. – Nem! Tiltakozó kiáltása gyámoltalan volt és reménytelenül kétségbeesett. Vadul küzdött. Kezével, lábával, foggal–körömmel. Torka szakadtából sikított. – Nem! Disznók! Ezt nem tehetik velem! Eresszetek el! Ujjai belekaptak a férfi álarcába, s bőrével együtt letépték a rongydarabot. – Nagy kár, te lány, hogy ezt tetted – hörögte a férfi, miközben próbálta lefogni Genát – Most már okom van rá, hogy kinyírjalak. Gena a férfi szenvtelen, hideg szemébe pillantott, s rájött, hogy az nem tréfál. A férfi pillantása a lány hullámzó mellére esett. – Lehet, hogy nem azonnal
Gena patacsattogást hallott, s látta, hogy Scott Prescott vágtat feléjük. A férfi szorítása csak egy másodpercre enyhült ám ez is elég volt neki, hogy kitépje magát a karjai közül. S rohanni kezdett a közelgő lovas felé. Nem hallotta, hogy követik, azt hitte, megmenekült. S ekkor forró ütést érzett, és rázuhant a sötétség. Scott elérhetetlen messzeségből látta, hogy Gena egy nagydarab fickóval verekszik. A lány kiszabadult, és rohanni kezdett feléje. Az a férfi pisztolyt rántott, és a lányra emelte. Scottnak még arra sem volt ideje, hogy figyelmeztesse; a lány összerogyott az üt szélén. Nem emlékezett rá, hogyan pattant le a lováról, s repült oda, hogy felkapja Gena összeomló testét. Kibuggyanó könnyei között nem látott mást, csak a lány arcát Sápadt volt. Vérszínezte tincseit. – Gena! Gena! Ó, istenem! Wkan Tanka, kegyelmezz! Istenem, kérlek, tégy jót! Szeretlek, Gena. Nem halhatsz meg. Nem hagyhatsz magamra. Karjai között tartotta, s elsimította a vértől csatakos hajfürtöket a halántékáról. Keze remegett. S ekkor érezte, hogy a lány megmozdul. Szaporán és egyenletesen lélegzett. Inge ujjával megtörölte verítékező arcát, és óvatosan felemelte. – Gena? A lány szeme kinyílt, alig volt benne élet. Kiáltása felforrósította Scott ereiben a vért – Nem! Nem akarom! Nem engedem! – Kezét a férfi mellének feszítette. Eltolta magától. – Gena, én vagyok az, Scott. A lány nem volt nehéz. Különösebb erőfeszítés nélkül a karjai között tudta tartani. Ám Ő kibontakozott a férfi öleléséből, valahogy lábra állt, és botladozva elindult a fák félé. – Gena! – A férfi követte, azt hitte, a szörnyű élmények zavarták meg a lányt. – Gena, hová mész? A lány nem fogadta el a férfi feléje nyúló kezét. Tekintete zavart volt de elszánt. – Gena, gyere vissza a bricskához, megsebesültél. A lány nem törődött a figyelmeztetéssel. Tovább törte az utat a bozót sűrű ágai között. – Gena, a kutyafáját! Állj meg!
Mivel nem tudta kiszakítani magát a férfi újabb öleléséből, könyörögve nézett rá. – Nem, ne tarts vissza! Segíteni kell Hajnali Dalon. A férfi meglepetésében elengedte őt. A lány rohant vissza, oda, ahol Hajnali Dalt hagyta. Scott követte, nem vitatkozott. Rettenetes látvány fogadta. Hajnali Dal időközben lábra állt. Arca dagadt és könnyes volt. Tekintete azonban szárazon meredt a férfira. Nem volt kétség: zilált ruhája, a fűszálak kócos hajában, a horzsolások a karján, a véres csík a combján magukért beszéltek. Megerőszakolták. Gena dermedten bámult rá, majd odarohant hozzá és átölelte. Hajnali Dal hűvösen és érzéstelenül állt. Bájos arcán látszott, csak nehezen uralkodik érzésein. – Sajnálom – nyögte Gena. – Nagyon sajnálom. S ekkor Hajnali Dal halk zokogással átkarolta Gena vállát. Scott ekkorra már tisztázni tudta magában, hogy mi történhetett. Hajnali Dal nyilván fehérneműt vitt, amikor megtámadták. Gena a sziű lány segítségére sietett egy majdnem használhatatlan fegyverrel, túlerővel szemben. S ezért kis híján az életével fizetett. Gena hősiessége megdobogtatta a férfi szerelmes szívét, keze a haragtól ökölbe szorult. A két síró lányt a bricskához vezette. Amikor kézbe kapta a gyeplőt, Hajnali Dal szólalt meg. – Vigyél haza, Magányos Farkas. Senki nem szerezhet tudomást erről a szégyenről. – Szégyenről? – szakadt ki haragosan a szó Genából, s karja még szorosabban ölelte a lány vállát. – Egy csöppet sem kell szégyellnie magát. Semmi rosszat nem tett. A bricska elindult. Az indián leány nagyot sóhajtott, amikor meglátta az úton szétszóródott fehérneműt, – A ruhák… – Vigye az ördög őket… – zárta le az ügyet halkan Gena. Senki nem akarta elmesélni Fehér Felhőnek, hogy mi történt. Elég volt azonban egy pillantást vetnie lányára, az arcára. Hajnali Dal odasimult apjához, aki fájdalmasan pillantott Scottra és Genára.
– Ki tette ezt? Amit Hajnali Dal mesélt, megerősítette sejtését. Fehér Felhő és két vendége kiment a sátor elé, ahol Magasan Szálló Sólyom állt szótlanul. – Magányos Farkas jobb, ha nem teszel semmit – kezdte az öreg lassan és bánatosan. Kerülte Scott tekintetét. – Gyötrődöm a családom miatt. Ez tovább nem mehet. Teljesítenem kell, amit akarnak. – Nem! Mindnyájan meglepődve néztek Genára, Ijesztő volt vértől csatakos hajával és sápadt arcával. – Nem maradhat büntetlen, ami Hajnali Dallal történt Tennetek kell valamit! – kiáltotta Gena hisztérikusan. – Már eleget tettünk – szólalt meg Magasan Szálló Sólyom. – S mert ellenálltunk, most tűrnünk kell a büntetést. – Büntetést? – tiltakozott Gena dühösen. – Hiszen nem bűnösek. A nővérét megerőszakolták. És semmit nem tesz? Ami történt az bűntény. Ezeket az embereket el kell fogni. Scott! Tégy valamit! Magasan Szálló Sólyom gúnyos mosollyal pillantott egykori kenyeres pajtására. – Csak egy dolgot tehetünk: kifizetjük, amit követelnek. A többi csak szép szó. A fehér ember szavai. Menj vissza népedhez, wagluhe. Átkot hozol ránk. Scott megragadta Gena kezét és gyengéden figyelmeztette: – Menjünk! A lány hitetlenkedve nézett vissza rá. – Nem tesztek semmit? Mintha mi sem történt volna? És ha ez velem történik? Felháborodva magukra hagyta őket, és felpattant a bricskára. Scott csendben mellé ült, és a lovat a Lőne Star–birtok felé irányította. Keze keményen szorította a gyeplőt. Arcán rendíthetetlen nyugalom ült Gena ott ült mellette, karját összefonta a mellén, s tekintetét mereven előre szegezte. Hallgatása szemrehányás volt. Tartózkodása ítélet.
Tizenkilencedik fejezet A Prescott család elképedve és felháborodva hallgatta Gena szavait. Gyorsan ágyba parancsolták. Aurora lemosta fejéről és hajáról az alvadt vért, Ethan pedig óvatosan bekötötte a sebet a homlokán. „Nem életveszélyes – jelentette ki – de rendes ápolást igényel.” Hátát párnával támasztották fel, és forró teát kortyolgatott. Meglátta az ajtóban tébláboló férfit – Bejöhetek? Halkan szólt a kérdés. Gena túl fáradt volt ahhoz, hogy nemet mondjon. A férfi óvatosan, vívódva belépett. Pillantása majd átfúrta a lányt, próbált a lelkére hatni. – Hogy érzed magad? Micsoda eredeti kérdés. – Remekül – felelte. A férfi helyet foglalt az ágy szélén. Feltámadtak benne az emlékek. Nagyot nyelt A feje zúgott. A szíve zakatolt. Annak őrült volna a legjobban, ha a férfi elmegy. Scott kezét gyengéden a lány takarón heverő kezére tette. S töprengve, hüvelyk– és középső ujjával megforgatta a gyűrűt, amit Gena viselt. Majd kezét az ajkához emelte, s gyöngéd csókot lehelt rá. Tenyerét az arcához húzta. Elrántotta a kezét, és bedugta a takaró alá, hogy a férfi ne férhessen hozzá. – Gena, azt akarom, hogy menj vissza Bostonba. A lány számíthatott erre, a szavak mégis ökölcsapásként érték. A lélegzete is elakadt tőlük. Scott halkan, tapintatosan beszélt, minden szót gondosan mérlegelt. – Az lenne a legjobb, ha elmennék. Képtelen vagyok szabadon cselekedni, ha nem érezlek biztonságban. Én felelek érted. Megígértem a szüleidnek és neked. „És megszegted.” A lány ajka megrebbent.
– A dolgok úgy állnak, hogy… bonyolult a helyzet. Nem akarlak belekeverni a dolgokba. – Értem – dünnyögte a lány. Csodálkozott, hogy valóban értette. „Nem akarlak belekeverni.” Szíve boldogtalanul összeszorult. Igen jobb lenne, ha elmenne. Kedves volt hozzá. Olyan lehetőséget ajánlott fel neki, amellyel megőrizheti méltóságát. El kellett fogadnia. Nem volt más választása. – Előkészítek mindent, s amint úgy érzed, hogy elég erős vagy az utazásra, indulhatsz. Gena mély lélegzetet vett. – Már holnap kész leszek. – Holnap – ismételte meg halkan a lány válaszát. Szomorúan vagy megkönnyebbülve, a lány nem tudta volna megmondani. A férfi kába tekintettel látta, hogy a lány kihúzza a kezét a takaró alól. – Az lenne a legjobb, ha most rendeznénk a dolgainkat. S kezdte az ujjáról lehúzni a gyűrűt. – Nem! A férfi, tiltakozása jeléül markába fogta a lány kezét. Lehunyta a szemét, s amikor ismét kinyitotta, az árulkodó remegés már megszűnt. – Válj rám, Gena! Kérlek! – Miért? Kérdése a férfi lelkébe mart. – Kérlek – ismételte meg Scott. – Csak addig, amíg befejezem a dolgomat. Bólintása érőtlen volt, de mégis beleegyezésnek számított. Ez volt a legtöbb, amit a férfi remélhetett. Halovány mosollyal csókot nyomott a lány ujjaira, s felállt. – A legjobb, ha most hagylak pihenni. Sokáig tartotta tenyerében, s izgatottan simogatta a lány finom kezét. Sápadt arcát nézte, a fehér kötést, mellyel apja bebugyolálta, az ártatlan muszlin hálóinget, amit azon az estén letépett a válláról. Gyengének és védtelennek tűnt a lány, senki nem hitte volna, hogy ilyen hihetetlen bátorsággal és lelkierővel bír. Miért nem vette észre ezt korábban? A férfi legszívesebben a karjaiba kapta volna, de Gena tekintete visszariasztotta. A lány nemcsak pillantásával, hanem összetört szívével is kísérte az ajtóhoz lépdelő férfit. „Engedd el. Engedd el” – súgta valami belül.
– S–scott? Elég volt egy pillantás feldűlt arcára, Scott máris rohant vissza. A lány átfonta a nyakát, magához húzta. A férfi szenvedélyesen megölelte. – Ó, Scott. Ügy féltem. A férfi hangja rekedt volt, küzdött, hogy elfojtsa érzéseit. – Gena. nem hagyom, hogy bárki is bántson. – Szája végigbarangolta a lány haját, arcát, s végül eljutott az ajkához. Végtelen gyöngédséggel vette birtokába. Gena képtelen volt ellenállni, – Gena! Harsány kiáltás választotta szét őket. Rory három hatalmas lépéssel átszelte a szobát, és mackós, erős karjába kapta a lányt. Arca ijedt volt, hangja remegett. – Jól van? Istenem, ez borzasztó, Sajnálom. Nem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Scott meghökkent. Öccsének szavai elgondolkoztatták. Tudhatott valamit. Reménykedve nézett rá; lehet, hogy sejtése tévesnek bizonyult? – Megölhették volna – mondta Rory. – S ez számomra…. – Hangja megcsuklott. Hátrált egy lépést, hogy jobban szemügyre vegye a lányt. – Valóban jól van? – Csak egy kicsit fáj a fejem. – A lány mosolya fáradt volt. Majd arckifejezése megkeményedett. – Nem én voltam az egyetlen, akinek át kellett élnie ezt a szörnyűséget, aki érezte tehetetlen gyengeségét. Scott éles pillantást vetett rá. Fájdalma az övé is volt. – Gena, semmit nem tehetek – szólt halkan, s összerezzent, amikor a lány hitetlenkedve meredt rá. – Nem élhetek keresettel a bíróság előtt, mivel a lány nem rendelkezik törvényes jogokkal. – És mi van, ha én választom ezt az utat, és bíróság elé állíttatom ezeket a vadállatokat? Meg akartak ölni, Scott, de előtte velem is azt akarták tenni, amit Hajnali Dallal. Látta, hogy a férfi arcán megrándulnak az izmok. – Láttam egyikkőjüket, Scott. Azt az embert, aki rám lőtt. Tudom, hogy néz ki. , – Micsoda?! – Rory gyorsan feléje fordult. – írd le! A lány lehunyta a szemét. Hogyan is felejthette volna el?
– Kövér és nagydarab alak. Sötét haja hátul hosszú, a füle körül ki van nyírva. Kék a szeme, kampós az orra és vastag a szája. Övén pisztolytáska lógott, derékszíját elöl fényes, ezüstös korong díszítette. Scott nagyot sóhajtott. A lány felfigyelt erre. Bármilyen heves is volt a sóhaja, arca szenvtelen maradt. Próbált meg– nyugtatóan a lányra mosolyogni, megsimogatta az arcát Gena összerezzent, képtelen volt uralkodni érzelmein. A férfi mosolya megdermedt. – Pihenj, Gena. Ez az én dolgom. A lány próbálta kifürkészni érzéseit. Feszült nyugalma közelgő vihart sejtetett. – Rendben, Scott A férfi végignézett a takaró alatt elnyúló lányon, és lecsavarta a lámpát. Majd megragadta öccse karját, és az ajtó felé húzta. A teraszon Rory elé állt. Ingerült volt, magyarázatot várt. – Rory, te valamit titkolsz előttem – sziszegte a sötétben. Öccse lehajtotta a fejét. Hosszú hallgatás után ezt dünnyögte: – Valóban sajnálom Miss. Genát. Hidd el, Scott. Ha akkor sejtettem volna.,. Scott elveszítette a türelmét. Öccséhez lépett, s nekinyomta a falnak. Az nem védekezett. – Az isten szerelmére, Rory! Mondd el, mit tudsz! Szürke szemét testvére zavart tekintetébe fúrta. – A világért sem akartam rosszat Genának. Te, Scott jól tudod ezt. – Mondd már! – Ismerem azt a csirkefogót. Azt, aki az istállóban volt, s aki rálőtt Genára. – Ki az?! – Jack Spencemek hívják a gazembert. Scott idegesen markolta meg öccse ingét. – Mi az ördögnek nem mondtad ezt korábban! Megölhette volna Genát! Kiverem belőled a lelket! Scott még erősebben nyomta a falhoz. – Mit csinálsz? – nyöszörögte Rory. Testvére kék–zöld arcát látva lehunyta szemét, – Nem érted? – Mit kellene értenem? – Spencer Garth Kincaidnak dolgozik. Kijelentése ügy hatott Scottra, mintha egy vonat gázolt volna át rajta.
– Nagyapa utasította Spencert, hogy verjen meg engem? – kérdezte felháborodástól reszkető hangon. – Nem akartam elhinni, Scotty. Nem tudtam, mit csináljak. Ma valami történt volna Miss. Genával… – Kínjában képtelen volt befejezni a mondatot. Amikor Scott végre elengedte, levegő után kapkodott. Kegyetlen s gyilkos düh villogott fivére tekintetében. – Mit kell tennünk, Scotty? Scott beletűrt a hajába. A mozdulattól erős fájdalom nyilallt oldalába. – Hol találhatom meg ezt a Spencert? A Bar K–birtokon? – Nem. Az éjszakát többnyire egy bizonyos Ronnieval tölti Crowe Creek külvárosában. Scott egy szót sem szólt, elindult a maga útján. Magasan Szálló Sólyom nézte, hogyan gurul ki a dobókocka a pohárból. A szerencséje rendszerint elég volt ahhoz, hogy megkeresse egy üveg árát. Ezen az éjszakán azonban rosszul ment a játék, más pénzforrás után kellett néznie, hogy kielégíthesse szenvedélyét. Mogorván pillantott gyermekkori barátjára. Magányos Farkas ajánlott neki valamit, ám öntelten oda sem figyelt rá. Volt azonban valami társa arckifejezésében, ami arra késztette, hogy felálljon a játéktól, és kövesse a sötét sarokba. – Ez az az alak, akiről azt gondolod, hogy elvette húgod becsületét? – Wagluhe, mit értesz azon, hogy a becsületét? – Azt, amit te hiába keresel a whiskyben. – Csak akkor vagyok szabad, ha iszom. – Barátom, ez nem szabadság, hanem gyávaság. Magasan Szálló Sólyom kése hirtelen nekifeszült Scott állának. – Én nem vagyok gyáva. Scott tekintete hideg és elszánt volt. – Akkor bizonyítsd be nekem. És magadnak. Segíts, hogy megbüntethessem azokat, akik felelősek húgod meggyalázásáért és az én asszonyom fájdalmáért – A fehér ember törvényei szerint? – Scott cipőjének orrára – Nem. Népünké szerint. Megragadta az indián kést tartó karját, és lassan lenyomta. Aranyló szemében ismét kigyúlt az egykori tűz. A testvéri láng.
– Követlek, Magányos Farkas. Két bronzszínű alak guggolt a tűz mellett. Egyikük sem szólt egy szót sem, miközben harci jeleket festettek testükre. Egy férfi érkezése szakította félbe szertartásos tevékenységüket. – Scotty? – Ki a wasichuf – kérdezte Magasan Szálló Sólyom. – Anyám fia. – Küldd el, semmi dolga itt – sziszegte a lakota indián türelmetlenül. – Menj haza, Rory – kérte Scott halkan, nyomatékkal. Két ujját a fehér agyaggal teli tálkába dugta, majd homlokától a torkáig két párhuzamos csíkot húzott. – Nem. Ez az én dolgom is. – Rorynak eszébe jutott a Spencer és társai kezében vergődő Gena. A tőrbe csalt és megvert Scott. Köze volt hozzájuk. Kajánul elvigyorodott – Mellesleg világéletemben szerettem volna indiánosdit játszani, csak anya nem engedte. – Rájuk kacsintott, és két ujját a fehér agyagba mártotta. Scott azonban megállította. Scott a fűbe törölte a Rory ujján maradt festéket. – Te már így is elég fehér vagy. – És a saját kezével húzott vonalat öccse arcára – fekete festékkel. Jack Spencer csupa izom testét csupán könnyű lepedő takarta. Elégedetten mosolygott. Remek éjszaka volt. Jól megszorongatta Ronnie–t, s a lány úgy pattogott alatta, mint légy a forró tűzhelyen. Természetesen nem mondhatta meg neki, hogy férfiúi vágyát egy másik leányzó keltette fel. Az a bájos, szőke szépség délután. Másra sem tudott gondolni, csak rá. Bosszankodott, hogy hagyta a picikét megszökni. Még inkább bosszantotta, hogy nem tudta elkapni egy fordulóra, mielőtt rálőtt. Ugyanakkor elúszott a másik lehetőség is, az indián lány. Szerény vigasz volt számára, hogy elcicázhatott kedvenc lotyójával. Társa, Quint viszont keményen megfizetett az élvezetért. Jó ideig aligha tud leülni. Hallotta, hogy a másik szobában járkál valaki. Kiszólt: – Ronnie, drágaságom, hozz még egy üveggel. Úgy érzem, a mai napot meg kell ünnepelni. – Azt hiszem, a legjobbkor jöttünk. A fenyegető férfihang rögtön elvette a kedvét a további enyelgéstől Spencer tátott szájjal bámulta az ajtóban megjelenő három árnyat. Bő-
rük a halovány fényben bronz színben ragyogott. Indiánok! Legurult az ágyról, és hűséges mordálya után kapott. Csuklóját keményen megragadták, és visszarántották őt az ágyra. Megpróbált leugrani a másik oldalon, de onnan kemény ütés érte. – Mit akartok? Mit akartok? Nincs nálam több pénz. Mind ott van az asztalon. Vegyétek el! – Nem keli a véres pénzed, Spencer. – Micsoda? Bármit elvihettek, amit csak akartok. A kifestett arcú férfi kajánul mosolygott, miközben a bandita reszkető férfitagjára pillantott. – Mit gondolsz, mit csinálnak azzal az állattal, amelyik nem hagyja abba a buzerálást? Spencer már készült elüvölteni magát, amikor érezte, hogy saját, mocskos ingével betömik a száját. Szeme a félelemtől fehéren villogott. Egy hosszú, csillogó kés jelent meg fölötte. Csuklóját gyorsan odakötözték az ágy széléhez. Hallott róla, milyen iszonyatos kínokkal jár a szíű indiánok bosszúja, és sejtette, hogy rá is borzalmas szenvedés vár. Vadul dobálta magát, és amennyire a pocok engedte a szájában, rimánkodott az életéért, – Féltél valaha is, fehér ember? Szívesen nézel bele annak a nőnek a szemébe, akit megerőszakolsz? Éreztél valaha is fájdalmat? Majd megismered a kínok kínját, ha végzünk veled. A borotvaéles penge a mellétől a köldökéig vékony, vörös csíkot metszett. – Láttál már állatot kibelezve és felakasztva, miközben folyik belőle a vér? Mit gondolsz, mennyi ideig él az ember, miután felhasították a hasát, és kiszedték a zsigereit? Ilyenkor minden perc maga az örökkévalóság, de a pokol tornácán. Pompás halál ez egy olyan férfinak, aki védtelen nőket erőszakol meg, és a prérifarkasokkal együtt ólálkodik a sötétben. Mi, lakota indiánok még akkor is meghosszabbítjuk a kínjaidat, amikor már könyörögni fogsz, hogy mielőbb megválhass az életedtől. Előttünk még az egész éjszaka, fehér ember. Élvezzük együtt. Spencer halálra váltan rángatózott az ágyon, próbált szabadulni kötelékeitől. Szeméből könnyek folytak, összeszorított szája szögletéből habos nyál buggyant ki. – Vagy jobbnak látod, ha inkább elmondasz mindent, amit tudsz.
Spencer vad örömmel bólogatott. Könyörgött, hogy vegyék ki szájából a pockot. – Mindent elmondok. Mit akartok tudni? – Kinek dolgozol? – Kincaid őrnagynak. Neki dolgozom. Szavait pillanatnyi feszült csend követte. – Kaptál olyan megbízatást, hogy megdolgozzátok az unokáját? – Ügy gondoltuk, hogy megijesztjük. Csakhogy ez az átkozott sehogy sem akart megijedni. Nem akartuk megölni. Hagytuk, hogy elmenjen. – És az indián lány? Utasított valaki rá, hogy ezt tegyétek? – A kérdést sziszegve tette fel, mint egy halálos marásra készülő csörgőkígyó. – Nem Kincaid volt. – Akkor ki? – Garrick. A család földjére áhítozik, Néha neki is dolgozunk. Spencer saját verítékében fürdött. Rémült tekintete eszeveszetten ugrált egyik alakról a másikra. – Ugye, nem tesztek semmit velem, ha mindent elmondok? Ugye, nem? A kés pengéje megremegett, majd lehanyatlott. A halk hangú férfi odébb lépett, és így szitkozódott: – Disznó vagy. A legszívesebben megnyúználak, és élvezném, ahogy visítasz. A férfi szeme parázslott, akár az ördögé. Spencer egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy kezei között iszonyatos halál várna rá. A halk szavú odahajolt hozzá, és baljósan figyelmeztette. – Most elmegyünk. Tudjuk, ki vagy. S ha meg akarod menteni a mocskos bőrödet, akkor el kell, hogy menjél az iyeska ügyvédhez, Prescotthoz, és mindent el kell, hogy mondjál neki, amit nekünk elmondtál Ha becsapsz bennünket, megkeresünk s elevenen nyúzunk meg. Csak egyféleképp szabadulhatsz meg tőlünk: vagy elmondod az igazat, vagy meghalsz. Válassz! A három férfi távozott, Spencer pedig zokogásban tört ki. Rory Frescott letörölte képéről a fekete kulimászt, és a bátyjára pillantott, aki visszadugta tokjába a tőrét. – Tényleg használtad volna? Scott visszanézett rá, és elmosolyodott.
– Nem, hát persze, hogy nem. Túlságosan civilizált vagyok. Rory néhány másodpercig merőn nézte bátyját, ám kételyeit megtartotta magának. – Zavart vagy, takója. Szívjunk el egy pipát, és beszélgessünk. Scott tisztelettudóan megvárta, amíg nagyapja helyet foglal, és meggyújtja a szent Ptehincala cannunpát. A nagy csendben egymásnak adogatták a pipát. Az öreg tapasztalt szemmel méregette fiatal társát. – Eljött az idő. – Sárga Medve csak ennyit mondott. Scott bólintott. – Most már választanom kell. Fáj a szívem, mert akárhogy döntök, el kell hagynom olyanokat, akiket szeretek. Lelkem meghasonlott. Képtelen vagyok dönteni. Az öreg törzsfőnök sóhajtott. – Fiatal korában az ember megálmodja azt a lovat, amit majd zsákmányol, azt a tolldíszt, amit majd visel, az ellenségét, akit majd legyőz, a harci színeket, amiket majd felfest az arcára, a nőt, akit feleségül vesz, s még azt is megálmodja, hogyan hal meg. A fehér ember bűnnek tartja, hogy mi a Nagy Titok bölcsességét az álmok és látomások segítségével keressük. Egy forradásra mutatott beesett mellén. – A te korodban én is kerestem az igazságot. S mind a mai napig azt követem. Te is meg kell, hogy leld a magad igazságát. Két napon át fogok imádkozni, hogy világosodjon meg az agyad. Még utoljára eljárom az ősi táncot, hogy látomásaimat átadhassam neked. Scott idegesen felpattant, arca idegesen megrándult. – Tunkasila, nem kérhetem ezt tőled. Sárga Medve gúnyosan felvonta szemöldökét. – Ügy gondolod, hogy túlságosan öreg vagyok? Az kell, hogy legyek, mert füleim nem hallották e szavakat. – Bocsáss meg, nagyapa. – Tekintetében aggodalom csillogott. Sárga Medve öreg volt, testi és lelki nyavalyái mérhetetlen terhet róttak rá. – Ha te táncolsz, én is fogok. Az öreg lakota törzsfőnök titokban örült ennek, ám hangosan ezt mondta: – Ezt én nem engedem meg. Megígértem anyádnak, Wadutahnak, hogy a testedet nem fogod sanyargatni. Sajnálom, Magányos Farkas.
– Férfi vagyok, apámat követve keresem és találom meg a saját utamat. Veled megyek, nagyapa, de hogy ne sértsem meg anyámnak tett fogadalmadat, testemet nem fogom véresre sanyargatni. Az öreg törzsfőnök elégedetten biccentett, büszke volt Scott szavai miatt. S a pipát, amit a Fehér Bölényborjú Asszony hozott népének, ünnepélyesen átnyújtotta a férfinak, aki az unokája volt. Gena lázas és nyugtalan álmok között vergődött. Maga előtt látta támadói torz képét. Kiáltani próbált, de nem jött ki hang a torkán. Menekülni próbált, de lába nem engedelmeskedett. Egyszer csak megjelent az ágyánál Scott. Izmos és bronzszínű teste fényesen csillogott. – Szeretlek, Gena. Soha többé nem foglak bántani. Milyen csodálatos szavak. Gena elmosolyodott. Scott, ha csak álmában is, de vele volt, s ettől biztonságban érezte magát.
Huszadik fejezet Amikor Gena felébredt, Scott mellette volt. Csakhogy most nem álmainak félmeztelen Magányos Farkasa, hanem Scott Prescott volt, nadrágban és ingben. Valamikor éjszaka egy széket húzott a lány ágyához, leült és nézte. Amikor elnyomta az álom, karjára borulva, fejét a lány takarójára hajtva elaludt. Gena ujjai véletlenül végigsimítottak borostás arcán. Scott felnyitotta a szemét, s egy szempillantás alatt felébredt. Gyorsan felegyenesedett, és fájdalmasan az oldalához kapott. – Sajnálom, hogy felébresztettelek – szólalt meg Gena. – Meglep, hogy itt talállak. A férfi válasza semmitmondó volt. – Nagyon nyugtalan voltál, amikor tegnap este elbúcsúztunk. Féltem, hogy felriadsz. – Nem aludtam túl jól, de nem kellett volna… – Én akartam. A lány illedelmesen az álláig húzta a takarót. Scott titokban végigpásztázott minden domborulatot, és összevetette őket emlékeivel. Amikor tekintete visszatért a lány arcára, azt vette észre, hogy a lány meg őt fürkészi. Szomorúságot látott a tekintetében. Beköszöntött az a nap, amikor a férfi el fogja őt küldeni. Gena mély lélegzetet vett. Mielőtt elaludt, fél éjszakán át próbálgatta a szavakat. Szemtől szembe elmondani őket mégis nehezebb volt, mint végiggondolni. – Scott, én ma nem megyek vissza Bostonba – kezdte. Amikor a férfi nem mutatott meglepetést, vakmerőbben folytatta. – Itt maradok, és keresetet indítok az ellen az ember ellen, aki rám lőtt. Ha Hajnali Dal nem tud, vagy nem akar harcot indítani, én citálom bíróság elé azt, aki megbecstelenítette. Ha nem akarod vállalni ezt az ügyet, találok mást. Könnyű mosoly jelent meg a férfi ajka szegletében, ám ez sem enyhítette szavai élét.
– Nincs erre szükség. Spencer, aki megtámadott, magától jelentkezett. S mindent elárult társairól, csakhogy mentse az irháját. – Ó! – Nem volt már oka, hogy maradjon. Reményei szertefoszlottak. Kétségbeesetten kereste a kiutat. Az utolsó adu, amit kijátszhat, hogy a férfi megszánja, a könnyek voltak. – Gena – folytatta a férfi udvariasan. – Itt sokkal többről van szó, mint amit te tudsz. Nemcsak Hajnali Dalról. S nemcsak rólad. Hazugság és csalás sűrű szövevényéről, s ha fel akarjuk göngyölíteni, ez nagy veszélyekkel jár. – Számodra is? – Gena szeme tágra nyílt. – Talán. A lány az ajkába harapott, s visszatartotta magában az előre kitervelt szónoklatot. – Vigyázz magadra! A férfi szelíden mosolygott. A lány riadtan várta, mikor mondja el, hogy mit forgat a fejében. – Gena, el kell mennem néhány napra. Ne kérdezz, mert nem akarlak nyugtalanítani. Minden rendben lesz. Csak azt akarom, hogy maradj itt, amíg visszajövök. S akkor majd rendezzük a dolgainkat. Mennem kell, hogy Spencert a megfelelő kezekbe adjam. Nem tudom, lesz–e még időm, hogy elbúcsúzzam tőled, ezért ezt most teszem meg. Várj rám, Gena. A hangja, a szeme mindennél többet mondott, s ez megrémítette a lányt. Zakatoló agyában kétség és félelem kavargott, csupán ennyit tudott mondani: – Rendben, Scott, – Amint tudok, visszajövök. Két keze közé fogta Gena sápadt arcát. Várt egy darabig, zavartan kerülte a tekintetét, majd lassan, de határozottan szájon csókolta. Csókja édes, felkavaró és érzéki volt. A férfi szó nélkül távozott. Érezte a lány ajkának ízét, ki nem mondott kérdései ott csengtek a fülében. Az elkövetkező napok hosszabbak voltak, mint Gena hitte volna. Scottról semmi hír nem jött, senki nem jelentkezett, aki látta volna, hová ment. A lány lassan talpra állt. Másnap a helyettes békebíró elhozta Jack Spencert a birtokra, hogy a lány azonosítsa. Azon az éjszakán sötét
és ijesztő álmok ébresztették fel, Scott után kiáltozott. Várt, virrasztótt, imádkozott. Vissza kell jönnie. Amint elintézte a dolgait – így mondta. Próbált nem gondolni arra, hogy a férfi mit értett ezen. Gyötrődött, mert semmit nem tudott róla. Hol van? Aurora Prescott megértette a lány érzelmeit. Üldögélt a teraszon, s várta Scott visszatértét. – Ethan, ugye te tudod? – Hangjából ideges szemrehányás csengett. – Tudni akarom, hol van a fiam. És ha valami baj érte? Ethan, mondd meg! – Sárga Medvével van. Gena és Aurora megkönnyebbültek. Ám Aurora jól ismerte a férjét, s tudta, mikor titkol valamit előtte. – Minek ez a nagy titkolódzás? – Félek, hogy nem fogsz örülni neki, – Hol van? – A Nap Tánc szertartáson. Aurorának még a lélegzete is elakadt. – De hiszen az Indiánügyi Hivatal már vagy húsz esztendeje betiltotta ezt a szertartást! – Ez még nem jelenti azt, hogy ők nem tartják meg. – A vén lókötő! Hiszen megígérte, hogy sohasem viszi el Scottot rá. Hol vannak? – Nem tudom. Hála istennek, nem tudom, Valahol a dombokon túl. Nem valami szórakoztató látvány egy fehér ember számára. – Hogyan tehette? Pogány lett! Légy átkozott Scott, legyen átkozott az apád! – Óra… – Elvesztettem őt, Ethan. – Összetört lelkéből sírás tört fel. – Nem, nem veszítetted el. Éppen most igyekszik megtalálni önmagát. Adj neki lehetőséget. Engedd szabadjára. Arra nevelted, hogy legyen büszke, és álljon meg a saját lábán. Ne foszd meg most a szabadságától, mert akkor örökre elfelejt. – Kis szünet után szelídebben folytatta: – Nem tudok mást javasolni. – Ó, Ethan, képtelen vagyok elviselni a gondolatát, hogy micsoda kínokat kell kiállnia! „Kínok? Miféle kínokról beszélnek?” Genában megdermedt a vér.
Újabb álmatlan éjszakáknak nézhetett elébe. A látomások csak nem akartak jönni. Éjt nappallá téve ült, imádkozott, s várta, hogy megjelenjenek előtte, s megmutassák, merre fordítsa sorsa szekérrúdját. Ám a Nagy Szellem hallgatott. Tizenhárom éves korában kellett volna először megkérdeznie a szellemeket, Magasan Szálló Sólyommal együtt. Mert abban a hitben éltek, hogy egy férfi nem lehet sikeres a Nagy Szellem segítsége nélkül Scottot azonban tizenhárom évesen Bostonba küldték, és így nem választhatott magának utat. A megkésett szertartáson a legnagyobb tisztelettel vett részt. Miután megtisztult a szent barlangban, Sárga Medve a legelőkelőbb és megszentelt helyre ültette, oda, ahol ő maga is elhelyezkedett. Kilenc láb mély gödröt ástak, amerikai nyárfa gallyaival bélelték ki, s megjelölték négy sarkát. Csillogó vászonlobogót szúrtak a sarkokba az égtájak megjelölésére: a fekete volt nyugat, a vörös észak, a sárga kelet és a fehér dél. A zászlókat összekötő szalagot színes szövetzsákokkal díszítették fel, melyekben dohány, füvek és negyed hüvelyknyi áldozati hús volt. Scott Sárga Medve után foglalt helyet a bölénybőrön. Egy alsónadrág volt minden öltözéke. Hajába sastollak voltak tűzve, általuk kérte a madarak erejét. Szívott egyet a pipából, hogy a sziú nemzetség és minden ember egységéért imádkozzon, majd a pipát a vörös és fekete zászló közé tette. Azután várt. Hideg éjjeleken és tikkasztó nappalokon át. Tudta, miért teszi. Azért, mert megsértette a törvényt. A test vágyai elcsábították, ahelyett, hogy a lélek látomásait kereste volna. A világ nem fogja megszabadítani gondjaitól. Eszébe jutott, hogyan ölelte át az őrnagy, hamis szavai a dicsőségről, és könny szökött a szemébe. Ez az ember, akit éveken át tisztelt és szeretett, most orgyilkosokat küldött ellene, hogy engedelmességre késztesse. Lelke zokogott a fájdalomtól Genára gondolt, az ő csodálatos Genájára, aki félve rettent vissza minden érintésétől. Miért nem fogadta el őt senki maradéktalanul? Sem Gena. Sem az anyja. Sem Kincaid nagyapja. Sem Magasan Szálló Sólyom, sem Hajnali Dal, sem Rory. Még Rory sem értette meg. Egyedül Sárga Medve és Ethan állt melléje. A koplalástól kábán és legyengülve jött le az első nap végeztével a dombról, abban a reményben, hogy majd a tánc meggyógyítja. A Titkok
Gyűrűje már készen állt. Középen magaslott a szent fa, rajta marhabőrre rajzolt ember, bölény és cseresznyeág. Az első nap volt a legrosszabb. Torka kiszáradt, szeme begyulladt attól, hogy rezzenéstelenül, órákon át a napba nézett. Lábizmai görcsbe rándultak a megerőltetéstől, amit táncnak neveztek. Résztvevői egyhelyben álltak, és semmi mást nem tettek, minthogy lábujjhegyre emelkedtek, majd visszaereszkedtek a talpukra, s közben lassan csoszogtak. A sas csontból készült síp állandóan a szájában volt, s minden nehéz sóhaj mint egy halálos hörgés, tört elő belőle. Állandóan arra gondolt, hogy a következő pillanatot már nem tudja elviselni, örökösen odapillantgatott ahol Sárga Medve állt, áldozati extázisban. A látvány és a hang egybeolvadt a nap kíméletlen sugaraiban. Gondolatai alaktalanok voltak. Többé már nem érzett fájdalmat csak zsibbadást, majd különös, hihetetlen nyugalom lett úrrá rajta. Érezte, hogyan lüktet ereiben a vér, hogyan árad a tüdejébe az oxigén. Közel állt az ájuláshoz, úgy érezte, búcsúzik az élettől. S ekkor, az utolsó napon megjöttek a látomások. Gena. Megdagadt szemét egy villanásnyi időre a központi oszlop tetejéről lejjebb engedte, s meglátta a lányt. Az Ámyékadó Fa alatt állt, Hajnali Dal és Vörös Madár között. S az őket elválasztó távolság ellenére világosan látta szemében a könnyeket. Büszkén állt ott. Étel és ital helyett ez adott erőt a férfinak. A lány mellette volt. Nem tudni, hogy került oda. A férfi ebben a pillanatban érezte, hogy mindent ki fog bírni. Mert a lány szerette, eljött hozzá. – Ó, Scott – súgta Gena, amikor a férfi ráemelte véreres szemét, Gyöngeség fogta el a lányt. Remegés futott végig a testén. Gyomra émelygett. Hajnali Dal megfogta a kezét. Amikor Gena az indián lányhoz ment, hogy megtudja, hol van Scott, fogalma sem volt, mi ez a szertartás. Azt várta, hogy tánc lesz, ünnepség. Most már megértette Aurora félelmét. Megértette azt is, Hajnali Dal miért utasította vissza kérését, hogy vezesse ide. Megpróbálta távol tartani őt egy olyan világtól, mely merőben eltért az Övétől. De ez része volt Scott életének, amit lakota indiánként élt. Rémülettel töltötte el, de egyben meg is igézte. Primitív volt. Misztikus. Vadságában is csodálatos, erőt sugalló.
Először nem ismerte fel a férfit A többiekkel együtt, a kör közepén állt. Derekáról keskeny bőrcsíkkal szegett szövetdarab lógott le. A tökéletes férfiasság. S az övé. Izgatottan bámulta. Elég volt azonban egy pillantást vetnie a férfi arcára, hogy nyomban elfeledkezzen érzéki vágyairól. Sovány és elcsigázott volt. A nap irgalmatlanul perzselő sugarától barna arca még egy fokkal sötétebb lett. Réveteg pillantásából semmit nem lehetett kiolvasni. Anyja nézett így Genára, ha túl sok nyugtatót vett be. Mit tettek vele? S mit tett magával? Hajnali Dal, érezve a lány feleimét és zavarát, jobbnak látta, ha elmagyarázza a szertartás történetét és lényegét. Csodálattal és áhítattal mesélt, elmondta, hogy ez milyen fontos örökség számukra, hagyomány, melyet a fehér ember mint pogány, ördögi babonát megpróbált kiirtani. A férfi bátorságának és kitartásának vizsgája ez, extázisban vannak, látomások jelennek meg előttük. Az asszonyok húst sütnek. Átfúrják a gyerekek fülét. A legbátrabbak azt remélik, hogy vér és fájdalom árán vigaszt nyernek az istenektől. Gena reszkető lábbal nézte a férfi szenvedését. Most nem tudta elképzelni, mint elegáns harvardi diákot, amint lovaspólózik, mint ügyvédet, aki makulátlanul vasalt öltönyben terjeszti elő beadványát, mint szerény, ám méltóságteljes szépfiút, amint apjától udvariasan megkéri a kezét. Egyikkőjükre sem hasonlított. Lehet, hogy igazából egyik sem volt. A nap delelőre ért. Meleg; és fülledt volt a levegő, még a fa árnyékában is. Elviselhetetlen kínokat érezhetett a tucatnyi táncoló. Egyetlen felhő sem volt az égen, ami enyhítette volna a forróságot, szellő sem lengedezett. S ekkor Sárga Medve összeesett. Scott nyomban odatérdelt mellé. – Tunkasila! Nagyapa! A lehunyt szemhéj megrebbent, az öreg törzsfőnök felpillantott rá. – Igazad volt, takoya, túl öreg vagyok, örült voltam, amikor vállalkoztam erre az utolsó utazásra. Nem bánom, ha meghalok, csak hallanám, hogy mit mond a Nagy Szellem. – Nem fogsz meghalni – tiltakozott Scott. Tekintete lángolt. Szeme azonban száraz volt. Az öreg harcos bánatosan elmosolyodott.
– Érzem, hogy nem látom meg a holnapi napfelkeltét. – Nem – Scott felkapta az öreg kezét, és dörzsölgette, mintha a simogatás melege visszaadhatná az elsuhant évek által kiszívott erőt. Körbevették őket, ott volt Gena is. A férfi érezte, hogy mögötte áll. – Elviszlek, a Lőne Star–birtokra, nagyapa. Ethan meg tud gyógyítani. Tudom, hogy képes rá. ő egy Wasichu Wakan. – Be kell fejezned a táncot. Meg kell, hogy jöjjenek a látomások. Új Szerelem majd ápolni fog engem. – Úgy lesz – suttogta a lány halkan. Scott mélyet sóhajtott. Elfúló hangon szólt. – Én pedig befejezem a táncot, s meglátom, mi lesz, a jövöm. Ez lesz az ajándékom számodra. Sárga Medve erőtlenül megrázta fejét. – Ígéretet tettem Wadutahnak. – Meg fogja érteni, nagyapa. Meg fogja érteni, mert azt teszem, amit kell. Felmentelek a fogadalmad alól. Most folytatnunk kell. Gena az öreggel maradt, ott térdelt mellette. Tekintetéből aggodalom áradt. Ujjával az öreg cserepes ajkához ért. – Hajnali Dal azt mondta, már egy hete nem evett. – Hangja reszketett. – Akar egy kis vizet? – Tilos – figyelmeztette az öreg kedvesen, ám határozottan. – Scott azt mondta… – Nem. Naplementéig tilos. – De hiszen addig még órák vannak hátra! Az öreg makacsul rázta a fejét. Gena nyugtalanul sóhajtott. Képtelen volt nézni, ahogy az öreg fuldoklik. Olyan volt a lélegzése, mint amikor életlen fűrésszel esnek neki egy száraz farönknek. Gena sejtette, ha Scott sem vesz magához vizet, ez végzetes lehet számára. Kinyitotta kulacsát, és egy hatalmas kortyot húzott belőle. S mielőtt Scott megsejtette volna, hogy mit tervez, odahajolt hozzá, hogy megcsókolja. Nyelvével szétfeszítette az ajkát, és belecsókolta a szájába a vizet. Majd nyirkos nyelvével végigsimított a férfi kicserepesedett ajkán. Mellé ereszkedett, és bocsánatkérő pillantást vetett rá. – Sajnálom. Ez nem volt tisztességes dolog tőlem. Scott megnyalta az ajkát, hogy leszedje az ott maradt cseppeket. Haragudhatott volna a lányra, mégsem tette. Hálás pillantást vetett rá,
– Szeretlek, Gena. A lány tántorgott, mint akit napszúrás ért. Végre kimondta. Ennek tudatában már mindent el tud viselni. Tovább figyelte az eseményeket, s egyáltalán nem csodálkozott, hogy a Nap Táncot betiltották. A tánc befejező momentuma a bőr átlukasztása volt. A táncolok közül csupán hárman jutottak el idáig, Scott és két társa. Lefeküdtek a földre. Tűt szúrtak át a mellbimbójuk felett a bőrön és az izmon, majd fonalat húztak bele. Csomóra kötötték, és a végét a Szent Fához erősítették. – Istenem – nyögött fel Gena, amikor Scottot felültették. Keskeny vérpatak csörgedezett a melléből, de arcvonásain nyoma sem volt a fájdalomnak. A lány majdnem elveszítette az eszméletét. Érezte, hogy Hajnali Dal megszorítja a kezét. – Nem mutathatja, hogy fél – figyelmeztette Genát, – Bátorságával kell megtisztelnie a férfit. Ő és másik két társa addig kell, hogy húzzák a fonalat, amíg a tű át nem megy a testükön, és elő nem jön a másik oldalon. Ez a férfiasság utolsó próbája. Büszkének kell lennie rá. S ezt ki is kell mutatnia, hogy mindenki lássa. Legyen erős, az ő érdekében. Gena ökölbe szorította a kezét. Körmei a tenyerébe nyomódtak. Scott lassan távolodott a fától. Fájdalom és rémület rántotta görcsbe Gena gyomrát, teljes erőből küzdött, hogy legyűrje gyengeségét. Scott szerette őt. Szüksége volt rá. Még ha nem is értette mi a jelentősége a férfi szenvedésének, el kellett ismernie a jogát hozzá. Könnyeit elfojtotta, s egyetlen érzést engedett kiülni az arcára, a büszkeséget. Együtt lélegzett a ziháló férfival, próbálta átadni neki erejét, és imádkozott érte. Csupán egyszer kapta el tekintetét a férfi arcáról, amikor kirántotta a fonal végét a testéből. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogyan zuhant vissza Scott erőtlenül a földre. Rohant volna oda, ám Hajnali Dal derékon ragadta. – Nem. Ne zavard. Álmot lát. Scott feje felett kavargóit az ég, halántéka lüktetett, szívverése úgy dübörgött, mint egy haldokló bölény földet kapáló patája. Álmot látott. A szeme előtt felvillanó képek félelemmel töltötték el. Egyszer kétségbeesetten felkiáltott, s amikor a látomás szertefoszlott, forró, lázas testében csak fájdalom és halálos fáradtság maradt. Gena mellétérdelt, könnyei mint drágakövek hullottak a férfi perzselően forró bőrére. S ettől a férfi egyszeriben megnyugodott
– Nagyapa? – Pihen. Hadd lássalak, hadd lássam a sebeidet – Nem. Napnyugtáig nem szabad. S amikor a nap ragyogó koronája lehullott a szent dombok mögött, Sárga Medvét lefektették Prescotték kocsijába, feje Scott ölében hevert. Vörös Madár zokogott, hogy szeretett párját elviszik a fehér varázslóhoz, bár tudta, hogy unokája döntése helyes. Gena irányította a lovakat; a Lőne Star– tanyáig tartó hosszú úton a kantárral és a könnyeivel egyaránt küszködött. Kiáltására Ethan rohant ki a házból. Scott szomorú arccal fogadta. – Mentsd meg őt, apa! Te képes vagy rá, kérlek. Ethan meglátta a halál jegyét az öreg ráncos arcán, mégis biztatóan így szólt: – Ami tőlem telik, mindent megteszek. – Karjába kapta a törékeny testet, és bevitte a házba, a saját ágyába, Aurora lecsavarta a lámpát. – Óra, ne engedj be senkit. Scott halálosan fáradt volt. Anyja felkiáltott, amikor meglátta, milyen borzalmas állapotban van. Látta az iszonyatos sebeket a mellén, és arca fájdalmasan megrándult. – Anya… – Ethan azt mondta, hogy várjak itt – jelentette ki az asszony határozottan. Majd így szólt: – Készítek valami ennivalót. Közömbös arccal kiment a konyhába. Scott az ablakhoz szédelgett, nagy kortyokban nyelte a levegőt, küzdött a testét megrohanó gyengeséggel. Fohászkodott a mindenszentekhez és az úristenhez. Aurora vízbe áztatott kenyeret és gyenge teát hozott. A férfi evett, ivott egy kicsit. Egy szót sem szólt. Néhány perccel később Ethan kijött a szobából. Komor arca nem sok reményt ígért – Megvigasztalódott és magához tért. Beszélni akar veled fiam. Scott fájó szívvel pillantotta meg az öreg vézna testét az ágyon. Rámosolygott, majd kezébe fogta vékony, madárcsontú kezét. Megrendítette, hogy nagyapja ilyen gyönge. Az öreg haldoklott. – Tunkasila, te nem… – Hallgass, lakója. Nincs időm vitatkozni. Hallani akarom a látomásodat.
Scott visszafojtotta bánatát, és elmondta, mit látott. Hatalmas grizzly medve emelkedett a hátsó lábára, egy sereg kutyát megölt, csupán egyetlenegy maradt, egy fehér farkas. Amikor ők ketten összecsaptak, a medve szelleme felemelkedett és az égbe szállt sas madár lett belőle. A farkas szaglászva és nyüszítve körbejárta a medve testét. Majd megette mind azt, ami belül volt és a saját testét ültette a helyébe. Elindult a sziúk táborába, A lakota gyerekek ahelyett, hogy sírtak volna félelmükben, követték az állatot a mezőre, ahol a gabona sűrű volt és magasra nőtt. És ott eltűntek. – Tudod, mit jelent ez? – kérdezte Scott – Mindketten tudjuk, Magányos Farkas. Nekem el kell mennem, s neked kell felemelned népünket, hogy tovább éljen. Bölcsességem átszáll beléd. Ez egy jó álom. Felfogtad, mit jelent számodra? – Igenis, nagyapa, – úgy mondta mint aki már választott utat magának. – Ennek örülök. Néped nagy fia leszel. Követni fognak. Mutasd meg nekik a jövőbe vezető utat. Valamit azonban kérni akarok tőled. – Kérhetsz bármit. – Mélyről, egy nagy sóhajjal jött a válasz. – Új Szerelem, vedd magadhoz, ahogy ősi szokásaink tanítják. Áldásom legyen rátok. – Azt teszem majd. Az öreg elégedetten bólintott – Most eredj. Beszélni akarok anyáddal, hogy megnyugodjék a lelkem. Scott nagyot nyelt. – Nem halhatsz meg. Elviszlek a dombokhoz, ahol a Nagy Szellem könnye folyik. Ez a víz majd meggyógyít.., – Nem, takoja. Hiszek fehér apád orvostudományában. Lelkem nyugodt. Most látni szeretném Wadutahot Scott megszorította az öreg kezét. – Szeretlek, nagyapa. – Nagy boldogságot szereztél nekem, fiam gyermeke. S miközben Ethan Scottot ápolta, Aurora belépett a halduklóhoz. – Gyere közelebb, Wadutah. Az asszony letelepedett az öreg ágyának szélére. Mint mindig, most sem mutatta ki a wistelkiciyapit, az apósa iránti köteles tiszteletet. Tekintete szemtelen és kihívó volt. – Mi nem voltunk barátok, Wadutah, Erős lelkek vagyunk, mindketten ragaszkodtunk saját akaratunkhoz. Semmiben nem értettünk egyet, csak egy dologban. Abban, hogy a fiadnak jó élete legyen. Mindkét
világból azt vegye magához, ami |ó. S ezen az éjjelen döntött, hogy melyikhez akar csatlakozni. Utolsó kérésem az, hogy tartsd magad a választásához. – A lakoták – jegyezte meg halkan az asszony. – Igen. Nagy dolgokra született. Szükség van rá, mint még soha. Te és Wasichu Wakan majd vigyázzátok az útját. Ne hagyd cserben. – Szeretem a fiamat. Sohasem tenném. Az öreg bólintott. – Megyek, hogy találkozzam Távoli Széllel. Üzensz neki valamit? Aurora felvetette a fejét, – Mondd meg neki, hogy olyan fiút neveltem fel, akire Ő is büszke lehet – Én is büszke vagyok rá. Aurora felállt, és megszorította az öreg törzsfőnök aszott kezét. – Menj békében utadra, Sárga Medve. Minden rendben lesz. – Ülj még mellettem, Wadutah, hogy élvezzem egy kicsit a barátságodat. Egy óra múlva Aurora elhagyta a szobát, s átölelte az ajtó előtt álló fiát. Amikor a füléhez hajolt a férfin remegés futott végig: – Scott, nagyapád távozott tőlünk.
Huszonegyedik fejezet Scott arca komor és elszánt volt. – Fel kell Őt készítenem, és el kell végeznem a Wajolat, hogy lelke az egekbe emelkedjen. – Majd én készítem fel az útra – ajánlkozott Aurora. – Csak szerető kéz teheti ezt. – Az teszi majd. A férfi anyjára pillantott, szemébe nézett, hogy őszintén szól e. Majd bólintott. – Köszönöm, anya. Az asszony lágyan végigsimított az arcán. Majd visszatért a hálószobába. A fiú pedig csak állt zavarodottan. A gyász fojtogatta; itt, a szülei házában nem tudott megszabadulni tőle. Erős kéz ragadta vállon. Meglepve fordult hátra: mostohaapja volt. – Sárga Medve derék ember volt – állapította meg Ethan szeretettel. Majd őszinte együttérzéssel hozzátette: – Menj, Scott. Sétálj egyet. Az éjszaka hideg volt. Scott csak most érezte igazán, mennyire öszszetört a teste. Lassan, akár egy alvajáró, tette meg az utat a kanyargó folyóig. Mohával benőtt, köves partján le– húzta magáról ruháit, s belegázolt az áttetsző vízbe. Hideg ölelésétől teste újjáéledt. Fejét a víz alá merítette, s ettől kitisztult fáradt és ködbe burkolt agy a. Tenyerét belementette a folyóba, és ivott belőle. Hagyta, hogy a hullámok becézőn simogassák, hogy az est hangjai elhódítsák. A víz lágyan ringatta testét a természet ősi ritmusára. Eltikkadt hangszálait gyönge hang hagyta el, fájdalmas nyögés, mely szabad utat adott mélyebb érzéseinek. Apja népe fejezte ki így gyászát. Hagyta, hogy ez az érzés felülkerekedjen rajta. Vad, egész testét megrázó üvöltést küldött a hallgatag égiekhez. Őrjöngő zokogás szakadt ki melléből, végre szabadon lélegezhetett. Öklével a vizet csapkodta fájdalmában, s karján a bőrt karmolta. Már emelte a kezét, hogy az arcán folytassa, amikor valaki szelíden megfogta. – Ne tedd – figyelmeztette egy lágy hang.
Kivörösödött szemmel nézett Genára, aki ott térdelt mellette a folyóban. Tetőtől talpig fel volt öltözve. Szoknyája úgy terűit szét a folyó fodrozódó hullámain, mint a hold halovány fénye. Pillantásában gyöngédség ragyogott. A férfi zihált, nagyokat nyelt, s hagyta, hogy a lány átölelje, magához szorítsa. Fejét a vállára hajtotta, és tovább zokogott. Sokáig tartott, amíg enyhült a férfi bánata, A vad és fájdalmas zokogás szívszaggató nyögéssé enyhült. Gena hátrasimította bársonyos, fekete haját, s ajkát halántékán a sebhez nyomta, majd oda, ahol erős állkapcsa a fülével találkozott. Majd lejjebb hajolt, hogy válláról csókolja le a vízcseppeket. A férfi megfogta a lány könyökét, simogatta, keze feljebb merészkedett a vállához, nyakához, arcát a tenyerébe fogta. Megcsókolta, mélyen, érzéssel, már megnyugodva. Ajkát szétnyitotta, utat adott a lány nyelvének. Közben a füves parthoz értek. A férfi ráborult, lassan, szenvedélyesen. Gena segített neki abban, hogy felgyűrje nedves szoknyáját, és lehúzza a bőréhez tapadó, vizes alsóneműjét. Érezte a forró lüktetést a combja között, a férfi epekedő szája elkábította. Térde szétnyílt, csípője felemelkedett, s a férfi egészen bele– hatolt. Gena egy szeriben mozdulatlanná dermedt, várta, hogy fájni fog. De nem érzett fájdalmat. Csupán a csípőjét nyaldosó, hűvös habokat, és a forróságot ott benn, a testében. – Scott – lihegte. – Szeretlek, Gena – susogta válaszul a férfi. Ágyéka ütemesen mozgott, előre–hátra. Lassan, érzékien, mind mélyebbre hatolva és mind forróbban remegve. Hirtelen szenvedélyes remegés futott végig a combján. Mielőtt rádöbbenhetett volna, hová is vezet ez, a férfi lélegzése megváltozott, s vadul dobálta ölét. – Scott! – kiáltotta figyelmeztetően. A férfi, tiltakozását elfogadva, lefordult, róla, közben egyre csókolta, csípőjét simogatta, s átadta testét az együttlét ártatlan gyönyöreinek. Ott feküdtek egybefonódva a folyóparton, amíg Scottot ismét el nem fogta a gyengeség. A sok megpróbáltatástól teste görcsösen reszketett. Nem bírta tovább, felállt, nagy nehezen felcibálta farmerét. Gena is felállt, Scott szó nélkül megragadta a kezét, és visszamentek a házhoz. Amikor beléptek az udvarra, és meglátták az ablakok fényeit elengedte a kezét. Arckifejezése nyugtalan volt. – Nem akarok bemenni. Most még nem.
– Rendben – hagyta rá a lány. A férfi a csűrhöz sántikált. Friss szénából fekvőhelyet készített magának, leterítette egy takaróval, majd óvatosan lefeküdt. Gena bizonytalanul álldogált. – Vedd le a ruhádat, és terítsd ki a kerítésre. Gyorsan megszárad. Gena legyőzte szégyenérzetét levetkőzött. Meztelenül állta holdfényben, a friss esti levegőben. Nyugtalan remegés futott végig a testén. – Gena, feküdj ide mellém, majd én felmelegítlek – hívta gyengéden a férfi. A takaró durva és szakadt volt. A szalmaszálak átütöttek rajta s böködték, ahogy óvatosan végigheveredett rajta. Scott kinyújtotta a karját arra csábítva, hogy hajtsa fejét a vállára, s amikor Gena elhelyezkedett magához szorította, s megosztotta vele testének melegét és a szívverését. Gyöngéd érzés lett úrrá rajtuk. Scott lábát átvetette a lányon, s kezével gömbölyű csípőjét ölelte át. Magához húzta, simogatta. Gena lassan megnyugodott tartózkodása szertefoszlott. Mekkorát tévedett az anyja. Nem érzett undort. Természetesen adta át magát a gyönyörnek. Mi rossz van abban, amit most tesz? Tenyerét a férfi lassan süllyedő és emelkedő mellére tette. Szorosan hozzábújt felszabadult gyengeség áradt szét a testében. Amikor a férfi arcára pillantott meglepte a rajta ülő bánat kimerültség és fájdalom. Meglátva a nő gyengéd pillantását, Scott elmosolyodott. – Soha nem felejtem el, amit értem tettél. Életem végéig, az utolsó percig szeretni foglak. Ezen nem változtathat semmi, bármi is történjen. Nem hagylak cserben soha. A lány már régóta várt ezekre a szavakra. De ahogy a férfi kimondta őket rossz előérzet futott végig rajta. Búcsúzás volna? Nem, ez lehetetlen. Egy ilyen szerelmi vallomás után képtelenség. Mégis egyre jobban nőtt benne a félelem. Néma rémülettel hallgatta a férfit. – Azt, amit tennem kell, te nem fogod megérteni. Talán még gyűlölni is fogsz miatta. Néhány ígéretemet nem tartottam be. Pedig hogy igyekeztem. Istenem. Nem tudok más lenni, mint aki vagyok; mint ahogy te sem tudod megváltoztatni önmagadat. A lány fejét a férfi álla alá fúrta, hogy ne lássa a szemében gyülekező szomorúságot Scott keze gyengéden végigsimított a haján.
– A végső megoldás, amire jutottam, ki fog ábrándítani, Gena. Én tényleg úgy gondoltam, hogy közös terveinkkel boldoggá tudlak tenni. Sajnálom. Nem vagyok rá képes. – Tudom – felelte a lány gyengéden. – Sárga Medve elmondta. Nem ábrándultam ki. Belőled nem. – Úgy érezte, valóra tudnák váltani álmaikat. A csend mély és puha volt. Egymáshoz bújtak, és bár egyikőjük sem számított rá, rájuk tört az álom. Scott a hajnali félhomályban tért magához. Fogalma sem volt, hogy mi ébresztette fel. Rájött, Gena volt az, aki megmoccant. Nyugtalansága nyomban szertefoszlott. Sárga Medve meghalt. Ez fájdalommal töltötte el. Senki nem pótolhatja az öreg törzsfőnököt. Szavak nélkül is megértette szíve és lelke bánatát. S az általa beléplántált bölcsesség volt az, amire életében leginkább támaszkodhatott. És látomásának ereje. Életének felét elveszítette. Halk sóhajtással gondolatait más irányba terelte. Gena. Mit kell tennie Genával? Hogyan sejthette volna, hogy egy nő szerelme ekkora áldozattal jár? A lány mindent elsöprő vágyat ébresztett benne, ami örökösen kiszabadult ellenőrzése alól. A fájdalom legkisebb jele nélkül el tudta viselni a Nagy Titok–szertartás mindhárom fokozatát, de annak gondolatától, hogy Gena Trowbridge sírva fakad, kétségbeesett. Voltak talán fontosabb fogadalmai is, de egyik sem állt olyan közel a szívéhez, mint az, amelyben megígérte, hogy oltalmazni fogja őt. Szüksége van Gena segítségére. De elriasztotta az a gondolat, hogy ha a lány beleártja magát az ő ügyébe, ugyanolyan kegyetlenül figyelmeztethetik, mint őt. S volt még valami. Ha a sziúk szolgálatába szegődik, nem vár rá nagy fizetség. Nem tudná luxusssal körülvenni, talán még a legszükségesebbet sem tudná előteremteni. Nem lenne előkelő háza, divatos ruhája, befolyásos barátai. Csak szegénység és veszély várna rá. S ő, aki szereti Genát, hogyan tudná ilyen mélyre taszítani? Ugyanolyan meghasonlott életre kárhoztatná gyermekeit, mint amilyet ő él. Sárga Medve bölcsessége másra kötelezte. S mert szerette a lányt, volt ereje hozzá, hogy elengedje.
Gena úgy simított végig rajta, mintha a selymes holdfény suhant volna végig a mellén. Oly gyengéd, oly finom volt. Hagyja el a lányt? Istenem, hogyan tehetné? – Ummm, Scott – bágyadt dorombolás hagyta el a lány ajkát. Keze megmozdult, végigsimított a férfi hátán, megállapodott testének minden porcikáján. Arcát a férfi nyakához nyomta, meleg lélegzete a borét csiklandozta, megborzongatta. Ennyi csábításnak a férfi már nem tudott ellenállni, türelmetlen játékra ingerlő csókkal válaszolt. Gena mosolyogva fogadta Scott csókját, és nyelvével útra kelt a férfi szájában. Lehet, hogy illetlenül. Sőt, szemérmetlenül, de kétségkívül érzékien, s kimondhatatlan gyönyörrel Gena hagyta magát sodortatni az érzelmek hullámain. Érezte, hogyan lüktet forrón a vér ereiben. S amikor a férfi így szólt: „Gena, kívánlak… akarlak… engedd, hogy szeresselek”, azt válaszolta: „Igen, kérlek, igen.” Scott egy másodperc alatt megszabadult nadrágjától, és ott állt előtte meztelenül, forró, akaratos vágytól feszülve. A lány meglepett sóhajjal fogadta be, s amikor a férfi mozogni kezdett benne, már ő sem maradt közömbös. Követni akarta őt, megrészegült gyönyörrel. Első próbálkozása még félszegre sikerült. Scott megtanította rá, hogyan vegye át mozgásának ritmusát. Még a levegőt is egy ütemre vették. Amikor pedig a férfi mozgása felgyorsult, a nő követte. Egyszerre feszült meg, egyszerre hullámzott testük a gyönyör csúcsának édes ígéretében. S az utolsó pillanatban, amikor a férfi próbálta eltolni magától, Gena átkulcsolta csípőjét, és nem engedte, hogy kiszálljon belőle. S amikor hallotta, hogy a lány a nevét kiáltja, minden erejét összeszedte, és egy végső lökéssel szerelmét a csúcsra, az eksztázisig vitte. Gena testileg és lelkileg kielégítve, csendesen elnyúlt. Amikor a férfi mellézuhant, karjával és lábával szenvedélyes bilincsbe zárta. Élvezte forró és izmos testét, a szívébe hasító gyönyört. Teljesen elengedte magát a karjai között. – Ó, Scott, úgy szeretlek! – susogta. Néhány pillanat múlva a lány már az igazak álmát aludta. Ügy tűnt, percek teltek el így. Pedig órák voltak. Scott föléje hajolt, szájával könnyedén megérintette az ajkát. – Mennem kell – közölte nyugodtan. Gena próbált tiltakozni, ám a férfi hosszú, lélegzetelállító csókkal pecsételte le száját.
– Köszönöm ezt az éjszakát. Örökké foglak szeretni. Gena a forró vallomástól megszédülve még egy darabig mozdulatlanul feküdt a férfi távozása után. Egy szurkáló szalmaszál azonban ráébresztette, hogy hol van: meztelenül hevert a Prescott–csűrben. Szemét gyorsan kinyitotta, s megpillantotta a beszűrődő napfényben lebegő és ezüstösen szikrázó porszemeket. Istenem, hiszen már felkelt a nap! Felpattant, összekapta és magára cibálta ruhadarabjait. Mezítláb futni kezdett a ház felé, s közben azon imádkozott, nehogy találkozzon valakivel ezen a korai órán. De abban a pillanatban, amikor belépett a kapun, rádöbbent, hogy ez hiú remény volt. – Gena! – harsant Aurora hangja. – Te vagy az? Szégyenét lenyelve, besomfordált a hatalmas konyhába, ahol az aszszony éppen a reggeli edényeit mosogatta el. Észrevette a lány ruháján a sárfoltokat, a gyűrődéseket és a szalmaszálakat. Csodálkozva felhúzta szemöldökét, de nem tett megjegyzést. – Maradt még valami a reggeliből, meg egy kis kávé. Szolgáld ki magadat. Gena arca lángba borult. Erőt vett magán, és megkérdezte: – Scott már megreggelizett? Aurora visszament a mosogatóhoz. – Nem sokkal ezelőtt. Elmentek Ethannal, hogy eltemessék Sárga Medvét. Egyedül akarta megtenni, de nem volt elég ereje hozzá, hogy felvigye a Wa–Jo–La tetejére. – Hová? – A sziúk halottaikat a föld fölött temetik el. A földtől hat láb magasan pallóra fektetik, s két hétig minden napkeltekor és napnyugtakor visszatérnek hozzá, hogy imádkozzanak a Teremtőhöz. Azután egy kőrakás alá temetik el úgy, hogy a lába nyugat felé nézzen. Scott azt gondolja, az ő feladata, hogy átsegítse nagyapját a túlvilágra. Szerette ezt az Öntelt vénembert. – Én is – tette hozzá Gena halkan. Aurora ránézett. – Scott még soha senkit nem engedett ilyen közel magához Ám mindenki annyira magányos, amennyire megengedi magának. Ne hagyja túl sokáig bánkódni. – Nem fogom – ígérte a lány, s elfordította tekintetét. Ezek szerint Aurora most beleegyezését adta kapcsolatukhoz.
– Ó, Gena, kapott tegnap egy levelet. Azt hiszem, a szüleitől jött. Ott van a másik szobában, az asztalon. Valami hideg és ijesztő érzés szorította össze Gena szívét. Mintha azok ott Bostonban mindent elkövetnének, hogy elrontsák az örömét. Felvette a levelet. Gyorsan feltörte a pecsétviaszt. Valami kiesett a borítékból. Egy vonatjegy volt, Bostonba szólt Csak oda. Reszkető kézzel bontotta szét az összehajtott papírlapot, Semmi kedveskedő megszólítás. Apja szokás szerint rögtön a tárggyal kezdte. „Várunk az állomáson. Okosan zárd le ezt az ügy et Prescottal. Tovább nem támogathatjuk házasságotokat az általad is ismert okoknál fogva. Majd megbeszéljük, ha hazajössz. Oda– adó szüleid.” Ki mondta meg nekik? Horace? Caroline? Vagy a jó szándékú Beth? Nincs jelentősége. Megtudták az igazságot Scottról, és soha nem fognak beleegyezni a házasságba. Idegesen összegyűrte a levelet Mit kell tennie? Vívódását kopogás zavarta meg. Hajnali Dalt pillantotta meg a teraszon. Alig hogy bejött zokogni kezdett. – Látni akarom Magányos Farkast. – Nincs itt. Elment, hogy eltemesse a nagyapátokat Mi történt? – Emberek jöttek az indián bizottságtól, hogy elűzzenek bennünket földünkről. Fegyverük is van. Félek, hogy apámnak baja esik. – Hol van a bátyád? – Múlt éjjel nem jött haza. Nem tudom, hol van. Azt reméltem, hogy Magányos Farkas eljön és megfékezi őket. – Veled megyek. Majd én megpróbálom. Hajnali Dal akkora bizakodással, oly nagy tisztelettel nézett rá, hogy Gena már ha akarta, sem vonhatta volna vissza kijelentését. Scott csak órák múlva tér haza. Ezalatt Fehér Felhő családja hontalanná válik, gyerekei fedél nélkül maradnak. Legalább addig le tudná állítani a dolgot, amíg Scott visszajön. – Aurora, elmegyek, meglátogatom Fehér Felhőt – szólt be a konyhába. – Ha Scott megérkezik, jöjjön egyenesen oda. – Különösebb nyugtalanság nélkül mondta ezt, s a kandallóhoz lépett, ami fölött egy ismétlő Henry és egy nehéz Sharp lógott. Mindkettőt levette, és ellenőrizte, ahogy Ethantól látta. Töltve voltak. Majd a fegyverekkel a kezében követte Hajnali Dalt
– Tudja, hogy kell felszerszámozni egy bricskát? Az indián lány meglepve pillantott rá. – Nem. Úgy gondoltam, lovon tesszük meg az utat. Gena még sohasem ült lóháton. Hajnali Dalnak viszont a vérében volt. A zablát a kantárral bedugta a ló szájába, majd gyorsan összekapcsolta a kettőt. Gena megismételte ugyan ezt, s közben lopva a ló hatalmas, sárga fogait méregette. A lakota lány megragadta a ló sörényét, és felpattant a hátára. Gena némi töprengés után lovát a karám korlátjához vezette, s onnan, mint egy létráról mászott fel rá. A ruha összegyűrődött a lába között, s miközben a ráncokat eltüntette, félelmét elfojtva, szelíd ügetésre ösztökélte az állatot. Mikor átkeltek az első dombon, Gena arra gondolt csoda lenne, ha puskalövés nélkül megúsznák. De így történt. Soha nem érzett még akkora meg könnyebbülést, mint amikor feltűnt a szerény házacska. De akkora dühöt sem. Lovasok csapata keringett a ház körül. Szándékosan letaposták a satnya gabonaszárakat. Majd a kantárt a sövény karóira hajigálták, és leugráltak lovaikról. Gena nem látta Fehér Felhőt és családját s ebből arra következtetett hogy elbújtak a házban, mely aligha nyújthat nekik védelmet. Egyik–másik lovas kezében fáklya lobogott, s nem sok idő volt hátra, hogy a falak lángra lobbanjanak. – A pokolba velük – morogta Gena. A pisztolyokat csípőjéhez szorítva, mindkét fegyver csövét előre tartotta. Megsarkantyúzta lovát, és vágtatott lefelé, hogy megvédje a gyámoltalanokat.
Huszonkettedik fejezet – Helló, Scott! Kutya legyek, ha nem ügy nézel ki, mintha egész nap marhákat hajtottál volna. – Az öreg bent van? – kérdezte Scott, amikor öccse odaugrott melléje. Rory éles pillantással végigmérte, érezte, hogy baj van. – Nagyapa az irodában van, a bérlistát ellenőrzi. Mi dolgod van vele? – Sok. Tűnj el egy időre! Rory, testvére arcvonásait fürkészve ezt dünnyögte: – Azt hiszem, inkább kéznél maradok. Scott egy darabig álldogált a dupla ajtó előtt. Arca nyugtalan volt. – Rory, nem akarom, hogy belekeveredj. – Én olyan helyzetben vagyok, hogy nem segíthetek neked – válaszolta kapásból. Kétszer kopogott, majd belökte a nehéz ajtót. – Őrnagy, Scotty van itt, beszéde lenne magával. Garth Kincaid közönyösen felpillantott papírlapokkal teleszórt íróasztaláról. Végigmérte szánalmas külsejű unokáját, az elsárgult ütésnyomokat az arcán, bicegő járását. Arckifejezése ettől sem változott – Fiam, van valami megjegyzésed a törvényjavaslatokhoz? – Most még nincs. A hét végére lesz. – Scott odabicegett a nagy karosszékhez, és a fáradtságtól majd összeesett, mégis egyenesen állt. Nagyapja nem kínálta hellyel. – Remek. Ez remek. Kitűnő munkát végeztél. Tudtam, hogy remekül fogunk együtt dolgozni. Scott elfintorodott. Ruth bejött a kávéskészlettel. Riadt pillantást vetett Scottra, érezte a rejtett feszültséget a szobában, s szó nélkül távozott. Kincaid az időt húzta. Szándékosan lassan töltött magának ezüst kávéskannából.
– Micsoda szégyen, hogy vissza fogsz menni keletre. Mi hárman, te, én és a testvéred nagyszerű csapatot tudnánk alkotni. A Bar K–birtok elég munkát adna nekünk. – Ó, én jól érzem magam itt. Hiszen tudja, úgy döntöttem, itt maradok és magánpraxist kezdek. Elvette a saját csészéjét. Bizonytalan kezében hangosan csörömpölt az edény. – Az isten szerelmére Scotty, ülj le, mielőtt elesnél – kapott észbe Rory. Nyugtalanul le s föl járkált a szobában, igyekezett semleges álláspontot elfoglalni. Kincaid kegyes mosollyal ajándékozta meg a vele szemben ülő Scottot. – Számíthatsz a segítségemre. S ha egyszer már kimondtam az igent, garantálhatom, hogy te fogod képviselni az itt lakók többségét. – Igen – egyezett bele Scott az ajánlatába. – Készen állok az első ügyemre. Én képviselem George Fehér Felhőt a korrupt földrablókkal szemben, akik azt hiszik, hogy a rendszert a saját hasznukra szabhatják át. Rory az ablaknál halkan elkáromkodta magát. Kincaid mosolya megkeményedett. – Nem tudom, okos pályakezdés lenne–e, gyermekem. Te az indiánok mellett állsz ki, ahelyett, hogy a tisztességes fehér emberek bizalmát igyekeznél elnyerni, s az ő üzleti ügyeiket intéznéd. – Én úgy tervezem, hogy többet teszek majd, mint hogy érdekeiket védelmezem. Képviselőjük leszek az indiánok sérelmeit vizsgáló bizottság előtt. Kincaid közönyösen fogadta ezt a hírt, semmivel nem árulta el érzelmeit. – Fiam, engedd meg, hogy felhívjam a figyelmedet egy apró igazságra. Sal Garrick sok mindent beismert a bíráknak. De ha az ügy beindul, aligha bírod ki az ellened forduló, pokoli nyomást. – Ezért gondolom, hogy először Garrickkal kell elbánnom. Ha lemetszed a kígyó fejét, többé nem mar meg. – Bámulom az ambícióidat, Scott, bár azt hiszem, erőfeszítéseid hiábavalók. Az őrnagy ujjait az asztal lapjára fektette, majd összefonta. – Tehát, Garrickkal akarsz megverekedni. Készítettél haditervet is?
– Scott – figyelmeztette Rory halkan. Kincaid indulatosan lepisszegte. – Ne ártsd bele magad, hallod! Hacsak nem akarod szedni a sátorfádat, és átállni hozzá. Nos, mit akarsz? – Semmit, uram. – Rory lehajtotta a fejét. – Tehát? – az öreg másik unokájára förmedt. – Szarván akarod ragadni a bikát? – Nem így gondoltam. Egyenest a torkának ugrok. Garrick megfélemlítette az embereket, hogy adják bérbe a földjeiket, s közben mindkét oldalról zsebre vágja a hasznot. Ez törvénytelen nyerészkedés. – Vannak bizonyítékaid? – Éppen elég. És lesz még több is. Garrick csak a kezdet. Amikor ö belebukott, sorra veszem a többieket, mindazokat, akik úgy gondolták, hogy hasznot húzhatnak egy rossz rendszerből, és egy lelkiismeretlen emberből. – Néhány befolyásos illetőnek a lábára fogsz lépni. – Igen. Mégpedig alaposan – jegyezte meg Scott hűvösen. – S nem érdekel, kinek fog ez fájni? – A törvény az törvény. Ha megsértették, rászolgáltak, hogy bűnhődjenek érte. Kincaid szeme összehúzódott. – Amikor ideköltöztem, itt én voltam a törvény. Ha megszólaltam, a föld is reszketett, és a dolgok úgy alakultak, ahogy én akartam. Még most is így van. Ügy érzem, nem vagy tisztában ezzel. Scott felállt a karosszékből, és rátenyerelt a nagy asztalra. Áthajolt felette, és fenyegető hangon, szavait jól tagolva folytatta. – Azt hiszem, értem. Még sincs szándékomban félreállni, és hagyni, hogy a maguk fajták eltapossák azokat, akik az útjukban vannak. – Hálátlan kutya! – Garth Kincaid féktelen haragjában felpattant, homlokuk kis híján összeért, acsarkodva néztek egymásra. – Megengedtem anyádnak, hogy behozzon a házamba. Egy nyivákoló zabigyereket, egy vadember porontyát. Nyugodtan a vízbe fojthattalak volna, senki nem vonhatott volna érte felelősségre, Anyád és az az őrült Prescott még most sem hiszik el, hogy nekem volt igazam. Ki vakartalak a koszból, a legjobb neveltetésben részesítettelek. Pénzem és befolyásom kinyitotta előtted a legjobb iskolák kapuit, mert azt hittem, hogy ott embert faragnak belőled. És te hogy válaszolsz erre? Vissza-
jössz, és az arcomba köpsz. Ügy akartam a sorsod egyengetni, mintha édes gyermekem lennél. És te arcátlan, hálátlan őrült, mindezt elutasítod néhány rongyos pokrócba bújt indiánért, akik mellesleg meg fognak gyűlölni azért a nyomorúságért és bajért, amit rájuk hozok. Tömpe ujja figyelmeztetően remegett Scott orra előtt. – Még van egy esélyed, fiam. Szedd a sátorfádat, és takarodj vissza Bostonba. Ha továbbra is itt maradsz, akkor sokkal rosszabbul végzed, mint az a néhány ütés, amit a képedre kaptál, – Én pedig biztos vagyok benne, hogy a végén maga fog könnyeket hullatni. Pofon csattant Scott arcán. Elég erős volt hozzá, hogy az asztalba kapaszkodva megállja. Rory egy szempillantás alatt ott volt mögötte, s nem engedte elesni, – Rá se ránts, Scott! Menjünk – dünnyögte. Scott lerázta öccse kezét, hogy még egy szer a nagyhatalmú birtokos szemébe nézhessen. – Maga egy gonosz és torz lélek. Többé nem kell a gondoskodása. Tudom, miért fizette a taníttatásomat. Azért, hogy minél távolabb tudjon magától, mert nem akart Kincaidként elfogadni, lenézett. És ki akart használni a saját érdekében. Csináljon, amit akar, de jobban teszi, ha felkészül a háborúra! – Takarodj a házamból! Még meg fogod bánni… – Nem, nem fogom. S minden szenvedésért, amit népemnek okoz, fizetni fog, – Rory, dobd ki! – Menjünk, Scott. De Scottnak még volt mondanivalója, – Majd én leszállítom a magas lóról. Beleszaglászok a maga könyvelésébe. Kinyomozok minden font húst, amit a kormánynak adott el állítólag élelmiszer–támogatásként, de amiből a lakota indiánok egy grammot sem láttak. Megvizsgálok mindent, és adja az úristen, hogy ne legyen minden rendben keresztben és hosszában. És ha anyám sírni fog, azt majd azért teszi, mert maga az ajtajához fog járni, hogy kolduljon a betevő falatért! – Dobd ki! Rory átölelte felhevült bátyját, de Scott megmakacsolta magát, még egy utolsó figyelmeztetést tett,
– S jobban teszi, ha a fél szemét nyitva hagyva alszik, mert nem fogja meghallani, amikor jövök. Rory az ajtó felé tolta. Scott kiszabadította magát Rory fogásából, és ráförmedt: – Vedd le a kezedet. Nincs rá szükségem, hogy az őrnagy dresszírozott kutyája mutasson nekem ajtót Rory keze lehanyatlott. – Tessék, távozz magadtól. – Úgy is lesz – morgott vissza testvére, és dühödt léptekkel kiment a teraszra. Belekapaszkodott az egyik oszlopba. Fáradtság és düh rázta testét. Átkozódott, mert a lába elzsibbadt, s az arca verítékben fürdött. Hallotta, hogy nyílik az ajtó. – Soha életemben nem láttam még ilyen agyafúrt alakot, mint ez. – Az ajtó becsapódott Rory mögött. Megállt a testvére mellett. – Biztos vagy benne, hogy ez ravaszság? – Scott ellökte magát az oszloptól, s kabátujjával megtörölte a szemét. – Tudom, hogy ostoba alak. Jól ráijesztettél, ez talán majd arra készteti, hogy végiggondolja a dolgokat. Scott komor képpel dörzsölgette arcát. Még mindig érezte rajta nagyapja indulatának a nyomát. – Rory, ugye át fogod vizsgálni a könyvelést? – De még mennyire! – vágta rá öccse, ám a lelkébe rögtön kétely férkőzött. – Akkor meg tudod nekem adni azokat a bizonyítékokat, amikre szükség van. Visszafizethetsz Garicknak. – Egy fenét! Scott látta, hogy Rory arca elkomorul. – Nemet mondanál nekem? – kérdezte hitetlenül. Mindig fenntartás nélkül megbízott Roryban. Ha valakire számítani lehetett, akkor az az öccse volt. Nem számított rá, hogy éppen nála ütközik ellenállásba. Rory rendíthetetlenül állt vele szemben, akár egy téglafal. – Úgy ám! – Nem akarom elhinni! Van fogalmad róla, hogy mit művel az öreg? Meglopja a védtelen embereket, megkaparintja otthonaikat, elveszi az élelmüket, és még gyilkolni is képes, csak hogy néhány marhával többet tarthasson.
– Őszintén sajnálom, de ők számomra semmit nem jelentenek. A sziűk ideje lejárt, Scott. És semmit nem tehetek az ellen, ahogy az ügyek alakulnak. – Ostoba vagy, cowboy. – Már ment volna le a teraszról, ám Rory megragadta a gallérját és visszarántotta. – Nem vagyok ostoba és nem vagyok vak. Nyisd ki a szemed, Scott. Mit fogsz csinálni, ha az egész füstbe megy? – Majd én is a te kényelmes munkádat fogom csinálni. Ettől félsz? Eressz el! Rory mérgesen lelökte a teraszról, bele a porba. Scott elterült, levegő után kapkodott, próbált felállni, de sikertelenül. Öccse ledübörgött a lépcsőn, és megállt felette. – Többet nem fogsz gúnyolódni rajtam. Fifikás alak vagy, akinek minden azonnal sikerül. Előkelő és finom iskolából jöttél, ahol jól vasalt öltönyt és fényes cipőt viseltél, s ahol csuda klassz csajokkal sétafikáltál. Ügyes fickó vagy, akiből lehet valaki. Mindig olyan büszke voltam rád, hogy a büszkeségtől majd lepattantak a gombok a mellényemről. Ez azonban nem jogosít fel téged arra, hogy peckesen vissza gyere hozzánk, és mindenbe beleüsd, az orrodat. Én nem vagyok agyafúrt fickó. És nem is kaptam csuda előkelő, egyetemi neveltetést. Éjt nappallá téve dolgozom, hogy megszerezzem azoknak az embereknek az elismerését, akik fontosak számomra. Bármerre nézel, amit látsz, az mind az enyém lehet, megszolgáltam érte. Most pedig azt várod tőlem, hogy engedjelek el, és hagyjam, hogy kihúzd alólam mindazt, amiről eddig álmodtam. Már megbocsáss, de ilyen ostoba azért nem vagyok! Dühödten és izgatottan toporgott a földön heverő Scott felett. Bátyja felé bökött az ujjával: – Tudod, hogy mi a baj? Scott az oldalát szorongatta, és igyekezett felülni Ezt nyöszörögte: – Biztos vagyok benne, hogy el fogod mondani. – Pontosan olyan vagy, mint ő. Egyformák vagytok: ellenvéleményt nem tűrő, saját igazatok mellett makacsul kitartó zsarnokok. Meg vagytok győződve róla, hogy az úristen feljogosított titeket, hogy mások helyett eldöntsétek, hogyan kell a dolgoknak menniük. Mindenkit eltiportok, aki az utatokban van. Képtelenek vagytok elviselni, ha nincs minden a kezetekben. Az őrnagy az indiánokra úgy tekint, mint akiktől értékes legelőt vehet. A birtokosokban te csak azt látod, hogy lenézik az
indiánokat, s velük együtt téged is, és csak egyet akarsz, hogy megfizessenek ezért. Az öreg nem akar megválni a régi módszerektől, te pedig nem tudod rákényszeríteni arra, hogy megváltozzon. – Rory zsebre dugta a kezét. – Eredj, pattanj fel a lovadra és uzsgyi, el innen, amíg jól meg nem járatom az öklömet a képeden, s megtudod, hol lakozik az űristen! Scott megragadta öccse karját. – Rory, én… A legény mogorván meredt rá: – Eredj, tűnj el! Nincs időm veled foglalkozni. Dolgom van. Azzal faképnél hagyta Scottot, aki elképedve bámult utána. Scott, mire elért a Lőne Star–birtokra, semmi mást nem akart, mint lefeküdni az ágyára, és a világon mindenről elfeledkezni. Ám alighogy lekászálódott a nyeregből, meglátta a teraszon kétségbeesetten toporgó anyját. – Scott! Megérezte anyja hangjában a bajt. – Anya, nem lehetne később? – morogta, és bebotorkált a házba. – Scott, valami baj történt Fehér Felhővel. Gena odalovagolt. Nem ismerek minden részletet, de abból, amit hallottam, ügy gondolom, Garrick fogságba ejtette. – Micsoda? – Scott már ugrott, hogy menjen a lováért. – Scott – Aurora követte. – Ez érkezett Genának. Meghökkenve bámulta a Bostonba szóló vonatjegyet. Egyszeriben minden összeomlott benne. – Majd elintézem, anya. Mindent elintézek. Gena felállt a lisztes hordóról, melyen ült, és a kamraajtóhoz rohant. Scott! Most majd megbánják! Most majd megfizetnek azért, hogy bezárták ebbe a nyirkos, bűzös kamrába, ahol ijesztő állatkák futkosnak. Úgy kuksolt itt, mint egy közönséges bűnöző. Már készült rá, hogy mindent kipakol neki, amint az ajtó kinyílik. A férfi azonban tőle pár lépésre megállt. Gena sehogyan sem tudta felfogni, miért olyan tartózkodó vele, s miért nem siet hozzá, hogy átölelje. – Jól érzed magad?
– Ó, Scott, ez borzalmas volt. Letaposták a termést. És fáklyáik is voltak… – Megsebesültél? Kurta mondatai végképp feldühítették Genát. Ölelésre emelt karja lehanyatlott. Scott merev arccal nézett rá. – Bántottak? – kérdezte ismét. – Nem, testileg nem. De bevittek ebbe a kicsi és mocskos lukba, és… – Gyerünk. Gena csak állt tátott szájjal, panaszáradata kellős közepén. Hunyorított egyet. A férfi dühös volt. Rá volt dühös. Nem, ez túl enyhe szó volt. Valami felbőszítette. Hallani sem akart a lány panaszáról. Megragadta, s ráncigálni kezdte az ajtóhoz, mintha attól tartana, hogy ellenkezni fog. Gena, amikor megpillantotta azt a sovány, sas orrú alakot aki bezárta őt a kamrába, szembeszegült a férfival, és haragosan dobbantott. – Scott, ez az az ember, aki… – Gena, fogd be a szád! A lány annyira elképedt a férfi durva rendreutasításától, hogy nem ellenkezett tovább, még akkor sem, amikor Garrick hízelgő mosollyal odasomfordált hozzájuk. – Bocsásson meg azért, hogy ilyen kényelmetlenséget okoztam önnek, Mr. Prescott és a hölgynek is. Eszem ágában sem lett volna, hogy valami törvénybe ütközőt kövessek el, ha tudom, hogy ő az ön asszonya és egyáltalán… Ami pedig a viselkedését és azt a lövöldözést illeti, én egyáltalán nem tudhattam… – Világos – mordult rá Scott. – Tökéletesen megértem. Biztosíthatom, hogy többé nem fordul elő. Garrick megbillentette behorpadt kalapját, előbukkant alóla fénylő kobakja. – Borzasztóan örülök, hogy ismét láthattam, Miss Trowbridge. Ha Gena nem lett volna annyira elképedve a történtektől, minden bizonnyal hisztérikus kacagásban tör ki. – Ó, itt vannak a hölgy fegyverei. Scott apja régi vontcsövű mordályaira meredt, s dühösen felkapta a fejét. Bicegve elindult az ajtó felé, maga után cibálta Genát, ahogy egy apa vezeti engedetlen kölykét. A lány, amikor kiértek a házból, hunyor-
gott a vakító fényben, s nem láthatta az Indiánügyi Hivatal körül némán egybegyűlt tömeget. – Scott, eressz el. Erre semmi szükség. Scott, ez fáj. A férfi megállt. Kezének szorítása enyhült, ám nem enyhült haragos arckifejezése. A szavak mélyről és fenyegető morajlással törtek elő belőle; – Ha nem lenne ez a bámész közönség, a legszívesebben a térdemre fektetnélek, és jól elfenekelnélek. Gena nem tudta, mi hökkentette meg jobban: az indiánok kíváncsi képe, vagy az a sötét harag, ahogy Scott vele beszélt. – Tudod, hogy hívnak téged? Witkowinak, vagyis Őrült nőnek, és kénytelen vagyok egyetérteni velük. Most pedig sétálj mellettem illedelmesen, ahogy egy úrinőhöz illik; odamegyünk a lovakhoz. S imádkozz azért, hogy elfelejtsem, civilizálatlan félvér fickó vagyok, aki képes elverni egy nőt. Gena elszántan szembeszegült vele. – Szeretném tudni, miért viselkedsz így. Mintha egyedül én lennék a bűnös. Minden, amit… – Olyasmibe avatkoztál, amihez semmi közöd. – Körbepillantott, és abbahagyta a veszekedést – Nem itt fogjuk ezt megvitatni. Gena vívódott. Valami borzalmas dolgot művelt. Érezhette ezt a férfiból áradó haragból. Makacssága azonban nem hagyta, hogy meghátráljon. – Én pedig úgy gondolom, hogy büszkének kellene lenned rám. A férfi mély lélegzetet vett. Keze megremegett. – Most olyan dühös vagyok, hogy a legszívesebben kitekerném a nyakadat. Fogalmad sincs, hogy mit műveltél. Hagynom kellett volna, hogy Garrick továbbra is bezárva tartson. Akkor legalább biztonságban lettél volna. Gena szemét a harag és a düh könnyei lepték el. – Akkor miért nem hagytál? A férfi olyan gyorsan mozdult, hogy a lánynak lélegzetvételnyi ideje sem maradt. A férfi átölelte, magához szorította, felemelte. Csókja durva volt és akaratos, s félelemmel töltötte el Genát. Büszkeség? A férfi büszke volt, de meg is rémült vakmerőségétől. Mi van, ha visszalőnek? Ha nem úgy döntenek, hogy idehozzák Garrickhoz, mint egy zsák
krumplit… Scott nagyot nyelt, és próbált megszabadulni ezektől a szörnyű gondolatoktól. Gena kiszabadította magát a férfi karjából. Próbált úrrá lenni reszkető lábán, s ahogy a férfi elindult, sietett utána, amilyen gyorsan csak tudott. Garrick irodája előtt az egybegyűlt indiánok egymás között nevetgéltek, majd csendben szétszéledtek. Scott felpattant a lovára és türelmetlenül várt. A másik jószágon nem volt nyereg. A lány rosszalló pillantással méregette, miközben még mindig sajgó ülepét simogatta. – Semmi kedvem ezen az idétlen gebén hazamenni – jelen tette ki. Scott lehajolt, hogy kioldozza a másik ló kantárát s oda– erősítse nyerge kápájához. Azután a lányra pillantott. Gena makacsul és büszkén felvetett fejjel állt. Reménykedő pillantással azt méregette, mekkora hely van a férfi mögött. Várta, hogy Scott felajánlja szolgálatait. Még mindig ugyanaz a ruha volt rajta, amit az előző este viselt. A férfi napfénytől káprázó szemében tegnapi alakja jelent meg. Elképzelte, mi lesz abból, ha a hosszú úton a nő mögötte ül, átfogja derekát és hozzásimul. – Egy valamire való lakota asszony akár egy napot is képes gyalogolni a férje mögött – jegyezte mega lány bosszantására. Gena mérgesen felvonta szemöldökét. – Én viszont egy lépést sem fogok tenni ebben a porban. A férfi lovát kocogásra késztette, a lány sarkában lépdeltek. Gena nem pillantott hátra. Büszke tartása minden szónál ékesebben beszélt. A különös menet elindult, át a lakota indiánok táborán. Gena nem viselt különleges, a sziklás talajhoz alkalmas lábbelit, viszont nem volt rajta számtalan alsó szoknyája, s ettől a gyaloglás könynyebbnek tetszett. Időközben rátértek a Lőne Star–birtokhoz vezető útra. A férfi megelégelte durva tréfáját. Lehajolt hozzá, és gyengéden a nevén szólította. Gena a férfi feléje nyújtott kezére pillantott, ajkát azonban csökönyösen össze szorította. Arckifejezése sértődött volt, várta, hogy a férfi beadja a derekát. Rendben, Scott éppenséggel még várhatott. A lány tovább lépdelt az úton, egészen addig, amíg egy szerencsétlen lépésnél bőr félcipőjének sarka meg nem bicsaklott. A férfi mellé irányította lovát.
– Add ide a kezed – mordult rá udvariaskodás nélkül. Nem volt szükség rábeszélésre. Gena olyan fáradt volt, hogy már egy lépést sem tudott tenni. Ezért azután azzal a méltósággal, ami még maradt benne, kezét nyújtotta, és a férfi mögé huppant. Scott szabályos vágtába vitte át lovát. A gyors mozgás arra kényszerítette Genát, hogy átölelje a férfi derekát, aki zordan és szótlanul ült előtte. Némasága bosszantotta. Ugyan mi rosszat tett ő? Testük a ló himbálódzását követve egyre–másra összeért. S ritmikus találkozásuk olyan izgalmas és érzéki volt, mintha szeretkeznének. Scott, miközben átugratott az árokparton, biztatóan megcsapkodta lova oldalát, s a keze ott maradt a lány térde mellett. Vérforralóan tapogatta a lány feszes combját, s addig motozott rajta, míg a szoknya a csípőjéig fel nem csúszott Ekkor azonban megharagudott magára, lehúzta a szoknyát, s mindkét kezével belekapaszkodott a kantárba. A délután már a vége felé járt, amikor belovagoltak a Préscott–birtok udvarára. Scott letette Genát, és nem túl szívélyesen, csupán fejbólintással üdvözölte öccsét, majd elügetett az istálló felé, ahol találkozott Ethannal. – Anyád már kész a vacsorával. Ne bántsd meg azzal, hogy érintetlenül kelljen visszavinnie. Majd elintézem a lovakat, amíg esztek. – Hadd csináljam meg én, nem tart sokáig. – Scott… – Mondtam, hogy én elintézem. Rory Genát azért megajándékozta káprázatos mosolyával. – Hogy van, kislány? Hogy érzi magát? – Jobban. – Nagyszerű, mert egyébként úgy néz ki, mintha valakivel együtt ganézott volna ki egy istállót. – Kijelentése nem gátolta meg abban, hogy gyors csókot nyomjon az arcára. Majd tekintetét visszafordította az istálló felé. Gena még sohasem látta ilyen boldogtalannak. – Mi a csudát csinál ott Scott? – Én most semmiképp sem ingerelném, kiváltképp ha ütőtávolságban lennék. Még önmagát is képes megmarni, ha alaposan felbosszantják. Figyelmeztesse anyát, hogy készítse elő az elsősegély ládikát.
Huszonharmadik fejezet Gena különös gonddal készült az ebédre. Öltözéke frissen mosott és ropogósra vasalt volt. Ugyanazt viselte, mint amit első találkozásukkor Bostonban. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Vajon a férfi emlékszik rá? Valószínűleg nem, hiszen alig–alig emeli fel tekintetét a tányérról. Amikor pedig felemeli, lopva öccsére sandít, aki mogorván ül vele szemben. Aurora és Ethan nem sejtették, mi lehet az oka a fiaik között kipattant viszálynak, de még csak célzást sem tettek rá. A két fiú rejtélyes és szaggatott válaszokat adott szüleik kérdéseire. Kerülték a beszélgetést. – Gena, hogy vannak a szülei? Gena fészkelődni kezdett a székén, majd a kérdéstől egyszeriben megmerevedett. – Jól vannak – dünnyögte válaszul Aurora kérdésére. – Minden bizonnyal rettenetesen hiányzik nekik. Tudom, mi is így voltunk, amikor Scott nem volt velünk. Ez az oka annak, hogy küldtek egy vonat jegyet? Gena nagyot nyelt. Ugyan mit válaszolhatott Scott édesanyjának? Azt, hogy régimódi szülei azt akarják, bontsa fel az eljegyzését mert Scott nem partiképes? Soha, soha nem bántaná meg ezzel az igazsággal. – Ügy gondolom, azt hiszik, hogy túl sokáig élek vissza a vendégszeretetükkel. – Ó, szó sincs róla. Örülünk, hogy itt van velünk. Különben is, a nyers férfiak között meglehetősen egyedül érzem magam. Nagyon jó, hogy egy másik nővel is beszélgethetek, – És megoszthatod vele a munkát – szólt közbe lakonikusan Ethan. – Igazad van. Ügy gondolod, hogy szolgaként veszem igénybe Genát. Ha bevezetnéd a vizet a házba, akkor mi is ölbe tett kézzel ülhetnénk. – Talán az is meglesz egyszer. – Ez az egyszer legalább öt év.
– Azután jön majd a villany és a telefon. – Egy másodpercig eltöprengett ezen, majd elnézően mosolygott. – Végtére is ahhoz, amit tőletek kapunk, máshol is hozzájuthatunk. Gena arcához kapta kezét, hogy elrejtse mosolyát. Majd nem elnevette magát. Csodálkozott, hogy évődésük nem hozta zavarba. Jól tudta, ez nem más, mint férj és feleség megszokott huzakodása. Természetes dolog. Anyja biztos, hogy elájulna mérgében, ha apja így élcelődne vele. Házuk légköre annyira különbözött Prescottékétól, mint a hideg tél a forró nyártól. Otthon semmi esélye nem volt, hogy felnőtté váljon. Ugyan mit változtatna a dolgon, ha egy vagy öt hét múlva térne viszsza? De haza fog térni. Mert Scott többé nem marasztalja. Pedig minden, amit szeretett, itt volt. – Scott, elmész Genával Bostonba? – Aurora igyekezett közömbös arcot vágni. – Itt marad, anya – szólt közbe határozottan Rory. – Nem mondta el neked a terveit? Scott arca mérgesen megrándult, de szóra sem méltatta öccse megjegyzését. – Scott? – Az indián bizottság tisztviselőjeként a cheyennek között fogok dolgozni. Anyja Gena meglepődését látva, gyorsan hozzátette: – Ugye, úgy gondolod, hogy a nyár hátralevő részében? – Nem, ezt fogom csinálni, hogy viszonozzam Kincaid nagy– apám értem hozott áldozatát. Ez a munka még mindig jobb, mint bűnözők bandájának keresni kibúvót. Gena elsápadt. Rory kényszeredetten kihúzta magát. Ethan hátradőlt a széken, és nyugodtan így szólt: – Ez nagyon is tiszteletre méltó életpálya. Csak nehogy közben elveszítsd a fedelet a fejed felől. – Ez aligha fog bekövetkezni. Tudom, mit jelent szegényen és gazdagon élni. Tudok magamra vigyázni. Egyedül. A férfi ezt nem mondta ki. Gena pedig nem akarta hallani, mert tudta. Ijesztő felismerés csapott bele. Ez volt, amire a férfi készült. S közben őt kihagyta az életéből. Mióta tudta, hogy nem fogadja el az apja
által felkínált munkát? Mióta dédelgette magában ezt a tervet, hogy beköltözik egyedül a cheyenn rezervátum egyik sátrába? Amikor először tette őt magáévá? Vagy talán múlt éjjel, amikor igazán egymáséi lettek? Teherbe is eshetett. Azzal lepje meg anyját, hogy megesett, másállapotban van? Felkavarodott a gyomra a gondolattól. Ostoba volt, hogy lefeküdt a férfival, mielőtt a neve védelmében biztonságban érezhette volna magát. Naivan félrelökte a bölcs tanácsokat és intéseket, amiket az anyjától kapott. Ha hallgatott volna rájuk, most nem érte volna ez a szégyen. És sohasem ismerte volna meg, milyen csodálatos Scott Prescott szerelme. – Még mindig jól működik az én öreg Henrym? Gena észbe kapott, hogy Ethan hozzá beszél. Bambán a férfira bámult: – Micsoda? – Már évek óta nem akasztottam le ezeket az ósdi mordályokat a falról. Eltalált velük valakit? Gena szégyenlősen elmosolyodott. – Azt hiszem, egy kerítésoszlopot és egy fát. Egyik sem volt halálos. – Hogyan? – Rory kíváncsian felemelte a hangját. Aurora csipkelődve válaszolt: – A mi kis Genánk egymaga harcba szállt egy egész csapat haramiával, akik egy indián családot fenyegettek. – Apa pisztolyaival? – Rory a lányra meredt, és próbálta maga elé képzelni a bájos, társaságbeli leányzót, amint akcióba lép. – Mi több, szőrén ülte meg a lovat – tette hozzá az anyja. – Életében először ült lovon! – Uramisten! Kislány, remélem, jól rájuk ijesztett? – Azt hiszem, közben egyfolytában imádkoztam. S végig behunytam a szememet. Scott az asztalra csapott. Az ezüst holmik táncolni kezdtek. – Örülök, hogy mindnyájan úgy vélekedtek, ez az egész roppant mulatságos. Fehér Felhő és családja azonban nem lesz ilyen vidám, amikor Garrick holnap beállít hozzájuk, és kilakoltatja őket – De hiszen én megállítottam őket…
– Senkit nem állítottál meg. Teljesen összezavartál mindent. Néhány gazember volt csupán, akiket azért fogadtak fel, hogy rájuk ijesszenek. Ez volt minden, amit addig tehettek. Garricknak semmi alapja nem volt ahhoz, hogy elvegye tőlük a földet. Egészen addig, míg oda nem vágtattál a pisztolyokkal. Így éppen te szolgáltattad nekik az alkalmat, amire vártak. Halálosan megfenyegetted őket, és gyilkos szándékkal támadtál rájuk. Ezt Garrick úgy adhatja elő, hogy az indiánok fel voltak fegyverkezve, és kiásták a csatabárdot. Akarod tudni, hogy mit tettél? Lehetetlenné tetted, hogy megvédjem azokat az embereket. Megkötötted a kezemet, Gena. A férfi reszketett a haragtól. A lánytól csupán egy erőtlen ellenvetésre tellett: – Én nem tudtam… – Megkérdeztél? – kiáltott a férfi Genára, – Kérdeztél is valaha valamit, mielőtt cselekedtél? Nem. Az ördögbe, sohasem. Fogalmad sincs arról, hogy miféle élet van a házunkon kívül. Ez nem Boston. Nem mehetsz fejjel a falnak! A pokolra vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Ne üsd bele az orrodat abba ami nem a te dolgod! Gena arca olyan fehér lett, mint Aurora abrosza. Felállt, és lassú, kimért léptekkel, megjátszott nyugalommal, emelt fővel távozott a szobából. – Scott, ezt nem kellett volna… Scott mérgesen öccse felé fordult. – Meg vagyok lepve, hogy éppen te mondod ezt. Azt hittem, hogy neked és az őrnagynak lenne néhány ötletetek, hogyan használjátok ki azt a földet, amit tőlük elloptok. – Mi a csuda van veletek? – szólt közbe Aurora. – Semmi, anya. – Scott! – Ethan hangjából érződött, hogy nem tűri tovább ezt a helyzetet. – Tudom, nagy a fájdalmad. Mégis, mi a családod vagyunk… Scott széke hátraesett, ahogy a férfi felpattant belőle. – Ma reggeltől elfelejtem, hogy családom van. – Fiam,.. – Nem vagyok a fiatok. – Haragosan és csalódottan kirohant, bevágta maga mögött az ajtót. Csönd ülte meg a szobát. Ethan szólalt meg elsőnek.
– Addig fogom kényszeríteni arra, hogy a mi cipőnket viselje, amíg magától be nem látja, hogy nincs más választása. – Ethan! Felesége kérlelő hangjára védekezőn mormogta: – Bocsánat, Óra. Tudom, hogy megsebezték a lelkét. Gena szobája ablakából látta, ahogy Scott kilovagol. Alakja világosan kirajzolódott az ólomszürke látóhatár előtt. Szőrén ülte meg a lovat, vadul vágtatott. Akár egy indián. A fájdalom egyre nőtt Genában. Arcát az ablaküveghez nyomta, és sírva fakadt. Könnyei úgy gördültek végig az ablakon, mint a nyári zápor. Szaggatott lélegzésétől bepárásodott a tiszta üveg. Hogyan hagyhatná itt őket? A Prescott család szeretetét egy hideg, illedelmes világért? Rory játékos incselkedését vagy Hajnali Dal barátságát a Caroline Davies–féle úri hölgyekkel folytatott lapos fecsegésért? Aurora megértő gyámkodását anyja dorgálásáért? És itt van Scott. Aki felrázta őt az unalmas és jól elrendezett életből, lágy, nyugodt hangjával életet lehelt belé, bátorságra ösztönözte. S közben gyönyörrel csodálta, s szenvedélyes udvarlásával tűzbe hozta. A lány akarta őt. Vágytól égve, mohón és fogcsikorgatva. Határtalanul és korlátlanul. Anyja aprólékosan kioktatta arra, hogyan kell egy úri hölgynek viselkednie, ám soha nem magyarázta meg neki, mit kezdjen az érzéseivel. Fogalma sem volt, hogyan zabolázza meg a keblében dúló érzelmi fel– lángolásokat. Miért nem foglalkozott anyja legalább annyit a szívével, mint azzal, hogy egyenesen, úrinőhöz méltóan tartsa derekát? Anyám, miért nem beszéltél nekem a szerelemről? Talán azért, mert maga Margaret Trowbridge sem tudott semmit róla. Scott úgy lépett az életébe, mint a megmentője. Örök életre szóló védelmet ígért azzal, hogy jegygyűrűt húzott az ujjára. És most minden összeomlott. Lehet, hogy a férfi cserébe otthagyta nála a nevét? Egy gyermeket? Megtapogatta lapos hasát. Hogy lehetett ilyen elővigyázatlan? A megszakításos módszer, amit Scottal alkalmaztak, lehet, hogy elégséges a terhesség elleni védekezéshez. De csak egyetlen biztos utat ismert: az intim kapcsolat elkerülését. Ez pedig túl nehéz számára. A kísértés nem múlt el.
A Sárga Medve holtteste mellett töltött órák nyugalmat hoztak Scott lelkének. Az eső áztatta domb tetején csalódottsága és dühe lelohadt. Rádöbbent, hogy őrülten viselkedett. Mégsem derült jobb kedvre, ahogy Lőne Star felé vágtatott. Az emlékek és a bizonytalan jövő egyaránt nyomasztotta. Bekötötte a lovat éjszakára. Alig vonszolta magát, míg megtette a pajta és a ház közötti távolságot. Rálépett a lépcsőre, és el– gondolkodva megállt. Magányos alak vált ki a sötétből. – Azt hittem, hogy már visszamentéi a Bar K–birtokra. Rory bizonytalanul megérintette fivére vállát, majd kezét gyorsan visszakapva ezt mormogta: – Nagyon sajnálom az öreg törzsfőnököt. Fogalmam sincs, mit tennék, ha az én nagyapám halt volna meg. Tudom, hogy ő volt számodra a világon minden. Scott biccentett, Rory pedig zavarodottan toporgott – Elhoztam neked azokat a bizonyos dolgokat. Elég sokáig csellengtem itt, mert személyesen akartam átadni őket Scott átvette a papírlapokat, és az öccsére pillantott. – Mi ez? – Annak az összesítésnek a másolata az öreg főkönyvéből, amely mutatja, hány marhát adott el Garricknak. Feltünteti az árakat is. Jelentős különbség kell, hogy legyen e között, és amit az állami jelentésben felsorolt S van itt néhány egyezség is az államilag juttatott földek bérbevételéről. Használd fel őket úgy, ahogy jónak látod. Scott meghökkenve nézett rá. – Jól meggondoltad? – Ha szükség lesz rá, hogy megvédjem magamat, ismerek egy jó ügyvédet, aki talál nekem kibúvót. Scott nagyot nyelt. – Mindent elkövetek, hogy ne keverjelek bele – biztosította. – Tudom, hogy így lesz, Scott. Vigyázz magadra. Mindig tudd, ki áll mögötted. Rám számíthatsz. – Hangja hirtelen elcsuklott, – Nem tudnám elviselni, ha nekem kellene téged kiterítve vinni anyánkhoz. Hevesen összeölelkeztek. – Scott, ne gondold, hogy csak a te személyes ügyed az, amit az Őrnagy mondott. – Fogalmam sincs, hogy mi másnak vehetném. – Figyelsz rám?
– Rendben, úgysem tudsz meggyőzni. – Meg van ijedve, Scotty. S az összes birtokossal ez a helyzet. Képtelenek vagyunk elérni, hogy akkora legyen a hasznunk, mint tíz évvel ezelőtt. Az öreg másra sem gondol, mint arra, hogyan élje túl ezt a helyzetet. A nagy üzletek már a múlté. Most már csak azért küzdünk, hogy fenntartsuk magunkat. Te a törvény minden eszközével fordulsz ellenük, és ez Őket végveszélybe sodorja. Scott, tönkre fogod tenni a szomszédaidat. – Mit kell akkor tennem? – Tőlem kérded? – Rory hangja tompán csengett. – Igen, éppen tőled. – Rendben. Úgy látom, hogy egyszerre sok minden ellen indulsz harcba. Feljebb kellene elkezdeni. Nem az emberek rosszak, hanem a rendszer, ahogy a dolgok intéződnek. Mutasd meg nekik, hogyan kerülhetik el, hogy tönkremenjenek. Egy olyan embernek, mint az őrnagy, add meg a választás lehetőségét jó és rossz között, és ő rá fog jönni, hogy a „legkevésbé rossz” az egyetlen út. Adj neki esélyt, Scott, győzd meg Garrickot és a hozzá hasonlókat, hogy egy nép kizsákmányolása a legrosszabb megoldás. Én lennék a legboldogabb, ha összebékítenéd őket az indiánokkal. Elmosolyodott, az arcát megtörölte inge ujjával. – Nem is tudtam, hogy ennyi eszed van. – Nyilván a Prescott vér teszi. Scott, először ezen a héten, tiszta szívből nevetett. – Tudod, Rory, mikor elmentem tőletek, te amolyan „szaladj ide, tedd oda” kölyök voltál. Büszke vagyok rád, milyen remek fickó lett belőled. – Mesebeszéd, Scott, Ne szédíts, mert elérzékenyülök. Gyerünk, fel a fejjel! – Finoman megpaskolta testvére arcát. Majd ismét úgy beszélt vele, mint férfi a férfival. – Most légy óvatos. Ha szükséged van valamire, nyugodtan gyere hozzám. Lehet, hogy meglep, de nekem is vannak összeköttetéseim. – Egyáltalán nem lep meg – jegyezte meg Scott halk elismeréssel. Csak állt a sötétben és mosolygott, hallván, hogy visszhangzik öccse harsány kacagása. Halk léptekre lett figyelmes. – Na fiúk, kibékültetek? – Igen, apa.
– Úgy viselkedtél, mint aki az eszét veszítette. – Igen, apa, – Tehetek valamit érted? – Csak annyit, hogy állj mellettem. – Mindig is ott álltam. És ott is fogok. Hisz tudod. – Tudom, – Akkor menj be, csókold meg anyád, és kívánj neki jó éjszakát. – Igen, papa. – Scotty, én ott voltam, amikor születtél. A kezem között vetted az első lélegzetet – Kezét határozottan Scott vállára tette, és megszorította. – Pelenkáztalak, amikor kicsi voltál. S virrasztottam, ha megbetegedtél. Én ültettelek először lóra, s én voltam az, aki először elnáspángolt. S ugyanezt végigcsináltam az öcséddel is. Te és Rory a gyermekeim vagytok. Képtelen lennék téged másképpen hívni, mint Prescottnak. Ám ha ez a név nem felel meg neked… – Nagyon is megfelel, apa. Hiszen tudod. – Tudom. Menj, és mondd meg anyádnak is. Nem lenne rossz, ha még kedveskednél is neki, különben nem hagy nyugton egész éjjel. – Igenis, apa. Lágy zene. Szívből jön, és az ő szívéhez szól. Gena hálóingére kapta a pongyolát, és lemerészkedett a földszintre. Halovány fény áradt szét a szobában, de nem volt ott senki. A halk zeneszó kicsalta a holdfényes teraszra. A zene abba maradt. Scott felnézett. – Kérlek, gyere be – biztatta gyengéden a férfit. Scott ismét ajkához emelte a furulyát A dal úszott az éjszakában, varázslatosan, és magával ragadta. Amikor véget ért, a csend beborította őket. – Ez gyönyörű. Már korábban is hallottam, a Bar K–birtokon. A férfi nem tagadta. – Hol tanultad? – Nem is emlékszem. Azért játszottam, hogy kiengeszteljelek. – Gyengéd és ragyogó tekintetét a lányra emelte. – Hozzád szólt – Ó! – Boldog remegés futott végig Genán. – Van szövege is? A férfi a furulyát a szívéhez szorította. – Itt van. – Elfordult, és belebámult az éjszakába. – Elmentünk, hogy meghallgassuk Oscar Wilde felolvasását. Ballada a readingi fegyházról című verse éppen akkor író-
dott. Mennyire igyekeztél, hogy ne sírd el magadat. Olyan félénk voltál, én pedig egyre csak téged bámultalak. Gyönyörű voltál. – Mikor volt ez? – kérdezte a lány merengve. – Azon az estén, amikor azt a zöld ruhát viselted. Először engedted meg, hogy hazakísérjelek. A férfi emlékezett. Genának még a lélegzete is elállt, – Olyan kecses, olyan légies voltál. Az est nagy részét azzal töltöttem, hogy a kezedet néztem, s arról ábrándoztam, hogyan érinthetném meg. A férfi tovább beszélt, szomorú arccal, s a hangja olyan halk volt mint a dallam, amit az előbb játszott. – Gena, a mindened akartam lenni, és mindent neked akartam adni, amit megérdemelsz, vagy még annál is többet. Sajnálom. Scott mélyet sóhajtott. – Ez volt életem legszörnyűbb napja. – Én mit tehetnék érted? Mitől lenne jobb neked? – Attól, ha valaki odajönne hozzám, átölelne és azt mondaná, hogy szeret. – Bánatosan nézett a lányra. Gena gondolkodás nélkül a férfi kanjaiba vetette magát – Ó, Scott mennyire szeretlek! És annyira, de annyira sajnálom, ami ma történt. Scott fölnyalábolta és a térdére ültette, s Gena kicsi és boldogtalan gyerekként bújt oda hozzá. – Nem sejtettem, hogy ekkora galibát csinálok – kesergett. – Nem gondoltam, hogy… – Pszt. Tudom, hogy nem gondoltad. – A férfi ajkát a lány hajához nyomta, s még erősebben szorította magához. – Gena, bátran cselekedtél. Butácskán, de hihetetlenül bátran. – Azok a gyerekek most fedél nélkül maradnak, és ez az én hibám. – Arcát a férfi nyakába fúrta, és halkan zokogni kezdett .., – Velük minden rendben lesz. A család és a barátaik befogadják őket. Egyetlen lakota gyermek sem marad gondoskodás nélkül, – Arcát a lány arcához nyomta, és önkéntelenül elmosolyodott. Az ő Genájára gondolt, a lovat szőrén megülő amazonra, aki apja revolvereivel hadonászik. – Gena, és legalább megtanítottad őket kesztyűbe dudálni? A lány egy pillanat alatt megértette a célzást; és kuncogva beismerte:
– Annyira megijedtem, hogy mindkét pisztollyal egyszerre lőttem. A fegyverek úgy visszarúgtak, hogy nyomban lerepültem a lóról. Nem mondhatnám, hogy túlságosan rájuk ijesztettem. Attól tartottak, hogy kitörtem a nyakamat. Túl sok volt ez ahhoz, hogy keresztes vitéznek nézzenek. A férfi ujjai tapintatosan feljebb csúsztak a lány hátán, és masszírozni kezdték a nyakát. Milyen könnyen kitörhette volna. Milyen könnyen megtörténhetett volna, hogy itt hagyja. Leesik a lóról Egy eltévedt golyó végez vele, vagy egy kegyetlen kéz. S bátorsága és szépsége egy szempillantás alatt semmivé lesz. – Mikor fogsz átköltözni a cheyennekhez? – Hamarosan. Vörös Madár felajánlotta nagyapám sátrát. Szükség van rám ott, s talán majd megbíznak bennem. Azok, akik elhagyták őket és művelten tértek vissza, a fehér emberek világához tartozónak vallják magukat úgy élnek, mint ők, olyan házakban, olyan kényelemben, elveszítették indián mivoltukat. Nem szeretném, ha azt hinnék, hogy én is ezen az úton járok. Azt akarom, hogy megismerjék az arcomat s akkor talán eljönnek hozzám gondjaikkal. A lány bólintott, megértette szavait. Ha elképzeléseit meg tudja valósítani, akkor elérte célját. Ebben a világban azonban nincs hely egy bostoni asszony számára. Ugyan miféle érvet tudna a lány felhozni saját maga mellett? Hogyan ragadhatná el népétől, melynek szüksége van rá? Ahogy neki is szüksége van a férfira. De személyes vágyai háttérbe kell, hogy szoruljanak a sziúk szenvedéseihez képest. S ha Scott tehet valamit Fehér Felhőért, Magasan Szálló Sólyomért Hajnali Dalért és a gyerekekért, hogyan kényszeríthetné, hogy helyettük vele törődjön? – Sok jót tehetsz értük, Scott. Kerülte a férfi tekintetét – Egyelőre elég reménytelennek tűnik az ügy. Van egy törvénykönyvünk, mely az indiánok jogait tartalmazza, s ez eltér az általános törvénykönyvtől. A bírók maguk dönthetik el, hogy melyiket alkalmazzák. Ráadásul a kiutalt földek esetében az igazságszolgáltatás megoszlik az állam és a helyi törvénykezés között. Az indián bíróságokon olyan bírák ülnek, akik inkább az ügynököket mintsem az indián közösségek érdekeit szolgálják. Nincsenek megbízható alaptörvények, amelyekre támaszkodhatnánk. A kormány azt hiszi, hogy a személyi tulajdon a
megoldás. Valójában ez az első lépés azon az úton, melyen az indiánok elveszítik állampolgári jogaikat. – Te viszont segíthetsz abban, hogy a helyzet megváltozzon. A lány hite erőt adott Scottnak. – Igen, a rendszer a rossz. A kormány úgy tesz, mintha engedné, hogy mi magunk intézzük ügyeinket, közben korlátozza a szabadságunkat. Meg akarják semmisíteni törvényeinket, szokásainkat és őseinktől örökölt vallásunkat. Kizárnak bennünket a tisztességes kereskedelemből, a civilizációból, s megfosztanak attól, hogy egyenlő eséllyel álljunk a törvény előtt. Politikusok játékszereivé válunk. Ezen változtatni kell, ha nem akarunk belepusztulni. – Neked sikerülni fog. – Gena bizakodva és elragadtatással nézett a férfira. A lány szeméből áradó rendíthetetlen bizakodás erőt öntött Scottba, elszánttá tette, úgy érezte, nem tudják legyőzni. Biztos volt benne, hogy a lánnyal az oldalán mindenre képes lenne. De nem vihette magával oda. – Istenem, Gena, mennyire szeretlek! Hangja remegett, mert a kimondott szó igaz és fájdalmas is volt egyben. A lány alig tudta elhinni a váratlan és őszinte kifakadást. Gena kezét a férfi lángoló arcához emelte. – Mit tegyünk, Scott? A férfi mindinkább erősödő fájdalommal nézett rá. – Életem hátralevő részében úgy szeretnék felkelni, mint ezen a mai reggelen, hogy magam mellett tudjalak. – Hangja fátyolos volt. Ugyan mit ajánlhatott fel a lánynak? Tudta, hogy amit csinál, az veszélyes, de ezt nem vallhatta be szerelmének. Az volt csupán a fontos, hogy Gena biztonságban legyen; s ha Rory a nyereg előtt, kiterítve hozza haza, akkor ne az ő küszöbére tegye le élettelen testét. Gena elég könnyet ej– tett már eddig is érte. Ha Garrick bosszút forral, Gena jó eszköz lenne számára. S a férfi képtelen volt együtt élni azzal a gondolattal, hogy szerelmével árthat a lánynak. – De nem lehetek melletted – fejezte be a lány helyette a mondatot. – Otthon vigyázni fognak rád. Biztos vagyok benne, hogy hiányzol nekik, és ők is hiányoznak neked. Tudom, hogy boldog leszel, ha hazamehetsz. Gena álla megremegett.
– Ó, Scott, hogy lehetsz ilyen naiv! Nem minden család olyan, mint a tiéd. Nem minden családot hat úgy át az egymás iránti szeretet, mint a tiédet. – Maga előtt látta azt a pillanatot, amikor majd Bostonban lelép a vonatról, s lelkéből minden remény elszállt. Mert a szülei soha többé nem engedik meg, hogy Scott visszatérjen hozzá. A jegyet csak oda útra váltották meg. – Én azt akarom, azt akarom… – hangja elakadt, – Mit? – noszogatta a férfi szelíden. Szeretettel. Gyengéd gondoskodással. A lány ezt szerette benne. Sok más nagyszerű vonásával együtt. – Szeretnék bátor lenni melletted. Szavai megindították a férfit. Szótlanul magához húzta, szorosan átölelte, hogy a lány ne lássa feldúlt arcát. Sokáig nem tudta elengedni ezen a késő éjjeli órán. Amikor a lány végül magára hagyta, úgy érezte, ijesztő űr maradt utána. Űr, amit semmi, senki nem tölthetett be.
Huszonnegyedik fejezet Gena nem gondolta volna, hogy ez a reggel is ugyanolyan lesz, mint a többi. Az utolsó előtti reggel volt, amit a Prescott– házban töltött, s azt hitte, ez másmilyen lesz, mint a többi. Tévedett. Minden ugyanolyan családias és meghitt volt. Aurora a kötényébe szedte a tyúkok alól a tojásokat, ő krumplit hámozott, Ethan kávét őrölt. A kis konyhaablakon át látta, Scott a teraszon borotválkozik. Háttal állt, s így csak elképzelni tudta, hogy éppen mit csinál: beszappanozza magát, leborotválja sörtéit, lemossa az arcát, majd törülközővel megszárítja. Gépiesen végezte a dolgát, s éppen ezek a begyakorlott, egyszerű mozdulatok tűntek oly kedvesnek és bensőségesnek. Gena még sohasem látott férfit borotválkozni. Arra gondolt, nem valószínű, hogy még egyszer része lesz ebben a látványban. A férfi belépett a konyhába. Friss és üde volt, mint ez a reggel. Meglátván őt, ajka széles mosolyra húzódott – Jó reggelt. Az a néhány óra, amit esti együttlétük és Sárga Medve földi maradványainak meglátogatása között alvással töltött, csodát művelt. Fáradtságnak nyoma sem volt az arcán, szeme tisztán ragyogott, mint Dakota aranya, Gena érezte pillantása melegét. – Kész már a kávé? – Ha ennyire sietsz, akkor te is csinálhatnál egyet, s mást mielőtt kicicomázod magad – dünnyögte Ethan mérgesen, miközben a kávéskannát feltette a tűzhelyre. Scott büszkén felkapta frissen borotvált állát. – Nem mindenki szereti a reggelt olyan szőrösen kezdeni, mint egy grizzly medve. Hogy tudja ezt anya elviselni? – Remekül – jegyezte meg Aurora derűsen. Éppen bejött, hogy megszámolja a tojásokat. – Mit ácsorogtok itt, fogjatok neki a reggelinek, ott van az asztalon. Mikor végeztek, Scott felállt az asztaltól, s kéjesen megoldotta nadrágszíj át.
– Kilovagolok a cheyennekhez – jelentette be, s tekintetével Genát kereste. Minden másodpercet vele akart tölteni a hátralévő időből. A lány szinte repült fölfelé a lépcsőn, majd néhány perc múlva kihívóan felhasított szoknyában és buggyos ujjú blúzban jelent meg. Haját copfba fonta, s az minden lépésekor a vállához csapódott. A férfi egy szót sem szólt, elismerően nézett végig rajta. S alig–alig szólalt meg akkor is, amikor kilovagoltak a rezervátumba, Gena ezen a napon mindent meg akart adni Scott Prescottnak, amit az csak kívánhatott egy nőtől. Azt akarta, hogy a férfi így emlékezzen vissza rá. Szívesen lemondott a kényelem minden kellékéről, s alkalmazkodott a nyers valósághoz. Be akarta szívni a szabadság, a kaland izgalmas levegőjét. Olyan volt számára ez a nap, mint amikor valaki, mielőtt végképp elveszíti szeme világát, utoljára megnéz minden számára drága arcot, hogy azután belemerüljön az örök sötétségbe. Minden percét úgy akarta végigélni, mintha Mrs. Scott Prescott lenne. Abban a pillanatban, amikor a kormány által adományozott indián földre értek, a férfi egyszeriben más lett. Szemébe húzta kalapját, szalagja szabadon lebegett a szélben. Lábát kihúzta a kengyelből, s természetes könnyedséggel lógatta oldalt, így – indián módra – irányította paripáját. S teton nyelven üdvözölte a szembejövőket. Gena elbűvölve bámulta szerelmét. Vörös Madár köszöntötte őket a sátorban. Sárga Medve szelleme még ott kísértett minden zugában. Scott átadta az özvegynek az Aurora konyhájáról hozott ajándékokat. Különös, gurgulázó hangon magyarázott valamit az asszonynak, s közben egyre–másra Gena felé mutatott. A sziú asszony pedig csak bólogatott, szomorúan mosolygott. – Mit jelentsen ez? – kérdezte Gena, amikor a férfi lekuporodott vele szemben a földre. – Vörös Madár veled lesz, amíg én elmegyek. Csak rövid időre. Van egy kis dolgom. Rendben? – Ügy lesz, ahogy te akarod – biztosította Gena, s megérintette a férfi bekötözött térdét. Ujjai vágyakozón végigsimítottak feszes nadrágján, s csak nehezen tudott elválni tőle. Azt kell tennie, amit a férfi akar. Titokban elhatározta, hogy lerajzolja a lakota indiánok nyomorúságos életét, és keleten megmutatja azoknak, akik azt hiszik, hogy mindent tudnak. Lehet, hogy ezzel Scott segítségére is lesz. Rajzolás közben fel–felpillantott, s látta, hol egyik, hol másik indián figyeli mellette
állva, mit csinál. Többségük nem beszélt angolul. Néhányan csak biccentettek, mások udvariasan üdvözölték, esetlen bókokat mondtak neki. Figyelmességük zavarba hozta. Legutóbbi látogatásakor távolságtartóan fogadták, mint egy érdekes idegent. Most viszont igazi melegséget tapasztalt. Megkérte Vörös Madárt, hogy magyarázza ezt meg. Az idős asszony egyszerűen összegezte: – Azért jönnek ide, hogy kifejezzék tiszteletüket neked, Magányos Farkas asszonyának. Hallottak róla, hogy milyen bátran viselkedtél, és most ki akarják mutatni elismerésüket – Ó! – Gena csak ennyit tudott kinyögni. Meglepődött, hogy ekkora hőstettnek számit, hogy megakadályozta egy indián család kiköltöztetését otthonából. Scottot elkedvetlenítette, hogy szinte semmit nem tudott elintézni Garrickkal. Abban reménykedett, hogy rábukkan az árulkodó adatokra, de semmit nem talált Nagyapja előrelátó ember volt Minden bizonnyal tartott egy másik főkönyvet a revizorok részére. Honnan tudta, hol húzódik a törvény határa? Nagy késéssel érkezett vissza Sárga Medve sátrához. Óvatos léptekkel közeledett a lányhoz. Még mindig a sátor alatt ült, ott, ahol hagyta. A pokrócot megosztotta Fehér Felhő tucatnyi gyermekével és még másokkal. A nagyobb gyerekek valamivel tartózkodóbbak voltak, akárcsak a fiatalasszonyok és a férfiak. Távolról is hallotta Gena hangját, éppen a bostoni teadélután történetét mesélte el. A lakota indiánok kuncogva fogadták, hogy milyen különös módon lépnek a hadi Ösvény– re a fehér emberek. Scott is nevetett. S az volt az egészben a legfurcsább, hogy a hallgatóság akkor izgult, amikor nem kellett volna, és ott nevetett, ahol hallgatni illett volna. „ A kutyafáját, Gena, már egy percre sem hagyhatlak egyedül?!” „Nem árt, ha tanulnak tőlem” – gondolta Gena. Megérezte, hogy Scott ott van a közelében. Mellette guggolt. Gyengéden odahajolt hozzá, s a férfi megsimogatta. Gena hálásan nézett fel rá. Scott napbarnított arca és izmos teste roppant férfias látványt nyújtott. S most is izgatott remegést váltott ki szerelméből. Nyugtalan és forró feszültség áradt a férfi ragyogó, aranyszínű szeméből. Gena a legszívesebben megsimogatta volna, de a sok figyelő szem meggátolta ebben, – Új misszionárius iskolát nyitottál? – tréfálkozott Scott,
– Ártatlan vagyok – szabadkozott Gena. – Négy gyerekkel kezdtem, s a többiek később csatlakoztak. Nem hiszem, hogy valamennyien megértik, amit mondok – A lakoták szeretik a meséket És a bájos mesemondókat. Scott mosolya megértő volt, s a lányt levette a lábáról. Hallgatóságának fiatalabb tagjai kiabálni kezdtek: – Wicooyak,. Wicooyake. – Fejezd be a mesélést – súgta Scott szelíden. Felállt, hogy üdvözölje Magasan Szálló Sólymot. – Asszonyod nemes lelkű teremtés – jegyezte meg az indián. – Érdekes mesét mondott a fehér emberekről, akik harcba kezdtek azért az országért, ami a miénk volt. Úgy mutatta be őket, mint dicső harcosokat. Pedig az ő bátorságuk a ládafiában van. Kivéve Wasichu Wakant. Ő az, aki a tanácsban bátran szól. Scott elismerő bólintással fogadta az Ethannak címzett bókot. – Mindkét világban, a fehér emberek és a lakoták között is vannak bátrak. Ha hited erős, a szíved követni fogja. – Asszonyod, Új Szerelem erős a hitében. Még engem is megszégyenített. A helyemre állt, amikor családom segítségre szorult. Jól választottál, Magányos Farkas. Sok örömet és büszkeséget hoz majd számodra. Nagyszerű fiúkat fog szülni neked. Scott lelkébe édes–keserű fájdalom hasított, amikor hátra– fordult, és megpillantotta a világosszőke fejet a sok ébenfekete kobak között. Barátja igazat mondott. Gena képes lenne erre. Elég volt egy pillantást vetni arcára. S ekkor Scott gyermekkori pajtása, akit testvéreként szeretett, meglepő kijelentést tett: – Neked és Új Szerelemnek otthonra lesz szükségetek, gondolj az okiciyuzére. Felajánlom az enyémet, ha megfelel. Scott meghökkenve meredt rá. Csupán egy halk „megfelel” jött ki a torkán. Nagyot nyelt. – Ma éjjel. Ma éjjel kell, hogy megtörténjen. – A gondolat egyre világosabban körvonalazódott az agyában. Igen. Ezzel tiszteletben tartanák Sárga Medve utolsó kívánságát. S olyan kötés lenne, ami örökre hozzáláncolná Gena szívét. – Utánanézek, hogy rendben legyenek a dolgok ígérte Magasan Szálló Sólyom.
– A tieid jól vannak? – próbálta Scott elterelni gondolatait, melyek egyre csak Gena körüljártak. Magasan Szálló Sólyom szeme elhomályosult. – Holnap jönnek az ügynökség emberei, hogy elvegyék a földünket. Ajkkor mi már tuweolakuyek leszünk, földönfutók. Scottot nyomasztották a keserű szavak. Elképzelte, hogyan vándorol majd Fehér Felhő családja egyik helyről a másikra, élelmet koldulva, amíg valahol be nem fogadják őket. Kegyetlen sors. – Hacsak ki nem találom, hogyan tudnánk megszabadulni Garricktól – szólt engesztelhetetlen dühvel. – És mi lenne ez a csoda? A büszke lakota indián izzó gyűlölettel nézett az indián hivatal irodája felé. Gena szomorúan nézte, hogyan veri fel Fehér Felhő és családja a sátrat. Az Ő meggondolatlan viselkedése hozta vissza őket ide, a rezervátumba az emberhez méltó életből és szabadságból, amit saját birtokukon élvezhettek. S az, hogy még csak nem is nehezteltek rá ezért, csak növelte bűntudatát. Kedvességük, mellyel körülvették, a szívébe markolt. Hajnali Dal, az édesanyja és Vörös Madár ott ültek mellette, és anyanyelvükön beszélgettek. Közben vaj puha bőrdarabokat varrtak össze. „Szarvasbőr” – magyarázta Hajnali Dal. Öt darab ilyen bőrre volt szükség hagyományos öltözékük elkészítéséhez. Gena leült, hogy megörökítse vázlattömbjében a három, munkája fölé hajoló indián asszonyt. Hajnali Dal elmagyarázta, hogy a gyíkmotívumot a t’elanuwerát fogják a ruhára hímezni. A délután tikkasztóan forró volt. Scott egész idő alatt a közelben tett–vett, de nem jött oda hozzá. Mégis állandóan magán érezte a férfi parázsló tekintetét. Amikor felpillantott, Scott gyöngéden rámosolygott s a vágy lángja lobbant összetalálkozó tekintetükben. A férfi lábbelijét felcserélte egy pár puha mokaszinra, felsőteste lakota módra derékig meztelen volt. Amikor leguggolt Fehér Felhő mellé, hogy megtárgyalja vele közös ügyeiket, a lány megpróbálta lerajzolni. Izmos lába kívánatosán rajzolódott ki nadrágján át. Lazán guggolt, karját a térdére támasztotta. Bőre mostanra már ugyanolyan sötét volt, mint többi lakota testvéréé, csakhogy az övé inkább barnás árnyalatú, mint rézszínű. Gena szerelmes kézzel vitte fel a papírra nemes arcvonásait, s közben felidézte a gyönyörű perceket, amikor kiugró arccsontját, ívelt ajkát,
fekete szemöldökét simogatta. Büszkeség töltötte el, amikor férfivá avatásának behegedt sebeit vetette papírra. A papíron kirajzolódó alak Magányos Farkas, a nagyra becsült harcos volt. Gena letette rajztömbjét, mert Vörös Madár megkérte, hogy hozzon vizet a közeli folyócskáról. Nekiláttak megfőzni a vacsorát. – Ünnepi lesz – közölte az asszony szelíd mosollyal. Gena meglepődött azon, hogy ilyen soká maradnak, de nem szólt, elindult a táboron át a folyóhoz. Amit látott, felkavarta lelkét. Egy eddig ismeretlen élet nyomasztó képeit viheti magával. Holnap. Próbált nem gondolni rá. Amikor a gyerekek és az asszonyok vették körül, ez nem is volt olyan nehéz, otthon érezte magát közöttük. Mint aki örökre itt marad. Az indiánok reménytelen nyomorúságuk ellenére is egy család voltak, egész nap ezt látta. S közöttük nem volt egyedül, hozzájuk tartozott. Odajöttek hozzá, megölelték őt, az idegent, és Scottot, akinek ereiben csak félig folyt indián vér. Már megértette a férfi vágyát, hogy itt akar maradni, nem a keleti part személytelen ridegségét választja. Ha szeretnek, akkor könnyebben viseled el az élet nehézségeit. De Genának vissza kell térnie. Vissza, haza. El kell hagynia azt a vidéket, melyet igazi otthonának érez. Tekintete elhomályosult. Minél inkább próbálta elhessegetni a gondolatot, annál bővebben ömlöttek a könnyei. Valami nekiütődött, könynyű érintést érzett a lapockái között. Tovább folytatta útját, amikor újabb kavics pattant vissza a karjáról. Arra gondolt, talán egy gyerek játszik így vele, s már éppen meg akart fordulni, hogy rendre utasítsa a kis csibészt. S ekkor beleütközött Scottba. A lélegzete is elakadt. Észveszejtő volt, ahogy ott állt, s férfiasan szép arcán derűs mosoly ült. Szelíd, nagy szeme valami olyasmit ígért, amiről a lány csak álmodhatott. Gena kikerülte, és szapora léptekkel folytatta útját a folyóhoz. Hallotta, hogy a férfi a nevén szólítja, majd könnyű léptekkel követi. – Eszem ágában sem volt, hogy megijesszelek – csendült a szívének oly kedves hang.
– Nem ijesztettél meg. Engedj utamra. Vizet kell vinnem Vörös Madárnak. – Megszaporázta lépteit, küszködött a torkát szorongató sírással. – Segítek. – Nem kell. A férfi mégis megragadta a vödör fülét. A lány próbálta elhárítani a kezét. A vödröt védekezőn felemelte. A férfi értetlenül meredt a lányra. – Gena, valami baj van? Valaki megbántott? A vödör a földre esett. S a lány már a férfi karjai között volt. Arcát a melléhez szorította. Lehunyta a szemét, de így is maga előtt látta szerelmét. Igazi férfi. Megvédi őt. Biztonságot ad. Hallotta, hogy mind hevesebben ver a szíve, A férfi megszólalt: – Jól vagy? – kérdezte gyengéden, majd amikor a lány bólintott, következett a másik kérdés: – Haza akarsz menni? – Nem – suttogta a lány eltökélten. A férfi észrevette a válasz szenvedélyes hangsúlyát, – Úgy láttam, jól érzed magad közöttük. – Igen, így van – szipogta Gena. Eltolta magától a férfit, és felvette a vödröt. – Vízért indultam. Vörös Madár meg akar tanítani néhány lakota ételre. Ünnepségre készülnek ma este. Nem gondolod, hogy maradhatnánk? A férfi megsimogatta az arcát. – Ha kedved tartja. Csak egy kicsit későn kezdődik. – Ráérek becsomagolni holnap reggel is. A férfi tenyerébe fogta a lány arcát, és hosszan, lágyan szájon csókolta. – Majd megmondom nekik, hogy itt maradunk. Sok jó barátot találtál itt, Gena. – Kedvelem őket. Két hónappal ezelőtt el sem tudtam volna ezt képzelni. Hogy féltem tőlük, most pedig úgy érzem magam közöttük, mintha a családom lennének. – Szeretlek – suttogta halkan a férfi. Ismét csókban forrt össze az ajkuk, majd a lány felkapta a vödröt. – Megyek vízért. A férfi elengedte, s nézte, hogy fut az ösvényen, mint akit rossz szellemek kergetnek. Lehet, hogy így is volt. – Szeretlek – szólt utána. A szavak most még mélyebbről jöttek, egyenesen a szívéből.
A délután hátralevő része gyorsan elrepült. Gena a legszívesebben visszatartott volna minden másodpercet, de az idő könyörtelenül rohant. Nem sokkal naplemente előtt Scott és Vörös Madár elindult, hogy teljesítsék szomorú kötelességüket Sárga Medve földi maradványainál. Hajnali Dal és édesanyja becsalogatták Genát az új sátorba, s ajándékkal lepték meg, azzal a ruhával, amin egész nap dolgoztak. Gena szó nélkül kibújt a sajátjából. Amikor az őzbőrből varrott ruha a bőréhez ért, bámulatosan lágy és rugalmas volt az érintése. A rojtok az alján cirógatták a lábszárát. Gyöngyökkel kihímzett öv fogta össze a derekát. Vállrésze nehéz volt a sok hímzéstől és berakástól. Szarvasbőr mokaszint húzott a lábára. Hajnali Dal közben kibontotta és kifésülte a haját, színes gyöngyökkel díszített pánttal fogta össze szőke hajfürtjeit. – Olyan, mint a fehér ember gabonája – mondta a lakota lány, miközben a pántot ügyes ujjakkal ráhúzta Gena hajára. – Csodálatosan néz ki. Magányos Farkas ma éjjel nem fog bírni magával. Gena az indián teremtés jóslatát hallva fülig pirult, sejtette, hogy igazat mond. Teste ettől még jobban felforrósodott. – Boldog asszony vagy, Fehér Hattyú. Scott nagyszerű férfi. Jó lesz hozzád. Gyönyörrel tölti meg éjszakáidat. – Hajnali Dal ujjai egy pillanatra megálltak Gena hajában. – Valamikor azt reméltem… De nem, látom, hogy Magányos Farkas mennyire szeret. Erős szívű, jó asszony vagy. Boldoggá fogod tenni Őt. Gena fájdalmasan felsóhajtott. Ó, bárcsak tehetné! Bárcsak engednék. Lángoló szenvedélyére válaszként édes furulyaszó hallatszott az éjszakában. Az ő dala. Csak állt, és reszketett a gyönyörűségtől, annyi vágy áradt az egyszerű dallamból. – Megismered a siyotanka hangját? – Hajnali Dal sóhajtott. – Menj ki hozzá, Új Szerelem. Nem Scott, hanem Magányos Farkas várta a sátor előtt. Fején antilopszarvval kombinált tolldíszt viselt. Fekete szeme ragyogott a sötétben. Tekintetével simogatta a lányt. Lassan szétnyitotta a vállára terített szőttes takarót, a feje fölé emelte, majd mindkettőjüket betakarta vele. – Így senki sem hallhatja, amikor azt mondom neked, olyan gyönyörű vagy, hogy már nem tudok várai, s megcsókollak.
Gena felidézte Hajnali Dal szavait, s egyszeriben minden világos lett számára. A férfihoz simult, ajka szétnyílt. A férfi finoman megharapta, majd kuncogni kezdett. – Mi van? – El kell, hogy mondjam a varázslónak, jó a csodaszer. Megérintette a nyakában lógó kis zacskót. – Jávorszarvas por. A jávorszarvas a férfiúi erő, az erény és tisztaság jelképe. Gena a férfi széles mellén babrált, – Úgy gondolod, hogy szükséged lesz rá? – kérdezte incselkedve. – Biztos voltam benne, hogy nem. – Leeresztette a takarót Gena meglepődve látta, hogy a férfi komor és bizonytalan. – Tehát először szerelmi daloddal elcsábítottál, majd megbabonázol a jávorszarvas lelkével. Mi jön még utána? A férfi megenyhült, és évődőn elnevette magát. Apró tükröt húzott elő nadrágja zsebéből, s úgy tartotta, hogy Gena láthatta magát benne. – Most pedig a tükrömben rabul ejtem az arcodat, s így hatalmam lesz feletted. A lány is elmosolyodott – Tessék, ám legyen. – Akkor gyere. Élvezzük a zenét és az ünnepet. Megfogta a lány kezét, és a gyülekező indiánokhoz vezette. A tömeg szétvált előttük, és beengedték őket a kör közepére, ahol sok–sok ennivaló volt szétrakva. Scott megosztotta vele ételét, azután ismét megfogta a kezét, s együtt nézték a fiatal férfiak és nők érzéki táncát. A táncolok az óramutató járásának megfelelően körbejártak, s időnként megölelték egymást. A dob váratlanul háromnegyedes ritmusban kezdett peregni, egy csapat férfi ugrott a kör közepére, és halkan, kántálva énekelni kezdtek. A dal ritmusa vibrált, felkavaró volt. Gena érezte, hogyan veszi át teste a zene ritmusát. A tánc nem volt nyíltan erotikus, ám miközben nézte, vágy ébredt benne. Scott a lány kezét a melléhez szorította. Szíve együtt lüktetett a tánc ütemével. Türelmetlenül. Szenvedélyesen. Fehér Felhő és családja Gena mellé ült, míg Vörös Madár Scott másik oldalán foglalt helyet. Teton nyelven beszéltek nem fordultak sem hozzá, sem Scotthoz, Gena mégis érezte, hogy róluk van szó, s közben bólogattak. A férfi le nem vette róla a szemét, huncut mosollyal csodálta. Fehér Felhő és Vörös Madár egymás között csereberéltek: szövetet,
dohányt jól megfent kést. Minden darabot gondosan megvizsgáltak, és bejelentettek a köröttük levőknek. Scott, hogy kielégítse Gena kíváncsiságát halkan elmagyarázta, miről van szó: – Családom ajándékai a te családodnak. Jelképes gesztus. Fehér Felhő arra kér, hogy majd mutasd meg a tieidnek. Ez a tisztelet jele, úgy érzik, hálával tartoznak neked. Scott felemelte az egyik ajándékot, egy csontokból és kagylókból összeállított súlyos nyakláncot, s a lány nyakába akasztotta. – Jávorantilop fogai. Értékes, mert csak az elülső kettőt fűzik fel rá. Negyven állatból szedték össze, nagyapám, apám és én ejtettem el őket. A lány megilletődve nyúlt a lánc után. – Scott, ez csodálatos. Köszönöm. – Kikapta hajából a beletűzött díszes fésűket s odanyújtotta Vörös Madárnak. Az idős asszony elégedetten mormogott valamit, megforgatta kezében az ajándékot. Scott őrült a lány gesztusának. Így szólt hozzá: – Négy lovat ajándékoztam Fehér Felhőnek, aki kinyilvánította a sawkayapit, vagyis azt hogy elfogadja az ajándékomat. Az ajándékok cseréje az okiciyuzález vezet, vagyis hogy családjaink mostantól fogva összetartoznak. Mindenki elégedett. Menjünk. Hirtelen felállt, keményen megragadta a lány karját és felhúzta őt. Mindenki kuncogni kezdett. Gena is elmosolyodott bár fogalma sem volt miért mosolyognak és susognak olyan pajkosan, Scott odavezette a frissen felvert sátorhoz. Szétnyitotta a bejáratot elfedő takarót és várta, hogy Gena belépjen. – Nem értem. – Gena hátrasandított a tűzre, mintha segítséget várna onnan. – Ez Fehér Felhő sátra. – Nem – felelte a férfi gyengéden. Rámutatott a sátorra festett jelekre. Egy üvöltő farkas s egy fél emberalak. Magányos Farkas. – Ez a mi házunk. A férfi behúzta a lányt, s amikor a sátor takarója lecsapódott, az ünneplők kurjongatni kezdtek. Scott tüzet gyújtott a sátor közepén. A láng bágyadt meleget árasztott, s megvilágította a sátor belsejét. Nagyobb volt, mint Sárga Medvéé, három fekvőhelyet látott benne Gena. Díszes függöny borult föléjük, hogy feltartóztassa a füstlukon esetleg becsöpögő esőt, A függönyök alja fel volt emelve, hogy a levegő szabadon járhasson alattuk.
Nyergeik a sátor egyik felében voltak elhelyezve. Scott levette fej díszét, és gondosan a nyergek mellé állította. Majd mosolyogva visszatért a lányhoz. Gena kínjában nyelt egyet. Még hallotta barátaik füttyét és kiabálását. S amikor a férfi hozzáért, odébb húzódott. – Gena? – Scott, ők azt fogják gondolni, hogy mi ide azért … azért jöttünk, hogy… – Hogy szeressük egymást? – folytatta a férfi kacér mosollyal – Nem tudom, te hogy vagy vele, de az biztos, hogy nekem ez járt a fejemben. – Megragadta a lány ruhájának övét, de ő kisiklott a keze közül, megriadt. Úgy helyezkedett el hogy a tűz kettejük közé kerüljön, és várta, hogy mi lesz. – Ez nem… ez nem… – Nem illik? Ezt a szót kerested? Bostonban nem. Itt viszont illik. A kint lévők közül senki nem lát ebben semmi rosszat. Te az enyém vagy, Gena. Nem akarnak zavarni. És senki sem fogja kifogásolni azt ami közöttünk történik. – A férfi lassú, de határozott léptekkel megkerülte a tüzet. Gena elhúzódott. – Ugye, te sem kifogásolod? A lány félig lehunyt, könnytől nedves szempillái alól idegesen pillantott a férfira. A férfi teste barna, erős… és olyan csupasz és nagy… Gena borzasztóan zavarban volt Mindenki fogja tudni. Valamennyien. Hogyan fogja holnap reggel elhagyni a sátrat és hogyan néz majd a szemükbe? A férfi nézte a lány szégyentől lángoló arcát s érezte ellenállását. Hirtelen dühbe gurult felpattant. – Felejtsd el! Semmi baj. Visszaviszlek a birtokra. – Mérgesen felkapta a nyergeket s már éppen készült kifelé amikor a lány halkan utána szólt. – Scott. A súlyos hímzett öv a lány karcsú derekáról a lábára csusszant. A sokatmondó mozdulat vad vágyat ébresztett a férfiban. Óvatosan a lányhoz lépett, mintha félénk hajadon lenne. Reszkető ujjaival megsimogatta az arcát.
– Biztos vagy benne, hogy itt akarsz maradni? – kérdezte halkan. – Az előbb őrült voltam. Csak azért, mert azt akartam, hogy ma este minden tökéletes legyen. Gena belemerült a férfi szenvedélyes tekintetébe. – Őrült voltál, úgy bizony – hagyta rá. – S tökéletes leszel.
Huszonötödik fejezet A férfi csókja olyan volt, mint egy sóhaj. Lassú volt, hagyott neki időt a válaszra, arra, hogy akár el is utasítsa. Ám Gena ezt nem akarta. A férfi végigtapogatta arcát, állát, halántékát, először az ujjaival, majd az ajkával. Csendben és nyugodtan állt, hagyta szerelmét, tegye, amit akar. Scott finoman lebontotta róla puha bőrruháját. Lassú, csábos mozdulatokkal; tánc volt ez, játékos rítus. S amikor mindkét zsinórt megoldotta, ajka gyengéden rátapadt az előbukkanó selymes bőrre. Gena ott állt előtte meztelenül. Scott hátralépett. Tekintete végigsiklott a lányon, akinek egyszeriben melege lett a férfi pillantásától. S a belső láz egyre nőtt testében. Némi vívódás után kinyújtotta kezét, és nekilátott, hogy megoldja a férfi farmerét. Összeszedte minden ügyességét, ám a nadrág nem engedett. Scott feltüzelt férfiassága feszesen tartotta az amúgy is szűk nadrágot. – Engedd nekem – súgta Scott, s nagy nehezen megszabadult tőle. Börtönéből előbukkanó férfiassága sóváran meredt a lány felé. Gena szégyenlősen visszahőkölt. Halk sikoly hagyta el az ajkát, olyan, mint amilyet iskolás lányok hallatnak a fiúkról beszélgetve. Scott az álla alá nyúlt, s megemelte a fejét. A szemébe akart nézni. – Meg vagy elégedve vele, Új Szerelem? – A szavaiból áradó férfiúi büszkeség ellenére a lány érezte, hogy biztatást vár. – Igen. Simogató ujjai megerősítették szavait. Meglepte, hogy milyen elevenen lüktet Scott férfiassága. Kíváncsisága felébredt, s keze tovább folytatta felfedezőútját. Scott halkan felnevetett, magához húzta, s megcsókolta a tenyerét. – Ezt majd később. Különben gyorsan eljutunk a végkifejletig. Később tehetsz, amit akarsz. A lány nem volt biztos benne, hogy pontosan megértette, mire céloz. A férfi különös izgalmat keltett benne: „tehetsz, amit akarsz”. Felbátorította. Csábította. Végiggondolta, mi az, amit szívesen tenne, amit eddig soha nem mert tenni. A férfi mindenre kész volt.
Keze felemelkedett, végigsimított szerelme vállán, majd elindult lefelé a derekán, csípőjén. Scott követelőzőn csókolni kezdte. Szája gyors és mohó volt, a lány selymes bőrét gyűrögette, alig bírta türtőztetni magát. Aztán hirtelen felnyalábolta, s a fekvőhelyhez ment vele. Gena meglepődött, amikor a férfi mellé és nem rá feküdt. Talán kissé csalódott is volt. De ez nem tartott sokáig. Scott vadul csókolta, a mellét babusgatta. A lány sóhajtozva és nyögve hagyta, hogy gyakorlottan csipdesse, izgassa, nyalogassa. A férfi feje lejjebb csúszott, bordái szelíd ívén, s nedves köröket írt ajkával a hasára. Gena fejét dobálva a férfi hajába túrt. Scott egy pillanatig habozott menjen–e lejjebb ajkával. Túl drasztikus lenne, még nem szoktak egymáshoz. Jobb, ha lassan, gyengéden szítja fel a lány szenvedélyét. Hiszen övék az egész éjszaka. Ismét visszatért a lány arcához. Legyezőként terült szét világosszőke haja. Pirosra csókolt ajkát kitárta, kék szeméből, melyben nemrég még az ártatlanság fénye ragyogott, most már asszonyi vágy tüzelt. Amikor meztelenül meglátta a lányt, soha nem érzett gyönyörűség ébredt a szívében. Istenem, de jó lenne, ha az övé lenne, azé a férfié, akit Magányos Farkasnak hívnak! Micsoda bátor teremtés! És milyen gyönyörű! S miközben erre gondolt, alámerült a szerelem kútjába. Holnap jobb, ha mindezt elfelejti, s összeszedi minden erejét, hogy el tudja viselni a búcsúzást. Ma éjjel azonban még az övé volt. Csodálatos bágyadtság lett úrrá Genán, Scott lassú, nyugodt mozdulatai elkábították. A tábortűztől idehallatszó dobszó ott visszhangzott az ereiben, vére együtt lüktetett vele. Ritmusa kimért volt és magával ragadó, ott dörömbölt testének minden érzékeny pontján, s egyre mélyebbre hatolt az ölébe. Scott keze végigbarangolta gyöngéd domborulatait, s kereste a legérzékenyebb, legcsábítóbb völgyecskét, hogy felderítse és meghódítsa. Ám amikor eljutott a lankásan emelkedő, pihés dombocskához, váratlan ellenállásba ütközött. A lány szorosan összezárta combját. A férfi türelmesen simogatta, de csak nem nyíltak szét, sőt szorításuk sem enyhült. – Gena? – kérdezte gyengéden. – Mi baj? A lány kerülte pillantását. A férfi barna nyakára meredt, és rekedten suttogta:
– Ez a baj, Scott. Az, amit érzek, amit most teszünk. Nekünk nem lenne szabad… – Miért? Talán nem jó? A lány felpillantott rá, és a férfi látta a választ tágra nyílt, kék szemében. S látta zavarát is. Érzéki ajka szigorúvá keményedett. – Az, amit teszünk, nem más, mint durva testiség. Az Úr nem engedi meg, hogy átadjuk magunkat az élvezeteknek, akár az állatok. Scott elmosolyodott. – Ne nevess ki! – El sem tudod képzelni, milyen ostobaságot mondtál. Úgy beszélsz, mint egy aggszűz, aki képtelen egy férfit az ágyába csalogatni, s ezért mindenféle magyarázatot keres, hogy megnyugtassa magát, nem is kívánja a dolgot! – Scott! – Gena készen állt rá, hogy felugorjon, dühösen és megbántva. A férfi azonban erősebb volt, és visszafogta. Mély és forró csókkal. S mindaddig nem szakadt el a szájától, amíg a lány ellenállása nem lanyhult, s vissza nem zuhant a fekvőhelyre. Nem voltak érvei az effajta meggyőzéssel szemben. Csendben feküdt szemét lehunyta, szeméből forró könnyek záporoztak. A férfi az ajkaival szántotta fel őket. – Gena, a természet Nagy Titka arra ösztönzi az élőlényeket, hogy párosodjanak, sokasodjanak – magyarázta nyugodtan. Keze ismét izgató útra indult Gena testén. – Ebben nincs semmi különös, hiszen azt szeretnénk, ha minél többen lennénk. Az ember az állatok fölé emelkedett, s vágyaiban is elsősorban ember. Joga van választani, s ha kell, el tudja fojtani szerelmi vágyát, amit az úr ültetett belé, hogy valakihez tartozzon, s hogy azzal a valakivel örömet szerezzenek egymásnak. Semmi állatias nincs a szerelem élvezetében, mert úrrá tudunk lenni rajta. Nem ott és akkor közösülsz, amikor rád tör a féktelen szenvedély. Mert akkor ma reggel ott találtad volna magadat a konyhaasztalon, amint a szoknyáddal vesződöm. Gena elnevette magát. A kép, ahogy ott fekszik az asztalon a süteményes tál és a kávéskanna között, miközben Scott a lába között incselkedik, legalább annyira abszurd volt, mint amennyire izgatta a fantáziáját. A férfi is mosolygott, ő is elképzelte a pikáns helyzetet. Becéző hangjától és simogató tenyerétől Gena kissé megnyugodott, s amikor a férfi keze lejjebb csúszott finoman remegő testén, az út már nyitva volt előtte, engedékenyen és vágyakozón.
– A férfi jutalma az élvezet, amit gyöngédségével, türelmével érdemel ki – folytatta Scott. Hangja szerelemtől izzott. – Adni és kapni, nincs ennél szebb dolog. Szeretlek, Gena, tiszta szívemből. Testi–lelki társam vagy, nem szégyen az, ha elfogadod tőlem a gyönyört. És azt szeretném, ha viszonoznád. Ez a dolgok természetes rendje. Gena egyre szaporábban és izgatottabban szedte a levegőt. Hallgatott, próbált érzéketlen maradni, ám a férfi keze egyre feljebb emelte az élvezetek magasába, mind lejjebb tévedt, hogy meglelje az utat, belemerüljön, s eljuttassa a gyönyör csúcsára. Robbanásszerű kéj hasított Gena testébe. Hozzásimult csodálatos és erős partneréhez, aki életet lehelt a testébe, s emellett szívből jövő bölcsességgel is felruházta. Elsikoltotta a nevét. Ez volt az ő felelete. A férfi az övé lett. Ott volt rajta és benne, lüktető vágya nem csitult Érzéki remegés áradt szét testén, féktelen gondolatok lettek úrrá agyán. Igen, ez volt a csúcs. Scott mozogni kezdett, teste követte a dobok dübörgő ritmusát. Semmi nem maradt a jól nevelt Gena Trowbridge–ből, Fehér Hattyú lett, Magányos Farkas szenvedélyes és odaadó asszonya. Vadul sikoltozott, a kinti nagy zsivajban úgysem hallja meg senki, de ha meg is hallották volna, akkor sem törődnek vele. Kinyitotta a szemét. Örült, hogy volt hozzá bátorsága. Ott látta a testén a férfit, mosolygott aranyló lángok lobbantak a szemében. Még sohasem látta ilyen lélegzetelállítóan szépnek: vonásai átszellemülten ragyogtak, s Gena részeg tekintettel itta magába ezt a ragyogást. A lány ismét lehunyta szemét, hogy akadálytalanul ízlelje meg a testét éltető vágyat. Scott a csípője alá nyúlt, megemelte, hogy még teljesebben fogadja be, hogy testének minden porcikájával az övé legyen, s hogy vad hördüléssel belespriccelje férfiasságának forró nedűjét, az élet magvait, minél mélyebbre felhevült ölébe. Kielégülten és fáradtan hevertek egymás mellett. A férfi a haját simogatta, s a sziúk nyelvén szólt hozzá. Gena mégis megértette. Szerelmi dalát susogta a fülébe. Még sötét volt, amikor belső órája felébresztette, s figyelmeztette, hogy hamarosan felkel a nap. Ideje volt, hogy meginduljon nagyapja földi maradványaihoz, s imádkozzon lelki üdvösségéért. Sárga Medve hiánya éles fájdalommal hasított a szívébe.
Felült, és azon töprengett, mi az, ami megváltozott körötte. Meztelen volt, mindig így aludt. Súlyos bágyadtság húzta vissza az ágyba. Úgy érezte magát, mint aki egész nap lovon volt, nyereg nélkül. Vagy egész éjszaka. Elmosolyodott. Gena. Ott volt mellette, odabújt hozzá, és mélyen aludt. Istenem, hányszor találták meg együtt a teljes kielégülést éjszaka, azokban a szenvedélyes órákban! Soha nem gondolta volna, hogy az Ő törékeny Genája ilyen féktelen tud lenni az ágyban, s ilyen állhatatos a szerelmi csatározásban. Mindenben partnere volt a szerelemben. Mindenben. És akkor jön az a vonat, hogy elragadja tőle. Közelebb húzódott hozzá. Scott elhatározta, mindent megtesz, hogy ne törje össze a lelkét, amikor a búcsú fájdalma hatalmába keríti. Itt hagyja az a nő, aki féltő gondoskodásával vigasztalta. Aki szívében újra lángra gyújtotta a már elfeledett érzelmeket. S nem lesz többé társa, barátja, sem szeretője, s nem lesz gyermekei anyja sem. Ó, hatalmas Wakan Tanka, hogyan viseli majd ezt el? A lány volt az élete, ő volt a fény számára. Hogyan is engedhetné el? De Gena nem követheti az ő útját. Soha nem fogja arra kényszeríteni, hogy olyan gondokat vállaljon magára, melyek tönkretehetik. Nem engedi, hogy szörnyű élmények részese legyen. Mert ha vele marad, ettől nem menekülhet. Nem hitte, hogy a lány annyira szereti, hogy mindezt vállalja érte. Mi lesz, ha a lány elfelejti? Ha keletre visszatérve az ő édes Genája talál egy másik férfit. Miután lelkét összetörte és hazaküldte őt, nem várhatja el tőle, hogy hűséges maradjon hozzá. Megkóstolta a férfival való együttlét gyönyörét – az ördögbe is, hiszen éppen Ő volt az, aki felébresztette benne ezeket a vágyakat! Maga előtt látta egy másik férfival, egy olyan Horace Billings–félével. Elképzelte unokatestvére kezét amint a lány testét markolássza. – Nem – szólt hangosan, s közelebb húzta magához szerelme kecses testét. – Te az enyém vagy. Csak az enyém. A füstnyíláson át nézte az égbolt lassan kihunyó fényeit, s a tehetetlenség érzése uralkodott el rajta.
Felpattant és magára rántotta farmerét. Imádkozni fog. Imádkozni nagyapja teteménél, hogy bölcsesség világítsa meg az agyát. Bölcsesség és erő. Gena felriadt, nem érezte maga mellett a férfi forró testét. – Scott? Felült és körülnézett. A nyergek ott voltak a sátor bejáratánál. Scott inge, cipője és kalapja rajtuk hevert. Tehát Sárga Medvéhez ment, hogy elsirassa. Megnyugodva sóhajtott, s visszahanyatlott az ágyra. Próbált tovább aludni. A holnap már itt volt. Ez volt az a nap, amikor el kellett hagyma Dakota földjét, hogy soha többé ne térjen vissza ide. Dermesztő ürességet érzett a férfi távollétében. Összeszorította szemhéját, szenvedélyben együtt töltött óráikra emlékezett Micsoda lánggal lobogtak mind a ketten! Vágyban égve. Fáradhatatlanul. Scott már nem küldheti el őt. Azután, ami közöttük történt, semmiképp nem. A férfi szerelmet vallott neki. S vallomását újból és újból megismételte, nemcsak szavakkal, hanem a kezével, testének meggyőző erejével. Igazából csak most jött rá, hogy ő milyen fontos a férfi számára. Ó, Scott, kérlek, ne kényszerítő rá, hogy visszamenjek. Belepusztulnék. Meghalhat az ember a magánytól, a reménytelenségtől? Ha nem, akkor ő lesz az első, aki ebbe belehal. Ha elmondta volna a férfinak, hogyan talált magára e vad vidéken, akkor megértené őt, és maga mellett tartaná. „ Végy feleségül, Scott. Most vegyél el feleségül.” Vagy talán a férfi már nem gondol erre? A lakota indiánok elfogadták. Aurora Prescott is. Csak a férfi nem tudná elfogadni? Szellő suhant végig a sátron, meglendült a bejáratot takaró pokróc. Rögtön tudta, hogy Scott lépett be. Csendben feküdt, várta, hogy leüljön mellé fekvőhelyükre. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy ott érezze maga mellett. Scott azonban nem lépett hozzá. Mezítláb guggolt a tűznél. Arcáról képtelenség volt barmit is leolvasni. – Jó reggelt – szólította meg halkan. – Nem akartalak felébreszteni – kezdte Scott. – Nem ébresztettél fel. Már régóta fenn vagyok. Gondolkodom.
Bólintott, de nem tett megjegyzést. Felállt, és a lány ruháiért indult. Nem a bor öltözékért, hanem fehér ember gönceiért. S elfordult, miközben az öltözött. Amikor visszafordult, Gena éppen összekuszált haját rendezgette. – Engedd meg, hogy én fejezzem be. Gena meglepődött, de nem sértődött meg. A férfi letérdelt előtte, s gyengéden fésülni kezdte a haját. Majd nekilátott, hogy befonja. – Ez nem a te dolgod. – Ilyen reggeleken ez nálunk a férfi dolga, mitawicu. Vajon ez azt jelenti, hogy az „ágyasa”? Tűrte, hogy a férfi vékony fonatot sodorjon a hajából, és sastollakat tűzzön bele. – Mennyi örömet szereztél nekem az elmúlt éjszaka – szólalt meg halkan. Angolul, de éneklő lakota hanghordozással ejtette a szavakat, ami oly kedves volt a lánynak. – Te is úgy gondolod? Gena hangja elakadt. Csak bólintani tudott. – Biztos így volt. Hangos voltál. Elégedett megjegyzésétől a lány még jobban elvörösödött. Scott keze lejjebb csúszott a blúzán, s gyengéden megérintette pihegő keblét. Azután felállt. – Felnyergelem a lovakat. Különben a népem azt hiszi, hogy valami baj történt velünk. „Mi is történt?” – gondolta Gena vad kétségbeeséssel. Semmi nem történt.. Semmi nem változott. A férfi elküldte. Amikor Scott visszatért, Genát az egyik gyékényen találta. Keze az ölében nyugodott, fejét bánatosan lehajtotta. A jávorszarvas bőréből vart ruha és a szarvasfogakból összeállított nyaklánc a térdén hevert. S csupán reszkető válla árulkodott a lelkében dúló érzésekről. – Gena, kész vagy? A lány lassan felemelte tekintetét. Szomorú volt és legyőzött. A férfi egy szót sem tudott szólni. Összetörte a lány lelkét. Minden ígérete ellenére. Jéghideg volt a teste, amikor magához szorította. Kezébe nyomta a bostoni vonatjegyet – Szeretlek – jelentette ki a férfi. Vallomása válasz nélkül maradt. Csüggedés lett úrrá rajta. Mennyi ideig tart, amíg a lány Bostonban kiábrándul belőle? Nem kívánta ezt megvárni. Tenyerébe fogta az arcát, s megemelte, hogy ne tudja elkerülni tekintetét. – Gena, boldog lennél itt velem?
Eleven szikra lobbant a lány szemében. – Igen, Scott, az lennék. A férfi elfojtotta a szívében feltörő ujjongást, és folytatta: – Szeretném, ha nem hamarkodnád el a választ. Fogalmam sincs, miféle munka vár itt rám. Egy ideig itt leszek a rezervátumban. Ez pedig azt jelenti, hogy se pénz, se luxus. Feltehetően itt fogunk lakni, ebben a tipibcn. Nyáron pokolian forró, télen dermesztőén hideg. És soha nem lesz elég élelmünk. – Nem érdekel – kiáltotta a lány boldogan. – De majd fog – figyelmeztette a férfi. – Nem lesz tiszta víz, amiben megmoshatnád a hajadat. S nem lesz megfelelő mellékhelyiség. A városbeliek azzal fognak gúnyolni, hogy egy félvér szeretője vagy. Sőt, lehet, hogy még rosszabb sors vár rád. Összeomlasz, tönkremész bele. – Kibírom – sóhajtotta Gena. A férfi megnyalta cserepes ajkát. Istenem, mennyire szereti a lányt! – Gena, nem ígérhetem meg, hogy részed lesz mindabban, amit egykor elterveztünk. Nehéz idők jönnek. Úgy gondolom, hogy az igazságszolgáltatást választom hivatásomul. Ez azt is jelentheti, hogy egy időre át kell mennem Washingtonba. Magány és elutasítás várhat rád. Kérlek, gondold végig. Nehogy később megbánd. – Hogyan bánhatok meg bármit is, ha veled leszek? Akkora szenvedéllyel mondta ki ezeket a szavakat, olyan magabiztosan, hogy a férfi kezdett hinni bennük, őszintén, szívből. Elmosolyodott. Könnyes mosoly volt rá a válasz, – És akkor együtt töltjük majd az éjszakákat, és egymás mellett ébredünk. – Vad szenvedéllyel magához szorította. A viszonzás nem maradt el. – De nem minden éjjel – kuncogott Gena. – Egy jól nevelt bostoni úri hölgy legfeljebb tizenkétszer engedheti meg. Scott egyszeriben jobban érezte magát. – Hetente? A férfi elképedve fogadta a lány válaszát. – Évente. Harsogva fel kacagott. – Rendben, akkor ezt letudjuk az első hét alatt. De mit fogunk tenni a többi tizenegy és fél hónap során? Kaphatok egy kis előleget? Száz évre előre, mert minden éjjel boldoggá akarlak tenni. Vagy legalább minden másodikon.
A lány is kacagott, s csodálkozott, hogy a férfi ilyen szenvedélyesen türelmetlen egy ilyen éjszaka után is. Lehet, hogy sohasem veszíti el vad vágyát? – Majd külön fogunk aludni – bosszantotta. – így nem lesz akkora a csábítás. – Külön? Gena, amíg meg nem halok, a karjaim között fogsz aludni. Kivéve amikor gyereket vársz. Ha igazi bostoni úriember lennék, akkor külön ágyat ajánlanék fel. Ha pedig igazi lakota harcos lennék, akkor nem érhetnék hozzád két éven keresztül. – Két évig? – hüledezett a lány. Nem tudta elképzelni, hogy két évig egy fedél alatt él a férfival, s nem kívánja meg. S hogyan bírná ki ő aszszony nélkül? Mosolya egyszeriben lefagyott az arcáról. – Félek, hogy akkor gyakran visszajárnál Crowe Creekbe. A lány szavait hallván Scott képtelen volt elfojtani fájdalmát. – Miért? – kérdezte ártatlanul. – Azért, amiért a Negyedik utcában voltatok. – Gena, hallgass rám. Azon az éjszakán nem voltam nővel. Hazugság volt, Rory találta ki, hogy ne tudjátok meg, Spencer veretett meg engem. Soha, soha nem szegtem meg a neked tett ígéretemet. És soha nem is fogom megszegni. Eltökélten felsóhajtott. – Amilyen gyorsan csak tudok, eljövök érted. Szavai űrt keltettek a lányban. – Micsoda? – Sokáig leszel a tieid között, és megmagyarázod nekik a helyzetet. Lehet, hogy jó ideig nem jöhetsz vissza. Ha úgy látom, hogy a dolgok rendeződnek, elküldöm hozzád anyát, Ethant vagy Roryt. Isten óvja Bostont, ha Rory beállít oda. – Elmosolyodott, miközben erre gondolt. – Úgy intézzük majd a dolgokat, ahogy te akarod. Telerakjuk virággal a rajzszobát, a zeneszobában rózsacsokrok lesznek, lóhere az ágyak mellett az éjjeliszekrényen, és százszorszépek a kandalló párkányán. Az egész olyan lesz, mint egy kert. Ahogy te akarod. Anyád zongorázni fog, te meg majd azt a ruhádat veszed fel – azt a selyem–, csipke– és gyöngyberakásos ruhakölteményt és… Gena, mi a baj ? Nem erre gondoltál? Valami mást akarsz? – Nem – nyögte a lány rémülten. – Nem, ott nem lehet az esküvő. Maga elé képzelte, milyen undorítóan gúnyolódnának rajtuk. Scott és családja az ajtó előtt ácsorognának, s egyetlen élményük a megvetés
lenne. Nem, Aurora Kincaid fia, Távoli Szél gyermeke, Scott Prescott nem tarthatja esküvőjét a Trowbridge–szalonban. Scott összerezzent. Valami szorította és fojtogatta a torkát. Lehet, hogy Gena nem akar a felesége lenni? Fájdalmas sóhajjal borult a lány a férfi mellére. Átölelte, ujjai belemélyedtek izmos hátába, arcát vállgödrébe fúrta. Zavarban volt. Attól, amit válaszolnia kell Scott igyekezett visszanyerni nyugalmát. Megsimogatta a lány haját, és nyugtató szavakat sugdosott a fülébe. – Csitt, csitt, mitawicu. Ne sírj. Mindig úgy lesz, ahogy te akarod. És boldogok leszünk. Amint elintézem itt ügyeimet, elviszlek kettőnk otthonába. Hacsak nem akarsz a Lőne Star– birtokon élni. Talán ez lenne a legjobb, mert sokkal többet lehetnénk együtt, s akkor nekiláthatnánk, hogy négy vagy öt kis Prescott nyüzsögjön körülöttünk. Gena egyszeriben megfagyott a férfi karjaiban. – Nem, Scott. – sziszegte, A férfi próbált mosolyogni. – Rendben, akkor három. – Nem, egy sem lesz. A férfi azt hitte, hogy rosszul hall. – Talán nem most, azonnal. De hamarosan. Elképzeltelek velük. Hogy szeretnének téged. Csodálatos vagy. Gena ridegen így szólt. –Nem értesz meg, Scott – kezdte sokatmondó nyugalommal.– Egyáltalán nem lesz gyerekünk nekünk, kettőnknek. A férfi rádöbbent, hogy a lány nem tréfál. Hátrahőkölt, és elképedve bámult rá. Mi több, dühösen. – Általában nem akarsz gyereket, vagy csak tőlem nem? Félsz, hogy nem lesznek elég fehérek, s nem nyerik mega családod és barátaid tetszését? Így van? Ez az oka, hogy még mindig nem vagy benne biztos, hozzám jössz–e feleségül? Így van. Gena? A férfi ezt már kiáltotta. A lány összerezzent, és sírásban tört ki. Soha nem tapasztalt dühvel és ijedten ragadta meg Scott szerelme karját. – Gena! – Magányos Farkas! A férfi megfordult a kétségbeesett sikolyra, s meglepetten látta, hogy Hajnali Dal rontott be a sátrukba. Arcát bánat torzította el. Zokogott. – Magányos Farkas, segítened kell. Magasan Szálló Sólymot meglőtték, Garríck pedig halott. Azért ölte meg, hogy megszerezze az iratokat,
amelyekről azt mondtad, szükséged van rájuk. Az a történet tüzelte fel annyira, amit a te őrült asszonyod mesélt tegnap a fehér emberek háborújáról. Nem akart rosszabb lenni náluk. – Zihálva és fújtatva szedte a levegőit, s közben Genára nézett. Kimondhatatlan gyűlölet sugárzott az arcáról. – Ezt akartad?! A családom elveszítette miattad az otthonát, most pedig a fivérem talán az életét is! Menj vissza oda, ahová tartozol, fehér asszony! Elég bajt csináltál már eddig is!
Huszonhatodik fejezet Gena megdöbbent Hajnali Dal vádló szavaitól. S az igazságtól, ami belőlük áradt. Scott vállon ragadta Hajnali Dalt s egy kérdéssel magához térítette engesztelhetetlen haragjából: – Hol van most a bátyád? – Elrejtettük, mit tegyünk. Magányos Farkas? Ügy félek. A férfi a kijáratra mutatott – Várj rám kint. Gena halálsápadt volt és reszketett, mint a nyárfalevél. Scott nem akarta magára hagyni; nyugtalan és dühös volt a közöttük elhangzott szavak miatt. De nem volt más választása. Halkan így szólt hozzá; – Maradj itt Gena! Várj rám. Rendben? Kérlek, várj rám! S miután nem kapott választ csalódott sóhajjal követte Hajnali Dalt. Gena hosszú ideig mozdulatlan maradt. Azután felállt, és reszkető kézzel összeszedte ruháját. Lovát felnyergelve találta a sátor mellett. Körül sem nézett felpattant rá. Hallotta a felbolydulást a sziúk táborában. Egy ellenségük meghalt. Akár ő is végezhetett volna vele. Megsarkantyúzta és gyors ügetésre fogta lovát Csak el innen, a Cheyenne River–rezerváturnból. El Scott Prescott–tól. Hajnali Dal szavai úgy dübörögtek a fülében, mint a ló patája, Scott szavai fájdalmas visszhangként feleltek rájuk. Fehér asszony… embereket ölni,.. nem tartozol hozzánk.. Gena mindkét kezével belekapaszkodott a nyereg kápájába. Testét zokogás rázta, könnyei záporoztak, a lelkiismeret furdalás egyre mélyebben hasított szívébe. Nem tartozol hozzánk. Eljött az ideje, hogy hazatérjen, ne játssza meg többé a bátor amazont az indiánok között. Mert ő nem az. Ö a szelíd Miss. Gena Trowbridge Bostonból, aki fél rideg apjától, anyja dorgálásától. Fél az élettől. Hogyan is gondolhatta, hogy együtt élhet Scott Prescott–tal?! – Scott? Gena?
Aurora felsóhajtott: – Ó, istenem! – már rohant is át a szobán, hogy a karjaiba kapja az elaléló Genát. A heverőhöz támogatta, s leült mellé. Zokogását hallva, ijedten kérdezte: – És Scotty? Történt vele valami? Nincs semmi baja? – Nem fogunk összeházasodni. Aurora egy pillanatra megnyugodott, hogy Scott biztonságban van, s nyomban haragra is gyűlt fia iránt, átölelte a lány törékeny derekát, és ezt suttogta: – Scott szeret téged, Gena. Biztos vagyok benne, hogy rendeződnek közterek a dolgok. – Nem. Soha nem fognak. Visszamegyek Bostonba, ott az én helyem. Igaza volt abban, amit a Bar K–birtokon mondott. Nem vagyok hozzá való. Nem ilyen asszonyra van szüksége. Nem lehetek a felesége. – Már hogyne lehetnél – súgta Aurora szelíden, mert érezte, neki is némi része van a lány fajdalmában. – Éppen most vagy olyan, amilyenre Scottnak szüksége van. Ügyes, csinos és nagylelkű vagy. S még az anyjával is megtaláltad a közös nyelvet, – abban reménykedett, hogy utóbbi megjegyzésével mosolyt csal a lány arcára, ám Gena túlságosan belemerült saját fájdalmába. – Ez nem elég, s ez nem változtat a dolgokon. Egy gyanú hűtötte le Aurorát, – Azért, mert Scott félig indián? – Igen. – Hogyan is tagadhatta volna. Ezen a férfi nem változtathatott, nem győzhette le. Akárhogy akarták is mindketten. Aurora lecsendesedett. De belül fortyogott benne a düh, a tehetetlenség, mert hinni akart abban a fiatal teremtésben, akit tárt karokkal fogadott be házába, életükbe. Büszkén kiegyenesedett, s eltolta magától a lányt. – Azt mondtad, nem érdekel, ki volt Scott. Nem túl késő most azt mondanod, hogy mégis számít, milyen a bőre? Hogy miféle vér csordogál az ereiben? Nem túlságosan váratlan a döntésed, hogy nem akarsz gyermekei anyja lenni? Gena maga elé képzelte, milyenek lennének közös gyermekeik: aranyló bőr, aranyosan ragyogó sötét szempár. Eszébe jutott, hogyan lovagoltatta Scott a térdén Fehér Felhő fiát. Örömöt és elégedettséget olvasott le akkor a férfi arcáról.
– Nagyszerű gyerekeket fog nemzeni. Valaki másnak. – Az igazság újabb fájdalmas csapást mért a zokogó lányra – Szeretném, ha a gyermekei tőlem lennének. De ez lehetetlen. Nem látja be? – Nem. Nem látom be. – Azért, mert maga egy erős asszony. Azért, mert fogalma sincs arról, mit jelent, ha valaki a társadalmi megszokások szűk ketrecében sínylődve él. Reszket mások véleményének a hatalmától. S fél bármit csinálni, mondani, nehogy valami olyasmit kövessen el, ami nem elfogadott. Most Aurora nem értett semmit. – A szüléidről beszélsz? – Soha nem fogadnák el Scottot úgy, ahogy én elfogadom. Soha nem ismernék el a házasságunkat, vagy annak gyümölcsét. Soha. És ha hazamegyek, soha nem lesz alkalmam, hogy ismét együtt legyek Scottal. Apám ezt így intézné. Megkövetelné, hogy az ő törvényei szerint éljek. Anyám próbált lázadni ellenük, de apám összetörte a lelkét. Az enyémet is összetörné. – A vadállat – zúgolódott hangosan Aurora. – Tud erről Scott valamit? Gena rémülten meredt rá. – Hogyan mondhattam volna el neki? Meggyűlölt volna érte. – El kell hogy mondd neki. – Nem! – Drágám, ezt meg kell tenned. Másképp hogyan érthetné meg? – Nem fogja megérteni – zokogott a lány keservesen. – Gyűlölni fog, mert gyönge vagyok. Meg fog vetni azért, mert nem tudok kiállni amellett, aminek a helyességéről a szívemben meg vagyok győződve. Azt fogja gondolni, hogy a hiba bennem van, s ez jobban összetörheti, mint az, hogy most elhagyom. Járjon akkor inkább a berdachekhez. – Hová? – Aurora felkapta a fejét. Nem tudta elképzelni, hogy a fia a sziú indiánoknál e célból tartott, elnőiesedett férfiak szolgálatait vegye igénybe. A lány valószínűleg megháborodott. – Ismerve őt, képtelen lennék változtatni a dolgokon. Nem vagyok hozzá való. Nem vagyok olyan erős, mint maga. Olyan vagyok, mint az anyám. – Hihetetlen. – Aurora kézen fogta és a tükörhöz vonta. – Nézd ezt az asszonyt. Már nem az a gyönge lelkű kisgyerek, akit a fiam idehozott
Bostonból. Egy olyan asszonyt látsz a tükörben, aki megpróbált megmenteni egy sziú lányt a meggyalázástól, aki lóhátról puskával felfegyverzett férfiakra támadt, aki látta, hogyan szenved férje a Nap Táncban. Ez az asszony többé már nem Miss. Trowbridge. Gena szemügyre vette a tükörből visszanéző arcot Ez az asszony ismeri már a szerelmet, és tud gyengéden szeretni. Valójában mi változott ettől? Nem sok. Még megmaradt benne a félelem, mely képes volt szétzúzni a reményt, hogy boldog lehet. Aurora azonban nem fejezte be. Magával vitte Genát a hálószobájukba, egy gyönyörű bölcsőhöz, mely a sarokban állt. Térdével meglökte, s az himbálódzni kezdett. – Ethan Scottnak készítette. Egy napon majd az ő gyermeke alszik benne. Gena végtelen szomorúsággal nézte az üres bölcsőt. Soha nem fektetheti bele Scott gyermekét. Aurora végigsimította a bölcső fényes oldalát, s gyöngéd pillantása a múltba veszett. – Ó, Gena, nem kell szégyellni, ha félsz. Azt hiszed, én nem féltem, amikor terhes voltam és Scottot vártam, tudva, hogy egy lakota harcos fia, sejtve, hogy apám sohasem fogja elismerni? Azt hiszed, nekem könnyű volt szembeszállni apám akaratával, hogy férjhez mehessek Ethanhoz, amikor ő egy gazdag keleti földbirtokoshoz akart hozzáadni? Azt hiszed, hogy mindenre találtam választ? Hogy mindig pontosan tudtam, mit kell tennem? – Csendesen a fejét rázta, visszagondolt a bizonytalanságra, arra, hány hibát követett el. – A szívemre, s nem a kételyeimre vagy a félelmeimre hallgattam, Most is látom magam előtt Ethan arcát, ahogy a szülés után Scottot a kezembe adta. Ez mindent igazolt, minden áldozatot megért. Ettől a pillanattól kezdve tudtam, hogy csak az enyém, az én kisfiam. Megfogadtam, hogy meg fogom védeni a sors csapásaitól, de ez lehetetlennek bizonyult. Ígéretet tettem, hogy nem engedek olyan nőt az életébe, akiről úgy érzem, nem szereti annyira, mint én. S bevallom, azt gondoltam, te vagy az. De most már látom, hogy tévedtem. – Felemelte a fejét, és rámosolygott a fiatalaszszonyra. – Nagyot tévedtem. Pontosan az vagy, akire Scottnak szüksége van. Ne hagyd, hogy bárki is kettőtök közé állhasson. Gena elhomályosuló tekintetét elkapta a bölcsőről.
– Aurora, semmi nem jöhet rendbe. Túl messzire kerültünk egymástól. Tudom, hogy nem értheted ezt, de kérlek, felejts el. El kell érnem a vonatot. – Tudja, hogy elmész? – Ő akarta. – Ez csak részigazság volt, mert Gena egy dologban tévedett. A férfi ugyan akarta, hogy elmenjen, de nem azt, hogy örökre. – S nem mehetek vissza a népéhez sem, nem nézhetek a szemükbe azután, hogy Scott mitawicujává tett. – Micsodájává? – Az ágyasává – ismerte be, s kerülte az asszony tekintetét – Gena, a mitawicu nem azt jelenti, hogy ágyas… – Ennek nincs jelentősége – szakította félbe Gena közönyösen. – Amint látja, most már semmi jelentősége. Csomagolnom kell. – Scott kijön a vonathoz, hogy elbúcsúzzon? – Aurora bizonytalanul várta a választ. – Nem. Dolga akadt, népe érdekében. Szükségük van rá. Jelenlétem zavarja a munkájában. – Sem keserűség, sem neheztelés nem volt a szavaiban. Csupán beletörődés. – Megkérhetem Ethant, hogy vigyen ki. Ha biztos vagy benne, hogy ez a helyes. – Ennek így kell lennie. Ennek így kell lennie. Gena gépiesen hajigálta divatos ruháit Rory Prescott ágyára. A drága kasmír, szatén–, csipke– és selyem holmik végre saját szekrényébe kerülnek. A durván ácsolt bútorokat bézs színű hálószobája váltja fel. Ha hazamegy, ragaszkodni fog hozzá, hogy újra tapétázzák szobáját. Zöldre vagy aranyra, vagy talán kékre. Olyanra, ami emlékeztetné Dakotára, ami segítené abban, hogy magányos napjain erre a csodálatos vidékre gondoljon. Szemét törölgetve nekilátott, hogy gondosan összehajtogassa ruháit. Milyen jólesett megsimogatni a puha szarvasbőr öltözéket. Lecsattintotta bőröndje zárját, s pillantása rajzmappájára tévedt. Soha nem hagyná el. Oldalai rejtették annak az életnek az epizódjait, amire őrökké emlékezni fog. Végiglapozta a képeket: Vörös Madár, Hajnali Dal, édesanyja, amint a szarvasbőr ruhát hímzik, az apró, mogyoróbarna bőrű gyerkőcök, Sárga Medve öreg és bölcs tekintete.
Könnycsepp hullt a rajzokra. Gena gyorsan felitatta, nehogy szétmázolja a most még éles vonalakat. Őrizzék meg Scott Prescott arcvonásait, ha képe a szívében megfakulna. „Szükségem van rád Gena. Örökre szeretni foglak „ „Sajnálom, Scott. Nincs bennem elég bátorság.” Scott menet közben pattant le a lováról. Még a kengyelhez sem ért, ügy ugrott le. – Gena?! – kiáltotta, s rohant be a házba. Gyorsan körbepillantott, s máris futott felfelé a lépcsőn. Alig tudta kivárni, hogy elmesélje neki, mit végzett. A dolgok meglehetősen kegyetlenül indultak. Garrick rajtaütött Magasan Szálló Sólymon, amint az irodájában, az irataiban lapozott. A bátor lakota harcos a kezén sebesült meg, miközben Ganickkal a puskájáért dulakodott. S a fehér férfi fejét halálos ütés érte. Scott és Hajnali Dal eltüntették a verekedés összes bizonyítékát, és pálinkával végiglocsolták a szobát, Garrick mértéktelenül vedelt, ez közismert volt. A dolgot úgy állították be, mintha részeg bódulatában saját maga lett volna halálának oka, Scott egy csöpp lelkiismeret–furdalást sem érzett emiatt. A közvetlen veszélyt ezzel elhárították. Fehér Felhő nem veszítette el reményét, hogy visszatérhet. Scott pedig elég információhoz, jutott arról, milyen szerepet játszott Garrick népe életében. – Gena – suttogta, s végigvágtatott a lépcsőkön, hogy mielőbb karjaiba kaphassa a lányt. Csókolni akarta, fuldokló szenvedéllyel, együtt örülni vele a szerencsésen alakult eseményeknek. Fehér Felhő meghívta őket házába. Hajnali Dal kérte, borítsanak fátylat durva szavaira. A félreértések végre tisztázódhatnak közöttük, és újrakezdhetik életüket. – Scott. A férfi megállt, leszállt a fellegekből, és anyjára pillantott. Arcát látva mindent megértett, s nyomban eltűnt a mosoly szájáról. – Nincs fenn. Látta a fájdalmas igazságot anyja arcán, ám a lendület tovább vitte Rory ajtaja nyitva volt, a szoba üresen fogadta. Scott nem emlékezett rá, hogyan jött le. Az agya és a szíve képtelen volt elhinni, amit a szeme látott. Lerogyott az egyik lépcsőfokra, s hátával a korlátnak dőlt. – Elhagyott? Istenem, soha nem gondoltam volna, hogy képes lesz rá. Hogyan…
– Megkérte Ethant, hogy vigye ki az állomásra. – A vonat. – Agya ismét működni kezdett, a gondolatok azonban lassan és nehézkesen gyülekeztek, csak fokozatosan tért magához. – Arra kértem, hogy várjon meg. Nem gondoltam, hogy így, szó nélkül itt hagy. Remegő kézzel beletúrt a hajába. – Istenem, anya, elhagyott. Az igazság lesújtotta. Szemét lehunyta, próbált mindenbe belekapaszkodni, ami a szomorúságát elűzheti. De semmi nem tudta visszatartani a szívét elöntő bánatot. – Valamit az asztalon hagyott neked. Scott tekintete egy kis csomagra esett. A szarvasbőr ruhát és a jávorszarvas fogaiból összefűzött nyakláncot látta. Ugyan mit hagyott még mellettük? – csodálkozott Nem volt bátorsága, hogy megnézze. – Hagyott hátra levelet, vagy valami effélét? – érdeklődött anyjától. Istenem, hogyan tudná nyugodtan végigolvasni, miközben vérzik a szíve. – Nem. Ott tudta hagyni anélkül, hogy elbúcsúzott volna tőle. – Talán ez valamit megmagyaráz abból, ami az elmúlt néhány napon történt vele. A szobájában találtam. Scott végigolvasta Emmet Trowbridge üzenetét. Vad dühvel összegyűrte a papírdarabkát. – Az ördögbe. Azt mondta, hogy ez semmit nem jelent, és én hittem neki. Istenem, hogy lehettem ennyire vak. Azt gondoltam, hogy akar tőlem fél vér gyerekeket – Nem. Nem ez járt a fejében. Halálra rémült attól a gondolattól, hogy te csalódtál benne. – Micsoda?! Hiszen ő soha.. én soha… – Igen, te soha. Soha nem mondtad, hogy szükséged van rá. Soha nem mondtad neki, hogy milyen fontos helyet tölt be az életedben. Soha nem engedted, hogy megmutassa neked vagy magának, igazából mit ér. A férfi a földre hajította a táviratot. – Mondtam. De ő nem hitt nekem. – Akkor mién nem magyaráztad meg neki, hogy a mitawicu azt jelenti, feleség, és nem azt, hogy ágyas. Scott állkapcsa idegesen megrándult.
– A lakota indiánok előtt nőül vetted, és még csak el sem mondtad neki? Scott, hogy tehettél ilyet? A férfi kerülte anyja haragos tekintetét. – Ígéretet tettem Sárga Medvének, hogy hagyományaink szerint kelünk egybe. Azt akartam, arra vágytam, hogy legyen valami erősebb dolog, ami összeköt bennünket, mint egy apró ékszer. – És most hogy akarod ezt elmondani neki? – Majd ha visszajön – felelte a férfi bizonytalanul. – Ha pedig nem jön vissza, törvényünk nem érvényes rá. Csak rám. És ha talál valaki mást… – Beszédes mozdulattal megvonta a vállát. – Ó, Scott – sóhajtotta Aurora, felháborodva a jellegzetesen egyoldalú férfiúi észjáráson. – Ha elmondtad volna neki, eszébe sem jutott volna, hogy elhagyjon. A férfi lehiggadt. – Ez volt a legjobb, amit tehetett. – Hogyan? – Így biztonságban lesz, – Mitől? Az élettől? – Anya, te is tudod, milyen nehéz itt az élet. Mindenkitől el vagyunk zárva, s az, amit a lakoták érdekében teszek, elég ahhoz, hogy vérdíjat tűzzenek ki a fejemre. „Az olyan alakok, mint a te apád,” Ezt már nem mondta ki hangosan. Nem tehette. – Nem akartam, hogy belekeveredjen ebbe. Ö nem elég… – Micsoda? – szakította félbe anyja. – Nem elég erős? – Anya, ha miattam történne vele valami, én belehalnék. Keleten biztonságban lesz. – Biztonságban? Elütheti egy jármű, megbetegedhet. Ki tudja biztosítani magát ilyesmi ellen? Nem dughatod el azt, akit szeretsz, csak azért, mert az élet kockázatos dolog. Ha éveim során valamit megtanultam, hát azt feltétlenül, hogy kiállni valamiért többet ér, mint meghátrálni. Az én életem is egyszerűbben alakult volna, Scott, ha lemondtam volna rólad. Elmehettem volna keletre, hogy előnyös házasságot kössek. Akkor viszont nem lettél volna nekem te, Ethan és Rory, Egy percig sem sajnálom a nehézségeket, az áldozatot. Újból ezt tenném, és ha holnap meghalok, becsülettel kijelenthetem, hogy semmit nem mulasztottam el. De te és Gena mit fogtok elveszíteni? Feltételezed, hogy biz-
tonságban és boldogtalan magányban lenni jobb, mint vállalni a kockázatot a férfi mellett, akit szeret? Szereted őt, Scott? – Éppen annyira, ahogy Ethan szeret téged. S ahogy az én apám kellett, hogy szeressen. – Akkor miért nem mész, hogy megkérdezd, mit akar ő, ahelyett hogy minden döntést te hozol helyette? Scott értetlen pillantást vetett anyjára. Megkérdezze Genát? Már késő. Feltápászkodott a lépcsőről, s elindult, hogy megnézze, mit hagyott neki Gena. Megsimogatta a jávorszarvas fogaiból fűzött nyakláncot. Legalább ez mindig arra fogja emlékeztetni, hogy a szívében, a lelkében vele van. Sovány vigasz volt. Szerelem nélkül nincs értelme az életének. Apró papírdarabka bújt meg Gena indián esküvői öltözéke alatt Scott azt gondolta, a lány búcsúsorai, s vonakodva vette fel. Megnézte, egy percig bámulta lélegzetét visszafojtva. – Anya? Vonatjegy volt Bostonba. Felhasználatlan. A víz titokzatos kacajjal zubogott és csordogált. Hideg volt, a Szent Dombokról folyt le. Az istenek könnyei. Gyógyító erejűek. A lány megnyugvásra lelt, bátorsága visszatért, és felfedezte, milyen nagyszerű a szerelem. Az amerikai nyárfák árnyas ligete, melyen át a folyó rohant, kedves szöglete volt számára e tájnak. S természetes volt, hogy itt váljon. S reménykedjen. Valami ruhája ujjához csapódott. Majd a szoknyájához. Gena homlokát szelíden ráncolva pillantott fel. Majd körülnézett, és apró kavicsot látott meg maga mellett. Szíve hevesen megdobbant. – Valahová a messzeségbe bámultál – magyarázta Scott gyengéden. – Kénytelen voltam megdobálni a szoknyádat, hogy felkeltsem a figyelmedet. – Na és mit értél el vele? – kérdezte a lány kihívóan, tettetett nyugalommal. A férfi nem tudott mit válaszolni, csendesen belehajigálta a kezében maradt kavicsokat a folyó habjaiba. S amikor az utolsó felkavart kör is eltűnt a vízen, így szólt:
– Sajnálom. Azt hittem, hogy elmentél. Azt hittem, hogy elhagytál. Soha nem éreztem még ekkora ürességet. – A férfi, miközben beszélt, nem nézett rá, a napsugár aranyos visszfényére bámult a folyó csillámló felszínén. Képtelen volt a lányra pillantani. Ott érezte őt testének minden pórusában, ott volt forrón lüktető vérének minden cseppjében, minden lélegzetvételében. Hogyan is gondolhatta, hogy elveszítheti életének ezt a részét, s utána úgy él majd, mintha mi sem történt volna? – Nem tudtalak elhagyni – vallotta be Gena. – Képtelen voltam erőt gyűjteni, hogy itt hagyjak mindent, mindazt, amit értem tettél. Sajnálom. Megígértem, hogy bátor leszek. A férfi végre rá emelte tekintetét. – Nem biztattalak volna arra, hogy elmenj, ha nem okozott volna akkora felfordulást a jelenléted. Akarsz velem maradni? – Igen. Mihigna, hol másutt lehetnék? A férfi elképedve meredt rá. A lány szavai majdnem vádlón csengtek. – Ezt anyám mondta neked. Azért, hogy észre térítsen. – Anyád azt gondolta, talán szükség van valamire, ami elgondolkodtat. Azt mondta, a legjobb az lenne, ha magadtól vonnád le a következtetést, ahogy én is tettem. Sajnálom. Tudom, hogy ez keserves dolog. – Nézte a férfi arcát, és próbálta megfejteni, mit közölnek vele remegő arcvonásai. Zavart, félelmet és bizonytalanságot olvasott ki belőlük. Lesz–e majd bennük megbocsátás? – Hol vannak a csomagjaid, a holmijaid, ha nem adtad fel őket Bostonba? – A te szobádban. Válasza logikus volt. Hol másutt lennének? Hiszen az ő asszonya. Az ő felesége. Oly sokáig hallgatott, hogy végül Gena volt kénytelen megszólalni, halkan, visszafojtottam – Scott, akarod, hogy veled maradjak? Mi mást mondhatott a férfi: – Gena, én soha nem akartam, hogy elmenj. Hallgattam volna inkább a szívemre az eszem helyett, ahogy nagyapám mondta. – Akkor most végre hallgass rá, és ne beszélj olyan sokat. A férfi tett egy gyors lépést. A lány is feléje indult, majd a karjaiba vetette magát, s ahogy felkínálta a saját szívét, egyúttal meghódította a férfiét is.
Scott forró csókokkal hintette tele az arcát. – Egy másik gyűrűt akarok adni neked. Aranyból. A lány megérintette arcát, haját, mellét, kitapintotta bátorság próbájának sebeit és a szerelemtől hevesebben verő szívét. – Attól sem tartozom jobban hozzád, mint most. – Össze kell hívni a családot, sok virág kell, az ünnep a Lőne Star– birtokon lesz. A lány lecsókolta ajkáról a szavakat. – Mindig arra vágytam, hogy otthon legyen az esküvő, – Végre megtalálta az otthonát. Oly eszeveszetten boldog volt, érezte a férfi izmainak minden rezdülését, minden izgatott mozdulatát. S vágyott rá, hogy azt tehesse, amihez kedve van. Amikor ujjai végigsimítottak a férfi farmernadrágján, rádöbbent, hogy szándéka egybeesik az övével. Scott érintése édesen gyengéd volt. A lány sugárzó arcát tenyerében tartotta. Pillantása becéző volt. – Sok mindenről beszélnünk kell. Ne félj elmondani azt, ami a szíveden van. Szeretlek, Gena. Nincs mit egymás szemére vetnünk. Gena rámosolygott, és a bizalom könnycseppjei jelentek meg a szemében. Ujjaival már a férfi nadrágját gombolta. – Később beszélhetünk, s fogunk is beszélni. De nem szeretném, ha a szavak most közénk állnának. – Miért, Miss. Gena? – ugratta Scott megjátszott felháborodással a lányt. – Csak nem itt akarja, nappali fényben? – Aligha találhatnánk jobb helyet, mint isten ege alatt, nem gondolod? Így igaz, A férfi, hogy meglepetését palástolja, megkérdezte: – Mi legyen a tieiddel? Néhány szóval tudatni kell velük is. Táviratban vagy másképp. Várni fognak rád Bostonban, a vonatnál. Gena egy pillanatra elgondolkodott. Világosan látta maga előtt szüleit. Margaret Trowbridge, amint zsebkendőjét sápadt arcához szorítja. Emmet Trowbridge homlokát ráncolva állandóan az óráját nézi, s azon töpreng, miként büntesse meg önfejű lányát. A férfira pillantott, akit szeretett, aki feleségül vette. Elmosolyodott. – Az ördög vigye őket. A férfi igézőén elmosolyodott, megsimogatta a lány arcát. Csodálkozott, hogy milyen lágyak a vonásai, és belül mégis milyen határozott a
lelke. Gena a férfi arcát vizsgálgatta, próbálta kifürkészni szándékait. Scott még szélesebb mosolyra húzta száját. – Isten hozott itthon, Fehér Hattyú, Magányos Farkas Asszonya. Örökre itt a helyed a szívemben. – Az én helyem pedig melletted van. Örökre. – Szeretlek, Gena Prescott. Nincs ennél fontosabb. Nem is lehetett. Nem lehetett fontosabb, mint ennek az embernek a szerelme. Borítson a feledés fátyla mindent, ami elmúlt, s induljanak el együtt a jövő útján, az úton, amit együtt kell megtenniük. A szerelem nevében.
