Dan Wells - Csak a Holttesteden t

Dan Wells CSAK A HOLTTESTEDEN ÁT Dan Wells: Over Your Dead Body Copyright © 2016 by Dan Wells

Fordította: Rusznyák Csaba

Borítógrafika: Tóth-Kovács Anett

A gyermekeimnek. Mondjuk, hogy ez a karácsonyi ajándékotok.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Utálom a köszönetnyilvánítást, ami abból is látszik, hogy a legutóbbi könyvhöz totál elfelejtettem megírni. Nem mintha nem szeretnék köszönetet mondani az embereknek, vagy mintha nem lenne kinek köszönetet mondanom, éppen ellenkezőleg: mindig attól rettegek, hogy nem köszönöm meg elégszer, és kihagyok valakit, aki pedig elengedhetetlen a művészetem vagy az életem folytatásához. Ezért most rövidre fogom, és csak maréknyi embernek mondok nyilvánosan köszönetet. Ha nincs itt a neved, hát szinte mindenki másé sincs. Látod, milyen jó társaságban vagy? Ez a könyv a feleségemnek, Dawnnak köszönheti a létezését; az asszisztensemnek, Chersti Nieveennek; az ügynökömnek, Sara Crowe-nak, és a szerkesztőimnek a Tornál és a Pipernél: Moshe Federnek, Whitney Rossnak és Carsten Polzinnak. Leginkább ők hatan győztek meg arról, hogy egy második John Cleaver-könyv remekül működne és fantasztikus lenne, és ők segítettek tényleg fantasztikussá tenni. Nem is kívánhatnék náluk jobb partnereket.

Jöjj, ó jöjj hát, embergyermek, Vízbe s vadonba vezetlek, De fogd a tündér kezét, Mert több a világban a jaj, mintsem azt értenéd. William Butler Yeats: Az elrabolt gyermek (Rácsai Róbert fordítása)

1 – A. Megkapaszkodtam az országúton zötykölődő kocsi oldalába, és felpillantottam. A szél az arcomba süvített, éppen megváltozott az iránya. Elaludtam, és az álmaim – vértől csatakosak, sikoltásokkal telik – most megkönnyebbülésemre elillantak. Hirtelen rémülettel, a legrosszabbra számítva kerestem tekintetemmel Brooke-ot, de ott ült mellettem mosolyogva, rövid haját dobálta a szél. Nem ugrott ki az autóból. Nincs semmi baj. Egy elsuhanó hirdetőtáblára mutatott. – Büszke Amerika Motel – mondta. – Tizenöt kilométer. Ezzel egészen az Eig eljuthatnék, de nincs benne C és D. Amennyire meg tudtam ítélni, farmvidéken jártunk: az út két oldalán alacsony kerítések húzódtak, mögöttük búzával teli, sík földek, amelyeket további kerítések, illetve fák és régi földutak vágtak négyzetekre. A kocsi ismét megrázkódott alattunk, Kutyafiú pedig felnyüszített. Jobb szerette a stabil talajt, amely nem zavarta az alvásban, de a stopposok nem válogathattak. Brooke a fejére tette a kezét, és megvakarta a basset hound lelógó füle tövét. Ismét végignéztem a környező farmokon egy gyümölcsöskert reményében, de amerre a szem ellátott, mindent búza uralt. Egy gyümölcsösben ehettünk volna valamit, a búzamező azonban akár botmező is lehetett volna. – Meg is van – mutatott Brooke egy másik táblára. – A C országutat a Baker Közösségi Templom adoptálta. B, C, D, E. – Van egyáltalán elég tábla errefelé ehhez a játékhoz? – kérdeztem. – A semmi közepén vagyunk. – Tizenöt kilométerre egy moteltől. Vagyis tizenöt kilométerre, esetleg kevesebbre a várostól, ahová megyünk. – Az nem is rossz – válaszoltam, és bár pontosan tudtam, mennyi pénzünk van, azért fejben ismét átvettem: százharminchét dollár és huszonnyolc cent. Emlékszem, régen egyáltalán nem szorultam rá a centek számolgatására. Mindent lekerekítettem a legközelebbi dollárra, az aprótól pedig megszabadultam a kanapé réseiben. Ma már fáj visszagondolni erre a luxusra. Ha elég centet összegyűjtesz, a végén lesz plusz egy dollárod. Egy dollárból már vehetsz egy hamburgert egy kamionosmegállóban vagy pár almát egy útszéli standon. Megkordult a gyomrom, mire inkább elhessegettem az étel gondolatát.

Ne gondolj rá, amíg nincs karnyújtásnyira, mondtam magamban. Csak kínzod magadat. Szél csapkodta a hajamat a szemem előtt. Ideje lesz levágnom. Brooke még múlt hónapban rövidre nyírta az övét, amolyan apródfrizurásra, amit könnyebb rendben tartani az úton. Néztem, ahogy útszéli hirdetőtáblákat keresve mered a távolba a sofőrfülke fölött. Hamarosan újra le kell majd vágni az ő haját is. És mindkettőnknek meg kellene fürödnünk. – Mi a neve? – kérdezte. – Minek? – A városnak, ahová megyünk. – Már mondtam – válaszoltam, de azonnal el is öntött a bűntudat. Brooke szája széle kicsit lekókadt a frusztrációtól vagy a szégyentől, vagy talán mindkettőtől. – Baker – tettem hozzá lágyan. – A templomi táblán is rajta volt, amelyik mellett eljöttünk. – Nem emlékszem. Másvalakinek mondhattad, nem nekem. Bólintottam, és visszanéztem a mögöttünk távolba vesző útra. Hosszan, laposan elnyúlva tűnt el egy messzi kanyarban. Másvalakinek. – Tudod, hogy kinek? – F, G – mondta, válasz nélkül hagyva a kérdésemet. – Frank vendéglője, nyolc kilométer. Jöhetne megint az a hoteltábla, akkor meglenne a H és az I. – Aztán elakadnánk a J-nél. J-vel sosem találkozunk. Brooke bólintott, és bámult tovább előre, de a szeme immár üresnek tűnt – nem keresett többé, egyszerűen csak bámult, visszavonult ebből a világból egy másik élet emlékébe. – Talán Kveta – szólalt meg végül, megválaszolva korábbi kérdésemet. – Mostanában sokszor voltam ő. Vagy talán Brooke. Azt hiszem, ő vagyok a leggyakrabban. – Azért, mert... – kezdtem, de aztán inkább elhallgattam. Brooke volt a normál állapota, legalábbis egykor. Ha pedig többé már nem az, ennek említésére csak rosszul fogja érezni magát. És ahogy ebbe belegondoltam, én is rosszul éreztem magamat, mert mindez az én hibám. Ennek itt Brooke testének kellene lennie; az összes többi emléket én engedtem bele. Egykor semmiért sem éreztem lelkiismeret-furdalást, mostanság azonban... Bár ez így nem igaz. Régen is folyton lelkiismeret-furdalással küszködtem. Azt hiszem, a különbség az, hogy manapság néha jól is érzem magam, és a kontraszt miatt a rossz időszakok csak még rosszabbak. Az úton tartottam a szemem, kerültem Brooke tekintetét.

– Most ki vagy? Rám nézett, de a szemem sarkából nem tudtam megállapítani, hogy megbántottan, vagy csak kíváncsian. – Nem tudod? – Sajnálom. – Brooke-ot megszállta egy szörnyeteg, aki korábban más lányok tízezreivel vagy talán százezreivel tette ugyanezt, és azok emlékei és személyiségei összeolvadtak az övéivel. A Brooke fejében lévő emlékeknek csak a töredéke volt a sajátja, és ilyen számokkal sosem lehetett tudni, hogy melyik személyiség bukkan felszínre. – De tudod, hogy mindannyian Brooke arcát viselitek. Valahogy... be kellene jelentenetek magatokat. – Lucinda vagyok. Emlékszel rám, ugye? Bólintottam. Brooke sokszor volt Lucinda, főleg amikor utaztunk, bár az alapján, amit tudtam róla, nem sokat utazgathatott életében. – Az esküvődön haltál meg – idéztem fel, és érdeklődve ránéztem. – De az több száz évvel ezelőtt történt. Honnan tudsz a hirdetőtáblás ábécéjátékról? – Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Brooke/Lucinda. – Csak tudok róla, és kész. Kíváncsian húztam ki magam, majd hátammal a plató falának dőlve megkapaszkodtam, hogy meg tudjam őrizni az egyensúlyomat. – Gondolod, ez jelent valamit? Hogy a személyiségeid beszélnek egymással? – Nem tudunk beszélni egymással. Egyszerűen csak osztozunk dolgokon... például tudok valamit, amit Brooke tud, és valamit, amit Aga tud, és más-más dolgokat más-más lányoktól. Nem tudom, hogyan működik. – De akarod tudni? Hosszú ideig nem szólt semmit, csak gondolkodott, és vakargatta Kutyafiú fejét. A kocsi kicsit lelassított, Brooke pedig hirtelen felkiáltott. – H, I, J, K! Johnson Középiskola! – A levegőbe bokszolt, és nekidőlt a plató falának, hogy kinézhessen a sofőrfülke mögül. – Igen! Pedig a J-k lehetetlenek! Lássuk, mit találunk még! Mostanra beértünk a városba, és bár még mindig két-három kilométerre jártunk a központjától, ahhoz már elég közel voltunk, hogy gyakrabban bukkanjanak fel épületek az út szélén. Elhagytuk a Büszke Amerika Motelt, de reméltem, hogy nem kell ott megszállnunk; másképp tekintettem a pénzre, amióta a teljes vagyonunk elfért egy zsebben és két hátizsákban. Megengedhettünk ugyan magunknak egy éjszakát abban a motelben – valószínűleg többet is, ha olyan olcsó, amilyennek kinéz –, de aztán mi lesz? Az egy dolog, hogy van pénzünk, bevételünk viszont nincs. Ha ma mindenünket

elköltjük, hol alszunk és mit eszünk a jövő héten? Százharminchét dollár és huszonnyolc cent. Néha többhöz is hozzájuthattunk Albert Potash tartalékaiból, amelyeket itt-ott szórt szét az országban. Pénz, fegyverek és ellátmányok buszpályaudvarok csomagmegőrzőiben, tárolóiban, néha pedig edzőtermekben vagy szabadidőközpontokban. A listát a cuccai közt találtuk a halála után, és egy évig jól megvoltunk belőle, de mostanra kezdtünk kifogyni. Már csak pár helyszín maradt, és a legközelebbiért több ezer kilométert kellett volna megtennünk. – L – mondta Brooke egyik betűt sorolva a másik után, anélkül, hogy közölte volna, honnan veszi őket. – M. – Szünet. – N, O, P. Basszus, sosem fogunk Q-t találni. – Keress márkákat, neveket. – Lehunytam a szemem, igyekeztem elkerülni, hogy a fogyatkozó tartalékunkra gondoljak. – Csak lesz valami queen vagy ilyesmi nevű bolt a városban. Mondjuk Queen fodrászat vagy valami hasonló. Brooke felnevetett. – Komolyan gondolod, hogy találunk itt egy ilyen fejedelmi nevű helyet? – A fejedelmi relatív fogalom – mondtam, és engedélyeztem magamnak egy halvány mosolyt. Bármi, ami megnevetteti Brooke-ot, az jó. – A város legjobbja fejedelmi helynek minősül, függetlenül a világ többi fodrászatától. – Talán szerencsénk lesz, és találunk valamit két tulajdonos nevével, mondjuk Queen és Quinn farmgépek vagy ilyesmi. Akkor mindkettőnknek meglesz a maga Q-ja. – Én nem játszom. – De játszhatnál. – Pocsék vagyok benne. – Mert mindig csak le akarsz betűzni mindent – dorgált meg Brooke. – Az úgy nem ér, hogy szembejön egy kocsi, és azt mondod, megvan a K. Magát a betűt kell látnod valahol. – De sosem hagyod, hogy leírjam. – Nyilván nem írhatod le te magad, az csalás. Megvontam a vállam, és egy elsuhanó étteremre néztem. – Nem igazán értem, mi a jó ebben a játékban. – Az étterem egy kis lebuj volt, egy Dairy Keen néven futó Dairy Queen-utánzat. Valószínűleg túl drága nekünk, hacsak szó szerint semmi más nincs a városban. Néhány tinédzser ejtőzött az épület falának támaszkodva, és erről eszembe jutott a jó öreg Barátságos Burger Claytonban. Egy aprócska hely, ahol kizárólag az ottaniak ettek, és ők is csak addig, amíg meg nem nyitott a McDonald’s. Egyszer ott randiztam Brooke-kal.

Egyszer meg Maryvel. Egy olyan kisvárosban, mint Clayton, nem sok lehetőség közül válogathattál, és ez Bakerre is igaznak tűnt. Hiányzott nekem Mary. Próbáltam nem gondolni rá, de mindig velem volt, akár egy szellem a kocsi hátuljában, amely láthatatlan és anyagtalan, mégis tagadhatatlanul, megmásíthatatlanul jelen van. – A Dairy Keenben nincs Q – jegyezte meg Brooke. – Jaj, srácok, miért nem gondoltok az ábécés játékra, amikor éttermeket neveztek el? Hát senki sem tervez előre? Azon morfondíroztam, mihez kezdjünk. Először egy buszpályaudvart kell keresnünk, ha pedig az nem megy, akkor egy bankot – nem mintha bármit tudnánk kezdeni egy bankban, leszámítva, hogy buszpályaudvar után érdeklődhetünk benne. Egy ilyen kisvárosban nem kérdezhetünk meg csak úgy bárkit: olyannyira hajléktalannak nézünk ki, hogy ha besétálunk egy boltba, azonnal elterjed a koldus tinédzserek híre, és onnantól kezdve senkitől sem számíthatunk segítségre. A kisvárosi bolttulajdonosok vigyáznak egymásra. A banktisztviselők viszont általában más körökben mozognak, és valószínűleg beszélhetünk velük anélkül, hogy felhívnák miattunk a sarki kisboltot. A végcélunk mindenesetre a buszpályaudvar volt, ahol vagy találunk valami olcsó zuhanyzási lehetőséget, vagy legalább hozzánk hasonló csavargókat, akik el tudnak irányítani egyhez. A csavargók éppúgy vigyáztak egymásra, mint a bolttulajdonosok. Ha egyszer rendbe szedjük magunkat, és jobb ruhákat húzunk, már átutazóban lévő turistáknak nézünk majd ki, és anélkül sétálhatunk végig a városon, hogy bárkiben megszólaltatnánk a mentális vészharangját. Eszünk valamit, aztán megkeressük a templomot – nem a Baker Közösségit, hanem a másikat. A kommunát. Azt, amelyik miatt idejöttünk. Feltételeztem, hogy Baker lakóinak többsége nem szívesen beszél róla ettől függetlenül biztosan mind tudnak a létezéséről, és kis szerencsével elvezetnek majd minket az egyik tagjához. – Quinn Takarmány és Trágya – szólalt meg Brooke. – Q és R. Ott pedig látok egy S-et, egy T-t, egy U-t... Ott meg egy V-t. Videokölcsönző. Ebben a városban még mindig kölcsönöznek videókat? Vagy visszastoppoltunk a múltba? – Úgy látom, már bezárt. Claytonban is volt egy ilyen hely. A DVD-hullámot még meg tudta lovagolni, de amikor az internet idejétmúlttá tette, összeomlott. Pár évvel ezelőtt zártak be, és semmi sem költözött a helyére. Itt is ugyanez történhetett. – Legalább a cégért kint hagyták. Örülök, hogy valaki ebben a városban törődik az igényeimmel. – Elfintorodott, és rám nézett. – Mit is mondtál, mi a

neve? – A városnak? – Lehet, hogy megint személyiséget váltott; sok gondolat szállt át az egyikből a másikba, néhány viszont nem, és Brooke megpróbálta rossz memóriával leplezni a cseréket. – Baker. A Fény Lelke Közösséget keressük. – Yashodh – bólintott Brooke. – Meg fogjuk ölni. Megéreztem a halál régi, ismerős közelségét. – Vagy ő öl meg minket. – Mindig ezt mondod. – Egy nap igaznak bizonyul majd. A kocsi lelassított: a sofőr valószínűleg egy olyan helyet keresett, ahol kirakhat minket. Fogtam a hátizsákom szíját, készen, hogy kiugorjak, de aztán láttam, hogy Brooke nem törődik a magáéval, csak bámulja az épületeket, amelyek mellett elhaladunk: üzlethelyiségek magas téglafalai túldíszített, csúcsos homlokzatokkal az emeleten. Néhányat kifestettek, néhányat fa- vagy műanyag lécekkel burkoltak be, mások csupasz téglákból álltak, vagy olvashatatlanul megkopott, régimódi cégérek maradványait viselték magukon. Egy borbély. Egy antiküzlet. Egy pizzéria, amely sokkal modernebbnek tűnt, mint az utca többi része. Azon tűnődtem, nem guberálhatnánk-e egy kis kaját a hátsó ajtajánál. A kocsi megállt az út szélén, valamilyen helyi intézmény – valószínűleg a városháza – rikító zöld pázsitja mellett, én meg már le is vetettem magam a platóról, és éppen Brooke táskája után nyúltam, amikor a sofőr letekerte az ablakot. – Itt jó lesz? Vagy elvigyelek még pár háztömbre? – Ez itt tökéletes – válaszoltam. Jól jött volna, ha megyünk még pár háztömböt a város másik végéig, hogy aztán a magunk tempójában osonhassunk be a központba, de sosem vezet semmi jóra, ha pluszszívességet kérsz egy sofőrtől. Jobb, ha nagylelkűnek érzi magát, nem pedig kihasználtnak, ha azzal hajt el, hogy többet is tehetett volna érted, nem pedig azt kívánja, hogy bárcsak ne strapálta volna magát ennyire. Ezért inkább a plató ajtajára mutattam. – Nem bánja, ha lenyitom hátul, hogy kiengedjem a kutyát? – Dehogy – mondta a sofőr, de nem kínálta fel a segítségét, vagyis valószínűleg jól tettem, hogy nemet mondtam az extra fuvarra. Maris kezdett elfelejteni minket, agya megszabadult a stopposoktól, és kilométerekkel előre járt. Lenyitottam az ajtót, kiemeltem Kutyafiút, és megcsapta orromat az állat és a kosz erőteljes szaga. Ugyanúgy rászorult egy kiadós fürdésre, ahogy én is. Letettem a járdára, mire leült, és zömök mellső lábával vakargatni kezdte a fülét,

miközben én a kezemet nyújtottam Brooke-nak. Brooke mintha teljesen elkalandozott volna, ami túlságosan is gyakran megesett vele, ezért a nevén szólítottam, hogy felhívjam magamra a figyelmét. – Brooke? Rám nézett, de szemében nyoma sem volt felismerésnek. – Ki? – Lucinda – válaszoltam, felidézve, hogy épp kinek kellene lennie, de nem érkezett válasz, ezért egy másik névvel próbálkoztam. – Kveta? – Én... – Elhallgatott. – Annyira sajnálom, John. A figyelmeztető jelek mind kiültek az arcára – a zavarodottság, a lesütött szem, az enyhe nyöszörgés a hangjában. Felöltöttem a legszélesebb mosolyomat, és megfogtam a kezét, tudván, hogy a fizikai kontaktus az egyik legjobb módszer a hangulatingadozása megszüntetésére. – Korán ideértünk. Minden rendben. – Nem akarok ilyen lenni – mondta, és nem mozdult. Gyengéden megrántottam a kezét, s igyekeztem nem a sofőrre sandítani és azt tippelgetni, hogy mennyi türelme maradhatott. Ha idekiált, hogy siessünk, azzal csak ront a helyzeten. Brooke százezer lány életére és halálára emlékezett. Az öngyilkosság olyan volt neki, mint a levegővétel. – Kérsz egy kis pizzát vacsorára? – kérdeztem. – Láttam egy jó helyet egy utcával lejjebb. – Nem engedhetünk meg magunknak egy pizzát. – Egy kicsit azért szórhatjuk a pénzt. – Megint megrántottam a karját. – Gyere, nézzük meg, mijük van. Mit gondolsz, chicagói vagy New York-i stílusban sütnek? Brooke nem reagált a társalgási csalira, de egy újabb gyengéd rántás végre rávette, hogy lemásszon a kocsi platójáról. Fintorogva porolta le magát, sokkal több érzelmet mutatva ki, mint amennyit a kosz érdemelt volna. Megkockáztattam, hogy elengedem három értékes másodpercre, és felcsuktam a plató ajtaját, majd odakiáltottam egy köszönömöt a sofőrnek. A férfi szó nélkül elhajtott, Kutyafiú pedig bosszúsan ugatott utána a pofáját ellepő kipufogógáz miatt. – Pearl vagyok – szólalt meg Brooke. – Pearlnek hívtak, és az apám azt mondta, én vagyok az élete gyöngye. Tucatnyi kérő sóvárgott utánam, és az enyém volt a vidék legpompásabb lova. Abban az évben minden futamot megnyertünk, bár hagytak győzni minket. Nem tudom, miért. Borzalmas ember

voltam, és ha elég sokáig éltem volna, hogy jobban megismerkedjünk, ők maguk is meglátták volna az igazi éne... – Majd éhen halok – vágtam a szavába gyorsan a halál említésére. Egyik keze már az enyémben volt, most pedig gyorsan megfogtam a másikat is, és egészen közelről néztem a szemébe. Nem beszélhettem le ezekről a gondolatokról, az sosem működött, de megkerülhettem a témát. Elterelhettem tőle. – A gomba a kedvenc pizzafeltétem. Tudom, sokan nem szeretik, de szerintem isteni... puha, zamatos, tele van csodálatos ízekkel. Ha ráteszed a pizzára, megpirul a sütőben, forró és friss lesz, és tökéletesen megy a paradicsomszószhoz. Te szereted a gombát? – Ledobtam magam a lóról – folytatta Pearl. – Még csak... még csak a nevére sem emlékszem. Mindenesetre nem ő ölt meg, hanem a többiek, akik mögötte jöttek. Senki sem tudott időben odaérni, úgyhogy egyszerűen csak eltapostak az emberek szeme láttára. – És mit szólsz a pepperonihoz? A pepperonit mindenki szereti. És az a vörös paprikás fűszer, amit a tetejére szórhatsz... gondolod, van náluk ilyesmi? Menjünk, nézzük meg. – Befejeznéd végre? – kiáltott fel. – Tudom, mit csinálsz, és gyűlölöm! Mindig így bánsz velem! Vettem egy nagy levegőt, és igyekeztem nem kimutatni az aggodalmamat – ugyan nem egy tömött utcán jártunk, de ha túlságosan magára vonja a figyelmet, annak így is katasztrofális következményei lehetnek. Egy öngyilkossági kísérlet nélkül is épp elegen vannak már a nyomunkban – emberek és dolgok. Dolgok, amelyek elől kétségbeesetten igyekeztünk rejtve maradni. Ha Brooke nekem esik, felbukkan a rendőrség, és végleg itt ragadhatunk. Halkan szólaltam meg, nagyujjammal az ujjait simogattam. – Fáradt vagy. Valószínűleg kimerültél, éhezel, nem érzed jól magad, és mindez az én hibám, és nagyon sajnálom. – Fogd be! – Megpróbálta elrántani a kezét, de erősen tartottam. – Pihenned kell, enned kell, és át kell öltöznöd. Talán aludhatnánk ma éjjel egy igazi motelben. Mit gondolsz? – Ne akarj velem maradni – mondta, ahogy fél szívdobbanás alatt gyűlöletről önmaga hibáztatására váltott. – Borzalmas vagyok. Mindent elbarmolok. Nélkülem sokkal jobban tudnád csinálni ezt az... – Nélküled egyáltalán nem tudnám csinálni. Egy csapat vagyunk, emlékszel? Te vagy az agy, én vagyok a kéz. Társak a végsőkig. Kutyafiú az egyetlen holtsúly. – Amint kimondtam, rögtön összerezzentem, és átkoztam magam a

„holtsúly” kifejezés elsütéséért, de Brooke nem reagált rá. Nyugton maradt, a földet bámulta, én meg felnéztem, ahogy elrobogott mellettünk egy kamion, és kavicsokkal szórt be bennünket. Kutyafiú kurta, félszívű ugatás-nyüszítés keverékkel válaszolt. Taktikát váltottam, és a távozó kamionra mutattam. – Weller Szállítmányozás; tessék, ott a W-d. Már csak egy X kell, és biztos van itt valahol egy... szaxofonüzlet. Lennie kell, nem? Vagy egy textilboltnak? Esetleg egy lexikonokra specializálódott könyvesboltnak? Megindultam a járda felé, és próbáltam magammal húzni, el valahová, bárhová, ahol leülhet, ehet és ihat, de kicsúszott a kezemből, és kirohant az út közepére... ...egyenesen egy kamion elé. Megpördültem és utánakaptam, épphogy centikkel vétettem el a kezét. A kamion dudája dühös figyelmeztetésként harsant fel, kerekei csikorogtak a fékezéstől, ahogy Brooke széttárt karral és lecsukott szemmel megállt előtte. Utánavetettem magam, a szemem sarkából figyelve a megcsúszó kamiont, remélve, hogy anélkül tudom elrántani Brooke-ot az útjából, hogy tudnám, merre módosul az iránya. Amerikaifoci-játékosként csapódtam neki, és tántorogva, botladozva sodortam őt az út szélére, ahol végül beestünk a járda mellett parkoló két kocsi közé, lepattanva az egyik rozsdás lökhárítójáról. A kamion az irányát korrigálva és egy ütközést csak épphogy elkerülve robogott tovább. Brooke sírt, én pedig gyorsan megnéztem, hogy nem sérült-e meg – lehorzsolódott a karja, és kiszakadt a farmerja, de amennyire láttam, nem vágta meg magát, és nem tört el semmije. Az én jobb karom ellenben csupa kosz és vér volt. Óvatosan letörölgettem. – Jól vagytok? – kérdezte egy járókelő. A kezében egyensúlyozott barna kartondobozok fölül nézett le ránk. – Semmi bajunk – feleltem, bár a karom mintha lángolt volna. – Jobb lenne, ha azt megnézetnéd – mondta a férfi, aztán egy kicsit habozott, majd ment tovább a dolgára. Úgy döntött, ez nem az ő problémája. Brooke még mindig sírva kuporgott a járdaszegélynél. A karjára tettem a kezem, és körülnéztem, látta-e még valaki, hogy mi történt. Ha voltak is tanúi az esetnek, nem jöttek ki az üzletekből, hogy beleüssék az orrukat. Szerettem volna rájuk üvölteni, dühödten kikelni az egész világ ellen, amiért egy ilyen szegény, vézna, megtört lányt csak úgy elfelejtenek és figyelmen kívül hagynak. Mindnyájukat meg akartam ölni. Ugyanakkor az, hogy egyáltalán nem törődtek velünk, valójában pont a lehető legjobb eshetőség volt, és egyébként sem kockáztathattam meg egy jelenetet. Visszafordultam Brooke-hoz.

– Semmi baj – mondtam gyengéden. – Semmi baj. – Megmentettél. – Bármikor. Tudod, hogy így van. – Nem kellene így lennie. Nem érek annyit. – Ne mondj ilyeneket. – Az ég kezdett elsötétülni, menedéket és zuhanyzót kellett keresnünk, most még inkább, mint eddig, és valószínűleg a karomnak is elkelt volna egy kis fertőtlenítő. Kórházba azonban nem mehettünk, túl sok kérdést tennének fel, és olyan információkat kérnének, amilyeneket nem oszthatunk meg velük. Talán egy gyógyszertár lesz a nyertes. Még egy ilyen kisvárosban is kell lennie egynek valahol. És a cégérében talán éppen lesz egy RX. Hátha az majd felvidítja Brooke-ot. Lassan felálltam, és a sértetlen karommal Brooke felé nyúltam, de ő elkapott, visszahúzott a járdaszegély mellé, és szomorú, kétségbeesett ölelésbe vont. Aztán felült, és letörölte az arcáról a könnyeket meg a koszt. – Szeretlek, John. – Tudom. – Próbáltam viszonozni a szavait, mindig próbáltam, de valahogy sosem sikerült. Egész életemben csak egyvalakit szerettem, Maryt, de Senki megszállta és megölte, mielőtt továbbment volna Brooke-ra, és ennek immár majdnem két éve. A szörnyeteg eljött Maryért, én pedig túl későn érkeztem, hogy segítsek rajta. De legalább Brooke-ot megmentettem. És feltételeztem, addig fogom újra és újra megmenteni, amíg egy nap meg nem halok.

2 Kutyafiú meleg és viszketésre ingerlő hátával a képemben ébredtem. A teste lassan felpuffadt a levegővételtől, és nekinyomódott az orromnak, szőrszálakat bökve a bőrömhöz. Sajgó, merev izmokkal gurultam arrébb, és hirtelen zavarodottság lett úrrá rajtam, ahogy megéreztem magam alatt a kemény, sima padlót. Hol vannak a göröngyök, a gyökerek és a...? Tágabbra nyitottam a szemem. Szinte teljes sötétség vett körül, pusztán egy furcsán tökéletes fénycsík világított az egyik oldalon. Arra összpontosítottam, és rájöttem, hogy függönyöket látok. Egy motelban vagyunk. A függönyök behúzva. Felültem, mire Kutyafiú megrándult, zömök lábai háromszor megiramodtak, aztán ismét mozdulatlanná váltak. A padlón feküdtünk. Brooke az ágyon feküdt a lába köré tekeredett lepedőkkel, amelyeket alvás közben rúghatott le magáról. Úgy emelkedett és süllyedt a mellkasa, ahogy Kutyafiúé. Mennyivel kellemesebb lett volna úgy felébredni, hogy inkább az nyomódik nekem! Azonnal helyesbítettem: hogy ő nyomódik nekem. Aztán újra helyesbítettem: egyáltalán nem érhetek hozzá. Ő azt hiszi, szeret engem, de én nem tudom viszontszeretni. Egyszer már összetörtem őt, amikor nem tudtam megállítani egy Senki nevű démont, és most csak annyit tehettem érte, hogy segítek neki, nehogy újra összetörjön. Brooke nem a barátnőm volt, hanem a felelősségem. Láttam testének alakját a ruhája alatt, láttam dereka bőrének sápadtságát. Nem kapcsoltam fel a villanyt, kimentem a mosdóba, és a sötétben megmostam az arcom. A törülközők olyan vékonyak voltak, akár a mosogatórongyok. Belebámultam a tükörben kirajzolódó sötét sziluettembe, amely alig vált ki a mögötte uralkodó feketeségből. Az üveg sarka megrepedt, így a tükör felülete kissé torzított. Brooke és én immár hét hónapja jártuk az utakat szörnyekre vadászva. Én mindig démonnak hívtam őket, bár ők Sorvadtnak vagy Áldottnak nevezték magukat, attól függően, hogy átokként vagy ajándékként tekintettek az életükre. Az elsőt egyedül öltem meg, majdnem négy évvel ezelőtt. És bár próbáltam kihagyni a harcból a külvilágot, ez a sötét, rejtett alvilág elkezdett másokat is beszippantani magába, bemocskolva vagy megölve mindenkit, akit ismertem. Mindenkit, akivel kapcsolatba kerültem. Az anyám és Mary meghalt, Brooke pedig csak a szó lehető leghaloványabb értelmében menekült meg. Néha azon

tűnődtem, hogy talán jobban járt volna a halállal. Ismét láttam magam előtt testének alakját, mint valami szellemképet, ahogy némán és mozdulatlanul fekszik az ágyban. Leültem egy régi székre a szoba sarkában, és felhúztam a cipőmet. A padló minden apró mozdulatomra halkan megnyikordult. A bejárat előtt aludtam – Brooke néha járkált álmában –, ezért most Kutyafiú is ott feküdt, és csak úgy harminc centire tudtam kinyitni az ajtót. Kihúztam a helyéről a láncot, és megpróbáltam kislisszolni, de Kutyafiú felébredt, talpra kecmergett, és a nyakörvét zörgetve megrázta magát. Miután kezemet a nyakára téve elhallgattattam, kijött utánam az ajtón. A világosság szinte elvakított, de ahogy a szemem hozzászokott az új fényviszonyokhoz, láttam, hogy még mindig kora reggel van, és az egész világ hajnal előtti kékségben fürdik. Kinyújtózkodtam, és megdörzsöltem a karomat. Valaki a parkoló túlsó végén egy nagy fehér zsákot dobott egy szemetesbe. Feltételezhetően a szemetesbe. Az itt élők nyilván így gondoltak rá: az ő szemetesük. Az ő otthonuk. Számomra ez csak egy újabb hely, egy újabb parkoló, egy újabb megálló az országúton, amely elvisz minket... hát, gondolom, valahová. Nem voltak konkrét terveink. Sorvadtakra vadásztunk, így aztán oda mentünk, ahová ők, akik – vagy amik – pedig ránk vadásztak, azok minket követtek. Egy lépéssel, vagy ha lehetséges, egy kicsit többel előttük kellett maradnunk. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hány lépéssel járnak mögöttünk. Ha elég gyorsan rohansz, akkora előnyre teszel szert, hogy megtippelni sem tudod, ki üldöz. Visszanéztem a szobánkra; valószínűleg van még pár percem, mielőtt Brooke felébred. Megbizonyosodtam róla, hogy az ajtó zárva van, aztán megindultam a recepció felé, hogy a kommunáról érdeklődjek – a motelrecepciósok nem majréztak a csavargóktól, illetve úgy általában senkitől. Mi még a legnormálisabbak közé tartoztunk, akikkel találkoztak. A férfi a szemeteskukánál visszament egy hátsó ajtón az akármilyen üzletébe, amelyet éppen kinyitott. Talán egy zálogházat üzemeltetett. Egy kocsmához még túl korán lett volna. A város csendes volt, csak most ébredezett. Azon tűnődtem, milyen lenne itt élni, gyökeret ereszteni, és örökre itt maradni. Valószínűleg nem sokban különbözne Claytontól. Mi hozta ide az embereket ahelyett, hogy odavitte volna őket – vagy fordítva? Maguk döntöttek úgy, hogy itt fognak élni, vagy egyszerűen csak ide születtek, és sosem költöztek el? Amikor beléptem a recepciós irodába, megszólalt az ajtó fölött lógó csengő. – Jó reggelt, uram. – A férfi uramnak szólított, bár csak tizennyolc voltam, és még kevesebbnek néztem ki. Próbáltam szakállat növeszteni, hogy felnőttnek

tűnjek, de csak ritka, pelyhes foltok lettek belőle. Olyannyira üvöltött róla, hogy felnőttnek akarok látszani, hogy inkább lemondtam róla, és leborotváltam. A férfi lesandított a mögöttem betotyogó Kutyafiúra. – Megfelel a szoba? – Tökéletes – válaszoltam. – Köszönöm, hogy bevihettük a kutyát... sok helyen nem látják szívesen az állatokat. – Semmi gond. Mit tehetek magáért? Információra volt szükségem, és hirtelen elöntött a késztetés, hogy kínzással sajtoljam ki a férfiból – hogy lekötözzem, és fontos helyeken bele-belevágjak, először csak egy kicsit, aztán egyre többet, amíg el nem mond mindent, amit tudni akarok... Nem. Nem bánthattam embereket. Vettem egy nagy levegőt, és inkább előadtam a történetet, amelyet kifőztem magamban. – Nos, a húgomat keresem... – Azt a lány, akivel tegnap este volt? Megsejtette volna, hogy szökevények vagyunk? Ami még fontosabb, lehetséges, hogy feladott minket? Megetettem egy kis kitalált háttértörténettel, remélve, hogy a pluszinformáció elaltatja a gyanakvását. – Nem, ő a feleségem. Kihagytunk egy szemesztert az egyetemen, hogy megkeressük a húgomat. Az utolsó értesüléseink szerint az államnak ebben a szegletében van. Többé-kevésbé csavarog, tudja? – Elfintorodtam, mintha a puszta gondolat is fájdalmat okozna. – A húgom egy kicsit fiatalabb, még mindig középiskolába jár. Tavaly szökött meg otthonról. – Szomorú – jegyezte meg a recepciós, és a pultra támaszkodott. Jó jelnek vettem, ezek szerint sikerült megragadnom a figyelmét. Még az is lehet, hogy elég komolyan vesz ahhoz, hogy segítsen. – Gondolja, hogy itt van Bakerben? Vannak itt rokonai? – Nincsenek, de úgy hallottam... – Elhallgattam, mintha túlságosan szégyellnék valamit, és amikor bólintott, tudtam, hogy megfogtam. Immár nem egy gyanús kívülálló voltam, aki a helyi szekta felől érdeklődik, hanem egy aggódó családtag, egy normális ember, valaki, akivel pletykálhat azokról a farmon élő különcökről. Kinéztem az ablakon, hogy előbújt-e már Brooke, de az ajtónk továbbra is zárva volt. – A szekta – bólintott ismét a recepciós. – A Fény Lelke? Gondolja, hogy a markukba került? – Remélem, nem. – Tartottam egy rövid szünetet, mielőtt folytattam volna. – Szóval akkor igaz? Tényleg itt élnek? – Sajnos igen. Pár éve csatlakozott hozzájuk egy barátom is, egy helyi fiú. Azt

hittük, több esze van, de gondolom, soha senki nem gazdagodott meg a vidéki suttyók intelligenciájának túlbecsüléséből. Azok a fényevők élelemért, gyógyszerért meg olyasmikért járnak be a városba, amiket a farmjukon nem tudnak maguk megtermeszteni. Vécépapírért meg ilyenekért. Nick meg kiszúrta magának az egyik lányt, és valahányszor meglátta, leállt csevegni vele, segített neki becsomagolni a cuccait a boltban, ilyesmi. Mind megmondtuk neki, hogy azok az emberek csak bajt hoznak rá, de égre-földre esküdözött, hogy ő csak a lányt próbálja kidumálni a szektából, eszébe sincs csatlakozni. Meghívta őt a Dairy Keenbe meg moziba meg ilyesmi. A lány eleinte azt mondogatta, hogy talán, aztán azt, hogy nem, és végül egy nap megjelent maga a nagy ember: a Fényevő Fővezér, vagy akárhogy is hívják. A Messiás. Nem sűrűn látni a városban, de néha azért felbukkan, ha szüksége van valamire, és minden egyes alkalommal vele megy valaki a farmra. Ezúttal Nick volt az a valaki. Még csak a műszakját sem fejezte be. Most ő jár a városba vécépapírt vásárolni, mi meg próbálunk beszélni vele, és ugyan köszön nekünk, de gondolatban szemmel láthatóan messze jár. Más sincs a fejében, csak dalok meg történetek meg „hej, de szép az élet”. Mosolyog és bólogat, és még csak abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán felismer minket. Azt hiszem, ezzel csak azt akarom mondani, bármilyen depresszív legyen is, hogy ha a húga velük van, és ki akarja hozni onnan, hosszú, üres út áll maga előtt, ami nem vezet sehová, úgyhogy jobb, ha el se indul rajta. – Elhagyta valaha bárki is a szektát? Úgy értem, önszántából? – Amennyire tudom, nem. A következő kérdést óvatosan tettem fel, és próbáltam olyasvalakinek tűnni, akit ledöbbentett a rejtély, nem pedig olyasvalakinek, aki kétségbeesetten kutakodik konkrét részletek után. – Előfordul, hogy emberek tűnnek el? – Ha a szektavezér tényleg egy Sorvadt, ahogy azt Brooke emlékei sejtetik, valahogy meg kell ölnie az áldozatait. És ha kiderítem, hogyan teszi, az segíthet megtalálni Yashodh gyenge pontját. A recepciós hunyorogva nézett rám. – Úgy érti, Bakerből? Néha, de előbb-utóbb felbukkannak a fényevőknél. – Nem, úgy értem, a kommunából – helyesbítettem gyorsan. – Előfordul, hogy a fényevők alkalomadtán... meghalnak vagy ilyesmi? – Ismét kipillantottam az ablakon. Brooke még mindig a szobában volt. A férfi megrázta a fejét. – Higgye el, nincs senki ebben a városban, aki ne ismerne valakit azon a farmon. Ha az emberek eltűnnének, fáklyákkal és vasvillákkal vonulnánk ki

hozzájuk, de ez nem az a fajta szekta, amelyben bárkinek nyoma vész. A mai napig mindannyian ott vannak, termesztik a saját ételüket, varrják a saját ruhájukat, és imádkoznak ahhoz az istentelen akármihez, amelyet a bálványuknak választottak. Nem halnak meg, nem mennek el... nem csinálnak azok semmit. Rájöttem, hogy a halál hiányától zavaradottan fintorgok, ezért gyorsan valami reményfélét erőltettem az arcomra. – Köszönöm. Akkor legalább még mindig él. – Már ha egyáltalán ott van. – Hogyan tudnánk odajutni? – Sehogy. – De hát nyilván oda lehet. Melyik út vezet oda? Hol van az a farm? – Nem érti, amit mondok – rázta meg a fejét a recepciós. – Az emberek, akik odamennek, nem jönnek vissza. A városiak esetleg, meg a rendőrök, de a magafajták? Csak egy farmra vezető útra vannak attól, hogy fényevők legyenek. Ez érdekesnek hangzott. – Ennyire meggyőzőek? – Nicket meggyőzték, pedig úgy nőtt fel, hogy jobban félt tőlük, mint az ágya alatt rejtőző mumustól. – Köszönöm. Óvatosak leszünk. – Elindultam az ajtó felé, de még mindig nem tudtam, hol találom a szektát. Kinéztem az ablakon, és Brooke-nak továbbra sem láttam nyomát. Visszafordultam a recepciós felé. – Nincs véletlenül egy útszéli standjuk valahol? Sok ilyen szekta árul sajtot meg zöldséget meg efféléket... Ha a Fény Lelke is, talán elmehetnék oda érdeklődni a húgom után. – Induljon el a 27-es úton. Sokan vásárolnak tőlük, az még nem olyan vészes. De nincs kocsija, ugye? – Majd megyek busszal. – A busz nem jár arra, de talán próbálkozhat stoppolással. Igyekeztem komolynak tűnni, hogy meggyőzzem, teljesen normálisak vagyunk. – Nem veszélyes az egy kicsit? – Baker legveszélyesebb helyére tart. Ha valaki elrabolja útközben, azzal csak jól jár. Megköszöntem neki, azután visszaindultam a szobánkhoz. Örültem az információnak, habár eléggé összezavart. Hol vannak a halálesetek? Lehet, hogy Yashodh valamiféle elmekontrollt használ? A legtöbb Sorvadt túl veszélyes egy szemtől szembeni harchoz. Nagyon óvatosan kell a közelükbe férkőzni, hogy

kipuhatolhassuk és kihasználhassuk a gyengeségeiket. Ez a Sorvadt már ahhoz is túlságosan veszélyesnek tűnt, hogy egyáltalán találkozzunk vele. Megálltam az ajtónk előtt, és elgondolkodtam. Mi lenne, ha egyszerűen csak elmennénk? A jelek szerint nem ölt meg senkit, vagyis nekünk sem kell megölnünk őt. Talán jobb is, ha nem tesszük. De nem tudtam kiverni a fejemből a recepciós hangját, ahogy figyelmeztetett minket, hogy maradjunk távol a szektától, és nyilvánvalóan túlságosan félt... Kinyílt az ajtó, és Brooke meglepetten hőkölt hátra, amikor látta, hogy csak úgy némán állok előtte. – Sranje! Šta radiš ovdje? – Angolul – mondtam gyengéden. Brooke értetlenül bámult rám, majd ahogy a meglepetése kíváncsiságba ment át, oldalra döntötte a fejét. – Milyen nyelven beszéltem? Beléptem mellette a szobába, és óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót. – Gőzöm sincs. Azt hiszem, beszéltél már így máskor is, de nem ismertem fel a szavakat. Visszasétált az ágyhoz, és leült. – Azt kérdeztem, mit csinálsz ott. Engem őriztél? Elkezdtem összeszedni és a hátizsákokba pakolni a megmaradt cuccainkat. – Nem, csak elgondolkodtam, és hülye helyen álltam meg. Mesélj még Yashodhról. – A Sorvadtak emberi identitást használtak, de mindegyiküknek megvolt a maguk neve. Senkit, a démont, aki megszállta Brooke-ot, Hulának hívták, a Fényevők Fővezérét pedig, ahogy a recepciós nevezte, Yashodhnak. Brooke megrázta a fejét. – Tudod, hogy nem szeretek Yashodhról beszélni. – Hát pedig előbb-utóbb találkozni fogunk vele, úgyhogy túl kell esnünk rajta. – Becipzároztam az egyik hátizsákot, és összegyűjtöttem az eldobott zoknikat a párjukhoz. Ma viseltem az utolsó tiszta párat, vagyis hamarosan mosnunk kell. – Tudtad, hogy egyszer eljön ez a nap. Végeztünk minden más Sorvadttal, akiről tudunk, és most ideje elkapnunk Yashodhot. – Attinával még nem végeztünk. – Mert Yashodh útba esik felé, és most itt vagyunk. Vagy most csináljuk, vagy hat hónap múlva. – Világos. – Brooke ledőlt az ágyra. – Csak... nem is tudom. Talán eszembe jut néhány másik. – Az emlékezetében rengeteg lyuk tátongott, mégis rá kellett hagyatkoznunk, mert semmilyen más eszközünk nem volt a Sorvadtak

levadászásához. Brooke összeszorította az állkapcsát. – Te nem ismered őt úgy, ahogy én. – Akkor mesélj róla. – Már mindent elmondtam, amit tudok. – Nem lehet igaz ez is, meg az is. Most ismered őt, vagy sem? – Yashodh gyűlöli magát, még jobban, mint én. – Brooke-ra sandítottam. Elég régóta ismertem, hogy megértsem a szavai mögötti igazi jelentést. Finoman helyesbítettem. – Úgy érted, jobban, mint Senki gyűlöli magát. – Én vagyok Senki – mondta Brooke. Vagy talán Senki mondta. Megvontam a vállam, és becipzároztam a második hátizsákot. Brooke nem mutatta újabb depressziós roham jeleit, ezért ráhagytam a dolgot. – Mindegyik Sorvadt lemondott valamiről – magyarázta Senki, és a tekintete úgy révedt a semmibe, mint amikor a távoli múltról szokott beszélni. A tízezer évvel ezelőtti múltról, ha az FBI kutatója helyesen becsülte meg a korukat. – Én a testemről mondtam le, mert borzalmas volt, és gyűlöltem. Yashodh önmagáról mondott le. – Jó, de ez mit jelent? – kérdeztem. – Már egy éve ezen rágódunk, és próbáljuk kiokoskodni, hogy mire képes. Senki lemondott a testéről, ezért képessé vált arra, hogy elvegye másokét. Lehetséges, hogy Yashodh mások „lényét” veszi el? De mit jelent ez egyáltalán? Megmagyarázná a szektát, ha valahogy beleolvasztana az emberek személyiségét egy kollektívába, de mi célból? Mégis mit nyerne ezzel? – Yashodh gyenge. – Senki szavaiból sütött a megvetés. – Szerencséje, ha egyáltalán bármihez hozzájut, nemhogy olyasvalamihez, amit ténylegesen akar. – Yashodh egy tízezer éves szörnyeteg, aki valószínűleg irányítani tudja az emberek elméjét. Minél többet tudunk róla, annál inkább meggyőződésem, hogy bármit meg tud szerezni magának. – Akkor mit keres ebben a nyomi Fosfalvában? – kérdezte Senki. – Mindenki szereti őt, megkap mindent, amit akar, és még csak embereket sem kell ölnie érte, mégis csak üldögél itt az orrát turkálva... – Várjunk csak – pattantam fel. – Ez valami új. Már egy éve beszélsz Yashodhról, de most először említed, hogy nem kell embereket ölnie. – Tényleg új? – Elkerekedett a szeme, és úgy nézett le magára, mintha arra számítana, hogy valami egészen mást fog látni. Szinte rögtön megrázta a fejét, és szorosan lehunyta a szemét. – Valami új... gondolkozz... – A fogait csikorgatta az erőfeszítéstől. – Nem öl embereket... nem kell embereket ölnie...

– Istenítik őt? – kérdeztem. Ha valami messiásfigurát játszik egy isten háta mögötti településen, talán maga a bálványozás tartja életben. – Azt mondtad, mindenki szereti őt, ugye? Ez egy eszköz a cél elérése érdekében, vagy ez már a cél maga? – Annak lenne értelme. – Senki a falat bámulva érintette össze az ujjait. – De így van? – Nem tudom – morogta. – Próbálom végiggondolni. – Úgy koncentrált a falra, mintha egy múltba nyíló portál lenne. – Gyerünk, agy, bökd már ki. Nem kell embereket ölnie. Talán nem is akar embereket ölni. Talán nem is ölhet embereket. – Lemondott önmagáról – mondtam, igyekezvén fókuszban tartani a gondolatait. Ha csak kósza új ötletekkel áll elő, az nem segít, a már meglévő kevés információban kell mélyebbre ásnunk. – Lemondott önmagáról – ismételte Brooke. – Mindenki szereti őt... mert lemondott önmagáról. Megmentette őket. Ennek sehogy sem volt értelme. – Mitől? – A bűntől. – Brooke felnézett rám. – A bűneinkért halt meg. Megráztam a fejem. – Hány személyiséged keresztény? – Nem tudom. Sok. Most Jézusról beszélek, ugye? – Yashodh nem a Messiás, de meg kell győznie róla az embereket, hogy az... bármi okból is. – Hogy boldog lehessen. – Ennyi? Brooke a homlokát ráncolva nézett rám. – Hogy érted, hogy ennyi? Ez minden. – A Sorvadtak nem boldogságra törekszenek, hanem... hatalomra, pénzre, valami ilyesmire. A túlélésre törekszenek. – Az maga a boldogság, John. Az életben maradás. Ezért csináljuk. Felsóhajtottam, és megdörzsöltem az arcom. – Mindegy. Majd útközben tovább gondolkodunk. – Felkaptam a hátizsákomat, és lepillantottam Kutyafiúra. – Bocs, kutya. Hosszú séta áll előtted.

3 – Mi a kedvenc dalod? – kérdezte Brooke. Megtaláltuk a 27-es utat, de még nem sikerült fuvart szereznünk, úgyhogy csak sétáltunk; lassan, hogy Kutyafiú is tudja tartani velünk a lépést. Gondolkodás nélkül válaszoltam. – A „Don’t Stop Believin’” a Foreignertől. Brooke felnevetett. – Dehogyis. – Dehogynem – erősködtem. – Miért ne? – A kérdés nem az, hogy miért ne, hanem az, hogy miért? Mi az ördögöt tudsz szeretni abban a dalban? – Ezt most úgy mondod, mintha nem lehetne szeretni. Pedig ez minden idők egyik legnépszerűbb száma. – Ezért választottad? Ránéztem. – Azért választottam, mert szeretem. – Akkor énekeld el. – Micsoda, itt és most? Lassan megpördült az üres vidéki úton, végigtekintve a minket körülvevő tágas mezőkön és porlepte fákon. – Szégyenlős vagy? Énekelhetnénk, ahogy csak a torkunkon kifér, mégsem hallaná senki. Úgyhogy rajta, nagyfiú, bizonyítsd be: ha tényleg a „Don’t Stop Believin’” a kedvenc dalod, énekeld el. – Nem igazán szoktam énekelni. Brooke szemében huncutság villant. – Akkor szavald el a sorait. Felsóhajtottam. – Jó, igazából nem ismerem a szövegét. – Hát persze hogy nem – bólintott büszkén. – Még csak azt sem tudod, ki énekelte... nem a Foreigner, hanem a Journey, és én már csak tudom, mert jártam a koncertjeikre. Több énem is járt rájuk. – De hát ez a kettő ugyanaz a banda – mondtam, majd ráncokba futott a homlokom. – Vagy nem? – Nem ugyanaz a banda, totálisan más a kettő.

– Nem, most komolyan, csak megváltoztatták a nevüket, nem? Úgy, ahogy a Jefferson Airplane-ből is Jefferson Starship lett. – Hűha, te aztán kened-vágod a klasszikus rockot, mi? – Mi mást hallgatnék, modern zenét? Hallottál már egyáltalán modern zenét? – Többet, mint te – válaszolta Brooke. – Épp ez a lényeg. Nem hallgatsz te semmit, se klasszikust, se modernt, se semmi mást. Feltételezem, hogy valaki, valószínűleg az anyád folyton klasszikus rockot hallgatott, úgyhogy kiválasztottad közülük az egyiket a „nézd, milyen normális vagyok” válaszodnak, ha valaki a zenei ízlésed után érdeklődne. Megint felsóhajtottam, és vállat vontam. – Jó, megfogtál. És igazából az apám volt az... iszonyúan rajongott a klasszikus rockért. Nem tudom, mennyire emlékszel rá. – Lelépett, amikor még kicsik voltunk, ugye? – Brooke az általános iskola óta kétháznyira lakott tőlünk. – Kedveltem. – A legtöbben kedvelték. Legalábbis azok, akik nem éltek együtt vele. – Autót hallottam magunk mögül, úgyhogy gyorsan megfordultam, és feltartottam a hüvelykujjamat. A sofőr ránk se bagózott, még csak le sem lassított. Indultam volna tovább, de Kutyafiú addigra felhasználta a rövid szünetet egy kis pihenés ürügyeként, és leheveredett az útszéli porba. Adtam neki egy percet. – Nem is tudom, miért próbálom megjátszani magam előtted – mondtam halkan. – Hiszen te úgyis mindent tudsz rólam. – Nem hiszem, hogy bárki is mindent tudna rólad. – De te tudod, hogy én... más vagyok. – Fogalmam sincs, miért esett ilyen nehezemre kimondani. Egykor büszkén viseltem a másságomat. – Szociopata vagyok. Nincsenek olyan érzéseim, mint neked vagy bárki másnak. Minden, amit csinálok, tettetés, hogy elhitessem az emberekkel, normális vagyok. Ma reggel hazudtam a recepciósnak, hogy meggyőzzem, busszal jöttünk a városba. Nem mintha érdekelte volna. A hazugságok egy része csak arra szolgált, hogy nyugodtnak érezze magát a jelenlétemben, és információt húzhassak ki belőle, de még azután sem akartam, hogy megtudja, csavargók vagyunk. Azt akartam, hogy normálisnak higgyen minket. – Csak be akarsz illeszkedni. Mindenki erre törekszik. – Én sosem törekedtem erre. Brooke megvonta a vállát, és újra sétálni kezdett. Kutyafiú feltápászkodott, és utánaindult. – Az emberek változnak – mondta Brooke, miközben pár öles lépéssel beértem őt. – És a körülmények is változnak. Gyerekkorodban egy csinos kis

házban éltél csinos kis emberek között, és minden csinos és kicsi és normális volt, te pedig ki akartál tűnni. – Egy temetkezési vállalkozás fölötti lakásban éltem. Az apám vert, aztán pedig elhagyott minket. – Akkor miért az ő kedvenc dalát választottad? Ezen elgondolkodtam, aztán megráztam a fejem. – Nem tudom. – Akárhogy is, a régi életed totál normális volt a jelenlegi társaságodhoz képest, ami most egy megszállt lány és egy kutya, akinek a lehető leghülyébb neve van a kutyanevek történetében. – Egy démon nevezte el. Szóval maradjunk annyiban, hogy tett ennél sokkal rosszabbat is. Brooke elnevette magát, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. Sétáltunk tovább, és hallgattuk, ahogy a szél a fák leveleit rezegteti. Néhány perc múlva Brooke újra megszólalt: – Mit gondolsz, mi az én kedvenc dalom? – Nem tudom. – Hogyhogy nem tudod? Hiszen tizenhat évig egymás szomszédságában éltünk. – Ha már ilyen nyíltak és őszinték vagyunk, essünk túl rajta, kimondom, hogy hónapokon át mindenfelé követtelek... – Hát ez elég szörnyen hangzik. – Jelenlegi szituációnk mely aspektusához képest? – Igaz – ismerte el Brooke. Pár lépés után hozzátette: – Mert tetszettem neked? – Azt mondtam magamnak, hogy meg akarlak védeni. – És így is tettél? – Hát, végül is még élsz. – Viszont elraboltak miattad. – De megmentettelek. – És megszálltak. – Ezt örökké felemlegeted majd? – Csak szívatlak. Elvégre van errefelé vagy egymillió lány, és te csak az egyikük életét döntötted romba. – Figyelj, én mindent, amit tudok, megteszek, hogy... Brooke-ból kitört a nevetés. – Csak szívatlak – ismételte. – Ugyan már, John, tudod, hogy szeretlek.

– És tudjuk, hogy ez nagyjából a legrosszabb, ami valaha történt veled. – A legjobb barátom vagy. Szó szerint te vagy az egyetlen, aki ismer engem... mármint az igazi, jelenlegi énemet. A családom csak Maryre emlékszik. – Úgy érted, Brooke-ra. – Úgy értem, mindnyájukra. Maryre és Brooke-ra és Katherine-re... ami azt illeti, legalább száz Katherine-re. Mind eltűntek, még Brooke is, de bármi vagyok is most, valami rég odaveszett lányokból összerakatott, elkúrt, zavarodott Voltron, te vagy az egyetlen, aki ismeri azt az énemet. Ezt az énemet. És tudom, hogy nem szeretsz engem, de kedvelsz. És... ez sokat jelent nekem. – Nos – mondtam, nem tudván, hogyan reagáljak. – Ezt tisztáztuk. Brooke szemöldöke felfutott. – Milyen romantikus. – De a lényeg, hogy hiába jártam a nyomodban, arra sosem figyeltem, hogy milyen zenét szeretsz. – Elhallgattam. – Emlékszem, egyszer hallottam egy Pink-dalt. – Hogy lehet egy dal pink? – Pink egy énekes volt. Illetve, gondolom, még most is az. Csak néha úgy érzem, elhagytuk a világot, mégis benne vagyunk még mindig, de... csak a peremén. – Mi volt a dal címe? – kérdezte Brooke. – Nem igazán vagyok jó a zenében. – Bűntudatom támadt, amiért nem emlékszem rá. – Bocs. – Jó lehet, ha valakinek van egy kedvenc dala. – A következő pillanatban előremutatott. – Az lesz az? Végignéztem az úton. A messzeség elmosódott, de valamit határozottan láttam a távolban. Emberek és egy nagy, sötét valami, ami akár a termékstand is lehetett. – Végigsétáltuk volna az egész utat? – kérdeztem. – Szegény kicsi Kutyafiú. – Brooke lehajolt, és megvakarta a füle tövét. – A lábai lehetnek vagy húszcentisek, szóval tízszer annyi lépéssel ért ide, mint mi. – Óvatosnak kell lennünk – mondtam a közeledésünkre lassan fókuszba kerülő sötét valamit figyelve. – Yashodh képes mások elméjének irányítására, és egyelőre nem tudjuk, hogyan ölhetnénk meg. Ki kell találnunk, hogyan juthatunk elég közel hozzá annyi időre, hogy az agymosás veszélye nélkül rájöjjünk a gyengeségére, és ez nem lesz könnyű. – Milyen trükköt is használtál régen? – kérdezte Brooke. – Amikor még az egész csapatunk megvolt?

Brooke és én az úton töltött első évünk alatt az FBI alkalmazásában álltunk, és nyolc Sorvadttal végeztünk, mielőtt egyáltalán fel tudták volna venni ellenünk a harcot. Kettőnket leszámítva mostanra az egész csapat odaveszett, de addigra sok mindent megtanultunk. Az egyik legegyszerűbb trükk a gázolásos baleset volt: a legtöbb Sorvadt, ha nem is mind, hihetetlen regenerációs képességekkel van felvértezve, így a megtalálásuk utáni második lépésként elütöttük őket egy kamionnal. Ha regenerálódtak, visszavonultunk, és berendezkedtünk egy hosszas macska-egér játszmára: kifundáltuk, hogyan végezhetünk velük, aztán megterveztük a tökéletes rajtaütést. Ehhez nagyon értettem. Ha viszont a kamionos gázolás bevált, a játék véget is ért – a Sorvadt meghalt, mi pedig továbbléptünk a következő célpontra. – Nem hiszem, hogy meg tudnánk szervezni egy gázolásos balesetet – elmélkedtem. – Olyat legalábbis nem, amit aztán meg is úszhatunk. Potash egy hadsereg által kiképzett bérgyilkos volt, én meg csak egy kattant, késes kölyök vagyok. – Van egy pisztolyod is – tette hozzá Brooke. – Meg van egy pisztolyom is. – Brooke tudta, hogy a hátizsákomban tartom, de a golyókat mindig eldugtam. A pisztoly enyhén szólva nem segített, amikor éppen rájött egy öngyilkossággal kacérkodó hangulatingadozás. – Üdv, utazók! – intett oda nekünk a stand mögül valaki, mi pedig visszaintegettünk neki. Azt hiszem, arra számítottam, hogy majd fehér köntösben vagy valami hasonlóban lesznek, ehelyett úgy néztek ki, mintha egy westernfilmből léptek volna elő: tarka szövetből házilag készített ruhák, vászoningek meg valószínűleg boltban vásárolt kalapok. Nem tűntek sem savanyúnak, sem másviláginak, egyszerűen csak... embereknek tűntek. Mosolyogva üdvözöltek minket, én pedig az utolsó pár méteren lelassítottam a lépteimet, hogy felmérjem a veszélyt. Kutyafiú egyenesen odatipegett az ételstand melletti árnyékos háromszöghöz, és a kimerültségtől lihegve lerogyott. Az egyik szektatag felvett egy cukkinival teli tálat, beleöntötte a tartalmát egy doboz zsenge tökbe, majd üresen letette Kutyafiú elé, és egy műanyag palackból megtöltötte vízzel. Kutyafiú buzgón fellefetyelte. – Messze jártok a várostól – szólalt meg egy nő. Bólintottam, és a kezemmel leárnyékoltam a szememet. – Ja. Egész reggel nem vett fel minket senki. – Hová tartotok? – kérdezte egy férfi. – Ide – válaszolta Brooke. Sosem volt a vérében a megtévesztés. – A Fény Lelkét keressük – mondtam, és igyekeztem Brooke nyílegyenes

vallomását átfordítani abba a fedősztoriba, amelyet a recepciósnak is beadtam. – A húgom itt járt pár hónappal ezelőtt. Gondoltuk, talán csatlakozott a kommunájukhoz. A nő oldalra döntötte a fejét. – Talán Kara nővér? – Laurennek hívják – szaladt ki Brooke száján, mielőtt esélyem lett volna igennel felelni. A nyelvembe haraptam, és azon tanakodtam, hogyan beszélhetnék velük anélkül, hogy Brooke minden hazugságomat előre leleplezze, amikor a férfi felnevetett. – Mind új nevet kapunk, amikor csatlakozunk a Fényhez – magyarázta. – Nem emlékszem Kara nővér régi nevére, de két hónappal ezelőtt állt be közénk, szóval lehetséges, hogy ő az. – Nem fog visszamenni veletek – vette át a szót a nő. – Kara nővér boldog itt... mind azok vagyunk. – Az arca ellágyult, és aggodalmas tekintettel meredt az arcomra. – Te egyáltalán nem tűnsz boldognak. – Ő sosem tűnik annak – jegyezte meg Brooke, és majdnem ugyanolyan arckifejezéssel nézett rám, mint a nő. – De néha azért boldog. Többször, mint hinné az ember. – Honnan tudod? – kérdezte a nő. Brooke józanul biccentett. – A kutya még életben van. Zavart, mennyire közel áll Brooke a szektatagokhoz – hogy vidám ártatlansága milyen ijesztően passzol az ő agymosott ürességükhöz. Az utóbbi pár hónapban annyira hozzászoktam, hogy már el is felejtettem, mennyire abnormális. – Ezt jó hallani – felelte a férfi. – Hát nem nagyszerű az élet? – Reméltük, hogy esetleg visszamehetnénk magukkal a farmra – mondtam. – Csak hogy megkeressük a húgomat. Nem akarjuk visszavinni magunkkal, szóval ne aggódjanak... csak tudni akarjuk, hogy tényleg ő az, és biztonságban van. – Biztosíthatlak róla, hogy a Fényben mindenki tökéletes biztonságban van – jelentette ki határozottan a nő. – Christopher gondoskodik róla. – Ő a vezető? – A Fény Hordozója. Ha szeretnétek találkozni vele, vacsorázzatok velünk bátran. – Köszönjük – hálálkodott Brooke. – Ez nagyon kedves. – Foglaljatok helyet egy almás rekeszen – javasolta a férfi. – Addig is hosszú nap áll előttünk. Egyetek egy kis paradicsomot, még friss, ma reggel szedtük.

Köszönetképpen bólintottam, és bár én továbbra is ódzkodtam a szemük mögött lévő ürességtől – vagy csak képzeltem volna? –, Brooke ragyogó mosolyt villantott rájuk, levette a hátizsákját, leült az árnyékba, és örömmel elfogadott egy paradicsomot. Aztán én is levettem a magam hátizsákját, de azt mondtam nekik, jobb szeretnék állva maradni, és csak figyeltem, ahogy végzik a napi teendőiket a stand körül. Öten dolgoztak: Debbie nővér és Stan testvér, akik üdvözöltek minket, mögöttük pedig Tracy nővér, Molly nővér és Zeke testvér. Különösnek találtam ezeket a neveket – nem a Bibliából származtak, és amennyire meg tudtam állapítani, nem is bármilyen más vallási örökségből. Egyszerűen csak nevek voltak, és úgy tűnt, az új név egyetlen igazi előnye a régi elhagyása, az egyértelmű elszakadás a korábbi élettől, és csak olyan értelemben kötött ehhez a közösséghez, hogy már nem kötődtél semmi máshoz. Velük töltöttük a nap hátralévő részét, és főleg beszélgettünk, mert a stand nem sok üzletet bonyolított. Elterveztem, hogyan ölöm majd meg őket, ha szükségessé válik: egy döfés itt, egy vágás ott, az egész csapatnak vége, mielőtt egyáltalán elkezdhetnének védekezni. De nem öldökölhettem csak úgy embereket. Az úton akadt némi forgalom, de nem sok, a standhoz járuló kevés kuncsaft pedig rendszeres vásárlónak tűnt – helyiek, akik névről ismerték a szektásokat, és anélkül vettek egy véka répát vagy krumplit, hogy egyáltalán rákérdeztek volna az árára. Idegesen pillantgattak Brooke-ra meg rám, talán azon morfondíroztak, meg tudnak-e menteni minket a nyilvánvalóan ránk váró beavatástól. De anélkül távoztak, hogy bármivel próbálkoztak volna, mi meg csak hagytuk, hogy az égbolton lustán átkecmergő nap lassan magával vigyen minket az estébe. Arra jutottam, hogy egész biztosan nem csak képzelem azt az ürességet. Debbie nővér és a többiek kedvesen viselkedtek, de e viselkedésük mögött nem láttam semmit – nem törődtek sem velünk, sem semmi mással, csak jelentéktelen fecsegéseket ismételgettek. Valamikor délután újrakezdték az egészet, és elsorolták ugyanazokat a figyelmességeket, ugyanazokat a vicceket, ugyanazokat a vidám megjegyzéseket, amelyeket reggel már hallottunk tőlük, és a nyugtalanságom egyre nőtt. Brooke úgy cseverészett velük, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és azon tűnődtem, hány személyisége jött és ment a nap folyamán, anélkül folytatva le ugyanazokat a beszélgetéseket, hogy feltűnt volna neki. Feldühített – szinte már őrjöngésre késztetett – a gondolat, hogy a legjobb barátom számára ezeknek az egykori embereknek az üres búrája jelenti a tökéletes társaságot. Lehunytam a szemem, és matekozni kezdtem: régi számsorokon mentem végig, és megbecsültem, hány adag zöldséglevest tudnék

csinálni a standon árult hozzávalókból. Mindegy, csak ne kelljen Brooke-ra meg a pokolra gondolnom, amelybe miattam került. Nem ezt érdemelte – nem holmi agyhalott csevegést a semmi közepén. Egy házat érdemelt. Egy ágyat, amelyben egyhuzamban kettőnél több éjszakát is eltölthetett. Matematika-, angol- és kémiaoktatást, nem csak olyan leckéket, hogy Hogyan Mosd Ki A Ruhádat Egy Kamionosmegálló Mosdójában vagy Hogyan Rejtőzz El A Téged Üldöző Démonsereg Elől. Egy fiút érdemelt, aki viszontszereti. Megpróbáltam megadni neki mindent, amit csak tudtam, de John Cleaver és Kutyafiú csupán szánalmas pótléka egy igazi családnak. Miután megöltük a Sorvadtat, a normális élet várhat – ne hagyd, hogy elkalandozzon a figyelmed. Ne felejtsd el, miért vagyunk itt. A Sorvadtak gyilkosok, szadisták, természetfeletti szörnyetegek. Minden, amiben sosem akartunk hinni, igaz. Yashodh, bármilyen eszközöket használt is, olyannyira ellopta ennek az öt embernek az életét, hogy még csak fel sem tűnt nekik – öt sétáló holttestet csinált belőlük, fizikailag aktívat, de mentálisan üreset. Akik ilyeneket tesznek másokkal, azokat meg kell állítani, és hogy miért, arra éppen Brooke a legjobb érv. És a Sorvadtakat csak az ő emlékeinek segítségével tudtam megtalálni, legyenek azok bármennyire hiányosak. Nem hagyom, hogy még valakivel olyasmit tegyenek, mint amit vele tettek. A kérdés csak az, hogy én magam mit teszek vele időközben. Mielőtt bealkonyodott volna, megállt mellettünk egy platós teherautó, kilépett belőle egy férfi, és Lance testvérként mutatkozott be. Amikor mind a hatan elkezdték összepakolni a zöldségeket, Brooke meg én is besegítettünk. A régi fastandot otthagytuk másnapra. Aztán a többiek felmásztak az ételes rekeszeikkel a platóra, én meg felemeltem utánuk Kutyafiút. Szorosan megragadtuk a fémkapaszkodót, míg a kocsi előre-hátra inogva végrehajtott egy Y fordulást, és visszarobogott az úton, amerről jött. Brooke-ra pillantottam, ő meg énrám, és némán néztük egymást, ahogy a nap eltűnt a látóhatár alatt, és a világoskék égbolt sárgába, majd narancsba váltott, aztán pedig olyan mélykékbe, hogy a világ összes többi színe beleolvadt, és megszűnt létezni. Lance testvér felkapcsolta a kocsi lámpáját, és lefordultunk egy földútra, ahol áthajtottunk egy jellegtelen kapun, míg végül megérkeztünk egy régi, fehér, a lámpánk fényében felragyogó farmházhoz. – Újra itthon – mondta Debbie nővér ugyanazzal az üres mosollyal, amellyel korábban a zöldségesstand fölött elrepülő madarakra mutatott. Amikor a teherautó megállt, leugrottam róla, és egy nyögéssel leemeltem a platójáról Kutyafiút. Erre ő nekiállt felfedezni a földes kocsibejárót, és

végigszaglászta a keréknyomokat meg az éjfekete fűcsomókat. Megfordultam, hogy segítsek Brooke-nak, de addigra már lemászott, a karomra tette a kezét, és közelebb hajolva a fülembe suttogott: – Szomorú vagyok. Azonnal elöntött az aggodalom, hogy talán egy újabb öngyilkossági kísérlet határán egyensúlyoz, de mielőtt egyáltalán megpróbálhattam volna lebeszélni róla, megrázta a fejét, még közelebb húzódott hozzám, és pár lépéssel arrébb tolt, ki a szektások hallótávolságából. – Nem magam miatt. Miattuk. A teherautóról lepakoló farmerekre néztem, akik egyszerre tűntek közömbösnek és vidámnak. – Szerinted szomorúak? – Nem hiszem, hogy tudnak szomorúak lenni – felelte Brooke. – Úgyhogy én szomorkodom helyettük. Stan testvér zöldségesládákkal megpakolva biccentett felénk. – Megtennétek, hogy felkaptok egy ládát, és követtek a házba? Bemutatlak benneteket Christophernek. – Ez az – suttogtam Brooke-nak. – Ne akadj ki, de állj készen, ha esetleg futnunk kellene, oké? – Oké. – Nem tudjuk, mit fogunk találni odabent, és azt sem tudjuk, mire képes ez a Sorvadt, úgyhogy csak... légy kész bármire. – Nem fogok kiakadni. – Brooke lehajolt egy ládáért. Én is felkaptam egyet, és követtem őt, tíz-húsz lépéssel járva Stan testvér mögött. – Csak nem akarom, hogy bármi meglepetésként érjen, oké? Ebben társak vagyunk. – Gondoskodom rólad – ígérte Brooke. Stan testvér megvárt minket a küszöbön, a lábával tartotta nyitva nekünk az ajtót. Egy pillanatnyi rémült habozás után beléptem. Félelemmel töltött el, hogy itt vagyok, messze bármiféle segítségtől, messze mindentől, de a lámpák égtek, és egy közeli szobából vidám hangokat hallottam. Az ajtó egy konyhába vezetett, ahol Stan testvér utasításainak megfelelően letettük a faládákat a padlóra. – Szólok Christophernek – mondta Stan testvér, és rájöttem, hogy furcsán nyugtalanító hallani, hogy a „testvér” szó használata nélkül emleget valakit, főleg egy másik szektatagot. Christopher is itt élt, de alapvetően különbözött a

többiektől. Nem tudtam, mire számítsak. Stan testvér otthagyott minket a konyhában, én pedig hátranyúltam, és megtapogattam a pólóm alá rejtett pisztolyomat. A tárat a hátizsák egyik szíjába dugtam, egy zsebbe, amelyet a bélés kivágásával csináltam. Persze kizárt, hogy meg tudjak ölni egy Sorvadtat egy olyan egyszerű valamivel, mint egy pisztoly, de talán nyerhetünk vele annyi időt, hogy kijussunk innen. – A földút nyílegyenesen vezet ide a kaputól – emlékeztettem Brooke-ot. – Legfeljebb száz méterre lehet. Ha azt mondom, fuss, akkor fuss, oké? Ne várj rám, csak tűnj el innen, ígérem, ott leszek mögötted. – Ne aggódj – válaszolta Brooke. – Megvédelek. – Ez a Sorvadt irányítani tudja mások elméjét. Fogalmunk sincs, hogyan, de jobb, ha nem adunk neki esélyt, hogy rajtunk is kipróbálja. Csak... – Nyugodj meg. Mondtam, hogy kézben tartom a dolgokat. A határozottsága csak még jobban nyugtalanított. – Mire készülsz? – Megakadályozom benne, hogy irányítsa az elménket. – De neked nincsenek... képességeid. Ugye tudod? – Persze hogy tudom – suttogta Brooke. – De ő nem tudja. – Brooke... Lépések közeledtek felénk a folyosóról, mire újra átvettem magamban a sztorinkat, hátha az utolsó pillanatban tökéletes hazugsággá tudom csiszolni, amely segít beférkőznünk ennek a közösségnek a sorai közé, és így lehetővé teszi, hogy jobban megismerjük a vezetőt, megleljük a gyenge pontját, és mindaddig fel se merüljön benne semmiféle gyanú, amíg készen nem állunk lecsapni rá. Egy alacsony, sötétebb bőrű férfi lépett be a konyhába. A feje tetején kopaszodott, de a füle mögött hosszúra növesztette a haját. Úgy tippeltem, az ötvenes évei közepén járhat, arcvonásai és bőre közel-keleti származásra utaltak. Amikor meglátott minket, elmosolyodott, de nem úgy, mint a szektások, hanem széles, őszinte mosollyal, amely szinte sokkolóan hatott a nap olcsó utánzatait követően. – Christopher vagyok – mutatkozott be vékony, de határozott hangon. – Isten hozott benneteket a Fény Lelkében. Ha jól értesültem, Kara nővért keresitek, ugye? Már nyitottam is szóra a számat, de Brooke megelőzött a válasszal. – Valójában téged keresünk. Rég nem láttuk egymást, Yashodh. Megfeszültem, és közelebb pozícionáltam a kezem a tárhoz. Mit művel ez a

lány? Christopher meglepetten pislogott, majd hátrált egy lépést, és gyanakodva méregetett minket. – Ki vagy te? – Ez a gond ezekkel a testekkel – felelte Brooke. – Soha senki nem ismer meg. – Ledobta a hátizsákját a padlóra, és kissé széttárta a karját, mintha csak egy régi barátot üdvözölne. – Én vagyok az: Hula. Senki vagyok.

4 Yashodh óvatosan méregetett minket. A kezem nagyon viszketett a fegyver után. – Stan testvér – szólalt meg Yashodh. – Segítenél a többieknek a pakolásban? – Hát persze. – Ahogy Stan testvér az ajtó felé indult, kicsit arrébb mozdultam, hogy egy pillanatra se takarja el előlem Yashodhot. Nem tudtam, mi vette rá Brooke-ot, hogy csak úgy leleplezze a titkainkat, de készen akartam állni, ha esetleg minden borulna. Stan testvér kilépett a verandára, és becsukta maga mögött az ajtót. – Kivel vagy? – kérdezte halkan Yashodh. – Egymással vagyunk – válaszolta Senki. – Úgy értem, melyik oldalon állsz? Rack fel akar állítani egy hadsereget. Azért jöttél, hogy belekényszeríts? – Nem – szóltam közbe gyorsan. Ha a „kényszerítés” szót használta, egyáltalán nem akart része lenni semmilyen Sorvadt-hadseregnek, mi pedig azt akartuk, hogy szövetségesként tekintsen ránk. – Próbálunk kimaradni a dologból, ahogy maga is. Yashodh egy darabig engem tanulmányozott, majd újra Senkire nézett. – Ő ki? – Ő az enyém, és nem nyúlhatsz hozzá. – Rendben. És te sem fogsz az enyéimhez nyúlni, ugye? Itt évtizedek óta nem halt meg senki. Nem akarok a te egyik öngyilkosságod miatt magyarázkodni, amikor legközelebb felbukkan a rendőrség. – Nem lesz gond. Csak beszélni akarunk. Yashodh egy darabig még némán méricskélt minket, majd biccentett. – Van egy magánszobám. Ott beszélhetünk. Átvezetett minket a házon, el egy nappali mellett, amelyben nagyjából tucatnyi szektás üldögélt csendben. Amikor meglátták őt, felragyogtak, és kórusban suttogták a nevét: – Christopher, Christopher, Christopher, Christopher. Yashodh lelassított, hogy intsen nekik, de nem állt meg. Mentünk tovább, fel a lépcsőn egy kis irodába, amelyben egy régi étkezőasztal töltötte be az íróasztal szerepét. A faszékek nem illettek egymáshoz, a spirálmintás szőnyeget pedig régi darabokból és rongyokból szőtték össze. Becsukta mögöttünk az ajtót, és

nagyot sóhajtva leült. – Tudtam, hogy csak idő kérdése. Már Fort Bruce előtt is elég rossz volt a helyzet, de azóta... – Megrázta a fejét. – Borzalmas érzés látni egy ilyen mészárlást, és nem tudni, ki nyert. – Huszonhárom ember halt meg – szóltam közbe. – És azóta egy szót sem hallottam Rack felől. Ha azt a csatát a Sorvadtak nyerték, a toborzási erőfeszítéseiknek nem elhalniuk, hanem felerősödniük kellett volna. – Felkeresett téged? – kérdezte Senki. – Még nem, de néhány barátom megüzente a terveit. Igaz, az utóbbi időben már felőlük sem hallottam. – Nashuja – kockáztattam meg egy tippet. Nashuja egy hosszú kamionos fuvarokat vállaló, ősz hajú nő volt, múlt hónapban öltük meg. Stopposokat vett fel, akiket aztán üres pihenőhelyeken ölt meg, széttörve a csontjaikat, és kiszívva belőlük a csontvelőt, majd pedig megsiratta az anyákat, akik soha többé nem láthatják újra a gyermeküket. Yashodh megrázta a fejét. – Dag. – Dagot négy hónappal korábban öltük meg. – Nashuja felől már... több száz éve nem hallottam. Nem tudtam, hogy még kapcsolatban van valakivel. – Kanta talált rá pár évvel ezelőtt – magyarázta Senki. – Dolgoztam vele, mielőtt meghalt. – Kanta Rack oldalán állt. – Yashodh hangjában fáradtság csengett. – Mindnyájunkat össze akart gyűjteni, mint a régi szép időkben... az istencsászárok nagy visszatérése. – Körbemutatott az irodájában. – Itt tartunk ma. Ezek vagyunk mi. Nem vagyunk istenek többé, csak... – Megrázta a fejét. – Engem akarnak betoborozni? Ez kell nekik a királyságukhoz? Negyvenhat sétáló kómás beteg, akik elég okosak, hogy gyomláljanak és ingeket varrjanak és... – szavakat keresve emelte fel a kezét – integessenek egymásnak a nappaliban? Semmi hasznomat nem vennék egy háborúban. Yashodh gyűlöli magát. Nem igazán gyengeség, de kezdetnek megteszi. – Pont Rack terve miatt tartunk most itt – mondta Senki. – Évezredeken át minden jól ment, rejtőzködtünk, túléltünk, ő meg egyszer csak úgy döntött, újra uralkodni akar, és az emberek felfigyeltek ránk. Visszaütöttek. Rack huszonhárom embert ölt meg Fort Bruce-ban, de ők cserébe ötünkkel végeztek, márpedig ilyen arányok mellett nem tudunk életben maradni. Vissza kell húzódnunk az árnyékokba.

– Miért jöttél ide? – kérdezte Yashodh. – Te mehetsz akárhova, lehetsz akárki, de én mindig én vagyok. Nekem mindig van egy szektám. Nem tudok máshol vagy másképpen életben maradni. Meg fognak találni engem. Vagy Rack, vagy az emberek, vagy mindnyájan. És ha itt leszel velem, téged is megtalálnak. Érdekes. Azt mondta, „Én mindig én vagyok”. Ez azt jelentette volna, hogy nem tudja úgy változtatni az alakját, ahogy sok másik Sorvadt? Az FBI feltételezése szerint a Sorvadtak ősi eredete az újkőkorszaki Törökországba nyúlik vissza. Amiket én nagyjából közel-keleti vonásoknak láttam, azok könnyedén lehettek török jellegzetességek. Lehetséges, hogy Yashodh tízezer éve ugyanazt a testet használja? Ha igen, mi mást árul ez el róla? Azt akartam, hogy tovább beszéljen magáról, hátha felfed valamit a képességei működésével kapcsolatban. Kiötlöttem egy új taktikát: – Egységben az erő. Rack terve azért vallott kudarcot, mert megpiszkálta az alvó oroszlánt, bajt kevert, és ezért felfigyeltek rá. De ha csendben leszünk, ha meghúzzuk magunkat, életben maradhatunk az árnyékokban, és megvédhetjük egymást Rack toborzóitól. Bármilyen képességei vannak is, két Sorvadt jobb, mint egy, nem igaz? Yashodh egy darabig csupán bámult rám, aztán visszafordult Senkihez. – Ez itt meg hogy illik a képbe? Mert szörnyen sokat tud. – Társak vagyunk – válaszolta Senki. – De ez nem vall rád. Te azért szállsz meg nőket, mert azt akarod, ami az övék, és ebbe néha beletartoznak a férfijaik is. De hiába kapod meg, amit akarsz, sosem vagy elégedett vele. Mióta vagy ezzel a kölyökkel öngyilkosság nélkül? – Az emberek változnak. – Mi nem – rázta meg a fejét Yashodh. – Te és én meg főleg nem. Mi vagyunk a legrosszabbak... a legaljábbak, a leggyengébbek, a legvisszataszítóbbak... – De még egy gyenge Sorvadt is erős – szakítottam félbe. – Kell, hogy legyen valami a tarsolyában. Hula több lányt ölt meg, mintsem össze tudnánk számolni, de az lényegében mind ő maga volt. Ha Rack hadserege még mindig odakint van, és ha eljönnek értünk, nem tudunk harcba szállni velük. Szükségünk van a segítségére. Miközben én beszéltem, Yashodh végig Senkit tanulmányozta, és az ajkát csücsörítette. – Hát erről van szó? Leálltál az öléssel, és most gyenge vagy, és azt hiszed, én segíthetek neked? Na, akkor hadd mondjak neked valamit, ember. – Szembefordult velem. – Én még haszontalanabb vagyok, mint ő. Nem tudok harcolni, nem tudok ölni, semmit sem tudok csinálni. Rá tudom venni az

embereket, hogy szeressenek, és ha ez sikerül, az élet tűrhető; ha nem, akkor egyáltalán senki sem szeret, és nincs semmim, és mi értelme úgy az életnek? Akkor majd megölöm magam, ahogyan ő szokta, csakhogy én nem térek vissza. – Hirtelen robbanást mímelve nyitotta szét ökölbe szorított kezét. – Bumm. Ennyi volt. Azt akarod, hogy harcoljak egy háborúban, de csak annyira vagyok képes, hogy egy lépéssel az elmúlás előtt maradjak. Jobban jártok nélkülem, ti legalább éltek... én egyszerűen csak nem haltam még meg. Remegni kezdett a kezem. Ez azt jelentené, amire gondolok? – Valami képessége kell, hogy legyen. Milyen gyorsan gyógyul? Feltűrte az ingujját, és közszemlére tett egy fakó vörös csíkot a karján. – Ezt egy tűztövisbokor metszése közben szereztem múlt héten. – Visszahúzta a sebre a ruhát. – Semmivel sem gyógyulok gyorsabban, mint te. És amikor a hadseregek ideérnek, az ennél sokkal jobban fog fájni. – Nagyon sajnálom – mondta Senki. – Nem tudtam. – Ő is rájött arra, amire én. Egy könnycsepp csurgott végig az arcán. – Annyira nagyon sajnálom. Elővettem a töltött tárat a hátizsákom szíjának kikotort üregéből, és előhúztam a pisztolyomat az övem hátuljából. – Várjunk csak – értetlenkedett Yashodh. – Mi folyik itt? Nem ölhettem csak úgy embereket. Kivéve, amikor mégis. Becsúsztattam a tárat a pisztolyba, a helyére kattintottam, és belelőttem Yashodh mellkasába. Fülemben a lövés döreje csengett, Senki pedig befogta a magáét, és sírva elfordult. Kutyafiú felvonított, és elvonult egy sarokba. Yashodh lenézett a golyó ütötte lyukra, és szóra nyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Felnézett rám, mintha az arcomból akarná leolvasni a válaszokat, aztán a teste sűrű, hamus zsírkupaccá omlott össze. Lélekcuccnak nevezték. Yashodh tíz másodperc alatt eltűnt, és csak a széken meg a szőnyegen sistergő sötét, sáros lyukak maradtak utána. Kinyílt az ajtó, és Debbie nővér nézett be rajta. – Mi volt az a hang? – Semmi – feleltem. – Csak mintha egy bogarat láttam volna. Senki még mindig sírt. Debbie nővér a sárra nézett, majd végighordozta a tekintetét a szobán. – Hol van Christopher? – Elment. – Kilöktem a tárat a pisztolyból, kiugrasztottam az extra golyót a csőből, és mindet eltettem. Most, hogy Senki látta, honnan vettem elő, új rejtekhelyét kell találnom nekik. – Ki itt a vezető, amikor ő távol van? – Ő sosincs távol – mondta Debbie nővér.

– De ha elugrik egy kicsit valahová. Mint amikor bemegy egy napra a városba. Akkor ki a vezető? – Mindig ő a vezető. Mindig, mindenhol, mindenek fölött. Annyira nagyon szeretem őt. – Elmosolyodott. – Hát nem csodálatos az élet? – Rosszaktól kérdezi. – Talpra húztam Senkit. – Ideje mennünk. Felkaptuk a hátizsákunkat, és távoztunk. Senki sem követett minket. Elhagytuk a farmot, és mentünk előre az úton, amíg már nem láthattak minket, aztán leheveredtünk egy nagy fa tövébe, ahol átkaroltam Brooke vállát. – Ez nem tetszett – suttogta. – Nekem sem. – Pedig akartam, hogy tetsszen. Az ölés fontos volt, az ölés szükséges volt. A démonok megölése jobbá tette a világot, maga a gyilkosság aktusa pedig, nos... Tudtam, hogy nem szabadna élveznem, de élveztem. Általában. Élveztem annak a folyamatnak az izgalmát, ahogy egy élő ember halottá válik. Egy temetkezési vállalkozásban nőttem fel, a szüleim munkájától körülvéve, és inkább éreztem otthon magam a halottak, mint az élők társaságában. De a Sorvadtak nem váltak holttestekké, egyszerűen csak hamuvá olvadtak. Minden, amire vágytam, és mégis semmi. Tüzet akartam gyújtani. Tényleg ilyen egyszerű lett volna? Yashodhnak ezzel örökre vége? Csak arra vágyott, hogy valaki szeresse őt, mert ő nem tudta szeretni önmagát. Tízezer éven át, hízelgésről hízelgésre kerülte el a halált, csak hogy aztán itt érjen véget az élete. A saját otthonában lőtte le valaki, akit barátnak hitt. – Nem akarom ezt csinálni többé – mondta Brooke. – Már csak néhány maradt. – Mindig maradni fog néhány. – Attina. Aztán... az, aki üldöz minket. – Az FBI üldöz minket. Kérlek, ne öld meg őket. – Persze hogy nem fogom megölni őket. Sosem öltem embert. – Legalábbis jó embert nem. – De akarsz. – És ebből tudod, hogy sosem fogom megtenni. Ismét elsírta magát. – Ez minden, ami jut nekünk? Régi utak pora, golyóknak fenntartott titkos zsebek... – Szeretnék igazi életet adni neked... – Mert ezt már nem bírom tovább – mondta, és minden vészharang megszólalt a fejemben.

– Igazi szupersztár voltál az előbb. – Igyekeztem rámutatni az értékeire. – Hetekbe, talán hónapokba telt volna, hogy rájöjjünk, hogyan ölhetjük meg, de te öt perc alatt kiszedtél belőle mindent. Két perc alatt. Én sosem mondtam volna el neki csak úgy, hogy kik vagyunk... zseniális vagy, Brooke. Összeszorított fogakon át morogta a válaszát: – Senki vagyok. – Zseniális vagy – ismételtem. – Azt mondtad, megvédesz, és így is tettél. Társak a végsőkig. Sosem lennék képes egyedül csinálni ezt az egészet. – Azt hiszed, ez boldoggá tesz? – Elhúzódott mellőlem, és bár karnyújtásnyira volt, már csak a földön ülő sziluettjét láttam a csillagfényben. – Az előbb mondtam, hogy gyűlölöm ezt az egészet, és hogy soha többé nem akarom csinálni, hogy nem akarok gyilkos lenni, nem akarom senki halálát végignézni, legyen az ember vagy démon vagy bármi más, akár egy madár, egy bogár vagy egy bacilus a véremben, és az egyetlen, amit erre mondani tudsz, hogy milyen jó vagyok benne, hogy felelős vagyok a kezünkön száradó vérért... – Nem így értettem, és ezt te is tudod. Tudod, hogy a jó ügy érdekében cselekszünk. Te is láttad azokat az embereket, akiknek nincs... nincs semmi saját akaratuk, és azt is tudod, hogy ha Yashodh tovább élt volna, még több emberrel tette volna ugyanezt, mint ahogy már eddig is megtette tízezrekkel, ha nem százezrekkel, mert az agymosott senkiknek ez a parádéja az idők kezdetéig nyúlik vissza. És ma este mégis véget ért. – Ez nem vicces. – Nem is szántam vi... Mégis mi köze ennek a humorhoz? – Agymosott Senkiknek nevezted őket. Én nem vagyok agymosott. – Nem is rólad beszéltem... – Akkor ne használd a nevem! – kiáltott fel. Felállt, én pedig követtem, mert megrémített, hogy nem tudom, mire készül. Ezen az üres úton nem jöttekmentek kamionok, amelyek elé kiugorhatott volna, de a környék tucatnyi más módot kínált az öngyilkosságra. – Senki vagyok! – üvöltötte. – Ez a nevem, a munkám és az egész elvesztegetett életem! Nem tudok olyan lenni, mint te, John, nem tudom csak úgy... kikapcsolni a szívem, valahányszor sajogni kezd. – Én sem. – Akkor miért nem szeretsz? Azt hittem, elrohan, ehelyett megragadta és megszorította a karomat, és mindkettőnket megrázott. – Mitől vagyok olyan borzalmas, hogy még úgy sem szeretsz, hogy én vagyok az egyetlen körülötted, az egyetlen barátod, az utolsó lány az egész világodban,

és mégsem szeretsz! Átöleltem, remélve, hogy a fizikai kapcsolat visszahozza a hisztériából, és lenyugtatja. Arcomat az övéhez nyomtam, és éreztem, ahogy reszket és sír, éreztem a bőrén a hideg könnycseppeket. Tartottam őt a karomban, csitítgattam, nyugtatgattam, lassan ringattam, közben pedig leültem vele, és próbáltam előrukkolni valamivel, amivel ismét boldoggá tehetem. Akartam szeretni őt – jobban akartam, mint bármi mást –, de ezt nem mondhattam neki. Azzal csak rontanék a helyzeten. – Pocsék vagyok a szeretetben – mondtam végül. – Egyszer szerettem valakit, és ő mostanra halott. – Ezért nem tudod elengedni – krákogta Brooke. – Számodra egy hulla a tökéletes nő. – A legelkúrtabb nyomorult vagyok, akivel valaha találkoztál. Az utolsó, ami lenni akarsz, az az én tökéletes nőm. – Egy nap megteszem – suttogta. – Egy nap megölöm magam, és nem leszel ott, hogy megállíts. – Akkor leszállok érted a pokolba, és visszahozlak. Még egy óráig ültünk a fának támaszkodva, mire végre elaludt. A felettünk elterülő üres égboltot bámultam. Brooke azt mondta, nem tudja tovább csinálni, és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy talán én sem. Tüzet kellett gyújtanom. Gyengéden, centiről centire arrébb toltam Brooke-ot, amíg ki tudtam csusszanni alóla, és lefektettem a földre, fejét a hátizsákomra helyezve. Megmozdult, és jobb pozícióba helyezkedett, de nem ébredt fel. Térden kúsztam előre a földön, gallyak és a felettünk ágaskodó fákról lehullott fenyőtobozok után tapogatózva a sötétségben. Összegyűjtöttem a gyújtóst egy sátoralakzatba, alig nagyobbá, mint az öklöm, és elővettem egy gyufásdobozt a farmerom zsebéből. Meggyújtottam egy szálat, és a láng fényesen felragyogott a feketeségben. Odatartottam az aprófához, de nem gyulladt be, ezért leejtettem a kis rakás közepére, majd meggyújtottam egy másik szálat, és fényesen és narancsosan égett, akár egy életet jelző fény a semmi tengerében. A kezemmel óvtam a lángot, leeresztettem a gyújtós szívébe, és ezúttal működött, és a tűz lassan átterjedt a gyufáról a száraz fűre, onnan pedig a gallyakra. Gondosan őriztem, tápláltam a tüzet, és figyeltem, ahogy a fa megfeketedik, a fű pedig összekunkorodik. Begyulladt egy fenyőtoboz belseje, és belülről égett ki az egész, apró fadarabok ropogtak és recsegtek a hőségben. Nem nőtt valami nagyra a tűz, de nem is a melege miatt gyújtottam. Egyszerűen csak szükségem volt rá. Néztem a lángjait, hallgattam a hangját, és amikor kialudt, én is elszenderedtem, összegömbölyödve a földön

Brooke és Kutyafiú mellett, az én kis elcseszett családommal a semmi közepén. Amikor felébredtem, Brooke még mindig egyenletesen lélegezve feküdt a helyén. Sikerült átvergődnünk egy újabb éjszakán. Figyeltem, ahogy az ég lassan kivilágosodik, és a horizonton végighúzódó fekete tömeg egy mező szélén álló fasorrá tisztul. Egy varjú szállt le egy kerítésrúdra, szemügyre vett minket az út túlsó végéről, majd elkárogta magát, és elrepült. Ameddig csak lehetett, hagytam Brooke-ot aludni. Amikor végül felriadt, csipás szemmel nézett rám. – És most? – kérdezte. – Attina. Bólintott. – Évtizedek óta nem hallott felőle senki, de az utolsó kapcsolatra egy Dillon nevű városban került sor. – Mire emlékszel róla? – Semmire. – Brooke az eget bámulta, bár nem volt rajta semmi látnivaló. – Attina nem része a múltamnak, csak Kanta jegyzeteiből emlékszem rá... abból is csak egyetlen sor maradt meg: „Utoljára az oklahomai Dillonban látták. Valószínűleg hasznavehetetlen.” Nem tudom, mire képes, hogyan képes rá, nem tudok semmit. – Hát ez nem nagy segítség. – Bocs. – Nem a te hibád – mondtam gyorsan. – Van egy helyszínünk, szóval odamegyünk, és körülnézünk. Egy órát sétáltunk a földúton, mielőtt kiértünk egy kétsávos országútra, ahol további egy órát tettünk meg gyalog, mire végre felvett minket egy kocsi. Azt mondtuk a sofőrnek, hogy nem érdekel minket, hová megy, csak el akarunk jutni valamilyen közeli településre, úgyhogy kitett minket egy benzinkútnál egy Forest Dell nevű város határán. Rendbe szedtük magunkat a mosdóban, átöltöztünk a legtisztább ruhánkba, én pedig elköltöttem egy keveset a pénzünkből két csomag mogyoróra és egy üveg vitaminra. A slagból ittunk, amíg a tulajdonos el nem zavart minket, aztán amíg a következő fuvarra vártunk, a hátizsákomban tartott megviselt térképet tanulmányoztam. Dillon viszonylag közel volt: pár száz kilométer nagyjából egyenes útvonalon. Találtunk egy kamionost, aki elvitt minket az autópályáig, ott pedig sikerült elcsípnünk egy másik fuvart egészen a város széléig. Brooke az egész napot csendben töltötte – nem depressziósan, egyszerűen csak komoran, gondolataiba veszve. Megetettem Kutyafiút egy kis marhahússal a hátizsákomból, és néztem, ahogy száguld mellettünk a tágas, lapos vidék.

Mire elértük Dillont, ismét leszállt az éj. Az égbolt elfeketedett, a csillagok pedig félig eltűntek a felhőpamacsok mögött, amelyek halványszürke színben játszottak a holdfényben, és olyan átlátszóak voltak, hogy úgy tűnt, mintha nem is a Hold előtt, hanem mögötte, egy zárt univerzum hideg falaként lebegnének. A sofőr megkérdezte, van-e hol aludnunk, én pedig mondtam, hogy igen, mert már csak az hiányzott, hogy egy jó szamaritánus „segíteni” akarjon, és felhívja a gyermekvédelmet. Már betöltöttük a tizennyolcat, vagyis jogilag önellátóvá váltunk, csakhogy nem úgy néztünk ki, és nem tudtuk iratokkal bizonyítani. A nő elhajtott, én pedig körülnéztem a legközelebbi épületeken: egy alacsony pajta, egy bezárt borbély, valamint egy régi autósmozi. Utóbbit egy magas, fából épített fal vette körül, de a mozivászon, ami szintén fából készült, még magasabbra emelkedett; úgy nőtt a környező vidék fölé, mint valami sápadt óriás. Nem ment rajta film, és meggyűrődött könnyekként csüngtek róla a fehér papírcsíkok. – Ez jó lesz. Brooke mozdulatlanul állt, és úgy nézett a karjára, mintha még sosem látta volna korábban. – Valószínűleg van bent egy pult valahol – folytattam. – Vagy legalább egy jegyárusító fülke. Ha nem tudunk bejutni, még mindig aludhatunk mellette... a széltől legalább megvéd. – John. – Igen? – John Cleaver? Most már alaposabban megnéztem magamnak Brooke-ot. – Most ki vagy? Brooke olyan szélesen mosolyodott el, ahogy már hosszú hetek óta nem. – John, én vagyok az. Tudom, hogy nem úgy nézek ki, és nem is igazán értem, mi történik, de... belül én vagyok. – Odarohant hozzám, és átölelt. – Visszatértél – motyogta. – Vagy én tértem vissza. Hideg félelem öntött el. – Ki vagy? – Ebben a testben mindenki megvan, akit Senki valaha megölt. Minden emlék, minden személyiség, egészen addig, amíg el nem hagyta Brooke testét. Mert ez Brooke teste, ugye? Most már totál megismerem. Megráztam a fejem. Már megértettem az igazságot, de nem tudtam, hogy felkiáltsak örömömben, vagy azonnal világgá szaladjak. Ez nem lehet. Ez már túl sok.

– Én vagyok az, John – mondta Brooke. – Mary.

5 Elhátráltam tőle. – Tudom, hogy fura – mondta Mary. – Az a legkevesebb, hogy fura. – Olyan... sötét van odabent. Mármint idebent, Brooke-ban. Nagyon sokan vagyunk, mind csapdába esve, mind együtt, mégis teljesen egyedül. Emlékszem, amikor Senki eljött értem aznap éjjel... – Kérlek, ne. – A tánc estéje volt. Hazavittél, újra megcsókoltál, és az volt a világ legtökéletesebb éjszakája, és azt kívántam, bárcsak sose érne véget, de aztán beléptem a házunkba, és ott találtam őt. Valami nagy, fekete masszát. Lélekcuccot, azt hiszem, így hívják. Mögöttem volt és körülöttem, és minden erőmmel harcoltam ellene, de nem tudtam megállítani, és nem tudtam elszökni... – Kérlek, ne. – Már sírtam. – Belém jött a számon át, az orromon át, még a fülemen át is. Tudod, milyen érzés, mert téged is megpróbált megszállni, mielőtt az anyukád megmentett. Emlékszem, mert Brooke is emlékszik. De akkor nem volt ott senki, aki segíthetett volna, úgyhogy belém jött, és... és aztán már nem voltam önmagam többé. Csak figyelni tudtam. Beletelt egy kis időbe, hogy teljesen átvegye a hatalmat, de én azonnal elvesztem. Már ott, a legelején. Ez volt a legrosszabb az egészben... hogy napokon át hallottam, ahogy beszél hozzád, és üvöltve próbáltalak figyelmeztetni, de hiába, mert sosem jöttél rá, aztán úgy döntött, inkább Brooke-ot akarja, és semmit sem tehettem, hogy megakadályozzam a megölésünkben. – Egy pillanatra elhallgatott. – Mind idebent vannak, ugye tudod? Néhányan hallanak minket, néhányan nem. Talán Brooke most is hallgatja... – Elég! – kiáltottam fel. – Elég, kérlek. Nem akartalak bántani, és nem akartam, hogy meghalj, és sajnálom, hogy nem jöttem rá hamarabb, de kérlek, ne... – Nem tudtam, mit mondhatnék. Mary volt minden, amit valaha akartam, de meghalt, és az életemet azóta az ő hiánya határozta meg. Az, hogy most visszatért a legjobb barátom lopott testében, épp annyira megrázott, mint annak idején az elvesztése. – Sajnálom – mondta, és közelebb lépett hozzám, hogy átöleljen. Elhátráltam tőle, még keservesebben sírtam, és erőtlenül ütögettem a kezét... de amikor

hozzáértem, Mary kezére gondoltam, és a békére, amely akkor töltött el, amikor annak idején megfogtam, és erre lehunytam a szemem, és zokogni kezdtem. Brooke teste odalépett mellém, hogy támogasson, és úgy csitítgatott, ahogyan előző este én őt. Kutyafiú a csillagokra vonított, én pedig addig sírtam, amíg el nem fogytak a könnyeim. – Megváltoztál – szólalt meg aztán Mary, és hátrébb lépett, hogy jobban szemügyre vegyen, de a vállamat továbbra sem engedte el. Belenéztem Brooke szemébe, és azon tűnődtem, hány lány nézhet most vissza rám, hány próbálhat beszélni velem, hány sikoltozik a sötétségben. És hányan vesztek el csak úgy, hányan vannak eltemetve ugyanúgy, ahogy Mary volt, csak várva, hogy felébredjenek, körülnézzenek, és eltűnődjenek rajta, hol voltak eddig. Mikor fog Brooke felébredni egy ezeréves lányként, akivel még szót érteni sem tudok, hogy aztán örökre elveszítsem Brooke-ot és Maryt is? – Régebben sosem sírtál. – Miattad van – mondtam. – Vagy gondolom, az anyukám miatt. Meghaltatok, én pedig összetörtem, és most másképp érzem a dolgokat, de... nem vagyok jó benne. – Sajnálom az anyukádat. – Ő nincs... – Az érzelmek újabb hulláma öntött el. – Ő nincs odabent, ugye? – Nincs – rázta meg Mary Brooke fejét. – Senki azután szállta meg anyukádat, hogy Brooke-ot elhagyta. Bármilyen gondolatai támadtak is abban a pár másodpercben, és bármit nyert is anyukádtól, az mind odaveszett a tűzben. – Az arcomra tette Brooke kezét. – Sajnálom. Elhúzódtam tőle, lassabban, mint az előbb, de határozottan. Még mindig nem tudtam feldolgozni a történteket: Mary visszatért. A lehetősége persze mindig is fennállt, de sosem mertem belegondolni, mert eleve sosem mertem Maryre gondolni. Évek óta nem alakítottam ki egészséges emberi kapcsolatot, sőt talán egész életemben nem, de vele mégis, és aztán elveszítettem őt, és most a lehető legrosszabb módon kaptam vissza... – Van hol aludnunk? – kérdezte. Végignézett a sötét városon; láttuk az utcai lámpákat a távolban, a központhoz közelebb, de itt minden élettelennek és üresnek tűnt. – Mennyit tudsz? – kérdeztem vissza. – Sokak emlékei egyesülnek Brookeban; egy ideig egy adott személyiség dominál, de mind osztoznak bizonyos... – Aztán félbe kellett szakítanom magamat, mert rájöttem, hogy Mary ismét el fog hagyni engem. – Mennyi ideig leszel itt?

– Ameddig csak tudok. – És az mennyi? – Nem tudom – válaszolta halkan, és elkapta a tekintetét. – Úgy lehet, ahogy mondod: megvan bennem Brooke néhány emléke, de semmi konkrétum. Inkább csak benyomások. Az utolsó, amire tisztán emlékszem, az öngyilkosság, amikor Senki elmetszette a csuklómat. De nem mintha abból a pillanatból rögtön ebbe ugrottam volna, érted? Valamiképpen tudatában vagyok az eltelt időnek, és annak, hogy egy másik testben vagyok, és annak, hogy más lányok is vannak itt velünk. – És... beszéltél velük? – Ez nem így megy, inkább olyan, mint... nem is tudom. Azt hiszem, annak idején mindennek tudatában voltam, amit Senki tett, mert az a saját testem volt, és én is ott voltam benne, de most nem vagyok... azt hiszem, nem vagyok önmagam. Az emlékeim vagyok. Lehet, hogy valójában Brooke vagyok, és csak azt hiszem, hogy Mary vagyok, de emlékszem mindenre... olyasmikre, amikre Brooke nem emlékezhet, amikről senki más nem tudhat... és úgy érzem, én én magam vagyok. A test furcsa, azt aláírom... sosem voltam ilyen vékony... de tényleg úgy érzem, én vagyok. Az én személyiségem, az én szokásaim, az én... énem. Valószínűleg egy szuszra vagy ötször ellentmondtam most magamnak, de... van ennek bármi értelme? – Nincs – vágtam rá, majd megráztam a fejem, és felsóhajtottam. – De semminek sincs, már évek óta nincs. – Démonokra vadászunk, ugye? – Eddig démonokra vadásztunk, mert Brooke úgy akarta. De ha te most te vagy... – Ugyan már, ne felejtsd el, kihez beszélsz. A zsaru lánya és a temetkezési vállalkozó fia újra együtt. – Pajkos mosollyal vonta fel a szemöldökét, majd vállat vont. – Bár nem igazán így képzeltem el a tévésorozatunk cselekményét. – Semmi sem úgy alakult, ahogy akartuk – mondtam. Kutyafiú befejezte a környék szagnyomainak felderítését, és visszaballagott hozzánk. – Egyébként ez itt Kutyafiú. Kutyafiú, ő Mary. – Úgy hívják, hogy Kutyafiú? – Nem én neveztem el. – Persze te nyilván Harvey-nak nevezted volna. – Nyilván. – Jobban ismert, mint emlékeztem rá. Leguggolt, Kutyafiú pedig odacammogott hozzá, és megnyalogatta a kezét

meg az arcát. – Jó fiú – vakargatta Mary a kutya fülét. – Jó Kutyafiú. Ez... – Elhalt a hangja, kezét az aszfaltra tette, és úgy maradt. A másodpercekből percek lettek, ő pedig guggolt ott lehunyt szemmel... csak úgy. – Az út meleg – szólalt meg végül. – Csak egy kicsit, de azért érezni. Az aszfalt magába szívja a nap hőjét. A szellő pedig hűvös, és... tehénszaga van. – Felnevetett, szemét továbbra is csukva tartotta. – Klorofill. Nyírt fű, motorolaj és orgona. Nem éreztem orgona illatát már... mennyi idő is telt el? – Két év – suttogtam. – Két éve. – Lassan felállt, kinyitotta a szemét, és felnézett az égre. Kutyafiú lehuppant, és védekezőn Mary lábujjaira heveredett. – Két éve. Az ikrek nemsokára betöltik a hatot. – Nem mehetsz vissza. Hangja rekedtes suttogás volt: – Tudom. – Egy pillanatig még az eget bámulta, aztán rám nézett, és megtörölte a szemét. – Na mindegy. Itt állunk az éjszaka közepén, a nyílt utcán, két hátizsákkal, amelyek, ha jól sejtem, tartalmazzák minden létező tulajdonunkat. Feltételezhetem, hogy nemrég érkeztünk ide? Bólintottam. – Stoppal jöttünk. – És most mi lesz? – Én erre képtelen vagyok – néztem rá tanácstalanul. – Mire vagy képtelen? – Tudod jól. Te... – Felsóhajtottam. Úgy éreztem, minden szóval meg kell küzdenem. – Nem hagyhattam, hogy Brooke-ot megszállja egy démon, és most... – Én nem démon vagyok. Te vagy az egyetlen ember, akit valaha szerettem, gondoltam, de nem tudtam kimondani. Soha nem mondtam a szemébe, csak a holttestének. – Te vagy az egyik legfontosabb ember az életemben – böktem ki végül. – Azt akarom, hogy Brooke önmaga legyen, de téged mindennél jobban akarlak, és ez... ez túl sok. – Nem leszek itt örökké. – Szerinted ettől jobb? – Nem állhatunk itt az utcán egész éjjel. Gondolom, nincs hol aludnunk, szóval mi lenne, ha... keresnénk egy helyet? Mondjuk egy motelt, vagy kopogjunk be néhány ajtón. – Nem engedhetünk meg magunknak egy motelt – ábrándítottam ki. – Két

nappal ezelőtt is motelben aludtunk. – Száznégy dollár és nyolcvanhat cent. A pénzből, amelyet a szállásra költöttünk, egyheti élelmet vehettünk volna. Az ajkamba haraptam, fájt a gondolat, hogy Marynek a földön kell aludnia, és próbáltam rábeszélni magam egy újabb pénzszórásra. Elvégre ez egy különleges alkalom, nem? De nem. Amilyen gyorsan Brooke cserélgette a személyiségeit, lehet, hogy Mary reggelig sem lesz itt. Megdörzsöltem a szemem, és az üres autósmozira mutattam. – Én azzal akartam szerencsét próbálni, de ha akarod, beljebb mehetünk a városba, hátha találunk egy... nem is tudom. Egy YMCA[1]-t vagy valamit. – Egy ilyen kisvárosban? Ugyan már, John. Hisz a szabad ég királynője vagyok. Sátrunk van? – Csak a nyílt levegővel tudok szolgálni. – Király. Csináljuk. Ahogy odasétáltunk az autósmozi kapujához, nem tudtam nem a mozgására figyelni. Ugyanúgy jár, mint Mary? Az a kis csípőlengés – az Marytől jön, vagy Brooke mindig is így járt? Emlékeim szerint Mary mindig fesztelenül viselkedett, érzékien és magabiztosan. Mindez eltűnt volna Brooke fizikai adottságaiban, vagy eleve csak felnagyítottam az agyamban egy olyan lányra emlékezve, aki már soha többé nem fog sétálni sehol? A kaput zárva találtuk, és mivel a megmászása elég nehézkesnek tűnt, inkább elkezdtük körbejárni a kerítést, egy könnyebb bejutási pontot keresve. Bár Mary azt mondta, az éjszaka közepén vagyunk, valójában csak fél tíz vagy legfeljebb tíz óra lehetett. Ha a mozi még használatban lenne, most épp egy filmet vetítenének odabent. Találtunk pár törött deszkát a fából készült kerítésben, és becsusszantunk a lyukon egy tágas, lapos területre, tele derékig érő fémpóznákkal, köztük pedig parkolóhelyekkel. A póznák tetejét egy-egy zsinórra rögzített kis mikrofon egészítette ki – legalábbis egykor, amikor az autósmozi még működött, mert mostanra mind letörve himbálózott, vagy egyszerűen csak eltűnt. A fakerítés belsejét graffitik takarták – nem freskók vagy bandajelzések, csak odakapart nevek és szitokszavak. A földön mindenfelé törött üvegek hevertek. – Úgy tűnik, már jó ideje nem üzemel – állapította meg Mary. – És nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ennek ellenére használják – néztem végig a sok szeméten. – De reméljük, ma éjszaka nem lesznek más látogatók. Hátul, közvetlenül a kapu mellett egy alacsony téglaépület állt, afelé indultam. – Vigyázz az üvegszilánkokkal, Kutyafiú. – Csendben sétáltunk, mert kicsit tartottunk tőle, hogy esetleg felzavarunk más hajléktalanokat, bár nem hittem,

hogy egy ilyen kis helyen, mint Dillon, sok lenne belőlük. Az épületet lezárták. A fémajtó mellett volt benne egy nagy fémpanel is, a tetején zsanérokkal, vagyis gondolom, ablakként lehetett felnyitni. A jegykiadó ablakot a kapuhoz közelebbi alacsony falba építették; üvege rég kitört, a helyére fémcsöveket erősítettek. Megráztam a lakatokat, de mind erősnek bizonyult. – Találnunk kell egy... – Huhúúúúúúú! A hangos rikoltás végigzengett az üres területen, és épp időben néztem fel, hogy lássam, amint egy palack a földhöz csapódik. Valaki áthajította a kerítés fölött, közben pedig egy alak mászott át ugyanazon a lyukon, amelyet mi is használtunk. – Maradj csendben – figyelmeztettem Maryt, de Kutyafiú máris megugatta a behatolót. – A rohadt életbe. – Kutya! – kiáltott fel valaki, mire az alak a lyuknál hirtelen kihúzta magát, és tekintetével az állatot kereste. – Mióta van őrkutyájuk? – kérdezte másvalaki, és egy újabb alak jelent meg a lyukban. – Nyomás az épület mögé – suttogtam, de az első alak ekkor ránk mutatott. – Nem őrkutya, csak emberek. Hé, emberek! – intett oda nekünk, miközben egy harmadik alak mászott át a lyukon. – Van piátok? – Mind a három férfi – jegyezte meg Mary, bár én egyiküket sem láttam tisztán. – Úgy látom, tinédzserek. – Légy óvatos. – Figyeltem a közeledő alakokat. Csapdába estünk, noha nem úgy tűnt, mintha szándékosan vágták volna el az utunkat. Amint a paranoiám felkiáltott, hogy „valaki követett minket”, rögtön el is vetettem a gondolatot. Csak három tinédzser srác próbál mulatni egy jót. Ami viszont éppolyan veszélyes lehet.

6 Kutyafiú megint felugatott, Mary pedig halkan odasúgta: – Nem tetszik ez nekem. A három fiú közelebb ért, lassan fókuszba kerültek. Nagyjából velünk egykorúak lehettek, valószínűleg végzős középiskolások. Áradt belőlük a piaszag. – Crosbyból jöttetek? – kérdezte az egyikük. Baseballsapkát viselt, de a logóját nem ismertem fel. Felidéztem magamban a térképet, amelyen megkerestem Dillont. Crosby a legközelebbi város volt. – Csak átutazóban vagyunk – válaszoltam. – Tudom, hogy Ms. Glassmannek épp itt van a családja a városban – mondta a második fiú, ahogy kisöpörte hosszú szőke haját az arcából. – Ti az unokái vagytok, vagy valami ilyesmi? – Glassmannek nincsenek gyerekei – világosította fel Sapkás. – Akkor hogy lennének unokái? – Csak mert nincsen neki bevallott gyereke – mondta Szöszi –, az még nem jelenti azt, hogy egyáltalán semmilyen nincs. Ez már a huszonegyedik század, haver, nőj ki a sötét középkorból. – Hajléktalanok vagytok – szólalt meg a harmadik fiú, és nem kérdésnek szánta, hanem megfigyelésnek. A nyári meleg ellenére sötét kabátot viselt, bár a színét nem tudtam kivenni. – Nem hajléktalanok – helyesbített Mary óvatosan –, de abban igazad van, hogy jelenleg nincs hol aludnunk. Tudtok egy helyet a városban? – Te elalhatsz nálam – vigyorodott el komiszan Szöszi. – Még azt is megengedem, hogy az ágyamban feküdj. Elképzeltem, ahogy nyakon szúrom, pont az álla alatt és az állkapcsa mögött, és egészen az agyáig tolom fel a pengét. Aztán megforgatom, és kiélvezem, ahogy a csont széthasad. A szabályaim tiltották az efféle gondolatokat, és tudtam, hogy ki kellene űznöm őket a fejemből, de ez most más volt – ez a szituáció közvetlen fenyegetést jelentett Maryre és Brooke-ra, a két legfontosabb emberre az életemben. – Megvagyunk – mondtam, de jobb kezem lazán lógott a derekamnál, készen, hogy azonnal lehajoljak, és előhúzzam a lábszáramhoz szíjazott harci késemet.

– Itt akartatok aludni? – kérdezte Sapkás. – Öreg, ez... hát ez király. Ti valami szökevények vagytok, vagy ilyesmi? – Csak utazók – válaszoltam. – Tavaly végeztük el a középiskolát, és nem akartuk rögtön elkezdeni az egyetemet, úgyhogy most csak utazgatunk ide-oda egy-egy hátizsákkal. – A legtöbben ezt Európában csinálják – jegyezte meg Sapkás. – Nem szeretek repülni. – Hát ez őrület! – nevetett fel Szöszi. – El tudod képzelni, hogy Dillonba menj nyaralni? Valószínűleg ez minden idők legrosszabb döntése. – Az állával Mary felé bökött. – Nem egészen úgy alakul az utazás, ahogy a pasid leírta, mi? Mary elmosolyodott. – Ami azt illeti, Dillon az én ötletem volt. Csak úgy kiválasztottam a térképről. Bájos helynek tűnt. – Bájos – ismételte Szöszi, és Sapkásra nézett. – Bájosak vagyunk. – Visszafordult Maryhez. – Nem mondhatnám, hogy ez volt életed legjobb döntése, de ha akarjátok, megmutatjuk nektek a környéket. Van egy tekepályánk, és az ottani fickó nem kér személyit a sörözéshez. Már el is felejtettem, milyen könnyen tudja Mary manipulálni az embereket, különösen a fiúkat. Velem ellentétben pontosan tudta, hogyan működnek a társadalmi érintkezések, pont olyan ügyesen alakította a szituációkat, amennyire ügyetlenül Brooke. Szöszi várakozón nézett rá. Mary egyetlen mondattal elérte, hogy további gúnyos nevetgélés helyett inkább felajánlja nekünk a segítségét. De Szöszi segítségére volt most a legkevésbé szükségünk. – Megvagyunk – ismételtem. Hogy vehetnénk rá őket, hogy távozzanak, vagy hogyan távozhatnánk mi anélkül, hogy követnének? – Corey vagyok – mutatkozott be a kabátos fiú, és Sapkásra, majd Szöszire bökött a hüvelykujjával. – Ez Paul és Derek. – Körbepillantott az üres autósmoziban, majd visszanézett rám. – Nem sűrűn látunk új embereket a városban. – Én Mary vagyok – viszonozta a gesztust Mary –, ez pedig... – David – szakítottam félbe. Mary neve nem jelentett gondot, Brooke-ot és engem azonban körözött az FBI. A David volt az első név, ami az eszembe jutott, bár szinte rögtön rájöttem, hogy David Berkowitz, vagyis Sam fia miatt. Lehet, hogy ezzel elárultam magam? Túl paranoiás vagyok. A kezem viszketett a kés után. – Hát – szólalt meg Sapkás, vagyis a haverja szerint Paul – ez lenyűgöző.

Csak úgy ide-oda stoppolgattok az országban? És itt akartatok aludni? – Ebben reménykedtünk – válaszolta Mary. – De túl sok a törött üveg. – Ja, hát bocs – szabadkozott Szöszi. Derek. – Elég sok diák lóg ezen a helyen... kicsit eldugott, kicsit izolált. Nem mindenki olyan jó fej, mint a tekepályás fickó, ez pedig remek hely a berúgásra. – Rákacsintott Maryre. – Plusz sok srác hozza ide a barátnőjét, szóval ez afféle légyotthely. – Elég hosszú napunk volt – mondtam, és igyekeztem megőrizni a nyugalmamat. – Nem bánjátok, ha... – Az épület is tele van törött üvegekkel – szakított felbe Paul, és odalépett a berácsozott ablakhoz. – Többcentis lehet odabent a szilánktenger, sokan a rácsokon át hajítják be az üres üvegeiket. – Gyertek velünk – vette át a szót Derek. – Korán van még, alig tíz óra! Corey-nál van még pár sör, partizzunk! Corey-ra néztem, aki csendben állt a háttérben, és rájöttem, hogy van rajta egy hátizsák, amit eddig nem láttam, mert elrejtette a kabátja sziluettje. Egy pillanatig csak nézett minket, aztán lassan lerázta a válláról a táskát, és átnyújtotta Dereknek. Engem nézett vagy Maryt? Akárhogy is, egy pillanatra sem vette le rólunk a szemét. – Sör! – kiáltott fel Derek, és felnyitotta az egyik dobozt, majd leszívta a nyíláson feltörő habot. Paul fogott egy másikat, és felkínálta Marynek, de ő nemet mondott. Erre felém nyújtotta, mire megráztam a fejem. – Ahogy tetszik – mondta, és kinyitotta a sört. Derek lehúzta az egészet, a doboz függőlegesen meredt az égnek a szája fölött. Hangosan lenyelte az utolsó kortyot is, aztán fejét oldalra döntve ránk nézett, és szélesen elvigyorodott. Felböfögött, majd elhajította a dobozt, és azonnal nyúlt is a következőért. Újra és újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem akarnak bántani minket, hogy csak buta kölykök, akik ki akarnak rúgni a hámból egy kisvárosban. Én is egy kisvárosban nőttem fel, és pontosan tudtam, milyen unalmas az élet egy ilyen helyen. Túlzás nélkül az lehet az egész hetük legszórakoztatóbb része, hogy lopott sört vedelnek a régi autósmoziban – vagy legalábbis az lehetett volna, ha nem bukkanunk fel mi. Mi ugyanis újdonságnak számítottunk, és ha lehetőségük adódik rá, egész éjjel velünk lógnak majd. Ezt nem hagyhattam, de fogalmam sem volt, hogyan vessek véget a dolognak anélkül, hogy bunyót kezdeményeznék. – Nem jó ez így, ha nem isztok velünk – szólalt meg Paul, aki egy kicsit visszafogottabban kortyolgatta a piát.

– De hát nem is velünk vannak – vonta meg a vállát Corey. A jelek szerint nem valami sűrűn nyitotta szóra a száját, de amikor igen, egyszerűen és lényegre törően fogalmazott. – Csak véletlenül pont itt vannak, holnap pedig már máshol lesznek. – Annál inkább inniuk kellene most velünk – mondta Derek, miközben kinyitotta a második dobozát. – Haver, bárcsak én is olyan lehetnék, mint ti... csak úgy elmehetnék bárhová, csinálhatnék bármit, a francba a felelősséggel meg a melóval meg minden szarral, amivel le vagyunk itt terhelve. – Húzott egy nagyot a söréből, majd a dobozt markolva rám mutatott. – Fogadjunk, hogy folyton csak úgy összelopkodjátok magatoknak, ami kell... pitéket az ablakpárkányokról, chipset a kamionospihenők polcairól, mert hát ki találna meg benneteket? Mire felnéznek, ti már el is tűntetek, és soha többé nem látjátok újra azokat az idiótákat. – És senki nem látja újra őt sem – tette hozzá Corey. – Sem pedig őt – biccentett Mary felé. Nem akarnak bántani minket, ismételtem magamban. – Ez bizony így van – bólogatott Paul, és kezdtek összemosódni a szavai. Vagy már ivott egy ideje, vagy nem bírta valami jól a piát. – Hogy működik ez az egész, mármint a gyakorlatban? Ti döntitek el, hová mentek? Marie azt mondta, direkt választotta ezt a helyet... – Mary – szakította félbe Derek. – Mary – helyesbítette magát Paul. – Miért ide jöttök, ahelyett, hogy csak mennétek, ahová a kocsik visznek? Hogy működik ez a stoppolás dolog? Megkéritek a sofőrt, hogy vigyen el benneteket valahová? – Igyál egy sört – nyújtott Derek egy újabb dobozt Marynek. – Nem, köszönöm – utasította vissza Mary vékony és színtelen hangon. Ő is épp olyan kényelmetlenül érezte magát, mint én. – Ugyan már – nógatta Derek –, egy ilyen dögös csajnak muszáj felengednie. – Közelebb lépett hozzá. – Hadd segítsek levenni rólad azt a hátizsákot, nehéznek tűnik. Gyorsan odaléptem közéjük, mire Derek ártatlanul feltartotta a kezét, és elhátrált. – Bocsi-bocsi, hűha, érzékeny pontra tapintottam. Nem akartam ám rámozdulni a csajodra. – Kérlek – suttogta Mary, és tudtam, hogy hozzám beszél. Ne csinálj semmit. – Koordináltok valakivel? – kérdezte Paul, nyilvánvalóan mit sem érezve a fokozódó feszültségből. – Mármint van valaki, aki tudja, merre jártok? Vagy

csak szó szerint mentek, amerre a szél fúj? Tudja egyáltalán bárki, hogy hol vagytok? – Kétlem – válaszolta Corey. – Akkor mi a franc bajotok van? – fakadt ki hirtelen dühvel Derek. Hát mégsem állította őt Mary a mi oldalunkra? Már nem próbálták lenyűgözni őt? Vagy ezen már túl vagyunk, és most meg akartak büntetni, amiért nem mutat érdeklődést irántuk? Derek ránk mutatott, a hátizsákunkra, a ruhánkra, mindenünkre, amink csak volt a világon. – Két hajléktalan senki, akik a rohadt autósmoziban alszanak, de azt hiszik, különbek nálunk? Nem isznak velünk, még csak nem is beszélnek velünk? Úgy csináltok, mint akik alig várják, hogy lekopjunk. – Tudod hibáztatni a csávót? – kérdezte Corey, és ezúttal tudtam, hogy Maryt nézi. Paul felkuncogott, és éreztem, hogy a tarkómon úgy áll fel a szőr a hirtelen veszélyt jelezve, mintha csak egy hideg fuvallatra reagálna. – Hát peeeersze! – kiáltott fel Derek, és megrázta felém az ujjat, majd még egyet húzott a sörösdobozból. – Nem seggfej vagy te, csak pontot akarsz szerezni. Abban reménykedtél, hogy megdöntheted a csajodat itt helyben, a moziban, amíg az a kis dög őrt áll neked, de most nem teheted, mert idecsődültünk a szerelmi fészkedbe. – Azzal eldobta a második dobozt, és kinyitotta a harmadikat. – Mit tudsz felajánlani, hogy elmenjünk? – kérdezte Paul. Derek végigmérte Brooke testét: – Mit tudsz te felajánlani? – Azt hiszem, ideje mennünk – szólalt meg Mary. – Ó, haver – mondta Derek. – Ő is akarja. Alig várja, hogy egyedül legyenek. Mi lenne, ha itt maradnánk, és hallgatóznánk? – Vagy figyelnénk – tette hozzá Paul. Corey nem szólt semmit, csak mosolygott. Miközben beszéltek, én éreztem gyűlni magamban a dühöt, fűtötte az, ahogy Maryre néztek, az, ahogy kacsintgattak és célozgattak, és mocsokkal töltötték meg a levegőt. Bántani akartam őket, azt akartam, hogy fájdalomtól és rettegéstől sikoltsanak, de a dühöm hirtelen elillant, és hideg, közönyös nyugalom vette át a helyét. Az elmúlt években jó pár Sorvadttal végeztem, de csak egyetlen emberrel. Egész életemben álmodoztam róla, legalábbis onnantól kezdve, hogy először összekötöttem a halált a halottakkal. Nem sűrűn gondolunk

bele ebbe a kapcsolatba, bármilyen egyértelműnek tűnik is, mert a halál teljesen hétköznapi módon jelenik meg a filmekben és a játékokban meg az effélékben, és olyan sterilizált, akár a hús: egyszer eljön az idő, amikor rájössz, hogy például a sonka szó szerint egy élőlény húsából levágott darab, egy állatéból, amely egykor ide-oda sétált, csinált ezt-azt, élvezett dolgokat, és most halott, te pedig felszeletelted. A koporsóban fekvő test a nagyapád temetésén egykor a nagyapád volt, és a változást nem mágia okozza, hanem halál, mert valami – talán az öregkor vagy a rák vagy egy autóbaleset vagy egy gyilkos – megölte őt. Lenyűgözőnek találom azt a pillanatot, amelynek során egy élő test halottá válik, és nyolc hónappal ezelőtt végre előidézhettem, és a tettem egyszerre volt... semmi és minden. Kiábrándító és csodálatos. Nem olyan, amilyennek elképzeltem, de alig vártam, hogy újra kipróbálhassam. Azt mondjak, az első szexuális aktus ugyanígy működik, de kizárt dolog, hogy az is hasonlóan intenzív élmény legyen. Az emberek állandóan szexelnek, de az öles... az ritka. A maga módján gyönyörű, és tudom, hogyan hangzik ez, de gondolj bele. Olyan, mint az alkímia, egy mágikus átalakulás – nemcsak a fizikai anyagé, hanem valami éterié is. Egy szellem vagy egy lélek átalakul... valamiből valami mássá. Nem tudtam, mi az a valami, de tudni akartam. Sok éjszakámat, sőt ami azt illeti, a legtöbb éjszakámat azzal töltöttem, hogy ezen merengtem, elképzeltem, hogyan csinálnám, hogyan lassítanám le a pillanatot, hogy minden tökéletes legyen, és most itt volt három kölyök, és szinte könyörögtek érte, hogy megtegyem velük. Milyen érzés lenne beledöfni a kést Derek mellkasába? Kivágni Paul szívét? Lehámozni Corey bőrét, és nézni, ahogy mozognak alatta az izmok, ahogy feszülnek, és ellazulnak, és ragyognak a csillagfényben... – Figyelj rám, ha hozzád beszélek! – rivallt rám Derek, és amikor fókuszáltam a tekintetemet, láttam, hogy egyenesen az arcomba mászott, olyan közelre, hogy éreztem magamon a szájából kiabálás közben kirepülő nyálcseppeket. – Mi hárman vagyunk, te meg egyedül. – A hangja bűzös és sörös leheletén át jutott el hozzám. – Hogyan fogod megakadályozni, hogy azt csináljunk a kiscsajoddal, amit csak akarunk? Melyikkel kezdjem? Lehajoltam, és elővettem a késemet, mire hirtelen mind a hárman hátrahúzódtak. Kezet éreztem a karomon, és lenézve Brooke utazástól koszos, törékeny ujjait láttam. – Te nem Potash vagy – mondta. Vagy ez most Mary volt? Vagy valaki más? A gondolattól, hogy nem tudom megkülönböztetni őket, bedühödtem, és tettem egy lépést előre, hogy bevégezzem a dolgom.

– Ez totál kattant – fakadt ki Derek. Brooke ujjai megszorították a karomat, és hallottam, ahogy a fülembe suttog: – Nem vagy kiképezve. Corey szeme elkerekedett. – Kiképezve? Így értette, amikor felhozta Potasht – nem úgy, hogy nem vagyok gyilkos, hanem úgy, hogy nem vagyok képzett harcos. Ez Potash kése, és ő fel kézzel el tudott volna intézni három ilyen pöcs tinédzsert, én azonban nem. Engem nem képeztek ki harcra, és nem sok jóra számíthattam egy direkt konfrontációban. Az én módszerem lassú és metodikus volt: várok, kipuhatolom az ellenség gyenge pontját, majd azt felhasználva csapok le rá, figyelmeztetés és a visszavágás esélye nélkül. Nem nyerhettem meg ezt a harcot egy késsel, ha pedig a pisztolyt használom, az nem... hideg dühöm lassan alábbhagyott. Egy fegyver nem okozna ugyanolyan kielégülést, nem járna olyan zsigeri izgatottsággal, amilyenre vágytam. Érzéseim lecsillapodtak, kihátráltak a hideg nyugalomból, elhagyták a dühöt, és beálltak a normalitásra. Nem fogom bántani őket. Mary pontosan azt mondta, amit hallanom kellett, pontosan úgy, hogy hatása legyen – nem tiltakozott, nem a jóságomra vagy a becsületemre apellált, csak egy pragmatikus megjegyzést tett a képességeimre vonatkozóan. – Köszönöm – mondtam neki, majd a három tinédzserre néztem. – Ti most elmehettek. – Mi a franc bajod van neked? – kérdezte Paul. – Menjünk – mondta Corey, és a másik kettő szófogadó kutyaként követte. Eredetileg azt feltételeztem, hogy Paul a vezető, Corey pedig a nagyszájú haver, de most már láttam, hogy Corey a főnök, és végig a háttérből manipulált mindent, amit a társai tettek. Aggasztott, hogy nem vettem észre. Néztük, ahogy elmennek; először hátráltak, aztán megfordultak, és egymás közt motyogva sétáltak el a kerítéshez. Derek megfordult, és odakiáltott nekünk egy utolsó sértést, majd követte a többieket a kerítésen át. – Gyere – suttogtam Marynek, és eltávolodtunk az épülettől meg a zárt fakaputól. És ahogy arra számítottam, már repült is be egy sörösdoboz a kerítés fölött, aztán még egy, aztán már egy egész doboz- és kő- és kavicszápor hullott oda, ahol az imént álltunk. Miután a zápor elapadt, hallottam, ahogy a tinédzserek vihogva elrohannak odakint. – Tedd el a kést – mondta Mary, és ekkor jöttem rá, hogy még mindig szorongatom, ujjaim már teljesen elfehéredtek a markolat körül. Ránéztem, és nem tudtam, mit mondhatnék.

– Meg akartam ölni őket. – Tudom. – Bántani készültek téged, én pedig meg akartam ölni őket – tettem hozzá, noha tudtam, hogy ez így nem igaz. Mary megvédésének szándéka valóban katalizátorként működött, de aztán átvette az irányítást a halál színtiszta szeretete, és Brooke vagy Mary vagy akárki volt is most éppen, okból ürüggyé vált. Azért akartam megölni őket, mert ölni akartam. Döfni és vágni és pusztítani. – Nem maradhatunk itt – jegyezte meg Mary. – Meg kell találnunk Attinát. – Úgy értem, itt – mutatott körbe –, ebben a moziban. Lehet, hogy visszajönnek, miközben alszunk, de még az sem kizárt, hogy kihívják a rendőrséget. – Részeg tinédzserek nem mennek a rendőrségre – vetettem ellene, és még mindig dolgozott bennem valami furcsa bizsergés. Csak lassan csökkent az adrenalinszintem, és egy részem nem is akarta, hogy beálljon a normálisra. A markomban voltak... Tüzet kellett gyújtanom. – De a rendőrség attól még rajuk találhat. Ha begyűjtik őket részegségért, rendzavarásért, csendháborításért vagy akármiért, és nem akarnak bajba kerülni, az lesz az első dolguk, hogy ránk tereljék a figyelmüket, mert két idegen csavargó egy nagy, ijesztő késsel pontosan olyasmi, aminek egy zsaru azonnal utánanéz. – Feltéve, hogy hisz nekik – vitatkoztam, bár tudtam, hogy igaza van. – Nem az a fajta sztori vagyunk, amelyet három részeg kölyök csak úgy kitalálna – érvelt Mary, én pedig bólintottam. – Tudom. – Eltettem a kést, és megindultam a kerítésben tátongó lyuk felé. – Lássuk, mi más van még, ami alatt elaludhatunk. Mondjuk egy másik fa. – Egy másik? – Tegnap is egy fa alatt aludtunk. – Emlékszem – biccentett Mary Brooke fejével, de nem tudtam megállapítani, hogy igazat mond-e. Brooke mindig igyekezett elleplezni az emlékkieséseit, és talán Mary is ugyanígy tett. Átmásztam a lyukon, és abban a pár másodpercben, amíg követte a példámat, a fakerítésnek támasztottam az arcomat, lehunytam a szememet, és próbáltam kiokoskodni, mit tegyek. Mintha az okosság csak az akaraterőn múlna. Nem értettem Brooke-ot, nem tudtam segíteni neki, és most már nem tudtam megvédeni sem... és ha mégis meg tudnám, az a védelem több

problémához vezetne, mint a baj, amelytől megóvni szándékoznám. Többet érdemelt annál, amit tőlem kaphatott. – John? Megfordultam, és ott állt útra készen. Elindultam, ő pedig utánamsietett, és amikor mellém ért, megfogta a kezem. Én visszahúztam, és ezután csendben mentünk tovább. Pár utcával később megláttunk egy alacsony drótkerítéssel körbevett tágas udvart meg valamiféle zöldségeskertet. Amilyen halkan csak tudtam, bemásztam, és Maryt meg Kutyafiút szemmel tartva ennivaló után néztem. Elloptam két paradicsomot és három nagy zsenge tököt, és ezeket majszoltuk, ahogy továbbhaladtunk, biztonságos rejtekhelyet keresve az éjszakára. Egy megroggyant kerítés és egy régi viskó közti szűk helyen lyukadtunk ki – nem zsákutca volt, mert gyűlöltem csapdában érezni magam, viszont a földből zavartalanul burjánzott a fű, úgyhogy elég biztosak lehettünk benne, senki sem fog belénk botlani reggel. Nem láttam állatra utaló nyomokat és székletet sem, vagyis a tulajdonosok valószínűleg nem tartottak házi kedvenceket. A hátizsákomat karfának használva dőltem neki a viskónak. Nem voltam álmos, viszont kimerültem – a testem hullafáradt volt, az agyam viszont túl viharos, semhogy pihenni tudna. Vajon itt biztonságban leszünk? Vajon biztonságban lennénk bárhol a városban? Hol van Attina, hogyan fogjuk megtalálni, és hogyan fogunk eleget megtudni róla, hogy megölhessük? Mennyi ideig marad velem Mary, és mi fájna jobban: ha Mary eltűnne, vagy ha Brooke sosem térne vissza? Gondját kellett viselnem... Mary leült mellém – és nem egyszerűen leült, hanem hozzám is simult, combját az enyémhez nyomta, az oldalát az oldalamhoz, és felemelte a karom, hogy bebújhasson alá, és a mellkasomra hajthassa a fejét. – Hiányoztál – motyogta. – Te is hiányoztál. – Éreztem a teste melegét, és élesen tudatában voltam minden pontnak, ahol hozzám ért: a bal kezének a lábamon, a térdemtől kicsit beljebb, a jobb kezének a csuklómon, csípője tökéletes ívének a lábam mellett. Felém fordult, és a melle a mellkasomhoz simult, a szája csak centikre volt az enyémtől. Közelebb hajolt hozzám, ajkai az államhoz értek. Brooke ajkai. Hátrahúztam a fejem, és elfordultam tőle. – Nem csinálhatjuk ezt. – Már két éve nem csókoltalak meg... – Ez nem a te tested. – Remegett a karom, és ökölbe szorítottam a kezem,

hogy visszanyerjem felette az uralmat. – Ez így nem helyes. Mary hosszasan, lassan és szomorúan felsóhajtott. – Te és...? Gondolom, nem csoda, hogy két év után továbbléptél. Szóval Brooke és te most együtt vagytok, ha jól sejtem. – Nem erről van szó. – Valaki másról? – Ez nem a te tested. Lehet, hogy te vagy benne, de ez valójában Brooke. Ha megcsókollak, Brooke-ot csókolnám meg. – És még soha nem csókoltad meg őt? – Persze hogy soha nem csókoltam meg, hiszen... nem is tudom. Hát nem érted? – Igazad van. – Elhúzódott tőlem. – Igazad van, ez olyan, mint valami... nemi erőszak. Ő eszméletlen, mi meg közben használjuk a testét. – Igen. Felhúzta a térdét az állához, és átölelte a lábát. – Hát ez szívás. – Tudom. – Két évig vártam, és most itt vagy, de... – De te nem – fejeztem be a mondatot tapintatosan. – Nem igazán. – Ez baromság. Ez baromság és szívás, és gyűlölöm. Még csak nem is tudok... ez még csak nem is az én testem, nem az én lábam, nem az én karom. – Úgy kapta el a kezét a térdétől, mintha valami visszataszítót érintett volna meg. Egy percig csak nézte a lábát, aztán felállt, és úgy rázta a kezét, hogy csak egy elmosódott foltot láttam a helyén. – Egyáltalán hogy menjek így el bárhová? Hogyan éljek? – Sajnálom. – Tudom, és nem... – Kezét az arcához nyomta, majd elvette onnan. Sírt. – Nem a te hibád. – Egy darabig hallgatott, én meg átöleltem magam, hogy melegen maradjak. – Hogy tudsz egyáltalán aludni? Tudván, amit tudsz? Megvontam a vállam, és felnéztem a viskó meg a kerítés közti keskeny csillagsávra. – Általában sehogy.

7 Nappal Dillon mintha nagyobb lett volna, valószínűleg azért, mert a fény segített kitölteni a hátteret csűrökkel és dombokkal, így a város kevésbé tűnt izoláltnak. A lakók jelenléte is számított. Nem mintha nyüzsögtek volna, de kocsik jártak az utcákon, és emberek jöttek ki-be az üzletekből meg a templomokból. Rájöttem, hogy alighanem vasárnap van, és azon tűnődtem, ragaszkodik-e majd Brooke ahhoz, hogy templomba menjünk, mint ahogy olykor szokása volt. Ahogy a város főutcáján sétáltunk a távolban világító egyetlen közlekedési lámpa felé, elhaladtunk egy templom mellett, amelynek éppen kezdett megtelni a parkolója. Brooke nem szólt egy szót sem, és ebből tudtam, hogy most másvalakivel van dolgom. – Ki vagy? – kérdeztem. Brooke szemöldöke felszaladt. – Mármint filozófiai értelemben? – Úgy értem, Brooke vagy... vagy Lucinda, vagy ki? Megbántottság suhant át az arcán, amit szinte azonnal mély levertség váltott fel. Leszegte a fejét, válla megsüllyedt, és lassan felsóhajtott. – Bocsánat, tudnom kellett volna, hogy ez a mi helyzetünkben egy teljesen természetes kérdés. De még mindig én vagyok, még mindig Mary. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést, kétségbeesést és zavarodottságot, és igyekeztem elfojtani a fintorgásomat. – Sosem voltál ugyanaz a személy ilyen sokáig. Mármint Fort Bruce óta. – Dr. Trujillo segített Brooke-nak megőriznie önmagát. – Aztán hirtelen megtorpant, és a homlokát ráncolta. – Ki az a dr. Trujillo? – Ő volt a pszichiáterünk Fort Bruce-ban. Úgy látszik, osztozol Brooke emlékeiben, pont, ahogy tegnap beszéltük. Nem tudtam, hogyan reagáljak a gondolatra, hogy Mary talán hosszú távon velem marad. Eleve nehezemre esett megbirkózni a felbukkanásával, és végül fel is adtam ez irányú erőfeszítéseimet, hogy inkább a megoldható problémákra koncentráljak: hogyan jussunk be a moziba, hogyan szabaduljunk meg a fiúktól, hol keressünk egy új helyet, mit együnk. Amikor Mary végre elaludt, én még órákig feküdtem éberen, ökölbe szorított kézzel, próbálva helyre tenni magamban a dolgokat, de sehogy sem sikerült. Nem tudtam, mit akarok, és hogyan akarom elérni; minden sokkal könnyebben ment, amikor még csak a

következő ölés megtervezésével kellett foglalkoznom. A halál sokkal egyszerűbb, mint az élet. Gyengének éreztem magam, amiért a könnyebbiket preferálom. Még csak tüzet sem gyújthattam, hogy kiadjam magamból a feszültséget, mert nem akartam, hogy azok a fiúk vagy a zsaruk vagy a kertész ránk találjon. Reméltem, hogy mire megvirrad a reggel, a Mary jelenlétéből fakadó probléma eltűnik, de Mary itt maradt, bennem pedig komplett háború dúlt. Nem élhettem vele, ugyanakkor nem akartam, hogy valaha is magamra hagyjon. Közben pedig Brooke csapdába esett a saját testében, és legfeljebb figyelhetett odabentről. Mary egy hirtelen szélroham jöttére felemelte Brooke kezét, és élvezte a körülöttünk elsuhanó levegőt. Az égre pillantva láttam, hogy nagy forróság lesz ma, de a reggel még kellemesnek bizonyult. – Tetszenek Brooke emlékei – szólalt meg Mary, és újra elindult. Tartottam vele a lépést, és probléma jelei után fürkésztem a város utcáit. Még csak az kellett volna, hogy Corey vagy Paul vagy Derek meglásson minket. Mary hangosan elmélkedett: – Jó élete volt, és jó családja. És persze nekem is, de... most valahogy gazdagabb vagyok, érted? Emlékszem az én boldogságomra és az övére is, és nem kell lemondanom egyikről sem. Olyan, mintha... mintha egy nagyon vidám filmet néznék. – Brooke élete nem igazán hasonlított egy vidám filmre. – Nem az egész – értett egyet Mary. – De nagyobb része, mint hinnéd. Tizennyolc évesek vagyunk, és csak három éve járnak démonok a nyomában. És még ebben az időszakban is akadtak szünetek, amikor a dolgok lenyugodtak, és... veled lehetett. – Nem akartam belerángatni őt ebbe a... – Tetszenek ezek az emlékek. – Mary megfogta a kezem. – Én csak pár hónapig ismertelek téged... mármint pár hónapig ismertelek igazán. Ő évek óta ismer téged, és az utóbbi két év minden egyes napját veled tölthette. Sosem voltam oda a fizikai érintkezésért, sőt kifejezetten kerültem az ilyesmit, de amikor pár évvel ezelőtt végre megfoghattam Mary kezét, azt egész életem egyik legegyszerűbb és legszebb élményeként éltem meg. Most lenéztem egymáséba font kezünkre, és próbáltam előásni magamból ugyanazokat az érzéseket, de akárcsak előző éjjel, most is helytelennek tűnt ez a fajta érintkezés. Elhúztam a kezem. Mary elszomorodott, vagy legalábbis én úgy láttam. Azon gondolkodtam, vajon én milyennek tűnhetek az ő szemében. – Keresnünk kell egy buszmegállót. – Próbáltam visszaterelni az agyam a

sürgősebb tennivalókhoz. – Bár erősen kétlem, hogy egy ilyen kisvárosban van egyáltalán, de sosem lehet tudni. Normál esetben megérdeklődném egy bankban, mert annak a legkisebb a kockázata, de vasárnap semmit sem fogunk nyitva találni. – Akkor menjünk vissza oda – fordult meg Mary, és a templomra mutatott. – Nem kérdezhetünk meg csak úgy akárkit. – Rájöttem, hogy végig kell vezetnem őt az érveimen. – A kisvárosi emberek... – Kedvesek – szakított félbe Mary. – A kívülállókhoz nem. – Akik a templomban vannak, azok igen. – Miért? Mert egy templomban vannak? – Voltál már valaha templomban? – Egy kápolna fölött éltem. Napestig idézgethetek neked a Bibliából. De az emberek nem azért mennek... – Csak a halálról szóló passzusokból – szólt közbe Mary. Elhallgattam, és rábámultam. – Micsoda? – Csak a halálról szóló passzusokból tudsz idézni – ismételte. – Meg gondolom, a feltámadással kapcsolatos részekből, ami lényegében ugyanaz a kategória. Vitába akartam szállni vele, de minden lehetséges érvemet megcáfoltam magamban, mielőtt hangosan kimondhattam volna őket. Tudok olyan passzust idézni, ami nem a halálról szól? Nem. Vannak olyan passzusok is a Bibliában, amelyek nem a halálról szólnak? Hát persze, biztos érintenek mindenféle témát, de én csak a temetésekhez használt részeket hallottam. Mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, és kijönnek. Halál. – Sosem gondolkodtam annyit a valláson, hogy komolyan vegyem. De arra sem emlékszem, hogy te vallásos lettél volna. – Karácsonyok és húsvétok – mondta Mary. – Ennyi elég is volt, hogy tudjam, a templomba járó emberek jó emberek. – De nem azért járnak templomba, mert hisznek benne, hanem azért, mert valaki meghalt, vagy mert valamilyen ünnep van, vagy mert papok, és ez a dolguk. – Tényleg olyan nehéz elfogadnod, hogy vannak, akik őszintén hisznek valamiben? Te is hiszel dolgokban... nagy, az egész életedet meghatározó dolgokban, éppúgy, ahogy ők. Hiszel a Sorvadtakban. És a halálban.

– A halál nem vallás. – Neked az. Rosszalló tekintettel néztem rá, és inkább témát váltottam. – Téged még nem űztek ki tucatnyi ehhez hasonló városból. Brooke-ot és engem már igen. Csak nézz ránk: koszosak vagyunk, borzalmasan bűzlünk, és még azok a tegnap esti idióták is látták rajtunk, hogy hajléktalanok vagyunk. Mit fog tenni egy felnőtt, ha meglát minket? – Megkérdezi, szükségünk van-e segítségre – erősködött Mary. – Aztán hívja a legközelebbi szociális munkást. Vagyis a rendőrséget, ami hivatalos jelentésekhez vezet, ami meg azt jelenti, hogy ránk talál az FBI. – Egyszerűen csak fogalmad sincs, kikkel kell beszélned. – Elkezdett visszafelé húzni az utcán. – Gyerünk már, John, ez egy templom. Legyen egy kis hited. Lassan követtem, készen rá, hogy a baj első jelére menekülőre fogjam. Elég sokáig a városban kellett maradnunk, hogy megtaláljunk egy Sorvadtat. Meg kellett húznunk magunkat, és nem hívhattuk fel magunkra a figyelmet, én meg máris megfenyegettem három fickót egy késsel. Mindenképpen kapcsolatba kellett lépnünk a helyiekkel, de mégis milyen mértékű kapcsolatot kockáztathattunk meg? A templom egy utcasarkon állt, a főutca és egy kis mellékutca kereszteződésénél. A parkolója hozzánk képest a túlsó oldalon terült el, a kis utca mellett, és a szívem egyre gyorsabban vert, ahogy a kerítés közelébe értünk, és egy csomó embert láttunk, akik a kocsijuktól a templomba tartottak. – Nem tetszik ez nekem – aggodalmaskodtam. – Bízz bennem. – Jobb szeretném, ha hagynád, hogy az én módszeremmel csináljuk. Brooke hagyta, hogy az én módszeremmel csináljuk. – Nem csoda, hogy inkább belém lettél szerelmes. – Ne mondj ilyeneket. – Megálltam a kerítés mellett. Mary visszapillantott rám. – Miért, nem így van? Nem akartam, hogy csak úgy feltételezze az érzéseimet, a szemébe akartam mondani. Azt akartam, hogy egy fontos pillanat legyen belőle. De eddig csak a holttestének vallottam színt, és egyáltalán nem álltam rá készen, hogy olyasvalakinek mondjam el, aki ténylegesen hallja is azokat a szavakat. – Megvan a magam módszere – váltottam témát ismét. – Nem tetszik, hogy így felfedjük magunkat.

– Azért, mert fájdalmat okoz neked. Mert nem vagy hozzászokva. Kockázatos, és így fájdalmas. De néha pont az a helyes, ami a legnagyobb fájdalommal jár. Felsóhajtottam. – Na jó. – Úgyhogy nyugi – csitított Mary. – A dumálásban jó vagyok. És már két éve nem csináltam, szóval majd belepusztulok, hogy... Bocs. – Szomorkásan elmosolyodott. – Szerencsétlen szóhasználat. Arra számítottam, hogy egyenesen a főbejárathoz vezet minket, ehelyett végighúzott a gyepen, be az épület oldalfala és a kerítés közé. Megkerültük a templomot, elmentünk egy másik ajtó mellett, és megérkeztünk a parkoló hátsó sarkához, mindezt anélkül, hogy bárkivel összefutottunk volna. Mary a kezét a mellkasomra téve állított meg, és suttogva azt mondta: – Várj. Újabb kocsik és kisautók érkeztek: férfiak cowboykalapban és bolo nyakkendőben, nők rikító blúzban és virágmintás szoknyában, kisgyerekek díszruhában és galléros ingben, lesimított, fésült frizurával. Nem tudtam, mire vár Brooke, úgyhogy figyeltem a tömeget, az emberek mozgását, a szomszédoknak villantott mosolyokat meg a rosszalkodó gyerekeket regulázó korholásokat. – Mi van, ha egyáltalán nincs semmiféle Sorvadt? – kérdezte halkan Mary. – Brooke azt mondta, ebbe a városba kell jönnünk. – És mindig találtatok Sorvadtat azokon a helyeken, ahová elvezetett benneteket? Megráztam a fejem. – Az információi régiek. Vannak Sorvadtak, akik évtizedek óta nem léptek kapcsolatba a többiekkel. Még ha egyszer itt is volt Attina, mostanra lehet, hogy továbbállt. – És ez esetben mit teszünk? Figyeltem a templom fele sétáló embereket. Lehet, hogy köztük van? – Mi is továbbállunk – suttogtam. – És hová megyünk? – Nem tudom. A tömeg kezdett elapadni. A szertartás vagy hamarosan megkezdődik, vagy már meg is kezdődött, és csak a későn érkezők kószáltak még mindig odakint. Egy idős nő állt meg egy nagy szedánnal, fejét felszegve vezetett, hogy kilásson a műszerfal felett. Mary kihúzott engem az árnyékokból. – Na gyerünk. Ne csinálj semmi furát.

– Bízz már bennem egy kicsit. – Csak szívatlak. – Az idős nő felé indult, és épp akkor ért oda hozzá, amikor az kiszállt a kocsiból. – Hadd segítsek – ajánlotta fel a kezet, az idős nő pedig elmosolyodott, és gyengéden megfogta, majd egy nyögéssel kihúzta magát az ülésből. – Köszönöm, ifjú hölgy. – Az alacsony, kövérkés nő fehér haját itt-ott szürkés foltok színesítettek. Megfordult, hogy kivegye a táskáját, közben Mary nyitva tartotta neki az ajtót. – Elnézést kerek a zavarásért, asszonyom – mondta Mary –, de csak most értünk a városba, és nem igazán ismerünk semmit. A nő elmosolyodott. – Ó, drágám, gyönyörű időben jöttetek. Dillon imádni való júniusban. – Bezárta az ajtót, és egyenesen felénk fordult, most először nézve meg magának az arcunkat és az öltözékünket. Felkészültem az elítélő tekintetre és az azt követő kioktatásra vagy kurta elzavarásra, ehelyett ismét elmosolyodott. – Istenkém, milyen fiatalok vagytok. Örülök, hogy megismerhetlek, drágám. Hogy hívnak? – Mary – mosolygott vissza rá Mary. – Odabent engem mindenki Mrs. Potternek fog hívni, de kérlek, ti hívjatok csak Ingridnek. Nem ez a nevem, de nagyon szeretem. – Hát... oké. – Maryt szemmel láthatóan ugyanúgy meglepte ez a megjegyzés, mint engem. Az idős nő elnevette magát. – Persze hogy ez a nevem, csak szívesen viccelődöm vele, mert sokaknak nem tetszik. Én mindig szerettem ezt a nevet, de hát a nagymamámtól kaptam, akit szintén mindig szerettem. És gondoltam, azok a férfiak, akiknek nem tetszik a nevem, nem érdemlik meg a figyelmem, bármilyen jól festenek is az egyenruhájukban. – Ismét felnevetett, és rám nézett. – És téged hogy hívnak, fiatalember? – David – válaszoltam, ugyanazt a hamis nevet használva, amelyet előző éjjel is. Elképedve bámultam a nőt, és azon tűnődtem, hogyan sikerült Marynek pont a megfelelő embert kiválasztania: kedves volt, elnézte vagy egyszerűen nem érdekelte, hogy milyen koszosak vagyunk, és mivel az utolsó templomba járok is beértek az épületbe, lényegében egyedül maradtunk vele. Ha Ingrid hajlandó beszélni velünk, rengeteg mindent megtudhatunk tőle anélkül, hogy bárkiben bármiféle vészharangot megszólaltatnánk. – Mint már mondtam – folytatta Mary –, újak vagyunk itt, és még senkit sem ismerünk. Nem bánná, ha ön mellett ülnénk ma a templomban?

– Nem – szóltam közbe. – Nem tudunk... – David egy kicsit szégyelli, hogy nem tudtuk rendbe szedni magunkat. – Mary az ajkamra tett ujjával hallgattatott el. Elhátráltam a fizikai kapcsolattól, de csendben maradtam. – Normál esetben csakis megfelelően kiöltözve mennénk templomba, látnia is kéne, milyen jóképű ingben és nyakkendőben, de azt hiszem, ha egy kedves ember társaságában ülnénk, az mindkettőnknek kicsit nagyobb önbizalmat adna. – Ó, mennyei atyám, hát emiatt aggódtok? A fiúk fele odabent még meg sem fésüli a haját, nemhogy megnyíratná. Nem lesz semmi baj. – Megfogta Mary karját, és megindult a templom ajtaja felé. – Maradjatok velem, és ha bárki alkalmatlankodna, majd elkergetem a botommal. – De hát nincs is magánál a botja – nézett vissza Mary a kocsira. – Ne menjünk vissza érte? – Ó, nekem nincs botom, de Beth mellett fogunk ülni, és az övé egy hatalmas markolatban végződik. Egyszer a lábamra esett, és egész nap sántítottam miatta. – Nem mehetünk be – szólaltam meg a lehető leghatározottabban. – Van egy kutyánk. – Ahogy Nash lelkésznek is – válaszolta Ingrid. – Na gyerünk. Összeszorított fogakkal, Kutyafiúval a nyomomban követtem őket. Ez ostobaság volt – meggondolatlan és veszélyes és teljességgel szükségtelen. Mindent, amit tudni akartunk, ott helyben, a parkolóban megkérdezhettük volna Ingridtől, hogy aztán eltűnjünk egy mellékutcában, és soha többé ne lássuk őt. Miért kellett így közszemlére tennünk magunkat? Ingrid az egyik hátsó padhoz vezetett minket, ahol egy vékony, ráncos nő ült kék ruhában és ahhoz illő kalapban. Meg egy virág is rá volt tűzve. A kezében egy botot szorongatott, szóval feltételeztem, hogy ő Beth; arrébb tette, hogy helyet csináljon nekünk, és Ingrid Maryt magával húzva leült. Én a pad végén foglaltam helyet, lerázva magamról a hátizsákot, közben Kutyafiú hálásan leheveredett a padlóra. Közelebb hajoltam Maryhez. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – Egy ideig Dillonban leszünk, vagy nem? Kapcsolatokat alakítok ki. – Ezek az emberek nem akarnak kapcsolatokat kialakítani velünk. Koszosak és furák vagyunk, és azért jöttünk, hogy megöljünk valakit. – Az utolsó szavakat olyan halkan ejtettem ki, hogy én magam is alig hallottam. – Ne hidd, hogy én még nem próbálkoztam templomokkal... ha információt kérsz tőlük, válaszolnak, mert udvariasak, de aztán felhívják a barátaikat, azok meg felhívják az ő barátaikat, és hamarosan mindenki tud a városban ólálkodó fura csavargókról.

Az előttünk ülő férfi megfordult, és ránk bámult, a lelkész monoton hangon papolt a tömegnek. Még halkabban folytattam, hogy tényleg senki ne érthesse egyetlen szavunkat sem. – Innentől kezdve a legjobb, ami történhet, hogy elzavarnak, a legrosszabb, hogy valaki feljelent vagy megkeres minket az eltűnt személyek adatbázisában. – Hát akkor ne ólálkodj a városban – suttogta vissza Mary –, és senkinek nem lesz oka, hogy figyelmeztesse a többieket. És nem csoda, hogy az emberek gyanakodni kezdenek rád, ha mindig csak kérdezősködsz, aztán felszívódsz. A templom a közösségről szól: ha elveszel belőle, neheztelnek rád, de ha kiveszed belőle a részed, akkor megvédenék. És most már mi is része vagyunk az itteni... – Ssss! – Bethre néztünk, aki remegő ujjat az ajkaihoz emelte. Mások is minket bámultak. Nem hallottak, miről beszélünk, de nem tetszett nekik, hogy sugdolózunk. Bólintottam, és némán a lelkészre szegeztem a tekintetem, bár nem a szavaira figyeltem, hanem a helyzetünket elemeztem magamban. Marynek igaza lehet. Ha egy ideig Dillonban kell maradnunk, a közösséghez tartozás sokat segíthet, még akkor is, ha ezzel közszemlére tesszük magunkat. A múltban mindig a határmezsgyéken maradtunk, kívülről figyeltünk, és igyekeztünk észrevétlenek lenni, hogy senkinek a figyelmét ne hívjuk fel magunkra. Ez a stratégia azonban azt jelentette, hogy ha mégis felfigyeltek ránk, az mindig előnytelen következményekkel járt. Így most láthatóbbak leszünk, az emberek tudni fognak rólunk, de barátként vagy szomszédként gondolnak majd ránk, nem pedig gyanús utazókként. Persze idegeskedtem miatta, de hát manapság minden idegessé tett. Nem tudtam egyszerre démonokra vadászni, démonok elől menekülni, észrevétlen maradni, emberekből információt kihúzni, ételt találni, és gondoskodni egy kutyáról meg egy őrült lányról anélkül, hogy valami ne süljön el balul. Már az is luxusnak tűnt, hogy itt ülök egy légkondicionált épületben, és ettől csak még idegesebb lettem. Nem lazulhattam el, ébernek kellett maradnom. Amennyire tudtam, a démon akár most is itt lehet a templomban, miközben talán további démonok közelednek az ajtó felé. Készen kellett állnom bármire. Lehunytam a szemem, és kényszerítettem magam, hogy ha csupán egy pillanatra is, de ellazuljak. Nem kellett mindig mindent teljesen egyedül csinálnom. Mary éppolyan ügyesnek tűnt, mint amire emlékeztem, vagy talán még annál is ügyesebbnek, és még Brooke is meglepett a Yashodh farmházában demonstrált intelligenciájával. Társként kellett tekintenem rájuk... vagy rá... nem pedig teherként. El kellett kicsit engednem magam. A prédikáció még úgy fél óráig tartott, és éppolyan gyászos himnuszok egészítették ki, amilyeneket annak idején a temetkezési vállalkozásban is

énekeltünk. Amikor a szertartás véget ért, a tömeg kisebb csoportokra oszlott szét: a kölykök egy pincehelyiségbe mentek, a felnőttek pedig előkészítették a vasárnapi iskolát. Még Corey-t is láttam, de ha észre is vett minket, nem szólt semmit. Ingrid bemutatott minket a barátainak, akik többségükben ugyanolyan idősek voltak, mint ő. A lelkész is odajött, hogy kezet rázzon velünk, és végighazudoztunk úgy egy-két percnyi udvarias cseverészést, miközben a kutyáink megszaglászták egymás hátsóját. Én többnyire csendben maradtam: csak akkor szólaltam meg, ha közvetlen kérdést intéztek hozzám, és hagytam, hogy Mary a maga könnyedségével és Brooke tiszta mosolyával elbűvölje az embereket. A legtöbben egyszerű dolgokat kérdeztek – honnan jöttünk, mit keresünk a városban –, mi pedig ugyanazt a homályos történetet adtuk elő az egyetemi év elhalasztásáról. Aztán a lelkész feltette a kérdést, amelytől rettegtem: – Van hol megszállnotok? Ez azt jelentette, hogy feltűnt neki, milyen koszosak vagyunk, és kikövetkeztette, hogy múlt éjjel a szabad ég alatt aludtunk. Azt jelentette, hogy tudja, hajléktalanok vagyunk, és a sztorink ellenére aggódott a jólétünk miatt. Talán még egyéb kérdések is megfordultak a fejében, például hogy keres-e minket valaki, hogy tudják-e a szüleink, hol vagyunk, hogy valami szörnyű dolog elől szöktünk-e el, és szükségünk van-e segítségre, vagy hogy esetleg csak valami teljesen normális élet elől menekülünk, mert túl fiatalok és ostobák vagyunk, semhogy tudnánk, milyen jó dolgunk van. A felnőttek, akik aggódtak értem, megnehezítették a dolgom, de a felnőttek, akik segíteni akartak, egyenesen ellehetetlenítették. Mielőtt Bakerbe mentünk, két hónapot töltöttünk egy Bunnell nevű városban, amely elég közel terült el egy állami parkhoz, hogy rögtön a határain kívül legyen egy kempingterület. Potash egyik lerakatából szereztünk egy sátrat, úgyhogy letelepedtünk oda, ez pedig önmagában is elég magyarázatnak bizonyult hosszas ott-tartózkodásunkra, és szinte senki sem zargatott minket. Dillon nem kínált ilyen lehetőséget, ráadásul kisebb is volt, mint a legtöbb város, ahol megfordultunk, úgyhogy aligha térhettem vissza a régi „egy unokatestvéremnél szálltunk meg” dumámhoz. Itt valószínűleg mindenki ismert mindenkit. – Csak átutazóban vagyunk – mondtam. – Minden rendben. – Nincs hol megszállnotok? – kérdezte egy nő a minket körülvevő kör széléről. – Akkor ennetek sincs mit? – Minden rendben – ismételtem, és kezdtem úgy érezni, hogy már szorul a

hurok a nyakunk körül. – Köszönjük, de ami azt illeti, el vagyunk látva mindennel, úgyhogy nem kell aggódniuk miattunk... – Nonszensz – vágott a szavamba a nő. Fiatalabb volt, mint a többiek, fekete haja épp csak kezdett őszülni, ezüstös fürtjei glóriaként lebegtek a többi fölött. – Ma este az én házamban esztek. Tegnap sonkás-diós pitét csináltam, és szégyen lenne, ha egyedül kellene megennem. – Vegetáriánus vagyok – szóltam gyorsan közbe. – Annál több jut nekem – fordult Mary a nő felé. – Köszönjük, ez hihetetlenül kedves öntől. – Ez a legkevesebb, amit megtehetek Isten gyermekeiért. – A nő kinyújtotta a kezét. – Sara Glassman, örülök, hogy megismerhetlek. – Ő a könyvtárosunk – tette hozzá Ingrid. – Régen a könyvesboltot vezette, de manapság már senki sem vesz könyveket ebben a városban, úgyhogy öt éve bezárt. – Azért, mert az új országút kikerült minket – szólalt meg Beth. – Azelőtt rajtunk keresztül... – Az ötven éve volt, nem öt éve – helyesbített Ingrid. – Néha kicsit elvész a múltban. – Ismerem az érzést – mondta Mary, és tág, segélykérő tekintettel nézett rám. Rémültnek tűnt, és én azonnal tudtam, hogy megint végbement benne egy személyiségcsere. Mary eltűnt, és valaki más vette át a helyét, akinek fogalma sem volt, hol vagyunk, és mit csinálunk. Mary eltűnt. Ismét elveszítettem.

8 Mary eltűnt. Szomorúan és megtörten kerestem a szavakat, és először düh öntött el, amiért újra át kell élnem ezt az egészet, aztán meg elviselhetetlen bűntudat, amiért egyáltalán merészelek magamra gondolni az előttem álló lány helyett. Elveszettségében és rémületében egy barátra volt szüksége, valamiféle stabilitásra, engem pedig annyira lebénítottak az érzelmeim, hogy arra sem tudtam rájönni, egyáltalán ki ő. Gyűlöltem az érzelmeket – mindig csak akadályoztak –, és tessék, most megint csak magamra tudok gondolni. Segítenem kellett neki. Olyasvalaki állt előttem, aki felismert engem, ez egyértelműnek tűnt. Brooke? Már majdnem kimondtam a nevét, amikor megálljt parancsoltam magamnak. Az emberek a templomban Mary néven ismerték őt, és nem akartam felkelteni a gyanújukat. – Mary drága – szólalt meg Ingrid. – Jól vagy? – Mary – ismételte Brooke, végig engem nézett, és láttám, ahogy a tekintetében lévő zavarodottság szánalommá olvad. – Ó, John, annyira sajnálom. Ennyit a gyanú elhárításáról, de most már legalább tudtam, hogy Brooke az – ő az egyetlen személyiség, aki tud Maryről. – Ki az a John? – kérdezte Ingrid. Megráztam a fejem. – Gyógyszerre van szüksége. – Megragadtam Brooke karját. A gyógyszer remek kifogás, mert az említésére senki sem akar vitatkozni, és kevesen tudnak annyit a gyógyszerekről, hogy keresztkérdéseket tegyenek fel. Remélhetőleg magyarázatul szolgál Brooke zavarodottságára, és ami még fontosabb, kijuttat minket innen; márpedig most gyorsan el kellett tűnnünk. – Köszönjük, hogy meghívott minket magához – motyogtam. – További szép napot. – Nem akartam jelenetet rendezni, de egyetlen percig sem maradhattam ott tovább. Friss levegőt kellett szívnom. Brooke ellenvetés nélkül követett. – Valami baj van? – kérdezte a lelkész. – Csak szüksége van a gyógyszerére – válaszoltam. – Minden rendben, köszönjük. – Beck utca 42.! – kiáltott utánunk Ms. Glassman. – Délben lesz kész az ebéd. Amikor kiértünk a templomból, meggyorsítottam a lépteimet, majd letértem a főútról, hogy eltűnjünk a mellékutcákban, és olyan messzire kerüljünk

mindenkitől, amennyire csak lehetséges. Paul egy autónak támaszkodva állt a parkolóban. Döbbenten bámult ránk, ahogy elmentünk mellette. – Helló, Mary – nyögte ki, miközben megkerültük a kerítést, hogy eltűnjünk a szeme elől. – Mennyi ideig voltam távol? – kérdezte Brooke. – Az egész város ismer minket? – Igen – morogtam. – Ostobaság volt bemenni oda, ostobaság volt találkozni azokkal az emberekkel, ostobaság... – Még gyorsabbra vettem a tempót, idegesség, rémület és düh kavargott bennem. – Minden ostobaság. Semmi sincs rendben, és nem tudom, mit csinálok, és... – Megtorpantam, lehunytam a szemem, és mozdulatlanul álltam a járdán. Nem beszélhettem így, olyan lehettem, mint Brooke egy öngyilkossági kísérlete előtt. Segítenem kellett neki, nem pedig felzaklatnom. Vettem egy nagy levegőt, és felé fordultam. Mély aggodalommal az arcán állt mögöttem. – Sajnálom – mondtam. – Minden rendben. – Nem vagy rendben. – Csak kicsit lestrapálódtam, de semmi baj. Rendben vagyunk. Mindketten. – Meddig voltam Mary? – Tegnap éjjeltől mostanáig. – Igyekeztem lelassítani a légzésemet. A kezem remegett, ezért inkább ökölbe szorítottam. – Legfeljebb tizenhárom órája lehetünk a városban. Nincs semmi bajod. – De neked van. – Közelebb lépett hozzám, és az arcom felé nyúlt. – Mindig is tudtam, hogy Mary felbukkanhat, és azt is tudtam, hogy nehéz lesz neked... – Ne érj hozzám. – Elhúzódtam tőle. – Miért akarsz folyton hozzám érni? – Mert ez egy emberi reakció, ha szomorúak vagyunk. Így nyugtatjuk meg egymást. Karba fontam a kezem. – Csak... ne érj hozzám, jó? Egyszerűen képtelen vagyok most erre. Oké? – Te átölelsz engem, amikor szükségem van rá – mondta halkan, és ismét közelebb lépett hozzám. – Tudom, hogy egy ölelés, egy érintés vagy bármilyen fizikai kapcsolat segít túllendülni a rohamaimon. – A karomra tette a kezét. – Hadd tegyem meg én is ugyanezt érted... – Nekem nincs rohamom – rántottam el a karomat. – Én csak próbálok... nem tudom! – Szerinted mi minősül rohamnak, ha nem ez? – Mary elvileg halott.

Brooke a hirtelen témaváltást ízlelgetve nézett rám. – A legtöbben mindent megtennének, hogy beszélhessenek a halottaikkal. – A legtöbben sosem tudják meg, milyen érzés. – Azt hittem, szeretted őt. – Felejtsd már el ezt a szót! – kiáltottam fel. Körülnéztem, attól tartva, hogy valaki meghall minket, hogy az emberek az ablakukból figyelnek, vagy hogy Paul befordul a sarkon, és megint megszólít minket. Rohanni akartam, nem valami konkrét cél felé, csak el innen, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok. Szorosabbra fontam a karom a mellkasom előtt. – Pánikrohamod van – állapította meg Brooke. – Dr. Trujillo mesélt nekem erről. Vegyél egy nagy levegőt, vagy hiperventillálni fogsz. – Egy órája még azt sem tudtad, ki az a dr. Trujillo. – Ennek a megjegyzésnek most fájnia kellene? – Dehogyis. – Lehunytam a szemem, és leguggoltam a járdára. – Sosem akarnálak bántani. Sajnálom, de nem tudom... Nem tudtam, mit mondhatnék. Hallottam Brooke cipőjének súrlódását az aszfalton, majd éreztem apró sóhaját, ahogy leguggolt mellém. – Mit nem tudsz? – Mindegy, ebben nem segíthetsz. – Már az is segíthet, ha egyszerűen csak kimondod. Megráztam a fejem. – Mary volt a legfontosabb dolog az életemben. – Tudom. – Most pedig te vagy az – suttogtam. Brooke egy pillanatig hallgatott. – Tudom. – És egyikőtöket sem kaphatom meg anélkül, hogy a másikat elveszíteném. Lépéseket hallottam, és amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy a lelkész közelít felénk, egyik kezében az én hátizsákommal, a másikban Brooke-éval. Mindkettőt a templomban hagytuk. Felálltam, és először örültem, hogy nem sírtam el magam... de aztán pont ennek az érzelmi reakciónak a hiánya kavart fel, és elkönyveltem az embertelenségemből fakadó újabb hibámnak. – Köszönöm – mondtam, és igyekeztem elnyomni a remegést a hangomban. – Épp most tűnt fel, hogy ott felejtettük őket. – Ami persze nem igaz, csak egy újabb reflexszerű hazugság. Miért csináltam ezt? – Jól vagytok? – kérdezte ismét a lelkész. – Tehetek valamit értetek? – Nem, köszönjük. – Elvettem tőle a hátizsákot. Mi van, ha belenézett? Mi

van, ha megtalálta a pisztolyt vagy a Sorvadtakról szóló jegyzeteimet? Mi van, ha talált valamit, ami elvezeti az igazi személyazonosságunkhoz? – Azt mondtad, a lánynak gyógyszerre van szüksége – mondta a lelkész halkan. – De te sem nézel ki túl jól. – Csak szomorú vagyok, ennyi az egész. – És ezzel nem is hazudtam, bár ekkor hirtelen rájöttem, hogy valószínűleg ez az első alkalom, hogy hangosan elismertem valakinek az érzéseimet. – Meghalt valaki, aki nagyon közel állt hozzánk. – Sajnálattal hallom. Ezért... utazgattok? – Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt kimondta volna az utolsó szót. Vajon mit akart eredetileg mondani? Menekülünk? Rejtőzködünk? Nyilván kikövetkeztette, hogy nem mondtunk igazat. – David meg én... – Brooke olyan óvatosan ejtette ki a nevet, mintha csak a lábujjával próbálgatná egy tó vizének hőmérsékletét. – Múlt héten halt meg egy barátunk... az én barátom, az ő testvére. John. – Mondtak valamit odabent, ami rá emlékeztetett – fűztem tovább a történetet. – Ez minden. A lelkész aggodalmasan fürkészett minket. – Van bármi, amiben segíthetnék? Akár csak annyi, hogy meghallgatlak benneteket? – „Mert eljön az óra – idéztem –, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, és kijönnek. Akik a jót cselekedték, feltámadnak az életre, akik pedig a gonoszt művelték, feltámadnak az ítéletre.” – János evangéliuma, ötödik fejezet – mondta a lelkész. – Huszonnyolcadik és huszonkilencedik passzus. – Mi van, ha csapdába estek? – kérdeztem. – Mi van, ha sehová nem tudnak feltámadni? A lelkész egy pillanatig hallgatott, mintha próbált volna rájönni, mit is kérdezek valójában, mi a kérdés mögötti kérdés. Aztán: – A világ tele van borzalmakkal, de sosem láttam semmi olyat, ami meggátolná Istent egy saját gyermeke megmentésében. – Dehogynem – válaszoltam, és a Sorvadt járt a fejemben, aki itt rejtőzködik valahol ebben a kis idilli közösségben. – Csak nem ismerte föl. – Hol van a Beck utca? – kérdezte Brooke, majd oldalra döntötte a fejét. – Vagy ezt már tudom? Kezdett megint elmélázni, és lassan eltávolodni a valóságtól, ahogy a többi lány emlékei a felszínre bugyogtak.

– Még mindig nem vette be a gyógyszerét – magyaráztam, de csak arra tudtam gondolni, hogy fel fog dobni minket. Aggódik értünk, azt hiszi, eltévedtünk, betegek vagyunk, és elszöktünk otthonról, és fel fogja hívni a rendőrséget. Hogy nyugtathatnám meg? A lelkész bólintott, aztán egy darabig még méregetett minket, majd mögénk mutatott. – A következő utca... nem sok van, úgyhogy könnyű lesz megtalálni. Párhuzamosan fut a főúttal, ahol a templom van. Forduljatok balra a város központja felé, Sara Glassman haza onnan háromutcányira fekszik. – Köszönjük. – Felpillantottam az égre. – Ha jól latom, valamivel tizenegy után járhatunk? A lelkész elővette a telefonját, hogy megnézze rajta az időt. – 11.13 van. – Akkor máris elkéstem egy telefonhívással. – Kiagyaltam egy hazugságot, amelytől azt reméltem, hogy megnyugtatja. – Az anyám egy kicsit ideges, amiért csak így járjuk a vidéket, ezért mindennap fel kell hívnom tizenegykor, hogy tudja, rendben vagyunk. – A felnőttek nem feltétlenül hisznek a tinédzsereknek, de néha elég volt megemlíteni egy másik felnőttet, hogy változzon a hozzáállásuk. A képzeletbeli tekintélyt jobban tisztelték, mint az előttük álló gyerekeket. – Mit is mondtatok, honnan jöttetek? – kérdezte a lelkész. Vajon tényleg elfelejtette, vagy csak próbára akart tenni minket? Én nem mondtam semmit, Mary azonban igen. Stilton vagy Stetson vagy valami ilyesmi. Csak féligmeddig figyeltem. – Stillson – válaszolta Brooke. – Igaz is – bólogatott a lelkész. – Most már emlékszem. Ti pedig, kérlek, nagyon kérlek, erre emlékezzetek: ha bármire szükségetek van, itt vagyok a kápolnában. – Köszönjük – biccentettem, és udvariasan integettem neki, ahogy visszafordult a templom felé. A kutyája és Kutyafiú búcsú-szimatolásokat váltottak. – Oké – fordult felém Brooke. – És most beszéljünk erről a... – Ne – szakítottam félbe, és letettem a hátizsákom. – Most már jól vagyok. – De akkor is... – Miután elfordultam tőle, elhallgatott. Nem tudtam, hogy azért, mert tiszteletben tartja a kérésemet, vagy csak mert nem meri folytatni. Megtaláltuk a Beck utcát, és lassan, a gyep fáinak árnyékában maradva végigsétáltunk rajta. Itt, egy tömbre a főúttól nem volt járda, úgyhogy az útszéli

sóderon mentünk, és hallgattuk a kis kövek ropogását a cipőnk alatt. Megtaláltuk Sara Glassman házát, de elmentünk mellette, hogy keressünk egy helyet, ahol egy kicsit meghúzhatjuk magunkat, és egyedül lehetünk. Kiderült, hogy ez szinte képtelenség egy ilyen kisvárosban: olyan kevés ember járt az utcákon, hogy bárhová mentünk, azonnal kilógtunk a környezetünkből. Azon kevesek, akik megláttak minket, barátságosan odaintettek nekünk, de én el akartam tűnni a szemük elől. Végül egy keskeny gyepsáv mellett találtunk egy szennyvízelvezető csatornát és egy hatalmas szomorúfüzet, amelynek hosszú és súlyos ágai egészen a földig lógtak. Ahogy beléptünk a levelek közé, mintha gyöngyfüggönyökön mentünk volna át, és ráleltünk egy kis helyre a közepén, amely a város többi részétől elszeparáltan létezett. – Nahát – szólalt meg csodálkozva a csatorna szélén ülő Derek. – Már megint ti?

9 – Azt hittem, elhúztatok a városból – jegyezte meg Derek. Volt valami fura abban, ahogy mondta – nemcsak meglepetést éreztem ki belőle, hanem egyfajta mohóságot is. Izgatta, hogy újra találkozunk. Keresett minket. – Tegnap visszamentél az autósmoziba – tippeltem. – Mi történt tegnap éjjel? – kérdezte Brooke. Jobb szerettem volna, hogy ha nem mond ilyet, ha nem fedi fel előtte emlékezetének lyukacsosságát, de Derek szerencsére félreértette őt. – Csak tudni akartam, ott vagytok-e még – felelte. A szennyvíz-csatornán ült, egy nagy vizesárokba vezető betonnyíláson. Lábát a lyuk szájának rácsozatán nyugtatta, de ahogy beszélt, áthelyezte a súlyát, és hátradőlt az üreg felé, amelyet már nem láttam be. Az ő helyében nekem lett volna ott egy rejtett fegyverem. Vajon neki is volt? – Paul ki akarta hívni a zsarukat – folytatta. – De Paul egy idióta, és miután meggyőztem, hogy túl részeg ahhoz, hogy zsarukkal beszéljen, hazakísértük, és bemászott a hálószobája ablakán. Corey azt mondta, hagyjalak békén titeket, de Corey mindig csak utasítgat minket, úgyhogy bekaphatja. Mire visszamentem a moziba, már eltűntetek. – Mit akartál tőlünk? – kérdeztem. Erre csak mosolygott, és a betoncsövön kopogott az öklével. Vajon milyen gyorsan ment vissza? Ez mindent elárulna, amit tudnom kell: ha sietett, az azt jelentette, hogy vissza akart érni, mielőtt elalszunk, vagy azért, mert azt hitte, hogy szexelni fogunk, vagy azért, mert be akarta fejezni a bunyót, amit majdnem elkezdtem. Ha várt néhány órát, és akkor ment vissza, amikor már tudta, hogy aludni fogunk... hát, ez sok mindent jelenthetett, és egyik sem volt jó. – Mary vagyok – mutatkozott be Brooke, bár meg nem tudtam volna mondani, hogy miért. Direkt próbálta rávezetni, hogy mentális problémai vannak? Kimondtam az első kérdést, ami eszembe jutott, csak hogy Brooke ne beszélhessen tovább. – Fegyvert is vittél magaddal? Derek nem válaszolt, és ebből rögtön tudtam, hogy igen. Részegen, dühösen, felfegyverkezve ment vissza, hogy megkeressen minket. Megint láttam magam

előtt, ahogy ledöföm, olyan volt, akar egy pulzáló kép az agyamban, és vettem egy nagy levegőt, hogy lecsillapítsam magam. Brooke karjára tettem a kezem, és finoman elkezdtem kivezetni a fa alól. – Menjünk. – Akarod látni? – kérdezte Derek. Brooke megmerevedett, én pedig visszanéztem Derekre. Bűnös mosolya gonosz vigyorrá szélesült, majd hátra és lefelé nyúlt, és előhúzott egy vadászpuskát – nem egy kézifegyvert, hanem egy nagy, méteres hosszúságú puskát. Agyrém, de gondolom, ez volt az egyetlen fegyver, amelyhez gyorsan hozzá tudott jutni. Elhúzta a tolózárat, megmutatta a töltényűrben lévő golyót, majd ránk emelte a csövet. – Tavaly négy szarvast öltem meg, két őzsutát és két bakot. Azt kellett mondanom a parkőrnek, hogy az apám lőtte őket, mert ez meghaladja az ifjúsági engedély limitjét, és akkor még csak tizenhét éves voltam. – A szemét figyeltem, kerestem benne ugyanazt az ölés iránti izgatottságot, amit én szoktam érezni, viszont nem láttam benne semmit, csak dühöt. Ajkai vicsorgássá torzultak, ahogy próbált megrémíteni minket a monológjával. – Az egyik bak négyágas volt, a másik viszont tizenkét ágas, száznegyvenkét ponttal, szóval nem egészen trófeaszintű, de azért kiraktuk a falra. Magam nyúztam meg őket, és még most, kilenc hónappal később is az ő húsukat esszük. Mondd, nyúztál már meg szarvast valaha? – Nem – válaszoltam tömören. – Sokkal több vérrel jár, mint hinnéd. Szinte úsztam benne. Úgyhogy kérlek, egy pillanatig se gondold, hogy túl finnyás vagyok meghúzni a ravaszt. – Kérlek, ne – szólalt meg Brooke. – Nem fog lőni – vontam meg a vállam. – Már megmondtam – fakadt ki Derek dühösen. – Nem félek én holmi kis késes pöcstől. A késre gondoltam, és arra, hogy mennyire szerettem volna használni, de visszafogtam magam. Ha ráijesztek, azzal csak ürügyet adok neki, hogy meghúzza a ravaszt. Ha nem adok neki ürügyet, sosem meri elsütni a fegyverét. Nem akart megölni minket, csak arra játszott, hogy kiakadjunk. Úgyhogy ahelyett, hogy megijesztettem volna, nevetségessé kellett tennem. És közben nagyon szét akartam tépni valamit. – Nem arról van szó, hogy nincsen hozzá merszed – mondtam. – Bármily döbbenetes is ez mindhármunk számára, azt hiszem, túl okos vagy hozzá. Vicsorogva feljebb emelte a puskát.

– Hogy mondtad? – Túl okos vagy – ismételtem. – Lehet, hogy tegnap éjjel, részegen, megszégyenülve, a semmi közepén nem voltál elég okos, és Szerencséd, hogy mar nem találtál ott minket, különben most egy rendőr helyszínelne az autósmoziban, és visszavezetné a holttestünkben talált golyókat a puskádhoz. Vagyis igazából mindannyiunk szerencséje, hogy már nem találtál ott minket. De most, ma, ennek a nyüzsgő városnak a közepén, alig húsz méterre a legközelebbi háztól még te is túl okos vagy hozzá, hogy csak úgy lelőj minket. Még csak helyszínelniük sem kellene, mert az egész város látná, ahogy elrohansz a tett helyszínéről. És nem mennél semmire az önvédelmi kifogásokkal sem, mert fegyvertelenek vagyunk, és éppen a templomból jövünk. Összességében, azt hiszem, aligha van annyi eszed, hogy ezt mind magadtól végiggondold, és a segítségem nélkül elkerülj egy ilyen a szituációt, de szerintem most, hogy rövid, egyszerű szavakban elmagyaráztam neked, már elég okos vagy, hogy ne ölj meg minket. Felmordult. – Nem tudsz te rólam semmit... – Micsoda? – vágtam a szavába. – Vitatkozni akarsz velem, hogy de, igenis vagy olyan ostoba? Rajta... alig várom, hogy halljam. Világosíts fel minket, hogy mennyire ostoba vagy... A puska elsült, és vakmerőségem a fülsiketítő dörrenés egyetlen pillanata alatt felfoghatatlan rémületté vált. Hátrafelé botorkáltam a fűzágakon át, kezemmel és lábammal köpülve sárrá a nedves füvet. Brooke már ki is ért a fa alól, rohant a veszély elől, de most megfordult, hogy felsegítsen. Csak futottunk, túlságosan féltünk megállni és sebeket keresni magunkon, én meg csak Derek egyre nevető és nevető arcára tudtam gondolni. Visszatekintve, nem hittem, hogy tényleg üldözőbe vesz minket. Csak azért sütötte el a puskát, hogy ránk ijesszen, és valószínűleg biztos lehetett benne, hogy holttest és bármiféle anyagi kár hiányában simán ki tudja dumálni magát, ha bajba kerül, egyszerűen csak azt mondja majd, hogy véletlenül lőtt. Vagy lehet, hogy az emberek egyfolytában lövöldöznek ebben a városban, és meg csak bajba se fog kerülni miatta. De abban a pillanatban túlságosan féltem, semhogy tisztán tudtam volna gondolkodni, ráadásul még mindig hatott rám az egész napos érzelmi túlstimulálás is, úgyhogy egyenesen az egyetlen biztonságos menedékhez rohantunk, ami eszünkbe jutott: a Beck utca 42. számához. – Várj – fogta meg Brooke a kezem a verandán. Lehajolt, megtámaszkodott a térdén, levegő után kapkodott, és nekem is követnem kellett a példáját.

Hátrapillantott. – Nem üldöz minket. Szusszanjunk egy percet. – Akkor maradj csendben – suttogtam. A ház elejét fürkésztem. – Ha az a nő meghall minket odabent, kijön. – Abban a pillanatban úgy gyűlöltem Dereket, hogy üvölteni tudtam volna. Kutyafiú valahogy végig lépést tudott tartani velünk, és most ide-oda mászkált a verandán, morgott, és minden új zajra felkapta a fejét. Éppúgy megijedt, mint mi. A ház viszonylag kicsi volt. Fából épült verandája két hintaszéknek és az ajtó melletti egy-egy ablaknak biztosított helyet. A kocsibehajtón parkolt egy autó, amely még nem állt ott, amikor korábban végigmentünk az utcán. A régi járgányról meglepően szabályos mintázatban pattogzott le a barnás festék, úgy nézett ki, mintha egy árnyékban kuporgó földön kívüli bestia lenne. – A templomból valaki? – kérdezte Brooke. Bólintottam. – Sara Glassman. Azt mondta... – Elhallgattam, mert hirtelen eszembe jutott valami. – Az a három szarházi múlt éjjel említette Ms. Glassmant. Azt mondtak, rokonai vannak a városban. – És? – És ma, amikor meghívott minket, azt mondta, pitét csinált, és nem akarja egyedül megenni. De ha vannak rokonai a városban, akkor nincs egyedül, vagyis valaki hazudik. Brooke lihegett egy kicsit, aztán megrázta a fejét. – Egy pitéről? – Csak... csak ideges vagyok, ennyi az egész. Valószínűleg lényegtelen, tudom. De ha minden árnyékra összerezzenek, végül valami valódira is össze fogok, és megmentem vele az életünket. – Ezért szájaltál az előbb egy puskás seggfejjel? Jobban szemügyre vettem őt. – Mary? Megrázta a fejét. – Még mindig Brooke. – Nem nagyon szoktál így beszélni. – Nem nagyon szoktak rám lőni. Bólintottam. Tekintve, hogy milyen gyakran kerülünk életveszélybe, ez elég meglepő. – Ne menj vissza, ne bántsd – kérte Brooke. – Micsoda? – Kiegyenesedtem. Végre tudtam normálisan lélegezni. – Miért

mennék vissza? – Mert bántott téged. És nem szereted, ha bántanak téged. Csakhogy én nem magamért, hanem érte aggódtam. Derek megfenyegette őt, és ezért képes lettem volna ezer darabra vagdosni, és addig döfni és vágni és szeletelni és aprítani, amíg semmi sem marad belőle, még annyi sem, hogy legalább valamiféle emlősként felismerhető legyen, nemhogy emberként, de... ...aztán mi lesz? Mit teszek a veszély elhárítása után, ha egy újabb üti fel a fejét? Megint gyilkolni fogok? És aztán? Nem öldökölhetem végig a békéhez vezető utat. Mindig lesz valami újabb veszély. Mit nem adnék érte, ha csak úgy eltűnhetnék az országúton. Ha csak úgy kidughatnám a hüvelykujjam, és felszívódhatnék, és csak egy fakuló emlék maradna utánunk: Azok A Fura Kölykök, Akik Felbukkantak A Templomban. Amióta ideértünk, egyik baj követte a másikat. Amióta Mary ideért. Vettem egy nagy levegőt, és megráztam a fejem. – Itt ingyenkajához juthatunk – hallgattattam el hangosan a kételyeimet. – Amit felkínálnak, azt elfogadjuk, nincs értelme elfutnunk. És mindazok után, amik ma történtek, ebben a házban nem lehet rossz dolgunk. Brooke bólintott. – Milyen pitéről van szó? Kinyílt az ajtó, és Ms. Glassman ragyogott ránk a küszöbről. – Tudtam én, hogy hangokat hallottam idekint! Gyertek csak be, úgy örülök, hogy eljöttetek! Ó, és még egy elbűvölő kutyát is hoztatok! – Köszönjük – mosolyodott el udvariasan Brooke. Ms. Glassman tartotta nekünk az ajtót, amíg beléptünk rajta. A házban isteni illatok terjengtek. – Bevetted a gyógyszeredet? – kérdezte a nő. – Igen – hazudta Brooke, jobban, mint általában. – Sokkal jobban érzem magam. Ms. Glassman leguggolt, és megvakarta Kutyafiú fejét. – Hogy hívják? – Kutyafiú – válaszoltam. – Nem mi neveztük el. – Haha! A hátizsákotokat letehetitek a kanapéra – mutatott Ms. Glassman a kiült bútorra. Aztán besietett a konyhába, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy szemügyre vegyem a szobát: a falakon festmények, főleg tájképek lógtak, meg két régi fekete-fehér fotó a kandallópárkány fölött. – Valami mentális probléma? – szólt ki a nő a konyhából. – Depresszió – válaszolta Brooke. – Jön és megy, de most jól vagyok. – Sajnálattal hallom. A nagynéném is depresszióval küszködött, de az rég volt,

amikor még nem tekintettek rá betegségként. Egyszerűen csak úgy kezelték, mint valami érzést, amin túl kell tenned magad. Most persze csak hangosan gondolkodom, de bárcsak megkaphatta volna azokat a modern gyógyszereket, amelyeket ti. Kóla vagy alma? – Tessék? – Beléptem a konyhába, ahol Ms. Glassman éppen vastag kerámiatányérokkal terítette meg az asztalt. – Innivalónak. A testvérem folyton almalét vesz, és még mindig maradt valamennyi a hűtőben. De van kólám is, ha az jobban esne. – Az almalé remekül hangzik – válaszolta Brooke. – Én csak vizet kérek – mondtam. – Természetesen. Gyertek, mossatok kezet a mosogatóban. Engedelmesen kezet mostunk, aztán megnéztem, hány főre terített Ms. Glassman: háromra. Még mindig ide-oda forgolódtam, hátha mások is vannak a házban. – Üljetek le. – A nő áttett valami zöldséget egy serpenyőből egy tálba. – Azt mondtad, vegetáriánus vagy, úgyhogy készítettem egy kis céklát. Ez afféle déli kaja, mi errefelé nem nagyon esszük, de a családom néhány tagja arrafelé élt, úgyhogy összeszedtem pár receptet. – Letette a tálat az asztalra, majd leült, és megnyalta az ujjait. – Hozzálátunk? – Csak mi hárman vagyunk? – kérdeztem. – Csak mi hárman. Miért, többre számítottál? – Az egyik srác a városban azt mondta, rokonok vannak önnel. – Gyorsan barátkozol. De ne aggódj, Luke még tegnap elment. Unalmas fickó, úgyhogy szerencsétek van. – Elkezdte kiszedni a céklát, Brooke pedig az asztal közepére tett babsalátából kínálta meg magát. Sonka is akadt, bár én nem vettem belőle, meg meleg tekercs és zöldsaláta, amely mintha főleg fejes salátából és uborkából állt volna. Azon tűnődtem, hogyan lehetnek a tekercsek melegek; a templomi szertartás óta nem telt el elég idő a megsütésükhöz, és különösnek tűnt, hogy még azelőtt elkészített egy teljes adagot, hogy meghívott volna minket ebédre. – Mary – szólalt meg Ms. Glassman lágyan. – Mondanál asztali áldást? – Persze. – Mary lehajtotta a fejét, és Isten engedélyét vagy bocsánatát kérte, vagy akármit, amit egy imában kérni kell. Ms. Glassman letett egy szelet sonkával megrakott tányért Kutyafiú elé, aztán enni kezdtünk, de sehogy sem tudtam az ételre koncentrálni... csak néztem, ahogy a villájuk belefúródik a sonkába, a késeik meg felhasítják, mire a hús megnyílik az éles penge alatt, és mindvégig Derekre gondoltam, és mindarra, amit tenni akartam vele.

Fel kellett gyújtanom valamit. Amikor ekkora nyomás gyülemlett fel bennem, ez volt az egyetlen gőzkieresztő szelepem. – Dillon imádni való hely – jegyezte meg Brooke. – Köszönjük – mondta Ms. Glassman. – A legtöbb látogató panaszkodik, amiért ilyen pici, de mi így szeretjük. Egyébként is, mi másra lenne még szükségünk? – Mi is egy kisvárosból jövünk. Nem ilyen kicsiből, de akkor is. Amikor középiskolás voltam, alig vártam, hogy kikeveredjek onnan, de most már hiányzik. Evés közben Brooke-ot figyeltem, és azon merengtem, hogy vajon Claytonról beszél, vagy valami rég eltűnt középkori faluról. – A kisvárosok a legjobbak – helyeselt Ms. Glassman. – A nagyvárosok zajosak, koszosak, és burjánzik bennük a bűnözés. – Minden szavát villája egy döfésével nyomatékosította. – Egyszer áthajtottam Tulsán, és minden piros lámpánál azt hittem, ki fognak rabolni. El sem tudom képzelni, hogy valaha elmenjek egy még nagyobb városba, mint mondjuk New York. – Nem olyan rossz, mint az emberek mondják. De igen, az. Brooke-ra pillantottam, azon tűnődve, hogy éppen átélt-e egy személyiségcserét a mondat közepén. – Haha! – nevetett fel Ms. Glassman. – Tudom, milyen érzés, én is folyton vitatkozom magammal. David, drágám, hogy ízlik az a cékla? – Fantasztikus – válaszoltam, és komolyan is gondoltam. Ms. Glassman vagy kiváló szakács volt, vagy én éheztem rettenetesen. Valószínűleg mindkettő. Ettem még egy harapást, és most, hogy a testem emlékezett rá, mi hiányzott neki, csak még éhesebb lettem, de rágás közben már újabb kérdéseket készítettem elő. Eleve ezért mentünk a templomba, és most eljött az ideje, hogy pénzre váltsuk a bizalmat, és egy kis információt szerezzünk. Lenyeltem a céklát. – De azért minden város veszélyes – kezdtem. – Még Stillsonban is akadt probléma a bűnözéssel. – Dillonban nem – rázta a fejét Ms. Glassman. – Tavaly elvesztettem a könyvtár kulcsát, így nem tudtam bezárni, és miután egész délután teljesen ki voltam akadva, végül úgy döntöttem, egyszerűen becsukom az ajtót, úgy teszek, mintha kulcsra zárnám, és reménykedem. Semmi sem történt. Nem is találtam meg a kulcsot, csak három hónappal később, amikor a szőnyegtisztító elmozdította az íróasztalomat... az ajtót három hónapon át nem tudtam kulcsra zárni, mégsem történt egyetlen betörés sem.

– Szoktak egyáltalán könyvtárakba betörni? – kérdezte Brooke. – Ott amúgy is ingyen vannak a könyvek. – És a város többségét még így sem érdeklik – jegyezte meg Ms. Glassman, ahogy levágott magának egy újabb szelet sonkát. Derek szíve kettéválik a késem pengéje alatt... – ...de említettem ezt a történetet Bill Taylornak is, aki a Terrylt vezeti, és azt mondta, egy évvel korábban vele is ugyanezt történt. – A Terryl... az egy fodrászat? – Egy élelmiszerbolt. Az eredmény ugyanaz: semmit sem loptak el. Egyetlen szőlőszemet sem. – És mi van azzal a lövéssel, amit nemrég hallottunk? – A saját incidensünket használtam, hogy erőltessem a témát. Tudtam, hogy van egy Sorvadt a városban, vagy legalábbis volt, és bár valószínűleg nem Derek az, rá kellett vennem Ms. Glassmant, hogy veszélyes dolgokról beszéljen. Valami veszélyesnek lennie kellett a városban. – Épp mielőtt ideértünk. Vadászpuskának tűnt. – Ó, az ilyesmi megesik. De az emberek itt ezer éve tartanak fegyvereket, és tudják, mit csinálnak. Leszámítva azt az egyetlen esetet öt évvel ezelőtt, amikor Clete Neilson lábon lőtte magát, senki sem kapott lőtt sebet... hát, nem is tudom, de gondolom, a vadnyugat óta. Ami meg Clete-et illeti, ő berúgott, szóval csak a saját ostobaságát hibáztathatja. – És mi van a nem lőfegyver okozta sérülésekkel? – kérdezte Brooke. Ms. Glassman felnevetett. – Istenkém, ti aztán morbidak vagytok, mi? Brooke is felnevetett, ami nagyon jól jött, mert ebbe a szituációba pont egy nevetés kellett, márpedig én sosem tudtam természetesen csinálni. Azt akartuk, bogy tovább időzzön ennél a témánál – úgy beszélt Dillonról, mint valami csendes kis paradicsomról, ahol soha semmi rossz nem történt, de ez nem lehetett igaz, ha tényleg volt itt egy Sorvadt. Bár még mindig nem tudtuk, mire képes Attina, sem azt, hogy hogyan és miért csinálja, de még az olyan Sorvadtak is problémákat okoztak, akik nem öltek, mint Yashodh és Elijah. Elijah kifejezetten jó ember volt, segített másoknak, és igyekezett nem bajba kerülni, de akkor sem maradhatott életben állandó halálesetek nélkül. A Sorvadtaknak kellett a halál, meg akkor is, ha történetesen mások okozták. Parazitaként táplálkoztak belőlünk, Dillon mégis teljesen egészségesnek tűnt. Azért jöttünk ide, mert Brooke Senkiből nyert emlékei szerint évtizedekkel ezelőtt élt itt egy Sorvadt, de mi van, ha már elment? Az országút kikerülte a várost, ahogy ezer másik hasonló társát országszerte, és a népesség fogyásnak

indult. Egy ilyen kisszámú lakosság, mint Dilloné, ma semmilyen körülmények közt nem tudott eltartani egy autósmozit. Tehát az emberek elmentek innen, és a Sorvadt is távozott velük együtt. Dillonra nem lehetett többé fenntartható élelemforrásként tekinteni. – Ezek a tekercsek fantasztikusak – szólalt meg Brooke. – Most kerültek ki a sütőből? – Köszönöm, drágám. Ez kedves. Ma reggel gyúrtam meg az adagot, és hagytam kelni, amíg elmentem a templomba. Aztán bedobtam a sütőbe, amikor hazaértem, egyszerű, mint az egyszeregy. – De akkor még nem tudta, hogy jövünk – mondtam. – Csak akkor hívott meg, amikor már egy órája a templomban voltunk. Ms. Glassman elmosolyodott. – Azóta csinálom ezeket az adagokat minden héten, templomba indulás előtt, hogy a nagymamám elhunyt. Mit gondolsz, miért volt máris kéznél a sonka vagy a sonkás-diós pite? Bízom a Jóistenben, hogy az utamra sodor arra érdemes embereket, és amikor így tesz, kész ebéddel várom őket. Tényleg ennyire kedves hely lenne Dillon? Ilyen csendes és békés, és semmi sincs a felszíne alatt, sem gonosz titkok, sem rejtőzködő gyilkosok? Ha igen, én vagyok itt a legrosszabb ember. Derek és a haverjai szörnyűek, de meghátráltak – egy kés puszta látványa elijesztette őket, pedig hárman álltak szemben egyvalakivel. Vagyis ők ártalmatlanok, nekem viszont hiába párolgott el a dühöm, még mindig darabokra akartam vagdosni Dereket, méghozzá szép lassan, amíg akkora kínokat él át, hogy már ordítani sem tud. A rablások hiánya egy dolog, de meg kellett ismernem az igazi statisztikákat. – Milyen gyakran halnak meg emberek errefelé? – kérdeztem. – Ne csináld – sziszegte Brooke. – Hát... ez egy elég sokkoló kérdés – mondta Ms. Glassman. – A legutóbbi városban, ahol jártunk, a lakók egymás után hunytak el rákban, és ezt végül régi nukleáris kísérletekhez vezették vissza – magyaráztam, menet közben találva ki a történetet. – Az ötvenes években egy tesztterület szélirányában feküdtek, és a sugárzás még mindig mérgezte a vizet. Minden helynek, ahol jártunk, megvolt a maga kis sztorija, és ha visszamegyek az egyetemre, lehet, hogy írok majd róluk egy cikket. – Alaposan figyeltem Ms. Glassmant, próbálva eldönteni, hogy titkol-e előlünk valamiféle információt. – Szóval Dillonnak mi a sztorija? Öngyilkosságok, megmagyarázhatatlan betegségek, abnormálisan magas számú... nem is tudom, festőbalesetek? Ms. Glassman tanácstalan vállrándítással emelte fel a kezét és az asztalt

bámulva kutakodott az emlékeiben. – Fogalmam sincs. Eltekintve Clete lábától, meg attól a fiútól, aki ugyanazon évben a cséplőgép alá esett... nincs semmi. Ha nem látogatna el a mentőautó minden tavasszal az általános iskolába, azt is elfelejtenénk, hogy egyáltalán van mentőautónk. Brooke-ra néztem, ő pedig visszanézett rám. – Sokáig maradtok? – kérdezte Ms. Glassman. – Nem – felelte Brooke. – Azt hiszem, még ma továbbállunk.

10 – G – mondta Brooke, miközben nyitott kezét kitárta a kocsi oldala fölé, hogy élvezze a levegő száguldását. – Országút. – Azt mondtad, hogy nem betűzhetsz le valamit, amit csak úgy meglátsz. – Most hagytunk el egy táblát – mutatott a vállam föle. – Meg kellene fordulnod, így a betűk feléről lemaradsz. – Amúgy sincsenek betűim. – Az országútban van egy Á, kezdhetted volna azzal. Ráadásul én most el vagyok akadva a H-n, úgyhogy van is esélyed beérni. Kilencvenkilenc dollár hatvanegy cent. Mielőtt eljöttünk Dillonból, vettünk egy doboznyi marhahúsfalatot, hogy legyen mivel etetnünk Kutyafiút az úton. Egy ilyen platón akár igazi kutyakaját is adhatnánk neki, de sosem tudhattuk, milyen kocsi fog felvenni minket. – Kellene egy haszongépjárműbolt – merengett Brooke. – Vagy... egy helikoptergyár. – Helikoptergyár? – Valahol azokat is le kell gyártani, nem? Miért ne pont itt, egy üres, sivatagos pusztaságban? – Aha – néztem végig az alacsony, sivár dombokon. – Miért ne? Mivel Attina eltűnt, egyetlen másik Sorvadt maradt, akiről tudtunk valamit, még ha nem is sokat. Brooke Ronnak nevezte, vagy néha Rainnek, de nem tudtam elképzelni, hogy tényleg így hívjak. Brooke nagyon, sőt őrülten félt tőle, és így a szokásosnál is nehezebb volt információkat kihúzni belőle. Ron képes uralni... valamit. Még nem tudtam biztosan. Talán az esőt, de ez egy kicsit túl nyilvánvalónak tűnt. Brooke az elmúlt két évben mindössze két dolgot mondott a témában: az egyik, hogy „Ron segít az embereknek”, a másik pedig „Fuss, ez Rain”. Egyiknek sem volt sok értelme. A második talán nem is figyelmeztetés, hanem egy másik névváltozat. Lehet, hogy Fussnak hívták? Brooke emlékvillanásainak értelmezése néha nehezebbnek bizonyult, mint a Sorvadtak tényleges felkutatása. Attináról sem tudott valami sokat. – Hol vagyunk? – kérdezte Brooke. Ránéztem. Újabb személyiségváltozás történt, de nem tűnt zaklatottnak miatta. Legalább olyasvalaki bukkant fel, aki ismert engem és az utazási módszerünket. Szerettem volna megkérdezni, ki ő, de nem akartam, hogy rosszul

érezze magát. – A 287-es országúton. Irány Dallas. – Ki az a Dallas? Tehát az egyik régebbi személyiség. – Dallas egy város Amerikában. – Tudom – mondta halkan. – Tudom, hogy tudod. Kutyafiú fejére tette a kezét, de nem vakarta meg, csak végighúzta az ujjait a pofáján, a homlokától az orráig. – Házasok vagyunk? Majdnem biztos, hogy Lucinda az – szinte mindig feltette ezt a kérdést, amikor előbújt. – Nem – feleltem, és próbáltam felidézni Lucinda életének részleteit. – A férjedet Gauisnak hívták, azt hiszem. Vagy Cauisnak. – Cauisnak – bólogatott. – De ő mar halott, nem? – Több ezer éve. – Ahogy én is. Megszólaltak a vészharangok, úgyhogy szétnéztem az országúton, hátha el tudom valahogy terelni a figyelmét. – A – mondtam. – Azon a rendszámtáblán. – Az egy N. – Biztos vagy benne? – Borzasztó a látásod, John. – Ott van egy útkereszteződés – mutattam előre. – Chevron állomás. Szóval, hm, A. Felnevetett, vagyis talán máris elmúlt az a pillanat, mielőtt kritikussá válhatott volna. – Melyik szó? – Állomás? – Nem – nevetett fel újra. – Nem tippelheted csak úgy meg, hogy milyen szavak vannak ott, ez csalás. – Akkor mit szólsz ahhoz ott? – Egy hagyományos benzinkútnál sokkal nagyobb épület emelkedett ki a pusztaságból. Túlságosan messze esett az úttól, semhogy el tudtam volna olvasni a feliratait, de nyilvánvalóan egy fogadó volt. Megkockáztattam, hogy a cégérén is rajta áll ez a szó. – A: a fogadó. – Azon nem az olvasható, hogy „fogadó”, hanem az, hogy „Armadillo Grill”. – Nem azt mondtam, hogy „fogadó, hanem azt, hogy az „a fogadó” ott. Az

Armadillo Grillre céloztam, abban pedig van A. – Jó – bólintott Lucinda. – Ezt most megkaphatod, de nincs több ingyenélés. – Milyen ingyenélés? Rendesen megharcoltam azért az A-ért. – H. – kiáltott fel diadalmasan. – Rögtön az Armadillo Grill alatt... az van kiírva, hogy Buster és Rhonda, vagy Bab és Hagyma vagy valami ilyesmi. – Bakancs és ruha – tippeltem. – B. A táblára meredt. – És I és J és K és L és M és... ó, a fenébe, olyan messzire már nem látok. – A szeme sarkából sandított rám. – Látod, milyen könnyű, ha egyszer túljutsz a Hn? Most már úgy tűnt, nem lesz semmi baj, sikerült elvonnom a figyelmét a sötétség pillanatnyi felvillanásáról. Ennek ellenére még nem mertem teljesen abbahagyni a játékot. Ha eleve játszottam volna, talán el se kezd a halálról beszélni. – Azon a táblán van C, D és E is. – Most, hogy elhagytuk a kereszteződést, megritkultak a táblák, de észrevettem egyet az út mellett, és rámutattam. – „Dickens-marhacsorda”. Nem is tudtam, hogy már ilyen messze járunk a civilizációtól. – Kizárt, hogy láttál egy ilyen táblát. – Totál láttam. – Az állt rajta, hogy Montague Jacksboro. – Nem arról beszélek. Játékosan felém csapott, majd elborzadva felkurjantott, ahogy a kocsi ráfutott egy bukkanóra, és a plató oldalába kapaszkodva egy milliméternyit a levegőbe emelkedtünk. Felnevetett. – Hát, ez az érzés már hiányzott. – Sok kisteherautó járt a Római Birodalomban? – tettem fel a kérdést. – A Római... Mit gondolsz, ki vagyok? Megint személyiséget váltott volna? – Nem Lucinda vagy? – Ki az a Lucinda? – Pár perce még ő voltál. – Ez elég zavarba ejtő lehet. – Annyira nem, mint az, hogy nem vagy hajlandó elárulni, ki is vagy. – Bocs. Csak azt hittem, tudod. Brooke-ot leszámítva csak két másik személyiség volt, akik joggal várhatták el tőlem ezt a fajta ismertséget.

– Senki? – Ezek szerint tévedtem – kacsintott rám. – Megint én vagyok az, bébi. Mary. És ezzel minden játékosság elpárolgott a levegőben. – Mi a cél? – kérdezte Mary. – És ne mondd, hogy Dickens marhái. – Dallas. – Mary visszatért. Ez most már rendszeres lesz? – Mi van Dallasban? Egy másik Sorvadt? – Felveszünk egy új ellátmánycsomagot. Értetlen arcot vágott. – Valaki ellátmánycsomagokat hagy nekünk? Ezek szerint ezekhez az emlékekhez nem fért hozzá. – Az egyik FBI-ügynök, akivel együtt dolgoztunk, korábban egy... hát, nem is tudom, mi volt. Titkos ügynök, Jason Bourne, afféle rejtélyek embere. Fort Bruce-ban halt meg, aznap éjjel, amikor elszöktünk, és elhoztuk a táskáját... tele volt hamis igazolványokkal és útlevelekkel meg ilyenekkel. Találtunk benne egy egyébként valószínűleg nem teljes listát mindenféle helyekről szerte az országban, ahol kis túlélőcsomagokat rejtett el magának. Amikor a környéken vagyunk, felkapunk egy ilyen csomagot, márpedig Dallas útba esik Gartner felé, ahol elvileg a következő Sorvadt lesz, úgyhogy most odamegyünk, és megnézzük, mit találunk. Mary bólintott, és elgondolkodott. – Általában mi van a csomagokban? – Némi pénz és további igazolványok. El sem tudod képzelni, hány személyazonossága volt a fickónak. Mindenesetre ez az egyetlen bevételi forrásunk. Szoktak még lenni váltás ruhák, amelyek persze sosem jók ránk, de be tudjuk vágni őket a zaciba, meg akadnak fegyverek töltényekkel és néha még egyéb cuccok is. A Cincinnati-csomag például tartalmazott egy teljes túlélőfelszerelést: ásót, sátrat, vízálló gyufákat, gyapjútakarókat. Mindezt egyetlen nagy sporttáskában. – Mi történt velük? – Egy részük még mindig megvan. Amit lehetett, azt elraktuk a hátizsákunkba, és egy ideig használtuk is a sátrat, de egyik éjszaka gyorsan kellett távoznunk, és kénytelenek voltunk hátrahagyni. – Egy Sorvadt miatt? – Az FBI miatt. Ezen egy kicsit elgondolkodott. – Szóval megtalálták a táborhelyet, és tudják, hogy egy titkosügynök-sátrat használtunk.

– Amennyiben az egy titkos ügynökök által használt standard sátormodell, de nem hiszem, hogy létezik ilyen. Amúgy elég jó sátor volt, nagyon kicsire össze lehetett hajtogatni. – Megvontam a vállam. – De nem tudom, mit deríthetnének ki belőle. Hacsak nem tudjak, hol vannak a csomagok, akkor semmit. – Lehet, hogy várnak ránk valahol – ismertem be, bár ezt a lehetőséget korábban nem mérlegeltem. Amilyen óvatos Potash volt, el sem tudtam képzelni, hogy akár a főnökeivel megosztotta volna, hol tartja az ellátmányait. – Tényleg ilyen fontosak vagyunk? – kérdezte Mary. – Miért kellünk nekik annyira? Elkövettél valami bűnt, amiről nem beszéltél nekem? – Csak akkor, ha a törvény védelmezi az ősi démonokat. Igaz, a kocsi, amellyel eljöttünk Fort Bruce-ból, végül is kormányzati tulajdon, de otthagytuk a következő városban, úgyhogy valószínűleg visszaszerezték. – Mi történt Fort Bruce-ban? – A háborúnk előbújt az árnyékokból, és csak azért nem maradt a napvilágon, mert mindenki, aki látta, meghalt: többtucatnyi ember és egy maréknyi Sorvadt. Csak Brooke és én jutottunk ki onnan élve. Meg hát, gondolom, te. Meg Senki. A média a szervezett bűnözéshez kötötte az eseményeket, szerintük valami maffiaháború törhetett ki, bár senki sem tudja, kik vettek részt benne. – Beleértve az FBI-t is. Te vagy az egyetlen, aki tudja, mi történt. – Az FBI tudja, mit csináltunk ott, és tudja, hogy bármit terveztünk is aznap éjjel, rosszul sült el. De az egész csapat meghalt, és mivel senki sem jelentkezett náluk, az FBI-nak fogalma sincs, hogyan haltak meg. Részleteket legalábbis nem tudnak. Amennyire tudják, akár én is megölhettem őket. – Egy pillanatra elhallgattam. – És egy embert tényleg megöltem, szóval azt hiszem, részben igazuk is van. Mary az arcomat fürkészte. – Önvédelemből tetted? – Többé-kevésbé. – A mellettünk elhaladó dombokat néztem, az itt-ott fákkal pöttyözött barna fűfelületeket. – Ha nem ölöm meg, meghaltam volna, és úgy döntöttem, ennyi elég. De nem, nem jelentett közvetlen fenyegetést az életünkre. Mary most egy kicsit tovább hallgatott, de nem tudtam volna megmondani, hogy még mindig engem néz-e. – Legalább rossz ember volt? – Attól jobb lenne? – Nem tudom. – Kellett a szíve – fordultam vissza Mary felé. Életem bizonyos részeit már

így is nagyon jól ismerte, és megérdemelte, hogy mindent tudjon. – Jött értünk a démonok királya, és Nathan már lepaktált vele, úgyhogy ott akart tartani minket, amíg megérkezik. Én meg tudtam, hogy megölhetem a Sorvadtat, ha van egy szívem, amelyet megmérgezhetek, ezért megöltem Nathant, és megmérgeztem az övét. Ezúttal is hallgatott, az arcomat fürkészve gondolkozott a válaszán. Végül csak annyit mondott: – Hát ez szívás. – Nem tudtam, magára a szituációra gondol, vagy arra, amit azért tettem, hogy kikeveredjek belőle. – Sosem tudtad igazan, ki vagyok – mondtam. – Claytonban maszkot viseltem, és néha meg ma is viselem, amikor normálisnak próbálok tűnni, és normálisan akarok cselekedni, és úgy teszek, mintha az az ember lennék, akinek mindenki hiszi, hogy lennem kellene. Te azt a maszkot szeretted, nem engem. – Megvontam a vállam, és elfordítottam Maryről a tekintetem. – Vagy legalábbis nem az igazi önmagamat. – Az a John, akit én szerettem, sosem volt normális. Ezt szerettem benne. – Akkor is hazugság volt. – Talán nem is vagy olyan jó hazug, mint hiszed. – Tehát akkor beleszerettél egy pszichopatába? – Ismét ránéztem, és bár nem tudtam, miért, kezdtem bedühödni. – Az iskolában az összes srác közül én voltam az egyetlen olyan merengő, lélektelen tekintettel, mire te azt mondtad magadban, „Egy olyan fiúval akarok járni, aki bármikor megölhet”. Mary az ajkait csücsörítette, majd így szólt: – Lehet, hogy veszélyes sem vagy annyira, amilyennek hiszed magad. – Kéred az életrajzomat? – Én egy vonzó tinédzser lány voltam. Nem akarom megbántani Brooke-ot, gyönyörű csaj, de nem arroganciából mondom, hogy sok fiú sóvárgott utánam. Sok férfi is. Talán mert a mellem korán megnőtt, talán mert az anyukámnak szép feneke volt, és a gének az én oldalamon álltak. Talán mert néha magam is élveztem a figyelmet, úgyhogy megtanultam, hogyan lőjem be pont jól a hajam, hogyan viseljem pont a megfelelő ruhákat, pontosan mit mondjak a fiúknak, és pontosan hogyan. Egyszer, hetedik osztályban, tizenkét éves koromban későn adtam le egy házi feladatot Mr. K.-nek, és azt mondta, hogy elnézi nekem, mert szép a szemem. – Ezt a beszédet már előadtad – mondtam. – Azért tetszettem neked, mert nem bámultalak folyton, mint valami perverz. Hát pedig attól, hogy nem bámultalak, még nagyon is perverz vagyok, sőt rosszabb vagyok, mint egy perverz. Azért

nem bámultalak, mert tartanom kellett magamat a szabályaimhoz, amelyek segítségével egy normál, stabil ember viselkedését utánoztam. Konkrétan számon tartottam, hogy hányszor nézek rád naponta: ötször az arcodra, kétszer a melledre, egyszer a csípődre. Tényleg ezt akarod hallani? Rendszeresen arról álmodtam, hogy megöllek téged meg Brooke-ot meg féltucatnyi másik lányt az iskolából. Hogy felváglak, és hallgatom, ahogy sikoltozol. Azért állítottam fel azokat a szabályokat, mert ha nem teszem, akkor a megszállottaddá válok, aztán esetleg elkezdelek követni, és aztán talán elmerengek rajta, hogy miért is ne valósítsam meg azokat az álmokat. Nem vagyok jó ember, és bolond vagy, amiért valaha is annak hittel. Én pedig gonosz vagyok, amiért valaha is másnak próbáltam beállítani magam előtted. – Nem hagytad, hogy befejezzem – mondta Mary lágyan. – Emlékszel az első alkalomra, amikor felhívtalak? – Igen... a tárgyalás alatt. Miután Forman elrabolt engem és a többieket, és Curt megpróbált mindenkit meggyőzni, hogy szövetséges voltam, nem pedig áldozat. – Az apám látott tanúskodni a bíróságon. Elmondta, amit tettel, hogy megmentetted azoknak a nőknek az életét, és bántottad azt a férfit, aki őket bántotta. Brooke elfordult tőled, de én rögtön másnap felhívtalak. – Mert tetszett a veszély? – szinte köptem a szavakat. – Az izgalom, hogy talán bekattanok, és eltöröm valaki nyakát, aki bántott téged? – Talán egy kicsit. Annyi szar után, amin keresztülmentem, bevallom, ennek is megvolt a vonzereje. De az igazság azt, hogy tudtam, te vagy a legbiztonságosabb fiú az egész városban. – Hát egyáltalán nem figyeltél... – Minden lányt megbámulnak – csattant fel hirtelen Mary olyan vadul, hogy Brooke szeme szinte ragyogott valami belső tűztől. – Minden lányt zaklatnak. Az amerikai középiskolákban a lányok hatvan százaléka kap közvetlen ajánlatot valamilyen szexuális tevékenységre. Tudom, mert írtam róla, és ebben az arányban csak az a meglepő, hogy nem magasabb. Nyolc tinédzser lányból egyet megfogdosnak, tizenötből egyet megerőszakolnak, és ezt általában olyasvalaki követi el, akit ismernek, gyakran pont az a fiú, akiben eléggé megbíztak, hogy randizzanak velük. Tizenötből egy: ez egy lány minden egyes óráról, amelyre jártál az iskolában. Hallottam fiúkat hangosan és szabadon arról kérkedni, amit a barátaimmal tettek, és meg csak nem is érdekelte őket, hogy valaki meghallhatja. – Megrázta a fejét. – Nem azért jártam veled, mert veszélyes voltál, hanem azért, mert te voltál az egyetlen az iskolában, aki tudta, hogy veszélyes, és tett valamit

érte, hogy visszafogja magát. Visszanéztem az országútra, és nem szóltam semmit.

11 A sofőrünk Dallas szélén rakott ki minket, aztán megfordult, és egy külváros felé indult. Mary és én egy ideig az autópálya felhajtójánál lógtunk, remélve, hogy elcsípünk egy fuvart a város belsejébe, de senki sem állt meg. A nagyvárosokban mindig nehezebb stoppolni, főleg éjjel, és bár még nem sötétedett be, a nap már kezdett lenyugodni, az utcai lámpákat felkapcsolták, a mellettünk elsuhanó alakok pedig autókból és kamionokból fekete masszákká, majd pedig éles fénypontokká váltak. Az autópálya úgy vágott át a városon, mint két széles folyó, az egyik fehér, a másik vörös fényekkel, és mi ott álltunk a partján, és azon tűnődtünk, mihez kezdjünk. Egy benzinkútnál útbaigazítást kértünk a legközelebbi buszmegállóhoz, majd jó másfél kilométert gyalogoltunk odáig. Vettünk két jegyet, és némán ültünk a belváros felé tartó busz fluoreszkáló fényeiben. Kilencvennégy dollár és hatvanegy cent. Ms. Glassman házában ettünk utoljára, és az még előző nap volt. Potash jegyzete a dallasi ellátmányról egy címet és négy számot tartalmazott: az első három számjegyű volt, a maradék három pedig két számjegyű. Feltételeztem, hogy egy csomagmegőrző száma és kombinációja, és egy buszállomáson találjuk majd meg, de amikor két átszállással később megérkeztünk, egy raktárépületbe botlottunk: négyemeletes, teljesen zárt, és csak este 10-ig tart nyitva. Már majdnem 11 volt. – Hát akkor – szólalt meg Mary –, mik az esélyei annak, hogy van egy autósmozijuk, ahol meghúzhatjuk magunkat éjszakára? – Jobb lenne, ha nem maradnánk az utcán. – A sötétben bóklászó járókelőket figyeltem. A legtöbbjük rongyosnak és piszkosnak tűnt, hajléktalannak vagy drogosnak, vagy valami ezekhez olyan közelinek, hogy a különbség már nem számított. – Egy ilyen városban minden veszélyesebb. – Ez rosszulesne a kisvárosi Sorvadtaknak. – A Sorvadtaknak nincs monopóliumuk a gonoszságra – mondtam, és eszembe jutott Derek meg a barátai. – Épp csak úgy döntöttünk, őket nem gáz megölni. – Akkor hová menjünk? Ha ez egy buszállomás lenne, aludhatnánk bent egy padon, és minden megoldódna. – Kereshetünk egyet. Vagy egy hajléktalanszállót. De akkor egy olyat kell

találnunk, ami nem választja szét a férfiakat és a nőket. – Mert nem tudhatod, hogy én még mindig én leszek-e reggel. Bólintottam. Tapasztalatból. – Tamponokra is szükségem lesz. Tart Brooke a táskájában? – Csak vattát. – Számítottam rá, hogy ennek lassan ismét eljön az ideje. – A tamponoktól az idősebb csajok többsége teljesen kiakad... lényegében bárki, aki több mint ötven éve halt meg. – Na, azt el tudom képzelni. – Ilyen életet élünk. Mary bólintott, és körülnézett. – Oké. Találnunk kell egy helyet, ahol nyugodtan kicserélhetem a vattát, minél előbb, annál jobb. – Még van fél óránk ezeken a buszjegyeken. Vagy kereshetünk egy vécékkel felszerelt gyorséttermet... a legtöbb egész sokáig nyitva tart. – Jobban örülnék egy ágynak, mint valami fülkének egy hamburgerezőben. – Az út túloldalára mutatott. – Ha jól sejtem, nem lenne túl jó ötlet megkérdezni azokat a fickókat a legközelebbi menhelyről. – Nem igazán. A legtöbbjükkel nincs semmi gond, de akikkel van, azokkal elég durván, és sosem tudhatod, kit szólítasz le. Végül négyutcányit sétáltunk egy hamburgerezőhöz, amely épp készült bezárni az éjszakára, de miután Mary elmagyarázta a helyzetet az autósablakban ülő lánynak, megengedték neki, hogy használja a mosdót. Amíg Kutyafiúval odakint vártunk, megkérdeztem egy másik kiszolgálót a környékbeli hajléktalanszállókról. Adott ugyan némi homályos útmutatást, de összességében nem sokat tudott. Mary pár perc után visszajött. – Több vattára lesz szükségünk. Brooke-nak már csak pár darabja maradt, és valószínűleg az is vészhelyzeti tartalék, hogy átevickélje vele a vihart, amíg szembejön egy gyógyszertár. – Az éjszakát ki tudod húzni velük? – Valószínűleg. Úgy éreztük, a fél belvárost körbejártuk, mire találtunk egy Második Esély nevű menhelyet. Este hét óra után már nem fogadtak új vendégeket, amit elég röhejesnek éreztem, de legalább útbaigazítottak egy egész éjjel nyitva tartó antialkoholista-menhelyhez. Újabb másfél kilométert sétáltunk, csak hogy kiderüljön, a bejelentkezéshez személyi iratokat és egy hosszú nyomtatvány kitöltését kérik. Nem akartam nyomot hagyni magunk után, és egyébként sem voltak irataink, úgyhogy kóboroltunk tovább. Végül feladtuk, és megcéloztunk

egy éttermet, egy amolyan éjjel-nappal nyitva tartó reggelizőt, hogy Brooke legalább valami rendes ételhez hozzájuthasson, ha máshoz nem is. – Nem engedhetlek be titeket – közölte a nő a recepciónál. A névkártyája szerint Delilah-nak hívták. – A menedzser meghagyta, hogy nem fogadhatunk koldusokat. – Van pénzünk – mondtam, de a nő csak rázta a fejét. – Sajnálom, a szabály az szabály. Segítenék, ha tudnék. Előtört az a régi, ismerős gondolat, akár egy hang a fejem hátsó zugában: csak öld meg, és itt maradhatsz egész éjjel. Öld meg őt és a szakácsot, aztán zárd be az ajtót, edd tele magad, aludj hátul, és tűnj el, mielőtt megérkezik a következő műszak. Ostobaság volt, már amellett, hogy gonoszság is, és anélkül vetettem el, hogy elgondolkodtam volna rajta. És aztán, ahogy ott álltam, belém nyilallt, hogy igenis el kellene gondolkodnom rajta – hogy kellene zavarnia vagy taszítania, vagy legalább aggasztania, hogy csak úgy támadt egy ilyen gondolatom. De nem. A késztetés, hogy megöljek valakit, aki az utunkban áll, olyannyira hétköznapivá vált, hogy szinte már fel sem tűnt. Ennél jobbnak kellett lennem. Ha ez azt jelentette, hogy több fájdalmat vagy bűntudatot kell elviselnem, akkor úgy lesz. Elvégre most már vannak érzéseim, nem igaz? Mire jók az érzések, ha nem használom őket? Egyetlen egyszerű gesztusban megtaláltam a megoldást a problémánkra és a büntetést a ridegségemre. Előhúztam egy köteg gondosan összehajtogatott tízdolláros bankjegyet a zoknimból – raboltak már ki minket, és azóta kisebb mennyiségekre osztva, a testemen itt-ott elrejtve tartottam a pénzünket –, és feltartottam magam elé. – Van harminc dollárom – ráztam meg a köteget. – Mi lenne, ha előre odaadnám magának, aztán a végén kivenné belőle, amivel tartozunk, a többit pedig visszaadná nekünk? – Drága megoldás, de Marynek le kellett ülnie, és mindkettőnknek ennünk kellett. Delilah egy darabig csak bámult minket, aztán felsóhajtott, és elvette a pénzt. – Hát ha van pénzetek, gondolom, nem koldusok vagytok. A kutyát viszont kint kell hagynotok. – Semmi gond. Ez a legtöbb étteremben így működik, úgyhogy direkt az ilyen alkalmakra tartottam is egy pórázt a hátizsákomban. Kivittem Kutyafiút, és odakötöztem egy mozgássérült-parkolóhelyet jelölő fémpóznához. Odaadtam neki a maradék marhafalatokat, aztán Delilah elvezetett minket egy fülkéhez az étterem hátsó részében, ahol sem az utcáról, sem az ajtóból nem lehetett látni minket. Amúgy

is ezt az asztalt választottam volna. Mary kimerült sóhajtással telepedett le a padra. – Már nem is emlékszem, mikor ültem párnán utoljára. – Egyél valami egészségeset – mondtam, ahogy felkaptam a menüt. – Persze olcsót, de valamit, ami visz egy kis erőt a tagjaidba. Vagyis az ő tagjaiba. – Megrendeltem a menü legolcsóbb fogását: négy dollár némi tojásért, tócsniért és pár kolbászért, amelyet kivittem Kutyafiúnak. Mary omlettet rendelt rengeteg zöldséggel, meg narancslét, amelyen végül megosztoztunk. Tizenhat dollár negyvenöt cent, meg egy dollár harminchat az adóra és négy dollár borravalónak; egy kicsit több mint húsz százalék, de azt akartam, hogy Delilah elégedett legyen, hogy a lehető legtovább maradhassunk. Csendben ettünk, noha senki más nem volt az étteremben. Delilah előttünk hagyta a tányérokat, mintha még nem végeztünk volna, aztán egy idő után odajött hozzánk, és nekitámaszkodott a fülke sarkának. – Honnan jöttetek? – Egy Stillson nevű városból – válaszolta Mary. – Ne aggódjon, senki más sem hallott róla. – És mi szél hozott benneteket Dallasba? – Csak utazgatunk – mondtam. Nem lett volna értelme az évhalasztó diákok meséjével próbálkozni, nyilvánvalóan hajléktalan csavargók voltunk. – Hol szereztétek azt a pénzt? Dolgoztok? Ez felért egy vészjelzéssel – azt hitte volna, hogy loptuk? – A megtakarításom maradéka – pillantottam le a tányéromra. – Eladtuk a telefonjainkat – tette hozzá Mary. – Nem akartuk, de hát muszáj valahogy ennünk, nem igaz? – Nem az én dolgom – tette fel a kezét Delilah, mintha csak vissza akarná verni annak kimondatlan vádját, hogy alkalmatlankodik. Ugyanakkor semmi jelét sem mutatta annak, hogy leállna az alkalmatlankodással, és a következő kérdést már burkolt vádaskodásként fogalmazta meg. – Csak hát nem sok hajléktalannál lát telefont az ember. – Más szóval loptátok őket? Már készültem válaszolni, remélve, hogy ki tudok találni valamit, amivel lekoptatom magunkról, de Mary megelőzött. – Nem igazán vagyunk hajléktalanok. Csak egy új otthon felé tartunk. A nagybátyánk innen délre lakik. Jobb szerettem volna, ha nem emlegeti délt, hiszen Ram elvileg arrafelé él, és ha az a rejtélyes valaki, aki követ minket, eljut ehhez a pincérnőhöz, és

kikérdezi, útba tudja majd igazítani. – Mi történt a régi otthonotokkal? – kérdezte Delilah, és máris láttam Brooke arcán, hogy Mary felkészült a válasszal. Kezdett belejönni a dologba. – Az anyánk még kiskorunkban meghalt. Apa pedig... hát, gondolom, már azelőtt is ivott, de nem emlékszem. Mindenesetre sokat iszik, és a helyzet egyre csak rosszabbodik. És a verések is rosszabbodnak. – De hiszen ez szörnyű! – fakadt ki Delilah. – Zack bácsi anya testvére, nem apáé, úgyhogy nála biztonságban leszünk. Nem szívesen használtam a szökevénysztorit, mert általában arra sarkallta a felnőtteket, hogy kihívják a rendőrséget, de Delilah arcát fürkészve arra jutottam, hogy Mary jól mérte fel a helyzetet – nem az a fajta ember volt, aki feldob minket, ha úgy hiszi, hogy akkor visszajutunk egy gyerekverő apa otthonába. Mary megkoszorúzta a szomorú történetet, amikor fogta a hátizsákját, és kioldalgott a fülkéből. – Ideje, izé, meglátogatnom a mellékhelyiséget. – Delilah-ra pillantott. – Nincs esetleg ibuprofénje? Hoztam némi vattát, amikor eljöttünk, de a fájdalomcsillapítóról megfeledkeztem. – Ó, az isten szerelmére – húzta ki magát Delilah. – Nem elég ez az egész az apáddal, még cápahét is van? Menj csak, addig megnézem, van-e a táskámban. – Elsietett, Mary pedig rám kacsintott. – Most már egész éjjel itt maradhatunk – jegyezte meg. – Cápahét? – Fogalmad sincs, miféle kifejezések léteznek rá. Mary bement a mosdóba, Delilah pedig hamarosan visszatért néhány tablettával és egy szelet csokitortával. – Nekem mindig segít – magyarázta. – A ház ajándéka. – Amikor Mary visszajött, lenyelte a tablettákat, és hálásan megette a tortát. Engem is megkínált pár harapással, de inkább meghagytam neki az egészet. – Aludj, amíg tudsz – mondtam. – Előbb-utóbb úgyis kidobnak minket. – Összekuporodott a sarokban, és gyorsan elszenderedett. Próbáltam ébren maradni, de végül hajnali négy körül elaludtam. Dühös kiáltás ébresztett, amikor hat órakor megjelent a menedzser, és kihajított minket. Összeszedtük a holminkat, miközben ő morgott és alkalmatlankodott, hogy milyen lassúak vagyunk, és amikor elhagytuk az étteremet, olyan hangosan kezdett kiabálni Delilah-val, hogy még a parkolóból is hallottuk. – Segítenünk kellene neki – vetette fel Mary.

– A legjobb, amit most tehetünk érte, az, hogy gyorsan felszívódunk. Hetvenként dollár és nyolc cent maradt. Reméljük, Potash ellátmánycsomagjában találunk pénzt. Úton a raktárhelyiséghez megálltunk egy gyógyszertárnál, ahol ismét kint kellett hagynom Kutyafiút. Nyolc dollár és tizenegy cent vattára és hat dollár tizennyolc cent ibuprofénre. Mary kicserélte a vattát a mosdóban, közben én úgy tettem, mintha a polcok kínálatát böngészném. Észrevettem egy fekete terepjárót a parkolóban, ami még nem volt ott, amikor pár perccel ezelőtt megérkeztünk, és ezt furcsálltam, mert azóta senki sem jött be a boltba. Miért üldögél csak úgy a sofőr a parkolóban? A szemem sarkából figyeltem, közben az ablak melletti kedvezményes DVD-ket nézegettem. Végül bejött egy nő, aki megpróbált visszaváltani egy tubus sampont, de nem lehettem biztos benne, hogy ő a terepjáró sofőrje. Követnének minket? Ha igen, hogyan találtak ránk? – Kész vagyok – állt meg mögöttem Mary. – Nézd azt a terepjárót – mondtam, miközben továbbra is úgy tettem, mintha a DVD-ket böngészném. – De ne túl feltűnően. – Ah. – Lehajolt, mintha jobban szemügyre akarna venni egy filmet, majd tökéletesen leplezett pillantást lövellt a parkoló felé. – Gondolod, hogy követnek? – Lehet, hogy igazad van, és tényleg figyelik Potash ellátmánycsomagjait. Talán kiszúrtak minket múlt éjjel, és idáig követtek. El kellene mennünk valahová, csak úgy véletlenszerűen, hogy lássuk, ott is felbukkan-e a terepjáró. Mary bólintott, aztán kisétáltunk, összeszedtük Kutyafiút, és úgy mentünk el a terepjáró mellett, mintha észre se vettük volna. A volán mögött egy férfi ült, de talán csak az üzletbe betért nőre várt. Vetettem egy gyors pillantást a rendszámtáblára – nem ebben az államban adtak ki, hanem, írd és mondd, Iowában, de nem viselt kormányzati jelzéseket: 187 RCR, Mills megye. Jó pár háztömböt megtettünk a nagyobb utcákat használva, természetesen és könnyen követhetően viselkedve. Dallasnak a jelek szerint sok parkja volt, úgyhogy megálltunk az egyikben, és hagytuk, hogy Kutyafiú igyon a szökőkútból. Úgy tűnt, megint forró napunk lesz, a város üveg- és betonrengetege pedig csak rontani fog rajta. Brooke és én már így is jócskán lebarnultunk a több hónapos stoppolás után, és ahogy elnéztem a Kutyafiúval játszó Maryt, feltűnt, milyen megviselt és kipirosodott Brooke arca, és milyen napszítta sávok keveredtek egyébként is világosszőke hajába. Minél többet néztem, annál jobban tetszett a rövid frizurája. Vagy talán csak azt szerettem,

ahogy mosolyog. Brooke mindig ennyit mosolyog, vagy ez Marytől jön? Nem láttunk fekete terepjárót, úgyhogy mentünk tovább. Átvágtunk a forgalmon, és valami szűk kis utcát kerestünk, ahol eltűnhetünk – egy vásárlóutca ideális lenne, de egy egyszerű sikátor is megtenné. Ideje, hogy beleolvadjunk az árnyékokba, és egy kis szerencsével kicsaljuk a nyílt terepre potenciális követőnket. Találtunk egy hotelt, és arrafelé indultunk. – Nem fognak örülni neki, hogy bevisszük Kutyafiút – jegyezte meg Mary. – Annak se fognak örülni, hogy átrohanunk a földszinten. De úgysem időzünk ott sokáig. – Belépni egy épületbe mindig trükkös dolog, mert csak néhány ajtón keresztül lehet kijutni belőle. Nem kell követniük minket odabent, elég, ha elhelyezkednek a kijáratoknál, és újra ránk akaszkodnak, amikor valamelyiken át elhagyjuk az épületet. Ha viszont keresztülrohanunk rajta, és még a követőink előtt eljutunk egy kijárathoz, teljesen lerázhatjuk és meggondolatlanságra késztethetjük őket. Nyugisan besétáltunk az előcsarnokba, ahol az alkalmazottakat figyeltem, aztán az első saroknál felkaptam Kutyafiút, és átrohantunk az ilyen korai órán még többnyire üres épületen, egyenesen a legközelebbi ajtó felé. – Itt nem lehet szaladgálni! – kiáltott oda nekünk az egyik szobalány, és feltartott kézzel állt elénk, de mi lassítás nélkül elvágtattunk mellette. – Úgyis távozunk! – kiáltottam vissza neki, és amikor befordultunk a következő sarkon, egy üvegajtó előtt találtuk magunkat. Épp időben rohantunk ki az utcára, hogy elcsípjünk egy buszt. Kifizettem a minimális díjat (ötvenkét dollár és ötvenegy cent maradt), aztán összekuporodtunk hátul, és lebuktunk az ablakok alá. Ha nem láttak felszállni minket a buszra, fogalmuk sem lesz, hová tűntünk. Pár háztömb után felültem a széken, és üldözőket keresve pásztáztam az utcát. Bőven akadtak fekete autók körülöttünk, köztük néhány terepjáró is, de nem úgy tűnt, hogy bármelyik követne minket – igaz, a busznak nem volt hátsó ablaka, így nem láttuk, mi van közvetlenül mögöttünk. – Menjünk még két utcát – mondta Mary –, aztán szálljunk át egy másik buszra. Egy percig megint nyílt terepen leszünk, de legalább látjuk majd, mi zajlik körülöttünk. – Jó ötlet. – Odasétáltam a majdnem üres busz elejébe, és megkapaszkodtam a sofőrhöz legközelebbi rúdban. – Hol van a következő nagyobb átszállóhely? – Melyik járatot keresed? – Csak egy forgalmas átszállót. – Hátrapillantott rám a válla fölött, meglátta mosatlan arcomat és ruhámat, aztán halk morgással újra maga elé meredt. – Ez itt pont olyan. – A busz lassan sávot váltott, és lehúzódott a járda mellé,

fékei sziszegtek, ahogy megálltunk. – A jegyeitek csak két óráig jók. – Köszönöm. – Intettem Marynek és Kutyafiúnak. Leszálltunk, néhány ingázó pedig felszállt, aztán vártunk. A megálló jelzései szerint csak három busz járt erre, vagyis a sofőr valószínűleg csak le akart koptatni minket. Figyeltük az utcán jövő-menő kocsikat, de nem láttunk fekete terepjárót. – Mi van, ha valaki más követ minket? – suttogtam. – Mi van, ha végig egy fekete terepjárót keresünk, de közben... egy zöld Honda jár a nyomunkban? – Eleve egy gyanús terepjáró miatt hiszed azt, hogy esetleg követhetnek minket – válaszolta Mary. – Ha az nincs a nyomunkban, akkor senki más sem. – Tudom, hogy paranoiás vagyok. – Le sem vettem a szemem az útról. – De a paranoia tart minket életben. A forgalom nagy része kamionokból és kisbuszokból állt, és szinte mind fehérek, ezüstszínűk, szürkék és feketék voltak. Az igazi színek ritkának számították – bár akadt néhány vörös kisteherautó –, úgyhogy aki be akarna olvadni, az sem használna ilyeneket. A lámpánál két sötétszürke kisteherautó, egy fehér terepjáró, két hosszú fekete szedán, egy szürke kisbusz és egy kétajtós sportkocsi várakozott, valószínűleg egy Mustang vagy egy Camaro – sosem tudtam megkülönböztetni őket, pedig régi barátom, Max igazi Camaro-őrült volt. Igazából a legtöbb kocsi modelljét és típusát nem tudtam megállapítani. A lámpa zöldre váltott, az autók haladtak tovább, és most a keresztutcákon várakoztak a kocsik: újabb kisteherautók, újabb minibuszok, egy újabb, ezúttal krémszínű szedán és egy rikító sárga sportkocsi, amely olyannyira modernnek tűnt, hogy akár egy másik bolygóról is érkezhetett volna. – A városi kocsik elég furák lettek, amíg mi a sivatagban bóklásztunk. – Fekete terepjáró – hívta fel a figyelmem Mary a kereszteződés túlsó oldalára, ahol egy terepjáró állt a piros lámpánál, két kocsival a legközelebbi sáv mögött. – Ne nézz rá közvetlenül. – Én is elfordultam, és csak szemem sarkából figyeltem a kocsit. – Milyen messze vagyunk a gyógyszertártól? – Talán pár kilométerre. És hacsak nem zavarodtam teljesen össze, az a kocsi a gyógyszertár felé tart, nem pedig onnan jön. – Igen – bólintottam. – Azt hiszem, igazad van. – Mit csináljunk? Egy hosszú pillanatig gondolkodtam, ahogy az agyam a lámpával versenyezve igyekezett előállni egy tervvel. – Kipróbáljuk a gázolásos balesetet. – Az meg mi?

– A gázolásos baleset egy módszer a hosszú, fárasztó elmejáték elkerülésére – magyaráztam, ahogy megindultam a sarok felé. Lassan sétáltam, figyeltem, ahogy a lámpa sárgára vált, és igyekeztem nem futni, nem felhívni magamra a figyelmet. A terv nem működik, ha mindenki engem bámul. – Nem éppen követések kiszúrására használtuk, de arra is megteszi. – Épp akkor értem oda a járda szélére, amikor a kocsik megindultak. – Hogy működik? – Egyszerű. – Néztem, ahogy közeledik az első autó. – El fogjuk ütni egy kamionnal. – Micsoda? – Húzz vissza. – Miután elment mellettem az első kocsi, hirtelen vadul integetve kiléptem a fekete terepjáró elé. Mary megragadta a hátizsákomat, és a nevemet kiáltva hátrarántott, a terepjáró pedig lefékezett, és durván oldalra csúszott, ahogy egy kamion hátulról belehajtott, egy másik kamion pedig a szomszédos sávban haladva végigsúrolta az oldalát. A kocsi felénk sodródott, mire még hátrébb ugrottunk; a kamion sofőrje is beletaposott a fékébe, és a forgalom harsogó dudák kórusával akadt meg mögöttük. Rápillantottam a terepjáró rendszámára. 187 RCR, Mills megye, Iowa. – Futás. Felkaptam Kutyafiút, és átvágtunk a munkába igyekvő emberek tömegén, akik az ütközés zaja után döbbenten próbálták kivenni a baleset részleteit. Hányan láthattak, hogy én okoztam a karambolt? Legalább féltucatnyian. Hallottam is pár kiáltást magunk mögül, felszólítottak, hogy álljunk meg, de senki sem próbált lefogni minket, és végül két háztömbnyi távolságot is rohanva tettünk meg, mielőtt Mary lelassult, és a hasát fogva, sántikálva megállt. – Megsérültél? – Csak görcsök – nyögte összeszorított fogain keresztül. Hátranéztem, de úgy tűnt, senki sem üldöz minket. Mary egy közeli kávézó fele biccentett. – Nem húzhatnánk meg magunkat egy kicsit? – El akarok tűnni a környékről. – Pont erre számítanak majd – mondta. Próbált kiegyenesedni, de összerezzent, és inkább félig meggörnyedt pozícióban maradt. – Ami azt illeti, biztonságosabb menekülni, mint megpróbálni kitalálni, hogy mire gondolnak azok, akik elől menekülünk. Legalább jussunk el a következő buszmegállóig. – Te könnyen beszélsz. – Egy újabb fájdalmas levegővétel után elindult a tőle

telhető legnagyobb sebességgel. Letettem Kutyafiút, hadd totyogjon utánunk, és megfogtam Mary karját, hogy segítsek neki. – Ne érj hozzám – sziszegett rám, és amikor elhátráltam tőle, megrázta a fejét, de anélkül, hogy megállt volna. – Sajnálom. Nem vagyok mérges, csak... – Ott egy megálló – mutattam előre. – Ez elvisz minket a baleset közeléből, és aztán pihenhetünk. – Jó. A lehető leggyorsabban értünk oda a megállóba, de még így is várnunk kellett három percet a következő buszra. Senki sem követett minket. Felvillantottuk a jegyünket, és kimerülten lerogytunk a hátsó padra. Kutyafiú úgy lihegett, ahogy még soha, és azt kívántam, bárcsak tudnék neki vizet adni. – Ne aggódj – mondtam neki két saját lihegésem között. – Hamarosan szerzünk neked innivalót. – Isten az égben – zihált Mary szinte teljesen kétrét görnyedve. – Azóta nem éreztem ekkora fájdalmat, hogy megszültem. Elkerekedett a szemem. – Megszültél? Tizenhat éves korunk előtt nem igazán ismertem Maryt – teherbe esett volna valamikor a középiskolában? Ezért volt olyan... de nem. Természetesen már nem Mary ült mellettem. – Hogy érted, hogy megszültem-e? – nyögte. – Itt van a kisbabám... – Hirtelen elhallgatott. – Hol a baba? Hol vagyok? – Kísérteties tekintettel nézett rám. – Te nem Anton vagy. – A nevem John – mondtam gyengéden. Mary ismét eltűnt, és most egy új személyiség bukkant fel, akinek fogalma sem volt, hol van, és mi történik körülötte. Néhányan osztoztak bizonyos emlékekben, néhányan azonban nem. Vettem egy nagy levegőt. – Attól tartok, nagyon rossz híreim vannak a számodra. – Megtámadtak – suttogta. Beleremegett az emlékbe. – Valamilyen... fekete dolog. Mint a mocsári víz, de sűrűbb, és... magától mozgott. – Elsírta magát. – Mi történik velem? – Az a fekete dolog már eltűnt. – Segíteni akartam neki, de nem tudtam, mit tehetnek azon kívül, hogy egyszerűen csak elmondom neki az igazat. Átkaroltam Brooke vállát, remélve, hogy meg tudom nyugtatni az új személyiséget, és távol tudom tartani egy öngyilkossági rohamtól. – Most valaki más üldöz minket, és azon vagyok, hogy ne essen semmi bajod. Egyelőre biztonságban vagyunk. – Reméltem, hogy ez igaz.

– Hol van a kisbabám? – Hogy hívnak? – suttogtam. Egy pillanatig habozott. – Regina – válaszolta végül. – Miért... miért van olyan érzésem, mintha ismernélek? Miért bízom benned ennyire? – Azért, Regina, mert én vagyok a legjobb, egyben az egyetlen barátod az egész világon. – Lehunytam a szemem, és próbáltam meggyőzni magam, hogy minden rendben lesz. – Emlékszel, milyen évet írunk? – Az Úr 1528. esztendejét. Vettem egy újabb nagy levegőt. – Regina, a kisbabád hosszú és boldog életet élt, és több mint négyszáz évvel ezelőtt meghalt. Erre újra elsírta magát, és a vállamra hajtotta a fejét, miközben a busz robogott velünk tovább a városon át.

12 Az a nagyszerű a tűzben, hogy nem valahonnan máshonnan jön – ha meggyújtasz egy darab fát, a lángok magából a fából törnek fel. Ha egy darab papírt gyújtasz meg, akkor meg magából a papírból. Mintha egy tárgy lelke egy fizikai forma csapdájában vergődne, és amikor kiszabadítod, a tűz életre kel, az ég felé tör, régi burka pedig összemegy, és eltűnik mögötte. Egy lélek nélküli papírdarab olyan, akár egy összecsavarodott, összeaszott, elfeketedett levél, és olyan vékony, hogy ha hozzáérsz, teljesen szétesik. Az öngyújtómmal meggyújtottam még egy darabot, és csak néztem, ahogy a láng előugrik az összetöpörödő, visszahúzódó, kiüresedő papírból. – Mit csinálsz? – kérdezte Regina. Amikor a tűz kezdett túl közel érni az ujjaimhoz, eldobtam a papírt, és figyeltem, ahogy az élénk narancsszín lángok lassan a föld felé szállnak, mert húzza őket a levegőnél még mindig nehezebb hamus papír súlya. A narancsszínű nyelvek vibrálva nyújtózkodtak az ég felé, és apró szikrákat hagytak a nyomukban. – Várok. – Egy újabb oldalt vettem ki az újságból. Felkattintottam az öngyújtómat, a láng kiugrott, és egy újabb lélek tört ki a rabságból. – Mire? Nem válaszoltam, mert nem tudtam. A lenyugodni készülő nap élénk színpalettát rajzolt a horizontra – vörös, narancs, rózsaszín és sárga ragyogott az égen, beszínezve a felhőket. Felettünk az ég már sötét volt – nem sötétkék, mint amilyennek vidéken láttuk, mert még elég közel voltunk a városhoz, hogy a fények eltompítsák. Matt, fekete sötétség borult fölénk. Talán később látunk majd kéket is, ha tényleg leszáll az éj. Most afféle félvilágosságban ültünk, ahol minden egyszerre tűnt láthatónak és sötétnek. – Az az épület ronda – szólt Regina. – De az ég gyönyörű. A városon kívül rejtőztünk el, egy kis hegygerinc szélárnyékában, nem messze egy olajfinomítónak tűnő létesítménytől. Vannak egyáltalán olajfinomítók Dallasban? Lehet, hogy valami más volt, nem tudom. Zömök fémépületek, kerek, hegesztett tartályok, óriási, a sötétségben égbe nyúló kémények, csövek minden felületen, állványzatok és sárga figyelmeztető jelek mindenütt. A legtöbb kémény óriási gőzfelhőket hányt magából, de az egyik kisebb tűzoszlopot lőtt az

égbe, legalább négy méter magasra, és még a fogyatkozó napfényben is élénken ragyogott. Majdnem egy kilométert sétáltunk a legközelebbi úttól, és a közelben álló fák semmi jelét nem mutatták a hajléktalanok táborhelyeire általában jellemző szemétnek. Senki sem jár erre, és valószínűleg senki sem talál itt ránk, sőt még a kis tüzeim ellenére sem fognak észrevenni. Újabb papírt gyújtottam meg, és néztem, ahogy elég. – Látnod kellett volna a kisbabámat – merengett Regina. – Antonnak neveztük az apja után, ő volt a leggyönyörűbb a világon. – Ebben biztos vagyok. – Fogtam egy újabb papírdarabot, és ezúttal tölcsért formáltam belőle, hogy megnézzem, végigterjed-e a belsejében a tűz, mielőtt az egész lángra kap. – Sötét haja volt – folytatta Regina. – A legtöbb kisbabának alig van haja, kopaszok, mint holmi apró öregemberek, de az én Antonom szőrös volt, akár egy bölény, és éppolyan erős is. Biztos jó ember lett belőle, talán katona. Kutyafiú nyüszített egyet, mire felnéztem. Amennyire láttám, még mindig egyedül voltunk. Regina valami képzeletbelit ringatott a karjában, egy emlékből és levegőből álló kisbabát. Most már jobban érezte magát, a gyors hatású ibuprofén éppúgy lenyűgözte, mint a ló nélküli busz, az üvegből és acélból épült felhőkarcolók, és a fölöttünk folyamatosan el-elszálló, a repülőtérre érkező vagy onnan induló gépek. Fogalma sem volt, mi az az olajfinomító, és végül feladtam az elmagyarázására tett kísérleteimet, egyszerűen csak úgy hívta, hogy „az a ronda valami”, és ezzel a leírassál amúgy sem tudtam vitatkozni. Most, hogy már nem kellett futnunk, a görcsei enyhültek, és rájött, hogyan működnek a vatták, így amikor eljött az ideje, ki tudta cserélni azokat. Meg volt győződve róla, hogy nem lesz elegendő, de úgy tűnik, a nedvességfelszívó technológia sokat fejlődött az elmúlt ötszáz évben. Regina összességében elég jól kezelte az időugrást. Valószínűleg átszivárogtak belé Brooke vagy Mary emlékei, és arra jutott, hogy ha a jelenlegi szituációja nem is „ideális”, de legalább normális. Bár azt hiszem, ez a normalitás egy elég röhejes skálájára helyezett minket. Talán a „felfogható jobb szó lett volna rá. Nem, mégsem. „Tűrhető”? „Elviselhető”. Átverekedtük magunkat a problémákon, életben maradtunk, és reméltük, hogy majd javul a helyzetünk. Meggyújtottam a kis papírtekercsemet, és figyeltem, ahogy a lángok fellobbannak, duzzadnak, pislákolnak és elhalnak. – Hogyan képzeljem el? – kérdezte Regina. Ránéztem, és láttam, hogy az arca

immár felig sötétségbe borul. Eljött az éjszaka, és hamarosan mind elveszünk a feketeségben. Felnéztem a távolban vadul és halálosan lobogó tűzoszlopra. – Mit? – Brooke Watsont. A lányt, akivel... osztozom a testén. Vagy kölcsönzöm. – Brooke... kedves. – Hogyan foglalhatnék össze röviden egy teljes értékű embert? – Sokféleképpen jellemezhetném, de azt hiszem, ez az első, amit el kell mondanom róla. Kedves. Most azért a barátom, mert annak kell lennie, mert csak mi vagyunk egymásnak, de már korábban is a barátom volt. Meglátott valamit... – Elhallgattam. – Nem is tudom. – A szörny miatt? – kérdezte Regina. Egy kicsit közelebb lépett felém a füvön. – Megmentett tőle? – Nem így értettem. Regina felsóhajtott. – Szívesen lettem volna hős, még akkor is, ha csak egy másik hős testében. – Brooke tényleg hős. – Lefeküdtem a földre, a fejemet a hátizsákomra helyeztem. Merev, száraz fűszálak csiklandozták a nyakam. Az eget a világ fedeleként takarták el a felhők, még a csillagokat sem lehetett látni. – Nem azt akartam mondani, hogy meglátott egy szörnyet, de azt hiszem, végül is ez történt. Meglátott engem, először mint jó embert, aztán mint rossz embert, aztán pedig... azt hiszem, meglátta az igazi énemet. – A jó embert. – Nem – ráztam meg a fejem csak alig pár milliméternyit. – Segítesz neki. Persze hogy jó ember vagy. Segítesz nekem, és segítesz az összes többi lánynak is. – Amennyire tudtam, elmagyaráztam neki a szituációt, ő pedig olyan könnyen és ösztönösen emésztette meg, ahogy minden más személyiség is, aki Brooke elméjéből felszínre bukkant: elfogadták széttöredezett létezésük realitását. Valahogy igaznak érezték, még egy ilyen esetben is, amikor egy személyiség nem osztozott a többiek emlékein. Mert a realitáson osztozott. Gondolom, valamilyen tudat alatti szinten évszázadaik voltak, hogy feldolgozzak a történteket. Nekem viszont nem. – Nem azért segítek Brooke-nak, mert jó ember vagyok. Azért, mert ez az egész az én hibám. Nem tehetem meg nem történtté, úgyhogy megteszem, amit tudok, hogy... elviselhető legyen. – Az adott körülmények között ez tűnt az egyetlen értelmes szónak. Regina felvonta a szemöldökét. – Ezt Brooke is így látja?

– Brooke összetört. Nem lát tisztán. – Túlságosan lebecsülöd. – Nem tudod, miről beszélsz. – Felnéztem az égre. Szerettem volna, ha egy csillag, akár csak egyetlenegy csillag láthatóvá válik. De hiába. Regina felém fordult, arra kényszerítve Kutyafiút, hogy új pozícióba helyezkedjen a lábánál. – Hogy tölthetsz ennyi időt a nővel, akit szeretsz, úgy, hogy közben ilyen keveset tudsz róla? – Nem szeretem őt. – Ő szeret téged. – Azt hittem, nem tudtok beszélni egymással. – Szeretlek – mondta. – És ma reggelig még csak nem is ismertelek. Ki mástól eredhet ez az érzelem? Lehunytam a szemem. – Nem akarok erről beszélni. – Nem vagytok házasok? – kérdezte. – Persze hogy nem vagyunk házasok. – Akkor nem éppen tisztességes, hogy ennyi időt töltötök együtt. – Jaj, ugyan már. – Összeszorítottam a szemhéjamat. – Megosztod vele az életedet. Hogy teheted ezt ilyen... ridegen? – Úgy, hogy rideg vagyok. – Kinyitottam a szemem, de csak óvatosan, igyekezve nem ránézni. – Nem kötődöm másokhoz, és akikhez mégis, azok meghalnak. – Ez ellentmondás. – Honnan ismered egyáltalán ezt a szót? – Ne válts témát. – Egyáltalán honnan tudsz angolul? – Franciául beszélünk. Szóval: azt mondtad, nem kötődsz emberekhez, aztán arra céloztál, hogy mégis. Abból, hogy azok, akikhez korábban kötődtél, mostanra meghaltak, nem következik az, hogy többé nem kötődhetsz senkihez. – Nem is ismersz engem... – Tévednék? Hallgattam, mert nem mertem válaszolni. Igaza volt, legalábbis részben – mindenki, akihez valaha kötődtem, halott. – Nos? – Ennél többről van szó – mondtam. – Ez olyan... – Elhallgattam, próbáltam megfogalmazni a mondandómat. – Na jó, képzeld el, hogy sütni akarsz egy

vekni kenyeret. Sütöttél kenyeret annak idején, ugye? – Egyfolytában. – És volt hozzá... nem tudom, milyen forrásaid voltak hozzá. Egy piac vagy valami, ahol vettél lisztet és élesztőt meg ilyeneket. – Mi az az élesztő? – Amitől megkel. Hogy is hívják... kovász. – Igen – bólintott Regina. – Ezeket mind a piacon szereztük be. – Szóval képzeld el, hogy a városban mindenki más elmehet a piacra, megveheti, amit akar, és megsütheti a kenyerét... csak úgy, hipp-hopp. Bármikor, bármennyi kenyeret. De te nem. Neked be kell vetned a saját meződet, és meg kell növesztened a saját búzádat, hogy aztán betakaríthasd, és feldolgozhasd. Meg kell építened a saját sütődet kőből vagy agyagból vagy mit tudom én, miből építették annak idején, és fel kell nevelned a saját fáidat, hogy legyen mit tűzifává vágnod, és még a saját kovászodat is el kell készítened egy... a franc tudja, miből... – Éhen halnánk – vágott közbe Regina. – Így van. Az egész életedet két vekni kenyér, mindössze két darab kenyér elkészítésével töltenéd, és azok jelentenének neked mindent. Az összes erőfeszítésedet, az összes beleölt idődet, az összes küszködésedet meg az összes gondolatodat, hogy ez képtelenség, és csak néznéd a többieket, akik úgy sütnek kenyeret napról napra, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, és te csak ülnél magadban, és azon tűnődnél, hogyan lehetséges ez az egész, azon, hogy a többiek talán hazudnak neked, hogy az egész világ kollektív tréfájának csattanója vagy, és akkor egy nap végre megcsinálod. Elkészíted a két vekni kenyeret. És aztán... – Ez már túl soknak bizonyult, és elhallgattam. Regina Kutyafiút simogatva bólogatott, és gyengéden így szólt: – És aztán készítesz egy újabb vekni kenyeret, és ez már könnyebben megy, mint az első kettő, de valahogy nem stimmel, és nem mersz hozzáérni, mert az első kettő különleges volt, és ha ugyanúgy bánsz ezzel az újjal, akkor az első kettő már kevésbé fog különlegesnek tűnni. Az eget bámultam, és kerestem a csillagokat, amelyek sohasem bújtak elő. – Ja. Regina egy darabig némán ült, és csak néztük, ahogy a felhők lassan tovaúsznak a fejünk fölött, sötét formák egy sötét háttér előtt. – Ki volt a te két veknid? – kérdezte. – Nem akarok beszélni róla. – Megértem. Miről akarsz beszélni?

– Semmiről. – Oké. Akkor miről akarok én beszélni? Ránéztem. – Nem tudod? – Dehogynem tudom – válaszolta Regina. – De te tudod? – A gyerekedről? Nem tudom. – Akkor találd ki. Felsóhajtottam, és visszahajtottam a fejem a hátizsákomra. – Oké. Miről akarsz beszélni? – Próbálkozhatnál egy kicsit kevésbé közvetlen módszerrel. – Rafináltan húzzam ki belőled, miről akarsz beszélni? Szeretnék beszélgetni veled egy jót. Nem úgy, hogy csak te beszélsz nekem, vagy én beszélek neked. Hanem úgy, hogy beszélünk egymással. – A többi lánnyal sosincs ennyi bajom. – A többi lány is házas? – kérdezte Regina. – Amíg te fel nem bukkantál, azt hittem, egyikük sem az. Senki mindig a tökéletességet kereste, a lehető legjobb életet élő legszebb lányokat. – És ez valamiért férjezetlen lányokat jelent? – Senki csak... kérőket akart. Szép ruhákat. Sok barátot. Az álmot akarta. – A legtöbb ember álma az, hogy megházasodjon. – Talán ő nem akarta csapdában érezni magát. – Talán egy erős kapcsolatot akart valakivel, aki szereti őt. Az nem csapda. Erre a saját szüleim jutottak eszembe. – Néha az. – Néha pedig belemegy a cipődbe egy kavics. Ez nem jelenti azt, hogy minden cipő tele van kavicsokkal. – Hát... azt hiszem, erre még nem gondoltam így. Regina elmosolyodott. – Úgy tűnik, sok minden van, amire még nem gondoltál. – Nem mindenkinek van lehetősége elgondolkodni a dolgokon, amelyeken el akar gondolkodni. – Na tessék, ez egy érdekes téma – hajolt előre Regina. – Mire gondol John Cleaver, amikor senki sem kényszeríti arra, hogy valami másra gondoljon? – Őszintén? – A lányok szeretik, ha hazudnak nekik. Összeszűkült szemmel néztem rá. – Tényleg?

– Hát persze hogy nem – vigyorodott el. – Válaszolj őszintén. Megvontam a vállam, bár a fűben fekve ez inkább tűnt egy rángásnak, mint bármi másnak. Újra felnéztem az égre. – A listánkon lévő következő Sorvadtra gondolok, és arra, hogyan öljük meg. – Ez nem számít. A küldetésed szűkíti le a gondolataidat erre a témára. Tekints távolabb, mérd fel az elmédet: mire gondolsz, amikor semmi másra nem kell gondolnod? Felidéztem a régi életemet, a csendes időket, a pillanatokat a borzalmak és a fájdalom és a veszteségek között, amikor egyszerűen csak önmagam lehettem, és semmi más, és... ez a lényeg, nem igaz? Erre gondoltam. Hogy egyedül vagyok a szobámban vagy a balzsamozóban, egy csendes kis sarokban. – Békére gondolok. – Az országod háborúban áll? – Nem olyan békére. Csendre és nyugalomra. A zaj és a problémák és a zűrök hiányára. – A régi boldog időkre gondolsz – állapította meg Regina, de megráztam a fejem. – A boldogság éppolyan rossz, mint a szomorúság. Életem nagy részében azt sem tudtam, mi az a boldogság vagy öröm, vagy bármi efféle. Nehezen boldogultam az érzelmekkel, akár a jókkal, akár a rosszakkal, ezért jobb volt nem érezni semmit, hogy elkerüljem a bonyodalmakat. – Akkor miről van szó? – A... – Elhallgattam. – Nem tudok erről beszélni veled. – Velem? – Brooke-kal. Vagy bárkivel, aki ott van benne. Regina biccentett Brooke fejével, és egy darabig a földet bámulta. Egy idő után újra megszólalt, de olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. – Tehát a halál. – Ja. – A halál a legteljesebb béke, amelyet valaha láttam, a legteljesebb nyugalom, amelyet valaha éreztem. A holttestek némák és nyugodtak és tökéletesek. Sosem éreztem nagyobb kényelmet, nagyobb békét, mint amikor egyedül csak a halál vett körül. – Érted, miért nem beszélhetek erről Brooke-kal, ugye? – Mert megöli magát. – Mert már százezerszer megölte magát. Olyan természetes ez neki, mint az étkezés. Regina ismét bólintott.

– Emlékszem, amikor Senki megölt. Meg volt győződve róla, hogy van a faluban egy másik lány, aki jobb nálam... boldogabb, szebb, ilyesmi. Hogy az ő kisbabája nem sír, hogy az ő férje többet beszél vele. – Tökéletes életet akart – ismételtem meg. – Százezer évig élt, és sosem kapta meg. Az ég már majdnem teljesen befeketedett, és úgy tátongott fölöttünk, akár egy feneketlen verem, és akkor hirtelen megszédültem, és úgy éreztem, meg kell kapaszkodnom a fűben, nehogy felzuhanjak, eltávolodjak a Földtől, és belevesszek a hatalmas semmibe. Egy részem menni akart, bele akarta vetni magát a szélbe, a sebességbe és a félelembe. Nem kapaszkodtam meg, de nem is zuhantam fel. – Mindegyik élete tökéletes volt – mondta Regina. – Csak ő ezt sosem látta be. – Addig voltak tökéletesek azok az életek, amíg ő fel nem bukkant bennük. – Nem, nem így értettem. Minden életben akadtak problémák azelőtt és azután is, hogy ő színre lépett. Úgy értettem, hogy az élet munka és fájdalom és nehézség, és éppen ezért érdemes megélni. Senki egyetlen problémája az volt, hogy ezt sosem ismerte fel. – Szerintem ezt senki nem akarja felismerni. – Pedig előbb-utóbb mindenkinek fel kell. Így növünk fel. Megint csillagot keresve néztem fel az égre, de csak a finomító kéményeinek fényeit láttam, ahogy apró fehér szemekként villódznak. Aztán újabb fények gyúltak fel, egyik a másik után, végig a kémények teljes hosszán, felragyogva a csöveken, felvillanva minden állványzaton, rácson és járóhídon. Úgy tündököltek a sötétségben, akár egy csillagokból emelt város. – Egy tündérkastély – suttogta Regina. Tízezer apró fény tükröződött Brooke szemében. Elfordultam. – Tíz perce azt mondtad, hogy az a legrondább valami, amit valaha láttál. – Sajnállak, amiért egy ilyen gyönyörű világban élsz, és csak a rosszat veszed észre benne. – Az ott egy olajfinomító. – És gyönyörű – erősködött Regina. – A dolgoknak nem muszáj csak egyvalaminek lenniük. Visszafordultam az ékkövekként csillogó fénytornyokhoz – főleg sárga és fehér, itt-ott egy kis vörös, meg csúcsok, balkonok és hatalmas ívek egy oly sötét háttér előtt, hogy úgy nézett ki, mintha a fém eltűnt volna, a fények pedig mágikusan lebegnének a levegőben. – Bárcsak itt lenne Mary, és látná – sóhajtottam fel.

– Ki az a Mary? – Mary... – Elhallgattam, próbáltam megfogalmazni a válaszomat. – Ő az egyik veknim. – Mondd csak ki! – biztatott gyengéden Regina. – Semmi baj. A szavak suttogva buktak ki belőlem. – Valaki, akit szerettem.

13 Regina reggelre eltűnt. Brooke ébredt fel helyette csipásan, és megkérdezte, hol vagyunk. Elmondtam neki, mi történt, miközben Kutyafiú szimatolva és lihegve körbejárta a táborhelyünket, bizonyos dolgokat megrágott, másokat lepisált, és úgy általában véve otthon érezte magát. Nem mintha maradnánk addig, hogy számítson. – És most hová? – kérdezte Brooke. – Gartnerbe. Rain az utolsó, akiről tudjuk, hol találhatjuk meg. Vagy legalábbis hogy hol kezdjük keresni. – Ahogy összepakoltam, megszámoltam a pénzünket is, és összerezzentem a fogyatkozó összeget látva. – Bárcsak vissza tudnánk menni azért az ellátmánycsomagért. – Valószínűleg szemmel tartják Iowa legjobbjai – jegyezte meg Brooke. Miután beszámoltam neki a fekete terepjáróról, arra jutott, hogy az FBI akadt ránk, de én nem voltam ilyen biztos benne. Nem tudtuk, mi mindenre képesek a Sorvadtak, vagyis lehetségesnek tűnt, hogy az egyikük valahogy a nyomunkban tudott maradni. Egyébként is, ha elhatároznám magam az egyik lehetőség mellett, azzal figyelmen kívül hagynám a másikat, úgyhogy inkább tartani fogok mindkettőtől, és felkészülök mindenre. – Mesélj Rainről – kértem. – Fuss, ez Rain – vágta rá Brooke automatikusan, mintha afféle ösztönös reakció lett volna. Ugyanezt mondta korábban is, ráadásul pontosan ugyanígy. – Rain félelmetes? – Igen. Nem tudom, miért, csak azt tudom, hogy félek. Mintha ez a rettegés valahonnan mélyen belülről származna. Ugyanúgy, ahogy Regina is tudta, hogy szeret engem. A személyiségek könnyebben osztoztak érzelmeken és alapvető tudásanyagokon, mint konkrét gondolatokon vagy érzékeny információkon. Talán ezt a hasznomra fordíthatom. – Miféle félelemről beszélünk? Amikor Rainre gondolsz, csapdában érzed magad? Vagy olyan, mintha valaki üldözne? Egyedül érzed magad, vagy tehetetlennek, vagy... nem is tudom, undorodsz valamitől? Brooke ezen elgondolkodott, ujjával a félig megpakolt hátizsákján dobolt. Egy idő után így szólt: – Kicsinek érzem magam. – Szóval Rain nagy?

– Vagy csak én vagyok kicsi. – Jogos. – Folytattam a bepakolást a saját táskámba, és összehajtogattam az ágyneműnek használt lepedőt. Ha jól láttam a térképről, Dallas északnyugati szélén voltunk, vagyis trükkös lesz úgy elstoppolni Gartnerbe, hogy előbb ne menjünk át a város közepén. Ha tudják, honnan jövünk, azt is tudhatják, merre megyünk? Vajon megfigyelik az autópályákat, hogy belőjék az útirányunkat? Mostanra túlságosan feltűnő jelenséggé váltunk: elég koszosak voltunk, hogy bármilyen tömegből kiríjunk, főleg egy jellegzetes kutyával az oldalunkon és azzal a „minden tulajdonom a hátizsákomban van” kinézettel, ami valósággal világgá kürtöli az emberről, hogy hajléktalan. Keresett minket az FBI, kerestek a Sorvadtak, és a tegnap okozott baleset után valószínűleg még a helyi rendőrök is. Változtatnunk kellett a külsőnkön és a módszereinken. Ötvenkét dollárral és ötvenegy centtel. – Emlékszel arra a kamionospihenőre a finomító előtt? – kérdezte Brooke. A homlokomat ráncolva néztem rá. – Miért, te emlékszel? Akkor nem is önmagad voltál. – Nem igazán. De akkor is tudom, hogy eljöttünk mellette. – Elmosolyodott. – Mondtál róla valami édeset... mi is volt az? – Nem emlékszem, de csak arra gondoltam, hogy... – Valamit a nevéről. Valami poént, nagyon vicces volt. Akkor nem értettem, mert nem beszéltem angolul, de most már értem. Egy TA volt? – Egy Flying J.[2] – Biztos? – Vissza kell mennünk oda, hogy lezuhanyozzunk. Még mosógépük is van, úgyhogy nem kell egy mosogatóban áztatnunk a ruhánkat. – Ez elég drágának hangzik. – Tíz dollár fejenként. Plusz kettő a mosógépért és kettő a szárítóért. De rendbe kell szednünk magukat, mert így nem jutunk el sehová. – Szóval akkor... – Szemét az ég felé fordítva számolt a fejében. – Nagyjából huszonnyolc dollárunk fog maradni. – Vigyorogva fel-le húzogatta a szemöldökét. – Ezt meg honnan az ördögből tudod? – Beszélsz álmodban. Reméltem, hogy valami pikánsat mondasz majd, vagy legalább valami ijesztőt, de ezek szerint csak pénzt számolgatsz. Mindent bepakoltam a hátizsákomba, és felálltam. Kutyafiú ott állt mellettem. – Tele vagy meglepetésekkel. Ravaszul rám mosolygott.

– Ha együtt zuhanyoznánk, megspórolnánk tíz dollárt. – Nem. – Csak vicceltem. Totál vicceltem. De nagyon vicces képet vágsz, amikor a szexről beszélek. Öröm látni. – A szex a sorozatgyilkosok döntő többségénél elválaszthatatlan az erőszaktól... – Fúj – mondta Brooke, miközben szintén befejezte a bepakolást, és felállt. – Kérlek, mesélj még a gondosan kialakított pszichológiai személyiségrajzodról. – Csak próbálok gondoskodni a biztonságodról. – Nem mindig a „biztonság” érdekel a legjobban. – Eggyel több ok, hogy megvédjelek. – Kösz, hogy életben tartsz. Tudod, hogy tényleg értékelem, ugye? Viccet félretéve. – Tudom. Köszönöm. – Valószínűleg még jobban értékelné, ha nem szállták volna meg miattam, de hát ez van. Visszagyalogoltunk az autópályához, onnan pedig további tíz kilométert tettünk meg a kamionosmegállóig. Nem akartam zuhanyzásra költeni a pénzünket, de muszáj volt, mert a tisztaság segít rejtve maradnunk. Hagytam, hogy Brooke menjen először, én meg addig az összes ruhánkat belehajigáltam a legnagyobb mosógépbe, és írtam egy rövid üzenetet Brooke többi személyiségének, ha valamelyik esetleg a felszínre bukkanna, amíg nem vagyunk együtt. A nevem John, és ismersz engem. Most a zuhanyzóban vagyok, a ruháinkat pedig a mosógépben találod. A körülötted topogó basset houndot Kutyafiúnak hívják, és nem, nem én neveztem el így, de a miénk, és nagyon fontos, hogy itt maradj vele és a szennyessel. Végzek a zuhanyzással, és jövök, amint tudok. Csodálatos vagy, és alig várom, hogy újra lássalak. Az utolsó részt öngyilkosság-megelőzésnek szántam, biztos, ami biztos. A többi arra szolgált, hogy ne kóboroljon el. Az elmúlt egy évben csak egyszer hagyott ott, egy nebraskai buszállomáson, és akkor épphogy sikerült elcsíptem, ahogy odakint stoppol. Már szállt volna be valaki kamionjába, amikor félmeztelenül, a zuhanytól még mindig csuromvizesen odarohantam hozzá. Csak az ilyen zuhanyzások idejére váltunk tényleg szét, és nem akartam, hogy megint összezavarodjon, és eltűnjön, úgyhogy elkezdtem írni neki ezeket a leveleket. Azóta nem kóborolt el újra, úgyhogy gondolom, bevált a módszer. Arra gondoltam, ahogy ott áll a zuhany alatt, meztelenül és nedvesen és... Nem.

Frissen és elégedetten lépett ki a zuhanyzóból, bár még mindig a régi, koszos ruháit viselte, mert minden mást a mosógépbe raktam. Egy kicsit beszéltem vele, csak hogy megbizonyosodjak róla, még mindig Brooke-kal van dolgom, és tudja, mit keresünk itt, aztán odaadtam neki a levelet, és a lelkére kötöttem, hogy bármi történjék is, mindenképpen tartsa a kezében. Becsusszantam a kifizetett zuhanyfülkébe, és a lehető leggyorsabban tusoltam le, ami nyolc percet jelentett, mert ennyi idő kellett, hogy minden koszt és port kimossak a hajamból. Túl hosszúra nőtt, ideje lesz ismét levágni, ha másért nem, hát a könnyebb tisztíthatóságért. Magamra vettem koszos ruháimat, kiléptem a zuhanyzóból, és megkönnyebbülten láttam, hogy Brooke még mindig ott van. – Ez gyors volt. Én vagy kétszer ennyi időt töltöttem bent. – Fizettünk érte, akkor meg már akár ki is használhatod. – De te nem? Gyorsan körbepillantottam a helyiségben, hogy megvan-e mindenünk. – Nekem elég volt ennyi. – A mosógép még mindig megy – mutatott Brooke az automatára. – Szerinted mennyi időnk van még? – Talán tíz perc. Aztán még nagyjából egy óra a szárítóval. – Ehetnénk valamit. A pénzre gondoltam, és megráztam a fejem. – Az étteremben nem. – És a hamburgerezőben? – Egy kamionospihenőben a rágcsáspolc a legköltséghatékonyabb étkezési forma. Veszünk perecet, napraforgómagot meg egy kis bébirépát a hűtőből, már ha van olyanjuk. Vizet meg ihatunk az ivókútból. – Te aztán tudod, hogyan vegyél le egy lányt a lábáról. – Micsoda? – húztam ki magam tettetett sértettséggel. – Talán nem találod izgalmasnak a takarékosságot? – Nem annyira, mint az extravaganciát. – Akkor gyerünk, nyomás! Nézzük meg, hogyan esznek a gazdagok szendvicset! Tíz perccel később már ismét a mosodában voltunk, napraforgómaghéjat köpködtünk, és a híreket néztük a sarokban lévő tévén. Átpakoltam a kimosott ruhákat a szárítóba, és beledobtam egy negyeddollárost. Tizenkilenc dollár és harminckét cent. Túl gyorsan fogyott a pénz, és ha nem számíthatunk Potash ellátmánycsomagjaira, pár héten belül teljesen leégünk. Aztán mi lesz? – Valakit lelőttek – intett Brooke az állával a tévé felé.

– Előfordul. – De nem igazán figyeltem rá. Mi van, ha Rain az utolsó Sorvadt? Nem igazán tudtuk, hányan vannak, és bár úgy éreztük, néhányan üldöznek minket, ebben sem lehettünk biztosak. Brooke pedig nem talált több Sorvadtat Senki emlékeiben. Ha négy héten belül meg tudnánk ölni Raint, akkor nem gond, ha utána elfogy a pénzünk, és aztán... aztán mi? Letelepszünk valahol? Feladjunk magunkat? Nem csinálhatjuk ezt örökké. – Drograzzia – kommentálta a híreket Brooke. – Szar az élet a városokban. – Ez nem is város – nevetett fel. – Inkább olyan... mint egy falu. Nézd csak meg, még Claytonnál is kisebb. – A kisvárosokban is szar az élet. – Felnéztem a tévére. Egy kis közösséget mutatott Kentuckyban. – Mindenhol szar – morogta Brooke egy répát rágcsálva. – Az egész világ egy rohadás. – Rápillantottam, mert kicsit megijesztettek ezek a depresszív szavak, de mosolygott, és amikor észrevette, hogy nézem, elnevette magát. – Hú, sötétség, fájdalom, hú-hú. – Ismét nevetett. A lehető legtúlzóbban megforgattam a szemem, és gondolatban visszatértem a terveimhez. Tényleg olyan rossz ötlet lenne feladnunk magunkat? Ha az összes Sorvadt meghalna, és visszamehetnénk normális életet élni – bármit jelentsen is az? Hagyhatjuk, hogy bárki van is a nyomunkban, utolérjen minket? Besétálhatunk egy rendőrőrsre, és elmondhatjuk, kik vagyunk? Még ha vannak is ellenünk kiadott körözések, amiben kételkedtem, úgyis az FBI-nál kötnék ki. Ők tisztában vannak a szituációmmal, és megértenék, hogy végül is csak azt tettem, amivel megbíztak. Miután kikiabálnák magukat, amiért nélkülük tettem, valószínűleg lehiggadnának, és hagynák, hogy éljem tovább az életemet. Talán. Vagy talán hátralévő napjaimat egy börtönben töltenem, Brooke meg a diliházban kötne ki. És ezt nem engedhettem. Szüksége volt rám. És ha őszinte akartam lenni magammal, azt hiszem, nekem is szükségem volt rá. Ahogy itt ültünk, beszélgettünk és viccelődtünk, normálisabbnak éreztem magam, mint jó ideje bármikor. Még az összes meneküléssel, rejtőzködéssel, kutatással és öldökléssel együtt is normálisabbnak éreztem magam vele, mint egész életemben valaha. És ez már valami. Sosem volt még ilyen barátom, mint ő: nemcsak egy rokon vagy egy fellángolás vagy egy elviselhető ismerős, hanem egy igazi barát. Valaki, akivel mindent megoszthattam, és aki velem is mindent megosztott. Ahogy végiggondoltam, hogy mi lenne, ha elveszíteném őt, és ez az egész véget érne, rájöttem, hogy nem akarom, hogy megtörténjen. Nem tetszett, aki nélküle voltam.

Ha mellettem állt, kevésbé féltem magamtól. De vajon én is olyan jó hatással voltam rá, mint ő énrám? Ismét útra kellett kelnünk, de úgy, hogy ne tudjanak követni. A stoppolás nem működött, viszont semmilyen más utazási módszert nem engedhettünk meg magunknak. – Késes támadás – szólalt meg Brooke. – Akkor valakinek jobb napja van, mint nekem. – Nem. – Valami megváltozott a hangjában. – John, nézd. Új személyiség bukkant volna fel? Brooke felé fordultam, és láttam, hogy a homloka mély ráncokba futott. Tudtam, hogy valami nagy baj történhetett. A tévére pillantottam, ahol egy kis házba ki-be járkáló zsarukról mutattak éjszakai felvételeket. Tégla- és faburkolat. Egy szürke kisteherautó a kocsibehajtón. – Ez Dylan – mondta Brooke. – Az a kölyök a... a puskával. – Dylan? – A képernyőre hunyorogtam, próbáltam kivenni az alján virító címszavakat. – Dillon – olvastam ki, miután felismertem a szó alakját. – A város, ahonnan nemrég jöttünk el. Az a kölyök a puskával Derek volt. – Meghalt. – A tévé most egy új képet mutatott. Nem egy holttestről, csak egy szobáról, amely teljes egészében vérben ázott: a padlója, a fala, mindene. Bizonyos részeit letakarták lepedővel, máshol a helyszínelők jelzései virítottak. Bármi történt is ott, brutális lehetett. – Derek? – kérdeztem, aztán a híradó mutatott egy fotót az arcáról. Tényleg ő volt az. Brooke sápadt arccal bólintott. – Valaki darabokra vágta. A kiírás szerint majdnem százra. Derek meghalt. Megbizonyosodtunk róla, hogy Dillon tiszta, hogy nincsenek Sorvadtak a lakói között – és Derek most mégis halott. Az első gyilkosság a kisvárosban azóta, hogy... Jaj, ne. – Valaki követett minket – állapítottam meg. Brooke szabályosan lerepült a padról, és az ajtó felé pördült. – Hogyan jutunk ki innen? – Nem ide. Legalábbis még nem. – A tévére mutattam. – Ez múlt éjjel történt, szóval bárki tette is, még nem érhetett ide. – Akkor nem is Iowa tette. Bólintottam. – Iowa valószínűleg az FBI, ahogy mondtad. Ez viszont egy Sorvadt. Brooke a szárítóra pillantott, de a program még csak pár perce kezdődött el.

Nyelt egy nagyot, és leült. – Melyik? – kérdezte. – Mondd meg te. – Miért nem félsz? – Nagyon is félek. Csupán másképp reagálom le. Ki kell derítenünk, mi történt, és mit tudunk tenni, mielőtt bármit elkapkodnánk. – Elkapkodnánk? – fakadt ki egy kicsit túl hangosan. Csak mi voltunk a mosodában, és amikor az ajtóra néztem, nem láttam előtte senkit. Brooke hangja magasan zengett az aggodalomtól. – Hogyhogy „elkapkodnánk”? Kutyafiú már talpon volt, érezte az izgatottságunkat, még ha nem is tudta, mi váltotta ki. – Nyugodj meg – csitítgattam Brooke-ot. Más se hiányzott most, csak egy újabb mentális roham. A karjára tettem a kezét. – Kutass az emlékeidben. Meg tudjuk csinálni. Ha kell, felébresztjük Senkit. Ez a Sorvadt most vágott száz darabra egy tinédzser fiút. Ez alapján ki lehet? Mit tudunk róla? – Ez alapján te vagy – válaszolta Brooke. Egy pillanatra elakadt a szavam. – Én sosem vágtam senkit darabokra. – De szeretnél. Te magad mondtad. – Azt mondtam, hogy álmodom róla. De valójában nem akarom megtenni. – Tényleg nem? – Összpontosíts. Valaki követ minket, és rá kell jönnünk, ki az. Tudom. Csak teljesen ki vagyok bukva... nehezen megy a gondolkodás. A gyomrom felkavarodott a vádaskodására, és nem azért, mert megbántott vele, hanem azért, mert túlságosan ideillőnek éreztem: nemcsak hogy emberek feldarabolásáról álmodtam, de konkrétan Derek feldarabolásáról is fantáziáltam. Arról, hogy sikolyt faragok a beképzelt vigyorából, hogy átvágok az izmain és az inain, és úgy választom szét a csontjait, akár egy hentes. És most valaki megtette helyettem. Milyen érzés lehetett? Meddig tarthatott? Nem azon gondolkodtam, amin kellett volna – a gyilkosság azon részeire kellett összpontosítanom, amelyek segíthetnének megérteni a történteket. Miért darabolta fel egy Sorvadt Dereket? Nem öltek holmi bosszúságból, legalábbis ilyesmire még sosem láttam példát. Azért öltek, mert hiányzott valamijük – mert szükségük volt valamire, amit csak öléssel szerezhettek meg. Ezúttal mi lehetett az? Információ? Ha valaki követett minket, kivághatott emlékeket az áldozatai húsából?

Lehet, hogy ugyanez megtörtént minden más varosban is, ahol jártunk? – Hangosítsd fel – kértem Brooke-ot, és tovább figyeltem a tévét. – Beszéltek hasonló támadásokról? Ha már történt ilyesmi korábban is, arra jutnak majd, hogy egy sorozatgyilkossal van dolguk, aki embereket felvagdosva vonul keresztül Amerikán. – Már vége a híradásnak. – Basszus. – Ahogy a szememet dörzsöltem, egy újabb gondolat ütött szöget a fejembe. – Ha az FBI követett minket, tudják, hol jártunk... és ha minden helyen, ahol megfordultunk, gyilkosságok történtek, azt hihetik, mi vagyunk az elkövetők. – Ez tegnap éjjel történt – emlékeztetett Brooke. – Te magad mondtad. Iowa látott minket Dallasban tegnap reggel, szóval tudják, hogy nem mi tettük. – Feltéve, hogy Iowa tényleg FBI – ráztam meg a fejem. – Túl sokat feltételezünk. Tudnunk kell. Ki kell derítenünk, hányszor történt ilyesmi... lehet, hogy a korábbi gyilkosságokról mar többet tudnak, mert több idejük volt a nyomozásra. – Az étterem mellett van egy internetkávézó. – Jó ötlet. – Felálltam. – Maradj a... nem, gyere velem. – Naná, hogy veled megyek. Összeszedtük a kajánkat és a félig üres hátizsákunkat, és otthagytuk a ruhánkat a szárítóban; még legalább negyven perc volt hátra a programból. Vettem pár nagy levegőt, hogy lehiggadjak, és követtem Brooke-ot az internetkávézóba, amely egy alacsony pulton elhelyezett, három régi asztali számítógépből állt. Amikor észrevettem, hogy mindegyiket hitelkártya-olvasóval látták el, csalódottan csóváltam a fejem. – Basszus. – Talán... – Brooke megmozgatta a legközelebbi egeret, aztán elolvasta a monitoron megjelenő kiírást. – Ja, csak kártyával működik. – Talán elöl tudnak segíteni – mondtam. A hely központjaként szolgáló kisbolt pénztárához mentünk, és megvártam, amíg az előttünk álló fickó kifizeti az üdítőjét. A Carlos feliratú névtáblát viselő alacsony, zömök pénztáros értetlenül nézett ránk, amikor meglátott minket azzal a felig megevett kajával, amelyet alig tíz perce vettünk tőle. – Valami gond van? – Használhatjuk valahogy az internetet hitelkártya nélkül? Megrázta a fejét. – Bocs, így van kitalálva a rendszer.

– Magának van hitelkártyája? – kérdezte Brooke. – Mindenkinek van hitelkártyája – válaszolta Carlos. Megölhetném, elvehetném a hitelkártyáját, és... Elég. – Most láttunk egy hírt egy barátunkról – mondta Brooke, és arra gondoltam, hogy össze ne köss minket Dillonnal!, de a jelek szerint jól eltervezte a dolgot. – Drograzziát tartottak egy házban, és a barátom, Rachel a szomszédban lakik. Tudnom kell, jól van-e, de nincs sem telefonunk, sem hitelkártyánk. – A játékterem melletti csarnokban vannak fizetős telefonok. – A számát attól még mindig meg kell keresnem valahogy. Mennyibe kerül az internethasználat? Öt dollárba? – Négy dollár fél órára alacsony sávszélességgel. Tíz dollár filmekhez meg ilyenekhez. – Ha adunk magának négy dollárt készpénzben, el tudja intézni a hitelkártyájával, hogy beléphessünk a gépbe? – kérdezte Brooke. Carlos összeszűkült szemmel nézett ránk. – Nem fogtok pornót meg ilyesmit nézni, ugye? Bajba kerülhetek, ha visszakövetik hozzám. – Csak hír- és keresőoldalakat fogunk használni – szóltam közbe, és előástam a pénzkötegemet. Leszámoltam négy egydollárost, és feltartottam neki. – Négy dollár. – Szépen kérjük – nyomatékosította Brooke. Carlos egy pillanatig csak bámult minket, aztán a szemét forgatva elvette a pénzt. Ahogy a pult végéhez sétált, hátrakiáltott a válla fölött: – Carla, fél perc, és visszajövök. – Carlos és Carla? – kérdezte Brooke. – Nem vicces. – Követtük Carlost a számítógépekhez, ahol lehúzta a kártyáját, és beállított egy rövid időszakot. – Ez pontosan harminc percet ad. Nem lesz figyelmeztetés vagy ilyesmi, úgyhogy figyeljétek a számlálót az alsó sarokban. És semmi pornó. Bólintottunk, ő pedig visszasétált a pulthoz. Leültem, Brooke is odahúzott magának egy széket, aztán rákerestünk arra, hogy „Dillon, gyilkosság”. – Thomas Dillon – olvasta fel Brooke a legfelső Wikipédia-linket. – Egy sorozatgyilkos? – Úgy vadászott a férfiakra, akár a szarvasokra. – Emlékeztem rá egy régi bűnügyi műsorból. – Amennyire tudni lehet, öt embert lőtt le. – Lejjebb tekertem újabb hírek után keresve, de egyik link sem tűnt elég frissnek, hogy köze

lehessen a tegnapi gyilkossághoz. Beírtam egy új keresést a „Dillon, gyilkosság, hírek” szavakkal, és újabb linkeket kaptam Thomas Dillonról, meg néhány másikat egy Dillon megyében elkövetett gyilkosságról, de az egy másik helyen történt egyéves esetről szólt. Beírtam, hogy „Dillon, gyilkosság, Derek”, és kaptam egy találatot. Rákattintottam, és elolvastam a cikket, de csak egy bejelentés volt ugyanattól a hírműsortól, amelyet a tévében is láttunk, és nem tartalmazott új információkat. A múlt éjjeli gyilkosság még túl friss volt ahhoz, hogy bárki sokat tudjon róla. Négy perc telt el az internethasználatból. – Derek Stamper – szólalt meg Brooke a vállam fölött. – Eddig nem is tudtam a vezetéknevét. Azt írják, egyedüli gyerek volt. A cikk nem tett említést más hasonló gyilkosságokról, úgyhogy rákerestem két másik városra, amelyben megfordultunk: „Baker, gyilkosság”, „Baker, feldarabolta”. Minden variációt megpróbáltam, ami csak eszembe jutott, minden várossal, amelyen keresztüljöttünk, egészen Fort Bruce-ig. A „Fort Bruce, gyilkosság” nem meglepő módon tonnányi találatot eredményezett, de csak azokról a halálesetekről, amelyekről eddig is tudtunk. Egyik városban sem találtunk a megfelelő profilba, vagy, ami azt illeti, bármilyen profilba illő gyilkosságokat. Tizennyolc perc telt el. Beírtam a „darabokra vág kifejezést, hátha találok hasonló bűneseteket, de a kereső csak egy varróblogot és más országokban történt gyilkosságokat dobott ki. Huszonkét perc telt el. – Nincs semmi – jelentette ki Brooke. – Vagy csak senki sem tud róla. Lehet, hogy a Sorvadt elrejti a holttesteket. – Dereket a nappalijában ölték meg – ingatta a fejet Brooke. – Legalább egy órája halott volt, mire a szülei hazaérték, és megtalálták. Az bőven elég idő a gyilkosnak, hogy elrejtse a hullát, ha akarja, de nem akarta. Meglepetten néztem rá. Brooke nem szokott ilyen nyíltan holttestekről beszélni. Visszafordultam a monitorhoz. – Miért vágta fel ilyen sok darabra? – kérdeztem. A hírek szerint közel százra becsülték a darabok számát, de a helyszínelők még nem végeztek. – Lehet, hogy magával vitt párat? – Fúj. – Semmit sem fogunk biztosan tudni, amíg nem végeznek egy teljes boncolást, és meg nem próbálják... újra összerakni őt. – Keress rá eltűnt emberekre – javasolta Brooke. – Ha a többi holttestet

elrejtették, az ő esetükben a hírek csak szökevényekről, emberrablásokról meg ilyenekről szólhatnak. Bólintottam, és lefuttattam pár keresést azokon a helyeken, ahol megfordultunk, de egyikből sem jelentettek eltűnt embereket. Három perc maradt. – Ennek semmi értelme – rázta a fejét Brooke. – Akkor vegyük át, hogy mink van. Dillonban évtizedek óta nem fordultak elő erőszakos bűncselekmények, idő előtti halálesetek vagy bármiféle komoly probléma. Néhány kölyök berúg egy tekepálya mögött, felfestenek pár graffitit egy elhagyatott autósmoziban, és ennyi. Aztán két nappal azután, hogy felbukkanunk a városban, valakit borzalmas módon meggyilkolnak. – Vagyis mi vagyunk az előidézői – vonta le a következtetést Brooke. Ismét rápillantottam. Összefüggőbben beszélt, mint általában, és a korábban demonstrált rettegését higgadt professzionalizmus váltotta fel. Lehet, hogy Brooke megint visszavonult? És ha igen, ki jöhetett a helyére? És mennyi időbe telt, hogy észrevegyem? – Két perc maradt – mondta. – Keress rá arra, hogy... „Dillon, gyilkosság, Facebook”. – Miért? – kérdeztem, de mar pötyögtem is be a szavakat. Betöltődtek az eredmények, Brooke pedig kivette az egeret a kezemből, és görgetni kezdett rajta. – Mert ha a tettes nem követett minket Dillonba, de a mi jelenlétünk idézte elő a gyilkosságot, az egyetlen magyarázat az, hogy már eleve a varosban volt, amikor odaértünk, csak addig meghúzta magát. Azért nem találtunk bizonyítékot hasonló bűnesetekre, mert a Sorvadt, akit keresünk, ősidők óta nem ölt meg senkit. – De mit fogunk találni a Facebookon? – Ezt – kattintott rá Brooke egy linkre. Corey Diamond, Derek egyik barátja az autósmoziból, nem sokkal éjfél után írt ki egy üzenetet a falára: Elkezdődött. – Na ne – mondtam. – Vissza kell mennünk Dillonba. Elvétettünk egy Sorvadtat. Lassan bólintottam, aztán féle fordultam, és a szemébe néztem. – Most ki vagy? – Mit gondolsz? – kérdezett vissza, és a szemében fájdalom villant. – Brooke.

14 Nem akartuk, hogy megint kövessenek, vagyis el kellett kerülnünk annak lehetőségét, hogy egy barátságos sofőr ránézzen egy fotóra, és azt mondja: „Ja, emlékszem rájuk, elvittem őket egy darabon.” Ha ránk nem is emlékezne, a kutyára biztosan. Megint fontolgattam, hogy megszabadulok Kutyafiútól, hogy egyszerűen ott hagyom a pihenőben, vagy ami meg jobb, valahol vidéken, az út szélén. Túlságosan felismerhető volt, és így óriási kockázatot jelentett. A szabályaim szerint azonban semmiképpen nem bánthattam állatokat, még puszta hanyagsággal sem. Ezek a szabályok segítettek megmaradnom annak, aki vagyok. Ha elveszítem Kutyafiút, elveszítem a lelkemet is. Úgyhogy Kutyafiú maradt. Nyilvánvaló okokból autót sem lophattunk: azzal csak meg inkább felhívnánk magunkra a figyelmet, miközben ennek éppen az ellenkezőjét akartuk elérni. Úgyhogy csak ültünk a kamionospihenő falának árnyékában, figyeltük a beguruló járműveket, és vártunk egy pont megfelelőre. Amikor megérkezett, összeszedtük a frissen mosott ruháinkat tartalmazó csomagokat, és felkészültünk a futásra. Egy régi kisteherautó volt a célpontunk egy lefelé fordított, lekötözött és ponyvával letakart kanapéval a platóján. A város felől jött, vagyis kifelé haladt belőle. Óvatosan szemmel tartottuk a sofőrt; túltöltötte a tankot, aztán benne hagyta a pumpát, és bement az épületbe, valószínűleg, hogy használja a mosdót. Átrohantunk a nyílt területen, ráemeltem Kutyafiút a platóra, a kanapé mellé, majd mi is felmásztunk, és amennyire csak tudtunk, elbújtunk a ponyva alatt. Ha a sofőr észrevesz minket, kiveri a balhét, és talán még a rendőrséget is ránk hívja; ha nem, elhajt velünk, és megússzuk. Vártunk. Brooke és én a mellünknél szinte teljesen egymáshoz simulva feküdtünk, Kutyafiú pedig úgy pihent rajtunk, mint valami negyvenöt kilós kitömött állat. Erősen lihegett, és mocorgott, hogy jobb pozíciót találjon magának, de nem ugatott. Brooke felemelte a kezét, és hagyta, hogy megnyalja, közben szinte némán suttogta neki, hogy sssss. Még egyszer ellenőriztem a lábunkat, hogy biztosan nem lóg-e ki a ponyva alól, aztán lehunytam a szemem, és hallgatóztam. Az autópálya óceánként morajlott. Felsikoltott egy fék. Egy motor életre dübörgött, majd beleveszett a távolba. Egy nő rászólt a gyerekére:

– Fogd meg a kezem, Noah, itt autók járnak. Nyomást éreztem az arcomon: ajkak, egy szinte alig érezhető, halvány csókot kaptam az orrom oldalára. Kinyitottam a szemem, és Brooke bámult vissza rám, tekintete egy nedves tükröződés a ponyva alatti félvilágosságban. – Bocs – szabadkozott. – Nem tudtam megállni. Ezt valahogy sosem tartottam megnyugtató kifogásnak. Ismét lehunytam a szemem, és hallgattam, ahogy a szél csapkodja a ponyva szélét, ahogy egy másik kocsi áthalad a pihenőn, és ahogy súlyos lépések koppannak a betonon. Brooke teste megfeszült, és tudtam, hogy ő is hallja. – Sssss – suttogta, és Kutyafiú megnyalta a kezét. Az ajtó egy kattanással kinyílt. Megrándult a kocsi, majd kissé oldalra dőlt, ahogy a sofőr beszállt. Brooke-ra néztem. – Indulunk. – Hová? A motor egy brutális remegéssel életre kelt, és a kisteherautó mozgásba lendült. – Nem számít. Egy ilyen régi kocsit hamarosan újra kell tankolni, úgyhogy csak megvárjuk, amíg megáll, ha tudunk, titkokban kimászunk, és újra stoppolni kezdünk Dillon fele. Nem tudom, hogyan követ minket az FBI, de ha nem tudnak a nyomunkban maradni Dallastól odáig, ahol most kikötünk majd, akárhol legyen is az, talán elveszíthetjük őket. – Hogy aztán Dillonban megint ránk akaszkodjanak – mondta Brooke. – Valószínűleg ki akarják majd nyomozni azt a gyilkosságot. – Talán. – Egyre nehezebben hallottuk egymást, ahogy a kocsi felment az autópályára, és a ponyva szinte dobként kerepelt az erős széltől. – De ahogy mondtad: tudják, hogy nem mi tettük, mert amikor megtörtént, Dallasban voltunk. Brooke szárazon elmosolyodott. – Ez még nem jelenti azt, hogy nem fognak utánanézni. Nem tudjuk, mit találunk majd ott. – Ha van egy kis szerencsénk, bármit találunk is, az sem fog tudni rólunk. Az arca ott volt közvetlenül előttem, csak centikre az enyémtől. Éreztem a csípőjét és a lábát; az ő talpa és az enyém majdnem összekulcsolódott a szűk helyen. Még úgy is túl közel kerültünk egymáshoz, hogy Kutyafiú rajtunk aludt. Arrébb kellett volna húzódnom. Lehunytam a szemem, és soroltam a számaimat: egy, egy, kettő, három, öt, nyolc, tizenhárom, huszonegy, harmincnégy, ötvenöt, nyolcvankilenc, száznegyvennégy, kétszázharminchárom, háromszázhetvenhét...

Brooke kilélegzett: éreztem a leheletét az arcomon, melegen és megnyugtatón, akár egy levegőből álló párnát. Nagyot sóhajtottam, megmozgattam a lábamat, és próbáltam felülni, emelve magammal Kutyafiút is, aki gyengén kapálózott a karomban, nem küszködve, egyszerűen csak új szilárd talajt keresve az eddigi helyett. Sikerült bemanővereznem őt oda, ahol feküdtem, én meg a kocsi hátuljába kúsztam, hogy friss levegőhöz jussak. Az autópálya tele volt, mégsem tűnt zsúfoltnak: a kocsik és a kamionok legalább száztíz-százharminc kilométer per órával haladtak, egymáshoz képest azonban szinte mozdulatlannak tűntek. Oldalról további járművek közeledtek felénk, ahogy egy másik autópálya összeolvadt a miénkkel, és figyeltem, ahogy egy élénk narancsszínű kamion hasít felénk, közeledtében egyre nagyobbá és nagyobbá válva, míg az útja becsatlakozott a miénkbe, és olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy alig egy méter választott el minket. Láttam a festésen éktelenkedő ceruzavékony karcolásokat, és el tudtam olvasni az oldalán lévő jelek és kiírások apró betűit. Mögöttünk az út ezer autó tökéletes formációjával nyújtózkodott a horizont felé. Egy órával később mind eltűntek a mellékutakon és a kijáratokon, és magunkra maradtunk. A kisteherautó nagyjából öt óráig robogott előre, mélyen bele Arkansas szívébe. Amikor a sofőr ismét megállt, hogy tankoljon és vécére menjen, kiugrottunk és elrejtőztünk, nehogy meglásson minket, biztos, ami biztos. Miután elhajtott, gyorsan mi is felkerestük a mosdót, és megtöltöttük kiürült vizespalackjainkat a csapok alatt. Megvártam, amíg Brooke végez a vécében, aztán visszasétáltunk az északra tartó autópálya felhajtójához, remélve, hogy megfordulhatunk, és visszatérhetünk Dillonba. A mellékutakon maradtunk, és az éjszakát egy Longbend nevű kisvárosban töltöttük, valahol a missouri határ közelében. Egész éjjel esett, úgyhogy összekuporodtunk egy régi vasúti kocsi alatt, bebugyoláltuk magunkat vékony lepedőinkbe, és aprókat szusszantunk, valahányszor a kimerültségünk felülkerekedett helyzetünk kényelmetlenségén. A reggeli zuhanyzásunkra gondoltam, meg arra, hogy az azzal elért tiszta és tisztességes külsőnk most szépen belemosódik a talajba. De legalább a ruháink még mindig be voltak csomagolva; ügyeltem rá, hogy szárazon tartsam őket. De végül is, gondoltam, nem igazán számít. Az emberek Dillonban már láttak minket, ha nem is a legrosszabb állapotunkban, de közel hozzá. Mit mondanak majd, ha most találkoznak velünk? Mit mondunk mi, ha találkozunk velünk? Helló, láttuk azt a halott kölyköt a tévében, és gyorsan visszajöttünk, hátha nincs elég gyanúsítottjuk. Bár tökéletes alibit tudtunk felmutatni – a benzinkutas férfi

látott minket nassolnivalót venni, majd stoppolással távozni a városból a gyilkosság előtti napon –, de vajon elég lesz ennyi? Vagy így is ki fognak minket hallgatni? Ha elkérik az iratainkat, rájönnek, hogy szökevények vagyunk, de talán még akkor is, ha nem. És én már benne vagyok a rendszerben, ha úgy döntenek, hogy ujjlenyomatokat vesznek tőlünk. A visszatérés azzal fenyegetett, hogy lemondunk minden láthatatlanságunkról és függetlenségünkről, amit eddig sikerült kiharcolnunk magunknak. Ha viszont távol maradunk, hagyjuk, hogy a Sorvadt tovább gyilkolásszon. A helyi rendőrök tehetetlenek lennének, ahogy arra már sok példát láttunk. A Sorvadtak megölése másfajta megközelítést igényelt, óvatosat és közvetettet: az árnyékokból kellett kifigyelni a gyengeségüket, és csak utána lehetett lecsapni rájuk. Valahogy arra sarkalltuk ezt a Sorvadtat, hogy sokéves szunnyadás után újra öljön, és hacsak nem találunk módot rá, hogy visszájára fordítsuk a dolgot, feltételeznünk kell, hogy folytatni fogja a gyilkolást. Egy vérszomjas egyén rendszerint megőrzi vérszomját. Cleaver Első Törvénye. Nem örültem neki, hogy Derek halála az én lelkemen szárad. Nem hagyhattam, hogy a Sorvadt még valakit megöljön miattam. – Gondolod, holnap odaérünk? – kérdezte Brooke. – Bocs – húzódtam kicsit arrébb, hogy ne zavarjam. – Nem akartalak felébreszteni. – Már ébren voltam. Húzódj vissza, jólesik a melegséged. Csak alig egy centire távolodtam el tőle, de most visszasimultam hozzá, és mindketten örültünk a plusz testmelegnek. Szorosabbra húztuk magunkon a lepedőt, és hallgattuk, ahogy az eső dobol fölöttünk a vasúti kocsin. – Azt hiszem, odaérhetünk egy nap alatt – mondta. – Ha jól emlékszem a térképre, nincs túl messze. – Csak éppen kicsit félreeső helyen fekszik. De valószínűleg igazad van. – Mi a terved? Ezen már magam is töprengtem. – Ha Attina Corey Diamondnak álcázza magát, beszélnünk kell a barátaival. – Mármint azokkal, akikre kést rántottál? – Akkor a szüleivel. Vagy a tanáraival... valakivel, aki már régóta ismeri őt. Valahol a múltjában, valószínűleg az utóbbi három vagy négy évben, lesz egy pillanat, amikor a viselkedése megváltozott, amikor az igazi Corey meghalt, és átvette a helyét egy alakváltó Sorvadt. Ami azt illeti, valószínűleg könnyebb a Sorvadtnak tinédzserek bőrébe bújni, mint idősekébe: az illető személyisége és szokásai még nem alakultak ki teljesen, úgyhogy a környezete bármilyen

következetlen viselkedést betud a pubertáskornak. – Oké, így megtudhatjuk, hogy tényleg Corey-e a Sorvadt. De azt honnan tudjuk meg, hogyan kell megölnünk? – Megszervezünk egy gázolásos balesetet, feltéve, hogy el tudjuk intézni anélkül, hogy elkapnának. Ha az nem válik be... egyszerűen csak meg kell őt ismernünk a lehető legjobban. – Nem találkoztam vele – mondta Brooke –, de nagyon kényelmetlen érzésem van vele kapcsolatban. – Hát tény, hogy elég... kényelmetlenül viselkedett. A háttérből elemzett minket, amíg a barátai viccelődtek. Őszintén szólva egy kicsit önmagamra emlékeztetett. – Azért ne becsüld túl. – Ha előbb másokkal beszélünk, abból esetleg megtudhatunk valamit arról, hogyan beszéljünk vele. De hogy férkőzhetnénk a belső körébe egy ilyen szerencsétlen kezdet után? – Ez megint hosszú folyamat lesz, ugye? – kérdezte Brooke. – Vagyis szükségünk lesz szállásra. – Majdnem teljesen le vagyunk égve. – Vissza kellene mennünk Sara Glassman házába. Felvontam a szemöldököm. – Gondolod, hogy megint főzne ránk? – Szerintem elalhatnánk nála. – Most viccelsz. – Miért? Ott van neki az a nagy ház, nincs senki más az életében, és imádott minket. – Talán téged. – Téged is. Elbűvölőbb vagy, mint hiszed. – Nem vagyok elbűvölő. – Oké, az elbűvölő nem jó szó – bólogatott Brooke, majd oldalról rám sandított. – Inkább amolyan... komor, magányos farkas vagy. Már éppen kezdtem volna tiltakozni, de aztán csak elnevettem magam. – Most azt akarod, hogy szállást biztosítson nekünk, vagy azt, hogy rám mozduljon? Brooke megvonta a vállát. – Csak mondom. Kedvel minket, és jó ember. Segíteni akar nekünk. És tudjuk, hogy van egy vendégszobája, mert nem sokkal azelőtt, hogy ott jártunk, nála aludt egy rokona.

– Igazad lehet. – Ismét elképzeltem Brooke-ot a zuhany alatt, meztelenül és víztől csillogóan. Lehunytam a szemem, és próbáltam kiűzni a fejemből a gondolatot. Ha szexuális kapcsolatot létesítenék Brooke-kal, azzal... elárulnám őt is és Maryt is. – Gondolod, két vendégszobája is van? – Megfeledkezel a fedősztorinkról. Mindenki azt hiszi, hogy egy pár vagyunk. – Remek. – A hozzám simuló testére gondoltam, és ismét számolni kezdtem. Kettő, három, öt, nyolc, tizenhárom, huszonegy, ötvenöt... Egész éjjel számoltam. Reggel, amennyire tudtuk, rendbe szedtük magunkat, hogy viszonylag normálisnak és megközelíthetőnek tűnjünk. Amíg Brooke kicserélte a vattáját, én őrködtem; azt mondta, a vérzés már lecsillapodott, és hamarosan teljesen elmúlik. Odaadtam Kutyafiúnak a maradék kaját, amit félretettem neki, aztán fuvar reményében az autópályához sétáltunk. Majdnem egy órába telt, hogy egy kis kocsi lehúzódjon nekünk; egy fiatal nő mosolygott ránk a volán mögül, alig pár évvel lehetett idősebb, mint mi. Áthajolt az utasülés fölött, és kinyitotta az ajtót. – Meddig mentek? – Ameddig elviszel – feleltem, és tartottam az ajtót Brooke-nak. – Akkor elég messzire. – Brooke becsukta az ajtót, én meg beszálltam hátulra Kutyafiúval. – Édes kutyus! Hogy hívják? – Kutyafiú – mondta Brooke. – Hogy mi? – Így hívják. Ne engem kérdezz, nem én neveztem el. – Csak úgy lepasszolták nekünk – magyaráztam. – Kelet-Oklahomába megyünk, de bárhol kitehetsz minket. Köszönjük. – Jó lesz nekem Kelet-Oklahoma. – A lány visszasorolt az útra. – Egyébként Kate vagyok. Nem bánjátok, ha kicsit bekapcsolom a rádiót? – Dehogy. – Becsatoltam a biztonsági övét. – Még egyszer kösz a fuvart. – A Kate a Katherine rövidítése? – kérdezte Brooke. – Katelynn, két n-nel. De rühellem, úgyhogy légyszi, szólítsatok egyszerűen csak Kate-nek. – Én Brooke vagyok, szintén két n-nel. – Homloka aggodalmas ráncokba futott. – Mármint... – A Brooklynn rövidítése? – találgatott Kate. – Nem. – Brooke zavartnak tűnt. Személyiséget váltott volna, vagy valaki csak hirtelen felszínre került, kimondta a nevét, és aztán rögtön el is tűnt? – Csak viccelt – mondtam, remélve, hogy ezzel elsimítom Brooke aggodalmát. – És ha

már a dupla n-eknél tartunk, én Johnn vagyok. – Elnyújtottam az n-t. – Örülök, hogy megismerhetlek. Kate felnevetett. – Milyen messze mentek Kelet-Oklahomába? Én egészen Kaliforniáig megyek. Új szemeszter kezdődik, tudjátok, hogy van ez. Vagy nem? Jártok egyetemre? – Épp halasztunk egy évet – válaszolta Brooke. – Jó mókának hangzik. – Kate a rádiót kapcsolgatta, lelőtt néhány reklámot, és megállapodott egy bombasztikus country-számnál, bár a hangerőt olyan alacsonyan hagyta, hogy csak tompa ütemeket és néhány orrhangú rikoltást lehetett hallani. – Honnan jöttök? – Kentuckyból – vágta rá Brooke. A zavarodottsága elmúlt, és azon tűnődtem, hogy most hazudik, vagy tényleg olyasvalaki bukkant fel belőle, aki Kentuckyból származik. Nem úgy tűnt, mint aki nem tudja, hol van, de hát ez nem is mindig látszott meg rajta. – Ejha – ámuldozott Kate. – Ki nem találtam volna. Persze nekem se nagyon van akcentusom. A mi generációnknak már eleve nem nagyon van, megfigyeltétek? Nézzük azt a sok tévét meg filmet meg mindent, és mind úgy hangzunk, mint a... nem is tudom... a clevelandiek? – Tipikus középnyugatiak – tettem hozzá. Nem nagyon fűlött a fogam a bájcsevejhez, de azt sem akartam, hogy kínosan érezze magát, amiért egyedül ő beszél. – Megkérdezhetem, mi járatban vagytok Missouriban? – Csak utazgatunk – válaszolta Brooke. – Először Európába készültünk, de aztán arra jutottunk, hogy Amerika nagyját sem láttuk még, szóval miért ne ismerkednénk meg először a saját országunkkal? – Kizárt dolog – rázta meg a fejét Kate. – Sosem választanám Missourit Európa helyett, most hülyéskedsz? Jó, persze, én itt nőttem fel, és nekem már nem újdonság, láttam az egészet meg minden, de akkor is... mi más van még? Kansas? Tennessee? Talán Arizona meg a Grand Canyon, vagy hát oké, végül is bármi elég jó az államokban, de azért egyik sem Velence. Mérd össze őket, és még együtt sincsenek a közelében. – Elengedte a kormányt, mérleget mímelt a kezével, majd újra megfogta. – Bármit megadnék érte, hogy elmehessek Velencébe. – Velence gyönyörű. Kate felragyogott. – Jártál ott?

– Nagyon, nagyon régen. – Brooke kibámult az ablakon. – Azóta biztos sokat változott. – Ha tele is van turistákkal meg ilyenek, akkor is látni akarom. Nemcsak azért, hogy képeket csináljak, tudod, hanem hogy ott legyek, hogy ott éljek, még ha csak egy-két hónapig is. Talán egy nyáron, egy egyszobás lakásban, ahol csak én vagyok meg a laptopom, amelyen verseket írhatok. Vagy még jobb lenne egy írógép. Amolyan régimódian. – Író vagy? – kérdezte Brooke. – Nem, nem, nem – rázta meg a fejet Kate olyan hevesen, hogy azt hittem, lekormányoz minket az útról. – Antropológiát tanulok... Csatlakozni fogok az Orvosok Határok Nélkülhöz vagy valami hasonlóhoz. Abban reménykedem, hogy karácsonyra kapok tőlük gyakorlati lehetőséget, de ha elmehetnék Velencébe, hogy csak úgy üldögéljek és verseket írjak, hát nyilván azt tenném. Kávét kortyolgatnék egy téren egy kis kávéscsészéből, cigarettáznék, és Byront olvasnék. Igazából én még csak nem is cigizek, de ott azért mégiscsak cigiznék, hát naná. Ahogy hallgattam Kate-et, rájöttem, hogy napokig nem hiányolná őt senki, ha megölnénk. Egy államokon átívelő utazás első óráiban járt, szabadossága pedig mindenféle kommunikációhiányt megmagyarázna. Elkaphatnám a tarkóját – olyan puha és védtelen, felhúzott hajából csak néhány fürt lóg le rá. Felvett két idegent a kocsijába, mert beszélgetni akart, és mert csavargókat látott bennünk, akikkel osztozik a meggondolatlan romantikában. Pedig valószínűbb lett volna, hogy drogosok vagyunk, vagy autótolvajok vagy egyenesen gyilkosok, akik feldarabolható áldozatokat keresnek. Gondolatban végigvettem minden egyes módszert, amellyel megölhetném, és amellyel elrejthetném a holttestét – többtucatnyiképpen vagy akár többszázféleképpen eltüntethetnénk őt úgy, hogy még csak nyoma sem maradna. Karcsú nyaka ott volt előttem. Fojtogathatnám, beledöfhetnék, vagy hátraránthatnám a fejét a hajánál fogva, és hallgathatnám, ahogy sikoltozik... – Nagyon kedves tőled, hogy felvettél minket – jegyezte meg Brooke. – A legtöbben félnek a stopposoktól. Ránéztem, és láttam, hogy egyenesen engem bámul. Lehunytam a szemem, és hátradőltem az ülésben. – Tudom, mindenféle történeteket hallani – ismerte el Kate. – De ne vicceljünk már. Ti jó fejek vagytok, és szerintem az emberek többsége is jó fej, tudod? – Azért nem árt óvatosnak lenni – jegyezte meg Brooke.

Valójában sosem bántottam volna. Csak azért gondoltam rá, mert... mert rágondoltam, és kész. Az ölés nem munka volt számomra, a szó szoros értelmében ebből éltem. Azért csináltam, hogy éljek. Hogy másoknak segítsek élni. Nem ölhettem csak úgy embereket, kivéve, amikor mégis. Ebben a morális mocsárban kényszerültem úszkálni, és alig tudtam a felszínen tartani a fejemet. Kate megállás nélkül hajtott át Tulsán, aztán pedig Oklahoma Cityn, és végül kissé nyugatabbra álltunk meg tankolni, egy majdnem kizárólag farmokkal körülvett vidéken. Több mint öt órát utaztunk, és Brooke majdnem az egészet végigcsevegte vele. Még az ábécés játékot is játszották, de annyit évődtek közben, hogy már nem is tudtam követni, ki áll nyerésre. Elővettem a térképemet, hogy lássam, mely kereszteződéseknél kell megállnunk, és igyekeztem felidézni, hogy a következő forduló északra vagy délre visz minket. – Ne kajáljunk egyet? – kérdezte Kate, és ahogy a kocsiját tankolta, fejével a kamionospihenő felé intett. – Van egy hamburgerezőjük meg egy tacós éttermük is, válasszatok. – Nem, kösz – vágtam rá gyorsan. – Nem vagyunk éhesek. Kate értetlen arcot vágott. – Órák teltek el... Brooke, vagy öt perce hallottam korogni a gyomrodat. – Tényleg nem vagyok éhes – vont vállat Brooke. – De te egyel csak valamit, ha akarsz. – Van pénzetek? Nagyon nem örültem a kérdésnek. Innen mégis hogyan tovább? Vagy felajánlja, hogy fizeti az ebédünket, mely esetben teherré válunk a számára, vagy nem, mely esetben kényelmetlenül érezné magát, hogy előttünk eszik. Még ha úgy is fogyasztja el az ebédjét, hogy nem vagyunk a közelében, a teli és az üres gyomor közti különbség meghatározza majd az út hátralévő részét. Azon tűnődik majd, hogy talán adnia kellett volna nekünk az övéből, vagy azon, hogy miért nem vettünk mi magunk, vagy esetleg azon, hogy tényleg bűnözők vagyunk. Vajon menekülünk valami elől? Fennáll a veszélye, hogy ellopunk valamit a kocsijából? Esetleg hogy bántani fogjuk őt? Pár kurta mondat alatt teljesen átértékelődtek benne a rólunk kialakult gondolatai. – Tudod mit? – álltam fel a térképpel a kezemben. – Nekünk itt amúgy is ki kell szállnunk. Megtaláltam, amit keresünk. – Biztos? – Északnak megyünk. – Végigpillantottam a minket körülvevő ürességen. – Mint mondtam, vidékre igyekszünk.

– Messzebb is elvihetlek benneteket, ha akarjátok – ajánlkozott Kate. – Te nyugatnak tartasz – vont vállat Brooke. – De azért köszi. – Nincs szükségetek ételre? – kérdezte, de már halkabban beszélt, mint eddig. Kényelmetlenül érezte magát. Vajon mit gondolhatott rólunk? Valószínűleg azt, hogy nem vagyunk többé egyenlők... hogy szegények vagyunk, és valószínűleg még hajléktalanok is. Bármilyen könnyed kapcsolat alakult is ki köztünk, az mostanra elpárolgott. De... kit érdekelt, mit gondol rólunk? Ennünk kellett, és ha ezzel kényelmetlen helyzetbe hozzuk, hát úgysem látjuk egymást soha többé. – De, az jó lenne válaszoltam. Mindhármunknak vett egy hamburgert sült krumplival és üdítővel, aztán csendben megettük. Amikor végeztünk, elbúcsúzott tőlünk, és elhajtott. – Csak abban reménykedem, hogy senkinek sem fog beszélni rólunk – mondtam. – Beckynek fog. Túl jó sztori ez ahhoz, hogy magában tartsa. – Ki az a Becky? – A szobatársa – válaszolta Brooke. – Nem figyeltél, amikor beszélgettünk? A távolodó kocsit néztem. – Nem sok közöm volt hozzá. – Két éve ez volt a leghosszabb beszélgetésem. – Brooke egy darabig némán állt, aztán megindult az autópálya felé. – Gyerünk. Követtem, és közben a térképet tanulmányoztam. Még nagyjából két fuvar, és ott is vagyunk.

15 Másnap délben, szerdán érkeztünk meg Dillonba, mindössze négy nappal azután, hogy távoztunk, és három nappal azután, hogy Dereket darabokra vagdosták. A városban szinte teljes csend uralkodott, mindenhol rendőrök járkáltak. Az utolsó sofőrünk ugyanannál a benzinkútnál rakott ki minket, ahol távozásunk napján elfogyasztottuk szerény ebédünket. Brooke és én egyenesen a mosdóba mentünk, bezárkóztunk, elővettük a tiszta váltás ruhánkat, és megmostuk a hajunkat a mosdókagylóban. Amíg Brooke átöltözött, én a sarokba fordultam, soroltam a számaimat, és próbáltam nem a bőrére gondolni, aztán ő ugyanúgy elfordult, amikor rám került a sor – bár valószínűleg neki nem kellett megküzdenie a késztetéssel, hogy megnyúzzon. A Brooke-kal kapcsolatos sötét gondolataim olyannyira mindennapossá váltak, a figyelmen kívül hagyásuk pedig olyannyira természetesen jött, hogy már szinte ellentétes hatást ért el – a számsorom annyira szorosan kötődött a szexszel és erőszakkal kapcsolatos gondolataimhoz, hogy amikor végigmentem rajta, szinte csak rontott a helyzeten. Egy, kettő, három, öt, nyolc, tizenhárom, huszonegy... Új stratégiát kellett kitalálnom. Mindhármunk élete a szabályaimon múlt. Siettünk, ahogy csak tudtunk, nehogy a benzinkutasban kérdések merüljenek fel. Összepakoltuk a cuccainkat, és kisétáltunk a szabadba, mint két teljesen normális tinédzser a kutyájával. Végigmentünk a főutcán, és a boltokat meg a házak homlokzatait fürkésztük. Egy-két kivételtől eltekintve – egy férfi egy csomag-szállító furgonnal, egy nő egy vontatóval – az utcák kongtak az ürességtől. A gyerekek, akik normál esetben idekint játszottak volna, mind odabent nézték a tévét, vagy éppen a reluxák közül kikukucskálva figyeltek minket. Az egész városban ezt láttuk: kis arcok bámészkodtak kifelé az ablakokon, azon tűnődve, ki lesz a következő. Mögöttük idősebb, szigorú arcok, akik meg azon tűnődtek, közösségük mely tagja lehet kegyetlen gyilkos. Lefordultunk a főutcáról, és sétáltunk egy háztömböt a Beck utca felé a takaros házak és gondosan nyírt pázsitok sora mellett, végig az árnyékok között maradva. Az utcák valószínűleg annak köszönhették szélességüket, hogy a pionírok annak idején lovak vontatta kocsikkal közlekedtek rajtuk. A régi aszfaltot kátránycsíkok cikcakkoztak, a több évtizedes kopás és javítás afféle fekete, ragacsos mintázatként szőtte be a felszínét. A járdákat itt-ott új

burkolókövek pettyeztek, amelyekkel a régi, idővel megvetemedett darabokat pótolták. Amikor odaértünk Ms. Glassman házához, és Brooke megindult a veranda felé, a vállára tettem a kezem. – Ki vagy? – Még mindig Brooke. – Jobb vagy az emberekkel, mint én... – Nagyszerű vagy az emberekkel. – ...és szeretném, ha ezt te intéznéd, oké? Fogalmam sincs, hogyan kérjek meg egy idegent, hogy hadd maradjunk a házában. – Dadogva kerestem a szavakat. – Azt... azt sem tudom, hogyan kezdenék neki. – Ne aggódj. – A kezét az enyémre tette. Kiélveztem az érintést, lassan elszámoltam ötig, majd visszahúztam a kezem. Brooke az ajtóhoz sétált, Kutyafiú és én pedig követtük. Ms. Glassman zavarodott homlokráncolással nyitott ajtót. – Igen? Segíthetek valami... Mary! – Ahogy felismerte Brooke-ot, rögtön felragyogott a szeme. Már el is felejtettem, hogy ezt a nevet adtuk meg neki. – És David! Nem hittem, hogy újra látlak benneteket! Mi szél hozott Dillonba? – Az arca azonnal elkomorult. – Ó, kérlek, mondjátok, hogy már hallottátok a híreket, nem tudnám elviselni, ha nekem kellene elmondanom nektek. – Láttuk a tévében – bólintott Brooke, aztán meglepetésemre széttárta a kezét, és előrelépett, hogy megölelje Ms. Glassmant. A nő halkan turbékolva viszonozta a gesztust. – Találkoztunk Derekkel aznap éjjel, amikor itt jártunk... azt hiszem, két nappal azelőtt, hogy meghalt. Lógtunk kicsit vele meg a barátaival, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy... hogy ha még maradtunk volna pár napot, valahol máshol lett volna, vagy valami mást csinált volna, és akkor talán nem... – Ezt azonnal fejezd be – lépett hátra Ms. Glassman, és egyenesen Brooke szemébe nézett. – Nem a te hibád, és egy percig se gondold másképp. – Tudom. Tudom én, csak... De gondolom, maguknak még nehezebb. – Ha bárki hibája, hát az enyém, amiért nem rángattam vissza a családot a templomba, amikor kezdtek kimaradozni. – Valamilyen templomi program zajlott aznap éjjel, amikor megölték? – kérdeztem. Ms. Glassman furcsa tekintettel nézett rám, mintha meglepte volna a kérdés. – A templom segítséget és védelmet jelent. Ha a Szentlélek az otthonukban lakozott volna, ez sosem történik meg.

– Gondoltuk, illő lenne visszajönnünk a temetésére – mondta Brooke. – Egyébként is csak csavargunk ide-oda, utazgatunk vidéken, mielőtt visszatérünk az egyetemre. Tudja, mikor lesz a szertartás? – Hétfőn, feltéve, hogy a rendőrség addig végez. Luke azt mondta, kész lesznek. – Luke – ismételtem, mert rémlett a név. Már említette korábban... egy rokona lett volna? – Nincs sok pénzünk – folytatta Brooke. – Van egy... nagyon olcsó hotel a városban? Ms. Glassman megrázta a fejét. – Csak a Megszálló, de az borzalmas... túl sokat kérnek azért a szeméttelepért, ha pedig kevesebbet kérnének, az csak még rosszabb lenne. A reggeli persze benne van az árban, de az is nevetséges, és egyébként is biztos vagyok benne, hogy találunk nektek egy helyet, ahol elalhattok. Szívesen felajánlanám a tartalék hálószobámat, de most természetesen Luke foglalja el, úgyhogy ez a lehetőség sajnos kiesik. De talán megkérhetjük Ingridet. – Luke a testvére – jutott eszembe. – Azelőtt ment el, hogy vasárnap megérkeztünk. – Jó az emlékezeted – mosolyodott el Ms. Glassman, majd megfordult, és becsukta maga mögött az ajtót. – A születésnapját töltötte itt, mivel már csak mi ketten maradtunk a családból, de most persze visszajött. – Barátja Derek családjának? – kérdezte Brooke. – Csak futólag. – Ms. Glassman megindult az utca felé, és intett, hogy kövessük. – A nyomozás miatt jött, az állami rendőrséggel van. Brooke-ra pillantottam, majd követtem őt, ahogy Ms. Glassman után eredt, és bájcsevegésbe kezdett vele. Nem mentünk messzire – a város eleve túl kicsi volt bármilyen „messzeséghez –, bár a hátborzongatóan üres utcák miatt így is hosszúnak tűnt a séta. Úgy éreztem, mintha az egész varos minket figyelne az ablakokból, és örültem, hogy a közösség egy ismert tagjának társaságában vagyunk. Mary ötlete, hogy a templomi látogatás segít elfogadtatni minket a közösséggel, amely így nem kívülállóként tekint ránk, megnyugtatott; csak remélni tudtam, hogy igaza lesz. És mi van magával a templommal? Ms. Glassman megjegyzése a védelemről csak tipikus vallásos hit lett volna, vagy valami több? Nem tudtuk, mire képes Attina, és hogyan. Mi van, ha valami olyasmit művelt itt, mint Yashodh a szektájával? Lehet, hogy Dereket azért büntette meg, mert elhagyta a hitközösséget? És ha igen, ez azt jelentette, hogy a Sorvadt, akit keresünk, maga

a lelkész? Ez persze csak hasztalan spekuláció. Bizonyítékok hiányában csak ilyen homályos, paranoid elméletekre futotta. Tényleg rejtőzködött egy Sorvadt démon valahol a város árnyékaiban, de csak az egyikben. A többi árnyék üres volt. Legalábbis reméltem. Felismertem Ingrid kocsiját egy régi, egyszintes ház behajtóján, de Ms. Glassman továbbvezetett minket a szomszéd épülethez, és ahogy közelebb értünk, láttam, hogy a verandán álló alak maga Ingrid. Az ajtón dörömbölt, és vékony, de lármás hangon kiabált be a házba. – Gyere már ki, Beth, nem rejtőzködhetsz odabent örökké! – Fel? – kérdezte Ms. Glassman, a veranda lépcsőjére lépve. – Teljesen eszelős – pillantott hátra a válla fölött Ingrid. – Nem tudom rávenni, hogy... ó, ti vagytok azok? Isten hozott újra a városban. – David és Mary Derek barátai voltak – mondta Ms. Glassman. Ingrid bólintott, mintha csak most ismert volna meg minket, és azon tűnődtem, hogy talán nem is emlékezett a nevünkre, amíg Ms. Glassman ki nem ejtette őket előtte. Ezek szerint Ms. Glassman tudta, hogy Ingrid elfelejtette, és finoman, diszkréten emlékeztette őt. Milyen régóta ismerhették egymást, hogy ilyen megértés alakult ki közöttük? Minden múló perccel egye inkább úgy éreztem, hogy ebből a varosból soha senki nem költözött el, és soha senki nem is költözött ide. Dillonban évtizedek óta nem változott semmi. Valaki a házban morgott valamit, bár nem hallottam elég tisztán, hogy kivehessem a szavak értelmét. – Azt mondja, nem jön ki – közvetítette Ingrid. – Ostoba nő. – Visszafordult az ajtóhoz, és bekiabált rajta: – Ki kell jönnöd, városi gyűlést tartunk. – Maradjatok bent, ahol biztonságos – szólt ki a hang. – Beth hajlamos egy kicsit túlizgulni a dolgokat – magyarázta Ms. Glassman. Odalepett Ingrid mellé, és ő is felemelte a hangjai. – Mi szolgáljuk fel a frissítőket, Beth. Elkészítetted a sütiket, ahogy kértem? – Senki sem megy a gyűlésre – jött a válasz. – Mindenkinek otthon kell maradnia, és be kell zárkóznia! Vagy azt akarjátok, hogy valaki feldaraboljon benneteket? – Évről évre romlik az állapota – jegyezte meg Ingrid. – Nem tudom, meddig maradhat még egyedül ebben a házban, és attól az ő kicsi fiától aztán nem sok segítségre számíthat. Végül nekünk kell majd beadnunk őt egy otthonba, meglássátok.

Ms. Glassman felsóhajtott, és megint bekopogott, bár ezúttal nem kiabált be. Egy pillanatig csak állt ott, aztán Ingridre nézett. – Ezek ketten a temetésre jöttek vissza. Elszállásolnám őket, de Luke itthon van. Maradhatnak nálad? – Persze, persze – bólogatott Ingrid. – Próbálkozz tovább Beth-szel, hátha jutsz valamire, nekem egyébként is el kell mennem a banánkenyeremért. – Lesétált a lépcsőn, ránk mosolygott, és intett nekünk. – Gyertek! Brooke-ra néztem, aki pajkosan vigyorgott. Ahogy követtük Ingridet a házak közti gyepen át, belesuttogtam a fülébe: – Hogy az ördögbe...? – A kedves emberek kedvesen viselkednek más kedves emberekkel – suttogta vissza. – De hát nem is ismernek minket. – De azt hiszik, igen. – Ez nem elég ahhoz, hogy idegeneket szállásolj el a házadban. Brooke halkan felnevetett. – Most panaszkodsz? – Azon gondolkodom, hogyan juthattak idáig ezek az emberek anélkül, hogy egy sorozatgyilkos lemészárolta volna őket. – Ez a kisváros olyan kicsi, hogy Clayton egy Gotham City hozzá képest. Az itteniek ismerik egymást, bíznak egymásban, és mindig meglátják a jót másokban. – És nézd, mire ment mindezzel Derek – jegyeztem meg. – Bizony. Az első erőszakos bűncselekmény legalább ötven év után. Ezek az emberek aztán tényleg veszélyesek. Ingrid felment a háza lépcsőjén, és színpadias mozdulattal kitárta előttünk az ajtót. – Gyertek be! Sajnálom, hogy ilyen nagy felfordulás van, de egész reggel sütöttem a városi gyűlésre. A házban friss kenyér és meleg sütemény illata terjengett. – Ugyan már – mondtam. – Ez tökéletes. És nagyon köszönjük. Meghálálhatjuk... házimunkával vagy valamivel? Az úgy rendben lenne? Pénzünk nem nagyon van... – Természetesen dolgozni fogtok – világosított fel minket Ingrid ravasz mosollyal. – Mi vagyok én, a szeretetszolgálat? Jár koszt és kvártély, bár vegetáriánus vagyok, úgyhogy attól tartok, hússal nem szolgálhatok. – Én is az vagyok – feleltem. – Mondtam, hogy ez tökéletes lesz.

– A szoba erre van. – Ingrid elkalauzolt minket egy rövid folyosón három ajtóhoz. A középső egy szekrényt rejtett, amelyből elővett néhány tiszta lepedőt és törülközőt. Aztán kinyitotta a bal oldali ajtót, és a szemünk elé tárult egy világos rózsaszínnel és csipkékkel kidekorált vendégszoba. A közepén egy extra nagy ágy terült el, rajta olyan vastag és fodros, rózsaszín paplannal, hogy úgy éreztem magam, mint akit lekicsinyítettek, és bedugtak egy babaházba. A szobában úgy burjánzott a macskákról és világítótornyokról készített képek tömege, akár a világ legelbűvölőbb gombás fertőzése. Legszívesebben megfordultam és elrohantam volna. Brooke arcára széles mosoly ült ki, és a szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse máris felszínre bugyogó nevetését. – Ó, igen – mondta, és szavait csak egy egészen aprócska kuncogás kísérte. – Ez tényleg tökéletes. – Itt lepakolhatjátok a cuccotokat. És ha megkérhetlek benneteket, a kutyát ne engedjétek fel a paplanra. Később majd csinálhatunk neki egy ágyat néhány régi piknikes lepedőmből. Most viszont segítenétek elvinni az ételt a gyűlésre? Tekintsetek erre az első napi fizetségetekként. – Hát persze – bólintott Brooke. Letette a hátizsákját egy fehér hintaszékre, majd az ágy fejtámlájánál heverő kispárnákra mutatott. – Melyik oldalt akarod, édes, a kutyusost, vagy a cicusost? – A kutyusost. – Ledobtam a hátizsákomat a fapadlóra. A bolyhos, rózsaszín ágy teljesen az övé lesz, én meg a földön, az ajtó előtt elfeküdve alszom majd Kutyafiúval, mint mindig. Követtük Ingridet vissza a konyhába, és összeszedtük az ételekkel megrakott tálcákat – szeletelt banánkenyér, cukkinikenyér, cukormázas sütemények, egész tálnyi kalácsok, csokidarabokkal megszórt teasütemények. – Egyedül ez tucatnyi oda-vissza útba került volna nekem – mondta Ingrid. – De most, hogy itt vannak az én saját szerződéses szolgáim, minden sokkal egyszerűbb lesz. – A tálakkal, tálcákkal és tányérokkal óvatosan egyensúlyozva vonultunk ki a házból, aztán mindent bepakoltunk a kocsiba. A szomszédok lassan, lopva, árnyékukat kereső mormotákként merészkedtek ki a házukból, és elkezdték kitölteni az utcát, gyalogosan és kocsival egyaránt. Még Beth is kinyitotta az ajtaját, mintha felrázta volna szomszédjai mozgolódása, bár egyelőre nem lépett a küszöbön túlra. A borulásveszélyesebb tálakkal az ölünkben beültünk a kocsiba, és Ingrid elvezetett minket a templomhoz. – Itt van a városi gyűlés? – kérdezte Brooke. – Hol máshol lenne? Ez a legnagyobb épület a városban, leszámítva az iskolát, annak viszont nincs légkondicionálója. Na, meg is jöttünk. – Leparkolt a

kocsival, aztán bevittük a templomba a tálcákat. Corey Diamond a falnak támaszkodva állt Paul társaságában, két, nagyjából velük egykorú lánnyal beszélgettek. Amint beléptünk a helyiségbe, Corey felnézett ránk, és teljesen érzelemmentesen figyelt minket. Ahogy én is tenném. Követett minket a tekintetével, ahogy végigsétáltunk a templomon egy asztalhoz, és lepakoltuk rá Ingrid süteményeit. A három másik tinédzsernek fel sem tűnt, hogy minket néz. – Megyek, segítek Bethnek és Sarának – mondta Ingrid. – Ti várjatok itt... beszéljetek Paullal, nagyszerű kölyök. Vele is találkoztatok már? – Röviden – válaszoltam. – Remek. Egy perc, és jövök. Miután távozott, Brooke és én egy darabig feszengve álldogáltunk az asztalnál, és próbáltuk azonosítani Corey szüleit. A szemem sarkából láttam, hogy továbbra is minket figyel. – Tudja, hogy tudjuk? – kérdezte Brooke. – Még semmiben sem lehetünk biztosak. – Menjünk oda, és beszéljünk vele? Egy kéz csapódott a vállamra, én meg egy kicsit összerezzentem, mielőtt megfordultam, és felismertem a lelkészt. – David és Mary. Isten hozott újra nálunk. Bár be kell vallanom, nem hittem, hogy valaha újra látjuk egymást. Corey elmosolyodott, ahogy összerezzentem, és felénk indult. – Szombat éjjel találkoztunk Derekkel – magyarázta Brooke. – Amikor láttuk őt a hírekben... nem ismertük jól, de kedves volt velünk. Gondoltuk, visszajövünk, és lerójuk tiszteletünket. – Király – szólalt meg Corey. – Ez nagy jófejség tőletek. – Corey – biccentett neki a lelkész. – Találkoztál már Daviddel és Maryvel? – Csak egyszer – mosolygott kedvesen Corey. – Ugyanazon éjjel, amikor Derek olyan kedves volt velük. Tudta, hogy hazudunk, mégsem buktatott le minket. Miért? Mit nyerhetett azzal, hogy fedez minket? És mit gondolt, miért jöttünk vissza, ha tudta, hogy nem azért, amit állítottunk? A lelkész ismét ránk nézett: – Később szeretnék beszélni veletek, ha lehet. Van egy irodám itt, a templomban, és lényegében egész nap bent vagyok. Beugorhatnátok valamikor. Igyekeztem nem gyanakvónak tűnni. – Miért?

– Csak beszélgetnénk egy kicsit – mosolyodott el ismét. – Úgy látom, megjött a rendőrség, megyek, előkészítem a dolgokat. Maradjatok Corey-val, ő majd körbevezet benneteket. – A lelkész megindult az ajtó felé, amelyben éppen felbukkant négy rendőr. – Szóval – mondta Corey. – Mire vagytok kíváncsiak? Az autósmozit már láttátok. Mit mondjak neki? Nem számítottam ilyen korai konfrontációra. Nem akarhattuk, hogy lebuktasson minket, úgyhogy kedvesnek kellett lennünk vele. És az ellenséges érzéseink dacára sosem fenyegetett meg minket, legalábbis nem nyíltan. Olyat csak én tettem. – Nem kérek bocsánatot a múltkor történtekért – szólaltam meg végül. – Hosszú, nehéz napunk volt. – Nincs miért bocsánatot kérni. – Még mindig udvarias hangnemben beszélt, bár a mosoly már eltűnt az arcáról. – Kést rántottál a barátomra két teljes nappal azelőtt, hogy darabokra vagdosták. Nincs miért sajnálkozni. Teljesen szenvtelenül beszélt a halálról, sőt viccelődött rajta. Mintha egyáltalán nem is zavarta volna. Ahogy engem se zavarna. – Nem mi tettük – mondta Brooke. – Nyilvánvalóan – mosolyodott el Corey. Bámultam őt, próbáltam megfejteni a gondolatait. Már jobban olvastam az emberek fejében, mint régen, de azért még mindig volt hová fejlődnöm. Corey higgadtan, magabiztosan viselkedett, kicsit még ugratott is minket. Teljesen ura volt a helyzetnek. Csak provokált minket, vagy élvezte a fölöttünk gyakorolt hatalmát? A rendőrök olyan közel sétáltak el mellettünk, hogy az egyikük egyenruhája súrolta a karomat. Corey egyetlen mondata és Paul azt alátámasztó vallomása elég lett volna hozzá, hogy egy borzalmas gyilkosság első számú gyanúsítottjaivá váljunk. A zsaruk továbbmentek, Corey pedig egyetlen szót sem szólt. Mit csinált? Mit akart? – Gyertek ide – intett nekünk. – Hadd mutassalak be benneteket a barátaimnak. – Visszaindult Paul és a lányok felé, de Brooke és én csak álltunk megkövülve. – Mi folyik itt? – suttogta Brooke. – Fogalmam sincs. Corey megállt, és visszanézett ránk. – Gyertek. – Egyelőre menjünk bele a játékba. Végül is ezért jöttünk vissza. Odasétáltunk a csoporthoz, és láttuk, hogy a lányok, akikkel Paul beszél,

szinte ugyanúgy néznek ki, bár az egyik nyilvánvalóan idősebb. Talán testvérek. – Hé, srácok – szólította meg őket Corey. Azok hárman ránk néztek, és Paul szeme meglepetten kikerekedett. – Ez itt Dave és Mary. Szólíthatlak Dave-nek? – Jobb szeretem a Davidet – válaszoltam. – Király. Pault már ismeritek. Ez itt a barátnője, Brielle és a húga, Jessica. – Nem vagyok a barátnője – mondta az idősebb lány. Szóval Brielle. A szemét forgatta, de közben nevetett. Annyi idős lehetett, mint mi, Jessicát pedig nagyjából tizennégynek néztem. – Honnan jöttetek? – kérdezte Jessica. – Kentuckyból – válaszolta Brooke. – Az eléggé messze van – jegyezte meg Corey. – Mit kerestek errefelé? – Csak átutazóban vagyunk – vontam meg a vállam. – Ugyanezt mondtad vasárnap is – sziszegte Paul, és a homloka dühös ráncokba futott. – És most a legjobb barátunk halott... – Nyugi – csitította Corey. – Még csak itt sem voltak, hiszen akkor már... merre is jártatok? – Mindenképpen válaszolnom kellett a kérdésére, ha nem akartam még gyanúsabbnak tűnni. – Oklahoma Cityben. – Hirtelen nem jutott eszembe másik kisváros a környéken, de gondoltam, egy nagyvárosról amúgy is könnyebb hazudni. Senki sem cáfolhatja meg a szavaimat. – Szombat éjjel ott hemperegtek az autósmoziban – magyarázta Paul láthatólag még mindig dühösen. – Egymásba futottunk, és csak úgy hülyültünk, ez a rohadék meg fogta magát, és előhúzott egy... – Csak egy kis félreértés volt – szakította félbe Corey. – És mivel te meg Derek meglehetősen berúgtatok, nincs is mit csodálkozni rajta. – Fúj – fintorodott el Brielle. – Már megint? Nem csoda, hogy nem válaszoltál az üzeneteimre. – Csak úgy császkáltunk – védekezett Paul. – Nem nagy dolog. – Sss – szólt közbe Jessica. – Kezdődik. Nash lelkész komótosan fellépett a pulpitusra, majd megigazította a mikrofont. – Barátaim és szomszédaim. Köszönöm, hogy eljöttetek e szomorú és tragikus alkalomból. Mind gyászoljuk Derek Stemper távozását, és támogatásunkról biztosítjuk a szüleit, akik jelenleg is a rendőrőrsön segítik a nyomozók munkáját. De nekünk is van tennivalónk, és ez ügyben át is adom a szót Davis rendőrtisztnek az állami rendőrségtől. – A lelkész leült, az egyik zsaru pedig felállt. Idősebb volt a társainál, rövidre nyírt, egykor fekete haja majdnem

teljesen megőszült, arcát és állát pedig ugyanolyan színű és hosszúságú szakáll fedte. – Ő Ms. Glassman testvére? – suttogtam. – Nem – válaszolta Corey. – A testvérét Glassman rendőrtisztnek hívják. Rásandítottam halvány, önelégült mosolyára. A válasz persze nyilvánvaló volt, de csak akkor, ha az ember tudta, hogy Ms. Glassman a lánynevét használja. Én most már tudtam. Elárul ez valamit róla? A legtöbb árnyékban nincs semmi, emlékeztettem magam. Davis rendőrtiszt odalépett a pulpitushoz, feszengve rápillantott, majd egy kicsit eltávolodott tőle. – Elnézést – szólalt meg. – Csak nagyon furcsa lenne, ha úgy tennék, mintha prédikátor volnék. Inkább csak jó hangosan beszélek, és majd szólnak, ha hátul nem hallanak elég tisztán. Davis rendőrtiszt vagyok, én vezetem a nyomozást. Tudom, hogy egy borzalmas bűntényről van szó, és hogy maguknak még sokkal borzalmasabb, mint nekünk. Minden halál szívszorító, de maguk ismerték ezt a fiút, dolgoztak vele, játszottak vele, tanították őt és így tovább. Szóval tudom, milyen nehéz ez az egész, és mindent megteszünk, hogy mielőbb a végére járjunk, válaszokkal szolgáljunk, és amennyire lehet, visszaadjuk önöknek a biztonságérzetüket. De két dologban nagy segítségünkre lehetnek, és értékelnénk az együttműködésüket. Az egyik, hogy megőrzik a nyugalmukat. Ne akadjanak ki, ne okozzanak semmi olyan problémát, ami hátráltatná az erőfeszítéseinket, és bármit is csinálnak, semmiképpen ne vádaskodjanak egymás között. Egy ilyen kisváros teljesen megtébolyodhat, ha az emberek ferde szemmel kezdenek nézni a szomszédjukra, és meglepődnének, milyen gyorsan lesz az egyszerű gyanúból csőcselék és boszorkányvadászat. Úgyhogy legyenek óvatosak. Már láttam a csőcselékmentalitást Claytonban, amikor évekkel ezelőtt elkezdődött az öldöklés, és azt hittük, egy sorozatgyilkos keze van a dologban. A város készen állt, hogy meglincseljen pár gyanúsnak vélt embert. Akkoriban attól tartottam, hogy mindenki engem vádol majd, hiszen én voltam az a fura kölyök a halál iránti megszállottságával, de persze csak azok gondolkodnak így, akik még nem igazán értik a világot, és azt hiszik, minden körülöttük forog. A claytoniak többsége azt sem tudta, ki vagyok, és ha tudta volna, se foglalkozik velem. Itt azonban most jól látható kívülálló voltam. Le kellett vágnom a hajam, és a lehető legtisztességesebben kellett kinéznem. És rá kellett jönnöm, miben mesterkedik Corey, mielőtt baj lesz belőle. – A másik, amiben segíthetnek, egy kicsit ütközik az előbbi kérésemmel, de létfontosságú a nyomozás szempontjából. Kommunikálniuk kell velünk... nem

itt, nem egy nyilvános fórumon, hanem négy fal között, az irodánkban, a rendőrőrsön vagy az általunk felállított névtelenbejelentő-vonalon. Az ezzel kapcsolatos információkat megtalálják az ajtó elé kitett és a szerte a varosban kiplakátozott szórólapokon. Ezenkívül a gyűlés után egy kicsit itt maradok még Nash lelkész irodájában. Ha tudnak bármit, akármit, kérem, mondják el nekünk. Szinte semmilyen kiindulási pontunk nincs: se szemtanú, se biztonsági kamerás felvétel, úgyhogy semmilyen személyleírás nem áll rendelkezésünkre, amely alapján össze tudnánk állítani egy profilt, vagy akár felskiccelni egy fantomképet. Bár rengeteg bizonyítékot gyűjtöttünk össze a bűntény helyszínéről, annak feldolgozása jóval tovább tart, mint azt a tévéműsorok alapján gondolnák, és még csak nincs is rá garancia, hogy hasznos információkkal szolgál. Az önök megfigyelései nagyban segíthetik az ügy megoldását. Ha bármi gyanúsat tapasztalnak, vagy főleg ha bármiféle késeket, pengéket látnak eldobva a városban, azonnal keressenek fel minket. Nem arra kérem önöket, hogy vádolják meg a szomszédjukat, mert úgy látják, hogy furcsán viselkedik, hanem arra, hogy ha bármi konkrétum van a kezükben, legyen bátorságuk felkeresni minket. Az efféle bűnözőket sokszor akkor kapják el, amikor valaki a környezetükből közbelép. Meg tudjuk védeni önöket, biztosíthatjuk a névtelenségüket, megtehetünk bármit, amit csak akarnak, de fel kell keresniük minket, máskülönben tehetetlenek leszünk. Veszélyes kötéltáncot járt ezzel a beszéddel. Körbenéztem az embereken, hogy lássam, hogyan reagálnak rá. A bűnözőket sokszor tényleg a hozzájuk közel állók buktatták le. Valahol ebben a városban valaki vérben ázva fejezte be a hétfő éjszakáját, ez pedig véres ruhákat jelentett, vagy legalábbis hirtelen űrt valaki ruhás-szekrényében. Ha Corey tette, talán csak azon múlik minden, hogy az anyja eltűnődjön, hová tűnt az a bizonyos farmer, vagy hogy találjon egy megszáradt vérfoltot a zuhanyzó lefolyója körül. Vajon bejuthatnék valahogy Corey házába? Tudnám egyáltalán, hogy mit keressek? Annyira nem, mint a saját családja, de ha jól leplezte a nyomait, ők valószínűleg egyébként sem vesznek észre semmit. Ugyanakkor ha azt mondjuk, hogy „a családtagok a legalkalmasabbak egy gyilkos leleplezésére”, azzal közvetlen veszélybe sodorjuk a szóban forgó családtagokat. Ha Attina közönséges tinédzsernek adja ki magát, és úgy érzi, valaki az otthonában gyanít valamit, elképzelhető, hogy mindenkit megöl a házban, és az egészet egy újabb véletlenszerű támadásnak állítja be. Még ha úgy is dönt, hogy lelép a városból, akkor is végezhet előtte az úgynevezett családjával, hogy semmit se tudjanak elmondani róla a rendőröknek.

Corey megint engem bámult. Vajon mennyit tudhat? Egy magas, enyhén őszülő férfi tette fel a kezét. Afféle dühös magabiztossággal szólalt meg: – Gondolják, hogy a gyilkos újra le fog csapni? – Ezt még túl korai lenne megmondani – válaszolta Davis rendőrtiszt. – És nem szeretném, ha ezen spekulálnának. Sok valószínűsíthető részlettel kapcsolatban tehetünk feltételezéseket, de ha a rendelkezésünkre álló információnkon túl állítunk fel elméleteket, az csak alaptalan paranoiához vezet. – De folyton efféle gyilkosságokról hallani – mondta a férfi. – Nem kell kriminológiai diploma annak megállapításához, hogy nem szenvedélybűnnel van dolgunk. Bárki tette is ezt, elidőzött a fiúval, és nekem ez nagyon úgy hangzik, mint egy sorozatgyilkos. – Egyetértő mormogások futottak végig a termen, mire Davis rendőrtiszt felemelte a hangját, hogy elnyomja a zajt. – A gyilkossággal eltöltött idő kétségkívül fontos pontja a nyomozásunknak. De emlékeztetném önöket, hogy több információ hiányában az a pluszidő jelenthet bármit... lehet, hogy sorozatgyilkosról van szó, de éppúgy lehetséges, hogy csak egy heves pillanat durvult el, ami után a tettes kétségbeesetten és eredménytelenül igyekezett elrejteni a holttestet. Elnézést, amiért ilyen nyersen beszélek, de ez fontos, és szeretném, ha megértenék: az ügy szó szerint minden aspektusára számos különböző magyarázat adható, és jelenleg nem áll rendelkezésünkre elég információ a lehetőségek leszűkítésére, arra meg főleg nem, hogy kiválasszuk az egyetlen helyes választ. Nem azért vagyunk itt, hogy megtippeljük, mi történt, hanem azért, hogy kiderítsük az igazságot. És önök is az igazságot akarják, úgyhogy ne találgassanak. Ne következtessenek meggondolatlanul. Ne kezdjenek elégtelen információk alapján elméleteket felállítani, mert azzal csak széttépik a várost. – Jó megfogalmazás – morogta Corey. – Köszönöm, hogy eljöttek – zárta a szövegét Davis rendőrtiszt. – Ha beszélni akarnak velem, a következő egy órában Nash lelkész irodájában leszek. Ha inkább névtelenül tennék, a bejelentővonalunk a nap huszonnégy órájában él. Jó étvágyat a süteményekhez és a frissítőkhöz. – Az emberek kérdéseket kiáltottak utána, de ő lesétált a pulpitusról, és a lelkésszel együtt eltűnt a hátsó irodában. – Hát ez szörnyű – jegyezte meg Jessica. – Nem mondod – így Paul. Brielle a lábára csapott. – A legjobb barátod volt, te idióta. – Épp erről beszélek. Nem kell kimondanunk, hogy a legjobb barátom

meggyilkolása szörnyű, mert naná. Mi más lenne? – Lehetnél kedvesebb! Nem Jessica ölte meg, ne rajta verd le! – Csak annyit mondtam, hogy „nem mondod”! – Ó, nagyon jó – lépett oda hozzánk Ms. Glassman. – Máris egymásra találtatok. – Egy férfi is volt vele, de a nő leginkább csak bosszúsnak tűnt a jelenléte miatt. – És ezek jó gyerekek. A könyvtárosukként kezeskedem értük. – Márpedig Sara nagyszerű könyvtáros! – mosolyodott el a férfi. Ms. Glassman mintha meg se hallotta volna. – Apropó, könyvtár, végeztél a Sherlockkal, Jessica? Lejárt a kölcsönzési idő. – Hányszor olvastad már el? – kérdezte Brielle. – Megtarthatom még egy kicsit? Próbálok forgatókönyvet írni az egyik történetből. – Egy filmforgatókönyvet? – kérdezte Brooke. – Fel akarom tenni a YouTube-ra. – Jessica leszegte a fejét, és szinte suttogássá halkította a hangját. – Remek – jegyezte meg a férfi. – Esetleg bemutathatnánk a könyvtárban. Sara felsóhajtott. – Randy, beszélnünk kell. – Elvezette onnan a férfit, Brielle pedig vihogni kezdett. – Randy szerelmes belé – világosított fel minket –, ő meg sehogy sem tudja meggyőzni róla, hogy az érzései nem viszonzottak. – Olyan, mint egy kiskutya – tette hozzá Jessica. Corey és én csendben figyeltünk. – Eszem egy kis sütit, mielőtt elfogy – szólalt meg Paul. – Te nem kérsz, Bree? – Menjünk. – Brielle felállt, megfogta Paul kezét, és a süteményes asztalnál tolongó tömeghez sétáltak. Jessica feszengve nézett Brooke-ra és rám, aztán meg Corey-ra, és végül utánuk sietett. Ingrid lépett oda hozzánk. – Ugye tudjátok, mit kell most csinálnunk? – kérdezte. – Egy polgárőrséget. – Harapott egy apró falatot a banánkenyérből, és megtörölte a száját egy szalvétával. – Úgy nagyobb eséllyel figyelnénk fel a gyanús tevékenységekre, és könnyebben kordában tarthatnánk az elszabadulni készülő vádaskodásokat is. – Corey-ra nézett. – Mit gondolsz, csatlakoznának a szüleid egy ilyen kezdeményezéshez? – Gondolom, igen. Megkérdezhetem őket. – Még utoljára rám nézett amolyan semleges arckifejezéssel, sehol egy mosoly vagy egy homlokráncolás, és elsétált. – Beth-szel még nem beszéltem – mondta Ingrid –, de ő mindenben benne

van. És Sarát is biztos rá tudom venni. – Mi is benne vagyunk – ajánlkoztam. – Nem kell ezzel fárasztanotok magatokat. Még csak nem is igazan vagytok tagjai a közösségnek. – Ez a legkevesebb, amit tehetünk – szólalt meg Brooke. – Ön segített nekünk, és mi is segíteni akarunk önnek. – Csodálatos. Mondjanak, amit akarnak Amerika ifjúságáról, Dillonban jó nevelést kapnak. Meg ott is, ahonnan ti jöttök. Egy polgárőrség tökéletes ürügyül szolgált, hogy a városban járkálhassunk, és embereket ismerhessünk meg. A tervünk nagyszerűen működött. Csakhogy Attinának is megvolt a maga terve, és Corey viselkedése meggyőzött róla, hogy fogalmam sincs, mi lehet az.

16 Beleharaptam valamibe, amit felkaptam az asztalról, bár nem igazán érdekelt, mi az. – Beszélj Corey-val – mondtam Brooke-nak. Brooke a templomban nyüzsgő tömegen át pillantott a fiúra. – Nem tetszik nekem a srác. – Valószínűleg Sorvadt, és szinte biztos, hogy gyilkos. Aggasztana is, ha tetszene. De nem is kell, hogy tetsszen, csak... beszélj vele. Jobban meg kell ismernünk, és engem nem kedvel. Vagy legalábbis tudja, hogy valami nem stimmel velem. Te viszont összehaverkodhatsz vele. – Azt akarod, hogy flörtöljek vele? – Ezt nem mondtam. – De így értetted. Azt akarod, hogy mosolyogjak, elpiruljak, nevessek a viccein, és kedveltessem meg magam vele. – Arra céloztam, hogy neked ez jobban megy, mint nekem. – Mert lány vagyok. – Mert én szociopata vagyok. És mi, szociopaták nem igazán vagyunk elbűvölök. – De igen. Ted Bundy a legelbűvölőbb ember volt, akivel az áldozatai valaha találkoztak. – Én nem Ted Bundy vagyok. – De ő lehet, hogy az – vágott vissza Brooke. – És te azt akarod, hogy menjek oda hozzá, és beszéljek vele. – Félsz tőle? Hány Sorvadttal néztünk már szembe? – Ez most más. Ő egy tinédzser fiú, és ez egy nagyon sajátos megközelítést igényel, és én erre képtelen vagyok. Talán azelőtt ment volna, de... nem így. – Jobban meg kell őt ismernünk – erősködtem. – Nem leszünk örökké itt ezen a gyűlésen, vagyis ki kell derítenünk, hová megy innen. Már bemutatott minket a baráti körének, úgyhogy csak be kell lépnünk abba a körbe. – Nem is tudom. – Fintorogva bámulta a kis csoportot. – Mit mondjak nekik? Pocsék vagyok ebben. – Nagyszerűen bánsz az emberekkel. Te hívtál el engem az első randinkra. – Nem fogom randira hívni. – Nem is így értettem. Csak arra akartam rámutatni, hogy társasági ember

vagy... mindent tudsz mindenkiről, mert beszélgetsz velük. Tegnap órákig beszélgettél azzal a lánnyal a kocsiban. – Ő nem fiú volt. – Miért, te most... te vonzódsz hozzá? – Dehogyis – csattant fel. Keze ökölbe szorult, és szinte már ugrált a lábujjain. – Ez egy kulturális probléma... a szokások határozzák meg, hogy egy lány hogyan beszélhet egy fiúval, és ez a történelem minden korszakában más, sőt néha évente változik. És az e területtel kapcsolatos tapasztalataim 99,99 százaléka évszázadokkal elavult. Nem vagyok rá képes. Nem tudom megcsinálni. – A fogait csikorgatta, és túl későn vettem észre rajta a jeleket: újabb roham tört rá. Megragadtam a kezét, és azonnal taktikát változtattam. – Semmi baj. Végigcsináljuk együtt. – Okkal kértél meg rá engem. Ha együtt is meg tudnánk csinálni, akkor eleve ez lett volna a terv. – Igenis meg tudjuk csinálni együtt. Megrázta a fejét, és még mindig Corey-t bámulta. – Elszúrtam. Ha Brooke lennék, meg tudnám csinálni, de csak egy nagy rakás halott lány vagyok. Nem vagyok jó semmire. A kezét fogva közvetlenül elé léptem, és egyenesen a szemébe néztem. Coreyval és a társaival később is beszélhetünk – most Brooke megmentése volt a legfontosabb dolog a világon. – Nézz rám. Látsz engem? Túl gyorsan lélegzett. – Látsz engem, Brooke? Mi a nevem? – Nem Brooke vagyok. – Semmi baj. Te te vagy, nincs semmi baj. Ki vagyok én? – Meg akarsz menteni. – Lehunyta a szemét, szemhéja alól könnyek csurogtak ki. – Vagyis rohamom van, mint ahogy mindig rohamom van, valahányszor valami fontosat kellene csinálnunk. Beszélnünk kellene velük, és én tönkreteszek mindent. – Felejtsd el őket. Csodálatos vagy, és nem teszel tönkre semmit. – Ne hajtogasd ezt! – sziszegte, és láttam, hogy az emberek figyelme kezd ránk terelődni. – Azt hiszed, azt mondod, hogy segíteni akarsz nekem, de igazából azt mondod, hogy segítségre van szükségem. Hogy egyedül tehetetlen vagyok. Selejt vagyok... százezer lány vagyok, és mindegyikük selejt... – Mary – lépett ki Ingrid a tömegből. – Minden rendben? Brooke a kezét rángatta, próbálta kiszabadítani a csuklóját a markomból, de a

mozdulatai merevek voltak – nem lagymatagok, inkább úgy tűnt, mintha nemcsak velem küszködne, hanem önmagával is. – Semmi baj – suttogtam neki. – Mary? – szólította meg ismét Ingrid. – Semmi baj – ismételte Brooke. Kihúzta magát, és a szemembe nézett. A puszta tartásából is láttam, hogy immár Maryvel van dolgom. – Azt akarod, hogy elbűvöljek valakit? Akkor ezt is fogom tenni. Ismét megrántotta a csuklóját, és ezúttal elengedtem. A depresszió úgy tűnt el belőle, mintha csak megnyomtak volna rajta egy gombot, és hideg, pimasz magabiztosság vette át a helyét. Odasétált Corey-hoz és a barátaihoz, és vidáman csevegni kezdett velük, mosolygott, nevetett, finoman még Corey karját is megérintette! – Semmi közöm hozzá – mondta Ingrid, és elsétált. Mary nem tűnt kétségbeesettnek, nem tűnt úgy, mintha le akarna nyűgözni valakit, még csak nem is úgy nézett ki, mint aki flörtölni próbál. Egyszerűen csak úgy viselkedett, mintha már évek óta ismerné azokat a tinédzsereket, és tökéletesen beleillene a közösségükbe. Újra beleharaptam a kezemben tartott valamibe. Cukkinikenyér, mint kiderült. Lenéztem rá, aztán vissza Maryre. Csak annyit kértem Brooke-tól, hogy beszéljen Corey-val – beszélnünk kellett vele, ezért hozzá fordultam, de ez annyira bántotta, hogy elmenekült, visszavonult a saját elméjébe, és előhívott valakit, aki el tudta végezni helyette ezt a feladatot. De vajon Mary csak segített Brooke-nak egy olyan szituációban, amellyel ő nem tudott szembenézni, vagy lassan, másodpercről másodpercre ellopta az életét? És én melyiküket akartam? Az okos, életrevaló lányt, akit szerettem, vagy a megtört lányt, aki meg akart halni? Letettem a kenyeret, és figyeltem, ahogy beszélgetnek. Úgy tíz perc múlva Corey és Paul kisétált a templomból, és ment velük Jessica és Brielle is. Mary visszajött hozzám, és szaporán emelgette a szemöldökét – Brooke sosem csinált ilyet, Marytől viszont már vagy százszor láttam. – A tenyeremből esznek – közölte. Felkapta a cukkinikenyeremet, és bedobta a szájába. – Mint kiderült, van a városban egy fagyizó, amely az elbűvölő Cicaalom néven fut. Ma éjjel ott találkozunk a fiatal hölgyekkel és urakkal. Bólintottam. – Suckin’ on chilli dogs outside the Tastee-Freez. – Micsoda? – értetlenkedett Mary.

– Klasszikus rock. – Király. De mi lenne, ha mindenekelőtt megköszönnéd nekem? Holmi tíz perc után kábé én vagyok Brielle legjobb barátja az egész világon. – Igen – mondtam, és némán megfeddtem magam. – Csodálatos voltál. Ha én ilyen könnyedén tudnék beszélni az emberekkel... nem is tudom, mit tennék. De mindenesetre sokkal boldogabb életet élnék. – Te pedig olyasmikre vagy képes, amikre én nem. Remek csapatot alkotunk. – Ja. – A nyitott ajtóra pillantottam. – Azt hiszem, ketten egész jól kiteszünk egy egész embert. Egy kicsit még elténferegtünk a templomban, beszélgettünk a helyi közösség méltóságaival, és igyekeztünk olyan ártatlannak és istenfélőnek mutatkozni, amennyire csak tudtunk. Még azt is fontolgattam, hogy idézek néhány passzust a Bibliából, de aztán elvetettem az ötletet, mert attól tartottam, hogy a halál témája miatt inkább felkavaró lennék, mintsem áhítatos. Valóságos csodát tett, hogy Ingrid társaságában lehettünk, mert szemmel láthatóan mindenki ismerte és tisztelte őt a városban. Alaposan meg is lovagoltuk népszerűségének hullámát. Még Corey szüleivel, Stevennel és Jenniferrel is beszéltünk, bár egyelőre csak semmitmondó bájcsevejbe bocsátkoztunk, hogy megkedveltessük magunkat velük. Az igazi kérdésekre majd később térünk rá. Amikor a gyűlés véget ért, segítettünk összepakolni, és visszahordani a tányérokat haza – nemcsak Ingrid házába, hanem Bethébe is. Mögöttünk bicegett a botjával, és azon morfondírozott, mennyivel ragyogóbbnak tűnik most a környék, hogy mindenki felhagyott a bujkálással, és nagy terveket szövögetett a polgárőrséggel kapcsolatban. A házban kipakoltuk a saját cuccainkat, és beakasztottuk tiszta ruhánkat a rózsaszín hálószoba szekrényébe, hadd levegőzzenek egy kicsit, hátha felváltja rajtuk az autópálya szagát az otthon illata. Később elmosogattuk Ingrid sütéshez használt tányérjait, majd végigsétáltunk a főúton egy hajvágás reményében. Találtunk egy szalont egyetlen szál fodrásszal, egy Cindy nevű nővel, aki rövidre vágta a hajamat, és Mary frizuráját is alaposan megkurtította. Két dollár tizenegy centünk maradt. Kimentünk az utcára, ahol egy oszlophoz kötözve hagytuk Kutyafiút, és körülnéztünk. A tarkómat dörzsölgetve próbáltam megszabadulni az utolsó rám ragadt, viszkető hajszálaktól. Már elmúlt a vacsoraidő, de a városi gyűlésen eléggé teleettük magunkat kenyérrel és süteménnyel, ráadásul amúgy is annyira hozzászoktunk az éhezéshez, hogy szükségtelennek éreztünk egy újabb étkezést. Megtettük a két háztömbnyi távolságot a Cicaalomig, amely, mint kiderült, csak

egy kis pult belső étkezőtér nélkül – mindössze egy autósablak hátul és egy normál ablak elöl, egy öt kerek asztallal ellátott aszfaltplacc mellett. A régi, karcos üveggyapotból készült asztalokat élénkpirosra festették, és félkör alakú fémkerethez erősítették, magukat a kereteket pedig a talajhoz láncolták. Azon tűnődtem, miféle középiskolai csínytevés tehette szükségessé ezt a szintű óvintézkedést. Kertünk a pincértől egy vízzel teli tálat Kutyafiúnak, leültünk a késő esti levegőn, és vártunk. – Milyen nap van? – kérdezte Mary. – Szerda. – Úgy értem, a hónapon belül milyen nap. Ezen egy percig elgondolkodtam. – Július valahányadika – válaszoltam végül. – Feltüntették a dátumot a hírműsorban, amelyet a múltkor láttunk, úgyhogy csak adj hozzá kettőt, és kész. Csak én nem emlékszem, mihez kellene hozzáadni azt a kettőt. – Július. Hol jártál negyedikén? – Nem tudom. Valahol úton. Először a lányok érkeztek meg, és azonnal Mary hajáról kezdtek beszélgetni. – Én is mindig ki akartam próbálni ezt a rövid frizurát – mondta Brielle, és megérintette saját, igencsak hosszú haját. – De szerintem a szüleim felrobbannának. És Paul is utálná. – Te tetszel Paulnak, vagy a hajad? – kérdezte Mary. – A feneke tetszik neki – szúrta közbe Jessica. – Hát lehet érte hibáztatni? – replikázott vigyorogva Brielle. – De most komolyan – folytatta Mary. – Ha tényleg tetszel neki, azon semmilyen új frizura sem fog változtatni. – Az emberek mindig ezt mondják, de nekem ez olyan egyoldalúnak tűnik. Nem én vagyok az egyetlen ebben a kapcsolatban. – Te vagy az egyetlen, aki a frizurádat viseli – szólt Jessica. – De ha valaki tetszik neked, néha alkalmazkodhatsz hozzá. Ha annyira nagyon akarnám, persze, levágatnám a hajam. De engem nem különösebben érdekel, és ha őt igen, akkor miért ne hagynám meg így? – És ő milyen dolgokban alkalmazkodik hozzád? – tette fel a kérdést Mary. Brielle csücsörített az ajkaival, de nem felelt. Aztán rám nézett. – Te mit gondolsz, David? A srácok bírják a hosszú hajat, ugye? – Nem szeretem, ha folyton a fülem mögé kell tűrnöm – válaszoltam. Nem így értette, de csak félig figyeltem oda, és úgy tűnt, a sehova sem vezető szarkazmus az alapállapotom. Végignéztem az utcán. Hol van Corey? Lehet, hogy csapdának

szánta, hogy adott időben és adott helyen várjunk rá? Ránk támadna egy ilyen nyilvános helyen? – Úgy értem, lányokon – mondta Brielle. – Paul ide vagy oda, és ezt minden szerénységemmel mondom, ez egy férfifaló frizura. Ránézve el kellett ismernem, hogy valóban fantasztikus haja van. Már a templomi gyűlésén is jól nézett ki, de azóta nyilvánvalóan csinált vele valamit: hullámos és telt fürtjei tökéletesen kapták el a lenyugvó nap sugarait. Elképzeltem, ahogy szétterül egy balzsamozóasztalon, és csak fésülöm és fésülöm, amíg aranyként nem ragyog... – Nem a test a lényeg – válaszoltam. – Hanem az, hogy ki lapul benne. Maryre néztem. Aki Brooke testében volt. Visszanézett rám, de nem szólt semmit, aztán Brielle-hez fordult. – Bár ilyen egyszerű volna, mi? – Az egyetemig nem akarok pasit – jelentette ki Jessica. – A pasik mind idióták. Mary gonosz vigyorral pillantott rám. – Az már igaz. – Azért nem olyan rosszak – mondta Brielle. – Nem úgy értem, hogy az összes fiú az egész világon – pontosított Jessica. – Úgy értem, az összes fiú itt, a városban. Ugyanazok a fiúk, akiket már az óvodában is ismertem. Az én évfolyamomban Braden Cole a legcukibb, és egyszer még ő is lehányt engem egy ovis túrán. – Ha nem akarod, hogy a fiúk rád okádjanak, nagy csalódás lesz az egyetem – jegyezte meg Mary. Kíváncsian néztem rá, hiszen másodéves középiskolásként halt meg. De nyilván rengeteg más emlék is kavarog a fejében a sajátjain kívül, például olyan lányoktól, akiket Senki már idősebb korukban ölt meg. Lehet, hogy egyszer beszabadult egy egyetemre, gondolván, hogy ott találhatja meg a tökéletes életet? Kíváncsi voltam, meddig tarthatott ki ez az elképzelése, és mégis miféle élet elégíthette volna ki, ha ugyan bármilyen. És azon tanakodtam, mennyi lehet még jelen Brooke széttöredezett elméjében Senki örök nyugtalanságából. – Nagyon tetszenek a melírjeid – mondta Brielle Brooke szőke frizurájára célozva. – Természetesek? – Azok bizony! – válaszolta vidáman Mary. – És imádom őket. Szeretek szőke lenni... Nem nézett rám, de a hirtelen szünetből tudtam, hogy meghökkentette saját nyelvbotlása. Marynek egész életében fekete haja volt.

– Fested? – kérdezte Jessica. – Egy ideig fekete volt. – Mary finoman megtapogatta Brooke haját. – Szeretem ezt a színt, de... kicsit hiányzik a régi. – Nagyszerűen festesz szőkén – biztatta Brielle. – Jól áll neked. Corey olyan halkan lépett ki a jégkrémespult mögül, mintha csak mögénk akart volna lopakodni, de láttam megmozdulni Kutyafiú fejét. Épp csak annyira fordultam el, hogy figyelhessem Corey-t a szemem sarkából. – Üdv a Cicaalomban – köszöntem oda neki, és minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne nézzek rá közvetlenül, és hagyjam, hogy mögém settenkedjen. Egy pillanatig szinte rettegtem. – Mi csak Alomnak hívjuk – jegyezte meg a Corey mögött felbukkanó Paul. – Ez lenne a tulajdonos vezetékneve? – csillant fel Mary szeme. – Akkor ez azt jelenti, hogy a beceneve Cica? – Szép is lenne – mondta Paul. – Csak egy aranyos név – vont vállat Brielle. – Nem hiszem, hogy jelent bármit is. – Egy poén – fűzte hozzá Jessica. – Naná, hogy csak egy poén – válaszolta Paul. – Úgy értjük, hogy azon túl. – Fakabát – szólalt meg Corey, ahogy elnézett mellettünk az utca irányába. Megfordulva láttuk, hogy egy férfi sétál felénk, büszkén feszítve az állami rendőrség barna egyenruhájában. – Basszus – motyogta Brielle olyan halkan, hogy alig hallottam. – Nyulkapiszka biztos úr. – Szép jó estét, ifjú hölgyek – köszönt oda a rendőr. – Zavarnak benneteket ezek a fiúk? – Nem, Mr. Glassman – válaszolta Brielle. – Glassman biztos úr – helyesbített a zsaru. A névtáblájára pillantottam, és nagyjából ki tudtam venni egy Glassmanre rímelő név körvonalait; inkább felnéztem az arcára, amelyben egyértelműen Sara vonásai tükröződtek. Ugyanaz az orr, ugyanaz az áll. Kétségkívül a nő testvére. Jessicára és Brielle-re nézett, mindegyikükön egy kicsit tovább legeltetve a szemét, mint kellett volna, aztán Maryre pillantott. – Te új vagy a városban. És megint feltört bennem az a régi, ismerős érzés – nem gyűlölet, pusztán egy hirtelen, szinte kristályos tisztánlátás; megölhetném ezt az embert anélkül, hogy a szívem akar egyetlen ütemet is gyorsabban verne. Nem. – Csak átutazóban vagyunk – mondta Mary. Végtelen kedvességét

barátságtalan nyerseség váltotta fel. Tudomást vett a férfi jelenlétéről, de csak a lehető legkurtább válasszal illette, aztán elfordult tőle. Corey-ra nézett, bár nem értettem, hogy miért pont Corey-ra, és a jégkrémes stand felé biccentett. – Eszünk valamit? A Glassman rendőrtiszt arcát elborító sötét kifejezés egyértelművé tette, nem tetszik neki, hogy semmibe veszik, és meg is volt hozzá a kellő fellépése, hogy magára kényszerítse a környezete figyelmét. – Hogy hívnak? – érdeklődött. Aztán, szinte csak mellékesen, kipécézett magának engem is. – Ez neked is szól, kölyök. Hogy hívnak? – Davidnek. – Van személyid? – Milyen ízeik vannak? – kérdezte Mary, és még mindig Corey-n tartotta a tekintetét. – A nevedet kérdeztem – szólt rá Glassman, most már jóval hangosabban. – Mary vagyok – nézett rá újra Mary. – Maga idevalósi? Glassman nyilvánvalóan egy pöcs volt, és a ráaggatott Nyulkapiszka biztos úr gúnynévből kiindulva már rég híre ment a viselt dolgainak. Corey és Paul csak kényelmetlenül érezte magát, Jessica és Brielle azonban láthatólag undorodott tőle, így aztán könnyen ki lehetett találni, miről kapta azt a gúnynevét. Arckifejezése a kéj és a düh között ingadozott; alig tudta levenni a szemét Jessica lábáról, amelyből elég sokat felfedett a lány rövid farmerja. És valahányszor máshová tévedt a tekintete, mindig valamelyik másik lányon állapodott meg, és mindig jóval a szemük szintje alatt. A helyi kölykök csendben maradtak, vagyis ez a szituáció elég gyakran lejátszódott ahhoz, hogy rutinként tekintsenek rá, de sosem fajult el annyira, hogy megérje szembeszállni a férfival. Gondoltam, kicsit nyaggat minket, fixírozza a lányokat, aztán továbbáll. Ennél többel nyilván nem fog próbálkozni a főút kellős közepén. Viszont attól még ragaszkodhat az irataink megtekintéséhez, és pont olyannak tűnt, aki nagy örömmel él a lehetőséggel, hogy kicsit gyakorolja a hatalmat a károdra, ha nem teszed meg, amire utasít. Lehet, hogy mindent, amiért dolgoztunk, itt, az Alomban fogjuk elveszíteni. – Itt nőttem fel – válaszolta Glassman. – Dillon első telepesei Glassmanok voltak. – Üveggel[3] dolgoztak? – kérdezte Mary. Nem mosolygott, nem flörtölt, de határozottan játszott vele. Érdeklődést színlelt a származása iránt, hogy fontosnak érezze magát. Ezzel próbálta csillapítani az előbbi dühét, aminek következtében elkérte a papírjainkat. Első próbálkozásként semmibe vette a

férfit, de ez a módszer visszaütött, most igyekezett baráti légkört teremteni. – Hát... azt hiszem – mondta Glassman. – Sohasem gondoltam bele. – Talán még Angliában – folytatta Mary. – Aztán amikor idejöttek, valószínűleg már farmerként éltek. Vagy mondjuk állattenyésztőként. – Felszegte a fejét, és bájos, ártatlan zavarodottsággal húzta el a száját. Féltem, hogy eltúlozza. – Sok farm van errefelé? – Ez itt kukoricaföld – szólt közbe Paul. – Vagyis hát most már kukorica. Régen a nagy része még búza volt... – A kormányzati támogatások változtatták meg a fókuszt – lopta vissza magára a reflektorfényt Glassman, és meg csak rá sem nézett Paulra. – Bioüzemanyag meg effélék. De manapság csak a kukoricában van pénz, semmi másban. – A rendőrmunka amúgy is sokkal érdekesebb – szólt Mary, de Jessica arca hirtelen annyira megnyúlt, hogy tudtam, Mary melléfogott, elbotlott Dillon egyik láthatatlan drótakadályában. Glassman rendőrtiszt arca elsötétült, szemöldökei összeértek, tekintete még baljósabbnak tűnt az árnyékukban. – Van valami problémád az állami rendőrséggel, missy? – Mary – mondta Mary, és mind Glassman, mind én döbbenten bámultunk rá. A férfi eleve kezdett bedühödni, erre ő a lehető legnyersebben kijavította. De ahogy az arca lassan vicsorgásba torzult, Mary hangosan és zengőn felnevetett, olyan erővel, hogy szinte az egész teste beleremegett. A szájához kapta a kezét, felvonta a szemöldökét, és próbálta magába fojtani a kacagást, aztán hadarva nekiállt bocsánatot kérni. – Ó, bocsánat, bocsánat, azt hittem, a nevemen akar szólítani, úgyhogy kijavítottam, hogy Mary, mert akkora fafej vagyok, sajnálom, kérem, kérem, ne haragudjon... – Ennél meggyőzőbben már nem is sajnálkozhatott volna, látványos igyekezete ellenére is előtörő nevetése pedig olyannyira fertőzőnek bizonyult, hogy még Glassman és Paul is kuncogni kezdett vele. Igaz, senki más nem szállt be, de én azért próbáltam mosolyogni, hogy fenntartsam a derűt. – Semmi baj, Mary – mondta Glassman. Aztán egy pillanatig habozott, mert annyira levették a lábáról, hogy azt sem tudta, hogyan folytassa. – Ööö, jégkrémért jöttetek? – Melyik ízt ajánlja? – kérdezte Mary, épp időben szedve össze magát, hogy a nevetése őszintének hasson. Kegyelemdöfésként azért még kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. – Az epreset. Dillon híres az eperéről.

– Csúcs – lelkendezett Mary, és felugrott a székéről. – Köszönjük! Gyertek, srácok. – Intett nekünk a fejével, aztán ujjait a farmerja hátsó zsebébe dugva elfordult Glassmantől, és a jégkrémes pulthoz sétált. Vettük a lapot, és követtük őt, Glassman pedig csak bután bámult utánunk, most, hogy Mary rongyosra verte a verbális sakkjátszmában. Meg sem próbált megállítani minket – a társalgás a saját válaszával jutott el az elbocsátásunkig, így aztán nem tiltakozhatott ellene. Előreengedtem a többieket a pulthoz, és közben Glassman arcát tanulmányoztam. Jessica indult utoljára Mary után. Ahogy megfordult, leejtette a telefonját, és fintorogva hajolt le érte, attól tartva, hogy ezzel valahogy megtöri a bűbájt. Glassman azonban csak a rövid farmerból egyenesen felé pucsító fenekével foglalkozott. Ahogy bámulta, nyelt egyet, és ökölbe szorította a kezet. Elfordítottam a tekintetemet, nehogy észrevegye rajtam, hogy láttam a reakcióját. Amikor Jessica elsétált mellettem, közvetlenül mögé soroltam be, hogy blokkoljam Glassman rálátását. A pultnál semmiségekről fecsegtünk, és nem mertünk hátranézni. Egy-két perc elteltével a lehető legdiszkrétebben visszapillantottam, remélve, hogy a férfi nem ugyanott áll még mindig. De az igazság majdnem ugyanolyan rossz volt – az út túloldaláról, a járőrkocsijából bámult minket. Ilyen távolságból nem vehettem biztosra, de bármibe le mertem volna fogadni, hogy Jessicát fixírozza. – Kösz, hogy leráztad – hálálkodott Birelle. – És kérlek, tanítsd meg, hogyan kell csinálni. – Még nem ment el – jegyezte meg Corey. Nem tűnt fel, hogy bármikor hátranézett volna. Jessica megfordult, és a járőrkocsira pillantott. – Rohadt Nyulkapiszka – morogta Paul. – A hideg futkos a hátamon a fickótól. – Nem téged vetkőztetett le a szemével – mondta Brielle. – Ezek szerint gyakran csinálja? – kérdeztem. – Állítólag igen – válaszolta a kölyök a pult mögött. – Mindig is sokat vándorolt a keze – tette hozzá Brielle. – De miután elment Dillonból, hogy beálljon állami rendőrnek, hallottunk egy lányról egy másik városban... – Crosbyban – szúrta közbe Paul. – Nem – rázta meg a fejét a kölyök a pult mögött. – Taylorsville-ben. – Mindegy, valahol – legyintett Brielle. – Senki sem tudja, mi történt pontosan, de a fickó totál perverz. – Ez csak amolyan városi legendának hangzik – mondtam.

– Pedig tényleg megtörtént – győzködött Paul. – Találkoztam valakivel, aki ismerte a lányt, akit megtámadott. – Ha tényleg megtörtént volna, már rég nem lenne meg a munkája – vetette ellen Mary. Az apja zsaru volt. – A rendőrök mindennél jobban gyűlölik a pedofilokat. – Talán – mondta Jessica. Láthatólag nem sikerült meggyőzni. – Láttad, hogyan nézett ránk – emlékeztette Maryt Brielle. – Még ha nem is történt semmi valami lánnyal Crosbyban vagy akárhol, egy nap fog. Valahol fog. – Glassman elindította a járőrkocsiját, és elhajtott. Brielle jéghideg tekintettel nézett utána. – Ha valaha rád hajt, Jess, én megölöm.

17 Egy sikollyal kezdődött. Távolinak hangzott, de hát Dillonban semmi sem lehet igazán távoli. Később megtudtam, hogy csak pár háztömbre történt az Ingrid házában lévő vendégszobánktól, márpedig az nem nagy távolság egy sikolynak. De ahhoz azért elég nagy, hogy ne ébresszen fel valakit csak úgy. A padlón feküdtem, kinyitottam a szememet, és nem igazán tudtam, mi is riasztott fel. Brooke az ágyon aludt. Inkább nem néztem rá, csak hallgatóztam, és a légzése normálisnak és egyenletesnek tűnt. Kutyafiú a padlón horkolt. Én az ajtó előtt feküdtem, hogy Brooke ne tudjon kimenni, kívülről pedig senki se tudjon bejönni. A házban és a városban is csend honolt. Az ablak redőnyei között átvilágított a sápadt negyedhold fénye. Aztán valaki ismét felsikoltott. Azt hihetnéd, hogy az én életutam után már szakértője vagyok a sikolyoknak – hogy legalább a sikoltozó nemét meg tudom állapítani, ha a korát és egyéb részleteket nem is. Talán idővel így is lesz, de ehhez egyelőre nem hallottam elég sikolyt, és egyáltalán nem is akartam tudni, hogy mennyi lenne az az elég. Az extrém fájdalom és az extrém rémület hajlamos mindent egyetlen ősi hangba olvasztani, mintha csak egyetlen sikoltás létezne, és mind azt használnánk. Felültem, hallgatóztam, és azon tépelődtem, mit tegyek. Rohanjak ki, és keressem meg a hang forrását? És aztán? Közvetlen harcban nem sokat értem, legjobb esetben lebuktatom magam Attina előtt, és rögtön tudni fogja, ki vadászik rá, és képtelen leszek bármiféle információt szerezni róla. Legrosszabb esetben engem is megöl. Márpedig biztosan Attina miatt sikoltozott valaki. Mi más miatt? Ebben a városban évtizedek teltek el erőszakos bűncselekmények nélkül, és most kettő történt kevesebb mint egy hét alatt. Kizárt, hogy ez véletlen legyen. Csakhogy Derek Stampert lassan, szobája magányában ölték meg, és senki nem is tudott róla, csak egy órával később, amikor megtalálták a holttestét. Akkor ez egy másik gyilkos lenne? Vagy csak egy másfajta szituáció? Vajon mi késztette a Sorvadtat módszere megváltoztatására? Felálltam, leráztam magamról a rám tekeredett paplanokat, és az ablakhoz sétáltam. A padló megnyikordult a talpam alatt, de csak egészen halkan. Feljebb toltam az egyik redőnylécet, és kinéztem a résen; a világ sötéten és színtelenül, üresen tátongott a holdfényben. A fák, a házak és a kocsik mind mozdulatlanul

állták a némaságban. Még csak a szél sem fújt. Nem tudom, mire számítottam, nyilván nem arra, hogy valami átváltozott démon pont a ház előtt öl meg... Újabb sikoly, hosszabb, mint az előzőek. Egy másik hang? Nem tudtam megállapítani. Mi van, ha nem is a Sorvadt az? Mi van, ha mégis csak valami véletlennek köszönhető az egy hét alatti két támadás, és ez csak valami rablás vagy verés, aminek véget vethetnék, ha nem félnék ennyire? De okkal féltem, méghozzá jobb okkal, mint bárki más a városban, mert tudtam, mi történhet, ha igazam van. Láttam Sorvadtakat gyilkolni. Láttam, mit hagynak maguk után, méghozzá testközelből. És ami még az erőszaknál is rosszabb, láttam villanásokat a mögötte álló elmékből, amelyeket tízezer év kínzott meg és torzított el. Nemcsak azt láttam, ahogy életeket vesznek el, hanem azt is, ahogy átveszik felettük a hatalmat, ahogy belépnek egy ember alakjába és arcába, hogy helyettük éljék le az életüket. Az ő megállításuk volt a feladatom. Ez volt az életem. De ennek nem az a módja, hogy fejjel rohanok a falnak. Vártam az ablaknál, figyeltem, de nem hallottam több sikolyt. Három rövid kiáltás, és egy élet véget ért. Pár perccel később motor zúgott fel, majd még egy, aztán már három, és ki tudja, még mennyi. Láttam az utca túlsó végén álló házakon tükröződő vörös és kék fényeket, de a forrásukat nem. Kiabálások. Nem értettem, mit mondanak. Villanyt gyújtottak a szemben lévő házban, majd annak szomszédjában is. Hunyorogva néztem a hálószoba falának kerek órájára, hogy jobban lássak a sötétben. Éjjel fél kettő. Órák telnek el, mire megtudhatjuk, mi történt. Megéri kimennem és körülnéznem? Most, hogy a rendőrség kiszállt, a veszély – valószínűleg – elmúlt. És tudtam, nem én lennek az egyetlen, aki kilép az éjszaka közepébe, hogy a nyakamat nyújtogatva megpróbáljak kivenni valamit a rendőrség által végzett nyomasztó munka részleteiből. Akár még alibiként is szolgálhatna, ha esetleg ránk vetülne a gyanú – nyilván nem én tettem, ott nézelődtem magukkal, ahelyett, hogy menekültem volna. Vagy ellenkezőleg, pont gyanút ébresztene ott, ahol nincsen, és folyton eszükbe jutnék a rendőröknek, amikor a bűntény helyszínére gondolnak. A tettesek sokszor felbukkannak az ügyükkel kapcsolatos nyomozásoknál – nem annyiszor, hogy ha valaki megjelenik, az automatikusan gyanús legyen, de ahhoz elég sokszor, hogy alibiként ne érjen semmit. És ami még fontosabb, ha odamegyek, vagy magammal kell vinnem Brooke-ot, vagy meg kell kockázatnom, hogy felébred, és zavarában elkóborol. Aludnia kellett, főleg most, hogy egy hete először végre

ágyban fekhetett, és semmi szüksége nem volt egy újabb holttest látványának traumájára. Jobb, ha itt maradok, és várok. Álltam az ablaknál, és figyeltem, hátha megtudok még valamit. Egész éjjel ott maradtam. Brooke még mindig Mary volt, amikor reggel felébredt. A lehető legtömörebben elmagyaráztam neki, mi történt, és azt mondta, jól döntöttem, hogy itt maradtam. Nem tudtam, komolyan gondolta, vagy sem, de kedves volt tőle. Egymásnak háttal öltöztünk fel a bolyhos, rózsaszín szobában. Amikor kimentünk a konyhába, hogy segítsünk a reggeli elkészítésében, Ingridet már ott találtuk: hajcsavaróban, fürdőköntösben, sírva szorongatta a telefont. – Irgalom – mondta. – Irgalom, irgalom. – Minden rendben? – kérdezte Mary. Rám sandított, mindketten sejtettük, miről szólhatott az a telefonhívás. Ingrid megrázta a fejét. Közelebb léptem hozzá, és próbáltam nem annyira kíváncsinak, mint inkább segítőkésznek hangzani. – Segíthetünk valamiben? Ingrid úgy nézett a telefonra, mintha valami múzeumi furcsaság lenne, egy bizarr tárgy, amely mágikus úton került a kezébe. A kijelzője üres és fekete volt, a hívás rég véget ért, de a nő olyan sokkos állapotba került, hogy azóta sem tudta letenni a készüléket. Mary leült mellé a konyhaasztalhoz. – Hallottunk valamit múlt éjjel – puhatolózott. – Rendőrautókat. Valami baj történhetett. Magának már elmondták, hogy mi? Ugyanezt kérdeztem volna, csak azzal együtt, hogy sikolyokat hallottam, de azonnal rájöttem, hogy a rendőrautók említése okosabb húzás. Mary a történtek legelfogadhatóbb, leghelyénvalóbb részével töltötte meg Ingrid gondolatait: azokkal, akik a probléma megoldásán fáradoztak. A sikolyok említése csak még borzalmasabbá tette volna a helyzetet. Mihez kezdenék Mary nélkül? Ingrid lassan bólintott, és kezével a száján tovább sírt. Megtörölte a szemét, szipogott, és igyekezett összeszedni magát. – Találkoztatok velük tegnap, ugye? A Butler lányokkal? Ne, gondoltam, kérlek, ne. – Igen – bólintottam lassan. – Jól vannak?

– Jessica. – Ingrid ismét elsírta magát, a következő két szavát alig értettük: – Mint Derek. Mary Ingrid hátára tette a kezét, némán rám pillantott, majd átölelte a nőt, aki azonnal visszaölelte, Kutyafiú pedig odasétált hozzájuk, és a kövér, szőrös odaadás gesztusaként leült Mary lábára. Elgondolkodva figyeltem őket. Miért Jessica? Mindkét áldozatot ismertük, nem sokkal azelőtt beszéltünk velük, hogy megölték őket. Üzenet lett volna? Vagy valaki konkrétan ránk vadászott, csak újra és újra mellélőtt? Nem tudtam, miféle nyomkövetési módszer vezetne ilyen ismételt hibához, de a Sorvadtak képességeit szinte képtelenség volt megérteni anélkül, hogy pontosan ismertük volna a működésüket. Az áldozataik, a motivációik és a módszereik mindig tökéletes belső harmóniában álltak egymással – még ha nem is értettél egyet azzal, amit tettek, megértetted, hogyan jutottak el a szóban forgó tettek végrehajtásáig. Volt értelme a cselekedetüknek, csak meg kellett találnod azt a valamit, ami rávilágított – azt a titkos, természetfeletti kódkulcsot, amely az összes nyomot a helyére illesztette. De ha nem tudtad, hogyan működik a képességük... Sok emberrel beszéltünk, amióta Dillonba jöttünk. Miért pont ezt a kettőt ölte meg a Sorvadt? Miben különböztek ők a többiektől? Mindketten tinédzserek. Mindkettejükkel az utcán beszélgettünk. Mindketten... És akkor hirtelen megkönnyebbülés öntött el, ahogy rájöttem a két áldozat közti lényeges különbségre: Dereket meg akartam ölni, és amióta meghalt, valahogy felelősnek és bűnösnek éreztem magam, mintha szerepem lett volna a halálában. Jessicát azonban sosem akartam bántani. Mi több, Corey megölését tervezgettem magamban, márpedig neki nem esett semmi baja. Ha tényleg az én erőszakos terveim lennének a támadások a gyökerei, Jessica még mindig élne. Fellélegezhettem... ...legalábbis részben. De még mindig rajtam állt, hogy megállítsam ezt a Sorvadtat, mielőtt újra gyilkol. – Fel kell hívnom Sarát – mondta Ingrid, és pár másodpercig még szorosan tartotta Maryt, majd kibontakozott az öleléséből, és a telefonja felé nyúlt. – Teljesen össze fog omlani. – Jól ismerte Jessicát? – kérdezte Mary. – Ó, istenem – fogta meg Ingrid a kezét. – Annyira összetörtem, hogy nem is meséltem nektek Luke-ról. – A testvéréről? – kérdeztem. – Megpróbálta megmenteni Jessicát. Hősként viselkedett. – Várjunk csak – ráncoltam össze a homlokom az asztal túlsó végén. – Mit

csinált Glassman rendőrtiszt a tizennégy éves Jessica társaságában hajnali fél kettőkor? – Hősként viselkedett – ismételte meg Ingrid megkeményedett és dühös hangon. – Őt is összevagdosták, mert megpróbálta megmenteni a lányt. – Felvette a telefont, én meg elkaptam Mary tekintetét, és a nappali felé biccentettem. Kimentem a konyhából, ő pedig követett. – Mit gondolsz? – suttogtam. – Kizárt, hogy Jessica önszántából volt vele. Bólintottam. – Gondolod, hogy... Nem is tudom. Emlékszel olyan Sorvadtra, aki pedofil volt? Mary a homlokát ráncolta. – Most már Glassmanre gyanakszol? – Nem, még mindig Corey-ra szavazok – ráztam meg a fejem. – Fura és ijesztő fickó, az az „elkezdődött” pedig baromi gyanús. Csakhogy. Ezek egyike sem konkrét bizonyíték, és mindkét áldozat tinédzser volt, Glassman rendőrtiszt pedig pár órával azelőtt csorgatta a nyálát Jessicára, hogy a lányt megölték. Úgyhogy nem árt, ha legalább fontolóra vesszük a szerepét. – De Glassman nem tartózkodott a városban Derek halálának éjszakáján. Sara azt mondta, még előző nap elment. – Vagy talán csak úgy tett, mintha elmenne, hogy hamis alibit gyártson magának. – Egy óvatos ember nem ölne meg egy lányt öt órával azután, hogy látták őt a főúton beszélgetni vele. Hogy aztán sérülésekkel találják meg őt a tett helyszínén. Felsóhajtottam, és bólintottam. – Igazad van. De mi van, ha... nem is tudom. Túlságosan illik a képbe, hogy csak úgy elvessük, még ha bizonyos darabok egyelőre nem is illeszkednek. – Egyelőre? – Lehet, hogy ha többet tudunk meg, akkor jobban illeszkednek majd. Mary bólintott. – Akkor egyelőre összpontosítsunk arra, amit tudunk. Mindkét áldozat az azt követő éjszakán halt meg, hogy beszéltünk velük. – Ami még ennél is jobb: mindkét beszélgetés Corey jelenlétében zajlott. – Még mindig ő a legjobb jelölt – értett egyet Mary. – Bárcsak több bizonyítékunk lenne. – Lehet, hogy már az első alkalommal felismert minket – spekuláltam. – Vagy

felismerte Senki jelenlétét vagy a befolyását vagy valamit, és miután elmentünk, megölte Dereket, hátha azzal visszacsal minket. Az első éjjel azért nem ölt meg senkit, mert még nem állt készen. Még tervezgetett. Aztán a második éjszakán akcióba lendült: Elkezdődött. – Szóval mi a terve? – Fogalmam sincs – vontam vállat tanácstalanul. – Talán üzenni akar nekünk, vagy valaki másnak, vagy... hát az biztos, hogy valamiképpen köze van hozzánk. Az, hogy két gyilkosság véletlenül pont a mi érkezésünkkor történik egy egyébként békés városban, nem lehet véletlen. Beszélnünk kell a szüleivel, meg talán Brielle-lel is. – Komolyan mondod? Most halt meg a húga. – Persze. Igazad van. Akkor talán Paullal. – Nehéz lesz bárkivel beszélnünk, ha az egész város rettegve gyászol az itttartózkodásunk alatt. – Elfintorodott. – Szerinted hányszor fog még ölni? – Nem tudom. Talán... várjunk csak. – Mi az? – Van egy másik kapcsolat. Három napot töltöttünk itt, és mindhárom napon beszélgettünk emberekkel, de csak két napon ölték meg valamelyiküket. – Mert az első napon még a tervét szövögette. Te mondtad. – Talán. Vagy talán van egy másik közös nevező, amelyet nem vettünk figyelembe. Mit csináltunk a második és a harmadik napon, amit az elsőn még nem? – Nappal... nappal is itt voltunk. Elmentünk... ó, basszus. – Egyenesen a szemembe nézett. – Elmentünk a templomba. – Mindkét nap – biccentettem. – És ez mit jelent? – Nem tudom. – Talán nem jelent semmit. – Talán nem. Talán igen. – Olyasmivel kell foglalkoznunk, amit megértünk – fakadt ki frusztráltan Mary. – Tényleges nyomokkal, amelyeket ténylegesen követni tudunk. Ne árnyékokra mutogassunk. – Akkor mi legyen? – Mondjuk... menjünk, nézzük meg az éjszakai bűntény helyszínét. Hátha találunk lélekcuccot vagy karomnyomokat, vagy valami más bizonyítékot, amire a rendőrség nem tekint bizonyítékként, mert túlságosan furcsa ahhoz, hogy köze legyen egy sima gyilkossághoz.

– Jó ötlet – bólintottam. – Meglátjuk, hozzáférünk-e a helyszínhez. Lehet, hogy még mindig le van kordonozva. És akárhogy is, azt hiszem, meg kell látogatnunk a zsarukat. – Be akarod vonni őket? Bírtam Davis rendőrtisztet, de egy szót sem fog elhinni valami természetfeletti szörnyetegről szóló meséből. Megráztam a fejem. – Csak ki akarom deríteni, mit tudnak... nem tanulmányozhatom a holttesteket, mint régen, Claytonban, úgyhogy más módszerrel kell információt szereznünk. – A zsaruk semmit sem fognak elárulni nekünk. – Szándékosan nem. Ezért fogunk elmondani nekik valamit... megkérték az embereket, hogy aki tud valamit, keresse fel őket, úgyhogy ezt fogjuk tenni. Előlépünk Jessica és Glassman tegnap esti találkozásának szemtanúiként, és amíg az épületben vagyunk, minden, körülöttünk zajló beszélgetésre hegyezzük a fülünket. – Te megőrültél. El fogják kérni a személyinket. – Amit nem fogunk tudni odaadni. De ettől meg nem válunk gyanúsítottakká, és bármit gondoljanak is rólunk, túlságosan el lesznek foglalva a gyilkosságokkal ahhoz, hogy azon törjék a fejünket, kik vagyunk. – Előre-hátra dülöngéltem, és fintorogva gondolkodtam. – kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne, hogy nem válunk gyanúsítottakká. Mary felvonta a szemöldökét. – Hajlandó vagy megkockáztatni azt az egy százalékot? – Hogy megöljünk egy Sorvadtat? Sokkal többet is. – De nem köthetünk ki a képernyőkön. Ebből országos hír lesz, és nekünk észrevétlennek kell maradnunk. – Tudom. Mary sokatmondón karba fonta a kezét. – Elmegyünk az őrsre, de ha kamerák vannak odakint, azonnal visszajövünk. Nem kockázathatjuk meg, hogy otthon meglássanak minket. – Nyilván. – Egy pillanatra elhallgattam. – Jó terv, de... kissé hevesebbnek tűnsz a szokásosnál. – Minél előbb azonosítják Brooke testét, annál hamarabb kilökődhetek belőle. Erre nem tudtam mit mondani. Elsétáltunk a bűntény helyszínére, ahol az emberek tömegével feszültek neki a rendőrségi szalagnak, és a nyakukat nyújtogatva nézelődtek befele. Mary és én előrefurakodtunk, de semmit sem láttunk, leszámítva néhány műanyag ponyvát,

amelyek szinte biztosan vérnyomokat takartak le. Pár állami rendőr is tartózkodott a helyszínen, de nem annyira a bizonyítékokkal foglalkoztak, mint inkább azzal, hogy távol tartsak az embereket, és azon tűnődtem, vajon már végeztek az itteni munkával, vagy egy érkező helyszínelőcsapatnak próbálják tisztán tartani a környéket. Két rettenetes gyerekgyilkosság egy héten belül már országos hír; lehet, hogy az FBI is kiszáll. Kíváncsi voltam, olyasvalaki jönne-e, akit ismerek. Mi lehetett Attina terve? Olyan nagy médiavihart akart kavarni, hogy túl kockázatos legyen tovább vadásznunk rá? Lassan kikászálódtunk a tömegből, komoran intettünk a hátul álló Nash lelkésznek, és megindultunk a rendőrőrs felé. Mary azon dolgozott, hogy valami elfogadható mesével álljon elő, ha a rendőrök elkérik a személyinket, én pedig elkezdtem összerakni magamban Corey megölésének tervét. Vagy legalábbis a kezdeti fázisát. Egy Sorvadt megölése épp olyan kényes ügy, mint a felkutatása: ha tisztában vagy a képességeivel, nincs túl nehéz dolgod, de ha nem, szinte lehetetlen feladat előtt állsz. Azzal kellett kezdenünk, amivel mindig is kezdtük: a gázolásos balesettel. De hogyan hajtsuk végre? Nem vezethetjük mi magunk a kamiont – legjobb esetben is börtönben kötnénk ki –, és ha túléli a gázolást, a semmiért leplezzük le magunkat. Visszafogottabban kell csinálnunk. De hogyan? Egyáltalán meg merjük csinálni? Mi van, ha Corey minden gyanúnk ellenére ártatlan? Mi van, ha csak valami csodabogár, aki pocsék a társas érintkezésekben, a facebookos bejelentése pedig puszta véletlen? Az „Elkezdődött” simán utalhat... nem tudom, egy garázsbandára vagy valamire. Talán nő a bajusza. Talán hozzálátott valami sorozatdaráláshoz. Én aztán nem ítélhettem el valakit, csak mert gyanúsan viselkedik, és képtelen rendesen beilleszkedni. De hogyan mehetnék biztosra? Minden pillanat, amelyet tétlenséggel töltök, egy újabb pillanat, amelyben valakinek baja eshet. Jobb, ha már most előállok egy tervvel, úgy rögtön kéznél lesz, amint a célpont személye megerősítést nyer. Feltéve, hogy egyáltalán rá tudom tenni a kezem egy kamionra, hogyan csinálnám? Mondjuk irányba állítom, és lesúlyozom a gázpedált egy rakás téglával? Ha sikerül elcsípnem Corey-t egy olyan helyen, mint mondjuk a Cicaalom... de hogyan akadályozom meg, hogy ne vegye észre a kamiont, és ne térjen ki az útjából? Hogyan szűrhetem ki a járulékos károkat? Talán elkaphatnám éjjel, amikor részegen ténfereg az autósmoziban, vagy hazafelé megy a sötétben. Minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább meg akartam csinálni, mint egy drogos, aki egy adag metamfetamint bámul – ül, vár, és az

egésze elméje megtelik a gondolattal. Megnéztem magamnak minden kocsit, ami mellett elmentünk, és azon tanakodtam, hogyan lophatnám el, indíthatnám be, és tüntethetném el belőle a DNS-nyomaimat. Amikor megérkeztünk a rendőrőrsre, majdnem ugyanolyan zsúfoltan találtuk, mint a bűntény helyszínét – bár a legtöbb ember itt rendőrségi egyenruhát viselt. Túl sokan voltak ahhoz, hogy mind az őrshöz tartozzanak. Helyi rendőrök, állami rendőrök és környékbeli önkéntesek sürgölődtek együtt. A legtöbben a parkolóban és a bejárati ajtónál nyüzsögtek, mintha várnának valamire – egy parancsra vagy egy bejelentésre. Egy mentőautó állt a parkolóban. Ez új volt, de nem tudtam, mit jelent. Kamerákat és híradósokat nem láttunk. Amikor megindultunk az ajtó felé, az egyik rendőr megállított minket. – Van itt valami dolgotok? – A rendőrtiszt a templomi gyűlésen azt mondta, keressük fel, ha tudunk valamit – vette elő Brooke a legártatlanabb hangját. – Tegnap Jessicával voltunk. – És ez minden? Együtt lógtatok az áldozattal? – Glassman rendőrtiszt is ott volt – sütötte le a szemét Mary. Nem tudtam megmondani, tényleg kínosan érzi magát, vagy még mindig csak színészkedik. – Rohadt Nyulkapiszka – szólalt meg egy másik zsaru, ahogy odalepett az első mögé. – Engedd át őket. A második zsaru intett neki, hogy kövessük. Bevezetett minket a rendőrök tömegén át az őrs épületébe, ahol valaki éppen az egyik irodában kiabált. A zsaru a várakozóhelyiségre mutatott: hét-nyolc műanyag szék állt benne, a legtöbbet már elfoglalták – valószínűleg más szemtanúk várakoztak bennük. Mary és én leültünk, Kutyafiú pedig fáradtan zihált a lábunknál. Igyekeztem kihallgatni a kiabálást. – ...még egy? Hogy a pokolba magyarázzam ezt meg? – A válasz már túl halk volt, nem tudtam kivenni. Aztán ismét az előző hang kiáltott fel. – Ebből nem mászol ki egy áthelyezéssel, Luke! Davis rendőrtiszt, aki a templomi gyűlésen beszélt, Glassman rendőrtiszttel üvöltözött. A „még egy” nem a holttestre utalt, hanem Glassman múltjára a fiatalkorú lányokkal. Maryre pillantottam, mire ő megrázta a fejét. – Bizonyítékot akarsz a Sorvadtak gonoszságára? – suttogtam. – Ez a Sorvadt a lányt ölte meg a gyerekmolesztáló helyett. – Na ide figyelj! – üvöltötte Davis. – Nem érdekelnek a kifogásaid! Nem érdekel, hogy kockáztattad az életed, hogy bekaptál pár vágást, nem érdekel semmilyen rohadt kifogásod. Ez a város bármikor felrobbanhat, és ahelyett,

hogy az emberek problémáját oldanám meg, most egy mocsadék zsaruval és az ő mocsadék fantáziájával kell foglalkoznom. – Elhallgatott, míg Glassman motyogott valamit, amit nem értettem. – És szerinted ez számít? – kérdezte Davis, amikor Glassman befejezte. – Persze hogy mind csak pletyka volt, ezért nem rúgtunk még ki, de ez most bizonyíték. Ha olyan rohadtul ártatlan vagy, meg tudod magyarázni, mit csináltál a lánnyal hajnali fél kettőkor? – Legalább pont olyan dühös rá, mint mi – szólt Mary. – Csak figyelj – mondtam, de gyorsan elhallgattam, amikor egy másik rendőr fordult ki a sarok mögül, és fürgén felénk indult. Felnéztem, még egyszer átvettem magamban a fedősztorinkat, de a férfi simán elviharzott mellettünk Davis rendőrtiszt ajtaja felé. Arcán komor kifejezés ült, állkapcsát összeszorította. – Hát ez nem jó – mondta Mary. Az újonnan jött zsaru kinyitotta az ajtót, és épp elcsíptük Glassman rendőrtiszt érvének második felét: – ...beszélünk erről egyáltalán! Miért ez a téma? Nem hiszel a jetiben, jó, én sem, de akkor egy medve volt, vagy a legnagyobb farkas, amit valaha láttál... A halottkém igazolni fog mindent, amit mondtam, nem számít, mit csináltam szerinted azzal a lá... – Csendet! – kiáltott fel Davis rendőrtiszt. Alig láttam az ajtón keresztül, de iszonyú dühösnek tűnt. Szerettem volna, ha Glassman tovább beszél, ha többet elárul a szörnyetegről, amelyet látott, de Davis ekkor ahhoz a férfihoz fordult, aki kinyitotta az ajtót, és rárivallt: – Azt mondtam, senki se zavarjon. – Kivéve, ha találunk még egy halott kölyköt – mondta az ajtóban álló rendőr. A váróterem összes feje egyszerre fordult felé, és az egész rendőrőrs pattanásig feszült némasággal hallgatta. – Most találtunk. – Ne – nyögte Davis. Az ajtóban álló rendőr megrázta a fejét. – Egy Corey Diamond nevű helyi kölyköt elütött egy kamion a saját hálószobájában. Az ütközés azonnal végzett vele. – Szentséges ég – suttogta Mary. – A hálószobájában... – köpte oda Davis, és a szavakat kereste. – Ez... a rohadt életbe. Baleset vagy egy újabb gyilkosság? – Éppen ez az. Nem tudjuk. – Idegességében nyelt egyet. – Senki sem ült a kamionban. Teljesen üres volt, amikor belehajtott a házba.

18 – Azt hiszem, valaki olvas a gondolataimban – suttogtam. – El kell tűnnünk innen – mondta Mary. Úgy néztem körül a rendőrőrsön, mintha arra számítanék, hogy meglátok egy sarok mögül kileselkedő karmos, szőrös szörnyeteget. – Ez az egyetlen magyarázat. Az egész rendőrőrs felbolydult, a rendőrök, a civilek, de még a kihallgatókban várakozó gyanúsítottak is kiabáltak és suttogtak és vitatkoztak és imádkoztak. Mi folyik itt? Ki áll mögötte? Miért csinálja? Még Kutyafiú is feszülten ugatott és morgott. Fájdalmat éreztem a kezemben, és lenézve láttam, hogy olyan szorosan markolom a karfát, hogy a széltől és naptól felrepedezett bőröm szétnyílik az öklömön. Valaki olvasott a gondolataimban. – El kell tűnnünk innen – ismételte Mary, majd megragadta a karomat. Hirtelen dühroham öntött el – hogy merészeli megfogni a karomat! –, mire mérgesen, rémülten és bűntudatosan rántottam el a kezem. Nem kellett volna így reagálnom. Mary a barátnőm, szeretem, és persze hogy megérintheti a karom. Aztán eszembe jutott, hogy még csak nem is az ő keze érintett meg, hanem Brooke-é, és újra elöntött a düh, amelyet aztán ismét a bűntudat hulláma követett. Nem szabadna így éreznem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy így érezzék. El kellett égetnem valamit. – Csukd be azt az ajtót! – kiáltotta Davis rendőrtiszt. – Legalább próbáljunk meg helyénvalóan viselkedni! – A híreket hozó rendőr belepett Davis irodájába, becsukta maga mögött az ajtót, mire a várótermi zajongás még hangosabbá vált. Mary felállt, megfogta a kezem Brooke ujjaival, és megpróbált felhúzni a székemből. Összeszorított fogakkal markoltam a karfákat, hadd nyíljon csak szét a bőröm, örömmel fogadtam az éles, szaggató fájdalmat. – John – suttogta Mary, és behunytam a szemem, és megfeszítettem a nyakizmaimat, de annyira, hogy remegni kezdett a fejem. Takarodj a fejemből. Takarodj a fejemből! Vettem egy mély levegőt, és igyekeztem lehiggadni. Akárki vagy, meg foglak találni, a puszta kezemmel foglak széttépni. Hallasz engem? Jövök érted! Mary ismét megrántott, mire végre felálltam. Megszédültem a hirtelen mozdulattól. Vagy a dühtől. Vagy a tehetetlenségtől. Mert mégis hogyan

harcolhatunk ez ellen? Bárki is az illető, azonnal tudta, hogy Sorvadtakra vadászunk, amint betettük a lábunkat a városba, és olvasta a gondolatainkat, és egyik holttesttel a másik után, egyik gyilkossággal a másik után gúnyolódott rajtunk. Mi más lehetett a magyarázat? Az emberek, akikkel találkoztunk, az emberek, akiket bántani akartam, pontosan úgy haltak meg, ahogy én meg akartam ölni őket. És most odalett az egyetlen gyanúsítottunk is... Megálltam a recepciónál. – Mi történt a holttesttel? – kérdeztem. Az asztal mögött ülő zsaru a homlokát ráncolva nézett rám, a kérdésem zavarba ejtette és bosszantotta egyszerre. – Micsoda? – Mi történt Corey Diamond holttestével? Még mindig ott van? – Nem nézheted meg a holttestet... – De maga megnézheti? Vagy bárki más? Létezik még a holttest egyáltalán? – Mi a fenéről beszélsz? Nem fogjuk elrejteni a holttestet, akárhány darabban is van. Mégis mire célzol ezzel? – Nem számít – szólt közbe Mary. – Gyere. Hagytam, hogy a bejárati ajtó felé vezessen. – Nem tűnt el – súgtam neki. – Nem Sorvadt volt. – Ember volt – jelentette ki Mary színtelen hangon. – Én is ezt mondtam. Félig kinyitotta az ajtót, aztán a csuklója elernyedt, és kibámult az üvegen át az épület előtt álló rendőrök tömegére. Úgy nyüzsögtek, mint egy kaptár, ugyanúgy beszélgettek és vitatkoztak, mint a bentiek. Néhányan a kocsijuk felé rohantak, mások az embereket tartották vissza. Lehet, hogy köztük van a gyilkos? Egy zsaru vagy egy civil vagy annak a háttérben elzúgó kamionnak a sofőrje? Valakinek lennie kellett. Mit is mondtak, hányan élnek ebben a városban? Kilencszázan? Vegyük hozzá az állami zsarukat meg az átutazókat és a szállítmányozókat, akik épp itt tartózkodtak, és kerekítsük fel szépen a számot egy ezresre. Hány embert ölhetett már meg Attina? És hányat fog még, ha nem sikerül elkapnunk? Megérné porig égetni az egész várost, és megölni benne mindenkit, ha ezzel a Sorvadt is odaveszne? Létezett valamilyen formula az elfogadható járulékos kár mértékére? Szorult elég matematika a moralitásba, hogy feláldozhassunk egy egész városnyi embert? El kellett égetnem valamit. Üvölteni akartam és sírni és péppé hasogatni egy húsdarabot. Mary már nem nyomta tovább az ajtót.

– Nem számít – szólalt meg. Ne mondd ki. – Minket is meg fog ölni. Felüvöltöttem magamban, beleremegtem a frusztráció egy hosszú, néma ordításába, aztán lenyeltem minden dühömet, minden feszültségemet, minden felfokozott érzelmemet, és úgy nyomtam le a torkomon, akár egy baglyot, egy rakás kis csontot és karmot és epét, végig a nyelőcsövemen, és felöltöttem az arcomra egy nagy, hamis mosolyt. Az ő problémái fontosabbak az enyémekénél. – Kérsz egy kis jégkrémet? – Csak azt akarom, hogy véget érjen – mondta Mary. – Véget is fog – mondtam, bár nem igazán tudtam, mire utal. A kezemet az övé mellé tettem, és kitoltam az ajtót, remélve, hogy ő is csatlakozik a mozdulathoz, hogy erőt merít belőlem, ehelyett a karja egyszerűen lehullott a dereka mellé. A nyári nap kohóként dühöngött, én pedig óvatosan kihúztam őt alá, egyik kezemmel a karján, a másikkal a szememet védve az éles fénytől. Kutyafiú elnyomakodott a lábunk mellett, megugatta a napot, a hőséget, a zajt és minden mást, mintha csak az egész város nyugtalan haragjának apró megtestesülése lett volna. Mary ellenállt, mire magam után húztam, és gyengéden odasúgtam neki: – Nem lesz semmi baj. Kiderítjük, mi folyik itt... te és én. És megoldjuk a problémát. – Aztán eszembe jutott a kifakadása Yashodh megölése után, a felháborodott dühe, amiért úgy gondoltam, hogy jó gyilkosnak lenni, ok a boldogságra, és taktikát váltottam. – Mindenkit meg fogunk menteni. Hárman már meghaltak, de több áldozat nem lesz. – Ezt nem tudhatod. – De tudom, mert csodálatosak vagyunk. – Levezettem őt a lépcsőn. A rendőrök nem is figyeltek ránk; túlságosan elfoglalta őket a maguk baja. – Tudom, mert jók vagyunk benne, mi vagyunk benne a legjobbak; mindenki életét meg fogjuk menteni ebben a városban. Mind a 997 életet, beleértve a rendőröket és a sofőröket is. Mindenkit. Hallod, amit mondok, Mary? Elsírta magát. – Mary, hallod, amit mondok? Kérlek, beszélj hozzám. Megmentünk mindenkit, megismételnéd ezt nekem? Mondd utánam: Megmentünk mindenkit. – Nem Mary vagyok – mondta sírva, aztán kitépte a karját a kezemből, és futni kezdett. Utánavetettem magam, megfeledkezve a zsarukról, megfeledkezve Kutyafiúról, megfeledkezve mindenről az egész világon, kivéve ezt a vékony,

koszos, rémült lányt. A lábam dübörgött az aszfalton, és előre-hátra pumpáló karral ugrottam le a járdaszegélyről a poros aszfaltra. Csupán egyetlen lány. Még csak azt sem tudtam, hogy ki ő – talán Brooke, talán Regina, talán Lucinda vagy Kveta vagy valaki a százezerből, akivel még sosem találkoztam. Nem számított. Szüksége volt a segítségemre. Egy kocsi felé rohant, majd megpróbálta elé vetni magát, de az túl gyorsan tovahajtott; erre célba vette az út túlsó oldalán lévő betontéglás falat, és akár egy bika, leszegett fejjel, szavak nélküli üvöltéssel rontott neki, koponyával előre, és az ujjaim csak centikre voltak attól, hogy megragadják, és visszahúzzák. Hallható csattanással csapódott a falba, aztán visszapattant róla, megrázkódott, és dőlni kezdett. Épphogy sikerült elkapnom a ruháját, ahogy a járda felé zuhant, és megfogtam, mielőtt ismét beverte volna a fejét. Elokádta magát, mire az oldalára fordítottam, nehogy belefulladjon a hányásba. Pár másodperccel később féltucatnyi durva kéz kapott el és rántott hátra. – Ne vigyék el! – kiáltottam. – Szállj le róla! – üvöltötte az egyik rendőr, és hirtelen mindenhol zsaruk voltak, mintha a semmiből tűntek volna fel, ahogy utolértek, és körülvettek minket, mert Brooke menekülését és az én hajszámat valamilyen ártó szándékként értelmezték. – Öngyilkosságra hajlamos! – kiáltottam. – Fogd be a szád! – Megpróbálta megölni magát – nyögtem, ahogy leszorítottak a földre, és megbilincseltek. – Ha szétválasztanak minket, megöli magát, hinniük kell nekem... segíteni akartam neki! Brooke teste még mindig a járdán forgolódott, és vagy a fájdalomtól, vagy egy rohamtól rángatózott, nem tudtam, melyiktől. Amilyen erősen beverte a fejét, csodálkoztam, hogy egyáltalán magánál van. A zsaruk próbáltak segíteni neki, de nem igazán tudták, mit tehetnének. Az egyikük mentőt hívott, mások letérdeltek mellé, és nyugodt, tárgyilagos hangon beszéltek hozzá: – Jól vagy? – Ez a fiú üldözött téged? – Bántott téged? Vettem egy nagy levegőt, és próbáltam megnyugodni. – Kérem, higgyenek nekem – mondtam. Maradtam annál a névnél, amelyen Dillonban mindenki ismerte őt. – Marynek hívják, bár mentális problémái vannak, ezért nem mindig reagál rá. A barátja vagyok, és csak a biztonságáról próbáltam gondoskodni. A mentális betegsége tünetei közé tartozik, hogy

rendkívüli mértékben hajlamos az öngyilkosságra. A boltból, amelynek nekirohant, kilépett egy idős férfi kötényben, mire odakiáltottam neki. – Maga... maga, aki most jött ki a boltból! Maga a szemtanúm, oké? Ez a lány súlyos öngyilkossági hajlamokkal küszködik, és vele kell maradnom, és most hallotta, hogy figyelmeztettem erre a rendőröket, oké? Ha szétválasztanak minket, és megöli magát, maga tanúskodhat, hogy az ő hibájukból történt, oké? Hall engem, uram? – Fogd be – szólt rám a rendőr, aki leszorított. – Tehetek valamit? – kérdezte a zsaruktól az öregember. – Csak maradjon ott – válaszolta neki a legközelebbi rendőr. – Már úton van a mentő. – Hozzon neki egy kis vizet – mondtam. – És amennyi jeget csak tud, mert valószínűleg agyrázkódása van. – A férfi bólintott, és visszament a boltba. A hátamon térdelő zsaru keményebben a földhöz szorított, és megmotozott a szabad kezével. – Fegyver van nála – jelentette a zsaru, és előhúzta Potash harci kését a lábamon lévő tokjából. A rohadt életbe. – Megmagyaráznád ezt, kölyök? – Biztos úr – szólítottam meg a rendőrt, aki Brooke-nak próbált segíteni. – Látja a lány kezét? Igen, maga... látja a kezét? Úgy néz ki, mintha rendszertelenül csapkodna vele, de valójában a fegyvere felé nyúl. Kérem... csak lépjen hátrébb, remek, és próbálja leszorítani. – Hogy hívnak? – nézett rám a zsaru, akit figyelmeztettem, miközben lefogta Brooke remegő karját. – David. Csak segíteni próbálok neki, higgyenek nekem. – Miért akarja megölni magát? – Ez hosszú történet. – Van időd – jegyezte meg a rendőr a hátamon. Legalább hat zsaru nyüzsgött körülöttünk. Ha Brooke-nak sikerül megszereznie egy fegyvert, neki vége. Próbáltam a szemébe nézni, hogy lássam, mennyire tiszta a tekintete, de szorosan lehunyva tartotta. – Hagyjanak meghalni – nyöszörögte. – Kérem, csak hagyjanak meghalni. Vége lesz mindennek, és akkor újrakezdhetem. A karját lefogó rendőr döbbenten nézett rá, majd pedig rám. – Újrakezdheti? – Mentális betegsége van – magyaráztam. – Általában nincs vele semmi gond, de amikor ilyen rohama van, egyszerűen hagyni kell, hogy túltegye magát rajta.

Hamarosan megint rendben lesz. – Majd a kórházban túlteszi magát rajta – mondta a zsaru. – Te meg magyarázkodhatsz az őrsön. Visszajött a bolttulajdonos egy pohár vízzel és egy tál jéggel a kezében. – Hallotta ezt? – szólítottam meg. – Szét fognak választani minket. Ne feledje, ha a lány meghal az őrizetük alatt... tanúskodnia kell, hogy én előre figyelmeztettem őket. – Na jó – mondta a zsaru. – Velünk jössz a kórházba. Ha belegondolsz, szomorú, hogy mennyire ingatag az életünk. Az egész életmódunk. Minden, amit az elmúlt egy évben próbáltam elérni, a sok rejtőzködés és bujkálás és a Brooke egészségét célzó stratégiák mind értelmetlenné váltak, mind elvesztek abban a tíz másodpercben, amikor átrohant egy üres utcán. Ha valahol máshol lettünk volna, a rendőrök észre sem vesznek minket, ha időben utolérem, nem sérül meg. Ha jobbak a terveim, vagy jobbak a reflexeim, vagy jobb ember vagyok... Most egy kis körzeti kórházban voltunk, bezárva egy szobába, ajtónk előtt rendőrökkel, akik az MRI eredményeit várták. Meglepett, hogy egy ilyen kis kórháznak egyáltalán van MRI-készüléke, na nem mintha panaszkodtam volna. Brooke eszméletlenül, bekötözött fejjel feküdt egy ágyon, a rácsatlakoztatott monitorok halkan pittyegtek. Kutyafiút egy kutyatelepen tartották Dillonban. És mindeközben egy állami rendőrtiszt arra igyekszik rájönni valahol, hogy kik vagyunk, aztán majd felbukkan az FBI, és elviszik Brooke-ot, engem meg börtönbe zárnak, vagy valami még rosszabbat tesznek velem. Attina pedig folytatja az öldöklést. Vagy ki tudja, lehet, hogy ha eltűnök, abbahagyja. Talán eleve csak az én jelenlétem miatt gyilkol. A kórház Crosbyban volt, a legközelebbi, Dillonnál nagyobb városban, amely még mindig vidéki helynek számított, bőven nem elég nagynak ahhoz, hogy nagyvárosnak hívják. A kórházat klinikának is alig lehetett mondani: volt benne sürgősségi ellátás, egy szülészeti osztály és egy maréknyi más orvosi szolgáltatás, bár elég újonnan épült, hogy legyen egy apró radiológiai részlege. Összesen öt vagy hat szoba állt a betegek rendelkezésére, de legalább tiszta volt. És csak egyszintes, úgyhogy ha szükségessé válik, kisurranhatunk egy ablakon át. Talán máris szükségessé vált, csak a makacsságom miatt nem akartam beismerni. De hová mennénk egyáltalán? Dillon hemzseg a rendőröktől, és

mindenki felismerne minket, úgyhogy ott nem tudnánk elbújni. Csakhogy nem akartam elhagyni a várost. Ha csak én állíthatom meg Attinát, mindenki más halála az én lelkemen szárad, amíg meg nem teszem. Egyedül abban reménykedhettem, hogy ha felbukkan az FBI, meg tudom győzni őket, hogy engedjenek vissza, hadd próbáljam meg még egyszer. Az utolsó kívánságom, mielőtt... akármit terveznek is tenni velem. A délelőttöt zárt ajtó mögött töltöttem. Meggyújtottam egy gyufaszálat, és izgatottan néztem az apró lángot, de szinte rögtön bekapcsolt a tűzriasztó, beviharzott az ápoló, és elkobozta a gyufásdobozomat. Szóval még ezt is elveszítettem. Valamikor délután – nagyjából hat órával a kórházba érkezésünk után – kopogást hallottam. Bárki jött is hozzánk, nem várt válaszra, a következő pillanatban már nyitotta is az ajtót. – Iowa – mondtam, mert rögtön felismertem. A férfi, aki Dallasban követett minket, értetlenül torpant meg az ajtóban. – Iowa? – A rendszám a kocsiján – magyaráztam. – A sunyi fekete terepjárón, amely még csak távolról sem tűnt FBI-os autónak. – Szigorú értelemben véve nem is volt az. – Bezárta maga mögött az ajtót, és leült a szoba másik székére. – Kölcsönzői kocsi. De a nebraskai Lincolnban állomásozom, úgyhogy egy iowai rendszám nem olyan meglepő. – Ejha. Mekkora hülyeséget kell csinálnia valakinek, hogy Nebraskába helyezzék? – Sorozatgyilkosokra kell specializálódnia – válaszolta Iowa. Felállt, és kinyújtott kézzel odalépett hozzám. – Mills ügynök. Nagy rajongója vagyok a munkájának. Nem ráztam meg a kezet, hagytam lógni a levegőben. – Miféle munkáról beszélünk? Egy-két másodpercig még tartotta a kezét, aztán vállat vont, és visszaült a székébe. – John Wayne Cleaver, Linda Ostler ügynök különleges tanácsadója és kulcsembere a Gyíkászhéja Akciócsoportnak, amely olyannyira titkos küldetést végzett, hogy még csak nem is beszélhetek róla hangosan ebben a szobában... de biztosíthatom róla, nagyon is tisztában vagyok a részleteivel. – Gyíkászhéja? – Valami madár. Nem én adtam a nevet. – Jobb, mint a Kutyafiú.

– Ostler ügynök magáról vezetett aktája kicsit rázós, de elfogadható. Feleselt a feljebbvalóival, feszegetett minden szabályt és húrt, amely valaha szembejött magával, és szándékosan elidegenítette a csapata néhány tagját, beleértve, és ez különösen aggasztó, az egységéhez kirendelt pszichiátert. Viszont mindig elvégezte a munkáját. Több... hogy is mondjam ezt államtitkok megsértése nélkül... „nem szokványos célpont elfogását” vitte véghez, mint az amerikai kormány a szolgálatát megelőző számos évtized során összesen. Fort Bruce előtt jó úton járt egy előléptetéshez és egy jelentős fizetésemeléshez. – Pontosan mekkorához? – Minden mondatomból a legkevésbé fontos részre koncentrál. – A pszichiáterem is ezt mondta. – Kezdem megérteni azt a sok személyi jelentést, amelyet magáról olvastam. – Akarom tudni, hogy mit keres itt? – kérdeztem. Vállat vont. – Valószínűleg. Az aktája szerint mindent tudni akar. – És szabad is tudnom? – Mennyi ideje van? Az ittlétem okai meglehetősen hosszúra nyúlnak. – Hát, amennyire tudom, nem megyek innen sehová. Kezdje ott, hogy mi lesz ezután. – Attól tartok, jó pár hónappal korábban kell kezdenünk. Meséljen Fort Bruceról. – Jó kis hely, bár kicsit nagy az én ízlésemnek. És elég veszélyes most, hogy az egész rendőrségét lemészárolta egy természetfeletti szörnyeteg. – Csinálhatnánk okoskodás nélkül? – Miért is ne. Bár ez az egyetlen része, amit élvezek. – Utoljára akkor hallottunk a csapata felől, amikor dr. Trujillo jelentette Fort Bruce-ból, hogy balul sült el egy közös művelet a helyi rendőrséggel, és egy Sorvadt-hadsereg tombol a városban. Amikor tíz órával később megérkeztünk a helyszínre, több mint harminc halott embert találtuk, továbbá, sejtésünk szerint, két halott Sorvadt maradványait. Maga és Brooke voltak az egyetlen túlélők. – Honnan tudták, hogy életben maradtunk? Meg is ehettek volna minket a szörnyek. – A csapat többsége erre a következtetésre jutott. Én vettem észre, hogy az egyik emberi holttestet nyolcvanhét oktános benzinnel „balzsamozták be”. Ez persze nem bizonyított semmit, de elvezetett jó néhány vad feltételezéshez. – Amelyek közül a legnyilvánvalóbb az – egészítettem ki a valószínűsíthető sztorit –, hogy totál bekattantam, elárultam a csapatomat, és hátrahagytam egy

rettenetes üzenetet, hogy így jelentsem be sorozatgyilkosi pályafutásom kezdetét. – Most olyan, mintha maga olvasta volna az én jelentéseimet. – Maga szerint mennyi igazság van ebben a verzióban? Mondjuk a folyosón az „elfogásomra” váró fegyveres tengerészgyalogosok számában mérve? – Három – válaszolta Mills egyszerűen. – Plusz két további ember odakint. Ami messze nem olyan sok, mint amennyi lehetne. Brooke felnyögött, mire mindketten ránéztünk. Megmozgatta a kezét – inkább egy rándulás volt, mint tudatos mozgás –, és néhány pillanattal később berontott a szobába az ápoló. – Az MRI eredményei abszolút tisztának tűnnek – közölte a férfi, miközben a monitorokat tanulmányozta, és egy tollal kocogtatta az arcát. – Szinte kész csoda. És most úgy tűnik, a csajod lassan kezd felébredni. – Nő, nem pedig csaj – helyesbítettem, leginkább csak azért, hogy bosszantsam. Brooke-nak időbe telt, hogy magához térjen, és az ápolóval a szobában Mills és én addig nem tudtunk szabadon beszélni. Mills egyszer elkapta a tekintetemet, és az ajtó felé biccentett, de nem foglalkoztam vele, csak figyeltem tovább Brooke-ot. Ha szét akarnak választani minket, erővel kell megtenniük. – Jó reggelt – mondta az ápoló, és egy kis ceruzalámpával bevilágított Brooke szemébe. – Ébredezünk már? Hallasz engem? – Hol vagyok? – kérdezte Brooke nyers és érdes hangon. – Egy kórházban. Elég csúnyán beverted a fejed. Emlékszel rá? – A fejem. – Brooke megpróbálta megérinteni a tenyerével a kötéseket, de egy vaskos bőrszíj pár centivel az ágyvas fölött lefogta a kezét. Odafordult, és az éles fényben hunyorogva szemügyre vette. Megrángatta a szíjat, mintha nem értené a rendeltetését, aztán kipróbálta ugyanazt a szintén lekötözött másik kezével is. Felsóhajtott, és újra lehunyta a szemét. – Öngyilkosságra rendkívül hajlamos. Aha, emlékszem. – Itt vagyok veled – mondtam, és egy kicsit felemeltem a hangom, hogy biztosan meghallja. Elmosolyodott. – John. – Davidnek hívják – helyesbített az ápoló. – Emlékszel Da... – Mindig Johnnak nevezett – szakítottam félbe. – Semmi baj. Az ápoló biccentett, és Mills ügynökre sandított, mintha csak próbálna összerakni minket a fejében, akár egy puzzle darabjait. Visszanézett Brooke-ra.

– Jól van, édes, lezavarunk néhány gyors memóriatesztet, ha nincs ellene kifogásod. Meglehetősen csúnyán beverted a fejed, és biztosra akarunk menni, hogy nem rázkódott össze az agyad. John hangját felismerted, és ez remek... meg tudod mondani nekem, hogy hívnak? – Nem. – A neved... – kezdte az ápoló, de elhallgatott, ahogy egy nagy, gonosz vigyor terült el Brooke arcán. A szemét továbbra is zárva tartotta. Az ápoló bólintott. – Értem én, édes, csak játszol velem. Hadd fogalmazzam újra a kérdést: tudod, hogy hívnak? – Néhány nevemet ismerem. – Kezdjük az elsővel. – Á-á-á. – Brooke hangja félig játékos, félig incselkedő volt. – Az titok. – Nekem elmondhatod, drága, én ápoló vagyok. – Ezzel nem megy semmire – vetettem közbe. Én már láttam Brooke-nak ezt az oldalát, és ilyenkor egyáltalán nem Brooke volt. Az ápoló rám villantotta a tekintetét. – Meg kell bizonyosodnom róla, hogy nem szenvedett agykárosodást. – Nincs fizikai problémája – jegyezte meg Mills. – Hogy a maga nyelven beszéljek, disszociatív személyiségzavara van. Kérdezze meg a nevét, a korát, azt, hogy honnan származik, tegye fel neki bármelyik standard kérdését, és tucatnyi különböző választ fog kapni. Néha többet. – Elővette és felmutatta a jelvényét, demonstrálva a szituáció fölötti teljes hatáskörét. – Kimegy a folyosóra, bejelöli, hogy a tesztet elvégezte, az eredményt pedig pozitívra értékeli. – Negatívra – helyesbítettem. Mills a homlokát ráncolta. – Arra, amelyik azt jelenti, hogy egészséges, és nem lépett fel nála emlékezetkiesés. – Tehát negatívra – mondta az ápoló. – Ezért nem mentem orvosira – jegyezte meg Mills. – Ennek semmi értelme. – Kinyitotta az ajtót. – Köszönjük az Egyesült Államok kormányának tett szolgálatait. – Az ápoló távozott, Mills pedig becsukta az ajtót. – Jelvény is járt volna a fizetésemeléssel? – kérdeztem. – Mert amit most csinált, az iszonyú jó mókának tűnik. Mills visszacsúsztatta a jelvényét a zakójába, majd Brooke ágya mellé lépett. – Szóval elmondja nekünk, ki maga? – Egy ártatlan lány – válaszolta Brooke.

– Mindent tud – mondtam finoman. – Nem kell titkolóznod. – Ez esetben – Brooke kinyitotta a szemét, és csupa fog vigyort villantott az ügynökre – pontosan tudja, ki vagyok. Mills csak bámulta, zakatoltak a gondolatai, aztán döbbenten hátrahőkölt, ahogy eljutott a felismeréshez. Senki felnevetett. – Te... – dadogott Mills. – Te... nem hittem, hogy valaha találkozom veled. – Nem tudok ártani magának – mondta Senki, és a vigyora lassan lelohadt. – Már két éve halott vagyok. Mills újabb fél lépést hátrált, és akaratlanul is éreztem némi elégedettséget a kényelmetlenségét látva. – Tudni akarta, mi történt Fort Bruce-ban – mondtam –, és most, hogy találkozott Senkivel, talán már készen is áll rá, hogy hallja: a kannibálról, akit üldöztünk, kiderült, hogy afféle Sorvadt-király, akit Racknek hívtak. Nem volt arca vagy mellkasa vagy szíve, de tudta mások szívét arra használni, hogy beszéljen velünk, ahogy Senki arra használta mások testét, hogy éljen bennük. Ezek a lények parazitaként élősködnek a világon, az embereket táplálékként, eszközként vagy akár rejtekhelyként használjak. Rack a pénz és a hatalom ígéretével átcsábította a maga oldalára a csapatunk egyik tagját, de sikerült megölnöm, mert az említett csapattársunkat ledöftem, feltöltöttem a szívét benzinnel, és megmérgeztem Racket, amikor megpróbált engem is átállítani. – Ez... – Mills túlzottan émelygett ahhoz, hogy befejezze a mondatot, úgyhogy folytattam. – Azért távoztunk anélkül, hogy bárkinek szóltunk volna, mert nem akartuk, hogy Fort Bruce valaha is megismétlődjön. Azért veszítettünk olyan sok embert, mert túlságosan nyilvánvaló módszerekkel dolgoztunk: nem vívhatunk nyílt háborút ilyen lények ellen anélkül, hogy észrevennék. A Sorvadtak észrevették, és visszaütöttek. Kezdettől fogva mondogattam Ostlernek, hogy egyedül kell csinálnom, az én módszeremmel, aztán hirtelen én voltam az egyetlen túlélő, úgyhogy éltem a lehetőséggel, és felszívódtam. Senki és én épp annyit öltünk meg azóta a Gyíkászhéja Akciócsoport segítsége nélkül, amennyit korábban a segítségével, épp csak egy újabb Fort Bruce bekövetkezte nélkül. Látnia kell, hogy az enyém a jobb módszer. – A kormány nem így intézi az ügyeit. – Mármint nem hatékonyan? – Nem felügyelet nélkül. Nem hagyhatjuk, hogy csak úgy kószáljon, és embereket öljön.

Senki felhorkant. – Szóval jobb szeretné, ha a Sorvadtak kószálnának és öldökölnének? – Egy több évtizedes tapasztalattal felvértezett, képzett ügynöknek talán kijárna az a szintű önállóság, amit kér – mondta Mills. – Potash ügynök talán megkapta volna. De maga egy tizennyolc éves sorozatgyilkos egy halott démonbarátnővel. Teljesen megőrült? – Lényegében igen – válaszoltam. – Tüzeket gyújt mindenhol, ahol megfordul. Mit gondol, hogyan tudtunk a nyomában maradni? És még ha nem is okoz akkora felfordulást, mint amilyen Fort Bruce-ban történt, attól még mindig okoz problémákat és haláleseteket. Mégis mit kellene mondanunk Dillon lakóinak? „Semmi baj, ne aggódjanak a halottak és a gyújtogatások miatt, már ráállítottuk az ügyre a legjobb tinédzser szociopatánkat.” – Várjunk csak – szóltam közbe. – Milyen gyújtogatások? – Egész nap kétségbeesetten el akartam égetni valamit, de a Dillonban tartózkodásom ideje alatt még egy gyufát is alig gyújtottam meg. Jaj, ne. – Hogyhogy „milyen gyújtogatások”? – kérdezett vissza Mills. – Arról a tűzről beszélek, amelyet ma reggel gyújtott. Így találtam meg ilyen gyorsan... amikor az állami rendőrség felhívott, mar félúton voltam Dallasból. – Én nem gyújtottam semmilyen tüzet. Attina tehette. – Ki? – A Sorvadt, akire vadászunk. Valahogy képes olvasni a gondolataimban. – Mit gyújtott fel? – kérdezte Senki. – A templomot. Porig égette az egészet.

19 Mills ügynök egész éjszaka a kórházi szobába zárva tartott minket. Az ápoló néha benézett, bár mindig bejött vele egy rendőr is a folyosóról, és sosem vették le Brooke-ról a szíjakat. Fogalmam sincs, az ápoló mennyit tudhatott, de a zsaruk feszülten viselkedtek, és ez őt is feszültté tette. Én a sarokban ültem, és nem is foglalkoztam velük, mert nagyobb problémákra kellett összpontosítanom: még mindig nem tudtuk, mit akar velünk Mills, Attina pedig közben csak egyre veszélyesebbé vált. Meg kellett állítanunk. – Ennek semmi értelme – fakadtam ki. – Olvas a gondolataidban – mondta Senki. – Valószínűleg. Lehetséges ez? – Nem tudom, mire képes. Nem emlékszem mindnyájukra, csak azokra, akik szerepeltek Forman jegyzeteiben. – Mi állt a jegyzetekben? Senki vállat vont. – Utoljára Dillonban, Oklahomában látták. Valószínűleg használhatatlan. – Eddig szétmarcangolt két kölyköt, jetivé változott, összetört egy kamiont az elméjével, és leégetett egy templomot. Nekem nem hangzik annyira használhatatlannak. – Mert nincsenek ambícióid. Csak annyi a célod, hogy magányos szerencsétleneket ölj meg dögledező városokban, és Attina a jelek szerint kiváló az ilyesmiben. De Forman Rackkel dolgozott, és egy hadsereget akartak felállítani. Zavart a megjegyzése, ennek ellenére szenvtelenül válaszoltam. – És gondolod, hogy egy telepata jetinek nem venné hasznát egy hadsereg? – Ezek szerint ők ekképpen gondolták. Csupán rá kell jönnünk, hogy miért. – Remek. – Megdörzsöltem az arcom és a szemem. Még mindig feszült voltam az esti és a reggeli fejleményektől, attól, hogy minden lehetséges rossz egyszerre zúdult a nyakunkba. El kellett égetnem valamit, vagy össze kellett törnöm valamit, vagy üvöltenem kellett, vagy sírnom, vagy le-föl ugrándoznom. Úgy éreztem magam, mint egy kólásdoboz, amelyet már órák óta szüntelenül ráznak és ráznak. Egyre csak nőtt és nőtt a nyomás, és valahová mennie kellett. Valahogy ki kellett eresztenem.

Ugyanakkor meg uralkodnom kellett magamon, főleg most, hogy felbukkant Mills, mert ha nem vigyázok, az FBI örökre bezár engem és Brooke-ot. Felálltam, és fel-alá járkáltam. – Na jó, gondoljuk végig. Miért csinálja ezt? – Miért öl? – kérdezte Senki. – Miért gyújtogat? Miért olvas a gondolataidban? Pontosabban kell fogalmaznod. – Miért... – Megráztam a fejem. – Menjünk vissza az alapokhoz. Mi olyat tesz, amit nem kellene feltétlenül megtennie? – Mindig ezzel jössz. – Mert ez mindig fontos. Ha bele akarsz mászni valaki fejébe, rá kell jönnöd, mi az, amit a szabad akaratából csinál. – Ezért szeretlek. Mindig pontosan tudod, mit kell tenned. – Nem szeretsz. Csak egy összetört elmében csapdába esett emléktöredék vagy. – Mary is csak ennyi? Ökölbe szorult a kezem. – Ne vedd őt a szádra. – Vagy különben mi lesz, bántani fogsz? A fogamat csikorgattam. Minden egyes másodpercét gyűlöltem ennek a beszélgetésnek. – Nem. – Akkor ne blamáld magad üres fenyegetőzésekkel. Ez a gyenge elmék sajátja. Dolgozz a probléma megoldásán. – Attina úgy döntött, azokat öli meg, akikkel beszélgetünk. Pontosan úgy, ahogy én szerettem volna megölni őket. – És olyan tüzeket gyújt, amilyeneket te is akarsz – tette hozzá Senki. – Minden, amit tett... Nem, várjunk csak. Nem minden. – Senkire néztem. – Jessicát nem akartam megölni. – Biztos vagy benne? Elég sok embert meg akarsz ölni. – Semmilyen rossz gondolatom nem volt Jessicával kapcsolatban. Glassman rendőrtiszttel kapcsolatban volt, persze, de nem ő esett áldozatul. Senki felült az ágyban, már amennyire a szíjak engedték neki. – Mi van, ha ő volt a célpont, a lány pedig csak kereszttűzbe került? – Szóval egy olyan Sorvadttal van dolgunk, aki hibázik – bólogattam. Végre tartottunk valahová. – Attina tinédzserekre támad rá, mert felnőttekkel nem bír el. – Talán kicsi – vetette fel Senki.

Megráztam a fejem. – Glassman rendőrtiszt azt mondta, egy jetit látott. Szóval vagy hazudik, hogy jobb színben tűnjön fel, vagy Attina valamiképpen egyszerre hatalmas és gyenge. – Lehet, hogy a gyengesége nem fizikai. Talán... nem tudom, fél az emberektől, esetleg fél a tekintélytől. Vagy fél a hangos zajoktól... Nem lőtt rá véletlenül Glassman a fegyverével? – Nem sütöttek el fegyvert. – Felidéztem a támadás éjszakáján hallott hangokat. – Csak három sikolyt hallottam. És... nem tudom, miért. – Talán képes megbénítani az áldozatait, ami azt is megmagyarázná, hogyan tudott olyan csendben végezni Derekkel. Ismét megráztam a fejem. – Corey-t nem bénították meg, csak meglepték. Ami azt illeti, mind a három áldozatot teljesen másképpen ölték meg... és ha egyszer a módszer nem konzisztens, akkor nem is fontos. Megöli, akit tud, olyan módszerrel, amilyennel tudja. Vagy, gondolom, olyannal, amilyet éppen a fejemben lát. De a lényeg, hogy nem arra kell koncentrálnunk, hogy hogyan öl, hanem arra, hogy kiket választ célpontjául. Miért olyanokat támad meg, akiknek a megöléséről fantáziálok? – Hogy segítsen neked? Ez a démon legalábbis évtizedekig nem csinált semmit, aztán szinte azonnal ölni kezdett, amint felbukkantál a városban. Nagyon vonzó elméd van, határozott céllal és akarattal, és talán ez keltette fel a figyelmét. Nézz rám: mindent eldobtam, amim volt, hogy veled lehessek... megváltoztattam mindent... – Nem változtattál meg semmit – szakítottam félbe. – A velem kapcsolatos megszállottságod csak egyetlen szem volt egy nagyon régi láncban. Megláttál valamit, amit magadnak akartál, és megpróbáltad elvenni, ahogy azt Maryvel, Brooke-kal és a többiekkel is tetted. Ez más. – Ne rázz le ilyen egyszerűen – morogta Senki. – Te nem vagy igazi – mutattam rá keményen. – Lehet, hogy a többi személyiség körül tojáshéjakon kell lépkednem, de körülötted nem. Te merő borzalom vagy. És leszíjaztak, úgyhogy hiába próbálkoznál, nem tudnád megölni magad. – Így is összetörhetem ezt a testet – fenyegetőzött. – Akárhogy is próbálják béklyókba zárni. Egy pillanatig dühödten bámultam rá mindazért, amit Brooke-kal tett, azért, amivel fenyegetőzött, és szinte provokáltam, hogy próbálkozzon valamivel, de

tudtam, bármit teszünk is, akár ő, akar én, annak leginkább Brooke fogja meginni a levét. Végül inkább elfordultam tőle. – Beszélnünk kell Glassman rendőrtiszttel. – Miért? – Hogy megtudjuk, mi történt. Hogy megtudjuk, hazudik-e a jetiről. Túl sok információ múlik egy pedofíliás vád ellen harsányan védekező férfi vallomásán. – Bárcsak Attina megölte volna – mondta Senki. – Vigyázz, mit kívánsz. A kívánságok sokkal gyakrabban válnak valóra, mint kellene nekik. Mills ügynök másnap reggel bekopogott az ajtónkon, majd rögtön be is engedte magát, én meg hunyorogva egyenesedtem ki a székemben. Elaludtam, és a semmiről álmodtam. Időtlen idők óta ez volt a legjobb álmom. – Ki az ágyból, egy-kettő – üdvözölt Mills. – Ideje útra kelnünk. – Hová megyünk? – kérdezte Senki. – Iowába. Na, jó, csak vicceltem, Washingtonba. Mindkettőjüket nagyon fontos emberek fogjak kihallgatni, mielőtt eldöntenék, mihez kezdjenek magukkal. – Dillonba kell mennünk – mondtam. – Szemtanúkat kihallgatni? – kérdezte Mills. – Megoldani egy megoldhatatlan bűntényt? – Csak vissza akarjuk kapni a kutyánkat, de miért ne... ha már úgyis ott vagyunk, kihallgathatunk néhány embert, ha akarja. Kezdjük Glassman rendőrtiszttel. – Őt már kihallgattuk. – Most kihallgathatnák olyanok is, akik tudják, mit csinálnak – jegyezte meg Senki. – Ez most fájt. – Kérdezte őt a jetiről? – érdeklődtem. Mills a szívére tette a kezét. – Valószínűleg én vagyok az egyetlen ember az igazságszolgáltatási szférában, aki valaha is komolyan veszi a vallomásának ezt a részét. Szóval igen, gondoltam, az a legkevesebb, hogy rákérdezek. És hiszek is neki. Bármi támadta meg, hatalmas és embertelen volt. A halott lány szavainak dacára tudom, hogyan kell valakit hatékonyan kikérdezni, és a kapott válaszokat is tudom értelmezni.

– Helyes – bólintottam. – Szóval akkor megkérdezte, hogyan élte túl? Mills a homlokát ráncolta. – Hogy érti? Más sem ömlik belőle, csak az erőszak és a bátorság hátborzongató meséje. Arra nem igazán tud válaszolni, mit keresett ott a lánnyal, de amikor megjelent a szörnyeteg, szembeszállt vele, és számos karsérülést kapott, mielőtt a lény félresöpörte őt, és megölte a lányt. – És maga szerint ez így hihető? – kérdeztem. – Miért Jessica kellett a Sorvadtnak, és nem Glassman? A többi áldozata férfi volt. A többi áldozata egyedül tartózkodott a szobájában. A többi áldozata olyasvalaki volt, akit meg akartam ölni. – Ezt elég könnyedén elismeri – jegyezte meg Mills. – Valami nem stimmel. Azt mondta, hogy sorozatgyilkosokra specializálódott, ugye? Vagyis nyilván maga is sokat agyalt azon, hogy összeállítson egy olyan pszichológiai személyiségrajzot, amely megmagyarázza mindhárom gyilkosságot meg a gyújtogatást, csakhogy képtelen rá. Nincs elég adatunk, és Jessica sehogy sem illik a képbe. Mills egy darabig csak bámult engem, aztán Senkire pillantott. – Szívós kölyök. – És már foglalt – mondta Senki. – El a kezekkel. Mills a fogait szívva nézett vissza rám. Végül felsóhajtott. – Túl régóta tanulmányozom, semhogy tagadhatnám a hatékonyságát. Ha szerzek magának két napot, jut valamire? – Az ilyesmi néha hónapokba telik. Mills megrázta a fejét. – Két nap. – Három. Legalább vasárnapig adjon időt. – Miért pont vasárnapig? – Mert senki sem halt meg, amíg el nem mentünk a templomba. És most a templom leégett. – Ahogy tegnap éjjel mondtam neki – szúrta közben Senki –, nagyon vonzó elméje van. Mills behívott egy rendőrnőt, hogy figyelje Senkit, amíg átöltözik. Mills és én odakint vártunk, és az ügynök hozott nekem egy kis mogyorót az automatából, hogy hozzájussak némi fehérjéhez. Pár perccel később kijött a rendőr és Senki, Brooke kezével hátrabilincselve, és kisétáltunk Mills fekete terepjárójához, amely kissé behorpadt a dallasi balesetben. – Sehol egy fegyveres tengerészgyalogos? – kérdeztem.

– A pszichológiai profilja szerint mindenáron kerüli a fizikai konfrontációt. – Mills kinyitotta a kocsija hátsó ajtaját. – Az is kiolvasható belőle, hogy olyannyira nem bízik a tekintélyben, hogy minden tisztességtelen állításukat elhiszi. Így elég könnyű kordában tartani. Tényleg ilyen egyszerű lenne az orromnál fogva vezetni? Az ismerős rendszámtáblára pillantottam: 187 RCR, Mills megye. Visszanéztem rá, miközben vidáman besegítette a kocsiba Brooke-ot: Mills ügynök. Újfajta óvatossággal szemleltem, és szó nélkül ültem be a hátsó ülésre. Mills az utasülésre ültette Senkit, ahol szemmel tarthatta, és hozzábilincselte a kezét az ajtókilincshez. Útközben felhőtlenül csevegett, és a templommal meg a gyilkosságokkal kapcsolatos elméleteimet firtatta, de én nem válaszoltam. Nem hittem, hogy maga a templom része a nagy egésznek, leszámítva azt az egyszerű tényt, hogy Attina egész Dillonban pont azt az egy épületet gyújtotta fel. Ez azt jelentette, hogy valamiért fontos volt neki, de nem hittem, hogy ennél többről lenne szó. Millsnek csak azért említettem, hogy felkeltsem az érdeklődését, mert a lehető legtovább a városban akartam maradni. Ezt vedd bele a pszichológiai profilodba, okostojás. Nagyjából két órával később érkeztünk meg Dillonba. Mills elhajtott velünk a templom kiégett romjai mellett, mielőtt visszafordult velünk a rendőrőrs felé. A templom egész környékét fasorompókkal és rendőrségi szalagokkal kerítették el, a megpörkölődött gyepen pedig halmokban álltak a kikotort énekeskönyvek és székek, meg minden más, ami nem égett el teljesen. Több ismerős arcot is láttam a romokban keresgélők között: Sarah-t, Ingridet, Pault, sőt még Betht is, bár ő túl törékeny volt ahhoz, hogy a törmelékek közt mászkáljon, ezért oldalt ült egy széken, és a botjával mutogatott. Hajlott kora ellenére minden tevékenységből kivette a részét a varosban. Paulon tűnődtem: vajon mi hozta őt a templomhoz Brielle nélkül? A lány valószínűleg még mindig a húgát gyászolta valahol, de ha Paul a pasija, miért nincs vele? És miért nem gyászolja Corey-t? – Mit csinálnak az emberek, ha meghal egy barátjuk? – kérdeztem hangosan. Mills kíváncsian pillantott hátra a válla fölött. – Hát... gondolom, sírnak. Kifejezik a részvétüket a családnak. Nem tudom, miért kérdezi? – Mert én nem úgy reagálok a dolgokra, ahogyan mások szoktak reagálni, ezért nem tudom megítélni, hogy valóban furcsa, amit látok, vagy sem. – Mit lát? – Észrevettem Pault a templomnál. Corey és Derek a legjobb barátai voltak, és mégis ott turkál a romok között.

– Hát, ez... ez nem feltétlenül fura. Sokan úgy dolgozzák fel a gyászt, hogy belevetik magukat valamilyen fizikai munkába. Vagy segítenek másoknak. Paul mindkettőt csinálja, szóval... ez valószínűleg egészséges reakció. – És hol van Brielle? – Vannak, akik nem segítenek, és nem dolgoznak. Nem hiszem, hogy azzal tud gyilkosokat elfogni, hogy figyeli, ki bukkan fel valamilyen helyreállítási munkálatnál. – Biztos benne? – kérdezte Senki. – Maga hány gyilkost fogott már el? Mills az út hátralevő részén egyetlen szót sem szólt.

20 Mills ügynök egyenesen a dilloni rendőrség recepciójához vezetett minket. – Helló – villantotta fel a jelvényét. – Peter Mills ügynök vagyok az FBI-tól. Beszélnem kell Glassman rendőrtiszttel. A recepciós nő ránézett, aztán pedig Senkire és rám pillantott – én teljen ziláltan, Senki meg bilincsbe verve állt előtte. Visszanézett Millsre. – Mi ez az egész? – Csak további kérdéseim vannak Jessica Butler meggyilkolásával kapcsolatban. – Mills legyintett ránk. – Velük ne is foglalkozzon, csak hívja fel Glassmant, vagy... mit tudom én, tegye. amit tennie kell, hogy idejöjjön. – Ismét meglobogtatta a jelvényét, hogy hangsúlyozza a hatáskörét. A recepciós megkönnyebbülten felsóhajtott. – Ideje, hogy kapjunk végre egy kis segítséget. Mások is jönnek még maguktól? – Hamarosan, remélhetőleg. – A hét legjobb híre. – A nő tárcsázott, mi pedig vártunk. Fejét félredöntve hallgatózott, aztán letette a telefont, és kínosan sajnálkozó hangon szólalt meg: – Attól tartok, nem veszi fel, és ez az egyetlen számom van hozzá. Megpróbálkozzak... nem is tudom, valami mással? Csak egy szavába kerül, és intézkedem. A zsaruk Fort Bruce-ban utáltak velünk dolgozni, mert úgy érezték, belekontárkodunk a munkájukba, és visszaélünk a hatalmunkkal, de ez az őrs láthatólag kitörő örömmel fogadta Mills érkezését. Az ügynök elmosolyodott. – A vezetékes vagy a mobilszámát hívta? – A mobilt. Tulsában lakik. Amikor Dillonban van, a nővérénél száll meg... óóó, igaz is, megpróbálom őt. – Köszönöm. – Vártunk, de kis idő elteltével a nő ismét megrázta a fejét. – Azt a számot sem veszik fel. – Ismerjük a nővérét – szólaltam meg. – Keressük fel személyesen. Mills rávillantott egy utolsó mosolyt a recepciósra, megköszönte a segítségét, és kivezetett minket az épületből. – Közel van? – kérdezte. – Mert akár oda is sétálhatnánk. – Megbilincselte a legjobb barátomat – emlékeztettem. – Nem parádézhat vele

az utcán, mint valami cirkuszi mutatvánnyal. – Egy démon a legjobb barátja? – Nahát, milyen ítélkező kedvünkben vagyunk hirtelen. – Engem nem zavar a bilincs – szólt közbe Senki. – De engem igen – lövelltem rá egy gyors, aggodalmas pillantást, mielőtt visszafordultam Millshez. Kezdene megint depresszióssá válni? – Vagy leveszi róla, vagy kocsival megyünk. – Kocsival megyünk – vágta rá Mills, aztán már indult is vissza a terepjáróhoz. – A démon és én még nem vagyunk olyan jó barátok. Négy utcát mentünk Sara Glassman házáig, és meglepetten láttam, hogy két autó parkol a felhajtóján: Sara kis szedánja és egy rendőrkocsi. A terepjáró műszerfalának órájára pillantottam. – 10.27 – olvastam le az időt. – Jelent ez valamit? – kérdezte Mills. Újra a kocsikra néztem, aztán pedig a házra. – Azt jelenti, hogy nem aludhatnak... egyikük talán, de mindketten biztos nem. És nem láttuk őket a templom körül sem. – Lehet, hogy elsétáltak valahova – vetette fel Senki. – És ha gyalog jövünk, talán pont szembetalálkoztunk volna velünk – mondta Mills. – Ha a nagymamámnak kereke lenne, ő lenne a villamos. – Kiléptem a járdára. A ház csendesnek tűnt, ablakai zárva voltak, a környező fák levelei lágyan ringatóztak a szélben. Direkt nem vártam meg, hogy Mills lecsatolja Senki bilincsét az ajtóról, inkább előresiettem a verandára. Ha elég gyors vagyok, talán lesz lehetőségem váltani pár szót Glassmanékkel, mielőtt Mills utolér. Hangosan bekopogtam, és lépések után füleltem. Senki sem jött ajtót nyitni. Mills és Senki megindult a ház felé, mire újra bekopogtam. Felsétáltak mögöttem a verandára, megálltak mellettem, és Senki felemelte Brooke megbilincselt kezet. – Legalább elöl van – jegyezte meg a lány. – Ha elesnék, használhatom a kezem. – Változtathatok rajta, ha szükséges – közölte vele Mills. Továbbra sem jött az ajtóhoz senki. Senki előrehajolt, és lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. – Mázli – mondta. – Tényleg? – kérdeztem, és átléptem a küszöbön. Kezdett egyre baljósabbá válni a helyzet. – Most az FBI-jal vagyunk – emlékeztetett Senki. – Bejöhetünk házkutatási

parancs nélkül? – Ő nem. – Gyorsan végigpásztáztam a helyiséget. – Te és én viszont jelenleg nem állunk semmilyen igazságszolgáltatási ügynökség alkalmazásában. – A nappali nagyjából úgy festett, ahogy emlékeztem rá. Nem káosz uralkodott benne, hanem afféle rendezett összevisszaság. – Ms. Glassman? – kiáltott be a házba Senki, ahogyan mögém lépett. Mills is bejött az ajtón. – Most komolyan, srácok. Két tinédzser szökevényt üldözök egy városban, ahol három embert már meggyilkoltak. Elég alapos gyanúval élhetek ahhoz is, hogy falakat bontsak le, nemhogy ahhoz, hogy bejöjjek, és körülnézzek. – Felkapott egy újságot. – Tegnapi szám. – Nem láttam újat a verandán – jegyezte meg Senki. – Valószínűleg már... – Valami puha és kicsi puffant a verandán, mire kinézett az ajtón. – Itt is van. Az újságkihordó most suhant el a ház előtt a biciklijén. – Nem hagynák nyitva az ajtajukat éjszakára – érvelt Mills –, vagyis nyilván ma reggel nyitották ki, aztán elmentek sétálni. – Egy szorosan összetartó közösségben, amely meg van győződve róla, hogy a férfi pedofil. – Elindultam a folyosón. – Ez valahogy nem tűnik túl valószínűnek. – Ahogy egy gyomorforgató kettős gyilkosság sem. Maga levonja a maga következtetéseit, én meg levonom a magaméit. Befordultam a konyhába, és megláttam őket: a férfi az egyenruhájában, a nő a blúzában és a szoknyájában ült a konyhaasztalnál – arccal a tányérjukba dőlve. Kezük bénán lógott mellettük. Közelebb léptem, és szemügyre vettem az ételt: valami ragu. Barna és kiszáradt, szóval legalább tegnap este óta itt lehetnek. – Szentséges isten – fakadt ki Senki, ahogy befordult mögöttem a sarkon. – Mit találtak? – kérdezte Mills, majd ő is felbukkant az ajtóban. – Ó, a búsba ezzel az egésszel. – A búsba? – Megérintettem Sara karját, hogy teszteljem az ízületek mozgékonyságát: a könyök és a váll is könnyen hajlott. – Nem beszélünk mind úgy, mint A drótban. Ne fogdossa őket, ez egy bűntény helyszíne. – Épp ezért fogdosom őket. – Elengedtem Sara karját. – A hullamerevség már beállt, és el is múlt. Tizennégy, talán húsz órája is itt vannak. – A hullamerevség ennél tovább tart – jegyezte meg Mills. – Ekkora hőségben nem. Higgyen a temetkezési vállalkozónak. – Lehajoltam, hogy megnézzem a fejüket, de azonnal kiegyenesedtem, amikor láttam, hogy

Mills előhúzza a telefonját. – Még ne szóljon be. – Naná, hogy beszólok. – Ez az egyetlen esélyünk, hogy megvizsgáljuk a holttesteket. És nem, ne is jöjjön azzal, hogy a rendőrségnek megvannak a maga halottkémei, akiknek pont ez a dolguk, mert mindketten tudjuk, hogy nem fognak mindent megtalálni, amit mi megtalálhatunk. Nincs tudomásuk a Sorvadtakról, sem bármiféle természetfelettiről... Tucatnyi fontos nyom elkerülheti a figyelmüket, mert nem tudják, mit keressenek. Mills feltartotta maga elé a telefont, felsóhajtott, és eltette. – Jó. Van húsz perce. – Annál többet is adhat. – Az utca összes házából láttak, hogy megálltunk, és bejöttünk. Ha több mint húsz perc telik el aközött, hogy belépünk, és aközött, hogy kihívjuk a rendőrséget, az mocskosul gyanús lesz. – Nyugi – szólalt meg Senki. – Ez nem A drót. Mills ráfintorgott, én meg újra a holttestekre koncentráltam. Húsz perc. Gyerünk, hullák. Beszéljetek hozzám. Sosem éreztem magam jobban, mint amikor holttestek vettek körül. A holttestek csendesek, kiszámíthatók, megvan bennük minden, ami képes megnyugtatni engem. Az emberi interakciók szeszélyeinek és komplexitásának dekódolása olyan fárasztó, mintha csak maratont futnék az agyammal. A holttestek átvizsgálását azonban hasonlóan csillapítónak találtam, mint a keresztrejtvényt vagy a sudokut. Mit árulnak el nekem ezek a hullák? Arccal a tányérjukra borultak – nemcsak fejjel, hanem szó szerint arccal lefelé, mintha a tányérjukat bámulták volna, amikor a fejük lehanyatlott. Sara tányérját zuhatagként borította ősz csíkokkal szabdalt fekete haja; felemeltem pár fürtjét, és láttam, hogy a feje ugyanúgy hever a tányéron, ahogy a testvéréé. Az étel nem fröccsent szét alatta, márpedig valószínűleg szét kellett volna neki, ha a nő feje hirtelen csapódik le. Ami azt jelentette, hogy mindketten lassan, fokozatosan hajtották le a fejüket... Megismételtem a mozgást a saját fejemmel, csak hogy tudjam, milyen érzés. – Elaludtak – állapítottam meg. – Miért? – kérdezte Mills. – Azt próbálom kideríteni. Senki felemelte Glassman rendőrtiszt karját. – Miért lóg csak úgy a karjuk az asztal mellett? – Azért, mert... hm. – Majdnem azt mondtam, hogy azért, mert alszanak, de ez

csak a jelenlegi pozíciójukat írta le, azt nem, hogyan kerültek ebbe a pozícióba. Mit csináltak a kezükkel, amikor elaludtak? Senki sem eszik úgy, hogy a keze csak úgy lóg az oldalánál. Általában az asztalon tartja, esetleg az ölében pihenteti. Az evőeszközöket tanulmányoztam, amelyek úgy hevertek szanaszét az asztalon, mintha véletlenszerűen ejtették volna le őket. Két kés, két kanál és egy villa. – Hol van a másik villa? – Felemeltem Sara haját a feje másik oldalán, de nem találtam alatta semmit. – Itt. – Senki felvette a villát Sara széke alól, és megbilincselt kezével átadta nekem. Az orra undorodó ráncokba gyűrődött. – Büdös. Az orrom alá tartottam az evőeszközt. Vegyszeres szagot éreztem, talán valami tisztítószer lehetett. – Nem fehérítő, de valami olyasmi. – Megmérgezték a vacsorájukat? – kérdezte Mills. – Túl erős a szaga – válaszoltam. – Észrevették volna. – Hacsak nem nyomta el az étel illata – érvelt Senki. Az asztal fölé hajolt, és jobban megnézte magának a fogást. – Hal? És currypor. – Megint beleszimatolt a levegőbe. – Pakisztáni. – Ezt meg honnan tudja? – kérdezte Mills. – Jártam pár százszor Pakisztánban. De bárki használta is a curryt, nem értett hozzá. Pocsék szaga van. – Ez van, ha mosószerrel ízesíted a currydet. – Megfogtam Glassman rendőrtiszt fejét, és felemeltem: arcát rizsszemek és fűszernövények pettyezték, szája sűrű, fehér habbal volt tele. – Lefolyótisztító – állapította meg Mills. – Már láttam a hatását. Viszont kizárt, hogy csak úgy elszunyókáltak, mert ennek a lenyelése borzalmas fájdalmakkal jár. Belülről zabálja fel az ember testét. – Akkor valószínűleg lesz az ételben valamilyen nyugtató is. Egy drog, hogy kiüsse őket, egy másik, hogy megölje őket, és jó erős, illatos étel, hogy mindennek elfedje a szagát. – De miért ölne egy Sorvadt méreggel? – kérdezte Senki. – Nincsenek karmai, vagy... fogai? Jessicát és Dereket cafatokra vagdalták. – Corey-t viszont egy kamionnal ütötték el – emlékeztette Mills. – Minden alkalom más. – Ami még fontosabb – vetettem fel – miért használna mérget, ha egyszer én sosem használnék? – Nem minden körülötted forog – mondta Senki. – De itt szinte minden körülöttem forgott. Jessica halála azért lógott ki a

sorból, mert az nem az én fejemből jött. Ahogy ez sem. Azt hiszem, fontolóra kell vennünk annak lehetőségét, hogy két, egymástól független üggyel van dolgunk. – Egy Sorvadt, aki olvas a gondolataiban – merengett Mills –, és egy kislányokra vadászó pedofil. Ami azt jelentené, hogy ez egy bosszúból elkövetett gyilkosság. – Talán egy gyilkossággal egybekötött öngyilkosság? – kérdezte Senki. A homlokát ráncolva nézett végig az asztalon. – Mi van, ha Sara megelégelte a testvére szarságait, és úgy döntött, végez vele, és bűntudatból magával is, amiért nem állította meg korábban? – Eléggé beakadt nálad a lemez – ráztam meg a fejem. – Kizárt, hogy ez öngyilkosság legyen. – Miért? – Láttad ezt a konyhát, amikor itt ettünk vasárnap. Tele volt a főzéshez használt mosatlan edényekkel. Amikor segítettük visszahozni a tányérokat meg a tálcákat a városi gyűlésről, ugyanaz a látvány fogadott. Sara mindig étkezés utánra hagyta az elmosnivalót. Vagyis ha ő főzte volna ezt a vacsorát, még mindig nagy lenne a felfordulás idebent. Valaki más főzött. – Vagy a gyilkos elmosogatott – vetette fel Mills. Jelentőségteljesen rábámultam, mire védekezőn feltartotta a kezét. – Csak mondom. Találkoztam már furcsábbal is. – Sara imádott főzni – jegyezte meg Senki. – Miért főzött volna rá valaki más? – Mert szerveztek egy „oszd meg a vacsorád” programot a városon kívüli rendőröknek – csettintett az ujjával Mills. – Láttam a papírt az állomás falán. Egy pillanat. – Bepötyögött egy számot a telefonján, majd a készüléket a füléhez tartva várta, hogy fogadják a hívását. – Helló! Mills ügynök vagyok megint, azt hiszem, már beszéltünk az előbb. Így van. Abszolút elbűvölő. Figyeljen, lenne még egy kérdésem Glassman rendőrtisztről, már ha nem bánja. Kinek kellett főznie rá tegnap este? Persze, várok. – Ránk nézett. – Ellenőrzi a táblázatot. Tegye vissza a helyére nagyon óvatosan, nehogy valakinek feltűnjön, hogy elmozdítottuk. – Visszaengedtem Glassman rendőrtiszt fejét a tányérra, és igyekeztem pontosan beleilleszteni az ételben képződött arclenyomatba. – Hogy micsoda? – fakadt ki hirtelen Mills. – Most szórakozik velem? Miféle barom szervezte így? – Senki és én egymásra néztünk, majd vissza az ügynökre. – Jól van, értem, először is elnézést kérek, másodszor küldjön oda néhány járőrt, hogy azonnal gyűjtsék be, aztán pedig küldjön még néhányat a Glassman-házba. Igen. Amilyen gyorsan csak lehet. Aztán pedig ürítse ki az asztalát, mert ki van

rúgva... Tudom, nem vagyok a felettese, és sajnálom, de a maga étkeztetési táblázata után biztosra veheti a dolgot. Köszönöm, minden jót. Ránk nézett, és megrázta a fejét. – Azt a ragut Brielle Butler, Jessica nővére készítette. – Bedugta a telefonját a zsebébe, és visszaindult a verandára. – A bánatos búsba.

21 Brielle épp Jessica temetését intézte a szüleivel és a kisöccsével, amikor a rendőrök beállítottak hozzájuk. Mi persze nem voltunk ott a letartóztatásánál, de az őrsre már visszaértünk, mire behozták. Meglepően gyengéden bántak vele. Sokszor hallottam, hogy a zsaruk nagyon bekeményítenek a rendőrgyilkosokkal, de gondolom, a korrupt pedofil zsarukat még jobban utálták, ahogy azt nemrég Mary is megjegyezte. Szinte királynőként kezelték Brielle-t. Ettől persze még nem volt kevésbé letartóztatva. – Szomorúnak tűnik – szólalt meg Senki. Óvatosan rásandítottam, és az arcát tanulmányoztam. Az ilyen álomszerű, félig tiszta megjegyzések gyakran jelöltek személyiségváltozást. Lehet, hogy ezt most Brielle látványa idézte elő? Vajon a kiváltó ok természete befolyásolta a felszínre bukkanó lány személyét? A kihallgató zárt ajtajára néztem, és azon tűnődtem, ki lesz mellettem a következő pillanatban. Megint Mary? Vagy valaki más a már ismert személyiségek közül? Vagy valaki teljesen új? Mills ügynök ült le mellénk. – A főnök asszisztense esküdözik, hogy az utolsó pillanatban módosította a kajatáblázatot, pont azért, mert nem akarta, hogy a Butler család főzzön Glassmanékra. Nyilván nem azért, mert feltételezte, hogy képesek lennének megmérgezni valakit, hanem mert nem akarta egy ilyen feladattal kínozni őket. Égre-földre esküdözik, hogy törölte a főzést. Brielle és a szülei ugyanezt állítják. Senkire pillantottam. Megfeszülten bámulta a kezét. – Akkor ki főzte a tegnapi vacsorát? – kérdeztem. – Az ételosztásért felelős közösségi önkéntes, igen, kitalálta, Sara Glassman volt. Úgyhogy fogalmunk sincs, kit választott az utolsó pillanatban. Ha a helyszínelők végeztek, átkutathatjuk a házát egy írott jegyzet után, de azt leszámítva az az egyetlen esélyünk, ha valaki felismeri a ragustálat. – Hátradőlt a székében, és megdörzsölte a szemét. – Hiányoznak a BTK-napok. – Túl fiatal maga ahhoz, semhogy dolgozhatott volna a BTK-ügyön – mondtam. – Őt évekkel ezelőtt kapták el.[4] – Igaz, és köszönöm. De már egyetemre jártam, amikor a végén előjött a nyugdíjból, és új leveleket küldött, és jött az a cirkusz a floppylemezzel meg a DNS-sel. Ezért akartam sorozatgyilkosokkal foglalkozni... mert az a nyomozás az elejétől a végéig zseniális volt. Az emberek, akik részt vettek benne, a

módszerek, amelyeket használtak, az új technológiák és a régimódi lábmunka kombinációja... én is ezt akartam csinálni. Úgyhogy tanultam tovább, elvégeztem az egyetemet, és csatlakoztam az FBI-hoz... és gusztustalan az egész, és tele van hullákkal meg beteg elmékkel, mégis fantasztikus, tudja? Olvastam az aktáját, úgyhogy tudom, hogy maga is így akadt horogra. Ránéz egy bűntény helyszínére, és annak minden apró információját felhasználja, hogy belemásszon valaki fejébe. Ahogy Glassmanékkel is tette. – Aztán a nyakába akasztottak engem. Mills halványan elmosolyodott. – És azóta semminek sincs értelme. – A kihallgató zárt ajtajára mutatott, amely mellett Brielle reménytelen rettegéssel az arcán várakozott. – Neki lett volna értelme: dühös nővér szörnyű bosszút áll. A narratíva működik. Tudja, mit találtak, amikor behozták? Az a bajuszos zsaru, aki ott ül az asztalnál, elmondta nekem az egészet. A lány azt hajtogatta, „Hogyhogy olvasták a naplómat? Hogyhogy olvasták a naplómat?” Úgyhogy megkeresték a naplóját, és megtalálták benne a tervét: gyűlölte Glassmant, és tényleg meg akarta ölni. Még a mérgezést is leírta, ott díszeleg a papíron. Csakhogy a főnök asszisztense törölte a főzést, és a család az egész délutánt és az egész estét a templomi munkálatokkal töltötte, többtucatnyi szemtanú között. Tökéletes motivációja van, csakhogy az alibije is tökéletes. – Felsóhajtott. – És egy szem curryport sem találtunk a konyhában. Öt gyilkosság történt ebben a kisvárosban egyetlen hét alatt, és egyiknek sincs semmi értelme, és a legígéretesebb gyanúsítottak áldozatokként végzik, és semminek sincs értelme. Komolyan kezdem azt hinni, hogy valami gázszivárgás lehet a városban, mert mindenki totál begolyózott. – Én nem – mondta Brooke teste. Mintha félig aludt volna. – Mozgás, emberek – kiáltott fel valaki, mire felnéztünk a tömegre, és a rendőrök, nyomozók és titkárnők már nem nyüzsögtek és vitatkoztak, hanem mind megindultak ugyanabba az irányba. Mills és én is felálltunk. – Mi történt? – kérdezte az ügynök. – Városi gyűlés – válaszolta a bajuszos rendőr. – Davis megint beszélni akar az emberekhez, mert meg akarja mondani nekik, hogy ne vegyék a dolgokat a saját kezükbe, és hagyjanak dolgozni minket. A kihallgatóra mutattam. – Mi lesz Brielle-lel? – Hazaengedjük. Túl sok bizonyíték áll az ő pártján. Néztem, ahogy a rendőr megfordul, és kimegy az ajtón, aztán Brooke-ra pillantottam.

– Ébren vagy? – Hm? – nézett fel. Megfogtam egyik megbilincselt kezét, részben, hogy talpra segítsem, részben, hogy jobban fogadja a következő kérdésemet: – Ki vagy? – Az első és egyetlen – mosolyodott el. – Eredeti minőség. – Üdv újra köztünk – mondtam, és felhúztam. Megkönnyebbültem, hogy visszakaptam Brooke-ot, ugyanakkor egy fájdalmas veszteségérzet is átjárt, amiért nem Mary volt az. Visszajön még Mary valaha? Vagy most már végleg elveszítettem? Borzalmasan éreztem magam ettől a gondolattól, mintha csak megöltem volna egy kiskutyát. Ez Brooke teste, és neki kell uralkodnia rajta. Rettenetes ember vagyok, amiért akár csak eszembe jut bármilyen más lehetőség, nemhogy egyenesen sóvárgok utána. Halkan témát váltottam: – Emlékszel Mills ügynökre? Brooke az ajkait csücsörítve nézett rá. – Iowa? – Az csak egy rendszámtábla – felelte Mills. – Gyerünk, odaviszem magukat a gyűlésre. – Először vegye le róla a bilincset. Már nem démon, nincs rá szükség. Mills egy pillanatig csak bámult rám, aztán felsóhajtott, és elővette a kis ezüstkulcsát. – Csak három nap, mondta. Csak adjon három napot. – Levette Brooke-ról a bilincset, és a zsebébe dugta. – Erre bűnügyi helyszíneken matatok, és démonokat oldozok el. – Nem vagyok démon – dörzsölgette a csuklóját Brooke. Hirtelen abbahagyta, és oldalra döntötte a fejét. – Megint Senki voltam? – Mindig önmagad vagy – mondtam nyugodtan, és megindultam vele az ajtó felé. – Mélyen legbelül mindig önmagad vagy.

22 Mivel a templom leégett, a gyűlést a helyi iskola nagy kosárlabdapályáján tartották, amelyet viszont sehogy sem lehetett hűteni a nagy nyári hőségben. Brooke, Mills és én segítettünk kihúzni a lelátókat és felállítani a székeket, miközben a városlakók értesültek a gyűlésről, és lassan elkezdtek szállingózni. Egyikük sem tűnt boldognak, viszont sokuk szemmel láthatóan rettegett. Többen, akiket korábban a családjukkal láttam, most egyedül jöttek, otthon hagyva a gyerekeiket és a házastársukat. Senki sem akarta elhagyni a házát. Ingrid is alig tudta elrángatni a toporzékoló Beth. Majdnem egy óra eltelt az érkezésünket követően, mire megkezdődött a gyűlés, és Davis rendőrtiszt elfoglalta a kosárlabdapálya közepét. – Köszönöm, hogy eljöttek egy újabb gyűlésre – kezdte. – Feltételezem, a legtöbben már értesültek a legújabb halálesetekről, de szerettem volna, ha tőlem is hallják, egy hivatalos, megbízható forrásból. Hogy elkerüljük a pletykákat és a szurkálódásokat. Ma délelőtt, nagyjából 10.30-kor holtan találtuk a Glassman család mindkét tagját, Sarát és testvérét, Luke-ot Sara otthonában, jelek szerint valamikor tegnap este haltak meg. Valamiféle mérgezés lehet a dologban, de szeretném hangsúlyozni, hogy még túl korai spekulálnunk a történtek mikéntjével és miértjével kapcsolatban. Arra kérem önöket, hogy tanúsítsanak hasonló önuralmat. – Maguknak kéne megvédeniük minket! – kiáltott fel egy férfi az első sorból. A tömeg nyugtalanul morajlott, egyesek a fejüket csóválták. Most, hogy Davis rendőrtiszt ellátta őket egy céltáblával, a rettegés gyorsan kezdett dühbe fordulni. – Ez a másik, amiről beszélni akartam – kiabálta túl Davis a morajlást. – Csak nyugalom, maradjanak nyugton. Hagyjanak beszélni. – Az emberek elcsendesedtek. – Most pontosan erről akarok szólni. – Mindjárt megpusztulok – suttogta Brooke, miközben legyezte magát. – Csak figyelj. – Letöröltem az izzadságot a homlokomról, és Davis rendőrtisztet néztem. – Amint azt tudják – folytatta –, kevesebb mint egy hét alatt öt haláleset történt a városban. Nincs konkrét bizonyítékunk arra, hogy bármelyik kettő között bármiféle kapcsolat lenne, és az egyik még baleset is lehetett, de tény, hogy erre a mennyiségre kevés precedenst találni. E precedensek természete két lehetőséget vet fel, és attól tartok, egyik se lesz a kedvükre.

– Túl meleg van idebent! – kiáltott fel mögöttem egy törékeny hang. A tömeg odapillantott, és én is hátrafordultam: Beth állt a hátsó sorban, és a botját rázta. Ingrid próbálta visszahúzni a székére. – Hát – nevetett fel szárazon Ingrid –, végül is csak kimondta, amit mindenki gondol. A tömeg vele nevetett, a feszültség apadt egy kicsit, és végül még Beth is csatlakozott a kacajhoz. Visszafordultam Davis felé, és reméltem, hogy a derű enyhíti most következő mondandója brutális erejét. – Első számú lehetőség – mondta Davis rendőrtiszt. – Az ámokfutó vagy akár a tömeggyilkos jelenlétéből nemzeti hír vált. Ez jó, mert azt jelenti, hogy jön a felmentő sereg: a következő huszonnégy órában megérkezik a Nemzeti Gárda, a hadsereg és az Oklahoma City-i rendőrség SWAT alakulata. Emlékeznek a bostoni robbantó utáni hajtóvadászatra? Ilyen szintű védelemről van szó... többtucatnyi, ha nem több száz rendőr és katona járőrözik majd a városban, és előkerítik a gyilkost. A lehető legnagyobb biztonságban lesznek. – A rohadt életbe – suttogtam. – Ebből újabb Fort Bruce lesz. – Bostonban kijárási tilalmat rendeltek el – szólalt meg egy nő a tömegből. – Itt is be fognak zárni minket az otthonunkba? – Ez a rossz hír – bólintott David rendőrtiszt. – Egy ilyen szituációban csak kétféleképpen gondoskodhatunk a biztonságukról. A második számú lehetőség az evakuáció, de azzal hagynánk, hogy a gyilkos önökkel együtt kislisszoljon a varosból. Ezért kénytelenek vagyunk itt tartani mindenkit, és a saját biztonságuk érdekében be kell zárnunk önöket a házukba. – Engem erről nem értesítettek – súgta oda nekünk Mills, és elővette a telefonját. – Elnézést. – Felállt, és a füléhez tartott mobillal az ajtóhoz sétált. – Ez ronda lesz – jegyezte meg Brooke, és a tömegben terjedő moraj alapján sokan vélekedtek ugyanígy. Még Beth is elkáromkodta magát, durvábban, mint arra számítottam volna. – Tudom, hogy nem örülnek a dolognak – folytatta Davis rendőrtiszt –, de kérem, őrizzék meg a nyugalmukat. Hozunk a városba ételt és vizet és más vészhelyzeti ellátmányokat. Amíg önök az ottho... – Mi lesz a munkánkkal? – kérdezte egy férfi. – Kapnak egy szabadnapot. – Egy farmon nem lehet csak úgy beteget jelenteni – mordult fel valaki más. – Tudom, hogy ez nehéz. De mit akarnak, mit tegyünk? A szükségállapot mozgásteret biztosít nekünk, hogy elkapjuk a gyilkost, mielőtt még többen meghalnának. Azért csináljuk mindezt, hogy megvédjük önöket.

– Azért csináljak, hogy uralkodhassanak rajtunk! – üvöltötte Beth, és a tömeg egyetértőn kiáltott fel. Egy csőcselék kezdett kialakulni, és Beth volt a szócsöve. – Már vannak nyomaink, amelyeket jelen pillanatban is követünk! – kiáltotta Davis rendőrtiszt. – Vegyi minták Glassmanék házából. Lábnyomok és fegyvertől származó nyomok Jessica Butler megtámadásából. Nyomok a kamionból, amely behajtott Corey Diamond hálószobájába. – Mi akadályozza meg, hogy egy következő kamion az én ablakomon zúgjon be? – kiáltotta egy férfi hátulról. – Még a saját otthonunkban sem tudjak garantálni a biztonságunkat. – Ha bárki kimegy az utcára, észre fogják venni. Ha bárki elindít egy kamiont, vagy átvág egy sikátoron, vagy akár csak felkap egy fegyvert, észre fogják venni. – Beszéd közben az öklével pumpálta a levegőt. – Tegyék, amit mondunk, és senkinek sem esik bántódása. És az isten szerelmére, ne vegyék a saját kezükbe a törvényt. Ne nyissanak ajtót senkinek, csak az én embereimnek, de ne is lőjenek le senkit. Tudom, hogy mindnyájuknak van fegyvere, és jó is, ha meg tudják védeni magukat, de ha elkezdenek lövöldözni egymásra az ablakukból, úgy fogok lecsapni magukra, mint az égiek pörölye. Maradjanak otthon, élvezzék a vakációjukat, még ha kényszerű is, és hagyják, hogy végezzük a munkánkat. A hadsereg csak holnap ér ide, de a szükségállapot egy óra múlva elkezdődik. A gyűlést berekesztem. – Ez borzalmas – szólalt meg Ingrid. – Szükséges rossz – mondtam. – Menjen haza, vigye haza Betht is, és tegye, amit mondanak. – Ti nem jöttök? – kérdezte. – Talán beugrunk a ruhánkért, de ennyi. Sajnálom, nincs időm elmagyarázni. – Mary? – nézett Ingrid Brooke-ra. – Már nem – válaszolta Brooke. Ingrid értetlenül ráncolta a homlokát, de aztán megfogta Beth kezét, és csatlakozott a kijárat felé induló tömeghez. – Itt a lehetőség – mondta Brooke. – Mills most nincs itt, úgyhogy elbújhatunk, és elszökhetünk előle. – Szükségünk van rá. Ő az egyetlen kiutunk a városból. – El akarsz menni? – Meg akarom ölni Attinát. Viszont először ki akarlak juttatni innen. – Nem. – Ne vitatkozz. A te biztonságod a prioritásom. Ott is van. – Megragadtam Brooke csuklóját, és húzni kezdtem Mills felé, aki az egyik helyi lakossal

beszélt. – ...ne vegyük a törvényt a saját kezünkbe – motyogta a férfi, ahogy mögé léptünk. Ismerősnek tűnt. Talán a templomból? Hát persze: Randy, aki szerelmes volt Sarába. Szinte paprikavörös volt a méregtől. – Mégis mit gondol, mit csinált az a Butler lány? – kérdezte. – Valakinek az ő torkába kéne lefolyótisztítót önteni, lássuk, hogy tetszik neki. – Mills ügynök – szólítottam meg. – Beszélhetnénk esetleg négyszemközt? Mills hálásan kihátrált a beszélgetésből, és elindult velünk a legközelebbi ajtó felé, miközben Randy tovább dühöngött a hozzá legközelebb álló embernek. – Van valamijük? – Igaza volt. Dillonban mindenki őrült. – Micsoda? – kérdezte Brooke. – Nem igazi őrült – pontosítottam. – „Gázszivárgásos őrült.” – A még mindig körülöttünk nyüzsgő emberekre és rendőrökre sandítottam, és nem mertem hangosan megfogalmazni a gyanúmat. – Bizonyos értelemben. Mills egy pillanatig csak állt, aztán közelebb hajolt. – Maga szerint a Sorvadt megőrjíti az embereket? – Attinának hívják. Brooke nem emlékszik a képességére, mi meg majd belepusztultunk, hogy a gyilkosságok alapján rájöjjünk a természetére, de mi van, ha maga Attina nem is csinál semmit? Mi van, ha másokat vesz rá a gyilkosságokra? Mills bólintott. – Tehát nem tudunk előállni egyetlen adott elmélettel, amely összekötne az öt halálesetet meg a gyújtogatást, és maga szerint ez azért lehet, mert több gyilkos van, és így nincs közös pont a módszerek és a motivációk között. Vagyis, gondolom, az állítólagos őrület maga a közös pont. – Ez mindent megmagyarázna. – Csak a lehető legfelületesebben. Közölje csak bármelyik zsaruval, hogy a gyilkosságokat az okozza, hogy „mindenki egyszerre megőrült”, és a képébe fog röhögni. Ez nem bizonyíték. Még csak nem is közvetett bizonyíték. – Egy gázszivárgás bizonyíték lenne, már ha találnánk egyet – érveltem. – És lehet, hogy Attina egy természetfeletti gázszivárgás. Csak üldögél valahol a városban, törődik a maga dolgával, de aztán valami felkavarja, és elkezd... őrületet „szivárogtatni”. Erőszakos hajlamokat küld szét a levegőbe, mint valami pszichikai adóállomás, az emberek meg bántani kezdik egymást. – És mi van Glassman jetijével? – Csak egy hazugság, hogy fedezze magát. Valószínűleg ő maga ölte meg

Jessicát Attina befolyása alatt, és amikor felriadt belőle, kitalálta ezt a mesét, hogy megmagyarázza a történteket. – Lehet, hogy hallucinált közben – vetette fel Brooke. – Lehet, hogy szörnyetegnek hitte Jessicát, és ezért ölte meg. Mills körülnézett a pályán. – Szóval ki az? – Ha úgy működik, ahogy gondolom – suttogtam –, lehetséges, hogy mindnyájan. Mills a fogát csikorgatva fürkészte az embereket. – Ennyi nem elég. – Ki kell vinnie innen Brooke-ot. – Nem – mondta Brooke ismét. Mills összeszűkült szemmel nézett rám. – El akarnak menni? Azt hittem, előáll valami zseniális módszerrel a Sorvadt elfogásához. – Egy olyan városban vagyunk, ahol közönséges emberek véletlenszerűen öldösik egymást. Higgye el, nem akarunk itt lenni. – De maga elvileg pont az az idióta, aki belerohan a pokol szájába, valahányszor az kinyílik. A pszichológiai profilja elég egyértelművé teszi: nem hagyja magára az embereket, akik közt egy Sorvadt öldököl. – Mi másért lennénk itt egyáltalán? – fakadt ki Brooke. – Én maradok – magyaráztam. – De Brooke... Figyeljen. Egész életemben egyedül voltam. – Nem tudtam, miért mondom ezt el neki, csak úgy kibukott belőlem. – Amikor mások vigyáztak rám, gondomat viselték, és mindent megtettek, hogy segítsenek nekem, én még akkor is egyedül voltam, mert azt hittem, hogy egyedül vagyok. Úgy csináltam, mintha egyedül lennék. Gyűlöltem az életemet és magamat és mindenki mást, de most... valahol... – Nem mondhattam ki Brooke előtt... nem mondhattam ki, hogy benne van valahol az egyetlen ember, akit valaha szerettem. Hogy Mary miatt akarom megmenteni őt. – Figyeljen. Amikor vele vagyok, életemben először önmagam vagyok. Neki köszönhetően vagyon én én. És ezt nem veszíthetem el újra. – Egyenesen Mills szemébe néztem. – Főleg nem valami őrült város miatt, amely tele van embercsapdákkal, és csak arra várnak, hogy működésbe lépjenek, és megöljenek valakit. Nem tudjuk megjósolni, hogyan fog megtörténni, vagy hol vagy kivel, úgyhogy kijuttatjuk őt innen, biztonságba helyezzük, aztán megkeressük azt a Sorvadtat, és én megállítom. – Van valami terved? – kérdezte Brooke halovány, de elszánt hangon.

– Amint biztonságban vagy, kiagyalok egyet – válaszoltam határozottan. Mills megrázta fejét, az ajkába harapott, és körülnézett. – Jön a felmentő sereg. Most beszéltem Washingtonnal. Minden, amit Davis mondott, igaz, és már folyamatban is van. Hamarosan ez a város lesz a legbiztonságosabb hely az egész rohadt kontinensen. – Figyel maga rám egyáltalán? Behoznak egy rakás fegyverest egy olyan helyre, ahol az emberekből véletlenszerűen gyilokbotok lesznek? És maga szerint ez biztonságos? – Nincs bizonyítékunk rá, hogy tényleg ez áll a háttérben. – Meg akar kockáztatni még egy Fort Bruce-t, csak hogy ne kelljen igazat adnia nekem? – kérdeztem. Mills megrázta a fejét. – Dobjunk atomot az egészre – motyogta az ügynök. – Csak így mehetünk biztosra. – Én benne voltam abban a filmben – jegyezte meg Brooke. Mills meglepetten pislogott rá, aztán hozzám fordult. – Van valami, amit össze kell szednie előtte? – Brooke ruháit. És Kutyafiút. Hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét. – Neki is köszönhető, hogy maga önmaga? – Azt akarja, hogy a puszta kezemmel öljem meg magát? – kérdeztem. – Nem bánthatok állatokat, és nem hagyhatom, hogy a tétlenségem miatt bajuk essen. Megvannak a szabályaim, amelyek engem kordában tartanak, magát meg biztonságban. Vigye ki a kutyámat a városból, vagy leírni sem tudom, milyen apokaliptikus módon fogok gondoskodni róla, hogy megbánja. Mills erre csak bámult rám, aztán megrázta a fejét, és az ajtó felé indult. – Na jó, jöjjenek. És ha legközelebb találkozik Senkivel, mondja meg neki, hogy nem a megfelelő pszichopatát bilincseltem meg. Útbaigazítottuk őt Ingrid háza felé, ő meg csendben vezetett, és valószínűleg az egész tervet megkérdőjelezte közben. Tényleg csak úgy el fog engedni? Kimagyarázhatja ezt egyáltalán a felettesei előtt? Vagy az utolsó pillanatban lefújja az egészet? – Egész idő alatt vele kell maradnia – magyaráztam neki. Én mellette ültem, Brooke pedig hátul, egyedül. – Hagyja magára két másodpercre, és lehet, hogy e két másodperc alatt bukkan fel benne egy új személyiség. – Gondoskodom a biztonságáról. És ezt sziklaszilárdan garantálom, mert tudom, hogy ez az egyetlen módja, hogy visszakapjam magát.

– Túszként tart majd fogva, hogy visszatérj – szólalt meg halkan Brooke. Úgy beszélt, mint akit elárultak, de ami ennél is rosszabb, mintha beletörődött volna. Valami borzalmas történt, és nem volt meg az akarata hozzá, hogy harcoljon ellene. Nem tudtam, hogyan reagáljak rá, úgyhogy inkább visszafordultam Millshez. – Tartsa távol bármitől, amit fegyverként lehet használni. Egyszer egy asztallábból kiszedett csavarral próbálta felvágni az ereit. – Nem akarom, hogy elhagyj – mondta Brooke. – Nem hagylak el. Tényleg nem. Ez olyan, mint az a zuhanyzás a kamionospihenőben, oké? Te csinálsz valamit, én meg közben csinálok valami mást. Vágyakozón mosolyodott el. – Tudtam, hogy elszalasztottuk a lehetőségünket akkor. – Lesz más lehetőségünk. – Hőhullám söpört végig a testemen. Azon tűnődtem, vajon elpirultam-e, meg azon, hogy mit gondolhatott Mills, de félresöpörtem ezeket a gondolatokat, és Brooke-ra koncentráltam. – Én az vagyok, aki besétál a pokolba, emlékszel? Nem vihetnek téged sehová, ahol nem foglak megtalálni. Bármi történjék is, mindig meg foglak védeni. Ebben a pillanatban valami hatalmas csapódott a kocsiba, kitakarta az oldalsó ablakon beszűrődő fényt, és mielőtt láthattam volna, hogy mi talált el minket, már pörögtünk és csúsztunk is az út széle felé. Mills összefüggéstelenül üvöltött, és a kormánnyal matatott, aztán nekiütköztünk valami másnak, és kirobbantak a légzsákok, az egyik bele egyenesen az arcomba, minden levegőt kipréselve a tüdőmből. Bénultan, megsüketülve pislogtam, és próbáltam felidézni, hol vagyok. Megmozdult az ülésem, ahogy meglökte valami, majd megint elsötétült az ablakom. A levegő tele volt a légzsákokból származó porral, ott kavargott és sodródott előttem. Lassan visszatértek a hangok. Egy sikoly. Egy fémes szakadás. Egy újabb sikoly. Brooke. Meg akartam fordulni, hogy ránézhessek, de beszorult a biztonsági övem. A leeresztő légzsákokat csapkodva próbáltam elérni a kapcsolóját. Amikor végre sikerült, megpördültem az ülésemben, és hátranéztem. Brooke lába úgy suhant ki a kocsiból, mintha éppen elrepülne. Vagy mintha kirántanák belőle. Valami óriási még mindig eltakarta a látómezőmet az ablak előtt, és nem tudtam megmondani, mi az. Kétségbeesetten próbáltam kijutni a kocsiból, és az ajtóval meg a kilinccsel matatva Brooke nevét kiáltottam. Amikor az ajtó hirtelen

kinyílt, kizuhantam az útra. Felpillantottam. Egy hatalmas bestia tornyosult a kocsi fölé, Brooke az ő megtermett karmaiból lógott. Nem volt szőrös vagy pikkelyes, viszont vastag, durva bőr fedte, mint egy rinocéroszt vagy egy... kiszáradt tófeneket. Még csak azt sem tudtam megállapítani, hogy húst vagy sarat látok. Amikor észrevett, rám üvöltött, a mellkasához szorította Brooke-ot, és rohanni kezdett. Aztán egyszerűen eltűnt.

23 Tévedtünk. Körülnéztem az utcán. Az autónk Ingrid otthonától egy háztömbnyire ütközött neki egy fának. A környék tele volt gyalogosokkal és autósokkal, akik mind hazafelé tartottak a városi gyűlésről, és mind a sokktól bénultan álldogáltak. A balesettől még mindig kicsit tántorogva kocogtam abba az irányba, amerre a szörnyeteg eltűnt, és az emberek sikoltozva tértek ki valaminek az útjából, amit már nem láttam. A szörnyeteg még mindig ott volt, csak valahogy... láthatatlanná vált azok számára, akik messzire kerültek tőle. Teljes erőmmel sprintelni kezdtem, kétségbeesetten próbáltam utolérni, de a város túl kicsi volt, és pár utca után máris elértem a végét. A szörnyeteg eltűnt. Most, hogy már senki sem láthatta, nem tudtam követni. És fogalmam sem volt, hogyan találhatnám meg, mert mindenben tévedtem, amiről eddig azt hittem, tudom. Jessica halála másnak tűnt, mint a többi, és biztosra vettem, hogy Glassman rendőrtiszt hazudott a „jetiről”, most mégis a saját szememmel láttam. Szó sem volt semmiféle természetfeletti gázszivárgásról, egy tényleges, karmos szörnyeteg garázdálkodott a városban. Mindeddig Glassman állítólagos hazugsága bizonyult az egyetlen hasznos vallomásnak az egész ügyben. De Glassman már meghalt. Megfordultam, és lassan visszasétáltam a város központjába, miközben az agyam vadul cikázott a tények között, és tébolyultan igyekezett valami értelmes rendszert kialakítani belőlük. Miért vitte el a szörnyeteg Brooke-ot? Miért rohant el előlem? Talán azt hitte, hogy Brooke még mindig Senki, és beszélni akart vele? Talán tudta, hogy vadászom rá, és el akart menekülni? De miért nem ölt meg? Feltéve, hogy egyáltalán meg tudott volna ölni. Ez volt az első elméletünk Jessicával és Glassmannal kapcsolatban is – hogy a szörnyeteg a férfit akarta, és amikor ellenállt, a lány járulékos áldozatként végezte. Talán Glassman két nappal későbbi halálát ugyanaz a szörnyeteg okozta: azért tért vissza, hogy befejezze a munkát – és talán azért használt mérget, mert a fizikai támadás első körben kudarcot vallott. De ki akarta volna megölni Glassmant? Ha a vele kapcsolatos történetek igazak voltak, bőven lehettek olyanok a városban, akik a halálát akarták... de miért válhatott egy Sorvadt célpontjává? Mit nyerhetett a megölésével? Főleg, hogy a legtöbb, Glassmannel kapcsolatos pletyka valóban

puszta pletyka volt. Rendszeresen látogatta a nővérét, és soha senki nem próbálta megölni korábban. Mi változott? A válasz nyilvánvalónak tűnt: Jessica változott. Hat éve még csak a nyolcat töltötte be, most meg már serdülő tizennégy éves volt. És bár nem ő az egyetlen tizennégy éves Dillonban, ő az egyetlen, akit Glassman megbámult. Az egyetlen, akivel közvetlenül konfrontálódott. Az egyetlen, akinek a nővére megesküdött, hogy megöli a férfit. Brielle-nek mindkét támadáshoz kellő motivációja volt, és fenyegetőzött is korábban a végrehajtásukkal. Ő lett volna a tettes? Ha megtámadta Glassmant, és véletlenül a saját húgát ölte meg helyette, érthető, hogy újra próbálkozott, és akkor már az olyan járulékos veszteségek sem számítottak neki, mint Glassman ártatlan nővére. Minden klappolt. Továbbá Brielle pasija, Paul az egyetlen a baráti körben, akit nem öltek meg, és ez további hitelt adott az elméletnek. Igaz, a lánynak volt alibije a tegnapi támadás idejére, de ha tényleg a Sorvadtak közé tartozik, és képes alakot váltani meg láthatatlanná válni, ki tudja, mi van még a tarsolyában? Ő volt a legjobb nyomom, tehát követnem kellett. Még mindig pár utcányira jártam Mills kocsijától. Egy csomó ember gyűlt köré, de ebből a távolságból azt sem láttam, hányan vannak, nemhogy azt, hogy mit csinálnak. Az is lehet, hogy Mills meghalt. Vagy megsebesült. Vajon kihívták a mentőket? Hirtelen irányt váltottam, és egy másik utca felé indultam. Könnyebb dolgom lesz, ha nem liheg folyton a nyakamba. A magam módján kell végigcsinálnom. Megállítottam az első embert, aki szembejött velem a járdán – a középkorú nő a kezét a mellkasához szorítva igyekezett hazafelé, tágra nyílt szeme veszélyt keresve villant ide-oda. – Elnézést – szólítottam meg. Nyugodt, kellemes hangon beszéltem. – Nem tudja, hol él a Butler család? – Brielle-t nem találom ott, ha tényleg ő a szörnyeteg, a családját viszont igen, és ki kellett derítenem, mit tudnak, hogy legyen valami esélyem megölni a Sorvadtat. – A Willow 30... vagyis hát 32-es szám alatt. – Köszönöm. A nő ment tovább, és én is siettem a megadott címre. Csak nagyjából harminc percünk maradt, mielőtt Davis rendőrtiszt életbe lépteti a kijárási tilalmat. Ha kezdeni akarok valamit az információval, amelynek a megszerzésében reménykedtem, gyorsan kell cselekednem. A Willow utca csak pár háztömbnyire volt, a főút másik végén, és nem sokkal később meg is találtam a 32-es számot: az egyszintes, keskeny homlokzatú ház hosszan benyúlt a hátsó udvarba. Az utca

üresen állt, az ajtókat bezárták, a függönyöket behúzták. Senki sem láthatta, amit tenni készültem. Ha meg akartam menteni Brooke-ot, gyorsan kellett információhoz jutnom. Nem volt időm finomságokra, fortélyokra vagy valamiféle elhúzódó nyomozásra. A szörnyeteg bármelyik pillanatban megölheti Brooke-ot. Ha a Butler család tud bármit, ami a segítségemre lehet, a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban kell kiszednem belőlük. Nem lesz szép látvány. A zsaruk elvették a késemet, amikor bevitték Brooke-ot a kórházba, úgyhogy a kocsik ablakain be-bepillantva sétáltam végig az utcán. És ahogy arra számítottam, rögtön a másodikban meg is láttam egy fegyvertartót, benne két vadászpuskával. Isten áldja a fegyverbolond tahókat. Szerencsét próbáltam az ajtóval, de zárva találtam. Körbementem az utasoldali ajtóhoz, remélve, hogy nem kell betörnöm az ablakot, és megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor a kilincs elfordult. Lecsatoltam a szíjakat a legközelebbi fegyverről, egy hosszú vadászpuskáról, olyanról, amilyennel Derek is megfenyegetett. Kivettem a kesztyűtartóból egy csomag lőszert, halkan megtöltöttem a puskát, és a ház bejáratához sétáltam. Gyűlöltem a lőfegyvereket. Durvák, hangosak és személytelenek. Viszont rohadtul ijesztőek. Ding-dong. Vártam a közeledő lépteket, aztán újra becsengettem. Ding-dong. Amikor hangokat hallottam, elrejtettem a puskát az ajtófélfa mögé. Egy férfi nyitotta résnyire az ajtót, ameddig a biztonsági lánc engedte. – Mit akarsz? – Jó estét, uram, David vagyok, Brielle egyik barátja. Itthon van? – Nem akarunk most látogatókat. – Tudom, uram, és tisztában vagyok vele, hogy Davis rendőrtiszt mindenkinek azt mondta, ne engedjenek be embereket az otthonaikba, de még nem vette kezdetét a kijárási tilalom, és csak egy percig rabolnám az idejüket. Tudom, hogy épp sok mindenen mennek keresztül, és tudom, hogy Brielle nagyon rosszul viseli ezt az egészet, úgyhogy hoztam neki egy kis apróságot, ami talán felvidíthatja. Tényleg csak egy percről van szó. Mr. Butler egy pillanatig csak bámult rám, aztán így szólt: – Te vagy az az új kölyök, aki átutazóban van a városban, ugye? Azzal a lánnyal. – Így van, uram. A templomban találkoztam Brielle-lel. – Köszönöm, hogy ragaszkodtál a templomhoz, Mary.

– Aha. Már emlékszem. Volt veled egy olyan jópofa kutya. Egy basset hound? – Igen. – Imádom azokat a kutyákat. És emlékszem, hogy Brielle azt mondta, kedvel téged. Hol van a barátnőd? – Ingriddel. – Jól van. Ha tényleg csak egy perc az egész. – Úgy tűnt, meg van győződve róla, hogy Brielle otthon van, ami illett abba az elméletbe, hogy képes hamis alibit gyártani magának. Egy láthatatlan Sorvadt gond nélkül kisurranhat a házból. Vagy talán tényleg otthon van, és nem ő a Sorvadt, aki elkapta Brookeot, és a semmiért terrorizálom ezt a családot. Nem, gondoltam, nem a semmiért. Információért. A férfi becsukta az ajtót, én meg felkaptam a puskámat, és amikor újra kinyitotta, ezúttal már a lánc nélkül, az arcába vágtam a tussal, eltörve az orrát, és beljebb löktem a házba. A férfi az arcához kapva kiáltott fel, mire ismét megütöttem, ezúttal a térdét célozva. Összeesett, én meg bezártam az ajtót. – Mi a...? – Fájdalmában vonaglott, és megpróbált felállni, mire megcéloztam a fejét a puskával. – Csendet. Azonnal elkussolt. – Hívja ide a feleségét. De a lehető legnyugodtabb és legkönnyedebb hangján tegye, vagy képen lövöm, és megkeresem én magam. Megértette? – Meg fogsz ölni minket? – Nem. Viszont megkötözöm, és valószínűleg megkínzom magukat. Bocs, nem is csak valószínűleg. – Bocs? Mi a franc bajod van neked? Elhallgattam, és elgondolkodtam. Mi a franc bajom volt? Sosem viselkedtem így. Legalábbis azóta nem... ...azóta nem, hogy Brooke-kal vagyok. Ő őrködött az épelméjűségem fölött, és most eltűnt. Gyorsabban és totálisabban kattantam be, mintsem azt lehetségesnek hittem volna. És még messze nem végeztem. – Megígértem egy barátomnak, hogy a poklot is megjárom, hogy visszaszerezzem őt – mondtam. – Ne akarja, hogy magammal vigyem abba a pokolba. A férfi bólintott. Intettem neki a puskával, mire a tőle telhető legnyugodtabb hangon a feleségéért kiáltott: – Drágám! Kijönnél a nappaliba egy percre? Némán vártunk, aztán Mrs. Butler belépett a szobába, és rémülten felkiáltott.

– Maradjon csendben – szóltam rá. – Tegye, amit mondok, vagy megölöm. Megértette? – Miért csinálja ezt? – Válaszoljon a kérdésemre, vagy megmutatom, mennyire komolyan gondolom ezt az egészet. – Igen – mondta a nő. – Megértettük. – Ki van még a házban? – Csak a gyerekek. Mindhárman... – elhallgatott, és szipogni kezdett. – Mindketten. – Hívja ide a fiát. Ne éreztesse vele, hogy bármi baj van. A nő egy pillanatig habozott, aztán felkiáltott: – Noah! – a hangja megremegett, mire egy milliméternyit feljebb emeltem a puskámat, csak hogy felhívjam magamra a figyelmét. Újra felkiáltott. – Noah, drága, lejönnél a nappaliba? Itt kezdett trükkössé válni a dolog. Ha Brielle itthon van, és ő a Sorvadt, bármikor besétálhat ide, és megölhet. A puska nem több pozőrködésnél, ugyanis borzalmas lövő vagyok. Glassmannek sikerült elűznie a démont, én azonban nem rendelkeztem az ő fizikumával vagy harci képzettségével. Gyorsan kellett dolgoznom, és csak remélhettem, hogy megtudok valami értékeset, mielőtt a Sorvadt visszatér. Egy alacsony, nagyjából tizenegy éves kölyök futott be a szobába, és azonnal ledermedt, amint meglátta a földön véresen fekvő apját és az én puskámat. – Mi ez? – Ne kiabálj, ne beszélj, ne csinálj semmilyen hülyeséget – figyelmeztettem. – Feküdj a földre arccal lefelé, és kulcsold össze a kezed a fejed fölött. Mrs. Butler, kötözze meg. – Miért csinálja ezt? – kérdezte Mr. Butler. – Mert információra van szükségem, és nincs időm megvitatni magukkal a dolgot. Asszonyom, kötözze meg a fiát. Használja a férje ingét... azt könnyű csíkokra tépni. – Azt akarod, hogy vetkőzzek le? – mordult fel a férfi. Az arcába toltam a puskát, mire elhallgatott. – Azt akarom, hogy kötözzék meg egymást, mielőtt megelégelem a lassúságukat, és inkább halomra lövöm magukat. – Oké, oké – mondta Mrs. Butler, és gyorsan a férjéhez lépett. – Csinálom már, csak ne lőjön le senkit. – Lehúzta Mr. Butlerről az ingét, és elkezdte csíkokra tépni. Noah a padlón sírdogált.

Mit műveltem? Ez nem én vagyok. Ez nem az, aki lenni akartam. Azért csináltam ezt, hogy segítsek nekik, hogy megöljek egy Sorvadtat, aki gyorsabb ütemben öldösi az embereket, mint ahogy fel tudjuk dolgozni a bizonyítékokat. Derek Stampert még el sem temették, és a hullaház máris teljesen megtelt. Jó ügy érdekében cselekedtem, de... tényleg ez az egyetlen módja? Vagy akár a legjobb módja? Az a fiú ott a padlón egész hátralevő életében emlékezni fog erre. Pszichiáterhez fog járni, rémálmai lesznek, és ki tudja, milyen más tünetekkel kell majd megküzdenie. Az erőszakos bűncselekmények gyerekkori áldozatai maguk is hajlamosak erőszakossá válni – nem mindegyikük, de éppen elegen ahhoz, hogy eltűnődjek rajta: megéri megállítani egy szörnyeteget azon az áron, hogy egy másikat teremtek? Ez nem ugyanaz, győzködtem magam. Nem gondolkodhatok így. Az, hogy egy kölyök rémálmokkal nő fel, és hirtelen haragú lesz, semmi ahhoz a borzalomhoz képest, amely ebben a városban elszabadult. Ami fogva tartotta a legjobb barátomat, az egyetlen barátomat, az egyetlen reményemet arra, hogy valaha is megtaláljam a maradék Sorvadtakat, és egyszer és mindenkorra megállítsam őket. Innen nézve Brooke élete bizonyosan megért legalább három másikat. Bizonyosan megért ennél jóval többet is. Lehetett ezt pontosan számszerűsíteni? Hány embert kötözhetek, kínozhatok és ölhetek meg, mielőtt túl sok lesz, és inkább hagynom kell meghalni Brooke-ot? Mint mindig, most is a moralitás matematikája akasztott meg. Nem öldökölhettem végig a békéhez vezető utat. – Kész – szólalt meg a nő. – Most kötözze meg a férjét, de jó szoros csomókkal. Összetörne a szívem, ha meg kellene ölnöm magukat, de amúgy se nagyon használom semmire. Mrs. Butler megkötözte a férje bokáját, a kezét a háta mögött, és végül felültette a férfit egy sarokba a fiuk mellé. Az utolsó ruhacsíkokkal megkötöztem a nő kezét és lábát is, majd beléptem a konyhába, hogy egy kés után nézzek. Mindig jobban simultak a kezembe, mint a lőfegyverek. Állt a pulton egy késtartó. Kihúztam belőle egy nagy, széles pengéjű szeletelőkést, és ellenőriztem az élét. Jól gondját viselték a késeiknek. Visszamentem a nappaliba, és megmutattam nekik. – Ez egy húsvágó bárd.[5] Nem tudhatják, ez miért vicces, de higgyék el, az. – Azt mondtad, információt akarsz – szólalt meg az apa. – Tedd fel a kérdéseid, aztán hagyj minket békén. – Nem viselkedik furcsán a lányuk mostanában? – Összetört a szíve – válaszolta az anya. – Ahogy mindannyiunké. – És nem tűnik bűnösnek sem?

– Miért tűnne bűnösnek? – kérdezte az apa. – Igen vagy nem? – Nem – mondta az anya. – Nem az ő hibája, ami Jessicával vagy azzal a rohadék Glassmannel történt. – És korábban? – Attina nem Brielle-ként született... Valamikor átvette a helyét, vagyis megölte az igazi lányt, és magára öltötte az alakjai és az identitását. – Gondoljanak vissza jó pár hónappal ezelőttre. Három, négy vagy akár hét évre. Emlékeznek egy olyan pontra, amikor hirtelen megváltozott a viselkedése? – Maryre és Brooke-ra gondoltam, és arra az alkalmazkodási időszakra, amelyen mindketten átmentek, miután Senki belebújt a testükbe. – Napokra, amelyeket teljesen egyedül töltött, elvágva magát a külvilágtól, és amelyeket határozottan más viselkedés követett? Átment Brielle bármi ilyesmin? – Mármint... a pubertáskoron? – kérdezte az anya. – Nem értem, mire akarsz kilyukadni. Mit fogsz csinálni az én kicsikémmel? – Semmit, ha még mindig a maga kicsikéje. Nem rémlik semmi hirtelen változás a viselkedésében vagy a természetében vagy akár a kedvelt ételeiben, bármiben, amit nem tudnak a pubertáskor számlájára írni? Mondjuk, egy nap hirtelen nem hallgatta tovább az addig imádott zenéit vagy esetleg lecserélte az iskolában az összes barátját? – Ez minden tinédzserrel előfordul – szólalt meg az apa. – Velem is előfordult, ahogy valószínűleg veled is. Nem tudom, mire célzol, vagy mit akarsz a családunktól, de Brielle-lel minden rendben. Fantasztikus lányunk van. Ettől féltem – a pubertáskor a maga kaotikusságával tökéletes időszak egy élet feletti hatalom átvételére. A szülők nem tudtak bizonyítékkal szolgálni arra, hogy a lányuk Sorvadt vagy sem. Több információt kellett szereznem. – Már látom, hogy ezzel nem jutunk előre. Most betömöm a szájukat, és benézek Brielle szobájába. Mrs. Butler velem jön, hogy maguk még csak véletlenül se moccanjanak meg, mert ha mégis, nem jön vissza. Ne mozogjanak, ne beszéljenek, ne kiáltsanak segítségért, ne másszanak az ajtó felé. Megértették? – Igen – mondta az apa, és a fia erőtlenül visszhangozta a válaszát. Letéptem néhány csíkot egy párnahuzatról, és betömtem velük a szájukat, aztán elvágtam az anya bokája köré csavart ruhát. A penge sima, csodálatos, szaggató hanggal hasított át az ingen, és vissza kellett fognom magam, nehogy valami mást is megvágjak. Egy, egy, kettő, három, öt, nyolc, tizenhárom... De erről csak Brooke jutott eszembe, ahogy eszméletlenül fekszik egy olcsó motelben. Összpontosíts! Mélyeket lélegezve hátráltam el a nőtől. Amikor visszanyertem az önuralmamat,

a késsel intettem Mrs. Butlernek, hogy álljon fel. – Mutassa az utat, és ne csináljon semmi ostobaságot. – Átvezetett a konyhán, majd végig egy folyosón. Amikor elmentünk a puska mellett, felkaptam. – Itt van – suttogta a nő, amikor megálltunk a folyosó végén. – Jessicával osztozik... osztozott a szobán. – Nyissa ki az ajtót. – Én is halkan beszéltem, hátha a lány már visszatért... könnyedén bemászhatott az ablakon, miután elrabolta és megölte Brooke-ot. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok tenni, ha Brooke tényleg halott... Mrs. Butler lassan, óvatosan nyitotta ki az ajtót, és lépett be a szobába. Szorosan követtem, egyik kezemmel a kést tartva a hátához, a másikkal a puskát szorongatva, és felkészültem a hatalmas, embertelen Sorvadt újabb támadására... Aztán Mrs. Butler hosszú, borzalmas, kétségbeesett sikolyt hallatott. Előrébb löktem, hogy elférjek mellette, ő pedig térdre esett, és teli torokból üvöltötte, hogy „Ne-ne-ne!”. Brielle rongybabaként, széttárt karral-lábbal, élettelenül hevert a padlón. Közelebb léptem hozzá, mert nem akartam hinni a szememnek: hiszen ő Attina. Csak ő lehet. Minden nyom erre utalt, és mégis itt feküdt előttem holtan, akárcsak a többiek. Sehol semmiféle hamus sár. Az ablak kitört, a kereten karomnyomok éktelenkedtek. Tehát nem Brielle a Sorvadt, de akárki legyen is, kétségkívül itt járt. Valami fehéret vettem észre a lány ajkain, úgyhogy lehajoltam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. A lefolyótisztító bűze olyan erős volt, hogy öklendezni kezdtem tőle. Brielle szájából habos buborékokkal teli vér csorgott a szőnyegre. Szeme nyitva, elkerekedve, benne rémület. – Hívja a rendőrséget – mondtam. – Micsoda? – Ez egy bosszúból elkövetett gyilkosság. Bárki ölte is meg a lányát, ugyanazzal a módszerrel tette, ami Glassmannel is végzett. Egy férfi pont erről beszélt a gyűlésen: „Valakinek az ő torkába kéne lefolyótisztítót önteni, lássuk, hogy tetszik neki.” – Döbbenten, teljesen lefagyva bámultam a holttestet. – Szóról szóra. – Megkínoztad a családomat! – sikoltotta. Lenéztem a kezemben tartott késre és puskára, majd rá a nő csuklójára, amelyet lehorzsolt a szorosan rátekert ruhadarab. – Sa... Sajnálom! – Takarodj a házamból! Visszapillantottam Brielle holttestére. Valaki lefolyótisztítót itatott vele, ami aztán belülről szétrágta őt. Ott helyben végzett vele. A férfit Randynek hívták – szerette Sarát, és azt mondta Mills ügynöknek, hogy valakinek ugyanazt kellene

csinálnia Brielle-lel, amit szerinte ő csinált Sarával. És most valaki pontosan így tett. De miért? Ez az, amire sosem tudtam rájönni: miért? A szörnyetegnek, amit láttam, karmai és fogai voltak – miért használt lefolyótisztítót? Miért használt vegyszert Brielle-hez, kést Derekhez és kamiont Corey-hoz? És miért bosszult meg egy olyan gyilkosságot, amit Brielle el sem követett? Mégis mit nyerhetett a Sorvadt olyanok megölésével, akiket mások akartak holtan tudni? Ó. Ó, jaj, ne. – Olyan közel jártunk – motyogtam. Olyan közel. De nem a Sorvadt késztette gyilkosságokra a várost, hanem pont fordítva. A város késztette gyilkosságokra a Sorvadtat. Randy bosszúra szomjazott elveszített szerelméért, azt akarta, hogy Brielle ugyanúgy szenvedjen, ahogy Sara, így hát Attina elintézte. Brielle Glassman halálát akarta, amiért rátámadt a húgára, a megmérgezéséről fantáziált, még lépesről lépésre le is írta az egészet a naplójába... így hát Attina elintézte. Tüzet akartam gyújtani, így hát Attina gyújtott egyet. El akartam gázolni Corey-t egy kamionnal, így hát Attina elgázolta őt egy kamionnal. Glassman rendőrtiszt évek óta csorgatta a nyálát kiskorú lányokra, egy olyan vágy csapdájában vergődve, amelynek nem merészelt engedni, de annyira akarta, annyira szeretett volna uralkodni Jessicán, hogy amikor figyelte a lányt az ablakán át, Attina felbukkant, és borzalmasabban és végérvényesebben végezte el a munkáját, mint ahogy ő valaha szándékozta. És minden más, minden halál, minden támadás, minden egyes katasztrófa, amely ezt a várost sújtotta, akkor kezdődött, amikor darabokra akartam vagdalni Dereket. Mi magunk sosem követtük volna el ezeket az atrocitásokat, de Attina megtette helyettünk. Valamiféle borzalmas, az agya mélyén lüktető mechanizmus kiszagolta, megérezte vagy egyszerűen csak tudta, és mindent megvalósított. Tükörként működött, tökéletesen verte vissza a közösség kimondatlan vágyait. Legalább évtizedek, de talán a város alapítása óta szunnyadt tétlenül, és senkit sem bántott, mert Dillonban senki sem akart rosszat senkinek. Aztán felbukkantam én. És elszabadítottam a poklot. – Takarodjon a házamból – morogta Mrs. Butler. Az arcának szegeztem a kést, de továbbra is Brielle holttestét bámultam. – A Sorvadtakat a hiányosságaik határozzák meg – gondolkodtam hangosan. Most már a végére járhattam. A saját realitásában minden Sorvadt tökéletes logika szerint működött, és most, hogy tudtam, mi az a realitás, csak követnem kellett a logikát. – Senkinek nem volt teste, ezért másoktól lopott. – Micsoda?

– Elijah-nak nem voltak emlékei. Racknek nem volt szíve. Forman képtelen volt érzelmekre, ezért mások érzelmeit élte át. Attina mások akaratát használja, a döntés és a cselekvés képességét, ami azt jelenti, hogy nincsen sajátja. Egy üres burok, egy üreges héj, egy vágyak, szükségletek, öntudat nélküli gerinctelen semmi. Valaki, aki tökéletesen illik a városba, mert mindig pontosan azt akarja, amit mindenki más. Egy balek... nem, egy kabala. Attina Dillon életének legreprezentatívabb példája. Templomba jár. Közösségi eseményeken vesz reszt. Ha enni akarsz, ételt készít, ha kiakadsz egy városi gyűlésen, ő is kiakad. Ha el akarsz rejtőzni, vagy sírni akarsz, vagy panaszkodni... hát persze. Beth. – Beth? – suttogta Mrs. Butler. Remegett a félelemtől. – Beth Gleason? – „Túl meleg van idebent” – ismételtem a szavait a kosárlabdapályáról. – „Végül is csak kimondta, amit mindenki gondol” – Kicsit visszahúztam a kést Mrs. Butler arcától. – El akartam vinni Brooke-ot Dillonból, úgyhogy elvitte őt Dillonból. Ezért rohant... nem félt, csak védelmezte azt, akit én is védelmezni akartam. Ingrid egyenesen megmondta: Beth benne van mindenben. – Mrs. Butlerre néztem. – Hová menne Beth, ha lelépne a varosból? Ha el akarna tűnni innen? – Hát... – Mrs. Butler nyelt egy nagyot, az arcához még mindig közel lévő kést bámulta, és érzelmi roncsként aligha tudott tisztán gondolkodni. – Nem tudom. Talán az egyik régi farmra. – Azokból elég sok van. – Felidéztem a városba vezető utunkat. Legalább tucatnyi, ha nem több farm mellett jöttünk el, egymás hegyén-hátán sorakoztak a Dillon körüli síkságon. – Tudja, konkrétan melyikre? Van egy olyan, amit ismer, ahol biztonságban érzi magát? – Azt akarod mondani... hogy ő tette ezt? Hogy Beth ölte meg a lányaimat? A falon lógó órára néztem: lejárt az idő, életbe lépett a kijárási tilalom. A lehető legóvatosabban kellett eljárnom. – Tudom, hogy azt hiszi, őrült és gonosz vagyok, és semmi oka bíznia bennem. – Kinyitottam az ablakot, hogy azon keresztül távozzak. – De igen. Beth ölte meg a lányait, és most megyek, hogy végezzek vele. – Van egy régi farmja – mondta Mrs. Butler. Megtörölte a szemét, és zord tekintettel nézett rám. – Mar vagy harminc éve nem él ott, azóta nem, hogy meghalt a férje. A környező földeket mind eladta, de a házat megtartotta. Grillezéshez meg templomi partikhoz használja. – Remegő kézzel észak felé mutatott. – Menj a főúton úgy három kilométert, aztán fordulj a Barkwood útra, és keresd a kakasos postaládát. – A fogait csikorgatta, rettegése hirtelen iszonyatos dühbe fordult. – Azt akarom, hogy szenvedjen.

24 Beth Gleason. A háttérben maradt, tette, amit mondtak neki. Templomba járt, mert mindenki templomba járt, és amikor Mary és én fecsegtünk a prédikáció alatt, elhallgattatott minket, nem azért, mert ő akarta, hanem mert mindenki más akarta. Mind minket bámultak, de egyedül Beth adott hangot az érzéseiknek. A mai városi gyűlésen mindenki dühös volt, de egyedül Beth adott hangot az érzéseiknek. Az egész közösség megtestesülése volt – és amióta Brooke meg én megérkeztünk, ez a közösség szétszakította magát. Néha mindenkinek akadnak sötét gondolatai. Azért kattant be épp az enyémektől, mert... azok intenzívebbek? Célratörőbbek? Gondolatban mások is bántottak embereket, de Attina azokat a gondolatokat nem szívta magába. Csak a szándékot. A tettre kész akaratot. Én vagyok az egyetlen a városban, aki valóban, gátlások nélkül vágyott valaki megölésére, és akiben a színtiszta szándék is megvolt e vágyak valóra váltására. Brooke vagy Mary vagy bárki más abban a testben mindig lenyugtatott, de Attina mellett nem állt senki. Megkapta minden dühömet, és senki sem fogta vissza őt. Sietnem kellett. A városra csend telepedett, mert bár a kijárási tilalom már életbe lépett, mivel a csapatok csak holnap érkeznek, az utcák még viszonylag üresen tátongtak. A rendőrök nem lehettek ott mindenütt. Halkan végiglopakodtam a Butler-ház mentén, hogy kileshessek az utcára. Egy rendőr hajtott el előttem, úgyhogy gyorsan lebuktam a szemeteskuka mögé. A kocsi délnek tartott, pont az ellenkező irányba, mint amerre én akartam menni, de attól még nem léphettem csak úgy ki a nyílt terepre. Visszaosontam a kertbe, és a kerítésen átugorva folytattam az utam. A Butler-háztól északra fekvő kertet rendben tartották, a pázsitot lenyírták, és nem láttam sem játékokat, sem padokat, sem fákat. Fedezék híján megállás nélkül futottam a következő kerítéshez, átdobtam fölötte a késemet meg a puskámat, aztán átvetettem magam rajta. Ez a kert már több rejtekhellyel kecsegtetett, és kicsit meg is tudtam pihenni egy fészer mögött guggolva. Arra számítottam, hogy az emberek többsége az elülső, és nem a hátsó ablakából kémleli a külvilágot – így mindeddig könnyedén ugrálhattam át egyik kerítést a másik után, de a következő mögött már egy észak felé néző ház terült el, ami azt jelentette, hogy ki kell futnom a kocsibehajtón, aztán át az utcán a házak

következő sora felé. Bárki, aki akkor épp kinéz az ablakon, biztosan meglát majd. A kérdés, hogy mit fog tenni. A város legtöbb lakója fel volt fegyverkezve – ezt már a puskákkal teli, záratlan ajtajú kocsi is kellőképpen demonstrálta. Ha valaki meglát, ahogy egy henteskéssel meg egy puskával rohanok a háza felé, vajon fenyegetést, vagy csak egy városáért aggódó, felfegyverzett átlagpolgárt lát bennem? A legnagyobb eséllyel úgy kerülhettem el a bajt, ha utóbbiként viselkedem, és lassan sétálok át az utcán, mintha ide tartoznék. Ez a stratégia az iskolák folyosóin is mindig működött: csinálj úgy, mintha lenne belépőd, és az emberek nem fognak kérni tőled. Vajon itt is beválna? A rendőrökkel nem, de a helyiekkel talán igen. A legtöbben amúgy is dühösek voltak a kijárási tilalom miatt; még az is lehet, hogy valami önbíráskodó hőst látnak bennem. Vagy persze az is lehet, hogy lepuffantanak. Elrohantam a következő kerítésig, átvetettem magam rajta, és leguggoltam. Az előttem elnyúló kocsibehajtó egyenesen az utcára vezetett, de először meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nincsenek rendőrök a közelben. Előreóvakodtam, és mindkét irányba kilestem. Nem láttam zsarukat. Becsúsztattam a kést a lábamra csatolt tokba – nem igazán illett bele, de jobb, mint a semmi –, aztán összeszedtem magam, felvettem egy puskával járőröző katona pózát, és úgy sétáltam át az úton, mintha ez lenne a dolgom. Félúton észrevettem, hogy a jobbomon lévő ház függönye mögül egy öregember figyel. Szalutáltam neki, aztán rögtön meg is bántam, mert attól tartottam, hogy esetleg túlzásba estem. Egy egyszerű intés jobban működött volna. Az öreg nem reagált semmit, én meg odaértem a következő kocsibehajtóhoz, és ismét beleolvadtam az árnyékba. Így mentem végig a város maradékán is: kerítéseken átugorva és rendőrök elől rejtőzködve. Az utolsó utcánál majdnem tíz percet kellett várnom egy régi kocsi mögött kuporogva, amíg egy rendőrtiszt alig három méterre tőlem egy háztulajdonossal beszélgetett. Megkérdezte a férfit, hogy látott-e valamit, és figyelmeztette, hogy maradjon odabent. Amikor végre továbbállt, levegőt sem mertem venni, nehogy eláruljam magam. A zsaru beszállt az autóba, én meg a fedezékként használt kocsi oldalához osontam, hogy ne láthasson rám az utcáról. Figyeltem, ahogy elhajt, aztán amint eltűnt a sarok mögött, megindultam az utcán át. – Nem kellene odakint lennie – szólalt meg valaki. Megfordultam. Az a férfi állt a háza nyitott ajtajában, akivel a rendőr beszélt. – Csak őrködöm – emeltem meg egy kicsit a puskámat. – Vagy maga tényleg elhiszi, hogy meg tudnak védeni minket?

– Egyáltalán nem – válaszolta a férfi, és elővette a maga puskáját az ajtókeret mögül. Biccentettem, és ő is biccentett, és átvágtam az utcán. Két méter után már egy búzamezőn jártam, ahol a termény majdnem a vállamig ért. Egy ideig a mezőn maradtam, és a lépeseimet számolva próbáltam kikalkulálni az első kilométert. Nagyjából hatvancentiseket léptem, vagy talán hetvencentiseket, ami nagyjából... ezerhatszáz-valamennyi lépést jelentett? Elszámoltam ezerötszázig, gondoltam, ennyi elég lesz, aztán nyugatra indultam a főút felé, és követtem egészen Barkwoodig. Errefelé sem zsarukkal, sem forgalommal nem kellett számolnom. Azon tűnődtem, vajon a rendőrség lezártae a Dillonból kivezető utakat. Aztán rájöttem, hogy Mrs. Butler nem mondta, merre kell fordulnom a Barkwoodon, de amikor odaértem, láttam, hogy csak balra mehetek. Arra indultam, és megtettem pár kilométert, elhaladtam két farmház mellett is. A nap még magasan járt, de mindkettőben égtek a lámpák. Úgy döntöttem, később visszanézek ide, ha a kakasos házban nem találom meg Betht. Megérkeztem az épülethez – egy régi, elhagyatott farmházhoz foltozott zsindelyekkel és halott, napégette pázsittal. A postaládán ágaskodó díszt egy régi szélkakasnak néztem. Elrozsdásodott, meghajlott, és egy öreg fadarab szegezte a láda tetejére. A legközelebbi szomszéd vagy nyolcszáz méterre lehetett. Füleltem, és sírást hallottam. Szorosabban markoltam a puskát. Még mindig nem tudtam, hogyan öljem meg ezt a valamit. Regenerálódott vajon? Érezte, hogy jövök? Vajon a szándékom, hogy megöljem, felruházza őt azzal a szándékkal, hogy ő meg velem végezzen? Két síró hangot hallottam. Miért kettőt? Mert Attinának nem volt saját akarata, vagyis csak azt akarta, amit a körülötte lévők akartak. És most csak Brooke volt körülötte, és Brooke csak egyvalamit akart mindennél jobban a világon. Majdnem én is sírni kezdtem. Előreosontam, a halott fű halkan ropogott a talpam alatt. Az elülső ablakokat bezárták, a redőnyöket pedig lehúztak, de oldalt találtam egy ablakot, amelyen be lehetett látni. Lábujjhegyre álltam, hogy bekémleljek, de a szoba és az azon túli folyosó üresnek tűnt. Még csak bútorokat se nagyon láttam, pusztán egy összehajtható asztalt és pár szalvétát. Egy régi családi ház, amelyet csak kerti partikhoz használtak. A következő ablakhoz mentem, és közben a váltakozó hangszínű sírásokra füleltem – most halkabb, most hangosabb, aztán hirtelen egy fájdalmas kiáltás és egy rémült üvöltés. A második ablak mögött ugyanolyan

ürességet láttam, mint az előzőnél, úgyhogy továbblopakodtam a ház mögé. Az ajtót zárva találtam. Indultam a következő ablakhoz, de megtorpantam, amikor egy kiszáradt fa tövében fényt vettem észre. Egy pinceablak. Lefeküdtem a földre, hogy benézzek rajta, és végre megláttam a nyolcvanéves Beth Gleasont, aki akár egynapos is lehetett volna, és ugyanazt a régi, kék ruhát viselte, amelyben mindig mutatkozott. Kezét, karját, mellkasát és egész altestét ver borította. Majdnem felüvöltöttem, mert hirtelen elöntött a rettegés, hogy talán Brooke vérét látom, hogy túl későn érkeztem, és már nem tudom megmenteni – de nem. Beth alkarján, a csuklójától a könyökéig egy hosszú, mély vágás éktelenkedett, és úgy lötyögött ki belőle a vér, akár egy megrázott teknőből. Aztán a seb begyógyult, a vér felszáradt, és Beth kétségbeesett üvöltéssel kapott fel egy metszőollót, és újra felnyitotta vele a karját. Vérzett, üvöltött, meggyógyult. Újra és újra. Meg akarta ölni magát. Brooke csak erre vágyott – az egész elméjét kitöltötte az a feneketlen mélység, Senki rettenetes hagyatéka. Annak a nyomorult Sorvadtnak a hagyatéka, aki százezerszer végzett magával. Brooke-ban minden probléma új kétségbeesést ébresztett, és többször rántottam vissza az öngyilkosság szakadékának pereméről, mintsem számon tudtam volna tartani. Amikor Attina elkapta őt, amikor elválasztotta tőlem, amikor úgy tűnt, minden elveszett, a kétségbeesés egy régi takaró kényelmével borult rá újra, és Attina nem tudott ellenállni neki. Nem volt saját akarata, csak az, amit másoktól kölcsönzött. Gyorsan kellett cselekednem, még mielőtt tőlem is kölcsönöz valamit. Újra megpróbálkoztam a hátsó ajtóval. Ezúttal addig rugdostam, míg végül meguntam, és a puskával lőttem le a kilincset. Reméltem, hogy Attina a maga mélységes megszállottságában nem foglalkozik a fülsiketítő dörrenéssel. A depresszióba zuhant Brooke-ot biztosan nem érdekli – még az is lehet, hogy csak tovább ront a helyzetén. Kérlek, csak Attina állapota ne változzon. A pincébe vezető hosszú és keskeny lépcső rögtön a hátsó ajtó mögül indult. Mivel a puska használhatatlan egy ilyen szűk helyen, ott hagytam a fal mellett, és a késemet magam elé tartva indultam el lefelé. Nem volt olyan erős, mint Potash régi harci kése, de borotvaélesre csiszolták a pengéjét, és ha mást nem is, pár értékes másodpercet talán nyerek vele. A fülem még mindig csengett, amikor leértem a pince aljára, így alig hallottam a síró nőket, és épp időben fordultam be a sarkon, hogy lássam, amint Beth ismét felhasítja a karját, és ömleni kezd belőle a vér. A lábánál gyűlő pocsolya már a pince egész betonpadlóját befedte, és folyamatosan csurgott le a középen elhelyezett lefolyóba. Mióta csinálhatta ezt?

Hogyan szökhetek meg előle, ha egyszer elmúlik a megszállottsága? Attina rám se hederített, úgyhogy átvágtam a ragacsos, vörös masszán Brooke-hoz, aki egy székbe kötözve, zsibbadt kétségbeeséssel figyelte a jelenetet. – Csak hagyj meghalni – motyogta. – Csak hagyj meghalni. – Hagylak. – Azt akartam, hogy maradjon szomorú, hogy a lehető legerősebb legyen a halálvágya. – Nem azért jöttem, hogy megmentselek. Már képtelenség megmenteni téged. Túlságosan rég elvesztél. – Tudom – szipogta. – Csak hagyj meghalni. Elvágtam a köteleit, és segítettem neki felállni. A késem felé kapott, de eltartottam tőle, a másik kezemmel pedig szorosan átkaroltam. Ki kellett vinnem innen... ...nem. Nem gondolkodhattam így. Ahhoz, hogy minél tovább lefoglaljam Attinát, a saját halálomat is kívánnom kellett. Vagy lehet, hogy csak Attináét kellett kívánnom. Lassan elsétáltam Brooke-kal a lépcsőhöz, és kerestem valamit, ami segíthetne. Hogyan ölhetek meg egy ilyen gyorsan gyógyuló Sorvadtat? A falnál észrevettem egy fejszét. Ha egyetlen mozdulattal lecsapnám a fejét, az talán beválna, de ehhez nem voltam elég képzett. Márpedig a Sorvadt olyan gyorsan regenerálódik, hogy bármi más hatástalan lenne ellene. Tovább pásztáztam a pincét. Egy poros befőttesüvegekkel teli polc. Egy régi díszekkel megrakott doboz: karácsonyra, hálaadásra és halloweenre. Aztán megláttam a kemencét, és tudtam, hogy megleltem a választ: tűz. Így öltem meg Senkit is – egy tűzben még a Sorvadtak lélekcucca is elégett, és nem tudtak elég gyorsan regenerálódni, hogy megszökjenek előle. Mi mást használhatnék? Mrs. Butler azt mondta, a házban grillpartikat szoktak rendezni – lennie kellett valamilyen tüzelőanyagnak, vagy legalább szénnek. – Sosem jutunk ki időben – mondtam. Próbáltam a helyzet reménytelenségével megtölteni Brooke gondolatait. Dobozokat borítottam fel, kiszórtam a tartalmukat a padlóra, és kétségbeesetten kerestem valamit, amivel jó nagy tüzet gyújthatok. Végre találtam egy gyújtóanyaggal teli műanyag palackot, csakhogy mindkét kezem foglalt volt. El kellett engednem vagy Brooke-ot vagy a kést. Végül utóbbitól szabadultam meg, felvettem a palackot, aztán lepattintottam a fedelét, és szétlocsoltam a tartalmát a kiszórt díszeken, a polcokon és a deszkafalakon. Még Attinára is jutott, aki éppen megint felüvöltött, ahogy ledöfte magát. Mintha ott se lettem volna. Már csak lángra volt szükségem. Ledobtam a félig üres palackot a padlóra, és lassan, óvatos

lépésekkel, két kézzel feltámogattam Brooke-ot a lépcsőn. Megpróbálta levetni magát róla, és kérlelt, hogy ne akadályozzam meg, ne tartsam távol a haláltól, de sikerült felhurcolnom a lépcső tetejére, és együtt tántorogtunk be a konyhába. – Keress gyufát – mondtam, és a konyhaszekrények felé löktem. – Vagy gázgyújtót, vagy bármit, ami ég. – Fel fogjuk gyújtani magunkat? – Igen. – Egymás után rángattam ki a fiókokat. Akaratlanul is mohóság és izgatottság járt át a tűz gondolatára. Sosem gyújtottam ekkorát, és már jó ideje nem gyújtottam semmilyet. – Csak valami... ilyesmire van szükségünk. – Kinyitottam az éléskamra ajtaját, és találtam három sötétzöld, görögdinnye nagyságú mini propántartályt. Felkaptam, megráztam őket, és elégedetten konstatáltam a súlyukat. – Keress gyufát – mondtam Brooke-nak. – Ha meg akarsz halni, így fogjuk csinálni. Letettem a tartályokat a konyhapultra, és szobáról szobára rohanva kerestem egy gázzal működő grillezőt, vagy bármit, amire rá tudnám csatlakoztatni őket. Bármit, amivel kiengedhetem a gázt. A házban semmit sem találtam, és nem volt időm átkutatni a garázst is. Észrevettem egy köteg megsárgult újságpapírt, felkaptam, és visszasiettem vele a konyhába, ahol Brooke már könnyezve szorongatott egy gyufásdobozt, és épp igyekezett meggyújtani egy szálat. – Ez elég lesz? – kérdezte. – Tökéletes. – Gyengéden elvettem tőle a dobozt. Hirtelen jött rettegéssel néztem rá, mert attól tartottam, hogy a bókom mindent elrontott. Sértegetnem kellett, az arcába kellett vágnom, hogy semmirekellő, hogy mindenben, amivel valaha próbálkozott, kudarcot vallott. Azt akartam, hogy halálvágya legyen, máskülönben az egész terv besül. Belenéztem a szemébe... ...és nem tudtam megtenni. – Tökéletes – ismételtem meg. – Olyan gyönyörű tüzet gyújtunk, amilyenhez foghatót még sosem láttál. – Bedugtam a gyufákat a hónom alá, felkaptam a propánt, és visszamentem a lépcsőhöz, onnan pedig le a pincébe. Amikor befordultam a sarkon, Beth ott állt előttem, csak centikre tőlem, vértől csatakosan, szinte ragyogó szemmel. Megdöbbenésemben hátrahőköltem, és mindent elejtettem. A tartályok meg a gyufák pedig csattanva zuhantak a padlóra. – Tüzet fogsz gyújtani – szólalt meg Beth. A földön guruló tartályok csúszós ösvényt hagytak maguk után a vértócsában. – Igen – válaszoltam, mert csak ennyit tudtam kinyögni. Beth lehajolt, hogy felvegye az újságpapírt, eldobta a vértől átázott lapokat, a

szárazakat pedig a magasba tartotta ráncos kezével. – Tüzet fogunk gyújtani – mondta. – És végre meghalok. – Felvette az elejtett gyújtóanyagos palackot, és ráspriccelte a tartalmát a falakra meg a mennyezetre, eláztatva a sarokban lévő szőnyeget és a hátul felhalmozott régi ruhákat is. Csak álltam az ajtóban, és néztem, ahogy előkészíti a máglyáját. Az első Sorvadtak meggyilkolásán egyáltalán nem tépelődtem. Szörnyetegek voltak, én pedig a magam, a családom és a város védelmében cselekedtem. Most ezt a várost védtem, és olyasmit csináltam, amire senki más nem lenne képes, és ez így is volt rendjén. Ennek így kellett lennie – a Sorvadtnak meg kellett halnia. Ezt ugyanúgy tudtam, mint azt, hogy az emberek utáni kémkedés elfogadhatatlan, hogy az állatok bántalmazása gonoszság, hogy az emberek megölése helytelen. Ezzel azt akarom mondani, hogy bár mindezt tudtam, de érezni nem éreztem. Ölni, kaszabolni, csonkítani akartam, de ez most más volt. Önkéntes halál. Átverni Attinát, hogy végezni akarjon magával... ez bizonyos szempontból kegyetlenség. És én nem azért csináltam mindezt, hogy kegyetlen legyek. Ránéztem erre a törékeny, vén démonra, aki évek óta foglya egy életnek, amelyet még csak nem is tarthat a magáénak, és valami olyasmit éreztem, amit még soha. Szánalmat éreztem. – Nem akarom ezt csinálni – mondtam. – Én sem akarom – mondta Beth, és azonnal megdermedt. Kezében a fejszével megfordult, és rám nézett. Gyújtóanyag csöpögött a hajából meg a ruhájáról, végigcsurgott a karján, és apró vízesésként folyt le a könyökéről. Öt ember már meghalt, és ki tudja, még mennyi fog, ha nem állítom meg. Lefogta Brielle-t, és lefolyótisztítót erőltetett le a torkán, ami fojtogatta, égette és belülről felzabálta – nem azért, mert így akarta, nem azért, mert így kellett tennie, hanem azért, mert nem ura önmagának. Mert ő az emberiség legrosszabb aspektusainak megtestesítője. De a legjobbjainak a megtestesítője is. Oly régóta élt itt, és soha nem ártott a légynek sem, levest főzött a szomszédoknak, és polgárőrséget szervezett. Tudott jó lenni, ha a világ is jó volt körülötte. Tényleg halált érdemelt, csak mert felbukkantam, és leromboltam a paradicsomot? De semmilyen paradicsom nem tart örökké. Mi lesz holnap, amikor megjelenik az utcákon a Nemzeti Gárda száz tagja? Meg akarták védeni a várost, vagyis ő is meg fogja védeni. Meg akarták ölni a rosszfiút, vagyis meg fogja ölni... nem tudhattam, kit. Valakit. Hacsak én nem ölöm meg itt és most. Rack, a démonkirály elmondta nekem, hogyan keletkeztek a Sorvadtak. Ókori emberek feladták a leggyűlöltebb tulajdonságaikat, hogy elképzelhetetlen

hatalomra tegyenek szert. Senki gyűlölte a testét, ezért örökre lemondott róla. Képessé vált rá, hogy bárki testét elvegye, ám elveszítette esszenciális emberséget, amely mindennek értelmet adhatott volna. Forman feladta a saját érzéseit – miért? Valami borzalmasat élhetett át, bűntudatot, veszteséget vagy szégyent, és soha többé nem akarta érezni. Attina a saját akaratáról mondott le, a saját döntéseiről, valószínűleg azért, mert túl sok rossz döntést hozott, és nem kért többé a felelősségből. Nem kért a helytelen döntések fájdalmából. De döntések mindig is lesznek, akár te hozod meg azokat, akár nem, így aztán rabszolga vált belőle. Döntenem kellett helyette. Jobban gyűlöltem ezt a döntést, mint bármi mást az életemben, de meg kellett hoznom. – Nem akarom ezt csinálni – mondtam, és összeszedtem minden akaratomat. – De akkor is megcsinálom. – Megcsináljuk – visszhangozta. Könnyek csurogtak végig az arcán, és azon tűnődtem, mennyit tudhat vagy érezhet vagy érthet abból, ami történik. Saját döntéseket nem tudott hozni, de vajon tudatában volt mások helyette hozott döntéseinek? Maradt még benne valami önmagából, mint Mary Brooke-ban, ami kinézett a testéből, és sírt és üvöltött és könyörgött, hogy legyen már vége? – Meg fogjuk ölni magunkat – szipogta. – Aztán újrakezdjük. – Felemelte a fejszét, a kemence fele fordult, és lecsapta a gázvezeték szelepét. – Újrakezdjük? – ismeteltem. Ilyesmit már Brooke is mondott. Senki egy megmaradt viselkedésmintája. Megszállsz egy lányt, leéled az életet, aztán amikor találsz egy jobbat, megölöd magad, és elveszed azt az új életet. Újrakezded. Hátrapillantottam, de nem láttam Brooke-ot. Még mindig odafönt volt. A puskával. Felordítottam, és futásnak eredtem, Beth pedig meggyújtott egy gyufát, és a pince borzalmas, csodálatos, vad életre lobbant.

25 – A – mondta Brooke. – Amerikai Szállítóvállalat. Rázkódott alattunk a kisteherautó, ahogy egy régi, lapos országút aszfaltján robogtunk. A szél mintha beszélt volna, ahogy elzúgott mellettünk, láthatatlan kanyarulataiból félig megformált szavak fodrozódtak ki. Közeledtünk az utunk végéhez, és kezdtek felbukkanni a látóhatáron az óriásplakátok. Észrevettem egy vízvezetékes cég jelét, és rámutattam. – B. – Ügyes vagy! – tapsolt Brooke nevetve. Kezét még mindig a tűz miatt kapott kötések fedték. Amennyire tudtam, lemostam az égési sebeit, és elloptam egy szárítókötélről egy régi pólót, hogy bekötözhessem vele. Rám mosolygott. – Tudtam, hogy szereted ezt a játékot. Ránéztem, és eszembe jutott, ahogy azok a nevető ajkak rákulcsolódtak egy vadászpuska csövére, az a tapsoló kéz pedig a ravasz felé nyúlt. Épp időben mentettem meg. És mégis évekkel később a kelleténél. Észrevettem egy C-t egy útjelző táblán, de ahelyett, hogy rámutattam volna, eltereltem a figyelmét, és a másik irányba mutattam. – C! – Hol? – A nyakát nyújtogatva kereste a betűt, és elolvasott egy táblát, amelyet épp elhagytunk. – C-t sehol sem látok, de ott egy Gyorsan, keresd meg a többi betűt a H előtt, amíg még látjuk! – A rendszámtáblán – mutattam előre, a C-től eltérő irányba. – Ott egy C, aztán annak a kamionnak az oldalán van egy D, egy E... F-et sehol sem látok. – Túl késő – mondta. – Már nem látni a H-t. – Békésen és elégedetten mosolygott rám. – Majd találunk egy másikat. – Ja. – Mostanra a C is eltűnt. – Mit mondtál, hová is megyünk? – kérdezte Brooke. – Nincs konkrét célunk. – Nem néztem a szemébe. – Csak pihenünk egy kicsit. – Rain tőlünk délre volt, mi pedig két napja már északnak tartunk. – Mills ügynök még mindig keres minket. És az FBI is. Meg kell húznunk magunkat. – Még mindig nála van Kutyafiú. – Vissza fogom szerezni.

– F – mutatott Brooke egy mellettünk elsuhanó rendszámtáblára, és felnevetett. – Ez fura. Már láttuk az előttünk elterülő várost, fák és épületek egy alacsony halmát, fölöttük pedig egy fafeldolgozó üzem kéményeit. Brooke-ra néztem, és csak néztem és néztem őt. Nem akartam így dönteni, és mégis így akartam dönteni. Mindkettő egyszerre. – Bámulsz – jegyezte meg. – Jó bámulni téged. Brooke felvonta a szemöldökét. – John Wayne Cleaver, te kujon. – Brooke... – Vettem egy mély levegőt, aztán lassan kifújtam. – A legjobb barátom vagy. – Ahogy te meg az enyém. – Te vagy a legfontosabb az életemben. Te vagy a két legfontosabb ember az életemben, egyetlen testben, és azt akarom, hogy... hogy biztonságban legyél. Hogy boldog legyél. Azt akarom, hogy nőj fel, házasodj meg, és legyenek gyerekeid, és legyen szép életed. Azt akarom, hogy ezer évig élj. – Már így is leéltem tízezer évet. – Oldalra döntötte a fejet. – Mi ez a hirtelen komolyság? – Csak azt akarom tenni, ami a legjobb neked. – Mindig azt teszed. És én is azt akarom tenni, ami a legjobb neked. – Ezek nem mindig ugyanazok. – Szeretlek. Felsóhajtottam. – Valószínűleg tényleg szeretsz. És azt hiszem, én... – Elhallgattam, lehunytam a szemem, és kimondtam életem legnehezebb mondatát. Nem azért esett nehezemre kimondani, mert hazugság volt, hanem mert teljes mértékben, megmásíthatatlanul igaz volt. – Én is szeretlek. Közelebb húzódott hozzám, felemelte a karomat, és bevackolta magát alá. A kisteherautó lágyan ringatózott alattunk. A város egyre nőtt előttünk. – Jártunk már itt? – kérdezte Brooke. – Ismerősnek tűnik. – Jó régen, de ja. Megint egy C jel: ISTEN HOZTA CLAYTONBAN! Brooke elmosolyodott. – Emlékszem erre a helyre. Itt nőttem fel. – Kiegyenesedett ültében, körülnézett, és beszívta magába az ismerős környezetet. – Többünk is itt nőtt fel. – Innen származunk mi. Brooke és John. Ez az otthonunk. – Elhagytuk a

benzinkutat, a gumist meg azt a régi, giccses cipőmúzeumot. – Megérdemelsz egy igazi otthont. – Kisebbnek tűnik, mint amire emlékszem. Ami fura, mert én nem vagyok nagyobb, mint voltam, csak idősebb. De az egész mintha... összement volna. Vagy talán csak új szemmel nézek rá. Mintha az egész egy nagy massza lett volna, de most már látom a réseket az épületek között, az ecsetcsíkokat a festéseken. – Megrázta a fejét. – Tényleg csak három év telt volna el? Vagy két év? Mintha kicsit sem változott volna. Vagy mintha egy egész évszázadot öregedett volna. A sofőr kihajolt az ablakon. – A kórházba, ugye? Bólintottam. Brooke nem tudta, de ez egy fizetett út volt. Ötvennégy dollár és kilencvenhat cent, vagyis minden megmaradt pénzünk, plusz a zaciba vágott puskáért kapott összeg meg egy elsuttogott kérés tűnt el az ablakban, amikor a kisteherautó felvett minket. – Miért megyünk a kórházba? – kérdezte Brooke. Kezére és megégett lába kötéseire nézett. – Ott személyit fognak kérni tőlünk. – Az égési sebeid már rendben vannak. – Akkor miért megyünk a kórházba? Bárcsak az az idióta sofőr tartotta volna a száját. Az ő korai elszólása nélkül is épp elég nehéz lenne ez az egész. – G – mutattam a Barátságos Burger cégérére. Brooke elgondolkodva nézett rám, agya lázasan kutatta a szavaim, az úti célunk és az egész szituáció mögötti értelmet. – Ne – suttogta. – Sajnálom. – Itt fogsz engem hagyni. – Elhúzódott tőlem. Megragadtam a kezét, és visszahúztam, attól tartva, hogy egyszerűen leugrik a platóról, hogy megölje magát, vagy egyszerűen csak hogy elmeneküljön. – Ha visszajövünk ide, az emberek felismernek minket, tudni fogják, kik vagyunk, mi pedig nem tudunk többé bujkálni, és nem tudjuk bevégezni a munkánkat a Sorvadtakkal. És tudom, hogy nem mondasz le a háborúdról, ami azt jelenti, hogy rólam mondasz le! Itt fogsz hagyni engem! – Sajnálom. – Szeretlek – sírt fel. – Megbíztam benned. Egy csapat vagyunk, azt mondtad, sosem hagysz el, azt mondtad, társak vagyunk, azt mondtad, a pokolba is elmész, hogy visszakapj!

– Már megjártad... – Hogy tehetted ezt! – Szabad kezével a vállamba ütött, először csak egyszer, aztán újra és újra, verte a karomat, a mellkasomat, belemélyesztette az öklét a húsomba. Megfogtam a kezét, és leállítottam. – Már megjártad a poklot – mondtam. – Én magam vittelek oda. Ez az élet, amelyet élni próbáltunk, a sikátorokban alvással meg az országúti kamionosmegállókból ellopott pirított kukoricával: ez maga a pokol. Egyik gyilkosságtól a másikig rángattalak, arra kényszerítettelek, hogy olyan tragédiákat idézz fel, amelyek még csak nem is veled estek meg, miközben az öngyilkosság vermének peremén táncoltál, én meg minden alkalommal visszarántottalak, amikor úgy tűnt, beleszédülsz a mélybe: ez maga a pokol. És ha egyszer szeretlek, nem hagyhatom, hogy ilyesmiken menj keresztül. – Ez nem a te döntésed. – Tudom. – Ez az én életem – morogta. – És ha én így akarom leélni, akkor rohadtul így is fogom. – Beteg vagy. Gyógyszerre van szükséged, terápiára és olyan huszonnégy órás gondoskodásra, amelyet én nem tudok biztosítani... – Nem érdekel! – sikoltotta. – Én téged akarlak! – Én pedig azt akarom, hogy élj. És hogy légy boldog. Még akkor is, ha én nem is vagyok ott, hogy lássam. A kocsi megállt a kórház előtt, Brooke pedig kitépte magát a szorításomból, leugrott a platóról, és rohanni kezdett. – Ott van! – Brooke az! Hála az Istennek, tényleg Brooke az! Brooke szülei valószínűleg órák óta vártak. Nehéz kiszámolni az érkezési időt, ha egyszer stoppal utazol. Egy dollárért felhívtam őket, közöltem velük, mikor és hol lesz a lányuk, aztán bontottam a vonalat. Most átvágtak a parkolón, és sírva a karjukba zárták, felemelték, magukhoz szorították a gyermeküket, akiről már azt hitték, örökre elveszítették. Brooke kérlelve nézett vissza rám, és próbált szabadulni a szülei öleléséből. – Nem hagyhatsz itt! – Súlyos öngyilkossági hajlamokkal küszködik! – kiáltottam oda nekik a plató hátuljáról. – Klinikai depresszióval és disszociatív személyiségzavarral. Legalább az egyik személyisége bipoláris. Hosszú távú, intézeti kezelést és intenzív terápiát igényel, de képes meggyógyulni. – Nem vagyok gyenge! – kiáltotta Brooke.

– Tudom, hogy nem – válaszoltam. – A legerősebb ember vagy, akit valaha ismertem. Én sosem lettem volna képes mindarra, amit tettél. – Az ott John? – kérdezte Brooke anyja. – Megmenti Brooke-ot – mondta Brooke apja. – Tönkretesz engem – sírt Brooke. – Néha pont az a helyes, ami a legnagyobb fájdalommal jár. Ég veled, Brooke. – Leültem, és megütögettem a kocsi oldalát. Ideje menni. A következő szavakat nagyon halkan ejtettem ki: – Ég veled, Mary. – Elsírtam magam, a kocsi pedig elindult. – Te nem maradsz? – kiáltott utánam Brooke anyja. – Mit mondjunk a nagynénédnek? És a nővérednek? Nem válaszoltam, a kocsi pedig kihajtott a parkolóból, és rákanyarodott az útra. Úgy másfél kilométerig csendben ültem a platón, majd ismét megütögettem a kocsi oldalát. A sofőr megállt. – Vissza akarsz menni? – Csak kiszállok – mondtam, és leugrottam a platóról. – Mi volt ez az egész? – kérdezte. – Majd meglátja a hírekben. Brooke Watson nevét keresse. – Elindultam. – És veled mi lesz? Visszafordultam, és hátrafelé sétáltam tovább. – A rendőrség meg fogja kérdezni, hol tett ki engem. Valószínűleg az FBI is. Adja át nekik az üdvözletemet. Megfordultam, és elsétáltam. Végigmentem a városon, amelyben felnőttem, és azon tűnődtem, ki ismerhet fel, és mit tesznek, ha felismernek. Senki még csak rám sem nézett. Egy csavargó voltam, egyik percben még itt, a másikban már ott. Elhaladtam a nyárra kiürült iskola mellett; a régi lakások mellett, ahol a nővérem élt. Maryék háza mellett, amelyen még mindig túlburjánzottak a fák és a növényzet, és láttam, ahogy a húga a járdán játszik, vastag, színes krétákkal rajzolva ábrákat az aszfaltra. Fél utcával távolabb megálltam, és elnéztem őt. Nem láttam, mit rajzol. Befordultam a sarkon, és folytattam az utamat. Elmentem a fafeldolgozó mellett átugrottam a pályaudvar kerítésén, és felmásztam egy üres vasúti kocsira, ahogy a vonat elindult egy újabb szállítmány farönkért. A város lassan eltűnt mögöttem, a szél pedig titkokat suttogott a fülembe.

JEGYZETEK [1] A Young Mens Christian Association nevű társaságra utal, amelyet azért alapítottak, hogy a nagyvárosban először járó fiatal keresztény férfiakat megvédjék „a város veszélyeitől”. [2] TA, Flying J: Amerikai kamionospihenőket üzemeltető vállalatok. [3] A „glass” angolul üveget jelent. [4] Dennis Rader 10 embert ölt meg 1974 és 1991 közt. BTK-gyilkosnak nevezték; a BTK a módszerét leíró bind (megkötöz), torture (megkínoz) és kill (megöl) szavak rövidítése. [5] Angolul: cleaver

TARTALOM KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 JEGYZETEK