Böszörményi Gyula - A Rudnay-gyilkosságok.pdf

1900 ősze. Budapest székesfőváros a perzsa sah látogatására készül. A titokzatos keleti uralkodó teljes udvarházávall egyetemben járja be Európát, mindenhol udvarházáva mindenhol rendkívüli érdeklődést, sőt rajongást raj ongást váltva ki. ki .  Rudnay Béla rendőrfőkapit rendőrf őkapitányt ányt azonban az onban egészen egész en más nyomasztja: nyomasztj a: számos sz ámos olyan gyilk gy ilkossági ossági ügy aktája akt ája hever az asztalán, amit a legkiválóbb detektívjei sem voltak képesek felderíteni. Vajon a ferencvárosi szatócs miért ölte meg a Bécsből öngyilkossági szándékkal Budapestre érkező festőt - a frissen alkalmazott cselédlány miért mérgezte meg úrnője édesanyját, akit addig sohasem látott - a hamburgi kémiatanár miért utazott Triesztbe, hogy ott a vonaton lelőjön egy általa sohasem látott, tízéves kisfiút?  minden lében kanál Hangay Mili kisasszony és az ő morc bárója nyomozásba nyomozásba kezd, nem tudván, hogy életük máris veszélyben forog.

BÖSZÖRMÉNYI GYULA AMBRÓZY BÁRÓ ESETEI II.

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2015

Írta: Böszörményi Böszö rményi Gyula A szöveget gondozta: Cséplő Noémi © Böszörmén Bösz örményi yi Gyula, Gyula, 2 015 A borítót tervezte: Magocsa-Ho Mago csa-Horváth rváth Éva Fotók: Fortepan A sorozatterv, sorozatterv, annak elemei és az ol vasókhoz szóló sz óló üzenet a borítóbel bo rítóbel sőn Katona Ildikó munkáj munkája. a. © Katona Ildikó, 2014 ISSN ISSN 2060-476 9 ISBN ISBN 978 963 39 9 542 6 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős Felel ős kiadó: Katona Katona Ildi Ild ikó Műszaki szerkesztők: Kelcz Roland, Zsibrita Zsibrita László Korrektorok Korrek torok:: Budai Zita, Zita, Schmi Schmidt Zsuzsanna Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

1  Rózsák és papírhattyúk papírh attyúk Pozsony, 1897. július 11.   tűz eszement, fékezhetetlen, vad szerető.  Őrjöngve ölel, míg csak torz, elszenesedett förtelemmé nem válsz, s mikor már végképp nincs mit elemésztenie, életeddel együtt ő maga is örökre kihuny. Addig azonban… Valami roppant, r oppant, reccsent, dör dörrr ent. ent. Az Az ablakot takar takaróó selyemfüggö selyemfüg gönyök nyök szisszenve váltak semmivé, az ajtót plafonig nyúló lángok láng ok takarták. Gerlice Ger lice szédelegve szédeleg ve állt a lakókocsi lakóko csi közepén. Tüdejét sűr sűr ű füst marta, ám amint a köhögéstől előregörnyedt, a hátába éles fájdalom szúrt. Tétován tapogatózott. Érezte, hogy a der ekán meleg nedvesség áztatja a ruhát, vör vörösr ösree festve ujjait. ujjait. Láng kapott a szoknyája után, után, mohón mohó n harapva a könnyű kö nnyű szövetbe, hogy aztán nyomban felfelé nyújtózzék. nyújtózzék. Távolról eleddig ismeretlen kín lopózott közelebb. Parázs ujjak marcangolták a leány jobb vállát, nyakát, állát.  – Sss, maradjék veszteg! Gerlice elcsodálkozott. Sohasem gondolta volna, hogy a tűznek ily bársonyos, kedves hangja van. Veszteg azonban mégsem maradhatott. Az egyre növekvő fájdalom, vagy tán az életösztön lökte előre, előr e, át a gyöngyfüggöny gyöngyfügg öny túloldalára, túloldalára, be a cirkuszkocsi cirkuszkocsi legbelse leg belsejébe. jébe. l e! Erősebben! Erőse bben!  – Fogják le! Lángnyelvek nyúltak utána. Némelyik a szoknyájára ült, vele utazott, míg csapkodó tenyerével ki nem oltotta. A deszkák keserves ropogásán, a plakátok sistergésén és a túlhevült porcelánok végső dörrenésein túlról emberek kiáltásai érkeztek. Gerlice boldog volt, hogy hallhatja őket, mert ebből tudta: tudta: még mindig létezik az a másik világ, ahol a tűz nem nem uralkodik. ur alkodik.  – Hozzanak szíjakat szí jakat!! Kössük le l e végre, mielőtt kárt tesz magában! magában! Ezt vajon ki mondt mo ndta? a? Gerlice Ger lice az átláthatat átláthatatlan lan füstben füstben botladozva kereste ker este a szavak forrását. for rását.  – Szegény teremtés –  súgta  súgta a bársony bárso ny hang szánakozva. – Fecskendőt kérek! A lakókocsi előterének teteje irtózatos robajjal szakadt be. A lángok bömbölve rontottak a leány után, kinek kibomlott haja sisteregve vált pernyévé. Gerlice sikoltott volna – valahol messze, abban a másik világban tán meg is tette –, ám a cirkuszkocsiban nem maradt több levegő. A leány úgy érezte, immár eleven fáklyává vált, vált, és rövid rö vid élete egyetlen szeretőj szeretője, e, a tű tűz készen áll, hogy hog y magáévá tegye őt. ő t. f ájdalmai mai vannak. Ha lehet  l ehet , ne  – Csak lassan, óvatosan! – súgta a bársony hang messziről. –  Nagy fájdal tetézzük még mi is. Gerlice lehunyta a szemét. Boldog volt, hogy már nincs sok hátra a szenvedésből. Aztán egy kéz, erősebb, mint egy vaskapocs, megragadta és irtózatosat rántott rajta. A leány egyensúlyát veszítve zuhant előre, át a füstön, füstön, el a tűzvihartól. tűzvihartól. Estében Estében látta, látta, hogy hog y a kocsi ko csi végében álló, ál ló, hatalmas utazóláda fedele felnyílt, és a kar abból nyúlt ki érte. Tehetetlenül hanyatlott a fehér szövethalomra, mely úgy tűnt tűnt,, mégsem csak meg óvni kívánt ruhadarabo kból állt.  – A lábad! – üvöltötte üvöl tötte túl túl a tűz tűz őr ő r jöngé jö ngését sét Madame Madame Or O r lócy. ló cy. – Húzd be a lábadat! Az utazóláda utazóláda fedele r ájuk csapódott csapódo tt,, ám a réseken r éseken át némi fénynek és a füstnek füstnek továbbra is siker ült behatolnia. Gerlice szeme előtt homályos alakok úsztak. Egy orr… egy verejtéktől csillogó homlok… egy száj, mely közvetlenül az arcába ordított:  – Helyet! Engedj mozdulno mo zdulnom! m! „Nahát, Madame Orlócy! – ámult Gerlice. – Mégis miféle buta mutatvány ez? Hisz maga most becsomagolt minket a ládájába! Ugyan mi értelme ennek? És ha már muszáj így összepréselődnünk,

nem szoríthatnánk egy kis helyet szegény Tóninak? Tudja, ő meghalt, ezért most biztos rettentő magányos! magányo s! Engedjük Engedjük be őt ő t is, kinyitom kinyitom a…”  – Ne kapálózz! kapáló zz! – A jósnő jó snő vasmar va smarka ka leszor leszo r ította Gerlice Ger lice kar ját. – Mar Maradj adj veszteg! veszteg ! „Ne! Ez fáj! – A leány azt hitte, kiabál, ám valójában csak elgondolta a szavakat. – A vállam! Lenyúzza a bőrömet! bőr ömet! Kérem Kérem,, neee!” neee!”  Nővér, adja a  –  Fogják erősen!   – kiáltotta a bársonyhangú férfi abból a másik világból. –  Nővér, fecskendőt! Több morfinra van szük … A láda külsejét dühödt lángtenger borította el. Madame Orlócy fészkelődött, rúgott, könyökölt, de a rejtett vaskallantyút csak úgy érhette el, ha a szűk helyen teljes súlyával Gerlicére nehezedik. Megtette hát. A leány fájdalmában velőtrázó sikolyt hallatott.  – Jaj, lelkem, le lkem, bocsáss bo csáss meg m eg – nyög nyö g te Madame Madame Or O r lócy, ló cy, majd vad dühvel megr meg r ántotta a fog antyút. antyút. Az Az utazóláda alja, mint valami bűvészmutatványban, kinyílt, és ők a lángoló cirkuszkocsi alá zuhantak. Gerlice Ger lice úgy úg y érezte, ér ezte, a lelke két részre részr e szakadva, valahol távol lebeg. lebeg . Az Az egyiket eg yiket épp épp tűz tűz emészti el, míg a másikat kín itatja át, s bár ő látszólag hol itt, hol ott van jelen, valójában a kettő között, elveszve bolyong. Fölöttük a cirkuszkocsit elnyelték a lángok. Vaskos füst hömpölygött mindenfelé, a száraz fű is kezdett kezdett tüzet tüzet fogni, fejükr e és hátukra izzó zsarátnokeső hullott.  – Kifelé! – süvöltötte süvö ltötte Madame Madame Orló Or lócy, cy, lehenger edve a leányr l eányróó l. Ám Ám hiába hiá ba szabadult szabadul t meg a súlytól, súlytó l, Gerlice mégsem még sem mozdult. mozdult.  Mári s jobb – szólt a bársonyhangú férfi. – Végre hat a morfin.  – Máris Gerlice azonban már tőle és a tűz emésztette kocsitól is messze járt. „Hangay Emma vagyok –  mutatkozott be a fekete csuklyás alaknak, aki a semmiből toppant elé. – Hangay Emma, igen. Csakhogy ez titok! Kérem, jó uram, ne árulja ár ulja el senkinek.” senkinek.” Madame Orlócy megragadta Gerlicét, és a kocsi hátsó kerekei között kúszva a szabadba vonszolta őt. A Donnert Cirkusz álomból riadt tagjai a lángoló lakókocsi előtt álltak… Csakhogy mind a túloldalon! A jósnő kormot köpködve és hörögve rángatta magával az eszméletét vesztett Gerlicét, ám a sűrű füstben füstben senki nem vette vette észre észr e őket ő ket.. A rémült rém ült cirkuszoso k a tomboló tombo ló tüzet tüzet nézték, nézték, egymásba kapaszkodva zokog zo kogtak tak,, vagy vag y épp tehetetlen tehetetlen dühvel szitkozó szitkozódtak dtak..  – De hát mi…? m i…? Hogyan? Hog yan? Talán a lámpa? Az eshetett e shetett le? Vagy ag y a tábortű tábor tűzz parazsa…? par azsa…? – szálltak száll tak az az elhaló kiáltások, míg csak egy fájdalmas ordítás félbe nem szakította a hiábavaló kérdezősködést.  – A Tóni! Tó ni! Emberek! Embere k! A Kugler Tóni Tó ni halott halo tt!! Meg Megöl ölték! ték! A hatalmas cirkuszsátor irányából az egyik Leiger szaladt a lángoló kocsit bámuló tömeg felé, ügyelve rá, hogy messze elkerülje a levert cölöp körül toporgó elefántot. Makkabeus dühödten csörgette láncait, próbálva minél messzebb húzódni Madame Orlócy pusztuló otthonától. A társulat egy emberként fordult a légtornász felé.  – Halott! A Tóni Tó ni gyer g yereket eket megöl meg ölték! ték! Donnert Antal volt az első, aki futásnak eredt. Mögötte Rökker Alfonz, a késdobáló és Arisztid, a kötéltáncos loholt, hogy berontva a manézsba immár saját szemükkel lássák, amiről a Leigerek egyike üvöltözött. es zméletén én – szólt a bársonyhangú férfi a végtelenségből.  – Nincs eszmélet  – Nincs eszméletén eszmél etén – zihálta zihál ta Madame Or O r lócy ló cy a leány fölé fö lé hajolva, hajo lva, és már emelte is a kar ka r ját, hog ho g y segítséget hívjon, ám a mozdulat mo zdulat hir hirtelen telen félbeszakadt félbeszakadt.. A gomolygó füstön át is könnyen észrevette az árokpart bokrai mögött lapuló férfit, aki viszont egészen másfelé nézett. Ő a két nő helyett hol a cirkuszsátornál toporgó embereket, hol a kocsit emésztő lángtengert fürkészte, ügyet sem vetve a gomolygó füst mélyén sötétlő két alakra. Végül aztán talpra talpra szökkent, és anélkül, anélkül, hogy hog y körülnézet kör ülnézettt volna, a bokrok bokr ok közt kö zt osonva az erdőbe er dőbe futott. futott. Madame Orlócy karja az ölébe hullt.  – Már értem. ér tem. Ma éjjel téged akartak akar tak itt elemészteni, elemé szteni, Gerlicé Ger licém! m! – sutto sutto gta a jósnő. jó snő. – Akkor hát

legyen úgy! Tűnj el végleg, nyomod se maradjon. Azzal sietve talpra állt, s mintha a ketrecében tomboló medvétől kölcsönözné az erőt, két karjára véve Hangay Emmát, eltűnt vele a ligetfalvi éjben.

1898. március 3.

Alighogy a virágvölgyi katolikus templom{1}  déli harangszava elhallgatott, a közeli honvédlaktanyában kürtszó harsant. A rezes rikoltás merészen szökkent a makulátlanul kék ég felé, majd szinte azonnal elenyészett. Pozsony szabad királyi városa már-már megpezsdült a közelgő tavasz első, végre melengető napsugaraiban. Az Ország útra nyíló kórtermi ablakból remek kilátás nyílt, és mivel a második emeleten volt, így a párkányra könyöklő leányt lentről senki nem vehette észre. Ő viszont annál mohóbban vizslatta a keramitkockás utcán hömpölygő forgalmat, mely konflisok, társzekerek, csinos hölgyek és urak, kosarakat cipelő cselédek, snájdig katonatisztek, bolti szolgák, handlék {2}  és másféle alakok tömegéből állt. Ezt a folyton áramló, színes, zajos áradatot olykor az erre araszoló, folyvást csilingelő villanyos épp úgy választotta ketté, mint valami vaskeréken gördülő Mózes a Vörös-tengert, mely – amint a jármű tovahaladt – rögvest össze is zárult.  – Bécsukhatná mán végr vég r e, mielő miel ő tt kicsurr kicsur r an a taknyunk! E rikácsolást hallva az ablakban könyöklő leány összerándult.  – Jól Jó l mondja mo ndja a Broncsikné Bro ncsikné – helyeselt helyesel t a kór kó r terem mélyér ől egy eg y másik, sokkal so kkal fiatalabb, ám cseppet sem kedvesebb hang. – Befagy az ember jányának mindene, csak mer’ a mádámnak  léghűtőzni léghűtőzni van kedve. A leány gyors búcsúpillantást vetett az Ország út színes forgatagára, majd engedelmesen becsukta az ablakot. Miután hátat fordított a kinti ragyogásnak, szüksége volt néhány pillanatra, hogy a szeme hozzászokjon a kórterem komor félhomályához. A négy vaságyból háromban feküdtek. Broncsikné, a Pozsony gyárkerületéből érkezett munkásasszony hatalmasan, szélesen terült el papírvékony matracán, s bár a kívánsága teljesült, az arca továbbra is dühtől vöröslött. Az ajtó melletti bal sarokból halk, patkányok ideges cincogására emlékeztető vihogás kísérte a jelenetet. A kócos hajú, ragyás arcú Helenka, aki néhány nappal korábban még a Váraljai révpart egyik bordélyában szolgálta a dunai hajósok, no meg a városban található számos laktanya katonáinak kéjvágyát, éppoly ellenszenvvel meredt az ablakban állóra, mint idősebb betegtársa. Csak a harmadik nő, aki az ajtótól obbra feküdt, hallgatott. Ő a falnak fordult, mintha aludna, ám válla és takarón heverő karja egy-egy apró rándulásából tudható volt, hogy már megint sír.  – A friss fr iss levegő leve gő segíti seg íti a gyó gyulást gyul ást – szólalt szóla lt meg a leány nyugodt, nyug odt, csendes hang on.  – Lópikula, Lópi kula, ebfütyök! – csapott csapo tt hatalmas tenyerével tenyeréve l a takarójár takaró járaa Broncsikné. Bro ncsikné. – Gyün mán megint meg int ezzel az urizáló fecsegésivel! fecsegésivel! Még Még hogy ho gy jó levegő!  – Játssza itten az eszit – vihog ta Helenka, Helenka, kinek ki nek ajkai szétnyíltak, s zétnyíltak, s így íg y látni engedték, eng edték, hogy hog y felülr felül r ő l három, alulról két elülső foga is hiányzik. Hogy miként veszítette el őket, arról nem beszélt, de sikamlós sikamló s megjeg yzéseket tett tett rá, hogy hog y a bordély bor dély tulaja tulaja épp eme hiányossága hiányosság a miatt becsüli őt.  – Ammá’ biztos, hogy hog y mióta mió ta nem sivalkodik sivalko dik a kíntól, furtonfur fur tonfurtt belénk köt kö t – bólog ból ogatott atott Broncsikné, majd kényeskedve „utánozni” kezdte a leányt: – Mossanak kezet, ha szükségen vótak! Váltsanak Váltsanak naponta lepedőt, hálói hálóinget! nget! Ne Ne dugdossanak dugdo ssanak ételt ételt a matrac alá, mer ’ az amúgy is koszos! ko szos!  – A mádám nem bírja a szagunkat – kontrázott Helenka. – Büdös néki, hogy mi szerelembetegség miatt vagyunk itten, itten, ő meg m eg másér!

 – Mi legalább leg alább meg m egér értjük tjük egymást eg ymást – röhö r öhögö gött tt kacsintva a bo r délyból délybó l jött jö tt lányra Broncsikné. Bro ncsikné. – Még az is lehet, hogy amit az a rusnya uram hazahozott, ispotályba juttatva engemet, aztat a kórságot éppeg tűled kapta. A pozsonyi Állami Kórház bőr- és bujakóros{3}  osztályán fekvő két nő ezen a lehetőségen hatalmasat kacagott. Hangjuk a zsíros kenőcsök, napok óta húzatlan ágyneműk, foltos hálóingek és mosatlan, ma még ki sem ürített éjjeliedények áporodott bűzében úgy hatott, mint haldokló madarak rikoltása.  – Fene jó itt a hangulat hangul at – nyitott be váratlanul vár atlanul a kó r terembe terem be Hor tenzia főnővé fő nővér, r, akin a haloványkék halo ványkék r uha, hófehér kötény és kőkemény fityula úgy festett, festett, mintha ráöntött ráö ntötték ék volna. Bár negyven neg yven alig múlt, az arca mégis ijesztően ráncos volt, kékeres kézfeje pedig egyenesen az élőholtak rémképét idézte fel abban, aki látta. A szobában egyetlen szempillantás alatt megváltozott a hangulat. Broncsikné és Helenka mélységes, ám igencsak hamis alázattal kezdett udvarolni a főnővérnek, míg az addig falnak fordulva sírdogáló asszony egyetlen szempillantás alatt felült, és véreres szemét könyörgőn függesztve az imént érkezettre, érkezettre, néhány halk szót rebegett r ebegett::  – Van-e Van-e már eredmény? er edmény?  – Most nem magáho mag áhozz jött jö ttem, em, Jelinekné Jelinekn é – felelt felel t neki Hortenzia. Hor tenzia. – Annyit azonban azo nban saját tapasztalatból is mondhatok, hogy Jelinek segédírnok úr randa nagy bajt hurcolt be a maguk hitvesi ágyába. Helenka nem bírta ki, muszáj volt vihognia, ám amint a főnővér rápillantott, sietve fogatlan szájába gyűrte takarója sarkát. A csöndet kihasználva Hortenzia szúrós tekintete az ablakban álló leányra leányra vándor vándorolt. olt.  – Maga most mo st velem jön! jö n! – adta ki a parancso par ancsot,t, és már sarkon sar kon is for fo r dult. A leány gyor gyo r san, de kapkodás nélkül magára öltötte az Állami Kórház kopott köpenyét, majd kilépett a rideg folyosóra. Miközben behúzta maga mögött az ajtót, még hallotta a törékeny Jelineknéből felszakadó zokogást és Broncsikné rekedt mordulását:  – Maga meg mit vernyíko ver nyíkol,l, mint a bag zó macska? A férfi fér fi mind m ind ilyen: il yen: máshun lóbálja ló bálja meg m eg a botját, bo tját, de annak ütésit ütésit végül mindég a feleség kapja. Hortenzia főnővér sietős léptekkel ment a leány előtt, ő pedig úgy követte, mint hű kutya a gazdáját. Hosszú, kietlen folyosókon haladtak végig. Elhagyták a bőr- és bujakórosok osztályát, majd lementek egy szintet, ahol a sebészet kapott helyet. A vizsgáló előtt a főnővér anélkül mutatott a fal mellett álló padra, hogy a nyomában loholó betegre nézett volna, majd belépett az ajtón. A leány leült. Várt. Megszokta már a kórház fertőtlenítőszagát, a végtelennek tetsző folyosók nappal is kísértetiesen kongó hangjait. Valahol messze ajtó csapódott, ám az ide-oda verődő visszhangok miatt lehetetlen volt megállapítani, hogy a csattanás a közelből, vagy tán a másik szárnyban található elmeosztályról, a fölöttük lévő belgyógyászatról, netán a pincében megbúvó roszektúráról{4} indult-e útnak. A vizsgáló ajtaja kinyílt.  – Jöjjö Jö jjön! n! – Hortenzia Hor tenzia hangja hang ja most mo st is oly ol y szigor szig orúú volt, vo lt, mintha ellenállásr ellená llásr a számítana. számí tana. A leány felállt, és belépett a vizsgálóba, ahol három fehér köpenyes férfi várta. Kettőt közülük – Dobrovits Mátyást{5}, a bőr- és bujakóros osztály, és Schmidt Hugót{6}, a sebésze sebészett főorvosát főor vosát – már régr r égről ől ismert ismer t, ám a harmadikat harm adikat senki senki nem tartotta tartotta szükségesnek bemutatni bemutatni neki. A következő fél órában ór ában egyébként is úgy beszéltek róla, mintha csupán egy különösen érdekes próbabáb volna, amit a három „emberszabász” „emberszabász” közö közöss erővel pró bál megreparálni.  – A páciens húszéves, jó erő er ő ben lévő nőbeteg nő beteg – közö kö zölte lte Schmidt doktor, dokto r, beletekintve a leány kórlapjába. kór lapjába. – Tavaly júliusban került be hozzánk súlyos égési ég ési sérülésekkel. sér ülésekkel. Amint látja, igazgató úr… Vetkőzzék le, kérem!

Utóbbi, kissé ingerült felszólítás természetesen a leánynak szólt, aki most először vonakodott teljesíteni teljesíteni az utasítást. utasítást. Szólni ugyan ug yan nem mert, mer t, de a tétovázása tétovázása is elegendő eleg endő volt vo lt ahhoz, hog y Horten Hor tenzia zia főnővér nyomban cselekedjék. A leányhoz lépve szétrántotta rajta a köpenyt, majd segített neki kibújni a hálóruhájából is. A páciens immár anyaszült meztelenül állt a vizsgáló keményfa padlóján, miközben a három férfi körbevette és bámulni, tapogatni, nyomkodni kezdte teste legkülönbözőbb tájait. A leány megpróbált a szemükbe nézni, így jelezve, hogy ő is itt van, és érző, eleven lény, ám hiába. Az orvoso or vosokat kat csöppet csöppet sem érdekelte a személye. Őket kizárólag kizáró lag a sérülései foglal fo glalkoztat koztatták ták..  – Amint látja, igazg ig azgató ató úr, a tűzesetben, tűzesetben, melyet melye t egy eg y petróleuml petró leumlámpa ámpa felrobba felr obbanása nása o kozott, koz ott, a páciens jobb felkarja, válla, a mell fölötti rész féltenyérnyi darabja és a nyak egy része is súlyos traumát szenvedett. A leány ettől kezdve mereven a semmibe bámult. Mióta lekerültek róla a kötések, számtalanszor látta már a gyűrött felületű, fehér és vörös hegeket, amik örökre emlékeztetni fogják arra a borzalmas éjszakára. Eleinte sokat sírt, olykor még átkozódott is. Aztán a bánat és düh valahogy kifáradt benne, és ő ráébredt, hogy döntés előtt áll: engedi a lelkét éppúgy torzzá gyűrődni, miként a tűz tette azt a bőrével, vagy visszatalál régi önmagához – legalábbis annyihoz, amennyit megőrizhet belőle.  – Az első vizsgálat vizsg álat sor so r án egy e gy szúrt szúr t sebet is találtunk. – Schmidt do ktor erő er ő s ujjai uj jai a leány l eány o ldalába mélyedtek, hogy elfordítsák őt. – Tessék, itt is van! Mármint a heg, ami mostanra szépen gyógyult. A testbe hatoló tárgy szerencsére egyetlen fontos szervet sem ért.  – Szúrt   seb?! – szólt kissé gondterhelten a harmadik orvos, aki a szobában tartózkodók közül a legnagyobb legnag yobb tekintélynek tekintélynek ör vendett. vendett. – Tudunk valamit az eredetéről? eredetérő l? Dobrovits Dobro vits kissé kissé kapkodva lapozo tt bele az aktákba; aktákba; a kérdés láthatólag láthatólag meglepte megl epte..  – Nos, igen ig en – mondta mo ndta végül. vég ül. – Karlóc Karl óczay zay nagyság nag yságos os asszony, asszo ny, aki a pácienst konfliso ko nfliso n hozta ho zta be, arról tájékoztatott, hogy a társalkodónője megcsúszott, elejtette a petróleumlámpát, és zuhantában a pamlagon heverő ollóba olló ba esett. esett. Az igazgató homlokráncolva csóválta a fejét, majd hirtelen legyintett, és már az ajtó felé indulva vetette vetette oda: o da:  – Szép munka, uraim! ur aim! Mi több, g yönyö r ű munka! Ilyen súlyos súlyo s égés ég és után csupán ennyi heg! heg ! Ez bizony megérne egy tudományos publikációt. Ha lefotografálnák…  – Nem! – csattant a leány hangja, hang ja, aki még mindig mindi g meztelenül állt a vizsgáló vizsg áló közepén. köz epén. Ez az egyetlen szó bőven elegendő volt ahhoz, hogy dermedt csendet szüljön. A főnővér ajkait összepréselve bámulta a padlót, Schmidt és Dobrovits viszont az orvosra meredt, várva, miként reagál reag ál a beteg beteg lázadására. lázadására.  – Ha nem, hát há t nem – leg l egyintett yintett ismét a nagy na gy tekintélyű kórházvezető kór házvezető,, felr ántva az ajtót. aj tót. – Nagy Nag y kár. A tudomány sokat veszít, de azért ne erőltessék – mondta, és távozott. Miközben Schmidt és Dobrovits gratuláltak egymásnak, Hortenzia főnővér a leány kezébe nyomta a ruhadarabjait.  – Öltözik! Öltö zik! – súgta, súg ta, majd hozzátett ho zzátette: e: – Pantocsek{7}  igazgató úr nem ezt érdemelné. Néhány fotográfia a hegekről ugyan mit árthatna magának? Tán még fizetnének is érte.  – Akkor sem – felelt felel t a leány, szinte némán mozg mo zgatva atva ajkait, aztán öltözni öl tözni kezdett. Mire Mir e végzett vég zett,, már a sebész is távozo távozott tt,, ám mikor a leány az ajtó felé indult, Dobr Dobrovits ovits doktor utánaszólt: utánaszólt:  – Kérem, Kérem , kisasszony, kisasszo ny, kegyed keg yed maradjo mar adjonn még! még ! A leány csodálkozva fordult az orvos felé, aki immár a vizsgáló hatalmas ablaka alatt álló íróasztal mögött ült. A tejüvegen át érkező szórt fényben Dobrovits doktor szikár alakja festők ecsetjére kínálkozó kompozícióként hatott.  – Parancso Par ancsoljo ljon, n, kérem, kér em, fogl fo glaljo aljonn helyet! A leány közelebb húzta a fal mellé állított, fehérre mázolt székek egyikét, és leült. Mögötte Hortenzia Hor tenzia főnővér szinte beleolvadt a csempézett csempézett falba.

 – Lássuk csak… – A bőr - és bujakór bujakó r os o sztály főo fő o r vosa vos a ismét átlapozta átlapo zta az előtt elő ttee heverő hever ő irományokat, bár egyértelmű volt, hogy már minden sort kívülről fúj. – Önt 1897. július 12-én hajnalban szállították be hozzánk, mondhatni, élet és halál között. A kíséretében lévő idősebb hölgy Karlóczay Ödönnéként mutatkozott be. Azt állította, hogy csupán átutazóban van, és reggel már tovább is kell indulnia Marienbadba{8}, ahol fürdőkúrán vesz részt. A leány egyenesen az orvos or vos szemébe nézett, nézett, aki immár nem kerülte ker ülte a tekintet tekintetét. ét.  – A nagyság nag yságos os asszo a sszony ny igen ig en sokat so kat gyengélkedi gyeng élkedik. k.  – Ezt elhiszem, elhisz em, annál is inkább, mert mer t ahogy aho gy visszagondo visszag ondo lok lo k r á, ő sem volt vo lt túl jó színben –  biccentett Dobrovits, úgy fürkészve betege arcát, mint valami vizsgálóbíró. – Schmidt doktorral akkor éjjel egy fabatkát sem adtunk volna a maga életéért. Azok az égések… – Tenyerével végigsimított saját karján és vállán. – A fájdalomtól alig volt eszméletén, mégis úgy küzdött, hogy kénytelenek kénytelenek voltunk vo ltunk lekötözni.  A tűz vad szerető  s zerető …  – Sajnálom, Sajnálo m, ha gond g ondot ot oko o koztam ztam – szólt szól t a leány.  – Ugyan, kedvesem! – Az or vos hirtelen hir telen sokkal so kkal barátságo bar átságosabbá sabbá vált. – Maga r itka türelmes türel mes és jó beteg. Az ápolószemélyzet az utóbbi hónapokban annyi szépet mondott kegyedről, hogy már-már attól tartottam, megbűvölte őket. A leány hallotta, amint a háta mögött álló főnővér egyik lábáról a másikra helyezi át a testsúlyát, halkan roppantva a hajópadlót.  – No, hát nem is vagyunk vag yunk mi r endőr endő r ség, ség , ugyebár ug yebár – kedélyeskedett kedélyeske dett Dobrovi Dobr ovits. ts. – Csak annyit akartam megjegyezni, hogy a magácska ideérkezése, a sebei, melyek súlyosabbak voltak, mint azt egy petróleumlámpa-baleset feltételezné, és a tény, miszerint Karlóczay nagyságos asszony előre kifizette az ön teljes gyógykezelését, ám soha többé nem jelentkezett, nem jött látogatóba, küldönc útján sem érdeklődött az állapota felől, sőt, ő maga Pozsonyból is eltűnt… Nos, mindez így együtt meglehet megl ehetősen ősen szokatlan csillagállást csillag állást mutat. mutat. A leány érezte, hogy az orvos valamiféle magyarázatra vár, még akkor is, ha az hamisan cseng. Hát legyen!  – A nagyság nag yságoo s asszony asszo ny bizonyár bizo nyáraa meghar meg harag agudott udott r ám, amiér amié r t oly ol y ügyetlen ügye tlen voltam vo ltam a lámpával. lámpá val. Mivel mindig is jóságos volt hozzám, gondoskodott a felépülésemről, de a továbbiakban, úgy vélem, nem tartott igényt a szolgálataimra. Dobrovits doktort cseppet sem elégítette ki, amit hallott, mégsem feszegette tovább a témát. Ösztöne azt súgta, hogy olyan mocskos kis titkok szövevényére lelne, amiről jobb, ha nem tud. Ehelyett Ehelyett szalonkabátja belső zsebébe nyúlt, és onnan egy eg y bor ítékot húzott elő.  – Íme Ím e a gyóg gyó g ykezeléséből ykezelésé ből fennmar adt összeg ö sszeg – mo m o ndta. – Karlóc Karl óczay zay nagyság nag yságos os asszony asszo ny kér ésére ésér e ezt most átadom átadom önnek. ö nnek. Sajnos nem túl sok, de arr a tán elegendő, hog y hazautazzon. hazautazzon. A leány hosszan nézte a borí bo ríték tékot, ot, de nem nyúlt érte. ér te.  – Valami gond go nd van, kisasszony? kisasszo ny? – kérdezte kér dezte az or vos, vos , hangjában hang jában őszinte ős zinte agg ag g odalo oda lommal mmal.. – Ön meggyógyult, így a mai nappal elhagyhatja a kórházat.  – Én… – A leány pró pr ó bálta lenyelni a torkában tor kában elakadt gom g ombóc bócot. ot. – Ha Ha lehetne, inkább mar adnék.  – Sajnálom, Sajnálo m, de itt csak betegeknek van hely.  – És ápoló ápo lóknak knak – emelkedett emel kedett fel ültéből a leány. l eány. – Nincs ugyan ug yan semmi se mmi iskolám, isko lám, de segé se gédnővé dnővérr nek az nem is kell. Szeretnék a kórházban dolgozni.  – Ezek szerint szer int nincs hová ho vá mennie. – Dobrovi Dobr ovits, ts, aki o r vosi vo si praxisa pr axisa alatt számtalan kisiklott, kisikl ott, tönkrement életet látott látott már, értőn bólintott. – A főnővér mit szól ehhez?  – Ügyes kezű, értelmes értelm es lány – lépett lé pett előr elő r e Hortenzia. Hor tenzia. – Ha mód van r á, én ör ö r ö mmel betanítom.  – Helyes! – állt fel Dobro Dobr o vits doktor dokto r az író ír ó asztal mögül mö gül,, és mint kor ko r ábban a főnök fő nöke, e, most mo st ő is távoztában hadarta el utolsó gondolatait: – A formaságokat intézzék maguk! Ügyes ápolónőkre

mindig nagy szükség van, szóval legyen üdvözölve, ööö… Mi is a neve, kedves?  – Kardos Kardo s – hajolt hajo lt meg kissé a leány, így íg y küldve ö r ök feledésbe feledés be az eltűnt eltűnt Hangay Emmát és a tűzhalált tűzhalált halt szegény Ger licét. – Kardos Kardo s Cecília.

1900. július 31.

 – Hát szabadnapja szabadnapj a van végr vég r e, kis drág dr ágám? ám? – moso mo solyo lyodo dott tt el özveg ö zvegyy Krieg Kr ieger erné, né, mikor mi kor a leány le ány a tágas nappaliba lépett. A kötést, amivel eddig foglalatoskodott, az ölébe engedte, és holdsarló alakú szemüveglencséi fölött az albérlőjére pillantott. Bár jócskán elmúlt már hetven, a tekintete mégis oly vidáman csillogott, mint valami fruskának.  – Kezét csókol csó koloo m, Etuska néni – lépett hozzá ho zzá a leány, és a füles fotel fo tel mellé m ellé g uggo ugg o lva, melyben a házinéni ült, valóban megcsókolta annak soványka kezét. – Bocsásson meg, hogy ilyen későn dugom ki az orromat, de az utóbbi napokban túl sok volt a szolgálat.  – Ugyan, Cilikém, Cilikém , nehogy neho gy már szabadkozzék! szabadko zzék! – nevetgélt nevetgél t az ö zvegy zveg y. – Aki annyit dolgo dol gozik, zik, mint magácska, annak minden joga megvan a pihenésre. Különben is: én a szállásadója, és nem a pesztonkája pesztonkája vagyok, vag yok, szóval nem tartozik tar tozik nekem számadással. Kardos Cecília újabb könnyű csókot lehelt az özvegy ráncos kezére, majd otthonosan elhelyezkedett elhelyezkedett a szemközti szemkö zti szófán.  – Annyit aludtam, ho g y az egy eg y hétre hétr e is i s eleg ele g endő volna vo lna – mondta. mo ndta. – Most aztán tele vagyok vag yok erőv er ővel, el, de a kór házba házba csak holnap reggel reg gel kell bemennem.  – Akkor munka helyett olyasmi o lyasmitt tegyen, teg yen, amit a szíve súg. súg . – Az idős i dős hölgy, höl gy, ki jó, jó , ám kissé mulya férje, Krieger fűszerkereskedő halála óta egyedül élt a hatszobás lakásban, és hogy ne unatkozzék, időnként fiatal kisasszonyoknak adott ki szállást, már megint azzal a csalafinta pillantással lesett Cilire, mint mi nt az imént. imént. A leány persze tudta tudta jól, jó l, hogy hog y mire mir e gondol, go ndol, és ettől ettől kissé elro mlott mlo tt a kedve.  – Nem lesz abból abbó l semmi, semmi , Etuska néni, akárho akár hogy gy eről er őltet tetii – mondta, mo ndta, mikö mi közben zben önkéntelenül ön kéntelenül a jobb jo bb válla felé mozdult mo zdult a keze. keze.  – Erőlteti Erő lteti a r o ssz nyavalya! Én csupán annyit mondo mo ndok, k, a folyó fo lyó sodr so drása ása ellen úszni bolo bo londság ndság.. A szerelemnél pedig nincs erősebb folyam, nekem elhiheti! „Szerelem – gondolta Cili keserűen. – Ahhoz két ember kell. Két szép, makulátlan szívű és test ember.” Ahogy merengésében idáig ért, a jobb válla ismét bizseregni kezdett. Épp három esztendeje történt a baleset  (így  (így emlegette a dolgot, eltagadva azt, ami való), és annak is több mint két éve már, hogy a kórházból szabadulva Hortenzia főnővér új otthonként Etelka néni egyik albérleti szobáját javasolta neki, ám lelkében a tűz emléke szinte semmit nem halványult. Hogyan is halványulhatott volna, mikor mindennap, ahányszor csak átöltözött, látnia kellett a hegeket. Napközben a ruha magas nyaka tökéletesen elfedte az egyenetlen bőrt, így új ismerősei közül sokan nem is tudták, hogy Kardos Cecília miféle sebeket hordoz. Az arca szép volt, bár a tekintetében sokszor valami szomorkás, megtört fény derengett. Ő maga azonban pontosan tudta, mit rejt a ruhája, így valóságos megrázkódtatásként érte, mikor egy ábrándos szemű főhadnagy, aki az 1. utászzászlóaljnál szolgált, virágo vir ágott kezdett kezdett küldözgetn küldözg etnii neki.  – Én csak csa k azt mondo m ondo m, hogy ho gy friss fr iss levegőr leveg őr e kéne mennie – szólalt szó lalt meg m eg ismét özveg ö zvegyy Krieg Kr ieger erné. né. –  Akár egyedül, akár párban, de ide hallom, hogy Kardos Cecília királyi okleveles ápolónő után sóhajtoznak a Ligeti Díszkert fái! Tessék Tessék nyomban villanyosr a ülni, és sipirc! Hát persze, az oklevél! Hisz azt is Hortenziának köszönhette, hogy különleges engedéllyel

egyetlen év alatt végezhette végezhette el az ápolónő ápo lónőképzőt, képzőt, és azóta az Állami Kórház Kór ház sebészetén sebészetén dolgozhatott dolg ozhatott..  – Igaza van va n a néninek néni nek – szökkent szö kkent talpra Kardos Kardo s Cecília. Cecíli a. – Sétálo Sétálokk és olvasg o lvasgatok atok kicsit ki csit az én kedves k edves hársfáim alatt. alatt. Röpke húsz perc kellett hozzá, hogy utcai ruhába öltözzön (egyszerű szabású, halványzöld karton, alig valamicske varrott díszítéssel a mellrészen, melynek szoknyaszegélye épp a földet érte, s hozzá csinos kalapka, félfalatnyi retikül, meg persze per sze a könyv), és már búcsúzott is.  – Sötétedés előtt elő tt érkezem ér kezem – íg érte. ér te.  – Ahogy Ahog y mindig – bólintott bó lintott moso mo solyo lyogg va a házinéni, házinéni , és kötésével kö tésével integetve intege tve mondta: mo ndta: – Ha a főhadnagy úr keresné, megmondom, merr e találhat találhatja ja fel. Kardos Cecília úgy tett, tett, mintha mintha ezt meg sem hallott hallo ttaa volna. vol na. A főhadnagy főhadnag y úr… úr … Egek, miért miér t is tenyerelt tenyerelt bele abba az átkozott csapszegbe azon az ostoba hadgyakorlaton, és hozatta magát a kórházba társzekérrel, miközben zubbonya ujjából csak úgy csöpögött a vér! Miért épp Schmidt főorvosban bízott, hogy az majd ügyesen összevarrja a sebet, és miért pont Kardos Cecília volt aznap a sebészeti nővér? A leány persze tisztában volt vele, hogy ezek mind hiábavaló kérdések. Leisz Béla{9} utászfőhadnagy aznap bizony megsérült, méghozzá duplán: vérzett a keze, ám ez a sorsnak nem volt elég. Ráadásként a szíve is sajogni kezdett, midőn a nővérkére pillantott, aki sebészcérnát, tűt, jódos pamacsot, ollót adogatott a főorvosnak, hogy az elláthassa a sima állú, hegyes bajszú katonát. Legalábbis a kezét, hisz a szívén ütött sebről akkor még sem ő, sem a nővérke, de tán még maga a főhadnagy sem értesült. Alig hat hónapja ennek, ám azóta sem telt el hét, hogy Leisz Béla ne küldött volna virágot özvegy Kriegerné lakásába, Kardos Cecília kisasszony nevére. A leány csendben tűrte a távoli rajongást, amíg csak tehette. Ám amikor már a cselédlányok is kettejükről kezdtek sugdolózni, Cili végre hajlandó volt találkozni a főhadnaggyal.  – Nézze, uram ur am – kezdett mondandó mo ndandójába, jába, amint leültek a Mayer{10}  cukrászda márványlapos kis asztalkája asztalkája mellé mell é –, én ki nem állhatom a katonákat. katonákat.  – Értem Ér tem – bólintott bó lintott csendesen Leisz Béla –, és meg kell mondjam, mo ndjam, ennek igazán ig azán ör ülök, ülö k, mivel végzettségem okán inkább mérnöknek mondanám magam.  – Mérnöknek? Mérnö knek?  – Hadmérnökne Hadmér nöknek, k, aki véderő véder ő művek és hidak építésében jár atos.  – Attól Attól még mé g katona! ka tona!  – A szelídebb szelí debb fajtából fajtábó l – mondta mo ndta Leisz Béla oly ol y ártat ár tatlan lan mosol mo sollyal lyal és őszinte ősz inte r ajong ajo ngással, ással, hogy hog y Kardos Cecília ápolónő hirtelen hinni kezdett neki. Talán hajlandó is lett volna meginni vele egy habos kapucínert {11}, sőt a Liget Díszkertben Díszkertben sétálva sétálva még a kezét is hagyta volna megfog meg fogni, ni, ha… Ha hirtelen fel nem ébred benne Hangay Emma, aki már rég elveszítette abbéli hitét, hogy vele bármi jó történhet. Igen, az a rég elfeledett leány még mindig ott szunnyadt Cili lelke mélyén, és ha a legkisebb veszélyt is érezte (gyakorta valódi ok nélkül!), máris menekülni vágyott. Így történt ez akkor délután is. Kardos Cecília köszönte, de nem kívánt semmit fogyasztani. Ehelyett máris felállt a kicsiny asztaltól, nyomatékosan megkérve a főhadnagyot, hogy hagyja őt békén, majd kiviharzott a cukrászdából. Szegény mérnökkatona, ha a felettesei látták volna leesett állát, megtört tekintetét, biztos nem merik többé semmilyen fontos hadmű közelébe engedni, nehogy ügyetlenségével azt is úgy lero l eronts ntsa, a, miként saját szívbéli reményeit. r eményeit. Ám a virágok csak nem maradtak el, sőt Leisz Béla is fel-feltűnt olykor a bérház előtt, melynek második emeletén a nővérke lakott. Sosem mert bezörgetni, és az utcán sem zaklatta, kísérgette a leányt. A rózsákra bízta, hátha ügyesebben közvetítik mindazt, amit szóval elmondani képtelen. A

rózsákra, no meg a papírhattyúkra! Minden csokorba rejtett ugyanis egy-egy maga hajtogatta, kicsinyke madarat, melyek szárnyára hol azt írta: „Kérem!”, hol meg azt, hogy „Türelmem végtelen!” Kardos Cecília hinni akart neki. Hangay Emma félt tőle és kerülte őt. Gerlice pedig… Nos, ő örök álmát aludta aludta a sír ban. Csakhogy ez a gyönyörű júliusi délután, mely bearanyozta Pozsony városát, túl szép volt ahhoz, semhogy az egy testben lakó három leány a négy fal között senyvedjen. Cili leszaladt az öreg bérház úri lépcsőjén, és a tárt kapun át kilépett a szűk kis Bab utcába. A házmester kopott kalapját emelve köszöntötte, ő pedig rögvest a nyüzsgő Ország út felé indult, hogy a virágvölgyi katolikus templom előtt átvágva a Marhavásár térre érjen, és ott villanyosra szálljon. Imádott e csörgő-zörgő, az óvatlanul bóklászó gyalogosokat és rátarti lovaskatonákat csengőszóval riogató vaskerekűn utazni. Cili az ablak mellé ülve bámulta a város kedd délutáni forgatagát. A kövezett úton stráfkocsik, konflisok és dolguk után siető gyalogosok kerülgették egymást. Feltűnően sok egyenruha rézgombján csillant meg a napfény, ami nem is csoda, hiszen Pozsony „katonaváros” volt. A dicső Monarchia hadereje nem csupán a polgári házak fölé magasodó várban, de odalenn, a városban is számos laktanyával laktanyával bírt. A villanyos végighaladt a Kórház utcán, balra fordult a Vásár téren, rá a Baross Gábor útra, melynek végén megálló várta. Cili többekkel együtt leszállt, és rögtön különös érzése támadt. Felnézett a büszke épületre, melyben a császári és királyi katonai parancsnokság székelt, majd kissé obbra obbr a fordítva fo rdítva fejét a hidász laktanyát laktanyát kémlelte. kémlelte. Azonnal tudta, mitől kezdett bizseregni a tarkója. Abban a vöröstéglás, komor építményben szolgál Leisz Béla hadmérnök, akivel a soha meg nem rendelt kapucíner után végül mégis csak találkozott. A férfi a maga harminckét évével épp a legjobb korban járt ahhoz, hogy megnősüljön, tán ezért is bízott bízo tt annyira a r ózsák és papírhat papír hattyú tyúkk bűvös bűvös er ejében. Kardos Cecília néhány héttel héttel korábban kor ábban (elcsitítva a lelke mélyén tiltakozó Hangay Emmát) a Bab utcai ház vicéjét kérte meg, hogy ha netán ismét feltűnne az a főhadnagy, aki rendre csokrokat hoz, hát adjon át neki egy levélkét. A pársoros üzenet vasárnap délutáni sétára hívta a férfit, aki oly kisfiúsan sugárzó arccal várt rá a Mihálykapunál, hogy Cili majdnem felkacagott. felkacag ott. A pozsonyi kor zó, melyen szép vasárnapokon vasárnapokon a város úri és polgári polg ári közönségének szinte szinte kötelező kötelező volt végigsétálnia, a vidáman bodros, bohókás női kalapoktól, csipkés napernyőktől, pimaszul  zsi rardiktól {12}  és szigorú cilinderektől úgy nézett ki, mint valami különös, folyton félrecsapott  zsirardiktól vándorló virágos rét. Béla és Cili eleinte egymáshoz sem szóltak. Ugyan mi közös témája lehetne egy utász főhadnagynak és egy kórházi ápolónőnek? Ám mire a Halászkapu utcán a színház előtti térre értek ér tek,, már egymás szájából szájábó l kapkodták a szót, mivel kiderült, hogy mindketten mindketten imádják az irodalmat. ir odalmat.  – ”Ha meg m eglátnád látnád az embereket ember eket úgy úg y, amint am int vannak, megundor meg undor odnál odná l és é s undor undo r odban odba n megő me gőrr ülnél”{13}  – mor mo r molta mo lta Leisz Béla.  – Mikszáth! – rag r agyog yogoo tt fel Cili szeme. – Az egyik leg kedvesebb ír óm. óm .  – Pedig ez a sor so r a nem épp szívder szí vderítő. ítő.  – Viszo Viszont nt mélységesen mélység esen igaz ig az – szólt szó lt a leány komo ko molyan. lyan. Ettől Ettől kezdve ők ő k ketten ketten már-már már -már minden szabadidejüket együtt együtt töl töltött tötték, ék, míg csak el nem érkezett az a balszerencsés nap azzal a pimasz fotográfussal, aki – szándéka ellenére – halálra rémítette, és így a főhadnagytól főhadnag ytól végképp elr iasztotta iasztotta a leányt. Aznap délután sokat nevettek. A Gelateria cukrászda utcára tett asztalkájánál ülve olasz fagylaltot ettek, s közben, mint a gyerekek, lopva kifigurázták a korzón pöffeszkedve vonuló, méregdrága toalettjeiket mutogató, ám igen rút asszonyokat meg a közöttük cikázó, brillantinozott {14}  hajú ifjoncokat. Leisz Bélának remek humora volt, gyakran megnevettette Cilit, ám arra is mindig ráérzett, ha a leány valamiről komolyan akart beszélni. A főhadnagy másik jó tulajdonsága az volt, hogy hallgatni is tudott. Amint megértette, hogy a leány semmit nem akar mondani a családjáról, és arról,

hogy merre járt, mit csinált, mielőtt Pozsonyba vetette a sors, nem kérdezősködött tovább. Így aztán Cili végre boldognak érezte magát, bár Hangay Emma, aki még mindig gyászt viselt a tűzhalált halt Gerlice miatt, egyre inkább félt. Aznap délután is veszélyt sejtett, menekülni akart, s mikor a Híd utcán, nem messze a koronázási dombtól az a lesben álló fotográfus hirtelen elébük toppant, hirtelen átvette az irányítást.  – Drága Drág a kisnaccsád, kisnaccs ád, ha megeng meg engedi… edi… – A vikszolt vikszo lt bajszú{15}, keménykalapos férfi jobbjával névjegyet nyújtott felé, és közben mélyen meghajolt. – Volt szerencsém az imént kegyedet és fess partnerét lefotografálni. Ha szeretnék megőrizni e gyönyörű délután emlékét, kérem, jöjjenek holnap a Fehér utcába! KIFO nevezetű műtermünkben megtekinthetik a képet, és amennyiben az elnyeri tetszésüket tetszésüket,, a kívánt számú papírmásolatot papír másolatot azonnal azo nnal elkészítjük. Emma hosszan nézte a fotográfus ujjai közt remegő kártyát, és néhány lépéssel távolabb a fekete szövettel takart, háromlábú masinériát. Az az ormótlan doboz most aljas útonállónak tűnt, aki lopva elrabolta elr abolta titkait, titkait, és immár csak arr a vár, hogy hog y beteljesítve beteljesítve aljas küldetését, küldetését, végképp leleplezhesse őt. ő t. A leány hirtelen hir telen mozdulattal mozdulattal kivonta kivo nta karját Béla könyökhajlatáb könyö khajlatából. ól.  – Bocsásso Bo csássonn meg m eg – mond m ondta ta pengeéles peng eéles hangon hang on –, de úgy úg y vélem, vél em, ez a délután… dél után… a séta… s éta… És minden m inden találkozásunk súlyos tévedés volt. Kérem, immár valóban ne keressen többé! Ezzel sarkon fordult, és faképnél hagyta a döbbent tisztet, no meg a falfehérré vált utcai fotográfust, aki biztos volt benne, hogy az elrontott randevú miatt hamarost rettentő verést fog kapni a főhadnagytól. Ennek immár három napja, s bár Leisz Béla azóta nem mutatkozott, a rózsák és papírhattyúk továbbra sem maradtak el. Kardos Cecília fejét rázva űzte tova a rossz emléket, és hátat fordítva a laktanyának, laktanyának, egyenesen a Ferencz Fer encz József-híd felé indult. A büszke építmény építmény derekán der ekán megállva megál lva sokáig so káig nézte a Duna kékeszöld vizét. Végül csak azért indult tovább, mert egy arra őrjáratozó burgzsandár{16} gyanakodva vizslatni kezdte őt. „Biztos öngyilkosjelöltnek néz, aki szerelmi bánatát önmagával együtt akarja a vízbe fojtani – gondolta Cili. – Ó, ha tudná, hogy én már kétszeresen is halott vagyok!” A Ligeti Díszkertbe érve a leányt szinte azonnal elhagyta a búskomorság. A hatalmas tölgyek, nyárfák, kőrisek és hársak alatt kanyargó sétányok most szinte teljesen üresek voltak, hisz hétköznap a dolgos pozsonyiak nem értek rá kóricálni. Cili azonban épp ennek örült a leginkább. A díszkert virágágyásai, egzotikus páfrányokkal beültetett terecskéi és a bokrok közt megbúvó padok most mind csakis rá vártak. Egyre beljebb hatolt a kertépítészek által tervezett, mégis buján természetesnek ható parkba, majd leereszkedve az egyik árnyas ülőhelyre, elővette a könyvét. Feje fölött madarak daloltak, a nyári szellő finoman motozott a levelek között, és a város zaja éppúgy messze került tőle, miként Hangay Emma, az elveszett, és Gerlice, a tűzhalált halt lány. A díszkertben gyorsan röppentek tova az órák. Kardos Cecília csak akkor vette észre, hogy ideje hazaindulni, mikor a napfény már túl gyérré vált az olvasáshoz. Az ösvény, mely mellett érkeztekor leült, oly keskeny volt, hogy két ember egymás mellett csak bajosan fért volna el, ám ő épp a park e legeldugottabb részeit kedvelte. Most azonban mégis valami különös nyugtalanság kerítette hatalmába. A napkorong még nem bukott a nyugati hegyek mögé, a madarak mégis elhallgattak. Cili karja alá szorította a könyvet, retikült, és sietve a díszkert szélesebb sétányai felé indult. Alig tett azonban néhány lépést, a páfrányok és orgonabokrok rengetege mélyén ág reccsent. Valaki járt a közelben. A leány épp kiért volna a szélesebb sétányra, mikor az illető elébe toppant. A napfény immár annyira erőtlenné vált, hogy Cili először csupán az útonálló körvonalait vette ki. Nagy volt. Nála óval termetesebb, bár nem magasabb. Mozdulatlanul állt, egyenesen a leányra nézett, majd megszólalt:  – Csakhogy Csakhog y végr vég r e rád r ád találtam, Ger lice!

Amint az illető bő szoknyáját emelve közelebb lépett, lépett, Cili azonnal felismer f elismerte. te.  – Madame Orló Or lócy! cy!  – Legalábbis Legal ábbis ami maradt mar adt belőle belől e – bólintott bó lintott a jósnő. jós nő. A nap utolsó sugarai bekúsztak a fák lombjai alá, és mielőtt végképp kihunytak volna, még megvilágították a termetes asszonyságot. Cili önkéntelen rémülettel lépett hátra. Madame Orlócy mindkét arca rett r ettent entőm őmód ód feldagadt feldag adt;; bal szeme egyáltalán, eg yáltalán, a jobb jo bb épp csak valamicske résen át tudta tudta a világot szemlélni. A sötétlila, szélein gennysárga véraláfutások között itt-ott sebész által összevarrt, épp csak gyógyulni kezdő repedések futottak, s mikor a jósnő újra megszólalt, a leány már azt is észrevette, észrevette, hogy hog y a fogak fo gak hiánya miatt mi att ejti különösen különö sen a szavakat. szavakat.  – Gyer G yeree velem, velem , Ger G erlice lice – nyújtotta a kezét, mely m ely tele vo lt hor ho r zsoláso zso lásokkal, kkal, r áadásul két ujját ujj át fehér sínpólya tartott tar tottaa egyenesen eg yenesen –, beszélnünk kell! A park legmélyére vezette Cilit, ahol a kihunyó fény láthatatlanná tette őket.  – Jaj, drág dr ága-dr a-drág ágaa Madame Orló Or lócy, cy, mi történt tör tént magával? mag ával? – bor ult végr vég r e r ég nem látott jótevője jó tevője nyakába a leány, aki immár újra Gerlice, a cirkusz tűzből feltámadt kedvence volt. – Ezek a sebek… Rendesen ellátták magát? Ki varrta össze? Ugye nem valami vándorkuruzslóra bízta a dolgot? Most azonnal bemegyünk a kórházba, és…  – Csitt! Csitt! – Madame Orló Or lócy cy ép ujját Gerlice Ger lice ajkára ajkár a illesztett ille sztette. e. – Hallgass Hallg ass már, te kelekótya! kelekó tya! Amit r ajtam látsz, látsz, azt én mind megér demeltem.  – Hogy Hog y mondhat mo ndhat ilyet?  – Csak úgy, hogy hog y igaz. ig az. Bolond Bol ond voltam. vol tam. Bolondabb, Bolo ndabb, mint tizenöt tizenö t évesen, mikor miko r hittem a városmajori tűznyelőnek, és éjnek évadján bementem a sátrába, hogy megnézzem a fáklyagyűjteményét fáklyagyűjteményét.. Akkor Akkor is megérdemeltem meg érdemeltem a verést, amit másnap az apámtól kaptam, és mo st is.  – Valaki Valaki meg m egver verte te magát? magá t?  – Mint vasat a jó kovács ko vács – bólintott ból intott Madame Madame Orló Or lócy, cy, bár még ez a kicsinyke kicsinyk e mozdulat mo zdulat is fájdalmat fájdal mat okozott neki. – Szédült fejjel azt hittem, hogy három esztendővel a tűz és Kugler Tóni halála után visszasomfor visszasomfordálha dálhattok a cirkuszhoz. cirkuszhoz.  – Hát maga mag a sem látta őket ő ket azóta? azó ta? – csodálko cso dálkozo zott tt Gerlice. Ger lice. – Az újság új ság mindig hozza, ho zza, ha Donnerték Donner ték Pozsonyba jönnek, de sosem mertem elmenni az előadásokra.  – Jól Jó l tetted, tetted, gyer g yerekem, ekem, nagyo nag yonn jó l! A tár társulat sulat és a rendő r endőrr ök is úgy hitték, hog y mindkett mi ndketten en a tűzbe tűzbe vesztünk. vesztünk. Akadt Akadt elég öreg ö reg csont és koponya a kocsimban ko csimban ahhoz, hog y még temetnivalót is leljenek. Gerlice megborzongott. Ezek szerint a kis cirkuszi lánynak és az ő pártfogójának valahol még sírja is van, bár bennük a jósláshoz használt csontok hevernek.  – Szegé Sze gény ny elhunyt el hunyt nővér nő vérem em házában, Pécsvárado Pécsvár adonn húztam hú ztam meg m eg magam, mag am, téged pedig biztonság ban hittelek itt, Kardos Cecíliaként – suttogott tovább Madame Orlócy.  – Sosem Sose m adott ado tt r á alkalmat, alkal mat, hogy ho gy megkö meg köszö szönjem njem az életemet. – Gerlice Ger lice ismét átölelte átöle lte a termetes term etes hölgyet hölg yet,, ám mivel az felszisszent, felszisszent, nyomban visszahúzódott visszahúzódo tt..  – Néhány bor dám is odalett, oda lett, de a fűző most mo st ig azán jó szolg szo lgálato álatott tesz – mondta mo ndta a jósnő jó snő,, és bár a sötétben sötétben nem látszott, látszott, a hangja hangj a elárulta, elár ulta, hogy moso m osolyog lyog.. – Miután Miután elvittelek elvittelek a kórházba, kór házba, és álnév alatt biztonságba helyeztelek, féltem a városban maradni. Akárkik törtek akkor éjjel az életedre, ádáz csirkefogók lehettek, így nem kockáztathattam. Bár megsúgom: az utóbbi három évben Karlóczay nagyságos asszony olykor-olykor erre járt, és megleste, miként is alakul a kis Kardos Cili élete. Tudtam Tudtam a felépülésedről, felépülésedr ől, az ápolónőképző ápoló nőképzőben ben tett tett vizsgádról, vizsgádró l, és persze per sze láttam láttam azt a fess tisztecskét tisztecskét is, aki oly o ly állhatatosan állhatatosan küldözgeti küldö zgeti csokr ait a Bab utcába. utcába. A jósnő meleg, lágy tónusú szavaiban büszkeség rejlett, Gerlice azonban már sejtette, hogy a folyt fol ytatás atás der dermesztő mesztő lesz.  – Csodás Cso dás életet alakítottál alakí tottál ki magadnak, mag adnak, és most mo st az én ostobaság o stobaságom om miatt újr a elveszítesz e lveszítesz mindent  – mondta mo ndta Madame Or lócy. ló cy. – Három Hár om héttel héttel ezelő e zelőtt tt voltam oly o ly bolo bo lond, nd, hog ho g y visszatérj vissz atérjek ek a cirkuszho cir kuszhoz. z.

A spórolt pénzem ugyan még kitartott, de hiányzott az utazás, a manézs fűrészporillata, a társak kacagása és a közönség tapsa. A jósnő önmagára dühösen fújt egyet, ám a hirtelen levegővételből ismét csak fájdalmas szisszenés lett.  – Mi tö tö r tént? tént? – kérdezte kér dezte Gerlice. Ger lice. – Tán Donner Donne r ték fogadták fog adták a nénit rosszul? ro sszul?  – Donner ték? Ugyan! A vén gazember g azembernek nek földig fö ldig esett az álla, a felesége felesé ge majdnem elájult, eláj ult, Grizelda Gr izelda kisasszony rémületében az uszkárjai mögé akart bújni, a Rökkernek meg úgy elkezdett remegni a keze, hogy azóta sem mer dobókéshez nyúlni. Látnod kellett volna, te gyerek! Sírtak, öleltek, csókoltak, ahol csak értek. Két nappal később már új kocsim volt, s egy hétre rá a manézsba lépve ismét elkápráztattam a közönséget az én minden titkon átlátó szememmel. Csak épp… – Madame Orlócy egy fának támaszkodott, mert hirtelen úgy érezte, a parkban sincs elég levegő. – Csak épp azt nem láttam előre, rám mi vár.  – Jöjjö Jöj jönn be velem a kó r házba – kérlelte kér lelte Ger lice. – A legjo leg jobb bb ágyat ág yat kapja, és biztonság biztonsá g ban lesz.  – Nem, nem – rázta r ázta fejét a jósnő jó snő.. – Ők ott o tt is ránk r ánk találnak, hisz már m ár sejtik, hol ho l keressenek. ker essenek.  – Miféle ők?  – A nevüket nem tudom. Hat nappal ezelőtt ezelő tt csíptek fülön, fülö n, mikor miko r épp Győr Győ r ben léptünk fel. Az előadás után odajött hozzám az egyik lovászunk. Sunyi képű, iszákos alak, sosem állhattam őt. Azt mondta, valami úr akar beszélni velem a medveketrecnél, hogy bizalmas ügyben jóslatot kérjen. Hittem Hittem neki. A sötétben sötétben aztán két fickó fickó zsákot húzott a fejemre, fejemr e, és elhurcolt elhur colt egy eg y fiákerhez, fiáker hez, ami a világ végére vitt. Innentől csak a dohos pincebűzre, a szemembe szúró lámpafényre meg az ütlegekkel váltott kérdések zápor ára emlékszem. Tudni Tudni akarták, hogyan hog yan menekültem menekültem el a tűzből, tűzből, és azt, hogy hog y te is velem tartottál-e. Hazudtam persze, de nem hittek nekem. Amikor aztán a csontjaimat kezdték törni… Madame Orlócy Or lócy elsír ta magát, de de könnyeivel küzdve mégis tovább beszélt:  – Tudják, hogy ho gy élsz, é lsz, Ger G erlice. lice. Azt is, hogy ho gy itt i tt hagytalak hag ytalak Pozsonyb Poz sonyban. an. Hamis Hamis nevet ne vet adtam meg nekik, de az a sánta gazember, aki a legtöbbet pofozott, úgyis hamar rájön, ki is vagy valójában. Bocsáss meg nekem, te gyerek, hogy elárultalak.  – Miket beszél, Madame Orló Or lócy! cy! – Gerlice Ger lice zsebkendőjével zsebkendő jével ó vatosan törö tör ö lgett lg ettee a jósnő jó snő könnyáztatta, dagadt arcát.  – Menekülnöd Menekülnö d kell ke ll – kapo tt erőr erő r e a jós j ósnő. nő. – Amint azok azo k a gazember ga zemberek ek eleng e lengedtek, edtek, és valamelyest valame lyest összeszedtem magamat, rögvest hozzád indultam, hogy figyelmeztesselek. Tudom, hogy követtek, de ma regg r eggel el sikerült siker ült őket leráznom. lerázno m. A Bab utcába utcába mentem, ám te te már nem voltál vol tál otthon, otthon, hát a házinénid tanácsára a nyomodba szegődtem. Most jól figyelj rám, Gerlice! Ezek az emberek a véredet akarják. Olyan helyre kell szöknöd, ahol elrejtőzhetsz. Itt ez a levél. Fuith Lajosnak {17}  szól, aki nékem jó emberem. Tudom: bármit megtenne a kedvemért, és ez most épp kapóra jön. Ebben a levélben arra kérem őt, hogy fogadjon fel téged a kávéházába, valami tisztes munkakörbe, és gondoskodjék a biztonságodról. Lajos nagy tekintélyű vendéglős, mi több, dörzsölt üzletember. Az ő védőszárnyai alatt tán még a halál sem mer a közeledbe férkőzni.  – És magával mag ával mi lesz? Gerlice Ger lice fülét halk kuncog kuncogás ás ütötte ütötte meg.  – Én, gyer gye r mekem, megyek meg yek Amerikába. Amer ikába. Nálam a jegy jeg y, a hajóm hajó m két hét múlva indul a fiumei fiume i kikötőből. Elegem van a Monarchiából, ami meglásd, hamarost úgyis magától összerogy. Búcsújuk gyors volt, ám annál szomorúbb. Gerlice eltette a Fuith Lajosnak szóló levelet, majd kilopakodott a fák közül. A sötétbe borult díszpark kijáratánál, a Liget vendéglő és a Nyári Színház között sok bérkocsi állt, így rögtön beszállt az egyikbe, és hazahajtatott. A három év alatt, míg Pozsonyban élt, soha nem engedte meg magának ezt a fényűzést, ám most érezte: nincs vesztegetni való ideje. Mire hazaért, a drága Etus néni szerencsére már nyugovóra tért, így nem kellett sem

magyarázkodnia, sem újra búcsúzkodnia. A szobájában szőnyegtáskába pakolta minden holmiját, majd levelet írt: egyet a házinéninek, egyet pedig Schmidt doktornak és Hortenzia főnővérnek. Köszönte jóságukat, és kérte bocsánatukat, amiért rajta kívülálló okok miatt ilyen hálátlan hirtelenséggel távozik. Már épp kifelé osont a lakásból, mikor a félhomályos előszobában megpillantotta a csokrot. Friss rózsák illatoztak a vázában, amit Etus néni bizonyára azzal a szándékkal állított a tükrös szekrényre, hogy hog y hazatér hazatérve ve Cili azt lássa meg első ként. ként. Befelé Befelé jövet jö vet a leány túl túl izgatott izg atott volt, semhogy semhog y felfigyeljen felfig yeljen a főhadnagy küldeményére, ám most… Kardos Cecília a csokorhoz lépett, könnyes arcát a puha szirmok közé temette, majd kihúzta közülük az utolsó papírhattyút papírhattyút,, s aztán aztán örökr ör ökree elhagyta Pozsonyt Pozso nyt..

 Budapest, 1900. aug. a ug. 1.

Alig várta, hogy végre leszállhasson a harmadosztályú kupéból. Előző este a Bab utcából egyenesen a pozsonyi vasútállomásra ment, ám a karikás szemű, mogorva bakter közölte vele, hogy Budapestre csak kora reggel indul vonat. A leány kénytelen volt a kies váróteremben tölteni az éjszakát, ahol a loncsos takarítónő és a gyűrött egyenruhában szendergő vasúti tisztviselő gyanakodva vizslatta őt. Az utazás sem volt épp leányálom. A harmadosztályon hatalmas batyukat cipelő, bő szoknyás parasztasszonyok, termékmintáikat kopott bőröndjeikben hurcoló kereskedelmi ügynökök, a székesfővárosba cselédnek elszegődni vágyó, ábrándos szemű parasztlányok és a pozsonyi kocsmákban töltött lump éjszaka után vidéki otthonaikba igyekvő, még mindig jócskán részeg férfiak zsúfolódtak össze. A vonat fütyülve, gőzt sisteregve indult el, utasai pedig a kényelmetlen fapadokon vagy szunyókálni próbáltak, vagy épp ellenkezőleg, nagy hangon beszélgetve, bőröndháton huszonegyezve múlatták az időt. A leány két tót parasztasszony közé szorult, akik tyúkrikácshoz hasonlatosan, megállás nélkül ontották egymásnak a szót, cseppet sem törődve azzal, hogy közöttük egy harmadik személy is ül. A szerelvény minden fabodegánál, mely mellett bakter posztolt, megállt, s olykor félórát is vesztegelt. Volt, aki leszállt, ám mindig kétannyian jöttek a helyükre, így mire Érsekújvárra értek, a kupéban már szinte elviselhetetlen volt a zsúfoltság. A nyári napfény betűzött a piszkos ablakokon, melyek némelyikét ugyan leeresztették, az izzadó testek és a málhákban hurcolt, lassan erjedő elemózsiák kipárolgása mégis fojtogatóan sűrűvé tette a levegőt. A leány kétszer merészkedett le a vonatról, hogy a sínek mellett álló artézi kútból igyon, és a hűs vízzel felfrissítse arcát, egyszer pedig szükségre ment az állomásépület mögötti téglabudik egyikébe. Úgy érezte, ez az utazás a végtelenbe nyúlik, és a vonat egyenest a pokolba poko lba tart vele. A pozsonyi személy késő délután futott be a Nyugati pályaudvar óriási, acélból, téglából és üvegből épített indóházába. A leány hagyta, hogy a szerelvényről leszálló tömeg kisodorja a szélesre tárt ajtókon, ám amikor a Berlini tér {18}  hihetetlen nyüzsgése a szeme elé tárult, megszédült, és kénytelen volt a fal mellé húzódni, hogy kissé összeszedje magát. Hosszú évek óta nem járt Pesten, s most a nyomasztó emlékek acsargó farkasfalkaként rohanták meg. A Nyugati pályaudvar előtti hatalmas téren adott találkát egymásnak a más-más irányból érkező, ám külön-külön is rendkívül forgalmas Lipót{19} és Teréz körút, valamint a Vilmos Császár {20} és a Váczi út. Ennek megfelelően a leány bérkocsik, társzekerek, hintók, villanyosok, emberhúzta kordék, lovasrendőrök és persze gyalogosan járó nők és férfiak olyan tömegét pillantotta meg, melynek puszta látványa elegendő volt ahhoz, hogy elszédüljön. Mindehhez ráadásként társult az iszonyú zaj; szekerek zörgése, vaskerekek

csikorgása, patacsattogás és ezernyi száj összeolvadó csacsogása, morgása, kiáltozása, mely a felvert porral együtt fullasztó elegyet alkotott. Kardos Cecília, aki Pozsony sokkal nyugodtabb, Pesthez képest kisvárosi forgalmához szokott, eleinte azt sem tudta, miként vághatna át a Berlini tér túloldalára. Sokáig azonban mégsem ácsoroghatott, hisz a nap pályája már lemenőfélbe hajlott, pedig neki még át kellett vergődnie Budára, a Krisztinavárosba, ahol aho l pedig még m ég sosem so sem járt. jár t. Így aztán nagy levegő t véve véve eltaszította eltaszította magát a pályaudvar falától, s belevetette magát a pesti forgalomba. Szerencsésen átjutott a Lipót körútra, elhaladt a Központi Vaspálya Társaság irodaépülete, számtalan túlzsúfolt kirakatú üzlet és a Vígszínház előtt, hogy végül a Rudolf rakparton{21}  találja magát. Úgy döntött, hogy a Dunán csavargőzössel kel át, mivel a Margit-híd zsúfoltságához végképp nem volt kedve. Elsétált hát az Akadémia impozáns épületéig, és ott jegyet váltva a kis propellerre, átvitette magát a Várkert rakpartra. Csupán halovány sejtései voltak arról, hogy merre kellene indulnia, ezért az utasokra váró bérkocsik egyikéhez lépve megszólította a bakon ülő hajtót:  – Merre Merr e találom találo m a Philadelphia Philade lphia kávéházat? kávé házat?  – A Filit? Fi lit? – nézett le r á g yanakvóan yanakvó an a császárbajszo császár bajszoss férfi, fér fi, aki a leány egyszer eg yszerűű r uháját, kopo tt szőnyegtásk szőnyeg táskáját áját látva látva rögvest rö gvest tudt tudta, a, hogy hog y fuvarra fuvarr a aligha alig ha számíthat. számíthat.  – Ha err efelé íg í g y szokás szo kás hívni, hát akkor akko r a Filit – biccentett Cili. Cili.  – Az a Kr Kr isztinaváro isztinavár o sban találtatik.  – És az merr mer r e van? A bérkocsis napcserzette, durva arcán gunyoros vigyor rezzent, de gyorsan elfojtotta, és állával a vár felé bökött.  – Túl az üvegheg üveg hegyen, yen, hol ho l a magyar mag yarnak nak van is, meg nincs is kir ki r álya{22} – mondt mo ndta. a. Cili tisztában volt vele, hogy a férfi ostoba vidéki libának nézi, aki bizonyára nevelőnőnek vagy egyszerű balettpatkánynak{23} jött a nagyvárosba, ezért tősgyökeres budai polgárként  joga van hozzá, hogy kigúny kig únyolja olja őt ő t.  – Úgy – bólintott bó lintott elgond elg ondol olkodva kodva a leány. – Biztos ez a „van is király, kir ály, nincs is király” kir ály” állapo t az oka, hogy maga, ha kérdik, ad is feleletet, meg nem is. A bakon ülő férfi képére bamba értetlenség ült ki. Ráncolt homlokán, rángó bajszán látszott, hogy igen erősen próbálja kisilabizálni a leány szavainak velejét, ám Cili nem várta meg a végeredményt. Inkább fürgén faképnél hagyta a bérkocsist, elhaladt a Várkert kioszk{24}  mellett, és a meredek utat követve elindult, hogy megkerülje a hegyet. Az Apród utcán haladva hamarost a Szarvas térre ért, ahol máris kezdte elveszettnek érezni magát. A budai hegyek és a háztetők fölött immár alig látszott valamicske a napkorongból. Hamarosan sötétbe is borult ez a kedvesen keszekusza városrész, melyet igen gyéren világítottak meg a halkan zümmögő gázlámpák. Forgalom azonban itt is akadt rendesen, sőt, minél inkább besötétedett, annál többen jelentek meg az utcán. Amikor Cili figyelme ismét a Szarvas tér felé fordult, hirtelen úgy érezte, hogy Csodaországba került. A macskakövekkel kirakott, meghatározhatatlan alakú, egy- és kétszintes házakkal körülvett területen felragyogtak a gázlámpák. Vaspályáján a Várhegy aljának irányából a Duna-part felé villanyos csörtetett, s mikor megállt, sokan szálltak le róla. A legtöbbjük zsirardikalapos, nyári öltönykabátot viselő, vígan nevetgélő, óbégató fiatalember volt, ám akadt köztük szép számmal idősebb úr is. A leszállók csoportokra bomolva rohanták meg a környék mulatóit, korcsmáit, vagy tűntek el a szertefutó, keskeny kis utcák valamelyikében. A tér északi sarkán a Szarvas kávéház {25} szigetként emelkedett a kövezet fölé, ablakaiból barátságos fényt szórva szerte. Vele átellenben Bojcsics Simon{26}  rác vendéglős Három Heteshez címzett korcsmája előtt sorra álltak meg a bérkocsik, melyek mulatni vágyó utasait úgy vonzotta a bentről áradó tamburazene, mint lepkéket a gyertyaláng. Cili elvesztette az időérzékét. Fogalma sem volt róla, mióta ácsorog az Apród utca sarkán, ám

amikor két gimnazista korú legény ráfüttyögött, végre megértette, hogy magányos nő létére nem épp a legmegfelelőbb helyen szemlélődik. Felkapta súlyos szőnyegtáskáját, és vaktában vágott át a téren. Úgy gondolta, keres egy rendőrt, és útbaigazítást kér. Csakhogy a főváros eme elvarázsolt részén pillanatnyilag egyetlen egyenruhás poszt sem tűnt fel. A leány továbbra is találomra választott új útirányt, és a Háro m Hetes mellett nyíló, nyíló, meredeken mer edeken lejtő, keskeny utcában haladt tovább. tovább. Bárhol is járt, az az érzése, hogy Csodaország kövezetét tapossa, egyre nőtt. Az apró épületek közé szorított kusza utcácskák, az ősöreg kapuk, melyek titokzatos belső udvarokat rejtettek, és a legkülönbözőbb zenék (sramli, cigánymuzsika, magyar nóta), melyek hol innen, hol onnan lepték meg, szinte elkábították. Órákon át bolyongott, és már rég nem tudta, merre is lehet a Szarvas tér, ahonnan elindult. Olykor ijesztően sötét sikátorokon botorkált végig, melyekben világítást csupán a hold, vagy az ablakok spalettáinak résein át kiszökő lámpafény adott. A falak tövén villogó szem macskák surrantak tova, rásziszegve suhogó szoknyaszegélyére. Lépett még kettőt, mire megint valami téren találta magát, melyet újra csak kiskocsmák, vendéglők, bormérések öveztek. Előttük duhaj ifjak, mélán tántorgó idősebb urak és hangos kacajú utcai hölgyek szívtak friss levegőt, mielőtt visszatértek volna a szivarfüstös belső termekbe, vagy épp pincehelyiségekbe, ahol bőven folyt a szeszital. Cili a fáradtságtól már remegett, éhség mardosta a gyomrát, a szája kiszáradt. Észrevett egy kerékvető követ az egyik kapuszélen, hát odament és leült rá. Nézte e különös városrész nyüzsgő éjszakai életét, hallgatta a düledező házacskákból áradó muzsikát, a nevetést, kurjongatást, és r ettent ettentően ően egyedül eg yedül érezte magát. mag át.  – Uram, Uram , bocsánat! boc sánat! – szólíto szó lított tt meg hirtelen hir telen egy eg y épp arr ar r a járót. jár ót. A férfi fér fi sötét sö tét szalonkabátot szalo nkabátot és új mó di szerint szeri nt formált form ált puhakalapot puhakalapot viselt. viselt. Bajszos szájában már-már már- már csonkig égett szivar szivar füstölt, füstölt, sétabotjával sétabotjával pedig minden lépésnél nagyot koppintott a macskaköveken. Mikor meghallotta Kardos Cecília hangját, úgy torpant tor pant meg, mint aki kőfalba ütközött ütközö tt,, ám válasz közben kö zben sem nézett a leányra.  – Sajnálom, Sajnálo m, kishölg kishö lgy, y, de csalódást csaló dást kell okozno oko znom m kegyednek keg yednek – mondta mo ndta kimér ten. – Én sosem so sem ismerkedem büfédámákkal {27}.  – Azt hiszem, félreér félr eértt engem, engem , kedves uram! ur am! – Cilinek Cili nek ugyan ug yan csak sejtései vo ltak arr ar r ól, ól , hogy ho gy mivel is vádolták meg az imént, ám haragja máris fellobbant. – Én pusztán útbaigazítást szerettem volna kérni, ugyanis eltévedtem. eltévedtem. A férfi kíváncsian fordult for dult felé. A közeli gázlámpa fénye meg világított világí tottaa beesett beesett arcát, húsos húsos or o r rát és gondosan go ndosan nyírt nyírt bajusszal bajusszal koronázott kor onázott,, gunyoros gunyor os mosolyát.  – Úgy, szóval eltévedt el tévedt a kisnaccsád! kisnaccs ád!  – Igen, uram, ur am, én…  – És most mo st persze per sze azt szeretné, szer etné, hogy hog y kísérjem kísér jem el magácskát mag ácskát abba a koszo kos zoss kis garniszállóba{28}, aminek mindjárt megadja a címét, bár állítólag nem tudja, merre van.  – Dehogy, Dehog y, kérem, kér em, én nem…  – Ha pedig o daértünk, daér tünk, arr ar r a is meg fog fo g kérni, kér ni, hogy hog y a szobájába szo bájába menjek, ahol aho l majd két hatos ellenében bőséggel megjutalmazza szolgálataimat. A férfi közelebb lépett a fáradtságtól és megalázottságtól remegő Cilihez. Úgy szemlélte a leányt, mint a hentes hentes által pultr pultr a dobott dobo tt ürücombot. ürüco mbot.  – Egész csinoska csino ska pofi po fi – mondta mo ndta aztán. – Tudja mit, kisnaccsád? kisnaccsá d? Ha elégedett elég edett leszek a hálájával, háláj ával, akár három hatost is megadok. Na, jöjjön! Ezzel megragadta Cili könyökét, és húzni kezdte őt a legközelebbi bérkocsi felé. A leány, összeszedve maradék erejét, megpróbált ellenállni.  – Hagyjon Hagyjo n engem eng em békén! Mit Mit képzel ró r ó lam?  – Csak azt, ami am i vagy vag y – sziszegett sziszeg ett felé bor bo r g őzt őz t a férfi, fér fi, és még erős er ősebben ebben szor szo r ította a karját. kar ját. – Mit teszed itt itt magadat? Ne hidd, hogy ezzel felverhet felver heted ed az árat, ár at, te te kis…

 – Jobb vo lna azt a Vöglein{29}-t szabadon szabadon er iszteni, iszteni, uracska! ur acska! Az idős asszony oly hirtelen került útjukba, hogy egyikük sem látta, vajon a térre nyíló sikátorok melyikéből surrant elő. Meghökkentően termetes, vastag csontú, szikár nő volt. Korosabb özvegyekre ellemző, szigorú szabású, ébenszín csipkével díszített, fekete ruhát, ódivatú főkötőt és kerek drótszemüveget viselt. Szúrós, már-már kegyetlen tekintete, ráncos homloka, kissé püffedt arcából kiemelkedő, kiemelkedő, karvalycsőr karvalycsőrre re emlékezt emlékeztet etőő orra, or ra, pengeéles ajka és előreugró előreugr ó álla boszorkán boszor kányosan yosan rútnak rútnak mutatta.  – A maga mag a dolg do lgával ával tör ődjék, őd jék, ténsasszony! ténsasszo ny! – hördült hör dült rá a fér f érfi. fi.  – Miként maga mag a is, Herr Her r Klapper Klapp er {30} – felelte az óriási ór iási szipirtyó szipirtyó halk, mégis vérfagyaszt vér fagyasztóó hangon.  – Kend meg ho nnan tudja a nevemet?  – Tudok én ennél többet is. Ha nem bicsaklik bicsakl ik az eszem, az Új Szent János Jáno s Kórház Kór ház r aktári írnokához van szerencsém, akit a Vérmezőn túl, a Krisztina körúton feleség és két kicsi gyermek vár,  Raitz enstadtban tban{31} kódorog ő mégis m égis itt i tt,, a Raitzenstad  kódor og és leányokat leányokat markolász. A puhakalapos férfi úgy tántorodott hátra, mint akit villámcsapás ért. Cili karja kiszabadult a szorító ujjak közül, mire a leány önkéntelenül a termetes asszonyság felé lépett, hogy védelemre leljen.  – Maga a… – zihálta szélütött módjár mó djáraa a férfi, fér fi, sétabotjával a matróná matr ónárr a bökve, bökve , miközben mikö zben tovább hátrált. – Hallottam Hallottam már a naccságáról. naccságár ól. Maga Maga biztos a Hülné!  – Özvegy Özveg y Hül Józsefné Józse fné{32}, szolg álatára – biccentett biccentett az asszony.  – Nem akartam akar tam én semmi r osszat, oss zat, dr ága ág a naccsád – torzult tor zult kínos kíno s vigyo vig yorr ba a r aktári írno ír nokk képe. –  Tudja, hogy van az: a férfiembernek kell néha egy kis szórakozás.  – Annak ott o tt a prefer pr eferánsz, ánsz, a máriás már iás{33}, a biliárd és ízlése szerint a bor- avagy serital – szólt Hülné.  – A nős férfinak ennyi  jár, ám a többit – és ekkor ő is úgy pillantott Cilire, mintha az csupán egy darab szép hús volna – otthon lelje meg!  – Igaz, igaz! ig az! – hadarta az ír nok, no k, és már sarkon sar kon is i s for fo r dult. – No, akkor akko r én ajánlom ajánl om magamat! mag amat! {34}  – Ajánld csak, c sak, te fattyú, der Teufel , ő bizton örülne neked – morogta hatalmas orra alá a nő, ám a tovasiető férfi fér fi ezt már nem hallhatta. hallhatta.  – Nagyo Nag yonn kö szönö szö nöm m a segítségé seg ítségét,t, nagyság nag yságoo s asszo a sszonyo nyom m – fo f o r dult Cili a megmentőj meg mentőjéhez, éhez, aki úgy úg y fél fejjel volt magasabb nála.  – Elég lesz l esz ide a tekintetes is – mondta mo ndta a matróna. matró na. – Szóval Szó val maga mag a eltévedt?  – Délután érkeztem ér keztem Pozso Poz sonyból nyból,, és a fővár fő város osban ban senkit nem ismerek. ismer ek. A Krisztinavár Kr isztinavároo sba kellett kelle tt volna eljutnom, de…  – Ahhoz már túl késő van. – Hülné kér dés nélkül nél kül r agadta ag adta ki Cili Cil i kezébő kez ébőll a szőnyeg sző nyegtáskát, táskát, és indult {35} vele az egyik keskeny utcácska felé. – Ez itten a Tabán , annak is a bűnös, bohém része. Magányos lánynak ilyenkor nem ajánlatos erre kóricálni, mert könnyen a donaujégerek {36} hálójába kerülhet. Bár a leány nem minden szót értett, azért sejtette, hogy miről beszél az özvegy, aki egyenes háttal, hangosan kopogó cipővel haladt a sötét sikátorban.  – Megalszik Megalszi k nálam – jelentette ki Hülné, mielő miel ő tt Cili bármit bár mit mondhatott mo ndhatott vo lna. – A házam ugyan ug yan nem királyi kir ályi palota, palo ta, de de azért azér t tiszta, tiszta, és poloska sincs. Na, Na, kapkodja a lábait, későr e jár. Az özvegy hol jobbra, hol balra fordult a kacskaringós, egymásba torkolló, macskaköves vagy épp döngölt földes utcákon. Emitt magányos részegekkel, amott magyar nótát vonyító, hegedűs cigányoktól kísért urakkal találkoztak, s egyszer még a falhoz is hozzá kellett lapulniuk, nehogy eltapossa őket egy konflis, ami fél tucat duhaj diákot fuvarozva száguldott tova. Cili már épp összerogyni készült a fáradtságtól, mikor Hülné megállt egy boltíves kiskapu előtt, és szoknyaráncából vaskulcsot varázsolva elő, kinyitotta azt. A falon túl meglepően tágas belső udvar r ejtezett, ejtezett, amiből ilyen il yen kései ór án alig látszott valami. Cili Cili annyit azért kitapasztalt, kitapasztalt, hogy a cipője cipőj e itt is egyenetlen köveken kopog , körben kör ben pedig sok so k repkénnyel kör befuttat befuttatott ott ajtó ajtó és ablak sötét sö tétlik. lik.

Hülné a bal kézre kézr e eső lakás bejáratához bejár atához ment, és kinyitotta kinyitotta azt. A leány majdnem elbotlott elbo tlott a magas küszöbben, s mikor kapaszkodóért nyúlt, a keze egy sor fogasra akasztott kabátba akadt. Az özvegy meggyújtotta a plafonról függő petróleumlámpát, majd a vendégére villantotta kerek szemüvegét.  – Enne?  – Inkább aludnék – vallott vallo ttaa be Cili.  – Akkor jöjjö jö jjön! n! – Hülné átvezette átvezette őt a meglehetős meg lehetősen en tágas konyhán, konyhá n, be a hosszú ho sszú folyo fo lyosó sórr a, ahonnan öt ajtó nyílt: kettő-kettő egymással szemben, egy pedig a legvégén. Az asszony jobb kézről az első kilincsre tette a kezét, benyitott, és a sötétben matatva gyertyát gyújtott.  – Ez itt az ágya ág ya – tette tette le l e a szőnyeg sző nyegtáskát táskát a fal mellett mell ett álló, áll ó, takaros takaro s fekhely mellé. mell é. – A szobatársa szo batársa nem fog ja zavarni. Csöndes lány. lány. Cili a pisla gyertyafényben csak most vette észre, hogy a szobában még egy ágy áll, melynek takar takar ói alatt valaki valaki békésen aludt.  – Szívből Szívbő l köszö kö szönö nöm m a… – kezdett volna hálálko hálá lkodni, dni, ám Hülné félbeszakíto fél beszakított tta: a:  – Majd regg reg g el! – mor dult, és Cili kezébe nyo mva a gyer g yertyát tyát,, távozott távozo tt..

Tabán, 1900. aug. 2.

Arra ébredt, hogy valaki motoz a háta mögött. Mivel lefekvés előtt hálóruhába bújt, most nyakáig r ántotta ántotta a takaró takarót, t, és csak ezután ezután for dult meg. A kicsiny szoba közepén egy akkora férfi állt, amekkorát Kardos Cecília még életében sohasem látott. A magassága bizonyosan több volt két méternél, bikanyakán óriási, szalmasárga hajjal koronázott fej ült, és a két keze egy-egy péklapáthoz volt hasonlatos. Szürke öltönykabátja majd szétrepedt széles vállán és hátán, valahogy mégis karcsúnak tűnt, mint akin szemernyi fölös háj sincs. A két két ágy között kö zött állt, kezében a leány szőnyegtáskájával, sző nyegtáskájával, amiben épp könyékig kö nyékig matatott. matatott.  – Maga meg mit művel? – kiáltott Cili. – És kicsoda kicso da egyáltalán? eg yáltalán? A férfi rápillantott, majd folytatta a kutatást. A leány kiáltani akart, ám az illető arca, mely valahogy félelmetesen torznak tűnt, pedig első látásra semmi különöset nem vett észre rajta, halálra r émítette. émítette. A másik ágy ág y üres ür es és vetetlen vetetlen volt. vo lt. A szoba egyet eg yetlen len ablaka, amin még m ég egy hatéves hatéves gyer ek is csak nagy nehézségek árán tudta volna átszuszakolni magát, vászonfüggöny által szűrt fénnyel szórta be a jelenetet.  – Hallja, maga mag a gazember, ga zember, az én holmim hol mim közt kö zt turkál! turkál ! – szólt szó lt ismét Cili, és megfeledke meg feledkezve zve az illendőségrő illendőség ről, l, felült. – Azonnal fejezze be, és… Szavát ajtónyitás szakította szakította félbe. A küszöbön Hülné jelent meg, és vaksin ráncolt r áncolt homlokkal hom lokkal mérte mér te fel a történéseket. történéseket.  – Néni kérem, kér em, ez az alak… al ak…  – Na?! – kiáltott kiálto tt Hülné, tekintetét tekintetét a férfi fér fi tarkójár tarkó járaa szegezve. szeg ezve. Az ór iás épp Kardos Kardo s Cecília iratait ir atait böngészte.  – Valami Valami ápoló ápo lónő nő Pozso Po zsonybó nybóll – mondta mo ndta fintorog fintor ogva. va.  Krankenschwest er{37}, mi?! – Az özvegyasszony püffedt arcán gúnyos vigyor jelent meg. – Na,  –  Krankenschwester persze, majd pont így néz ki egy ápolónő! Pénze van?  – Néhány kroncsi{38} – tapogatt tapog attaa meg mellényzsebét a férfi, jelezve, jel ezve, hogy hog y azt már eltette. eltette. – Meg egy eg y ajánlólevél a Fili tulajdonosához.  – Maguk meg mit…? A férfi visszakézből ütötte meg Cilit, akkora erővel, hogy a leány feje a falnak csapódott.

Szédelegve próbálta összeszedni magát, ám addigra Hülné már az ágynál termett, és belemarkolt a hajába.  – Bír jál magaddal, mag addal, te kis r o ngy, és akkor akko r a fiam f iam nem üt meg többé – ször sz örcsö csögte gte az ö zvegy zveg y fo jtott hangon. – Mától nekünk dolgozol. Ha tetszik, jó sorod lesz, ha nem, akkor azt is megbánod, hogy az anyád a világr a pottyantott pottyantott.. Gondolkodj Gondolko dj el a… Hát ez meg mi? mi ? Cili vállán félrecsúszott a hálóing, feltárva megégett bőrének hegeit.  – Scheiße{39}! – káromkodta el magát Hülné. – Nézzed már, Jenci, ez hibás! A fia unott arccal bámulta meg, meg , miről mir ől beszél az anyja, majd váltat vont.  – Sleppernek {40} még jó lehet – mondta. – A képe elég csinos. Hülnét ez cseppet sem tette boldoggá, de inkább hallgatott. Visszalökte Cilit a párnákra, majd felkapta a leány ruháját, ami a szék támláján hevert, és a fiával együtt kiment a szobából. szobábó l. A kulcs kétszer kétszer fordult for dult a zárban.

 2  Hét gyilkos, hat áldozat   Buda, 1900. szeptember szept ember 29.   langymeleg őszi verőfény  mindannyiunkat kicsalt a villából. Agáta mama fehér napernyő alatt, kényelmes hintaszékben ücsörgött a tetőn, Terka asszony a fák közé feszített kötelekre teregetett, Gáspár bácsi pedig messze, a kert alsó végében mókolt valamit. Szóval tényleg mind… Akarom mondani, majdnem mind előbújtunk a házból, csak épp az én morc báróm nem. Ő most is titokzatos emeleti dolgozószobája félhomályában maradt, pedig a grófnő utasítására Terka asszony kétszer is bekopogot bekopogo tt hozzá, hogy napfürdőzni napfürdőzni hívja. Rettenetes ember! Makacs, zárkózott és végtelenül… Férfi! Közel hat hónapja élek vele egy fedél alatt, alatt, ám ezalatt többet többet láttam láttam Bogit, Bog it, a villa fekete ro ngyszőnyegr ngysző nyegree emlékeztető emlékeztető puliját, mint Ambró Ambrózy zy Richárd bárót. Ahogy velem bánik, az külön megérne egy misét. A legtisztább, legtökéletesebb ablaküvegnek tekint, vagyis úgy néz át rajtam, mintha ott sem volnék. Miután visszatértünk Marosvásárhelyről, ahol titokban találkoztunk az én drága papuskámmal, Agáta mama – akarom mondani Monyorókeréki és Monoszlói Erdődy Agáta Mária Gobertina grófnő – mindent elkövetett, hogy a kedvemben kedvemben járjon. Mivel Mivel ő maga mag a alig mo zdul zdul ki a villából, rendre megkérte, sőt, sőt, olykor mármár utasította a fiát, hogy gondoskodjék végre a szórakoztatásomról, és vigyen magával Pestre, ha épp ott van van dolga. dolg a.  – Sajnálom, Sajnálo m, anyám, én nem járo jár o k kalapszalo kalapsza lono nokba, kba, r uhaüzletekbe, sem a Stefániára Stefániár a kor ko r zózni zó zni –  közölte kimérten az újságja mögé rejtőző Richárd. – Ahol én megfordulok, oda legtöbbször hölgyeket be sem engednek.  – A férfikaszi fér fikaszinó nókon kon és kávéházakon kávéházako n kívül is van élet – jegyezte jeg yezte meg Agáta mama. mama . – Hangay kisasszonyt nemrég súlyos csapás érte, és még most m ost sem lehetünk lehetünk biztosak biztosak abban, hogy hog y a rá leselkedő veszély valóban elmúlt. Úgy vélem, ha vendégül látjuk, arról is kötelességünk gondoskodni, hogy elfoglalja magát és feledni tudjon. Erre pedig bármi jó, ami eltereli a figyelmét, és megmozgatja az eszét.  – Csak nem arr ar r a céloz célo z – Richárd Richár d oly ol y hirtelen hir telen eresztett er esztettee ölébe öl ébe a Pesti Hírlap Hír lap lepedőnyi lepedő nyi számát, hogy az majdnem felborította a kínai kávéscsészét, mely a kisszalon asztalkáján állt –, hogy Hangay kisasszonyt a nyomozásaimra kéne meginvitálnom?! Agáta mama csiptetős csiptetős okuláréja okulár éja mögül mö gül felém pillantott. pillantott.  – Ön mit gondo g ondo l err er r ől, ől , gyer mekem?  – Azt hiszem, hiszem , némi r ejtvényfejtés valóban való ban jót jó t tenne – moso mo solyo lyogtam gtam r á. – Talán még az a teljességgel elképzelhetetlen eset is előfordulhat, hogy az én női ösztönöm segít a bűnügy megoldásában. Elismerem, utóbbi kijelentésem kissé r átarti volt, hisz csak idén májusban töltöttem be a tizenhetet tizenhetet.. A bárót azonban igencsak mulattathatta az elszólásom, mivel az újságot összehajtva beleegyezőn bólintott.  – Ígér Íg érem, em, anyám, hogy ho gy amint ö ltöztethető babák, esetleg r o mantikus lányreg lányr egények ények tolvajai tolvaj ai után kell erednem, nyomban Mili kisasszony segítségét fogom kérni – mondta apró mosollyal a szája sarkában, majd felállt, s mindkettőnk felé meghajolva, távozott. Én persze legszívesebben utánadobtam volna a csészét, amit korábban nem sikerült magára borítania, ám ebben a ólneveltségem sajnos meggátolt.  – Ne vegye veg ye a lelkér lelké r e, g yermekem yer mekem – szólt szó lt Agáta mama, kékes füstöt pöffentve pö ffentve Princesas Pr incesas szigaretlijéből. – Az ön különös lénye egészen összezavarja az én szegény fiamat, ezért ilyen… Hm,

ilyen rideg és szenvtelen magával. Ambrózy báró az utóbbi hónapokban több érdekes bűnügyet is felgöngyölített, ám engem egyikbe sem vont be. Ott volt például annak a Hauptmann József nevű rendőrfelügyelőnek az esete{41}, akit még tavaly novemberben öltek meg, méghozzá brutális kegyetlenséggel. Összevert holttestét az Eger folyó {42} vizéből a cseh Kaadennél{43} fogták ki. Miként a boncolás megállapította, az áldozat erősen küzdött az életéért, életéért, ám hiába teltek-múltak teltek-múltak a hónapok, hó napok, a nyomozás nyo mozás szemernyit sem jutott előrébb. előr ébb. Idén Idén úliusban aztán a bécsi rendőrfőkapitánynak végre eszébe jutott az én mufurc báróm, és segítséget kért tőle. Mi, a villa lakói, az egészből csupán annyit vettünk észre, hogy Richárd az osztrák hatóságoktól kapott aktákkal két napra a szobájába zárkózott, majd úgy, ahogy volt, tehát loncsosan és beretválatlanul Kaadenbe utazott. Ezután hét álló napig hírét sem hallottuk. Már kezdtünk aggódni, amikor váratlanul megjelent, ám ahelyett, hogy köszöntött volna minket (Agáta mamával épp a szalonban teáztunk), egyenesen a szobájába ment, és másnap estig aludt. Ezután szalonképessé varázsolta magát, lejött a vacsorához, s Terka asszony mennyei kacsasültje és mazsolás kuglófja fölött föl ött reptetve reptetve szavait, részletesen beszámolt nekünk a Hauptmann Hauptmann-ügy -ügy lezárásár l ezárásáról. ól.  – Természetesen Ter mészetesen mindenki úgy gondol go ndolta, ta, hogy ho gy a r endőr endő r felügyelő felüg yelőtt bűnözők, bűnöző k, netán egy eg y r égebbi, ég ebbi, sikeres nyomozása során lebuktatott, ám azóta szabadult fegyenc ölte meg. Én azonban, látva a boncolásról készült fotográfiákat, rögtön sejtettem, hogy más állhat a háttérben.  – Ugyan mibő mi ből? l? – kérdeztem kér deztem izgatottan, izg atottan, hisz végr e olyasmir ol yasmir ől beszélt, ami eng em is ér dekelt.  – A sebek! – kapta fel desszertvilláját desszer tvilláját Richárd. Richár d. – Hauptmann holtt ho ltteste este alig néhány ór át töltött töltö tt a folyóban, fol yóban, ám az ar cát és a két kezét számos kar colás borított bor ította. a. Sőt, Sőt, a mellkasán is találtak néhányat, néhányat, és ez számomra számom ra végképp vég képp eldöntött mindent. mindent.  – Ugyan miért? miér t? – csodálko cso dálkoztam. ztam. – A folyó fo lyó áramlatai ár amlatai bizonyár bizo nyáraa a part par t kö zelébe sodor so dor ták a testet, testet, így a lelógó ágak számtalan karcolást ejthettek rajta.  – Elnézem ö nnek ezt az ostoba o stoba kijele ki jelentést ntést – dörr dör r ent rám rá m a bár ó –, de csak mer m ertt nem látta a hullár ó l készült fotográfiákat.  – Nem monda m ondanék nék ostobaság o stobaságoka okat,t, ha megtisztelt meg tisztelt volna a bizalmáva biz almávall – vágtam vág tam vissza vissz a felpapr fel paprikázva. ikázva. Richárd hökkenten nézett rám, de végül biccentett.  – Nos, talán igaza ig aza van – mondta, mo ndta, majd felállt, felál lt, és az asztal közepén kö zepén dombor dom bor odó, odó , még érintetlen ér intetlen kuglófhoz lépett. – Mindjárt be is bizonyíthatja, hogy valóban helyesek lettek volna-e a következtetései, ha láthatja a hullát, vagy a róla készült felvételeket. S ezzel villáját Terka asszony süteményébe döfte. A csinos kis ezüstszerszám pillanatok alatt szörnyű pusztítást végzett. A kuglófon mindenfelé éktelen sebek keletkeztek, összevissza kaszabolva az aranybarnára sült felületet, ám egyik sem volt olyan mély, hogy a mazsolák bármelyike is a szemünk elé kerüljön.  – Íme, Hauptmann Hauptmann r endőr endő r felügyelő felüg yelő hullája! hulláj a! – lépett hátr hátr ébb az én báróm bár óm,, aki mos m ostt egészen egész en fel volt vol t villanyozva. – Nézze Nézze meg alaposan, és közölje, közö lje, mit lát! lát! Felálltam a székről, hogy a lemészárolt kuglófot szemrevételezzem. pont osan ilyenek voltak azok a sebek? – kérdeztem kissé kétkedőn.  – Egészen pontosan kétkedőn.  – Hajszálra! Hajszálr a! – állította állí totta Ambró zy báró, bár ó, villával vill ával bökö dve saját halántékát. – Annyit nézegett nézeg ettem em a fotográfiákat, míg egészen az agyamba vésődtek. Ez a terület itt Hauptmann arcának jobb és bal fele, ez pedig…  – A mellkasa! mell kasa! – vágtam közbe. kö zbe. – A hullát felöltözve felö ltözve fog f ogták ták ki a folyó fol yóból ból?? Báróm Báró m tekintetéb tekintetében en különös különö s fény villant.  – Valóban! aló ban! – bólintott. ból intott. – Tél volt, vol t, november. no vember. A felügyelő felüg yelő több r éteg r uhát, legfelül leg felül pedig egy eg y vastag, vastag, nyakig gombolt go mbolt télikabátot télikabátot viselt.  – Karmol Karm oláso ások! k! – ültem vissza a helyemr e. – Ha valóban való ban pontosan ponto san így íg y néztek ki a sebek, akkor akko r azokat más nem okozhatta, csakis négy női köröm.

 – Női?! Biztos ebben?  – Férfiak Fér fiak nem szoktak szo ktak karmo kar molászni lászni,, legfelj leg feljebb ebb véletlenül, és akkor akko r sem ilyen… hm, állhatatos módon – feleltem magabiztosan. – A karcolások nem túl mélyek, és mindenhol négy fut egymással párhuzamosan. Ilyet parti ágak nem képesek okozni. Ráadásul a tény, miszerint a begombolt kabát alatt   is ugyanígy sérült meg a test, egyértelművé teszi, hogy a felügyelőt hiányos öltözetben karmolták karm olták össze. Hog Hogyy a gyilkosság gyilko sság eközben, ekö zben, vagy később történ tör tént-e, t-e, azt nem nem tudom. Talán még maga mag a öltözött fel, és azután ölték meg, vagy a gyilkos adta rá a ruhát. Mindkettő lehetséges. Annyi azonban biztos, hogy az ügy hátterében valahol egy nőnek kell lennie. Sajnos azt hiszem, a kuglófból ennél többet kideríteni nem tudok. Ambrózy báró legalább egy teljes percig úgy bámult rám, mint valami fura bogárra. Már-már kezdtem zavarba jönni, s biztosra vettem, hogy végül kijelenti: ennyi ostobaságot még életében nem hallott. Ám amikor végre végr e megtörte meg törte a kínos csendet, csak ennyit ennyit mondott mo ndott::  – Helyes! – Majd tövig döfve dö fve villáját vill áját a jobb jo bb sor sra sr a érdemes ér demes kuglóf kugl ófba, ba, visszaült visszaül t a székére, székér e, s miközben a Hauptmann-ügy felgöngyölítéséről beszélt, batiszt szalvétájából fél kézzel hajót hajtogatott. – Mivel magam is erre a következtetésre jutottam, a felügyelő szakmai élete helyett a magánügyeit kezdtem vizsgálni. Nem untatnék senkit a részletekkel. Legyen elég annyi, hogy hamar kiderült: a nőtlen rendőr, bár a bűnüldözés területén remek munkát végzett, szívügyekben meglehetősen peches alak volt. Mint kiderült, hónapok óta ostromolta egy helyi borbély, bizonyos Arnost Balan leányát, aki azonban elutasította őt. Mikor a házukhoz mentem, hogy kikérdezzem a leányt, ő és az apja igen zavarosan viselkedtek, ami csak tovább növelte a gyanúmat. Végül néhány keresztkérdés kellett csak ahhoz, hogy belássák, okosabb lesz vallomást tenniük. Kiderült, hogy tavaly novemberben a meglehetősen részeg Hauptmann egyedül találta a lányt otthon, és hogy elérje bűnös célját, erőszakhoz folyamodott. A felügyelő dulakodás közben szerezte a kuglófon látható sebeket, ám a halálos csapást végül a váratlanul hazaérkező borbély mérte rá. Ezután Balan és leánya a holttestet felöltöztette és a folyóba dobta, azt remélve, hogy a gyilkosságot mindenki a Hauptmann által lefülelt bűnözők bosszújának gondolja majd. Az előadás véget ért, ám senki nem tapsolt. Igaz, Richárd ezt nem is várta. Számára tökéletesen elegendő elismerés volt az, hogy végighallgattuk őt.  – Ezt az a z ügyet üg yet én is épp így íg y oldottam ol dottam volna vol na meg – böktem ki végül. vég ül. Ambr ózy óz y báró bár ó r ám meredt, mer edt, arcából kifutott a vér, s már épp szólni akart, mikor Agáta mama hirtelen felállt.  – Attól Attól tartok, tartok , gyer gye r mekeim, mekei m, nekem most mo st asztalt kell bontanom. bontano m. – Tekintete a feltrancsír feltr ancsíroz ozoo tt kuglófra vándorolt. – A sült kissé megfeküdte a gyomromat, így sajnos Hauptmann felügyelő holttestéből már egy falat sem menne le a torkomon. Az én marcona báróm rögvest megértette a célzást: Agáta mamának cseppet sem tetszett, hogy a desszertet használta szemléltetőeszközül. Ahogy később Terka asszonynak sem! Szegény, midőn szembesült a pusztítással, úgy megsértődött, hogy a következő két hétben semmiféle süteményt nem volt hajlandó készíteni, készíteni, sőt néhány napig még a lekvárt, a vajat és a mézet is elfeledte kitenni  kitenni a reggeli reg geli pirítós mellé. Így telt el a nyár, s bár nem számítottunk rá, az ősz váratlan meglepetéseket hozott. Augusztus legvégén rendőrök lepték el a Svábhegyet és környékét. Hozzánk is becsöngetett egy keménykalapos, pamacsbajszos detektív, s kérte, hadd beszéljen a háziakkal.  – Méltóság Méltósá g os asszonyom asszo nyom,, bár bá r ó úr, kisasszony kisasszo ny – hajo ha jolt lt meg m eg előtt elő ttünk ünk a r end fekete ö ltönyös ltönyö s őr e –, senkit nem szeretnék megrémíteni, ám mégis közölnöm kell: a lipótmezei tébolydából előző éjjel egy igen veszedelmes bűnözőnek sikerült megszöknie, aki most bizonyára a környéken bujkál.  – Kiről Kirő l van szó? szó ? – kérdezte kér dezte Ambróz Ambr ózyy báró bár ó oly ol y magabiztos mag abiztosan, an, mint akinek a bolo bo londházban ndházban lakó összes őrült őr ült a személyes személyes jó ismerőse. ismerő se.  – Az illető ille tő egy eg y egész eg ész Európá Eur ópában ban keresett, ker esett, veszedelmes veszedel mes betörő betör ő és tettet tettetőm őművész, űvész, aki, ha szor szo r ul a

hurok, bolondnak adja ki magát, mert az ispotályokból könnyebben megszökhet – felelte a detektív. –  Idén júniusban a Bulyovszky utcában sikerült őt elfognunk, ám közben meglőtte az egyik rendőrünket.  – Ah, szóval a Reicher Reic hertt{44} az! – kiáltott Richárd.  – Így Íg y igaz, ig az, báró bár ó úr – ismer te el zavartan zavar tan a detektív –, a münsterber münster bergi gi születésű Reichert Reicher t Pál szabólegényről van szó, aki az utóbbi években keresztül-kasul rabolta a Monarchiát, és a gyilkosságtól sem riad vissza. Nagyon kérem önöket, hogy amíg kézre nem kerítjük, zárkózzanak be, és ha egy harminc év körüli, középtermetű, hosszú orrú, barna hajú és szemű, vöröses bajszú illetőt látnak, látnak, semmiképp se nyissanak neki ajtót! A fickó, mint m int már mondtam, rendkívül r endkívül veszélyes.  – Rendben, megér meg értet tettük tük – indult az előszo elő szoba ba felé Ambró zy báró. bár ó. – A legjo leg jobb bb lesz, ha azonnal azo nnal indulunk.  – Mármint Mármi nt hogy ho gy ön  is, méltóságos uram? – A detektív épp csak össze nem esett a nappali szőnyegén.  – Természetesen Ter mészetesen magával mag ával tartok tarto k – kiáltott kiálto tt vissza az ajtóból ajtóbó l Richárd. Richár d. – Minél hamarabb hamar abb csípjük fülön azt az alakot, annál jobb, nem igaz?! És tényleg gyorsan fülön csípte, ugyanis a Lipótra érve az én okos báróm azonnal rájött, hogy Reichert meg sem szökött. A tettetés nagymestere pontosan tudta, hogy az eltűnése után olyan hajtóvadászat indul ellene, amit úgysem úszna meg. Épp ezért menekülés helyett inkább végzett a tébolyda portásával, majd felvéve annak egyenruháját, egész nap az üvegkalickában, a ki-be rohangáló detektívek orra előtt ült. Néhány orvosnak és ápolónak ugyan feltűnt a személycsere, de Reichert igen meggyőzően tudta állítani, hogy ő a szokott portás – aki sajnos hirtelen „belázasodott”  – Szent Rókus Ró kus Kórházbó Kór házbóll kölcsö köl csönkér nkértt váltótárs vál tótársa. a. Eközben Ekö zben az igazi ig azi kapus holttest ho lttestee az íróa ír óasztalka sztalka alá gyömöszölve, a csaló lába mellett lassan kihűlt. A ravasz ápolt csak akkor akart igazán kereket oldani, amikor a rendőrök már távolabb, a budai hegyek között kutatnak utána. A terve bizonnyal sikerült is volna, ha Ambrózy báró a fülke előtt elhaladva rá nem kérdez: vajon a portás jobb kezének középső ujján miként keletkezett az a feltűnő bőrkeményedés? Reichert azonnal tudta, hogy lelepleződött, és megpróbált elfutni, ám a sok rendőr között esélye sem volt.  – Ilyen bőr keményedés csakis a gyűszűt gyako r ta használó használ ó szabók szabó k kezén látható – közöl köz ölte te a báró, bár ó, majd hazatért, s persze nem volt hajlandó nyilatkozni a kapunk előtt toporgó riportereknek. És ha még nem lett volna elég az izgalomból, hát tizennégy nappal később a villától alig száz méterre újabb bűneset történt. Másnap minden valamirevaló hírlap azzal volt tele, hogy az éjjel ellopták a Széchenyi-szobrot{45}, mely a kilátó alatti út falába volt beépítve. A detektívek megállapították, hogy akkor éjjel a közeli Zirner-villa udvarába is betörtek, ahonnan egy hatalmas rézüstöt, valamint a kerti hinta köteleit emelték el. Igazán könnyű volt összerakni a dolgot: a tolvajok kiskocsival vagy szekérrel érkezhettek a Svábhegyre{46}, és a szobrot – hogy ne legyen feltűnő – az üsttel letakarva, jól megkötözve vitték magukkal. Szegény bronzba öntött Széchenyi gróf azóta sem került elő, pedig immár nem csak Rudnay főkapitány, de a bécsi nyomozók is őt keresik, sőt a Budapest-Hegyvidéki Turista Egyesület 100 korona jutalmat tűzött ki a nyomravezetőnek, eddig mindhiába. Ambrózy bárót azonban ez az ügy teljességgel hidegen hagyta.  – Ahol nincs megol meg oldandó dandó r ejtély, ott o tt nekem sincs keresnival ker esnivalóm óm – mondta. mo ndta. – A szo bor tolvajok tolvaj ok be fogják olvasztani a szerzeményüket, hogy aztán a fém árán bort és bukott nőket vegyenek. Bosszantóan unalmas história. Ám ami szeptember 24-én köszöntött a székesfővárosra, az cseppet sem volt unalmas! Aznap este érkezet ér kezettt ugyanis a városba váro sba Muzaffer Muzaffer ed-din{47}, a perzsa sah és fényes kísérete{48}. Hétfő Hétfőnn este futott f utott be Bécs felől a szerelvény, s miután József Ágost főherceg és Széli Kálmán miniszterelnök köszöntötte az egzotikus vendéget, a sah és udvartartása harminc hintón és bérkocsin hajtatott a Hungária

Szállóba. Ettől kezdve a főváros három napig keleti lázban égett. Mikor a perzsa uralkodó másnap kikocsizott, olyan tömeg verődött össze a Ferencz József hídhoz vezető Vámház körúton, hogy a villanyosok elakadtak, a forgalom megbénult, s csupán a neves vendég hintói tudtak kényelmes tempóban átügetni Budára. Sajnos mindebből a csodás, színes kavarodásból én semmit nem láttam. Igaz, hogy mint főrangú család sarja, az én mufurc báróm is hivatalos volt a ceremóniákra és díszvacsorákra, ám elmenni egyikre sem akart. akart.  – Az ilyen alkalmako alkalm akonn talpnyalók, talpnyaló k, törleszkedő tör leszkedők, k, pénzt és kitüntetést kitüntetést vágyó vág yókk tülekszenek egymás eg ymás hegyén-hátán, azt remélve, hogy nekik is pottyant valamit a mesésen gazdag perzsa uralkodó. A mi családunkhoz, anyám, ez a viselkedés cseppet sem volna vol na méltó, hát ne kérjen tőlem ilyet! Agáta mama azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és végül sikerült kiharcolnia, hogy a báró úr legalább az operaházi díszelőadásra elvigyen bennünket. Az az este egészen var ázslatos volt. vol t. Mintha Mintha tényleg ellátogatott ell átogatott volna Budapestre Budapestre Perzsia titokzatos titokzatos mesevilága. Én a bárónőtől e különleges alkalomra új ruhát kaptam, Ambrózy báró pedig négyfogatos hintót bérelt, amire a család címerét is felpingáltatta, annak ellenére, hogy ezt fölösleges pénzkidobásnak érezte (Agáta mama viszont ragaszkodott ragaszko dott hozzá). Habár az előadás csak este nyolckor kezdődött, délután hat óra tájt már hatalmas tömeg tolongott az Andrássy út mindkét oldalán. A rendőrökkel biztosított haladás valóságos díszfelvonulássá változott, hisz az ország vezetőinek, a főrendiháznak, valamint az arisztokráciának szinte minden tagja megjelent. meg jelent. A zárt hintóban ülve, a függönyt függ önyt kissé félr ehúzva lestem, miként bámulnak bámulnak minket az emberek, akik – felismerve egy-egy kocsi címerét – még éljeneztek is. Nyolc óra előtt néhány perccel az Operaház bejáratánál ácsorogva nézhettem végig, amint az Andrássy út felől viharos éljenzés jelzi, hogy a sah közeledik. Egészen különös élmény volt ez, amit nem is igazán értettem. Vajon a pesti ember, koldustól a szatócson, kasszírnőn, cseléden és ügyvédbojtáron át egészen a gazdag nagypolgárig, miért rajong ennyire egy távoli ország uralkodójáért, akiről valójában semmit nem tud, pusztán annyit, hogy felfoghatatlanul gazdag, európai körútja során számolatlan szórja a pénzt, és fura, gyémántokkal díszített fezt visel? Aztán arra gondoltam, hogy mindezt bizonyára a fűszeres keleti mesék, a csodás Aladdin-történetek és a selyembe öltözött, titokzatos háremhölgyek képzelt világa iránti vágy szülheti, melynek egy piciny, ám annál színesebb és elevenebb darabkája, a perzsa sah és udvara, lám, most mo st itt itt van között közö ttünk. ünk. A díszelőadás egyébként igen ügyesen volt összeállítva, és mindössze két óráig, nyolctól tízig tartott – miként azt másnap a lapok is megír meg írták ták.. Előszö Előszörr a Bánk bán első felvonásának felvonásának három részletét részletét adták elő, majd tíz perc szünet következett. Ezalatt a sahnak teát hoztak, amit ezüsttálcán a páholy széles korlátjára tettek. Mindenki kíváncsian hajolt előre, hogy lássa, mi történik, mivel a lapok korábban arról írtak, hogy a sah Párizsban egy ugyanilyen alkalommal a kannát kapta fel, és abból ivott. Úgy tűnt azonban, hogy a messzi keletről jött uralkodót azóta alaposan „civilizálták”, mivel az Operaházban már úgy teázott, ahogy az mifelénk, úri körökben megszokott: két ujjal csippentve meg a csésze fülét, és ivás közben kö zben eltartva a kisujját. A szünet után a  Piros cipőt   láthattuk, erősen rövidítve (a parasztok lázadását és a kastély felgyújtását kihagyták, az ilyesmi ugyanis kellemetlen érzéseket kelthet egy uralkodóban), ám helyette belekeverték a Zulejka című darab egy részletét. Úgy láttam, ezen senki nem akadt fenn, hisz a közönséget közö nséget akkor este este nem is az előadás, elő adás, sokkal inkább a díszvendég díszvendég kötött kö töttee le. A sah természetesen a királyi díszpáholyban ült, és hála Agáta mama színházi gukkerének, én magam is alaposan megnézhettem őt. A hatalmas, kifent bajszát pödörgető keleti uralkodó igen elgyötörtnek, kedvetlennek és sápatagnak látszott, aki egyedül abban különbözött az én könyvesboltban gürcölő, esténként karikás szemű, remegő kezű papuskámtól, hogy kalap helyett tollforgós tollforg ós fezt viselt viselt..

Az operaházi est után Richárd hallani sem akart többé a Muzaffer ed-din körüli hajcihőről, ám mégsem maradhatott ki teljesen a dologból, mivel másnap maga Vámbéry Ármin{49}, a híres tudós ött el érte, hogy sietve magával vigye. A báró csak négy nappal később, a sah elutazása után került elő, és akkor sem volt hajlandó semmit elárulni arról, mit akart tőle a neves Kelet-kutató. Annyit azonban mi, az Ambrózy-villa lakói mégis csak sejtettünk, hogy a perzsa uralkodó itt-tartózkodása alatt történt valami… Valami, Valami, aminek kibog ozásához, ozásáho z, elsimításához az én csavaros csavaro s eszű bárómr báró mraa volt szükség. Így telt hát az utóbbi hat hónapom, s bár az időt javarészt a villában és annak kertjében töltöttem, hála Agáta mama és Richárd hatalmas könyvtárának, az unalom messzire elkerült. Most is, midőn a róka-út . A szeptember végi napsütésben bóklásztam, kezemben ott volt Sudermann{50}  regénye,  A róka-út. diófa alatt álló pad puha pokróccal terítve várt rám, és láttam, hogy nem leszek egyedül. Isti, a ház mindenes inasa szétvetett szétvetett karo karokkal, kkal, kinyújtott lábbakkal, szájában sárga sár ga szalmaszállal terpeszkedet ter peszkedettt az ülőhelyen. Mikor Mikor észrevett, észrevett, nyomban talpra szö kkent, kkent, és kapkodva kisimította a pokró cot.  – Kacsóját Kacsó ját csókdos csó kdosom om,, naccság nac cságos os kisasszonka! kisasszo nka! – köszö kös zöntött ntött lelkesen. lelkese n. – Mán megbo me gbocsássa csássa nékem, hogy elterültem itten, mint lópotyadék a Gimpliszigeten{51}, de hát ollan szépen süt a nap, muszáj magamba színi a melegét.  – Maradj nyugodtan, nyug odtan, engem eng em nem zavarsz zavar sz – moso mo solyo lyogtam gtam a nyakigláb nyakig láb kölyö köl yökr kre, e, miközben mikö zben könyvemet ügyetlenül a padra ejtettem. A kötet lapjai szétnyíltak, és közülük valami a földre pottyant.  – Vigyázzék, ig yázzék, kisnaccsád, kisnaccsá d, még veszendőbe veszendő be megy meg y a kincse – hasalt le r ögvest ög vest Isti Isti a száradó szár adó fűbe, hogy a pad alá nyúljon. Mikor felállt, nyomban át akarta adni a szökevény fotográfiát, ám megakadt rajta a tekintete, és arcára értetlenség ült ki. – Hát e meg mi? Ha kisnaccsád valami jó fizimiskájú színész vagy huszárfőhadnag huszár főhadnagyy képit őrizgetné, őr izgetné, aztat aztat még érten ér teném. ém. No, No, de ez…?! A kemény kartonlapra simított fotográfia három szerény, fából tákolt sírkeresztet ábrázolt. Leültem a padra, és hagytam, hogy Isti tovább bámulja a borzongató emléket. Mikor végre leült mellém, visszaadva a fényképet, fényképet, csendes magyarázat magyar ázatba ba fog tam:  – Ezt az én drága drág a papuskám küldte kül dte el nekem még májusban. május ban.  – Szóval Szóva l ez vóna vó na az?! – csodálkozott rá újra Isti a fotográfiára.  – Mire go g o ndolsz? ndol sz?  – Hát szegény szeg ény Emma nővér nő véree halálának halálá nak bizonyítékár bizo nyítékára, a, amit az a skiberer{52} adott az édesapjának! Istinek igaza volt. Alig néhány nappal az után, hogy Ambrózy báró és én visszaértünk a svábhegyi villába, papuska levelet küldött utánunk. Megírta benne, hogy a marosvásárhelyi temetőben, miután mi távoztunk, a férfi, aki már napok óta követte őt, rátalált. Szegény papa azt hitte, ütött az utolsó órája, ór ája, ám – hála az égnek – tévedett. tévedett. Az illető csupán megbízo ttja ttja volt vo lt annak, aki aki a nővéremet nő véremet halálba kergette, és most üzenetet hozott tőle, mely így szólt: „Hangay Emma halott. Íme, ez a fotográfia rá a bizonyíték. Mostant Mostantól ól sem magával, mag ával, sem kisebbik lányával nincs többé do lgom. lgo m. Szóljon Szóljo n hát a metszett metszett karú bárójának, hogy ne szimatoljon tovább utánam!” A spárgával átkötött, lepecsételt csomagban valóban egy fotográfia volt, amin három sírkereszt látszott. Azé a három emberé, akik 1897. július 11-e borzalmas éjszakán Pozsony mellett, a ligetfalvi határban meghaltak. A lapok is írtak a Donnert Cirkuszt ért tragédiáról, hivatkozva a kiküldött nyomozóra, aki megállapította, hogy kettős tragédia történt. A sátorban baleset érte az egyik artistát, miközben a trapézon gyakorolt, a két nő által lakott kocsiban pedig bizonyára a petróleumlámpa borulhatott fel, és a tűzben ketten lelték halálukat. A keresztekre rótt betűk Kugler Antal cirkuszi mindenes, Orlócy Gizella szemfényvesztő művész és egy fiatal leány, bizonyos Gerlice (valódi nevét a trupp egyetlen tagja sem tudta) tudta) emlékét őrzik. őr zik.  – Ő vóna vó na hát a maga elhalt nővér nő vére? e? – érintett ér intettee meg óvatosan óva tosan a fotog fo togrr áfiát Isti. Isti.  – Minden jel err er r e mutat. Magam is beszéltem a cirkuszo cir kuszoso sokkal, kkal, és mikor miko r mutattam mutattam nekik Emma fényképét, fényképét, mind azt mondt mo ndták: ák: ő Ger lice, aki másfél m ásfél éven át velük élt.

 – No és a báró? bár ó?!! – villantotta villa ntotta r ám mélybar mélyba r na szemét Isti. Isti. – Utánajár Utánajártt mán, ki az a csibézer rosztó{53}, aki így íg y megkeserített meg keserítettee magácska mag ácska meg a tisztelt tisztelt édesatyja édesatyja életét? életét?  – Hiába kérdezem, kér dezem, sosem so sem mond mo nd a dolo dol o gró gr ó l semmit. semm it.  – Ne fázzon, fázzo n, kisasszonka, kisasszo nka, a mi báró bár ó nk biztos nem hagyja hag yja annyiban a dógot! dóg ot! – vigyor vig yoroo dott el a villa cájgnadrágos inasa. – Reggel is láttam ám, hogy tengernyi papirost tett a nagyszalon asztalára. Csupa hivatalos irat! Még piros tentás, barna pecsétes is akad közöttük, amitül minden tisztességes hóhemvagányt kilel a hideg, mer azok a törvény színei. Szóval dogozik a báró úr, abban nincsen hiba! Ha pediglen végre megleli azt, aki magukkal illen csúfságot mívelt, hát szívből remélem, hogy magam is jelen leszek. Akkor pediglen olyan csudaszalámit {54} teszek arra a csibézerre, hogy menten örök héderre{55} száll, úgy segéllyen engemet a Szűzanya. No, megyek is, nem zavarkodom tovább! Kezére Kezére csókom, csóko m, máshun máshun van dógom! dógo m! Azzal Isti már kapta is magát, és elinalt Vén Bódis Gáspár kertvégi házacskája felé, ahol Bogi köszöntött köszö ntöttee őt ő t boldog csaholással. „Helyes „Helyes kölyök köl yök – gondoltam go ndoltam –, és éles eszű. eszű. Nem Nem véletlen említette említette a piros tintás iratokat, amiket Richárd a szalon asztalára tett. Ilyen színt a rendőrségi írnokok használnak, ha különleges fontossággal bíró ügyről készítenek jegyzetet. Lehet, hogy Isti beléjük kukkantott? Neki a házba éppúgy szabad bejárása van, mint Terka asszonynak. Ráadásul olvasni sem rest, hisz nagy álma, hogy egyszer hírlapíróvá váljék. Ha pedig valóban megleste a báró iratait, akkor az sem lehetetlen, hogy az imént szándékosan hívta fel a figyelmemet rájuk. A papirosok talán Emma elrablójának elr ablójának ügyéhez üg yéhez kapcsolódnak, és ha így van, nekem látnom kell azokat! azo kat!””

 – Ezt mégis még is mire mir e véljem, véljem , kisasszony? kisasszo ny? – Ambró zy báró bár ó úgy préselte, pr éselte, csikor csiko r gatt ga ttaa ki magábó mag ábóll a szavakat, mint kőtörő gőzmasinéria a kavicszúzalékot. Dühös volt. Rettenetesen, égbekiáltóan, zabolátlanul dühös. Én meg csak álltam ott, a hatalmas íróasztal meg a bőrborítású karszék közé szorulva, szor ulva, és képtelen voltam ráemelni r áemelni a tekintet tekintetemet. emet.  – Választ váro k! – reccsent ismét ismé t a báró hangja. hang ja. – Tudni Tudni kíváno m, mit…  – Ugyan már, édes öcsém, öc sém, hagyd hag yd el! – A villa szalonjában szalo njában tartózko tartó zkodó dó másik férfi fér fi eről er őltet tetett ett könnyedséggel lépett közelebb. Csizmája hangosan koppant a márványpadlón, kardja fémesen zörgött az oldalán. – Hangay kisasszony bizonyára csak játszódni vágyott, azért bújt el az íróasztal mögé. Legszívesebben kikapartam volna Rudnay Rudnay főkapit fő kapitány ány szemét. „Szóval én csak bújócskázom, bújócskázo m, mint a gyermekek? Hát igenis tudják meg mindketten, pöffeszkedő alakok, hogy én a báró titkos iratait kikutatni jöttem be a szalonba, és meghallva közeledő lépteiket bújtam az íróasztal mögé, mert… Merr t ki akartam hallgatni önöket, ami végül siker ült is!” Me is!” Ezt szerettem volna a képükbe vágni, mégis hallgattam. A zöld bársonnyal behúzott asztalon ott hevertek a piros tintás, barna pecsétes akták. Korábban még csak beléjük pillantani sem volt érkezésem, mert amint az elsőt megérintettem, a folyosón máris felharsant Rudnay Béla főkapitány öblös hangja.  – Bocsáss Bocsá ss meg nekem, kedves öcsém, öc sém, hogy ho gy hívatlanul és bejelentés bejele ntés nélkül törö tör ö k r ád, de ez az ügy… Akarom mondani: ügyek,  nem tűrnek halasztást. Szükségem van a segítségedre, különben nekem befellegzett befelleg zett..  – Állok Állo k r endelkezésedr endelkezé sedre, e, nagyméltó nag yméltóság ságúú uram ur am – felelt felel t Ambró Ambr ó zy báró, bár ó, és már nyitotta is az ajtót. Én meg (magam sem tudom, miért) rögvest az asztal alá buktam. – Ide parancsolj befáradni, a szalonba! Terka, kérem, ügyeljen üg yeljen rá, r á, hogy hog y senki ne zavarjo n minket! Nem, teát teát és aprósüt apró süteményt eményt sem kérünk, köszönöm!

Padlóközeli leshelyemről láttam, amint a két férfi helyet foglal a vendégváró pamlagon. Gyufa sercent, szivarfüst szállt szerte, majd bőr táska táska csatja csatja csör rent.  – Itt Itt vannak ezek az átokver áto kverte te akták – hallott hallo ttam am Rudnay hangját, hang ját, majd a tompa to mpa puffanáso puff anásokat, kat, ahogy ahog y sorra sor ra a kisasztalr kisasztalraa dobta a vaskos paksamétákat. paksamétákat. – Bár látom, hasonlókkal haso nlókkal te is el vagy látva.  – Ja, hogy ho gy azok? azo k? – Richárd Richár d (bár én ezt nem láthattam, láthattam, csupán sejtettem) sejtettem) szivar t tartó kezével az íróasztal felé intett. – Szóra sem érdemes. Csupa régi, lezáratlan ügy, amit ideje volna örökre elfeledni.  – Nos, kérlek, kér lek, amiket én hoztam, ho ztam, azok azo k is hasonló haso nlóak, ak, mégsem még sem áshatom el őket őke t a főkapitányság fő kapitányság irattárának mélyére.  – Ugyan Ug yan miér m iértt nem? – Ambróz Ambr ózyy bár ó t nagyon nag yon r itkán hallo hal lott ttam am nevetni, ám ez most mo st ilyen ilye n alkalo al kalom m volt. – Ha jól tudom, te vagy a város első rendőre! Sőt, néhány napja már a perzsa kán titulus is megillet! Á propos{56}: fogadd gratulációmat!  – Ne bosszants bo sszants már te is – mor m ordult dult Rudnay. Rudnay. – Úgy kellett kell ett nékem az a kitüntetés, kitüntetés, mint mi nt üveges tótnak a hanyatt esés! De hát mit tehettem volna? A sah ragaszkodott hozzá, hogy feltűzhesse rám a  Nap és oroszlán-rend második fokozatát {57},  amiért… Na, de hisz te is jól tudod, hogy miért! Ugyanazért, amiért amiér t te te az első fokozatot fo kozatot kaptad. kaptad.  – Én nem mentem el a cer emóniár emó niára. a.  – Annyian álltunk ott sor so r ban a fityegő fityeg ő kért, kér t, hogy hog y a sah tán észre észr e sem vette vette a hiányodat hiányo dat – nevetett Rudnay. – Különben egyet se félj, a minisztere majd elküldi neked a napot meg az oroszlánokat is. Ahogy láttam, van van belőle nekik vagy vag y két ládával, szóval te sem maradsz ki a kánságbó l!  – Hagyjuk az o stoba urizálá ur izálást st – szólt Richárd. Richár d. – Mutasd Mutasd inkább, mit mi t hoztál! Az íróasztal alatt négykézláb kuporogva két dolog járt a fejemben. Az egyik, hogy miként is keveredhettem ilyen ostoba helyzetbe. A válasz persze egyértelmű: sosem bírom fékezni a kíváncsiságomat. kíváncsiságo mat. A másik, ami piszkált, hogy hog y ha több alsószoknyát alsó szoknyát hordanék hor danék – mondjuk, annyit, mint erkölcsös nagyanyáink, akik leülni is alig bírtak a sok szövettől –, akkor most nem törné annyira a térdemet a szalon márványpadlója. Akta Akta puffant a napfényes beugr ó kisasztalán. kisasztalán. {58}  – Plós Pl ószz  miniszter úr tegnap az irodájába hívatott, és számon kérte rajtam, miért van olyan sok felderítet felderí tetlen len ügyünk – hallo ttam ttam meg ismét a főkapitány ingerült inger ült hangját. – Nem tudom, tudom, ki infor i nformálta málta a részletekről, de szinte biztos vagyok benne, hogy annak az imposztor{59}…  – Kérlek, Kérl ek, ne! – vágott vág ott közbe kö zbe az én türelmetlen türel metlen báró bár ó m. – A r endőr endő r ségen ség en és a kor mányon mányo n belüli intrikák hidegen hagynak.  – Persze, Per sze, persze, per sze, ahogy aho gy óhajtod. óh ajtod. – Rudnay zavartan zavar tan kráko kr ákogg ott. – Akkor hát lássuk az ügyeket, ügye ket, amikkel sehog yan sem bírnak bír nak a detektívjeim. detektívjeim. Összesen hét, hét, bár az is lehet, hogy hog y csak hat van belől belőlük. ük.  – Magad sem tudod? tudo d? – csodálko cso dálkozo zott tt Richárd. Richár d. – Ez meg hogy hog y lehet?  – A legfr leg frissebb issebb esetnek ese tnek van ugyan elkö vetője, ám nincs áldoz ál dozata. ata. Bár továbbra sem láttam a beszélgetőket, Ambrózy báró jobb lába hirtelen halk ritmust kezdett dobolni, amiből rög r ögvest vest tudtam, udtam, hogy a dolog dolo g nagyon nagyo n is érdekli.  – Folytasd, Fol ytasd, kérlek kérl ek – mondta. mo ndta. – Ha lehet, időr endben haladjunk. haladj unk.  – Íme, az első ügy üg y. – Aktalapo Aktalapokk suhogtak suho gtak Rudnay ujjai közö kö zött tt.. – 1899. január j anuár 19-én éjjel Laufer Mór órás a Nagyszigeten{60}  agyonverte Berczik Antal festőművészt. Másnap véres ruhában támolygott be a rendőrőrsre és feladta magát, ám arról, hogy miért követte el a gyilkosságot, egyetlen szót sem volt hajlandó mondani. Kiderült, hogy Berczik három nappal korábban érkezett Bécsből Budapestre, megszállt a Grand Hotel Royalban, majd 19-én búcsúlevelet írt a fivérének, melyben melyben közölte, hogy ö ngyilkos lesz{61}. Még aznap éjjel meghalt, csakhogy nem önkezűleg: Laufer végzett vele.  – Tovább – biztat biz tatta ta a báró

 – 1899. június 7-én 7-é n a Trieszt-Miram Tri eszt-Miramar ar között köz ött futó vasúti vonalo vona lon… n…  – Pardon! Par don! – szólt szó lt közbe Richár Richá r d. – Azt mondtad: mo ndtad: Trieszt? Tri eszt?  – Igen.  – Mi köze a te rendő r endőrr eidnek egy eg y ilyen messzi me sszi vár osban osba n történt tör tént bűnesethez? bűnesethez?  – Eredetileg Ere detileg az ottani kollég kol légák ák a bécsi detektívektő detektívektő l kértek kér tek segítsége seg ítséget.t. Ám mikor miko r kiderült, kider ült, hogy hog y minden ügynek, ami itt hever előtted, van egy közös pontja, és a legtöbb gyilkosság nálunk történt, a kancellária rám bízta a nyomozást.  – Közös Közö s pont? po nt? Ez érdekes. Folytasd, kérlek! kér lek!  – Tehát… Tehá t… – Rudnay fők f őkapitány apitány ismét i smét meg m egkö köszö szörr ülte a torkát; tor kát; talán a szivarfüst szivar füst ár tott meg neki. –  Mint mondtam, tavaly júniusban a Miramarból Triesztbe tartó vasúton hazafelé utazott egy házmesterné és két gyermeke. A kupé harmadosztályú volt, így számos szemtanú állt rendelkezésünkre, akik utóbb elmondták, hogy a kisebbik gyermek, a 11 éves Radivo Eduárd az ablakban nézelődött, csakis a tenger szépségével törődve, mikor is bizonyos Pach Eugén 34 éves hamburgi kémiaprofesszor felállt, a gyermek mögé lépett, és egyszerűen fejbe lőtte őt{62}. Ekkor majdnem elárultam magam. A gyilkosság, amiről a főkapitány beszélt, olyan… Olyan iszonyú és érthetetlen volt, hogy döbbenetemben fejemet az asztal aljának koppintottam. Szerencsére az én szemfüles báróm figyelmét akkor épp egészen más kötötte le, így továbbra is rejtve maradhat mar adhattam tam a két férfi előtt.  – Pach megpr meg próbá óbált lt elszökni, elszö kni, bár nem túl leleményesen lelem ényesen – beszélt tovább Rudnay. Rudnay. – A vonatot vona tot megállították, ő leugrott, de továbbra is a környéken sétálgatott, és egyáltalán nem állt ellen a letartóztatásnak. A tettet nem tagadhatta, ám az okáról nem nyilatkozott. Újabb akta akta puffant és nyílt nyílt ki surr ogva. og va.  – Tavaly október o któber 22-én egy eg y közkedvelt, kö zkedvelt, igen ig en magas mag as minisztéri mini sztériumi umi pozíci po zícióba óbann dolg do lgoz ozóó úr felesége felesé ge hazafelé tartott a Zugligetből, ahol a leányát látog látogatt attaa meg. meg . Nevezzük Nevezzük őt G asszonynak!  – Nevezzük, bár mindketten tudjuk, hogy ho gy Garba Gar ba Gyula belügymini belüg yminisztéri sztériumi umi főig fő igazg azgató ató nejérő nejér ő l beszélünk – szólt Ambrózy báró enyhe gúnnyal. – Nincs szükség a titkolózásra, hiszen az esetről a lapok is beszámoltak{63}. A hölgy szeretett sétálni, ezért gyalogosan indult haza Zugligetből, ahol a lányát látog látogatt attaa meg, meg , ám a Szent János Kórháznál Kór háznál hirtelen rosszul r osszul lett l ett,, összeesett és meghalt.  – Szór Szó r ó l szór szó r a így íg y történt tör tént – értet ér tettt egyet eg yet a főkapitány. fő kapitány. – Próbá Pr óbáltuk ltuk titkolni, de a firkászo fir kászokk azt is kiszimatolták, hogy a hölgy halálát ciánmérgezés okozta. A további boncolást azonban nagyon magas helyről váratlanul leállíttatták. Igaz, nem is volt rá szükség, mivel a tettes Garbáné lányának cselédje volt. Amint a detektívek megjelentek úrnője lakásán, az a szerencsétlen teremtés nyomban vallomást tett.  – Indíték? Indíték?  – Nincs! Sőt a lány kor ko r ábban még csak nem is ismer te Garbánét! Gar bánét! Alig néhány napja került ker ült a házhoz, ám a ciános pralinékat biztosan ő nyomta a hölgy kezébe, mikor az hazaindult.  – Kezdem sejteni, mi m i a közö kö zöss ezekben az ügyekben ügye kben – mondta mo ndta Ambrózy Ambró zy báró. bár ó. – Folytasd, Fol ytasd, kérlek, kérl ek, de szorítkozz a lényegre! A részleteket majd kiolvasom az aktákból.  – Ezek szerint szer int elvállalo elvállal o d az ügyet? üg yet? – kapott a szón Rudnay, ám választ nem kapott kapo tt..  – Tovább, bar átom, tovább! tová bb!  – Hát jó! jó ! – A főkapitány fő kapitány újabb papírköteg papír köteget et csapo cs apott tt a többi tetejér tetejére. e. – Ez már idén történt tör tént,, április ápr ilis 11-én. Bizonyos Berger Adél 21 éves varrónő késő este bekéredzkedett egy olyan bérházba, ahol még sosem járt, majd felment a második emeletre, és leugrott a kövezett udvarra {64}. A dolog egyszer öngyilkosságnak tűnt, ám épp egy hónappal később ifj. Lovich Antal fotográfus szintén végzett magával{65}.  – Kitalálom Kitalálo m – szólt szó lt közbe kö zbe szinte parázsló par ázsló lelkesedéssel lelke sedéssel az én okos oko s báró bár ó m. – Titkos naplójában napló jában bevallotta, hogy ő lökte le Berger Adélt az emeletről, ám egyetlen szóval sem árulta el, miért.

 – Ahogy Ahog y mondo mo ndod! d! – Rudnay Béla elismer elism erőe őenn csettintett csettintett,, majd még az eddigieknél eddig ieknél is sebesebben nyúlt a következő ügyiratért. – Somogy megyében 1900. április 17-én három lövéssel megölték Mihászi Gergelyné öreg cselédet a cseberki pusztához vezető dülőúton{66}. A csendőrök hamarosan elfogták Halaska Ferencz budapesti illetőségű korcsmárost, aki nem is tagadta a gyilkosságot, de…  – Arról Arr ól,, hogy hog y miért miér t tett tette, e, megátalko meg átalkodottan dottan hallgat hallg at – hadarta a báró bár ó . – Tovább! {67}  – Idén júliusban júli usban Mannersdor Mannersdo r f  mellett megölték Schuh Anna vendéglői kézicselédet. Az osztrák csendőrök le is fogtak egy gyanúsítottat, kinek neve… – Rudnay sietve lapozott – …Kasztner Imre, leszerelt leszerel t főhadnagy, aki jelenleg a budapesti budapesti királyi kir ályi büntetőtörvényszéken büntetőtörvényszéken díjnok{68}.  – Vallo Vallott tt??  – Ő nem. Sőt, tagadja, ho gy bár bá r mi köze kö ze volna vo lna a gyilko g yilkosság sságho hoz. z.  – Akkor ez az eset kilóg kiló g a többi közül. kö zül.  – Látszólag Látszó lag igen ig en – ismer i smerte te be a főkapitány. fő kapitány. – Csakhogy Csakhog y a legjo leg jobb bb detektíveim detektíveim és a bécsi kollég kol légák ák is meggyőződéssel állítják, hogy a gyilkosságot mégis Kasztner követte el. Sajnos azonban…  – Nem tudják bizonyítani. bizo nyítani.  – A büntetőtö büntetőtörr vényszék munkatársá m unkatársátt ilyen súlyos súl yos tettel tettel vádolni vádo lni r endkívül kockázatos, koc kázatos, hisz hi sz könnyen kö nnyen inszinuáció{69}  válhat belőle – sóhajtott Rudnay. – Ha egy csavargóval volna dolgunk, már rács mögö mö gött tt csücsülne, vár várva va a kötelet, kötelet, de így…  – Mégsem ér tem, mit keres kere s ez az akta a többi kö zött zö tt..  – Megérzés, Megér zés, drág dr ágaa öcsém, ö csém, vag y ha úgy úg y tetszik: rendőr rendő r szimat. Kasztner Kasztnernek nek éppúgy éppúg y nem volt vo lt semmi indoka elutazni Mannersdorfba, és végezni azzal a cseléddel, mint a többieknek a saját áldozataikkal. Pedig ő tette, erre mérget vennék.  – Értem – mo ndta Ambr Ambróz ózyy báró bár ó kétkedve. – Van Van még más is? Nagyon reméltem, hogy nincs, mivel a térdemet már-már a pokol kénköves lángjai perzselték. Ám hiába fohászkodtam, fohászko dtam, Rudnay Rudnay még mindig mi ndig nem fejezte be, így tovább kellett tűrnö tűrnöm m a fájdalmat.  – Egyetlen ügy maradt mar adt hátra, de bizton állíthat állí thatoo m, hogy ho gy mind közül kö zül ez a legkülö leg különö nösebb. sebb. Alig három napja történt, hogy a Marosvásárhelyről Kolozsvár felé tartó vonatra két, korábban a fővárosban főváro sban dolgozó dolgo zó kasszírnő szállt fel. fel. Szülővárosom nevét hallva azonnal megfeledkeztem a fájdalomról. Legszívesebben kiugrottam volna az íróasztal alól, hogy magamhoz ragadva az aktát, saját szememmel lássam az ügy részleteit.  – Egyikük, Egyik ük, bizonyo bizo nyoss Baranyai Bara nyai Erzsébet, Erz sébet, Apahidánál leszállt, leszál lt, és nyomban nyo mban ö sszeesett. Kórházba Kór házba vitték, ahol megállapíttatott, hogy mérgezés esete forog fenn. Nyomban kimosták a gyomrát, sikerült is megmenteni, ám amit mond, az teljességgel zavaros. Azt állítja, hogy végezni akart a társnőjével, ám az becsapta őt és megszökött. megszö kött.  – Mi tö tö r tént a másik nővel? nő vel?  – Róla csak annyit tudunk biztosan, biztosan , hogy ho gy valami Irénnek hívják. A vasúti kalauz szerint szer int továbbutazott továbbutazott Szamosújvár felé, majd nyoma nyo ma veszett{70}.  – Úgy! – pattant pattant fel a helyéről helyér ől Ambróz Ambr ózyy báró. bár ó. – Ezek szerint szer int ebben az ügyben ügybe n elfog elfo g táto táto k a gyilkost…  – Ám a feltételezett f eltételezett áldozat áldo zat kámfor kámf or r á lett l ett – fejezte fej ezte be savanyúan a gondo g ondo latot Rudnay. – És per sze hiába faggatjuk ezt a Baranyait: a gyilkossági szándékát beismeri ugyan, de az indítékról makacsul hallgat. Richárd ekkor ama tevékenységhez fogott, amit nyomozói munkájában a leginkább gyűlölök: jobb öklét hátul a derekához szorítva, tekintetét a földre szegezve le-föl kezdett járkálni. Útvonala a perzsaszőnyegen át a szalon bejárati ajtajától rejtekhelyemig, az íróasztalig tartott, Sebessége pedig hol nőtt, hol csökkent, attól függően, hogy a gondolatai épp száguldottak, vagy csupán cammogtak. Rudnay Rudnay Béla hosszú percekig várt, ám mivel a báró bár ó ügyet üg yet sem sem vetett vetett rá, végül elunta a dolg ot.  – Ha megboc meg bocsátasz sátasz – állt fel a kanapéró kanapér ó l, hogy ho gy a fal mellett mell ett vár vá r akozó ako zó kerek ker ek asztalkához asztalkáho z lépjen,

melyen kristá kri stályüvegekben lyüvegekben aranyszín italok kínálták magukat –, a sok beszédtől beszédtől kiszáradt a torkom. torko m.  – Szolgá Szol gáld ld ki mag ad – legyintett leg yintett Richárd, Richár d, oda sem s em figyelve. fig yelve. Hallottam, Hallottam, amint megcsendül a pohár, majd…  – No nézd, a nagyság nag yságoo s gró gr ó fnő bizonyár bizo nyáraa elejtet elej tette te a keszkenőjét keszkenő jét – kiáltott kiálto tt Rudnay, Rudnay, s már lépett is az íróasztal felé. Mielőtt felfoghattam volna, miről beszél, a főkapitány megragadta és húzkodni kezdte… Hát igen. Nem mást, mást, mint az alsószoknyám alsószo knyám kilóg ó szegélyét.  – Ezt mégis még is mire mir e véljem, véljem , kisasszony? kisasszo ny? – sistereg sister egte te Ambróz Ambr ózyy báró, bár ó, miután szégyentől szég yentől tulipiros tulipir os arccal ar ccal felemelkedtem rejtekemből. – Választ várok! váro k! Tudni Tudni kívánom, mit…  – Ugyan már, édes öcsém, öc sém, hagyd hag yd el! – nevetgélt nevetgél t kényszeredetten kényszer edetten Rudnay. Rudnay. – Hangay kisasszony kisasszo ny bizonyára csak játszódni vágyott, azért bújt el az íróasztal mögé.  – Tévednek T évednek az ur ak – húztam ki magam, mag am, bár szívem szerint szer int inkább sírva sír va világ vi lággá gá szaladtam volna. vo lna.  – Azér t rejtőz r ejtőztem tem el, el , mer m ertt az itt heverő hever ő aktákra voltam vol tam kíváncsi, kí váncsi, ám nem akartam, akar tam, hog ho g y er r ő l a báró bár ó úr is tudomást szerezzen. Mindkét férfi csodálkozva pillantott a zöld bársonyposztón heverő iratcsomókra.  – Csupa öreg ör eg,, elévült ügy üg y – mondta mo ndta Richárd. – Mi Mi dolg do lgaa magának mag ának velük?  – Azt hittem… – Itt Itt elakadt a hangom hang om,, de aztán valahogy valaho gy mégis még is sikerült siker ült folytatnom: fo lytatnom: – Remélni mertem, hogy talán a nővérem elrablásával kapcsolatos tényekre akadhatok. Ambrózy báró arcáról egyetlen pillanat alatt olvadt le az iménti féktelen düh. Helyét zavart szomorúság és szemernyi megbánás vette át, oly egyértelműen, hogy azt még Rudnay főkapitány is észrevette.  – Hm, nos, no s, azt hiszem, hiszem , itt az ideje távoznom távozno m – búcsúzott búcsúzo tt tőlem bokáját bo káját összecsapva, öss zecsapva, a bárótó bár ótóll tisztelgéssel.  – Az ügyek… – intett bizonytalanul bizo nytalanul a kisasztal kisas ztal felé Richár d. – Amiket hoztál.  – Igen?  – Vállalom. Vállalo m.  – Nagyszer ű! – Rudnay Béla bajsza r emegni emeg ni látszott látszo tt a boldo bol dogg izg i zgalo alomtól mtól,, amint a kijár athoz sietet sie tett.t.  – Ne fáradj, fár adj, tudom az a z utat! utat! Kézcsó Kézcsókom kom a nagyság nag yságos os gr g r ófnőne óf nőnekk és… Hát, Hát, ez a gyer g yermeklány, meklány, kérlek, kér lek, ez igazán kardinális{71}! Az ajtó becsukódott becsukódo tt,, és mi m i Richárddal Richár ddal kettesben kettesben maradtu mar adtunk. nk.

Ezután minden nagyon gyorsan történt. Ambrózy báró kijelentette, hogy a viselkedésem hallatlanul gyerekes és bosszantó. Válaszul közöltem vele, hogy az ő férfiúi rátartisága sem kevésbé nevetséges, ám ezt mégis hajlandó vagyok elfogadni, feltéve, ha – ígéretéhez híven – végre az én ügyemmel is foglalkozik, méghozzá úgy, hogy engem sem hagy ki belőle.  – Bissingen Bissing en g r ó f, aki feltételezésünk szerint szer int a nővér nő véree elrablása elr ablása mögö mö gött tt áll, szinte megközelíthetetlen – mondta Richárd, tekintetével a Najafabad-szőnyeg mintáit fixírozva. – Több óvatos kísérletet is tettem…  – Na és a titkára?! – vágtam vág tam a szavába, ami megint meg int csak szertelen szer telen viselkedésr viselke désree vallott vallo tt,, de nem érdekelt. – Tudja, az a Matolcsy, aki a gróf minden piszkos kis ügyét intézi! Vele mi a helyzet? Richárd rám r ám villantotta villantotta geszt g esztenyebarna enyebarna szemét.  – Való Valóban ban nyomo nyo mozni zni akar? akar ? – kérdezte. kér dezte.  – Ezért Ezér t utaztam utaztam Budapestre, és hag ytam magár mag áraa az édesapámat édesapám at – feleltem gyor g yorsan. san.

 – Jó! Jó ! – A báró bár ó tenyerét tenyeré t az íróa ír óasztalo sztalonn tornyo tor nyosuló suló aktákra fektette. fektette. – Ez itt nyolcvan nyolc van olyan o lyan eset, e set, ami az utóbbi tíz évben történt, és valamilyen módon titokzatosnak tűnik. A legtöbb tettest lefülelték, ám mindegyikben akad olyan apróság, ami arra utalhat… Mondom: utalhat,  hogy talán Bissingen és Matolcsy Ma tolcsy keze is benne volt. Át Át akartam őket ő ket nézni, kielemezni és r endszerezni, hátha találok valamit, valami t, ami közelebb visz az ön nővérének rejtélyéhez, ám most… – A Rudnay által hozott irathalomra pillantott.  – Mindent értek ér tek és vállalo válla lom m – bólintottam. bó lintottam. – Beletelhet néhány napba, de ha találok találo k valamit, valam it, azonnal szólok. Felemeltem és magamhoz szorítottam az első köteg aktát, hogy a szobámba vigyem. Richárdon látszott, látszott, hogy hog y máris már is megbánt meg bántaa a dolgot, dolg ot, mégsem ezér t állt az utamba. utamba.  – Hangay kisasszo kis asszony… ny… – kezdte, ám én kijavítottam: kijaví tottam:  – Mili!  – Hogyne Hog yne – biccentett bi ccentett megadó meg adóan, an, de még m égsem sem mondta m ondta ki a keresztnevemet, ker esztnevemet, mintha attól félne, f élne, hog ho g y az megégeti az ajkát. – Könnyen lehet, hogy semmit nem talál, bár nagyon szeretne. Kérem, ne lássa ott is Bissingen és Matolcsy keze nyomát, ahol nincs, mert a fölös vágyképekkel csupán a mi esélyeinken ront.  – Igyekezni fogo fo gokk – mondtam, mo ndtam, s mivel továbbra továbbr a sem engedett eng edett utamra, utamr a, megkér meg kérdeztem: deztem: – Van még valami?  – Ezek a bűnügyek… – A karom kar omban ban heverő hever ő aktákra nézett. – Némelyik iszonyú, iszo nyú, véres vér es tett. tett. A boncorvosi leírások és a helyszínen készült fotográfiák sokkolhatják…  – Jaj, báró bár ó úr, ne féltse már m ár annyira annyir a az én érzékeny ér zékeny leánylel l eánylelkemet! kemet! – for fo r tyantam tyantam fel. – Csakis azért azér t vagyok még itt, hogy segítsek felkutatni és megbüntetni a nővéremet halálba kergető gazembereket. Ha ehhez az kell, hogy hog y megnézzek néhány holtt hol ttest estrr ől készült fotogr áfiát, hát hát legyen! A lelkem épsége pedig, ezt engedje meg nekem, hadd legyen csak az én dolgom! Richárd szó nélkül állt félre az utamból, én pedig egyenest az ajtóhoz siettem. Hogy közben kissé távolabb tartottam tartottam magamtól mag amtól a bűnügyi bűnügyi aktákat, aktákat, azt – remélem rem élem – nem vette vette észre. észr e.

 3 Szoknyák, nadrágok, bűnök  Buda, 1900. szeptember szept ember 30.  Nyolcvan rendőrségi akta.  Nyolcvan bűntett, nyolcvan áldozat. Legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy a mi gyönyörű városunkban, a dicső Monarchia eme fenséges ékkövében ennyi gaztett fordulhat elő. Egész éjjel szemhunyásnyit sem aludtam, az Ambrózy bárótól kapott ügyiratoknak mégis legfeljebb a negyedével végeztem. Kicsiny szobám apró íróasztalánál kuporogva, majd – miután megsajdult a hátam – az ágyamra heverve olvastam tovább. Az összes petróleumlámpa a lehető legnagyobb lángon égett, én mégis úgy éreztem, hogy ijesztő, árnyakkal teli sötétség vesz körül. Vér, sikoly, féktelen düh, halálhörgés, szenvedés. Megkéselt, lelőtt, konflissal elgázolt, kötéllel megfojtott, megf ojtott, agyonvert agyonver t és… jaj, szent isten!… isten!… feldarabolt feldarabo lt holtt holtteestek stek kavarogtak kavaro gtak a fejemben. Hog Hogyy lehet képes az ember ilyen borzalmakra? A rendőrök és boncorvosok által készített fotográfiák, melyektől az én sokat látott báróm előre féltett, valóban felkavaróak voltak. Egyszer még a fürdőbe is ki kellett sietnem, mert úgy ére ér eztem, a gyomrom megelégelte a rémképeket. Ám még a holttestek látványánál is sokkal zaklatottabbá tett az a felismerés, hogy milyen sok gyermek hal meg ebben a színesen nyüzsgő, vidámnak tetsző magyar székesfővárosban. Különösen a külső övezetek munkásnegyedei, Angyalföld, Kőbánya, valamint a Keleti pályaudvar és a Damjanich utca közti, mindenki által csak Csikágóként{72} emlegetett terület veszedelmes. Úgy tűnik, oda még a rendőrök sem mernek egyedül bemenni. A Százházként{73}  ismert hatalmas bérkaszárnyatelepen, ahol a legszegényebb munkáscsaládok nyomorognak, sokszor egyetlen szobában húsz ember lakik. Ott szinte hetente halnak meg gyerekek, és bár a nyomozók gyilkosság esetén sem lépnek a területre, a közrendőrök pedig csak a holttest elszállításában intézkednek, azért a jelentések olykor sejtetik, hogy a kiskorú áldozatok némelyike nem betegségben vagy balesetben hunyt el. „Ha zabkenyéren{74} tengődsz, biz’ a halálmadár sem huhog miattad” – olvastam egy letartóztatott csavargó vallomásában, s hirtelen szégyellni kezdtem ágyam puha tollpárnáit, a mívesen faragott bútorokat, tüllfüggönyöket és a Perzsiából Perzsiábó l hozatott ho zatott szőnyegeket szőnyeg eket,, melyek kör ülvettek ülvettek.. A hajnal közeledtével felöltöztem, és halkan kiosontam a szobából. A villa tetejére vezető keskeny kis ajtó nyitva volt, így hamar és gond nélkül léphettem ki a friss levegőre. A csillagpettyes égbolt látványa balzsamként hatott a lelkemre. „Ha itt a földön annyi rútság is van, hogy már-már bele kell őrülni, odafönn a mindenség milliárd apró fénye tán vigaszt rejt magában” – gondoltam. A kőkorláthoz közel három nyugágy állt. Az első és legkényelmesebb a grófnőé, aki nyáron sok időt töltött odafönn. A második Ambrózy báróé: ezt bizony vastag por takarná, ha Terka asszony naponta le nem törölgetné. A harmadikat nekem cipelte fel Gáspár bácsi, s én olykor tényleg el is hevertem rajta, hogy napfényben fürdőzve olvashassak, vagy csendes beszélgetésbe merüljek Agáta mamával. A napkeltét vártam, melynek sugarai majd elkergetik végre a rendőrségi akták rémes árnyait. Pest városán túl, melynek csak belső kerületeit világították ki utcai gáz- és modern elektronyos lámpákkal (pedig körötte, a sötétségben legalább tízannyian laktak!), épp felderengett a pirkadat, mikor a lépcső felől halk csosszanásokat véltem hallani. Biztos azonban nem lehettem benne, mert a villa körüli erdőség er dőségben ben ébredezni kezdtek kezdtek a madarak, énekükkel minden más neszt elnyomva.  – Gyermekem, Gyer mekem, hát maga mag a itt? – csodálko cso dálkozo zott tt a g r ó fnő, fnő , midőn midő n felbukkant a szűk ajtónyílásban. ajtónyí lásban. Azonnal hozzá siettem, s bár semmi szükség nem volt rá, karomat nyújtva segítettem neki a nyugágyhoz nyugág yhoz jutni. Ő csendesen csendesen sóhajtva megköszö meg köszönte, nte, majd ültéből ültéből feltekintve feltekintve rám, r ám, fürkészőn für készőn kutatta kutatta

arcomat. ar comat. – Miután Miután nemrég elcsendesedett, elcsendesedett, azt hittem, hittem, végr e sikerült siker ült álomba mer ülnie.  – Oh – kaptam észbe. – Bocsásson Bocsásso n meg, meg , ha zavartam zavar tam az éjszakai éjszaka i motozással mo tozással..  – Bizo ny hallo hal lott ttam, am, ahogy aho gy tolla toll a a papírt papír t karistol kar istolja, ja, és néha elbor elbo r zadva levegő leveg ő után kap – pasko pa skolta lta meg karján nyugvó kezemet Agáta mama –, ám emiatt ne önmagát hibáztassa! Tudja, nekünk, vén csontoknak már alig van szükségünk alvásra. A természet végtelen bölcsességében bizonyára azért rendezi ezt így, hogy az életünk során öszvegyűlt rossz emlékek kevesebb nyomasztó álommal zaklathassanak minket. Ám maga, Mili kedves, még túl fiatal az éjszakázáshoz. Lehet, hogy a fiam ismét hibázott?  – Mire tetszik go ndolni? ndo lni?  – Arra Arr a a sok so k bor zalmas zalm as irom ir ományr ányra, a, amit magár mag áraa bízott bízo tt,, gyer gye r mekem. Nem volt okom csodálkozni azon, hogy Agáta mama erről is tud, hisz ami a villában történt, arról ő előbb-utóbb mindig értesült.  – Azok Azo k az akták valóban való ban hátbor hátbo r zong zo ngatóak atóak – vallo vall o ttam ttam be. be . – Korábbi Kor ábbi életemben, Maros Mar osvásár vásárhelyen helyen cseperedve papuska gondosan óvott minket attól, hogy hasonló rettenetességek a közelünkbe férkőzzenek. Ha bűntett történt a városban vagy annak környékén, az erről szóló híreket édesapánk gondosan kiollózta a lapokból, így végül mindig csak a divat és a társasági események jutottak el hozzánk. Legalábbis ő ezt remélte, ám Emma és én más forrásokból, leginkább iskolai társnők útján, mindig mindent megtudtunk. megtudtunk.  – Kérem, Kére m, g yermekem yer mekem,, ne akarjo akar jonn csalfa ködöt kö döt vonni vonn i ör eg szememr szemem r e ezekkel a g yermekko yer mekkorr i történetekkel! – Agáta mama felém fordult, és csiptetős okuláréja fölött szigorúan nézett rám. – Hisz megtapasztalhatt megtapasztalhattaa már: már : vén vagyok, de nem bolo bo lond! nd!  – Én… – kezdtem kezdtem rett r ettentő entő zavar ban, ám ő nyelvével csettintve csettintve elhallg elhal lgatt attatott. atott.  – Magát bántja valami – jelentette ki a gr ófnő óf nő.. – És ha ez nem az a sok so k bor zalom, zalo m, amit a fiam meggondolatlanul önre zúdított, akkor bizonnyal valami más. Valami ezeknél is súlyosabb, fájóbb dolog. Igazam van?  – Hogy Hog y súlyosabb, súlyo sabb, azt nem állíthat állí thatoo m, de… – Szemlesütve Szemle sütve kerestem ker estem a megfelel meg felelőő szavakat, majd hirtelen elhatározással felszegtem a fejem, és kimondtam, ahogy a nyelvemre jött: – Attól tartok, Richárd csupán a sarokba akart állítani, mint egy bosszantó kisgyermeket, hogy végre ne legyek az útjában. Agáta mama visszadőlt a nyugágy párnájára, mely a hajnali harmattól nedves volt, ám őt láthatóan ez nem zavarta.  – Úgy?! – mondta mo ndta hosszú hoss zú csend után, s én képtelen voltam vo ltam eldönteni, eldö nteni, hogy ho gy kérdésnek kér désnek avagy avag y állításnak szánta-e a szót. A bennem rekedt bánat palackjának dugója azonban hirtelen kipattant, és szavaim habzó áradatként zúdulta zúdultakk elő: elő :  – Számos Számo s bűnügyet átolvastam, átolvas tam, ám egyet eg yet sem találtam, ami akár a legcsekélyeb leg csekélyebbb mértékben mér tékben is kapcsolódhatna nővérem elrablásához vagy Bissingen grófhoz és a titkárához. Mikor hármat ütött az óra, akkor mart belém először a gondolat, hogy az ön fia talán csak játszik velem. Úgy sejtem, hogy a rám bízott aktákat valójában ki akarta dobni, hisz a legtöbb bennük szereplő eset már évekkel ezelőtt sikeresen felderíttetett. Ám amikor kérdőre vontam őt, arról faggatva, hogy Emma ügyében miért nincs haladás, ő hirtelen ötlettől hajtva nyakamba sózta az egész paksamétát, azt remélve, hogy a borzalmak bor zalmak végleg végleg elriasztanak elriasztanak a nyomozástól, nyomozástól, és…  – Nem! Mintha a grófnő szavára történt volna, a napkorong ragyogó búbja hirtelen felbukkant a pesti sík mögül, és aranyló fénypászmákkal vonta be a várost.  – Amit maga mag a itt szupponál{75}, gyermekem – nézett továbbra is a távolba Agáta mama, miközben hangja nyugodt, ám ébresztőre szólító trombitaszóként volt érces –, az kicsinyes, alamuszi, sőt, infámis{76} tett lett volna a fiam részéről, amire ő sosem vetemedne. Ezt nyugodtan elhiheti nekem,

mivel én jól ismerem Richárdot, és sokkal többet tudok az őt mozgató dolgokról, mint maga. Fogalmam sincs, miért, de ezt hallva hirtelen a báró aranytűvel zsebhez fogott, üresen lifegő kabátujja jutott eszembe.  – Ha a fiam azt állította, állí totta, hogy ho gy r eményei szerint szer int az aktákban r ejtőzhet ejtőzhe t néhány titok, mely segíthet seg íthet Emma nővére ügyét megfejteni, akkor az így is van – folytatta mély meggyőződéssel a grófnő. –  Richárd nem kedveli, sőt olykor kifejezetten konfúzusnak {77} érzi a maga jelenlétét, kedves Mili, s ezt én bizonyos okokból kifolyólag meg is értem. Ám soha… Ezt jól vésse a fejébe, gyermekem! A fiam soha  nem alkalmazna magával szemben ilyen kicsinyes, gonosz módszereket. Így tehát csakis azt tudom javasolni, hogy űzze messzire sértett gondolatait, legyen okos, miként megismertem, és tanulmányozza tovább azokat a véráztatta lapokat! Persze, csak miután megreggelizett, és szunyókált néhány órát.

 Buda, 1900. október 1.

A lány üvöltése, bár a párnázott ajtót alaposan becsukták, valahogy mégis utat talált a réseken át, és betöltötte a végtelennek tetsző folyosót. Válaszul egyéb helyiségekből is sikolyok, üvöltések, zárt ajtókat ajtókat döngető öklök öklö k dörömbölése dör ömbölése kelt útra. útra.  – Báró Bár ó úr, bocsásso bo csássonn meg, meg , de a betegek kezdenek k ezdenek nyugtalankod nyug talankodni ni – szól sz óltt mély hang ján a saro sar o kban toporgó, fekete szalonkabátja fölött fehér köpenyt viselő férfi, ám a megszólított ügyet sem vetett rá. Ambrózy báró a helyiségben lévő egyetlen fekhely előtt állt, és merev tekintettel nézte a széles bőrszíjakkal lekötözött beteget. A szerencsétlen nő, mintha démonok tépnék belülről, egyfolytában vergődött, dobálta magát, és olyan hangokat adott ki, melyektől bárki más elborzadt volna.  – Elég a hisztériábó hisztér iából! l! – kiáltott Richár Richárdd rideg r ideg közö köz ö nnyel. – Beszélj Beszéljen en végr vég r e! A lány, kinek barna haja csatakos hínárként terítette be verejtéktől és nyáltól foltos párnáját, hirtelen a férfira meredt. meredt.  – Céda vagyo vag yokk – sziszegte. sziszeg te. – Haszontalan r imája imáj a Belzebúbnak. Töltsd Tö ltsd r ajtam a kedved bátran, fiatalúr, a szellemek mestere már úgyis lemondott rólam. Ambrózy báró puhakalapját az ágy végébe tette, majd előrehajolt. A sarokban álló Bolyó professzor idegesen nyúlt keményített inggallérja mögé, hogy meglazítsa azt, de közbelépni még mindig nem volt szándékában. szándékában.  – Ön Baranyai Bara nyai Erzsébet Erz sébet – mondta mo ndta Richárd Richár d nyugodt, nyug odt, már-már már -már kimér t hango hang o n, alig arasznyir ar asznyiraa a lekötözött nő arcától. – Tegnap szállították fel a kolozsvári kórházból ide, a Lipót-mezei Tébolydába, hogy kihallgathassam. Íme, most itt vagyok. Mondja el, mit kerestek a barátnőjével, az ön által Irénnek nevezett nevezett nővel Marosvásárhelyen? Maro svásárhelyen? Miért szálltak vonatra, és mi történt ott? ott?  – Megöltem Megö ltem ő t – vigyor vig yor odott odo tt el a lány. – Meg bizony! bizo ny! A lelkek lel kek mondták, mo ndták, hogy hog y tegyem meg, meg , hát végeztem vele. Így kellett lennie, mert útban volt. Csak néhány csepp üröm… – Baranyai Erzsébet  Kurvafat tya, te! t e! arca ar ca hirtelen elkomo rult. – Vagy Vagy mégsem? még sem? Talán… Talán Talán ő nem… Kurvafattya, Az utolsó utolsó két szót már ismét üvöltötte, üvöltötte, majd beleköpött beleköpö tt Ambrózy Ambró zy arcába.  – Ebből elég, elég , báró bár ó úr! úr ! – lépett közelebb köz elebb az o r vos, vo s, kinek két, kissé meger meg ereszkedett eszkedett orcáján or cáján a buldogokra emlékeztető bőrlebernyegek idegesen rándultak. – Az utóbbi félórában ennél többet nem tudott kiszedni a betegből. Ha kíváncsi a véleményemre, ön szokatlan agresszivitással viseltetik eme szerencsétlen teremtés iránt.  – Könnyen lehet, prof pr ofesszo esszorr úr, hogy ho gy igaza ig aza van – ismer te el kissé sápadtan Richárd, Richár d, miközben mikö zben zsebkendőjével letörölte az arcát. – Eseteim többségében férfiakat kell kihallgatnom, ami sosem okoz

nehézséget. Testtartásu Testtartásuk, k, arcvonásaik ar cvonásaik rándulása, r ándulása, de még a tekintetü tekintetükk is számos számo s dolgo do lgott elárulhat. Ám a nők…  – Csupa talány és játszi fény – bólinto bó lintott tt a tébolyda tébol yda igazg ig azgatója. atója. – Tudom, Tudo m, mir mi r e go g o ndol, ndol , ám ebben e bben az esetben még inkább türelmesnek kéne lennie. A beteg, mint ön is láthatja, teljességgel zavart. Elméjében valós tények és hallucinációk keverednek össze szétválaszthatatlanul. Meggyőződésem, hogy csupán hosszas kezelés után kaphatunk tőle elfogadható válaszokat arra, ki volt az útitársnője, és mi tör tént tént köztük a vonaton.  – Attól Attól tartok, tarto k, ezt kivár ki várni ni a nyomo nyo mozás zás sikerének siker ének szempontjából szempo ntjából végzetesen vég zetesen hosszú ho sszú idő – sóhajtott só hajtott Ambrózy Ambró zy báró, báró , majd kalapját véve véve az ajtó felé indult.  – Rühös Rühö s patkányok! – üvöltötte üvöl tötte utána Bar anyai Erzsébet, Er zsébet, majd m ajd a hangja hang ja hirtelen hir telen elcsuklott, elcsukl ott, és úgy úg y férf iak mind rühös patkányok; patkányok ; folytatta, mintha horpadt mellkasából immár valaki más beszélne. –  A férfiak eztet jegyezzed meg egy életre! Soha ne állj szóba a szoknyát matató svihákokkal, édes kisjányom! Velük aztán soha! Ambrózy báró a kórterem küszöbén megtorpanva visszanézett a betegre, és tekintetében új gondolat szikrája lobbant.

Bevallom, csak részben tartott tar tottam am be Agáta Ag áta mama hajnali tanácsait. tanácsait. Ahhoz túlságosan izgatott voltam, hogy szunyókáljak, ezért lesiettem a konyhába, ahol az épp készülő reggeliből tányérra szedtem, ami csak a kezem ügyébe került.  – Mili kisasszonka, kisasszo nka, hát mag m agaa már megébr meg ébredt? edt? – csodálko cso dálkozo zott tt rám r ám a sistergő sister gő serpenyő ser penyő fölö fö lött tt álló Terka asszony asszo ny..  – Úgy is mondhatjuk, mo ndhatjuk, drág dr ágaa néni – moso mo solyo lyogtam gtam r á, mélyen mélye n beszívva a sülő szalonna szalo nna illatát ill atát.. –  Nekem ne terítsen, a szobámban reggelizek.  – Aztán Aztán majd maj d jól jó l elcsapja elcs apja a hasát hasá t ebben a nagy nag y szepetelésben{78} – csóválta csó válta a fejét Terka Terka asszony, és a tűzről félrehúzva a serpenyőt, a gőzölgő kannáért nyúlt. – Várjék mán, maga kelekótya lipinkamadár{79}, legalább leg alább a tejeskávéját hadd készítsem készítsem el! Bögrével és tányérral a kézben tértem vissza a szobámba. Az emeleti előtérben Richárd épp kinyitotta kinyitotta saját ajtaját, ajtaját, és kurta kur ta biccentéssel, biccentéssel, alig hallhatóan üdvözölt. üdvözö lt.  – Báró úr – viszonoz viszo noztam tam hűvösen a köszö kös zöntést ntést.. Ambró Ambr ó zy arca ar ca kissé megr meg r ándult, mintha bosszantaná, hogy ily hivatalos hangot ütök meg vele. Elhaladtunk egymás mellett, és én már épp könyökkel próbáltam lenyomni szobám kilincsét, mikor a lépcső tetején állva Richárd ismét megszólalt:  – Jutott valamir valam iree az aktákkal?  – Hogyan? Hog yan? – Most rajtam raj tam volt vol t a csodálkoz csodál kozás ás sor so r a.  – Azt kérdeztem, kér deztem, talált-e valami érdekeset ér dekeset a r égi ég i aktákban, amiket amike t ö nre nr e bíztam. Vagy ag y tán még beléjük sem nézett? „Vajon miért akar bántani? – futott át fejemen a gondolat. – Ha Agáta mama a saját szobájából hallotta, hogy én egész éjjel fenn voltam, papírokkal zörögtem és tollszárral körmöltem, akkor ez Richárdnak sem ker ülhette ülhette el a figyelmét. fig yelmét.””  – Sajnálom Sajnál om,, de még m ég semmi olyat ol yat nem találtam, talál tam, amit ami t érdemesnek ér demesnek tartanék az Ön becses be cses fig f igyelmér yelmér e  – feleltem, f eleltem, szavaimat szavaim at csipetnyi g únnyal, r átartiságg átartiság g al és bő ven mér m értt tartózko tartó zkodással dással fűszerezve. fűszerezv e. – Ám amint ez megváltozik…  – Ma nem leszek itthon – vágo vág o tt a szavamba, máris már is hátat for fo r dítva nekem. – A tébolydában tébolydába n van dolgom. dolg om. Este Este azonban szívesen meghallg atom a… hm, észrevételeit

„Süllyedj el!” – gondoltam pukkadozva, és mintha kimondatlan kívánságom teljesülne, Ambrózy bárót máris már is elnyelte elnyelte a lefelé kanyargó lépcső. lépcső. Egész nap az akták fölött görnyedtem. Kedves kis tetőtéri szobám végül már úgy nézett ki, mintha bomba robbant volna benne. Minden szabad felületen, az asztalokon, székeken, ágyon, ablakkereten, de még a padlón is papírlapok, fotográfiák és saját kusza jegyzeteim hevertek. Két óra körül Terka asszony oly óvatosan kocogtatta meg az ajtómat, mint aki attól tart, hogy mögötte az erdélyi havasok rettegett, embervérre szomjazó bankáját {80} találja.  – Hoztam egy eg y kis harapnivaló har apnivalót,t, Milikém Mili kém – nyújtotta felém a tálcát, és é s r ajta az ezüstfedővel ezüstfedőv el takart tányért. – A grófnő méltósága mondta, hogy ne is hívjam magácskát ebédelni, mivel sok a dolga, oszt úgyse jön. No, de azér enni kell, mer a végén még kecskebukát {81} vet az a szép lelke, kifelé a száján, oszt fel a mennybe!  – Honnan veszi, veszi , édes néni, hog ho g y az én lelkem lelke m szép? – nevettem fel.  – Látszik az a szeméből szemébő l – hunyor hunyo r ított r ám, mint aki nagy nag y titkok ismerő ismer ő je, ám mikor miko r a tekintete tekintete szertekalandozott a szobában heverő papirosokon és fotográfiákon, kerekded arca elkomorult. – Jaj, virágszálam, maga meg miféle csúfságba tévedt?  – Köszönöm Köszö nöm az ebédet, Terka Ter ka néni – nyomtam nyo mtam befelé befel é finom fino m erős er őszakkal zakkal az ajtót, a jtót, hog y útját álljam a készülő sopánkodásnak. – Vacsor Vacsoránál ánál találkozunk.

Ötöt ütött a szobám falán lógó, kicsinyke láncos óra, mikor az utolsó aktát is becsuktam. Karcsú lábú íróasztalom közepén sűrűn teleírt lapok hevertek. Rajtuk a betűkön kívül kacskaringós nyilak, bizonytalankodó kérdő- és (sokkal kevesebb) büszkén szökkenő felkiáltójel. „Most már csak várnom kell – gondoltam. – Várnom, míg az én öntelt báróm haza…” Idáig jutottam, mikor elnyomott az álom, és reggelig tán fel sem ébredtem volna, ha Terka asszony vacsoraidőben meg nem zörgeti az ajtómat. Úgy ugrottam talpra, mint akit parázs éget, és már futottam is a fürdőbe.  – A fiatalúr itthon van-e? – kér deztem Terka Ter ka asszonyt. asszo nyt.  – Még jóko jó korr délután megér meg érkezett, kezett, igen ig en hábor hábo r ús hangulatban hang ulatban – kaptam a választ, miközben mikö zben a márvány mosdótál fölé hajolva hideg vizet fröcsköltem az arcomra. – Nem szólt az semmit, csak bérontott a dolgozószobájába, és aztán úgy fesletett {82} odabe’, mintha árkot árko t akarna vájni a lépteivel. „Valami alaposan félresikerülhetett a tébolydában – gondoltam. – Sebaj, attól én még az orra alá dörgölöm, mire jutottam az aktáival.” A földszinti ebédlő hatalmas csillárjának üvegburái alól barátságos fény árasztotta el a terített asztalt. asztalt. Mire ir e leértem, leér tem, kar kar omon omo n a rendőr rendő r ségi paksamétákkal, még csak Agáta mama ült a helyén.  – Szép estét, gyer gye r mekem – biccentett bi ccentett felém fürkésző für készőn. n. – Látom, azér t némi pihenésr e is jutott juto tt ideje. Kérdőn néztem rá.  – A szoknyája szo knyája – intett felém – kissé meg me g gyűrő gyűr ő dött.  – Bocsánatot Bocsánato t kérek. – Azt hittem, elsüllyedek szég sz égyenemben. yenemben. – Azonnal átöltözö átö ltözöm. m. A grófnő gr ófnő szemében hamiskás fény csillant. csillant.  – Való igaz, ig az, hogy ho gy egy eg y ifjú hölg hö lgynek ynek sosem so sem illendő ille ndő g yűr yűr ött r uhában érkeznie ér keznie az asztalhoz asztalho z –  mondta. – Még akkor sem, ha az családi körben elköltendő vacsorához van terítve. Ám ez a villa, lássuk be, nem az angolkisasszonyok nevelőintézete. Hagyja tehát az átöltözést, de ígérje meg, hogy máskor figyelmesebb figyelmesebb lesz. Köszönetképp, hogy ilyen elnéző velem, pukedliztem, majd a karomon heverő aktákat a Makartcsokor kisasztalára tettem. Közben Terka asszony behozta a vagdalt savanyúval megrakott tálat, és

miután elhelyezte azt, a pohárszék elé cövekelt, hisz a főételt majd csak akkor szervírozhatta, ha már mindenki helyet foglalt. A lépcső irányából máris felhangzott Richárd cipőinek sietős kopogása, ami nyomban elárulta, hogy a báró különösen indulatos hangulatban van.  – Anyám – járult jár ult a g r ó fnőhö fnő hözz kézcsókr kézcsó kra, a, majd ahelyett, hogy ho gy leült volna, vol na, a Makart-csoko Makart-cso korr hoz ho z lépett, és tenyerét az aktákra fektette. – Talán végzett velük?  – Igen – feleltem felel tem a helyemen ülve. ül ve.  – Na és?! Zavartan Agáta mamára és a konyha felé pislogó Terka asszonyra pillantottam.  – Úgy gondo g ondo lom, lo m, ezt jobb jo bb volna vol na vacsor vacso r a után…  – Vacsor acso r a? – Richárd Richár d úgy nézett kör kö r ül, mint aki csak most mo st döbben dö bben r á, hol is van valójában. való jában. – Hát persze, a vacsor vacso r a! – mondta, és leült. leült. A következő húsz perc Terka asszony ízletes marhasültjének és – számomra – a báró szinte tapintható nyugtalanságának élvezetében telt. Gonosz vagyok? Nem hinném. Egyszerűen csak elégedettséggel töltött el, hogy az önmagát mindig rendíthetetlenül magabiztosnak mutató, nagyméltóságú Ambrózy bárót ennyire esendőnek láttam: Mikor kávéra és konyakra ko nyakra a nappaliba vonult vo nultunk, unk, magammal vittem vittem az aktákat. aktákat.  – Talán most… mo st… – szólaltam szólal tam meg, meg , ám Richárd Richár d ismét félbeszakított. félbe szakított.  – Igen, hát persze, persz e, fog fo g jon jo n végr vég r e hozzá! ho zzá! Elvégr e egész eg ész este err er r e vártunk: vár tunk: Durva udvariatlansága oly o ly nyilvánvaló volt, vo lt, hogy azt már Agáta mama sem tű tűrte szó nélkül.  – Fiam, most mo st azonnal kö vesd meg Hangay kisasszo ki sasszonyt! nyt! Ambrózy Ambró zy báró bár ó előbb értetlen pillantást pillantást vetett vetett édesanyjára, majd felfogva, felfo gva, miféle mi féle bűnt követett követett el, és bokáit összecsapva, ö sszecsapva, fejét meghajtva meghajtva szólt: szó lt:  – Bocsánatát Bocsána tát kér em, Mili. A hangnem, hang nem, amit magamnak mag amnak megeng meg engedtem, edtem, nem az ön személye személ ye ellen elle n szólt.  – Hanem ki ellen? – csúszott csúszo tt ki a számon, számo n, pedig az etikett szabályai szabá lyai szerint szer int e pillanatban pilla natban nekem (megbocsátásom jeléül) csupán a kezemet kellett volna csókra nyújtanom, méghozzá némán, mint a csuka. A szemem sarkából láttam, hogy Agáta mama sűrű füstpamatot fúj maga elé a szigaretlijéből, így takarva takarva el árulkodó ár ulkodó mosolyát mo solyát..  – Rettenetes Rettenetes napom napo m volt vol t – szakadt ki hirtelen hir telen a vallomás vallo más Richárdbó Richár dból.l. – A lipótmezei lipó tmezei tébolydában tébolydá ban ártam, hogy kihallgassam a Rudnay által rám bízott egyik ügy tettesét… Vagy tanúját? Ezt magam sem tudom. Sajnos Sajnos azonban azo nban nem mentem mentem vele semmire. semmir e. Az a nő egy… eg y… Megbo Megbocsássanak csássanak a hölgyek hölg yek az erős kifejezésért, de az a nő egy megveszekedett hisztérika. A következő percekben részletes beszámolót kaptunk Baranyai Erzsébet volt kasszírnő kihallgatásáról.  – Eleinte pró pr ó báltam szép szóval szó val a józan jó zan eszére eszér e hatni – mondta mo ndta Ambró zy báró, bár ó, s közben köz ben le-föl le-fö l árkált a szűk helyiségben. – Mivel válaszul csak hagymázas beszédet kaptam, hát felemeltem a hangomat, hango mat, és… Hát igen, meg kell valljam, kiabáltam, fenyegetőztem, persze mindhiába. A nőkre nőkr e oly o ly ellemző neuraszténia{83}, vagy tudom is én, mi, teljesen elborított elbor ítottaa a szerencsét szer encsétlen len leány elméjét. Richárd a kertre néző ablak elé állt, így jelezve, hogy nincs több mondanivalója. Én levegőt venni is alig mertem, Agáta mama viszont, miután belekortyolt konyakjába, kérdéssel fordult a fiához:  – Jól Jó l értet ér tettem tem magát, mag át, Richár d? Ön bement a lipótmezei lipó tmezei tébolydába, tébolydába , és o tt egy eg y súlyos súlyo s mérge mér gezésen zésen rendőri kihallgatásnak  ki hallgatásnak  vetett átesett, jelenleg ágyhoz szíjazott, kórosan zavarodott nőt rendőri  vetett alá?  – Baranyai Bara nyai Erzsébet Erz sébet alaposan alapo san gyanúsítható gya núsítható társnője, társnő je, kinek még a nevét sem hajlandó hajla ndó elárulni, elár ulni, meggyilkolásával – fordult felénk a báró, arcán dühös értetlenséggel.  – És mondja, mondj a, fiam – nézett né zett fel rá r á ültéből a gr ófnő óf nő –, meg m eg sem pró pr ó bált vele… Nos, beszélg beszél g etni?  – Beszélgetni? Beszélg etni? Egy őr ő r ült nővel? nővel ? Anyám, ez…  – Tudom, Tudom , maga mag a szerint szer int ez nonsense{84}  –   bólintott Agáta mama. – Ismérve az ön ellenérzéseit a

szoknyát viselő személyekkel szemben, ezen nem is csodálkozom.  – De kedves ke dves mama! – hábor hábo r odott odo tt fel Richárd, Richár d, aki egyr eg yree inkább csapdában érezhette ér ezhette mag át, mivel mi vel arcát enyhe pír öntötte el. – Magát például mindenkinél, akár nadrágos, akár szoknyás az illető, többre többre becsülöm. becsülöm.  – Én az anyja vagyok, vag yok, ez így íg y természetes term észetes – legyintett leg yintett szigar szig aretlijével etlijével Agáta mama. mama . – Nem jelent semmit.  – Bizonyíték Bizo nyíték kell? – húzta ki magát mag át a báró, bár ó, gyor gyo r s pillantást pill antást vetve r ám. – Hát jó, jó , legyen! leg yen! Bizonyítani fogom, hogy nincsenek előítéleteim a gyengébbik nemmel szemben, ám előbb szeretném meghallgatni Hangay kisasszonyt arról, mire jutott az aktákkal. „Gyengébbik   nem? Jaj, papuska, miért is kaptam tőled olyan kifogástalan nevelést? Ha csak egyetlen pillanatra is megfeledkezhetnék róla, hogy úrilány vagyok, aki soha, semmilyen körülmények között nem pofoz és nem rúg bokán öntelt ifjú bárókat, hát én úgy, de úgy megmutat megm utatnám nám ennek a hólyagnak…” hólyag nak…”  – Nos? – for fo r dult felém vár akozó ako zónn Ambró zy. – Figyelemm Fig yelemmel el hallga hall gatom! tom! Azt hiszem, épp csak szemernyit remegett a kezem, mikor a kávéscsészék mellett heverő egyzeteimért nyúltam. nyúltam.  – Előr Elő r e kell… kell … – Muszáj volt vol t megkösz meg köszöö r ülnöm ülnö m a tor to r komat, kom at, mert mer t a hangom hango m egér eg ércinco cincogá gásnak snak tűnt. tűnt. –  Bocsánat. Szóval előre kell bocsátanom, hogy a rendőrségi jelentésekben a leghalványabb olyan jelet sem találtam, találtam, ami Bissingen gró g róff vagy a titkár titkára, a, Matolcsy Matolcsy Kamill keze nyomára nyomár a utalna. Ambrózy báró elégedetten bólintott, majd leült a párnákkal bélelt kerti karszékbe, és keresztbe vetette a lábát. Látszott rajta: örömmel tölti el, hogy nem kell végighallgatnia számos olyan sületlenséget, melyet (mert mindenáron nyomra akarok lelni) csak én látok bele a dolgokba.  – Ráakadtam azonban azo nban más érdekesség ér dekességekr ekree – fo lytattam. lytattam. – Itt Itt van mindjár mindjá r t az első: első : feltűnt, feltűnt, hog ho g y az utóbbi öt évben elkövetett öngyilkosságok közül nyolc esetben is ugyanaz a zálogos adott el pisztolyt a későbbi áldozatn áldo zatnak. ak.  – Ez csupán akkor akko r volna vol na érdekes, ér dekes, ha mindig m indig ugyanazt ugya nazt a fegyver feg yvertt bocsátotta bo csátotta volna vo lna áruba ár uba – mondta mo ndta Richárd. – Ebben az esetben feltételezhetnénk, hogy az öngyilkosságra is a zálogos vette rá valahogy szegény bolondokat, így teremtve magának biztos vásárlókört.  – Óh – hökkentem hökke ntem meg. meg . – Ezek szerint szer int általánosan általáno san bevett szokás, szo kás, hogy ho gy aki halni vágyik, vág yik, zálogoshoz megy?  – Ha pisztollyal pisztol lyal akar végezni vég ezni magával, mag ával, mindenképp. mindenké pp. Csak a legszeg leg szegényebbek ényebbek kötik fel magukat, mag ukat, vagy ugranak a Dunába. A katonatiszteket majmolva az úriemberek, vagy akik annak szeretnének látszani, a halál férfiasabb módját, a golyót választják. A hölgyek ezzel szemben inkább a mérgeket részesítik előnyben, mivel ők a ravatalon sem szeretnének rútnak látszani. Tudta, kisasszony, hogy a mi boldognak bo ldognak mondot mo ndottt Monarchiánkon Monarchiánkon belül Magyaro Magyarországo rszágonn lesznek a legtöbben öngyilkosok? Ez nálunk, kérem, már-már divat. Nincs hét, hogy egy cseléd lúgkövet ne inna, a katonatisztjeinknek pedig elég egyetlen kártyaveszteség vagy elutasítás az imádott hölgytől, és máris halántékukhoz emelik a fegyvert. Ambrózy báró mindezt szomorú fejcsóválás kíséretében mondta, majd a jegyzeteim felé intett.  – Kérem, Kérem , ha van még más is, folytassa! fo lytassa!  – Akad – lapoztam lapo ztam a papírjaim papír jaim között. köz ött. – Találtam háro hár o m különböz külö nbözőő esetet, melyek a látszat ellenére összefügghetnek egymással. 1897 decemberében a László-féle gimnázium internátusában diáktársai halva találták Partovich Zoltán 18 éves tanulót{85}. A nyomozás megállapította, hogy nagy mennyiségű arzén végzett vele, amit valószínűleg előző el őző este este juttatt juttattak ak a szer vezetébe. vezetébe.  – Úgy emlékszem eml ékszem – szólt szó lt közbe Richár Ric hárdd –, a nyomo nyom o zók zó k öngyilko öng yilkosság sságoo t feltételeztek. feltételeztek.  – Akkor Akko r egész eg ész biztosan biztosa n tévedtek. Inter Internátusi nátusi bar átai és é s tanárai tanár ai szerint szer int Par tovich jó kedélyű, vidám vidá m természetű, nagy terveket dédelgető, bár heves szívbéli fellobbanásokra hajlamos fiatalember volt. A

tanúk szerint előző éjjel későn ért a szállására, ám akkor sem volt levert, inkább csak fáradt és kissé italos. De De hadd folytassa fo lytassam m a másik két üggyel! ügg yel!  – Kérem, Kérem , csak tessék!  – 1898. június 25-én a vízivár osi os i temető közelében köz elében agyo ag yonszúr nszúrták ták és kirabo kir abolták lták Podolszky Podo lszky {86} Alajosné, született Wend Anna özvegyasszonyt . A gyilkost sosem találták meg, bár Zsarnay r endőrtan endőr tanácsos, ácsos, aki a nyomozást nyom ozást vezette… vezette…  – És aki igen ig en jó detektív! – vetette vetette közbe kö zbe az én türelmetlen tür elmetlen bár óm. óm . {87}  – Tehát Zsarnay Zsar nay   a gyilkosságot követő hónapokban több gyanúsítottat is letartóztatott, ám mindről kiderült, hogy ártatlan. Végül itt a harmadik eset: 1898. augusztus 29-én a magas körökben rendkívül népszerű, életvidám és híresen jó táncos Szongot Károly testőrkapitány 38 évesen, laktanyabéli lakásán öngyilkosságot követett el{88}. Habár senki nem értette tettének okát, gyanús körülmény nem merült fel, ezért a nyomozást lezárták.  – Három Háro m halál, halál , egymástól egym ástól térben tér ben és időben idő ben is messze mes sze – vonta vo nta fel szemöldö szemö ldökét két Ambrózy Ambró zy báró. bár ó. – Ön mégis mégi s azt állítja, állítja, kisasszony, kisasszony, hogy hog y van bennük bennük valami közö s? Ismét a jegyzeteimbe néztem.  – A gimnáziu gi mnáziumi mi diák, mint azt a detektívek kiderített kider ítették, ék, utolsó éjjelét éjjel ét a Sánta Lúd nev  zengerájban  zengeráj ban{89} töltötte, ahol a csaposlány szerint eleinte egyedül, majd egy ismeretlen férfival ivott, akinek… Bocsánat, Agáta mama, de pontosan kell idéznem: „Úgy volt rút a pofája, hogy semmi seb nem látszott rajt’, oszt mégis ocsmánynak tetszett”. A grófnő gr ófnőnek nek arcizma arcizm a sem rándult r ándult,, hát folytattam: folytattam:  – A víziváros vízivár osii eset ese t nyomoz nyom ozása ása sor so r án több, a gyilko g yilkosság sság kör nyékén jár j áróó személy személ y is említet emlí tette, te, hogy hog y már napokkal korábban feltűnt nekik egy arra kószáló, nagydarab férfi, akinek „valahogy felemás volt a fizimiskája”. És végül a Szongot-féle öngyilkosság: a laktanya egyik tisztiszolgája jelentette, hogy a testőrkapitány halálának idején az épületből kirohanni látott egy ismeretlen dragonyost, aki mintha részeg lett volna, kissé támolygott, az arca pedig „ijesztően csúf volt, bár nem hibádzott rajta semmi.” Csend ült a kicsiny nappalira. Nyomasztó, hosszú csend. Ambrózy báró ismét hátradőlt a karszékben, és töprengőn nézett rám. Mikor a tekintete már-már kezdett igazán zavarba hozni, végre megszólalt:  – Felejtse el ezeket a valóban való ban érdekes ér dekes ostobaság os tobaságoka okat,t, Mili – mondta, mo ndta, majd felállt, felál lt, és oly ol y hirtelen hir telen kapta kapta ki kezemből a jegyzeteimet, j egyzeteimet, hogy hog y az egyik lap elszakadt. – Ön nemrégiben nemr égiben azt sugallta, hogy ha bevonnám a munkámba, a női meg érzéseivel sokat so kat segíthetn segíthetne. e.  – Én csupán arr ar r a… – Próbá Pr óbáltam ltam mentegetőzni, mentege tőzni, ám ő (bosszantó (bo sszantó szokásáho szo kásáhozz híven) ismét a szavamba vágott vágo tt::  – Az imént anyámnak ígér íg éretet etet tettem, tettem, hogy hog y még ma este bizonyítom bizo nyítom:: cseppet sem vagyok vag yok olyan ol yan előítéletes a szoknyát viselő személyekkel szemben, mint azt hiszi. Így tehát most tisztelettel megkérem önt, hogy holnap kísérjen el engem a lipótmezei tébolydába, és segítsen kiköszörülni a csorbát, amit férfiúi ügyetlenségemmel okoztam. Mit mondhatnék: abban a különös pillanatban bizony mukkanni sem tudtam. Sőt, ha észre nem veszem, hogy hog y Agáta mama biztatóan biztatóan összecsippenti a szemét, tán tán még bólintani is elfelejtet elfel ejtettem tem volna.

 4  Egy barát vasra verve  Buda-Pest, 1900. október 2.

 – Örülök neked, kedves  – mondtam, mire ő a szemembe nézve híven elismételte: „Örülök neked, kedves”, és közben turcsi orrának bal likából fényesen csillanó takonyfolyó csordult le a szája széléig.  – Hoplicsek! Hopli csek! – idéztem papuska szavajár szavajá r ását, amit akkor akko r volt vo lt szokása szo kása mondani, mo ndani, mikor miko r valami valam i bájosan meglepőt látott, majd fogtam a leány nyakába kötött vászon bal sarkát, és megtöröltem vele az orrát. „Hoplicsek!”, szólt erre Kaméleonka is, és kendője jobb sarkát finoman az arcomhoz érintette. Ezen muszáj volt nevetnem, s persze ő velem nevetett. A Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda hatalmas parkjában álltunk, hol az ősszel lehullott levelek vaskos, puha réteget r éteget alkottak alkottak a tisztára tisztára sepert sétányok sétányok két oldalán. Az idő hidegr e fordult. fo rdult. Az Az ólomszín felhők már-már havat ígértek, ám szerencsére mindketten jó meleg kabátot viseltünk. Ha nincs az a nyakba kötött, kötött, nyálfoltos kendő, kendő , akkor biz’ hétköznapi hétköznapi barátn bar átnőknek őknek néztünk volna ki, akik a közelgő báli szezonról, vagy épp a legújabb bécsi divatról csevegve kóricálnak az ősfák alatt.  – Úgy tűnik tűnik – lépett hozzánk hoz zánk Salgó Salg ó doktor, do ktor, aki ö ltönye fölé fö lé vett o r vosi vo si köpenyében köpe nyében vacog vaco g ni látszott –, a mi Kaméleonkánk állapota némi javulást mutat, mióta azt a rövidke időt kegyeddel töltötte. töltötte. A r ohamai elmaradt elmar adtak, ak, és mások utánzásáról utánzásáró l is leszokott leszo kott..  – Hisz most mo st is utánam mond mo nd mindent – for fo r dultam én, és per sze Kaméleonka Kaméle onka is az or o r vos felé. Salgó Salg ó megvárta, míg barátnőm visszhangja elcsendesedik, majd így felelt:  – Miután Miután kegyed keg yed szerencsésen szer encsésen felépült, felépül t, a páciens megmar meg maradt… adt… Hogy Hog y is foga fo galmazz lmazzak? ak? Nos, Hangay-állapotban. Igen, ez így pontos! Ha ön nincs itt, egyetlen szót sem szól, ám a viselkedése, a gesztusai és az én-tudata Hangay Emíliát mintázza.  – Ez döbbenetes! – ámultam. „Ez döbbenetes!” – ámult Kaméleonka is, mire ismét nevetnünk kellett. Salgó doktor, aki előtt –  úgy tűnt – Bolyó professzor azóta is gondosan titkolta, hogy annak idején valójában miért kerültem be a lipótmezei tébolydába, bizalmasan közelebb hajolt.  – Van Van ennél sokka s okkall meghö meg hökkentőbb kkentőbb hír is – mondta, m ondta, s én tisztán láttam, hogy ho gy kopasz ko pasz feje fej e lúdbőr lúdbő r zik a hidegtől. – Az ápolók arról számoltak be, hogy Kaméleonka éjszakánként olykor beszél álmában.  – Ebben mi a r endkívüli? endkívüli ? – kérdeztem… kér deztem… akarom akar om mondani, mo ndani, kérdeztük  az   az orvost. – Más is szokott álmában beszélni.  – ”…álmában beszélni” be szélni” – ismételte Kaméleonka, Kaméleo nka, éppannyir a csodálko cso dálkozva, zva, mint én.  – Ez a páciens pác iens még soha so ha nem tett tett ilyet – mondta mo ndta Salgó Salg ó , úgy úg y fixír fi xíroz ozva va társnő tár snőmet, met, mint mi nt rova r ovarr tanász a váratlanul orra elé kerülő, új sáskafajt. Gyűlöltem, hogy tárgyként kezeli kis barátnőmet, de elnéztem neki, hisz az elme zavarait kutató orvosok maguk is különcök kissé. – Ráadásul, amit álmában mond, az nem utánzás. Tűzről, vérről, dörrenésekről beszél, no meg egy kutyáról, ami… Oh, báró úr, ön itt?! itt?! A hatalmas, sárgára mázolt tébolyda irányából Richárd közeledett felénk. Puhakalapját mélyen a szemébe húzta, járása ruganyos, energikus volt, és minden lélegzetvételnél fehér párafelhőt fújt ki, mintha túl túl volna vo lna hevülve.  – A kisasszonyr kisasszo nyraa vártam, vár tam, ám elfogyo elfo gyott tt a türelmem türel mem – közö kö zölte lte r idegen ideg en a báró bár ó , ám mivel Salgó Salg ó továbbra is kérdőn kér dőn nézett nézett rá, így íg y folytat fo lytatta: ta: – Együtt Együtt érkeztünk, ám a kapuban elváltak útjaink.  – A női r észleg meglátog meg látogatása atása előtt elő tt mindenképp mindenké pp találkozni találko zni akartam akar tam az én kis barátnőmm bar átnőmmel el –  vettem vettem át a szót. – A folyosón folyo són futottam futottam össze ö ssze Salgó doktorral doktor ral,, aki volt szíves megmut megm utatni, atni, merre merr e sétál.

Csodás, hogy már nem tartják bezárva.  – ”… nem tartják bezár bezá r va” – moso mo solyg lygoo tt Kaméleonka Kaméleo nka is, arcán ar cán őszinte ő szinte ör ö mmel. mmel .  – Orvos Or vosok ok vagyunk, vag yunk, nem ször szö r nyetegek – kedélyeskedett kedélyeske dett Salgó Salg ó doktor. dokto r. – Mint mondtam, mo ndtam, az ö n csodás felépülése óta Kaméleonka nyugodt, kiegyensúlyozott és megbízható beteggé vált. Remélem, Hangay kisasszony, hogy immár ön sem forgat a fejében szuicid{90} gondolat go ndolatokat. okat.  – Biztosíthatom, doktor dokto r úr – lépett közénk köz énk harcias har cias elszántságga elszántság gall Ambró zy báró bár ó –, hogy hog y egykor eg ykor i betegének a békés aggkor elérése az egyik leghőbb vágya. Most azonban elnézését kell kérnem, de a kisasszony és jómagam jó magam távozni vagyunk kénytelenek. kénytelenek. Richárd a karom után nyúlt, én azonban kecses mozdulattal kitértem előle, és megöleltem Kaméleonkát.  – Vigyázz ig yázz magadr mag adra, a, húgo cskám – súgtam súg tam a fülébe, mire mir e ő így íg y felelt: felel t: „Vig „Vigyázz yázz magadr mag adra… a… nővérkém.” Azt hiszem, a megdöbbenés kiült az arcomra. Bizonyára így volt, mivel Kaméleonka is tágra nyílt szemmel mer edt rám, és közben halk kiáltást hallatott. hallatott. Ahogy a szemébe néztem, a saját tükör tükörképemet képemet láttam, és immár a mozdulatai sem különböztek az enyémtől, ám valahol mélyen legbelül mégis érezni ér ezni véltem véltem a változást, mely kis barátnőm zavaro dott elméjében végbement. végbement.  – Mennünk kell. – Ambróz Ambr ózyy báró bár ó máso m ásodszo dszorr már sikeresen siker esen rag r agadta adta meg a karom kar omat, at, és én hagytam, hogy a tébolyda épülete felé tereljen. A főbejárathoz vezető, lejtős kocsifelhajtóról visszapillantva még láttam, amint Kaméleonka épp az ellenkező irányba siet, úgy tartva bal karját, mintha saját, láthatatlan láthatatlan bárója bár ója vezetné. vezetné. Gondolataim még mindig egykori egykor i betegtársam betegtársam körül kör ül őgyelegt őg yelegtek, ek, mikor a tébolyda tébolyda bal szárnyának szárnyának első emeletén meghúzódó zárt osztály bejáratához értünk. A folyosót itt fehérre mázolt, kettős vasrács tette járhatatlanná, mely előtt kicsinyke asztalnál mogorva ápoló ült. Mikor meghallotta közelgő közelg ő lépteink kongását a csupasz falak között, felállt és kulcsait zörgetve, zör getve, közönyös közönyö s képpel bámult ránk!  – Tiszteletem, méltóság méltó ságos os úr – hajol haj oltt meg kissé, amint az asztalkája mellett mell ett,, melyen mel yen vaskos vas kos könyv kön yv hevert, megtorpantunk. meg torpantunk. – Ha kérhetn kér hetném, ém, tessenek beírni a neveket! Fogtuk a kopott tollszárat, és rozsdás acélhegyét a sűrű tintába mártva, a könyv fölé hajoltunk. Előbb Richárd, majd én is beírtam nevemet a megfelelő rovatba. Ám mikor rajtam volt a sor, a fejemben oly bizarr gondolat villant fel, hogy majdnem elnevettem magam. A báró ezt persze azonnal észrevet észr evette, te, és miután miután az ápoló ápol ó átengedett átengedett minket a kettős kettős vasrácson, vasrácso n, rögvest rö gvest rá is kérdezet kér dezett: t:  – Talán látott valami ér é r dekeset?  – Inkább a helyzet volt vo lt külö kül ö nös – feleltem felel tem sutto sutto gva. gva . – Ahogy Ahog y egymást eg ymást követve kö vetve a sárg sár g a lapok lapo k fölé fö lé hajoltunk, hogy beír juk nevünket nevünket a könyvbe, miközben a portás por tás figyelt, az épp épp olyan volt… vo lt…  – Nos?  – Épp olyan, olya n, mintha egy eg y templomban templo mban a szig or ú pap előtt elő tt írnánk ír nánk alá a házasság ház asságii anyakönyvet. anyakö nyvet. Ambrózy báró karja, melyen a kezem nyugodott, megfeszült, ő azonban nem nézett rám, csak ennyit felelt:  – Könnyen lehet, lehe t, Mili, Mili, hogy ho gy némi né mi gyó g yógykúr gykúr ára ár a ismét itt kellene hagyno hag ynom m magát mag át a tébo tébolydában. lydában. Touché {91}! Hány hónapja is ismerem Sédeni-Ambrózy Richard Lajos Gobert bárót? Lényegtelen. Annyi biztos, hogy én már számtalanszor illettem őt csípős megjegyzésekkel, szurkáltam, korholtam és gúnyoltam ridegsége, rátartisága, karót nyelt viselkedése miatt, ám válaszul eddig csakis dühöt, megvetést vagy közönyt kaptam. Most először fordult elő, hogy a humor villámgyors pengéjével vágott vágo tt vissza. Legalábbis szívből reméltem, rem éltem, hogy amit mondott mondo tt,, azt csak viccnek szánta. szánta. A Kaméleonkával való találkozás örömét és az abból született virgonc gondolataimat hamar szertefújta a zárt osztály hátborzongató lehelete. Bolondházba lépni olyan, mintha az ember egyenest az Alvilágba merülne alá. A legsúlyosabb állapotban lévő, gyakorta ön- és közveszélyes női betegek

részlege tán még nyomasztóbb volt, mint a Lipót többi része. Habár könnyen lehet, hogy ezt csak azért éreztem éreztem így, mert egykor rövid rö vid ideig magam is lakója voltam. A széles folyosókon senki nem járt. A cellák, vizsgálók, raktárak ajtaját zárva tartották, a kilincseket mindenhol kiszerelték, az ablakokon dupla drót- és vasrácsozat szűrte a napfényt. Minél beljebb hatoltunk e pokolbéli labirintusba, annál több homály, bántó szag és borzongató zaj ölelt körül minket. Az őrület ragadós, nyálkás miazmája{92} szinte tapinthatóvá vált. Nem csoda hát, hogy mikor a harmadik kanyar után a főnővér váratlanul elénk toppant, majdnem felsikoltottam.  – Nocsak, a selyem hálóing háló inges es jányka! – csodálko cso dálkozo zott tt rám r ám egykor eg ykor i felügyelő felüg yelőm, m, majd észbe kapva fejet hajtott a báró előtt. – Méltóságos úr, Bolyó professzor a hatos cella előtt várja önöket. Azzal sarkon fordult, és zsebéből kilincset véve elő, a legközelebbi ajtóhoz lépett, amit aztán ijesztő döndüléssel csapott be maga mögött. Őszintén szólva, kissé csalódott voltam. Bennem jó érzemények maradtak maradtak a szigorú, szigo rú, ám titkomat titkomat ismerő és szökésemet szökésemet segítő segítő főnővérr ől, aki azonban –  úgy tűnt tűnt – csakis hálóing em finom fino m anyagát anyag át tartotta tartotta meg emlékezetében. emlékezetében.  – Fel nem fogha fo ghatom, tom, mi értelme ér telme ennek – támadt r á Bolyó pro pr o fesszor fesszo r Ambró zyra, zyr a, midőn midő n a hatos cellához értünk. Mikor a báró nem válaszolt, én viszont a kezemet nyújtottam felé, az öreg tudós hirtelen elszégyellte magát. – Bocsánatáért esedezem, Hangay kisasszony, amiért ily udvariatlanul fogadom önöket – mondta, és épp csak érintve ujjaimat, könnyű csókot lehelt fehér csipkekesztyűmre  –, ám amikor amiko r a báró bár ó úr megüzente, meg üzente, hogy ho gy ma ö nt is szeretné szer etné elhozni elho zni a betegemhez, betegem hez, csodálko cso dálkozáso zásom m túllépett minden határt. Ez a nő… Baranyai Erzsébet anélkül is mérhetetlen kínokat él át, semhogy kihallgatással, nyomozati faggatózással zaklassák. Az elmeállapota kritikus, a laudánumot viszont csak mértékkel adagolhatom neki, hisz nemrég súlyos mérgezésen esett át. Alig hiszem, hogy bármi értelmeset ér telmeset mondana önöknek, ö nöknek, tehát… tehát…  – Én ma be sem lépek a cellába, cell ába, prof pr ofesszo esszorr úr – akasztotta meg az orvo or voss ideges ideg es szóár szó áradatát adatát Ambrózy báró. – Hangay kisasszony vállalta, hogy egyedül beszél Baranyaival, és a maga… nos, minden bizonnyal kifinomultabb, kíméletesebb módszerével igyekszik őt szóra bírni.  – Akkor hát – Bolyó doktor dokto r a kezében tartott tarto tt kulcso kulc sott a zárba zár ba illesztett ill esztettee – arr ar r a kérném kér ném kegyedet, keg yedet, hogy vegye le a kalapját, húzza ki hajából a tűket, és a retiküljét, sálját, nyakláncát is hagyja nálunk! Nem hinném, hogy a beteg agr ag r esszivitásra esszivitásra szánná el magát, de azért jobb félni, mint megijedni. meg ijedni. Mi az ajtó előtt elő tt leszünk, a kukucskát nyitva nyitva hagyjuk, íg y ha baj tör ténne, ténne, azonnal a segítségére segítségér e siethetünk. siethetünk. Ezt hallva maradék nyugalmam is szerteszállt, mint pernye a szélben, de azért szó nélkül engedelmeskedtem. Feltűzött hajam a kalaptűk híján nyomban a vállamra omlott, és a kezemet is tétován tétován üresnek ür esnek éreztem a gyöngyö gyö ngyöss retikü r etiküll nélkül. A zár csattant csattant,, a párnázott pár názott ajtó ajtó kitárult. Másfél órát töltöttem Baranyai Erzsébet és az őt gyötrő kísértetek társaságában. Mikor kiléptem a cellából, igazán megviseltnek tűnhettem, mivel Bolyó professzor azonnal vízért szalajtotta az épp arra járó ápolónőt, míg Richárd a folyosón sorakozó padok egyikéhez kísért. Megvárták, míg apró korty kor tyokkal okkal kiürítem kiürítem a poharat po harat,, és mélyet sóhajtok sóhajtok a rossz ro ssz szagú szagú kórházi kó rházi levegőből. levegőbő l. Bolyó Bolyó professz pro fesszor or türelme bizonyára bizo nyára tovább is kitartott volna, ám a bárót báró t term természete észetesen sen majd’ szétvet szétvetett ettee a kíváncsiság. kíváncsiság .  – Jutott valamir valam ire, e, Mili? – szólt szó lt rám szigor szig or úan. – Vag Vagyy csak az időnket idő nket vesztegettük? Rettentőmód zavart, ahogy a két férfi fölém tornyosult, ezért felálltam a padról, és visszavettem a kalapomat, retikülömet és minden más holmimat. holmi mat.  – Mindaz, amit sikerült siker ült kiszednem belől bel őle, e, ször szö r nyen kusza – kezdtem a beszámo beszám o lómat. ló mat.  – Tudtam! – vágo tt elkeser edett gr imaszt a báró. bár ó.  – Kusza, de nem kibog kibo g ozhatat oz hatatlan lan – folytatt fo lytattam, am, r o sszalló sszall ó pillantást pill antást vetve r á. – Baranyai Bara nyai Erzsébet Erz sébet kasszírnő volt Budapesten, Budapesten, miként a társnője, Mahovecz Irén is. i s.  – Mahovecz? Tehát így íg y hívják a másik m ásik nőt! nő t!  – Úgy tűnik, tűnik, hogy hog y Baranyai Bara nyai Erzsébet Erz sébet teljességge teljesség gell eltévedt saját sa ját beteges látomásai látom ásai dzsungelében dzsung elében –  beszéltem beszéltem tovább, miközben mikö zben kicsiny csontfésűmmel csontfésűmmel eligazg eli gazgatt attam am a fr izurámat, izurám at, felvettem felvettem a kalapomat,

és helyükre szúrtam a tűket. Amint ezzel megvoltam, máris sokkal jobban éreztem magam. A lábam szinte magától mozdult, hogy minél hamarabb a zárt osztályon kívülre vigyen. A két férfi szó nélkül, figyelmesen hallgatva követett. – Erzsébet azt mondta, ő beszélte rá Irént, hogy Marosvásárhelyre utazzanak, mert ott jobb állás vár rájuk. Erre, mint állítja, a fejében zsongó holt lelkek utasították, akiket viszont a Szellemmester hívott elő a túlvilágról. Ezt az illetőt nagy tisztelettel, sőt rajongással emlegette, bár arra nem volt hajlandó, hogy leírja a külsejét. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a Szellemmester férfi lehet, méghozzá igen jó kiállású.  – Vag Vagyy csupán hagymázas hag ymázas képzelg képze lgés és – vetette vetette közbe kö zbe Ambróz Ambr ózyy.  – Alig hiszem, hi szem, hog ho g y egy eg y hallucináció halluci nációnak nak dohányízű do hányízű volna a csókja csó kja – mondtam mo ndtam kissé epésen.  – Ugyan miér mi értt ne?  – Mert ez nem illene ill ene egy eg y o lyan gavallé ga vallérr hoz, hoz , akit a szerelmes szer elmes nő csupán elképzel. elképzel . Ha mi férfir fér firóó l ábrándozunk, drága barátom, akkor annak a haját, a szemét, az ajkát, arcának vonásait, a termetét, a tartását, sőt, még a hangjának színét is pontosan le tudjuk írni, ám a szájszagát… Nos, erre női álmodozásban még nem volt példa, úgy hiszem. Bolyó professzor halk, csodálkozó hümmentéssel ismerte el igazamat, én pedig folytattam a beszámolót:  – Baranyai Bar anyai azt a zt is elár el árulta, ulta, hogy ho gy a vásár helyi út pusztán csapda vo lt. Ő előr elő r e tudta, hogy hog y a vár osban os ban minden kasszírnői állás be van töltve, így csúfos kudarc vár rájuk. Napokig egy rossz, poloskás garniszállóban laktak, ahol Erzsébet folyton arról győzködte elkeseredett barátnőjét, hogy jobb volna mindkettejüknek meghalni. Eközben a fejében tomboló kísértetek folyvást gyötörték szegényt, emlékeztetve őt a Szellemmester egyértelmű parancsára: sem neki, sem Mahovecz Irénnek nem szabad élve visszatérnie a székesfővárosba.  – A g yanúsítottunk tehát egyben eg yben áldozat áldo zat is – bólo bó loga gatott tott Ambróz Ambr ózyy báró, bár ó, miközben mikö zben az osztály os ztály vasrácsai megnyíltak előtt elő ttünk. ünk. – Mondott még mást is ez a Baranyai?  – Az eddigieket eddig ieket sem volt vol t könnyű kö nnyű kihámo ki hámozni zni látomáso látom ásoss hadarásábó hadar ásábóll – emlékeztett emlék eztettem em a bárót. bár ót. – A történet vége még ennél is homályosabb. Annyi biztos, hogy Irén végül a hazautazás mellett döntött, és szeptember 25-én felült a Kolozsvár felé tartó vonatra. Erzsébet utolsó éjjel is próbálta őt meggyőzni, hogy legyenek öngyilkosok, hiszen az életük fabatkát sem ér. A barátnőjében azonban, akit egyébként alig néhány hete ismert, túl erős volt az egészséges életösztön. „Nem értette az a rima, hogy meghalni szent kötelességünk, hisz ezt várja tőlünk a Szellemmester”, ismételgette Baranyai a cellában. Aztán beszélt a vonatról, leírta a kupé minden apró részletét, ám a kísértetek oly erővel rontottak rá, hogy az események teljességgel összekavarodtak a fejében.  – Megölte Megö lte Maho Mahovecz vecz Irént? – kérdezte kér dezte Ambrózy Ambró zy báró. bár ó.  – Annyi biztos, hogy hog y meg m egpr próbá óbálta. lta. Miután Miután hiába hiá ba igy i gyekezett ekezett öngyilko öng yilkosság sságba ba ráng r ángatni atni őt, ő t, a vonaton vo naton méreggel teli teát kínált neki, ám a nő gyanút foghatott, mivel visszautasította azt. Baranyai ekkor, hogy bizonyítsa jó szándékát, maga ivott az üvegből. Hogy ezután mi történt, arról egyetlen értelmes szót sem mondott. Valamivel később a szerelvény befutott az apahidai állomásra, ahol a vízióktól és méregtől mér egtől kába Erzsébet leszállt és összeesett, összeesett, Irénnek pedig nyoma veszett. veszett.  – Habár a helyi csendőr csendő r ség nem jelentette, hogy hog y női hullát találtak volna vol na a kör kö r nyéken –  morfondírozott a báró –, attól még Mahovecz méregtől bódultan folyóba, kútba eshetett. Vagy, ha netán tovább is utazott, miként azt a helyi vasutasok állítják, Szamosújvár felé, később bárhol kizuhanhatott kizuhanhatott a vonatból.  – Sajnálom, Sajnálo m, hogy hog y csak ennyire ennyir e jutottak – tárta szét kur ta karjait kar jait Bolyó Bol yó prof pr ofesszo esszor. r. – Ígér Íg érem, em, ha a páciens elméje a kezeléseknek hála feltisztul, feltisztul, nyomban értes ér tesítem ítem önt, báró úr.  – Köszönöm Köszö nöm – legyintett leg yintett Richárd Richár d –, bár úg y vélem, hog ho g y ez már aligha alig ha történhetik tör ténhetik meg időbe i dőben. n. Elhagyni a lipótmezei tébolydát számomra maga volt a mámoros boldogság. Konflisunk keresztülhajtott a parkon, majd ki a szélesre tárt kapun, és a lovacska patái máris vidám trappot

kopogtak a Hidegkúti út kövezetén. Megkönnyebbülve szívtam magamba a város friss, bár kissé szénporos, fafüstös levegőjét – és csak ekkor döbbentem rá, mily nagyon rettegtem az őrült gondolattól, hogy a cellaajtó, amit életemben másodszor zártak rám, immár soha többé nem nyílik ki.

 – Melyik a Redeves-villa? Redeves-vill a? A vízivárosi katonai temető közelébe érve tettem fel váratlan kérdésemet, amivel a bárót – ezt tudtam tudtam jól – nyomban kizökkent kizö kkentett ettem em elmélyült go ndolataiból.  – Valahol alaho l arr ar r a lehet – bökött bökö tt ő sétapálcájával sétapálcájá val balra, balr a, a Hűvö Hűvösvöl svölgg yi útról útró l leágazó leág azó Budakeszi út irányába, és persze a homlokán bosszús ráncok jelentek meg. Csakhogy ez engem cseppet sem érdekelt! Zokon vettem, hogy mióta elhagytuk a tébolydát, egyetlen szóval sem dicsért meg, pedig amit Baranyai Erzsébet cellájában véghezvittem, véghezvittem, az igenis ig enis nagyszerű nagyszer ű nyomo nyomozói zói tett tett volt.  – Valaho Valaholl itt halt meg az a szegény szeg ény asszony asszo ny – sóhajtottam. sóha jtottam.  – Miféle asszony? asszo ny?  – Hisz tudja: a r égi ég i akták közt köz t találtam r á az ügyr üg yree – emlékeztett emléke ztettem em ő t, most mo st már magam mag am is bosszúsan. – Podolszky Alajosné, született Wend Anna idős nőt itt szurkálta agyon az a férfi, akinek „úgy volt rút a pofája, hogy semmi nem hibádzott rajta” – idéztem a tanúvallomások egyikéből.  – Ha bűnesetekr bűnesetekről ől beszél, legyen leg yen mindig hajszálpo hajszál pontos, ntos, Mili – szólt szó lt r ám feddőn feddő n az én szigor szig or ú báróm. – A szemtanúk csak annyit állítottak, hogy a gyilkosság előtti napokban többször láttak errefelé egy idegent, akinek különösnek vélték a fizimiskáját.  – Megengedem Megeng edem – egyeztem eg yeztem bele, búsan lesve ki a konflis konf lis bőr fedele alól. aló l. – Attól Attól még ször szö r nyű, hogy hog y néhány év előtt épp itt, itt, ezen a békés vidéken vidéken öltek meg eg y erre err e sétáló idős asszonyt asszo nyt..  – Igen, már emlékszem emlé kszem – mor m or dult Ambrózy Ambró zy báró bár ó . – A vízivár o si rabló r ablógyi gyilko lkosság sság.. Alig Aligha ha van köze kö ze a mi ügyeinkhez. A „mi” ügyeinkhez? Valóban ezt mondta? Nem bírtam ki, hogy csodálkozva felé ne forduljak, és már ontottam is volna a kérdéseimet, követelve: azonnal mondja meg, merre folytatjuk mi ketten a nyomozást, mikor a báró, mit sem törődve az alattunk veszedelmesen imbolygó kocsival, hirtelen felállt. Elképzelni sem tudtam, mi lelhette, hisz a Pasarét eme gyéren lakott táján, ahol csupán a Szép Ilona vendéglő, a régi temető, no meg a fák között rejtőző nyaralóvillák nyújtottak némi látnivalót, a késő őszi szürkeségben igencsak unalmasnak tűnt. Mielőtt azonban bármit kérdezhettem volna, Richárd szólt a kocsisnak, mire a konflis ide-oda csúszkálva a sáros macskaköveken, épp a temető bejáratánál megállt. A széles Hidegkúti úton más járművek is közlekedtek, ám mind közül kitűnt az a lovas, aki fürgén galoppozva szemből közeledett, és kesztyűbe bújtatott jobbjával már messziről integetett. Amikor megállt mellettünk, bal könyökét a kardjára szorította, hogy az ne zörögjön, miközben mikö zben szabad kezét a sisakjához emelve tisztelgett. tisztelgett.  – Méltósá Méltóságg os Ambr ózy óz y báró bár ó úr hoz ho z van szerencsém? szer encsém?  – Ahogy Ahog y mondja mo ndja – bólintott ból intott Richárd, Richár d, mire mir e a lovasr lo vasrendő endőrr levelet level et húzott húzo tt elő zubbonya zubbo nya belső zsebéből, és meg sem várva, vár va, hogy hog y azt a címzett kibontsa, már mo ndta ndta is az üzenetet: üzenetet:  – Rudnay főkapitány fő kapitány úr szalajtott szalaj tott a kéréssel, kér éssel, miszer misze r int a méltóság méltó ságos os báró bár ó úr szíveskedjék szíveskedj ék ezen minutában átkocsizni Pestre, egenyest a Fővárosi Orfeumba, mer’ hogy igen nagy a baj.  – Aztán Aztán mégis még is miféle? mi féle? – kér dezte Ambrózy, Ambró zy, aki még mindig m indig nem bontotta bo ntotta fel a bor ítékot.  – Pontosan Ponto san aztat én nem tudhatom tudhatom,, méltóság méltó ságos os úr – vont vállat váll at a rendőr rendő r –, de annyi bizo nyos, nyo s, hog y az Orfeumban haláleset történt. Mi több, már letartóztatás is foganatosíttatott, melynek áldozatja a méltóságo méltóságoss báró úr egyik igen jó barátja. Richárd összevonta a szemöldökét, majd feltépve a borítékot, elolvasta Rudnay üzenetét. Miután

végzett, végzett, a konflist ko nflist ismét elindította, elindította, majd visszaült mellém, a papírt papír t pedig szó nélkül az ölembe ö lembe ejtette. ejtette. A főkapitányság főkapitányság fejléces fejl éces levelében ennyi állt: ál lt:  Ambrózy báró kezeihez! kez eihez! Gyere Gyere tüstént tüst ént az Orfeumba. Orfeumba. Titkár főbe lőve. l őve. Tarján Tarján Vilmos Vilmos újságíró újs ágíró letartóztatva. let artóztatva.  Rudnay Béla főkapitány

Tán mondanom sem kell, hogy még soha életemben nem jártam a Somossy, vagy miként újabban hívják, a Fővárosi Orfeumban{93}. A Nagymező utcában álló épület kívülről meg sem ragadta a tekintetemet, ám belépve az üvegezett kapun, mindjárt elállt a lélegzetem. Ennyi kacskaringós díszt, aranyfüstös stukkót, színpompás virágmintákkal telipingált falat, velencei tükrös kabátőrzőt, márványfaragványt és kristálycsillárt nézni is fárasztó volt. Pedig kora délután, mikor a báróval megérkeztünk, a világítás javát fel sem kapcsolták, és mint később megtudtam, este sem fogják, ugyanis az Orfeum Or feum épp átalakítás átalakítás alatt állt. állt.  – Az igazg ig azgató ató és főka f őkapitány pitány urak ur ak az emeleti em eleti irodá ir odáknál knál várják vár ják önöke ö nökett – tör tördelte delte kezét hajbókol hajbó kolva va az öreg jegyszedő, amint megtudta, kik vagyunk. – Ez, kérem, rettenetes! Egyenesen hátborzongató! A Somossy Somo ssy alatt ilyen biztos nem for dulhatott dulhatott volna elő! Nem bizony! Az irodákhoz keskeny, gázlámpákkal megvilágított, a nagyközönség elől tapétaajtóval lezárt lépcsőn kellett felmenni. A bordó futószőnyeg elnyelte lépteink zaját, ám a nézőtér felől hangos kopácsolás szűrődött át. Úgy tűnt, bármi történt is az épületben, a munkásokat semmi nem zavarhatta meg abban, hogy folytas fo lytassák sák az Orfeum Or feum átalakítását átalakítását.. {94}  – Waldmann Waldmann  úr jövő augusztusban akar nyitni – magyarázta a jegyszedő, és a hangja idegesen megremegett. – Itt, kérem, minden új lesz. A damaszt asztalterítők, az ezüstneműk, a páholyfüggönyök, a  proszcénium{95}  székei, a felső karzat büféasztalai és a személyzet java mindmind az új igazgató ízlését tükrözi majd. A jóisten segítsen meg minket, de a Fővárosi Orfeum bizony kiveti magából a kopottat, nyűttet, elhasználtat. Hallva panaszos motyogását kétségem sem lehetett felőle, hogy szegény bácsika önmagát is eme kidobandó bútordarabok közt tudja. Mást azonban, mint hogy csendesen szántam őt, s miután célunkhoz kísér t minket, minket, lopva lo pva egy ezüstkor ezüstkoronást onást csúsztattam csúsztattam a tenyerébe, nem tehett tehettem em érte. ér te. Az enyhén kanyarodó, hosszú folyosó legvégén, hol jobb kézre az igazgatói páholy tapétaajtós bejárata, azzal szemben pedig egy egész sor párnázott ajtó sorakozott, elsőként Tarján Vilit vettem észre. A kajla fiatalember úgy állt áll t ott két két rendőr között közö tt megbilincselve, meg bilincselve, mint akit villám sújtott, és így a megrázkódtatástól még a saját nevét sem tudja. Kócos fején most is csálén billegett kopott angolkalapja. Szürke öltönye gyűrött volt, mintha abban aludt volna (ami nem is lehetetlen, hisz bűnügyi riporterként az éjszakákat sokszor töltötte talpon, alig dőlve le néhány percre ott, ahol épp megtehette), kerek drótszemüvege pedig egészen az orra hegyéig csúszott.  – Ambróz Ambr ózyy báró bár ó ! – szakadt fel belőle belő le a boldo bo ldogg kiáltás, midő n meglátott meg látott minket. – És Milike! Ugye, a megmentésemre jöttek?  – Mi lelte magát, mag át, Vilmos? ilmo s? – léptem hozzá, hoz zá, ám amikor amiko r tekintetem tekintetem a bilincsr bili ncsree tévedt, következő köve tkező kérdésemmel már a rendőrökhöz fordultam. – Mondják, valóban szükség van erre? Én kezeskedem…  – Ne tegye! teg ye! – szólt szó lt r ám Richárd Richár d parancso par ancsoló lón, n, és anélkül lépett el Vili mellett mell ett,, hogy hog y akár egyetlen eg yetlen pillantást is vetett vetett volna rá. r á. – Előbb ismerjük ismer jük meg a tényállást! tényállást!

A harmadik rendőr a párnázott ajtók egyike előtt strázsált, s mikor Richárd megtorpant előtte, sarkát összecsat ö sszecsattint tintva, va, kardjának markolatát mar kolatát szorong szor ongatv atvaa tisztelg tisztelgett ett..  – Alázatos szolg szo lgája, ája, méltóság méltó ságos os báró bár ó úr – mondta, mo ndta, elnézve Richárd Richár d bal füle mellett mell ett valahová valaho vá a semmibe. – A főkapitány úr már várja önt, ám a… – Zavartan felém rebbentette tekintetét, majd bizalmasra halkítva hangját, folytatta: – Szóval, ami odabe’ van, az nem finom kishölgyeknek való látvány!  – Ezt bízza csak c sak rám, r ám, fiam fi am – intett kesztyűs kesztyűs kezével Ambróz Ambr ózy, y, mire mir e a r endőr endő r ismét tisztelgett tisztelg ett,, majd maj d félreállva félr eállva az útból, kettőt kettőt koppant ko ppantott ott az ajtó keretén ker etén.. Semmi nem történ tör tént. t. A rendőr rendő r ismét kopogott, kopog ott, immár erősebben, erő sebben, de hiába. hiába.  – Bocsánat, Boc sánat, báró bár ó úr, ezek a párnázo pár názott tt ajtó ajtó k… – mo r ogta og ta az egyenr eg yenruhás uhás bosszúsan, bo sszúsan, majd m ajd lenyo l enyomva mva a kilincset, belépett a helyiségbe. – Főkapitány úrnak alázatosan jelentem, Ambrózy báró úr megérkezett!  – Akkor küldje be, ö kör ! – üvöltötte üvö ltötte Rudnay magábó mag ábóll kikelve. kikelve . A rendő re ndőrr napbarnított napbar nított arcán ar cán enyhe pír jelent meg, ám több jelét nem adta annak, hogy bántaná bántaná felettese felettese durvasága. durvaság a. Hátáv Hátával al a virágmintás virág mintás falnak lapulva engedett utat nekünk, majd ismét tisztelgett és távozott. A meglehetősen tágas és pazarul berendezett irodában egyszerre öt férfi hökkent meg azon, hogy Ambrózy báró kíséretében egy fiatal leány is van. Közülük négyen elevenek, egyikük azonban halott volt, mégis úgy tűnt, mintha őt érné a legváratlanabbul e nem mindennapi esemény. A hulla a hatalmas barokk íróasztal mögött ülve, fejét a bőrrel bevont fülesfotel támlájának döntve bámult rám, miközben a jobb halántékán tátongó sebből fekete vérfolyam csorgott végig az arcán és a szakállán.  – Richárd, Richár d, kérlek, kér lek, a kisasszonynak… kisasszo nynak… – próbá pr óbált lt tiltakozni a főkapitány, fő kapitány, ám a báró bár ó nyersen nyer sen félbeszakította:  – Hangay kisasszo kis asszony ny velem van, va n, és bírom bír om az ígér íg éretét, etét, hogy hog y nem fog fo g elájul e lájulni. ni. Habár aligha emlékszem rá, mikor fogadtam meg ezt neki, vitatkozni eszembe sem jutott. Ha a holttest látványától talán kissé el is sápadtam, ezt jól leplezte fehér kalaphálóm. Hogy eltereljem figyelmemet a holttestről, mely még ki sem hűlt, alaposan megszemléltem a szobát. A fal mellett álló vitrines szekrényekben bekeretezett kották, plakátok, fotográfiák és különféle furcsa kellékek, festett apáni papírlegyezők, tollboák, üvegdíszes fejékek és gyöngyökkel hímzett női cipellők sorakoztak. Csupa olyan holmi, mely a Somossy Orfeum dicső éveit, fellépő művészeit, táncosait, énekeseit idézte. A falakon drágának tűnő olajfestmények lógtak, a hátsó sarokban pedig hatalmas páncélszekrény fekete monstruma állt. Azt is észrevettem, hogy a halott férfi előtt, az asztal zöld posztóján fejléces levélpapír hever, ám a rajta lévő kusza sorok nagy részét egy tollszár takarta. A holttest jobb karja lefelé csüngött. A padlón revolver sötét körvonalait pillantottam meg, s az egyik fiók, fió k, melyből kulcs állt ál lt ki, nyitva nyitva maradt. mar adt.  – Nos, ha már így íg y alakult, illő volna vo lna bemutatnom az urakat ur akat – köszö kös zörr ülte a torkát tor kát Rudnay Béla, majd a hatalmas hatalmas szobapálma szo bapálma mellett álló férfir férf iraa mutatott. mutatott. – Hangay kisasszony, ez itt Waldmann Waldmann Imre igazgató úr, az Orfeum jelenlegi jelenlegi bérlője. bér lője.  – Chère mademoiselle Hangay!{96}  – hajolt kézcsókra az erősen kopaszodó, kerek fejű, mégis jó kiállású, bársonyzakót és szépen nyírt bajuszt viselő férfi. – Az ön szépsége még ezt az iszonnyal teli szobát is beragyogja. beragyog ja.  – Az ö n túlzó bókja bók ja pedig elfeledteti elfel edteti velem, velem , milyen mil yen szomo szo morr ú alkalombó alkalo mbóll is kell találkoznunk találko znunk –  feleltem, s bár Richárd bosszús pillantást vetett rám, én mégis büszke voltam magamra, hogy ilyen pontosan tudtam idézni a fenti cukros mondatot ama francia regényből, amit még marosvásárhelyi szobácskám rejtekén olvastam.  – A fotel fo tel mellett mell ett Geyer G eyer {97} rendőrorvost láthatja – sietett a bemutatás végére érni a főkapitány. –  Amott a sarokban saro kban pedig Detri Detrich ch nyomozó nyomo zó tátja a száját. száját. A holttest fölött pocakos, pufók arcú, ám metsző tekintetű, bajszos férfi állt, aki a nevét hallva épp

csak felém biccentett, biccentett, majd csiptetős csiptetős szemüvegén át hunyor ogva og va tovább vizslatta vizslatta az áldozatot. áldo zatot. Rögtön Rög tön tudtam, hogy ő csakis a rendőrorvos lehet. A páncélszekrény mellett toporgó, kockás öltönyt, bolyhosra mosott és keményített ingmellet és keménykalapot viselő detektív, aki tényleg kissé elnyílt szájjal bámult rám, zavarában halkan mormogott valamit, majd úgy tett, mintha a számzárat ellenőrizné.  – Na és ő? – mutattam selyemer nyőmmel nyő mmel a megbo meg boldo ldogul gultra. tra.  – A neve Tayfeld Mór ic – felelt felel t Waldma Waldmann nn úr készségesen. készség esen. – A pénzügyi pénzüg yi titkáro m volt vo lt egészen eg észen ma ma reggelig.  – Mi történt tör tént?? – kérdezte kér dezte Ambró zy báró bár ó , csatlakozva csatlako zva Geyer doktor dokto r hoz, ho z, aki épp a férfi fér fi halántékát pettyező lőpornyomot vizsgálta.  – Kétség Kétségkívül kívül revo r evolver lver általi öngyi ö ngyilko lkosság sság – közöl köz ölte te az orvos. or vos. – Hacsak…  – Igen?! – kapott a szón Rudnay.  – Hacsak – kiáltott kiálto tt fel a sarokba sar okbann Detr Detr ich nyomoz nyom ozóó , mint akinek leghőb leg hőbbb vágya, vág ya, hogy hog y végr vég r e kimondassék az igazság – nem az az imposztor zugfirkász húzta meg a ravaszt! Ezektől ugyanis minden kitelik, uraim! Még az is, hogy lelőnek valakit csak azért, mert már rég nem történt semmi zaftos zaftos gyilkosság, amiről amir ől írhatnának írhatnának.. Ambrózy báró jeges pillantást vetett a kockás öltönyében páváskodó nyomozóra, majd kérdőn Rudnay Rudnay felé for fo r dult. dult.  – Gondol Go ndolom om,, hallani halla ni akarod, akar od, mi történt tör tént.. – A főka f őkapitány pitány,, kinek előbb elő bb a nyaka, a tokája, majd az egész arca vált vérvörössé a dühtől, kimondott szavak nélkül is értette a kérést. – Hát jó! Mindjárt megmutat megm utatom om neked, hogy mi m i is tör tént tént itt, itt, kérlek! Azzal kikerülve engem felrántotta az ajtót, és akkorát üvöltött, hogy a sarokban álló pálma levelei és Detrich detektív detektív bajsza egyként rezzent meg. meg .  – Hozzák be azt az t a hőbör hőbö r ö dött skriblert {98}! A rendőrök maguk előtt taszigálva a szoba közepére állították Tarján Vilit, aki előreugró állát felvetve igyekezett bátor bátornak nak mutatkozni. mutatkozni.  – Én, kérem, kérem , nem csináltam csinál tam semmi r osszat os szat – mondta.  – Nem-e?! – bömböl böm bölte te Rudnay, Rudnay, egyenesen eg yenesen a fiatal tudósító arcába, ar cába, majd a fotelben fo telben ülő holttest ho lttestrr e mutatott. – Akkor az ott kisnyúl?  – Nem, kérem kér em – felelte fele lte Vili Vili kissé ki ssé elbizonytalano elbiz onytalano dva. – Az ott néhai Tayfeld titkár.  – És vajon vajo n mitől lett néhai? –  nyaggatta  nyaggatta tovább a főkapitány.  – Úgy vélem, vélem , hogy hog y a kopo nyájába fúr ódott ódo tt g olyób ol yóbistól istól – só hajtott Vili. Vili. Detrich detektív már épp szóra nyitotta volna a száját, elénk tárva rossz dohánytól sárga fogait, mikor Ambró Ambrózy zy báró közbelépet közbelépett. t.  – Ennek így íg y semmi értelme! ér telme! Tarján Tar ján úr, a kör ülményeket ülményeke t tekintve – mutatott a bilincsr bili ncsree –  feltételezem, feltételezem, hogy hog y ön itt koro natanú. natanú. Halljam hát, hát, miért miér t lett lett öngyilkos öngyilko s a fotelban ülő ember ? Régi barátunk, a Magyar Hírlap bűnügyi tudósítója szégyenkezve vonta meg a vállát, és miközben beszélt, tekintetével makacsul a báró cipőjének orrát fixírozta.  – A levél miatt. m iatt.  – Miféle levélr levél r ől motyog mo tyog??  – Arról Arr ól,, amit Mahovecz Irén írt ír t Tör Tö r ökor öko r szágbó szág ból,l, és amit Rudnay főkapitány fő kapitány úr volt vo lt szíves felolvasni felol vasni nekünk ma délelőtt a kapitányságon. kapitányságon. Ambrózy kérdőn nézett a rendőrfőnökre, akinek beretvált arca már cseppet sem látszott vörösnek, sőt mintha kezdett volna elsápadni.  – Nos, khrm, khr m, igen, ig en, ez így íg y igaz ig az – mondta, mo ndta, zubbonya zubbo nya belső zsebéből zsebébő l bor ítékot húzva elő. elő . –  Mahovecz Irén valóban írt egy levelet, amit nekem címzett. Ma reggel érkezett, és én első örömömben, hogy végre lezárhatjuk a vonatozó kasszírnők esetét, mindjárt fel is olvastam azt a

elenlévőknek. Ám Ám hogy ho gy ez a firkász fir kász is ott o tt van, kérlek, azt észre sem vettem! vettem!  – Pedig Pedi g nem bujkáltam – szól sz óltt közbe kö zbe Vili, ili , segé se gélykér lykérőn őn lesve Ambró zyra, zyr a, aki a ki azonban azo nban már csak a küldeménnyel törődött. Miután elolvasta az ide-oda imbolygó, ám női kézre valló sorokat, szó nélkül átadta nekem a levelet. Azt hiszem, ez igazán fontos pillanat volt, hisz az én pökhendi báróm most először mutatta ki mások előtt, hogy társának tekint a nyomozásban. Csakhogy kiélvezni a helyzetet sajnos akkor épp nem volt időm. Mahovecz Irén levele csupán két oldalból állt, de sok mindenre fényt derített. Megtudtam belőle, hogy ez a nálam alig valamivel idősebb leány egykor cigaretta-, virág- és cukorkaárusként kezdte a Somossy Orfeumban, ám az utolsó évben átkerült a tulaj kávéházába, ahol kasszírnőként igen jó dolga volt. Megbízható munkaerőként mindenhová bejáratos lett, sok pletykát, kósza fecsegést, sőt igazi titkokat is hallott, ám egyikkel sem törődött. Értelmes leány volt, hát tudta ól, hogy ho gy a pénzzel kitömött férfiak világ ában ő csakis vesztes lehet, lehet, ha nem képes tartani a száját. száját. Ám egy nap, miután Waldmann átvette a mulatót Somossytól, Irént elhagyta a szerencséje. Felhívatták Felhívatták az irodába, ir odába, hogy hog y közöljék közö ljék vele: mivel ügyes és szorgo szor gos, s, az átépítés átépítés után is megtarthat meg tarthatja ja az állását. Csakhog Csakhogyy a rosszindulatú r osszindulatú főpincér megkésve adta át neki neki az üzenetet, üzenetet, így Irén jóval jó val az után ért az Orfeumba, mint kellett volna. Azért mégis feljött az irodákhoz, hátha még ott találja az új igazgatót, ám Waldmann már hazament. Irén épp távozni akart, mikor észrevette, hogy az egyik párnázott ajtó résnyire nyitva van. Mivel ez igen szokatlannak tűnt, belesett, és ezzel végzetes hibát követett követett el. Tayfeld Tayfeld főpénzt fő pénztárno árnok, k, akire akir e Waldmann Waldmann a felújításra szánt tetemes tetemes összeget összeg et bízta, bízta, épp azon azo n fáradozott, hogy a páncélszekrény értékes tartalmát hamis bankókra cserélje. A leányt észrevéve a férfinak két választása maradt: vagy azonnal végez a nővel (ám az épületben még akadt néhány munkás, akik felfigyelhettek volna a zajra), vagy megpróbálja őt a maga oldalára állítani. „Láttam a szemén, hogy bár ékszert, bundát ígér a hallgatásomért – írta levelében Mahovecz Irén  –, a halálo halá lomat mat csupán késő bbre bbr e halasztja, halasz tja, de nem mond m ond le ró r ó la. Látszó Látszólag lag mindenbe bele is i s egyeztem, eg yeztem, ám titkon máris már is a menekülést m enekülést kezdtem kezdtem tervezni. Szerencsém volt! vo lt! Két nappal később megismer meg ismerkedt kedtem em Baranyai Böskével, aki ugyan kissé mesügének {99}  tetszett, én mégis azonnal a szívembe zártam. Ő mondta, hogy Marosvásárhelyen tud két nekünk való kasszírnői állást, hát gyorsan pakoltunk, és már utaztunk is. Csakhogy a szép reményekből nem lett semmi. Még hogy állás?! Néhány keserves nap után már azt is megsejdítettem, hogy Bözsi szándékkal csapott be. Egyre többet beszélt arról, hogy nékünk halni volna jó; ezt kívánják tőlünk a túlvilági szellemek, vagy mik. Elegem lett a bolondságából, hát mondtam néki, hogy visszatérek Pestbe, ahol egyenest a rendőrségre megyek, és feljelentem azt a gazember Tayfeldet. A vonaton Bözsi rettentő ideggyenge lett. Folyton meg akart itatni a magával hozott teából, majd mikor tréfából rákérdeztem, hogy tán nem mérgezett-e, eszelős kacajjal ivott belőle. Apahida közelében jártunk, mikor nagy hirtelen nekem esett, és le akart teperni, hogy megitasson. A dulakodásnak tanúja volt egy sváb asszonyság is, aki botjával a segítségemre sietett, mire Bözsi letántorgott a vonatról. Még láttam őt összeesni, aztán továbbutaztam, de nem Pestbe. A szamosújvári állomáson bevártam a keletre vivő első szerelvényt, és most innen írok, a messzi Sztambulból, Sztambulból, ahonnan aho nnan hazatérni hazatérni többé nincs bátor bátorságo ságom. m.”” A szobában tartózkodó férfiak türelmesen kivárták, míg tekintetem a lap alján Mahovecz Irén aláírásáig ér. Ambrózy báró csak azután szólalt meg, hogy a lapokat összehajtottam.  – Ha jól sejtem, s ejtem, Tarján Tar ján úr, ezúttal a hírlapír hír lapír ói mohósá mo hóságg nak esett áldozatul. Vili szór szó r a nyitotta nyitotta a száját, talán, hogy tiltakozzék, tiltakozzék, ám Rudnay Rudnay főkapit fő kapitány ány megelőzte. meg előzte.  – Tökéletesen Tö kéletesen látod a helyzetet, barátom. bar átom. Ez a mitugr ász skribler skr ibler – a főr fő r endőr endő r zubbonyának zubbo nyának keményített nyaka ismét elszorította a torkát, vért pumpálva az arcába – kihallgatta a levél tartalmát, és bár én közöltem közö ltem a jelenlévő tiszt urakkal, hogy hog y Tayfeldet majd csak akkor tartóztatom tartóztatom le, miután te te megérkeztél, elvégre az ügyet néhány napja rád bíztam… Egyébként küldtem is érted egy

lovasrendőrt, ám az nem talált otthon, és mire visszatért a hírrel, a baj már megtörtént, ezért új üzenettel szalajtottam utánad. Nos, tehát ez a semmirekellő zugfirkász kapta magát, iderohant, és közölte a pénztárossal, hogy lebukott.  – Ez tévedés, uraim! ur aim! – kiáltott kiálto tt fel f el ekkor ekko r kétségbeesett kétségbee setten en Tarján Tar ján Vili. – Természetesen Ter mészetesen nem azért azér t öttem az Orfeumba, hogy ho gy a bűnöst bűnöst figyelmeztes figyelm eztessem. sem. Engem Engem csak a szenzáció ér dekelt. dekelt. Milliós illió s csalás a mulatók királynőjében! Hamis bankók a széfben! Az enyves kezű főpénztárnok és a sikertelen gyilkossági kísérlet! Csupa olyan szalagcím, amire a főszerkesztőm vágyik, és most, életemben először előszö r ezeket én szállíthattam szállíthattam volna neki. Uraim, elismer em, hogy hog y ostoba voltam, vol tam, de de úgy éreztem, ér eztem, itt itt a nagy lehetőség. Én akartam elsőként a főpénztárnokkal beszélni, ezért a főkapitányságról egyenesen ide kocsiztam.  – Aztán Aztán mi tör tént? tént? – kérdezte kér dezte a báró. bár ó.  – Hát… nem sok so k – vonog von ogatt attaa széles vállát Vili, ili , ismét csak lesütve a szemét. – Megmondtam Megmo ndtam Tayfeldnek, hogy mindenről tudok, és hamarosan a rendőrség is tiszteletét fogja tenni nála.  – Err e ő? ő?  – Eszébe sem jutott tagadni. Látta, Látta, hogy hog y hiábavaló hiábaval ó volna. vo lna. Felajánlo Felajá nlott ttam am neki, hogy ho gy az exkluzív exkluzí v riportért cserébe a lapom híven közöl mindent, amit a mentségére fel tud hozni, és ezáltal a közvélemény haragját jelentősen csitíthatjuk. Ha az emberek megkedvelik a bűnözőt, az még a későbbi ítéletet is enyhítheti. Tayfeldet azonban mindez nem érdekelte.  – Mit mondott? mo ndott?  – Csupán annyit, hogy ho gy takarodjak takaro djak – emelte fel a fejét Vili. – Egyszer Egysz erűen űen kido ki dobott bott az irodá ir odából ból,, és kulcsra zárta mögöttem az ajtót. Toporogtam még kicsit a küszöb előtt, hátha meggondolja magát, ám hiába. Már épp indultam volna, mikor jött a lövés. Akkorát szólt, hogy még a párnázott ajtón át is ól hallatszott. Azonnal tudtam, mi történt. A zajra senki nem figyelt fel, hiszen a munkások folyton kopácsolnak, vagy leejtenek valamit. Én, kérem, akár csendben meg is léphettem volna, és akkor önök sose tudják meg, hogy itt jártam!  – Ehelyett?  – Segítsége Seg ítségett hívtam. – Vili Vili szögl szö gletes etes kölyö kö lyökar karcán cán savanyú sa vanyú mo soly sol y jelent je lent meg. meg . – Mit Mit lehet tenni, én már csak ilyen mesüge vagyok. A pikolófiú{100}  meg két munkás törte be az iroda ajtaját, miután szóltam nekik, hogy a pénztárnok alighanem főbe lőtte magát. Meg is találtuk szerencsétlen flótást úgy, miként azt látják.  – Hazudik! – kurjantott kurjanto tt Detr Detr ich nyomo nyo mozó zó.. – Ahogy Ahog y a fajtája minden mi nden tagja! tagja !  – A fajtám?! – nézett rá keserűen Vili. – Ezzel vajon a foglalkozásomra vagy a származásomra céloz a detektív detektív úr? úr ?  – Elég legyen! leg yen! – csattant Rudnay Béla hangja, hang ja, majd kérdőn kér dőn Ambróz Ambr ózyy báró bár ó felé for fo r dult. – Mit szólsz ehhez a borzalmas skandalumhoz {101}, kérlek? Richárd sétapálcáját előrenyújtva körbefordult az iroda közepén, még egyszer szemrevételezve a holttestet, a szőnyegen heverő revolvert, a betört ajtót és a búcsúlevelet, melyben Tayfeld Móric beismerte ugyan a pénz hamis bankókra való cserélését, ám Mahovecz Irénről említést sem tett. Miután Miután a kígyófa kígyóf a bot vashegye ismét a padlóra padló ra koppant, a báró Rudnayra Rudnayra pillantott. pillantott.  – A hírlapír hír lapír ót engedd eng edd el – mondta. mo ndta. – Bár igaz, ig az, hogy hog y az ő ostoba os toba kapkodása kapko dása miatt ez az ügy üg y zsákutcába futott, hisz Baranyai Erzsébet megőrült, Mahovecz Irént a törökök sosem adnák ki a Monarchiának, Tayfeld pedig, akiből kiszedhettük kiszedhettük volna a r észleteket, észleteket, öngyilkos öngyilko s lett, lett, vádolni azonban azo nban az újságírót mégsem tudod semmivel.  – No és az, hog ho g y rendő r endőrr ségi ség i infor info r mációt máci ót szivár o gtatott ki?  – Azt, Azt, barátom, bar átom, te   szivárogtattad ki elsőként, mikor illetéktelenek előtt olvastad fel Mahovecz levelét! A főkapitány zavartan krákogott, majd biccentett, mire a rendőrök szabaddá tették Tarján Vili

kezét.  – Richárd, Richár d, köszö kös zönöm nöm neked, hogy… hog y… – lépett mindjár mindj ártt Ambróz Ambr ózyhoz yhoz az ifjú hírlapír hír lapír ó, ám a báró bár ó metszően éles hangja félbeszakította félbeszakította hálálkodását:  – Tarján Tar ján úr, én önnek ö nnek többé nem vagyok vag yok Richárd! Richár d! Szíveskedjék eztán e ztán a rang r angom omho hozz illő ill ő en, vagy vag y ha ez lehetséges, inkább soha és sehogyan sem megszólítani! A szobában dermedt der medt csend támadt. támadt. Vili még m ég megbilincselve megbili ncselve sem volt vo lt annyira sápadt és zavart, zavar t, mint abban a pillanatban, mikor elveszítette Ambrózy báró, a hírneves magándetektív alig néhány hónapja elnyert baráts bar átságát. ágát.  – Én… – motyog mo tyogta ta ango ang o lkalapját lkalapj át gyű gy űr ögetve, ög etve, miközben mikö zben a kijár at felé hátrált. hátrál t. – Mindent értek, ér tek, méltóságos úr és… Ajánlom magamat! Ezzel távozott.

5  Rab madár  Tabán, 1900. augusztus 24.  Kardos Cecília Cecíli a immár huszonkét husz onkét napja raboskodott özvegy Hülné és fia Horgony utca 58. szám alatti, eldugott bérleményében, a bohém Tabán legmélyén. Az első héten ötször, a másodikon már csak kétszer kapott verést azért, mert a szobája ajtaját rugdosta, dörömbölt, vagy a kicsiny ablakon át segítségért próbált kiáltani. A pofonokat olykor Jenő, a házinéni megtermett fia, máskor maga Hülné mérte mér te ki: ahány rúgás, rúg ás, döndülés, kiáltás, mindig pont po ntosan osan annyit. Cili nem értette, hogy a ház közös udvaráról miért nem siet senki a segítségére. Pedig székre állva és kinézve az apró ablakon, melyet nemcsak függöny függö ny,, de vasrács is takart, olykor meg is pillanthatta pillanthatta a lakók némelyikét. Volt köztük komor arcú, meglett férfi, kinek kezében kopott hegedűtok himbálózott. Ő legtöbbször késő délután távozott, és csak másnap reggel ért haza. Aztán akadt egy ferde orr o rrú, ú, bozontos szemöldökű suhanc suhanc i iss, aki épp fordítva, mindig kora hajnalban indult munkába, és csak estefelé jelent meg ismét kék cájgruhában, rossz bakancsban, lompos sapkával a fején. Cili először tőle próbált segítséget kérni, a fiú (mert hisz alig lehetett tizennyolc) pedig meg is állt és felbámult rá. A leány hadarva magyarázta neki, hogy ő Pozsonyból való kórházi ápolónő, akit foglyul ejtettek, hívjon hát gyorsan rendőrt… A kölyök ekkor kezdett el röhögni. Aztán már nyílt is a szoba ajtaja, Hülné kirántotta Cili alól a széket, széket, majd pofozni pofo zni kezdte őt. Odakinn a siheder hahotázva nyerített: nyerített:  – Még hogy hog y zsarót zsar ót híjjak híjja k neki, aszongya aszo ngya a r ima?! Ezt kapják kapj ák ki! Zsaró Zsar ó t a Tabánba! Na, még csak az kéne nekem, meg egy mennykőcsapás a fülem tövire!  – Takarodj Takar odj az ablakom ablako m alól, aló l, r ühes! Schnell, schnell{102}! – üvöltött rá Hülné a kölyökre, aki erre nyomban átfutott átfutott az udvaron, udvaro n, tovább nevetve nevetve a bezárt bezár t leány „tréfáján”. Cili végül már csak a postásban bízott, aki szintén az udvar szemközti oldalán volt bérlő. A férfi változó időben indult szolgálatba, kezében kicsiny bőrtáskájával, amiben bizonyára a szolgálat közben elköltend elkö ltendőő ozsonnáját ozso nnáját,, ebédjét vagy vagy épp vacsor vacso r áját vitte. vitte.  – Psszt, tiszt úr! úr ! Postás úr, kérem! kér em! – suttog suttogta ta Cili az ablakból, ablakbó l, ám hiába. A postat pos tatiszt iszt első alkalommal még megállt ugyan, és hátrébb tolva sildes sapkáját, felnézett az ablakban kepeszkedőre. Később azonban már ennyit sem tett, csak ment tovább, úgy sunyva le a fejét, mint akinek orrát láthatatlan láthatatlan madzag húzza a kövezet kö vezet felé. Kardos Cecília szép lassan megértette, hogy új börtönéből sem erővel, sem az udvarban lakók segítsége által nem szabadulhat. Hülék egyébként, ha nem zajongott, alig törődtek vele. Az özvegy néha bejött, kicserélte a fedeles vödröt, amibe Cili a szükségét végezte, és szinte már-már kedvesmogorván érdeklődött:  – Meggond Megg ondol oltad-e tad-e magad, mag ad, Vöglein? Vög lein? Dolg Do lgoo zol zo l nekünk, vagy vag y itt r ág szét a penész? A német becézéstől Cilit különös borzongás fogta el. Eszébe jutott, hogy néhány esztendővel korábban már volt „madárneve”, ám míg a Gerlicét mindenki szeretettel ejtette ki, ez az új becenév ridegen hangzott a sváb asszony szájából. Eleinte többször, több irányból is nekifogott, hogy elmagyarázza fogvatartójának: ő valóban Pozsonyból jött (ebben Hülné sem kételkedett, hisz megtalálta ruhája – amit azóta sem adott vissza! – zsebében a vonatjegyeket), ahol ápolónőként dolgozott az Állami Kórházban (Hülné erre is csak bólintott), és azért jött a székesfővárosba…  – Hogy Hog y pénzt keress! ker ess! – vágo vág o tt szavába az ö zvegy zveg y, felszegve felsze gve előr elő r eugr eug r ó állát. – Hol itt a gond? go nd?  Freudenmädchen{104} persze a Eugén meg én ohne mühe{103} eladunk tégedet, ne félj te attól semmit se!  Freudenmädchen sebes bőröd miatt nem lehetsz, pedig a pofácskádért vagyonokat fizetnének. Sebaj, Vöglein, ha

engedelmeskedsz, te is megleled meg leled a számításodat. számításodat. Amit Amit keresel, abból tíz percent {105} a tied, a többit mi kapjuk a kosztért, kvártélyért, védelemért, meg azért, hogy összehozzuk az üzletet. Mondd, hogy ez nem astrein{106}, de akkor szájon váglak! Na, kell a jó, vagy maradsz  Närrin{107}? Cili biztosra vette, hogy nem ő, inkább Hülné és fia azok, akiknek teljesen elment az eszük. Egyébként – ha csendben maradt – nem bántak vele rosszul. Naponta háromszor kapott enni, méghozzá bőséggel. Szobatársának, akivel az első éjszakát töltötte, néhány napig ugyan a nyomát sem látta, de aztán Hülnével együtt ő is a szobába lépett, hogy segítsen kicipelni onnan a széket, kisasztalt.  – Elég volt vol t az ablakban való ácsingó ácsing ó zásból zásbó l – közöl köz ölte te az ö zvegy zveg y. – Deine Geheule{108}  zavarja a többi lakót meg a főbérlő naccságát, szóval most kiviszünk mindent, amire felállhatsz. A fölös költözést pedig pedig levonom majd a béredből. Cili úgy érezte, őrült mesébe csöppent, melynek szereplői valahogy kitörtek a tébolydából, és most mo st az ő életében járják különös különö s vitustáncukat vitustáncukat.. A kislány, kislány, aki Hülnének segédkezett, segédkezett, csak lopva lo pva mert mer t r ápillantani, ápillantani, ő azonban ágya ág ya sarkába sar kába húzódva alaposan al aposan megnézhett m egnézhettee őt. ő t. Lehetett Lehetett tán tán tizennégy, tizenöt tizenöt éves, vékony és szálkás, mint egy semmire sem jó deszka, ráadásként – kilógó kapafogai miatt –  csúnyának is tűnt, ám a szemében mégis élénk, vidám szikrák pattogtak. Ruháját rég elnyűtte, szoknyája csupa lyuk és rojt, ingét pecsétek tarkították, köténye széle felfeslett. A lábán viszont tükörfényesre suvickolt, a kelleténél két számmal nagyobb, rongyokkal kitömött férficipőt viselt, amit fűző fűző helyett spárgával kötött meg.  – Ne tátsd tátsd a szádat, Már Mári! i! – szólt rá r á Hülné, így íg y Cili már má r a lányka nevét is tudta. Néhány nappal, hiábavaló szökési kísérlettel és pofonnal később egy este kulcs fordult a zárban, ám az özvegy helyett Mári lépett a szobába. Cilinek rögvest átfutott a fején, hogy milyen könnyedén félre tudná őt lökni, s aztán ki a szobából, végig a folyosón, el ebből a pokolbéli bugyorból, még akkor is, ha csak egy vékonyka hálóing minden öltözéke… Tán sikerült is volna a dolog, ám a törékeny tör ékeny kislányt megtámadni nem volt vo lt szíve.  – Szer ’usz – mondta mo ndta Mári vékonyka véko nyka hango hang o n, s ujjai közö kö zött tt r emegett emeg ett a gyer gye r tya, amit magával mag ával hozott hozo tt.. – A Hül mama mo ndta, ndta, hogy ho gy beszéljek veled, hátha megenyhülsz.  – Kije vagy vag y te a néninek?  – Épp, mint te: te: a védence.  – Védence?! – Cili nem hitt a fülének. – Szóval téged is rabként tart itt?  – Dehogy! Dehog y! – nevetett fel Mári, mint aki épp a hét legjo leg jobb bb tréfáját tréfá ját hallott hallo tta. a. – Én oda megyek meg yek a házban meg az egész Tabánban, ahová csak akarok.  – Miért?  – Mert a Hül mama meg a fia, a Jenő úrfi úr fi jól jó l tudja, hog y úgyis úgyi s visszagyö visszag yövök. vök.  – Vissza? Vissza?  Ide? –  Cili  Cili bor zadva nézett nézett körül a bö rtönében. – Miér Miért? t?  – Hol lehetne le hetne élni másutt, mint a Tabánban? – csodálko csodá lkozo zott tt Mári, szemében szem ében őszinte ő szinte értet ér tetlenség lenségge gel.l.  – Te itt születtél, igaz? ig az? A leányka villanó mosolya jelezte, hogy végre olyasmiről beszélhet, ami kedvére való. Az ajtót résnyire nyitva hagyva leguggolt, a padlóra némi viaszt csöpögtetett, majd beleállította a gyertyát. Mióta Hülné büntetésből kirámoltatta a szobát, csupán a két mozdíthatatlanul súlyos ágyat, valamint Cili takaróját, párnáját, no meg a fedeles vödröt hagyva benn, azóta az éjszakák a rab leány számára vaksötétben teltek. Most, hogy a gyertya titokzatosan vibráló derengéssel töltötte meg börtönét, mintha némi remény is kezdett volna visszalopakodni a szívébe. Mári, miután biztonságban tudta az apró lángot, leült Cili ágyának végébe, és kibújva a férficipőkből, felhúzta a lábát.  – Most egészen eg észen úgy úg y diskurálhatunk, diskur álhatunk, mint az internátusi i nternátusi bar ba r átnők, miután m iután a nevelő nyugo vóra vór a tért tér t –  mondta Cili, de Márin látszott, hogy nem igazán érti a hasonlatot. Ha hallott is valaha a leánykollégiumokról, bizonyára elképzelni sem tudta, milyenek lehetnek az óriási hálótermek, ahol a

diáklányok éjszakánként csak halkan mernek sutyorog sutyor ogni, ni, nehogy nehog y büntetést büntetést kapjanak.  – Mesélj magadr mag adról ól – biztatta biztatta Cili. – Tényleg itt születtél, a Tabánban?  – Valamivel alami vel feljebb, felje bb, a Gellér Gell ért-hegy t-hegy oldalában ol dalában – bólintott ból intott Mári, és hangjába hang jába méla szomo szo morr úság keveredett. – A mi kicsi és görbe Fürj utcánk már nincsen meg, ahogy a házunk se. Három esztendeje történt, hogy a városi urak odaát, Pesten úgy döntöttek, lebontják Ráczváros legszegényebb részét. Azt mondták, kell a hely az új hídnak, s ha már híd lesz, akkor az odaátról jövők nehogy már a mi bodegáinkat bodeg áinkat lássák meg elsőként a szép Budából. Hát így. Sz’erusz, Sz’erusz, ott o tthon! hon! Ahol a mi házunk állt, oda o da {109} valami papnak a szobrát szobr át állítják állítják majd. Cili emlékezett rá, hisz a pozsonyi lapok is megírták: a székesfőváros új hidat kap, s ezért a Döbrentei tértől indulva a Gellért-hegy oldalába kapaszkodó házak közül sokat lebontanak. Ez akkor igen modern, jó hírnek tetszett, ám csak most gondolt bele, hogy hány ember veszítette el szegényes otthonát, s volt kénytelen abból a kevéske pénzből, amit váltságként kapott, új lakhelyet keresni magának.  – Akkoriban Akkor iban a mamus meg a papus igen ig en ö r egek eg ek voltak vo ltak már – folytatt fo lytattaa Mári. – A jóisten jó isten sokáig so káig késlekedett az áldással, hogy én megszülessek nékik, így aztán túl kicsi voltam, hogy a bajban segítségükre legyek. Fentről, a hegy oldalából láttuk, ahogy a csákányos napszámosok egymás után verik szét, rombolják le a Döbrentei tér meg a vén Tabán házait. Odalett az Arany Liba {110}  meg a Három holló {111}  is, pedig Hecker úr cukorkát adott a zsebéből, ha éhes vagy szomjas vendéget tereltünk hozzá. A Propeller Szállodát{112}  sem kímélték. Aztán megjöttek egyre feljebb és feljebb, míg végül egy nap a mi viskónkra is ráemelték a csákányt, oszt szer’usz otthon!  – Akkor költöztetek kö ltöztetek ide? – kérdezte kér dezte Cili.  – Költözö Költö zött tt a r o ssz nyavalya! A vendég lősö lő söknek, knek, boltoso bo ltosoknak knak mind volt vol t r á pénzük, hogy hog y a r égi ég i helyett új üzletet béreljenek, vegyenek maguknak. Mi viszont szegényebbek voltunk a templom egerének bundájában lakó bolhánál is. Mit tehettünk volna, ha még szoba- vagy ágydíjra sem telt? Fogtuk magunkat, oszt mint annyi pénztelen, házából kivert ráczvárosi, beköltöztünk a Gellért-hegy alatti alatti likak li kak egyikébe.  – Hová?!  – Hát bar langba, lang ba, na! – magyar mag yarázta ázta Mári. – Van abból abbó l annyi a hegy heg y oldalában, ol dalában, mint döghús dö ghúsban ban a nyű. A nagyobbakat persze rég elfoglalták a sipisták, a donaujégerek meg más svindlerek. Nekünk a kisebb is megteszi, mondta a papus, és igaza lett: szépen éldegéltünk, míg tartott a nyár, ám aztán jött a tél, tél, a hideg hideg meg a for róláz. ró láz. Cilinek kérdeznie sem kellett, kellett, úgy is értet ér tettt mindent. mindent. A leányka néhány csöndes pillanatig maga elé nézett, nézett, majd mint aki rémes álo mból ébred, túljátszott túljátszott vidámsággal beszélt tovább: tovább:  – Ha nincs a Hül mama, m ama, nekem mostanra mo stanra már szer ’usz világ! világ ! Ő látott meg a Kereszt Keresz t téren, tér en, ahová aho vá koldulni jártam, de több poffot kaptam, mint krajcárt. Akkor aztán odajött hozzám, és mondta, hogy legyek néki meg a lányoknak mindenese.  – Miféle lányoknak? lányo knak? – kapta fel a fejét fej ét Cili.  – Hát az Annának meg a Fecskának Fecs kának – r agyog ag yogtat tatta ta fekete kökényszemé kö kényszemétt Mári. – Biztos Biz tos hallo ha llott ttaa már m ár a hangjukat az ajtón keresztül. Öten élünk mi itt szép békességben, a Hül mama meg a Jenő úrfi védszárnya alatt. alatt. Vagyis most m ost már hatan, hatan, ha maga is megszű meg szűnik nik végre végr e makacskodni. Cili töprengőn nézett a lánykára. Próbálta eldönteni, vajon zavart-e szegénynek az elméje, és ezért nem érzi rabnak magát, vagy csak oly természetesnek veszi az özvegy és fia erőszakos uralmát, hogy fel sem fogja, mi ebben a rossz.  – Blau Anna és Csurár Csurá r Fecska – hadarta hadar ta Mári, akit majd’ szétvetett szétvetett a közlésvág kö zlésvágyy. – Ők az én fogadott fog adott nővérkéim. Engem meg Mück Mári Márinak nak hívnak. Na és magát? Cili csupán fél pillanatig tétovázo tétovázott tt,, melyik nevét is mo ndja.  – Kardos Kardo s Cecília – nyújtott végül vég ül kezet. – És ha nem bántalak meg vele, mondjuk mo ndjuk inkább

egymásnak, hogy „te”.  – Sze’rusz! Sze’r usz! – r ázta meg m eg a felé nyújtott kezet Mári, aki igen ig en g yakran, yakr an, ám „v” betűjétől betűjétől megfo meg fosztva sztva használta használta e szót, szó t, ami így az ő nyelvén pajkosan kedvessé vált. vált.  – Mondd csak, Márika, Márika , mit csinálnak itt i tt a lányok? lányo k? – kérdezte kér dezte eztán Cili.  – Hát dolg oznak, oz nak, mi mást?! – mondta, mo ndta, és bizalmasr bizal masraa halkítva halkí tva hangját, hangj át, közelebb közel ebb hajolt. hajo lt. – Annácska, akit a részeges apja adott el a Jenő úrfinak, gyönyörű, minta nap! Eleinte az úrfi nem is volt hajlandó átengedni őt másnak, de aztán ráunhatott, vagy mi, és azóta Anna szépen keres. Alig két hete is annyit akasztott le egy vidéki borkereskedőről, hogy a nála maradó percentből meseszép hímzett kendőt tudott tudott venni magának a vásárban. Cili úgy érezte, leszédül az ágyról. Persze sejtette ő, hogy Hülné és fia rossz úton járnak, de titkon mégis reménykedett, hátha téved. Anna tehát örömlány, a stricije pedig Jenő, aki előbb szeretőként tartotta őt, majd dolgozni küldte, és keresete javát azóta elszedi. Tán Cilinek is ilyen sorsot szántak volna, ha a bőrét nem csúfítják el az égési hegek? Igen, egész biztosan. „Sleppernek még jó lehet” –  mondta első reggel Jenő. Vajon ez mit jelenthet? Cili még sosem hallott erről a foglalkozásról, ám annál, hogy pénzért idegen férfiak kedvére tegyen, bármi jobb.  – A Fecska meg m eg… … – Mári mosog mo sogatólétő atólétőll felma f elmarr t, vör ö s kezét kezé t nézegetve, nézeg etve, száját szájá t húzgálva húzg álva kereste ker este a szavakat. – Ő egy cigánykaravántól szökött meg úgy két esztendeje. Azt mondta, ráunt a vándorlásra, ám én úgy hiszem, inkább elkergették. Különben keveset beszél, de a szemével vigyázni kell, mert az perzsel, mint az eleven parázs!  – Ő is férfiakkal fér fiakkal…? …? – Cili nem tudta, tudta, hogy ho gy fejezze fejezz e be a mo m o ndatot, a lányka azonban azo nban így íg y is i s ér é r tette, tette, és legyintett.  – Á, dehog deho g y! Mondom, Mondo m, hogy ho gy cigány: cig ány: a bőr e füstös, mint a szerecseneké, szer ecseneké, és ha néhanap mégis még is kinyitja a száját, úgy dől belőle a szitok, mint Ördögárokból a tavaszi szennylé. Nincs az a mátós {113} kuncsaft, aki ráfanyalodna. Persze nem is tehetné, mert a Fecska már első nap megmondta a Jenőnek, hogy ha valaki engedély nélkül nyúlkál a szoknyája felé, annak bicskát nyom a hasába. Kártyát vetni, tenyérből jövőt mondani, és közben lenyúlni a bamba úrhölgyek óráját, briftasniját, na, ahhoz viszont nagyon ért! Szinte művész, ahogy a Hül mama mondja. Többet is tarthat meg a keresetéből, mint mi, de én biztos nem sajnálom tőle, csak hagyjon békibe’. Te is jobban teszed, ha vigyázol vele, mert ő a Hül mama sunyi rókája! Folyton les minket, és mindjárt a ténsasszony vagy Jenő úrfi fülébe sutyorog, akármi hibát is vétünk.  – Fecska tán még a moso mo soga gatást tást is ellenő ell enőrr zi?  – Levegőt Leveg őt se vehetünk anélkül, hogy ho gy ő ne tudna r ó la! Mondtam, hogy ho gy ért ér t a bűvöléshez, az átokszóráshoz meg a – töréshez is. A cigányvarázs minden praktikája a bal kisujjában van, onnét szopja ki, ha kell. Én eddig csak egyszer próbáltam megtartani magamnak valami vacak kis gyűrűt, ám Fecska mindjárt átlátott a ruhámon, egyenest bele a zsebem legmélyébe, és szólt a Hül mamának. Olyan poffokat po ffokat kaptam, húúú…! húúú…!  – Gyűrű? – ráncol ránc olta ta a homlo homl o kát Cili. – Honnan volt vo lt neked gyűrűd? gyűr űd? Talán Talán lelted? lel ted?  – Leltem biz’, a villanyo vill anyoso sonn tülekedve, egy eg y nyalka ifiúr i fiúr mellényzsebében mell ényzsebében – húzta ki magát mag át büszkén a lányka. – Én vagyok a Tabán legfürgébb kezű kalehandlere {114}, ami nem is csoda, hisz maga Jenő úrfi tanított be! Van olyan nap, hogy négy-öt zsebórát és briftasnit is megrajzolok {115}, de azt a gyűrűt még ma is sajnálom. Olyan szép rubincsöpp volt abba belefoglalva, de olyan…! Az a fiatalúr biztos gáláns céllal vette a szívbélijének. Na, lehetett is nagy meglepetés, mikor letérgyepelve elé, hiába kotorta kotor ta a mellényzsebet mellényzsebet – mondta Már Márii vihogva, vihog va, mint kisgyerek kisgyer ek a vurstliban.

Tabán, 1900. augusztus 25.

A két leány akkor éjjel addig fűzte egymásba a szót, míg a padlóra állított gyertya csonkig égett, szétfolyt, és tócsája közepén a láng kialudt. Másnap reggel Cili a szobába lépő Hülnét azzal fogadta, hogy sokat gondolkodott, és döntésre jutott: mondják meg, mit kívánnak tőle, ő pedig – ha tudja –  megcselekszi azt.  – Előbb Elő bb csak fújjuk a kását, majd aztán kanalazzuk kanalazz uk – meredt mer edt r á gyanakvó gya nakvónn a termetes terme tes szipir tyó kerek okuláréja mögül. Ezután a reggelit szokása szerint letette az üres ágyra, majd többet nem szólva, kiment. Fertályórával később azonban ismét megjelent, és magával hozta Cili elkobzott ruháját, méghozzá patyolatra mosva, szépen összehajtva. Vele volt Mári is, rút kis arcán boldog mosollyal, a kezében pedig a leány szőnyegtáskájával.  – Öltözzék Öltö zzék fel! – mor mo r dult az özvegy. özve gy. – Ha kész, kijöhet kijö het a konyhába. Kardos Cecília úgy érezte, végre sikerült csatát nyernie, ám azt is tudta jól, hogy a háború egésze még előtte áll. Hülné immár nem tegezte őt, és távoztában az ajtót sem zárta kulcsra. A leány rögvest felöltözött – mennyire más volt harisnyában, szoknyában, blúzban, mint egy szál hálópendelyben lenni! –, majd a táskáját forgatta át. Fehérneműjén és két másik ruháján kívül szinte mindenéből kifosztották. Hiányzott a pénze, az ajánlólevele Fuith Lajos kávéshoz, meg az a kicsinyke órája, amit Pozsonyban a vizsgája alkalmából Hortenzia főnővértől kapott. És persze a papírjait sem lelte sehol, pedig azokat gyógyulása után maga Pantocsek igazgató úr állíttatta ki neki Kardos Cecília névre, méghozzá becsületszó-bemondásra, hisz úgy tűnt, hogy előző munkaadója, Karlóczay nagyságos asszony az eredeti okmányokat azon a borzalmas éjszakán valahogy „elfeledte” leadni a kórház portáján. Így tehát a ruháin kívül Cili egyedül a fésűjét, négy kopott kalaptűjét és már-már lyukadni készülő félszár ú cipőjét cipőj ét tudhat tudhatta ta a magáénak. Mielőtt kinyitotta az ajtót, mély levegőt vett. Nem tudta, mi vár rá a küszöbön túl, de abban biztos volt, hogy aligha lesz benne öröme. Karjára vette a tálcát, amin Hülné korábban a reggelit hozta. A tejeskávét megitta ugyan, de a vékonyan vajazott zsömlyékhez hozzá sem nyúlt. A gyomra nyugtalankodott, a fűző nyomta a bordáit, halványkék ruhája magas, szorosra gombolt nyaka abroncsként abro ncsként szorított szor ítottaa a torkát tor kát.. A félhomályos folyosón senki nem tartózkodott. Az ajtók zárva, a kesernyés penészszagot árasztó falak repedéseiből pókok tűszemei figyelték minden mozdulatát. Cili balra fordult, s már lépett is kettőt, kettőt, mikor miko r rettenetes rettenetes kattogás kattogás harsant. A hirtelen zajtól annyira megr émült, hogy majdnem elejtette elejtette a bádogtálcát bádog tálcát.. Aztán Aztán megismer te a hango hangot, t, és önmagára önmagár a bosszúsan sziszegte: {116}  – Ó, te bolo nd, hisz ez csak egy e gy Singe Si ngerr ! A varrógép jellegzetes zakatolása gyorsult, majd hirtelen elhallgatott. Cili végre összeszedte magát, és határozott léptekkel végigment a folyosón. A konyha, mely egyben a ház előszobája és vendégfogadó szalonja is volt, sokkal tágasabbnak tűnt tűnt,, mint mikor először előszö r látta. látta. Igaz, akkor egyetlen petr petr óleumlámpa óleumlám pa fényénél, holtfáradtan botor botor kált át rajta, másra sem ügyelve, mint jótevője előtte haladó lépteire. A „jótevő”, azaz ö zvegy Hül Józsefné Jó zsefné most a hatszemélyes, fehér vászonnal takart takart asztal fő helyén ült. Kezében egy újság – talán a Mikszáth szerkesztette Országos Hírlap – egy példányát tartotta, kerek okuláréja karcos lencséin át silabizálva annak apró betűit. A helyiségbe három kicsinyke ablakon át áradt be a regg r eggeli eli fény. Pontosabban inkább csak sunnyog sunnyogott, ott, mivel az ablakok nem csupán kicsik voltak, de oly közel kerültek a földhöz, hogy ha az ember ki akart rajtuk nézni, ahhoz előbb le kellett hajolnia. Üvegük azonban ragyogott a tisztaságtól, a leskelődést pedig csinos tüllfüggönykék akadályozták, melyek fehér mintáin galambpár csókolózott. Kardos Cecília ide-oda ide-o da rebbenő r ebbenő tekintett tekintettel el mérte mér te fel a berendezést ber endezést.. A középen terpeszkedő asztal és körötte a hat súlyos, támláján szőlőmintás faragványokkal díszített szék az itt élők állandó találka- és

munkahelye lehetett. Fölötte csigás bronzcsillár függött, melynek karjai öt petróleumlámpát tartottak, rajta pedig számos régebbi újság, néhány feltépett boríték, két bögre, melyekből nemrég ittak, tiszta levélpapír, tollszár és tintásüveg fatartóban, varrókészlet szertepakolva, meg néhány olcsó, ronggyá olvasott füzetes regény hevert a romantikus fajtából. Hülné mögött az egész falat elfoglalta a hatalmas vaskályha, mely a modernebb sparhelt {117}  fával és szénnel fűthető változata volt. A négy kerek vasplatnit gyönge tűz melengette alulról, ám csak az egyiken állt kanna, melynek csőréből fehér gőz szálldosott. Cili kellemes illatot érzett. Először nem értette, honnan ered, ám aztán felfedezte, hogy a kanna mögött, a hátsó platnin egy lapos bádogedény rejtőzik, melybe gondos kezek néhány összetört szegfűszeget dobtak, s rá néhány csepp borecetet cseppentettek. Ezek aromája töltötte meg a helyiséget, barátságos, idegnyugtató párát gőzölve szét. A tűzhely fölötti falrészt számtalan vas- és rézedény, fém- és fakanalak garmadája, valamint egy piros cérnával kivarrt házi áldás takarta. Az ablakokkal szemközt festett bazsarózsáktól cifra tálaló, mellette egyszerű, fehérre mázolt, sokfiókos szekrény állt. A folyosótól balra zöld ajtó húzódott meg a sarokban, nagy vaslakattal lezárva. Cili úgy sejtette, hogy mögötte a kamra, esetleg a pincelejárat rejtőzhet. Jobb kézre, a rövid belépő végén meglátta az ajtót, amin át majd’ egy hónappal korábban ide érkezett. A falba vert szögeken most is kabátok, kalapok lógtak, alattuk pedig a fatartóban esernyők esernyő k és sétapálcák sétapálcák simultak egymás mellé. A Singer ismét kelepelni kezdett. A varrógép a középső ablak alatt állt, háttal a folyosónak, így kezelője, aki kecses mozdulatokkal simította a sebesen le-föl ugráló tű alá a szövetet, egyelőre nem vette észre Cilit. Sőt talán a zaj miatt, vagy mert mindenkit annyira lefoglalt a saját ténykedése, a többiek sem fordultak felé. A leány kihasználva „láthatatlanságát”, visszalépett a folyosó félhomályába, hogy aztán onnan figyelje meg a szobában tartózkodókat. Özvegy Hülné fekete ruhájában, széken ülve is hatalmas termetével, ősz fején csipkés főkötővel, ujjatlan kesztyűs kezével és kampós orrával úgy trónolt az asztalnál, mint valami rettenetes varjúkirálynő. Tőle balra a Singert hajtó lány karcsú volt, vörös haját szépen csigázott kontyba fogta, befűzött befűzött derekát és hátát pedig szálfaegyenesen szálfaeg yenesen tar tartott totta. a. Bár Bár Cili csak kissé félo ldalról ldalr ól pillanthatott pillanthatott rá, mégis mégi s látta, látta, hogy hog y átlagon felül fel ül szép, ám sápadt, sápadt, mint akit sosem ér napfény. napfény. „Ő lehet Blau Anna” – gondolta a Pozsonyból menekült leány, és tekintete máris továbbrebbent. A tűzhely és az ablakok közti sarokban sámli állt, amin Mück Mári kuporgott. Ölébe erősen foszladozó, kockás konyharuhát terített, s oly buzgón súrolta a térdeire támasztott rézedény fenekét, hogy közben néha még a nyelve hegyét is elő-elődugta. A konyhában tartózkodó harmadik személy szintén az asztalnál ült, ám nem csinált semmit, csak komoran bámult maga elé. Hül Jenő széles vállán és hátán most is repedni készült a világosszürke, szálkamintás öltöny, hordómellén lepattanni akartak mellénye gombjai, rózsaszín csíkozású, haloványkék inge és masninyakkendője pedig a vasalónő gondos munkáját dicsérte. Ha az özvegy varjúkirálynőnek, akkor a fia egyenest az óriások császárának tűnt. Jobbja az asztalon hevert, s mikor megfog megf ogta ta vele az egyik bögr bö grét, ét, az szinte szinte nyomtalanul eltűnt eltűnt a tenyerében. tenyerében. „Durva arcú, pengevékonyra beretvált bajszú férfi – állapította meg Cili, aki most először nézhette meg Jenőt igazán, hisz ha az ember leányát épp pofozzák, nemigen van érkezése szemlélődni. – A haját mégis oldalt választja el, mint a piperkőcök, a körmeit pedig, ez messziről látszik, a fürdőben ápoltatja. ápo ltatja. Veszélye Veszélyess fezőr{118}, aki, ha kell, úriember úr iembernek nek mutatja mutatja magát, mag át, de de a zsebében kés, borotva, bor otva, sőt, tán revolver is lapul.” Kardos Cecília jól emlékezett minden egyes pofonra, amit az első napokban Hül Jenőtől kapott. A férfi hűvös közönnyel, sőt, óvatosan  ütötte meg, gondosan ügyelve rá, nehogy komoly kár keletkezzék az „áruban”. Miközben lecsapott, a szürke szempárban semmiféle érzelem nem látszott –  még düh, élvezet vagy kíváncsiság sem! Mondják: Mondják: a szem a lélek tükre. Hül Jenő tekintetének tekintetének azonban nem volt mit visszatükrö visszatükröznie. znie.

Cili ismét mély levegőt vett, és már épp az asztalhoz akart lépni, hogy letéve a tálcát, felhívja magára magár a a figyelmet fig yelmet,, mikor hátulró hátulróll durva ujjak markolt marko ltak ak a hajába.  – Leskődsz, Leskőds z, lubnyi{119}?! – sziszegte valaki a fülébe, majd a kéz nagyot taszított rajta, és ő szinte bezuhant a konyhába. A vajas zsemlyék pörögve hullottak a földre, az üres bögre puskadörrenést idéző csattaná csattanással ssal robbant r obbant szét a kövön. kövö n. A Singer kelepelése elhallgatott. Mári a sarokban ülve felsikkantott, Hülné papírt zörgetve eresztette le újságját, Jenő pedig szinte komótosan fordult az újonnan érkezettek felé. Cilinek, kezében az immár üres tálcával, sikerült megtámaszkodnia az asztalban, és mikor végre visszanyerte az egyensúlyát, sebesen sarkon fordult. A folyosó sötétjéből alacsony, de formás, ébenfekete hajú, turcsi orrú cigánylány lépett elő, kinek meggypiros megg ypiros ajka gúnyos, megvető megvető mosolyra mo solyra húzódott. húzódott.  – Tán T án jár j árni ni se tudsz, bibachtálo{120}? – mondta, és rézkarikáktól zörgő kezét a csípőjére támasztva várta a választ. Cili helyett helyett azonban Hülné Hülné szólalt meg r áspolyos áspolyo s hangon: hango n:  – A zsemlyéket zseml yéket meg a bö grét gr ét kifizeted, Fecska!  – Tán én dobtam do btam le, ténsasszony? ténsasszo ny? – szájalt szájal t vissza vis sza a lány, szemében szem ében parázsló par ázsló gyűlölettel, gyűlö lettel, amit am it Cili Cil i {121} felé lövellt. lö vellt. – Ez a sutlyo csari  csinálta a bajt!  – Magyar Mag yarul ul beszélj, beszélj , vagy va gy felképellek felképe llek – mo m o r dult ekko r Jenő, Jenő , r ájuk emelve emel ve tekintetét. tekintetét. A cigánylány cigányl ány látszólag meg sem mozdult, tartása mégis valahogy görnyedtebb lett. Bokáig érő, vérvörös szoknyája, derekán a háromszög alakba kötött, tarkamintás kendő és a patyolatfehér rékli szinte vibrálni látszott az elfojtott indulattól, ám meztelen lábujjai, melyek tán sosem ismertek cipőt, félve görbülte gö rbültekk be. Hül Jenő felállt. A szék hangosan hango san reccsent r eccsent,, amint megszabadult a hatalmas hatalmas súlytól, és ahogy aho gy a férfi fér fi mozdult mo zdult,, a konyhában felkavaro dott a szegfűszeg szegfűszeg édeskés illata.  – Mári, pattanj! pattanj! – szólt szó lt ismét a matróna, matró na, mire mir e a lányka fürgé für génn letette letette a r ézlábost, ézlábo st, majd seprűt sepr űt ragadott, és feltakarította a cserepeket. Cili sem bámulta tovább a cigánylányt, inkább leguggolt, és összeszedte a bepiszkolódott zsemlyéket. Mikor azonban a tűzhely mellett lévő szemetesvödörhöz akarta vinni azokat, Hülné Hülné rámor rám ordult: dult:  – Nálunk nincs pocséklás! po cséklás! Adja a zsemlyéket zseml yéket Fecskának: ma az lesz néki az ebéd. Ciliben megfagyott a vér. Tudta jól, ha most engedelmeskedik, a cigánylány örökre meggyűlöli őt, pedig neki itt szövetségesekre volna szüksége. Villámgyorsan döntött. Dacos képet vágva összeborí összebo rított tottaa a két fél zsemlyét, zsemlyét, majd így szólt: szó lt:  – Ami az enyém, azt másnak m ásnak nem adom! ado m! – és nagyot nag yot falt cseppet sem kívánt r egge eg gelijé lijébő ből.l. Érezte, Ér ezte, ahogy a foga alatt sár ropog, meg valami szösz is csiklandozza a torkát, de ő csak rágott, nyelt, majd újra harapott. A fagyos csendet Jenő felböffenő r öhögése öhög ése tör törtte meg.  – Mondtam én, hogy hog y jó lesz még mé g valami va lamirr e. Ha Ha másra másr a nem, hát eltakarítani eltakar ítani a maradéko mar adékot.t.  – Te csak tanítsd ki! ki ! – villantotta villa ntotta szemüveg sz emüvegét ét a fiára fiár a Hülné. – Így Íg y se tudom, behozza-e beho zza-e valaha is, amit eddig megevett. megevett.  – Ez? – Jenő Cilihez lépett, és hatalmas markába mar kába fog fo g ta a lány állát, hogy ho gy egyenesen eg yenesen az arcába ar cába nézhessen. – Ez be! Olyan sleppert faragok belőle, hogy a balekok könyörögni fognak, bárcsak máskor is átverné őket.  – Azért Azér t csak vigyázz vig yázz vele! – emelte fel újra újr a a hírlapo hír lapott Hülné. – Bizserg Bizser g a bal térgyem, térg yem, mikor miko r csak r ánézek, és te te is tudod, hogy az niemals gut {122}! Így ismerkedett meg Kardos Cecília a tabáni Horgony utca 58. bal kézre eső házának lakóival, és vált az özvegy Hülné által vezetett vállalkozás tagjává.

Tabán, 1900. szeptember 8.

Lassú napok teltek szorgalmatos munkával. Mück Mári visszaköltözhetett régi helyére, és már éjszakára sem zárták rájuk az ajtót.  – Ha szökésen szökés en jár az esze – mo m o ndta az özvegy özve gy Cilinek Cil inek hát tudja meg, meg , hogy hog y a Tabánban két lépést se tehet a tudtunk nélkül. Itten minden ház ablaka, kapuja, de még a sarokkövek is a mi hinterbringereink {123}.  – Prób Pr óbálja álja csak meg – szívog szívo g atta atta fog fo g ai közül köz ül a sült liba cafatjait Jenő, Jenő , merthog mer thogyy épp ebéd után voltak. – Menten kitöröm azt a karcsú nyakát, aztán bédugom az Ördögárok kanálisába. Akad már ott néhány csontváz, nem lenne egyedül. A napirendbe Cili hamar beletanult. Mint a ház cselédje, Mári kelt elsőként, jóval pirkadat előtt, és mindjárt mindjár t a konyhába sietett sietett,, hogy hog y felfűtse felfűtse a spórt. spór t. Langymeleg szeptemberük szeptemberük volt, vo lt, így egyelő re csak a mosdóvízhez meg a tejeskávéhoz kellett a tűz. Miután a többiek is megébredtek, Mári sorra járta a szobákat, és fedeles vödör vö dörbe be gyű g yűjtött jtötte, e, majd az udvari budiba vitte vitte az éjjeliedények éj jeliedények tartalmát. tartalmát. Ha Ha Blau Anna előző éjjel kimaradt, mert a Jenő által szerzett kuncsaftok valamelyikével a Rudas fürdőhöz közeli garniszállóban gar niszállóban töltötte az éjt, éjt, Hülné Hülné engedte, hogy akár délig is i s aludjon. Fecskának, Fecskának, Mári Márinak nak és Cilinek azonban mindennap meg kellett jelennie a reggelinél, amit pontban tíz órakor költöttek el. Ilyenkor az özvegy sorra vette, kinek mi a teendője.  – Ma négy nég y asszony asszo ny jön jö n Fecskához Fecskáho z jövendő jö vendőtt mondatni mo ndatni – közöl köz ölte. te. – Míg itt vannak, más nem mutatkozhatik a konyhában. Mári, aki sosem ülhetett le az asztalhoz, a sarokban álló sámlin kucorogva, egyik kezében bögr ével, a másikban másikban vajas kenyérr kenyérrel el bólogatot bólo gatott. t.  – Anna ma szabad – folytatt fo lytattaa Hülné. – A gyár gyá r osa os a megüzente, meg üzente, hogy hog y  podagra{124}  gyötri, ezért Marienbadba utazik a nejével, hogy ott kúráltassa magát. Ám amint visszatér, megint ereje teljében lesz, s akkor majd újra látni akarja az ő smunciliját. A szép Blau Anna Anna megbor megbo r zongott, zong ott, ám ám az arcán ar cán semmiféle érzelem ér zelem nem látszott. látszott.  – Maga – bökö tt villájával villá jával Cilire Cilir e az ö zvegy zveg y – ebédig Márinak segít seg ít előkészíteni elő készíteni a mosást. mo sást. Az udvaron senkivel nem áll szóba! Ha kérdik, kicsoda, mondja, hogy Grazból jött és az unokahúgom.  Deutli ch{126}? Semmi több geplapper{125}! Délután Délutánra ra megjön megj ön a fiam, ő majd folytat fo lytatja ja az oktat o ktatását. ását. Deutlich Mindhárom lány egyszerre bólintott. A házból kilépni mámorító érzés volt. Cili szinte elkábult az áradó napfénytől, a vén városrész bor-, penész-, sülő-kenyér-, lócitrom- és pecsenyeillatától, és attól, hogy végre nem csak falakat lát. Pedig a szabadság itt sem volt több csalóka illúziónál, hisz számára a Horgony utca 58. házai által körbevett térség éppúgy zárt maradt, mint rabnak a börtönudvar. Mikor első éjjel Hülnét követve bebotorkált bebotor kált ide, szinte szinte semmit nem látott az új otthonából. Most Most viszont, viszo nt, Már Márii kíséretéb kísér etében, en, az egészet eg észet felfedezhette, csak épp a kapuhoz nem mehetett közel. A Horgony utca 58. valójában tágas, járókövekkel kirakott udvar volt, amit három oldalról házak, a negyedikről pedig magas kőfal zárt le. Utóbbin nyílt a boltíves, rozzant kiskapu, amin át az utcára lehetett lépni. Az udvaron terebélyes fák álltak. Két gyönyörű eper, három körte és egy tüskés akác készülődött a közelgő télre, levelein itt-ott rozsdafoltokat viselve. Árnyékukban rozzant pad állt, meg valami öreg, kétkerekű kordé, amit már régóta nem mozdított senki.  – Az ottan a Schnallner né{127}  háza – mutatott Mári a kőfallal szemben magasodó, egyemeletes épületre, mely az udvar hátsó részét zárta le. Annak, aki a környéket is bejárta, volt alkalma látni, hogy a Gellért-hegy meredek oldalára kapaszkodó házak kusza tömegében sok ilyen régi, roggyant

építmény áll. Ezek hátukkal, oldalukkal szorosan egymáshoz tapadtak, vagy épp keskeny, szeszélyesen kanyargó átjáróknak, zugoknak, sikátoroknak adtak helyet. – A Schnallnerné naccságáé ez az egész eg ész – intett intett Mári Mári az udvart kör beölelő épületek épületek felé. – Aki Aki itten itten lakik, az mind az ő bérlője. bérlő je.  – A Hülné is? – csodálko cso dálkozo zott tt Cili.  – Az is hát! – A lányka lá nyka ellenőr ellenő r izte, elég feszesek-e feszese k-e a fák közé köz é kifeszítet kifeszí tettt kötelek, kö telek, majd teregetni tereg etni kezdett. – Ő bérli az egész jobb oldalt. Szemközt velünk viszont kettőbe osztották a házat. A belső ajtó a Jerabiczáé{128}; szoba, konyha, oszt szer’usz, semmi több. Ő zenész, úgyhogy nemigen van itthol, ezért a naccsága megengedte néki, hogy ágyrajárónak befogadja a Kloiber Karcsit{129}. Legalább annak is van hol hálnia, hisz a zenész ágya éjjel úgyis üresen hűlne, a Jerabicza meg így könnyebben fizeti a lakbért.  – És a kőfalho kőfa lhozz közelebbi kö zelebbi ajtó? a jtó? – mutat m utatoo tt Cili a repkénnyel r epkénnyel kö r befutott bejáratra. bejár atra. – Ott ki lakik? lakik ?  – A Flór Fló r ián úr {130}  – húzta el a száját Mári, akkorát csattintva a vizes párnahuzattal, hogy a körtefáról felröppentek a madarak. – Savanyú egy ember, annyit mondhatok. Övé két szoba, konyha, kamra, meg a sufninak a negyede, pedig olyan magányos szegény, mint a Rácz templom tornya. Persze postatiszt, állami ember, úgyhogy biztos telik rá neki. Nem is értem, miért nem nősült meg soha. Ekkora bérleménybe bőven elférne az asszony, de akár két-három gyerek is. Cili, miután rájött, hogy senki nem szól érte, körbejárta az egész udvart. Tetszett neki, hogy a repkény mindenhol eltakarja a csúf, foltosra nedvesedett, penészes házfalakat, a fák pedig óvón nyújtják ki ágaikat a két szélső, földszintes épület fölé. Az is kedvére volt, hogy az idős háztulajdonosnő, Schnallnerné délutánonként mindig kiült az erkélyre, s miközben angol szokás szerint elfogyasztotta teáját, felülről szemlélte tenyérnyi birodalmát. Messziről jóságos hölgynek látszott, látszott, aki öreg ö reg cselédjével kettecskén kettecskén él. „Vajon tud-e arról, hogy Hülné és fia miféle gazemberséggel keresi meg a házbérre valót? –  morfondíro mor fondírozott zott Cili, Cili, miközben körbejárt kör bejártaa a hátsó hátsó sarokban magasodó, magasodó , deszkákból deszkákból rótt r ótt,, kocsiszínnek kocsiszínnek is beillő sufnit meg a bokrok közt zöldellő, legyek látogatta budit. – Egész biztosan tud – döntött végül a leány. – Éles szemű, értelmes asszonynak tűnik, ám a bérlői dolgába addig nem szól bele, míg… míg … Hm, vajon vajon minek m inek kéne tör történ ténnie, nie, hogy hog y Schnallnerné kidobja Hüléket?” Hüléket?” A Jenővel töltött délutánok már közel sem voltak olyan kellemesek, mint Márival ruhát teregetni, vagy az eperfák eper fák alatt álló padon Blau Annával Annával olvasgatni. olvasg atni. A még női nő i szemmel is gyönyö g yönyörr ű, ám sosem mosolyg mo solygóó leány kivételezett kivételezett helyzetben helyzetben volt, hisz ő hozta a legtöbb leg több pénzt a házhoz. Épp ezért Hülné és fia szigorúan, de viszonylag udvariasan beszélt vele, és engedték, hogy hóbortjának, az olvasásnak szentelje minden szabadidejét. Annának nem kellett házimunkát végeznie, bár a varrógép mellé szívesen ült le, hogy maga javítsa, csinosítsa saját és lakótársai ruhatárát. Mári rongyait is rendbe hozta volna, ám az özvegy özveg y ezt megtiltotta megtiltotta neki. {131}  – A feger   legyen csak rongyos – jelentette ki. – Ha nem az, akkor elfelejti, hol a helye, és rögvest rö gvest felborul a Weltordnung{132}! Blau Anna sváb lány volt, de a magyart tekintette anyanyelvének, hisz ő is a Tabánban született. Édesanyja korán meghalt, az apja pedig – miután a nagy szőlővészben{133}  mindenét elveszítette –  iszákos lett. Egy részeg éjszakán a Farkas kocsmában ellenállhatatlan  ajánlatot kapott Hül Jenőtől: két hordó kadarkáért cserébe eladta a lányát, és mikor a bor elfogyott, a Dunába ölte magát. A szép Anna az első évben még új kenyéradója szeretőjeként élt a házban, ám igazi feleség sosem lett belőle. Jenő egy nap azzal tért haza, hogy sokat veszített a kártyán, és adóssága fejében Annát ígérte oda a hitelezőnek, igaz, csak egyetlen éjszakára. Az ifjú Ady Endre költeményei voltak Blau Anna kedvenc olvasmányai. Az eperfák alatt sem beszélt másról, mint a szavak bús varázsáról, ahogy egymás mellé rakva érzéseket, vágyakat képesek kifejezni.  – Azt mondtam, mo ndtam, sántítson, a keser ves úristenit úr istenit a kényes kén yes lábának! lá bának! – üvöltött üvö ltött Hül Jenő Cilire, Cilir e, miután mi után

elrángatt elr ángattaa őt ő t Blau Blau Anna társaság társaságából. ából. – Úgy kell jár nia, mint a tör törtt szárnyú rigó r igónak. nak. A gimpli{134} csak így harap rá a csalira. Kardos Cili néhány nap, pontosabban délután alatt képzett slepperré vált. Hülnétől kapott egy megfakult, agyonfoltozott zsákruhát, amiben nemrég még jó módban élő, ám szerencsétlenség sújtotta sújtotta polg po lgárl árleánynak eánynak tű tűnt. nt. Kar Karjár járaa fonott fo nott kosarat, kosar at, belé néhány szikkadt zsöml zsömlyét, yét, fonnyadt hagymát és körtét tettek, a fejére pedig olyan kalapka került – persze fekete gyászszalaggal! –, aminek puszta látványától a legkőszívűbb embert is szánakozás fogta volna el. Így léphetett ki első alkalommal a kőfal kapuján, persze Jenő kíséretében, aki mögötte járva terelte őt végig a kacskaringós utcákon. Előbb a Kereszt tér 12. alatt rogyadozó kocsmába mentek, ahol az özvegy fia bemutatta Cilit jövendő bűntársainak. Ekkor még nem kellett sántítania. A mutatvány csakis a becsapni való gimplinek szólt, akit a Déli pályaudvaron pályaudvaro n Hül Jenő választott ki, és szemének sugar ával mutatott mutatott meg Cilinek.  – Ő volna vo lna hát az új slepperünk? slepper ünk? – kérdezte kér dezte a lelógó leló gó bajszos, bajszo s, r ózsaszín óz saszín tokás Farkas Far kas Béla, az omladozó kocsma{135} tulajdonosa. – Egészen csinoska, nemde, urak? A magas pulthoz legközelebb álló asztal körül három rossz arcú pacák üldögélt. Előttük füles pohárban serital, amit egyikük sem hagyott megmelegedni. Ők voltak a sipisták, kiknek legfőbb feladata, hogy a Cili által idáig csalogatott gimplit gyorsan leitassák, majd az ördög bibliáját {136} ravaszul forgatva kifosszák őt minden nála lévő, és ha lehet – aláíratott kötelezvények által – otthon hagyott vagyonából is.  – Az igaz, igaz , hogy hog y a képe csino s – bólintott ból intott kelletlenül Jenő .  – Más hibája van, azért azér t nem lehet az Anna mellé mell é állítani. állí tani. Jaj, Ja j, pedig ha két ilyen kokott {137}  futna nekem a placcon…!  – Akkor kétszer annyit költenél köl tenél puccra, puccr a, pomádér pom ádéraa – r öhög öh ögöö tt fel a kocsmár koc smáros, os, megér meg érintve intve a hatalmas férfi vadonatúj bársony felöltőjének szépen simuló gallérját.  – Úr vagyo vag yokk még akkor akko r is, ha a Ráczváros Ráczvár osban ban élek – húzta ki magát mag át Jenő. Jenő . – És akinek ez nem tetszik, annak akad itt egy darabka acélvasam! – tapogatta meg baloldalt a derekát, jelezve, hol tartja az övébe tűzött beretvát. Az első héten úgy ment minden, mint a karikacsapás. Cilinek a sínekkel párhuzamosan futó Mészáros utcán kellett le-föl sétálgatnia, miközben Hül Jenő a Nyárs utca sarkáról figyelte őt, meg a vonattal érkezőket. Olyan férfiakat kerestek, akik vidékről, valahonnan Nyugat-Magyarországról öttek, először jártak a hatalmas székesfővárosban, és ügyeik intézése mellett kalandot, szórakozást is r eméltek. Honnan lehetett lehetett ezt tudni? tudni? Kardos Kardo s Cecília hamar megértet megér tette, te, Jenő miként mi ként választ gimplit. A megfelelő delikvens az indóházból kilépve bizonytalankodni kezd, bőröndjét a lába mellé teszi, csodálkozva néz körül. Öltözékén látszik, hogy igazi lakhelye falu vagy kicsinyke város, ahol azonban ő maga megbecsült, pénzes embernek számít, de a nagyvilágból eddig szinte még semmit nem tapasztalt. Az ilyen ember a Déli pályaudvarra érve először mindig kicsit csalódott, hisz ez a környék csak alig néhány éve kezdett beépülni. A Mészáros utcáról nézve, a síneken túl ugyan látszanak látszanak az Erzsébet Kórház Kór ház meg az Állami Tanítóképző épületei, de azokkal szemközt, a Tabán felé lesve csak néhány árva, termőföldek közepébe emelt ház csúfoskodik. Távolabb persze már sűrűn állnak Ráczváros öreg, egymásnak dőlő, vén építményei, de azokból a gyéren elhelyezett gázlámpák csekélyke fénye este mást nem mutat, mint ijesztő árnyak masszáját. A vidékről vidékrő l érkező ér kező utas ilyenkor bérkocsiért bérko csiért füttyent füttyent,, s már hajtat is a legközelebbi leg közelebbi fogadó fo gadóba. ba. Akad azonban sok olyan, aki azt hiszi, hogy Budapest sem más, mint egy nagyobbacska falu, amit két erős láb gyorsan bejárhat, ezért gyalog buzdul neki az útnak. Ha ráadásként az arca kissé bamba, a tekintete elcsodálkozó, és még a gázlámpák sziszegő buráira is úgy tátja a száját, mint a tudomány nagy vívmányaira, na akkor jöhet Cili meg az ő tört szárnyú rigó-műsorszáma. A leánynak akként kellett kereszteznie a kiszemelt gimpli útját, mintha csak épp arra volna sietős dolga, s aztán jaj… Megbotlik egy kiálló utcakőben! Sikolya fájdalmas, tán még néhány könnycsepp is legördül szép

arcán, ar cán, és felállni egyedül nem tud, mert – mint panaszolja – kibicsaklott kibicsaklo tt a bokája. Hét este négy gimplit sikerült így fognia. Szerencsétlen fickók között akadt dúsgazdag falusi nagybirtokos málészájú fia, saját szűk hazájában már minden bűnös szórakozást kiismert és elunt, ezért hát új, még rafináltabb élvezetekre vágyó kisvárosi ficsúr, no meg két idősebb kereskedőféle, kik kaszinótársaik biztatására jöttek a fővárosba, mondván: a kártyaforgatás itt ezerszer jobban fizet, mint odalenn, a sáros vidéken. Cili közülük csupán az elsőt sajnálta. A pattanásos képű legény már attól zavarba jött, hogy – miközben felsegíti a földről – megérinthet egy leányt. Mialatt végigtámogatta őt a Tabán kacskaringós, egyre szűkülő sikátorain, kezdve a Naphegy térrel, tovább a Dezső-, a Czakó-, majd a Hadnagy utcán, míg végül a meredeken lejtő Kereszt tér elejére értek, a fiú vagy ezerszer bocsánatot kért, amiért oly ügyetlen.  – Sosem Sose m kísértem kísér tem még senkit karon kar on fogva fo gva – motyog mo tyogta. ta. – Engemet Engem et otthol a lányok lányo k mindég csak kinevetnek. Kegyed viszont olyan…  – Itt lakik a nagybá na gybátyám tyám – mutatott Cili a Farkas Far kas kocsmár koc smára, a, melynek m elynek kicsiny ablakán úgy úg y dőlt dő lt ki a fény, fény, mintha odabenn maga mag a a nap múlatná éjszakai pihenőidejét. pihenő idejét.  – Itt? Itt? – csodálko zott zo tt a legény. leg ény.  – Övé ez a mulató m ulató – hazudta a leány, miközben mikö zben kísér ő jébe kapaszko dva a ház kapujáho z sántikált. –  Megl Me glátja, átja, milyen hálás lesz magának, hog y hazasegített hazasegített engem. Farkas úr birodalma négy részből állt. Maga a kocsma kicsi, beteges formájú épület volt, mely úgy nézett ki, mintha kettészelték volna. Ennek nem más volt az oka, mint hogy az egykor mellette álló, vele egybeépített ház megroggyant, összedőlt, míg végül teljesen le kellett bontani. Azóta a helyén szemetes, gazos tér csúfoskodott, és csupán a kocsma sima, ablaktalan oldalfala emlékeztetett rá, hogy egykor volt ám neki sziámi ikertest ikertestvére vére is. A kissé nag na g yképűen mulatóként  emlegetet  emleg etettt ivó másik oldalán keskeny udvar, udvar, majd újabb, valamivel nagyobb nagyo bb ház követ kö vetkezet kezett. t. Ebben lakott Farkas Farkas Béla és neje, valamint süldő lányuk és lakli legényfiuk. A két épület közötti eperfás kertecskét boltíves kapuval bíró kőfal zárta el a Kereszt tér felé meredeken lejtő utcától. A bejárat mögött – ezt Cili tudta, a gimpli azonban nem is sejtette –  várakoztak a sipisták, hogy amint a „sebesült kisrokon” és lovagja megérkezik, az utóbbit nyomban kezelésbe vegyék.  – Isten Isten ezerízig ezer íziglen len áldja meg nemes ifiur amat, hogy ho gy Cinkánkat hazatámog hazatámo g atta! atta! – óbéga óbé gatt ttak ak az ördög bibliájának papjai, s már húzták-vonták is befelé az udvarra, majd az annak végén nyíló, földbe vájt pincébe a hökkent gimplit. – Jöjjék Jöj jék velünk a mi titkos Aladdin-barlangunkba! Ne Ne féljen, Cinkáról Cinkáró l most már az asszonyok gondoskodnak. Magát, drága uram, viszont mi fogjuk jól tartani, hisz a hősöknek… és maga biz’ hős, ezt ne merje tagadni!… a legjobb bor dukál, amit a Ráczváros csak csepegtethet. E perctől kezdve a gimpli sorsa megpecsételődött. Itatni kezdték szegényt a kártyabarlangnak berendezett pincében, hová közönséges vendéget sosem engedtek le, s ha az áldozat már elég homálylón bámult maga köré, előkerült a pakli. A játszmák addig tartottak, míg a leánymentőt meg nem fosztották készpénzétől, órájától, hímzett zsebkendőjétől, nyakláncától, és olykor még – ha új és ól szabott volt – a kabátjától is. Mire elbukta az utolsó tétet, a cinkelt lapokkal játszó sipisták már cseppet sem voltak vo ltak vele olyan kedvesek, mint esteli esteli érkezte ér keztekor. kor. Nyakon Nyakon r agadták a részeg flótást, és a hajnali derengésben kilökték őt az utcára, sokszor oly nagy lendülettel, hogy szerencsétlen egészen a Kereszt tér közepéig gurult. Hogy miért nem tért vissza soha egyikük sem rendőri kísérettel? Ugyan mivel vádolhatta volna Farkas Béla cimboráit? Kártyázott, amire senki nem kényszerítette, és veszített, ami csakis az ő baja. A cinkelt paklik addigra már rég eltűntek a pincefal egy kijáró téglája mögött, és helyükbe érintetlen, szűz szűz lapok lapo k kerültek ker ültek.. Cili persze minderről csak hallomásból értesült. Miután a leánymentő bekísérte a kapun, Farkasné

és lánya a házba támogatta őt, ecetes borogatást ígérve a sajgó bokára. Ám amint a sipistákat meg a gimplit elnyelte a pince, Cili sérülése menten elmúlt, és ő sarkon fordulva tért vissza a kijárathoz, amin túl Jenő várt rá, hogy hazakísérje.  – Jól dolgo dol gozo zott tt – dicsérte dicsér te meg a leányt, l eányt, miközben mikö zben lefelé lefe lé ballag ball agtak tak a Hadnag Hadnagyy utcán, majd hirtelen hir telen a {138} csillagos égre sóhajtott: – Csak ne volna elrondítva a bőre, hány mázsa harisnyapénzt    keresne nekem egy ilyen ügyes üg yes kis kokott! A mai, vagyis a nyolcadik nap azonban valahogy rosszul indult. Hülné kora reggel óta szinte mindenért leszidta Mück Márit, aki a déli harangszókor már pisszenni sem mert, s ezért még pofont is kapott. Anna sem állhatott meg az özvegy előtt úgy, mint máskor. Előbb azért ripakodott rá a szipirtyó, mert a Singert kattogtatta, aztán meg azért, hogy miért nem varrta már össze Jenő ingén a szakadást. Egyedül Fecskának volt annyi esze, hogy elbújjék Hülné villámai elől, ám késő délután, mikor mégis előkeveredett, annál több oktalan sértés zúdult a fejére.  – Tán a ro r o ssz időtől idő től ilyen il yen boga bo garr as – súgta súg ta Már Mári,i, elsuhanva Cili Cil i mellett. mel lett. Való igaz, hogy reggel óta úgy csöpörgött, mintha odafönn az angyalok orra folyna. Estefelé aztán elállt a szemerkélés, Jenő pedig, aki a nappalait általában sötét üzleti ügyei intézésével, vagy lassú italozással, kártyázással, szócsépléssel töltötte a Hadnagy utcai Vén Eperfához{139}  címzett vendéglőben, kipirult arccal, enyhén kapatosan állított haza. Első útja az udvarvégi budiba vezetett, majd miután a szobájában magáho m agáhozz vette vette kabátujjba kabátujjba rejthet r ejthetőő ólmosbo ólm osbotját tját,, intett intett a konyhában várakozó várako zó Cilinek.  – Schnell, munkára! A leány karjára emelte kosarát, és engedelmesen követte a férfit, aki előrement, hogy kinyissa a kaput. Cili azonban a házból kilépve nyomban megtorpant, mivel a küszöbön túl épp csak bele nem ütközö ütközött tt Csurár Fecskába. A parázsló tekintetű tekintetű cigánylány g únyos vigyor vig yortt küldött felé, majd miután a szeme sarkából ellenőrizte, hogy egyik Hül sem látja, leköpte a leány szoknyáját.  – A Benga{140} rántson görcsbe, béled forduljon az utcakőre, de még ma! – susogta-sisteregte átkát, miközben mikö zben mutatómutató- és középső kö zépső ujjait mindkét kezén keresztbe fonta. Kardos Cecília, a képzett pozsonyi ápolónő éppúgy nem volt babonás, miként titkolt elődei, Gerlice és Hangay Emma sem. A leány őszinte sajnálattal nézett Fecska szép arcára, amit a gyűlölet most rút, gunyoros maszkká torzított. Nem felelt semmit, csak felnyúlt a ház falát befutó indák közé, kimarkolt onnan egy nagyobbacska levelet, és letörölte vele a szoknyáját, majd Jenő után indult. Ha néhány lépéssel odébb meg nem botlik a kapu küszöbén, küszö bén, tán tán soha többé nem is jut eszébe Fecska átka. átka. Csakhogy megbotlott, éppúgy, mint azon az éjszakán, mikor idejött. Nem csoda hát, hogy miközben fölfelé baktatott a Horgony utcán, egyre inkább gyötörte a gondolat: lehetséges volna, hogy a Tabánban, ebben a főváros modern testébe ékelődött, elfeledett óvilágban a bűbájolás mégiscsak tovább él? Este tízre járt, mikor az első gimpli végre befutott. Hül Jenő a Nyárs utca sarkán állva intett felé, Cili pedig nyomban úgy fordította a lépteit, hogy azok feltűnés nélkül keresztezzék a reménybeli áldozat útját. útját. A balek nyurga, nyurg a, esetlen mozgású mozg ású katona volt, hajtókáján a hadapró d iskola iskol a jelzésével. A leány először nem is értette, Jenő miért gondolja őt megfelelő baleknak, ám amikor közelebb ért, észrevette észrevette az aranyór ar anyórát, át, aminek fedelét az ifjú hadfi épp becsattintott becsattintotta. a. Messzirő Messzirőll látszott, látszott, hogy hog y súlyos, szép darab, amilyet csakis olyasféle hadapród birtokolhat, aki mögött igazán módos család áll. Ha pedig bevonulásakor, vagy tán még korábban ilyen drága órát kapott ajándékba, akkor a jövendőbeli tisztecske tisztecske briftasnija br iftasnija sem lehet soványka! Kardos Cecília megjátszott meg játszott esése, esése, fájdalmas kiáltása ismét mintaszerűre mintaszerűre sikeredett. A katonalegény katonalegény nyomban ott termett, tétova óvatossággal nyúlt felé, de felállítani nem merte, nehogy még nagyobb bajt okozzon.  – Kegyed megs me gsér érült? ült? – kérdezte kérd ezte szívből szívbő l jövő jö vő r émülett émüle ttel. el.

 – Magának most mo st haza kell engem eng em kísér nie! A már-már parancsként felfogható mondat váratlanul érte a legényt. Kissé hökkenten nézett a földön heverő lányra, aki sietve, ám fojtott hangon beszélt tovább:  – Segítsen Seg ítsen fel, hadd támaszkodj támaszk odjak ak a karjár kar jára, a, mintha jár ni is alig a lig tudnék. Mutatom, Mutatom, mer m errr e induljunk, indulj unk, és közben mindent mindent apró apróra ra elmagyarázok. A pelyhes állú kölyökkatona némán engedelmeskedett, ám lágy vonásai megkeményedtek, szemébe pedig gyanakvó fény költözött.  – Mi folyik fo lyik itt, kisasszo ki sasszony? ny? – súgta, súg ta, miután Cili sziszegve, sziszeg ve, sántikálva r átámaszkodott, átámaszko dott, és a Tibor Tibo r utca felé indult vele. – Ha jól jó l sejtem, kegyed bajban van. Talán orvost or vost kéne…  – Orvo Or vosr sraa semmi szükség – súgta súg ta Cili. – Két er ő s férfikar fér fikar azonban azo nban nagyo nag yonn is elkelne. elkelne . Figyelje Fig yeljenn r ám, nincs sok időnk! i dőnk! Maga Maga most m ost épp egy csapdába sétál bele… Míg a Naphegy térre értek, mindent elhadart Jenőről, aki most is a nyomukban ballag, meg a sipistákról, akik a Farkas kocsma kapuja mögött várnak rájuk.  – Segítsen Segí tsen megszö meg szöknö knöm m – nézett fel Cili az idegen ideg en férfir fér fira. a. – Maga katona és jó erőbe er őbenn van. Nemsokára beérünk a Tabán sikátoraiba. Amint az elemi iskolánál balra fordulunk, én elfutok, maga pedig.  – Tartóztassam Tartó ztassam fel az üldöző üldö zőjét jét – találta ki a katona.  – Vigyázzo ig yázzonn vele, az isten szerelmé szer elmérr e! A kabátujjában ólmo ól mosbo sbotot, tot, az ö vébe tűzve tűzve beretvát ber etvát tart, ráadásul sokkal nagyobb, mint maga.  – Ne féltsen engemet eng emet a kisasszony kisasszo ny – vetette vetette fel csupasz állát a férficska, fér ficska, aki egy eg y esztendeje még csak fiú volt. – A falunkban engemet még senki meg nem vert, pedig erős er ős legények leg ények laknak arrafelé! arr afelé! Kardos Cecília e hencegést hallva úgy érezte, rettenetes hibát követett el, de immár semmit nem tehetett. Hül Jenőnek, Ráczváros rettegett hóhemvagányának, aki hírből sem ismerte a becsületes küzdelmet, ez a kölyökkatona aligha jelent majd különösebb akadályt. Bár még az is lehet, hogy jobb ez így, mert ha a legény komoly gondot okozna neki, tán megölni sem volna rest szegényt. A Czakó és Lisznyai utca sarkán álló komor, kétemeletes elemi iskola {141}  messze kimagaslott a Tabán aprócska házai közül. Mögötte kezdődött csak igazán a valódi Ráczváros girbegurba, sokszor nyaktörően meredek sikátorainak rengetege, ahol éjszaka még a helyiek is gyakran eltévedtek, különösen, ha italtól szédelgő fejjel próbáltak hazatalálni. Cilit azonban már cseppet sem érdekelte, hová kerül, csak minél messzebb legyen Hüléktől. Hetek óta tervezte a szökést, és tudta, hogy erre slepperkedés közben kínálkozik a legjobb alkalom, de hogy miért pont ma… Talán Fecska átka vagy a hadapródi hadapró di egyenruha egyenr uha látványa látványa bírta rá a cselekvésre? cselekvésr e? Ezt nem tudta, tudta, csak abban volt biztos, biztos, hogy ho gy ma éjjel úgy úg y kell futnia, mintha mintha az élete múlna rajta. raj ta. Mintha? Hisz nem volt itt semmi kétség: ha balul sül el a dolog, Jenő egyszerűen eltöri a nyakát –  ebben Cili egyet eg yetlen len percig per cig sem kételkedett. kételkedett. Alig fordultak be a sarkon, az ifjú katona elengedte őt.  – Kegyed szabad – mondta, mo ndta, és a hangja hang ja megbicsakl meg bicsaklott. ott. – Holnap viszont, viszo nt, mert mer t ennyit tán megérdemlek megér demlek magácskát magácskától, ól, várjo n rám r ám a Várkert kioszknál! Cili csupán egyetlen szemrebbenésig tétovázott, majd eldobva kosarát és felkapva szoknyája szegélyét, futásnak eredt. Ezt a környéket már jól ismerte. Azt is tudta, hogy a Kör utcáról leghamarabb az Orbán utcába fordulhatna be, csakhogy az egyenesen a Farkas kocsmához vinné őt. Így inkább a házfalak ívét követve rohant tovább, míg el nem érte azt a sarkot, ahol a Hullám utca becsatlakozo becsatlako zott tt.. Itt Itt éles kanyar k anyartt vett és…  – Megálljon Megállj on az a z úr! úr ! Én a Ludoviceum Ludovi ceum{142} hadapró  hadapród… d… Fájdalmas kiáltás hasított a tabáni éjszakába. „Szegény kis katona – harapott az ajkába Cili. – Remélem, csak kar- vagy lábcsontja, és nem a koponyája kopo nyája tört.” tört.”

A Hullám utcából több, csupán vállszélességnyi, macskabűzös és vaksötét köz vezetett át a vele párhuzamosan bukdácsoló Holdvilág utcába. Cili lélekszakadva futott, meg-megcsúszva a síkos macskaköveken, és olykor belegabalyodva a falak tövéből szökkenő bokrok ágaiba. A Kereszt tér sarkán kibukkanva szinte elvakította az Albecker vendéglő ablakaiból ömlő lámpafény, pedig az oly gyér volt, hogy még a kopár, lejtős terület közepén álló kőkeresztet is alig-alig világította meg. A leány lihegve támaszkodott a falnak, és próbált tájékozódni. Végül a vendéglőből áradó cigánymuzsika és énekszó ébresztette rá, hogy járt már itt, csak akkor épp az ellenkező irányból érkezve. A Kereszt tér szemközti oldalán sorakozó házak egyike előtt még azt a kerékfordító követ is felfedezte, amire első el ső itt töltött töltött napja végén leült. Cili nyomban ellökte magát a faltól, és berohant a meredeken felfelé kaptató Aranykacsa utcába, mely éppoly keskeny, sötét, szeszélyesen kanyargó volt, mint korábban az összes többi. Félúton árhatott, mikor szemből két keménykalapos férfit pillantott meg. Jobb kézre nyílt egy újabb sikátor, hát tétovázás nélkül arra fordult, és megzavarva néhány macskát, az Aranykakas utcában találta magát. Itt ismét hegynek lefelé vette az irányt, mert arra valamivel több fény derengett, és zeneszót is hallott. A Bocskay térre érve mindjárt látta, hogy jól döntött. A tabáni kiskocsmák e meghatározhatatlan alakú, macskaköves gyűjtőhelyén gázlámpák és fali kandeláberek tették barátságosabbá a környéket. Az egyik ilyen alatt búzakék egyenruhás, oldalán kardot, kerek fején sildes csákót viselő rendőr álldogált, elmélyülten figyelve azt a vígan dajdajozó diákcsoportot, mely épp a Jászai vendéglőbe{143} tülekedett befelé. Cili nem hitt a szemének. Mióta a Tabánba keveredett, egyszer sem látta a törvény embereit, pedig lett volna mit mondania nekik. Most tétovázás nélkül rohant oda a kissé pocakos, de fess bajszú egyenruháshoz, akinek magas nyakgallérján két sárga rózsa virított, jelezve, hogy viselője első osztályú rendőr.  – Biztos Bizto s úr, kérem, kér em, segítsen seg ítsen – szólította szó lította meg lihegve liheg ve a leány. – A nevem Kardo Kar doss Cecília. Cecíl ia. Pozso Poz sonyi nyi ápolónő ápoló nő vagyok, vag yok, akit már hetek hetek óta rabként r abként tartanak itt. itt.  – Itt? Itt? – fordult for dult felé csodálko cso dálkozva zva a rendő r endőr. r. – Hol itt?  – A Hor Ho r g ony utcában – felelt felel t kissé megütközve meg ütközve Cili. – Hülné és fia háro hár o m másik lányt is… De erről majd később! Ígérem, mindent elmondok, ha biztonságba kísér. A r endőr hümmögött hümmög ött kicsit, kicsit, majd tenyerét tenyerét a leány hátár hátáraa simítva irányította irányította őt a kellő irányba. ir ányba.  – Jöjjö Jöj jönn hát, kedves – mondta közben. kö zben. – Nem Nem lesz les z itt semmi galiba! ga liba! Cili legszívesebben megkérte volna, hadd karoljon bele, hisz alig állt a lábán, de sejtette, hogy erre az egyenruhás poszt biztos nem kapható. Így aztán csak hagyta, hogy a férfi utcáról utcára terelje őt, és végül már azt sem igazán figyelte, hol járnak épp. Lefelé, az Aranykakas utca folytatásán mentek tovább, majd átvágva átvágva a Fehérsas Fehér sas téren, a Hadnagy utcára utcára fordult for dultak ak rá. r á. Ám Ám ezen se haladtak túl túl sokáig, sokáig , mivel a rendőr egy szűk köz előtt megállva hirtelen így szólt:  – Err e gyor g yorsabb sabb – és már be is lépett lépe tt a házak közé, kö zé, Cili pedig pedi g bódultan bó dultan követte őt.  – No tessék! – kiáltott kiálto tt vidáman a r endőr, endő r, miután a sikátor ból bó l kiérve kiér ve mentek még vagy vag y háromháznyit háro mháznyit fölfelé. – Ott a biztonság, ahol az otthon! A leány hirtelen megbotlott, ám a férfi elkapta és erősen tartotta. Cili felnézett. Az ismerős kapu előtt Hül Jenő állt, kezében lámpással.  – Eltévedt a madárkád, madár kád, koma ko ma – szólt szó lt a rendőr ren dőr –, én azonban azo nban megleltem meg leltem és hazaho haza hoztam ztam őt.  – Hol fogtad, fo gtad, Gr egor eg or {144}?  – A Bocskayn jött jö ttem em épp hazafelé, hazafel é, mikor miko r hozzám ho zzám lépett, és kért, kér t, hogy hog y segítsek seg ítsek néki, mert mer t nem tudja, tudja, merre van az arra.  – Biztos megijedt meg ijedt – bólintott bó lintott Jenő, Jenő , és a leányhoz leányho z lépve átvette átvette annak őr izetét. – Valami r ossz oss z katonapofa pimaszkodott pimaszko dott vele, pedig pedig csak egy pillanat pill anatrr a veszítettem veszítettem szem elől.  – A katonákkal vigyázni vig yázni kell kel l – vigyor vig yor gott go tt a rendő r endőr. r. – Fol Folyvást yvást csőr e vannak töltve.

A két férfi vaskos r öhögése öhö gése messze szállt a kihalt utca utca hosszán.  – Holnap vendége vendé gem m vagy vag y két pofa sör sö r r e – fejezte be aztán a társalg társa lgást ást Hül Jenő.  – Kettőr Kettőre-e? e-e? – fancsalodo fancsal odott tt el a r endőr endő r képe. – Látom a lámpádbó l, hogy hog y épp éccakai kutatásr kutatásraa indultál, ami tán tán hajnalig is eltartott volna, ha én nem segítek segí tek!!  – Igaz – mor mo r dult Jenő. Jenő . – Akkor legyen leg yen három hár om,, de csak csa k mer t te vagy az a z én leg l egjo jobb bb hesszem{145}. Na, éccakát! éccakát! – mondt mo ndta, a, és belökte belö kte Cilit a Horgo Hor gony ny utca 58. kapuján.

6  Jó’ccakát,  Jó’ccakát, naccságos úr!  Buda, 1900. október 3.  Miután  Miut án az én magának való val ó báróm oly  o ly csúnyán elbánt szegény Tarján Tar ján Vilivel… Vilivel… Igen, azt mondom, hogy elbánt, hisz kiszabadította ugyan a bilincsből, ám megszakította vele az épp csak bimbózó barátságot, ami pedig az ifjú hírlapírónak sokkal többet jelentett, mint azt bárki gondolná! Tehát miután Ambrózy bárónak be kellett látnia, hogy a vonaton utazó két kasszírnő ügye holtvágányra jutott, mindjárt a Rudnay főkapitány által adott következő esetre fordította a figyelmét. Az osztrák földön elkövetett gyilkosság, melynek áldozata egy vendéglői kézicseléd, bizonyos Schuh Anna, állítólagos elkövetője pedig Kasztner Imre budapesti illetőségű törvényszéki díjnok volt, első pillantásra igen egyszerűnek tűnt. A férfit ugyan elfogták az osztrák csendőrök, de hamar kiderült, hogy az egykor főhadnagyi rangban szolgáló, ám 1896-ban kártyaadósságok miatt leszerelt, majd bátyja protezsálására díjnokként dolgozó Kasztner tökéletes alibit tud felmutatni. A gyilkosságot követő három napon többen is látták őt a székesfővárosban. Persze ez önmagában még nem jelentett semmit, hisz Mannersdorfból, ahol Schuh Anna meghalt, vonaton néhány óra alatt Budapestre lehet érni. Ráadásul egy osztrák fuvaros eskü alatt vallotta, hogy a gyilkosság hajnalán a kocsijára vett egy toprongyos alakot, kinek gyanús foltok tarkították az öltözékét. A fickó az erdőszéli úton botorkált magányosan, és megkérte a kocsist, hogy vinné el őt a vasútállomásra. A szembesítéskor a tanú fel is ismerte Kasztnerben az utasát, bár – mint mondta – azóta az illető leborotválta a szakállát, ami nem csoda, hisz akkor akko r hajnalban néhány pamat hiányozni hiányozni látszott belőle, mintha kitépt kitépték ék volna. vol na. Ha itt megáll a nyomozás, Kasztnert bizonnyal felkötik, hisz épp a gyilkosság éjszakájára nem bírt alibit igazolni magának. Csakhogy néhány nappal később a budapesti rendőrfőkapitányságon egyszerre két férfi és egy nő is jelentkezett, azt állítva, hogy a kérdéses éjszakán, július 21-én egész éjjel együtt italoztak Kasztnerrel a Makk Hetes korcsmában, így tehát ő semmiképp nem lehet Schuh Anna gyilkosa. Az osztrákok, bár nem szívesen, de rögvest szabadon bocsájtották a férfit, aki hazatért, és azóta is Budapesten él. Ambrózy bárót persze mindez semmiről nem győzte meg. Jól ismerte a rendőrhatóságok felületességét azon esetekben, mikor az áldozat szegény cseléd, a gyanúsított pedig a törvény embere (tehát „a mi kutyánk kölyke”, még ha csak díjnok is), ezért újra végig akarta járni az ügy teljes hosszát. Persze ezt most mo st is egyedül tervezte végr ehajtani, ehajtani, így íg y nem hívott hívo tt magával. Talán a Neumannál vásárolt 30 koronás cipőm talpát féltette a kopástól, ezt nem tudhatom, de azért én utólag szépen kiszedtem belőle minden apró részletet. Így tudtam meg, hogy reggel, miután a Rudnaytól kapott aktából kimásolta az alibit biztosító ivócimborák lakcímét, az én szegény Richárdom máris zsákutcába futott. Hiába költött ugyanis tekintélyes pénzt arra, hogy konflison sorra látogassa a két férfi és egy női személy által megadott lakásokat, végül mindről kiderült, hogy ócska félrevezetés.  – Ilyen nevű ember itten sohasem so hasem lakott lako tt,, kérem kér em – közö kö zölték lték vele két esetben, míg a harmadik har madik „lakcím” valójában a Höcker féle gőzkazángyárat rejtette. Ezek után Ambrózy báró úgy döntött, hogy magát Kasztnert vonja kérdőre az alibit biztosító, ám köddé vált „cimborákról”. Sajnos azonban a férfi új címét (szabadulása után ugyanis lakást váltott) nem tartalmazta az akta, ezért a bérkocsissal a Szondy utcába vitett vitettee magát, mag át, ahol ahol az egykor egyko r i főhadnagy fő hadnagy bátyja lakott. lakott.  – Engem cseppet sem érdekel ér dekel az ö csém sor so r sa – r ázta császárszakáll császár szakállas as fejét Kasztner Antal Antal{146}. –  Nekem, báró úr, immár tökéletesen elegem van az ő dehonestáló{147}  életviteléből. Én, kérem,

világéletemben egyenes ember, hű hivatalnok, feletteseim által elismert törvényszéki telekkönyvvezető voltam és vagyok. Kijelenthetem, hogy az én kezemben minden akta, feljegyzés és ellenjegyzés a helyén van. Az öcsém viszont, az, kérem, egészen más eset! Fényes tiszti pálya állt előtte, igen. A 12. gyalogezrednél, mely Komáromban, majd Bécsben állomásozott, rövid időn belül hadapródból főhadnaggyá emelkedett. Volt tehetsége a katonáskodáshoz, azt meg kell hagyni, de sajnos a rossz r ossz nőkhöz meg a kártyához kártyához úgyszinté úgyszintén. n.  – Az öccse ö ccse tehát… – próbá pr óbált lt közbekér köz bekérdezni dezni Richár Richá r d, ám Kasztner Antalbó Antalbóll enélkül enél kül is dőlt dő lt a keser szó.  – Imre Imr e szenvedélyes szenvedél yes ember – hadar ha darta ta cvikker cvik kerével ével hadonászva hado nászva a telekkönyvvezető. telekkö nyvvezető. – Szenvedélyes a bűnös szerelemben, a bordélyházak csatamezején, és szenvedélyes a kávéházak zöld posztóján vívott kártyacsatákban is. Én, kérem, számtalanszor figyelmeztettem őt, ám hiába. Előbb az apánktól r á maradt mar adt vagyonkát vagyo nkát herdálta el, majd a zsoldját is mind az utolsó utolsó fillérig. fillér ig. És nem nem csak azt, azt, ami már a zsebében volt, de nem ám! Kötelezvényeket aláírva végül már a következő két évi  fizetését is eljátszotta! Mikor minderre fény derült, Csolnoky ezredes, a parancsnoka magához hívatta, és felszólított felszól ítottaa őt, hogy hog y adja át a kardját.  – Más tisztek is halmozzák halmo zzák az adósság adó sságot, ot, és járnak jár nak r ossz os sz nőkhöz nő khöz – jegyezte jeg yezte meg a báró bár ó . – A Monarchia hadseregében ez még nem ok a leszerelésre.  – Vo lt o tt, tt, kérem, kér em, valami o stoba párbaj-üg pár baj-ügy, y, meg egy eg y nőszemél nő személyy is, aki feljelentett felj elentettee Imrét, miszerint az erőszakoskodott vele – hessegetett a levegőbe Kasztner Antal, mintha lényegtelen, bár zavaró apróságokat kergetne szét. – Erről ő itthon nem sokat beszélt. Mert persze, amint azt a báró úr is sejtheti, sejtheti, a leszerelése leszer elése után rögvest rö gvest hazatalált hazatalált az a  paniperda{148}! Már bocsánat bo csánat a kifejezésért. Amint Amint betette a lábát azon az ajtón, amin a méltóságos úr is érkezett, a testvéri szeretet nevében rögvest könyörögni kezdett, hogy segítsek rajta. Én meg, kérem, mit tehettem volna: erőmhöz és szerény lehetőségeimhez képest megtettem, amit csak tudtam.  – Vag Vagyis yis állást áll ást szerzett szer zett neki a tör vényszéknél. vényszéknél .  – Aprócska Apró cska díjnoki díjno ki állást, állá st, csekélyke fizetéssel – legyintett leg yintett ismét i smét a cvikkerével cvikker ével Kasztner Antal. Antal. –  {149} Bagatell ! Ennyit, báró úr, ön is bármikor megtenne az öccséért…  – Nekem nincs öcsém öc sém – szólt szó lt hűvö hűvösen sen Richárd, Richár d, egyér eg yértelművé telművé téve, hogy hog y ő bizony bizo ny a kisujját kisujj át sem mozdítan mo zdítanáá a züllött züllö tt rokonér ro konért. t. A telekkönyvvezető telekkönyvvezető bosszúsan bo sszúsan mordult, mor dult, majd tovább tovább beszélt:  – Eleinte egyébként eg yébként minden a legnag leg nagyobb yobb r endben ment. Imre Imr e szépen, pontosan, po ntosan, a sereg ser egben ben belé nevelt fegyelmezettséggel dolgozott. Őszintén szólva, hm, meg is voltam lepődve! A kimutatásai pontosak voltak, az aktákat időben iktatta, így aztán Csorba {150}  irodavezető úr végül még meg is köszönte nekem, hogy ilyen kiváló munkaerőt ajánlottam be nála. Az öcsém korábbi adósságait kifizettem, kifizettem, ő pedig apránként apr ánként kezdte kezdte megadog meg adogatni atni azt, azt, szóval…  – Hol tör tént a baj? – hajol haj oltt ültében ültében előr elő r e Ambróz Ambr ózyy báró. bár ó.  – Hol történt tör tént volna? vo lna? – tárta szét a karját kar ját Kasztner Antal. Antal. – Természetesen Ter mészetesen ismét a kártyaasztalnál! kár tyaasztalnál! Fogalmam sincs, Imre mikor kezdett újra játszani, és hogy ki vette rá, de nagy gazember lehetett. Pedig úgy tudom, az öcsém valami orvosdoktorhoz is eljárt, hogy kigyógyíttassa magát a átékszenvedélyből.  – Hát már ilyesmit ilyesm it is kezelnek manapság m anapság??  – Az igazi ig azi or vosok vos ok nem, de néhány kézrátétellel, kézr átétellel, üdvpárákkal, üdvpár ákkal, elektrom elektr omekanikus ekanikus delejszikr delej szikrákkal ákkal mahináló kuruzsló igen. – A telekkönyvvezető megvetőn fintorgott. – A magam részéről az ilyeneket mind a Dunába dobatnám, kérem, de Imre hitt benne, és ez tán fontosabb, mint a valódi gyógyhatás. Ám lássuk be, végül a csudadoktor is felsülhetett, hisz Imre visszaesett a nyavalyájába, és hamarost megint akkora adósságot csinált, hogy menekülnie kellett. Erről azonban akkor még sem én, sem a munkatársai nem tudtunk, mivel igen erősen titkolózott. Mint később megtudtam, július végén harmincnapos szabadságot kért Csorba irodavezető úrtól, sőt a következő fizetését is előre felvette,

mondván, hogy utazgatni szeretne. Ekkor írt nekem egy igen keserű levelet, melyben arról szólt, hogy ő, aki korábban aranypaszományos császári és királyi főhadnagyként ragyogott, sehogy sem bírja megszokni ezt a szürke hivatalnoklétet, a nyomorúságos fizetést, a folytonos hajbókolást, így hát messze utazik, utazik, és nem látom őt ő t többé, többé, mert mer t öngyilkos öngyilko s lesz.  – Mikor kelt ez a levél?  – Várjunk Várj unk csak… – túrt bele Kasztner Antal Antal író ír ó asztala kulcsos kulcso s fiókjába. fió kjába. – Meg is van, tessék! A dátum dátum rajta r ajta július 24.  – Három Háro m nappal a mannersdo manner sdorr fi gyilko gyi lkosság sság után – bólintott ból intott Ambróz Ambr ózyy báró bár ó , mire mir e a vendéglátój vendég látójaa hevesen felkiáltott:  – Jól Jó l mondja mo ndja a bár bá r ó úr! úr ! Ez a levél fényesen bizonyítja, bizo nyítja, ho gy azt a cselédet Imre meg nem ö lhette, hiszen a levél megírásakor még Pesten tartózkodott!  – Még vagy már? –  mormogta  mormogta Richárd, tudomást sem véve Kasztner dühös fújtatásáról. – A 21-én elkövetett gyilkosság után az öccse könnyedén visszatérhetett Pestre, és mivel félt a lelepleződéstől, hisz a kocsis emlékezhetett rá, színleg szabadságot kért, felvette járandóságát, majd újra elutazott. Pechjére azonban csekélyke pénze gyorsan elfogyott, és ő augusztus 6-án már éhező csavargóként bolyongott Orth közelében, ahol az osztrák csendőrök végül letartóztatták.  – Rágalom Rágal om és manipuláció manipul áció!! – ugr ott fel székéről székér ől Kasztner Antal. Antal. – Az ö csém, ezt nem tagadom, tagado m, gyenge jellem, de nem öl nőket az erdőszélen!  – Remélem, Remé lem, igaza ig aza van – állt á llt fel f el Ambróz Ambr ózyy bár bá r ó is, úgy úg y nézve néz ve a büntet bün tetőő törvényszék tör vényszék hivatalnokár hivatalno kára, a, hogy annak arcából menten kifutott a szín. – Épp ezért szeretném elkérni az öccse új lakcímét. A rendőrségen elfeledte azt megadni, ön viszont bizonyára ismeri.  – Ho… hogyne hog yne – bólintott bó lintott Kasztner Antal, Antal, és tollszár tolls zárat at r agadva ag adva (melynek (melyn ek acélhegyével acélheg yével csak harmadszorra találta el a tintásüveg száját) gyorsan papírra vetette a kért címet. – Parancsoljon, méltóságos úr. Meg kell azonban mondjam, hogy bármit is talál, engem az már nem terhel, hisz Imre öcsémnek immár hetek óta a színét sem láttam. Talán megérti, hogy miután a törvényszékről is kitették a szűrét, én többé kapcsolatot tartani véle nem kívánok. Hallottam ugyan, hogy szeptember 18-án levették róla a vádat, és mindjárt szabadon is engedték, én azonban nem kerestem őt, és hála az égnek, ő sem engemet. Így tehát a szenny, amiben az öcsém megmártózott, rám aligha frecseghet, bárki bármit is… A Szondy utcában várakozó bérkocsisnak széles vigyor terült el a képén, mikor meghallotta, hogy most meg Budára kell általvinnie jól fizető utasát. A Margit hídon végigporoszkálva jobbra fordultak, és miután elhagyták az Irgalmasrendi Kórházat, majd a Lukács fürdőt, megálltak a Zsigmond utca ötvenes szám előtt, mely épp szemben volt a Császár fürdővel. A bérházban, hol javarészt a közeli gőzmalmok, gyártelepek, propellerkikötők, valamint a két fürdő alkalmazottai laktak, némi feltűnést keltett az én puhakalapos, angolszövetből szabott öltönyt viselő báróm. Mindjárt elő is került a házmester – komor képű, micisapkás, ferde szájú férfi –, aki gyanakvón, s már-már sunyi alázattal érdeklődö ér deklődött tt,, kit tisztelhet tisztelhet az úrban, és miben mi ben állhat a szolgálatára. szolg álatára.  – Lakik itt bizo bi zonyo nyoss Kasztner Imre? – kérdezte kér dezte Richárd, Richár d, miután bemutatkozott bemutatkozo tt.. A vice vi ce tekintete tekintete a nyomorúságos földszinti lakások egyikének üveges ajtajára villant, majd úgy tárta szét a karját, és ejtette ejtette azokat combja mellé, mint mi nt aki hirtelen hir telen minden reményét r eményét elveszített elveszítette. e.  – Sajnálom, Sajnálo m, méltóság mél tóságoo s úr, de attól attól tartok, tartok , a Kasztnerrel Kasztnerr el mi már nem szolg szo lgálhatunk. álhatunk.  – Tán elkö el költözö ltözött tt??  – Úgy is lehet mondani mo ndani – vont vo nt vállat a házmester, majd széles mozdulattal mo zdulattal a kijár at felé intett. intett. –  Tessék velem fáradni, mindjár t mutatom. mutatom. A keskeny Zsigmond utcán, amit csak még szűkebbé tett a villanyosközlekedés, egymást kergetve zörögtek tova a konflisok, fiákerek, valamint a Lujza és más gőzmalmokból jövő, vagy épp oda tartó társzekerek. A járdákon nők, férfiak és gyerekek igyekeztek udvarias távolságot tartani, bár ez szinte

soha nem sikerült, így hol szoknyák súroltak nadrágszárakat, hol meg idegen könyökök koccantak össze.  – Amott Amo tt történt tör tént,, kissé ki ssé fennebb, majdnem majdne m a Kavics utca sar kán – mutat m utatta ta a vice. – Kasztner úr arr ar r a várt, hogy elhaladjék a villanyos. Onnét tudom, mert láttam, mivelhogy akkor épp a járdát volt reszortom{151} sepreni. Alig egy perccel korábban lépett ki a kapun, és miként szokta, köszönésképp kalapot emelt. Vidám úr volt egyébként, annak ellenére, hogy olykor még a spargeldet {152}  se tudta megfizetni, mikor hajnal felé ért haza. Máskor viszont egy egész koronást nyomott a markomba, szóval én kedveltem őt.  – Kedvelte? Hát már nem kedveli? kedvel i?  – Csak miként az elholtakat elho ltakat lehet – sóhajtott só hajtott a házmester, megállván meg állván a járdán, jár dán, mely mellett mell ett épp elcsikor elcsikorgo gottt a tuja{153}. – Tessék, ez az a hely. Itten esett szegény Kasztner úr a vaskerekek alá éppeg két napja, napja, azazhogy azazhog y hétfőn.  – Azt mondja, mo ndja, esett? – vonta össze a szemöldökét a báró. – Tán részeg volt?  – Aznap még egy eg y kor tyot se ivott ivo tt – r ázta fejét a házmester. – Tudom, Tudom , mert mer t tőlem kért kér t a másnaposság ellen cseppnyi sligo vicát, de nekem se volt.  – Akkor hát mi történt tör tént??  – Állt itten eg e g y férfi fér fi – motyog mo tyogta ta vállát vállá t vono gatva ga tva a vice. – Korábban Kor ábban még sosem so sem láttam a képét. Nagydarab, úriember forma, abból a kikent-kifent fajtából, akitől a kisasszonyok térgye megroggyan.  – Gyanúsnak tűnt? tűnt?  – Inkább csak r ondának. ondá nak. Fess volt vo lt ugyan, ug yan, de az ar a r ca valaho va lahogy… gy… Nem is tudom. Ránéztem és kilelt kilel t a hideg, bár most sem értem, miért. Orr, szem, szája helyén, oszt mégis… No mindegy. Annyi biztos csak, hogy már akkor is a falat támasztotta, mikor én sepreni kezdtem. Aztán jött a Kasztner úr, és megállt itt, a járda szélin, hogy elengedje a villanyost. Nekem akkor épp odakiáltott a Siposné, hát megfordultam, de szólni már nem maradt érkezésem: ordítás, sikoly, majd a tuja vaskerekeinek szikrahányó sercegése, és kész. A Kasztner úr kettészelve hevert, itt meg amott, a férfi pedig… Hát annak többé, kérem, én a nyomát nyom át se láttam. láttam.

Mivel az én végtelenül önző báróm egyedül indult útnak, hogy a gyilkossággal vádolt egykori főhadnagy ügyét vizslassa, engem az unalom biz’ majd felfalt. Az idő sajnos elromlott, hűvös szelek borzolták az Ambrózy-villa parkjának fáit, és olykor még az eső is szemerkélni kezdett. Agáta mama reggeli után a szalonba vonult, hogy a levelezését intézze, Terka néni a konyhában sertepertélt, a ház többi lakójának lakó jának pedig a színét se láttam. láttam. Délig Délig a szobámban szo bámban olvasgatt ol vasgattam, am, de elunva a betű betűket végül az öreg ör eg szekrényhez léptem, s kitárva kitárva minden m inden ajtaját, ajtaját, számba vettem vettem ruhatáramat. Miután májusban a báróval meglátogattuk papuskát és visszatértünk Budára, a grófnő nyomban magához rendelt. rendelt.  – A maga mag a helyzete, gyer gye r mekem, tűr tűr hetetlen! – emelte r ám szigor szig or ú tekintetét, tekintetét, mir mi r e bennem bizony bizo ny megdermedt a szusz, hisz elképzelni sem tudtam, mire gondol.  – Valami Valami r osszat os szat tett tettem, em, néni? – kér deztem a szalon szalo n kanapéján ülve. ül ve. – Mert ha igen, ig en, én esküszöm… esküszö m…  – Az eskü szent dolo dol o g, kedves Mili, ne fecsérelje fecsér elje ostobaság os tobaságoo kra kr a – vágott vág ott a szavamba, szavamba , majd alaposan végigm vég igmért. ért. – Mondja csak, hány hány ruhája van magának? mag ának?  – Kettő Kettő – vallott vallo ttam am be szégyenkezve, szég yenkezve, majd idegesség ideg ességemben emben fecsegni fecseg ni kezdtem: – Ez a kék {154} erkál , meg az a szolid csipkével varrt fehér, amiben ideérkeztem. Annak idején csupán néhány napot szándékoztam Pesten tölteni, így kevés holmit hoztam magammal, és a báró úr azokat is csak

nagy nehézségek árán tudta előszerezni, mivel Róza néni lakását a halála után hatóságilag lepecsételték. Persze otthon, Marosvásárhelyen, akad még néhány szép ruhám, de a figyelő szemek miatt azokért elmenni eszembe sem jutott. Szerencsére tudok vigyázni a holmimra, és megvarrok, stoppolok bármit, ha kell, szóval nem kell aggódnia a néninek.  – No és fehér neműkkel hogy ho gy áll, ál l, gyer g yermekem? mekem? Hiába voltunk kettesben, az én arcom mégis rögvest bíborpirosra gyúlt.  – A… Azok is r endben vannak tartva – suttog suttogtam tam r ettentő ettentő kínban. – A fűzőm ugyan ug yan felfeslett felfes lett kicsinyt, kicsinyt, és előbújt belőle a halcso nt vége, vége, de már… már …  – Ennyi nekem elég! elég ! – Agáta mama hirtelen hir telen előr elő r ehajolt, ehajo lt, és felkapva az asztalkán álló ezüst csengettyűt, behívta Terka nénit.  – Parancso Par ancsolni lni tetszik, nagyság nag yságoo s asszony? asszo ny?  – Kérni, Kér ni, Terkám, Ter kám, csupán kérni kér ni – javított javíto ttaa ki már-már már -már derűs der űs moso mo sollyal llyal a gr g r ó fnő. fnő . – Szóljo Szó ljonn Istinek, hogy szaladjék le a fogaskerekű állomásra, és hozzon onnan egy bérkocsit. De ne konflis, inkább fiáker legyen! A két ló mégiscsak mégi scsak jobban bírja, bír ja, ha netán netán nagy súllyal pakolva térünk haza. Így történt tehát, hogy alig telepedtem le az Ambrózy-villában, nyomozás helyett Agáta mamával mentem vásárolni, ami – valljuk be őszintén! – a leányszívnek éppoly izgalmas tud lenni, mint a gonosztevők hajkurászása. A kényelmes, kétlovas fiákerrel a Lánchídon hajtattunk át, és a Szervita téren szálltunk ki. Nekem azonnal Fejér Mari ar i{155}, Ottó Ottó szerencsétlen sor sú kedvese jutott eszembe, aki nemrég még épp itt, a nyolcas szám alatt lakott. A kalapháló ugyan eltakarta a kilétemet, én ennek ellenére nyugtalan lettem, hisz akkoriban még nagyon is tartottam tőle, hogy a kasszírnő és nővérkém gyilkosai g yilkosai rám ismernek. Agáta Agáta mama közelsége, magabiztos, erőt sugárzó sugár zó lénye azonban percek alatt elfeledtette velem a nyomasztó gondokat, és a Koronaherceg utcába{156} már úgy léptem be a gr ófnő oldalán, ol dalán, mint akinek senki és semmi nem állhat az útjába. útjába. Most, midőn a szekrényemet kitárva megszemlélhetem ruhatáramat, ismét eszembe jut az a nap. A Városházához közeli, nem túl hosszú, ám boltokkal, cukrászdákkal, kávéházakkal zsúfolt Koronaherceg utca az úri közönség, és különösen a hölgyek és leányok paradicsoma volt. A májusi szép idő százszámra csalta ki őket, hogy a Kígyó és Szervita tér között korzózva szemléljék a dús kirakatokat, és közben persze saját válogatott toalettjüket is közszemlére tegyék, hadd pukkadjon az irigységtől az épp arra járó rokon, barátnő, ismerős. Agáta mama induláskor Istit is a fiákerre rendelte. A nyakigláb fiú boldogan kapaszkodott meg hátul, az utazóbőröndöknek szánt helyen, majd kullogott mögöttünk a meseszép utcán. A grófnőt persze mindenki azonnal felismerte, és ha valaki mégsem, nemes tartásából, büszke arckifejezéséből az is sejthette, hogy nem akárkit lát. Én a lefátyolozott, titokzatos leány szerepében tetszelegtem, akiről viszont senki nem tudta, honnan pottyant a svábhegyi villába. Hogy folyton köszöngettek – a hölgyek biccentéssel, a fiatalabb lányok röpke pukedlival, az urak pedig kalapjukat emelve és meghajolva –, az természetesen Agáta mamának szólt, miként a boltosok rajongása is. A Koronaherceg utcában csakis előkelő kereskedők, szabók, kalaposok, táskások, napernyősök, kesztyűsök, cipősök, szőrme- és bőrárusok nyithattak üzletet. Vevőkörük ennek megfelelően szintén rendkívül előkelő volt, ami abból is látszott, hogy a szembejövő hölgyek mindegyikén akadt némi ritka állatprém. Ez a – szerintem kegyetlen – divat csak néhány éve vált általánossá, ám amióta betört a köztudatba, azóta egy magára valamit is adó pesti úrinő nem léphetett ki az utcára róka-, coboly-, asztrahán- vagy borzszőrme nélkül. E számtalan apró állatka kiirtása által beszerzett prémet általában nyakba vetve hordták, és nem csak azt lesték egymáson, hogy a másiknak milyen színű, tömöttségű a stólája, de azt is, hogy milyen hosszú. Ha a szőrméből csak a nyak köré jutott, vagy csupán hátközépig, derékig ért, az egyértelműen azt jelezte, hogy a hölgy férje zsugori, vagy épp nem elég gazdag és rangos a neje feldíszítéséhez.  Azok a nők viszont, akiknek a prémstólája egészen a szoknyájuk alsó széléig csüngött, sőt, még a nyakukon is kétszer kellett körbetekerni, nehogy a földre

lógjon, nos, ők annyi irigy és gyűlölködő pillantást gyűjthettek be, amennyitől korábbi önteltségük a százszor százszorosára osára dagadt. dagadt. Agáta mama végighurcolt az összes üzleten, és bár én eleinte hevesen tiltakoztam, hisz annyi pénzem sem volt, ami egy r ongyos ong yos kis kesztyűr kesztyűr e elegendő, elegendő , ő nem tűrt tűrt ellentmondást.  – Meglátja, gyer gye r mekem, mekem , hamaros hamar ostt elülnek a bajok, bajo k, és akkor akko r majd ki kell mozdulnia mo zdulnia a négy nég y fal közül – okított. – Aki pedig az Ambrózy-villából toppan a pesti társaságba, annak a lakhelyéhez illő öltözékben kell mutatkoznia. Bár jómagam nem sokat adok a cicomára, sem mások ostoba véleményére, azért azér t tetsz tetszik, ik, nem tetszik, tetszik, a rang r ang kötelez.  – Miféle r ang, ang , Agáta mama? mama ? Hisz én csak egy eg y vásárhelyi vásár helyi polg po lgár árlány lány vagyo vag yokk a papám könyvesboltjából!  – Téved, kedves. Maga immár immá r Monyor Monyo r ó keréki ker éki és Monoszló Mono szlóii Erdődy Er dődy Agáta Mária Gober Go bertina tina grófnő gr ófnő gyámolított gyámo lítottja. ja. Vagy ha úgy úg y jobban tetszik, tetszik, az én fogadott fog adott leányom! leányom! Így lett nekem nyolc csodálatos, bodros ujjú, fodros vállú, széles övvel bíró, tehát a legmodernebb divat szerint szabott ruhám mályvaszíntől a türkizkékig, melyekhez kaptam még két-két hozzájuk illő blúzt, cipőt, kesztyűt és harisnyát Monaszterly és Kuzmiktól {157}. Esernyőt és legyezőt a Zweibachnál{158}, zsebkendőt, selyem és batiszt fehérneműt, továbbá csipkés napernyőt a Kunznál {159} vásároltunk, és ugyanott könnyű fűzőket is sikerült szereznünk, melyek végre nem a derekamat, hanem a csípőmet szorították, így adva ki a kívánt homokóra-alkatot. Mindennek betetőzéseként, mialatt a bolti segédek és a kocsis a számtalan dobozt a fiákerre pakolta, mi Agáta mamával beültünk egy cukrászdába, és ott olasz fagylaltot, hozzá pedig forró Nuss-stanglit{160} ettünk. Ezután átvonultunk a Koronaherceg utca legelejére, ahol a hírneves Girardi József{161}  női szabó – kinél Agáta mama (egy Istivel küldött vizitkártya által) korábban már bejelentett minket – türelmetlenül várt ránk. Eddigi életem legkülönösebb órája következett ekkor, mivel két kisasszony és egy idősebb hölgy a hátsó szobába vitt, és miután alsóneműre vetkőztettek, minden porcikámat gondosan lemérték.  – Olyan Oly an estélyit kreálo kr eálokk kegyednek, keg yednek, hogy ho gy ki abban meglátja, meg látja, menten szer sze r elmes lesz, még m ég ha vak is is  – árado ár adozo zott tt Girar Gir ardi di úr, miköz mi közben ben homlo ho mlokár káraa kunkor kunko r o dó hajcsig ha jcsigái ái izgatottan izg atottan remegtek. reme gtek.  – Nem lehetne inkább olyat, ol yat, aminek hatására hatásár a a vakok vako k megg meg g yógyulnak? yóg yulnak? – érdeklő ér deklődtem dtem ártat ár tatlan lan arccal. – Annak mégiscsak több haszna volna, mint hogy ki se látszódjak a szerelmes mamlaszokból, akik ruhájáról ítélik meg a lányt. Szegény szabókirály bambán pislogott rám, és boldog volt, mikor Agáta mama közbelépése megmentette őt attól, hogy olyasmire kelljen felelnie, amiből mukkot sem ért.  – Arra Arr a kérném, kér ném, kedves Girar Gir ardi, di, hogy ho gy az én kis r okonom oko nom számár a szép, de egyszer eg yszerűűségében ség ében különleges estélyit készítsen. Csínján bánjon tehát a fodrokkal, gyöngyökkel, szalagokkal, csipkékkel, indákkal és zsabókkal! Hangay kisasszony önmagában is elég szép, a túldíszítés csak hivalkodóvá tenné a megjelenését. Ízlés és előkelőség a proportione{162}, ha kérhet kér hetem! em!  – Ahogy Ahog y kívánni méltóztatik, méltó ztatik, nagyság os g r ó fnő – hajlo ngott ngo tt Girar Gir ardi di úr, kinek ki nek rajtam r ajtam matató, már m ár-már tolakodó tekintete szinte ragyogott a szakmai túlhevültségtől. Máskor bizonyára zavart volna, ha így néz rám egy férfi, ám jól tudtam, hogy az ő mohó pillantása csupán azt jelzi: fejben máris a ruhámat tervezi, én pedig csupán az eljövendő műalkotás próbababája vagyok. A szekrény naftalinszagú rejtekében, a leghátsó sarokban most is ott lógott az az orgonaszín estélyi, melyet végül Girardi úr megálmodott nekem. A nyakamat és vállamat szabadon hagyó, ám könyökömig buggyos, onnan lefelé viszont szűk ujjat vető pompadour-selyemruha dekoltázsának szélét fodros virágok díszítik, melyek középen egyesülve lefutnak a széles deréköv alá, hogy aztán számos ágra szakadva zuhogjanak tovább a szoknyán, mint megannyi finom abroncs. A leheletkönnyű anyag hullámokat vetve vesz körbe, egyre szélesedve, ám a divatjamúlt tournerre hátul már csak néhány plusz fodor emlékeztet. Az öv hímzése izgatóan féloldalas, csupán balra teljesedik

ki, kacskaringós indákat sejtetve, míg a jobb oldalán csupán néhány fényesen szikrázó gyöngy emlékeztet a nyári égbolt csillagaira. Mindehhez jár még egy szintén orgonalila selyemsál, ami oly hosszú, hogy a vállamról lelógatva mindkét karomra lazán rá kell tekernem, ám végei még így is majd a földet érik. Néztem a bársony védőhuzatba csomagolt estélyit, melynek körvonalai szinte vádlón rajzolódtak ki a szekrény hátuljában, s hirtelen eszembe jutott az eddigi egyetlen alkalom, mikor magamra ölthettem azt. A perzsa sah tiszteletére adott ebédre, a Hungária Szálló nagytermébe, majd az Operába, az esti díszelőadásra is Ambrózy báró vitt el minket, persze csak mert Agáta mama nagy nehezen rábírta erre. Mégis, miután Terka néni segítségével felöltöztem, és lementem a földszintre, meglátva engem Richárd olyan arcot vágott… Nem is tudom. A tekintetébe, melyben addig csakis rideg szigorúságot, feszült figyelmet, fürkész kíváncsiságot és persze gunyoros megvetést lelhettem, hirtelen hir telen valami más… Valami Valami egészen eg észen új melegség meleg ség és ámulat ám ulat költözött, ami… Hát igen, ami egyetlen pillanat alatt el is tűnt, hogy aztán az én morc báróm rögvest sürgetni kezdjen, mondván: hosszú órák óta vár rám, pedig a bérhintó, ha csak a ház előtt áll is, attól még pénzbe kerül. Ez az emlék, mely egyszerr egyszer r e volt vol t édes és keserű, elvette elvette kedvemet r uhatáram uhatáram r endezgetésétől endezgetésétől.. Már Már épp azon voltam, hogy az ágyra heveredve tovább olvasgassak, mikor halk kopogás zavart meg. A küszöbön túl Isti állt, kezében gyűrögetve sapkáját, és oly hirtelen kapkodással hajolt meg, hogy attól féltem, féltem, orra or ra bukik. bukik.  – Kez’csókol Kez’csó kolom om,, kisasszonka kisasszo nka – mondta mo ndta fojtott fo jtott hangon, hang on, majd idegesen ideg esen a háta mögé mö gé pillog pill ogoo tt. tt. –  Tessen jönni!  – Valami Valami baj van?  – Még nincs, de lehet l ehet – felelte. – Én Én most mo st itten itten titkos küldetésben jár o k, és ha kitudódik kitudódi k a szerepem, szer epem, könnyen lehet, hogy a báró úr a kardos botja végére tűz engemet.  – Ne ijesztg i jesztgess, ess, Isti! Miféle Miféle dolg do lgod od van neked neke d velem, vel em, ami a mi miatt a méltóság m éltóság os úr meghar meg harag agudhatna udhatna rád?  – Ohó, Ohó , nemcsak r ám, de a kisasszonkár kisasszo nkáraa is! – tódított tódíto ttaa a villa vill a kajla mindenese. mindene se. – Na, tessen már sietni, nem érünk rá! Ám előbb vegyék kegyed köpönyeget, mer’ a házon kívül van dolgunk. Csodálkozva követtem Istit, aki előttem járva úgy osonkodott le a csigalépcsőn, mint egy kamra felé igyekvő, pákosztos macska. A földszinten ellesett a konyha felé, ahol Terka néni tüsténkedett, majd a sziklafal alá futó folyosó fo lyosóra ra vezetett vezetett,, és ott o tt kikulcsolta a szabadba vezető vezető ajtót.  – Az utcán várják vár ják magát mag át – súgta súg ta Isti, Isti, pedig aligha alig ha hallhatott hallha tott minket bárki bár ki is. – Tessen úgy úg y kisurranni a kapun, hogy lehetőség szerint se a grófnő, se senki más ne lássa meg a kisasszonkát!  – Mitől Mitől vagy vag y ennyire ennyir e megijedve? meg ijedve? – toppantottam kissé bosszúsan. bos szúsan. – A báró bár ó úr nincs itthon, és nekem még néhány hóval korábban is veszedelmes volt nélküle bárhová mennem. Ha most valami csapdába küldesz… Szegény Isti arcából kifutott a vér, miközben lapátfülei lángvörösre gyúltak.  – Ne tessen mán r ólam ól am olyat ol yat gondol go ndolni, ni, hogy ho gy cibere{163}  vónék! Én akár a véremet is ontom a kisasszonkáé kisasszonkáért, rt, ha arra arr a van a sor snak gerjedelme!  – Tudom én, é n, Isti, Isti, és ne harag har agudj, udj, de ez az eg ész…  – No, menjék mán, mielő miel ő tt valaki észreveszi észr eveszi – mondta, mo ndta, és é s szinte kilökött kilö kött a csepergő cseper gő esőbe. eső be. – Én itten fogom várni, ha kell, napszálltáig. Habár nem értettem semmit, Ambrózy báró védencében tökéletesen megbíztam, és persze a kíváncsiság is hajtott, így a rég nem használt kocsibehajtón osonva indultam a kapu felé. Vastag köpenyemen és kicsi kalapomon, mely dísz nélküli, tehát épp ilyen szomorkás időjáráshoz volt való, halkan kopogtak az esőcseppek. A kiskaput elérve kilestem az utcára, ám a bokroktól, fáktól alig láttam valamit. Visszatekintve a villára egyedül Vén Bódis Gáspárt vettem csak észre. Ő messze, a

hosszú birtok legvégében járkált ide-oda, kezében rovátkáit léccel, kalapáccsal, facövekekkel, és fittyet fittyet hányva hányva az esőr eső r e, a puszta talajon talajon méricskélt mér icskélt valamit. valamit. A kapu halkan nyikorgott, s én már kinn is voltam az utcán. Cipőm szinte azonnal megtelt sáros lével, harisnyám hideg nedvességtől ázott, és a szoknyám szegélyét, bár nagyon vigyáztam rá, sem bírtam e szomorú sorstól megmenteni. „Ki lehet az a megátalkodott gonosz, aki egy leányt ily csöpögős időben titkos randevúra hív?” – mormogtam, magamban megfogadva, hogy ha valami ostobaságról van szó, hát én még a keresztvizet is leszedem az illetőről. Mikor azonban az Ambrózybirtok sarkánál állva, ronggyá ázva és fogvacogva megláttam őt, szívem szerint inkább átöleltem volna, oly szánalmas látványt nyújtott szegény.  – Vili, maga mag a meg mit keres ker es itt? – léptem az ifjonc ifjo nc hírlapír hír lapír óhoz, óho z, kinek kalapkar imája imáj a a nedvességtől lekonyult, vékony kabátjából csorgott a víz, a cipője pedig már nem is látszott a rátapadt sártól. sártól . – Legalább esernyőt eser nyőt hordana hor dana magával, bolond! bo lond! Hiszen így hamarost hamar ost lázat kap, és aztán vihetek vihetek virágot a sírjára.  – Meglesz Megl esz az láz l áz nélkül né lkül is, Hangay Hang ay kisasszo ki sasszony ny – r ebegte ebeg te Tarján Tar ján Vili, ili , aki annyira annyir a átfagyo átfag yott tt,, hogy ho gy a szavak már csak bukdácsolva tudtak lila ajkai közül előkecmeregni. – Azért jöttem, mert okos tanácsra van szükségem. Bemenni azonban nem mertem, hátha itthol a báró úr, aki biztos keresztüllőne, mint m int egy kutyát, kutyát, ha meglátna.  – Beszél bolo bo londok ndokat, at, Vili! – för fö r medtem r á. – Az szent igaz, ig az, hogy ho gy Richárd Richár d r ettentőmó ettentőmódd harag har agszik szik magára, hisz a szertelen fellépése miatt ő elveszített egy reménybeli koronatanút, aki fényt deríthetett volna az ügyre, ám attól még nem ölné meg. Legalábbis pisztollyal biztosan nem, mivel hogy mostanság igen drága lett a puskapor. Ezen mindketten nevettünk, bár a fákról csöpögő hideg eső immár mindkettőnket vacogósra áztatott.  – Na jöjjö jö jjönn gyo g yorr san, mielő mi előtt tt idefagyunk idefag yunk – rag r agadtam adtam karon. kar on. – Ambróz Ambr ózyy báró bár ó nincs itt i ttho hon, n, a gr g r ófnő óf nő a dolgozószobában tartózkodik, a ház többi népét meg bízza csak rám! Tudok olyan helyet a villában, ahol elkerülhetjük a tüdógyulladást, és békességben szót szó t válthatu válthatunk nk egymással. Így történt tehát, hogy titkon vendégül láttam Tarján Vilit, aki Isti kazánház melletti, meleg kuckójában elmondta nekem, hogy a szerencsétlen Tayfeld-eset és a letartóztatás miatt a főszerkesztő fizetésmegvonásban részesítette őt. Ám úgy láttam rajta, hogy ez közel sem bántja annyira, mint Ambrózy báró barátságának elvesztése.  – Minden vágyam, vágyam , hogy hog y bűnüg bűnügyi yi ripo r iporr ter lehessek le hessek – mondta, mo ndta, kezében a bög r e for fo r r ó teával, amit am it én csempésztem ki neki a konyhából. – Ehhez pedig jobb mestert égen-földön nem találni, mint a báró úr.  – Nyugo Nyug o djék meg, meg , bar ba r átom – pasko pa skoltam ltam meg biztatóan a térdét, majd m ajd gyor gyo r san pokr po króó cot co t terítet terí tettem tem rá, mert éreztem, hogy a ruhája lucskosra ázott. – Richárd végtelenül makacs, önző és rátarti alak, ám az igazi ig azi tehetséget tehetséget és észbeli kiválóságo kiváló ságott mindennél jobban tiszteli. tiszteli.  – Tehetség és ész? Csak nem r ó lam beszél kegyed? keg yed? – Vili búsan csóválta csó válta a fejét, majd töröl tör ölge getni tni kezdte kerek szemüveglencséit. – Mert ha rólam, akkor igencsak félreismer. Ez a dolog a Tayfelddel… Most már magam sem értem, hogy lehettem akkora bolond, hogy a főkapitányságról azonnal hozzá rohantam. Szerencsétlen flótás! Ha nem ijesztgetem őt azzal, hogy mindjárt érte önnek, mert mer t a bűne bűne napvilágra napvilágr a került, tán még mindig élne.  – Börtönben, Bör tönben, rácso r ácsokk mögö mö gött tt – bólintottam. bó lintottam. – Aho Ahová vá kerülni ker ülni semmi se mmiképp képp nem akar aka r t, hát úgy úg y döntött, dö ntött, főbe lövi magát. Ez az ő terhe, hát ne vegye magára, Vilmos! Persze azt elismerem, hogy butaság volt az Orfeumba Or feumba ro hannia, de ezen változtatni változtatni már nem lehet. A báró haragján harag ján viszont…  – Az ő harag har agja ja és jellemének jell emének minden különös külö nös vonása, voná sa, amit kegyed keg yed önzésnek, önz ésnek, r átartiságnak, átartiság nak, ridegségnek nevez, mélyebben gyökerez, mint azt sokan gondolnák. Tarján Vili váratlan közbeszólása meglepett. Bár miközben beszélt, lehajtotta a fejét, én a

testtartásáb testtartásából, ól, hangjának hang jának színéből mégis még is éreztem, ér eztem, hog hogyy olyasmir e utal, ami ami előtt elő ttem em titok. titok.  – Maga tud valamit, Vili! Vili! – hajoltam hajo ltam hozzá ho zzá közelebb. kö zelebb. – Halljam, mi az?!  – Sajnálom, Sajnálo m, Hangay kisasszony, kisasszo ny, de ha most mo st meg is harag har agszik, szik, én err er r ől akkor akko r sem beszélhetek –  nézett nézett egyenest rám, és a tekintete tekintete nyílt, nyílt, de riadt r iadt volt. – Való Való igaz, hogy ho gy én, a mindenbe beleszimatoló, beleszimatoló , hallgatózó füllel és leskődő szemmel bíró firkász többet tudok a báró úrra nehezedő rémes múlt rettentő súlyáról, mint sokan mások, ám erről beszélnem aligha volna jogom. Különösen kegyednek nem.  – A karja, kar ja, igaz?! ig az?! – prób pr óbáltam áltam erő er ő ltetni kétségbeesetten. kétség beesetten. – Arr Ar r ól van szó? szó ? Az elvesztett e lvesztett karja kar ja miatt olyan ol yan a báró, báró , amilyen. És maga tudja, hogy mi történt vele!  – Könyör Könyö r g öm, öm , kisasszony, kisasszo ny, ne kínozzo kíno zzon! n! – Vili felállt, felál lt, mint aki indulni készül. – Ambróz Ambr ózyy báró bár ó  privi légiumom umom{164}. Azt hiszem, jobb titkát csakis ő maga fedheti fel kegyed előtt, nekem ehhez nincs  privilégi lesz, ha én most… mo st…  – Üljön Üljö n vissza vissz a szépen, szépe n, és felejtse f elejtse el e l iménti i ménti gyer g yerekes ekes er ő szakosság szako sságoo mat! – Meg Megfo fogtam gtam a kezét (ifjú (i fjú kora ellenére olyasféle lapáttenyere volt, mint valami vasmunkásnak Csepelről), és szelíden kényszerítettem engedelmességre. – Maga azért jött hozzám, hogy segítsek rendbe tenni a báróval elrontott dolgait.  – Gondol Go ndolja, ja, hog ho g y egyszer eg yszer még megbékél meg békél velem, vel em, és újr új r a a barátságába bar átságába foga fo gad? d? – kérdezte kér dezte Vili, Vili, mint m int valami halálra rémült, de azért reménykedő kisgyerek.  – Azon leszünk – határoztam határo ztam el, és biztató moso mo solyt lyt küldtem kül dtem felé. – Tudja mit? Legyünk mi ketten ketten eztán titkos titkos szövetségesek! Ambr Ambrózy ózy bár ó velem is úgy úg y bánik, mintha csak légy lennék a levesében. l evesében. A nyomozáshoz csak ímmel-ámmal enged közel, pedig én egyedül azért vagyok még itt, és nem szegény, árva papuskám oldalán, mert el akarom tanulni a fortélyt, amivel aztán a nővérem bántalmazóinak nyomára lelhetek.  – Én pedig bár bá r miben állo ál lokk a rendelkezé r endelkezésér sére, e, amiben tudok! tudo k! – lelkesedett Vili Vili..  – Akkor hát kezdetnek elmondo elmo ndom, m, miféle mifé le furmányo fur mányoss gyilko gyi lkosság sságok okban ban kutakodik mostanság mo stanság a báró, és aztán kitaláljuk, hogy én idebenn, maga pedig odakinn miképp is tudnánk neki segíteni. Ha sikerrel járunk, még az ő jeges szíve se bírhatja ki olvadás nélkül. Csak azt ígérje meg nekem szentül, ha kicsinyke barátságot is érez irántam, hogy amíg engedélyt nem kap rá tőlünk, addig egyetlen betűt sem tesz be a lapba lapba mindarró mindar ról, l, amit most megtud. Tarján Vilmos ekkor ünnepélyes mozdulattal megigazította a szemüvegét, majd zakója mélyéről egyzettömbö egyzettömböt, t, tintaceruzát tintaceruzát vett vett elő, és így íg y szólt: szó lt:  – Van Van magának mag ának immár, im már, Hangay Hang ay kisasszo kisa sszony ny,, egy eg y hű szövetségese, szövetség ese, ki mindaddig mindaddi g néma mar m arad, ad, míg a beszédre, írásra felhatalmazást nem kap kegyedtől és a majdan megbékélő Ambrózy bárótól is.

 – X-sugar as tekintetével tekintetével bárkin bár kin és bármin bár min átlát. Olyanok Olya nok vagyunk vag yunk neki, mint a leheletvékony lehele tvékony tüllfüggönyök, melyek legtöbbje rettentő unalmas. Néha azonban mégis akad egy-egy érdekesebb mintával bíró példány, amin a szeme elidőzhet, bár csakis addig, míg megfejti azt. Tudom jól, hogy a belém szőtt lélekkacsok, indák és liánok őt cseppet sem érdeklik. Egyetlen kivétel talán az a torz és kivehetetlen forma, ami a nővérem elrablását jelképezi.  – Milyen költői köl tői hangulatban hang ulatban van ma, g yermekem yer mekem – nézett né zett rám r ám kiürült kiür ült tányérja tányér ja fölö fö lött tt Agáta mama m ama fürkészőn. Mivel erre képtelen voltam bármit is felelni, csak a vállamat vontam meg kissé, bár tudtam, tudtam, hogy ez illetlenség.  – Néha félek tőle – szólaltam szó laltam meg mégis, még is, miután Terka Ter ka néni elvette előlünk elő lünk a tányérokat. tányéro kat. – Azt hiszem, Richárd gyűlöl engem.

 – Gyűlölet Gyűlöl et és imádat imáda t – sóhajtott só hajtott Agáta mama, batiszt kendőjével kendő jével legyintve. leg yintve. – Ugyanazon Ugyanazo n tőrő tőr ő l fakadó bolo bo londságo ndságok. k. Mindkettőt indkettőt szenvedély szenvedély szüli, és míg a nevezett nevezett érzemény ki nem bomlik bo mlik teljesen, aligha alig ha tudható, tudható, melyik is valójában. való jában. Mondtam már… már …  – Legyek Legye k türelmes türel mes – bólintottam bó lintottam hevesen. – Csakhogy Csakhog y Richárd Richár d kicsit sem könnyíti könnyí ti meg a dolgomat. dolg omat. Néha olyan… Nem Nem is tudom. Annyira Annyira gono g onosz! sz!  – Tőle Tő le ez a legtöbb, leg több, amit egy eg y ifjú leány várhat vár hat – moso mo solyg lygoo tt a gr ófnő óf nő,, elfog elfo g adva segítségül seg ítségül nyújtott nyújtott karomat. – Higgyen Higg yen nekem: a többiekkel még ennyire ennyir e sem törődik. tör ődik.  – Félre Félr e ne értsen, ér tsen, Agáta mama! mama ! – ijedtem meg. meg . – Én cseppet sem vágyom vág yom Richárd Richár d figyelmér fig yelmér e. Legalábbis nem a magam részére! Oh, dehogy! Én csak azt szeretném, ha végre több időt fordítana Emma ügyére, hogy megoldva azt, papuska se gyötörje tovább önmagát. Szegény édesapám leveleire gondoltam, amelyek hetente érkeztek Marosvásárhelyről, tele keserűséggel, kétséggel és bánatos lemondással.  – Gondol Go ndolja, ja, hogy ho gy ha kiderülne kider ülne végr vég r e, miért miér t érte ér te ily i ly tragédia trag édia a családjukat, családj ukat, Hangay Hang ay úr boldog bol dogabb abb emberré válna? – kérdezte Agáta mama belém karolva.  – Talán… Esetleg… Foga Fo galmam lmam sincs – habogtam habo gtam bizo bi zonytalanul nytalanul –, de szerintem szer intem tudni jobb, jo bb, mint… Kilencet ütött a réztorkú óra. Odafönn ajtó nyílt, majd csapódott. A grófnő és én, bár már elindultunk a kisszalon felé, most megfordultunk, és úgy néztük a konyha zárt ajtaját, mint akik órák óta csak annak feltárulására várnak. A franciaablakon túl a villa parkja már sötétségbe burkolózott, nemes fái csendben, fázósan húzták össze magukat a sustorgó esőben. Az emeletről sietős léptek elezték Ambrózy báró közeledtét. „Csak most légy átlátszatlan és kiismerhetetlen! – fohászkodtam magamban. – Ne gondolj Vilire, akit egész délután Isti zugában rejtegettél, akivel titkos szövetségre léptél, és akiből fikarcnyit sem voltál képes kiszedni a báró titkáról, pedig minden buta kis trükködet bevetetted. Az a fiú valóban őszinte híve Richárdnak. Elszólta magát, ez igaz, ám utána oly ügyesen tért ki a további faggatózás elől, elől , mint csík a csuka szájából.” Az ajtó kinyílt, s én akaratlan rémülettel markoltam meg Agáta mama karját. Ambrózy báró úgy r ontott be, mint aki azt hiszi, üres ebédlőt ebédlő t talál. talál. Látv Látvaa minket megtor pant, pant, arca ar ca rög r ögvest vest elkomor ult, de fegyelmezte magát.  – Anyám! – járult jár ult kézcsó kéz csókr kraa a gr ófnő óf nőhöz höz.. – Hangay kis… – A hangja hangj a hirtelen hir telen elakadt. Összevo Össz evont nt szemöldökkel, lecsapni készülő kobraként meredt rám, s én úgy éreztem, olyan tüllfüggöny vagyok, melynek egyetlen mintája sem rejthető el. – Mi történt? – kérdezte ő szinte követelőzve. – Mert hogy valami tör tént, tént, ezt tisztán tisztán látom magán! „Végem van! – go ndoltam. – Most Most mindjárt mindjár t megvallom megvallo m neki Vilit, Vilit, a szövets szö vetséget éget és…”  – Az imént i mént épp é pp magár mag áról ól beszélgett beszélg ettünk, ünk, fiam – szólt szó lt Agáta Ag áta mama, m ama, miközben mikö zben enyhe, ám határozo határo zott tt mozdulat mo zdulattal tal arra arr a kényszerített, kényszerített, hogy vele eg yütt yütt a kisszalon felé induljak.  – Jobb Jo bb témájuk tán nem akadt a hölgye höl gyeknek? knek? – kérdezte kér dezte vitrio vitri o los lo s hangon hang on Richárd, Richár d, bár ez a gúny gú ny most mo st inkább inkább volt önir ónia, mint nekünk szánt szánt szúrás. szúrás.  – Mivel az a z utóbbi időben idő ben alig al ig látjuk, kénytelenek vagyunk vag yunk szavakkal szava kkal a társaságunk társasá gunkba ba idézni idé zni mag m agát át  – felelte felel te Ag Ag áta mama, elhelyezkedve elhel yezkedve kedvenc kar ka r székében.  – Naccságo Naccság o s úr, hozom hoz om a vacsor vacso r áját – szólalt szó lalt meg ekkor ekko r Terka Terk a néni, aki hangtalan hang talan surr sur r ant be a konyhából.  – Nem kell – mo r dult rá Ambr ózy óz y báró. bár ó.  – Gyenge Gyeng e kis bárány, bár ány, puha, mint a vaj, ahogy aho gy szeretni szer etni tetszik tetszik – érvelt ér velt tovább r eménykedve a szakácsnők gyöng g yöngye. ye. – Melegen tartottam, tartottam, épp csak a sütőből kell… kell …  – Mondtam már, hogy ho gy nem vagyok vag yok éhes! – csattant fel a báró bár ó , ám r ö gvest gve st meg is bánta a durva dur va szót. – Köszönöm, Köszönö m, Terka néni, de hazafelé jövet jö vet már ettem a Philadelphiában. Philadelphiában. Ennél jobban a mi drága szakácsnőnket meg se bánthatta volna. Terka néni kerek arca elkomorult,

ajka pengevékonnyá préselődött, háta kiegyenesedett, és mintha elektronyosság töltötte volna fel, néhány kontyból szabadult hajszála szerte mer edt. edt.  – Kávéházban evett a fiatalúr? – mordult. – Hát ha így, akkor így! – bólintott, majd sarkon fordult és kiviharzott kiviharzo tt..  – Ma este Bogi Bog i boldo bo ldogg kutya lesz – jegyeztem jeg yeztem meg. meg . – A báró bár ó úr egész eg ész vacsor vacso r ája az ő tányérján tányérj án végzi. Richárd ezt meg sem hallott hallo tta. a. A kisszalon asztalához lépve felnyitotta felnyitotta az elefánt el efántcsont csont berakásokkal ber akásokkal díszített indiai dobozkát, és a szivarok között kezdett válogatni. Mire én is leültem, a kicsiny helyiséget Virginia kesernyés illata és a báróból áradó, kirobbanni készülő feszültség láthatatlan szikrákat pattog pattogtat tatóó légkör légkö r e töltötte töltötte be.  – Úgy látom, látom , fiam, fiam , r o sszul alakulnak alakuln ak a dolg do lgai ai – szabadított szabadíto ttaa ki Agáta mama a palack dühöngő dühö ngő szellemét.  – A Rudnay-ügyek Rudnay-ügye k – kaszált a levegőbe leveg őbe karjával kar jával Richárd, Richár d, szemben állva a sötét sö tét ablakkal, ablakkal , amiben amibe n csak a saját tükörképét láthatta. – Már a második eset fut zsákutcába. Ma fel akartam keresni azt a Kasztnert, aki néhány hamis tanú segítségével oly ügyesen kibújt a gyilkosság vádja alól, csakhogy a fickó meghalt. Hallo Hallott ttak ak már ilyet? Méltóztatott Méltóztatott magát elüttetni elüttetni egy villanyossal! A grófnő megérintette a nyakában függő arany feszületet, és halk imát mormolt maga elé. Mikor a fia idegen emberek haláláról számolt be, méghozzá meglehetősen érzéketlenül, Agáta mama mindig így tett. Sosem tudtam eldönteni, vajon e röpke fohász az eltávozottakért, vagy inkább az ifjú báróért szól-e, kérve az Úr bocsánatát az ő rideg közönye miatt.  – Persze Per sze az, hogy ho gy Kasztnert meggyi meg gyilko lkolták, lták, valójában való jában tiszta haszon! haszo n! – for fo r dult felénk Richárd Richár d ijesztő lelkesedéssel.  – Az imént azt mondta, a villanyo vil lanyoss ütötte el – szólt szó lt Agáta mama, aki természetesen term észetesen mindent minde nt tudo tudott tt a főkapitány által hozott különös ügyekről.  – A villanyos villanyo s csupán a fegyver feg yver volt, vol t, mellyel mel lyel végeztek vég eztek vele vel e – ült le l e az asztalkához asztalkáho z Ambró zy báró, bár ó, majd szivarjával szivar jával felém bökött bö kött.. – Konyako Konyakot! t! Ha nincs Tarj Tarján án Vili Vili meg a vele kötött titkos titkos szövetség, e pillanatban így szóltam szó ltam volna: „Sürgő sen menjen szemorvoshoz, kedves báró úr, ez a ruha ugyanis, amit rajtam lát, határozottan nem cselédöltözet!” Ám Tarján Vili nagyon is ott motoszkált a fejemben, együtt az iménti rémülettel, hogy Richárd, ez az eleven röntgenmasinéria, felderítheti a titkomat. Jobbnak láttam hát, ha inkább (persze csak kivételesen! kivételesen!)) elfogado elfo gadom m a rám r ám testált testált szerepet, és engedelmesen konyakot töltök a bár ónak, mielőtt mielő tt az újra felém irányítaná figyelme sugarát.  – Egészség Eg észségükr ükre, e, hölg hö lgyeim! yeim! – emelte e melte pohar po harát át a báró bár ó , majd maj d kiitt kii ttaa a bro br o nzszín párlatot. pár latot. Amint hátát a szék támlájának vetette, arcán elégedettség terült el. Ekkor szinte szépnek láttam. Szépnek és veszedelmesnek.  – A r endőr endő r ség nyomo nyo mozz Kasztner gyilko g yilkosa sa után? – kérdezte kér dezte Agáta mama.  – Ugyan – legyintett leg yintett Richárd Richár d –, hisz nem is tudnak r óla! ól a! Náluk balesetként lett könyvelve kö nyvelve az eset, méghozzá oly felületesen, hogy a főkapitányságra még el sem ért a híre. A kerületi halottkém kiállította kiállította a bizonyít bizo nyítványt ványt,, ám a helyszínt két két talpas talpas rendőr r endőrön ön kívül senki nem nézte meg. Persze azok is észrevehették volna a Kasztner cipősarka által hagyott nyomokat, ha van szemük, és a koponyájukban vizes kóc helyett agyvelőt hordanak. Az úttestet lemosták ugyan, hogy eltüntessék a vért, ám a járdán még most is látszik, miként próbált az áldozat ellenállni. Lökték, kedves mama, úgy bizony! Kasztnert Kasztnert nagy erővel er ővel taszigál taszigálták ták a villanyos alá, méghozzá még hozzá fényes nappal, ami azt jelenti…  – Hogy Hog y a gyilko g yilkosnak snak sürgő sür gőss volt vo lt a dolo g, és nem ne m félt semmitől semm itől – szól sz óltam tam közbe. közbe .  – Úgy van! – bökött bö kött felém ismét a szivarjával szivar jával Ambró zy báró. bár ó. – Egyébként Egyébké nt nagydar nag ydarab ab férfi fér fi volt, vo lt, akit a vice „különö „különöss pofaként” írt le.

 – Különös Különö s pofa? po fa? Ez meg mit jelentsen? jelen tsen?  – Valószínűleg aló színűleg csupán a szokáso szo kásosat: sat: a szemtanúk utólag minden elkövetőt elkö vetőt r émisztő émisz tő szörnyszülöttként írnak le. Persze a házmesterek ebben sokkal jobbak. Olyanok ők az emberek megfigyelésében, megf igyelésében, mint fr onton a harcedzet har cedzettt hadfiak: sokat látnak, látnak, tapasztalnak, tapasztalnak, és szinte létszükséglet számukra, hogy az apró részletekre is ügyeljenek. Az a vice, aki a Kasztner által bérelt lakást kiadta, szerencsére épp ilyen, így tudtam meg, hogy a fickónak, mióta kiszabadult a fogságból, több nőcskéje is akadt, ám egy közö ttük ttük különösen ér dekes. Úgy hívják, Sozo Adelina{165}.  – Ez meg miféle mifél e név? – csodálko cso dálkoztam. ztam.  – Természetesen Ter mészetesen hamis, avagy avag y művésznév. művésznév. A hölg höl g y táncosnőként táncosnő ként dolgo dol gozo zott tt az Orfeumban, Or feumban, és faj ta nőcskék közül való. Kasztnernél persze ahhoz közel, a Nagymező utcában lakik, vagyis a  jobb fajta csak egyszer járt, ám levelet többször is küldött neki, a férfi pedig rendszeresen látogatta őt.  – Honnan tudhatja ezt egy házmester? házme ster?  – A küldöncö küldö ncökk mindig m indig őt csöng csö ngett ették ék ki, hogy ho gy átvegye a finom fino m kis bor bo r ítékokat, ítékoka t, melyek melye k ugyanazt ug yanazt a parfümillatot árasztották, mint a hölgy, aki csak egyszer járt ott – magyarázta a báró, szemében lelkesült csillogással, hisz végre olyasmiről beszélhetett, ami igazán éltette: mások titkainak kibogozása. – A címét pedig akkor hallotta, mikor Kasztner konfortáblit {166} hívatott, és felszállva rá, bemondta azt a bérkocsisnak.  – Rettenetes, Rettenetes, hogy hog y ebben a város vár osban ban semmi nem mar adhat titokban titokban – jeg j egyezte yezte meg Agáta mama.  – Bocsássanak Bocsáss anak meg a hölg hö lgyek, yek, de nekem még át kell néznem a postát po stát – állt fel Ambró zy báró, bár ó, majd kézcsókkal kívánva jó éjt, merev arccal ar ccal távozott. távozott.  – Úgy tűnik, tűnik, megbántódo meg bántódott tt – mondtam mo ndtam halkan.  – Tán nem érdemelte ér demelte ki? – kérdezte kér dezte a g r ó fnő, fnő , majd moso mo solyo lyogva gva hozzátett ho zzátette: e: – A maga mag a helyében, drágám, ezt a konyak konyak ügyet én néhánys néhányszor zor még az orr o rraa alá dörgö dör gölném! lném! Fél órával később magam is elköszöntem Agáta mamától, aki a kisszalonban maradt, hogy –  miként szokott – éjfélig még olvasgasson kicsit. Azt hittem, az emeleten sötétség fogad, ám amint a lépcső tetejére értem, azonnal láttam, hogy Ambrózy báró szobájának ajtaja nyitva van. Bentről sárgás fény vetült az előtér kőpadlójára, élesen rajzolva körbe a küszöbön álló Richárd nyúlánk alakját. Bevallom, ismét megrettentem. Biztosra vettem ugyanis, hogy a báró rám vár, hogy végül mégiscsak kiszedje belőlem a titkot, amit érkezésekor oly finom érzékszervekkel megszimatolt. Ám amikor közelebb léptem, látnom kellett, hogy Ambrózy báró a szoba ajtajában állva nem engem, hanem a lába előtt lévő, padlóra tett tálcát vizslatja, amit gondos kezek kockás terítővel takarva helyeztek helyeztek oda. o da.  – Terka Ter ka néni nem tűr tűr i, hogy ho gy bármelyi bár melyikünk künk is holmi ho lmi silány kávéházi étekkel a g yomr yom r ában térjen térj en nyugovóra – mondtam csendesen.  – Az a rostélyo r ostélyoss a Filiben Filibe n egészen eg észen kiváló volt vol t – emelte em elte fel fe l tekintetét tekintetét Richárd, Richár d, kinek kine k arcán ar cán külö kü lönös nös zavar és bizonytalanság ült. – Mégis Mégis azt hiszem, jobb lesz, ha ezt most beviszem. Lehajolt, hogy hog y valamiként a tálca alá csúsztassa a tenyerét, ám nyomban látsz l átszott: ott: ez közel kö zel sem lesz biztonságos biztonságos hor dárkodás.  – Várjon, Várj on, seg ítek! Mielőtt ielő tt bármit bármi t mondhatott volna, felemeltem felem eltem a Terka néni által odacsempészett vacsor vacsorát, át, és miután Richárd utat engedett, bevittem azt a szobájába.  – Kérem, Kérem , segítene? seg ítene? – szóltam szó ltam hátra, mivel m ivel az ír í r óasztalán óa sztalán szemer szeme r nyi szabad hely hel y sem akadt.  – Oh, párdo pár don! n! – ugr ug r ott, és kar ja hirtelen hir telen mozdulatával mo zdulatával egyszer eg yszerűen űen a földr fö ldree söpör sö pör t néhány könyvet, kö nyvet, paksamétát. – Ide lesz szíves!  – Par ancsoljo ancso ljonn a naccságos naccság os úr – mondtam, m ondtam, épp olyan o lyan tónusban, miként egy eg y cselédlány cse lédlány tenné. – És ha kívánni tetszik tetszik még valamit…  – Mili, kérem, kér em, elég ebből! ebbő l! – szólt szó lt r ám kisfiús kisfi ús bosszúság bo sszúságga gal.l. – Tudom, Tudom , a konyak… ko nyak… Ahogyan Ahog yan

kértem…  – Ahogyan Ahog yan utasított  –  – javítottam ki.  – Igaz – ismer isme r te el. – Csak tudja, a Rudnay-ügyek… Bár ez nem mentség me ntség a viselkedésem vise lkedésemrr e.  – Hát nem is! – leckéztettem tovább, mert mer t (bizony, (bizo ny, bizony!) bizo ny!) r ettentőmó ettentőmódd élveztem, hogy ho gy a félelmetes Ambrózy báró nem mer a szemembe nézni. Helyette a kockás terítő sarkát birizgálta, majd arrébb ar rébb tolta a tintatartót, tintatartót, felborítv felborí tvaa vele a tollszárak tollszár ak dobozát. dobo zát.  – Fogadja Fog adja tehát bocsánatkér bo csánatkérésemet ésemet – mondta mo ndta ekkor, ekko r, sajnos sajno s cseppet sem meggyő meg győző zően, en, majd hátat fordítva nekem, heves kutakodásba kezdett az aktái között. Tudtam, hogy ennél többet úgysem várhatok tőle, hát az ajtó felé indultam, és már a küszöbön állva tettem föl a kérdést, mely egy ideje a fejemben motoszkált.  – Talán azért azér t ilyen feszült, mert mer t holnap hol nap ismét egy eg y nőt nő t kell kihallga kihall gatnia? tnia? – kérdeztem, kér deztem, mire mir e ő hökkenten bámult bámult rám. – Mert Mert ha gondolja, go ndolja, szívesen elkísérem. elkísér em.  – Szó sem lehet r ó la! – Ambró zy báró bár ó arca ar ca újfent kőkeménnyé kőke ménnyé vált. – Önnek, kedves Mili, még csak tudnia sem volna szabad az olyan bukott nőszemélyek létezéséről, mint ez a Sozo Adelina. Meggyőződésem, hogy ha szóba állna egy efféle ledér fehércseléddel, az javíthatatlan károkat okozna az ön jellemében. Abban a pillanatban képtelen voltam eldönteni, hogy kinevessem-e, vagy inkább lekeverjek neki egy hatalmas pofont.  – Alig hiszem, báró bár ó úr, hogy hog y ö n bármit bár mit is sejtene az én jellemem jell ememrr ől és annak szilár dságár dság áról ól –  mondtam, miután mindkét korábbi ötletemről sikerült lebeszélnem magam. – Ám ha úgy véli, hogy a puszta találkozás egy orfeumi táncosnővel engem is nyomban az erkölcsi züllés útjára taszítana, hát közlöm közlö m önnel: ö nnel: súlyos tévedésben tévedésben van! Jó’ccakát!… Jó’ccakát!… Ja, és ha nem akarja akarj a Terka néni szeretet szer etetét ét végképp elveszíteni, reggelre morzsát se hagyjon azon a tálcán! Na most  jó’ccakát,  jó’ccakát, naccságos úr!

7  Csalók, pernahajderek és aljas gyilkosok! Pest, 1900. október 4.  Mit is mondhatnék? mondhatné k? Sozo Adelina egyszerűen lenyűgöző teremtés! Hajnalban, mikor kisurrantam az Ambrózy-villából, magammal ráncigálva szegény Istit, aki az álmosságtól pislogni is alig bírt, nemhogy az iránt érdeklődni, hová viszem őt, még nagyon féltem ettől a találkozástól. A fogaskerekű állomásán sikerült felzörgetnünk az ott alvó konflishajtók egyikét, hogy aztán a zúzmarás fák alól indulva átkocsizzunk Pestre, egyenesen a Nagymező utcába. A város épp csak ébredezni kezdett. Néhány sápadt, hárászkendőbe bagyulált cseléd, éjszakai szolgálatból hazafelé cammogó, karikás szemű kávéházi pincér, vagy épp a reggeli lapokat dideregve váró, veres sipkás rikkancs ugyan fel-feltűnt néha, ám az utcák egyébiránt szinte ijesztően kihaltak voltak. A konflist az Orfeum előtt állítottam meg. Miután kifizettem a fuvart (hála kevéske zsebpénzemnek, amit papuska papuska küldött), küldött), megpró meg próbáltam báltam Istibe Istibe – aki a falnak dőlve dő lve épp csak vissza nem merült mer ült édes álmába – életet verni.  – Segíts Segí ts nekem, kérlek! kér lek!  – Mi dogunk do gunk itten, kisasszonka? kisasszo nka? – bámult kör kö r be, mint mi nt aki csak most mo st igyekszik ig yekszik megálla meg állapítani, pítani, hová ho vá is vetette vetette a sors. sor s.  – Keresünk valakit, va lakit, aki a közelben kö zelben lakik la kik – feleltem. fele ltem.  – Na, az is jó firma fir ma lehet – húzta el a száját Isti. Isti. – Az Orfeum Or feum közelében köz elében csupa olyan ol yan alak ver tanyát, tanyát, aki nappal alszik, éccaka meg dor bézol.  – Vagy ag y épp a dor do r bézoló bézo lókat kat szór szó r akoztatja ako ztatja – juttattam juttattam eszébe. – Nekem Sozo Soz o Adelinát, a táncosnőt táncosnő t kéne feltalálnom. Annyit Annyit tudok tudok r óla, hogy hog y ebben az utcában lakik.  – Akkor üjjék be b e szépen a kisasszo kisass zonka nka abba a kávéházba ottan – mutatott a sarok sar ok felé Isti. Isti. – Nekem úgy teccik innét, hogy az a hely ma vagy nagyon korán nyitott, vagy még be se zárt, mivel az emberek ki-be mászkálnak az ajtaján. Bármi is az igazság, nékünk mindenképp nagy szerencse, hogy a kisasszonkának lesz hol várakoznia.  – Na de épp egy kávéházban?! kávéhá zban?! Mag Magányo ányoss leánynak az ilyesmi i lyesmi nem illendő il lendő!!  – Tudja mit? m it? – hajo lt közelebb köz elebb Isti. Isti. – Én amondó amo ndó vagyo vag yok, k, hogy ho gy inkább nézzék né zzék a kisasszo nkát ledér nőszemélynek félórácskát, mint hogy a betegágyat kelljen nyomnia hetekig, csak mer a hidegben ácsingált. Be kellett látnom, hogy az ifjú Suhának, aki gyermekkora tetemes részét a székesfőváros macskakővel, lócitrommal és mindenféle emberi tapasztalással dúsan rakott utcáin töltötte, igaza van. Átsétált Átsétáltam am hát az Andrássy út túloldalár túloldalár a, és beléptem a Nagymező utca utca folytat fo lytatásán ásán található, található, önmagát önmag át {167} messziről reklamírozó r eklamírozó Ámor Nagykávéház Nagykávéház  üvegezett ajtaján. Ez a hely bizony elámított! Kétfelé hosszan nyúlt, hogy a végét alig láttam, ráadásul a pillantásomat nyomban összezavarták a falakra aggatott, díszes keretbe vagy épp a falakat burkoló faborításba illesztett óriástükrök, melyek csak növelték a tér méretét. Jobb kézre biliárd- és kártyaasztalok kártyaasztalok követték követték egymást, míg balra kényelmes töm tömör örfa fa székek várták a vendégeket. A négyzet alakú asztalkák körül négy-négy ilyen ülőalkalmatosság fért el, rajtuk pedig sárgaréz hamutartótornyocskák álltak, melyek tetejébe az étek- és itallap volt tűzve. A bejárattal szemközt magas, a jobb és bal oldali terembe is bőven benyúló pult állt, mely mögött furmányos polcrendszer magasodott

egészen a plafonig, tele a legkülönbözőbb enni- és innivalókhoz innivalókhoz szükséges szükséges poharak, bögrék, bög rék, korsók, kor sók, tányérkák tányérkák és egyéb eszközök eszközök csillogó-villogó csillogó -villogó regiment reg imentjével. jével. Odabenn e korai órán alig volt vendég. Ketten a kártyások közül gyűrötten, borostásan, szájuk sarkában szigaretlivel még mindig a blattot verték, tán előző este óta, míg az asztalkák egyikénél valaki újságkeretet tartva olvasott, a pultnál pedig három egyszerű ruhás, bő szoknyás, fejkendős asszonyság állt. Róluk először azt hittem, árut hoztak a kávéháznak (itt látszik meg tapasztalatlanságom, hisz a szállítók csakis a hátsó ajtó felől érkezhettek!), míg fel nem fedeztem, hogy stampedlis pohárkák és korsó seritalok állnak előttük. Később Isti magyarázta el, hogy a kávéházak előkelő törzsvendégei pirkadatkor általában mind hazamennek – vagy épp viszik őket, ha túl sok volt a jóból –, és őket váltva a hajnal első vendégei a piacra dolgozni siető zöldségeskofák, virágárusok és hordárok szoktak lenni. Ha más időben jönnének, mikor náluk úribb vendégek töltik meg a helyet, a pincérek tán be sem engednék őket, ám a reggeli szürkületben ezek az egyszer kortyolgatók kor tyolgatók is szívesen látott jövevények jö vevények.. Adelinát nem volt olyan egyszerű feltalálni, mint reméltem. Suha Isti jó másfél órával később zörgetett zör getett csak be a folttalan kirakatüvegen, én pedig tejeskávém tejeskávém kihűlt maradékát hátr hátr ahagyva siettem ki hozzá.  – A huszonkett huszo nkettőő ben lakik, és már várja vár ja a kisasszonkát kisasszo nkát – tapogatt tapog attaa bal felől felő l megdag meg dagadt, adt, kivörösö kivör ösödött dött képét képét az Ambr Ambrózy-villa ózy-villa mindenese. – Második Második emelet emel et egy. egy.  – Köszönö Köszö nöm, m, de… – Aggó Agg ó dva hajoltam hajo ltam közelebb, köz elebb, mert mer t az a z arcán ar cán négy nég y vör ös hurkadudo hur kadudorr t véltem vé ltem látni. – Veled meg mi történt?  – Lakik itten néhány igen ig en r ossz oss z természetű term észetű,, kor ánkeléshez aligha alig ha szoko szo kott tt vice – fintor g ott. – Míg ordítanak és a mamámról igazat szólnak, addig nincs is semmi baj, mert hát lássuk be, szegény anyám tényleg nem vót apácatermészetű. Csakhogy az egyikük ottan, a negyvenkettő szám alatt, az még ráadásul verekedős is! Meg se várta a hólyag, hogy kimondjam, mi járatban rugdalom a kapuját. Amint nyitott, már ütött is, és csak azután közölte a hírt, ami különben fenét se érdekelt, hogy ő az éjjel fogfájás miatt nem bírt aludni, én meg épp a rég várt szendergéséből ébresztettem fel. Miután a kávéházban leültettem Istit az előre kifizetett krémes és kakaó mellé (kicsit sem bánva, hogy a kölyköt látva a nyalka pincérek ábrázata elsavanyodott), már siettem is a Nagymező utca 22. szám alá, ahol a második emeleten Sozo Adelina kisasszony valóban várt rám. Szurtos kis cselédlány ött ki a csengetésre, majd elvéve kabátomat, kalapomat, a szalonba vezetett, ahol azonban senki nem tartózkodott.  – Az úrnő úr nő odabe’ oda be’ van – mutatott a szemben lévő, lévő , kétszárnyú kétszár nyú ajtór a. – Tessen csak bémenni egyedül! Nékem a konyhában van dógom, hogy a villám pörkölné meg az összes pityókát{168}, ami csak a világon világ on találtatik. találtatik. Sozo Adelina a boudoir jában {169} fogadott.  – Csukja be, kérem, kér em, g yor san, sebesen! – hallott hallo ttam am az elhaló hangot hang ot valahonnan valaho nnan a sötét sö tétség ség mélyéről, miután megálltam a küszöbön. – Ez a reggeli migrénem ideje. A fény fájdalmat okoz! Behúztam magam mögött az ajtót, mozdulni azonban jó darabig nem mertem, mivel az ablak elé vont súlyos bársonyfüg bár sonyfüggö gönyök nyök miatt semmit se láttam. láttam.  – Maga volna vo lna az a bizo bi zonyos nyos Hamvasy Hamva sy kisasszony? kisasszo ny?  – Hangay – javítottam javí tottam ki. – Igen, én vagyo vag yok. k.  – Tudja, hogy hog y a kis lovag lo vagja ja egészen eg észen csuda pofa? pof a? – hallott hallo ttam, am, amint valaki selyempár selyem párnák nák közt köz t mocorog, és mintha árnyak rebbentek volna a sötétség mélyén. – Azt mondta a Veronnak, ha nem ébreszt fel engem, és bír rá a maga fogadására, úgy megszórja őt szemölcsátokkal, mint hó a Lizsét{170} .  – Isti Isti néha való ban erő er ő szakos szako s kissé, de a fenyeg fenye g etőzése…  – Nehogy Nehog y már azt higg hig g ye, drág dr ágám, ám, hogy hog y babonás babo nás vagyo vag yok! k! – nevetett bágyadtan bág yadtan Adeline. – A

cselédem persze az. Mindegyik babonás. Szerintem felvilágosult cseléd nincs is e kerek világon. Így születnek, vagy mi, babonásan. Jó, persze, én is megpöködöm a cipőimet fellépés előtt, és a szoknyaszegélyemre sem engedem, hogy bárki rátapodjon, hisz mindkettő botlást, lábtörést von maga után. A cselédi babonaság viszont, kispofám, az nálam  papperlapapp {171}! Na üljön már le, mit ácsorog ott?! A szemem lassan hozzászokott a félhomályhoz. Sikerült kivennem a vetetlen franciaágy körvonalait, a fal mellett komorló ruhásszekrények sorát, a csinos fésülködőasztalt, ami zsúfolva volt kenőcsös tégelyekkel, rúzsokkal, metszett kölnis üvegcsékkel és hölgyporos dobozkákkal, melyek látványát megduplázta a falhoz simuló velencei tükör. Adelina velem szemben, a szoba közepére állított szófán hevert, párnákkal körberakva. Karcsú testét csupán egy leheletvékony selyemköntös fedte, kiegészítve a nyaka köré tekert tollboával, ami kissé értelmetlen viseletnek tűnt az elsötétített boudoirban. Óvatosan léptem, nehogy felborítsak valamit – a falak mentén, a bútorokon és a helyiség egyéb pontjain számos virággal virág gal tömött váza állt –, majd kitapog kitapogatv atvaa a két szék egyikének támláját, támláját, leültem.  – Maga is csuda pofa pof a lehet! – Adelina a köztünk köz tünk lévő dohányzó do hányzóasztalkán asztalkán matatott, majd karcsú kar csú szigaretlit illesztett az ajkai közé, és gyufát gyújtott. – Jaj nekem, a fejem! – nyögött fel a lobbanás pillanatában. pillanatában. – Igazán Igazán feltalálhat fel találhatnák nák már azok az okos o kos Edisonék Ediso nék a sötét sö tét tüzet, tüzet, nem gondolja, go ndolja, kedves?!  – Attól Attól tartok, tarto k, ha a láng láthatatlan láthatatlan volna, vo lna, sok so k ház leég l eégne ne – mo m o ndtam –, hisz a tűzo tűzoltók ltók sem tudnák, hol kell o ltani. ltani. Adelina harsányan kacagott. kacag ott.  – Mondom Mondo m én, hogy hog y maga mag a egy eg y csidi-csuda csidi- csuda pofa! po fa! Na menjen szépen, és húzza szét azt az t a függ füg g önyt! Látni Látni akarom akar om azt a csidi-csuda pofiját!  – És a migr mig r én? – kérdeztem, kér deztem, miközben mikö zben ujjaim ujja im már a bárso bár sonyt nyt érintették.  – Tanulja meg, me g, aranyo ar anyom, m, hogy ho gy egy e gy ig i g azi művésznőnek művésznő nek akkor akko r fáj a feje, fe je, amiko ami korr engedélyt eng edélyt ad rá! r á! Sozo Adelina innen volt még a harmincon, ám a korai óra miatt negyven fölöttinek tűnt. Az este műgonddal felrakott sminket kapkodva szedhette le, mivel a szemfesték, az arcra tett csillámpor és pirosító, valamint a rúzs és hölgypor elkenődött nyomai még itt is, ott is feltünedeztek fáradt bőrén. A tekintete tekintete azonban! Az Az biz’ élénk volt, vo lt, vidám és minden mi nden izgalmas izg almas titokra kíváncsi.  – Meséljen, kicsi Hamvasy, mi járatban jár atban van nálam? nálam ? – biztatott, midő n visszaültem visszaül tem a helyemr e. Én némi zavarral pillogtam rá, mivel selyemköntöse valóban, sőt szemérmetlenül vékony volt, így a beáradó reggeli fényben már kétségem sem maradhatott afelől, hogy Adelina semmit  nem  nem visel alatta. Ő persze nyomban megértette tétovázásom okát, ám szóvá tenni azt eszébe sem jutott, csupán a tollboát igazította az öléhez, hogy némileg segítsen rajtam. Egyenesen a szemébe néztem, és mély levegőt vettem. Hiába, nem vagyok hozzászokva, hogy nagyvilági nőkkel társalogjak. Adelina… Miként is fejezzem ki magam? Ő annyira más volt, mint az összes többi asszony, akikkel addig találkoztam. A lényéből végtelen szabadság, könnyed nemtörődömség, ám egyben valami megfoghatatlan, leheletnyi keserűség és életuntság áradt. Kérdeznem sem kellett, látva zavaromat magától kezdett beszélni. Egykor a Somossy Orfeumban dolgozott kartáncosként, estéről estére tucatnyi más leány között illegette magát tüllben-tollban, tökéletes alakjával elégítve ki a mohó férfiszemeket. Kellemes dekoráció volt csupán az ünnepelt bonvivánok és szubrettek mögött, egészen addig, míg az utolsó évben végre saját számot kapott. Flitteres ruhában perdült a színpadra, hol a partnereként fellépő „apacs legény” addig rángatta, lökdöste, lö kdöste, húzta húzta és vonta vo nta őt a zene ritmusára, ri tmusára, míg végül épp csak egy eg y tenyér tenyérnyi nyi selyem takarta a testét. testét. A merész táncnak óriási sikere lett, bár a konzervatív lapok keményen ostorozták ama „erkölcsi fertőt, fer tőt, melyet Sozo Adelina vétkezése vétkezése terj terjeszt eszt minden este este a Somossy So mossy Orf O rfeumban”. eumban”.  – Aztán Aztán a drág dr ágaa Károly Káro ly úr tönkrement, tönkr ement, Waldmann aldma nn pedig még mindig mindi g csak csinosítja csino sítja a mulatót mulató t –  sóhajtott hamis búskomorsággal a szófán elnyúló Adelina. – Azt se tudom, ha elkészül végre, kínál-e

nekem új szerződést. Még szerencse, hogy némely urak, akik láttak engem a színpadon, mint rongyos apacslányt, azóta is gyakorta felkeresnek és támogatnak, ahogy erejükből telik. Tekintetem Tekintetem akaratlan az ágy felé r ebbent, ebbent, melynek lába mellett, mellett, a padlón már m ár korábban kor ábban felfedeztem felfedeztem egy csokor cso kornyakken nyakkendőt, dőt, ami úgy hevert hever t ott, ott, mint valami szárnyaszegett, szárnyaszegett, erőtlen erő tlen madár.  – Én is épp egy eg y férfi fér fi miatt mi att jött jö ttem em – tértem vég r e a lényegr lényeg r e.  – Ez engem eng em kicsit sem lep meg, meg , arany ar any pofikám po fikám – moso mo solyo lyodo dott tt el Adelina. – Halljam, Halljam , melyik melyi k lovagom ígért magának örök szerelmet? Mert, ha jól gondolom, ezért van itt! A csélcsap gazember elcsavarta a kis Hartasy fejecskéjét, fejecskéjét, ám magácska mo st megtudta, megtudta, hogy hog y hozzám is jár ogat og at és…  – Kasztner Imre Imr e – rekesztett r ekesztettem em belé a csacso c sacsogá gást. st. Sozo Adelina úgy ült fel a szófán, kiemelkedve a díszpárnák közül, mintha acélrugóra járna a gerince.  – Kispofám, Kispofá m, ha jót jó t akar magá ma gának, nak, akkor akko r ő t azonnal felejtse f elejtse el! – kiáltott kiálto tta, a, és a hangja hang ja remeg r emegett ett..  – Miért tenném? – kérdeztem, kér deztem, gonos go noszmó zmódd o lyan játszmába kezdve, mely által (így (íg y r eméltem) többet szedhet szedhetek ek ki a táncosnőből, táncosnőbő l, mint ha nyomozóként nyomo zóként faggatná fagg atnám. m.  – Mert az Imrus… Ő… Jesszusom, Jesszuso m, te még annyira annyir a fiatal és naiv vagy, vag y, pofikám! po fikám! – Adelina kapkodva újabb szigaretlire gyújtott, majd felállt, és kerekded keblei előtt összefonva karját, le-föl kezdett járkálni a hálóban. Felindultságát az is jelezte, hogy hirtelen tegezésre váltott, és úgy beszélt hozzám, mint régi barátnőjéhez. – Muszáj, hogy elhidd nekem, amit most mondok. Én immár három éve ismerem azt az alakot. A főhadnagy úr! Bah! Így mutatták be nekem, pedig akkor már rég levetette az egyenruhát. Ez azonban mit sem számított, hisz a kölcsönzött szmokingjában, fején fényesre kefélt cilinderével éppoly sármos volt, mintha kitüntetések csillogtak volna a mellén. Én meg, ostoba liba, szerelmes lettem belé!  – Megértem, Megér tem, ha még mindig… mindi g… – pró pr ó báltam a jelenr e terelni terel ni a beszélgetést, beszélg etést, ám ő inger ing erülten ülten közbevágott:  – Óh, dehogy, deho gy, drág dr ágaa pofikám, po fikám, köztünk kö ztünk már mindennek mindenne k vége! vég e! Tudni akarod, akar od, miért? miér t? Jól Jó l van, megmondom, megmo ndom, de de előre szólok, szólo k, fájni fájni fog!  – Bármit Bárm it elviselek, elvisel ek, ha igaz. ig az.  – Tudd meg hát, kispofám, kispo fám, hogy hog y Kasztner Imre aljas, csélcsap, csélcsa p, iszákos, iszáko s, és a nőkkel nő kkel szemben erőszakos, durva alak – guggolt le mellém Adelina, puha tenyerét ölemben heverő kezemre simítva. A tekintete nyílt volt, szinte könyörgő, mozdulataiból pedig teljesen eltűnt a színészi játék, amit addig egyetlen percre sem mellőzött. – Három évig voltam a szeretője, és ezalatt számtalanszor töltötte ki rajtam a haragját. Megvert, ha veszített a kártyán, és akkor is, ha más nők elutasították. Ütött szeszélyből, dühből vagy épp puszta élvezetből. Mikor végül az is kiderült, hogy mit tett, már meg sem lepődtem a dolgon. Tudtam, hogy egyszer bekövetkezik, de azt hittem, végül én leszek az áldozat.  – Áldozat? – kaptam a szón. szó n. – Én ezt nem értem. Adelina Adelina komor hallgatásba hallgatásba burko burkolózva lózva állt fel mellőlem. Ajkát harapdálva, töprengőn lépett néhányat, míg aztán hátat fordítva nekem, ismét beszélni kezdett.  – Imrus megöl meg öltt egy eg y nőt. nő t. Még Még júliusban júli usban történt tör tént,, és nem is itt, hanem valahol valaho l Ausztriában. A lapok lapo k írtak róla, de a részletek már kiestek a fejemből. Arról biztos te is tudsz, kispofám, hogy letartóztatták:  – Igen – rebeg r ebegtem tem alig hallhatóan, hallható an, nehog neho g y megszakítsam meg szakítsam a vallo val lomást. mást.  – Miután Miután kiengedték kieng edték a gyűjtőből, gyűjtőbő l, Imrus első útja hozzám hoz zám vezetett – beszélt tovább Adelina, aki immár újra a szófán ült, s a kezében tartott szigaretli füstjére meredt. – Először nem akartam beengedni, de üvöltözni kezdett. A háziúr nem tűri a botrányt, így végül mégis ajtót nyitottam, Imre pedig egész eg ész éjszakára itt maradt. mar adt. Nagyon jó j ó kedve volt, a zsebe pedig dagadt dag adt a bankóktól. bankóktól. Azt mondt mo ndta, a,

ezentúl bármennyi pénzt szerezhet, csak kérnie kell és adatik. Hajnal felé aztán, mikor már alaposan leitta magát, azt találta ki, hogy hívjam be a cselédet, mert ő egyszerre két nővel akar hálni. Mikor elutasítottam, verni kezdett, és így üvöltözött: „Hallottál te a Schuh Annáról? Az is cseléd volt ám! Rátarti kis rüfke, aki félreütötte a kezemet! Így aztán jó okom volt rá, hogy megvárjam őt az erdőszélen. er dőszélen. Úgy Úgy bizony! És miután kiszorított kiszor ítottam am belőle belő le a lelket, l elket, többé többé már m ár nem tiltakozo tiltakozott tt!” !” Iszonyodva néztem körül a boudoirban. Itt hangzott el Kasztner vallomása, miközben odakinn a gyönyörű székesfőváros lakói édes álmukat aludták.  – Szerencsémr Szer encsémr e – szólalt szó lalt meg ismét Adelina – Imrus Imr us túl részeg ré szeg és kimer kime r ült volt vol t ahhoz, hogy ho gy velem ve lem is végezzen. Akár Akár hiszed, kispofám, akár nem, de két poff között kö zött egyszer csak elaludt. A táncosnő táncosnő fáradtan gyű g yűrr te szét szigar szigaretlije etlije csonkját a hamutartóban.  – Másnap délben azzal búcsúzott búcsúzo tt,, hogy hog y lakást bérel bér el valahol valaho l Budán, és amint tudja, megüzeni meg üzeni a címet. Így is történt. Két nappal később elmentem a Zsigmond utcába…  – De hát miér m iért?! t?! – szakadt ki belőlem belő lem a kér dés. – Azok után, amit tett, inkább a r endőr endő r ségr ség r e kellett kel lett volna mennie, hogy feljelentse őt.  – Ugyan ki hinne egy eg y or feumi táncosnőnek, táncosnő nek, te mafli m aflicsek csek – nevetett fel keserű keser űen Adelina. – Az én én helyzetemben azt tettem, ami a legjobb: elmentem a Zsigmond utcába, és láttam, hogy Imrus egy valóságos patkánylyukat bérelt ki magának. Ebből mindjárt tudtam, hogy a pénzét máris elkártyázta, és mivel nem találtam otthon, sietve távoztam. Eztán még kétszer jött fel hozzám, de végül már csak levélben érintkeztünk. Megírtam neki, hogy nem kívánom őt többé látni, és ha mégis felbukkanna, azonnal rendőrt hívok. Azt hiszem, megijedhetett, mert utóbb már csak üzenetekkel mert ostromolni, szóval…  – Meghalt. Sozo Adelina hitetlenkedve emelte rám a tekintetét.  – Hogy Hog y mondtad, mo ndtad, kispofám? kispof ám?  – Kasztner Imre három hár om nappal ezelőtt ezelő tt villanyo vill anyoss alá zuhant és ször szö r nyethalt – feleltem felel tem lassan, tagoltan, hogy bőven legyen ideje minden szót felfogni. – Ő már nem ír több levélkét, és nem gyilkol meg több nőt.  – Óh! – kapta kapta szája elé e lé mindkét mind két kezét Adelina. Adelina. – Épp, miként a doktor megjó meg jóso solta! lta!  – Miféle doktor do ktor?? – hökkentem hö kkentem meg. meg .  – Ez nem sokkal so kkal azután történt tör tént,, hogy hog y Imrussal Imrussa l megismer meg ismerkedtünk. kedtünk. Én akkor akko r iban r endszeresen endszer esen feljártam feljártam egy eg y Ferencz körút kör útii lakásba, lakásba, ahol bizonyos Kalimurti Kalimurti doktor doktor gyógyít gyóg yított ott,, jósolt jóso lt és olykor… olykor … tudom, buta dolog, de engem érdekelt… asztaltáncoltató szeánszokat is tartott. Rábeszéltem Imrust, hogy kísérjen el. Titkon abban reménykedtem, hogy a doktor, aki a hírek szerint a legfurcsább betegségeket is képes kikúrálni, eltünteti majd a dühkitöréseit, amik akkoriban még csak néhány váratlan pofiban mutatkoztak meg. Sajnos csalódnom kellett. Kalimurti, aki egyébként igen szuggesztív férfi, hosszan tapogatta Imrus koponyáját, feltérképezve rajta minden dudort, bemélyedést, meg ki tudja, még mit. Végül azonban csak annyit mondott: „Ön, uram, oly szélsőséges szenvedélyek rabja, melyek előbb-utóbb az égbe emelik, emeli k, vagy épp kerékbe törik. tör ik.””  – Miféle ostobaság o stobaság ez? – hábor hábo r o dtam fel. – Hog Hogyy emelhetne bárkit bár kit is az égbe ég be az, hogy ho gy nőket nő ket ver?  – A doktor dokto r nem Imrus Imr us erős er őszako zakosság sságár ára, a, inkább a kár tyamániájár a utalt – magyar magya r ázta Adelina. – Ha Ha nyert volna szegény, a vagyon valóban felemeli, ám ehelyett kerékbe… Vagy inkább kerék alá töretet tör etett, t, miként azt azt Kalimur Kalimurti ti megjósolta! megjó solta! Szívesen vitába szálltam volna Sozo kisasszony nyakatekert fejtegetésével, ám ekkor a boudoir ajtaja kitárult, kitárult, és a küszöbön küszöbö n Vero Veronn jelent meg.  – Naccsága, Naccsága , egy úr keresi ker esi a naccság nacc ságát! át!  – Miféle úr? úr ? – vonta von ta össze ö ssze magán mag án a tollbo át Adelina. – Este hatig nincs senki bejelentve, bejele ntve, és akkor akko r is csak a Waldapfell sörgyáros jön.

 – Én aztat meg honnét ho nnét tudhassam, hogy ho gy miféle mifé le úr? úr ? – r ántott vállat a cselédlány. cselédl ány. – Itten Itten van az ajtóban, szörnyen ször nyen ideges, oszt’ o szt’ a naccságával akar beszélni. Ja, és az egyik kabátujja kabátujja üresen ür esen fityeg!

Hosszan és szótlanul fürkészte az arcomat. Én államat felvetve, ajkamat összeszorítva álltam a tekintetét. Mindenre fel voltam készülve. Vártam a tüzes lávaként fortyogó dühkitörést, vagy épp a féktelen harag úri mód megmutatkozó jeges záporát. Ő azonban a Nagymező utca 22-es szám előtt állva csak bámult rám, mintha életében először látna. Ekkor döbbentem rá, hogy percekkel korábban, mikor miko r Sozo Adelina szalonjában megpillantott megpil lantott engem, sem mutatott mutatott meglepetést. meglepetést.  – Maga tudta, tudta, hog y itt vagyok vag yok!! – szólaltam szó laltam meg me g vádló vá dlón. n.  – Természetesen Ter mészetesen – bólintott. bó lintott. – Kegyednél egy eg y felbőszült felbő szült elefántcsor elefántcso r da sem csaphatott volna vo lna nagyobb zajt, midőn hajnalban kilopakodott a villából.  – Tehát követett! követett!  – Méghozzá Mégho zzá cseppet sem r ejtőzködve ejtőzk ödve – ismerte ismer te el tárgyilag tárg yilagosa osan. n. – Ha a fog fo g askerekűt asker ekűtőő l idáig egyetlen alkalommal is hátranézett volna, rögtön felfedez.  – Nem volt vol t okom oko m rá, r á, hogy hog y megtegyem meg tegyem..  – Aki gyilko gyil kosok sok után szimatol, szim atol, annak mindig m indig szemfülesnek szemfül esnek kell lennie.  – Maga most mo st kioktat engem, engem , báró bár ó úr ?  – Inkább tanítom, tanítom , ha nem bánja. – Hir telen mellém m ellém került, ker ült, és a kar ját nyújtott nyújto tta. a. – Hadd kísér kí sérjem jem el egy darabon!  – Ugyan hová? ho vá? – Továbbr Tovább r a is rajtam r ajtam volt vo lt az ámulás so r a, de azért azér t a karját karjá t elfog adtam.  – Feltételezem, hog ho g y szeretne szer etne visszamenni a kávéházba, aho l Istvánt Istvánt hagyta.  – Hát persze, per sze, az Isti! – Pró báltam játszani a szélkelep szé lkelep libát. l ibát. – Róla egészen eg észen megfeledkez meg feledkeztem. tem. Ambró Ambrózy zy báró arcán finom mosoly suhant suhant át. át.  – Útköz Útközben ben elmondaná elmo ndaná nekem, mit tudott meg Sozo Soz o kisasszonytól? kisasszo nytól? – kérdezte, kér dezte, miközben mikö zben lassú léptekkel a percről percre zajosabb Andrássy út felé kísért.  – Sokkal Sokk al többet, többe t, mint remélni rem élni mer m ertem tem – kezdtem bele bel e a mondandó mo ndandómba, mba, és már m ár ömlö öm lött tt is belő bel ő lem a szó. Féktelen fecsegésáradatom annak volt köszönhető, hogy veszekedés helyett Richárd őszinte figyelemmel fordult felém. Egyszerűen boldog voltam, amiért nem kellett tüskés szavakat hallgatnom, és azokra még annál is tüskésebb visszavágásokkal felelnem.  – Hát így – zártam zár tam a beszámo besz ámoló lómat. mat. – Kasztner Kasztner aljas gazember ga zember volt, vo lt, aki kegyetlenül keg yetlenül bánt a nőkkel, nőkk el, és a kártyán kívül semmi más nem érdekelt ér dekelte. e.  – Az ítélkezés ítélkezé s nem a mi dolgun dol gunkk – csóvá cs óválta lta a fejét fe jét Ambró Ambr ó zy báró bár ó , és bár bá r még csak az Andrássy Andráss y út sarkánál jártunk, a karját mégis kivonta az enyémből. – Arra azonban, hogy Kasztner miért ölte meg az osztrák kézilányt, továbbr továbbraa sincs magyarázat. magyar ázat.  – Hisz Adelina megmo meg mondta, ndta, miért miér t – emlékeztett emlé keztettem em ő t. – Schuh Anna elutasította a férfi fér fi tolakodó tolako dó udvarlását, mire az dühbe gurult és…  – Ostobaság Osto baság!! – legyintett leg yintett a báró bár ó . – Kasztner Kasztner r észegen, észeg en, hir telen felindulásbó fel indulásbóll való val ó ban verte ver te a nőket, nő ket, ám józanul mindig megfontolt és körültekintő volt. Az emberek egyszerűek és kiszámíthatóak, Mili. Én például már az este biztosra vettem, hogy maga ismét önfejű lesz, és megelőzve engem, kora reggel reg gel ide siet. siet. „Tehát kiszámítható, sőt, egyszerű   vagyok – gondoltam keserűen. – Eddig tartott hát köztünk a bársonyos béke, báró báró úr!”  – Ha úgy úg y történt tör tént volna, vo lna, miként azt Kasztner állította állí totta – beszélt tovább Richárd, Richár d, aki természetesen termé szetesen észre sem vette, mennyire megbántott –, akkor már ott, a fogadóban őrjöngeni kezd, mert ilyen volt

neki a természete. Csakhogy Kasztner akkor éjjel nem is járt Herr Schaubächer kocsmájában! Az osztrák csendőrök kifaggattak mindenkit, és a dolgukat igazán accurate conficiálták {172}. A tanúvallomások egyértelműen mutatják, hogy négy helybéli paraszton kívül, akiket a csapos régről ismer, senki más nem járt a kocsmában a gyilkosság előtti éjszakán. Egy afféle idegen viszont, mint Kasztner Imre, biztos feltűnt volna valakinek.  – Hát jó – egyeztem eg yeztem bele. bele . – Akkor talán csak hajnalban hajnalba n találkozo találko zott tt össze a hazafelé hazafel é tartó tar tó cseléddel, cse léddel, és mivel az visszautasította őt…  – Felejtse már el ama fantazmagór fantazmag óriát, iát, hogy ho gy a Schuh-gyilko Schuh-g yilkosság sságnak nak sértet sér tettt férfiúi fér fiúi sexus volt vol t az oka! – kiáltott Ambrózy báró oly hangosan, hogy néhány közeli járókelő megbotránkozva pillantott felénk. – Kasztner Kasztner előr el őree megfontolt meg fontolt szándékkal, hű hűvös aggyal ag gyal tervezve ölt. ö lt.  – Mi erre err e a bizonyíték? bizo nyíték? – kérdeztem kér deztem dacosan. daco san.  – A pénz!  – Ugyan miféle mi féle pénz? pénz ?  – Gondo Go ndolko lkodjék, djék, Mili! Kasztnerr e épp rávetült r ávetült az akasztófa akasztó fa árnyéka, ár nyéka, mikor mi kor a semmibő semm ibőll felbukkant fel bukkant három barát, és igazolta, hogy a tett éjszakáján együtt mulatoztak vele, méghozzá itt, Pesten. A fickót persze nyomban szabadon engedték, a barátai viszont azóta mind elpárologtak, vagyis…  – Fizetett alibicsinál alibi csinálók ók voltak! vo ltak!  – Ami cseppet sem olcsó o lcsó mulatság! mulatság ! – bólintott bólinto tt Ambróz Ambr ózyy báró. bár ó. – Vajo Vajonn ki fizett fize ttee őket? ő ket?  – Kasztner azzal dicsekedett, ho gy kiapadhatatlan pénzfor pénzfo r r ásra ásr a lelt. Csak kérni kér ni kell, és adatik, íg így mondt mo ndtaa Adelinának. Adelinának.  – Mikor az osztrák os ztrák csendőr csendő r ök Orth Or th mellett mell ett elfog elfo g ták, r ongyo ong yoss és éhes volt, vo lt, pénze meg semmi –  töprengett Richárd. – A gyűjtőben az őröktől kunyerált dohányt, és felszedte az udvaron szétdobált csikkeket. Tudom, mert utánajártam, ahogy annak is, hogy az osztrák fogházban csak egyetlen látogatója látogatój a volt. vo lt. Miután Miután sikerült siker ült kicsempésztetnie kicsempésztetnie egy levelet, l evelet, bizonyos Johannes Roth ügyvéd üg yvéd bukkant fel hívatlanul a semmiből, és mindenki mást kiküldve a cellából, kerek egy órát beszélt vele. Néhány nappal később jelentkezett jelentkezett a három háro m tanú, igazolván igazo lván Kasztner Kasztner alibijét.  – Azt g ondolja ondo lja tehát, tehát, hogy hog y Roth ügyvéd, ügyvé d, miután Kasztner levélben levélbe n segítsége seg ítségett kért kér t tőle, Pestre utazott, és a saját pénzén fizette le a hamis tanúkat?  – A sajátján, vagy vag y a megbízó meg bízóii pénzén, akik Kasztnert mindenképp szabadon szabado n akarták akar ták tudni –  bólogatott Ambrózy báró. – Ez pedig csakis azért állhatott érdekükben, mert attól féltek, hogy a gyilkosnak eljár a szája.  – Ugyan mir mi r ől? ől ? – kezdtem egészen eg észen belezavar bele zavarodni odni Richárd Richár d okfejtésébe. ok fejtésébe.  – Hát még mindig mindi g nem érti? ér ti? Kasztner úgy gondol go ndolta, ta, hogy ho gy kor látlan pénz áll a r endelkezésér endelkezé sére. e. „Csak kérni kell, és adatik!” Ez a zsarolók nemzetközi jelszava. A mi főhadnagyból lett gyilkosunk tudott valamit valakiről, aki a hallgatásáért cserébe először kiszabadította őt a börtönből, majd pénzzel látta látta el. Ám Ám amikor amiko r Kasztner Kasztner mohó m ohóvá vá vált, inkább inkább a villanyos alá lökett lö kettee őt! ő t! Az ügy bizonyos részei tényleg kezdtek világossá válni, csak épp szegény Schuh Anna meggyilkolásának indítékára nem vetült szemernyi fény sem.  – No és mi van doktor do ktor Kalimurtival? Kalimur tival? – karol kar oltam tam bele ismét a báróba bár óba,, miközben mikö zben átkeltünk az immár nyüzsgő Andrássy úton.  – Hogy Hog y kivel? – ér tetlenkedett tetlenkedett Richárd.  – Az asztaltáncoltató or o r vossal, vos sal, akihez Adelina elcipelte elci pelte Kasztnert.  – Hisz az két éve történt tör tént!! – mordult mor dult a báró. bár ó. – A mi ügyünkhöz üg yünkhöz aligha alig ha van köze. kö ze.  – Azért Azér t én szívesen utánanéznék annak a kopo nyatapogató nyatapog ató kuruzsló kur uzslónak nak – mondtam. mo ndtam. – Állítólag Állítól ag egész pontosan megjóso lta… lta… Ambrózy báró oly hirtelen torpant meg, hogy majd hasra estem. Bosszúsan pillantottam fel rá, ő azonban egyenesen előre nézett, méghozzá vasvilla tekintettel. Az Ámor kávéházból épp akkor lépett

ki Isti, Isti, oldalán o ldalán Tarján Tar ján Vilivel. Vilivel. Kedélyesen Kedélyesen beszélgetve közeledt közel edtek ek felénk, észre észr e sem véve minket.  – Fogjo Fog jonn egy eg y kocsit, koc sit, és hozza hozz a haza Istvánt – szólt szó lt az én báróm bár óm fojtott fo jtott hangon. hango n. – Nekem máshol másho l van dolgom. Azzal kalapot emelt, biccentett, és mielőtt Istiék megláthatták volna, már el is tűnt az Andrássy út forgatagában.  – Nahát, Milike Milike!! – sietett sietett elém a hírlapír hír lapír ó, midőn midő n észrevett. észr evett. – István István barátomat bar átomat a kávéház kávé ház ablakán abla kán át pillantottam meg, és miután üdvözlésére betértem, ő mondta, hogy kegyedre vár.  – Itt Itt vagyok, vag yok, és maga mag a is itt van, ami kész szerencse szer encse – karol kar oltam tam bele jobbr jo bbról ól Tarján Tar ján Vilibe, ili be, balró balr ó l pedig a meghökkent meg hökkent Istibe Istibe.. – Korzózzanak Kor zózzanak velem az urak, ur ak, ha jobb dolg uk nem akad.  – Korzó Kor zózni zni reggel? –   nézett rám gyanakvón az ifjú riporter. – Az ilyesmi nem szokás. Majd délután, délután, ha szép idő lesz…  – Addigr a nekünk már fülig kell merülnünk mer ülnünk az okkult okk ult tudományo kba – moso mo solyo lyogtam gtam r á sejtelmesen. – Mondja csak, Vili, ha egy unatkozó hölgyet a jóslás, a szellemidézés, vagy épp a mezmerizmus{173} bizsergető delejessége érdekel, kihez fordulhat itt Pesten okos tanácsért? De olyat mondjon ám, aki egy bizonyos Kalimurti nevű doktort is ismerhet, merthogy engem leginkább ő érdekelne!  – Spiritizmus Spir itizmus {174}, asztaltáncoltat asztaltáncoltatás, ás, teozófia teozó fia{175}? – motyogta a hírlapíró, majd hirtelen felderült az arca. – Akkor magácskának Grünhut Adolfra{176} van szüksége!

Pest, 1900. október 5.

Az én morc báróm kezdett az őrületbe kergetni. Mire gondol? Mi a szándéka? Miért változott rideg márványszoborból egyik napról a másikra olyan fafejjé, amelyik ugyan szálkás egy kicsit, így simogatni simo gatni nem ajánlatos, de legalább legal ább elevennek tű tűnik? Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is visszasírom azt a pökhendi, velem szemben mindig bántóan közönyös, vagy épp gunyoros alakot, akit Ambrózy Richárd báróként ismertem meg. Most viszont, ahogy a konflisban mellette ültem, és a kora délelőtti napfényben fürdő Dohány utca elsuhanó épületeit néztem, magamban azért fohászkodtam, hogy bár változna vissza. Legyen ismét fanyar, tüskés, elutasító, mert ez a tanító bácsis, leereszkedő kedvesség, amit előző nap óta a részéről tapasztaltam, összezavart, bizonytalanná tett és megrémített.  – Mili, figyel fig yel rám? r ám? – kérdezte, kér dezte, mikor miko r épp az Or szágos szág os Kisdedóvó Kisde dóvó Képezde előtt elő tt hajtottunk el.  – Miért kérte, kér te, hogy hog y tartsak magával? mag ával? – for fo r dultam felé, azt az t sem bánva, hog y a hango hang o m számonkér számo nkérő, ő, sőt, bántóan bántóan éles.  – Azt hittem, részt rész t akar venni a nyomo nyom o zásban – felelte fele lte kissé meglepetten. meg lepetten.  – Ez így íg y is van, de… – Richárd Richár d tekintetében tekintetében ő szinte értet ér tetlenség lenség ült, amitől amitő l nekem ismét elakadt a szavam. Mióta a reggelinél arra kért, hogy kísérjem el Halaska özvegyéhez{177}, folyton ez történt. Sarokba akartam szorítani, hogy vallja meg végre, miért nem teremtett le tegnap, hiszen az engedélye nélkül mentem el Sozo Adelinához, de ő folyton kisiklott a kezemből. És nem szavakkal vagy tettekkel ám, ó, dehogy! Csupán gesztenyebarna szeme nyílt pillantásával, csodálkozva felfelé rebbenő szemöldökével, és azzal a szája sarkában megbúvó, picinyke mosollyal fegyverezett le, ami azt sugall sugallta, ta, hog hogyy sokkal többet tud tud rólam, ró lam, mint én magam.  – Hagyjuk, bolo bo londság ndság – legyintett leg yintettem. em. – Mir Mirőő l is beszélt beszé lt az imént?  – Ma újabb Rudnay-féle aktát nyitottam ki – lapozta lapo zta fel a térdén heverő hever ő paksamétát. – Az eset látszólag igen egyszerű. Tavaly májusban pécsi palotájában elhunyt Nagy Márton kadarkúti

földbirtokos, igen tekintélyes vagyont hagyva hátra. Nagy Ákos tartalékos huszárfőhadnagy, az öregúr unokaöccse, aki aznap szintén a palotában tartózkodott, azt állította, hogy a bácsikája a halála előtti percekben, élőszóban a teljes vagyonát ráhagyta. A rokonok azonban kétségbe Vonták a dolgot, és meg is nyerték volna a pört, mivel remek koronatanút állítottak.  – Igen, már emlékszem emléks zem – bólinto bó lintott ttam. am. – A megbol meg boldo dogul gultt földesúr fö ldesúr egyik eg yik hű, ör eg cselédje, cselédj e, bizonyos Mihászi Gergelyné eskü alatt tett vallomást, miszerint Nagy Ákos kilopta bácsikája vasládájából a végr vég r endeletet, endeletet, majd… Hogy is i s írták ír ták a lapok? Tessék, Tessék, itt van! Felolvasom, Felolvaso m, mert mer t nagyon érzékletes: „Mihásziné kihallgatása idején arról tett tanúságot, hogy a gazdája nem élt már, mikor  Nagy Ákos behívta behívt a az embereket. – Iszen – mondotta mondott a a vizsgálóbí vizs gálóbíró ró előtt előt t – fél f él órával előbb kihűlt kihűl t már a nagyságos úr teste. Azt vallotta…” mármint Mihásziné „…hogy Nagy Ákos a hálószoba ajtajába állította a tanukat s tanukat  s a halotthoz kérdéseket tett, melyekre ő maga felelt síri, nyöszörgő hangon.”{178} Uramatyám, ez kész bohózat!  – Több Tö bb mint kétmilliós kétmilli ós vagyonr vag yonr ól van szó – mondta mo ndta Ambróz Ambr ózyy báró bár ó . – Ha Mihásziné, a vád koronatanúja, a főtárgyaláson is elmondja ugyanezt, Nagy Ákost nem jólét, inkább hosszú börtönbünt bör tönbüntetés etés várta volna.  – Csakhogy Csakhog y szegény szeg ény cselédasszo cselédas szonyt nyt idén áprili ápr ilisban sban a cseberki cseber ki pusztához vezető dűlőúton háro hár o m lövéssel meggyilkolták – lapoztam tovább a jelentéseket. – Hátulról, közvetlen közelről lőtték le. Az újság is megírta, hogy „… egy golyó a fejét fúrta át, egy a vállát, egy pedig a lapockájában akadt  meg.”{179} – Ez bizony szabályos kivégzés – szólt Ambrózy báró komoran. – A csendőrök egy közeli csapszékben még aznap letartózta letar tóztatt tták ák Halaska Ferenc budapesti budapesti illetőségű ill etőségű kocsmárost, kocsmár ost, akit addig még sohasem láttak Kaposvár környékén. Mikor megkérdezték, hogy kicsoda ő, Halaska átadta a revolverét, és nyíltan bevallotta a gyilkosságot. A kihallgatások során azonban annál többet, hogy ő lőtt lő ttee le Mihászinét, Mihászinét, nem volt vol t hajlandó mondani. mo ndani. Mivel kiderült, kider ült, hogy súlyos súlyo s vérbajban vér bajban szenved, végül végül börtönkór bör tönkórházba házba küldték, küldték, ahol június végén vég én meghalt, meg halt, tett tettének ének titkát titkát magával víve a sír ba. Konflisunk elhaladt a Ferencz József Kórház előtt, majd átvágott a Bethlen-téren, a Központi Tejcsarnokba igyekvő, vagy épp onnan távozó, pléhtartályokkal felszerelt társzekerek keresztforgalmán. Az Izraelita Siketnémák Intézetének szép, büszke épületét elhagyva jobbra kanyarodt kanyaro dtunk, unk, és a második bérháznál mindjárt mi ndjárt meg is i s álltunk. álltunk.  – Nefelejcs utca 32., méltóságos méltóság os úr – jelentette a kocsis.  – Itt Itt várjo vár jonn – utasította Ambró zy báró bár ó a zsinór zsinó r o s kabátba burko bur koló lózó zó férfit, fér fit, majd leugo leug o r va a árdára, árdár a, kezét nyújt nyújtotta, otta, hogy segítsen seg ítsen.. A kétemeletes, ütött-kopott bérház kapujában mogorva munkásasszonyok álltak, karjukon kosárral, batyuval. Talán épp vásárlásból jöttek, vagy oda indultak, és most érdeklődve lestek minket. Erzsébetváros messze esett Pest Dunához közeli, kényes-fényes üzletekkel és kávéházakkal zsúfolt kerületeitől, így errefelé igencsak ritkán járhattak angol szövetből varratott redingotban feszítő bárók és olyan kalaphálós, prémgalléros kabátot viselő kisasszonyok, mint én. A fejkendős, kopott ruhás nők csodálkozó, kissé ellenséges tekintete fürkészőn tapadt ránk, ám törődni velük nem maradt időm.  – Íme, az a z úti cél! – bökött bö kött sétapálcájával a kaputól jobbr jo bbraa lévő üzletajtór a Ambróz Ambr ózyy báró bár ó . A szavait azonban alig hallottam a rettentő kopácsolástól, melynek visszhangja ide-oda csapódott a keskeny Nefelejcs utcában. A Halaska-féle italmérésbe, mely valójában egy bérház alatti pincehelyiség volt, négyfokú, meredek lépcsőn lehetett lejutni. A bejáratnál magas létra állt, tetejében két cájgruhás munkással, akik épp az új, rikító színekkel festett címtáblát csavarozták a helyére. A kacskaringós betűk egy pirospozsgás, vígan nevető asszonyság mutatóujjából tekeredtek elő, fennen hirdetve, hogy Borkor tyintój ntójaa találtatik. itt bizony Halaskáné Borkortyi  találtatik. A r égi tábla tábla is ott hevert még, a fal tövén, ám azo n csak  Korcsma. annyi állt szomorú, szürkére kopott betűkkel, hogy Korcsma. Miközben a létrások odafönn ügyeskedtek, alattuk egy társuk csöpögő pemzlijével az ajtófélfát

festette festette fűzöldr fűzöldre. e. A kopácsolás kopácso lás az italmérésből i talmérésből dübörgö dübör gött tt,, csattog csattogott ott kifelé. Odalenn az asztalosm asztalosmest ester er és két segédje vadonatúj pultot állított a régi helyébe, miközben egy terebélyes, durva arcú asszonyság rákvörös képpel szidta a festőket, akik máris lecsöpögtették a még sarokban álló, a gyárból gyár ból épp csak imént érkezett Thonet Tho net-székeket -székeket..  – Azt hiszem, hiszem , jobb jo bb lesz, ha maga mag a idekinn marad, mar ad, Mili – kiabálta túl Ambróz Ambr ózyy báró bár ó az egetverő eg etverő r icsajt, miközben végigmér végig mérte te Agáta Agáta mamától kapott kabátomat. kabátomat.  – Arró Arr ó l ne is álmodjo álmo djon, n, kedves Richárd Richár d – feleltem, felel tem, s megr meg r agadva ag adva a korlátot, kor látot, leereszkedtem leer eszkedtem a lépcsőn. A kesztyűm azonnal malterfoltos lett, és a kalapomon is faldarabkák kopogtak, de cseppet sem bántam.  – Vigye ig ye innét a piszkos piszko s csürhéjét, csür héjét, maga mag a vadkan! – süvöltötte süvö ltötte épp a széles derekú der ekú asszonyság asszo nyság,, egyenest a kijáratra mutatva. – A pénzemért tiszta munkát ígért, és most nézze meg a gyönyör székeimet! A festők mestere iszonyút káromkodva fordult sarkon, magához kurjantva segédeit, és majd’ fellökve engem, kiviharzott a kocsmából.  – Ótvaro Ó tvaross banda! – vicsor vicso r g ott a nő , aki minden bizonnyal bizo nnyal özveg öz vegyy Halaskáné Halaská né lehetett le hetett,, és már épp a padlóra köpött volna, mikor a szeme megakadt rajtam. – Zárva vagyunk, csibém! A pultoslányokat majd holnap válogatom.  – Ön félreér félr eértésben tésben van, hölg hö lgyem yem – lépett elő el ő r e Ambróz Ambr ózyy báró bár ó . – A kisasszony kisasszo ny és én nem állásér állás értt öttünk. Halaskáné Halaskáné gyanakodva, szúrós szúr ós szemmel bámult ránk, majd felszegte tokás állát.  – Akkor meg mi jár já r atban vannak? Ambrózy báró átadta a névjegykártyáját, amit az özvegy csak nagy üggyel-bajjal tudott kisilabizálni. Hogy ennek oka a pincehelyiség félhomálya, vagy inkább az ő iskolázatlansága volt, nem tudom, de úgy sejtem, az utóbbi lehetett.  – Gyöjjene Gyö jjenekk – mondta mo ndta végül, kö tényzsebébe süllyesztve süllyes ztve a vizitkártyát vizitkár tyát.. – A r aktárban aktárba n beszélhetünk. A pult mögött ajtó nyílt, majd rövid, penészszagú folyosó következett, mely végül egy boltíves, vörös téglás helyiségbe torkollott. Itt is munkások dolgoztak, lebontva a korhadt polcokat, hogy újakat ácsoljanak a helyükre. Halaskáné mindenkit kizavart, majd középre rakott két széket, amin cipőtalpak mészfehér nyomai látszottak, és ránk mordult:  – Üljenek le, aztán halljam, hall jam, mit m it akarnak. akarn ak. Halaskáné Halaskáné feljebb csavarta a petró leumlámpát, és újra újr a csak vizslatni kezdett minket. minket.  – Ha nem tévedek – szólalt szól alt meg Ambróz Ambr ózyy báró bár ó –, épp felújí fe lújítt ttatja atja a kocsmát. koc smát.  – Jog om és jussom jusso m is van hozzá ho zzá – fonta fo nta össze dús keblei keb lei előtt el őtt vastag karjait kar jait a nő. nő .  – Talán váratlan vár atlan ör ökség öksé g hez jutott? Halaskáné Halaskáné kövér arcán apró apr ó rándulás r ándulás futott futott át. át.  – Ha valaki visszakövetelné visszakö vetelné a pénzt – mor mo r o gta –, akkor akko r tessen megmo meg mondani ndani neki, naccságos naccság os úr, hogy hog y aztat én már elköltöttem.  – Engem nem az érdekel, ér dekel, hová ment, hanem hogy hog y honnan ho nnan jött jö tt a pénz – meredt mer edt r á a báró bár ó azzal a éghideg tekintettel, amitől olykor engem is kirázott a hideg.  – Honnan hát, honnan ho nnan is – r ángatt áng attaa vállát, és túrt épp csak ki nem bomló bo mló kontyába Halaskáné. –  Nemrégiben meghalt a férjem. Ő gyűjtögetett, én meg most elköltöm. Tetszik tudni, vérbajos volt szegény, hogy az Isten nyugtassa a nyomorultat. Mondtam néki mindég, hogy ne járjék által a Tabánba, hagyja békiben az ottani rossz rüfkéket, mert azok mind betegek, de hát mit lehessen tenni, ha egyszer űzte a vére. Én nem is engedtem, hogy hozzám nyújjék, mióta tudtam, miféle fehérnépekkel szűri össze a levet. Hát így. Most meg már özvegy lettem, és próbálok megélni, ahogy lehet.  – Arról Arr ól tud-e, hogy hog y a férje fér je miér mi értt utazo utazott tt Kaposvár r a?

Halaskáné beszívta, kilökte, majd ismét beszívta az ajkát, a tekintete pedig úgy pattogott közöttünk, mint ostor ostor bojtja az ökrök ökrö k fölöt fölö tt marhavásár marhavásár idején.  – Ha arr ar r a kíváncsi kí váncsi az úr, úr , hog ho g y miér mi értt ölte ö lte meg me g azt a szerencsétlen szer encsétlen ö r egasszo eg asszonyt nyt a pusztán, pus ztán, hát csak annyit mondhatok, mondhatok, amennyit am ennyit a detekt detektíveknek íveknek is: nem tudom. tudom. Szerintem agyára ag yára szívódott szívódo tt neki a vérbaj, vér baj, aztán őrületéb őr ületében en lőtt lő tte, e, akit ért. ér t.  – Ezzel nem megyünk meg yünk semmir se mmir e! – veszítette veszítette el e l türelmét türel mét Ambró Ambr ó zy bár bá r ó , és már indult is i s a folyo fo lyosó só felé. Nekem Nekem azonban azo nban hirtelen hir telen eszembe jutott valami. valami.  – Mondja csak, asszonys assz onyság ág,, mióta mió ta tudták, tudták, hogy hog y a férje fér je beteg? beteg ?  – Úgy Úg y két esztendeje firtat fir tatták ták ki belőle belő le az or vosdokto vos doktorr ok – r áncolta ánco lta töpr tö preng engve ve fényes homlo ho mlokát kát a kocsmárosnő. – Mondták is néki, hogy kezdje elrendezni a világi dógait, mer’ a Teremtő néhány esztendőn bévül biztos magához fogja szólítani őt.  – És Halaska úr ezt e zt hogy hog y foga fo gadta? dta?  – Ő mindég nagy nag y küzdő küz dő volt vol t – csillant csill ant valami vala mi kis büszkeség az asszony asszo ny szemében. sz emében. – Ifjú kor ko r ában még ökölvívónak is beállt, és nem akadt ollan, aki lecsaphatta volna. Én is akkor szerettem belé a rusnya pofájába, mert az a nagy melák mindég szép virágot meg vásári zsuzsut{180} hozott  hozo tt nekem. Amint az első könnycsepp kö nnycsepp legör dült húsos húsos or o r ra mellett, mellett, Halaskáné Halaskáné arca hir telen megkeményedett. megkeményedett.  – Minden elmúli e lmúlik, k, naccságos naccság os kisasszo ny – csattant fel a hangja. hang ja. – Minden, ami am i jó, jó , meg ami szép, az porrá por rá leszen, l eszen, ahogy az ír ás mondja. Az Az én Ferencem szerelme szer elme is semmivé lett, lett, aztán aztán meg gyöttek g yöttek a tabáni rüfkék. Már megbocsásson az erős szóért, de az igazság sohase’ mézes. Az uram beteg lett, az orvosok or vosok lemondt lemo ndtak ak róla, ró la, ő viszont tovább tovább harcolt.  – Hogyan? Hog yan?  – Eljár Elj ártt mindenféle minde nféle kuruzsló kur uzslókho khozz – felelt felel t Halaskáné. – Az egyik eg yik köpöl kö pölyöz yözte, te, a másik r áolvaso áo lvasott tt,, a {181} harmadik harm adik meg, akiben a leginkább leg inkább bízott, bízott, megdelejezte  szegény bolondot, de mindhiába.  – Annak a delejesnek tudja a nevét?  – Valami Valami Kamondi vagy vag y Kanduri? Kanduri ?  – Esetleg Kalimur Kalim urti? ti?  – Az hát, persze, per sze, hogy ho gy az! – bólo bó loga gatott tott Halaskáné csodálko cso dálkozva. zva. – Így Íg y hítták a sarlatánt, sar latánt, ahog aho g y mondani mo ndani tetszik: tetszik: doktor Kanmuri, a delejmester!

Pest, 1900. október 6.

Mivel egész este hiába győzködtem az én makacs bárómat, hogy azonnal vessük magunkat a titokzatos Kalimurti doktor nyomába, kinek neve és híre már többször felbukkant kutakodásaink során, végül úgy döntöttem, magam járok a dolog után. Segítségül ismét hű szövetségesemet, Tarján Vilit hívtam, aki konflissal várt rám a fogaskerekű állomáson.  – Vizitkártyát izitkár tyát küldtem Grünhutnak, Gr ünhutnak, jelezvén, jele zvén, hogy hog y a lapom lapo m szívesen szívese n írna ír na r óla, ól a, ha ma délelő tt méltóztatna méltóztatna fogadni fo gadni minket – közölte közö lte lelkesen, amint útr útr a keltünk Pest Pest felé.  – Ügyes – mo solyo sol yogtam gtam r á, és hirtelen hir telen tán még a fejét is meg paskoltam pasko ltam volna, vo lna, ha nincs r ajta kalap, mert mer t abban a pillanatban pillanatban rettentőm rettentőmód ód hasonlított haso nlított Bogir Bog ira, a, aki a jól jó l végzett vég zett feladat után után dicséretre dicséretr e vár. E bolond gondolattól aztán mindjárt el is szégyelltem magam. – Kérem, meséljen nekem az illetőről, akihez megyünk.  – Ahogy Ahog y parancso par ancsolja, lja, Mili kisasszony kisasszo ny – bólintott ból intott a hírlapír hír lapír ó, és úgy úg y kezdett dőlni dől ni belőle belő le a szó, szó , mint gramofon tölcséréből a Turandot   nagyáriája. – Doktor Grünhut Adolf igen nevezetes személyisége a pesti szellemi életnek, bár társaságba már alig jár, mivelhogy idén töltötte be a

hetvennegyedik életévét.  – Való Valóban ban doktor, do ktor, vagy vag y csak a tekintélyét pró bálja növelni nö velni e titulussal?  – Valóban aló ban az, méghoz még hozzá zá nem is akármil akár milyen. yen. A szabadság harc har c idején katonaor katonao r vosként voské nt szolg szo lgált, ált, és és bármily különös, már akkor delejezéssel és homeopátiával gyógyított. Az egyik módszer…  – Köszö Kö szönö nöm, m, Vilmos, Vilmo s, de mindkét szó jelentését ismer i smerem em – szó ltam közbe. kö zbe. – Ne feledje, feledj e, hogy ho gy egy eg y könyvesbolt fölött nőttem föl!  – Bocsásson Bocsás son meg, meg , igaza ig aza van. Tudja, Mili, olyko ol ykorr r ám is hatással van az az általános általáno s férfinéze fér finézet,t, miszerint miszer int a tollas kalapocskák alatt csipetnyi csipetnyi ész sem találtatik. találtatik.  – Pedig Pedi g ha valaha is igazán ig azán jó feleség r e akar szert szer t tenni, ezt az ostobaság os tobaságot ot sürg sür g ősen ős en felejtse felej tse el –  tanácsoltam tanácsoltam neki, majd kér tem, folytassa a beszámolóját. beszámoló ját.  – Úgy mondják, mo ndják, Grünhut Gr ünhut világszemlé világ szemléletében letében akkor akko r állt be döntő dö ntő változás, változá s, mikor miko r abaújszántói abaújszá ntói körorvosként egy szomnabul {182}  leányzót kezelt. Hónapokon át tartó próbálkozás után a páciens állapota, aki álmában túlvilági szellemekkel beszélgetett, semmit sem javult, az orvosa viszont őt hallgatva hívő spiritisztává lett. Írt is rögvest egy hatszáz oldalas könyvet Tanulmányok a spiritizmus köréből címmel, majd nekilátott, hogy új, még erősebb médiumra leljen. Így találkozott a hírneves és dúsgazdag Vay házaspárral házaspárr al{183}.  – Hisz ról r óluk uk már én is olvastam ol vastam – fer tőzött tőzö tt meg Vili lelkesedése. lelkes edése. – Vay Vay Ödön Ödö n báró bár ó neves teozó teo zófus, fus, a felesége pedig, ha jól tudom, világhírű médium.  – Úgy Úg y bizo bi zony, ny, róluk ró luk van szó s zó – helyeselt hel yeselt az ifjú r ipor ipo r ter. – Grünhut Gr ünhut szor szo r os barátságba bar átságba keveredett kever edett a báróékkal, s végül megalapította a Szellemi Búvárok Pesti Egyletét{184}, amit a mai napig szigorú kézzel vezet. Világosság{185}  című lapjában rendre érdekes írásokat közöl a szellemidézés, a halálon kandalló mellett  mellet t  címmel túli lét és egyéb spiritiszt spiri tisztaa témákról, témákró l, Csevegés a kandalló   címmel megjelenő tárcacikkei pedig mosta mo stanság nság kifejezetten népszerűvé népszerűvé tett tették ék őt az úri úr i körö kö rökben. kben. Legalábbis a hölgyek hö lgyek között. kö zött. A Lánczhídon átkelve a Lipót térnél{186}  jobbra fordultunk, majd a Károly körútról a Wesselényi utcára tértünk. Már jócskán magunk mögött hagytuk a Magyar Királyi Dohánygyárat, szemben pedig feltűnt a keresztben futó Erzsébet körút forgalmas nyüzsgése is, mikor a fiáker a járda szélére húzódva megállt. A harmincas számot viselő, háromemeletes bérháznak, mely kőcsipkés erkélyekkel magasodott fölénk, főbejárata a Kertész utcáról nyílt. Kértük a kocsist, hogy várjon ránk, majd megkerülve a sarkot, kizörgettük a házmestert, aki készségesen kísért fel minket Grünhuték második emeleti lakásához, ami egyben a Világosság szerkesztősége is volt.  – A doktor úr azonnal azo nnal fog f ogadja adja önök ö nöket et – mondta mo ndta a cseléd, cselé d, aki már jócskán jó cskán benne járt jár t a kor ko r ban, így, íg y, miközben előttünk haladva az utat mutatta, rozoga lábain csak nagy nehezen botorkált. – Addig itt tessenek tessenek várakozni! várako zni! A szalon zsúfoltabb volt, mint Agáta mama hajszálakkal tömött, kőkemény kontya. Az öreg bútorokból áporodott porszag áradt, a félig behúzott brokátfüggönyök kinn rekesztették a napfényt, a szőnyegek pedig annyira elkoptak, hogy felületüket minta helyett néhol csupán szürke foltok tarkították.  – Azt hitt hi ttem, em, aki a túlvilágga túlvilág gall társalog társal og és delejes deleje s kézzel gyógyí gyó gyít,t, az többet tud a tejbe aprítani apr ítani –  suttogta Tarján Vili.  – A túlvilágr túlvilág r ól még nincs g ondo latom – feleltem felel tem –, de a szegény szeg ény cselédasszo cselédass zony ny állapo tát látva Grünhut doktor doktor orvosi or vosi tudásáról tudásáról máris megvan meg van a véleménye véleményem. m. A vén sublóton, a középen álló ebédlőasztalon és a falak mentén sorakozó üveges szekrényekben, könyvespolcokon, komódokon, de még a szófán is számtalan apró tárgy hevert. Akadt ott rézből és ébenfából készült inga, kibontott kártyapaklik szétszórt lapjai, apró-cseprő dísztárgyak garmadája, felvágatlan folyóiratok és tanulmányok spárgával összecsomózott kötegei, sárgult csipketerítőkön sorakozó harangocskák és ezernyi más kacat. A legtöbb mégis a díszkeretekbe foglalt képekből volt. A sötét sötét tapét tapétás ás falakon falako n is lógott lóg ott néhány hatalmas, hatalmas, kihalt tájakat, tájakat, viharos vihar os tengert, szédítő sziklaszir teket teket

ábrázoló, súlyos olajfestmény, ám a kicsi, asztalra állítható miniatűrök szinte minden sima felületet elborítottak.  – Jézus fénykoszo fényko szorr úval a fején… fej én… Szűz Mária, Mária , karján kar ján a kisdeddel… kis deddel… És nézze, Mili, Mili , ez itt szerintem szer intem Jónás a cet gyomr gyo mrában, ában, amint emészti magát!  – Ne ízetlenkedjék, ízetlenkedjé k, Vili! – nevettem r á, majd lehajo lva szemügyr szemüg yree vettem vettem az apró apr ó képkiállítást. képkiáll ítást. Láttam a nagy szakállú, lázas tekintetű Mózest, amint kőtábláival lefelé botorkál a hegyről, és Dávid királyt, kezén vakítóan ragyogó gyűrűvel, melynek fénye különös szellemalakokat bontott ki a homályból, meg Noét, amint bárkája orrában állva lesi, van-e némi szárazulat valamerre, hogy végre megszabadulhasson az állataitól.  – Ez különös külö nös – szólt szó lt ismét i smét a bűnügyi r ipor ipo r ter. – Én mindig m indig úgy g ondo ltam, hogy ho gy aki szellemeket szell emeket idéz, az rég r ég hátat hátat fordított for dított a Szentír Szentírásnak. ásnak.  – Ez, kérem, kér em, orbitális or bitális tévedés! – r eccsent mögö mö gött ttünk ünk egy eg y hang, hang , mely inkább zsíro zsír o zatlan kapuvas nyikorgására, semmint emberi beszédre emlékeztetett. – Jézus Krisztus ugyan nem maga az Isten, de annak leghatalmasabb földi küldötte volt, így tehát az igaz spiritiszta sohasem fordíthat neki hátat, miként a Bibliában Bibliában szereplő többi médiumnak sem. A kétszárnyú ajtót a cseléd nyitva hagyta, ezért a vendéglátónk könnyen meg tudott lepni minket. Alacsony, Alacsony, gör gö r be hátú hátú emberke állt előttünk, előttünk, mindkét kezével egy-egy egy-eg y botra támaszkodva, támaszkodva, melyek úgy úg y remegtek, mintha épp eltörni készülnének. Puha törökpapucsot, földig érő háziköntöst és bő szárú pantalló pantallótt viselt, viselt, melyekkel éppúgy elbánt a kegyetlen idő, mint mi nt lakása egyéb tárgyaival. tárg yaival. Talán Talán pihenés közben zavartuk meg őt, hisz ősz fején bojtos hálósipka ült, bár az is könnyen lehet, hogy otthon mindig efféle öltözéket öl tözéket viselt.  – Doktor Grünhut Gr ünhut Adol Adolf, f, szolg szo lgálatukr álatukraa – biccentett az öreg ör egúr, úr, majd eltökél e ltökélten ten megcélo megc élozta zta a székek egyikét. Beletelt némi időbe, míg átaraszolt a szalonon, és sikerült leülnie. Ez alatt mi feszengve várakoztunk, forrón remélve, hogy túléli a megpróbáltatást, és még arra is marad ereje, hogy a kérdéseinkre kérdéseinkre válaszoljon. válaszoljon.  – Bocsássa Bocsá ssa meg, meg , doktor do ktor úr, ha netán r o sszat szóltunk szó ltunk – szabadkozo szabadko zott tt Tarján Tar ján Vili, miután az ör eg intésének engedelmeskedve magunk is leültünk. – Nem állt szándékunkban tiszteletlennek lenni.  – Sértés, Sér tés, megboc meg bocsátás; sátás; ezek csak üres ür es szavak – legyintett leg yintett csontsovány cso ntsovány kezével Grünhut Gr ünhut Adolf, Adolf , majd egyik botjával iszonyatosat csapott az asztalra, és felüvöltött: – Rózsa! Hallja, Rózsa, maga tohonya tehén, hol az az átkozott tea! tea! A következő pillanatban csoszogó léptekkel a cseléd tűnt fel, hatalmas tálcán párázó kancsót, kopott csészéket, kanalakat, mézet, cukrot és tejet egyensúlyozva. Imbolygása oly veszedelmesnek látszott, látszott, hogy hog y inkább felugr ottam, és átvet átvettem tem a terhét, terhét, mielőtt mielő tt még lefor ráz valakit.  – Szép dolog dol og,, mondhatom mo ndhatom – motyog mo tyogta ta a spir spi r itiszta. – A vendégnek vendég nek tenmagát tenmag át kell kiszolg kiszo lgálnia! álnia! Hát mit fognak így íg y gondolni go ndolni ró lunk, lunk, Rózsa, he, he, vajon mit?!  – Semmi r osszat, os szat, Grünhut Gr ünhut úr – próbá pr óbáltam ltam megnyugtatni. meg nyugtatni. – Az idős ko r tiszteletet érdemel… ér demel…  – Még hogy hog y tiszteletet! – csapo tt a leveg le vegőb őbee botjával bo tjával az orvo or vos, s, épp csak ki nem verve ver ve kezemből kezembő l a tálcát. – Az öregség, gyermekem, nem más, mint kín, gyötrelem, büdös kipárolgás és gyors elhülyülés. Kívánom magának, hogy a lelke előbb térjen vissza az Örök Körforgásba, semmint a teste betöltené az ötvenet. Fiatalon meghalni, kérem tisztelettel, áldás! A háborúban, igen, ott sok elmúlást láttam. Ám akkor még semmit nem tudtam az igazságról, így hát szívből sajnáltam a szerencsétleneket, amiért oly korán hagyják el ezt a sárgolyót. Most viszont… Hah! Most azt mondom, meghalni időben kell tudni! Nem úgy, mint ez a Rózsa itt, aki csak húzza-vonja magát, ahelyett, hogy végre fejest ugrana a reinkarnációba.  – Annak is eljő az ideje, doktor dok tor úr – mosol mo solyg ygott ott r á ekkor ekko r a cseléd vén gazdájár ga zdájára, a, mégho még hozzá zzá o ly tömény szeretet szer etettel, tel, hogy nékem a teába cukrot cukro t tenni tenni már eszembe sem jutott.  – Halljam, Halljam , mi járatban jár atban vannak! – pöffent pöf fent r ánk Grünhut, Gr ünhut, mikor miko r ismét hármasban hár masban maradtunk. mar adtunk. – 

Előre mondom, hogy már rég nem tartok szeánszokat, bármekkora tehetségű médium is legyen kegyed.  – Hogy Hog y én? – hökkentem hö kkentem meg. meg . – Én nem… Grünhut száraz keze oly hirtelen markolta meg a csuklómat, hogy esélyem sem volt kitérni előle. Reszkető ujjaiban hihetetlen erő lappangott, ráncos bőre szinte rátapadt az enyémre, a tenyere közepéből pedig perzselő forróság áradt.  – Kérem! Kérem ! – r ántottam el a karo kar o mat, bár addigr addig r a már ő maga mag a is szabadon szabado n engedett. eng edett. Érintése Éri ntése alig tartott egyetlen egyetlen pillanatnál tovább, utólag mégis hosszú perceknek per ceknek tűnt tűnt..  – A fűrészpor fűrészpo r ba vércsepp vér csepp hull – hadarta hadar ta a spiritiszta, spir itiszta, szürke szür ke szemével szeméve l r ám meredve. mer edve. – Az aranyzsinór ar anyzsinóros os fr akk alatt alatt az ifjúi szív egy este kétszer kétszer is i s meghasad, de nem! Ő, akit keres, nincs odaát o daát vele! Ő itt maradt, és közel van. Bizony, Bizony, nagyon nagyo n közel! kö zel!  – Doktor úr, kérem, kér em, mi nem ködös kö dös jóslatok jó slatok miatt jött jö ttünk ünk ide – húzódtam húzó dtam el az eszelős eszelő s vénembertől.  – Jóslat? Jó slat? – Grünhut Gr ünhut Adolf tekintete tekintete oly o ly hir hi r telen tisztult ki, mintha m intha szélvihar szélvi har söpör sö pör te volna vol na magá ma gával val az elméjét takaró felhőket. – Szó sincs itt semmiféle jóslatról! Én magam sosem voltam médium, csupán megfigyeltem csodás képességeiket. Oh, igen, a transzállapotban végzett automatikus írás, a spiritekkel való társalgás kopogtatás, íróasztalka- vagy asztaltáncoltatás révén! Ezek tények, kedvesem, melyek a fluidum szabad áramlásának és a hívő lelkeknek hála fényesen bizonyítják, hogy a holtak visszajárnak.  – Mi azt szer sz eretnénk etnénk tudni, ki az a doktor dok tor Kalimurti, Kalimur ti, és ha létezik l étezik egyáltalán, eg yáltalán, hol h ol találhatjuk meg m eg őt  – ugr ug r ott talpra talpr a izgatottan izg atottan Tarján Tar ján Vilmos ilm os.. – Ha ön, mint a spiritizmus spir itizmus legtekintélyesebb leg tekintélyesebb hazai képviselője… A hízelgő mondatot azonban már nem fejezhette fejezhette be, mivel Gr ünhut Adolf rett r ettentő entő változáson ment át. A gyengécske öreg hirtelen felpattant, és egyik kezével az asztalba kapaszkodva, a másikkal pedig a botját lengetve üvölteni kezdett:  –  Nein, nein, nein! – Aztán lecsapott, és ízzé-porrá törte a teáskancsót. Forró víz ömlött a kezére, pergamenbőre nyomban felhólyagosodott, ám ő ezt észre sem vette, csak ordított tovább, miközben a botjával megpróbált elérni minket. – Takarodjanak! Kifelé, azonnal! Még hogy csak azért   jöttek! Pernahajderek! Csalók! Aljas gyilkosok! A rémült hírlapíró és én az ajtóig hátráltunk a tomboló vénember elől, aki utánunk indult, ám haragja táplálta áplálta ereje er eje gyor san fogyott fogyo tt..  – Hát már meghalni meg halni sem hagyják hag yják békében az ember em bert? t? Ide, a saját sa ját lakáso laká somba mba is betolako dnak, csak csa k azért, hogy zaklassanak? Rajtam keresik a gazembert, firkászok? Menjenek inkább ahhoz az agyalágyult báróhoz, ő majd előadja maguknak azt a mezmeriánus kutyát! Mikor az előszobába értünk, Rózsa asszony taszított félre minket, majd korábbi állapotához képest igen fürgén a szalonba lépett, és behúzta az ajtó mindkét szárnyát. Hallottuk, hogy odabenn Grünhut doktor tovább kiabál, majd csendesedni kezd, miközben cselédje folyamatosan duruzsol neki, bár azt nem értettük, mit.  – Azt hiszem, hiszem , jobb jo bb lesz, ha távozunk távo zunk – mondtam mo ndtam a holtsápadt hol tsápadt Viline Vilinek. k.  – Megint elronto elr ontott ttam am – motyog mo tyogta ta ő . – Mikor tanulom meg végr vég r e befog befo g ni a számat, és kivárni kivár ni a kellő pillanatot?  – Attól Attól tartok tarto k – szólalt szó lalt meg ekkor ekko r a folyo fo lyosó só távolabbi ajtajában állva á llva egy eg y idős idő s hölg hö lgyy, kinek hangja hang ja nyugodt volt és bársonyosan meleg –, nincs olyan pillanat, mikor úgy kérdezhetnék az uramat Kalimurtiról, Kalimurtiról, hogy ő ne kezdene kezdene tombolni. tombolni.  – Asszonyom! Asszonyo m! – r ebegte ebeg te Vili, katonásan összecsapva ös szecsapva sarkát sar kát és megbiccentve meg biccentve bor bo r zas fejét. –  Bocsánatáért esedezem, esedezem, én vagyok vagyo k a hibás.  – Szép dolo do log, g, hogy hog y elismer elism eri,i, fiatal barátom bar átom – lépett közelebb köz elebb a hölgy, höl gy, ki r égimó ég imódi, di, terebélyes terebé lyes

szoknyájával kitöltötte az egész folyosót, és a fején hordott magas, fekete szalagos főkötő miatt úgy tűnt, mintha gyászt viselne. – Mondják, miért érdeklődnek Kalimurti után? A ripor ri porter ter óvat ó vatos os pillantást vetett vetett felém. Nem Nem akart akar t újfent hibázni, hibázni, így íg y inkább rám r ám testálta testálta a beszéd ogát.  – Asszonyom, Asszonyo m, mi ketten Ambró zy báró bár ó nak dolg do lgoz ozunk unk – vallott vallo ttam am be őszintén. ő szintén.  – Már o lvastam r óla ól a – bólintott bó lintott Grünhutné Gr ünhutné megfo meg fontoltan. ntoltan. – Ha nem csal az emlékezetem, emlék ezetem, ő az a különc főnemes, aki pásszióból a rendőrség munkáját segíti.  – Így Íg y van – mondtam, mo ndtam, könnyedén könnye dén átlépve azon azo n az aprósá apr óságg on, hogy ho gy az én drág dr ágaa báróm bár óm épp most mo st lett csudabogárrá kinevezve. – Kalimurti doktor neve több súlyos bűncselekmény kapcsán is felmerült, felmer ült, ezért ezért szeretn szer etnénk énk őt megtalálni.  – Nyomoznak Nyomo znak utána? – A hölg hö lgyy szemében ör ömteli öm teli fény csillant. csill ant. – Már épp itt volt vol t az ideje! Ha mindjárt ezzel kezdik, tán Adolf sem jön ki a sodrából. Szerencsére, amit tudni akarnak, azt én is elmondhatom. Kalimurti valódi neve Rimély-Repich Ferencz{187}. Ha várnak egy percet, a címét is azonnal leírom. A szobájából szobájábó l visszatérve Gr ünhutné ünhutné apró apr ó lapocskát csúsztatott csúsztatott a kezembe.  – Nagyon Nagyo n köszö kös zönjük, njük, asszonyom asszo nyom – mondtam, mo ndtam, apró apr ó csókot csó kot lehelve lehel ve cérnakesztyű cér nakesztyűss ujjair ujjai r a –, de ha nem veszi tolakodásnak, volna még egy kérdésem.  – Hallgatom, Hallg atom, gyer g yermekem. mekem.  – Miért gyűlöli gyűlö li ennyir ennyi r e a doktor do ktor úr ezt a Repichet?  – Még két éve sincs, hogy hog y a híresen hír esen tökkelütött tökkelütö tt Mikos János Jáno s báró bár ó{188}, kinek nézetei a szellemvilággal való kapcsolattartás terén felháborítóan… Hogy is mondjam? Tudományosak! Igen, ez a jó kifejezés, hiszen a báró nem hisz semmiben, ami szent, és csupán filozofer szemmel tanulmányozza a túlvilág rejtelmeit. Tehát ez a hitetlen báró Pestre jött, és a Nemzeti Szállóban megalapította az Országos Spiritualista Szövetséget, mely szervezet nyíltan ellenséges a férjem által irányít ir ányított ott Szellemi Búvárok Búváro k Pesti Egyletével Egyletével szemben.  – Tehát csak puszta r ivalizálásr ivali zálásróó l van szó! szó ! – mor mo r dult fel kissé gúnyosa gúny osann Tarján Tar ján Vili, mire mir e a könyökömmel sietve oldalba böktem. Szerencsére Grünhutné sokkal kevésbé volt sértődékeny, mint az ura, így íg y tovább beszélt: beszélt:  – Mikos bár bá r ó kezdeményezése kezdeménye zése ugyan ug yan a mai m ai napig napi g igen ig en vérszeg vér szegény, ény, ám Adolfot Adolf ot még is rett r ettentőmó entőmó d felzaklatja, ha szóba kerül. Ez persze nem is csoda, hisz a báró és hívei kigúnyolják a mi valódi, vallásos hittel átitatott, spiritiszta lelkesültségünket, mely Jézus Krisztus és más, földre született médiumok tanításain alapul. Ráadásul az általuk indított lap jó néhány előfizetőnket is magához csábította.  – Bocsánat, de azt még mindig nem értem, ér tem, hogy hog y jön jö n a képbe Repich? – kér deztem.  – Ő Mikos báró bár ó egyletének eg yletének titkára – felelt felel t Grünhutné. Gr ünhutné. – Kalimurtiként Kalimur tiként működve pedig igazi ig azi sarlatán, aki egymásba kutyulva a hamis és igaz tanokat, egyszerre próbál gyógyítani mezmerizmussal, szellemérintéssel, delejjel, homeopátiával, köpölyözéssel, és még ki tudja, miféle ördögi praktikákkal. Azok a szerencsétlenek, akik hozzá fordulnak segítségül, akár meg is rendelhetik a koporsójukat.  – Még mindig itt vannak azo a zokk a gyilko gyi lkosok? sok?!! – har sant fel ekkor ekko r Grünhut Gr ünhut doktor do ktor r ikácsoló ikácso ló hangja. hang ja.  – Eresszen, Ere sszen, Rózsa, Róz sa, eresszen er esszen el, hadd tanítom taníto m őket ő ket móresr mór esre! e! A háborgó hadastyán két bottal kopogva indult ellenünk, ám hogy az ajtóig érjen, azt már egyikünk sem várta meg.

8  Botrány  Botrán y a Női Kaszinóban Kaszinób an  Buda, 1900. október 6. Jócskán elmúlt dél,  mire pesti kirándulásomból visszatértem az Ambrózy-villához. Miután Grünhutéktól távoztunk, én természetesen azonnal fel akartam keresni a titokzatos spiritiszta titkárt, ám Tarján Tarj án Vili Vili mindent elkövetett, elkövetett, hogy lebeszéljen r óla.  – Jobb Jo bb volna, vol na, drág dr ágaa Mili, ha ezt a báró bár ó úr intézné – mondta mo ndta szinte könyör kö nyör ögve. ög ve. – Ez a fickó veszélyesnek tűnik.  – Tán attól tart, tar t, hogy hog y engem eng em is meg m egdeleje delejez? z? – nevettem rá.  – Arra, Arr a, kérem, kér em, annak az alaknak esélye sem volna vol na – húzta ki magát mag át az ifjú bűnügyi r ipor ipo r ter, aki ebben a kakaskodó testtartásban tényleg meglepően szálfatermetűvé vált, bár az ijesztő összhatáson sokat rontott drótkeretes szemüvege. – Ha jelen vagyok, kegyedhez egyetlen ujjal sem nyúlhat semmiféle sarlatán!  – Na látja, Vili, ezek szerint szerint tökéletes biztonságban érezhetem magam – mosolyogtam rá, talán kissé kacérabban is, mint illendő. – Kocsis, Kocsis, kérem, kér em, vigyen minket a Ferencz-kör út harm harminchoz! inchoz! Eleinte sajnos úgy tűnt, hogy a háromemeletes, jobb módú, tehát felső középosztálybeli lakókat magába fogadó fo gadó épület házmestere házmestere nem tud nekünk nekünk segíteni.  – Itt, Itt, kérem, semmifé sem miféle le Repich Ferenc Fer enc nem lakik la kik – kiabálta kiabál ta túl túl a kör kö r út zajos fo f o r galmát ga lmát a bácsi.  – Biztos ez? – néztem r á kétkedőn, mir mi r e ő a bajszát pödör pö dör ve így íg y felelt: felel t:  – Tessék csak megkér meg kérdezni dezni a kör nyéken, vagy vag y akár az egész eg ész kerületben ker ületben bárkit! bár kit! Mind azt mondja mo ndja {189} majd, hog hogyy akiről az ör eg Czeiner Czeiner  nem tud, az nem is létezik!  – Ez érthet ér thetetlen etlen – vontam vo ntam össze ös sze a szemöldö szemö ldökö kömet, met, s a kezemben tartott tarto tt kártyára kár tyára pillantottam, pill antottam, amire amir e Grünhut Gr ünhutné né a titkár titkár címét cím ét írta.  – Én pedig egyebet eg yebet nem mondhatok mo ndhatok a nagyság nag yságoo s kisasszonynak kisasszo nynak – tárta szét karját kar ját Czeiner úr –, csak annyit, annyit, hogy hog y a ház lakói között kö zött nincs nincs Repich, de de még Ferenc se igen. ig en.  – Na és Kalimurti? Kalimur ti? – kérdezte kérde zte Tarján Tarjá n Vili, Vili, mir m iree a házmester arca ar ca elkomo elko morr ult.  – Ja, hog ho g y a doktor úrról van szó?! – mordult kelletlenül. – Az, kérem szépen, egészen más tészta! Kalimurti úr lakása l akása a második emelet négyes ajtó mögö mö gött tt található, található, de ő most mo st házon házon kívül van.  – És mikor miko r szokott szo kott hazajárni? hazajár ni?  – Semmiko Semmi kor, r, kérem, kér em, mer thogy thog y nem is i s itt lakik – válaszo válas zolta lta Czeiner úr, akirő akir ő l ler ítt, hogy hog y nem ig en szíveli a nevezett bérlőt. – A doktor úr csak rendelőnek tartja a lakást. Van, hogy hetekig nem látjuk, aztán meg két-három napot is itt tölt, és akkor csak úgy sorjáznak hozzá a legkülönbözőbb hölgyek meg urak. Az ezüstkor ezüstkoronás, onás, amit a házmester mar m arkába kába csúsztatt csúsztattam, am, végül is jó szolgálatot szolg álatot tett tett,, bár Repichhez Repichhez alig jutottunk közelebb. Tarján Vili megígérte, hogy utánajár, Kalimurti mikor tartja a szeánszait, és hogyan lehet azokra bejutni.  – Csak arr ar r a tegyen nekem esküt, Milike, hogy ho gy nélkülem nem megy meg y annak a delejes deleje s alaknak a közelébe – ragyogtatta rám rövidlátó szemét a bűnügyi riporter.  – Nemrég Nemr ég úgy úg y okított okí tott valaki, hogy hog y butaságokr butaságo kraa sose sos e tegyek esküt – feleltem felel tem beijedt szövetségesemnek. – Azt azonban fogadom, hogy óvatos és körültekintő leszek. Ezután Ezután kissé csalódott csaló dottan an hajtattam hajtattam vissza a Svábhegyre, ahol aho l meglepő meg lepő felfordulás felfo rdulás fogadott. fog adott. A villa nagykapuja, amit még sosem láttam nyitva, most szélesre tárva várt, a birtok Melinda úti végében pedig három társzekér sorakozott, megpakolva mindenféle építési anyaggal. A kocsik körül munkások sürgölődtek, híven követve a pocakos ácsmester utasításait. Isti és Vén Bódis Gáspár is ott

téblábol téblábolt, t, komoly komol y képpel felügyelve felüg yelve az épp csak elkezdett munkálatokat munkálatokat..  – Mi készül itt, itt, Terka néni? – kérdeztem kér deztem a konyhába ko nyhába lépve, mir mi r e ő:  – Tár konyos konyo s húsleves.  – Deszkából és szögbő szö gből? l? – nevettem fel, kimutat kim utatva va az ablakon. ablako n.  – Ja, hogy hog y az! – legyintett leg yintett kockás koc kás törlő tör lőrr uhájával drág dr ágaa szakácsnőnk, szakácsnő nk, aki persze per sze eddig csakis a tűzhelyen bugyborékoló fazékra figyelt. – Kocsiszínt meg istállót építtet a grófnő őnagysága. Megjegyzem, éppeg itt volt már az ideje, hisz mégse járja, hogy ahányszor csak menni kell valamerre, valamer re, Istit Istit nyestetjük {190} fiákerért  fiákerér t.  – Akkor hát lesznek saját lovaink lo vaink is? – lelkesedtem, lelkes edtem, észre észr e sem véve, hogy hog y máris már is úgy úg y beszélek, mintha a remélt paripák majdan az enyéim is lennének.  – Bizo ny, ny, hog ho g y lesznek! l esznek! – tette tette csípőr csípő r e büszkén büs zkén a két kezét Terka Ter ka néni, né ni, pedig e talentumos éca{191} biztos nem az ő ötlete volt. – Csak aztán adja az ég, hogy a Gáspárból jó hajtó, az Istiből meg ügyes lovászlegény legyen, különben még a végén az ifiúr csíziója{192} válik valóra!  – Miért, mit jóso jó solt lt a mi okos o kos bár bá r ónk?  – Azt, hogy hog y ez az egész eg ész nem több, mint m int fölö fö löss pénzkido pénzki dobás bás – ár á r ulta el súgva-búg súg va-búgva va Terka Ter ka néni. néni . – A grófnő régóta viaskodik ám a fiával ez ügyben, mivelhogy a báró úr nemigen szereti, ha idegenek csalámboznak {193} a birtokon. Már épp indultam volna, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a munkálatokat, mikor a lépcső felől Richárd toppant a konyhába.  – Áh, szóval szó val hazaért hazaér t végr vé gr e! – mondta mo ndta hűvösen. – Kérem, Kére m, kisasszony, kisasszo ny, ha nincs jobb jo bb dolga dol ga,, jöjjö jö jjönn velem! Azután választ sem várva sarkon fordult, és eltűnt arra, amerről épp csak az imént érkezett. Terka néni és én kérdőn pillantottunk össze, ám mivel semmi okos nem jutott eszünkbe, mindketten vállat vontunk, hümmentettünk, és mentünk a dolgunkra. Az első emeletre érve már a kezemet emeltem, hogy bekopogtassak a nagyszalon ajtaján, mikor Richárd Richárd a folyosó legvégén felbukkanva felbukkanva rám szólt:  – Siessen, kérem, kér em, sürge sür gett az idő! Úgy meglepődtem, hogy szólni sem tudtam. Ambrózy báró mindenki előtt zárva tartott dolgozószobájának démoni faragványokkal díszített ajtaja most nyitva állt, és ő a küszöbről intett felém. A tiltás, tiltás, miszerint miszer int Richárd szentélyébe még csak bekukucskálnia bekukucskálnia sem szabad senkinek, oly er ős volt a házban, hogy – bár most ő maga hívott – mégsem mertem mozdulni. Aztán valahogy mégis megtettem az első lépést, majd a másodikat és a harmadikat is. Ambrózy báró addigra eltűnt a szobában, én pedig nagy levegőt véve átléptem a küszöböt. Talán csak zaklatott idegeim játéka volt, hogy úgy éreztem, a vaskos, sötétbarna tölgyajtó apró kis rémei ében szemükkel minden mozdulatomat fürkészőn követik. A szoba, amit női szem tán még sohasem látott, hátborzongató zsúfoltságot tárt elém. Mivel a parkra néző hatalmas franciaablakot – mely egy erkélyre nyílt – fekete brokátfüggöny takarta, így odabenn szinte teljes volt a sötét. Két légszeszlámpa pislákoló lángja próbált küzdeni az árnyakkal, melyek a faborítású falak között szinte tapinthatóvá sűrűsödtek. Azért annyit mégis ki tudtam venni, hogy a plafonig érő könyvespolcok kötetek ezreitől roskadoznak, a három asztal egyikére sem fért volna már több holmi, s a padlón szanaszét hevertek a papirosok, újságok és egyéb kacatok.  – Kérem, Kér em, Mili, Mili , csukja csukj a be az ajtót! aj tót! – szólt szó lt rám r ám Ambró zy bár ó , aki egy eg y különö külö nöss gépezet g épezet mellett mel lett állt, melynek elejéből kerek objektívszem meredt a szemközt lévő, hányavetin kifeszített vászonlepedőre.  – Mutatni Mutatni akarok akar ok valamit! val amit! Vonakodva bár, de engedelmeskedtem, kívül rekesztve azt a kevéske nappali derengést is, ami eddig a folyosóról utánam merészkedett. Ambrózy báró intett, lépjek közelebb. Megkerültem a hosszú, nyersfa munkaasztalt, amin gumicsövekből, pipettákból, lombikokból és csavaros

fémrudakból épített toronyváros emelkedett, és próbáltam elfeledkezni arról a rossz szagú, zöldes masszáról, amit az egyik üveggömb alján vettem észre. Eközben Richárd gyufát gyújtott, majd óvatosan lángra lobbantotta a gépezet belsejében rejtőző petróleumlámpa kanócát.  – Nicsak, egy eg y scioptikon{194}! –  csodálkoztam  csodálkoztam rá r á a szürke bádogmonst bádogmo nstrumr rumra. a.  – Ezek szerint szer int látott l átott már ilyen masinát masin át – állapította állapí totta meg a báró. bár ó. – Nagyon Nagyo n helyes! Így Íg y sok so k ostoba os toba kérdést elkerülhet elker ülhetünk. ünk.  – Miféle kérdésekr kér désekree gondo g ondo l?  – Hiszen tudja – magyar mag yarázo ázott tt szinte oda sem figyelve fig yelve Richárd, Richár d, miközben mikö zben gondosa go ndosann bezárta bezár ta a scioptikon kicsiny ajtaját. – Amiket az ámuldozó hölgyek szoktak feltenni a vetítőgép kezelőjének: hogy honnan jön a fény, nem árt-e a szemnek, és valójában hol van az az illető, akit a vásznon látnak. Csupa badarság! Csak álltam ott, és nem hittem a fülemnek! Úgy tűnt, Ambrózy báró e pillanatban tökéletesen megfeledkezett női mivoltomról, és oly férfiúi cinkossággal beszélt velem, mintha én is nadrágot hordanék. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy megsértődjek-e, vagy inkább örüljek a dolognak. Szerencsére Szerencsére időm idő m sem volt ezen töpr töprengeni, engeni, mivel mivel a báró az asztalon asztalon heverő dobozból egy üveglapot vett elő, és beillesztette azt a scioptikonba.  – Szeretném, Szer etném, ha megnézné meg nézné ezeket a képeket – mondta. mo ndta. A vitrines vitri nes szekrényr szekr ényree feszített, kissé hullámos vásznon elmosódott alakok jelentek meg. Richárd állított a vetítőgép lencséjén, mire az egész még rosszabb lett.  – Megengedi? Megeng edi? – kérdeztem, kér deztem, és miután biccentett bic centett,, az o bjektív sár g aréz ar éz peremét per emét for fo r gatva ga tva élesítet élesí tettem tem a képen. – A vásárhelyi fotográfus édesapám jó barátja – mondtam közben. – Kislány korunkban Emmával eljártun eljár tunkk a műterm műtermébe, ébe, és ő megtan meg tanított ított r á, hogyan hog yan működik működik ez a csuda masinéria. masinér ia. A szekrényre dobott vásznon egy karszékben ülő, idős hölgy képe jelent meg. Mereven, r ezzenéstelen ezzenéstelen arccal ar ccal nézett az objektívb o bjektívbe, e, vértelen ajkait összepréselve. összepr éselve. A hosszú exponálási expo nálási idő miatt a modellnek olykor percekig mozdulatlanul kellett maradnia, így nem csoda, hogy a gyászruhás hölgy inkább tűnt bábnak, mint embernek. A kép azonban még mindig nem volt tökéletes. A karszék mögö mö gött tt elmosódo elmo sódott tt alak látszott, látszott, valahogy valahog y természetellenesen természetellenesen megdőlve, megdő lve, mintha mintha a talaj fölött fölö tt lebegne.  – Bocsánat, mindjár mindj ártt állítok még m ég.. Ambró Ambrózy zy báró hirtelen megr megragadt agadtaa a karomat karo mat..  – Hagyja! – mondta, mo ndta, le sem véve tekintetét a vetített vetített képről. képrő l. – Ez Ez így íg y tökéletes. Újabb üveglemezt tett az előző helyére. A vásznon egy szomorú arcú, csúnyácska édesanya és két gyermeke tűnt fel. A csecsemő az asszony ölében ült, és a felvétel közben – bár a mamája próbálta őt leszorítani – a ruhája fodraival játszott, ezért a keze kicsit elmosódottá vált, bár korántsem annyira, mint hatévesfor hatévesforma ma bátyja egész alakja. A tengerészingben tengerészing ben és sapkában feszítő feszítő kisfiú minden por cikája kísértetiesen áttetsző volt. Nem a kamerába nézett, miként az anyja és a kishúga, hanem a rokonaira, akik viszont – úgy tűnt tűnt – észre sem veszik, hogy ho gy ott o tt van.  – Egek! – szakadt fel belő lem a döbbent dö bbent kiáltás. – Hisz ezek szellemfo szell emfotog togrr áfiák{195}! Ambrózy báró válasz helyett gyors egymásutánban még négy üveglemez képét vetítette a vászonra. Fiatal lány, aki mellett féltérdre ereszkedő, ábrándos arcú baka dereng… Kisfiú és kislány egymás kezét fogva, a mögöttük álló, őket néző, hátborzongatóan áttetsző szüleikről tudomást sem véve… Szakállas férfi homályos nőalakkal… Mózeskosárban fekvő kisgyermek, aki fölé karcsú fiatalasszony éteri lénye hajol…  – Hallott Hallo ttam am már m ár ilyen felvételekr ől, ől , de még sosem so sem látt lá ttam am őket ő ket – szólaltam szól altam meg fátyolos fátyol os hango hang o n. –  Kevés olyan fotográfus van, aki képes lefényképezni a kísérteteket. Tudtommal egy médiumnak is elen kell lennie, hogy megidézze a holtakat, és még úgy sem biztos…  – Befejezné az ostoba osto ba kotkodácso ko tkodácsolást, lást, Mili?! – dör dö r r ent r ám Ambróz Ambr ózyy báró. bár ó. – Ez nem méltó

magához! magáho z! Inkább Inkább használja használja a szemét és a józan jó zan eszét, hisz hisz már mindkettőr mindkettőről ől bebizonyította, bebizonyította, hogy hog y éles, mint a beretv ber etva. a. A váratlanul záporozó elmarasztalás és dicséret máskor tán dühössé tett volna, ám a szellemfotográfiát nézve hirtelen megértettem, hogy Richárdnak igaza van. A jó nyomozó átlépi, elkerüli mindazon csapdákat, amiket a hamari következtetések és a túlfűtött érzelmek állítanak elé, és igyekszik a nyilvánvalónak tetsző dolgok mögé   látni. A vásznon még mindig a mózeskosárban heverő, békésen szendergő kisded és az óvó mozdulattal fölé hajló kísértetné látszott. Sejtettem, hogy a báró nem véletlenül hagyta ezt a képet utoljára. Közelebb léptem a fotográfiához, és igyekeztem annak minden apró apr ó részletét alaposan szemüg yre venni. Műteremben Műteremben készült, ez nem volt vo lt kétséges. kétséges. A mózeskosár puha selyembélése, a hímzett párnácskák és a fodros takaró arra vallott, hogy a gyermek ómódú család sarja, ám címert, monogramot sehol nem láttam, pedig az ilyesmiről a főnemesek sosem feledkeznének meg. Az elhalt édesanya – mert szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy a nő csakis a gyermek mamája lehet – viszont sokkal egyszerűbb, bár rendes, de dísztelen kartonruhát viselt, ami…  – Nos?! – türelmetlenkedett türelm etlenkedett Ambróz Ambr ózyy báró. bár ó. – A r észletek fontosak, fo ntosak, de azér t ne vesszen el bennük! „Tanít! – döbbentem rá hirtelen. – Azért hívott be a szentélyébe és ripakodik rám percenként, mert a diákjának tekint!” Kiszáradt a szám és a kezem is remegni kezdett, de egyikről sem vettem tudomást. A nő! Ezzel a kísértetasszonnyal kísértetasszonnyal nem stimmel vala…  – Hiszen ez ő! ő ! – A hirtelen hir telen felismer felis merés és okoz o kozta ta döbbenettől muszáj m uszáj volt vo lt néhány lépést hátrálno m.  – Na végr vég r e, hogy ho gy r áismer áisme r t – kiáltott kiál tott diadalmasan diadalma san a báró, bár ó, majd a lég l égszeszlá szeszlámpák mpák gombjáho go mbjáhozz lépve l épve felcsavarta a világítást. A szellemnő és a gyermek nem tűnt el teljesen, de képük sokkal haloványabb lett. – Mondja ki a nevét!  – Baranyai Bar anyai Erzsébet Er zsébet – for fo r dultam felé, fel é, remélve r emélve,, hogy ho gy arco ar comba mba már m ár visszatért visszatér t a szín. – A leány, leány, akit a Lipótmezőre zártak.  – Úgy van! – Ambró zy báró bár ó kinyitotta a scioptikon scio ptikon ajtaját, és elfújta a kicsiny petróleuml petró leumlámpa ámpa lángját.  – Honnan van ez a felvétel? fe lvétel? – kérdeztem. kér deztem. – És hogy hog y kerül ker ül rá r á kísértet kísér tetként ként egy eleven ele ven nő? nő ?  – A szellemfo szelle mfotog togrr afálás afálá s kor unk divatos csalása. csa lása. Az eljárás eljár ás pofo po foneg negyszer yszerű. ű. Mivel az exponálási expo nálási idő i dő olykor akár öt-hat perc is lehet, a modellnek ezalatt mindvégig mozdulatlannak kell lennie. Ha azonban egy-két perc után a lencsét letakarják, megszakítva a folyamatot, akkor az eredmény egy félkész fotográfia lesz, amin minden áttetsző, mintha a szellemvilágot ábrázolná. Ezután behívják a műterembe a megrendelőt, leültetik őt a kellő helyre, majd addig fotografálják, míg az alakja tökéletesen élessé, kivehetővé nem válik. Neki persze fogalma sincs arról, hogy a képe egy olyan lemezre kerül, amire előzőleg már felvették a beöltöztetett, ám még halovány „kísértetet”. Mikor a fotográfia elkészül, az illető döbbenten szembesül vele, hogy a háta mögött vagy mellette ott dereng a férje, fér je, a gyermeke gyer meke vagy bármely bár mely más szerett szer ette, e, akit kor korábban ábban elveszített elveszített..  – Baranyai Baranya i Erzsébet Er zsébet tehát nem csak kasszír kassz írnő nő,, de olyko ol ykorr hamis szellem is volt?  – Ahogy Ahog y mondja! mo ndja! – Ambró zy báró bár ó diadalmasan diadalm asan megleng meg lengett ettee előtt elő ttem em az üveglapo üveg lapocskát. cskát. – Ifjabb Lovich Antal fotográfus azzal próbálta fellendíteni műtermének forgalmát, hogy becsapta gyászoló klienseit. Úgy reklamírozta magát, mint a túlvilággal szoros kapcsolatban álló fotográfus, aki képes megidézni a kívánt szellemeket, hogy aztán a megrendelővel együtt lemezen rögzítse őket. Lovich a hozzá fordulókat alaposan kifaggatta, sőt, festményt vagy korábban készült fotográfiát is szerzett az elhunytról, mondván, hogy annak segítségével könnyebben hívhatja műtermébe a lelket. Ezután néhány nap türelmet kért, hogy úgymond „mentálisan” felkészülhessen a szeánszra. Ezalatt keresett valakit, aki aki hasonlított haso nlított az elhunytr elhunytr a, beöltöztette beöltöztette és kellő mérték mér tékben ben elmaszkírozta elmaszkír ozta őt, ő t, majd végül egyeg ykét percre percr e az objektív o bjektív elé állítva, áttet áttetsző sző képet készített készített róla. ró la. Mikor Mikor ezzel megvolt, meg volt, hívatta hívatta a gyanút g yanútlan lan

klienst, rendezett némi szellemidéző hókuszpókuszt, pontosan oda ültetve az illetőt, ahová ahhoz kellett, hogy végül a korábban felvett szellemmel együtt hátborzongató kompozíciót alkossanak. Lovich egyik női kísértetmodellje Baranyai Erzsébet volt, akiről ez a kép tavaly készült, és a család kérésére egy szülés közben meghalt édesanya szellemét ábrázolja, amint a túlvilágról visszalátogatva nézi életben maradt gyermekét. Tudja, mit jelent mindez, Mili? Azt, hogy végre megvan az első kapcsolat két Rudnay-ügy között! Baranyai Erzsébet, aki a vonaton méreggel akart ölni, és Lovich, aki viszont idén áprilisban Berger Adélt gyilkolta meg, ismerték egymást!  – Ez nagyszer nagysz erű, ű, de… –  csodálkozva  csodálko zva ráztam a fejem. – Mi Mi van a Kasztner-üg Kasztner-üggyel? gyel?  – Abban egyelőr egyel őr e nem várható vár ható előr elő r elépés – leg l egyintett yintett a báró bár ó . Ezt hallva szívesen a fejéhez vágtam volna, hogy olykor nem ártana figyelnie rám, és akkor Kalimurti doktor nyomába eredve tán igazi nyomra is lelhetne, hiszen az összefüggések majd kiverik a szemét. Elvégre a Rudnay hozta ügyekben rendre feltűnik az okkultizmus, a delejjel való gyógyítás, a szellemidézés és most a fotografálás is! Hát mi több kell még ahhoz, hogy az én makacs báróm figyelme végre a sarlat sar latán án doktor doktor felé forduljon? Már épp nyitottam volna a szám, de aztán mégis úgy döntöttem, hallgatok. „Inkább én magam –  gondoltam – járok utána Kalimurti rejtélyének, és mikor elébe tárom a bizonyítékokat, a dölyfös báró úr lesz az, aki majd bocsánatot kér!”  – Ha nem g ond, idézze fel nekem néhány mondatban mo ndatban ezt a Lovich-üg Lovi ch-ügyet yet – szólaltam szó laltam meg. meg . –  Kezdenek Kezdenek a fejemben összekavaro dni ezek a Rudnay-féle esetek. esetek.  – Jó, Jó , legyen leg yen – bólinto bó lintott tt Ambrózy Ambró zy báró, bár ó, akin látszott látszo tt,, hogy hog y bosszantja bo sszantja ez az időpo idő pocséko csékolás. lás. – Idén {196} április 11-én éjjel Lovich Antal   fotográfus a Hajós utca egyik bérházának második emeleti gangjáról gangjár ól lelökte Berg Berger er Adél{197} varrónő  varr ónőt. t. A leány a keramitkockákra kerami tkockákra zuhanva azonnal ször szö r nyethalt. nyethalt. A retiküljében csupán néhány apró holmit, Ó utcai albérlete kulcsát és egy levelet találtak. Íme, itt van. Richárd gyűrött borítékot dobott elém, melyre szálkás betűkkel ennyit írtak: Kazinczy utcza 42. A benne lapuló, merített papírra rótt levél így szólt:  Kedves Kisasszony! Kisas szony!  Legyen szíves, szí ves, jöjj j öjjön ön le egy órára!  Kulcsár

 – Hiszen itt semmi nem stimmel! – cso c sodálko dálkoztam. ztam. – Úgy Úg y ér é r tem, a címek… címe k… Mit keresett ker esett az Ó utcában lakó Berger Adél egy Hajós utcai bérházban, és a levél, ha neki szólt, miért a Kazinczy utcába van címezve?  – Ezt a detektívek r észben már megfejtett meg fejtették ék – mondta mo ndta Ambróz Ambr ózyy báró. bár ó. – A leány valóban való ban az Ó utcában lakott, de a Kazinczy utcába járt dolgozni, bizonyos… – ismét feltúrta a jelentéseket –  Deutsch Gizella{198} magánzóhoz, aki több varró nőt is foglalkoztat. foglalkoztat.  – Na és mi van a Hajós Hajó s utcában?  – Talán egy eg y titkos találkahely – vont vállat válla t Richárd, Richár d, akit mindig mindi g is feszélyezett, feszél yezett, ha a szerelem szer elem került szóba. – Azt remélem, hogy hétfőn velem tart, és segít kideríteni e félresiklott románc hátterét. Először arra gondoltam, hogy Lovich használta a Kulcsár álnevet, és így udvarolt a leánynak. Ám miután ma délelőtt felkerestem a férfi apósát, Zsemle házmestert, beláttam, hogy ez képtelenség. Lovich gyenge fizikumú, beteges ember volt, aki az utóbbi években több időt töltött az orvosok, mint a családja körében, kör ében, tehát tehát nem volt vo lt épp hősszer elmes típus. A búcsúlevelében… búcsúlevelében…  – Hát ő is i s meghalt? meg halt? – kottyantottam kottyantottam közbe. kö zbe.  – Május 11-én Akáczfa utcai műtermében műtermébe n öng ö ngyilko yilkosság sságot ot követet kö vetettt el. – A báró újabb levelet levele t dobott dobo tt elém. Az Az iskolai füzetből füzetből kitépett kitépett árkus papíron papíro n reszkető kézzel ír t, kusza kusza sorok sor ok követt kö vették ék egymást.

 Ép ésszel, éssz el, tökéletes tökél etes öntudattal öntudat tal régi elhatározásomat elhat ározásomat követtem, követ tem, amikor krónikus króniku s idegbajom, i degbajom, mellbetegségem és rossz látásom miatt, ami idegessé és munkaképtelenné tesz, meghalok.  Mérgezésem ciánkáli ci ánkáli.. Fényképész Fényképés z voltan, volt an, és mint fényképész fényké pész halok hal ok meg. Voilà tout!{199}  Lovich {200}

 – Ebben egyetlen szó sincs gyilko g yilkosság sságrr ó l – mondtam. mo ndtam.  – A búcsúlevélben búcsúlevél ben valóban való ban nincs. – A báró bár ó ö ltönye belső zsebéből zsebébő l kicsi, keményfedeles, keményfede les, barna bar na könyvecskét vett elő, és a kezembe adta. – Ebben a titkos naplóban viszont, amit Lovich a műterem hátsó falának egy kijáró téglája mögé rejtett, azt remélve, hogy csak évekkel később, vagy épp soha nem találnak rá, benne áll a vallomás. 1900. április 12. Tegnap éjjel megöltem egy fiatal leányt. A neve Berger Adél volt a szerencsétlen teremtésnek, aki semmi bűnt el nem követett, mégis halnia kellett, hogy ezzel biztosítsa szeretett nejem és két gyermekem jövőjét, ha én már nem leszek. Eme iszonyú bűn csakis engem terhel, a Túlvilágon kapom meg érte kiérdemelt büntetésemet. Még néhány nap, esetleg hét, s én magam is távozom az Árnyvilágba, ám előtte még írásba foglalom részletes vallomásomat. vallomásomat. Az Úr majd ítél fölöttem. f ölöttem.

 – Ennek továbbra továbbr a sincs semmi értelme. ér telme. – Most már magam mag am is inger ing erült ült voltam. vol tam. – Miért ölt öl t volna vol na meg ez a nyomorult ember egy olyan leányt, akit nem is ismert?  – Hisz o tt áll a naplójában! napló jában! Azért tette, tette, hogy ho gy biztosítsa biztosí tsa neje és gyer gye r mekei jövő jö vőjét, jét, akik nélküle koldusbotra koldusbo tra jutottak jutottak volna.  – Mi van a részletes részl etes vallomással vallo mással,, amit a naplójában napló jában említ? em lít?  – Annak semmi nyoma. nyo ma. Az Az viszont viszo nt bizonyosnak bizonyo snak látszik, hogy ho gy valaki va laki felbér fe lbérelte. elte.  – Pénzt  kapott  kapott a gyilkosságért? – borzadtam el.  – Ő egyetlen eg yetlen fillér fi llértt sem – rázta r ázta a fejét Ambró Ambr ó zy bár bá r ó . – Az özveg ö zvegye ye viszo vi szont nt valahonnét valaho nnét kaphatott, mivel Lovich halála után néhány nappal új, előkelőbb lakásba költözött, és a gyermekeit is jobb iskolába íratt ír attaa át. Hirtelen a kerekded Halaskáné jutott eszembe, aki férje halála után, „örökségből” épp a kocsmáját újíttatta újíttatta fel. fel .  – Ki kell fagg fag g atni azt a nőt nő t – heveskedtem. – Engedje, Engedj e, hogy ho gy beszéljek beszélj ek vele, hátha elkott elko ttyantja, yantja, honnan jött jö tt a pénz.  – Fölös Föl ösleg leges es – sóhajtott só hajtott Ambró Ambr ó zy báró bár ó . – Lovichné Lovi chné apja nagyon nag yon megr meg r émült, mikor miko r a napló előkerült, és rögvest elmondta, hogy a pénzt egy bőrtáskában a ház előtt valami idegen férfi nyomta a hazafelé tartó kisebbik gyerek g yerek kezébe, csak annyit mondván: „Ez „Ez az anyádé! Er Er iggy igg y, és azonnal azo nnal add át neki!”  – Őr Ő r ület! – simítottam simí tottam tenyeremet tenyer emet a homlo ho mlokom komrr a. – Az a család bérgyi bér gyilko lkosság sságbó bóll szerzett szer zett pénzen él!  – Ne ir i r igyelje ig yelje tőlük, Mili – moso mo solyg lygoo tt rám Richárd, Richár d, és a könyö kö nyököm kömnél nél fogva fo gva az ajtóho aj tóhozz kísér kí sért.t. –  Lovichék mindig nagyon szegények voltak, és az így kapott ötezer korona is csak arra lesz elegendő, hogy az özvegy tisztességgel felnevelhesse a két gyermekét.  – Ezek szerint szer int minderr minder r ől egyetlen eg yetlen szót szó t sem szólt szól t Rudnaynak? Rudnaynak?

 – Miért tenném? A főkapitány fő kapitány azonnal azo nnal letartóztatná letar tóztatná az egész eg ész családot, családo t, majd addig pofo po foztatná ztatná Lovich apósát és sógorát, míg azok azt is hajlandóak lesznek bevallani, hogy ők döfték le Julius Caesart. Nem, ennek semmi értelmét nem látom! Nekünk azt kell kiderítenünk, hogy kinek és miért állt útjában útjában a varról varr ólány ány.. Ha ez megvan, a Rudnay-ügyeket Rudnay-ügyeket már gyerekjáték g yerekjáték lesz felgö ngyölítenün ngyö lítenünk. k. Ámultam a báró derűs magabiztosságán, és különösen azon, hogy immár a nyomozások kapcsán társként beszélt rólam. Örömöm azonban nem tartott sokáig.  – Akkor hát, ahog aho g y megbeszéltük meg beszéltük – tolt át a küszöbön küszö bön –, hétfőn r egge eg gell velem tart a Kazinczy utcába. Úgy vélem, a varrólányok magával szívesebben pletykálkodnak majd egykori barátnőjük szívbéli ügyeiről, mint velem. Ja, és még valami! Holnapra a mamát és önt voltam bátor bejelenteni a Női Kaszinóba. Úgy vélem, épp itt az ideje, hogy megismerje a magasabb körök hölgyeit. És mielőtt bármit mondhattam volna, egyszerűen orromra csukta az ajtót.

Pest, 1900. október 7.

 – Úgy vélem, vél em, hölg hö lgyeim, yeim, ideje i deje távoznunk távo znunk – tör te meg a dermedt der medt csendet Monyor Monyo r ó keréki ker éki és Monoszló Mono szlóii Erdődy Agáta Mária Gobertina grófnő. Vagy negyven szempár meredt ránk, miközben én pulykavörö pulykavöröss arccal ar ccal felsegítet felsegítette tem m őt ő t a pamlagról. pamlagr ól. Miután a mellékajtón át (mivel nő létünkre a főbejáratot tilos volt használnunk) elhagytuk az Országos Országo s Kaszinó Kaszinó{201} hatalmas épületét, az inas sípjával bérkocsit hívott nekünk. A Semmelweis utcát e kései órán gázlámpák világították meg. Sápatag fényük hazafelé siető, kabátba, sálba burkolózó városházi hivatalnokok és boltoskisasszonyok didergő alakját ölelte körbe.  – Bocsánatot Bocsána tot kérek kére k – mondtam mo ndtam alig hallhatóan, hallha tóan, miko r a fiáker végr vég r e elindult. elin dult. – Habár tudom, tudo m, hog ho g y amit tettem, megbocsáthatatlan. Agáta mama arca alig látszott a vaskos nercgallértól és kalapja széles karimájától, ám a szeme hirtelen hir telen felcsillant. felcsillant. Abban Abban a pillanatban képtelen képtelen voltam eldönteni, hogy ez a Kígyó teret megvilágító, megvilág ító, a székesfővárosban újdonságnak számító elektronyos Auer-égőknek, vagy valami másnak köszönhető. Aztán a grófnő nevetni kezdett, méghozzá oly hangosan és felszabadultan, hogy a bakon ülő kocsis is hátranézett, ellenőrizendő, vajon minden rendben van-e.  – Gyermekem Gyer mekem,, magának mag ának igazán ig azán nincs miért miér t szabadkoznia szabadko znia – mondta mo ndta Agáta mama. mama . – A hölg hö lgyek yek csakis magukat okolhatják, amiért előcsalogatták a csöndes Milikéből az igencsak harcias Hangay kisasszonyt. Ezt hallva mázsányi súly esett le a szívemről. A kocsi ringását élvezve hátradőltem a puha bőrülésen, bőr ülésen, és felidéztem felidéztem magamban mag amban az est fura eseményeit. A Kossuth és Semmelweis utca sarkán magasodó épület a férfiak birodalma volt, ám hála a felvilágosult és világlátott Atzél bárónak{202}, idén január elsejétől már a hölgyek is helyet kaptak benne. Igaz, hogy a Női Kaszinó csupán egyetlen földszinti táncteremből, az úgynevezett Sárga szalonból és néhány kiszolgálóhelyiségből állt, ahonnan másfelé nem is bóklászhattunk, nehogy megzavarjuk a férfiakat, de legalább akadt végre egy zug, ahol mi, nők is találkozhattunk egymással. Nagy reményekkel léptem hát az épületbe, hisz biztosra vettem, hogy olyan hölgyek járnak oda, akik nyitottak a világra, és nem félnek ellenszegülni a férfiparancsnak, mely így szól: „feleségnek, leánynak, özvegynek o tthon, tthon, a tűzhely tűzhely és a g yermekek mellett m ellett a helye”. Először az hökkentett meg, milyen határtalan tisztelettel és alázatos hajbókolással fogadják e dúsgazdag dúsgazdag hölgyek hö lgyek Agáta Agáta mamát – akarom mondani: Monyorókeréki onyor ókeréki és Monoszlói Erdődy gr ófnőt. Aztán eszembe jutott, amit fogadott mamám (hisz immár én is így gondoltam rá) útközben mondott

nekem.  – Tudnia kell, Mili, hogy ho gy kik közé köz é megyünk. meg yünk. A Női Kaszinó tagsága tagság a elsőso első sorr ban az Ország Or szágos os Kaszinóba járó férfiak hölgyrokonaiból áll. Így ma este csupa rendkívül befolyásos politikus, gyáros, bankár, földesúr, kereskedő és polgári származású férfiú felesége, leánya, anyja és anyósa fogad majd minket, akik között csak elvétve akad egy-egy arisztokrata. Magyarország főnemeseinek ava ugyanis a Nemzeti Kaszinó tagja, ezért én rangom szerint inkább oda kéne, hogy tartozzam.  – Nekik azonban azo nban nincs női nő i klubjuk klubj uk – fitogtat fitog tattam tam tájékozott tájékozo ttság ságom omat. at.  – Klub? – nézett r ám kérdő kér dőnn a gr ó fnő. fnő .  – Az angolo ango lokk nevezik íg y az ilyen helyeket. he lyeket.  – Jó, Jó , akkor akko r hát legyen leg yen klub – biccentett Agáta mama kis fintor r al, mivel nemigen nemig en szerett szer ettee az idegen nyelvből átvett kifejezéseket. – Számítson rá, Mili, hogy felbukkanásunk e helyt rendkívüli feltűnést fog kelteni. Egyrészt mivel a bankár- és kereskedőnék az arisztokrácia nagy… Hogy is mondjam?  – Majmoló Majmo lói? i? – pró pr ó bálkoztam bálko ztam ismét, ism ét, mire mir e Agáta Agá ta mama szőr sző r megallér meg allérrr al övezett ö vezett arcán apró apr ó moso mo soly ly suhant át.  – Én tisztelő tisztelőtt akartam mondani, mo ndani, de az ön ö n meghatáro meg határozása zása sokkal so kkal lényegr lénye gr e törő tör ő bb.  – És mi a másik mási k ok, ok , amiért amiér t a hölgyek hölg yek különleg külö nleges es figyelme fig yelmett szentelnek szentelnek nekünk?  – Az természetesen term észetesen maga, mag a, Mili! Az úri úr i társaság társasá g hölg hö lgyei yei már hónapo hó napokk óta csak azt találgatják, találg atják, vajon miért lakik egy marosvásárhelyi könyvboltos leánya az Ambrózy-villában, és én mi okból tűröm meg őt a nőtlen fiam mellett. Biztosra veszem, hogy máris tucatnyi ötletük van, és a legtöbb ránk nézve nem túl hízelgő, de ezzel ne törődjék! Arra viszont számítson, hogy magát, kedves Mili, a fejükben már sokan rég összeboronálták Richárddal, így vagy úgy. Ezek után után nem csoda, hogy hog y amikor beléptem beléptem a fényűző fényűző terembe, ter embe, hol negyvennél neg yvennél is több több asszony asszo ny és leány állt fel egyszerre, hogy a grófnőt köszöntse, az én torkom egészen összeszorult. A Sárga szalon egyébként tökéletesen rászolgált a nevére, és nem csupán azért, mert a falait napraforgószínű, virágmintás szövettapéta fedte. Az aranyozott stukkók, képkeretek, csillárok és falikarok úgy szikráztak, mintha egyenest a Napkirály, XIV. Lajos palotájába léptem volna. A hatalmas perzsaszőnyegek, a sarokban álló Schiedmayer-féle harmónium, a sötétbarna bőrfotelek, pamlagok és kanapék, a mahagóni berakásos, karcsú lábú asztalkák és rajtuk a sévres-i porcelánok mind-mind pazarló gazdagságról árulkodtak. A falakon óriási olajfestmények függtek, váltakozva néhány hasonló méretű tükörrel. A képek komor, szakállas urakat ábrázoltak, akik díszmagyarban, prémestollforgós sapkában, vagy épp fekete frakkban, fejükön cilinderrel pózoltak, és úgy néztek le a hölgyekre, mintha rettentőmód helytelenítenék a jelenlétüket. A gyász színét rajtuk kívül néhány özvegyasszony ruhája és a túlsó sarokban álló Bechstein-zongora képviselte, ám a számtalan petróleumlámpa fényét, mely szédülten verődött vissza a tükrökről és ékszerekről, ezek kicsit sem voltak képesek tompítani. Agáta mama előre figyelmeztetett, hogy a kaszinóba járó hölgyek club-toalettjei  mellett a mi öltözékünk bizonyára igen „verébszerűnek” fog tűnni. Arra azonban mégsem számítottam, hogy az aranyba és ezüstbe foglalt brilliánsok, zafírok és smaragdok szinte kiégetik a szememet, a túlburjánzó zsabók, boák, selyemfodrok hullámverésétől szédülni kezdek, míg a legkülönfélébb díszekkel (strucctolltól a viaszgyümölcsön át egészen a kitömött madárkákig!) megpakolt, olykor majd’ kocsikerék méretű kalapok látványa pedig menekülésre ingerel. Legszívesebben már az ajtóból visszafordultam volna, ám Agáta mama erősen belém karolt, és a fülembe súgta:  – Nyugalom, Nyugalo m, gyer g yermekem! mekem! Ha óvatosan óvato san lépked közö kö zött ttük, ük, a viperák viper ák sem mar ma r nak. Végül azonban mégis rám sziszegtek, és én – elveszítve önuralmamat – legszívesebben agyoncsaptam volna őket az asztalkán álló majolikavázával. Hát igen, a kisebbik Hangay ezen az estén sem tagadta tagadta meg önmagát, önmag át, de – ahogy papuska szokta mondani mo ndani – bánja kánya.

Pedig eleinte minden olyan jól ment! Agáta mama úgy mutatott be a társaságnak, mint fogadott gyámleányát, akit azért hozott fel a székesfővárosba, hogy világot láthasson, és ha úgy alakul, férjet is találjon magának. Láttam a hölgyeken, hogy ők már azt is tudni vélik, ki lesz az én jövendőbelim, és az arcukon káröröm vagy épp sajnálkozás ült. Egyikük – pufók, alacsony asszony, kinek madárszeméből őszinte szánalom sugárzott – a fülemhez hajolva így duruzsolt:  – Szegény Szeg ény kicsikém, kicsiké m, ne aggó ag gódjék djék semmit! semmi t! Miként mondani mo ndani szokták: szo kták: a kacska szárnyú szár nyú pacsirta pacsir ta is éppoly szépen énekelhet, mint az egészséges. egészség es. Szerencsére ennél durvább megjegyzés „vőlegényem” hiányzó karjára nem hangzott el, különben aligha tudtam volna türtőztetni magam. Győrffy Gyuláné{203}  – merthogy ő volt a kerekded asszonyság, aki elsőként ült le mellém – nagyon egyszerű teremtésnek tűnt, és ezt rettentő sok arcpirosítóval, gyémántos nyakéke villogtatásával, továbbá a kalapjába tűzdelt árvalányhaj-bokor lobog lo bogtat tatásával ásával igyekezett ellensúlyozni.  – Nekünk, Erdélyo Erdé lyorr szág leányainak leányai nak – mondta mo ndta büszkén – össze ös sze kell fognunk fo gnunk ebben az idegen ideg en és zajos nagyvárosban nagyváro sban..  – Összefo gni? gni ? – csodálko cso dálkoztam. ztam. – Ugyan ki ellen? el len? Ekkor a hölgy, aki a másik oldalamon ült és korábban Orczy Dezsőnéként{204}  mutatkozott be, diszkrét műkacajt eresztett eresztett a levegőbe. leveg őbe.  – Milyen drág dr ága! a! – mondta. mo ndta. – Milyen r omlatlan, om latlan, naiv lélek! Az én Győr Győ r ffyné barátném bar átném természetesen a férfiakról beszél.  – Tán csak nem állunk velük hábor hábo r úban? – rémüldö r émüldöztem ztem a rám r ám testált szerephez szer ephez híven. híve n. A szemközt szemkö zt {205} ülő, matróna korban lévő Nemeshegyi Béláné , kinek kövérsége annyi párizsi selymet igényelt a toalettjéhez, hogy abból négy Hangay Milit is bőséggel fel lehetett volna öltöztetni, búgó hangon csatlakozott a beszélgetés beszélg etéshez. hez.  – A férfiak, férf iak, édesem, éde sem, nemes ne mes vadak, va dak, akiket aki ket mi, asszo a sszonyi nyi vadászo vadá szokk cserkészünk cser készünk be. be . Ám Ám ezt nem azért azér t tesszük, hogy a vérüket vegyük. Oh, dehogy! Inkább rabláncra fűzzük őket, és aztán kezdődhet az idomítás idom ítás nehéz nehéz folyamata.  – Attól Attól tartok, hölg hö lgyeim yeim – pillo gtam szemérmesen szemér mesen –, hogy ho gy én máris már is hátrányból hátránybó l indulok indulo k e titokzatos küzdelemben, mivelhogy nincs semmiféle ostorom. A kissé butácska, ám mindenre kíváncsi vidéki fruska szerepe bevált. Már előző nap elhatároztam, hogy megpróbálom kihasználni a báró által rám kényszerített alkalmat, és – ha mód nyílik rá – az úri társaság hölgyei között manapság oly divatos okkultizmus felé terelem a szót. Reméltem, hogy akad köztük olyan, aki már hallott doktor Kalimurtiról, sőt, némelyikük esetleg találkozott is vele. Kérdezgettem hát a három asszonyt, akik ezen az estén a szárnyaik alá vettek, ők pedig buzgón okítottak is, ám a szerencse elkerült. Mind ismerték ugyan Kalimurti nevét, de felkeresni fülledt légkörű, titokzatos szeánszait még egyikük sem merte. Mikor aztán egyenest rákérdeztem, tudnak-e olyan hölgyrő hölg yről, l, aki már járt a Ferencz kör úti úti házban, házban, mindhárman mindhárman hátrahőköltek. hátrahőköltek.  – Rossz Ro ssz ösvényr ö svényree tévedt, kicsikém kicsi kém – nézett néze tt rám szigo szig o r úan Nemesheg Nemes hegyiné. yiné. – Ön Ö n még mé g nincs férjnél, fér jnél, így íg y nem is unhatta unhatta meg az urát. ur át.  – Bocsánat, de ezt nem értem ér tem – kerekített ker ekítettem em a szemem. szem em. – Én csak a doktor delejes deleje s kezeléseir kezelése irőő l…  – Nem! – emelte fel figyelmez fig yelmeztet tetőn őn aranyg ar anygyűrűk yűrűk sor so r ával ékített jobbját jo bbját Or O r czyné, miközben mikö zben pufók pufó k barátnéja ijedten húzta össze magát. – Higgyen nekünk, gyermek, az a delejesség delejesség még nem magának mag ának való! A társalgásunk e ponton kissé fagyossá, majd a kézimunka titkaira (különös tekintettel a keresztöltés rejtelmeire) terelődve bénítóan unalmassá vált. Szerencsére hamarosan új, s mint kiderült, rendkívül érdekes vendég érkezett. A kaszinó hölgyei legalább akkora izgalommal fogadták a kerekded ker ekded arcú, nyílt moso lyú, pimaszul fiatal leányt, leányt, mint korábban kor ábban Agáta Agáta mamát és engem.  – Jaj, hát itt van! – szor szo r ította meg a karom kar omat at Győr Győ r ffyné nagyság nag ysága. a. – Ez annyira annyir a pikáns, nem

gondolja, go ndolja, kedves?! kedves?! Egy mukkot sem értettem abból, amit mond, de biztosra vettem, hogy hamarosan úgyis elkotyogja, mire ez a nagy izgalom, úgyhogy inkább hallgattam és figyeltem. Az új vendég magabiztosan fogadta az üdvözléseket, és nem törődött azzal a néhány idősebb hölggyel, akik tüntetően hátat fordítottak neki. Miután Agáta mama is szíves mosollyal köszöntötte a leányt, az addig tartózkodó kaszinótagok legtöbbje felo ldódott ldódo tt,, és csak néhányan néhányan maradtak olyanok, olyano k, akik továbbr továbbraa sem vettek vettek róla ró la tudomást. {206}  – Remélem, hogy ho gy felo f elolvas lvas a verseibő ver seibőll – sóhajtotta só hajtotta Pucher Istvánné  kipirulva.  – Hisz épp ezért ezér t hívtuk meg, drág dr ágám ám – emlékeztett eml ékeztettee őt ő t Orczyné Orc zyné kuncog kunco g va. A leány, kinek csinos ruhája fodrok és ékszerek terén meg sem közelítette a kaszinó tagjainak puccparádéját, hamarosan a fekete zongora mellé lépett, és fehér kesztyűbe bújtatott kezét annak fényes fedelére tette. A hirtelen beálló csendet csupán néhány legyező türelmetlen rebegése zavarta meg. Az ifjú hölgy erős, dallamos hangon szólt közönségéhez. Elmondta, milyen nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy az ő érdemtelen személyére ma este ily fényes hölgytársaság kíváncsi. Nem is érti, mi ennek az oka, hiszen eleddig csupán egyetlen vékonyka verseskötetet adott ki, melynek címe Leányálmok, s amiből most, ha megengedik, megeng edik, felolvasna néhány költeményt. költeményt.  – Milyen szerény szer ény gyer gy ermek mek – súgta súg ta Győr Győ r ffyné, miközben mikö zben a kaszinó tagjai tapssal jelezték, jele zték, hogy hog y örömmel várják az előadást. – Meg sem említette, hogy ahhoz a vékonyka kötethez maga Eötvös Károly{207} írt  ír t dicsérő dicsérő előszót. elő szót. Kíváncsian, sőt, magam is egyre izgatottabban hallgattam Erdős Renée {208} – mert bizony ő volt a felolvasó leány! – verseit. Teltek a percek, s én hamarosan azt vettem észre, hogy a lágyan zengő sorok a legtöbb hölgyet édes merengésbe ringatják. Ezek az egyszerű, mégis érzéki költemények mind a szerelemről, a sóvárgásról, sóvárg ásról, a tiltot tiltottt és eltitk eltitkolt olt borzongásró bor zongásról, l, no meg a bús elválásról elválásról szóltak, szóltak, méghozzá szokatlan hévvel.  – Oh, be szép! – lehelte Pucherné. Pucher né.  – Ez a női lélek l élek rejtett r ejtett dallama, dallam a, mit férfi fér fi soha so ha meg nem érthet ér thet – helyeselt helyesel t Orczyné. Orcz yné.  – A józan jó zan ész épp most mo st öli mag m agát át a vágy kútjába – sóhajtott só hajtott Nemeshegyiné. Nemeshegyi né.  – Bizserge Bizser gek, k, jaj, úgy úg y bizserge bizser gek! k! – kuncogott kuncog ott fel barátnője, bar átnője, Győ G yőrr ffyné is. Mások azonban, akik szándékosan a lehető legmesszebb húzódtak a költőnőtől, zsebkendőjükbe a „fertő, bujaság, romlott kis perszóna” szavakat motyogták, és dühödten villogó szemmel csóválták a fejüket. Agáta mamának és nekem viszont igenis tetszettek ezek a merész versek, melyektől a szerelem utáni sóvárgás olykor tán kissé érzelgős, ám nyugtalanítóan ingerlő, éteri illata lengte be a Sárga szalont. Erdős Erdő s Renée a negyedik költeményt követően meghajolt, meg hajolt, és a hölg yek nagy tapssal köszönték meg neki a különös élményt. A botrányt úgy tíz perccel később sikerült kirobbantanom. Történt ugyanis, hogy Agáta mama legyezőjének apró mozdulatával a mi társaságunkba invitálta Renée-t. Nyomban szoros hölgykoszorú vett körül minket, szoknyák selyemsuhogású, bonthatatlan falát alkotva, hiszen mindenki arra volt kíváncsi, kíváncsi, hog hogyy a grófnő gr ófnő és a költ kö ltőő vajon mir ől fognak fo gnak beszélgetn beszélgetni. i.  – Ön igazán ig azán nagyon nag yon tehetséges, tehetség es, gyer g yermekem mekem – szól sz ólalt alt meg elsőként első ként Agá Agáta ta mama.  – Boldo g vagyok, vag yok, hogy ho gy ebben a gyönyö gyö nyörr ű aranykalitkában ar anykalitkában is felolvashattam felo lvashattam néhány versemet ver semet –  mosolygott a leány.  – Aranykalitka? Ar anykalitka? – Nemeshegy Nemeshe gyiné iné csodálko cso dálkozva zva emelte szeme elé hosszú ho sszú szár s zárúú lor l or nyonját. nyonj át. – Ön tán r ab madaraknak madar aknak lát minket itt, itt, a Női Kaszinóban?  – Megbocsássanak, Megbo csássanak, de úgy gondo go ndolo lom, m, hogy hog y minden nő r ab, aki feltétlen engedelm eng edelmesség ességet et fog fo g ad egy férfinak. – Erdős kisasszony továbbra is nyílt bátorsággal nézett a rá meredő szemekbe.  – Mi köze ehhez a kaszinó kas zinónak? nak? – csóválta csó válta a fejét értet ér tetlenül lenül Pucher né.  – Ha jól tudom tudo m – mondta mo ndta Renée –, a Nő Nő i Kaszinót Kaszinó t egy férfi fér fi találta ki.

 – Úgy van! Atzél Atzél bár bá r ó nemes ötlete volt, vo lt, hogy hog y ne csak cs ak a fér f érjeink jeink és a fiaink, f iaink, de mi is összejár ö sszejárjunk, junk, ha úgy tartja kedvünk. Ő maga harcolt érte, hogy megkapjuk ezt a szalont, leküzdve az Országos Kaszinó választmányának makacs ellenállását.  – Ez igazán ig azán szép szé p tőle – bólinto bó lintott tt a költő. költő . – Milyen Milyen kár, hogy ho gy az alapszabály al apszabályzat zat kidolg kido lgoz ozásában ásában ez a nőbarát gondolkodás már cseppet sem érvényesült. Megjegyzésében épp csak annyi gúny rejtőzött, hogy néhány gyors felfogású, értelmes hölgy felszisszenjen.  – Az aranykalic ar anykalickában kában ücsör ücsö r g ő madár mindent megkap, meg kap, csak épp szabadsága szabadság a nincs – beszélt tovább Renée. – Szomorúan Szomo rúan olvastam o lvastam a Női Kaszinó alapszabályzatát, alapszabályzatát, melyből kitűnik, kitűnik, hogy hog y itt gyakorlatilag gyakor latilag mindenben a férfiak döntenek. A nők nem lehetnek a vezetőségi választmány tagjai, sőt be sem kerülnek az Országos Kaszinó tagnévsorába, pedig éppúgy fizetik a díjat, mint a férjeik. Az pedig végképp meglepett, hogy az új hölgytársak felvételéről szintén csakis a férfiak, egész pontosan maga az igazgató úr jogosult dönteni, miként arról is, hogy melyik cukrász süteménye és fűszerkereskedő teája kerüljön e csodás tányérokra és csészékbe. Lopva az ezüsttálcákra ezüsttálcákra halmozott halmozo tt édességek felé sandítottam, sandítottam, s bár korábban kor ábban szívesen vettem vettem volna belőlük, most valahogy elment az étvágyam. Erdős Renée szemtelenül bátor szavait a hölgykoszorú zavart nevetgélése követte. A fiatal költőnő érezte, hogy hog y kicsit túllő túllőtt tt a célon, célo n, így gyor gyo r san hozzátette: hozzátette:  – Félre Félr e ne értsenek ér tsenek a hölgye höl gyek! k! Szerintem Szer intem a legtöbb  nő végtelenül boldog volna, ha ilyen biztonságos, kényelemmel és férfiúi gondoskodással kipárnázott aranykalickában tudhatná magát minden este. Aki a szalonban lévők közül szemernyivel is értelmesebb volt egy tyúknál, az persze érezte, hogy a flastromnak szánt mondatban a „legtöbb” szón van a hangsúly, és Renée bizony nem sorolja magát a kalitkát kedvelő madarak közé. Hogy szabad lélek, víg természet és csavaros ész lakozik benne, ez immár senki számára nem lehetett titok, így aztán a hölgyek butábbik fele nem mert, az okosabbik pedig (hisz maguk is ekként éreztek) nem akart akar t vitatk vitatkozni ozni vele. Akadt azonban közöttünk egy szertelen asszony, bizonyos báró Klingspa Dolinay Róza{209}, kinek figyelmét fig yelmét elkerülte a növekvő feszültség, és az újságos újságo s állványhoz sietve így kiáltott: kiáltott:  – Nézzék, hölgye höl gyeim, im, hisz itt van még mind az ö sszes cikk, amit Kőris, Kőr is, Igric Igr ic és Szikra Szikr a írt ír t a témában. – S felnyalábolva máris hozta az Új Idők  régebbi  régebbi lapszámait. – Íme az első! Ezt két év előtt {210} vetette papírra Kőris , mikor híre kelt, hogy Atzél báró Női Kaszinót kíván nyitni. –  Megköszörülte a torkát, és komolykodva olvasni kezdte: – „Meg akarják csinálni minálunk Budapesten a Nők klubját… Kapunk tehát a mi társaséletünkbe egy újdonatúj szereplő alakot: a kávéházba járó és a bicikliző asszony után a club-woman-t, club-woman-t, a kaszinózó kaszinózó asszonyt.” asszonyt.”{211}  – Ez az úr, bár bá r ki légyen lég yen is, meg m eglehetős lehetős lenézéssel lenézéss el ír r ólunk ól unk – állapítottam áll apítottam meg, meg , miközben mikö zben éreztem, ér eztem, hogy elönt a pulykaméreg. – Lenézi a sportolni szerető vagy épp kávéházba betérő nőket.  – Az utóbbiakban nincs is semmi tisztelnivaló, tisztelnivaló , drág dr ágám ám – pirított pir ított r ám Nemeshegyiné. Nemesheg yiné. – Egy kávéházba belépő fehérszemély kizárólag ledér erkölcsű lehet. Eszembe jutott minapi látogatásom az Ámorban, de inkább mélyen hallgattam róla. Dolinay Róza viszont lelkesülten felkiáltott:  – Van Van ám tovább to vább is! Kőris Kőr is azt írja, ír ja, szer inte a női nő i kaszinó ba mi csak cs ak azért azér t járunk, jár unk, hog y a külön külö n err er r e az alkalomra férjurunktól kikönyörgött, avagy követelt „club-toalettekben” egymás előtt tündököljünk, miközben fő elfoglaltságunk a pletyka lesz, és ha kifogyunk a csípős szavakból, legfeljebb kártyázni fogunk.  – Ez felhábor felhábo r ító! – sipította Orczyné. Or czyné. „Bár „B ár nagyrészt igaz” – go ndoltam ndoltam magamban.  – Na, ezért  nem  nem olvasom én a lapokat! – replikázott piros orcával Pucherné. – Nincs szükségem rá, hogy hog y mindenféle mi ndenféle jött jö ttment ment tintanyalók tintanyalók felbosszantsanak. felbosszantsanak.

 – Az biztos, hogy hog y Kőris Kőr is úr magabiztos mag abiztosság ságaa végtelen vég telen – bökö tt a lapra lapr a Dolinay Doli nay Róza. – Végül női nő i bőrbe bújva egyenesen a nevünkben szól, ezt írván: „Nekünk magyar asszonyoknak nem kell az ilyesmi, csak tartsák meg maguknak amerikánus kollégáink… Mi magyar asszonyok büszke vér vagyunk, akik érdekessé, meleggé, meleg gé, vonzóvá vo nzóvá tudjuk tenni tenni a mi ott o tthonunkat honunkat és tehát tehát nagyo nagyonn jól érezzük magunkat otthon. otthon. Semmi szükségünk tehát tehát olyan vásári sokadalomr sokadalo mra, a, mint amilyen egy klub.” A szalonra kínos csend borult. A kaszinó hölgyei hirtelen nem tudták eldönteni, mit is kéne mondaniuk, hiszen az idézett cikk már két esztendővel korábban azt állította, hogy aki kaszinóba jár, az bizony éppoly rossz anya, feleség és magyarságát megtagadó nő, mint a kávéházak feslett fehérszemélyei.  – Micsoda önteltség! ö nteltség! – kiáltottam fel sietve, mielő mie lőtt tt a Női Kaszinó felszámo felszá molná lná magát. mag át. – Ez a Kőris Kőr is ostoba fafej. Ha van felesége, hát sajnálom őt nagyon, mert bizonyára még az illemhelyig sem mehet el az ő kőkori kőkor i felfogású felfog ású ura pecsétes pecsétes engedélye engedélye nélkül. Többen döbbent arcot vágva fordultak felém, hiszen a jó modor nem engedi, hogy társaságban az   egy hölgy bármilyen módon szóba hozza. Dolinay Róza azonban most sem vette észre a illemhelyet  egy fejünk fölött gyülekező viharfellegeket.  – Igric Igr ic{212}  egészen másmilyen – mondta ellágyulva, miközben újabb lapszámot nyitott ki. – Ő válaszolt az Új Idők ben ben Kőris durvaságaira, védelmébe véve a Női Kaszinó tervét. Azt írja, hogy a hölgyek közt egyre inkább divatos kávéházba járás szerinte is rossz, mivel a szivarfüstben, biliárdcsattogásban a finom női lélek könnyen eldurvul. Ám azt is látja, hogy „A mai asszony különben sem éri be a Hamupipőke szerepével, hanem minden téren ki akarja venni részét a modern élet forrongásából. Harcolni e vágya ellen hiába való dolog volna.” Hallják, hölgyeim, mit ír ez az Igric? „Harcolni a vágy ellen hiábavaló!”{213} Ez olyan… Olyan gyönyörű! Dolinay Róza, aki tökéletesen félreértette a cikk üzenetét, újságját magához ölelve már-már táncra perdült. Renée azonban, aki korábban már megszerzett néhány lapot, most ismét magához ragadta a szót.  – Itt van még ez a Hor Ho r kaynéró kaynér ó l ír í r t élcemény élcem ény is i s – mutatta mutatta fel fe l az a z Új Idők  több   több példányát. – Meg kell hagyni, igazán szellemes, vicces kis irományok egy kitalált asszonyról, aki felvételt nyer a Női Kaszinóba, s aztán az ott szerzett élményeiről a kávéházban Gyuri nevű pincérének pletykál. Csakhogy a névtelen szerző {214}  az üresfejű Horkayné figuráján keresztül azt sugallja, hogy az ide áró asszonyok kivétel nélkül ostoba, műveletlen, rongyrázó nőszemélyek, akik csakis azért tagjai a kaszinónak, hogy az olykor szintén ide látogató arisztokrata hölgyek közelébe férkőzhessenek. Renée szavai rettenetes ribilliót kavartak. A bankárok, kereskedők, politikusok és állami főtisztviselők feleségei, anyósai, leányai sápadtan, vagy épp bíborvörösen káráltak, rikácsoltak és kotkodáltak, felháborodásukban legyezőikkel akkora vihart kavarva, hogy még a légszeszlámpák üvegburás lángjai is imbolyogni kezdtek.  – Az ilyen fir kászt a Dunába kéne lökni! lö kni!  – Még hogy ho gy mi m i csak bár ónét óné t meg gr g r ó fnőt fnő t látni jövünk ide! i de! {215}  – Ez, kérem, kére m, a legfer leg fertelmesebb telmesebb impertinencia ! Különös módon az általános háborgásban egyetlen főrangú hölgy sem vett részt. Sőt, aki férje, esetleg saját jogán valóban az arisztokráciához tartozott, mintha kicsit még örült is volna a gunyoros Horkayné-élceménynek Hor kayné-élceménynek.. Ők sokat so katmondó mondó,, titkos titkos pillantásokat váltottak váltottak egymással, mintha azt súgnák: „Hát igen, kedvesem, mi természetesen jól tudjuk, hogy ezek a felkapaszkodott gyáros- és bankárnék valóban azért járnak a kaszinóba, mert a belőlünk sugárzó nemesi ragyogásban kívánnak feredőzni, ám sebaj: a rajong r ajongásuk ásuk csak jót tesz nekünk.” nekünk.” A hölgyek haragja sehogyan sem akart csitulni, és a zaj már-már elviselhetetlenné vált. Elég volt azonban, hogy Agáta mama kissé megemelje a legyezőjét, hirtelen csend lett, és mindenki a grófnő felé for dult

 – Úgy vélem, hölg höl g yeim, ha már a Női Kaszinó kör ül dúló vitáró l társalg társal g unk, nem szabad megfeledkeznün megfeledkeznünkk Szikrár Szikráról ól{216} sem, aki egyedüliként áll ki a nők művelődéshez való jo ga mellett m ellett.. Annyi meglepett „oh” és „áh” repkedett a levegőben, hogy mindjárt tudni lehetett: a jelenlévők közül a legtöbben még sosem hallottak Szikráról. Mivel Agáta mama leeresztette legyezőjét, így elezve, hogy többet nem kíván mondani, engem viszont feszített a hév, hát magamhoz ragadtam a szót.  – Kőris Kőr is és Igric Igr ic urak ur ak éppoly éppo ly kor ko r látolt, látol t, begyepesedett beg yepesedett férfiag fér fiaggy gyal al g ondolko ondo lkodnak, dnak, miként tette tette azt alig öt esztendővel ezelőtt ezelő tt bizonyos bizonyo s Hock képviselő – pattant pattantam am talpra, mint mi nt kéretlen szónok. szóno k. – Biztos emlékeznek rá a hölgyek, miként harcolt a Parlamentben Wlassics Gyula kultuszminiszter úr azért, hogy végre mi, nők is érettségi vizsgát tehessünk, és azután akár egyetemre is járhassunk. A vita során a Katolikus Néppárti Hock atya nem átallotta kijelenteni, hogy aki a nőknek magasabb szakképzést akar nyújtani, az meggyalázza a női hivatást és a természet törvényeit. Szerinte ugyanis mi, nők, csak bután és műveletlenül teljesíthetjük élethivatásunkat. Konyha, gyerek- és hitvesi hálószoba: Hock, Kőris és Igric urak szerint ebbe a három helyiségbe kellene nekünk egész életünkre bezárkózni, és ostobán engedelmesnek maradni. Csoda hát, hogy az efféle rabszolgatartó férfiak támadják a Női Női Kaszinót, a leányok tanítt taníttatásá atását, t, a sportoló spor toló és kávéházba járó nőket? Oly fékevesztett lendülettel beszéltem, mintha épp forradalmat akarnék kirobbantani, miközben egyre inkább dühített a sok értetlen, üres, megbotránkozott és bamba tekintet. Hát tényleg nem értik? Tényleg ennyire ostobák?  – Az egyetemeken eg yetemeken fiatal férfiak fér fiak is vannak – sápadozo sápado zott tt Orczyné. Or czyné. – Én biz’ sosem so sem engedném eng edném közéjük a leányomat.  – Miként könyvtárba könyvtár ba sem – helyeselt helyesel t Pucherné. Pucher né. – Azt mondják, mo ndják, ott számtalan sötét sö tét zug van a polcok között, ahol szintén idegen férfiak rejtőzhetnek.  – Kávéházba pedig, pedig , miként már mondtam, mo ndtam, tisztességes nő sosem so sem tenné be a lábát – jelentette ki felvetett állal Nemeshegyiné.  – Pedig én két napja is jártam jár tam abban, amit Ámorr Ámor r ól neveztek el, és tessék, hölgye höl gyeim im – for fo r dultam körbe széttárt karral –, itt vagyok épen, erkölcseimben sértetlenül és egészségesen! A Sárga szalon dermedt csendjét, mely dacosan világgá kiáltott vallomásomat követte, Monyorókeréki onyor ókeréki és Monoszlói Erdődy Agáta Agáta Mária Mária Gobertin Go bertinaa grófnő gr ófnő törte ör te meg: meg:  – Úgy vélem, vélem , hölg höl g yeim, itt az ideje távoznunk. távo znunk. A Női Kaszinó tagjai közül kö zül senki nem tiltakozo tiltakozott tt..

9 Vérrel pecsételt szövetség sz övetség Tabán, 1900. szeptember 30. sz áz évig évi g fog élni él ni – jelentette ki Fecska, ültében előre-hátra ingatva testét, épp úgy, miként  – A naccsád száz az imát mormoló zsidók –, feltéve, ha megmarad bőkezűnek, és a férjétől kapott pénzmagocskát oda ülteti, ülteti, ahun a jövőjét jö vőjét kiolvassák. kiol vassák. A Pestről jött kereskedőné kövér arcán szederjes pír jelent meg, miközben buzgón bólogatott. A plafonról csüngő csillár petróleumlámpái közül csak egy égett, s mivel odakinn már lement a nap, az árva lángocska gyér fénye sejtelmes árnyakkal töltötte meg a Horgony utcai ház konyháját. A cigánylány Mári sámliján gubbasztott. Zilált haját arcába rázta, így a fekete tincsek közül csupán két szeme fénybogara villant elő. A testes asszony, kinek irdatlan méretű ülepe kétoldalt szinte lefolyt a székről, tubarózsás kalapjában úgy festett, mint egy napon olvadozó, valaha tán ínycsiklandó, mára azonban visszataszítóvá visszataszítóvá lett esküvői esküvői torta. tor ta. Bal karját karj át kinyújtva, kinyújtva, tenyerét tenyerét felfelé felfel é for fo r dítva dítva tartotta, hogy Fecska jól láthassa, és olykor meg is tapogathassa püffedt kézpárnái közt rejlő sorsvonalait.  – Betegség Beteg ség,, bánat bána t mind elkerüli, elker üli, naccsád – mor m or mogo mo gott tt to to vább a cigánylány. cig ánylány. – Ezt súgják súg ják nékem a fent levők, és ugyanezt a lent levők is. Áldás, áldás, áldás a kézen, mely a látónak bőséggel adakozik. Na, kész! Fecska a két utolsó szót már természetes, tiszta hangon mondta, miközben – mintha csak szennyes rongydarab volna – egyszerűen félrelökte a kereskedőné kezét. Az megilletődve, boldog borzong bor zongással ással szorított szor ítottaa keblére a tenyerét, majd hatalmas, hatalmas, megkönnyebbü megkö nnyebbült lt sóhajt hallatott. hallatott.  – Száz év? Való Valóban ban elélhetek elél hetek egészen egész en addig?  – Így Íg y olvasható ol vasható a tenyerében tenyerébe n – mondta mo ndta Fecska unott uno ttan. an. – A sor so r svonalak svo nalak sosem so sem hazudnak, de az igazságnak ára van. van.  – Persze, Per sze, per sze! – Az asszo ny kapkodva kapko dva nyitott nyito ttaa ki g yöng yös r etiküljét, és két bankjegyet bankjeg yet simított simí tott az asztalra. – A jó hír duplaannyit ér!  – Aztán gyöjjék gyö jjék a naccsád máskor másko r is – szólt szó lt utána a cigánylány, cig ánylány, mint valami valam i szigor szig or ú orvosprofesszor, aki, bár most épp megnyugtató hírt közölt a betegével, azért a rendszeres felülvizsgálatot is elengedhetetlennek tartja. – Legközelebb a pénzt olvassuk ki, nehogy váratlan baj érje a naccságát. Az asszony ijedten fordult vissza, pedig Mári, akinek esernyőt tartva kellett őt kikísérnie a konflishoz, konflisho z, már nyitotta nyitotta előtte előtte az ajtót.  – Valami Valami r osszat os szat látott, kedves?  – Aztat még én se tudhato tudhato m. – Fecska felállt, felál lt, a spór spó r hoz ment, kinyitott kinyito ttaa annak vasajtaját, és belebámult a tűzbe. Szép arcát a lángok narancsszín vibrálása túlvilági fénybe vonta, így mikor hirtelen felrikoltott, az valóban ijesztő volt. – Menjen már innét, gyorsan, sebesen, mielőtt elvész a szerencséje! A kereskedőné úgy rontott ki az ajtón, hogy közben szegény Márit esernyőstül a falhoz préselte. Odakinn három hár om napja csendes, állhatatos állhatatos eső áztatta áztatta Budát, Budát, ám a Tabán mulatói, kiskocsmái kisko csmái és pincéi mégis minden este zsúfolásig teltek. Mikor Mári visszatért, hajából víz csöpögött, csónak méret cipőjére pedig nyúlós sár tapadt. A pincelejárat melletti sarokban, saro kban, ahová fény alig jutott, jutott, lassú árny ár ny mozdult.  – Azt hittem, már sosem so sem megy meg y el ez a Schreckschraube {217}  – nyögte Hülné, és az asztalhoz csoszogott. Ujjai úgy markolták fel a két tízkoronást, mint saskarmok a kivéreztetett nyúltetemet. –  Azért legközelebb ne köpj a tenyerébe, hallod-e?!

 – A nyáltól jobban jo bban látszanak l átszanak a vonalak vona lak – mondta m ondta Fecska, még m ég mindig mindi g a tüzet bámulva. bámul va. – A bolo nd még szerette is, ha leköpöm. Attól igazabbnak hitte a bűbájt.  – Miért Miér t mondo mo ndodd úgy: úg y: szerette és hitte? –  csodálkozott   csodálkozott Mári, aki még mindig az előtérben állt, és a vizes esernyőt rázogatta.  – Mert nem jön jö n többet. – Fecska olyan ol yan mozdulattal mo zdulattal csukta be a spór spó r tűzteréne tűzterénekk ajtaját, mint gyászhuszár gyászhuszár a krematóriumot.  – Nem-e? – hökkent hö kkent meg Hülné.  – Nincs a bibachtálónak bibachtáló nak már egy eg y hónapja hó napja se hátra. – A cigánylány cig ánylány felemelkedett, felem elkedett, és elégedett elég edett cirmo cir mosként sként nyújtózva nyújtózva tette tette hozzá: – A hájas szíve viszi el. el . Bele Bele van ír va a tenyerébe.  – Pech – simított simíto ttaa le pénzt rejtő r ejtő zsebét zse bét az özvegy. özveg y. – Jó kuncsaft kunc saft volt. A folyosó felől ajtónyitás, majd döngő léptek hallatszottak. Jenő megállt a küszöbön, és végignézet végig nézettt a konyhán.  – Mári, fényt! – szólt az özveg ö zvegy, y, ám a fia r ögvest ög vest megakasztotta mega kasztotta a kis mindenes sietős si etős ipar ipa r kodását. kodá sát.  – Nem kell! – mondta. mo ndta. – Még váro vár o k valakit, és amíg amí g ő itt lesz, mindenki menjen m enjen a szobájába. szo bájába. A három nő szó nélkül engedelmeskedett. Mári félős kisegérként surranva, Fecska pimasz vigyorral a képén, Hülné ráérős léptekkel vonult el Jenő mellett.  – Aztán Aztán pisszt se halljak hallj ak bentről! bentrő l! – mor mo r dult utánuk a ház ura. ur a. A nők nő k nem feleltek. felel tek. Mind a maga mag a szobájába ment, és go ndosan becsukta becsukta az ajtót.  – Ma nem vacsor vacso r ázunk? – kérdezte kér dezte Cili, felpillantva felpi llantva a könyvből könyvb ől,, amit Annátó Annátó l kért kér t kölcsö köl csön, n, s melynek épp a végére ért.  – Fecska Fec ska kuncsaftja már elment, elmen t, de a Jenő úrfi úr fi vendéget vendég et vár – felelte f elelte súgva súg va Mári, miközben mikö zben leült, majd végig is dőlt az ágyán. – Remélem, hogy nem valami részegest, mer ha inni kezdenek, akkor szer’usz vacsora! Cili éhes volt ugyan, de a hírnek, hogy a közös étkezés csúszik, vagy tán teljesen el is marad, határozottan örült. Három hét telt el azóta, hogy Mucsh Gregor rendőr a Bocskay térről visszahozta őt börtönébe, ám a leány – bár sokat töprengett rajta – még mindig nem értette, vajon a víg kedély konstábler{218} miért  miér t nem leplezte le a szö kési kísérletét kísér letét.. Hül Hül Jenő eleinte ugyan gyanakvónak g yanakvónak tűnt, tűnt, sőt néhány napig a Déli pályaudvarra pályaudvarr a sem vitte vitte ki, és azóta is szor szo r os őr ő r izet alatt alatt tartotta tartotta slepperét, de de nem tett fel kérdéseket, és eszébe sem jutott bántani őt. Kardos Cecília megértette, hogy Hülék kezében sokkal nagyobb hatalom összpontosul, mint azt korábban sejtette. Úgy tűnt, a tabáni rendőrök egy része – ha nem az összes! – Jenő zsebében van. Ha újra szabad akar lenni, akkor ki kell jutnia ebből az átkozott vigalmi negyedből, ahol a bűn, a szegénység, a pénzért vett kéj, az utolsó kártyalapra feltett élet és a cigányzenével kísért, féktelen mulatozás igazi magyaros, sírva vigadós pokolbugyrot teremtett.  – Már meg is jött jö tt – emelte emel te fel mutatóujját mutatóujjá t figye fi gyelmeztetőn lmeztetőn Mück Mári. Már i. Kintről Kintrő l ajtócsapó ajtócsa pódás, dás, majd léptek zaja és tompa, érth ér thetet etetlen len beszédhang szűrődött szűrő dött be. – Fontos úr lehet, ha még Hül mamának is a szobájába kellett maséroznia. Mióta Kardos Cecília a házban élt, Jenőhöz még sohasem jött vendég. A férfi minden ügyét a Tabán valamelyik kocsmájában, vendéglőjében, netán sötét sikátorában intézte, így a ma esti látogató valóban kivételes személy lehetett.  – Anna is a szobájában szo bájában van? – kér dezte Cili, becsukva az ö lében hever ő könyvet. kö nyvet.  – Hol lenne másutt? – ült fel Mári hirtelen, hir telen, és csúnya kis arcán ar cán gyanakvó gya nakvó fintor jelent meg. meg . –  Mondtam, Mondtam, hogy hog y az úrfi úr fi mindenkit bezavart.  – Jó – mondta mo ndta Cili, és felállt. felál lt. A kis ki s mindenes azonnal azo nnal talpra talpr a szökkent, szö kkent, és oly ol y elszántan ugr ug r o tt az útjába, útjába, mintha lebirkózni is i s kész volna őt, ő t, bár bár csupán a válláig ért. ér t.  – Nem szabad! – nyöszö nyö szörr ögte ög te kétségbeesve, kétségbees ve, s könyö r gőn gő n imára imár a kulcsolta kulcso lta a két kezét. – Kérlek Kérl ek szépen, Cilike, Cilike, ne tedd! Amint kimész innét, a Jenő úrfi úr fi menten észrevesz, és akkor szer’usz szer ’usz világ!

 – Értsd meg, meg , Márika, hogy hog y unatkozom. unatkozo m. Ha már vacsor vacso r a nélkül kell senyvednünk, legalább leg alább hozo hoz o k Annától Annától valami olvasnivalót. o lvasnivalót.  – Hisz ottan van, a kezedben!  – Ezzel már végeztem. vég eztem. – Cili o ldalr a lépve próbá pr óbálta lta kikerülni kiker ülni makacs barátnőjé bar átnőjét,t, de az minden mozdulatát követte, így végül ostobán ide-oda kezdtek táncolni. Máskor ebből biztos nevetés lett volna, ám most mo st egyiküknek sem sem volt vol t hozzá kedve. – Engedj ki, kérlek!  – Ne is álmodjál álmo djál r óla ól a – hadarta hadar ta a kislány. – Tán nem volt vol t elég a múltkor i baj? Mondtam neked, hogy innét megszökni nem lehet, te mégis összevissza futkároztál a Tabánban. Ha Mucsh úr nem olyan jóságos… Kardos Cecília hamar belátta, belátta, hogy hog y szövetségesekre szövetségesekr e van szüksége. Elsőként Mück Mück Már Márit it avatta avatta be a titokba, titokba, majd később késő bb Annával Annával is megosztotta meg osztotta balul sikerült szökési kísérletén kísér letének ek minden részleté r észletét.t.  – Csoda, hog ho g y életben vagy vag y – mondta mo ndta a szép kurtizán. kur tizán. – Jenő nem ne m tűr tűr i az árulást. ár ulást. Ahogy akkor este Anna tétován a saját arcához emelte a kezét, Cili rögvest tudta, hogy a lány rég begyógyult ütlegek még mindig fájdalmas emlékét érinti. Attól kezdve, hogy megnyílt előttük, a kokott és a házicseléd számolatlanul ontották rá a Hülékről szóló iszonyú történeteket. Blau Anna áruba bocsátása, Mück Mári zsebtolvajjá való kiképzése, a slepperkedés, és az, hogy Csurár Fecska gátlástalanul fosztogathatta a hiszékeny babonásokat, csupán a jéghegy csúcsa volt. A házból eddig két lány tűnt el nyomtalanul. Vérüket Mári mosta ki Hül Jenő ingéből, és az iszonyú emléket mélyen magába temetve egészen addig hallgatott, míg csak Cili elő nem csalogatta belőle e borzalmas titkot. Akkor aztán kisírta magát, és hajnaltájt úgy aludt el, hogy a Pozsonyból jött leány nyakát ölelte, mint tengeren tengeren hányódó hányódó fuldokló a tört ör t vitor vitorlarudat larudat.. Anna Anna sokkal so kkal nehezebben nyílt meg, hisz saját szégyenét is le kellett küzdenie. Jenő r endre eladta őt, és a gazdag férfiak, fér fiak, kik között mágnástól a politiku poli tikusig sig mindenféle m indenféle akadt, akadt, szívesen fizettek fizettek a gyönyör kurtizánért. Csakhog Csakhogyy Hülék mohóbbak mohó bbak voltak annál, semhog y ennyivel beérjék. beér jék. Kiszemeltek Kiszemeltek néhány olyan ol yan kuncsaftot, kuncsaftot, aki gyávább és alamuszibb volt vo lt a többinél, majd zsaro lni kezdték őket. őket.  – A minisztér m inisztériumi iumi tanácsos úrnál úr nál azonban azo nban melléfo mell éfogg tak – mesélte mesél te Anna. – Alacsony, Alacso ny, gör gö r be hátú, nyeszlett kis emberke volt, aki a csiptetős okuláréjában úgy festett, mint valami rémült madár. Ám amikor Jenő azzal kezdte fenyegetni, hogy ha nem fizet, leleplezi a velem folytatott bűnös viszonyát, tönkretéve ezzel a családját és a karrierjét is, az a kicsike ember nagyobb patáliát csapott, mint a császári dragonyosok, ha riadókürtöt hallanak. Már-már attól kellett tartani, hogy az egész garniszálló gar niszálló összefut, de aztán… aztán… Csend lett. lett. A tanácsos holttestét Jenő két donaujéger komája tüntette el. Harmadnap a lapok is megírták, hogy a minisztérium mindenki által kedvelt munkatársát a Csepel-sziget nyugati partján vetette ki a víz. Mivel szúrt sebet találtak rajta, a zsebeit pedig kiürítették, így a rendőrség rablógyilkosság ügyében nyomozott, persze mindhiába. Miután megosztották egymással legféltettebb titkaikat, a három leány elválaszthatatlan baráttá vált. Egyedül Cilit bántotta a lelkiismeret, hiszen arról, hogy egykor ő Hangay Emmaként jött a világra, később Gerliceként távozott belőle, s aztán Kardos Cecíliaként feltámadott, továbbra sem szólt senkinek. Egyébként is óvatosnak kellett lenniük, mivel Csurár Fecska igencsak ferde szemmel nézte a barátságukat. Cili vele is próbált szót érteni, ám a vad cigánylány sziszegő átkok záporát zúdította rá, majd Hülnéhez rohant, és telesutyorogta az özvegy fülét.  – Bajt hoz reánk r eánk ez a tűzmar tűzmarta ta lubnyi, majd meg m eglássa lássa a ténsasszo ny!  – Stad{219}, te lepcses! – ripakodott rá ilyenkor Hülné, majd halkan hozzátette: – Azért le ne vedd r óla a szemedet, szemedet, és szólj, ha bármi bár mi gyanúsat g yanúsat látsz! Fecska, aki így önmagát szorította ki a három lány szövetségéből, tényleg figyelte őket, ám egyelőre semmi bizonyítékot nem talált ellenük. Anna és Mári éppúgy kerülték őt, ahogy immár Cili is, ami a cigánylányt még harapósabbá tette. Kétség sem férhetett hozzá, hogy előbb-utóbb sikerül

elcsípnie néhány szót, vagy kilesnie pár gyanús mozdulatot, és akkor azonnal Hülnéhez, esetleg Jenő úrfihoz rohan. A bosszúvágy úgy fortyogott benne, mint bableves a spór vasplatniján, bár azt talán ő maga sem tudta, tudta, miért miér t is gyűlö gyűlöli li ennyire Kardos Kar dos Cecíliát.  – Engedj ki végr vég r e, Márika, különbe kül önben… n…  – Mi lesz? – vetette vetette fel dacos daco s állát a kislány, kisl ány, egérfo egér foga gait it mereg mer egetve. etve.  – Különben nem kapod kapo d meg a csókom csó komat at – hozta meg a kegyetlen keg yetlen döntést Cili. A kis Mück szeme egyből könnybe lábadt. Vasárnaponként volt szokás, hogy Hülné átszalajtotta őt a Vén Eperfába, és fejenként egy-egy habcsókot hozatott mindenkinek. Részéről e kényeztetés csak látszólagos volt, mivel az édesség árát utólag szigorúan levonta a lányok járandóságából, ám Mári számára mégis – miként ő hívta – ezek a hétvégi „csókolódzások” jelentették az ünnepet. Mivel Cili sosem volt oda a nyalánkságokért, könnyű szívvel engedte át süteményét a kis mindenesnek, persze csak titokban, titokban, hisz ha Hülné meg sejtette sejtette volna e kivételezést, tán tán örö ö rökre kre betiltja betiltja a majszolást. majszo lást.  – Akkor hát szer ’usz csókol csó kolódz ódzás! ás! – makacsolta makacso lta meg magát mag át Már Mári,i, és könnyes kö nnyes szemében szemé ben elszánt tűz tűz lobog lo bogott. ott. – Nekem Nekem többet ér, hogy hog y a kisasszony épségben maradjon, mar adjon, mint az a kétfalásnyi kétfalásnyi cukrosság. cukro sság. Cili elmosolyodott, majd magához ölelte és körbeforgatta a kislányt.  – Úgyis Úgyi s tudod, hogy ho gy minden csókom csó kom a tiéd, te buta – súg ta bele a mosó mo sószappan szappan illatú i llatú hajba. hajba . – Meg Meg azt is, hogy újra csak én lettem az okosabb – lépett hirtelen az ajtóhoz, ami a forgásnak köszönhetően az ő háta mögé mög é került, s lenyomva a kilincset, már ki is sur rant a folyosó fol yosóra. ra. Mück Mück Mári Mári mindkét kezét kezét a szájára szájár a tapasztott tapasztotta, a, nehogy nehog y felsikoltson. felsikol tson. Cili ráhunyor r áhunyorított ított,, majd Anna szobájához osont oso nt.. A kopogást kopo gást mellőzve nyitott be, épp csak annyira tárva ki az ajtót, hogy még a félfához súrlódó szoknyája se keltsen zajt. Blau Anna ijedten kapta fel a fejét.  – Sss! – emelte mutató mutató ujját az ajka elé el é Cili. – Ne Ne félj, félj , csak én vagyok. vag yok.  – Mi tö tö r tént? tént?  – Nyugodj Nyugo dj meg, meg , nincs semmi semm i baj. Visszaho Visszahoztam ztam a könyvedet. kön yvedet. Anna, aki barátságos kis szobája tükrös pipereasztala előtt ült, most úgy meredt a felé nyújtott kötetre, mintha az egy Ör dögáro dög árokba kba fúlt patkány patkány csapzott teteme teteme volna. vol na.  – Elment az eszed? – állt áll t fel, hogy hog y sietve ellenő r izze, be van-e van- e csukva az ajtó. ajtó . – Jenő azt mondta…  – Tudom, Tudom , mit mondott. mo ndott. – Cili az ágy ág y szélér e ült, és maga mag a mellé mell é tette tette a könyvet. kö nyvet. – Ne félj, senki se nki nem látott meg.  – Fecska akkor akko r is tudja, ki mer r e jár a házban, ha éppen alszik. al szik.  – Ez badarság badar ság..  – Pedig elhiheted! elhihe ted! Az a lány.  – Úgy Úg y ér é r tem, az badarság badar ság,, hog ho g y ennyir e nnyiree félsz tőle – vág vá g ott közbe kö zbe Cili. – Sosem Sos em szabadulunk meg Hüléktől, ha folyton egymás ellen acsarkodunk.  – Megszabadulni Megszabadul ni Hüléktől? – Anna az ágyr ág yraa r o gyott gyo tt,, majd két kezét a feje fölé fö lé nyújtva hanyatt dőlt, és úgy bámulta a penészfoltos plafont. – Amíg pénzt hozunk a házhoz, rabok rabo k maradunk. mar adunk.  – Ha Fecska mellénk mellé nk állna…  – Őt semmi más m ás nem érdekli, ér dekli, csakis csa kis önmag ö nmagaa boldo bo ldogg ulása. Romlott Romlo tt teremtés, terem tés, a sár vir vi r ága, ág a, ami szép szé p ugyan, de de mérgező. mérg ező.  – Gonos Go nosz, z, mert mer t ő is tele van va n fájdalo fájdal o mmal – mondta mo ndta Cili, és felállva felá llva az a z ajtóhoz ajtóho z lépett. Ahogy Ahog y keze a kilincshez ért, Anna tekintetébe ismét rémület költözött.  – Ne mászkálj, kér lek! Hül mama a szobájában szo bájában van, és a kulcslyuko kul cslyukonn át belátja az egész egé sz folyo fo lyosót. sót.  – Ha jól sejtem, s ejtem, ő most mo st a könyvével van va n elfogl elfo glalva alva – felelte fel elte Cili. – Ó, ha egyszer egysz er belenézhetnék! belenézhe tnék!  – Azt a könyvet kö nyvet még m ég Jenő sem látta soha so ha – mondta mo ndta Anna. – Mielőtt r ám unt és elad… – A hangja hangj a megremegett, de aztán mély levegőt vett, és tovább beszélt: – Szóval azelőtt, hogy átengedett volna másoknak, olykor o lykor kifecsegett ezt-azt. ezt-azt. A könyvet különösen sokat emlegett emleg ette. e. Att Attól ól fél, hog y Hül mama

feljegyzései rossz kezekbe kerülnek, és akkor semmi nem mentheti meg őket a kötéltől.  – Miért, szerinte szer inte mi van abban a kö nyvben?  – Minden, amit ők ketten valaha is elkö vettek, vettek, kezdve Hül úr megg meg g yilkolásával yilko lásával..  – Hül mama végzett vég zett a férjével? fér jével?!!  – Arzént Ar zént adagol adag oltt az ételébe – bólinto bó lintott tt Anna. Anna. – A vénasszony teljesen ő r ült. Esténként Esténként a szobájában szo bájában ülve mindent feljegyez, ami aznap történt.  – Meg kell szer sze r eznünk azt a könyvet – jelentet jele ntette te ki Cili.  – Tudod, hogy ho gy lehetetlen. – Anna hirtelen hir telen oly ol y fáradtnak fár adtnak tűnt, tűnt, mint aki tízezer nyomo nyo morr úságo úság o s, bánattal bánattal teli teli esztendő súlyát cipeli. – Hül Hül mama mindig magánál tartja a szoba kulcsát, kulcsát, és ha valahová valaho vá elmegy, Fecska figyel, nehogy rosszban sántikáljunk. Cili erre már nem felelt. Lábujjhegyre állva felnyúlt a ruhásszekrény tetejére, és az ott sorjázó, rongyosra olvasott könyvek közül találomra levette az egyiket.  – Jó éjt! – súgta aztán, és óvatosan ó vatosan kinyitotta ki nyitotta az ajtót. Szemközt, a saját saj át szobájában szobáj ában Mück Már Márii még mindig ugyanott állt, ahol hagyta. A kislány szinte az egész öklét a szájába gyömöszölte, így akadályozva meg, hogy idegességében fel ne kiáltson. Cili behúzta Anna ajtaját, majd megállt a folyosó közepén. közepén. A konyha irányából dörmögő férfihangok hallatszottak, ám Hül Jenő és vendége túl halkan társalogtak ahhoz, hogy értse a szavaikat. A Pozsonyból jött ápolónő és a mélyen benne lakozó Gerlice nem is tétovázott volna tovább, ám Hangay Emma kíváncsisága legyűrte a két „másik én” óvatosságát. Miközben Márika majdnem elájult a félelemtől, Cili a konyha felé lépett, és csak akkor állt meg a sötét folyosón, mikor a füle végre szét tudta válogatni az összemosódó szavakat.  – Mondtam, hogy hog y többé nem teszek ilyet il yet – jelentette jelentette ki épp Hül Jenő. Jenő . – Túl ko ckázatos.  – Mégse tétová tétovázo zott tt,, mikor miko r az a ludovikás ludo vikás kölyö kö lyökk az útjába állt – szólt szó lt a vendég r ideg, ideg , ám kissé gunyor gunyoros os hangon. hangon.  – Az vészhelyzet vészhelyz et volt. vo lt. – Jenő felállt, felál lt, és a spór spó r hoz ho z lépett. – A slepper emet molesztálta, mo lesztálta, aztán meg erőskö er ősködni dni kezdett, kezdett, hát sebesen subveniálnom{220} kellett őt.  – Szer Sze r encséje van, bar b arátom, átom, a kadét ka dét ugyanis ug yanis nem tett tett feljelentést. felj elentést. A feletteseinek azt mondta, mo ndta, hog ho g y megcsúszott megcsúszo tt a nedves macskaköveken, és úgy úgy törte tör te el a karját. Hül Jenő a tűzbe köpött.  – Gyáva parádés par ádés huszár – mondta. mo ndta. – Mi lesz a Monarchiával Monar chiával,, ha kitör a hábor hábo r ú, és ilyeneket ilyeneke t küldenek a frontra?  – Azt nem tudom – sóhajtott só hajtott a vendég. vendég . – Azt viszont viszo nt igen, ig en, hogy ho gy ha nem intézkedünk gyor gyo r san, nekünk bizton befellegzik. Mondják, Rudnay ismét elővette a megoldatlan ügyeket, és rábízta őket valami nyomozóra.  – A mi ügyeinket  üg yeinket??  – Úgy bizo ny, ny, barátom. bar átom.  – Hajmánt {221} akkor  akkor sem ölök!  – Szó sincs ilyesmi i lyesmirr ől. ől . – A vendég türelmetlenül türelm etlenül földhö fö ldhözz koppintotta ko ppintotta sétapálcája vashegyű vasheg yű végét. –  Ez a nyomozó nincs állományban, csak afféle amatőr.  – Úgy érti, ér ti, magánhekus? magá nhekus?  – Bizony, Bizo ny, kedves bar átom, már nálunk is dívik ez a bolo bo lond nd brit br it szokás. szo kás. De hagyjuk hag yjuk őt, úgysem úg ysem jut semmire! Aki ránk igazán veszélyes, azt maga is ismeri. Rövid csend következett, következett, majd Jenő szólalt szól alt meg:  – Szó val továbbra továbbr a sem fér a bőr bő r ébe? Kihoztuk ő t a jergliből {222}, és annyi pénzt kapott, hogy abba akár bele is i s fulladhatna, fulladhatna, mégis pattog pattog az a mihaszna Kasztner? Kasztner? Mert róla ró la van szó, nem igaz? ig az?  – Ismét telitalálat! Látja, ezért ezér t szeretek szer etek magával mag ával dolgo dol gozni: zni: akad bőség bős égge gell ereje, er eje, fürg für g esége eség e és furmányos finesze. Az egyetlen, aminek híján van, az a lelkiismeret, és épp ez teszi önt tökéletes

partnerr é, barátom. barátom . Való Való igaz: Kasztner Kasztner még több pénzt akar.  – Intéztesse Intéztesse el őt ő t is úgy, ahogy ahog y a többit. Vagy ag y tán kifogyo kifog yott tt az élőho élő holt lt gyilkos gyil kosokbó okból? l?  – Oh, hiszen hi szen tudja, hogy ho gy velük Dunát lehetne r ekeszteni – leg l egyintett yintett a férfi fér fi unott uno ttan. an. – Itt Itt azonban az ön hidegvérére volna szükség. Méghozzá minél hamarabb, különben – dermesztő kuncogást hallatott  – bizony bizo ny mind lóg ló g ni fogunk! fo gunk! Cili hallotta, amint Jenő felkapja és a parázsba döfi a piszkavasat. A spór lángjai életre keltek, a konyhát narancsszín vibrálás vibr álás töltötte töltötte be.  – Veg Vegye ye úgy úg y doktor do ktor úr, hogy ho gy Kasztnernek máris már is vége vé ge – mondta mo ndta elszánt hang o n. A vendég err er r e oly o ly váratlan hévvel ugrott talpra, hogy a súlyos szék majdnem felborult.  – Tudtam, hogy hog y magár mag áraa mindig mindi g számíthatok, sz ámíthatok, még mé g ha győ g yőzkö zködnö dnöm m is kell kicsit. Hül Jenő nem felelt, csak becsukta a tűzhely ajtaját, és a piszkavasat továbbra is a kezében tartva, a vendége felé fordult.  – Kérem, Kér em, ne fárassza fár assza mag m agát át – szólt szó lt a fér fi szár s zárazo azonn –, egyedül eg yedül is i s kitalálok kitalál ok – tette tette még mé g hozzá, hoz zá, majd ma jd köszönés köszö nés nélkül, sietve távozott.

Tabán, 1900. október 7.

Jócskán elmúlt éjfél, Kardos Cecília szemére mégse jött álom. Napok óta csakis a könyvre tudott gondolni, ami valahol Hülné szobájában rejtőzött, magába foglalva az özvegynek és fiának minden borzalmas titkát. Ha megkaparinthatná és eljuttatná azt a rendőrségre… Persze akkor sem volna rá semmi biztosíték, hogy olyan kézbe kerül, amit Hül Jenő még nem kent meg és állított a saját szolgálatába. szolg álatába. Ráadásul Ráadásul a vénasszony által lejeg yzett bűnte bűntett ttek ek között kö zött minden bizonnyal bizo nnyal ott o tt szerepelnek szerepelnek a lányok rovására írható cselekedetek is, mint Anna kéjhölgyként, Mári zsebtolvajként és Cili slepperként való működése. Őket is lecsuknák tehát, és ez mindegyikük életét örökre tönkretenné. Egyedül tán csak Csurár Fecska úszná meg a büntetést, hiszen a tenyérjóslás nem törvénybe ütköző tett, bár a hatóságok számára a lány cigány mivolta már önmagában is elég volna ahhoz, hogy bebörtönözzék. Cili mindezt alaposan átgondolta, sőt, arról sem feledkezett meg, hogy Jenő bosszúja valószínűleg még a gyűjtőfogházban utolérné, hisz a férfinak mindenhol akadtak cimborái. Ám ennek ellenére mégsem volt képes lemondani a könyv megszerzésének tervéről. Néhányszor, mikor úgy gondolta, biztonságos, oda is osont Hülné szobájához, ám az ajtót mindig zárva találta. Tegnap aztán, mikor épp leguggolt, hogy megpróbáljon a kulcslyukon át belesni, Fecska toppant mögé váratlanul.  – Tán T án leejtett l eejtetted ed az aranyg ar anygyűrűdet yűrűdet,, lubnyi? lubnyi ? – szólt szó lt gúnyo g únyosan san a lány, ki meztelen talppal úg y oso o sont nt a házban, mint valami kísértet. – Nemsoká hazagyön a ténsasszony. Ha akarod, szólok néki, hogy segítsen megkeresni. Cili nem felelt. Ismerte már annyira Fecskát, hogy tudja: sem kérlelni, sem fenyegetni nem érdemes ér demes őt, ő t, mert mindkettő mindkettő csak tovább hevítené a gyű g yűlö löletét letét.. Szó nélkül hagyt hag ytaa hát ott a cigánylányt cig ánylányt,, s aztán egész nap rettegve várta, mikor r ont rá Hülné vagy a fia, amiér t az özvegy ajtaja előtt elő tt matatott. matatott. Úgy tűnt azonban, hogy Fecska számára épp elég élvezetet nyújt Cili puszta félelme, és igazán beárulni őt majd csak akkor akarja, ha egyértelműbb vétségen kapja. A kicsiny szoba másik ágyán Mück Mári halkan, egyenletesen szuszogott. Kardos Cecília csodálta a kislány erejét, mely képessé tette őt arra, hogy a Hülék teremtette iszony kellős közepén is életvidám és reménnyel teli maradjon. Ő volt leghűségesebb szövetségese, aki kapafogú mosolyával, ingó járásával Kugler Tónira emlékeztette.

„Szegény Tóni – szorult össze Cili torka, mikor lehunyt szemhéja mögött felsejlett a manézs fűrészporába hanyatló fiú alakja. – Bár sose szöktem volna meg abból az átkozott pincéből, ahol fogva fog va tartottak. tartottak. Akkor Akkor most én lennék halott, halott, ő pedig híres hír es artistaként artistaként járná a világot, világ ot, és elkápráztatná elkápráztatná az embereket.” Hirtelen úgy érezte, hogy a cellából minden levegő elfogyott. Felkelt hát, és ágya végén kitapogatta kitapogatta a köpönyeg kö pönyegét, ét, majd cipőbe bújtatta bújtatta didergő dider gő lábát. Tudta, Tudta, hogy hog y ha teljesen kitárja az ajtót, a zsanér nyikorogni fog, ezért a lehető legkisebb résen surrant ki a folyosóra. A ház némább volt, mint éjféltájt egy ravat r avatalozó alozó.. A sötét konyha konyha őr ő r zött ugyan még némi meleget, mel eget, ám Hülné igen takar takarékos, ékos, sőt mondhatni zsugori volt, így vacsora után már senki nem tehetett több fát a spórba. A légréseken csupán a megmaradt parázs mélyvörös fénye sziporkázott át, ám ez is bőven elegendő volt ahhoz, hogy Cili ne ütközzön bele semmibe. Egyenesen a kijárati ajtóhoz ment, félrehúzta a vasreteszt, melyből Jenő hármat is felszerelt, majd elfordította a kulcsot. Odakinn holdfényes, szikrázóan tiszta októberi éj fogadta. A Horgony utcai udvarra éles szél árnyakat vetettek az immár teljesen kopasz fák, melyek még így, mezítelenül is fenségesnek tűntek. Cili mélyen beszívta a friss, havat ígérő levegőt, majd lassú sétára indult. Schnallnerné és Flórián postatiszt ajtaja mellett, mint rendesen, most is egy-egy viharlámpás lógott, sárga fénykört vetve a repkénnyel befuttatott falra. Hogy miért épp csak ők érezték szükségét az éji világításnak? Cili Máritól tudta meg, hogy Flórián úr gyomorbajos, így gyakorta kell kijárnia az árnyékszékre, hát fényre van szüksége, hogy nagy igyekezetében hasra ne essék. Az idős özvegy lámpája viszont kötelességtudásról árulkodott: árulko dott: a ház tulajdono tulajdonosaként saként fontosnak érezte, ér ezte, hogy hog y ha bármi vész fenyeget, fenyeg et, a segítségkérők segítségkér ők könnyen kö nnyen megtalálhassák az ajtaját. ajtaját. Kardos Cecília először az utcára nyíló kapuhoz ment, amit persze zárva talált. Hogy így legyen, azt lefekvés előtt Hülné mindig maga ellenőrizte. Ha pedig valaki a lakók közül későn ért haza, az a saját kulcsával kulcsával gondosan go ndosan visszazárta a súlyos ajtót. Tévedés, feledékenység sohasem fordult fo rdult elő. A kaputól Cili egyenest a postatiszt lakásához ballagott, melynek ablaka alatt kicsi, roggyant háncsasztalka állt. Flórián úr minden este arra tette ki és egy alkalmatos kővel le is súlyozta a munkahelyéről munkahelyérő l hazahordott, hazahor dott, általa már kiolvasott kio lvasott lapokat. lapokat. Afféle csendes, csendes, közjót közjó t szolgáló cselekedete cselekedete volt ez neki, így íg y látva el lakótársait nem épp friss, fri ss, de még ér dekesnek mondható mondható sajtótermékekkel. sajtóter mékekkel. Az újságokat egyedül Schnallnerné öreg cselédje szokta bevinni, majd néhány órával később (miután az asszonya átlapozta mindet) visszatenni az asztalkára, hogy aztán másnap, mikor már biztosan nem kellenek senkinek, Már Márii csutkára tekerve g yújtósnak yújtósnak használja a lapokat. Cili óvatosan ó vatosan tette tette arrébb arr ébb a követ kö vet,, majd a lámpa alá állva szétnyitotta szétnyitotta a lepedőnyi Pesti Pesti Hírlapot. Hír lapot. Az Az apró betűket a gyér fényben alig volt képes kibogarászni. Valójában nem is tudta, mit keres. Egyszerűen csak látni szerette volna, vajon létezik-e még a kőfalon, a tabáni utcákon túli világ, melyből Hülék oly hathatósan hathatósan kiragadták kirag adták őt. A Mikszáth szerkesztette újság tizedik oldalán bukkant rá a névre. Véletlenül akadt meg rajta a szeme, és már majdnem tovább is siklott, mikor eszébe jutott jutott az a rekedt, gunyoros gunyor os hang, hang , amit néhány néhány napja hallott kiszűrődni a konyhából. Akkor Hül Jenő említett valami Kasztnert, akiről az újság most azt közölte, hog y néhány napja: a Zsigmond Zsigmo nd utcában utcában villanyos alá esett, esett, és nyomban ször nyet is halt. halt. Cili testén borzongás futott végig, s nem csupán a köpenye alá kúszó hideg miatt. Biztosra vette, hogy az a szerencsétlen férfi a Jenő keze által került a vaskerekek alá. Vajon mi vétke lehetett? Miért állt útjában az özvegy fiának és rejtélyes cinkosának, a névtelen doktornak? Ha belenézhetne a könyvbe… Az udvar sötét hátuljából különös nesz hallatszott. Mintha topogás, kuncogás, majd apró cuppanások követték volna egymást. Cili villámgyorsan helyére tette az újságot, majd előbb az eperfáig, onnan a kordé mögé, majd az árnyékszékhez osont. Özvegy Schnallnerné emeletes háza itt oly ol y sötét árnyékot ár nyékot vetett vetett,, hogy hog y várnia kellett, míg szeme hozzászokik hozzászo kik a kísérteties félhomályhoz.

Eleinte azt hitte, hogy csupán a füle tévesztette meg, vagy épp az újsághír okozta izgalom miatt átszottak vele az idegei. Néhány pillanattal később azonban halk nevetés, majd lágy sóhaj kelt, mely egyértelműen a fészer mögül jött. Cili meggörnyedve, óvatos léptekkel kerülte ki az árnyékszéket, majd annak hátsó falához lapulva folytatta útját. A sarkon kihajolva két alak körvonalait pillantotta meg. A fészer hátsó fala és az udvar hátulját lezáró magas kőfal közötti résben álltak, és egymást ölelték.  – Bírjál Bír jál mag ma g addal, te xoxamno shavo{223} – hallott hallo ttaa Fecska izgatott kuncog kuncogását ását –, –, mer ’ olyat verek a kezedre, kezedre, hogy hog y még az unokád is dilo{224} lesz!  – Ha tégedet tég edet mond mo nd majd m ajd a nagyanyjának, nag yanyjának, akkor akko r bánja a fene fe ne – felelte felel te a fiú, f iú, és é s for fo r r ó lehelete lehel ete fehér páraként szállt fel az éjszakai légbe.  – Tudod, hogy ho gy vigyáznunk vig yáznunk kell – sóhajtott sóha jtott Fecska, kócos kóc os fejét bánatosan kedvese mellkasár mell kasáraa gaz hi{225} vagy a geralo{226} fia megsejt hajtva. – Ha az a phuri gazhi meg sejt valamit… valamit…  – Mondtam már, hogy ho gy szökjél szö kjél velem, dilo sheja{227}  –   vágott közbe a legény. – Apám a Tabán legjobb prímása, és én minden csínyt, ami csak hegedűre ki van tanálva, már rég eltanultam tőle. Mondd, hogy velem jössz, Fecska, és meglásd, sosem leszünk love{228}  híján. Ha azt akarod, én egyenest átmuzsikálom átmuzsikálom magunkat m agunkat a messzi Amerikába, ahol az a bengalo{229} Jenő sosem talál ránk.  – Épp ho gy az apád miatt nem lehet, Pitykó{230} – hőkölt hátra Fecska. – Milyen dolog volna már hátrahagyni a családot? Olyan romával, aki ezt megteszi, a sarokig se mennék, nemhogy a nagy Amerikába! Hogy erre a fiú mit felelt volna, az már sosem derül ki, mivel az udvar túlfelén ajtó zörrent, és a szerelmespár nyomban megdermedt a rémülettől. Cili az árnyékszék mögül leskelődve tisztán látta, miként kapaszkodnak kapaszkodnak egymásba, és azt is, hogy a fák alatt imbolygó lámpafény közeleg. közeleg .  – Wer da{231}? – reccsent r eccsent Hülné hangja az éjszaka csendjébe. – Ne rejtőzz tovább, te rima, rim a, különben felverem a Jenőt, ő pedig menten agyonüt, az sicher{232}! Fecska csak ekkor vette észre Cilit, és a szemében rögvest gyilkos fény lobbant, ám pisszenni sem mert. Pitykó úgy ölelte magához kedvesét, mint aki el van szánva rá, hogy haláláig védelmezi, ám mindhárman tudták: ez mit sem ér, ha az özvegy rájuk talál. Hülné bal kezében botot, jobbjában magasra magasr a emelt lámpást tartott, tartott, és megindult meg indult a fészer felé. Hog Hogyy mi kelthett kelthettee fel a vénasszonyt, azt Cili Cili elképzelni sem tudta. Meglehet, hogy egyszerűen csak a szükség küldte ki a hidegbe, bár ez nem valószínű, hisz az ágya alatt ő is i s éppúgy éjjelit tartott, tartott, miként Flór Flór ián úron úro n kívül minden más lakó.  – Verdammt!{233}  – hallatszott az özvegy szitkozódása, mikor megcsúszott a síkos köveken. –  Kapjalak csak a kezembe, gottsjämmerlich{234}. Esküszöm, úgy elverlek, mint jeges a lovát! Pitykó Pitykó és Fecska egymásba kapaszkodva próbáltak pr óbáltak minél beljebb húzódni a kőfal és a deszkafészer közötti résbe, ám Hülné lámpásának fénye már-már így is elérte őket. Cili látta, mennyire félnek, és tudta, hogy jó okuk van rá. Ha a vénasszony meglátja Pitykót, a fiú akár Amerikáig is futhat, Jenő hóhemvagányai úgyis rátalálnak, és akkor virradóra a megszurkált legényt a donaujégerek halásznák ki a folyóból.  – Wo bist du?{235} – állt meg Hülné a fészer melletti, gazzal felvert téren. – Tudom, hogy egy vagy a mi jányaink közül, különben hogy maradt volna nyitva az ajtó?! A lámpát magasra emelve, lassan kezdett körbefordulni, előbb az árnyékszékre meredve, majd a fal tövében meredező bokrokat kémlelve. Fecska szinte eltűnt Pitykó karjaiban, de rémült tekintete még így is szinte világítani látszott a sötétben. Cili egyenest a cigánylány szemébe nézett, majd hátrálni kezdett, kezdett, megkerülte meg kerülte az árnyékszéket, és nagyot nagyo t csapott annak annak kallantyújára. Hülné úgy úgy pördült pö rdült meg, mint mi nt aki aki támadásra számít.  – Valami Valami baj van, néni? – kér dezte Cili ijedten. ije dten. – Kit tetszik tetszik keresni? ker esni?  – Te?! – Az özvegy özveg y hangját hang ját eltorzította eltor zította a düh. – Mit mászkálsz mászkál sz itt éjnek évadján?

 – Szükségr Szükség r e jött jö ttem. em.  – Arra Arr a ott a Töpfchen{236}!  – Bocsánat, Bocsána t, de elcsaphatt elcsapha ttam am a hasamat, és nem akartam akar tam a szobában szo bában büdösíteni. büdö síteni. – Bár hazudott hazudo tt,, e vallomásba Cili mégis belepirult. Hülné közelebb lépett hozzá, fürkészőn nézte őt, majd hirtelen felemelve a botját, iszonyú ütést mért a leány jobb karjára. A fájdalom oly váratlan és éles volt, hogy Cili felsikoltott felsiko ltott..  – Irányzás befelé, bef elé, Vöglein! Vög lein! – sziszeg te az özveg y. – Schnell, schnell! schnel l! Fél órával később Cili még mindig a konyhában ült, és a karját csúfító, égővörös hurkát borogatta, mikor az ablak felől halk kaparászást hallott. Felállt, végignézett a folyosón, és miután biztosra vette, hogy hog y Hülné nem leselkedik, lejjebb lejj ebb tekerte a lámpafényt. A spór spór melletti melletti ablak szárnyai kitárultak, és a párkányon át Fecska surrant be fürge macskaként, majd megállt a konyha közepén. Cili földre szegezett tekintettel indult az asztalhoz, ahol a vizes tálkát hagyta, ám a cigánylány hirtelen letérdelt elé, mindkét karjával átölelte a lábát, majd könnyes szemmel felnézve rá, gyorsan, ám valahogy mégis mégi s ünnepélyesen ezt hadarta: hadarta: modosa, baxtyasa, zorasa, sastyimasa, sast yimasa, pachasa, pachasa, vojasa,  – Te del o Del tuke inke but bersh, majlashe modosa, vurdonenca, grastenca, guruvnyanca, papinyanca, gulumbonca, but lovenca! Ash Devlesa, muri amalici!{237} – Aztán a saját és Cili homlokára, ajkára, végül pedig a szíve fölé is keresztet rajzolt, és elosont a szobája felé.

Tabán, 1900. október 8.

Négyen álltak a konyhában, egymással szemben, szűk kört alkotva. Közöttük sámli, azon pléhfazék, alján ujjnyi borral, melynek erős illata betöltötte a helyiséget.  – Soj tyo anav?{238} – kérdezte Csurár Fecska, kezében a ház legélesebb késével. Odakinn tél eleji szélvihar tombolt, melynek meg-megújuló rohamai halkan zörgették az ablaküveget. Délelőtt tíz órára járt, mégis oly sötét volt, mint az éjszaka legközepén, s az egybegyűlteknek csupán az asztalon álló négy gyertya apró lángja adott némi fényt. A házban rajtuk kívül senki más nem tartózkodott. Jenő még hajnalban elment, Hülné pedig alig tíz perce távozott, a rendfenntartást hű szolgájára, Fecskára bízva, aki most mo st feljebb emelte a kést, kést, és a kis mindenesre mindenesr e meredve mer edve ismét megkérdezt megkér dezte: e:  – Soj tyo anav, lubnyi? Mück Mári Mári halálra halálr a váltan bámulta bámulta az acélpengén csillanó csil lanó g yertyafényt. yertyafényt.  – Mi szükség er r e? – nyöszö nyö szörr ö gte. – Hisz Hisz jól jó l tudod, hogy ho gy hínak. hí nak.  – Mondd ki – biztatta biztatta őt csendesen a jo j o bbján álló áll ó Cili. Cil i.  – Ha már csináljuk, csinálj uk, akkor akko r csináljuk csinálj uk rendesen r endesen – értet ér tettt egyet Blau Anna. – Folytasd, Fol ytasd, Fecska!  – Soj tyo anav? – tette tette fel har ha r madszor madszo r is kérdését kér dését a cigánylány. cig ánylány. Márika már m ár-már -már vacogva vaco gva nyög te ki a nevét.  – Soj tyo anav? – for fo r dult ekkor Fecska Annához, Annához , aki tisztán, érthetően felelt. fe lelt.  – Soj tyo anav? – szólt szó lt a kérdés kér dés most mo st Cilinek, ő azonban azo nban této této vázni látszott látszo tt.. A hár o m lány kissé csodálkozva pislogott rá. Ő volt az, aki nyomban elfogadta Fecska javaslatát, mikor a cigánylány azt követelte, követelte, hogy hog y titkos titkos szövets szö vetségüket égüket szent, szent, mágikus mági kus esküvel pecsételjék pecsételjék meg, meg , és most mo st mégis hallgat? hallg at?  – Soj tyo anav? A Pozsonyból Pozso nyból ér kezett kezett leány felvetette felvetette a fejét, és hango san válaszolt:  – A nevem Hangay Hang ay Emma. Senki nem kérdezett semmit, de Márika álla leesett, Anna a bor sötét hullámaira szegezte tekintetét,

Fecska szemében pedig értő és elismerő fény lobbant.  Amaro Dad Devla{239},  nézz le ránk! Esküt teszünk, mely erősebb a  – Előtt Elő tted ed áll négy nég y leányod, leányo d,  Amaro hajfonatnál, a lovak istrángjánál, a sátorkötélnél, de még a kisdedek köldökzsinórjánál is. Esküszünk, hogy egymás titkait mindörökké megtartjuk, még ha tüzes vassal égetnének, ezer tűvel szurkálnának, kerék alá törnének is. Esküszünk, hogy segítjük egymást, a célt sosem feledjük, és sem pénz, sem fenyegetés, sem csalfa vágy minket árulásra rá nem vehet. vehet. Csurár Fecska oly hirtelen nyújtotta Márika felé a kést, hogy a kislány ijedtében majdnem kilépett a körből.  – Muszáj ezt? – kérdezte fintor finto r ogva. og va.  – Kolompér Kolo mpérpuco pucolásko láskorr naponta napo nta megvágo megvá godd magad mag ad – emlékeztet emléke ztette te a cigánylány. cigá nylány.  – Az egészen egész en más, mer m er ’ hogy hog y véletlen. Meg Megfut fut a kés, oszt osz t sze’rusz, sze’r usz, már folyik fo lyik is i s a piro pir o sság. sság . Na, de így íg y, szándékkal… Blau Anna határozott mozdulattal magához ragadta a hússzelőt, és kezét az edény fölé tartva, megvágta saját hüvelykjét. Mári felsikkantott, majd merev tekintettel nézte, amint a vércseppek a borba hullnak.  – Mondd az átkot! – szólt szó lt Fecska, mire mir e Anna, mintha verset ver set szavalna, szavalna , erős er ős,, dallamo dallam o s hango hang o n beszélni kezdett:  – Ha eskümet megszeg meg szegem, em, belsőség belső ségeim eim többé ne tűr tűr jék testem bör bö r tönét, de türemkedjenek türemke djenek ki belőlem ott, hol utat utat találnak. találnak.  – Pfuj! – tö tö r t ki Már Máribó iból,l, de mindjár mindj ártt meg is i s bánta. – Bocsánat, Bocsána t, csak elképzeltem… Ez igenis ig enis pfuj! Cili sietve átvette a kést, nehogy a kislány utálkozása teljesen tönkretegye az ünnepélyes pillanat varázsát. A vágást szinte szinte meg sem érezte, ér ezte, ám amint a vére csöpögni csöpö gni kezdett, kezdett, enyhe szédülés fogta fog ta el.  – Ha eskümet megszeg meg szegem em – mondta mo ndta –, találjon találjo n r ám ismét a tűz, tűz, mi egyszer eg yszer már megmar meg mart,t, és olvassza le csontjaimró csontjaimróll bőrö bő römet met,, húsomat. húsomat. Csurár Fecska a bal keze kisujját vágta meg, így igazolva Márika meggyőződését, miszerint a cigánylány abban tartja a bűvös bűvös er ejét.  – Ha eskümet e skümet megszeg meg szegem, em, sor so r vadjak el egyetlen eg yetlen éj alatt, hajam haj am és fog fo g am hulljo n meddő ölemr öl emre, e, miközben saját saját körmö mmel szaggatom le magamról magamró l a bőrt bőr t. A véres penge ismét Márika felé lendült, és a kislány átvette azt.  – JUJujujuj! – nyávog ta, miközben miköz ben félig féli g elfo e lforr dulva belevág belevá g ott az ujjába.  – Elég már, m ár, hé! – szólt szól t rá Cili. Cili . – Kis bolond, bol ond, azér az értt lemetélned nem kell! kel l! Mári sápadtan, de megkönnyebbült mosollyal csepegtette vérét az edénybe, majd zsebkendőjével alaposan bebagyulálta bebag yulálta az ujját.  – Halljuk az átkot! átko t! – szólt szó lt rá Fecska. Fec ska.  – Hogy? Hog y? Ja, persze, per sze, máris! már is! – Mück Mári homlo hom lokát kát r áncolva, ánco lva, erőse er ősenn és hosszan ho sszan gondol go ndolko kodott, dott, majd kibökte: – Ha Ha eskümet megszegem, meg szegem, folyjék fo lyjék ki mindkét szemem, szemem, oszt szer ’usz világ! A véres borbó bo rbóll mind ittak ittak egy-egy egy-eg y korty kor tyot, ot, majd elfújták saját gyertyáika gyer tyáikat.t.  – Az esküszegő esküszeg ő éltét úgy oltsa o ltsa ki a Del Devla, miként miké nt mi most mo st e lángoka láng okatt – kántálta Csurár Fecska, mire Mári csodálkozva kérdezte: bel sőségem, meg olvadjon le a húsom, ha az  – Akkor most mo st mégis mégi s mire mir e volt vo lt jó az a sok bugyogjon a belsőségem, árulót ár ulót a Devla végül úg yis egyszerű egyszer űen csak – húzta húzta el tenyere élét a torka tor ka előtt – kinyiffantja? kinyiffantja?  – Úgy öli ö li meg, me g, ahog aho g y a magár mag áraa mondott mo ndott átokban áll – mag m agyar yarázta ázta fojtott foj tott dühvel Fecska.  – Akkor baj van, mer ’ a szemkifo szemki folyás lyás egyáltalán eg yáltalán nem halálos halálo s – szólt szó lt Mári kissé agg ag g ódva, ódva , ám Fecska szép arcán gonosz mosoly terült el.  xutt yamnyi{240}, a Devla bölcs. Miután megvakultál, biztos talál rá módot,  – Semmit Semmi t se félj, félj , te kis  xuttyamnyi hogy egy szakadékhoz vagy a Duna-partra tereljen téged.  – Az jó – sóhajtott só hajtott Mück Mári. – Nem szeretnék szer etnék ugyanis ug yanis világtalanként világ talanként élni, mer az olyano ol yanokk

tálkájából az utcakölkö utcakölkökk mindég kilo pják a pénzt. pénzt. Miután a négy lány sietve eltüntette a titkos eskütétel nyomait, mind a saját dolgukra indultak. Anna a varrógéphez ült, és felcsavarva a petróleumlámpát javítgatni kezdte harisnyája kifeslett sarkát. Mári a sarokban kucorogva babot pucolt, Fecska a ládafián ülve a lábkörmét piszkálgatta, Cili pedig az asztalterí asztalterítő tő mintáját szemlélve azon azo n töprengett töpr engett,, mi következzék ezután. ezután.  – Szökni kell – mondta m ondta ki vég ül. – De De úgy úg y szökni, szö kni, hogy ho gy Hülék so se akadhassanak akadhassana k ránk. r ánk.  – Ahhoz elő bb meg kéne nyuvasztani őket ő ket – vélte Fecska.  – Vag Vagyy legalább leg alább mindkett mi ndkettőő t lecsukatni – pillantott pillanto tt fel munkájábó munká jábóll Anna. Mind egyszerre néztek a folyosó végén komorló, zárt ajtó felé, mely Hülné szobáját vigyázta.  – Ha ellopnánk ello pnánk a könyvet, kö nyvet, és átadnánk azt a rendő r endőrr ségnek. ség nek.  – A hék {241} Jenő zsebében vannak – vágott vágo tt Cili szavába Fecska.  – A tabániak igen, ig en, de a pesti főkapitány fő kapitány csak nem – szólt szó lt Anna. – Egyikünknek Egyi künknek fel kell áldoznia áldo znia magát.  – Feláldozni? Feláldo zni? – rémüldö r émüldözö zött tt Mári. – Miér Miért? t?  – Mert aki a könyvet könyve t elviszi elvisz i a kapitányságr kapitányság r a, azt biztosan biztosa n o tt fog fo g ják – mondta mo ndta a szép kurtizán. kur tizán. –  Aztán eljönnek Hülékért, és őket is beviszik a toloncba, ahol Jenőnek első dolga lesz, hogy megfojtsa a feljelent feljel entőt. őt.  – A feg f egyő yőrr ök aztat már csak nem hagynák hag ynák – r eménykedett Mári –, és a Jenő úrfi úr fi se akarna akar na tán lógni ló gni eg y nyiszlett nyiszlett jány miatt? miatt?  – Neki akkor akko r már teljesen mindegy mindeg y volna, vo lna, hisz így íg y is, i s, úgy úg y is i s felakasztanák f elakasztanák – szól sz óltt a cigánylány. cig ánylány. –  Megl Me glássát ássátok, ok, aki a könyvet kö nyvet beviszi, annak máris kong athatják athatják a lélekharangot! lélekharango t!  – Ez sajnos sajno s így íg y igaz ig az – bólinto bó lintott tt Kardos Kardo s Cecília. Cecília . – Habár… Oly hirtelen hallgatott el, hogy a csend, amit a hangja hiánya teremtett, mindenki figyelmét felkeltette.  – Én már tudom – moso mo solyo lyodott dott el, és szemében sz emében r avasz tűz tűz átható fénye égett ég ett –, miként szö s zökhetünk khetünk meg úgy, hogy egyikünk se áldozza fel magát, és Hülék mégis börtönbe kerüljenek!

10  Állati  Állat i magnetizmus magneti zmus Pest, 1900. október 8.  Ha rajta raj ta múlik, az én szokottnál is morcosabb báróm biztos egy mukkot sem ejtett volna ki a száján egész úton. Mióta felállt félbehagyott reggelije mellől, oly makacsul hallgatott, mint egy némasági fogadalmat tett szerzetes, aki borús ábrázatával még a napfényt is ki akarja oltani. A csendet jól tűrtem, míg csak át nem értünk Budáról Pestre, ám konflisunkkal a Király utcán kocogva már nem bírtam bír tam tovább. tovább.  – Rosszul áll magának mag ának ez a zor zo r d harag har ag,, cseppet sem kedves Richárdom Richár dom – mondtam mo ndtam fanyar mosollyal.  – Bocsásso Boc sássonn meg, meg , Mili, de eszemben sincs szór szó r akoztat ako ztatóó nak lenni lenn i – felelte, felel te, miközben mikö zben továbbr to vábbraa is a hajtó hátát fixírozta, mintha a tekintetével lyukat szeretne égetni belé. Szegény öreg érezhetett is valamit, mivel időnként ok nélkül meg-meg legyintette legyintette az egyébként kiválóan húzó ló farát. far át.  – Eszembe Eszem be sem jutott, hog ho g y természetének ter mészetének megtagadásá meg tagadásárr a bírjam bír jam magát mag át – fecsegtem fecseg tem tovább, to vább, mer m ertt tudtam: ennél jobban semmi mással nem volnék képes kihozni őt a sodrából, pedig épp ez volt a célom. – Ám ha komor képpel és barátságtalan szavakkal is, azért megoszthatná velem, mi böki a csőrét.  – A viselkedése, viselked ése, Mili! – fakadt ki ő hirtelen, hir telen, bár továbbra továbbr a sem for fo r dult felém. felém . Én csodálko cso dálkozva zva néztem néztem végig magamon.  – Ezt nem értem. ér tem. Egyenes Egye nes háttal háttal és derékkal, der ékkal, felszeg ett fejjel, fejj el, ölemben öl emben összekulcso ös szekulcsolt lt kézzel ülök. ülö k. Még a zökkenőknél sem dőlök hátra, sőt, a lábaimat sem tettem keresztbe, miként azt mostanság néhány fiatal leány megengedi magának. Mindezt figyelembe véve úgy kocsizom itt magával, kedvetlen kedvetlen Richárd, ahogy aho gy azt az etikett etikett előírja. előír ja. Akkor Akkor hát… hát…  – Ugyan, hisz tudja jó l, hogy ho gy én é n nem a tartásáró tar tásáróll beszélek beszél ek – vágott vág ott inger inge r ülten a szavamba.  – Akkor hát a kalapom kalapo m áll r o sszul? – játszott játszo ttam am az ijedtet. – Vag Vagyy a fátylam enged eng ed túl sokat so kat látni az arcomból? Tervem végre bevált. Ambrózy báró hirtelen felemelte a botját, és megkocogtatta vele a kocsis hátát.  – Itt Itt álljon álljo n meg! meg !  – Méltósá Méltóságg os úr, úr , a Kazinczy utca már csak egy eg y sarok! sar ok!  – Éppen azért. azér t. – Richárd, Richár d, habár a konflis kon flis még m ég mozg mo zgoo tt, tt, máris már is felállt. fel állt. – Sétálni támadt kedvem. Az öreg cilinderét emelve köszönte meg a viteldíjat, s mivel két joghallgató fizimiskájú fiatalember máris már is elfoglal elfo glalta ta még ki sem hűlt helyünket helyünket a bőr üléseken, nyomban tovább is hajtott. hajtott. Én a árdán állva vártam, míg Ambrózy báró a karját nyújtja, majd felvéve léptei ritmusát, elindultam vele a következő sarok irányába.  – Mondja hát, mi bántja már má r megint! meg int!?? – incselkedtem incsel kedtem tovább. – Súlyos Súl yos dolo do logg lehet, ha nem akarta, akar ta, hogy a kocsis is hallja.  – Női Kaszinó ! E két szót úgy lö kte ki a száján, mint folyami fol yami hajós a túlrágott túlrág ott bagólét. Persze én már tudtam, tudtam, hogy mi nyomja a szívét, hisz a hangulata akkor romlott meg ily végzetesen, mikor Agáta mama és én reggeli közben beszámoltunk neki az előző esti kalandunkról.  – Hiszen maga mag a küldött küldö tt o da minket – hajoltam hajo ltam kissé előr elő r e, hogy hog y az arcába ar cába nézhessek, ám az ő tekintete továbbra is az utca egy távoli, meghatározhatatlan pontjára tapadt. – Úgy jelentette be Agáta mamát és engem a kaszinóba, hogy még csak meg sem kérdezte, akarunk-e a felsőbb körök

hölgyeivel kvaterkázni{242}!  – Tán bor bo r t is ittak?! ittak?! – nézett r ám mulatt mul attató ató rémülettel r émülettel Richárd. Richár d.  – Jaj, menjen menj en már, maga ma ga bolondo bol ondo s! Leg Legfelj feljebb ebb ha csöppnyi csö ppnyi ánizslikő ánizs likőrr t.  – Mindegy. Az anyám már többször többszö r is jár t ott, ott, de még sohasem so hasem csinált csi nált botrányt. botr ányt.  – Pedig kedve biztos lett volna vol na hozzá hoz zá – nevettem fel, persze per sze csak halkan, hisz egy eg y úri úr i leány az utcán sosem fejezheti ki az érzelmeit anélkül, hogy közbotrányt ne okozna. – Agáta mama jobb nevelést kapott, és sokkal tapasztaltabb, mint én, nekem mégis úgy tűnt, hogy kifejezetten tetszett neki a szókimondásom.  – Kénytelen vagyo vag yokk megállapí meg állapítani tani – szólt szó lt élesen Ambróz Ambr ózyy báró bár ó –, hogy ho gy ön r ossz oss z hatással van az édesanyámra.  – Ha r ossz oss z hatás alatt azt az t érti, ér ti, báró bár ó úr, hogy hog y a gró gr ó fnő az utóbbi néhány hónapban hó napban többet nevetett, nevetett, mint előtte esztendőkön át… Ezt nem én mondom, hanem Terka néni!… akkor tudja meg: csak azt bánom, hogy magára képtelen vagyok ilyen hatással lenni.  – Nincs abban semmi nevetnivaló, nevetnivaló , ha egy eg y úri úr i leány a női nő i egyenjo eg yenjogg úság ostoba os toba eszméi mellett mell ett kardoskodik – vágott vissza Richárd, és hogy immár kezdett igazán dühössé válni, azt jól mutatta kipirult arca. – A végén még megélem, hogy a mama és kegyed beállnak szüfrazsettnek {243}. A nyelvemen persze máris ott ficánkolt legalább három csípős visszavágás, ám ekkor szerencsére felpillantottam, és attól, amit láttam, menten belém fagyott a szó. Richárd arcán őszinte kétségbeesés tükröződött, tekintete sintérek által hajszolt kutyáéra emlékeztetett, és a karja, amivel engem vezetett, úgy megfeszült, mintha márványból faragták volna. Ez a buta  női egyenjogúság, s hogy én a Női Kaszinó hölgyei előtt szemérmetlenül elmondtam a véleményemet, sokkal mélyebben érintette őt, mint gondoltam. Teljességgel hihetetlen és érthetetlen volt, ám abban a pillanatban mégis biztosra vettem, hogy Ambrózy Richárd báró fél valamitől!  – Csupán óvni szeretném szer etném magá ma gátt – mo ndta, mikor miko r a sar okra okr a ér ve befor bef or dultunk a keskeny Kazinczy Kazi nczy utcába. utcába. – Az Az efféle szükségtelen szükség telen kis botrányok botrányo k sem önnek, ö nnek, sem idős édesanyámnak nem tesznek tesznek jót.  – Nyugodjo Nyugo djonn meg, meg , báró bár ó úr – szóltam szó ltam csendesen. – Eztán Eztán elővig elő vigyázatosabb yázatosabb leszek. l eszek.  – Köszönöm Köszö nöm – biccentett, biccentett, és a hangja hang ja valóban való ban megkö meg könnyebbülésr nnyebbülésr ől árulko ár ulkodo dott tt.. – Akkor most mo st végre foglalkozzunk azzal, amiért idejöttünk. A házszám, ahol Berger Adél varrónőként dolgozott…  – Negyvenkettő – idéztem idéz tem fel. – Első Első emelet emele t három. háro m. A bérháznál, melynek szűk udvarára udvarár a beléptünk, beléptünk, szegényebbet és szomo rúbbat még sohasem látt l áttam. am. A kapualjban és a macskaköves udvaron édeskés bűz terjengett, amit még a csípős októberi levegő sem volt képes enyhíteni, a sötétbarna falakból viszont, melyekről már rég lehullott a vakolat, a nyomorúság kesernyés lehelete áradt. Amint a kicsiny udvarba tettük a lábunkat, zörrenve nyílt a bejárathoz legközelebb eső lakás üvegezett ajtaja, mely mögül alacsony, görbe hátú, kipát{244} viselő emberke toppant elénk, elénk, mély főhajtás fő hajtással sal köszöntve kö szöntve minket. {245}  – Boruch tije , méltóságos úr – mondta, tekintetét Ambrózy báró cipőjének orrára szegezve. –  Nevem Schmidt Rezső {246}, szolgálatjukra. Ha szabad érdeklődnöm, kit tetszenek keresni a mi szerény hajlékunkban? Megmondt egmo ndtuk, uk, mire ő széles karmozdulat karmo zdulatokkal okkal a lépcsőházba lépcső házba ter terelt elt minket. minket.  – Tessenek csak csa k bezör bezö r g etni bátran – biztatott, miközben miköz ben továbbr a is a lépcső foko fo kokat kat nézte a lábunk előtt. – Az asszonyok együtt vannak, és épp úgy szorgoskodnak reggeltől estig, miként máskor.  – Csak azt tudnám – súgtam súg tam Richárdnak, Richár dnak, midőn midő n a folyvást fo lyvást hajlongó hajlo ngó házmester hallótávolsá halló távolságo gonn kívül került –, az itt lakókat vajon ki értesít ér tesítii arró ar ról, l, hogy hog y a külvilágban épp nappal van-e vagy éjszaka?  – Ez az udvar valóban való ban r endkívül sötét sö tét – ér é r tett tett egyet eg yet a báró, bár ó, oly ol y óvatosan óva tosan lépve a függő füg gőfo folyo lyosó sórr a, mintha attól tartana, hogy az menten leomlik. – Akárki tervezte is a házat, a napfényt biztos nem tartotta az emberi élethez szükséges dolognak. Az ijesztően ingatag, rozsdamarta korláttól a lehető legtávolabbra húzódva mentünk végig a

gangon. Olykor le kellett hajolnunk, mivel az utunkat itt-ott kifeszített madzagokra aggatott ruhák keresztezték. Feltűnt, hogy a báró milyen különös gonddal tolta félre botjával az alsószoknyákat, hogy azok még véletlenül se érinthessék meg őt. Az első emelet hármas számú lakás ajtófélfáján (miként a többin is) díszes kis fatok, mezuza{247} fogadott minket. Mivel csengőt sehol nem leltünk, bár a zsinór helye még látszott, így Ambrózy báró sétapálcájának sétapálcájának fejével kezdte verni a bejáratot. bejár atot.  – Richárd, Richár d, kérem, kér em, ne csapjon csapj on ekko r a zajt! – szóltam rá r á sietve. – Halálra Halálr a rémíti r émíti a lakókat. lakó kat. Az ajtó feltárult. A küszöbön túlról sápadt, remegő ajkú nő bámult ránk. Törékeny alakját nagyon egyszerű, szürke, dísztelen, kopott, ám annál tisztább kartonruha tette egészen verébszerűvé, mely hatást csak fokozta a feltűnően előreugró, csontos orr és a két riadtan csillogó madárszem.  – Bocsánat – hebegte hebeg te zavartan. zavar tan. – Siettem, ahogy ahog y tudtam. tudtam. Mi Mi tetszik? Ambrózy báró – rólam teljességgel megfeledkezve! – bemutatkozott, és közölte, hogy mi járatban van.  – Tessék befáradni befár adni – állt félre félr e a nő, nő , fejét éppúgy éppúg y lehajtva, miként kor ábban a házmester. Ennyi szomorú alázattól, amennyit ebben a szegény, askenázi zsidók {248}  lakta házban láttam, már-már kezdtem szégyellni magam. A lakás kisebb volt, mint az Ambrózy-villa Ambró zy-villa kamrája. kamr ája. A kétlépésnyi kétlépésnyi előtérből előtér ből jobbra jobbr a nyílt a konyha, melynek ablaka a gangra nézett, szemben pedig az egyetlen szoba várt ránk, ami egyként szolgált hálóként, nappaliként, műhelyként és raktárként. A szúrágta, vén bútorok felületén, a vetett ágyon, sőt még a hatalmas hatalmas ruhásszekrény r uhásszekrény tetején tetején is élére vasalt, paty patyolat olat ruhák r uhák – leginkább női fehér neműk, neműk, férfi ingmellek, kézelők és harisnyák – hevertek. Középen ovális asztalka állt, tele varróholmikkal, spulnikkal, tűpárnákkal, kicsinyke ollókkal, valamint egy nagy petróleumlámpával, mely – falra szerelt három társával együtt – szolgáltatta az összes fényt, mivel a helyiségnek nem volt ablaka. A sarokban kicsiny vaskályha dohogott, mellette pedig vasalódeszka rogyadozott, szintén dugig pakolva. Egyedül a menóra{249} kapott díszhelyet a sarokban álló asztalkán. A levegő fojtott volt és sűrű a falakból áradó penészszagtól, mely különösen ott volt érezhető, ahol az özönvíz előtti tapéta felhólyagosodott.  – Bórich hábo!{250}  – reccsent ránk a bejárattal szemközt ülő matróna, cseppet sem kedvesen. –  Nevem Deutsch Gizella. Kérem, közöljék, miben állhatunk a rendelkezésükre, és egyben bocsássák meg, ha nem tesszük félre a munkát, de mi itt itt mind az idő szolgáló szol gálóii vagyunk. Az asztal körül négy szék sorakozott. Az ezüstősz hajkoronát viselő, széles állú, durva arcú matróna, aki csúfsága ellenére tekintélyt parancsoló, sőt épp ezért már-már hátborzongató jelenés volt, úgy nézett ránk, mint betolakodó gyilkosokra. Jobb kezében a tűt kardként tartotta, míg baljában az épp javítás alatt álló míder{251} pajzsnak tűnt. Mellette ellette valamivel fiatalabbnak fiatalabbnak tetsző, tetsző, ám szintén ősz ő sz hajú öregasszo ör egasszony ny ült, kinek tekintetéb tekintetében en nem gyűlölet, inkább gyermeki kíváncsiság fénylett. Apró fejét kissé oldalra billentette, nyelvét a szája sarkán kidugta, és mikor a báró megemelte a kalapját, halkan felkuncogott.  – Nézd, Gizám, milyen m ilyen her cig ez a goj{252} fiatalember!  – Ernesztin, Erne sztin, hallgass! hallg ass! – för fö r medt r á a matrón matr óna, a, majd ismét a báróho bár óhozz for fo r dult. – Bocsásso Bocsás sonn meg, meg , nagyuram, de az én drága húgom, húgo m, bár még mindig ügyesen varr, varr, sajnos már kissé mesüge. mesüge. A szürke ruhás, sápadt asszony, aki korábban kor ábban beengedett minket, most elsurr anva mellettünk mellettünk épp le akart ülni, mikor miko r Deutsch Deutsch Gizella a tűvel tűvel felé bökött. bö kött.  – Ő itten a harmadik harm adik társnő tár snőnk! nk!  – Wer Werschitz schitz Szidónia, Szidó nia, szolg szo lgálatukr álatukraa – egyenesedett eg yenesedett ki és hajolt hajo lt meg ismét i smét a nő, majd m ajd jól jó l hallhatóan hall hatóan a matróna matró na fülébe súgott: – Ez az úr itt Ambró Ambrózy zy Richárd báró .  – Tehát egy eg y ajser{253}  goj! Minékünk itt, kérem, varrás a melóhénk {254}  – közölte a tényállást Deutsch Deutsch Gizella. – Ha más ügyben jár felénk a báró bár ó úr, akkor el van tévedve. tévedve.

Mit is mondhatnék, bizony sértett, hogy a három varrónő átnéz rajtam. Egyedül Ernesztin zavaros, tétova tekintete tévedt felém, ám ő is csak a ruhám szabását szemlélte meg, ám azt, hogy benne vagyok, tán fel sem fogta. Hogy mi ennek az oka, mindjárt sejtettem. A szigorú vallási szabályok szerint élő askenázi asszonyok számára bizonyára megbotránkoztató lehetett a tény, hogy egy fiatal leány férfitársaságban, gárdedám nélkül tér be idegen lakásokba. Ambrózy bárót azonban a felénk áradó, kimért udvariasságba csomagolt megvetés cseppet sem zavarta. Egyenest a matróna szemébe nézett, nézett, és borjúbőr bor júbőr kesztyű kesztyűbe be bújtatott bújtatott kezét a negyedik, ür esen álló szék támlájára helyezte. helyezte. Miközben Miközben beszélt, ujjai úgy doboltak, mintha katonai indulót pergetnének, pedig a báró igazán nem tűnt nyugtalannak.  – Ez kinek a helye? – kér dezte elsőként. első ként. – Miér Miértt gazdátlan ez a szék? sz ék? Két társnője ijedten nézett Deutsch Gizellára, aki azonban ügyet sem vetve rájuk, rezzenetlen arccal ar ccal állta a báró bár ó tekintet tekintetét. ét.  – Úgy! – szólt, szó lt, és é s a hangja hang ja kettéhasíto kettéhasított tt lepedő r eccsenésér e emlékeztetet emlék eztetett.t. – Szóval Szóva l maga mag a valami valam i óberhóhem{255}, mi?!  – Való Valóban ban nyomo nyo mozo zok, k, de a rendő r endőrr ségnek ség nek tagja semmi s emmilyen lyen for fo r mában nem vag v agyok. yok.  – Ezek szerint szer int parancsa para ncsa sincs, hog ho g y minket molesztálhasso mo lesztálhasson? n?  – Legfeljebb Legfe ljebb a lelkii l elkiismer smeretemtől. etemtől. Ambrózy válasza meglepte a matrónát, ám ezt csupán egyetlen apró rángás árulta el a bal pofacsontja fölött.  – Mivel nincs titkolnivaló titkolnival ó m, mindenkine m indenkinek, k, akit aki t jó szándék vezérel, vezér el, azt mondo mo ndom: m: jöjjö jö jjönn békével! béké vel! –  mondta.  – Köszönöm Köszö nöm,, asszonyom asszo nyom,, ha engem eng em is közéjük köz éjük sor ol – hajolt hajo lt meg Richárd Richár d anélkül, hogy ho gy levette volna a kalapját, amit egyébként mindvégig magán tartott, hisz zsidó házban ez így ildomos. – Akkor hát újra kérdem: kér dem: kié itt ez a hely? Ámulva néztem a báróra. Most először láttam őszinte tisztelettel beszélni egy nővel, aki ráadásul a Monarchiában általános felfogás szerint nem csak a társadalmi rangja, de izraelita felekezete miatt is mélyen „alatta” állt. Egek, hisz eleinte még nekem, a marosvásárhelyi polgárlánynak is csak félvállról, hányavetin vetette oda a szót! Ez az idős varrónő viszont, aki rettenthetetlen tartásából ítélve valaha jobb napokat is látott, nyomban kivívta a tiszteletét, sőt mivel Richárd a jiddis kifejezéseket is értette, az érzés máris kölcsönös volt.  – Valóban aló ban ez a r ozzant oz zant szék az, ami a báró bár ó urat ur at közibénk kö zibénk hozta? ho zta? – vonta vo nta össze öss ze a szemöldö szemö ldökét két Deutsch Gizella.  – Inkább az, akinek ezen a széken mos m ostt ülnie kéne.  – Ajvé córesz {256}, az Adélka! – szakadt fel Szidóniából a sírás, sír ás, amit mindjárt igyekezet ig yekezettt is elfojtani, hisz a matróna úgy nézett rá, mint aki menten kész átdöfni őt a kezében tartott tűvel.  – Úgy mondják, mo ndják, Adélka meghalt meg halt – jelentette ki álmatag, álma tag, együgy eg yügyűű mosol mo sollyal lyal Ernesztin Erne sztin néni, majd hirtelen hir telen felkiáltott: felkiáltott: – Mikor sütsz sütsz végre végr e flódnit {257}, Gizám?  – Majd  purimkor {258}, kedvesem – felelte gyöngéden a húgának Deutsch Gizella. – De csak akkor, ha most csendben kivárod, míg én ezzel az úrral mindent megbeszélek. Ernesztin néni, mint valami kislány, ragyogó szemét a báróra vetette, kuncogott, és végül ismét az ölében tartott, foltozni való ruha fölé hajolt. Döbbenten láttam, hogy miközben szegénynek már teljesen berozsdált az esze kereke, ráncos ujjai oly fürgén és ügyesen mozgatták a tűt, mint leányálmok bátor vitézei a sárkányszeletelő kardot.  – Azt nyilván ön ö n is tudja, báró bár ó úr, úr , hogy hog y Berger Berg er Adél elhunyt.  – Tehát ez itt az ő széke volt? vo lt?  – Igen, ő ült ül t ott, míg… míg … – Deutsch Deutsch Gizella Giz ella elhar el harapta apta a mondatot. mo ndatot.  – Mesélnének nekem arr ar r ó l a napr na próó l? – Ambró Ambr ó zy bár bá r ó továbbra továbbr a is a szék támláján nyugtat nyug tatta ta kezét,

és az ujjai időnként idő nként különös különö s táncot táncot jártak jár tak..  – Rég volt vo lt az, báró bár ó úr, úr , nagyon nag yon r ég. ég .  – Hat hónap hó nap nem olyan o lyan nagy nag y idő. idő .  – Hat hónap hó nap olyko o lykorr felér az ör ö r ö kkévalóság kkévaló sággg al – vágott vág ott vissza a matró matr ó na.  – Április Ápri lis 11-én is mind itt voltak? vol tak? – makacskodott makacsko dott tovább a báró bár ó , mire mir e a matróna matr óna kis sóhajt sóh ajt hallatva adta adta fel végre vég re a makacs ellenállást.  – Igen, aznap is mind m ind a négyen nég yen itt dolgoz dolg oztunk. tunk.  – Mikor érkezett ér kezett a levél?  – Valamiko alami korr késő délután. – Deutsch Gizell G izellaa beesett arcán ar cán ideges ideg es r ángás áng ás futott át. – Egy kifutófiú kifutó fiú hozta és adta át Adélnak, aki nyomban a konyhába ment, hogy elolvassa azt. Mikor visszatért, oly zaklatott volt, mint akire rátört a gedóhesz {259}.  Kérlelni kezdett, hogy engedjem el korábban, mert sürgős családi ügye támadt.  – Tudtommal nem voltak vo ltak hozzátarto hozzá tartozó zói.i.  – Így Íg y igaz ig az – bólintott ból intott a matróna matr óna.. – Adél árvaként ár vaként nőtt nő tt fel. Hónapo Hó naposs szobában szo bában lakott lako tt az Ó utcában, amit valami idős hivatalnok adott ki neki, és soha nem hallottam róla, hogy bármilyen rokonával is kapcsolatot tartott volna.  – Végül eleng el engedte edte őt?  – Miután Miután háro hár o mszor mszo r is megszúr meg szúrta ta az ujját, és összevér ös szevérezte ezte Andrássy gr ófnő óf nő batiszt keszkenőjét, keszkenő jét, kénytelen voltam, nehogy még több kárt okozzon.  – Ha jól sejtem, s ejtem, többé nem látt l átták ák őt. ő t.  – Vártuk Vár tuk másnap, másna p, de hiába. – Deutsch Gizella Giz ella felvetett állal meredt mer edt Richárdr Richár dra. a. – Legköz Leg közelebb elebb már csak a halálhírét hozták a lapok. Ennyit tudunk, méltóságos úr, se többet, se kevesebbet. Ha azt gondolta, hogy mi itt afféle pletykakör vagyunk, és varrogatás közben kibeszéljük a titkainkat, hát tévedett. Úgy tűnt, hogy a beszélgetésnek álcázott kihallgatás zsákutcába jutott. Vártam, hogy a báró mikor engedi át nekem a terepet, elvégre azért hozott magával, mert előttem könnyebben nyílnak meg a női tanúk, tanúk, ám semmi ilyesmit nem tett. tett. Ehelyett Ehelyett elnézést kért kért a zavarásért, zavarásér t, majd maga előtt ter ter elve engem, engem , nyugodtan nyugo dtan távozott. távozott.  – Ez meg mi volt? vo lt? – ripako ri pakodtam dtam rá, r á, mikor miko r az utcára értünk. ér tünk. – Ennyi a maga mag a híres nyomozása? nyomo zása? Hisz Hisz semmit nem tudtunk meg!  – Itt Itt vár jon jo n – mondta mo ndta ő, ő , sétapálcájával sétapálcájáva l a kapu mellett mell ettii házfalr házfal r a mutatva. – Leg yen türelmes, türel mes, és ne mozduljon innét, innét, míg magáért nem jövök! Ezzel fogta magát, és úgy otthagyott, mint Szent Pál az oláhokat. Jó húsz percig fagyoskodtam a árdán, megbámultatva magam mindenféle arra járó női- és férfiszeméllyel, akik közül többen is olyan ol yan szavakat motyogtak motyog tak az orruk or ruk alatt al att,, amiket nem értettem, értettem, de úgy sejtem, tán tán jobb jo bb is így íg y. Már Már épp lázadni akartam a báró parancsa ellen, és indultam volna a Király utca felé, hogy ott kocsit fogjak, mikor az öreg ör eg bérház bér ház kapuján kapuján ismerős alak lépett lépett ki.  – Jaj, édes kisasszony, kisasszo ny, ezer áldás szálljo szállj o n a fejére, fejér e, amiér amié r t meg m egvár vártt – hadarta hadar ta Werschitz Szidónia, Szidó nia, aki most sápadtabbnak tűnt, mint mikor a vadember módra zörgető bárónak ajtót nyitott. – Szegény Giza néni igen ig en gyanakvó természet term észet ám, ezér ezértt nem szabadulhat szabadulhattam tam hamarébb.  – Hogyan? Hog yan? – Nem értet ér tettem tem semmit. – Mag Magaa tudta, tudta, hog y én itt…? itt…?  – Már hogyne hog yne tudtam tudtam volna, vo lna, mikor miko r a báró bár ó úr megíg meg ígér érte,. te,. hogy hog y így íg y lesz – sutyorog sutyor ogta ta az asszony, asszo ny, majd esetlen izgalommal belém karolt. – Tegyünk úgy, mintha jó sógornők lennénk, akik épp kóser{260} húsért mennek a sakterhez{261}. Jöjjön szépen velem, és én sebest elmondok mindent töviről hegyire!  – Addig egy eg y tapodtat sem – makacsko m akacskodtam dtam –, míg mí g meg nem mag ma g yarázza, yar ázza, honnan ho nnan tudta, hogy hog y várni vár ni fogom.

 – Honnét, honnét – méltatlankodott. méltatlanko dott. – Hisz mondtam mo ndtam már: már : a báró úr megíg meg ígér érte. te.  – Mikor és hogya ho gyan, n, ha egyszer eg yszer nem is beszélhettek besz élhettek egymással? egymá ssal?  – Hát a csavar gók gó k kézjelével kézje lével – felelte fel elte Wer Werschitz schitz Szidónia. Szidó nia. – Míg Giza G iza nénivel beszélt, a bár ó úr az ujjai mozgatásával engem is kifaggatott. Először igen megijedtem, hogy észrevette rajtam csavargó apám örökségét, de aztán…  – Miféle ör ö r ö kséget? kség et?  – Ezt a háro hár o m, bőr ömbe öm be szür s zürkült kült tintapöttyöt itt i tt,, a csuklóm csukló m fölö fö lött tt – mutatta mutatta az a z asszony. asszo ny. – Valaha Valaha a szabad szívű, városról városra járó csavargók erről ismerték föl egymást. A kézjeleket még kisjány koromban az apámtól tanultam. Ő, mondjuk, nem volt igazi snorer{262}, csak afféle vándor bádogos, de azért megkapta a pöttyöket, és a titkos jelelést is nagyon értette. Tán a kisasszony nem ismeri a módját?  – Hát… Hát… nem.  – Semmi g ond – legyintett leg yintett elnézően elnéző en Szidónia. Szidó nia. – Ma már én se büszkélkedek büszkélkede k azzal a gehakte {263} córesszel , ami süldő jány koromban kísért engemet, de azért el semmit nem feledtem. Amint láttam, hogy a báró úr betűket mutat, miközben Giza nénivel beszél, én mindjárt tudtam: megbízható emberrel van dolgom. Vissza is jeleltem neki, közölve, hogy ismerem szegény Adélka titkát, amit a kisasszonnyal szívesen meg is osztok.  – Miért velem? Miér t nem a báró val?  – Hogy Hog y venné ki magát, mag át, ha egy eg y vadidegen vadideg en férfival fér fival,, aki r áadásul ajser goj, go j, leállnék leáll nék az utcán trécselni? – rémüldözött Szidónia. – Ezen a környéken engem mindenki ismer! A zsidó asszonyoknál pedig nincs pletykásabb pletykásabb fajta az egész föld kerekén, nekem ezt bátran elhiheti a kisasszony. A Dob utca felé indultunk. Szidónia úgy vonszolt a sarokig, mintha kergetnék, és közben fojtott hangon, hadarva beszélt:  – A mi drág dr ágaa Adélkánk súlyos súlyo s szívbéli szívbél i bánatba esett. A fiatalember fiatalem ber előszö elő szörr csak varr var r atni, vasaltatni ött hozzánk, és Kulcsár Gézaként mutatkozott be. Igen fess, jó modorú ember volt, olyan tartással, ami csakis a katonatisztekre jellemző, pedig civilt viselt. Oh, azok a zsebkendők, ingmellek és alsónadrágok! – A varrónő huncut mosolyt villantott felém, én meg biz’ fülig pirultam. – Csupa kényes, méregdrága, finom holmi. Azonnal látszott rajtuk, hogy a gazdájuk sokkal magasabb polcon ül, mint valami közönség es Kulcsár.  – Szóval Szóva l Adél udvarló udvar lója ja álnevet álne vet használt?  – Akkor Akko r még nem volt vo lt néki az udvarló udvar lója, ja, csupán egy eg y kuncsaft. kun csaft. Később azonban, azo nban, miko m ikorr komo kom o lyra lyr a fordult for dult kettejük kettejük között a dolog, dolo g, elár ulta az igazi nevét. Úgy hívták, hívták, hogy hog y Sziklay! Ifjabb Ifjabb Sziklay Géza! Éreztem Szidónia titokzatoskodó hangsúlyából, hogy ismernem kéne a nevet, sőt ott helyben sikkantgatnom, ájuldoznom illene a hallatán, de hiába, mivel én még sosem hallottam semmiféle Sziklayról. A varrónő kissé csalódottan fogadta méla közönyömet, majd tovább beszélt:  – Szóval Szó val ez a Sziklay, aki egyébként eg yébként főhadnag fő hadnagyként yként szolg szo lgált ált Kassán, gyakor gya kor ta töltött töltö ttee kimenő ki menőjét jét a székesfővárosban, és olyankor első útja mindig a mi Adélkánkhoz vezetett. Nagy volt ám kettejük között a szerelem, meg persze a bánat is. Elvégre olyat elképzelni sem lehet, hogy egy nemesi goj család sarja szegény zsidó varrólányt vegyen feleségnek. Az úrfi apja {264} meg is orrontotta a dolgot, és ráparancsolt a fiára, hogy térjen rögvest haza, mert ott rangjához méltó menyasszony várja.  – Szóval Szóva l ezért ezér t hívta le akkor akko r délután az utcára Adélt az a Kulcsár? Kulcsár ? Akarom Akaro m mondani: mo ndani: az ifjabb ifja bb Sziklay?  – Ezért Ezér t hát! – bólo bó loga gatott tott buzgó buzg ó n Szidónia, Szidó nia, miközben mikö zben lépteinket a Kálvin tér felé terelte. terel te. – Adél aznap már nem jött vissza közénk, de munka után megvárt engemet, mert hát én voltam néki az egyetlen barátnéja, s elmondta, hogy szökniük kell. Sziklay úr úgy sejtette, hogy az édesatyja magándetektívvel figyelteti őt. Nincs tehát más választásuk, vélte a főhadnagy úr, mint mihamarább kivándorolni Amerikába, ahol aztán úgy szerethetik egymást, miként az az égben meg vagyon írva.

Az én drága barátném el is volt szánva a dologra, pedig félt, mert miközben Sziklay úrral beszélt, neki is feltűnt valami fura, göthös kis alak, aki a közelükben ólálkodott, mintha ki akarná őket hallgatni.  – Göthös Gö thös alak? ala k? – ismételtem elg o ndolkod ndol kodva. va. – Többet Tö bbet nem mondott mo ndott róla? ró la?  – Hát… Az irdatlan ir datlan nagy, nag y, acélpántos bőr táskáját is emlí e mlítet tette, te, melynek o ldalába L és A betűk betűk voltak gravírozva – vont vállat a varrónő, mint aki nem érti, miért fontos ez. – Különösnek tartotta, hogy a magándetektívek mai napság ilyen böhöm fotóapparátokat hurcolászva járnak szimatolni, és még a nevük kezdőbetűit sem takargatják.  – Végül is i s Adél miben mar m aradt adt az udvarlój udvarl ójával? ával?  – Sziklay úrfi úr fi azt mondta, mo ndta, hogy ho gy mindent megszer meg szervez vez és üzenni fog fo g érte, ér te, ám Adélka még aznap éjjel… – Szidónia szemébe könnyek futottak. – Hiszen tetszik tudni! Kivonta karját az enyémből, enyémbő l, és hátr hátr álni kezdett. kezdett.  – Ennyit segíthettem – mondta –, és üzenem a bár bá r ó úr nak, hogy hog y Záj gezind un stark.{265}!

Richárd alig fél perccel később vett fel a konflisra, amit korábban a Kálvin téren fogott, s azóta is mindvégig mindvégig a nyomomban por oszkált vele. vele.  – Emlékezetem Emlékeze tem szerint szer int azt parancso par ancsoltam, ltam, hogy hog y ne mozduljo mo zduljonn a kapu mellő mell ő l, míg magáér mag áértt nem megyek – dörr dö rr ent rám, miután elhelyezkedt elhelyezkedtem em mellette. mellette.  – Tudhatná, hogy ho gy r osszul os szul tűr tűr öm az utasítgatást – vágtam vág tam vissza, pedig akkor akko r épp szemernyi szemer nyi kedvem sem volt a vitához. – Egyébként pedig Werschitz kisasszony ragaszkodott hozzá, hogy hagyjuk el a Kazinczy utcát utcát,, mielőtt mielő tt az ismerősei ismer ősei észrevesznek minket.  – Ostobaság Ostoba ság – for fo r tyant fel a báró. bár ó. – Mialatt maguk mag uk kor zóztak, zó ztak, legalább leg alább két tucat szempár leste minden léptüket a függönyök és spaletták mögül. Ez már csak ilyen környék. Áh, de mindegy is! Inkább arról beszéljen, mit tudott meg Berger Adélról! Miután hűen hűen elismételtem a varró var rónő nő minden szavát, még hozzátettem: hozzátettem:  – Az ügy elég világos világ osnak nak látszik.  – Nocsak?! No csak?! – Ambró Ambr ó zy bár ó hangjába hang jába csipetnyi gúny gún y vegyült, veg yült, ám ezt a békát bé kát is lenyeltem, mivel a bosszú annál édesebb, minél többet kell rá várni, és én már tudtam, miként török borsot Richárd orra alá. – Halljuk hát a következtetéseit!  – A göthös gö thös kis ember em berke ke bizonyár bizo nyáraa Lovich Lovi ch Antal fényképész volt, vo lt, aki botcsinálta botcsinál ta magándetekt magá ndetektívként ívként figyelte és kihallgatta a szerelmeseket. Miután megtudta, hogy szökni készülnek, még aznap este Sziklay nevében a Hajós utcába csalta a lányt…  – Vajo Vajonn hogyan? hog yan? – vágo vág o tt a szavamba Ambró zy báró bár ó , mintha vizsgáztatna. vizsg áztatna.  – Bizonyár Bizo nyáraa elhitette vele, hogy ho gy a kedvese o tt talált biztos helyet, mondjuk mo ndjuk egy eg y lakást, ahol aho l nyugodtan találkozhatnak. A lány fel is ment a második emeletre, ahol Lovich a sötét lépcsőházból rárontott, és átlökte őt a korláton.  – Minden klappol klappo l – bólintott bó lintott a báró bár ó –, csak épp az egész eg ész valahogy valaho gy mégis még is sántít. Lovich Lovi ch szerencsétlen ember volt, aki pénzt kapott azért, hogy megölje Berger Adélt. De vajon ki gyűlölte annyira a lányt, lányt, hogy hog y ilyen tettre tettre buzdítsa a fotogr fotog r áfust? áfust?  – Hiszen ez egyér eg yértelmű telmű – néztem r á gyanako gya nakodva, dva, mert mer t a válasz valóban való ban túl világo világ o s volt vo lt ahhoz, ahho z, semhogy semhog y ne lássa. – Sziklay főhadnagy apja bérelte bér elte fel Lovichot!  – Hm – töpreng töpr engett ett el Ambró zy báró, bár ó, majd gondterhel go ndterhelten ten megcsó meg csóválta válta a fejét. – Na és a többi gyilkosság? Vajon azok mögött is mind idősebb Sziklay áll, aki egyébként nem más, mint Rozsnyó város köztiszteletben álló polgármestere?

 – Óh – lepődtem lepő dtem meg, meg , majd némi mereng mer engés és után kijelentet kijel entettem: tem: – Attól, Attól, hogy ho gy egész eg ész életében becsületesnek becsületesnek látszott, látszott, még lehet megátalkodott megátalkodo tt bűnöző bűnöző..  – Aki r ozsnyó oz snyóii bárso bár sonyszékében nyszékében ülve kasszírnő kasszír nőket, ket, osztrák osz trák kézicselédeket kézicsel édeket és kor ko r o natanúkat ölet öl et meg a bérgyilkosaival? – Ambrózy báró most még hevesebben rázta a fejét. – Nem, nem, nem, ez aligha valószínű! Továbbra is csak annyi bizonyos, hogy e különös bűncselekmények mögött ugyanaz a személy áll, de az nem lehet Rozsnyó polgármestere. Berger Adél halála persze jól jött neki, ám a többi… Elég a találgatásból! Mielőtt további következtetéseket vonnánk le, több információra van szükségünk. Kocsis, a főkapitányságra! Konflisunk a Ferencz Jó zsef tér felé indult. indult. Habár Habár útközben útközben Richárd szíve szerint szeri nt mély hallgatásba burkoló burko lózott zott vol volna, na, én képtelen képtelen voltam csendben maradni.  – Mire készülünk? készül ünk?  – Ön arr ar r a, hogy hog y visszatérjen visszatér jen a villába vill ába – mondta mo ndta ismét azon azo n a r ideg, ideg , parancso par ancsoló ló hangján, hang ján, amitől amitő l engem rögvest a sikítás kezd környékezni. – Jómagam pedig, miután szót váltottam a főkapitánnyal, Rozsnyór Rozsnyóraa utazom. Rudnayt Rudnayt azonban nem találtuk találtuk az irodájában, ir odájában, mivel épp a miniszterr m iniszterrel el ebédelt.  – Ha helyette én is megfelel meg felelek, ek, szívesen állok állo k a r endelkezésedr endelkezé sedree – ajánlkozo ajánlko zott tt a folyo fo lyosó sónn egy eg y meglehetősen magas, idős úr, kinek kissé püffedt arcán, ősz haján és sötét tónusú, komor tekintetén azonnal látszott, látszott, hogy hog y életében életében számos megpró meg próbáltat báltatás ás érte.  – Tanácsos Tanácso s úr! úr ! – hajolt hajo lt meg Ambróz Ambr ózyy báró bár ó . – Ez igazán ig azán kedves tőled, de semmiképp semm iképp sem rabolnám értékes idődet.  – Tán nem bízol bízo l bennem, fiam? fi am? – A testes testes ör ö r egúr eg úr állkapcsa állkapc sa megfeszült. meg feszült.  – Szó sincs si ncs ilyesmir ilyesm iről ől,, csak épp az ügy, üg y, amit Rudnay rám r ám bízott bízo tt… …  – Az oktalan gyilko gyi lkoso sokk esete es ete – legyintett leg yintett a fér fi, mint aki már unalomig unalo mig ismer minden r észletet. –  Oktalanok, mert egyiknek sem volt igazi oka megölni az áldozatát, és személyiségüket tekintve is azok, hisz egytől egyig meglehetősen együgyűek. A valódi kérdés tehát, amibe eddig a legjobb detektíveink detektíveink bicskája bicskája is beletört, hog y vajon vajo n miért miér t tett tették? ék? Richárd őszinte tisztelettel hallgatta az idős rendőrtanácsost, és ez bizony felkeltette az érdeklődésemet. Ő azonban már megint elfeledkezett rólam, így muszáj volt tennem valamit, hogy felhívjam felhívjam magamra magamr a a figyelmet. figyelmet. Az a fránya retikü r etikül, l, hát nem kicsúszott az ujjaim közül! kö zül!  – Oh, párdon pár don,, ha megeng meg engedi! edi! – hajolt hajo lt le l e hirtelen, hir telen, meglett meg lett kor ko r ához áho z képest nagyo na gyonn is r uganyo uga nyosan san a tanácsos, hogy felvegye elszórt holmimat.  – Nagyon Nag yon köszö kös zönöm nöm,, uram ur am – rebeg r ebegtem, tem, miként mi ként az egy eg y jól j ól nevelt kisasszo ki sasszonyho nyhozz illi i llik. k. – Hideg van kinn, és az ujjaim bizony elgémberedtek.  – Bemutatnál minket egymásnak, eg ymásnak, kérlek kér lek – nézett Richár dra dr a az ö r eg –, vagy vag y o ly irig ir igyy vagy, vag y, hog ho g y bájos kísérőd nevét még előttem is titkolod? Ambrózy báró nyugtalan zavarral hadarta el a nevem, és miközben én csókra nyújtottam a kezemet, végre végr e az idős úr kilétét is elárulta. elár ulta.  – Zsarnay Zsar nay Győző Győ ző r endőr endő r tanácsos, a székesfő sz ékesfővár város, os, sőt, ső t, egész Magyar Magya r hon ho n legkiváló leg kiválóbb bb nyomoz nyom ozóó ja.  – Ne túlozz, túlozz , drág dr ágaa fiam – nevetett az ö r egúr. eg úr. – Csak voltam a legjobb, úgy bizony! Ám amióta a köszvény belemart a térdembe, még a legtohonyább gazember is könnyedén elfut előlem. Zsarnay Győző! Nem először hallottam ezt a nevet. Az Ambrózy-villában gyakorta szóba került a híres nyomozó, aki mindig a legnehezebb ügyekre vetette rá magát, és mint a jó buldog a papucsot, addig rázta, tépte, cincálta azt, míg ízekre szedve a tényeket, végül az igazság cafatjaiból össze nem rakta a végső megoldást. Ott állt hát előttem a férfi, akit az én morc báróm mindenki másnál jobban tisztelt, és ezt én meg is tudtam érteni, hisz Győző bácsi (magamban máris így szólítottam) még avakorabeli öregúrként is impozáns példánya volt a férfinemnek.

 – Valami Valamitt valamiér valam iértt – mondta mo ndta a vén nyomoz nyom ozóó , s bár szavait Richárdnak Richár dnak szánta, közben kö zben lopva lo pva r ám kacsintott. – Te bemutattál e tüneményes rózsaszálnak, én pedig állok szolgálatodra. Halljam, mit szerettél volna Rudnaytól? Rudnaytól?  – A Berger Berg er-üg -ügyben yben némi előr elő r elépést sikerült siker ült absolválni{266}  –  tört meg végre a báró ellenállása. –  Úgy tetszik, tetszik, a meggyilkolt megg yilkolt varró lánynak lánynak magas kör ökből udvaro udvarolt lt valaki. valaki.  – Tehát kitar kitartották? tották? Nem Nem ritka r itka eset.  – A dolog dol og ennél bonyo lultabb, mivel valódi való di szerelemr szer elemrőő l beszélünk – vetettem vetettem közbe, köz be, mielő miel ő tt szegény Berg Berger er Adél jó híre teljességgel teljességgel bemocskolódna.  – Jaj, kedvesem, húszon húszo n innen a leányok leányo k mindenho l és mindenben mindenbe n csakis a r o mlatlan, igaz ig az szerelmet szerelm et látják látják – szállt vitába vitába velem Győző Győ ző bácsi.  – Ebben az esetben Hangay kisasszonynak kisasszo nynak igaza ig aza van – kelt védelmemr védelm emree a báró, bár ó, amivel amive l őszintén ős zintén meglepett. – Sikerült kiderítenünk, hogy Berger Adélnak bizonyos Sziklay Géza főhadnagy csapta a szelet.  – Csak nem?! – Az ör eg nyomo nyo mozó zó arca ar ca hirtelen hir telen elkomo elko morr ult. – Akkor hát nagyo nag yobb bb a baj, mint gondoltam. Azzal sarkon fordult, s csak a válla fölött intett, hogy kövessük őt. A rendőrtanácsosi iroda és környéke hamarosan felbolydult méhkasra emlékeztetett. Richárdnak kérnie sem kellett, máris vagy fél tucat fogalmazó rohant az irattárba, és túrta fel a poros aktákat, hogy idősb és ifjabb Sziklay Géza adatait előkerítsék. Legfölülre egy egészen friss, alig néhány hónapos rendőri jelentés került, amit Kassáról küldtek. küldtek.  – Ifjabb Sziklay Géza honvédfő honvé dfőhadnag hadnagyy halott halo tt{267} – kopogtatta meg Győző bácsi mutatóujjával a pecsétes pecsétes papírt. – Május Május 5-én a laktanyában laktanyában szolgálati szolg álati revolverével revo lverével szíven lőtte magát a marha. mar ha. Ambrózy báró hosszan tanulmányozta a jelentést, mely – fontos ember rokonáról lévén szó –  rendkívül részletes volt.  – Még egy eg y hónap hóna p sem telt el Berger Berg er Adél halála ó ta, és az udvarló udvar lója ja is jobblétr jo bblétree szenderült. szender ült. –  Győző bácsi halkan csettintett a nyelvével. – Csúnya história.  – Lovich Lovi ch Antal hét nappal később ö lte meg magát mag át – tett tettee hozzá ho zzá a báró, bár ó, majd m ajd sietve sie tve átlapozta a többi aktát. aktát. – Most Most már egészen biztos, hogy hog y Rozsnyóra Rozsnyór a kell utaznom. utaznom.  – Fiam, egy eg y polg po lgár ármester mester nem kiscica kiscic a – figyelmez fig yelmeztet tette te az ö r eg detektív. detektív. – Én a helyedben nem cibálnám az or oszlán bajszát, főleg, főleg , ha az épp a gyászát emészti! emészti!  – Óvatos Óvato s leszek – ígér íg érte te Richárd, Richár d, nem túl meggy meg győz őzőe ően. n. – Kaphatnék egy eg y árkus ár kus papírt, papír t, tollat tolla t és hozzá borítékot bo rítékot??  – Parancso Par ancsolj, lj, szolg szo lgáld áld ki mag m agad ad – intett Győző bácsi az ír í r ó asztal felé, fe lé, amin a min nagyob nag yobbb volt vo lt a káosz, káo sz, mint a világ teremtése előtt. előtt. – Addig Addig én majd elszórako elszó rakoztat ztatom om kicsinyt a kedves kisasszonyt. kisasszonyt. Győző bácsi rögvest félrevont, s a rendőrségi nyilvántartás fényképészeti részlegéről kezdett magyarázni.  – Micsoda pofákat pof ákat vettünk vettünk már lajstro lajstr o mra, mr a, ha látná! Példának o káért káér t tudta-e, tudta-e, hogy ho gy az egyik eg yik legkorábbi fotográfiát a hírhedt Rózsa Sándorról készítettük?  – A betyárr ól? ól ?  – Arról Arr ól hát – lelkesedett lelkes edett a vén nyomoz nyom ozóó . – A brig br iganti anti Kufstein bör tönében úgy úg y pózo pó zolt lt a képlopó képlo pó masinéria masinér ia előtt elő tt,, mintha mintha ő volna vo lna maga a császár, csak épp épp vasba verve. Tíz perccel később a báró és én már a főkapitányság előtt búcsúzkodtunk.  – Maga most mo st menjen menje n szépen haza – ismételte meg korábbi kor ábbi utasítását, ám most mo st sokkal so kkal nyomatékosabban. Közben mindvégig a szemembe nézett, és a gondolataimat próbálta kifürkészni. –  Nagyon Nagyon kérem, Mili, Mili, most az egyszer hallgasson rám!  – Nem ér tem, mi van magá ma gával val – billentet bille ntettem tem oldalr o ldalr a a fejem f ejemet, et, mert mer t ezzel az a z apróc apr ócska ska mo zdulattal valahogy mindig képes voltam őt zavarba hozni. – Olyan ideges és acsarkodó, mint egy bolhás kutya.

 – Jó okom o kom van rá r á – mondta. mo ndta. – Itt Itt ez a levél. Anyámnak Anyámnak ír tam. Kérem, Kére m, bontatlanul adja át neki!  – Na de báró úr! úr ! – Mo Mo st tényleg tényleg megsér meg sértődtem. tődtem. – Minek néz maga mag a engem? eng em?  – Örökké Ör ökké kíváncsisko kíváncsi skodó, dó, nyughatat nyugha tatlan lan kishölg kishö lgynek, ynek, aki folyton fo lyton épp az ellenkező ellenke zőjét jét teszi annak, mint amit kérnek tőle – felelte tárgyilagosan, majd egy másik bérkocsi után intett. Mielőtt azonban felszállt volna rá, még utoljára a szemembe nézett, s bár látszott rajta, hogy számos egyéb gondolat kószál a fejében, végül csak annyit mondott mondo tt:: – Kérem Kérem,, Mili, Mili, vigyázzon vig yázzon magára! mag ára! Vajon mi lelte az én tökfilkó bárómat, hogy hirtelen ennyire aggódni kezdett értem? A belőle áradó nyugtalanság lassan bennem is visszhangra lelt, így miután Richárd távozott, és a kocsis hátrafordulva megkérdezte, hová lesz a fuvar, már én magam is mihamarább az Ambrózy-villa biztonságot nyújtó falai közé szerettem volna jutni. Épp válaszra nyitottam a szám, mikor a konflis ajtaját felrántották, és az ülésre fehér párákat lihegő, csapzott üstökű ágyúgolyóként Tarján Vili vetette be magát.  – Sikerült, Siker ült, Mili Milike! ke! – kiáltotta az ifjú hír lapír ó, or o r r om előtt elő tt aranyszeg ar anyszegélyes élyes bor bo r ítékot lengetve. leng etve. – Ma este hétkor hétkor szeánsz lesz doktor do ktor Kalimur tinál. Íme a meghívó, meg hívó, amivel mag ácska is bejuthat bejuthat..

A nők sikolyait, fel-felcsukló zokogását, elhaló hörgéseit mind magukba nyelték a falakat és a gondosan go ndosan bespalettázott bespalettázott ablakokat ablakokat takaró takaró vastag vastag drapériák. dr apériák. A szalon közepét terebélyes, szökőkútra emlékeztető, vízzel telt, kerek edény foglalta el, amit baquetként {268} ismernek a franciák. Közepéből bronzoszlop állt ki, melynek csúcsához hét, selyemből font, hófehér zsinórt csomóztak. Ez a különös „kötélzet” szintén hét darab, meggörbített vég fémpálcához volt erősítve, melyek a kád szélén sorakoztak, rögzítés nélkül meredve ki a vízből, mint egy-egy egy-eg y periszkóp. per iszkóp. A baquet kör körül ül támlás székek álltak: ter természete mészetesen sen épp annyi, ahány selyemzsinór selyemzsinó r és fémpálca. A szalont titokzatos homály töltötte be, mivel a gázlámpák lángjait egészen kicsire csavarták, az ablakokat befüggönyözték, ráadásul édeskés illatú, sűrű füst terjengett mindenfelé, köszönhetően a réztálakban parázsló fűszerszámoknak. Fogtam a magam fémpálcáját a hozzá csatlakozó zsinórral, és vigyázva, hogy az alsó vége el ne hagyja a kádban hullámzó vizet, kampósra görbített végét a halántékomhoz érintettem. Jólesően hűvös, hűvös, nyugtató érzés ér zés volt, de semmi több.  – Állati magnetizmus! mag netizmus! – harsant har sant fel f el immár immá r sokadszo so kadszorr doktor dokto r Kalimurti Kalimur ti mélyr ől zengő zeng ő kiáltása. –  Engedjék, hogy átjárja a testüket! Érezzék a fluidum{269}  áramlását, mely a víz, a selyem és a vas közvetítésével körbe-körbe jár mindannyiukban! A jelenlévő hölgyek igen előkelő társaságot képeztek. Velem szemben a francia attasé neje és leánya, jobbra tőlem egy Lónyay és egy Esterházy grófné, balra pedig Odescalchi herceg unokahúga, valamint a híres Brauswetter János{270}  hervatag menye foglalt helyet. Jómagam egy EdelsheimGyulai Lipót{271} leánya, Paula nevére kiállított kiáll ított meghívóval meghívó val vettem vettem részt r észt a szeánszon, amit Tarján Vili kissé szertelen ismerőse hamisított, aki elfelejtette ellenőrizni a választott személy adatait. Így aztán csak remélni mertem, hogy a fényes társaságból senki nem ismeri közelebbről Edelsheiméket, akiknek valóban volt ugyan egy Paula nevű lányuk, csakhogy a kicsike még a hetedik életévét sem töltötte töltötte be. Ez a kellemetlen malőr, ami túl későn derült ki (V ( Vilinek épp akkor akko r jutott eszébe fellapozni a Gothai Almanachot{272}, mielőtt elindultunk a Ferencz körút 30-ba), engem már semmiképp nem tántor tántoríthat íthatott ott el a célomtól. célo mtól.  – Megnyílni, Megnyílni , befoga befo gadni, dni, minden por cikánkon cikánko n általpumpálni általpumpál ni a bizserge bizser gető tő fluidumot: fluidum ot: csak err er r e gondoljanak! go ndoljanak! – búgta és súgta doktor Kalimurti az émelyítő párák mélyérő m élyéről. l. – A test test edény, edény, melyben a magnetizmus gyógyereje rendet teremt. Tárják ki magukat, hölgyeim! Engedjenek közel, hogy

meggyógyítha megg yógyíthassam ssam önöket ö nöket!! A füstködből hosszú, sápadt, csontos ujjak bukkantak elő és fonódtak a francia attasé leányának mezítelen vállára. A sasorrú nő a maga vasrúdját markolva hirtelen hátravetette a fejét, és kéjes nyögést hallatott. A többi hölgy lehunyt szemmel vonaglott, követve társnőjük hangjának ritmusát. Halk nyüszítés, hörgés, vad zihálás kelt a kád minden oldalán. Lónyay grófné vaspálcájának görbe végét mélyen a dekoltázsába eresztette, miközben kifordult szemmel így nyögdécselt: „Krisztus, Krisztus, oh, Krisztusom!” Brauswetter órásmester menye, aki már jócskán ötven fölött poroszkált, úgy ugrott talpra, mint akit tüzes ösztökével böködnek, és a kezében tartott vasrudat a hasára vonva sikoltozott. Esterházyné viszont hirtelen előredőlt, arcát a kád vizébe merítve, s miután bugyborékolt néhányat, felegyenesedve öklendezni kezdett. Kalimurti tovább beszélt, miközben lassú léptekkel, léptekkel, mint valami szellem, szellem , kör bejárt. Két Két keze, amit korábban már megmerített a baquet jéghideg vizében, hol egy tarkóra, hol egy nyakszirtre vagy vállra simult rá. Akit megérintett, az összerándult, zihálni és sóhajtozni kezdett, úgy szorítva legkülönböző legkülö nbözőbb bb testr testr észeihez a vasrudat, mintha mintha az élete múlna rajta. raj ta.  – Érezzék Ér ezzék a hömpö höm pölyg lygőő állati energ ener g iát – mor mo r ogta og ta vért vér t kívánó vadállatként vadáll atként a doktor. dokto r. – Szívják magukba, árasszák szét saját testükben, majd engedjék tovább a magnetizmust! Úgy, igen, ne tartsanak vissza semmit! A hangokkal, amit a torkukon kiadnak, miazma távozik. Hörögjenek, és nincs többé fájdalom. fájdalom . Ziháljanak, Ziháljanak, és múlik a g örcs. ör cs. Üvöltsenek, Üvöltsenek, hogy hog y megtiszt meg tisztulhassanak. ulhassanak. A hangzavar, mely engem eng em leginkább leg inkább a tébolyda ricsajár r icsajáraa emlékeztetett emlékeztetett,, kezdte kezdte teljesen elnyomni az üvegharmonika bágyasztó, elnyújtott futamait, melyek a szomszédos szobából szűrődtek át. A szalonban lassan elviselhetetlenné vált a levegő. A hölgyekről dőlt a verejték, arcukon szétkenődött a pirosít piro sítóó és a hölgypor, hölg ypor, kezüket kezüket a fémrudak fémrudak rozsdavörö r ozsdavöröse se színezte színezte meg.  – A test test csatatér! – hör hö r ögte ög te Kalimurti. Kalimur ti. – Fény és sötét sö tétség ség vívja bennünk ör ö r ök küzdelmét. küzdelmé t. Engedjék, Engedj ék, hogy érintésemmel állati erőt adjak át. Fogadják be a világosság fluidumát! Akarják, vágyják az eszenciális férfierőt, mely megtermékenyíti testükben a jót, hogy legyőzhesse a betegségeket! A valószínűtlenül hosszú ujjak az attasé nejének vállába markoltak. A hölgy velőtrázót üvöltött, eldobta a fémpálcát, és lefordult a székről. A vastag szőnyeg felfogta a zuhanását, a hatalmas, kövér test puffanása mégis megrezzentette a kád vizét. Kalimurti egyszerűen átlépett a termetes asszonyon, aki halk nyögéseket hallatva rángatózott, és a doktor keze máris Brauswetter menyének ráncos nyakára fonódott. Immár maga Kalimurti is kezdett transzba esni. Az üvegharmonika fülhasogató hangja kéjes nyögéseket nyög éseket imitált, imitált, amit a nők leg többje híven utánzott. utánzott.  – A természet termész et egy eg y, a testünk testünk pedig pedi g r észe annak – kántált tovább a doktor. do ktor. – Jövö Jö vök, k, érintek, ér intek, segítek! seg ítek! Nyissák meg testük legtitkosabb csatornáit, hadd áramoljon át rajtuk a kezemből áradó állati magnetizmus! Mivel a halántékomr halántékomraa szor szo r ított fémpálca kellemetlenül kellemetlenül átmelegedet átmeleg edett, t, visszaeresztettem visszaeresztettem azt a vízbe, csupán a végén lévő kampót tartva meg ujjaim között közö tt.. Kalimur Kalimurti ti elszakadt Brauswetter Brauswetter órás ó rás menyétől, menyétől, és Odescalchi herceg kuzinja mögé siklott. Az asszony, aki még harminc sem múlt, és így velem együtt képviselte a fiatalságot, pihegve, szemét idegesen forgatva várta a magnetikus érintést. A doktor balját a vállára tette, leszorítva őt a székre, míg jobbjával hirtelen és durva mozdulattal a rekeszizmába markolt. Hogy e tett a fűzőn keresztül mennyire lehetett érezhető, elképzelni sem tudom, ám annyi biztos, hogy a nő egyetlen nyikkanással hanyatt dőlt, és eszméletét veszítve úgy maradt. Tisztában voltam vele, hogy most én következem. Miután Kalimurti meggyőződött róla, hogy Odescalchi kuzin még ájultában is fenn marad a széken, elengedte őt, és a hátam mögé lépett. Kezem önkéntelenül markolt rá a vasrúdra, kissé kiemelve azt a vízből, bár tudtam, hogy ha szerepemnél kívánok maradni, mar adni, semmiképp nem szabad fejbe vernem vernem a sarlatánt. A meglepően forró, csontos ujjak előbb a nyakszirtemet tapogatták végig, majd kétoldalt kúsztak

előre, egészen a kulcscsontomig. Kalimurti bőre száraz volt, szinte horzsolt, mint a pergamen. Összerándultam az undortól. Egek – futott át az agyamon –, ha papuska látná, mily engedelmesen tűröm, hogy egy idegen férfi tapogasson, miközben zihál és liheg, bizton megszakadna szegénynek a szíve. Kalimurti ujjbegyei már-már illetlen területekre merészkedtek, mikor a doktor hirtelen előrehajolt, és a fülembe súgott:  – Ejnye, Hangay kisasszony, kisasszo ny, hát nem tudja, hogy ho gy más bőr ébe bújni, annak nevét és r angját ang ját bitorolni förtelmes bűn? Abban a pillanatban én is úgy éreztem, hogy menten lefordulok a székről, bár nem az állati magnetizmus hatására. Kalimurti doktor megvető mozdulattal lökte el magát tőlem, és már a következő páciensét markolászta, miközben maga is nyögött, vonaglott, miként azt a műsor megkívánta. Én viszont csak ültem ott, egyik kezemmel a vasrúdba kapaszkodva, és képtelen voltam rájönni, vajon mi leplezhetett le. Ha Repich (használjuk immár az igazi nevét) netán ismerte is az Edelsheim családot, és íg y tisztában tisztában volt vele, hogy ho gy nem lehetek az ő Paula nevű, nevű, hétéves hétéves lányuk, attól attól még igazi kilétemet aligha olvashat o lvashatta ta ki ki belőlem, pusztán a nyakszirtemet tapogatva. A mesmerista szeánsz még úgy tíz percig tartott. Miután a hölgyek közül szinte mindenki rekedtre kiáltozta, zihálta és sikoltozta magát – kivéve a francia attasé nejét, aki aléltan hevert a szőnyegen, s végül csak repülősóval lehetett új életre kelteni –, az állati magnetizmus egyik pillanatról a másikra elillant. A kétszárnyú ajtón, mely hirtelen kitárult, három ismerős alak lépett be. Érkezésünkkor is ők fogadtak minket, lesegítve rólunk a kabátot, kalapot, hogy aztán ahhoz a különös falhoz kísérjenek, melyre számos kicsi, kulccsal zárható szekrénykét szereltek.  – Ha már jártak jár tak itt, tudják a szokást szo kást – mor mo r mogta mo gta a két idős idő s cseléd cse léd közül köz ül a mag m agasabbik, asabbik, aki inkább emlékeztetett csepeli vasmunkás asszonyra, semmint háznál szolgáló személyzetre. – Órát, ékszert, retikült és minden más apró holmit, mely a fluidum áramlását megzavarhatja, helyezzenek egy fiókba, fió kba, majd gondosan go ndosan zárják zár ják be azt, azt, és a kulcsot akasszák a nyakukba! nyakukba! Az eljárást ketten figyelték, míg a harmadik – egy magas, izmos férfi, kinek arca első pillantásra torznak tűnt, pedig csupán annyi hibája volt, hogy hiányzott a bal szemöldöke – az ajtóban várt ránk, hogy beeresszen minket a szalonba. Mindhárman gyors, határozott mozdulatokkal dolgoztak, s bár udvariasságukra nem lehetett panasz, nekem mégis úgy tűnt, hogy inkább fegyőrök ők, semmint baráti szolgálók. Fizetni a „kezelésért” utólag kellett, diszkréten csúsztatva oda a pénzt a férfinak, aki számolatlan gyűrte bankjegyeinket egy indiai mintákkal mintákkal cirádázott cir ádázott fadobozba. fadobo zba. A két cseléd percek alatt magához térítette az alélt hölgyeket, miközben arra is volt gondjuk, hogy felcsavarják a világítást. A gázlángok fényében a „mesmeri csata színtere” lehangolóan szánalmas látványt nyújtott. A fűszerek émelygős füstje lusta pászmákban kavargott a csapzott, fénylő arcú és tekintetű hölgyek körül, akik egymásra sem mertek pillantani. A kopott bútorok, a szánalmasan színtelen drapériák és szőnyegek, valamint az állati magnetizmus titokzatos erejét tároló-közvetítő bádogkád bádog kád selyemzsinór os-fémpálcás alkotmánya nevetségesen nevetségesen ócskának ó cskának tetszet tetszett.t.  – Bocsánat! – léptem az ajtóban álló ál ló férfiho fér fihoz. z.  – Igen? – mor mo r dult rám kelletlenül. kelletlenül .  – Beszélnem kell kel l doktor do ktor Kalimurtival. Kalimur tival.  – Az, kisasszony, kisasszo ny, teljességge teljesség gell lehetetlen. A mestert mester t a szeánsz a végletekig vég letekig kimer íti. Ilyenkor visszavonul, hog y feltöltekezzék. Ha valaki megzavarná, megzavar ná, az akár az életébe is kerülhetne. Hazudott, persze, ezt mindketten tudtuk. Azzal azonban nem lehetett tisztában, hogy milyen makacs vagyok.  – Attól Attól tartok, nekem mégis még is látnom kell ő t – mondtam mo ndtam szinte súgva. súg va. – Én ugyanis ugya nis becsaptam a maga gazdáját, s ő ezt zokon vette. Bocsánatot szeretnék kérni, és elmagyarázni neki, miért jöttem a szeánszra idegen személyazonosságot öltve.

 – Természetesen Ter mészetesen mind tisztában vagyunk vag yunk vele, hogy hog y ön kicsoda kicso da – küldött küldö tt felém farkasvig far kasvigyo yorr t a torz pofájú gazember. – A mester már akkor jelezte felénk kegyed apró kis csínyét, mikor ön belépett az ajtón.  – Az lehetetlen – ráztam r áztam a fejem fej em –, hiszen hisz en a doktor do ktor nem is volt vol t jelen a fog fo g adásunkkor. adásunkko r. Akko Akkorr láttuk őt először, elő ször, mikor miko r a szeánsz kezdetén kezdetén belépett belépett a túlsó túlsó ajtón, ahonnan aho nnan az üvegharmo nika szólt.  – Higgye Higg ye el, Hangay kisasszony kisasszo ny – tornyos tor nyosult ult fölém fö lém a férfi, fér fi, mintha azt fontolg fo ntolgatná, atná, hogy hog y erőve er ővell teszi ki a szűrömet –, hogy a mester számára semmi   sem lehetetlen. Ő nem csupán az állati magnetizmust, de a mi világunkon túli erőket is képes megcsapolni. Most pedig, kérem, menjen a szekrényfalhoz, vegye ki a holmiját, és többé… ezt szívből tanácsolom! … soha ne akarjon Repich úr közelébe férkőzni, különben… Halk reccsenést hallottam. hallottam. A férfi fér fi vaskos ujjai közül kö zül kettétört kettétört tintaceruza tintaceruza hullott a padlór a. „Sosem tudom hát meg – gondoltam elkeseredetten –, hogy miként leplezett le a híres Kalimurti.” Ám a jó sors úgy akarta, hogy alig fél perccel később mégis rájöjjek a titokra. A nyakamban függő apró kulccsal kinyitottam a saját faliszekrényemet, hová érkezésemkor a retikülömet tettem, és mikor a holmimért nyúltam, a sötét fiók mélyén megcsillant valami. Lopva a férfi felé pillantottam, ő azonban épp pénzt vett át a még mindig sápadt Esterházynétól, így szerencsére nem figyelt. Elég volt csupán egy kicsit beljebb löknöm a retikült, az apró fényszikra ismét megjelent. „Hát persze! –  mosolyodtam el. – Milyen egyszerű és okos találmány! A szekrénykék hátulja a túlsó oldalról nyitható, így a doktor még a szeánsz előtt átkutathatja a hölgyek holmiját, és az ekként szerzett apró információkat beépítheti a mutatványába.” Elméletemet végül csak a rám váró Tarján Vili társaságában, a konflis biztonságosnak vélt bőrfalai bőr falai között mertem mertem ellenőrizni.  – Tessék, itt a levél, amit a báró bár ó Agáta mamának mamána k írt! ír t! – emeltem e meltem ki r etikülömbő etikülö mbőll a bizonyítékot. bizo nyítékot. –  Akkurátusan megcímezve az Ambrózy-villába, annak ellenére, hogy Richárd a kézbesítéssel engem bízott meg.  – Eddig ér é r tem – vonog vono g atta atta szög szö g letes vállát a hír lapír ó –, de a keg yed neve nincs r ajta a bor ítékon!  –  Rajta   valóban nincs – fogammal húztam le a kesztyűm, és körmömet finoman a ragasztás alá dugtam. A boríték, melynek még nem volt ideje megszáradni, szinte azonnal kinyílt. – Íme, ahogy sejtettem. sejtettem. Felgőzölték! Felgő zölték! Lássuk Lássuk csak, valóban való ban szerepel-e szer epel-e a nevem az üzenetben. S akkor én bizony elkövettem addigi életem egyik legnagyobb hibáját: elolvastam Ambrózy báró levelét, amit Agáta mamának irt. Chére Mamam!{273} Sürgősen Rozsnyóra kell utaznom. Nagyon kérem, míg távol vagyok, Hangay kisasszonyt, akivel ezt a levelet küldöm, s aki szentül megfogadta, megfogadta, hogy nem olvassa el soraimat, semmi módon és ürüggyel ne engedje ki a villából. Sem kísérettel, de különösen ne egyedül, mert  ez a szertelen, szertel en, önfejű teremtés egész biztos, hogy véglegesen tönkretenné a nyomozást. nyomozást.  Maradok hű fia fi a  Richárd

11  Zsákutcák  Rozsnyó, 1900. október okt óber 9.  Kelle mes estét, esté t, méltóságos méltós ágos úr  – hajolt meg a városháza zsinóros mentét viselő portása. – A  –  Kellemes viszontlátásra! A távozó alak, aki egész nap ki-be járkált a kapun, válaszul csupán a kalapját érintette meg, majd eltűnt a kora esti félhomályban. A portás fejcsóválva nézett utána. Hogy úriember, sőt, talán arisztokrata, az látszott a fickón, de hogy a modora éppúgy hiányzik, miként a bal karja, az is biztos.  – A patvarba! – károm kár omko kodta dta el magát mag át Ambr Ambróz ózyy báró, bár ó, mivel m ivel a gázlám g ázlámpák pák gyér g yér fényében botladozva bo tladozva sikerült belegyalogolnia az első útjába kerülő tehénlepénybe. Bár a Rákóczy tér körül csupa impozáns épület emelkedett, úgymint a ferences rendiek nagy kolostora és temploma, a rozsnyói takarékpénztár épülete, első emeletén az úri kaszinó téli helyiségeivel, valamint a püspöki rezidencia és a leánynevelő zárda, a piactérként is működő terület mégsem volt lekövezve. Fák viszont bőven akadtak rajta, így nyáron a hársak és platánok árnyékában bizonyára kellemes lehetett a séta. A tér köz kö zepén epén emelkedő premontrei katolikus diáktemplom tornácos erkélyén már meggyújtották a lámpásokat, és a korlátra támaszkodva két csuhás alak gyönyörködött az apró bányászvároska tél eleji látványában. látványában. Ambrózy Ambró zy báró az egyik nyárfa nyár fa törzsén tör zsén valamelyest letisztogatta letisztogatta a cipőjét, majd a Fekete Fekete Sas Szálló felé indult, melynek alsó, éttermi és kávéházi szintje máris fényárban úszott. Épp az egyik hatalmas kaszt {274} mellett haladt el, mikor a sötét sö tétből ből alacsony, ám annál fürg ébb alak lépett mellé.  – Minő ör ö r ö m, hogy ho gy ismét i smét találkozunk, találko zunk, méltóság méltó ságos os bár b áróó úr ! A görnyedt tartású, sunyi képű, szederjes orrán csíptetőt viselő férfi úgy lendítette sétabotját a levegőbe, mintha el akarná vele gáncsolni Ambrózyt.  – Nocsak, a fo galmazó ga lmazó úr – állapította állapí totta meg Richár d. – Épp hazafelé?  – Meg ne vessen a mer me r észségemér észség emért, t, de én kifejezetten magár mag áraa vártam. vár tam.  – Hm. – A báró bár ó g yanakodva yanako dva fürkészte für készte a férfi fér fi pamacsbajszo pamacsba jszos, s, himlőhe himl őhelyektől lyektől tarka ábrázatát. ábr ázatát. –  Minek köszönhetem ezt a titokzatos útonállást? A városházi fogalmazó, aki csupán egy volt a számos írnok közül, akik napközben már számtalanszor láthatták Ambrózyt türelmetlenül le-föl járkálni a váróteremben, vagy épp ingerülten vitatkozni a polgármester titkárával, most oly hátborzongatóan göcögő nevetést hallatott, mintha épp megfulladni szándékozna.  – A maga… mag a… jaj, méltóság méltó ságoo s úr… úr … A maga mag a humor humo r a egyszer eg yszerűűen frenetikus fr enetikus – hörö hör ö gte és haráko har ákolta, lta, képzelt könnyeket préselve szét táskás szeme alatt. – Még hogy én útonálló! Hát ez valóban kardinális{275}! Ambrózy báró lassú oldalsasszéval jelezte szándékát a továbbhaladásra, azt sem zárva ki, hogy ha akar, a fogalmazó akár csatlakozhat is hozzá. A különös kis ember ezt mindjárt megértette, s valóban a báró mellé szegődött, bár igyekezett őt minél inkább lelassítani, és a kaszt, valamint a kopasz platánok platánok ár nyékában futó futó deszkajárdán tartani.  – Szomor Szom or úan láttam – szólalt szól alt meg ismét az írno ír nokk –, milyen siker si kertelen telen volt vol t a mai napja, bár ó úr. úr .  – Sosem Sose m gondo go ndoltam ltam volna, vo lna, hogy ho gy Rozsnyó polg po lgár ármester mesteréhez éhez ilyen nehéz bejutni – biccentett Richárd, és beleborzong belebor zongott ott az egész napos hiábavaló veszkődés emlékébe. – Ma Ma hajnalban érkeztem a székesfővárosból, és első utam a városházára vezetett, hogy vizitkártyámat leadva kihallgatást kérjek Sziklay Sziklay méltóságos úrtól.  – Bizony Bizo ny mostanság mo stanság való val ó ban szinte lehetetlen bejutni őhoz ő hozzá zá – motyog mo tyogta ta mély, cseppet sem őszinte ős zinte

sóhajtással a fogalmazó. – Ahogy ott ültem az íróasztalomnál, és láttam, miként rohamozza meg újra és újra a titkár titkár urat, ur at, hát hát majd a szívem szakadt szakadt meg, báró úr.  – Ennyire Ennyir e szánandó látványt nyújto nyújto ttam? ttam?  – Már meg ne harag har agudjék, udjék, de én amondó amo ndó vagyo vag yok, k, hogy hog y legalább leg alább mi, invalidusok {276}  tartsunk össze. E szó hallatán a báró megtorpant, és kíváncsian végigmérte a fogalmazót. A férfi, ki két lépéssel tovább haladt, haladt, most szintén megállt, visszanézett, visszanézett, és közben keserű vigyor vigyo r terült szét amúgy is gyűrött gyűrö tt arcán.  – Ne mondja, mo ndja, hogy ho gy észre észr e sem vette! vette! – Az írno ír nokk sétapálcájával sétapálcájá val megütög meg ütögett ettee bal lábát. A szövetnadrág alól tompa puffanások hallatszottak, mint mikor kapanyéllel fatuskót ütnek. –  Bányászbaleset! Kölyök voltam még, alig nyolcéves, mikor rám omlott a tárna. A lábam odalett, az igaz, ig az, de a többi többi r észemet kihúzt kihúzták, ák, s aztán, aztán, hála a püspök úrnak, az oskolában osko lában úgy kiokosítottak kio kosítottak,, hogy hog y végül egészen a városházáig emelkedtem. Úgy bizony! A báró érezte a fogalmazó hangjában bujkáló kesernyés iróniát, de nem tette azt szóvá. Ehelyett a férfi fér fi mellé lépett, lépett, újra újr a felvéve a séta ritmusát, majd halkan így szólt: szó lt:  – Elárulná Elár ulná nekem, nekem , mi folyik fo lyik itt?  – Farkas Far kas – mondta mo ndta a férfi. férf i. – A nevem Farkas Far kas József Jó zsef{277}, szolgálat szolg álatára. ára. Ambrózy úgy tett, mintha ezt meg sem hallotta volna. Az írnok jelen volt, mikor a hivatalban kora r eggel egg el leadta a vizitkártyáját, vizitkártyáját, így íg y most mo st nem tartotta tartotta szükségesnek bemutatni bemutatni magát. mag át. Különben is, ez az átkozott nap minden erejét kiszívta. A titkár – magas, vörös hajú, csendőrkapitányra emlékeztető, darabos fickó – azt javasolta neki, hogy majd a déli harangszó után térjen vissza, mivel igen sokan várnak a polgármester úrra. A bárót kimerítette az éjszakai vonatozás, ráadásul a városháza fogadóterme valóban zsúfolásig telt, így felkereste a főtéren álló Fekete Sas Szállót, és miután alaposan megreggelizett, szobát vett ki, s néhány órára lepihent. Hiába jelent meg azonban öt perccel a harangzúgást harang zúgást követően a váro sházán, a titkár titkár ismét csak a fejét r ázta és a vállát vállát vonog atta. atta.  – Sajnálom, Sajnálo m, báró bár ó úr, úr , de Sziklay polg po lgár ármester mester ma már nem fog fo g ad senkit.  – Átadta Átadta neki a vizitkártyámat? vizitkár tyámat?  – Természetesen. Term észetesen.  – És közölte közö lte vele, hog ho g y a nyomoz nyom ozás, ás, amit folytatok, fo lytatok, a fiát is ér inti? A titkár titkár jól láthatóan láthatóan elsápadt el sápadt,, és lopva lo pva körülkémlelt, kör ülkémlelt, hogy lássa, l ássa, ki hallhatja őket, ám az író asztala asztala mögött mög ött kuporg kuporgóó fogalmazón fog almazón kívül kívül senki nem volt a közelben. közelben.  – A méltóság méltó ságoo s úr természetesen term észetesen minden ö n által kiejtett szór szó r ól értesült, ér tesült, ám azt mondta, mo ndta, ma semmiképp nem fogadhatja fo gadhatja önt ö nt.. Talán, Talán, ha visszatérne holnap… hol nap… Ambrózy báró a bosszantó emlékek hatására elvétette a lépést, így ha az írnok meg nem ragadja a karját, letéved a deszkajárdáról.  – Óvatosan, Ó vatosan, méltóság méltó ságoo s uram ur am – sutyor sutyo r ogta og ta a falábú f alábú hivatalnok hivatalno k a g ázlámpák ázlám pák fényében. fé nyében. – A mi hőn hő n szeretett városkánk váro skánk telente telente bizony nem a legszebb ar cát mutatja. mutatja.  – Elárulná Elár ulná végr vég r e, miért miér t várt vár t r ám a víztáro víztár o zónál? zó nál? – cövekelt cö vekelt le hirtelen hir telen Richárd. Richár d. Farkas Far kas József Józ sef fogalmazó dühös fintort vágott, ám szinte azonnal rendezte vonásait, és újra csak negédes mosollyal tekintett tekintett a bárór bár óra. a.  – Szeretné Szer etné tudni, tudni, méltóság méltó ságos os ur am, hogy ho gy miko m ikorr hajlandó hajland ó fog f ogadni adni önt ö nt a mi polgá pol gárr mesterünk? mester ünk?  – Természetesen. Term észetesen.  – Helyes. Én birtokában bir tokában vagyok vag yok ennek a fontos fo ntos infor info r mációna máci ónak, k, ám meg kell értenie, ér tenie, az állásommal játszom, ha magával is megosztom azt. Ambrózy báró immár pontosan tudta, hogy mit vár tőle a tintás ujjú fickó. Botját a járda melletti, puha földbe döfve kabátja belső zsebébe nyúlt, és belső zsebéből két százkoronást húzott elő. Farkas József szeme akkorára kerekedett a csíptető lencséi mögött, mintha a tekintetével akarná elnyelni a

világot.  – Halljam: Halljam : mikor miko r foga fo gadd a polgá pol gárr mesterük? mester ük? – kérdezte kér dezte a báró bár ó , ám a pénzt egyelő eg yelőrr e magánál mag ánál tartotta.  – Maga igazi ig azi úr, s mivel már megmutatt meg mutattaa az én áldozatos áldo zatos kockázatvállal koc kázatvállaláso ásomér mértt nyújtandó utalmat utalmat,, bármi is a válasz, bizonyára bizonyára nem gondolja g ondolja meg a dolgot dolg ot – óvatoskodott a fogalmazó, fog almazó, mire Richárd csak biccentett. – Hát jó, legyen! Magát, kedves báró úr, Sziklay Géza polgármester sohasem fogja a színe elé engedni. Hallottam, amint azt üvölti, ha kegyelmességed valahogy mégis a közelébe férkőzne, fér kőzne, a titkár titkár urat ur at személyesen fogja a vadászpuskája végére végér e kapni, és a fejét kitömetve akasztja akasztja a falra.  – Ez szemenszedett szemens zedett hazugság hazug ság – vonta össze ös sze a szemöldö szemö ldökét két Ambróz Ambr ózyy báró. bár ó. – Ön, uram, ur am, be akar csapni engem.  – Álmomban Álmo mban sem jutna eszembe ilyen merészség mer észség,, méltóság méltó ságoo s uram. ur am. – Az írnok ír nok mély torokhangon, már-már vicsorogva préselte ki magából a szavakat. – Sziklay a fia halála előtt jó kedélyű, barátkozó természetű férfi volt. Szinte naponta érkeztek hozzá vendégek a fővárosból, és máshonnan is, ő pedig bárkit örömmel fogadott. A fiatalúr öngyilkossága előtt még olyan vigécekkel is hajlandó volt szóba állni, mint az a torz pofájú, tagbaszakadt férfi, aki… De ez maradjon köztünk! …rendre detektívjelentéseket hozott neki a fiáról, ha az épp Budapesten töltötte az idejét. Most azonban már minden másként van. A polgármester senkivel nem hajlandó szóba állni, aki a városon kívülről érkezik, hacsak nem közügyeket érintő kérdésben jár. A gyász első néhány hetében még úgy gondoltuk, nincs ebben semmi különös, ám később már Vörös {278}  ügyvédet, aki pedig Sziklay fővárosi érdekeltségeinek képviselője, no, hát még őt sem engedte be magához. Ezért mondom, báró úr, hogy ne is tessék reménykedni, mert a mi polgármesterünk előbb lövi le a titkárát, aztán kegyelmedet, és végül tán minket, hivatalszolgákat is, semhogy szóba álljon magával. Tessék inkább elutazni, elutazni, mielőtt mielő tt valami tragédia trag édia történik. tör ténik. Ambrózy töprengve nézett a mohó sóvárgástól eltorzult arcú emberre, majd átadta neki a kétszáz koronát.  – Ön többet segített seg ített nekem, mint go g o ndolná ndol ná – mondta mo ndta aztán. – A találkozásunkr találko zásunkról ól hallgatok, hallg atok, ám á m azt, az t, hogy a tanácsát be is tartom, sajnos nem ígérhetem. A viszontlátásra, Farkas úr! – mosolygott rá a megszeppent fogalmazóra, majd botját magához véve a Fekete Sas étterem fényes portáljai felé távozott.

 Buda, 1900. október 9.

Reggel fülhasogató kopácsolásra ébredtem. A munkások gyorsan haladtak a kocsiszínnel, így annak már mind a négy oldala állt, és most épp a tetőt ácsolták. Bágyadtan, rosszkedvűen hevertem az ágyamban, és előző esti vészterhes kalandomra gondoltam. Tisztában voltam vele, hogy óriási hibát követtem el. Rimély-Repich Ferencz, alias{279}  Kalimurti doktor leleplezett, így tehát már tisztában van azzal, hogy Ambrózy báró érdeklődik utána. Nem úgy tűnt azonban, mintha a fickó különösképp megijedt volna, sőt! Rossz arcú embere még arra is vette a bátorságot, hogy megfenyegessen. A tintaceruza roppanása vaskos ujjai között csontropogásra emlékeztetett, és ahányszor csak eszembe utott utott,, e hangtól hangtól görcsbe gö rcsbe rándult a gyomrom. gyomr om. Ráadásnak pedig ott volt még a báró levele. „Ne engedje ki a villából –   írta rólam Richárd a grófnőnek –, mert ez a szertelen, önfejű teremtés egész biztos, hogy véglegesen tönkretenné a nyomozást.”

Minden szó tüzes billogként égette a lelkemet, különösen, mert attól féltem, hogy a bárónak máris igaza lett. Szólnom kellett volna neki mindarról, amit Repich kapcsán megtudtam, de túlságosan bosszantott a rátartisága, hűvös közönye és folytonos titkolózása. Éreztem, hogy sokkal többet tud, vagy legalábbis l egalábbis sejt a Rudnay-ügyek kapcsán, mint amennyit amennyit megoszt mego szt velem. Elegem lett a játékaiból. Egyik nap még behívott a titkos titkos szentélybe, szentélybe, hová sem Terka Ter ka néne, sem a gró g rófnő fnő nem teheti teheti be a lábát, és úgy bánt velem, mint egyenrangú detektívtársával, másnap viszont újra csak parancsolgatott, mi több, házi fogságra ítélt. Úgy éreztem, a kalapácsok és ácsszekercék csattogásától menten szétrobban a fejem. Felkeltem, kiosontam kioso ntam a fürdőszobába, fürdőszo bába, majd sietve sietve öltöztem. A r etikülöm etikülömben ben még mindig mi ndig ott o tt lapult a levél. Előző este, mire hazaértem, Agáta mama már nyugovóra tért, így nem adhattam át neki, Terka néni viszont nyomban nekem esett, és alaposan leteremtett:  – A kisasszonka kisasszo nka tán meg akar gyilko gyi lkolni lni minket? Egész Egés z nap a színét se láttuk, hírt hír t se hozo hoz o tt magukról a szél, most meg elszentülés {280}  után árván, egymaga kocsizik haza? Hát azt hiszi, hogy bírja bír ja ezt a mi vén szívünk? szívünk?  – Délelőtt Délelő tt a báróva bár óvall voltam… vo ltam… – kezdtem volna vol na magyar mag yarázko ázkodni, dni, de a drág dr ágaa szakácsnő, szakácsnő , aki az aggodalomtól valóban falfehérnek tűnt, mindjárt a szavamba vágott:  – Míg vele van, lelkem, lelke m, addig nincs is semmi baj, hisz a fiatalúr az ürdüng ür düngtől től is megvédené meg védené a kisnaccsádot. Na de valamikor a nap folyamán csak elváltak egymástól, hisz a báró most, akárhogy is lesem, nincs sehol! Mire elmondtam neki, hogy Richárdnak váratlanul Rozsnyóra kellett utaznia, én pedig Tarján Vilivel töltöttem a délutánt és az estét… A szeánszról hallgattam: szegény Terka néni tényleg belehalt volna a rémületbe, megtudván, hogy miféle sátángyalázta helyre is merészkedtem be egyedül. Szóval mire megnyugtattam őt, és lebeszéltem róla, hogy vacsorát melegítsen nekem, már nagyon későre árt, és én másra nem, csakis ágyam ringató puhaságára vágytam. Most viszont, miközben leballagtam a lépcsőn, tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a levél átadását tovább nem halogathatom. Sőt, azt is meg kell majd gyónnom, hogy ígéretem ellenére elolvastam azokat a sorokat, amiknek minden szava egy-egy tőrdöfésként ért. Magam sem értettem teljesen, miért fáj ennyire Ambrózy báró bizalmatlansága és lekicsinylése, hiszen eddig jól tűrtem r ideg természetét. természetét. Valami Valami megváltozo m egváltozott tt,, méghozzá még hozzá mélyen m élyen bennem, és ez halálr a rémítet r émített.t. Jól ismertem már a házbéli szokásokat, így egyenesen a nagyszalon ajtajához mentem, és bekopogtam. Agáta mama, mint mindennap reggeli előtt, most is a hatalmas íróasztal mögött ült, és számlákba, kivonatokba, hivatalos papírokba mélyedt. Mikor beléptem, kissé csodálkozva pillantott fel, majd mosolyogva biztatott, hogy menjek csak közelebb. Próbáltam nem dadogni, miközben előadtam neki bűnömet. Bevallottam a szeánszot, és azt, hogy a hibám, miként Ambrózy báró előre sejtette, valóban tönkreteheti a nyomozást, hiszen a gyanúsított, Repich immár tud rólunk, így könnyen lehet, hogy nyúlcipőt nyúlcipő t húz. Agáta mama figyelmesen végighallgatott, majd elkérte a báró levelét. Kezében a boríték magától nyílt ki, mintha csak igazolni akarná tettemet. A grófnő elolvasta fia üzenetét, majd lornyonját rám emelve, egyenesen eg yenesen a szemembe nézett.  – Bolondnak Bolo ndnak lenni a fiatalok fiatalo k előjo elő joga ga – mondta mo ndta halk sóhajja só hajjal.l. – Maguk ketten  azonban kissé túlzásba túlzásba viszik. Ezzel felállt, és megkerülve meg kerülve az asztalt, asztalt, a kijárat kijár at felé indult.  – Jöjjö Jö jjön, n, kedves – for fo r dult vissza az ajtóból, ajtóbó l, mivel én még mindig az író ír ó asztal előtt elő tt álltam megkövülten. – Ma villásreggelire hívtam egy kedves barátunkat. Úgy vélem, maga is örülni fog a társaságának.  – De a levél… – Összezavar Összez avarodva odva hol a többi iro ir o mány tetején tetején heverő hever ő üzenetre, üzenetr e, hol pedig a grófnőre pillantottam, miközben igyekeztem értelmes mondatokat formálni. – Én az éjjel mindent

átgondoltam, és… Tudom, milyen nagy hibát követtem el, szóval… Azt hiszem, a legjobb, ha máris csomagolok, hogy még a délelőtti vonattal… Mielőtt a báró úr hazaér…  – Üres g yomor yom or r al nincs utazás! – jelentette ki a g r ófnő óf nő.. – Azt pedig, pedig , hogy hog y eleinte elei nte magácska mag ácska leckéztette a fiamat, most pedig ő teszi ugyanezt kegyeddel, cseppet sem érzem görög tragédiának. A kölyökmacskák is pofozzák egymást, olykor még némi vér is serken a karmocskák nyomán, ám attól a küzdők még testvérek maradnak.  – Testvérek?  – Talán zavarja zavar ja ez a szó, szó , gyer mekem? – mos m osol olyodo yodo tt el ismét ism ét a gró gr ó fnő. fnő .  – Nem, dehog y, csak épp… – Fog almam sem volt, vo lt, mit mondhatnék. mondha tnék.  – Jöj J öjjö jön, n, g yermekem yer mekem – nyújtotta ny újtotta felém fel ém a karját kar ját Agáta Ag áta mama. m ama. – Itt Itt magár mag áraa igen ig en nagy nag y szükség van, hisz a segítsége nélkül előbb-utóbb alighanem orra buknánk! A földszint föl dszintrr e érve ér ve Terka Ter ka nénit természetesen a konyhában találtuk. találtuk.  – A r egge eg geli li tálalva, nagyság nag yságos os asszonyo asszo nyom m – mondta mo ndta kipirulva, kipir ulva, fénylő arccal ar ccal a mi drág dr ágaa szakácsnénk –, és a vendég vendég is megér meg érkezet kezett! t! Az ebédlő franciaablakánál fiatal lány állt, és a parkot nézte. Mikor beléptünk, nyomban felénk fordult, és elénk sietett.  – Köszönöm Köszö nöm a meghívást, meg hívást, g r ó fnő – mondta, mo ndta, mikö m iközben zben kissé esetlen, a gyako gya korr lat teljes hiányáró hiányár ó l tanúskodó pukedlit mutatott be. – Elképzelni sem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a megtiszteltetést.  – Hagyja el, drág dr ágám ám – legyintett leg yintett lor lo r nyonjával nyon jával Agáta mama. mama . – A megtiszteltet meg tiszteltetés és csakis a miénk, elvégre nem mindennap van módunk oly tehetséges fiatal hölgy társaságát élvezni, mint amilyen kegyed. Annyira el voltam foglalva saját nyomasztó gondolataimmal, hogy csupán ekkor ismertem fel Erdős Renée-t, akit életemben először a Női Kaszinóban láttam. A fiatal költőnő ott igen határozottnak tűnt, most viszont enyhe zavarral figyelte minden mozdulatunkat, ügyelve rá, nehogy valamit rosszul csináljon. Eszembe jutott, hogy én magam is ilyen voltam, mikor először ültem egy asztalnál a grófnővel és bárói címet viselő fiával. Akkor még nem tudtam, hogy az arisztokraták éppoly esendő emberek, mint mi, egyszerű polgárok, csakhogy az életüket sokkal több merev szabállyal, buta buta hagyománnyal hagyo mánnyal és az etikett etikett által által önmagukr ö nmagukraa rótt r ótt korlátozással korl átozással kénytelenek kénytelenek élni. Terka néni sebesen sürgölődve szolgálta fel a villásreggelit, mi pedig eleinte kissé döcögős, ám később egyre kellemesebb beszélgetésbe merültünk. Renée nyíltsága, szókimondó természete és remek humora hamarosan feledtetni kezdte a bennem gomolygó szorongást. A gyanú, miszerint valami titkos machináció részese vagyok, csupán akkor éledt fel bennem, mikor Agáta mama a reggeli után elnézésünket kérte, és sürgős teendőire hivatkozva visszavonult.  – Maguk csak beszélgessenek, beszélg essenek, gyer gye r mekeim mekei m – mondta. mo ndta. – Odakinn Odakin n szokatlanul szo katlanul enyhe az idő, idő , így íg y akár a parkban par kban is tehetnek tehetnek egy kellemes sétát. sétát. Renée és én kabátot vettünk, majd kiléptünk a házból. Mivel az ácsok továbbra is egetverő ricsajt csaptak, úgy döntöttünk, hogy elsétálunk a Széchenyi-kilátóhoz. Igaz, a kapun kilépve nekem rögtön eszembe jutott Ambrózy báró levele, melyben arra kérte a grófnőt, hogy semmiképp ne engedjen ki a villából, villából , ám hirtelen hir telen feltámadt feltámadt daccal daccal úgy dönt dö ntöttem, öttem, fityiszt fityiszt Richárd Richárd or o r rára. rár a.  – Különösek Különö sek a verseid ver seid – kezdtem a beszélgetést, beszélg etést, midőn midő n a meredek mer edek úton felfelé felfe lé baktattunk. baktattunk. – A kaszinóban töltött est után után nyomban nyom ban megvett meg vettem em a kötetedet kötetedet,, és azóta azó ta mindennap olvastam belőle. belő le.  – Különösek? Különö sek? – nézett rám Renée. – Úgy érted, ér ted, megbotránko megbo tránkoztatóak? ztatóak?  – Ahogy Ahog y a szerelemr szer elemrőő l írsz, ír sz, az valóban… való ban… Hm, szokatlan.  – Zúgoló Zúgo lódnak dnak is miattuk eleget eleg et a konzer konz ervatív vatív kritikus kr itikus urak ur ak – nevetett fel fe l Renée. – Azt mondják, mo ndják, szemérmetlen, sőt erkölcstelen perszóna vagyok, amiért ki merem mondani, hogy a fiatal lányoknak is van testük testük és és vannak vágyaik. Ha egy nő a mi m i kor unkban toll tollhoz hoz mer nyúlni, és a szerelemről szerelemr ől ír, azt csakis szűzies merengéssel teheti. Én azonban úgy hiszem, ki kell végre mondani, hogy többek

vagyunk, mint mozdulat mo zdulatlanságba lanságba dermedt kirakat kir akatbabák. babák. A férfiak férf iak azt játsszák, játsszák, hog y csupán a lelkünk, lel künk, esetleg a hozományunk hozo mányunk érdekli őket ő ket,, ám valójában a testünkre testünkre vágynak, vág ynak, miként mi is az övékre. ö vékre. Miér Miértt volna tilos beszélni, verset vagy regényt írni a női sóvárgásról? Arról a tűzről, mely a leányok ölét éppúgy perzseli, miként a kamasz fiúkét? Hát csak ők vágyakozhatnak? Csak a férfiak bitorolhatják egyedül a testi szerelem csatatereit, és nekünk ott is hallgass, tűrj és engedelmeskedj  lehet a nevünk? Nem, az ördögbe is, ezerszer nem! A nőknek igenis van  testük, mely gyönyört kíván, ám ha ezt kimondani, leírni sem merjük soha, a sok mamlasz férfi ugyan honnan tanulhatná meg, miként járjon a kedvünkben? Persze ők azt mondják, hogy erre valók az örömlányok. El is viszik szegény fiaikat a bordélyházba, ahol aztán a kétkoronás lotyók megmutatják nekik, miként kell érzelem, szív és lélek nélkül használni a másik testét, így teremtve belőlük önző hímeket, akik később a feleségeikhez is csak úgy nyúlnak, miként a fatuskóho fatuskóhoz. z. Mondd, Mili, Mili, neked volt már dolgod dolg od férfival? fér fival? Úgy csúszott ki lábam alól a talaj, mintha a Svábhegyet maga Zeusz rengette volna meg. Talán bicsakló kőre léptem, vagy víz mosta árok kanyargott arra, nem tudom, de annyi biztos, hogy ha Renée utánam utánam nem kap, menten elvágódok, elvágódo k, s tán egyenest a Széchenyi Széchenyi sétány sétány legaljáig legaljái g gurulok. gur ulok.  – Jól Jó l vagy, vag y, drág dr ágám? ám? – kérdezte kér dezte a költőnő köl tőnő,, aki egészen eg észen kipir ult iménti lelkes lelke s monol mo nolóó gja gj a alatt, ám nálam, aki hallgatta ezt a sok merész mer ész szót, még íg y sem lehetett lehetett pipacspir pipacspirosabb. osabb.  – Huh! Semmi, Se mmi, csak… Jaj nekem, hogy hog y zsong zso ng a fejem – habogtam. habo gtam. – Te aztán igazán ig azán fel tudod kavarni az ember lányát!  – Arra Arr a gondo go ndolsz, lsz, amit a testi vágyakr vág yakróó l mondtam? mo ndtam? – Renée úgy úg y kacagott, kacag ott, hogy hog y a közeli kö zeli fákró fákr ó l néhány dolmányos varjú méltatlankodó károgással inkább az égbe szökkent, semhogy tovább kelljen azt hallgatnia. – Bocsáss meg nekem, Milikém, Milikém, ha túl szókimo ndó voltam. vo ltam.  – Vissza ne szívj semmit! semmi t! – nevettem nevettem r á. – Csupán arr ar r ól van szó, szó , hogy ho gy a sivatagban sivatag ban tévelygő szomjazónak sem szabad mindjárt teleinnia magát, amint friss vizű kútra lel. Szolid polgári nevelésben részesültem, és mivel a mamám meghalt, a nővérem és én pedig senkitől nem kaphattunk hasonló leckét, a téma téma kicsit… Hog Hogyy is mondjam. mo ndjam. Váratlanul Váratlanul ért. ér t.  – Pedig mielőtt miel őtt arr ar r a kezdenél tanítgatni egy eg y férfit, fér fit, hogy hog y miként csalja csalj a ki belőled belő led a gyönyör gyö nyör legtisztább szimfóniáját – karolt kar olt belém, és kacsintott rám huncutul Renée Renée –, amit én csak úgy hívok: a nagy sikoly{281}, előtte biz’ nem árt, ha te magad is tisztába kerülsz saját tested titkaival! Felelj hát, de most pirulás és botladozás nélkül: volt-e már dolgod a nadrágos nem bármely példányával, legyen az lókupec avagy avagy főherceg? főherceg ? Erdős Renée, aki csak egyetlen évvel volt idősebb szegény tűzhalált halt nővéremnél, e különös pillanatban oly őszinte, tiszta és szívből jövő segíteni akarással nézett rám, amiből én rögvest tudtam, hogy benne igaz barátnőre lelhetek. Az a tény pedig, hogy Agáta mama hozta őt az utamba – a végtelenül bölcs Agáta mama! –, aki látta, hogy terheimet cipelni egyedül tovább már nem tudom, kicsit sem zavart. Renée-be karolva boldogan indultam a téli ködbe burkolózó Széchenyi-kilátó s az éppoly sejtelmesen derengő jövendő felé, miközben el-elakadó, majd újra csak szabadon áradó szavakkal zúdítottam zúdítottam frissen lelt l elt barátnémra mindent, mindent, ami a szívemet nyomta.

 Buda, 1900. október 12.

Elég volt Isti nyugtalan grimaszba gyűrt arcára néznem, azonnal tudtam, hogy a napok óta várt vihar kitört.  – Itthol Itthol van – mondta mo ndta szobá sz obám m ajtajában topor topo r o gva a fiú –, és úgy zúg, zúg , búg, sistereg sister eg,, mint valami valam i megveszekedett gőzmasinéria, ami épp felrobbanni készül.

 – Most hol tartózko tar tózkodik? dik? – kérdeztem. kér deztem.  – Az ör döng ős szobában. szo bában. Alig Alig öt perce per ce gyött, g yött, és a házból házbó l még csak velem vele m beszélt. beszél t. Annyit mondott mondo tt,, hogy hog y magácska mag ácska tüsté tüstént nt menjék be hozzá.  – Így Í gy lesz – bólinto bó lintott ttam, am, majd az ablakhoz ablakho z lépve a bir b irtok tok végén vég én magaso mag asodó dó két építményt épí tményt kezdtem nézni. – Nocsak, az istálló már majdnem kész. A szénapadlás…  – Kisasszonka! Kisasszo nka! – vágott vágo tt a szavamba szinte s zinte nyüszítve Isti. Isti. – Azt Azt mondta, tüstént!  – Igen, a szénapadlás szénapadl ás teteje teteje van már csak hátra, és tüstént   jöhetnek a lovacskák – fejeztem be ráérősen az iménti mondatot, majd Istihez lépve megsimítottam szegény fiú arcát. – Nyugalom, nem lesz semmi baj.  – Arra Arr a én mostan mo stan nem vennék mérge mér get,t, kisasszonka! kisasszo nka! Halovány Halová ny pittyem se nincsen r óla, ól a, miként lehetséges ez, de nékem úgy tetszik, hogy a báró úr… – Itt lehalkította a hangját, és súgva folytatta: –  mindenről tud!  – Mindenről? Mindenrő l?  – A Tarján Tar ján Viliről Vilir ől,, a szeánszr ól, ól , meg arr ar r ól is, hog ho g y a Mili kisasszo kisa sszony ny az utóbbi napokban napo kban alig ali g volt vol t itthol!  – Hm, ez érdekes ér dekes – biccentettem. – Vajo Vajonn kinek jár hatott el a szája?  – A villából villábó l senkinek se nkinek se, s e, arr ar r a a fejemet fejem et teszem! – Isti sebesen megpökö meg pökö dte jobb jo bb kezének kezéne k kinyújtott kinyúj tott mutató- és középső ujját, majd keresztet rajzolt velük a szíve fölé. – Mi mind szeressük a kisasszonkát, mint galamb a tiszta búzát, én meg személy szerint elébb nyuvadnék meg a Rudnayhuszárok huszáro k keze által, semhogy a titkait titkait kiadjam.  – Még a báróna bár ónakk se? – moso mo solyo lyogtam gtam r á, mire mir e Isti Isti mindkét mindké t füle lángr láng r a lobbant. lo bbant.  – Őtet is szeretem, szer etem, az igaz, ig az, de a… – Nagyot Nagyo t nyelt. – A Mili kisasszo n, az más.  – Na jó, jó , lássuk hát azt a vihart vihar t – szántam el magam, mag am, majd felvéve asztalomr asztalo mról ól a Berger Berg er-üg -ügyy aktáját, kiléptem az ajtón.  – A paksaméta minek? mine k? – csodálko cso dálkozo zott tt r á a papírokr papír okraa Isti. Isti.  – Ez nem paksaméta, te! – nevettem a fiúra. fiúr a. – Sokkal inkább villámhár vil lámhár ító! Az én Rozsnyóról épp csak hazatért báróm valóban rettentő puskaporos hangulatban volt. Komor laborjának faragványokkal teli ajtaját résnyire nyitva hagyta, és döngő léptekkel le-föl járt a hosszú asztal és a polcok polco k között közö ttii keskeny ösvényen.  – Csukja be! – vakkantott felém, felém , mikor miko r átléptem a küszöböt. küszö böt. Bár épp ez volt vol t a szándékom, szándéko m, most mo st inkább félbeszakítottam félbeszakítottam a mozdulatot, és merő n néztem rá.  – Megkérdezhetem, Megkér dezhetem, hogy ho gy kicso ki csoda da ön? ö n? Richárd döbbenten fordult felém.  – Tán nem ismer meg, meg , Mili Mili??  – Szemre Szemr e ugyan ugya n hasonlít haso nlít az itt lakó Sédeni-Ambróz Sédeni-Ambr ózyy Richard Richar d Lajos Lajo s Gober Go bertt báró bár ó r a, ez igaz ig az –  mondtam lassú, töprengő hangon. – Ám azt is biztosra veszem, hogy ő, bármilyenek is legyenek a körülmények, hála jó neveltetésének, a szobába lépő hölgyet először udvariasan köszöntené, és csak azután üvöltene rá az ajtó miatt. Beletelt némi időbe, míg a báró megemésztette cikornyás szavaimat. Közben úgy fortyogott benne a düh, hogy már-már azt hittem, legszívesebben belém fojtaná a szuszt, amire tán kísérletet is tett volna, ha megvan hozzá mindkét keze. Végül aztán nagy levegőt vett, kihúzta magát, és jobb karját a derekához szorít szor ítva va meghajolt.  – Fogadja Fog adja bocsánatkér boc sánatkérésemet ésemet – mondta mo ndta kimér t, száraz, szár az, ő szintétlen modor mo dorban, ban, aminél jobban jo bban semmit sem utálok. – Kívánok önnek jó reggelt, és kérem, csukja be azt az átkozott ajtót, hogy végre zavartalanul beszélhessünk. beszélhessünk. Megtettem, amit kért, bár közel sem voltam elégedett. Ő közben a parkra nyíló erkélyajtóhoz lépett, és szétrántotta a függönyt. A súlyos brokátból fullasztó por szállt szerte, bizonyítva, hogy

ebben a helyiségben a takarítás teljességgel ismeretlen fogalom. A beáradó fény feltárta a zsúfolt labor eddig ismeretlen, homályba vesző részleteit. Még több öreg könyv, üvegcse, sárgarézből és egyéb fémekből épített, különös szerkezet, valamint falon függő, állati és emberi csontvázakat, továbbá növények leveleit, szárait, virágait virág ait ábrázoló, ábrázo ló, bekeretezet beker etezettt kép tárult tárult elém.  – Tudja maga, mag a, mit tett? tett? – nézett r ám Ambróz Ambr ózyy báró bár ó . – Képes egyáltalán eg yáltalán felfogni   tettének következményeit? Elérkezett a vallomás pillanata. Fogalmam sem volt, Richárd miként szerezhetett tudomást mindarról, ami a távollétében történt, ám ennék kiderítését későbbre halasztottam. Abban a percben csak az számított, hogy visszaszerezzem a bizalmát, amire mindennél nagyobb szükségem volt, és amit valóban sikerült eljátszanom. Az utóbbi napokat Renée társaságában töltöttem, aki számos dolgot tanított nekem a férfiakról. A sikamlós kis titkok – mert olyanok is akadtak bőven, ha most még nem is vehettem hasznukat – mellett barátném különösen abban volt szakértő, miként kell bánni az olyan urakkal, akik egyrészt nagyszerű, zseniális elmék, másrészt viszont – ami a nőkkel való viszonyukat illeti – rosszabbak a kőkorszaki barlanglakóknál.  – Billentsd Bil lentsd ki az egyensúlyábó eg yensúlyábóll – javaso j avasolta lta Renée. – Abból, amit elmeséltél, elmes éltél, ezt a technikát te már m ár korábban is ösztönösen és jól alkalmaztad, ám nem árt, ha mostantól tudatosan teszed. A férfit nem szabad legyőzni! Minden férfi dicsőségre, hódításra, diadalra vágyik, és ha te sárba döngölöd, megalázod és eltiprod őt, akkor gyűlölni fog. Úgy kell tehát igába hajtani, értő szeretettel, bájjal és türelemmel, hogy azt higgye: maga akarta így. Ehhez azonban előbb el kell veszítenie önteltsége egyensúlyát. Inog Inogjo jonn meg a talapzatán, talapzatán, de ne döntsd le a por ba, és akkor kedved szerint bánhatsz bánhatsz vele. Amilyen egyszerűen hangzik ez, épp oly nehéz megvalósítani! Ambrózy báró abban a pillanatban, ahogy ott álltunk, valóban közel került ahhoz, hogy végképp elveszítse belém fektetett bizalmát. Úgy kellett tehát elismernem az igazát és a hibámért bocsánatát kérni, hogy végül ő maga lássa be: amit tettem, valójában bagatell{282}.  – Mennyit tud az elmúlt elmúl t napok napo k eseményeir eseményei r ől? ől ? – kérdeztem, kér deztem, miközben mikö zben a kezemben tartott tarto tt aktát két lombik lo mbik közé, az asztalra asztalr a tettem. tettem.  – Miután Miután a főkapitányság fő kapitányságnál nál elváltunk, el váltunk, ön Tarján Tar ján Vilmos Vilmo s hírlapír hír lapír óval óva l az Ámor Ámo r kávéházban töltötte tö ltötte a délutánt, ott elfogyasztott három tejeskávét és két krémest, majd mindketten kocsiba ültek, és este hétkor hétkor a Ferencz kör kö r út 30-hoz 30-hoz hajtattak. hajtattak. Elhallgatott, várt. A szemébe néztem, majd lassan elindultam jobb felé, mintha meg akarnám kerülni az asztalt. Ő a túloldalon mindig pont annyi lépést tett az ellenkező irányba, mint én, így hamarost valami furcsa keringőt kezdtünk járni.  – Eddig minden m inden szava halálo hal álosan san pontos po ntos – mondtam. mo ndtam. – Folytassa, Fol ytassa, kérem! kér em!  – A jelzett ház, ahol aho l egyé e gyébként bként ön ö n és Tarján Tar ján már kor ábban is i s kutakodtak, kutako dtak, ad helyet hel yet Rimély-Repich Rimély- Repich Ferenc magántisztviselő és spiritiszta titkár bérleményének. A nevezett illető nem itt lakik, csupán doktor Kalimurtiként végzett szeánszait bonyolítja e falak között. – Ambrózy báró orrcimpája megrándult, mintha valami különösen undorító illat bántaná. – Ön este hét órakor érkezett, majd néhány lefátyolozott hölgy társaságában, akik egyébként a város legfényesebb palotáiból jöttek, jó két órát ór át töltött odabenn. Hog Hogyy ezalatt mi történ tör tént, t, azt nem tudhat tudhatom, om, de a következményei katasztrofáli katasztrofálisak. sak. Ebben a pillanatban én voltam az, akinek megingott az önbizalma. Szerencsére különös keringőnk során épp mögém került az erkélyajtó, és a kintről beáradó októberi verőfény némileg elvakította a bárót, báró t, aki aki így íg y nem láthatta, láthatta, hog hogyy beharaptam az ajkam.  – Mire gondo go ndol,l, mikor miko r katasztrófát katasztró fát emlege emle get? t? – kérdeztem, kér deztem, mire mir e Richárdból Richár dból gejzír ge jzírként ként tört tör t fel az addig elfojtott elfoj tott indulat.  – Repich Repic h inasa, i nasa, szolg szo lgája, ája, vagy vag y az a z ör ö r dög tudja csak, csa k, mifél m ifélee ember e mbere, e, kö vette vette önt! ö nt! Amint Amint hazaindul ha zaindult,t, ő is kocsira szállt, és egészen idáig jött, majd megállt a sarkon, és kivárta, míg Tarján elhajtat, ön pedig bejön a villába.

Éreztem, hogy kezd kicsúszni lábam alól aló l a talaj.  – A férfi fér fi húsz per pe r cen át figyelte fig yelte a kör nyéket, majd maj d kiszállt kis zállt a bérkoc bér kocsibó siból,l, és é s az erdő er dőnn át egészen eg észen a villa kerítéséig ker ítéséig lopakodo lo pakodott tt – folyta fol ytatt ttaa Ambrózy Ambró zy báró, báró , valamelyest megenyhülve. – Ha a kutya… kutya…  – Bogi? Bog i?  – Igen, ő! Ha fel nem fedezi, fedezi , és ugatásával uga tásával el nem r iasztja, az a gazember ga zember tán még a parkba par kba is bemerészkedett volna, hisz az építkezés miatt a kaput le kellett szerelnünk. Érti már, Mili, hogy mekkora ostobaságot követett el?  – Felpiszkáltam Felpis zkáltam a feltételezhető gyilko gyi lkoss vagy vag y gyilko g yilkoso sokk gyanúját, g yanúját, lelepleztem lel epleztem elő e lőtt ttük ük a tényt, hog y a nyomukban vagyunk, és a villa védtelen lakóira tereltem a figyelmüket – soroltam nyilvánvaló baklövéseimet, miközben arra gondoltam: „Tessék, Richárd, itt a győzelmed, örülj neki!” Ambrózy báró beismerő vallomásomat hallva egészen lehiggadt, sőt, mintha bántani kezdte volna, hogy eddig oly nyersen beszélt velem.  – Nos, hm, bizonyár bizo nyáraa nem sejtette sejtette előr elő r e… Nem gondo go ndolta lta át kellőképp… kellő képp… Miért is for fo r dult volna vol na meg a fejében… – próbált pró bált mentegetni, mentegetni, mire én egyenest a szemébe nézve nézve így feleltem: felel tem:  – Téved, kedves Richárd! Richár d! Nagyon Nagyo n is átgondo átgo ndoltam ltam mindent, sőt ső t előr elő r e tudtam, tudtam, vagy vag y legalábbis leg alábbis reméltem, hogy pontosan úgy alakulnak majd a dolgok, ahogyan kell. Szándékosan mentem be a medve barlangjába, piszkáltam meg ott, ahol a legcsiklandósabb, és bosszantottam fel annyira, hogy végül lépni legyen kénytelen. A tervem bevált: Rimély-Repich Ferenc, alias Kalimurti azzal, hogy utánam utánam küldte az inasát, maga bizonyít bizo nyította otta be, hogy hog y vaj van a fején.  – De hisz ezt eddig is i s tudtuk tudtuk – szakadt ki a kiáltás Ambró Ambr ó zy báró bár ó ból. ból .  – Valóban? aló ban? Akkor miért miér t hessegetett hesseg etett folyton fo lyton félre, félr e, mikor miko r r á akartam akar tam venni, hogy hog y ezt a nyomo nyom o t is is árja végig?  – Mert Mer t még nem jött jö tt el az ideje, ideje , Mili! – Richárd Richár d felkapta fel kapta a Berger Berg er-üg -ügyy aktáját, és úgy úg y rázta r ázta felém, fel ém, mint Gábriel arkangyal a lángpallost. – A valós nyomozói munka nem olyan, miként az Sir Arthur Conan Doyle a regényeiben lefesti. Képtelenség egy összekarcolt zsebórát vizsgálva megállapítani, hogy a gazdája mikor és miért szenderült jobblétre! Az igazi nyomozás nem más, mint módszeres adatgyűjt adatgyűjtés! és! Türelemjáték Türelemj áték,, hivatalnoki szöszmötölés, szö szmötölés, papír munka és…  – És ha mindez minde z nem vezet ve zet eredményr ere dményre, e, akkor akko r jöhet jö het egy mer m erész, ész, váratlan vár atlan lépés, ami a mi meg m egzavar zavarja, ja, és ezzel hibára készteti a bűnözőt – vágtam a szavába hirtelen, méghozzá oly hévvel, hogy érezze: immár én vagyok ingerült, és ő az, aki védekezésre kényszerül. – Báró úr, maga mintapéldánya a zseniális tökfejeknek, de ne aggódjék, mert ezt csupán az önnel egy fedél alatt élők tudják, mi viszont nem fecsegünk. Most pedig hallgassa meg szépen, miért tettem, amit tettem, annak ellenére, hogy nagyon nagyo n is tisztában tisztában voltam a veszéllyel. Az Az ok o k igen ig en egyszerű egyszer ű. Maga, Maga, báró bár ó úr, fél! Ambrózy úgy szökkent ki az asztal mögül, mint aki menten rám akar rontani, hogy megpofozzon. Én azonban, szintén elhagyva a bútordarab fedezékét, úgy álltam elé, mint valami bátor (vagy inkább eszement) eszement) vadnyugati párbajozó pár bajozó,, és megtor meg torpant pantottam ottam őt. Hat Hat lépésre álltun ál ltunkk egymástól, eg ymástól, tele indulattal, indulattal, így íg y kész csoda, ho gy a tekintetü tekintetünk nk félúton találkozva lángot láng ot nem vetett. vetett.  – Igenis, Igenis , maga mag a fél, fél , Richárd! Richár d! – folytat fol ytattam, tam, mielőtt miel őtt megnyikkanhato meg nyikkanhatott tt volna. vo lna. – Láttam Láttam már m ár nyomo nyo mozni zni nemegyszer, és bámultam a merészségéért, ahogy vakmerően tör a cél felé. Sem szellemi, sem fizikai fenyegetés nem állhatott az útjába. Ha erővel próbálták eltéríteni, maga is erőt alkalmazott, ám most, a Rudnay-ügyek kapcsán valami megváltozott. Ambrózy Richárd báró, a hírneves nyomozó hirtelen tétova, óvatoskodó, mit ne mondjak, már-már pipogya alakká vált, aki csak úgy tesz, mintha a bűnösök után loholna, ám valójában próbálja elkerülni őket. Azt hiszem, a „pipogya” lehetett túl erős, mivel a báró hirtelen előrelépett, és hevesen gesztikulálva, torkaszakadtából ordítva rontott nekem. Szerencse, hogy erre is fel voltam készülve, tehát tehát leutánozva leutánozva őt ő t szintén szintén előr eléptem, és a hangomat sem fogtam fo gtam vissza.  – Mili, magának mag ának teljesen… – bömbö bö mbölte. lte.

 – Nekem itt ne Milizzen… – visítottam visí tottam én.  – …elment az esze, ha azt… – or dította.  – …inkább nyomo nyo mozzo zzonn végr e… – süvöltöttem süvöl töttem én.  – …hiszi, hogy ho gy mag m agamat… amat… – harsog hars ogta. ta.  – …tisztességesen! – sikkantottam én.  – …féltem! – mor mo r r antotta egyenest eg yenest az arco ar comba, mba, mivel addigr addig r a már egész eg ész közel kö zel kerültünk ker ültünk egymáshoz.  – Nem? – fogtam fo gtam fel fe l végr vég r e a szavait. – Hát Hát akkor kit? Úgy lihegtünk, mintha két különböző oldalról, ám ugyanarra a csúcsra futottunk volna fel, és most ott állnánk, rácsodálkozva a másik hegymászóra, akiről addig még csak nem is álmodtunk. Néhány pillanat volt csupán, míg Richárd lehelete a homlokomat csiklandó tincseket borzolta, én pedig mélyen a szemébe nézve kutathattam legféltettebb titka után. Már majdnem megvolt! Már majdnem kimondta az első szót, ami aztán magával húzta volna a többit, hogy egymásba kapaszkodva végül feltárják, miért és mitől fél annyira. És ha nem ment volna magától, hát én biz arra is készen álltam, hogy lábujjhegyre állva az ajkaimmal csalogassam elő azt a fránya vallomást. Richárd mély levegőt véve a szemembe nézett, miközben én lassanként egyre feljebb emelkedt emel kedtem… em… És ekkor ekkor kopogt kopog tak!  – Méltóságo Méltóság o s úr, bocsásso bo csássonn meg a zavarkodá zavar kodásér sért,t, de megér meg érkezett kezett a lókupec! ló kupec! – harso har sogg ta Vén Bódis Gáspár a faragott ajtó túloldalán. – Jó volna beszélni vele, hogy tudja, mégis millen paripákat hozzon nekünk! Ambrózy Ambró zy báró hátralépett, hátralépett, és kezembe nyomta a Ber Berger ger-ügy -ügy aktáját. aktáját.  – Ha megbo meg bocsát csát – mondta, mo ndta, majd felkiáltott: felki áltott: – Azonnal jövö jö vök, k, Gáspár bácsi, csak pénzt veszek magamhoz magamhoz a foglalóra! fo glalóra! Megkövülten néztem, amint sarkon fordul, és bemegy a másik szobába – eddig észre sem vettem, hogy a laborból még egy helyiség nyílik –, és az ott álló páncélszekrényben matat. A napfényes zug csupa ablak volt, kivéve a falnak azon részét, ahol egy óriási olajfestmény függött. A kép gyönyörű, karcsú, barna hajú lányt ábrázolt, kezében éppolyan vörös rózsával, amilyenek megbarnulva, zörgősre száradva a festmény alá helyezett vázában száradoztak. Mielőtt Richárd kilépett volna a szobából, behúzva annak ajtaját, kutató szemem a keret négy sarkára kötött, fekete gyászszalagot is észrevette. A báró megállt megál lt előttem, előttem, és halkan így szólt: szó lt:  – Kegyednek Keg yednek mindenben m indenben igaza ig aza volt, vo lt, kedves Mili. Való Valóban ban féltem, fé ltem, ám ön felnyitotta felnyi totta a szememet, szem emet, és ezért köszönettel tartozom. Holnaptól komoly nyomozásba kezdünk mi ketten. Már ha még mindig remélhetem, hogy velem tart.  – Óh – sietve bólinto bó lintott ttam, am, lehajtva lehaj tva a fejem –, hát hog yne! Akar Akarom om mondani, mo ndani, természetesen! ter mészetesen! Ő megkö m egkönnyebbü nnyebbülten lten biccentett biccentett,, majd kikerült, és én ott maradt mar adtam am egyedül, eg yedül, azzal a biztos tudattal, tudattal, hogy bár diadalmas győzelmet arattam, végül mégis sikerült mindent elveszítenem.

12 Tőrpenge és beretvakés  Buda, 1900. október 13.

 –  Nagyon kérem, engedjen el  – könyörögtem már-már pánikba esve, ám hiába. Jobb kezével a csuklómat, ballal az ujjaimat markolta, oly erővel, hogy a nyilalló fájdalom egészen a vállamig hatolt. Bőre durva volt, mint a ráspoly, tekinte tekintete te a lázbetegekre jellemzően eszelős csillogású, cserepes ajkai között közö tt lila nyelve pergő per gőnn ontotta a tébolyult tébolyult szavakat: szavakat:  – Bocsáss Bo csáss meg nékem, szegény szeg ény bűnö bűnösnek, snek, dr ága ág a Szűz Anya! Lásd, a lelkem l elkem tiszta, szívem kitárva, kitárva , a szám szent fiadért kiált! Én nem… Nem Nem akartam, de hát mit tehettem volna? Az angyalok… A kék angyalok, kiknek szárnya tűz, szemparazsa éget, lehelete pedig az Úr akaratja szerint kórságot avagy enyhülést hoz a szenvedőkre… Igen, a túlvilági kék angyalok markolták meg a mellyemet, és súgták fülembe, hogy így… Csakis így lészen jó minden. Szent Miasszonyunk, Mária, ki malaszttal{283} teljes, jer és érintsd meg a szívem, hogy végre békére leljek! Akkora erővel rántott maga felé, hogy majd rá nem zuhantam. A tábori ágyon fekve, csontsoványan, aszottan, aszottan, a halálra halálr a várva vár va is sokkal so kkal szívósabb volt, vo lt, mint én. én. Hiába próbáltam pró báltam ellenállni, kesztyűbe bújtatott kezemet aszott mellére vonta, és mikor ujjaim hegye a mocskos hálóingen át hozzáért, a nő hirtelen felsikoltott, szeme kifordult, és bűzlő lópokróc alatt fonnyadó teste hídba feszült.  – Elég ebből! ebbő l! – kiáltott kiálto tt a kór kó r terem közepén kö zepén álló o r vos. vo s. – Fogják Fog ják le végr vég r e, és szabadítsák ki a kisasszonyt! A két termetes nőápoló, akik eddig a vaságy lábánál álltak, gyors, hatékony és brutális munkát végeztek. Gyakorlott mozdulatokkal fejtették le rólam a szerencsétlen Ruppa Mária ujjait, majd szorították a matracként használt szalmazsákra mindkét karját, hogy aztán széles bőrszíjakkal és zörgő vascsatokkal egészen megbénítsák a beteg nő végtagjait.  – Megérintett Megér intett a Szűz Anya! – motyog mo tyogta ta közben köz ben ő, észre észr e sem véve, hogy ho gy bal keze középső köz épső ujja a dulakodás alatt hátborzongató reccsenéssel eltört. – Nem lesz már semmi baj, kincsem, Jancsikám! A mama most elmegy, de fentről figyel majd rád, és te boldog leszel, igen, kisfiam, boldog…  – Üssék végr vég r e agyo ag yon! n! – üvöltött üvö ltött fel valaki a Gyűjt G yűjtőő{284} női kórtermének hat lakója közül. – Hát itt mán megdögleni se lehet békességbe’, hogy a rák enné ki a bélüket!  – Hallgasso Hallg asson, n, Jerke! Jer ke! – szólt szó lt r á Moravcsik Mor avcsik doktor do ktor {285}, és hegyesre pödört, fényesre vikszolt bajszának két vége úgy remegett, mint a spanyol bikák szarva, midőn veres posztót látnak. – A maga recidivái{286} már régóta gyanúsak nekem. Szólni fogok Nyírinek{287}, hogy ügyeljen jobban, nehogy szökésre adja a fejét.  – Ugyan mán, méltóság méltó ságos os doktor dokto r úr, hát hová ho vá mennék én innét? A kőfal kőf al mago mag o s, de ha megmásznám megm ásznám is ezzel a ványadt testemmel, testemmel, odakünn o dakünn se várna várna jobb j obb sor so r s, mint idebe’. idebe’. Az orvos nem törődött tovább a loncsos hajú, püffedt arcú asszonnyal, aki többszörös csalásért töltötte büntetését, inkább Richárdhoz fordult.  – Báró úr, kérem, kér em, vessünk véget vég et ennek az értelmetlen ér telmetlen kutyakomédiának! kutyakomé diának! Ön is láthatja, hogy hog y a páciens delirál{288}, és az exitus{289} már csupán órák, ha nem percek kérdése. Richárd előbb a szíjakkal leszorított, kétségbeesetten vonagló Ruppa Máriára, majd rám pillantott. Tekintetéből könnyen kiolvashattam, mire kíváncsi, hát sajgó csuklómat dörzsölgetve megráztam a fejem. A haldokló cseléd továbbra is összevissza motyogott, hol a kisfiáról, hol a „kék szárnyú angyalról”, aki a „mellyébe” „mellyébe” markolva marko lva közölte vele, vele, hogy ha magára mag ára vállalja a gyilkosság főbenjáró bűnét, bűnét, akkor akkor Jancsikának boldog élete lesz. Ebben a hagymázas állapo tban még én sem érth ér thett ettem em vele

szót, pedig épp ezzel a szándékkal tartottam ma reggel a báróval. A kórtermet elhagyva Moravcsik doktor a kijárat felé terelt minket, holott az etikett megkövetelte volna, hogy az irodájába invitálja vendégeit. Egyértelmű jele volt ez annak, hogy a Magyar Királyi Gyűjtőfo Gyűjtőfogházban gházban nem szívesen látnak minket. minket.  – Végtére Végtér e is mit akartak akar tak megtudni meg tudni a betegtől, betegtő l, ha szabad kérdeznem? kér deznem? – szólalt szó lalt meg váratlanul vár atlanul az orvos. Ambrózy báró enyhe csodálkozással pillantott rá, majd úgy döntött, félreteszi megszokott karcos modorát, és kivételesen a vallató helyett a válaszadó bőrébe bújik.  – Mint tudja, doktor dokto r úr, tavaly október októ berben ben Ruppa Mária beismer beisme r te Garba Gar ba belügymini belüg yminisztéri sztériumi umi főigazgató hitvesének meggyilkolását. A letartóztatása után elmondta, hogy a bonbont, melyet Garbáné szokott kapni, ahányszor csak meglátogatta a leányát Zugligetben, ő cserélte ki a mérgezett pralinékra. Az asszony mit sem sejtve el is majszolgatta mindet, miközben hazafelé sétált, ám az Új Szent János Kór ház közelében összeeset ö sszeesettt és meghalt. A törvényszéki boncnok bo ncnok ciánmérgezést ciánmér gezést állapított meg, a méreg forrása for rása pedig egyértelműen egyértelműen a csokoládé volt. volt. A fogház fog ház visszhangos, visszhangos, kopár folyosóján folyosó ján Ambró Ambrózy zy báró szavai szavai ridegen r idegen kongtak. Moravcs or avcsik ik doktor kissé türelmetlenül legyintett, jelezve a fegyőrnek, hogy nyissa ki előttünk a vasrács első ajtaját. Befelé jövet már volt szerencsém átmenni e szertartáson, nem kevesebb, mint hat alkalommal, ami egyértelmű egyér telművé vé tette, tette, hog hogyy a Gyűjtőbő Gyűjtőbőll megszökni meg szökni alig hanem lehetetlen. lehetetlen.  – Az esetet ese tet persze per sze ismer em – bólintott bó lintott az or vos, vos , fino f inom m ujjaival ujjai val r övid övi d szakállát szakáll át bir izgálva. izg álva. – Csak épp egyetlen makulát sem értek belőle. Ruppa ugyebár cselédként szolgált Garbáné lányánál a Zugligetben?  – Valóban! aló ban! – biccentett Richárd. Richár d. – Alig néhány nappal kor ko r ábban szegődö szeg ődött tt oda, oda , és bár kissé szétszór szétszórtn tnak, ak, ügyetlennek és tétovának tétovának írta le az asszonya, asszo nya, különösebb panasz nem volt vo lt rá.  – Szétszór t, ügyetlen, üg yetlen, tétova tétova?? – Moravcsik Mor avcsik doktor do ktor ismét csak bólo bó loga gatott. tott. – Ez mind a cerebri tumore {290},  pontosabban a glioblastoma{291}  jellegzetes kezdeti tünete, amit én már az ideérkezése napján diagnosztizáltam. A páciens túlélési esélyei egyenlők a nullával, és a betegség igen gyors lefolyású.  – Mondja, Mon dja, tanár úr – szó s zólaltam laltam meg hirtelen, hir telen, ami a mi annál is inkább meglepte meg lepte a két fér fit, mivel m ivel már egészen megfeledkeztek a jelenlétemről –, lehetségesnek tartja, hogy Ruppa Mária a gyilkosság elkövetésének idején tudomással bírt a rá váró… Nos, a végről?  – Ugyan, kérem, kér em, ez teljességg teljesség g el kizárt. kizár t. – Úgy tűnt, tűnt, hogy ho gy Moravcsik Mor avcsik doktor do ktortt már a puszta feltételezés is kihozza a sodrából. – Az ilyen egyszerű fehérszemélyek azt sem tudják, hogy a koponyájukban agy találtatik, nemhogy tumoros kórról hallottak volna.  – Már megbo meg bocsásso csásson, n, tanár úr, de én nem is arr ar r a utaltam, hogy hog y netán Ruppa Mária önmag önm agát át diagnosztizálta volna – emeltem fel kissé a hangom. – Inkább az a kérdés foglalkoztat, hogy vajon egy év előtt lehettek-e oly erős tünetei, melyek miatt orvoshoz fordult, és ha igen, az a doktor felfedezhette-e felfedezhette-e a glioblastomát? gli oblastomát?  – Nos, ha innen i nnen nézzük… – A Gyűjtő Gyűjtő szako sza korr vosának vos ának bikabajsza bikaba jsza ismét i smét a levegőt leveg őt böködte. bö ködte. – Ige Igen, n, ez lehetséges. Persze a páciensnek határozott, jól körülírható tüneteket kellett produkálnia, úgymint az állandó főfájás, gyakori és heves hányinger, zavaros látás, emlékezetvesztés, és még sorolhatnám. A tumor elhelyezkedése a koponyán belül nagyban befolyásolja az általa okozott kóros jelenéseket.  – Az ilyen eseteknél ese teknél előfo elő forr dulhatnak téveszmék, hallucinác hal lucináció iókk és egyéb eg yéb elmezavar elm ezavarok? ok? – folytatt fo lytattam am a kihallgatást, miközben zárkák sor a előtt haladtunk haladtunk el.  – Nagyon Nagyo n is g yakran! yakr an! – bólintott ból intott Moravcsik Mor avcsik doktor. dokto r. – A növekvő növe kvő tumor nyomást nyo mást gyako gy akorr o l az agytörzsre, és ha ezt épp a látóközpontnál teszi, a beteg oly dolgokat kezd megfigyelni, amik valójában nincsenek is ott, a valóságot pedig a maga lelki attitűdjei{292} szerint alakítja át. A mélyen vallásos páciensek például mindenhol Jézus Krisztust, Krisztust, Szűz Szűz Máriát.  – Vag Vagyy épp kékszárnyú kékszár nyú angyalo ang yalokat kat – vetett vetettem em közbe. kö zbe.

 – Hm, igen, ige n, esetleg angya an gyalo lokat kat vélnek látni, vagy vag y annak hisznek eg yébként teljes teljesség séggg el hétköznapi, hétközna pi, valós személyeket – helyeselt az orvos, átvezetve minket a komor épület utolsó ellenőrzőpontján is, melyet két fegyőr biztosított. biztosított. A Királyi Országos Gyűjtőfogház udvarán csípős október közepi szél fogadott, én mégsem bántam, hogy a benti áporodott bűzt magunk mögött hagyhatjuk. Konflisunk az Újhegyi úti kapun kívül várt ránk. Búcsút vettünk Moravcsik doktortól, aki ettől jól láthatóan megkönnyebbült, majd átlépve átlépve a vasajtó küszöbén, mélyet szippantottu szippantottunk nk a szabad levegőbő leveg őből.l.  – Borzalm Bor zalmas as ez a hely – közöl köz öltem tem véleményemet vélem ényemet Ambróz Ambr ózyy báróv bár óval, al, aki szemöldö szemö ldökét két felvonva felvo nva nézett nézett rám. r ám.  – Európa Euró pa legmo leg moder dernebb nebb bör bö r tönérő tönér ő l beszél, beszél , Mili Mili!!  – A legtöbb leg több r ab magánzár mag ánzárkákban, kákban, deszkányi széles priccseke pr iccsekenn kucor kuco r o g naphosszat, napho sszat, és csupán a puszta puszta falat meg az égbolt égbo lt egy aprócska apr ócska darabkáját dar abkáját látja látja – idéztem fel legfr leg frissebb issebb tapaszt tapasztalataimat alataimat..  – A Gyű G yűjtőbő jtőből,l, miként a pesti köznyelv köz nyelv emlege emle geti, ti, a jó magavisele mag aviseletű tű,, r övidebb övi debb büntetésüket büntetésüket töltő fogvatartottak rendszeresen kijárhatnak dolgozni a fogház mezőgazdasági telepeire – érvelt tovább a mindenkor mindenkor gyakorlat gyakor latias ias Richárd. Richárd.  – Kijárhatnak, Kijár hatnak, vagy inkább in kább kihajtják őket? ő ket? – kérdeztem kérdez tem keserű keser ű g únnyal.  – Magának túl jó, jó , túl r omlatlan om latlan a szíve – dőlt dő lt hátra a bőr bő r ülésen Ambróz Ambr ózyy báró bár ó , és a hangjában hang jában meglepő megl epő gyöng g yöngédség édség bujkált. – Félek, ha megtudná, milyen bűnöket bűnöket követtek követtek el a magánzárkák mag ánzárkák lakói, lakó i, ó részüket még ennél is szigorúbb büntetésre ítélné. Szerettem volna válaszolni, ám az ezüstfejű sétapálca fémvége türelmetlenül koppant a konflis padlatához.  – Elég a léleksimí léle ksimító tó bájcsevejből bájcsevej ből – szólt szó lt az én mor mo r c báróm bár óm.. – Nekem most mo st egyenest eg yenest a Belügyminisztériumba kell mennem, ahol Garba főigazgató már vár rám. Maga, Mili, természetesen visszatér visszatér a villába. A kocsit elviheti, én majd fo gok go k másikat.  – Már bocsánat, boc sánat, kedves Richárd, Richár d, de mikor miko r és miből mibő l derült der ült ki, hogy ho gy én természetesen  a villába óhajtok visszatérni?  – Hisz ez egyetlen eg yetlen percig per cig sem volt vol t kétséges – hökkent hö kkent meg ismét Ambróz Ambr ózyy báró bár ó , s arcán ar cán r ö pke csodálkozás suhant át. – A fogházban már végeztünk, Garba főigazgatóhoz pedig be sem engednék kegyedet. Ennélfogva tökéletesen logikusnak vélem, hogy maga, Mili, otthon tölti a nap hátralévő részét, megvárva engem, ki remélhetőleg új hírekkel tudok majd szolgálni. „Vajon mekkora botrány kerekedne abból, ha a lapok holnap megírnák, hogy egy Erdélyből jött, könyvboltos családból származó polgárleány jogos felháborodásában konflisából a Maglódi út macskaköveire lökte a társaságában tartózkodó Sédeni-Ambrózy Richard Lajos Gobert bárót?” –  átszottam el a gondolattal, majd lemondva ennek kiderítéséről, nyugodt hangon szóltam:  – Úgy vélem, vélem , kedves barátom, bar átom, hogy hog y érdemes ér demes volna vo lna felker esnünk Ruppa Mária szüleit. szülei t. Ha jól jó l emlékszem, Csömörön laknak, és jelenleg ők gondoskodnak e szegény nő Jancsika nevű kisfiáról.  – Aligha Alig ha hiszem, hisz em, hogy ho gy ők bármi bár mi ér é r demlegeset demleg eset tudnának a Gar G arba-g ba-gyilko yilkosság sságrr ól – vonta vo nta össze ös sze szép szé p ívű szemöl szemöldökét dökét Ambr Ambrózy ózy báró. bár ó. – Ennek Ennek ellenére kegyednek keg yednek igaza van. Holnap majd magam… mag am…  – Azt hittem, minden perc per c számít számí t – vágtam vág tam a szavába –, hisz Kalimurti Kalimur ti doktor dokto r már így íg y is tudja, miben sántikálunk, sántikálunk, és félő, hog y szökésre szökésr e adja a fejét.  – Ez igaz, iga z, Mili, de nekem mo st akkor is a minisztér mi nisztériumba iumba kell kel l mennem. mennem .  – Úgy legyen! leg yen! – helyeseltem. helyesel tem. – Én pedig ezalatt kikocsizo kiko csizom m Csömör Csöm ör r e, és beszélek beszéle k Ruppa Mária szüleivel.  – Egyedül?! Egyedül ?! – Az én karót kar ót nyelt bár bá r ó m majdnem ö nmaga nmag a ugro ugr o tt ki a konflisbó konf lisból.l. – Arró Arr ó l szó sem lehet!  – Nem látom be, mitől kéne tartanom, tartano m, hacsak nem a pletykára pletykár a fent nyelvektől – nevettem nevettem r á, miközben kezemet a karjára tettem. – Nyugodjék meg, Richárd, lesz kísérőm, feltéve, ha hajlandó

engem kitenni a Magyar Hírlap szerkesztőségénél.  – Oh! Tehát Tarján Tarj án úr az, akit testőr testőr nek választott választo tt!! Értem, és persze, per sze, khrm, khr m, nem is látom semmi akadályát. Ámulva figyeltem, amint az én sziklaszilárd (vagy inkább kőfejű?) báróm ajkát összepréselve elfordul, úgy szemlélve a Maglódi út mellett sorakozó szegényes házakat, mint aki először jár a székesfőváros eme részén. Csodálkoztam, milyen könnyedén vette az ötletet, miszerint Tarján Vili lesz a kísérőm, ám titkon örültem is, hogy kinyilvánított akaratom miatt – bár számítottam rá –  mégsem kell szócsatát vívnom vele. Csupán az bántott kissé, hogy a belvárosban megbúvó szerkesztőségig már egyetlen mukkot sem szólt hozzám, és ha én kérdeztem őt, a válasz alig volt több egy-egy kedvetlen mordulásnál.

Végül semmi nem úgy alakult, miként azt reméltem és elterveztem. Kezdetnek mindjárt Tarján Vili, akit némi kérdezősködés után a Magyar Hírlap szerkesztőségéhez közel, egy kávéházban leltem meg, mondott mo ndott nekem nekem ellent. ell ent.  – Természetesen Ter mészetesen szíves ö r ömest öm est tartok tarto k kegyeddel keg yeddel Csömö r r e, vagy vag y akár a Pokol Poko l legmélye leg mélyebb bb bugyrába is, de szó sem lehet róla, ró la, hogy bérkocsira bér kocsira üljünk.  – Akkor tán lóháton lóháto n vagy vag y gyalo gya logs gszer zerrr el kíván utazni, kedves bar ba r átom? – kíváncsisko kí váncsiskodtam. dtam.  – Oh, dehog deho g y, hisz mind eme közlekedési köz lekedési módszer mó dszereknél eknél olcsó ol csóbb, bb, kényelmesebb kényelm esebb és főleg fő leg érdekesebb a vasút – nevetett rám az ifjú hírlapíró. – Ha megbocsát egy percre, még fel kell szaladnom a redakcióba{293}, aztán már indulhatunk indulhatunk is. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a Keleti pályaudvarról vonat indul Csömörre, amit én valamiért Budapest részének, afféle külvárosi, de még nagyon is falusias „kinövésének” hittem. Ez persze súlyos tévedés volt, hisz Czinkota után, mely alig néhány vályogházból állt, a vonat ablakából szinte mást sem láttam, mint megművelt és parlagon heverő földeket, lágy lankákat, dombokat, no meg itt-ott egy-egy úri nyaralót. A kicsinyke állomáson leszállva bérkocsit hiába is kerestünk volna. Vidéken jártunk, és bár alig tettünk meg néhány kilométert a vasparipával, a nagyvárosi kényelmet máris a „magad uram, ha szolgád nincs” kényszerűsége váltotta fel.  – Tud-e címet a kisasszony, kisasszo ny, ahová aho vá el szeretne szer etne jutni? – kérdezte kér dezte Tarján Tar ján Vili, ili , fázósan fázó san húzva össze ös sze magán kopott kopo tt kabát kabátját. ját.  – A Garba-üg Gar ba-ügyy aktájában sajnos sajno s csak annyi állt, á llt, hog ho g y Ruppa Mária Már ia Csömö Csö mörr ö n születet szüle tett,t, és az apját Mihálynak hívják.  – Látja, kedves Mili, ez bizony bizo ny nagyo nag yonn is jellemző jell emző a mai közállapo köz állapotokr tokraa – csóválta csó válta a fejét Tarján Tar ján Vili bosszúsan. – Ha valaki nem ezüstkanállal a szájában jön a világra, akkor még az adatai iránt sem érdeklődik igazán a hatóság. Bár ha jobban belegondolok, lehet, hogy ez nem is akkora bibi.  – Akkor most mo st mi m i legyen? leg yen? – bizonytalanodtam bizo nytalanodtam el. – Kezdjünk kérdező kér dezőskö sködni? dni? Hisz, ahogy aho gy látom, látom , ez a falu alig van félfalatnyi. félfalatnyi.  – Azért ne eredjünk er edjünk teljesen vakon vako n a világnak világ nak – vélte a hírlapír hír lapír ó . – Az csak benne volt vol t abban a foghíjas fog híjas aktában, hogy Ruppa Mária milyen mi lyen felekezetű. felekezetű.  – Római Róma i katolikus katoli kus – feleltem, felel tem, miközben mikö zben eszembe villant, vill ant, hogy hog y miként szor szo r ította szerencsétlen szer encsétlen asszony a csuklómat, csukló mat, és szólított delíriumo delír iumoss állapotában Szűz Szűz Máriának.  – No, akkor akko r irány ir ány a plébánia! plébánia ! – döntött döntö tt Vili. ili . – Ha a szimatom szima tom nem csal, elég lesz toronyi tor onyirr ánt mennünk – mondta, csalafintán az apró vályogházak közül óriásként kiemelkedő templom felé kacsintva. A paplakot hamar megtaláltuk, ám addig néhány különös inzultusban volt részünk. A sáros utca

mentén lerakott lépőköveken baktatva, melyek egyenest a majd 130 éves templomhoz vezettek, kétszer is tolakodó füttyögés, rekedt kiáltozás szállt felénk. A két idegen nyelvből, amit a helyi legények – merthogy mind azok voltak a kötekedők – használtak, egyiket sem ismertem fel, és úgy sejtettem, jobb nem is érteni a szavakat. A sosem látott idegeneknek szánt „üdvözlet” mégsem volt teljességgel hatástalan, hisz kiéreztem belőle a részeg tolakodást, mely női mivoltomnak szólt.  – Ne féljen, félj en, kisasszony kisasszo ny – súgta s úgta az ifjú hírlapír hír lapír ó. – Sok itt a szerb szer b meg a tót suttyó, akik már kor a délután délután felöntöttek a garatra, gar atra, de baja nem eshet, eshet, azt megígér em! Végül szerencsésen megérkeztünk a paplakba, ahol Kratochwill atya{294}  kissé gyanakodva, de azért szívélyesen fog adott minket. minket.  – Gyászidőt Gyászi dőt él a falu – csóválta csó válta meg deresedő der esedő fejét a plébános. plébáno s. – Még két hete sincs, hogy hog y {295} elveszítettük a mi hőn szeretett kisbírónkat, Spreitzer Mátyást . És ráadásként miféle ostobamód! Szegény ember éppeg a nemrég épült vasúti aluljáró alatt hajtott át, mikor is jött a füstös, és annak irgalmatlan zajától a lovak megbokrosodtak, Matyi meg leesett a bakról, de méghozzá oly szerencsétlenül, hogy menten szörnyethalt. Négy árvát hagyott maga után a nyomorult. Négyet! Meg persze a bús özvegyet. Tettünk is ki a templom bejáratába, mindjárt jobb kézre egy ládikót, hogy az istenfélő népek abba dobáljanak be nékik legalább néhány krajcárt. krajcár t.  – Távoztunkban Távo ztunkban mi sem feledkezünk fe ledkezünk el… el … – próbáltam pró báltam nyugtat nyug tatni ni az atyát, ám ő dühö s legyintéssel leg yintéssel a szavamba vágott vágo tt..  – Hagyja Hagyj a el, leányom! leányo m! – mondta, mo ndta, majd a kisasztalról kisasztalr ól birkako bir kakolo lompr mpraa emlékeztető emléke ztető csengett cseng ettyűfélét yűfélét kapott fel, és miközben rázta, tovább beszélt: – Alig négy napja volt kinn a doboz, mikor néhány megveszekedett gazember feltörte feltör te a templom templom ajtaját, ajtaját, és meglovasította meg lovasította az addigi g yűjtést yűjtést.. Mé Mégg arra ar ra is volt merszük az istenteleneknek, hogy magát a kasznit ottan hagyják, benne egy cédulkával, melyre ákom-bákom ákom-báko m betűkkel betűkkel azt rótták r ótták:: „Adassék „Adassék több, maj’ azér es elgyüvünk! elg yüvünk!””  – Hallatlan pimaszság pimas zság!! – kiáltott inkább lelkesülten, lel kesülten, semmint semmi nt felhábor felhábo r odva Tarján Tarj án Vili, Vili, és elő e lőkapva kapva viharvert noteszét, tintaceruzát nyálazva jegyzetelni kezdett. Attól tartottam, hogy a jó atya ezt látva szófukarabbá válik, ám tévedtem. Reverendáját lesimítva kerekded hasán előrehajolt, és két kezét összekulcsolva, összekulcso lva, könyökét térdén megtámaszt meg támasztva va egész panaszáradat panaszár adatot ot zúdított ránk.  – Tizenhat esztendeje már, hogy hog y Csömö r r e helyezett a püspök püspö k úr, azóta azó ta tapasztalom a r ossz oss z állapotokat. Ez a nép… Vagy inkább mondok népeket, hiszen együtt él itt tót, német, szerb, magyar és még néhány más náció is, békében megférni egymással képtelen. Különösen a fiatalok vére forr, mintha az anyatejjel színák magukba a gyűlölködést. Nappal még csak-csak istenes, hisz élni, ahhoz meg a földeken, műhelyekben, dűlőkben dolgozni kell, ám ha leszáll az est, és bételnek duhaj legényekkel és könnyűvérű leányokkal a kocsmák meg a fonóházak, Csömör az ördög fészkéhez válik hasonlatossá. A szerbek összeverekszenek a németekkel, a tótok és a magyarok egymást bicskázzák. Miként azt tavaly a jegyzőnk, Bitskey Gyula{296} is bátran elmondt elmo ndtaa a falu vezetősége előtt: „A legutóbbi időben a duhajkodások, verekedések, éjszakai botrányok, lopások, erőszakoskodások, szóval a rendetlenkedések annyira túllépték már a határt, hogy tisztességes ember estefele az utcára sem mer kimenni. Nincs mit vitatni: Csömör község fiatalsága, jövő nemzedéke annyira romlott, hogy hog y az párját pár ját ritkítja.” ritkítja.” Hát így!  – És a csendőr cse ndőr ség hol ho l van va n ilyenko il yenkorr ? – kérdezte kér dezte Vili, akin aki n látszott, lá tszott, hog y megf me gfeledkezve eledkezve jövetelünk jö vetelünk valódi céljáról, immár hírlapírókén hírlapíró kéntt van van jelen.  – A csendőr csendő r ség, ség , fiatal barátom, bar átom, az Fóton Fóto n – felelte felel te keserűen keser űen a plébános. plébáno s. – Ott találtatik a legközelebbi őrs. Kértük ugyan a főszolgabírót, hogy sűrítse az őrjáratokat, no de legyünk őszinték: néhány libegős kakastoll semmitől nem rémíti el azt, aki jócskán beivott, és ráadásként bicskával, karóval a kézben, falkába verődve jár, mint valami barbár.  – Mindez nagyon nag yon szomo szo morr ú, atyám, de mi… – próbá pr óbáltam ltam átvenni a szót, szó t, ám Kratochwill Krato chwill plébános plébáno s ismét félbeszakított, félbeszakított, méghozzá úg y, hogy hog y közben nem is i s rám, r ám, hanem Tarján Vilire nézett.

 – Bájos g yermek. yer mek. Talán a ro kona, ko na, esetleg a menyasszonya, menyasszo nya, ifjú bar ba r átom? A hírlapíró zavartan pillantott rám, és megértve, mily rossz vágányra terelődött a szó, eltette noteszét, noteszét, ceruzáját.  – Egyik sem, se m, atyám – mondta mo ndta eztán. – Hangay kisasszo kis asszonnyal nnyal Ruppa Mária üg yében jött jö ttünk. ünk.  – Ah! – A plébános plébáno s arca ar ca hir telen elkomo elko morr ult. – Az a mi másik m ásik nagy nag y tragédiánk. trag édiánk. A Ruppa lány, igen. Olvastam a lapokban, hog y cselédnek állt, aztán aztán meg gyilkossá gyilko ssá lett. lett. Mielőtt tovább beszélt volna, Kratochwill tiszteletes ismét felkapta a csengettyűt, és úgy megrázta, hogy majd kirepült az ujjai közül.  – Mi lesz már azzal a bor bo r ocskával, oc skával, Máli?! – kiáltott kiálto ttaa közben köz ben a konyha felé for fo r dulva. – Tán itt haljunk szomjan? Válaszul nyílt az ajtó, s egy talpig feketébe öltözött tót vénasszony poroszkált be, karján ezüsttálcáva ezüsttálcával, l, amin metszett metszett üvegpalack és háro m pohár csilingelt. csilingel t.  – Ezt kóstolja kósto lja meg m eg a fiatalúr fia talúr!! – derült der ült fel újr új r a a plébáno pl ébános. s. – A legjo leg jobb bb kadarka, kadar ka, amit ami t a magyar mag yar föld fö ld teremhet. Azt mondják, a zamata oly tüzes, mint a szűz leányok első csókja, bár jómagam saját tapasztalásb tapasztalásból ól ezt term természet észetesen esen meg nem erősíthete er ősíthetem. m. Az atya öblöset nevetett, majd töltött. A poharamat ugyan nem feledte üresen, ám rólam továbbra sem vett tudomást. Tarján Vili is érezte, hogy mindez nagyon nincs jól, hát kérdőn pillantott rám. Én ahelyett, ahelyett, hogy a bo r után után nyúltam nyúltam volna, vo lna, felálltam és a kijár at felé léptem. léptem.  – Bocsásso Bo csássonn meg m eg nekünk, atyám, a tyám, de sürge sür gett az idő – mo m o ndtam. – Mi azér azé r t jött jö ttünk ünk ide, i de, ho gy Ruppa Mária szüleivel beszéljünk. A lányuk súlyos beteg, sőt annál nagyobb a baj, hiszen haldoklik. Ma délelőtt jártam nála a Gyűjtő kórházában, ahol az orvos azt mondta, hogy már csupán órái vannak hátra. A plébános bosszúsan fordult felém, mint akit határozottan zavar, hogy tudomást kell vennie rólam. Mivel azonban Tarján Vili sem nyúlt a borhoz, sőt ő maga is felállt, Kratochwill atya végül kénytelen kénytelen volt belátni, belátni, hogy hog y a kedélyes iszogatás iszog atás elmarad.  – Fiume – mondta, mo ndta, egy eg y szuszra szuszr a nyelve le a kezében tartott tarto tt po hár egész eg ész tartalmát. – Ott tán még beérhetik Ruppa Mihályt, a nejét meg azt a zabigyereket, akit a gyilkossá lett lányuk valamelyik fonóházban csináltatott magának a korhely legények egyikével.  – Fiume? – cso dálkozo dálko zott tt Tarján Tarj án Vili. Vili. – Úgy érti, ér ti, plébános plébáno s úr, hogy… ho gy…  – Elindultak Amerikába. Amer ikába. – Kr Kr atochwill atya a tya teletöl teletöltötte tötte poharát. pohar át. – Ha jobban beleg bel egoo ndolo ndol o k, tán már oda is értek, hisz több, mint fél esztendeje, hogy mindenüket eladták, s aztán sebest útra keltek. Miből vettek hajójegyet, és odaát majdan miből fognak új életet kezdeni, azt nem tudom, hisz szegények voltak, mint a templom egere. eger e. A düledező házukat is inkább csak elkótyav elkó tyavety etyélték, élték, motyójuk alig volt, mégis oly türelmetlen törekvéssel hagyták itt a falut meg az egész szent szülőföldet, mintha az Óperencián túl biztos jövő várna rájuk.  – Vagy ag y mint akik váratlan vár atlan vagyo vag yonhoz nhoz jutottak, amit elkölteni elkö lteni Amerikában Amer ikában biztonságo biztonsá gosabb sabb –  ragadtam meg Tarján Vili karját, kinek szemében azonnal értő szikra lobbant.  – Kegyed meg miféle mifé le pénzrő pénzr ő l kurutt kur uttyo yol? l? – mor mo r dult r ám gyanakvó gya nakvónn a plébános. plébáno s. – Éppeg most mo st mondtam, hogy a Ruppáéknak nem volt semmijük. Két esztendeje a falu elöljárósága még segélyt is adott nekik, nehogy megfagyjanak a fűtetlen odújukban. Mikor a lányuk, Mari megesett, mondtam a Mihálynak, hogy ezzel a zabigyerekkel csak az éhes szájak száma növekedett, amibe mind bele fognak pusztulni, hát adja inkább árvaházba a kölköt, de nem hallgatott rám. Bolond az az egész család, de a lányuk, na az a legbolondabb! Nem elég, hogy a fonóban öszvedörgölődzött valakivel, ráadásként miután megszült, még zavarodott is lett. Állandóan a fejét fájlalta, szédelgett, marokszedéskor elájult, és éppeg csak a cséplőgépbe nem zuhant. Még valami orvosdoktorhoz is eljárt, pedig mondom, enni sem nagyon volt nekik mit, de hát hiába. Végül aztán bement a városba cselédnek, és… No, No, de hisz a többit már maguk is tudják! Azt viszont, hogy hog y Ruppáék miből inaltak el

oly ol y sebesen abba a messzi Amerikába, én biz’ elképzelni sem vagyok vagyo k képes! „Én viszont – go ndoltam, miközben búcsút vettünk vettünk az atyától atyától – már igen! ig en!””

Habár Ambrózy báró pontosan érkezett a telefonon előre egyeztetett időpontra, bebocsátást csupán késő délután kapott a IX. ügyosztály főigazgatójához. A régi Országház{297}  dohos folyosóján várakozva, hol a Belügyminisztérium nappali nyüzsgését lassanként nyomasztó csend és néptelenség váltotta fel, Richárdot számtalan nyugtalanító gondolat bántotta. A Rudnay-ügyek apró tényei, igazságmorzsái kezdtek végre összeállni, a tettes rémisztő alakként bontakozott ki a homályból, ám az arca, nos, az továbbra is láthatatlan maradt. A báró természetesen már rég tisztában volt azzal, hogy Mili ösztönösen jó irányba indult: Rimély-Repich Ferencz alias Kalimurti bizonnyal sáros a gyilkosságokban, ám a hogyan és miért sehogy sem akart a felszínre kerülni. Richárd azonban biztos volt benne, hogy a háttérben más bűnösök is rejtőznek, és ha azok kilétét felfedi, menten jó irányba terelheti a nyo…  – Méltó Méltó ságo ság o s báró bár ó úr! úr ! – A hivatalszolg hivatalszo lgaa szinte csak lehelte e három hár om szót. szó t. – Gar G arba ba{298} főigazgató úr most mo st tudja tudja önt fog adni. Méltóztassék éltóztassék velem fáradni! fár adni! Ambrózy biccentett és felállt. A kihalt folyosó bántóan visszhangozta lépteit, amint az éjszín öltönyt viselő, betegesen sovány férfit követte. A párnázott ajtók mögött sorakozó irodák legtöbbjét e kései órán már elhagyták, az Edison-féle elektronyos izzók fényáradata mégis azt a hamis illúziót keltette, keltette, hogy hog y a Belügyminisztériumban sohasem meg y le a nap.  – Bocsásso Bocsá ssonn meg nekem, báró bár ó úr – lépett ki író ír ó asztala mög mö g ül tárt karo kar o kkal Garba Gar ba Gyula, Gyula , ám hangjában cseppnyi őszinte megbánás sem találtatott. – Hosszú órák óta gyötör a bűntudat, amiért méltóságod odakinn, a huzatos folyosón kénytelen várakozni, de hát mit tegyünk, első a haza iránti kötelesség. Kérem, árulja el méltóságod, miben állhatok a szolgálatjára. A császárszakállas, tömzsi, puffadt és vörhenyes arcú Garba irodája zsúfolt, ám szinte bosszantóan rendezett volt. A vastag szőnyeggel takart fapadló halk reccsenései árulkodtak róla, milyen régi az épület, ahogy a bútorzata is, mely a fal szinte minden felületét eltakarta. Az aktákkal megpakolt íróasztalon kívül számos plafonig érő iratszekrény, könyvespolc és az egyik sarokban négy öblös karszék, közöttük pedig egy apró, míves kidolgozású dohányzóasztalka dicsérte a puritán, ám egyben igényes ig ényes ízlést. ízlést. Ahelyett Ahelyett,, hogy hog y elfoglal elfo glalta ta volna a felkínált ülőhelyet, Ambrózy bár ó kalapját levéve biccentet biccentett.t.  – Engedje Engedj e meg, meg , főig fő igazg azgató ató úr, hogy ho gy kifejezz ki fejezzem em őszinte ő szinte részvétemet. r észvétemet.  – Részvét? – suhant át értet ér tetlen len csodálko cso dálkozás zás Garba Gar ba arcán, ar cán, majd szinte azonnal azo nnal észbe kapott kapo tt.. – Oh, persze, a feleségem! Hát igen, szegény Matild. Mindig is panaszkodott a szívére, hiába küldtem el őt oly sok költséges fürdő fürdőkúrára. kúrára.  – Már megbo meg bocsásso csásson, n, igazg ig azgató ató úr, de mindketten tudjuk, hogy ho gy Garba Gar ba őnag ő nagyság yságát át nem a szíve vitte el. A főigazgató arca hirtelen kőmerevvé vált, és már eszében sem volt hellyel vagy épp konyakkal, szivarral kínálni kései vendégét.  – Kicsoda ö n, báró bár ó úr, úr , és mit akar tőlem? tőlem ? – kérdezte, kér dezte, hangjában hangj ában ideges ideg es remeg r emegéssel. éssel.  – Mint a vizitkártyámból vizitkár tyámból tudhatja tudhatja – Richárd Richár d lapos lapo s pillantást pill antást vetett az író ír ó asztalon asztalo n álló akták rengetegére –, feltéve, ha időközben el nem keverte valahová, a nevem Sédeni-Ambrózy Richárd, és Rudnay főkapitány személyes kérésére nyomozok az ön neje, néhai Garba Gyuláné halálának ügyében, melynek oka… Ezzel, mint mondtam, mindketten tisztában vagyunk! …nem szívszélhűdés, de ciánkálival elkövetett, elkövetett, szándékos gyilkosság gyil kosság volt!

 – Arisztokr Ari sztokrata ata detektív? detektív? – szaladt sz aladt ki a főig fő igazg azgató ató száján száj án a meg m egvető vető kiáltás. ki áltás. – Hát Hát hová nem züllik zül lik a világ?! Ambrózy Ambró zy a nyilvánvaló sér tést válasz nélkül hagyva ismét az ir oda berendezését ber endezését kezdte kezdte vizslatni.  – Látom, költözni kö ltözni készül.  – Nos, igen. ig en. – Garba Gar ba tekintete felr agyog ag yogoo tt. tt. Egyrészt Egyr észt ör ö r ült, hogy ho gy már nem a feleségé felesé gérr ől fagga fag gatják, tják, másrészt az új téma mindennél büszkébbé tette. – A IX. ügyosztályt, amit Vígh Bertalan kollégával vezetünk, vezetünk, jövőr jövő r e a X. főosztály főo sztály,, sőt közvetlenül az államtitkár államtitkár úr alá helyezik.  – Ha jól sejtem, s ejtem, ez rendkívül r endkívül ko moly mo ly kinevezés. kinevez és.  – Miért is tagadnám, tagadná m, valóban való ban az.  – Bocsássa Bocsás sa meg, meg , igazg ig azgató ató úr, a tájékozatlanság tájékoz atlanságoo mat, de érdekelne, ér dekelne, mivel m ivel fo f o glalko gl alkoztak ztak eddig, eddig , és mi lesz eztán a feladatuk?  – Ne szabadkozzék, szabadko zzék, báró bár ó úr – legyintett leg yintett lekicsinylő leki csinylő nagyképűségg nag yképűséggel el Garba. Gar ba. – Az államappar állam apparátus átus rendkívül összetett, bonyolult és kifinomult rendszerét csak mi, felsőbb hivatalnokok látjuk át a maga teljes valójában. Hogy a kérdésére válaszoljak: a IX-es ügyosztály az állami anyakönyvek ügyeit intézi, míg új feladatkörünkben, a X. főosztály alatt a törvényjavaslatok előkészítéséről és kidolgozásáról fogunk gondoskodni. Ebből is láthatja a méltóságos úr, hogy a csip-csup aktatologatás helyett immár az ország sorsa tétetik a kezünkbe, ha szabad így fogalmaznom. Garba Gyula tekintete ebben a pillanatban fényesebben ragyogott, mint Edison égői, ám Richárdot mégsem vakította vakította el.  – Így Íg y tehát – mondta mo ndta – a részvétem rész vétem után a gratuláció gr atulációmat mat is kifejezhetem. kifej ezhetem. A főigazgató szemébe ismét komor sötétség költözött.  – Nos, No s, hm, hm , azt hiszem, hi szem, mindkettőt illő il lő megkö meg köszö szönnö nnöm, m, de a nejem nej em halálár halál áról ól semmit semmi t nem tudok. –  Garba idegesen babrálta mellényének alulról második gombját. Ez állandó rossz szokása lehetett, mivel a kerekded csontdarab már egészen kifényesedett, elütve a többitől. – Matild a csokoládé iránti olthatatlan szenvedélyének áldozata lett. Számtalanszor mondtam neki, hogy az a sok praliné, amit magába töm, egyszer majd meg fog ártani. Ő azonban makacs teremtés volt, és váltig állította, hogy a csokoládétól szebb lesz a bőre. Áh, az egész merő ostobaság!  – Ha nincs méreg mér eg a pralinéba pr alinéban, n, amit ami t a feleség fele ségee evett, akkor a nagyság nag yságos os asszony asszo ny még ma is i s élne –  emlékeztette ismét Ambrózy báró a halál igazi okára.  – Csakhogy Csakhog y volt, vo lt, tehát nem él! – fakadt ki dühödten dühö dten Garba. Gar ba. – És ha a báró bár ó úr arr ar r a méltóztatik méltó ztatik itt célozgatni, hogy én… hogy nekem közöm lehet…  – Közvetlenül alig al igha ha hinném – vág ta félbe a hebegést hebeg ést Richárd.  – Nagyon Nagyo n kérem, kér em, báró bár ó úr, most mo st távozzék! Ha további kérdései kér dései is volnának, vol nának, azokat azo kat eztán az ügyvédem útján tegye fel. Tessék – Garba az íróasztalhoz lépett, és kirántotta a legfelső fiókot –, itt a névjegye. Vör Vörös ös János, Jáno s, Baross utca 8. Ajánlom magamat! mag amat! Ambrózy báró átvette a kicsinyke kártyát, majd meghajolt és távozott. Miközben a lépcsőházban lefelé ballagva a régi Országház délebbre eső kapuja felé tartott, felettébb elégedettnek érezte magát. A sakktábla, amin eddig számos bábu helyét csupán sejtette, lassanként kezdte feltárni titkait. A sötét király… Ő áll minden Rudnay-féle ügy hátterében, és bár ez ellentmond az ősi játék szabályainak, könnyen lehet, hogy nem egy, de mindjárt kettő is van belőle! Az egyik neve máris ismert, ám a másik…  – Báró úr?! úr ?! Richárd a kapun kilépve néhány pillanatig szinte vaknak érezte magát. Odabenn az elektronyos izzók mindent vad fényárban úsztattak, amihez képest az Országház utca sárgán pislákoló gázlámpái szentjánosbogárkák voltak a komor éjszakában. Bérkocsit hívatni elfelejtett, így gyalog indult útnak, és néhány lépés után a keskeny Kard utcába fordult, hogy mihamarabb a Bástya kapu téri droszton lehessen. Az öreg, egyemeletes épületek közé ékelt köznek csupán a két sarkán égett egy-egy lámpa,

így íg y félúton, mikor megszólított megszó lították, ák, Richárd szinte szinte semmit nem látott. látott.  – Báró úr? úr ? – A hang műveletlen, durva, durva , külváro külvár o si tónusban r eccsent. – Mag Magaa az az Ambróz Ambr ózyy báró? bár ó?  – Ki kér ké r di? – Richár d épp azon azo n volt, vo lt, hogy ho gy elhátráljo elhátr áljonn a láthatatlan láthatatlan férfi fér fi közelébő köz eléből,l, miko m ikorr mögö mö gött ttee valaki más üvegcserépre lépett.  – Ő az, mar hák! – kiáltott egy harmadik har madik hang távolabbr ól. ól . – Üres a bal kabátujja! A báró inkább megérezte, semmint látta, hogy szemből termetes alak ront felé. Botjával suhintott, mire mir e fájdalmas üvöltés üvöl tés jött válaszul, amit rettent rettentőő káromkodás káro mkodás követe kö vetett tt..  Madzagol d{299} meg a khiberert {300}, Totyó {301}! – hörögte a macskaköveken elterült gazember.  – Madzagold  – Pofád Pof ád befogo befo god, d, te schmekkér {302}!  –   bömbölte a másik. – Ez nem bechaj stickli{303}, kussold a nevemet! Richárd szeme végre kezdett hozzászokni a Kard utcát betöltő sötétséghez. Látta kirajzolódni a földön fekvő hóhemvagány alakját, aki az arcát ért csapásból magához térve próbált feltápászkodni. Két lendületes lépés, majd egy iszonyatos, csontrepesztő rúgás az állkapocsra, és a fickó nem mozdult többet. A társa azonban, aki a Totyó névre hallgatott, ólmosbotot lóbálva közeledett. A báró felemelte fegyverét. Halk kattanás hallatszott, és mikor a sétapálca oldalra lendült, a faborítás lecsusszant a tőrpengéről. A támadó halk, meglepett mordulást hallatott, de nem hátrált meg. Ólmosbotja egyszer, kétszer, háromszor suhintott a levegőbe, ám Ambrózy minden alkalommal könnyedén hajolt félre.  – Anyád ne sirasso sir asson! n! – or dította eszét vesztve Totyó, Totyó , és előr elő r elendülve pró pr ó bálta a házfalnak házfal nak szorítani Richárdot. Oldalsasszé, félfordulat, deréktáji döfés. Klasszikus vívótermi megoldás volt ez, amit azonban a Tabán kocsmáiban aligha tanítanak, így Totyót is meglepte a bordái közé hatoló tőrpenge. Az acél épp csak annyira merült meg az izmos testben, hogy mély sebet vájjon a húsba, de sem csontot, sem főbb szervet nem ért. Totyó kínjában már-már nőies sikolyt hallatott, majd botját elejtve, oldalára szorított tenyérrel a Bástya kapu felé iramodott. Richárd nem üldözte. Az imént ártalmatlanná tett fickó még mindig a kövezeten hevert, és semmi el nem mutatott arra, hogy ezen a közeljövőben ő maga képes volna változtatni. A báró lejjebb eresztette véres pengéjét, és a sötétséget fürkészte. Valahol még kell lennie egynek! A vezérnek, aki a háttérbő háttérbőll irányít ir ányított, ott, és talán még mindig… mindig … Mire meglátta az acél villanását, már késő volt. Csupán annyit tehetett, hogy valamelyest elfordult a vágás útjából, de a beretvakés így is felhasította redingotja oldalát. A hideg acél akadályt nem ismerve mart bele a testébe, vért fröccsentve szerte. A támadó hatalmas volt, mozgása mégis fürge és higgadt. Miközben beretvát tartó keze továbbsuhant, hogy új lendületet vegyen, bal ökle iszonyatos erővel csapódott Richárd halántékába. A tőrpenge csörrenve a kövezetre hullt, a báró pedig a házfalnak csapódott, és bár próbált talpon maradni, ez végül csak azért sikerült, mert a támadó vasmarka a tégláknak szorította őt. A dohányszagú lehelettől, ami az arcába csapott, Richárdot hányinger fogta el, a szemébe ömlő vértől pedig semmit sem látott.  – A következő kö vetkező hirig hir iget et a Hangay lány kapja – mondta mo ndta a férfi, fér fi, kinek arcát ar cát kockás ko ckás sál takarta. – Ne szimatolj tovább, báró, bár ó, különben a védenced könnyű kö nnyű kis testét testét a szeméttelepen szeméttelepen találod meg! meg ! A jobb kéz ismét lecsapott. Beretva már nem volt benne, de a támadó tenyere követ vagy fémet rejthetett, mivel az ütés a bal ököl iménti támadásánál sokkal brutálisabb volt. Richárd érezte, hogy felreped a szemöldöke, koponyája falához pedig úgy koccan az agyveleje, mint bőrpohár belsejéhez a megrázott dobókocka. Mielőtt elvesztette volna az eszméletét, még hallotta az éles rendőrsípszót. Úgy tűnt, hogy a minisztérium őrei végre felfigyeltek a közelükben dúló verekedésre, és egymást riasztva, döngő léptekkel rohantak be a sötét Kard utcába, ahol azonban már senki mást, csupán egy ájult urat találtak, találtak, akinek ráadásul hiányzott hiányzo tt a bal karja. kar ja.

13  Hamupipőke  Hamupip őke kémnek áll Tabán, 1900. október 13. mint a közös reggelinél Hül Jenő megtette megtette bejelentését, bejelentését, Cili azonnal azo nnal tudta, tudta, hogy hog y elérkezet elér kezettt az idő.  – Most néhány napig mészben{304} leszek – mondta egykedvűen a férfi, mire az özvegy dühödten felcsattant: ausgeschl ossen!{305} A lányokat dolgoztatn  – Das ist ausgeschlossen! dolg oztatnii kell, különben külö nben felkopik az állunk!  – Annának nincs nincs új kuncsaftja, Fecska maga is tudja a dolgát, a kis ápolónőnk pedig nem mehet egyedül slepperkedni, slepper kedni, mert a végén még ismét eltévedne. eltévedne. Jenő ugyan nem nézett nézett rá, miközben m iközben őt ő t említette, említette, a leányt mégis mégi s kirázta kir ázta a hideg.  – Hát akkor akko r mészelés mészel és helyett szerezz szer ezz kuncsaftot Annának, és vidd ki esténként a Vögleint! Vög leint! –  replikázott Hülné. – Itthon keress pénzt, mein Junge{306},  hol minden utcakő nekünk danol, és ne idegenben, ahol könnyen kitörhet kitör hetik ik a nyakadat. nyakadat. Jenő sietség nélkül megrágta, lenyelte az utolsó falatot, majd kendőjét a tányérra dobva felállt és készülődni kezdett.  – Ebben nincs vita, mert mer t ez e z fontos fo ntos ügy üg y – mondta mo ndta közben. kö zben. – Ha nem simítom simí tom el gyor gyo r san, benéz a hóhér az ablakon. Különben is, annak idején a mama biztatott, hogy dolgozzak a doktornak. Hát most tessék, neki dolgozom, és jól megfizet. Cili tisztán hallotta, amint az özvegy fogai megcsikordulnak.  – Morde{307} lesz? – kérdezte, mire Jenő Jenő ar  arcát cát haragos harago s pír öntött öntötte el.  – Hallgasso Hallg assonn már, vén boszo bo szorr kány! Tán a cselédnek cselédne k is tudnia kell minden m inden dolg do lgoo mró mr ó l? A sámlin ülő Mári úgy húzta össze magát, mint valami megrettent kismacska, pedig a férfi nem csupán rá gondolt, mikor cselédet emlegetett.  – Különben Különbe n egysz eg yszer erűű hirig lesz – enyhült meg Jenő, aki közben már a kabátját húzkodta széles vállára. – Viszem a Kesét Kesét meg meg a Totyót To tyót..  – Bah, az a két geknackt {308} – mor mo r dult Hülné dühösen.  – Igaza van a mamának, mamána k, ő k valóban való ban bolondo bol ondo k – vigyo vig yorr odott od ott el Jenő. Jenő . – Ha baj történik, tör ténik, nem lesz kár értük ér tük,, de hirigelni hirig elni tudnak. tudnak. Helybenhagyjuk Helybenhagyjuk a félkarú félkar ú bárót… báró t…  – Egy  Krüppelt {309}  akartok megverni hárman?  – vágott fia szavába Hülné, ám cseppet sem felháborodva, sokkal inkább úgy, mint aki remekül szórakozik, sőt maga is szívesen részt venne a dologban.  – Úgy Úg y hír hí r lik, nem közöns köz önség éges es Krüppel az illető ille tő – közö kö zölte lte Jenő. Jenő . – Valami Valami eszelős eszelő s ar a r isztokr ata, aki nyomozósdit nyomo zósdit játszik, és most épp a doktor után után szimatol.  – Jó lehet l ehet az orr or r a, ha téged küld kül d rá r á az a sarlatán sar latán – vélte az özveg öz vegy. y.  – No hát épp ép p ezért ezér t fo gjuk gj uk betörni betör ni neki. – A férfi fér fi lesimította lesim ította a kabátját, majd m ajd kalapot kalapo t és sétapálcát vett magához, és már a kilincset fogva szólt vissza: – Bárót verni jó mulatság, de tréfli meló{310}. Ezért is kell néhány napig mészbe lennem.  – Akkor se beszélj itt nekem a zsidók zsidó k szájával, szájával , hisz tudod, hogy ho gy szívem szerint szer int mindet a Dunába fojtanám – szisszent Hülné, majd hozzátette: – Aztán siess haza, nehogy ez a három  Muhkuh{311} elbánjon velem! A „tehénkék” csak hallgattak, semmi jelét nem adva annak, hogy értenék a német szót. Jenő mordult valamit, majd jó adag októberi hideget eresztve be a meleg konyhába, köszönés nélkül távozott.

Cilinek csupán késő délután délután sikerült siker ült szót váltania a lányokkal, lányo kkal, és miut mi után án mind egyetértettek egyetértettek abban, hogy itt itt az idő, a vacsorára vacsor ára szobájáb szo bájából ól előténferg előténfergőő Hülné Hülné elé állt. állt.  – Beszédem volna vo lna a nénivel, nénive l, ha akad rám r ám percnyi per cnyi ideje. idej e. Az özvegy g yanakvón emelte rá a tekintetét tekintetét,, és erősebben er ősebben markolta mar kolta a botját bo tját..  – Aztán Aztán mirő mir ő l? – kérdezte kér dezte úgy, miként a hamis kutya vakkant.  – Egész nap azon azo n járt jár t az eszem, amit r egg eg g el a néni mondott. mo ndott. Ha nincs itthon a Jenő úrfi, úr fi, akkor akko r Anna és én nem dolgozunk, ha pedig nincs bevétel, akkor mind szenvedni fogunk az éhkopptól meg a hidegtől.  – Nein! – csattant Hülné r eszelős eszelő s hangja. hang ja. – Nem mehet ki egyedül eg yedül slepperkedni, slepper kedni, arr ar r ó l ne is álmodjon, Vöglein!  – Jaj, dehogy, deho gy, néni, félre félr e tetszik tetszik engem eng em érteni ér teni – állta el továbbra továbbr a is a satrafa satraf a útját Cili. – Nem is mernék egyedül a pályaudvar közelében kóricálni, hisz Jenő úrfi védelme nélkül biztos bajba kerülnék. Viszont ha pénzre van szükség, én tudom, honnan szerezhetnénk, méghozzá egyszerre sokat. Özvegy Hül Józsefné szemében mohó szikrák kezdtek pattogni, miként azt a Pozsonyból érkezett és a Tabánban rab madárrá madár rá lett leány előr e sejtette. sejtette.  – Pénzt tud tud valahol? valaho l? – súgta súg ta a matróna. matró na. – Mennyit?  – Amennyi egy eg y jól j ól menő nagykávéház nag ykávéház teljes bevétele a legfo leg forr g almasabb almasa bb napon napo n – halkított halkíto ttaa le l e Cili Cil i is a hangját. – Biztos tetszik emlékezni rá, hogy a pakkomban volt egy ajánlólevél, mely engemet Fuith Lajoshoz, a Philadelphia kávéház tulajdonosához protezsál. Azt a levelet olyasvalaki írta, aki bizalmas kebelbélije annak a gazdag kávésnak, szóval biztos jó helyem lehetett volna ott, ha… ha a néni és fia a védőszárnyai védőszár nyai alá nem vesz engemet.  – Mi közö kö zöm m nekem ne kem a maga mag a elhibázo el hibázott tt sorsáho sor sához? z? – húzta ki mag m agát át az özveg ö zvegy, y, fenyegetőn fenyege tőn hajo ha jolva lva a leány fölé, fö lé, aki viszont viszo nt szándékkal szándékkal rog r oggyantott gyantottaa a térdét tér dét,, hogy hog y kisebbnek mutassa mutassa magát. mag át. – Ment volna egyenest a Filibe ahelyett, ahelyett, hogy éjnek évadján a Raitzenst Raitzenstadt adtban ban kór icál.  – Én most mo st a pénzr pé nzrőő l beszélek, be szélek, néni – terelte ter elte vissza vis sza a szót szó t eredeti er edeti medr m edrébe ébe Cili, Cil i, mielő m ielőtt tt még Hülné dühbe gurul, és a botjával ütni kezdi őt. – Sok-sok olyan pénzről, amit egy ügyes lány, akit jó ajánlólevél juttatott be a kávéházba, bizton és gyorsan megszerezhet. Elég, ha figyeli, hogy Fuith úr hová zárja zár ja el a napi bevételt. bevételt.  – No és ha minden este hazaviszi az a büdös kávés? – vágott vág ott közbe köz be az ö zvegy, zveg y, kinek már a homloka homl oka is verejtéket ver ejtéket vetett vetett az izgalo mtól.  – Azt én nem tudhato tudhato m, hisz sohasem so hasem jutottam el a Filiig Filii g – vont vállat válla t mélázva méláz va a leány. – De ha eljutottam volna, már biztos tisztában volnék az összes olyan kis titokkal, ami ahhoz kell, hogy a kávéház bevételét könnyedén meg lehessen lovasítani. Ahány ajtó csak van, annak mind agyagba nyomhatnám a toll tollát, át, hogy hog y aztán aztán másolat készülhessen róluk, ról uk, és ha trezo trezorr vigyázza a vagyonka vag yonka álmát, hát a számokat is kilesném, kilesném, hisz ki gyanakodna gyanako dna rám, a butácska vidéki vidéki fehérszemélyre? fehérszemél yre?  – Na és ha mégis még is hazaviszi hazavi szi a napi nap i bevételt?! – ismételte Hülné, mintha esze gr g r amofo amo fonjának njának tűje épp eme kellemetlen gondolat barázdájánál akadt volna el.  – A Krisztinavár osban, os ban, ami szomszédo szo mszédoss a Tabánnal, és ahol aho l az utcák sötét sö tétedés edés után dugig dug ig vannak korhelyekkel meg csibézerekkel? – húzta el a száját Cili. – Alig hiszem, néni, hogy Fuith olyan bátor férfi volna, aki esténként pénzzel teli bőrönddel baktat haza. Miként némely ismerősömtől hallottam, kávésoknál, vendéglősö knél egyébként is az van szokásban, hogy hetente hetente csak egyszer bér elnek banki fegyverest, aki aztán elkíséri őket. Addig viszont a trezorban gyűlik a pénz, és hát… keveset is mondtam az előbb, hisz jó időben feltörve a mackót nem egy, de mindjárt két, három vagy akár hat nap bevétele is ott található!  – Mennyit harácso hará csolhat lhat a Fili Fil i hat nap alatt al att?? – mor m or fondír fo ndíroz ozott ott az özveg ö zvegyy, ajkát szívo szí voga gatva. tva. – Előkelő Elő kelő {312} vendégkör, fényes kiszolgálás, kiszol gálás, cigányzene… cig ányzene… Az Az a hely egy átkozott átkozo tt Goldgrube !

 – Olyan Olya n bánya az, néni, né ni, amit ami t egyszer tán mi, szegény szeg ény sor so r sú nők nő k is kiterm ki termelhetnénk elhetnénk – tüzelte tovább Hülnét a lány, ám úgy tűnt, hogy ezzel túllőtt a célon, mivel a satrafa mohóságtól homályos tekintete hirtelen kitisztult.  – Szóval Szóva l azt mondja, mo ndja, adjam vissza magá ma gának nak a levelet, level et, és aztán küldjem el kémkedni kém kedni a Filibe? Fili be?  – Néni, én nem… – Cili képtelen volt vo lt folytatni fo lytatni a mondatot, mo ndatot, mivel az özveg öz vegyy botjának vége vég e a gyomrába bökött, félretaszítva őt az útból.  – Gottsjämmerlich leányzó, hát teljesen bolondnak néz? – üvöltötte Hülné Hülné a konyha felé r obogva. obo gva. –  Nem megy maga mag a innét sehova se, megér tette?! tette?! Sehova, amíg én élek! Ma Ma pedig nix vacsora! vacsor a! Feküdjék Feküdjék le éhesen, éhesen, és a gyomr a korgásából kor gásából tanulja tanulja meg, hogy hog y engem nem lehet az orro or romnál mnál fogva vezetni! vezetni!

Tabán, 1900. október 14.

Reggeli után Hülné, szokásával ellentétben, nem nyúlt a tányérja mellé készített újságért, hogy átolvassa azt. Ehelyett felszegte karvalyorrát, és hosszú perceken át rezzenetlen figyelte a három lányt, akik kissé megszeppenve, ám némán végezték a dolgukat, igyekezve úgy tenni, mintha észre sem vennék az özvegy különös viselkedését. Mück Mári és Kardos Cili fürge, óvatos mozdulatokkal szedték le az asztalt, majd a bádoglavórban sorra elmosták a tányérokat, villákat, késeket és bögréket. Eközben Blau Anna Anna a Singerhez Singer hez ült, ült, és az előző este félbehagyo félbehagyott tt stoppolnivalókat stoppolnivaló kat szor szortíro tírozta. zta. Fél órán keresztül egyikük sem szólt egy árva szót sem, a feszültség azonban, mely Hülné őket vizslató, átható tekintetétől egyre csak nőtt, végül szinte elviselhetetlenné vált. A vénasszony szeme alatt ülő sötét karikák arról árulkodtak, hogy az éjjel nem sokat aludhatott, de varjúkirálynői lénye ettől még éppoly kegyetlennek tűnt, mint máskor. Anna háttal ült neki, de a tarkója folyamatosan bizsergett, sőt, égett, mikor az özvegy rászegezte a tekintetét. Ha viszont Cilit vagy Márit bámulta, a két lány keze remegni kezdett, és csak idő kérdése volt, hogy egyikük végül elejtsen, összetörjön valamit. A baj akkor következett be, mikor a kis mindenes egyedül akarta az udvarra cipelni a dézsát, melyben a zsíros, mosogatástól elkoszolódott víz lusta hullámokat vetett. Máskor mindig Cilit kérte meg, hogy segítsen neki, ám most mukkanni sem mert. Ehelyett ő maga emelte fel a szürke lavórt, amit vékony karjai alig bírtak el, és mikor a kijárat felé indult vele, megbotlott a falnak támasztott cirokseprűben. Mári rémült rém ült sikolyát és a bádog dézsa csattanását csattanását Hülné Hülné rekedt r ekedt ordítás or dításaa követ kö vette: te:  – Ver Verdammt, dammt, átkozott átkozo tt szuka! Nem tudsz tudsz vigyázni? vig yázni? A konyhakő mosogatólében ázott. Anna rémülettől elkerekedő szemmel, mozdulatlanul nézte, amint a szennyes lé egyre közelebb kúszik hozzá, és csak az utolsó pillanatban emelte fel a szoknyaszegélyét, nehogy baj érje a finom szövetet. Cili viszont, aki a legközelebb volt a balesethez, tétovázás nélkül ugrott a pinceajtó mellett strázsáló vödörhöz, és kiragadva belőle a felmosórongyot, kapkodva próbálta útját állni a további áradásnak. Mindeközben a ronggyá ázott Mück Mári a frissen meszelt falnál is sápadtabban hasalt a tócsában, és lehunyt szemmel, összeszorított foggal várta az elkerülhetetlent, elkerülhetetlent, vagyis Hülné botjának záporozó zápor ozó ütéseit. ütéseit. A következő két percben azonban semmi más nem hallatszott a Horgony utcai ház konyhájában, mint a felmosórongy nedves locsogása és a csurgás-csobogás zaja, ahogy Cili vödörbe csavarta a felszedett vizet. Mivel Mári hiába várta, hogy ütni kezdjék, lassanként felemelte a fejét, és Hülné felé pislogott. A matróna rezzenetlen arccal bámult rá, ám a tekintete nagyon is árulkodó volt. Látszott rajta, hogy a fejében ezernyi kérdés, kétely, egymásba gabalyodó gondolat és felvetés jár sebes

körtáncot, majd hirtelen minden nyugvópontra jut. Ekkor a termetes özvegy felállt, széke támlájáról leakasztotta leakasztotta görbe gö rbe markolatú mar kolatú botját, és megkerülve a konyha elárasztott elár asztott területét, területét, a szobájába sietett. sietett. A három lány kérdőn nézett össze. Anna beharapta az alsó ajkát, Mári álla a kitörni készülő sírás előjeleként ráncot vetett, Cili viszont biztatóan rájuk hunyorított. Már épp súgni is akart valamit, ám ebben a pillanatban nyílt a bejárati ajtó, és Csurár Fecska, akit Hülné még jóval reggeli előtt elszalajtott valahová – méghozzá oly hirtelen, hogy a lányok meg se tudták kérdezni, mi dolgot talált neki a matróna matró na –, lépett lépett be rajta.  – Hát itt i tt meg me g mi a kór kó r ság folyik? fo lyik? – kiáltott kiálto tt a hidegtől hideg től kipirult kipir ult arcú ar cú cigánylány. cig ánylány. – Tán kiöntött kiö ntött a Duna, vagy vagy egyikteknek túl túl messze volt vo lt a budi?  – Elestem – cincog cinco g ta pityergő pityerg ő s hangon hang on Mári. Már i. – Nehéz Nehéz volt vo lt a dézsa. Fecska átlábolt a tócsán, meztelen talpával, mely télvíz idején sem tűrte a cipőt, hangosan cuppogtatva a maradék mosogatólét.  – Jó meleg lábvíz – nevetett közben, kö zben, majd észbe kapva sipákolni sipáko lni kezdett. – Ténsasszo Ténsa sszony ny,, g yöjjék yöj jék mán sebest! Ezek a lubnyik halastóvá csupálták a szép konyháját! Tán a fülhasogató, bár értelmetlen árulkodás, vagy egyéb miatt – ezt tudni nem lehet –, de annyi biztos, hogy Hülné a következő pillanatban valóban megjelent. A szobáját elhagyva végigvonult a folyosó fol yosón, n, majd a konyhába lépve az asztalr asztalraa dobta a ruhaneműket, ruhaneműket, amiket a karján karj án hozott hozo tt..  – Vetkőzz! – A parancs par ancs Mück Márinak szólt. szó lt. A kislány, még mindig a szennyes lében térdelve, térdel ve, értet ér tetlenül lenül meredt mer edt a satrafár satrafára. a. – Azt Azt mondtam, te te eszetlen, hogy vetkőzz, vetkőzz, nem hallod?! Schnell, schnell! Mári remegve tápászkodott fel, és kezdett kibújni ázott gönceiből. Cili közben a maradék vizet is felszedte és a vödörbe csavarta, Anna pedig, kinek nem kellett már féltenie kényes szoknyáját a szennylétől, szennylétől, kötényt kötve kötve a dézsát cipelte cipelte a helyére.  – Mit végeztél? vég eztél? – for fo r dult Fecskához Fecskáho z Hülné.  – Beszéltem a Tartlival{313}  – felelte a cigánylány. – Mondtam néki, hogy hamarost benéz egy srenk {314}, de ő csak aztat firtat fir tatta, ta, hog hogyy miért miér t nem a Jenő úrfi kereste meg.  – Fél a nyavalyás patkány p atkány – sziszegte sziszeg te bosszúsan bosszúsa n Hülné.  – Fél, de nagyo nag yonn kéne neki a leves{315},  szóval ha üzenni tetszik érte, már szalad is, hogy megnyúzza a medvét {316}.  – Stimmt {317}! Ma már nem mehetsz sehova. Egyél valamit, aztán ülj le a sámlira, és el ne mozdulj onnét, míg én mást nem mondok.  – A sámlir sámli r a? – fintor finto r g ott Fecska. – Dej’szen az a Már Márii helye!  – Mától Mától már nem – mondta mo ndta Hülné, mire mir e mindenkiben mindenki ben megder meg dermedt medt a lélek.  – Hül mama, kérem! kér em! – Mück Mári zoko zo kogva gva vetette vetette térdre térdr e magát, mag át, és két kezét imára imár a kulcsolva kulcso lva kezdett rimánkodni. – Ne tessen engemet elkergetni innét! Nekem ez az otthonom. Jenő úrfi az apám, Hül mama a jótevő mamám, a lánykák meg a tes’vérkéim. Odakinn két nap se kell, és szer’usz világ, maguk nélkül meghalok! Hülné hosszan, előreszegett állal, rezzenetlen arccal nézte a konyhakövön térdeplő, immár csak egyetlen átázott pendelyt viselő kislányt, majd hirtelen felnevetett. Hangja híven idézte a télidőre városba költöző várjak gunyoros károgását, akik fekete tollruhájukban köröznek a Tabán roggyant házai fölött, vagy ülnek meg a kopasz eperfák ágain.  – Ostoba egér eg érfattya fattya – mondta mo ndta aztán. – Elmész innét, de nem azért, azér t, mert mer t kidoblak, kido blak, hanem mert mer t máshol vár rád  Arbeit {318}. Most pedig vetkőzz, vagy megtáncoltatom rajtad a botomat. Maga pedig –  fordult Cilihez – melegítsen vizet! Kimosdatjuk ezt a kis szutykost, hogy úgy illatozzon, mint egy  Prinzessin  Prinze ssin{319}! Fecska a következő félórában a sámlin ülve, szalonnabőrt rágcsálva nézte, amint az anyaszült meztelen Márika a bádogdézsában állva prüszköl és vacog, miközben Cili és Anna alaposan lecsutakolják őt. A közönség másik fele a matróna volt, aki időről időre rövid utasításokat vakkantott

a lányoknak, ügyelve rá, hogy ki ne feledjék a kis mindenes egyetlen porcikáját se.  – Most pedig öltözz ö ltözz!! – mutatott mutatott Hülné Hülné az asztalon asztalo n heverő hever ő ho lmikr a.  – Ebbe?! – ámult el Mári, kinek egész eg ész teste teste vör öslö ös lött tt a durva dur va kanavásztól, kanavásztó l, mellyel mell yel az imént szárazra dörgölték. – Nékem ilyen szépséges holmit felvenni sohasem szabad, drága Hül mama! Hisz kend mondta, mondta, hogy a cseléd ro ngyosba járjon, járjo n, különben különben borul a rend, oszt szer szer ’usz világ! világ!  – Ne szájalj szájal j már annyit, hanem ö ltözz! – r ipakodott ipako dott r á Hülné. – Ha én azt mondo mo ndom, m, hogy hog y ezt {320} veszed fel, hát ez lesz r ajtad, und damit Punktum ! A fehérneműk, a ruha és a cipők, cipő k, amiket az özvegy szo bája titkos titkos készleteiből hozott ho zott elő, láthatóan láthatóan nem a Holzertől, sokkal inkább a Teleki téri zsibárustól származtak, mégis sokkal jobbak voltak, mint azok a rongyok, amiket Mári eddig viselt. A kislány keze annyira reszketett, hogy Cili és Anna kénytelenek voltak segíteni neki az öltözésnél. Mire a puha harisnya, a lenvászon alsószoknya és a pendely rá került, Mári már olyan üdvözült arcot vágott, mintha teljes báli díszben ragyogna. A ruha, mely egyszerű szabású, dísztelen holmi volt, mogyoróbarna színével, enyhén buggyos ujjával, magasra gombolható nyakával egykettőre bájos polgárleánnyá varázsolta a kis mindenest.  –  Pompös!{321}  – biccentett Hülné, miután háromszor is körbejárta Mück Márit. – Ha a rút kapafogaidat villogtatva épp nem nevetsz, bárki elhiszi rólad, hogy szegény sorsú, ám tisztességes családból származó kishölgy vagy, aki zsenge kora ellenére máris kénytelen munkára adni a fejét, hogy nyomorg nyomo rgóó szüleit segíts segítse. e. A kislány erre semmit nem mondott. Olyannyira lefoglalta a szédült boldogság, amit új ruhájában toporogva érzett, hogy tán fel sem fogta az özvegy szavainak értelmét.  – Most lássuk a cipőt cipő t – intett az asztal felé Hülné. – Ha jó r ád, te leszel a mi kis schenbrödelünk {322}. A kissé kopott, de még viselhető lábbeli úgy simult Mári lábára, mintha a suszter egyenest neki készítette volna. Mikor Hülné a bélelt kabátot, a sok mosástól fakó, ám gondosan óvott kesztyűt és az egyetlen, dohánybarna masnival díszített kalapocskát is a kislányra rendelte, a csúf kis mindenes arcán ar cán újfent peregni pereg ni kezdtek kezdtek a könnyek.  – Most mit m it bőgs bő gsz, z, málé? má lé? – viho gott go tt Csur Csurár ár Fecska. – Ilyen jó sor so r o d még mé g sohase so hase volt, vo lt, hát ne r íjjál, íjj ál, mint bor bornyú nyú a vágóhídon!  – Rád bízom bízo m a házat – for fo r dult ekkor ekko r Hülné a cigánylányho cig ánylányhoz. z. – Amíg távol vagyo vag yok, k, két szemed legyen mindenen, de különösen ezen a kettőn itt – mutatott Annára és Cilire –, nehogy valami Gaunerstück {323} jusson az eszükbe.  – Ide tessen csak bízni a dolgo dol got,t, ténsasszony ténsasszo ny – emelte emel te fel a spór mellől mell ől a tűzkapar tűzkaparóó t Fecska. – Ha valamellik rosszul néz, az már kapja is szeme közé a kampós vasat.  – Azért Azér t hábor hábo r úzni nem kell! – figyelme fig yelmeztet ztette te az a z ö zvegy zveg y, miközben mikö zben Anna felseg f elsegített ítettee r á a kabátot, Cili pedig a gyászszalagos főkötőért szaladt. – Estefelé jövök, addig csend, rend és fegyelem legyen. Senkit nem engedtek be, és ti sem léptek ki az ajtón.  – És ha szükségr szükség r e muszáj? muszáj ? – r émüldözö émüldö zött tt Anna, aki (rákényszer (r ákényszerített ített fogl fo glalko alkozása zása ellenér ellen ére) e) mindőjük közül a legszemérmesebb volt.  – Arr Ar r a ott a Töpfchen Tö pfchen – mond m ondta ta Hülné, majd m ajd g yűrött yűrö tt borítékot bor ítékot vett v ett elő fekete csipkés c sipkés r etiküljéből, etiküljébő l, és Márihoz fordult. for dult. – Te most szépen velem jössz, jö ssz, és útközben útközben megtan meg tanulsz ulsz mindent, amit kell.  – Buta Buta vagyo vag yokk én az iskoláho isko lához, z, édes Hül mama – ijedt i jedt meg ismét Mári. Mári .  – Ha nem lesz hozzá hoz zá elég el ég eszed, hát há t beléd verem. ver em. – Az özveg ö zvegyy kinyitotta kinyi totta és a lány or r a elé el é tartotta tar totta a levelet, amin Cili nyomban felismerte kedves barátnéja, Madame Orlócy keze írását. – Az új  Ident ität  ät {324}  dukál. Te mostantól Krankenschwester Kardos Cecília vagy, aki nemrég ruhához új  Identit érkezett Pozsonyból, ahonnét a szegénység üldözte el, és mostan eme ajánlólevél segedelme által alázatosan kéri Fuith Lajos urat, hogy valami csekélyke kis állást szíveskedjék adni néki a kávéházában.

 – Mosoga Moso gatójánynak tójánynak biztos beférsz befér sz – vihog viho g ott fel a sámlit sámli t bitorló bitor ló cigánylány. cig ánylány. – Vagy ag y klozetpucolónak!  – No és kegyed, keg yed, drág dr ágaa Hül mama, ki lesz? – kérdezte kér dezte az ápoló ápo lónő nővé vé varázso var ázsolt lt mindenes mindene s cseléd, ügyet sem vetve Fecska incselkedésér incselkedésér e.  – Ki lennék, lenné k, te liba? – lökte lö kte a kijár kijá r at felé Márit Már it a satrafa. satr afa. – Az, aki vag yok: yo k: özvegy özveg y Hül Józsefné, Jó zsefné, a szállásadód, aki az utcán talált rád, ahol eltévedve bóklásztál, és úgy megszánt, hogy nem csak kosztot, kvártélyt, de ráadásként gyámolító kíséretet is ad neked. Na, indulás, schnell, schnell, előre sebesen! Mielőtt ielő tt a Krisztinavárosba Krisztinaváro sba érünk, még a kémkedésről kémkedésrő l is ki kell okosítsalak! o kosítsalak! Így aztán Mück Mári – elorozva Kardos Cecília nevét – megtette első lépését a Philadelphia kávéház és egyben a kasszafúrók veszedelmes sorsa felé.

Tán jó húsz perc is eltelt, mire a Horgony utcai házban maradt lányok végre szóra merték nyitni a szájukat.  – Hát ez – súgta súg ta a kísértet kísér teties ies csendbe Blau Anna – biz’ hajszálra hajszálr a úgy úg y sikerült, siker ült, ahogy ahog y elterveztük. elter veztük.  – Paraszthajszálnak Par aszthajszálnak jobb jo bb volna vo lna nevezni, hisz mi azt hittük, hittük, hogy ho gy téged alakít alakí t át Cilivé – mondta mo ndta Fecska a sváb lánynak, majd legyintett. legyintett. – De így se fekszik r osszul a dolog! dolo g!  – Csak Mári el ne ügyetlenkedje üg yetlenkedje azt a kémkedést – agg ag g odalmasko oda lmaskodo dott tt Anna. – Szegény Szeg ény kislány kislán y annyira félt!  – Tö T ö bb bátor báto r ság szor szo r ult belé, mint hár munkba együtt eg yüttvéve. véve. – Cili a bádo gdézsáho gdé zsáhozz lépett, l épett, melyben már rég kihűlt Mári fürdővize. – Gyere, Annácska, öntsük ki ezt az udvarra! Közben meglessük, vane odakinn valaki.  – Vajon ajo n a banya nem jön-e jö n-e vissza váratlanul, vár atlanul, hogy hog y a kör kö r münkre münkr e nézzen? – állt fel tétová tétovánn Fecska is. – Mert Mert ha ebben biztos lehetnék, lehetnék, már indulnék is a Pitykóért. Pitykóér t.  – Jobban Jo bban vonzza vo nzza őt most mo st a Fili mackója, mackó ja, semhogy semho gy ekkor ekko r át ravaszko r avaszkodjék djék – vélte vél te Anna. – Ismerem, Ismer em, mint a rossz pénzt. A mohósága végül mindig legyűri az óvatosságát. A lányok kabátot vettek, majd úgy kezdtek sürögni-forogni, mint akik a még messze járó szent ünnep előtti nagytakarításhoz készülődnek. Cili és Anna a fák alá cipelte a dézsát, és nagy üggyelbajjal (hogy legyen idejük jól körülnézni) kiborították annak tartalmát. Eközben Fecska a szobájába ment, és titkos rejtekhelyéről elővette a kapukulcsot, amit már vagy három esztendeje reszeltetett magának, hogy ha szökni kell, hát ne a fal megmászásával legyen kénytelen próbálkozni.  – Odakinn Odaki nn sehol seho l senki – jelentet jele ntette te Cili, miután Annával visszatértek visszatér tek az udvarr udvar r ól. ól . – Karcsi a gyárban, Flórián postatiszt szolgálatban, Jerabicza pedig biztos alszik, hisz egész éjjel muzsikált.  – Na és a tekintetes tekintetes ténsasszo ténsasszony? ny?  – Schnallner Schn allner nénak ártanak ár tanak az o któberi któber i szelek – mondta mo ndta Anna. – Már legalább leg alább két hete, hogy hog y ki se dugta dugta az orrát or rát az erkélyre.  – Attól Attól még leskődhet leskő dhet a függö füg göny ny mög m ögül ül – mar m arkol kolászta ászta a vaskulcsot vaskulcso t Fecska, mintha használat ha sználat elő el ő tt fel akarná akar ná azt melegíteni. – Ha befújja befújja a banyának, hogy kiszökte kiszö ktem, m, engem a Jenő megber etváz. etváz. Cili látta, hogy a lányok kezdenek pánikba esni. Anna a kezét tördelve le-föl járkált a konyhában, sőt, még a máskor mindig merész, pimasz és rátarti Fecska is egyre rémültebbnek tűnt. A csavaros terv végrehajtása, vég rehajtása, amit közösen közö sen ötlött ö tlöttek ek ki, épp csak kezdetét vett vette, e, máris már is dugába dug ába látszott dőlni.  – Elég a tétlenkedésbő tétlenkedésbőll – szólt szó lt Cili. – Ha most mo st nem cselekszünk, cseleksz ünk, ör ökre ökr e Hülék r abszolg abszo lgái ái maradunk. mar adunk. Kérem, hölgyeim, höl gyeim, szedjék össze ö ssze magukat, és tegyék tegyék a dolg do lgukat ukat!! E különös, magázva előadott felszólítás felért egy lelkesítő hadvezéri beszéddel. A „hölgyek”, azaz a sváb szőlősgazda kokottá lett lánya és a mezítlábas cigánylány egymásra néztek, állukat

dacosan felvetették, majd az előre megbeszéltek szerint cselekedtek. Anna a szobájába ment, és kicsiny vászontáskába válogatta a legszükségesebb holmikat, Fecska pedig újra felvette kopott kabátját, és kapukulcsával a kezében a bejárati ajtóhoz lépett.  – Ügyelj r á, hogy hog y Hülné hesszelője hesszelő je észre észr e ne vegyen veg yen – emlékeztet emléke ztette te Cili az özveg öz vegyy által fizetett besúgóra, aki a szemközti házban lakott. Az egykori bérkocsis, aki balesetben veszítette el mindkét lábát, állami segélyből, valamint abból élt, hogy ablakából naphosszat a Horgony utca 58. kapuját leste, és ha mozgást látott, azt Hülnének híven jelentette.  purri tori {325} ilyenkor még ki se lát a  – Vele Vele nem lesz g ond – hunyo r ított biztatón Fecska. – A vén purritori fejéből a másnaposságtól.  Ash Devlesa,{326} testvérkém! – mondta végül a cigánylány, és kisurrant az ajtón. A következő két óra lázas készülődéssel telt. Anna és Cili takaros kis csomagokat raktak össze maguknak, és elrejtették azokat a mestergerendák tetején, majd hajtűt ragadtak, és megpróbálták kinyitni a pincébe vezető ajtót. Az öreg lakat igen tekintélyes látványt nyújtott, ahogy a zsanért vigyázta, de hamar kiderült, hogy egyszerű szerkezetén még a gyakorlatlan leányujjak is könnyedén kifognak.  – Csakis olyan ol yan élelmet élelm et vigyünk, vig yünk, ami eláll – javasolta javaso lta Cili. – Ki tudja, hány napig nem mutatkozhatunk mutatkozhatunk az emberek em berek előtt.  – Te hová ho vá mész? més z? – kér ké r dezte a pince pi nce kongó ko ngó hűvösében Anna, mikö m iközben zben a kőkemény kőke mény sajtból sa jtból prób pr óbált ált egy darabot darabo t levágni. levágni. A diplomás ápolónő nem tudott mit válaszolni. A benne derengő Hangay Emma Marosvásárhely, Gerlice a cirkusz, Kardos Cecília pedig Pozsony után áhítozott, ám egyikük kívánsága sem teljesülhetett teljesülhetett.. A leány hirtelen hir telen oly elveszettnek elveszettnek érezte ér ezte magát, hogy hog y majdnem kitör t belőle a zokogás. zoko gás.  – Jól Jó l teszed, ha titkolod titkol od – szólalt szó lalt meg ismét Blau Anna, félr fél r eértve eér tve Cili hallga hall gatását. tását. – Ha egyikünket eg yikünket elcsípik, Jenő tudni fogja, fogj a, hogyan hog yan szedje ki a szerencsétlenből szerencsétlenből a többiek rejtekhelyét. rejtekhelyét.  – Senkit nem csípnek el – jelentette ki Cili, lenyelve lenyel ve könnyeit. kö nnyeit. – Meglásd, szabadok szabado k leszünk, és örökre magunk mögött hagyjuk ezt az átkozott Tabánt. Miután a csomagjaikba élelem is került, helyére kattintották a lakatot, és Hülné szobájának zárját kezdték vizslatni.  – Ez bizony bizo ny keményebb dió – állapította állapí totta meg Anna. – Kulcs nélkül nem boldog bol dogulhatunk ulhatunk vele, hajtűkkel összekaristolni pedig aligha volna okos dolog, mert azt a boszorkány azonnal észrevenné.  – Pedig jó volna vol na látni azt a bor zadályos zadályo s könyvet könyve t – sóhajtott sóhajto tt Cili.  – Várj Vár j csak, nekem van egy e gy ö tletem! – csillant csi llant fel hirtelen hir telen Blau Anna szép szeme, és Hülné ajtaját aj taját odahagyva odahag yva Jenő szobájához szo bájához lépett. – Nézd, ezen egyszerűbb a zár!  – Na és? Mit Mit érünk vele? vel e?  – Azt még nem ne m tudom, tudom , de… – A sváb leány térdr e ereszkedve er eszkedve döfte dö fte megg meg g ör bített hajtűit hajtűit a zárba, zár ba, és oly elmélyülten figyelt arra, amit tesz, hogy közben még a nyelvét is kidugta – …ha nem csal az emlékezetem… Bár csupán kétszer jártam Jenő szobájában, így meglehet, hogy tévedek… Ám ha mégsem, mégsem , akkor akár kincsre is… – A szerkezet kattan kattant,t, és az ajtó kitárult. – …lelhetünk. …lelhetünk. Az özvegy fiának lakrésze épp olyan volt, miként azt Cili elképzelte: férfiasan puritán, katonásan rendezett és rettentő sivár. A két hatalmas ruhásszekrény és a rézágy végébe állított utazóláda zsúfolásig telt a legfinomabb anyagokból készült, piperkőc ruhadarabokkal, ám akadt ott jó néhány olyan tárgy is, amit a lányok borzadva toltak félre. A láda legalján különböző méretű ólmosbotok, boxerek, tőrök sorakoztak, sőt, akadt ott két revolver és egy gyöngyház berakású, női kézbe illő, kicsi pisztoly is. Az utóbbit utóbbit Cili sokáig so káig szemlélte, már-már érte is nyúlt, majd inkább visszahajtotta visszahajtotta rá Jenő selyem fehérneműit. fehérneműit. Ekkor vette észre a fekete bőrtokot. Látott már ilyet valaha, rég letűnt kislánykorában, édesapja könyvesboltjában, ahol az olvasnivalók mellett képeslapokat és Maros-vásárhely legszebb

épületeinek fotográfiáit is meg lehetett vásárolni. Cili kíváncsiságát nagyon is felkeltette, vajon Jenő kiről-miről őrizget képet a fehérneműi között. Anna épp a szekrény tetején matatott, így ő lopva magához magáho z vette vette és kinyitotta kinyitotta a bőrtoko bő rtokot.t. Amint meglátta a képet, hirtelen émelygő rosszullét fogta el, olyannyira, hogy sebesen le is kellett ülnie. A fotográfia őt ábrázolta, méghozzá Pozsonyban, a Híd utcán, nem messze a koronázási dombtól, amint épp szegény Leisz Béla hadmérnökre mosolyog. Egyetlen perccel a fotográfia elkészülte elkészülte után lépett lépett oda hozzájuk a sunyi fényképész, fényképész, és szakította szakította el őket ő ket egymástól ör ö r ökre. ökr e. Cili keze úgy remegett, hogy alig bírta megfordítani a képet. Annak hátulján nyomtatott betűk kéklettek. EME FOTOGRÁFIÁN HANGAY EMMA ÚRHÖLGY LÁTHATÓ, AKIT A CSALÁDJA KERES ÉS HAZAVÁR. AKI HÍRREL BÍR HOLLÉTE FELŐL, HALADÉKTALANUL JELENTKEZZÉK MATOLCSY KAMILL TITKÁR ÚRNÁL (ANDRÁSSY ÚT 98. PALLAVICINI BÉRPALOTA), ÉS MAGAS JUTALOMBAN BÍZHATIK. Semmi több. Cili még mindig szédelegve meredt a rideg betűkre, és nem értett semmit. Hogy került ez a kép Jenő birtokába? És ha rég tudta, hogy ő valójában Hangay Emma, akkor vajon miért nem leplezte le?  – No nézd, hát tényleg itt van – kiáltott kiálto tt meglepett meg lepett ör ö r ö mmel Anna, lelépve l elépve a székrő székr ő l, amire amir e imént felállt, és lerázva magáról a pókhálók foszlányait, diadalmas mosollyal mutatta a kulcsot, amit talált.  – Jól Jó l emlékeztem. emléke ztem. Jenő sosem so sem békélt meg azzal, hogy ho gy az anyja ő t is kizárja kizár ja a szobájábó szo bájából,l, hát csináltatott csináltatott egy másolatot, máso latot, bár úgy látom, már évek óta elő sem vette. vette. Cili az alsóneműkre dobta az üres bőrtokot, a fotográfiát pedig, amit Anna a láda nyitott fedelétől nem láthatott, láthatott, gyor san a blúza alá rejtet rej tette. te.  – Hát ez… – vacog vaco g ta. – Ez igazán iga zán remek. r emek. A két leány sietve eltüntette látogatása minden nyomát, majd visszazárta az ajtót (ez tán nehezebben ment, mint korábban kinyitni), és végül Hülné szobájához lépett. lépett.  – Tiéd a megtiszteltet meg tiszteltetés és – adta a dta át Anna a kulcso t Cilinek, aki tétová tétovázás zás nélkül nél kül a zárba zár ba illesztett il lesztettee azt, és már épp elfordította volna, mikor a ház bejárati ajtaja kivágódott.  – Jön Jö n a banya! ba nya! – liheg lihe g te Fecska, ler le r ángatva áng atva magár mag áróó l a kabátot. – Éppeg csak meg m eg tudtam tudtam őt ő t előzni, elő zni, átvágva a Hadnagy utcáról nyíló közön! A három háro m lány fürgén für gén a konyhába ment, és úgy helyezkedett, helyezkedett, mintha mintha már r égóta égó ta ott töltenék az időt. Anna kattogtatni kezdte a Singert, Fecska fát rakott a tűzre és felpiszkálta a parazsat, Cili pedig a tálalóhoz lépve a fű f űszertartókkal szertar tókkal matatott. matatott. Ordnung{327} – jelentette be özvegy Hülné, midőn belépett az ajtón, és bár nem lehetett  –  Alles in Ordnung tudni, hogy ezt az itthoni állapotokra vagy Mück Mári ügyére értette-e, a három lány mégis nyomban megnyugodott. – A nyelvünk immár a Fili szájában van. Most már csak ki kell várni, mikor fecsegi el, hogyan nyúzható meg a mackó. Cili a dekoltázsára simította simította a kezét. Két melle közt kö zt jéghidegen lapult l apult a matró matróna na szobájának kulcsa. Hülné végigmérte a lányokat, majd leült az asztalfőre, és szivarkát dugott ráncos ajkai közé. Kérnie sem kellett, Fecska már nyújtotta is a fidibuszt {328}.  – Aztán Aztán cincogtak-e cinco gtak-e az ege e gerr ek, míg a macska távol távo l jár t? – kérdezte Hülné.  – Ezek a sutlyo bibachtálok, bibachtálo k, ténsasszony? ténsasszo ny? – nevetet neve tettt Csurár Fecska. – Ezek biz’ pislo pisl o gni se mer tek, míg én strázsáltam felettük. felettük.  – Pedig pislogni pislo gni,, azt szabad – mondta mo ndta az ö zvegy zveg y, és hatalmas lapáttenyerét a hozzá hoz zá lehajló lehajl ó

cigánylány kócos fejére tette. – Kiszökni viszont, mikor én aszondom, hogy itthon maradsz, no, azt viszont már nem szabad! – mondta fagyos hangon, és belemarkolva az ébenfekete hajba, Fecska arcát teljes erőből az asztallapba verte. Anna felsikoltott, Cili hátratántorodott, a cigánylány pedig véres orral, ájultan hanyatlott a konyhakőre.  – Ezt meg mi… mi … miért miér t kellett, kellett, naccsád?  – Mert sáro sár o s a lába – felelte felel te közö kö zönyö nyösen sen Hülné, nagyot nag yot slukkolva slukko lva a szivarkábó szivar kából.l. – Friss Fri ss mocso mo csok, k, még meg se száradt. száradt.  – Szükségen Szükség en volt vo lt – nyögte nyö gte Anna a varr var r ó gép gé p mellő mell ő l, és közben kö zben a földö fö ldönn heverő hever ő , kifor kifo r dult szemű, vérző arcú ar cú Fecskát bámulta bámulta meredt mer edten. en. – Isten Istenem, em, hát csak szükségre szükségr e kellett mennie!  – Igazán? – vonta vo nta fel szemöldö szemö ldökét két az ö zvegy zveg y. – Megmondtam, Megmo ndtam, hogy ho gy arr ar r a o tt a Töpfchen. Tö pfchen. Most majd megtanulja, mi a rend.  – Ha előbb elő bb bele nem hal – szólt szó lt Cili fojtott fo jtott dühvel, dü hvel, majd Fecska mellé mell é térdelt, térdel t, és é s óvatosan óva tosan ölébe öl ébe véve a lány fejét, a tűzhely mellett lógó tiszta köténnyel kezdte felitatni a még mindig bőven patakzó vért. A fotográfi fotog ráfia, a, amit a kulccsal együt eg yüttt a blúza alá r ejtett, ejtett, immár úgy égett ég ette, e, mint a tűz. tűz.

14  Az emberbogár   Buda, 1900. október 14.  z én é n nyughatatl nyugha tatlan an báróm bár óm előző este nem tért haza, és üzenetet sem küldött senkivel, hogy merre jár. Ez persze cseppet sem volt szokatlan szokatlan viselkedés  viselkedés a részéről, ám engem rettentőmód bosszantott, hisz mihamarabb szerettem volna beszámolni neki arról, hogy mit végeztünk Tarján Vilivel Csömörön. Mivel Richárd reggelre sem került elő, nekem pedig előre megbeszélt randevúm volt Renée-vel a belváros egyik kellemes, felszabadult szellemű nők látogatta cukrászdájában, nem vártam rá, csupán míg Agáta mama társaságában elköltöttem könnyű reggelimet. Egyébként a grófnő sem látszott zaklatottnak a fia távolléte miatt, ám feltűnően keveset evett, és a társalgást sem erőltette, mint máskor.  – A nagyság nag yságos os asszony asszo ny megszentett {329}  valamit – sutyorogta Terka néne, mikor kettesben maradtu mar adtunk nk a konyhában. ko nyhában.  – Ugyan mit mi t és mirő mir ő l? – néztem rá r á csodálko cso dálkozva. zva.  – Baj közeleg köz eleg – sóhajtotta sóha jtotta a szak szakácsné. ácsné. – Én is érzem: tegnap estve estve óta nyom a mejjem, mej jem, és zsibor og mindenem.  – A nehéz vacsor vacso r ától lesz l esz az, édes é des néne – öleltem öl eltem meg , hango hang o mat dor gáló gá lónn elmélyítve. elm élyítve. – Mondtam Mondtam már magának, hogy ne csipegessék annyit a maradék süteményből, mert megárt.  – Tán adjam mindet a kutyának? – hábor hábo r odott odo tt fel Terka Ter ka néni. – Amennyit ebben a házban mostanság esznek, elég volna hetente egyszer bégyújtani a röstölőt {330}.  Ám a baj nem is itt van, hanem ott, hogy a grófnő sugalmai sohasem tévednek. Meglássa, Milike, a gonosz itt settenkedik valahol a környéken, és hamaro hamaro st megkujakol {331} valakit közülünk! Mondhatnám, hogy Terka néni babonás beszédén csak nevettem, de ez nem volna igaz. A villát valóban nyomasztó nyo masztó hangulat töltötte töltötte be, amit én is érezte ér eztem, m, ám megmagyar meg magyarázni ázni nem tudtam. tudtam. Renée Renée és a szabadgondolkodó nők társaságában viszont, akik között néhány egyetemre járó, vagy épp már dolgozó, esetleg e kettőre hiába vágyakozó, konyhába, hímzés és bölcső mellé parancsolt lány és asszony akadt, hamar megfeledkeztem. Az idő gyorsan repült, különösen, hogy témánk, amit habos kakaó és sütemény fölött, komoly arccal boncolgattunk, az általános férfielnyomás volt, így jócskán a déli harangszó után értem haza. Amint beléptem az ajtón, Terka néni rohant felém, és meg sem várva, hogy félig már levetett kabátomtól kabátomtól egészen meg szabaduljak, kisírt szemmel vetette vetette a nyakamba magát.  – Én megmo meg mondtam ndtam előr elő r e! Mili kisasszony kisasszo ny r á a tanú, hogy ho gy a mejjem mejj em szor szo r ítása tegnap ó ta jelzi jelz i a bajt!  – Hagyja Hag yja mán el ezt e zt a fülhaso f ülhasoga gató tó birblizést {332}, néne, mert a végén még siratóasszonynak nézzük  – szólalt szó lalt meg ekkor ekko r Isti, Isti, aki üres ür es tálcával a kezében kez ében épp ekkor ekko r jött jö tt le az emeletr em eletről ől..  – De hát mi történt tör tént,, az istenért, istenér t, mondja mo ndja már meg valaki! – könyör kö nyör ögtem, ög tem, kibontakozva kibo ntakozva szakácsnénk és a kabát kabátom om öleléséből. ölel éséből.  – A báró bár ó úr fit megöl meg ölték! ték! – sikkantotta Terka néni, néni , saját kijelentésétől kijele ntésétől a falnak fal nak tántor tántor odva. odva .  – No, ha megöl meg ölték, ték, akkor akko r én még ilyen jó étvágyú hullát sose so se láttam – nevetett fel Isti, Isti, és bizonyságként tenyerével az üres tálcára csapott. – Nézze meg kend: a báró úr még az ekszcájgot is béfalta.  – Elég legyen leg yen már az ö sszevissza sszevissz a beszédből! beszédbő l! – toppantottam hirtelen, hir telen, mire mir e mindketten felém fordultak. – Mondja el végre valaki, de az igazsághoz híven, hogy mi a rossznyavalya folyik itt! Tán mert a hangom kezdett sipítóvá válni, vagy mert oly illetlen szót használtam, amit úri

kisasszonyok szájából eleddig egyikük sem hallott, a háznép két tagja végre megemberelte magát. Ez annyit jelentett, hogy Terka néni beérte a néma pityergéssel és néhány kútmély sóhajtással, míg Isti előadta, amit tudott.  – A báró bár ó urat ur at a Rókus Kórház Kór ház kocsija koc sija hozta hoz ta haza úgy fertályór fer tályór ája, de ne tessen félni a kisasszonkának, mert a szobájába azér a saját lábán vonszolta fel magát. A kinézetje különben éppeg ollan, amilyennek egy alapos hirig után lennie kell. A képe mindkét oldalról beverve, a bal szemöldökje felrepedt, és az oldalán egy ekkora – Isti úgy két araszt mutatott – vágás van, amit beretva csinálhatott. De attól se nem kell félni, mert a Donáth professzor úr úgy befoltozta azt, akár varrólányok varr ólányok a gat g atyarepedé yarepedést st..  – Majd adok ado k én neked fótozo fó tozott tt gatyához ga tyához hasonlítga haso nlítgatni tni a mi drág dr ágaa úrfinkat úr finkat – pattant pattant előr elő r e Terka Ter ka néni, kinek arcát immár nem csak a sírás, de a felhergelt méreg is pirította. – Méghogy nincsen semmi baj, te bolond kölyök! Így megkujakolni azt a nemes arcát szegénynek, hát miféle pribék tesz ilyet?  – Afféle, akinek vas az ökle, ökl e, meg me g a szíve szí ve is i s – mo m o ndta Isti, Isti, majd ma jd békülékenyen bé külékenyen átölelve átölel ve a szakácsné vállát, a konyhába vivő lépcső felé kezdte terelgetni őt. – Na gyöjjék, néne, igyunk egy bögre sokoládot! soko ládot! Az Az erősíti erő síti a lelket, lelket, apasztja apasztja a könnyeket és mosolyt moso lyt lop az ábrázatra.  – A tiedre tiedr e biztosan, biztos an, mert mer t te te olyan o lyan szívtelen szí vtelen krampuszedl kr ampuszedlii vagy, vag y, hogy még m ég a báró bár ó úr baját is nevetve adod tovább – morogta Terka néni, de azért ment, amerre vezették. Isti meg lopva hátranézett, és némán emelgetve állát, forgatva for gatva szemét biztatott biztatott,, hogy hog y immár szabad az út, út, hát osonjak oso njak fel gyor g yorsan san az emeletre. Richárd hálószobájának ajtaja csukva volt, ám engem ez abban a pillanatban semmiképp sem riaszthatott el. Gyűrűmmel kopogtam a félfán, és amint valami zajt hallottam bentről, ami akár a bebocsátást engedélyező „tessék” is lehetett, lenyomtam a kilincset. A báró háttal állt nekem, és épp néhány patyolatfehér ingmellet vett ki a szekrényből. A szobában persze a megszokott agglegényi felfordulás uralkodott, kiegészítve az íróasztalt és két széket, valamint az ágy egy részét is beborító iratok tömegével, melyek mind a Rudnay-gyilkosságok aktáiból származtak. A bontatlan ágytakarón egy kisebb bőrönd is helyet kapott, melynek fedele nyitva állt, így jól láthattam, hogy a csomagolásnak kevés híja van.  – Utazni Utazni készül? készül ? – kérdeztem kér deztem a lehető legnag leg nagyobb yobb meg m egdöbb döbbenéssel. enéssel.  – Mili! – A báró bár ó túl gyor g yor san akart akar t felém for fo r dulni, a fájdalom fájdal om azonban azo nban meg akasztotta a mozdulatát, mo zdulatát, és az ingmelleket is elejtette. Gondolkodás nélkül siettem a segítségére, miközben tekintetem az asztalon maradt üres tányérra tévedt. Úgy tűnt, Isti nem túlzott, mikor a „halott” báró jó étvágyáról beszélt, és és ez engem eng em némileg megnyugtat megnyug tatott. ott.  – Triesztbe Tr iesztbe kell mennem – mondta mo ndta Richárd, Richár d, mialatt mial att fölö fö lött ttem em állva figyelte fig yelte kapkodó kapko dó mozdulat mo zdulataimat. aimat. – Nem tudja véletlenül, megérkezet megér kezett-e t-e már a bérkocsi, bér kocsi, amiért amiér t Istit Istit szalajtott szalajtottam? am?  – Triesztbe?!  – Az ingmellek tökéletesen voltak keményítve, egyik sem gyűrődött meg, így hát ügyeltem rá, hogy miközben felveszem és egymásra rakom őket, én se tegyek kárt bennük. – A maga állapotában ez felelőtlen őrültség.  – Miért, milyen milye n az én állapoto álla potom? m? – szólt szó lt kissé csodálko cso dálkozva zva Richárd. Richár d. Az ingmellek engedelmesen a tenyeremre simultak, hát felállhattam végre, hogy az én makacs báróm szemébe nézzek. El voltam rá szánva, hogy alaposan megmosom a fejét, hisz ágyban kéne feküdnie, elvégre – amint hallottam – súlyos sebesült, ám mikor az arcára pillantottam, elakadt a lélegzetem. Ambrózy Richárd báró fizimiskája leginkább ama szerencsétlen macskára emlékeztetett, amit kislánykoromban láttam a vásárhelyi Hargita Szálló előtt, miután átment rajta az utasokkal és pogg yásszal yásszal megpakolt delizsánsz{333}.  – Ugye r emélhetem, emél hetem, hog ho g y nem fog fo g elájulni? elájul ni? – kérdezte kér dezte Richárd, Richár d, látva sápadtságo sápadtság o mat. – Hig Higgg ye el, Mili, a trauma külső jelei sokkal so kkal rút r útabbak, abbak, mint a valós kár, mely m ely bennem keletkezett. keletkezett.

A bal orca sötétlila vérömlenyei, a jobb szemöldökön végigfutó, hat öltéssel stoppolt, bíborvörös seb és az állon éktelenkedő horzsolások nem erre utaltak.  – Mégis, ha megkér meg kérdezhetem, dezhetem, mi történt tör tént magával? mag ával? – fagga fag gatt ttam am oly o ly tónusban, tónusba n, mint anya a g r undró undr ó l hazaporoszkáló, vérző orrú gyermekét.  – Kérdezheti, Kérdez heti, hisz r észben magáé mag áé az érdem ér dem – felelte felel te cseppet sem harag har agoo san, sőt, ső t, egyhe, eg yhe, bár fájdalmat okozó félmosollyal Richárd, miközben átvette és a bőröndbe helyezte az ingmelleket. –  Tegnap este három úr arról akart meggyőzni, hogy többé ne szimatoljak Kalimurti doktor után. Érveiket rajtam láthatja, ám nem mondhatnám, hogy sikerült volna meggyőzniük. Sőt, szándékom a nyomozás folytatására… A báró kedélyesen fecsegett tovább, ám én már alig hallottam a szavait. „Miattam verték meg –  csak erre err e tudtam tudtam gondolni. gondo lni. – Az én ostoba, elkapkodo elkapkodott tt,, pimasz kutakodáso kutakodásom m a mesmerista mesmer ista szeánszon szeánszon váltotta váltotta ki Kalimurti Kalimur ti haragját, harag ját, és taszított taszítottaa halálos halálo s csapdába Ambrózy Ambró zy Richárdot! Richárdo t!””  – Jól Jó l van, Mili? – emelte e melte fel hangját hang ját az én tönkrever tönkr evertt báróm bár óm,, midőn midő n észrevett észr evette, e, hogy ho gy egyr eg yree csak őt bámulom, de a szavai nem jutnak el hozzám.  – Jól? Jó l? – r áztam meg magam. mag am. – Már hogy hog y is lehetnék jól, jó l, mikor miko r magát mag át miattam… Az én szertelenkedésem következtében… következtében…  – Ne így íg y nézze a dolg dol g ot! – Richárd Richár d néhány fuszeklit fuszekl it dobo tt az ingmell ing mellek ek tetejér tetejére, e, majd lezárta lezár ta a bőröndöt. – Mióta elvállaltam a Rudnay-ügyeket, és rájöttem, hogy minden eset egy tőről, azonos indítékból fakad, azóta számítottam a támadásra. Erőszakos fickókkal van dolgunk, akik semmitől sem riadnak vissza. A maga kissé… hm, meggondolatlan lépése, amivel Kalimurtit lépésre kényszerítette, kényszerítette, még jól jó l is jöhet jö het nekünk. nekünk.  – Miként válna hasznunkr hasznu nkraa az, ha magát mag át beretvával felszel f elszeletelik, etelik, mint valami valam i bor bo r júszegyet? júszeg yet?  – Ez a kis baleset bal eset nagyr észt az én hibám volt vo lt – ismer te be Richárd. Richár d. – Tisztában Tisztában voltam vo ltam a veszéllyel veszé llyel,, mégis óvatlanul jártam el. A Várban lófrálni napszállta után, ráadásként épp az egyik legsötétebb utcában… Nos, amit ezért kaptam, az jó lecke volt. Olyan lecke, amiből most kegyednek is tanulnia kell, Mili!  – Ígér Íg érem, em, azon azo n leszek, hogy ho gy többé ne keverjem kever jem bajba – fog fo g adkoztam adko ztam őszintén, ősz intén, miközben mikö zben majd elsüllyedtem elsüllyedtem szégyenemben.  – Félreér Félr eértet tett,t, kedvesem – mondta mo ndta a báró bár ó , aki immár immá r a pipatór ium fiókjait fió kjait húzkodta húzko dta ki, felöltőj felö ltőjee belső zsebét szivarokkal és tűzbiztos gyufaskatulákkal töltve meg. – A secunda alite{334}, amit rajtam lát, nem azt jelenti, hogy kegyednek eztán az én épségemre ügyelve óvatoskodnia kellene. Szó sincs ilyesmiről! Amit tett, most már belátom, remekmívű huszárcsel volt, ami valóban kiugrasztotta rejtekéről a bűnöst, ám az elégtelen osztályzattal együtt üzenet is érkezett, és azt valóban komolyan kell venni. A gazfickó, aki elbánt velem, figyelmeztetett, hogy ha nem hagyjuk félbe a gazdája utáni kutakodást, kutakodást, a következő áldo zat maga lesz, Mili! A dolog egyáltalán nem lepett meg. Hirtelen ismét eszembe villant Kalimurti nagydarab, durva képű inasa, amint vaskos ujjai között kettétöri a tintaceruzát.  – Mondja csak, hogy hog y nézett ki az a férfi, fér fi, aki így íg y elbánt magával? mag ával? – kérdeztem. kér deztem. – Netán tagbaszakadt, darabos mozgású, bikanyakú óriás, kinek haja lenszőke, és különösmód hiányzik a bal szemöldöke?  – Az arcát ar cát takaró sál és az utca sötétje sok so k r észletet elfedett előlem, elő lem, de ez a leírás leír ás akár pontos pon tos is lehet.  – Sejtettem. Sejtettem. Ezek szerint szeri nt a maga egyi e gyikk támadója támadój a doktor dok tor Kalimur ti inasa volt. vo lt.  – Pontosabb, Ponto sabb, ha bűntár bűntársat sat mond, mo nd, Mili – javított javíto tt ki az én bosszantóan bo sszantóan tüchtig{335} báróm. – Amint hazatérek Triesztből, megkísérlem kideríteni a személyazonosságát, ám addig is… Az ajtón ajtón hármat hár mat koppantottak, koppantottak, majd Isti Isti vigyori vigyo ri képe jelent meg a feltáruló r ésben.  – A bérko bér kocsi csi o dakinn vár – jelentet jele ntette te a villa mindenese. mindenes e. – A glaccshuszár{336}  kéri, hogy tessen

sietni, mer odakinn havas eső petymereg.  – Máris megyek, meg yek, István István – bólintott ból intott Ambróz Ambr ózyy, majd felém for fo r dult. – Mili, új feladatot feladato t bíznék magára, magár a, ha elbír elbír vele.  – A báró bár ó ur at is sikerült siker ült megver meg veretnem, etnem, szóval szó val állo áll o k elébe – szur kapiszkáltam kapiszkál tam meg kissé, csak ho g y lássa, ismét harcra kész vagyok.  – Itt Itt vannak ezek a Rudnay-akták – intett kör kö r be kalapjával, kalapj ával, amit aztán máris már is a fejébe nyomott. nyom ott. –  Nézzen utána, hol és hányszor tűnik fel bennük bizonyos Vörös János ügyvéd, aki engem érdekel. Úgy sejtem, gyakorta fog vele találkozni, és ahol mégsem említik, ott is valahol a háttérben kell rejtőznie. Épp mondtam volna neki, hogy bízhat bennem, és az útra szóló jó kívánság is a nyelvem hegyén volt, de mire levegőt vettem, az én sebesülten sem nyugvó báróm már a lépcsőn robogott lefelé, nyomában a bőröndöt cipelő Istivel.

Az Ambrózy-villa földszinti kisszalonjában ültünk, úgy körülpakolva a Rudnay-akták papirosaival, mintha azokból akarnánk meleg fészket rakni az októberi hidegben.  – Vörös Vör ös,, Vörös Vör ös,, Vörös, Vör ös, soka s okadszo dszorr is Vör ös… ös … – dudor ászta maga mag a elé Tarján Tar ján Vili, akiér t mindjárt mindjár t a báró távozása távozása után üzentem, üzentem, és ő jött is azonnal.  – Ne idétlenkedjék, Vilm Vilmos os – pir pi r ítottam rá. r á.  – Eszemben sincs, kisasszo ny – szabadkozo szabadko zott tt az ifjú hírlapír hír lapír ó. – Átköl Átköltött tött nótámat inkább ténymegállapításnak szántam. Nézze csak, hisz akárhová nyúlunk, szinte mindenhol ennek a Vörös János ügyvédnek üg yvédnek a nevébe botlik a szemünk.  – A szinte még nem elég a bizonyításhoz – mondtam, s mivel lassanként ránk telepedett a borús októberi ég hozta homály, feljebb csavartam a petróleumlámpa kanócát. – Kutasson tovább! Kell ott még lennie valaminek. A konyha felől halk edénycsörgés hallatszott, jelezve, hogy Terka néni a délutáni teát készül feltenni. Ez jó jel volt, mert korábban a kamrából előkeresett ebédet (hideg sült az előző napról) még nekem és Istinek Istinek kellett nagy ügyet üg yetlenkedve lenkedve feltálalnunk, feltálalnunk, mivel szegény szakácsnőnket egészen eg észen maga mag a alá gyűrte gyűrte a búskomorság. búskomor ság.  – Elég volt vol t látnia, hogy ho gy Ambróz Ambr ózyy báró bár ó a maga mag a lábán lábá n távozik, távozi k, Terka Ter ka néni is feltámado fel támadott tt – mondtam mo ndtam mosolyogva.  – Hogyan? Hog yan? – kapta fel fejét értet ér tetlenkedve lenkedve Tarján. Tar ján. – Bocsásson Bocsás son meg, meg , de nem figyeltem. fig yeltem. Ez az ügyirat rendkívül érdekes.  – Melyik az a sok so k közül? köz ül?  – Az agyonver agyo nvertt bécsi festő esete.  – Oh, igen, ig en, már emlékszem emlék szem r á – bólinto bó lintott ttam. am. – Ször Szö r nyű histór ia. 1899 januárjában január jában történt tör tént,, hogy hog y Berczik Antal festőművész Bécsből Budapestre jött, a hotelban megírta búcsúlevelét, ám mégsem lett öngyilkos, mert mielőtt megtehette volna, a Nagyszigeten bizonyos Laufer Mór órás ok nélkül agyonütötte.  – Ebből a nyomo nyo mozó zóii leiratból leir atból az is kiderül, kider ül, hogy hog y halálát halálá t meg előző elő zően en az áldozattal áldo zattal más m ás is történt tör tént,, bár a rendőrség ennek akkor nem tulajdonított jelentőséget – mutatta a szálkás betűkkel rótt jelentést Tarján. – A festő felkeresett egy bizonyos Guthy Benő {337}  ügyvédet, hogy nála hivatalos végrendelkezést végr endelkezést tegyen.  – No és?! Aki halni készül, készül , gyakr an cselekszi cseleks zi ezt.  – Csakhogy Csakhog y miután kegyed keg yed sürg sür g önyileg önyi leg megüzente meg üzente nekem, hogy hog y Vörö Vör ö s János Jáno s után kutakodik, és

ebben kéri a segítségemet, én a szerkesztőség irattárából kiemeltem mindent, amit a lapom erről az alakról tudni vél.  – A maguk mag uk újságja újság ja kartont kar tont vezet az emberekr ember ekrőő l? – csodálko cso dálkoztam. ztam.  – Csupán azo kró kr ó l, akikr aki kről ől kor ko r ábban már m ár írtunk ír tunk – magyar mag yarázta ázta Tarján. Tar ján. – Szükséges Szükség es óvintézkedés ó vintézkedés ez a részünkről, nehogy önmagunkat cáfoljuk, ha később ismét hírt közlünk az adott személyről. Ám hadd beszéljek inkább a lényegről! Nézze, kedves Mili, itt az áll, hogy Guthy Benő köz- és váltóügyvéd 1899 májusában bekövetkezett bekövetkezett halála után Vör Vörös ös János vette át az ő teljes praxisát pr axisát{338}.  – Nocsak, ez valóban való ban érdekes. ér dekes. Ha Vörö Vör ö s kapta meg Guthy egész eg ész pacientúráját, pacientúr áját, akkor akko r bizonyár bizo nyáraa már rég kapcsolatban álltak egymással.  – Mondhatni, a hetven évet élt Guthynak Vörös Vör ös volt vol t a jobbkeze jo bbkeze – tárt elém Vili újabb papíro papír o kat, melyek között néhány régi cikk levonata arról írt, hogy a két ügyvéd számos ügyet vitt közösen.  – Lássuk hát, mit tudtunk tudtunk meg eddig – böktem bök tem agyo ag yonr nrág ágcsált csált tollszár tolls záram am boldog bol dogtalanabb talanabb végével vég ével az ölemben heverő jegyzettömbre. – A mérgezett pralinéval meggyilkolt Garbáné cseppet sem gyászoló özvegye, Garba Gyula belügyminisztériumi főigazgató szintén Vörös ügyvéd névjegyét adta át Richárdnak, mondván, hogy ha kérdései vannak, a jogi képviselője majd megfelel rájuk.  – Hát ezt meg honnan honn an tudja, Milike? Hisz kor ko r ábban azt mondta, mo ndta, hogy hog y alig volt vo lt képes néhány zaklatott szót váltani a báró úrral, úrr al, mielőtt mielő tt az a vasútállo vasútállomásra másra vitette vitette volna magát. mag át.  – Miután Miután kocsir ko csiraa szállt, száll t, az én olyko ol ykorr kelekótya kelekó tya báró bár ó m hirtelen hir telen észbe kapott kapo tt,, és Istivel Istivel megüzente, meg üzente, hogy a nekem szóló gyors jegyzeteket az asztalán találom, félúton a kávésbögre és a megrágcsált cipó között.  – Oh!  – Richárd Richár d már csak ilyen il yen – moso mo solyo lyogtam, gtam, mag m agam am sem ér tve, miért miér t önti el az ar comat co mat könnyű pír. –  A báró kapkodva írt jegyzeteiből az is kiderült, hogy az utolsó randevú ügyében szintén felbukkant Vörös Vörö s neve. neve.  – Uto Uto lsó r andevú? – bámult bámul t rám ker ke r ek szemüvegl szemüve glencséi encséi mög m ögül ül Tarján. Tar ján.  – Jaj, Ja j, Vili, ili , kérem, kér em, koncentrál ko ncentráljo jon! n! Hisz tudja mag m aga: a: Berge Ber gerr Adél var va r r ó lányt lelö l elökte kte egy eg y fo f o togr tog r áfus a gangról.  – Igen, hát persze! per sze! Az ifjabb Sziklay főhadnag fő hadnagyy pedig, pedig , aki Amerikába Amer ikába akarta akar ta szöktet szö ktetni ni a lányt, bánatában bánatában öngyilkos öng yilkos lett l ett,, miként az elkövető is.  – Látja, megy meg y ez. A báró bár ó hiába utazott Rozsnyór Rozsnyó r a, Sziklay polg po lgár ármester mester nem foga fo gadta dta őt, ám Richárdnak sikerült kiderítenie, hogy a megtört atya székesfővárosi ügyeit intéző jogász nem más…  – Mint Vörös, Vör ös, aki ezt a pácienst is Guthytól ör ö r ökölte ökö lte – tippelt és talált talált a hírlapír hír lapír ó.  – Pontosan! Ponto san! Továbbá To vábbá – pillantottam pill antottam bele ismét a saját jegyzeteimbe jeg yzeteimbe – a vonaton vona ton utazó kasszír nők nő k esetében Detrich detektív ásta elő a tényt, miszerint Tayfeld Móricnak, az Orfeum pénzügyi titkárának…  – Aki miattam lőtte főbe mag m agát át – jegyezte jegye zte meg keser kes erűen űen Tar Tarján. ján.  – Ugyan, barátom, bar átom, ne legyen leg yen már ilyen r ettentő ettentő igazság ig azságtalan talan önmag önm agával ával szemben, hisz ezt a butaságot egyszer már megbeszéltük – csóváltam a fejem. – Tayfeld merészen és szemérmetlenül sikkasztott, ahhoz azonban gyáva volt, hogy bűne következményeit elviselje, így inkább a gyors, dicstelen halálba menekült.  – Jó, Jó , legyen, leg yen, ha magácskának mag ácskának kedvére kedvér e való, való , de az én lelkiismer lelki ismer etem továbbra továbbr a is sebes marad mar ad –  borongott Tarján Vili, majd hegyes állával a jegyzettömb felé bökött. – Szóval hogyan kerül ebbe az ügybe is Vör Vörös? ös?  – Ő sehogy, seho gy, de Detr Detr ich kiderített kider ítette, e, hogy hog y kor ko r ábban több kétes, bár jelentéktelen ügyben ügybe n Guthy képviselte Tayfeldet – feleltem.  – És ha Guthy ismer te az orfeumi or feumi titkár titkárt… t…  – Akkor Vörö Vör ö snek is kapcso latban kellett lennie vele – fejeztem f ejeztem be a következtet kö vetkeztetést. ést.

 – Végezetül Vég ezetül pedig pedi g itt a kor ko r onatanú ona tanú elhallg elhal lgatt attatásának atásának ügye üg ye – for fo r dította felém felé m az akták a kták egyikét eg yikét Vili.  – Mihászi Gerge Ger gelyné lyné ör egcselédet eg cselédet egy e gy pesti kor ko r csmáros csmár os lőtt lő ttee le l e valaho val aholl messze m essze kinn, a nagy nag y magya ma gyarr pusztán, ahol a férfinak semmi keresnivalója nem volt. A dolog szépsége viszont az, hogy az elhalt földbirtokos örökségéért küzdő Nagy Ákosnak, aki a legjobban járt az ellene tanúskodni készülő cseléd halálával, Vörös János volt a védőügyvédje.  – Kész, ennyi! – néztem végig vég ig a papírhalmo papír halmokon kon.. – A Rudnaytól kapott kapo tt hét gyilko gyi lkosság sság közül köz ül öt esetében bizonyítani tudjuk, hogy Vörös János ügyvéd ismerte, vagy legalábbis ismerhette a r észtvevők észtvevők valamelyikét. Ez nekem már bőven bő ven elegendő volna a vádemeléshez.  – Akkor Akko r kegyed, keg yed, már m ár meg ne har ha r agudjék, ag udjék, Mili kisasszo k isasszony ny,, csapnivaló cs apnivaló ügyész ügyé sz volna vol na – moso mo solyg lygoo tt rám Tarján Vili. – Mert biz az az igazság, hogy egy jól menő pesti ügyvédnek mindenkit ismernie kell.  – A minisztéri mini sztériumi umi főig fő igazg azgatótól atótól a r o zsnyói zsnyó i polg po lgár ármester mesteren en át a földbir fö ldbirtokr tokraa ácsingóz ácsing ózóó nemes ifjúig? ifjúig ? – csóváltam kétkedve kétkedve a fejem.  – Bizony! Bizo ny! – bólintott bó lintott határozo határo zott ttan an a hírlapír hír lapír ó. – Nagy ez a szép Magyaro Magyar o r szág, szág , de viszonylag viszo nylag kevesen élnek benne olyanok, akik igazán számítanak, és akikre egy felsőbb körökben forgó ügyvéd odafigyel. Az, hogy Vörös neve öt, egymástól teljességgel eltérő, bár tragikus ügyben is felbukkan, semmit nem jelent. Biztos vagyok benne, hogy Guthy praxisának örököse még legalább két tucat hasonló aktát aktát tenne tenne elénk a sajátjaiból, ha tudná, tudná, mivel akarjuk akar juk őt fülön fülö n csípni.  – Ráadásul itt ez a két eset – mutattam mutattam a félretet félr etett,t, szintén szi ntén Rudnay által hozo hoz o tt mappára mappár a –, amikben amikbe n nem leltük az ő keze nyomát. A Kasztner-ügyben sehol sem bukkan fel Guthy vagy Vörös neve, a trieszti vonaton megö lt kisfiú trag tragédiáját édiáját pedig pedig Richárd épp csak most kezdte kezdte el vizsgálni. vizsgál ni.  – Türelem Tür elem vör vö r ös r ózsát óz sát terem – szellemeskedett szell emeskedett igencsak ig encsak kényszeredetten kényszer edetten Tarján Tar ján Vili. – Várjuk Várj uk meg, amíg amí g a báró bár ó úr hazaér, tárj tárjuk uk elé, amit találtunk találtunk,, s aztán… aztán… A sötét étkezőn étkezőn át Terka néni közeledett kö zeledett,, így a hírlapír hír lapíróó inkább i nkább elharapta a mondatot.  – Milikém, drág dr ága, a, a nagyság nag yságoo s gr ófnő óf nő hívatja hí vatja magácskát mag ácskát a nagyszalo nagysz alonba. nba.  – Engem? Engem ? – ámultam el. el . – Ilyenkor? Ilyenkor ? Hisz úgyis úgyi s mindjár mindj ártt lejön, lejö n, hogy hog y együtt eg yütt teázzunk.  – Ma o dafönn dafö nn lesz az ozso oz sonna nna – közöl köz ölte te Terka Ter ka néni. – Vagy ag y tán nem hallott hallo tták, ák, hogy ho gy az imént vendégek jöttek? Három csudamód puccos naccsága valami ládából vagy kaszniból, én nem is tudom, de úgy fenn hordják az orrukat, hogy idén mán nem kell többet pókhálóznunk, az biztos.

Az emeleti nagyszalonban négyen vártak rám. A verandára és azon túl a száraz leveleket zörgető bokrokra néző franciaablak beugrójában álló kanapén három meglehetősen ideges hölgy, a teázóasztalka egyik végén pedig, megszokott karszékében Erdődy Agáta grófnő foglalt helyet. A fekete márványból rakott kandallóban tűz lobogott, és a plafonról lógó csillár összes lámpája is égett, kellemes tél eleji hangulatot varázsolva a helyiségbe. Ennek ellenére a feszültség, mely a szalonban uralkodott uralko dott,, abban a pillanatban érezhetővé vált, amint beléptem. beléptem.  – Oh, hát itt i tt van végr vég r e, gyer gye r mekem! – for fo r dult felém lor lo r nyonját nyonj át szeméhez sz eméhez emelve emel ve Agáta mama. –  Képzelje, a Női Női Kaszinó hölg yei kifejezetten kifejezetten a maga mag a kedvéért látogatt látog attak ak meg minket ily váratlanul!  – Jaj, mi nem… ne m… – nyög ött fel a pufók pufó k Győr Győ r ffyné kétségbeesetten, kétség beesetten, ám a mellette ülő Nemesheg Neme shegyiné, yiné, aki még nála is sokkal terebélyesebb asszonyság volt, ingerülten a szavába vágott:  – Mi a gróf gr ófnőhö nőhözz jelentkeztünk jele ntkeztünk be!  – Való igaz, ig az, hogy hog y az inassal előr elő r eküldött eküldö tt vizitkártya vizitkár tya nekem szólt, szó lt, hisz az Ambróz Ambr ózy-vill y-villaa első asszonya én vagyok – szólt szigorú hangon Agáta mama. – Ám önök, hölgyeim, már az első percben nyilvánvalóvá tették, tették, hogy látogatásuknak l átogatásuknak Hangay Hangay kisasszony kisasszo ny személye miatt kell ör vendeznünk. vendeznünk.

Miközben a teázóasztalka elé állva illő pukedlit mutattam be (kicsit sem szívesen) a vendégeknek, majd kezet csókoltam (boldogan) Agáta mamának, meg kellett állapítanom, hogy e valóban váratlan vizit minden volt, csak épp örömteli nem. A duci képviselőné és a termetes földbirtokosné mellett a harmadik hölgy Pucher István dúsgazdag építési vállalkozó csontos arcú, álmatag tekintetű neje volt, aki most magához ragadta a szót.  – Mint a gr g r ófnő óf nőnek nek is említett eml ítettük, ük, mi nem kívánunk kí vánunk e szegény szeg ény gyer g yermekkel mekkel ér é r intkezni. Úgy éreztem, mintha arcul ütöttek volna. Álltam a három hölggyel szemben, akik hirtelen valamiféle szörnyű vizsgabizottsággá, vagy inkább számonkérő törvényszékké alakultak, hogy engem elítéljene elítéljenek, k, bár bár hogy miért, miér t, arról arr ól fogalmam fo galmam sem volt.  – Már megbo meg bocsásso csásson, n, nagyság nag yságoo s asszonyom asszo nyom – néztem egyenesen eg yenesen Pucher né szemébe –, de felettébb érdekelne, miért nevez engem „szegény gyermeknek”, és mi okuk van önöknek arra, hogy  persona non grataként {339} kezeljenek. Az építészné állta a tekintetemet, ám nem válaszolt. A jobbján ülő Győrffyné rémült kisgömböcként pislogott hol rá, hol pedig Agáta mamára, miközben a bal orcáján egy idegfeszültség szülte verejtékcsík kezdett utat törni magának lefelé, át a hölgypor és pirosító vaskos rétegein.  – Igazán kellemetlen kellem etlen helyzetbe hoz minket, gr ófnő óf nő – szólalt szó lalt meg váratlanul vár atlanul Nemeshegyiné, Nemesheg yiné, aki a látogatóba érkezett hölgyek ko relnöke rel nöke volt, vo lt, ám cseppet sem tűnt tűnt vezéregyéniségnek. vezéregyéniség nek. – A Női Kaszinó küldöttségeként…  – Küldöttség? – csapott csapo tt le a szór szó r a Agáta mama hamis ámulatt ámula ttal. al. – Ezt eddig egyáltalán eg yáltalán nem említették a hölgyek! Ha előre tudom, hogy önök hivatalos ügyben járnak el, Hangay kisasszony helyett helyett az ügyvédemet üg yvédemet kéretem ide. A fricska kegyetlenül célba talált. Pucherné elkapta rólam a tekintetét, Győrffyné hurkaujjai kétségbeesetten markoltak bele szoknyája finom anyagába, Nemeshegyiné pedig oly hévvel rázta meg a fejét, hog hogyy szűk szűk ruhanyaka által felnyomott felnyomo tt tokája egészen beleremegett. beler emegett.  – Még hogy hog y fiskálist fiskál ist hívatna, drág dr ágaa gró gr ó fnő – hebegte hebeg te a földbir fö ldbirtoko tokosné. sné. – Mi szükség volna vo lna r á? Elvégr Elvégree mi csak… Terka néni koppantott hármat az ajtón, és válaszra sem várva már be is nyitott. Karján ezüsttálcát, rajta pedig minden jót hozott, ami egy kellemes ozsonnához szükségeltetik.  – Lám, már itt is van a tea – mosol mo solyo yodott dott el jéghideg jég hidegen en Agáta mama. – Azt hiszem, hiszem , mindenkinek mindenki nek ót fog fo g tenni tenni néhány kor ty, ty, mielőtt mielő tt folytatnánk folytatnánk e rendkívül r endkívül érdekes beszélgetést beszélg etést.. Mialatt segítettem Terka néninek kiszolgálni a hölgyeket, lázasan járt az agyam. Arra természetesen már rájöttem, hogy Agáta mama valamiféle „társasági játszmát” űz a Női Kaszinó hölgyeivel, melyben én nem csupán kulcsfigura, de az ő legfőbb fegyvere is vagyok. Azt azonban nem értet ér tettem, tem, mi a tét, tét, és hogy ho gy nekem mit kéne tennem, tennem, mondanom. mo ndanom. A délutáni teázás rituáléja a bevett etikett szerint zajlott. A porcelánok és ezüstkanálkák diszkrét csendülései, az ölbe és nyakkivágásba gyűrt, lesimított kendők suhogása és a sütemény buzgó dicsérete udvarias, ám végtelenül hamis háttérzajt adott a továbbra is köztünk vibráló feszültségnek. Egyedül Győrffyné Győ rffyné oldódott oldó dott fel teljesen, miként az az öt ö t kockacukor, amit a csészéjébe po ttyant ttyantott, ott, és a harmadik har madik mandulás patkót patkót lenyelve, váratlanul dicsérni kezdte kezdte szerény szer ény ruhámat.  – Oly bájos bájo s azzal a kis tüll passzéval a vállr észen, kedvesem, hogy ho gy arr ar r a nincs is szavam –  csicseregte. csicsereg te. – Ha legközelebb…  – Sajnos Sajno s nem lesz legköz leg közelebb elebb – szólt szó lt közbe kö zbe Agáta mama, egy eg y csapásra csapásr a véget vég et vetve v etve az ozso oz sonnai nnai hangulatnak. – Már ha jól jó l értet ér tettem tem a hölgyek hölg yek látogatásának valós indokát indo kát..  – Nos, khrm, khr m, igen ig en – köszö kö szörr ülte a tor to r kát Pucherné, Pucher né, letéve csészéjét, cs észéjét, melybő mel ybőll addig addi g egyetlen eg yetlen kor ko r tyot sem ivott. – Mi igazából csak önnel szerettünk volna beszélni, grófnő, mint a Női Kaszinó egyik legfőbb legfő bb tiszteletnek tiszteletnek örvendő tagjával, de ha már úgy alakult – idegesen r ebbenő pillantást vetet vetettt felém  –, hogy hog y Hangay kisasszo ki sasszony ny is jelen jel en van…

 – Neki feltétlenül itt a helye – vetette vetette közbe köz be Agáta mama –, hiszen épp miatta fáradtak fár adtak ide a hölgyek.  – A beteg g yermek yer mek állapo tát sem a jelenlétében jelenl étében szokás szo kás megbeszélni meg beszélni – kotyog kotyo g ott közbe köz be Nemeshegyiné, oly sietősen nyelve le az utolsó falat süteményt, süteményt, hogy hog y az majdnem a torkára tor kára akadt.  – Az imént szegény, most meg beteg gyermekként utalnak rám – küldtem szándékosan együgyű, kissé rémült mosolyt a hölgyek felé. – Könyörgöm, árulják el végre, miként váltam ily szánandó teremtéssé, hisz én semmi változást nem érzek. Talán úgy vélik, hogy halálos kór lappang bennem, amit az önök önö k sokat látott szeme szeme előbb elő bb észrevett, mint ahogy ahog y a tüneteit tüneteit magam megtapasztaltam megtapasztaltam volna? Kérem, ne kínozzanak! Amennyiben halálomon vagyok, máris értesítenem kell drága papuskámat, hogy írja át a végrendeletét, helyettem új, arra érdemes örököst nevezve meg, hiszen ha őt is magához szólítja a Teremtő, a könyvesbolt nem vezeti el önmagát. A három úrhölgy megrökönyödve bámult rám. Mivel Agáta mama is kérdőn tekintett rájuk, lornyonját ismét csak felemelve, mint aki egyenest a veséjükbe kíván látni, biztosra vettem, hogy támadás támadásunk unk immár gő zerővel zerő vel robog, ro bog, hát dobtam dobtam még r á egy jókor jó koraa lapátta lapáttal. l.  – Hölgyek, Hölg yek, önök önö k jók jó k és nemesek – mondtam mo ndtam szívszag gató ga tó arco ar cott vág va, miközben mikö zben a két kezem ke zem is imára kulcsoltam. – Az lehetetlen, hogy eltitkolják előlem a rám leselkedő végzetet. Ha meg kell halnom, hát legyen, de szóljanak róla itt és most, hogy maradjon időm a szép földi léttől méltó búcsút vennem.

Az édes-bús francia regények, amiket Emmával oly sokat olvastunk a könyvesbolt hátsó traktusába bújva, most hasznomra váltak. Az émelygős szózuhatagtól a képviselőné pityeregni, a földbirtokosné zavartan pillogni, az építészné pedig holtsápadt ábrázattal rémüldözni kezdett, miközben ekként habogott:  – Mi nem… nem … Dehogy! Dehog y! Halál? Jaj, kegyelme keg yelmess Isten, Isten, de hát szó sem volt vo lt ilyesmi i lyesmirr ől! ől ! A Női Kaszinó küldöttségeként mi csupán azért jöttünk, hogy megkérjük a grófnőt, ha egy mód van rá, többé ne hozza kegyedet közénk, mivel a viselkedése… Hogy is mondjam?  – Leginkább Legi nkább sehogy seho gy – szólt szó lt parancso par ancsoló lónn Agáta mama. – Mindketten Mindketten jól jó l értjük, ér tjük, miért miér t jött jö ttek ek a hölgyek, és örömmel közölhetem, hogy kérésük teljesítve lesz. Hangay Emília kisasszony, kinek őszinteségét, friss szellemét és éleslátását az önök társasága elviselni képtelen, többé a közelébe sem megy a Női Kaszinó aranykalickájának… ahogyan én sem!  – De drág dr ágaa gr g r ófnő óf nő!! – sikoltott siko ltott fel már-már már -már sokkot so kkot kapva Nemeshegyiné. Nemesheg yiné. – Az ön ö n személye szem élye ellen a legcsekélyebb kifogás sem merült fel bennünk.  – Bennem viszont viszo nt – felelte felel te Agáta Ag áta mama, mama , karját kar ját nyújtva felém, felém , hogy hog y segítsek seg ítsek neki felállni, felál lni, ezáltal vetve véget a vendégfogadásnak – nagyon is komoly kifogások támadtak a Női Kaszinóval szemben! Épp ezért még a mai napon sürgönyt küldök Atzél bárónak, megköszönve neki, hogy önöket Hangay kisasszony ügyében hozzám küldte, és egyben közölve vele, miszerint tagságomat a kaszinóban végérvényesen végér vényesen megszüntetem. megszüntetem. Botrány, szégyen és katasztrófa: e három rettentő szó tükröződött a hölgyek arcán, miközben sorra felálltak, és zavart búcsúszavakat rebegve rebeg ve elhagyták a szalont szalo nt..  – Mi volt vo lt ez, Agáta Ag áta mama? mama ? – kér ké r deztem, miután mi után a leghá le ghátul tul kullogó kullo gó Győr Győ r ffyné mö m ö gött gö tt becsukódott becsukódo tt az ajtó.  – Ez, drágám? drág ám? – nevetett rám a gr g r ó fnő. fnő . – Ez bizony bizo ny a hölgye höl gyekk részér r észérőő l ross r osszz bohóz bo hózat, at, a részünkr ő l viszont igazi forradalom volt! Immár kiszöktünk az aranykalickából, és eztán arra szárnyalunk, amerre a szívünk vezet.

 – Értem és tetszik is, de… – hirtelen hir telen elbizonytalano elbizo nytalanodtam. dtam. – Mit fog fo g ehhez e hhez szólni szó lni Richár d?  – A fiamat fiama t – csippentette csippentette rám huncutul hunc utul bal szemét Agáta mama mam a – csak bízza r ám!

Trieszt, 1900. október 15.

A vonat jóval éjfél után futott be az állomásra. Ambrózy báró nyomban bérkocsit fogott, és a legközelebbi hotelba vitette magát. Mihamarabb ágyba akart kerülni, mert a hálókocsi ugyan kényelmes volt, ám a semmeringi vasútvonal, mely Bécsből idáig hozta a hegyeken át, a számtalan éles kanyarral, fölfelé caplatással és völgybe száguldással igencsak megviselte. Oldalán a beretva vágta seb, amit Donáth professzor gondos keze öltögetett össze, hevesen lüktetett, és az arca is sajgott. Nem csoda hát, hogy megfeledkezve arról, hol is van, először magyarul kiáltott kocsiért, és csak mikor a bakon ülő fickó németül kérdezte tőle, hová szeretne menni, akkor váltott a Habsburg Birodalom hivatalos hivatalos nyelvére. nyelvére. A tenger felől fújó, október dacára szinte langymeleg, halszagú fuvallat aztán még inkább elbódította a bárót. Nem is figyelt a híres kikötőváros szépségeire, a klasszicista paloták sorára, a gondozott parkokra és a gázlámpák fényében fürdő, kövezett utcákra. A Porto Nuovo szomszédságában lévő vasútállomásról könnyű ügetésben néhány perc alatt a Hotel de la Ville{340} elé  e lé értek, melynek négyemeletes épületét csupán a széles utca és a rakpart választotta el az Adriaitengertől. A portás gyanakodva vizslatta Ambrózy arcán a sérüléseket, ám amikor megtudta, hogy egy magyar arisztokratával van dolga, olyan képet vágott, mintha azt mondaná: „ezeknél a keleti vadembereknél ez így természetes”. A báró hamar megtapasztalhatta, hogy a jórészt olaszok és szlávok lakta Triesztben, hiába a Habsburg Birodalom legjelentősebb tengeri kikötője, s így egyazon népközösség tagja, az ő nációját és az osztrákokat azonos hévvel gyűlölik. Bár a személyzet udvarias volt, a szoba pedig, amit kapott, felettébb kényelmes, sem enni, sem inni reggelig már nem kaphatott, a forró törülközőket pedig, amiket kért, a nyíltan ásítozó inas épp csak langyosan dobta az ágyára. Reggelre kelve Ambrózy mégis bizakodva lépett ki a verőfénybe. A tenger szikrázó kékje, a móló fölött fölö tt sikló sirályok sir ályok tollának tollának vakító vakító hófehérje, a kikötőben sorakozó hajók vitorlaerdeje és a vidáman vidáman kurjongató halászok, kofák és hálókészítők mediterrán sokszínűsége erőt csepegtetett fájdalomtól gyötört tagjaiba, mire ő sétapálcáját céltudatosan lekoppintva indult a helyi rendőrparancsnokság felé, mely csupán néhány háztömbnyir háztömbnyiree volt a hotelt ho teltól. ól.  – Ön tehát Sédeni-Ambróz Sédeni-Ambr ózyy Richard Richar d Lajos Lajo s Gober Go bertt báró bár ó – mondta mo ndta vagy vag y tán kérdezte kér dezte a szürke szür ke egyenruhában feszítő ezredes, kinek háta mögött Ferencz József császár hatalmas portréja lógott a falon. Az uralkodó és Trieszt osztrák rendőrfőnöke úgy hasonlított egymásra, mint két pofaszakállas tojás, bizonyára bizonyár a nem véletlenül. véletlenül.  – Ahogy Ahog y mondja, mo ndja, ezredes ezr edes úr – bólinto bó lintott tt kimér ten Richárd. Richár d. – Az pedig ott, az ön kezében a budapesti budapesti rendőr r endőrfőkapitány főkapitány hivatalos hivatalos felhat fel hatalmazása, almazása, hogy hog y én a Pach-ügyben nyomozást folyt fol ytassak. assak.  – A nyomo nyom o zás már lezárult lezár ult – mor mo r dult fel íróa ír óasztala sztala mögö mö gött tt az ezredes, ezr edes, továbbra továbbr a sem kínálva hellyel a kellemetlen vendéget, bár erre nem csupán az arisztokratákkal szembeni rangtisztelet, de az a tény is kötelezte volna, hogy a vele szemben álló férfi testi fogyatékossággal bír. – A Pach-ügy aktájár aktájáraa magam vezettem vezettem rá az ad acta{341} felir atot, mivel a bűneset minden részlete r észlete tökéletesen tökéletesen ki lett vizsgálva.  – Ebben egyetlen eg yetlen percig per cig sem kételkedem – ütött meg m eg békülékenyebb hango hang o t a báró. bár ó. – Én nem is magát a Pach által elkövetett elkövetett gyilkosságo gyilko sságott szeretném firtat fir tatni, ni, inkább a személyt, aki végr ehajtotta ehajtotta azt.

 – Őrült! Őr ült! – csattant csattant fel inger ing erülten ülten a rendő r endőrr főnö fő nök, k, a nyomaték nyo maték kedvéért kedvéér t tenyer tenyerével ével az asztalra asztalr a csapva.  – Az a fickó teljességge teljesség gell elmehábo elmeh áborr o dott, ezért ezér t is nem került ker ült még át a foghá fo gházba. zba. Az o r voso vo sokk piszmognak vele valamit, bár ha engem kérdez, épp azt tenném vele, amit ő azzal a szegény gyerekkel tett. Falhoz és tűz! Ambró Ambrózy zy báró báró türelmesen türelmesen kivárta, kivárta, míg a rendőrfőnök rendőr főnök haragja elpárolog elpáro log,, és arcáról arcáró l a pír lelohad.  – Csupán annyit kérnék, kér nék, ezredes ezr edes úr, hogy hog y engedélyezz eng edélyezzee kutakodásomat kutakodáso mat – mondta mo ndta aztán a lehető legalázatosabban, miközben arisztokratához illő méltóságáról sem feledkezett meg. – Beszélni szeretnék Pachhal és az áldozat áldo zat szüleivel.  – A Radivo család már eleget eleg et szenvedett – mor mo r ogta og ta a r endőr endő r parancsno par ancsnok, k, igaz, ig az, nem túl sok so k meggyőződéssel. – Pach pedig, mint már mondtam, tökéletesen őrült. Egyetlen értelmes szót sem fog kihúzni belőle, arra mérget veszek.  – Ezek szerint szer int megkapo meg kapom m az ezredes ezr edes úr íráso ír ásoss jóváhag jó váhagyását? yását? – kapott a szón Ambró Ambr ó zy.  – Kézjegy Kézjeg y és pecsét – intett a sar s arokba okbann várako vár akozó zó foga fo galmazó lmazóér értt a főtiszt fő tiszt –, minden lesz r ajta, csak szabadítson meg tőle. Hónapok óta a civil kórház elmeosztályán fekszik, két jó rendőrömet foglalva le éjjel és nappal, pedig rájuk a város utcáin volna szükség. Trieszt, kedves báró úr, forrong! Ez a sok olasz mind függetlenségről pusmog, a szláv nacionalisták pedig… Bah, hát azok egyszer még háborút zúdítanak a nyakunkba, ezt én mondom magának! Szóval beszéljen annyit azzal a megveszekedett gyerekgyilko gyer ekgyilkossal, ssal, amennyit csak akar, akar, és aztán vigye innét minél meszebbre!  – Erre Err e sajnos sajno s nincs felhatalmazáso felhatalm azásom m – hárított hár ított a báró, bár ó, majd csendesen, ám sokat so kat sejtetően hozzátette: – Ám Budapestre visszatérve javasolhatom az ön kollégájának, hogy vitesse Pachot a lipótmezei elmekórházba, ahol szigorú őrizetben tartják a hozzá hasonló betegeket.  – Helyes! – kráko kr ákogg ta a r endőr endő r főnök, fő nök, és tollszár toll szárat at r agadva ag adva várta, vár ta, hogy ho gy végr vég r e aláír hassa az épp készülő engedélyt. – Ám bárhová is megy, és bárkivel is beszél a báró úr, egyet jegyezzen meg! Triesztben nem szeretnek minket. Sem az osztrákokat, sem a magukfajta magyarokat. Hogy miért nem képesek megszokni megszo kni minket, pedig már 1382 óta osztrák fegyver ek védelmezik őket, azt ép ésszel fel nem foghatom. A külvárosban pedig különösen elővigyázatosnak kell lenni! A belső kerületeket lakó olaszok vadak, de okosak. Tudják, hogy velünk muszáj jóban lenni, hát legfeljebb a pimaszságukkal, a folytonos óbégatásukkal és a hasmarsot okozó paradicsomos ételeikkel bosszantanak minket. minket. No No de a külterületi szlávok, azok egyszer még háborút hábor út szakajtanak szakajtanak a nyakunkba, nyakunkba, meglátha megl áthatja tja ezt mind, mind, aki addig él! A civil kórház{342} hatalmas épülete a tengertől távolabb, a város keleti végébe, a hegyek lábához épült. Ambrózy báró bérkocsija végighajtott a nemes egyszerűséggel K. und K. Platznak{343} nevezett széles utcán, utcán, majd begör beg ördült dült a tár tártt kapun, kapun, át a kórház kór ház ór iási, négyzet alakú épületével épületével kör ülvett, ülvett, fáktól fáktól dús parkján, és végül a főbejáratnál állt meg. A szlovén portás mély főhajtással üdvözölte a látogatót, majd tört németséggel németséggel elmagyarázta, elmagyarázta, merre merr e kell mennie, hogy végül r átaláljon átaláljon az illetékes illetékes főorvo főo rvosra. sra. Richárd alig húsz perccel később már a két strázsaként állított rendőrnek mutathatta fel a parancsnokuk által kiállított engedélyt, miszerint bemehet a rabhoz. Azok egyike hosszan tanulmányozta az írást, majd átadta a társának, aki szintén percekig szöszmötölt vele, mielőtt visszaadta azt.  – Kizáról Kizár ólag ag a saját felelős felel ősség ségér éree léphet be a szobába, szo bába, báró bár ó úr – jelentette ki végül vég ül az idősebb idő sebb posztos, aki erős stájer akcentussal beszélte a németet. – Mi ugyan idekinn leszünk végig, és ha gyanús zajt hallunk, menten menten berontu bero ntunk, nk, ám ez a gazember bármire bármi re képes.  – Nem lesz les z go g o nd – nyugtat nyug tatta ta meg Ambróz Ambr ózyy báró, bár ó, aki a biztonság biztons ág kedvéért kedvéér t odakinn odaki nn hagyta hag yta a botját. bo tját. A fiatalabb rendőr ekkor a folyosó közepére állt, és kezébe véve fegyverét, az ajtóra szegezte azt, mintha attól attól tartana, hogy a r ab azonnal kitör, amint rés nyílik a bejár aton.  – Nem túlzás ez, uraim? ur aim? – kérdezte kér dezte Richárd. Richár d. – Mi a főo fő o r vos vo s úr iro ir o daszolg daszo lgájával ájával együtt eg yütt,, akit volt vol t szíves kíséretül mellém adni, négyen vagyunk, vag yunk, míg a beteg csak egyedül.

 – Az őr ő r ültekkel jobb j obb vigyázni vig yázni – szólt szó lt inger ing erülten ülten az idősebb idő sebb r endőr, endő r, mint mi nt akit önér ö nérzetében zetében sértet sér tettek tek az idegen úr szavai, majd övéről leakasztva a kulcsokat, a súlyos tölgyfa ajtó mind a négy zárszerkezetét sorra kinyitotta. Pach Eugén az épp csak négytenyérnyi, vasrácsos ablak alatt, keskeny fapriccsen ült, és egyenes háttal, nyílt tekintettel várta a hozzá belépőt. Csontos alkatú, vékony emberke volt, aki a hosszú raboskodás alatt úgy lefogyott, hogy attól kellett tartani, tán még a huzat is arrébb lebbentheti. Ambrózy báró megvárta, míg becsukódik mögötte az ajtó, majd körülnézett a cellában. A priccsen kívül deszkákból ácsolt asztalka, hokedli és egy fedeles favödör volt a helyiség minden berendezése. Pach feje fölött, a fal vakolatlan részén jól látszott, hogy az ablak egykor sokkal nagyobb volt, ám mikor a kórtermet börtönné alakították, a kilátás (és kijutás) útját vörös téglákkal szűkítették lehetetlenül kicsivé.  – Kit tisztelhetek az úrban? úr ban? – szólalt szó lalt meg r ekedt, gyöng gy önge, e, mégis még is átható átható hangon hang on a fogo fo goly. ly. – Már csak azért kérdezősködöm, hogy tudjam, melyik testrészemet tegyem szabaddá. Ha verni fog, itt az arcom, ha rúgni, a vesetájékomat javasolnám, de ha egyéb élvezetre vágyik, sajnos ki kell ábrándítanom, mivel korábbi látogatóim az ágyékomat már fél évvel előbb voltak szívesek összezúzni. A báró azonnal tudta, hogy Pach hazudik. A harmincas éveiben járó, tehát még igen fiatal kémiaprofesszor borostás álla meggyűrődött, szájsarka hamiskásan lefelé görbült, ujjai pedig mozdulatlanul simultak a két térdére. Ez a fegyelmezett testtartás és a lázban égő, kutakodó tekintet a félelem tökéletes hiányáról árulkodott, míg a szándékosan gyöngévé halkított hang álnokságot sejtetett. Richárd szomorú, sőt kissé unott sóhajt hallatott, majd hátat fordítva a rabnak, körbejárta a cellát. Hosszú percek teltek el teljes csendben. A báró eközben mindvégig a régi mészbe karcolt ábrákat szemlélte érdeklődve.  – Maga Mag a egé e gészen szen tehetséges művész, Pach! – szólalt szó lalt meg végül. vég ül. – Ha vászonr vászo nraa vinné vi nné mindazt, amit ide firkált, fir kált, vagyonokat vagyo nokat kereshetne vele. vele.  – A pénz puszta szélhámos szélhám osság ság,, az ör ö r dög dö g illúzi i llúziój ója! a! A férfi hangja nem a priccs felől, hanem közvetlenül Ambrózy háta mögül zengett. A báró elismerő mosollyal fordult meg.  – Ügyes! – mondta. mon dta. – Oly halkan hal kan képes lopako lo pakodni, dni, mint maga mag a a halál. halál . Ez a hasonlat igencsak tetszett a rabnak. Arca vigyorba rándult, két öklét a szájához kapta, és idétlenül felvihogott. Mindez azonban nem tartott tovább, mint egyetlen pillanat, hogy azután Pach ismét magára öltse a rongyokba bújtatott, kórosan sovány, ám továbbra is makulátlanul viselkedő úriember álarcát. álarcát.  – Ön túloz, túloz , kedves báró bár ó úr – mondta, mo ndta, és hátrébb lépett.  – Honnan tudja a rang r angoo mat?  – Engem Eng em r emek füllel, fülle l, a kór házat pedig visszhangos visszhang os folyo fo lyosó sókkal kkal áldo á ldott ttaa meg me g az Úr – intett Pach a zárt ajtó felé. – Elég, ha csak suttog suttognak nak odakinn, én arr ar r ól már biztosan tudok. tudok. Itt Itt van például a káplár! Szegény feje reggel azt panaszolta az őrmesterének, hogy fél szükségre menni, annyira fáj neki a vizelés.  Kankó{344} bántja, ez nem vitás, csak épp azt nem érti a bolond, miként eshetett meg vele ez a csúfság, hisz eddigi életében egyedül a menyasszonyával áldozott Ámor oltárán. Az egykori kémiaprofesszor nyekergő kuncogást hallatott, miközben visszaporoszkált a priccséhez, pri ccséhez, és leült. Mikor Mikor a háta kiegyenesedet kieg yenesedett, t, nyúzott arca ar ca hirtelen hir telen kísérteties maszkká merevedet mer evedett,t, melyben csupán vérer vér eres es szeme tűnt tűnt elevennek.  – Most kérdezhet, kérdezhe t, báró úr – mondta. mo ndta.  – Ugyan mir mi r ől? ől ? – hökkent hökke nt meg Richár d.  – Arról Arr ól,, ami idehoz ideh ozta. ta.

 – Köszönöm Köszö nöm,, de a kíváncsiság kíváncsis ágom om már ki lett elégítve. elégí tve.  – Hát nem érdekli, ér dekli, miért miér t ö ltem meg a Trieszt Tri eszt és Miramar Miram ar közö kö zött tt közlekedő kö zlekedő vasúti vonalo vo nalonn azt a gyereket? – Pach ujjai, melyek újfent a térdére simultak, most húsos, szürke kukacokként kezdtek r ángani. – Mint Mint bizonyára bizonyár a tudja, a hamburgi hamburg i egyet eg yetemen emen tanítottam tanítottam kémiát, kémiát, és mellette saját kis gyáram gyár am is volt, ahol…  – Nem ér dekel – szólt szó lt közbe kö zbe Ambró Ambr ó zy báró bár ó , továbbr a is a falfir fal firkákat kákat nézegetve. nézeg etve. Hiába Hiába azonban azo nban az elutasítás, elutasítás, Pachból tovább ömlött öm lött a szó:  – Két esztendeje történt tör tént,, hogy ho gy az egészség eg észségii állapoto álla potom m megr meg r o mlott mlo tt Ige Igen, n, a napra napr a is i s jól j ól emlékszem. emléks zem. Arra ébredtem, hogy a végtagjaim helyén rovarlábak nőttek, és a súlyos kitinpáncél miatt képtelen vagyok a hátamról a hasamra fordulni, hogy segítségért az ajtóhoz mehessek. Szerencsére ez a nyomasztó állapot csupán néhány óráig tartott, ám oly mély benyomást tett rám, hogy megírtam az egészet egy prágai ismerősömnek, bizonyos Kafka{345}  úrnak, aki azt javallotta, forduljak azonnal orvoshoz.  – Mint említet emlí tettem tem volt, vol t, mindez engem eng em cseppet sem érdekel ér dekel – mondta mo ndta Richárd Richár d már-már már -már álmatag hangon. hango n. – A rajzai raj zai viszont egészen eg észen lenyűgö lenyűgöznek. znek.  – Ugyan már, ember, hisz azok azo k csupán az unalom unalo m ellen elle n készült firkálmányo fir kálmányo k – nyöszö nyö szörr gött gö tt ingerülten Pach. – A sorsom viszont, nos, az globális, sőt univerzális kihatással bír! Nekem nem kell hinnie, uram, de az orvosomnak bizonyára hinni fog. Kérdezze csak meg őt! A zsenit, aki a sok sarlatán közül egyedüliként fejtette meg, mi is a valódi bajom! Miután a hamburgi klinikán neuraszténiát állapítottak meg, amit én már akkor ostobaságnak tartottam, bejártam egész Európát, ám mindenhol ugyanazt mondták: ideggyengeség, kimerültség, enyhe elmezavar. Micsoda korlátolt alakoskodók azok az o rvosok! rvo sok! Egyik Egyik sem érte ér tett ttee meg, hogy ho gy az én bajom egy csillagok közül érkezett érkezett fertőzés, mely arra szolgál, hog y az egész emberiséget bogárr bog árráá változtas változtassa. sa. Ön azt kérdi, miért?  – Semmit sem kér deztem.  – A cél nagyon nag yon is világos világ os!! A bogá bo gárr emberek ember ek táplálékul fogna fo gnakk szolg szo lgálni álni valaminek valami nek avagy avag y valakinek, aki a messzi égitestek égitestek közül jön jö n el, mikor az asztal asztal tálalva lesz.  – Oh igen, ig en, hisz ide is i s rajzo r ajzolta lta őt – bökött bö kött a cella falának fal ának egyik eg yik rémes r émes alakjár al akjáraa a báró bár ó .  – Az ott o tt csupán az eljövendő eljö vendő valóság való ság zavaro zavar o s leképezése l eképezése – leg le g yintett mániákus dühvel dühve l Pach. Pac h. – Mit is tudhatnék én az ő igazi formájáról, méretéről és végtelen étvágyáról! Habár átváltozásom rövid ideje alatt valóban látni véltem néhány rémes képet, ami talán bogárőseim sejtemlékeiből maradt rám, de… Nem, ez már puszta spekuláció! Az viszont tény, hogy a fertőzést terjesztő, emberbőrbe bújt és általa előreküldött szörnyetegek máris köztünk járnak. Szerencsére én immúnis vagyok a méregre, így csupán rövid időt kellett bogár testben töltenem, hogy ezáltal kiválasztottá váljak. A lényeg, hogy a híres klinikákat járva végül rátaláltam arra az orvosra, aki higanyos beöntés, mustáros pakolás és sós vizes fürdőkúra fürdő kúra helyett végr végree hitt nekem. Na és hol?! Sosem találná ki!  – Budapesten – felelte szinte ásítva a báró. bár ó. – Mag Magam am is onnan o nnan jött jö ttem. em. Pach Eugén ideges vihogást hallatott, miközben két karját a feje köré csavarva billegni kezdett a priccsen.  – Ő küldte, igaz? ig az? A doktor dok tor!! Hát persze, per sze, hogy ho gy ő. Bizonyár Bizo nyáraa aggó ag gódik dik az egészség eg észségemér emért.t. Akkor hát mondja meg neki, hogy boldog vagyok, mert megcselekedtem, amit tőlem kért. Végeztem a kis pondróval! Igen! Végeztem azzal a gyermekalakot öltött rovarbábbal, aki, ha kifejlődött volna, továbbviszi a fertőzést, bogárrá oltva mindenkit az egész földgolyón.  – Ön most mo st a 11 éves Radivo Eduárdr Eduár dróó l beszél, besz él, aki egy eg y trieszti tri eszti illetősé il letőségű gű hor ho r vát házmester fia volt, vo lt, míg maga fejbe nem lőtte a vonaton, tavaly júniusban – állapította meg Ambrózy báró, továbbra is a falon sorakozó képeket tanulmányozva.  – Hát persze, per sze, hogy hog y ról r óla! a! A doktor megmo meg mondta, ndta, hogy ho gy álljak állj ak készen, ké szen, és é s ha üzen, azo a zonnal nnal csapjak le. Hosszú időbe telt, míg ő Budapesten, a titkos laborjában sikerrel rájött, hogy a világ mely pontján és

milyen alakban rejtőzik a fertőzést terjesztő szörnyeteg. Én addig is utazgattam, és ügyeltem rá, hogy ó erőben legyek. Előbb három hónapot a Riva-villában{346}  töltöttem, Torbole közelében, ahol iszappakolást és naponta háromszori gyógymasszázst vettem, majd Barcelonában, a Hotel Excelsiorban időztem, alaposan kiélvezve a tengeri fürdők jótékony hatását. Négy vagy öt napja lehettem ott, mikor sürgönyöm érkezett Budapestről: „Herr Pach, a keresett személy Triesztben találtatik, találtatik, most épp Radivo Radivo Eduárdnak adva ki mag át. Íme a pont po ntos os cím és a személyleírás. személyleír ás. – Ezt most nem részletezn r észletezném. ém. – Kérem Kérem,, ne késlekedjék! Az Ön Doktora”. Doktor a”. Persze Persze fölösleges fölö sleges volt vo lt biztatnia, biztatnia, hisz én azonnal Triesztbe utaztam, ám első nap a szerencse elkerült. Az a ravasz kis álca megérezte, hogy a nyomában vagyok, hát elvitette magát az anyjával… Vagy legalábbis azzal a nővel, aki úgy hitte önmagáról, hogy szülőanyja annak a förtelemnek! Szóval elutaztatta magát egy egész napra Miramarba. Persze én azonnal utánaeredtem, a távolból figyelve, hogyan turkálja a strand homokját, és futkos a mit sem sejtő, igazi gyermekekkel. Ők nem, de én… Hála a doktor csodás kezelésének, amit a szememen alkalmazott! Én már akkor láttam, hogy a kis Eduárd haja valójában apró csápok rengetege, a keze és lába pedig éles karmokban vég… Hé, most meg hová megy, báró úr?  – Mindent köszö kösz ö nök, Herr Pach – lépett az ajtóhoz ajtóho z Richárd, Richár d, megkopo meg kopogg tatva tatva annak fáját. – Ön r endkívül sokat segítet segí tettt nekem.  – De hát nem mehet el így! íg y! – üvöltött üvö ltött kétségbeesve kétségbee sve az egyko eg ykorr i kémiatanár. – Hisz még egyetlen eg yetlen kérdést sem tett fel, amire én megtagadhattam volna a választ, hogy aztán addig öklözze az arcomat és rugdalja a vesémet, míg én megtörök és vallomást teszek! Az ajtó kitárult, a báró pedig – félretolva a káplár puskacsövét – a folyosóra lépett.  – Jutott-e valami v alamirr e az úr, ha szabad kérdeznem? kér deznem? – szólt szó lt az őr mester, miután az ő r jöng jö ngve ve zoko zo kogó gó rabra rabr a rázárta r ázárta a cellát cellát.  – Több Tö bb lényegbevág lényeg bevágóó következtet kö vetkeztetést ést is sikerült siker ült levonno levo nnom m – mondta mo ndta szokatlan szo katlan közlékenység kö zlékenység gel ge l Richárd, aki két nap óta most először nem érezte sajogni az arcát, bár azon széles mosoly ült. –  Pro rimo: az az ember odabenn valóban teljesen őr ült. Pro secundo: végre  végr e bizonyosságot nyertem nyertem afelől, hogy ki is az én első számú gyanúsítottam. Ja, és  pro tercio{347}  – fordult a káplárhoz, aki erre önkéntelenül vigyázzba vágta magát –, maga, fiam, sürgősen szakítson a menyasszonyával!

15  A villa új úrnője úrnőj e Trieszt, 1900. október 16.   három gyerek úgy bámult   az arany húszkoronásra, mintha eddigi életük tízegynéhány éve alatt minden sóvárgó gondolat go ndolatuk uk csakis csakis eme pénzérme kör ül keringett volna. volna.  – A tiétek – mondta mo ndta Ambró Ambr ó zy bár bá r ó , ám amint a magát mag át Matviyko Matviykonak nak nevező kölyö kö lyökk szur sz urtos tos keze a kincs felé nyúlt, nyomban magasra mag asra emelte azt. azt. – A tiétek, tiétek, ha válaszoltok néhány kérdésemre. kérdésemr e. A másik fiú, ki a Dinko nevet kapta a keresztségben, erre kiköpött, míg testvérhúga, Leysa a csalódottságtól már-már pityeregni kezdett. A magyar úr és a három horvát gyerek a hegyoldalba épített, négyemeletes bérházak között állt. A Via del Capuano oly keskeny utca volt, hogy az erre tévedő kocsik csak egyesével férhettek el, s ha véletlenül szembetalálkoztak, egyiküknek rá kellett vennie lovait a kínkeserves tolatásra.  – Hol veszett el az úr karja? kar ja? – kérdezte kér dezte Matviyko Matviyko,, aki a legér leg értelmesebbnek telmesebbnek tűnt, tűnt, tekintetével tekintetével immár im már nem a pénzt, inkább inkább a báró bár ó üresen lifegő li fegő bal kabátujját kabátujját vizslatva. vizslatva.  – Tán valami val ami hábo r úban járt? jár t? – csicsereg csicser egte te újraéledő újra éledő érdeklő ér deklődéssel déssel Leysa. – Karddal csapták c sapták le? Richárd Richárd elmosolyodot elmosolyodo tt.  – Nem jártam jár tam semmiféle semmif éle hábor hábo r úban – felelte. felel te.  – Pedig a képe is aztat az tat mondja, hogy hog y nemr ég verekedett ver ekedett – jegyezte jeg yezte meg pimaszul pimasz ul Dinko, Dinko , úgy úg y ejtve az olasz ol asz szavakat, szavakat, mint aki előbb mindet összerág ja, és csak aztán aztán engedi szabadon. Jellemző volt vo lt ez a Triesztben lakó szlávokra, akik az osztrák uralom alatt álló olasz városban a maguk nyelvét csak egymás között közö tt használhat használhatták. ták. Ambrózy báró elgondolkodva nézte a piszkos kis utcakölyköket, majd hirtelen ötlettől hajtva tett néhány lépést, bement a Via del Capuanóból nyíló mellékutcába, és ott leült a két bérház közé ékelt, meredek hegyoldalra kapaszkodó lépcsőre. A gyerekek persze rögvest követték, felsorakozva a fura idegen előtt. A lépcső eg yébként különös különö s építmény volt. Az első tíz foka fo ka teljes szélességben, házfaltól házfalig húzódott, ahogy szokás, ám aztán „meggondolta” magát, és tovább már úgy haladt, miként a lépcsőházakban szokás: neki a házfalnak, majd hátraarc, megcélozva a másik ház falát, hogy aztán megint csak fordulót vegyen, cikcakkban haladva ide és oda, miként a szédítő hegyi szerpentinek szoktak, egészen a csúcsig, ami itt egy újabb, ám sokkal magasabban lévő, keresztben futó sikátort elentett{348}. Richárd majd az egész délelőttöt a Radivo család penészverte, szűk és dohos házmesteri lakásában töltötte a Via del Capuano egyik bérházában, melynek felsőbb emeleteit csupa kávé-, bor- és olívakereskedő, valamint tengerészkapitányoknak szobát kiadó özvegyasszony lakta. A szerencsétlen anya, aki még mindig gyászruhát viselt, kisfia említésére elsírta magát, és csak akkor nyugodott meg kissé, miután süldő lánya belédiktált némi rumo s teát. teát.  – Csak állt ott az én kicsikém kicsiké m a kupé ablakában, és a tengert tenger t nézte – emlékezett emléke zett a nő, kinek tekintetéb tekintetében en értet ér tetlen len iszony iszo ny fénylett. fénylett. – Az az úr pedig… Nem is i s értet ér tettük tük,, miért miér t keveredik közénk, kö zénk, hisz ól öltözött, pénzes ember volt, akinek a maga társaságában, és nem a mi halszagú kocsinkban, a csupa kofából, kagylóárusból meg házmesteréből álló gyülevészetünkben kellett volna utaznia.  – Ezek bármit bár mit megtehetnek meg tehetnek – mor mo r o gta gyűlölettől gyűlö lettől izzó szemmel szemm el a férje. fér je. – A gazdag g azdagoo k, azok azo k biz akármit! akármi t! Lelőhetik a gyerekeinket, g yerekeinket, ha épp arr a támad gusztusuk, gusztusuk, és aztán mennek tovább.  – Egyenest a bör bö r tönbe – emlékeztett eml ékeztettee a lánya csendesen. csend esen. – Eduar Eduardd gyilko gyi lkosát sát elfogták elfo gták és becsukták.  – Be?! – csapott csapo tt ö klével az ápor ápo r odott odo tt levegőbe leveg őbe a férfi. fér fi. – Az ispotályban ispo tályban van az a mocsko mo cskoss gazember, nem a börtönben, és nem is az akasztófán, ahol lennie kellene! És miért? Megmondom én!

Azért, mert ebben az átkozott városban osztrák a törvény, hisz szuronya van, olasz az igazság, mert pénze van, de az én kisfiam csak horvát volt, hát mit sem számít a halála. Egy szlávval kevesebb! Na és? Tán még örültek ö rültek is neki, neki, hogy…  – Ne mondjo mo ndjonn már ilyen vadakat, apám, mert mer t ez az idegen ideg en úr a végén vég én még azt gondol go ndolja, ja, hogy hog y szocialisták szociali sták vagyunk – rebbent ijedten ijedten a lány koravén kor avén szeme Ambrózy felé.  – Engem nem érdekel ér dekel a po litika – nyugtat nyug tatta ta meg a báró bár ó . – Azért Azér t jöttem Triesztbe, Tr iesztbe, hog ho g y kiderítsem, kider ítsem, miért miér t és ki akarta a kisfiúk halálát.  – Ki akar ta volna? vol na? – szólt szó lt immár imm ár csendesebben a házmester. házm ester. – Az ör dög maga, mag a, az küldte fel arr ar r a a vonatra azt az őrültet, ő rültet, ez nem kétséges. kétséges.  – Csak állt áll t ott az ablaknál, abla knál, és a tenger tenge r t nézte – szakadt fel ismét az asszony asszo ny emlékezetének eml ékezetének burka. bur ka. –  Először utazott vonaton az én kis drágám. Azért is vittem el őket Miramarba aznap, hogy mást is lássanak végre, végr e, ne csak az itteni itteni kikötőt. Egész Egész nap a par ton játszott, játszott, és olyan ol yan boldog boldo g volt, de olyan…  – A férfi fér fi – szólt szó lt közbe köz be Richárd, Richár d, mielő miel ő tt a nő ismét zokog zo kogni ni kezd – mondott mo ndott valamit valam it a lövés lö vés előtt elő tt vagy után? után?  – Semmit Semm it – felelt fe lelt anyja anyj a helyett hel yett a lány. – Csak állt á llt ott o tt,, és az öcsém ö csém padlón padló n hever ő testét testét bámulta oly o ly hideg, kocsonyás ko csonyás szemmel, ahog y a piacon kitett kitett halak néznek. néznek. Ambrózy báró a lépcsőn ülve beleborzongott a családdal töltött délelőtt emlékébe.  – Fel fog fo g fázni f ázni az úr – nevetett r á Leysa huncutul. – Hideg ám az a kő! kő ! Richárd a kislány felé nyújtotta a húszkoronást, és mikor ő ismét rácsodálkozott a fényes érmére, a szutykos kis kézbe nyomta azt.  – Köszönöm Köszö nöm a jó tanácsot – mondta, mo ndta, majd m ajd újabb aranyko ar anykorr onást oná st vett elő, elő , hüvelykjével hüvelykjéve l a levegő leveg ő be pattintotta azt, s végül egyszerűen csak kitartotta alá a tenyerét. Míg a három gyerek megbűvölten bámulta az érmét, érm ét, ő feltette feltette az első kérdést: – Ismer Ismertét tétek-e ek-e Radivo Eduárdot? Eduárdo t?  – A pajtásunk volt vol t – bökte bö kte ki szinte transzba esve Matviyko Matviyko.. – Itten Itten lakott lako tt az utcában, de már meghalt.  – Lelőtt Lelő ttee egy eg y olyan ol yan úr, mint maga mag a – mondta mo ndta ellenségesen ellenség esen Dinko. Dinko . „Ebből a gyerekből egyszer még anarchista lesz” – futott át Ambrózy fején a szomorú gondolat.  – Eduárd Eduár d g yilkosa yilko sa őrült őr ült – szólt szó lt lassan, nyomatékkal nyo matékkal a báró. bár ó. – Tudom, Tudom , mert mer t tegnap magam mag am is beszéltem beszéltem vele. A kölykök arcán őszinte, tiszteletteljes ámulat terült szét.  – Találkozo Találko zott tt a gyilko g yilkossal? ssal? – kér dezte elcsukló hango hang o n Leysa.  – Ahogy Ahog y mondo mo ndod. d.  – És nem félt tőle? – ér deklődött deklő dött Matviyko. Matviyko.  – Ő többé már m ár nem árthat ár that senkinek.  – Akkor jó – könnyebbült kö nnyebbült meg egy eg y csapásra csapásr a a kislány, majd mintha most mo st fedezné fede zné fel a markában mar kában szorongatott érmét, az orráig emelve megszemlélte azt. Látszott rajta, hogy szíve szerint máris a sarki zsidó szatócshoz futna, aki a világ legédesebb medvecukrát árulja kicsi boltjában, ám az érdekes, ér dekes, félkarú idegent sem akarta otthagyni. otthagyni.  – Ti ugyebár ugye bár sokat so kat játszott játszo ttatok atok Eduárddal Eduár ddal – szólalt szó lalt meg m eg ismét a báró. bár ó. – Szer Sze r intetek miért miér t ölte öl te meg őt az a bolo bolond nd úr?  – Hát mer az Edu is bolo bo lond nd volt, vo lt, mi másér m ásér?? – legyi le gyintet ntettt a levegő leveg ő be Dinko ügyetlen, ügye tlen, lekicsinylő lekics inylőnek nek szánt, szánt, kaszáló mozdulattal. mozdulattal.  – Bolond? Bol ond? – húzta fel szemöldö szemö ldökét két Richárd, Richár d, így íg y biztatva további fecsegésr fecseg ésree az agyonko ag yonkopo pott tt,, tán apjától örökölt, túl bő tengerészkabátot viselő fiút. – Hogyan volt ő bolond?  – Úgy, hogy hog y folyton fo lyton a felnő fel nőtt tteket eket leste, aztán meg utánozta utáno zta őket.  – ”Jaj, Kuprivec úr, vigye mán innét a kezét, nekem hites uram van odakünn, a tengeren” – kezdte illegetni magát Leysa, miközben kényeskedve a szemét forgatta és fejhangon visított. Erre aztán

Matviykoo is beszállt a különös Matviyk külö nös játék j átékba, ba, és hangját mélyítve a lány szoknyája szo knyája után kapkodo kapkodott tt..  – ”Ugyan már, Prsa asszony, csak egy kicsit hadd tapogassam meg kendet itt, meg amott, nehogy elszokjék a férfikéztől, férf ikéztől, míg az ura haza nem ér”  – Hát így íg y – hagyta félbe fél be Leysa a felnő ttek ttek utánzását, mikor a fiú valóba val óbann elkapta a derekát. der ekát.  – Nem így, íg y, mer ’ sokkal so kkal ügyesebben ügye sebben – ellenkezett ellenke zett Dinko komo ko morr an. – Edu úgy tudott felnőtt felnő ttmó módd majomkodni, mintha az igazit látnánk, csak kicsiben. Egyszer, mikor a Rossbachert{349}  utánozta, Andjelic kapitány még válaszolt is neki a sötét lépcsőházban, mer’ azt hitte, a valódi kávés szólt hozzá.  – És jós j ósol olni ni is i s tudott – ló l ó dította Matviyko Matviyko,, nehog neho g y lemar lem aradjo adjonn a többiek mögö mö gött tt,, ám Dinko persze per sze ezt sem hagyta kiigazítás kiig azítás nélkül.  – Csak egyszer egysz er jóso jó solt. lt.  – De az igazzá ig azzá is vált – bólo ból o gatott ga tott nagyoka nag yokatt a kislány. – Edu előr elő r e meg m egmo mondta, ndta, hogy ho gy melyik melyi k hajó haj ó mikor és hol fog fo g elsüllyedni, elsüllyedni, pedig akkor még ki se futott futott a kikötőből! kikötőből!  – Az becsapás volt vol t – legyintett leg yintett ismét Dinko. Dinko . – Később nekem neke m elár el árulta, ulta, hogy ho gy az egészet eg észet Rossbacher Ross bacher és Andjelic sutyorgásából hallgatta ki.  – Kik ezek az ember ek? – kérdezett kér dezett közbe Ambróz Ambr ózyy báró. bár ó.  – A Rossbacher Ro ssbacher kávékereskedő kávéker eskedő – intett az utca távolába Matviyko Matviyko.. – Ottan lakik, abban a szürke szür ke házban. Övé az egész második emelet, mer’hogy annyi pénze van, mint homok a tenger fenekén.  – Az Andjelic meg szerb szer b hajóskapitány hajó skapitány a Radivoé Radi voékk házából házábó l – mag m agyar yarázta ázta Leysa. – Ő süllyedt süll yedt el az Uros nevű bark kal kal{350} pont aznap, aznap, mikorr a az Eduárd Eduárd megjósolta. meg jósolta.  – Mondtam már, hogy hog y nem jóslat jó slat volt! vo lt! – kiáltott kiálto ttaa mérg mér g esen Dinko. – Az egészet eg észet Rossbacher Rossbache r lépcsőházában bujkálva fülelte ki Edu.  – Ha nem is ő látott bele a jöv j övőbe őbe,, csak kihallga kihall gatt ttaa azt, az t, attól attól még jóslat jó slat volt vo lt – r eplikázott eplikáz ott a kislány k islány dacosan. – Biztos Biztos a kávés olvast o lvastaa ki a zaccból, zaccbó l, és szólt szól t a kapitánynak, kapitánynak, hog hogyy legyen leg yen óvatos.  – Hát akkor akko r hiába szólt szó lt – fintor gott go tt Matviyko Matviyko –, mert mer t az Uros Uro s mégis még is elsüllyedt elsüll yedt a ScillyScilly {351} szigeteknél , méghozzá Rossbacher egész kávérakományával együtt. Igaz, emberhalál nem esett, mivel Andjelic kapitány a szokottnál több mentőcsónakot vitt magával, így aztán minden tengerész kievezhetett a part…  – Köszönöm Köszö nöm a segítsége seg ítségett – pattant pattant fel hir hi r telen a lépcsőr lépcső r ől Ambró zy báró, bár ó, meg m eg sem vár va a mondat mo ndat végét. Keze villámgyorsan egy-egy húszkoronást pottyantott a döbbent fiúk kezébe, majd kalapját emelve búcsúzott – Kisasszony! Urak! –, és sebesen távozott.

 Buda, 1900. október 16.

Kora r eggel egg el arra arr a ébredtem, ébredtem, hogy az egész eg ész villa szint szintee forr, for r, pezseg pezseg és szikrákat hány hány az izgalomtól.  – Öltözzék Öltö zzék g yorsan, yor san, kisasszonka kisasszo nka – kopo gtatott be szobám szo bám ajtaján kipirult kipir ult arccal ar ccal Isti. Isti. – Várják Várj ák a villásreggelihez.  – Ilyen kor án? – pillantottam pilla ntottam a falon falo n függ füg g ő, kicsiny kakukkos kakukko s ór ára, ár a, melynek mechanikus mechani kus madárkáját egy erre szolgáló csappantyúval rég elnémítottam, mert folyton a legszebb álmomból vert fel. – Hisz még kilencet sem ütött.  – Mindegy az, hisz ma végr vég r e megér meg érkezik kezik – hadarta hadar ta szélkelepmó szélkel epmódd a villa vill a mindenese. mindene se. – Gáspár bácsi már ki is tárta néki az új kaput, nekem meg szénát kell terítenem, és vizet hordani a birtokvégi kútból.  – No, akkor akko r csak eridj er idj – nevettem rá r á az ajtór ajtó r ésen át –, nehogy nehog y aztán miattam ne készülj el idő i dőrr e!

Isti úgy robogott le a lépcsőn, hogy csak úgy zengett tőle a ház, én meg sietve öltöztem, és néhány perccel később már a konyhában toporogva faggattam Terka nénit arról, mi végre ez a szokatlan felfordulás.  – A Bruder Br uder {352} kilenc órára ígérte magát – felelte szokatlan rosszkedvvel a máskor mindig oly mosolygós szakácsnőnk. – Ezért korábbra tenni és csak úgy befalni a finom étket, ez bizony bűn! Jaj, tessék, tessék, hát nem odaégetem o daégetem a szalonnát!  – Mégis kiféle, kifél e, miféle mi féle szerzet szer zet ez a Bruder, Brude r, hogy ho gy őt vár va az egész eg ész villa vi lla zsong zso ng,, és r áadásul szalmát szalmá t kell szórni a lába elé, meg meg friss vizet húzn húznii neki a kútból kútból ilyen kora kor a reggel? r eggel? Terka néni – úgy sejtem – illetlen szavakkal válaszolt volna, magyarán kimondva a véleményét, ám érkezése már nem maradt rá, mert a kapu felől éles kurjantás, majd többszöri füttyszó harsant. Mivel a konyha ablaka másfelé nézett, kaptam magam, és az étkező franciaablakán át a verandára siettem. Elsőként Vén Bódis Gáspárt pillantottam meg, aki komótos léptekkel baktatott a kapu felé, fürkésző szemmel kémlelve az érkezőt. Mellette Bogi szaladt el, nekivadult ugatással előzve meg az öreget, hogy aztán hirtelen lefékezve, önmaga körül is forduljon néhányat, tovább csaholva a birodalmát háborgatókat. A birtok legvége felől csak ezután tűnt fel Isti, vállán petrencerúddal, melynek két végén friss víztől súlyos favödrök himbálóztak. A borús ég alá szorult októberi hideg gyorsan áthűtötte vékony ruhámat, ám a borzongásnál erősebb volt a kíváncsiságom, így eszembe sem jutott a villába visszatérni, hogy kabátot vegyek. A kapu felől zör zö r gés, csattog csattogás, ás, nyikorgás nyikor gás hallatszott, majd újabb kiáltás har harsant sant::  – Hóha, Maci, Foltos, Fol tos, csak fájintosan fáj intosan ám! ám ! Mutat Mutatkoz kozzatok zatok be szépen, szépe n, ahog y illik. illi k. A meredek lehajtón könnyű, négykerekes, laprugókon ringó, Kölber-féle félfedeles hintó jelent meg. A két paripa, ami húzta, az idegen helyen kissé nyugtalanul, a folyvást csaholó, egészen megkergült Bogit elkerülve, forró párát fújva trappolt be az istálló előtti térre.  – Hát itt i tten en vónánk, vóná nk, Bódis Bó dis uram ur am – jelentett j elentettee be a nyilvánvaló nyilvánva lótt a bakon bako n ülő, ülő , har ha r csabajszo csabajs zoss férfi, fér fi, aki úgy be volt vo lt öltözve, hogy hog y mikor a földre föl dre ereszkedet er eszkedett, t, szinte szinte nem is lépett, lépett, inkább csak gurult.  – Ezt magam is látom, láto m, Bruder Br uder úr – biccentett megfontoltan megfo ntoltan Gáspár Gáspá r bácsi, mikö mi közben zben kezet nyújtott a hajtónak. – Látom, Látom, hogy ho gy hegynek heg ynek fel kicsit megkergette megker gette a lovakat.  – Csak hog ho g y szokják szo kják a húzást – nevetett a ló l ó csiszár. csiszár . – Fiatal, erő er ő s és o kos állatok állato k ezek. A csúszós csúszó s téli kaptatókon kaptatókon is ollan oll an biztonsággal biztonságg al fogják fo gják a háznépet szállítani, szállítani, mintha mind egyenest Isten Isten tenyerén tenyerén ülnének. A kocsi pedig… De hisz láthassa, Bódis úr! Ezen a legutolsó csapszeg is vadonás új. A bőrtetőt most nem hajtottam fel, és az ablakos oldalajtók, a szélvető meg minden egyéb tartozék is a hátsó ládában van. Akkor rakják fel azokat, amikor csak akarják, bár megjegyzem, Kölber-kocsikon az illesmi nem szokás. Csodálkoztam is, hogy a báró úr effélét rendelt, hiszen ez inkább nyári korzózásra kor zózásra való, semmint… semmint… A bőbeszédű lócsiszár hirtelen felém nézett és elhallgatott, majd sietve szövetkesztyűs kezébe kapta a sapkáját. Először azt hittem, tőlem ijedt meg, ám a következő pillanatban puha hárászkendő terült a vállamra, és két erős, csontos kéz dörzsölgette meg a karomat.  – Még a végén vég én meghűl meg hűl itt nekünk, g yermekem yer mekem – súgta s úgta a fülembe fülem be feddőn feddő n Agáta Ag áta mama ma ma –, és é s akkor akko r hogy számolok el magával a kedves papája előtt?! Válaszolni nem volt érkezésem, csak röpke mosollyal köszöntem meg a figyelmességét, mivel ő rögvest belém karolt, és a kocsi felé indult. Bruder, a lócsiszár, mély meghajlással köszöntötte a grófnőt, majd ismét dicsérni kezdte a lovakat, akik – köszönhetően Bogi fel-felharsanó vakkantásainak – kissé nyugtalanul topogtak a kemény földön. A villa népe körbevette az új szerzeményeket, úgy csodálva a hátsó kerék vasalatától a paripák puha orra hegyéig az egészet egyben, mintha még so hasem láttak láttak volna kétlovas hintót.  – A báró bár ó úr kijön-e? kijö n-e? – tette tette fel végül vég ül Bruder Br uder valamelyest valame lyest feszengve feszeng ve a legfő leg főbb bb kérdést. kér dést.  – Ő bajosan bajo san – mondta mo ndta Gáspár bácsi. – Mer Merthog thogyy nincs idehaza. ideha za.

 – Akkor Akko r hát… – A lócsiszár ló csiszár továbbra továbbr a is i s sapkáját sap káját gyűrö g yűröge getve tve állt áll t hol ho l az egyik, eg yik, hol a másik m ásik lábára, lábár a, mint akinek sürgősen szükségre kéne mennie. – …mi lesz a lovak árával?  – Ne agg ag g ódjék, ódj ék, kedves Bruder – segített seg ítettee ki zavarábó zavar ábóll Agáta mama a kereskedő ker eskedőt.t. – A fiam fi am r ám bízta a fizetést. fizetést. Tessék, itt a járandóság jár andósága, a, és még némi bor bo r ravaló is a pontos szállításért. Magamban csodálkozva figyeltem, milyen kínnal, szabadkozással veszi át a pénzt Bruder úr, de éltem és tapasztaltam már annyit a székesfővárosban, hogy értsem, mitől lett ilyen ideges a lócsiszár. Először is nőtől átvenni a fizetséget, még ha az grófnő is, meglehetősen szokatlan módi volt, hacsak az illető hölgy történetesen nem egyedülálló özvegy. A pénzt minden más esetben csakis a férfi kezelhette, aki havonta egyszer körbejárta az üzleteket, ahol a felesége, a lánya, vagy egyéb, vele egy háztartásban élő nő vásárolt, és törlesztette azok felírt adósságait. „Az úrinőt, és különösen a jó családból származó leányt csak bemocskolnák a piszkos anyagiak” – állította a korszellem, ami ellen maguk a hölgyek sem tiltakoztak, hisz így soha nem kellett az árakra ügyelniük. Némely elkényeztetett dáma azt sem tudta, mennyibe kerül a ruha, a kalap vagy a cipellő, amire az üzletben r ámutat, ámutat, és aztán a bolti bol ti szolgával szolg ával vagy saját cselédjével hazacipeltet. hazacipeltet. Másodszor pedig: mostanság egyre többször fordult elő, hogy a családi kasszát kezelő férfi egyszerűen nem fizette ki a neje, lánya vagy egyéb nőrokona, sőt, a saját maga által felíratott adósságot adósság ot sem. Szerencsétlen szabók, fűszeresek, fűszeresek, masamódok {353} és varrólányok semmit sem tehettek a befolyásos, gyakran magas rangú kuncsaftjaik ellen, hisz hiába jelentették fel őket, olyan magyar bíróság még nem kerekedett erre a bús világra, ami egy földesúr vagy báró ellenében nekik adott volna igazat. Bruder azonban megnyugodhatott, hisz kézbe kapta a két gyönyörű lovacska árát, s már indult is volna a dolga után, mikor a tárt kapun át újabb kocsi zörgött be. Mind csodálkozva néztük a zárt konflist, mely a mi Kölberünk mögé állt.  – Micsodás történések tör ténések vannak itt – nevetett Isti, Isti, aki a vödr vö dröö ket letéve már jó ideje csakis a mi lovainkkal, lo vainkkal, Macival Macival és Foltossal Fo ltossal barátkozott bar átkozott,, segítségül segí tségül hívva ehhez azt a néhány szem téli almát, amit a zsebéből varázsolt var ázsolt elő. – Lassanként Lassanként úgy néz ki a villa udvara, udvar a, mint egy kocsidr oszt. A konflis ajtaja kinyílt, és a lelépőn egy kerekded arcú, barátságos férfi jelent meg, aki nekem valahogy valahog y mindjárt ismerősnek ismer ősnek tűnt. tűnt.  – Áldott légy lég y, Máriácska, Máriác ska, hisz ez az István István úrfi! úr fi! – csapta össze öss ze két tenyerét tenyer ét Ter ka néni. Jóm J ómag agam am kissé értetlenül pillantottam rá, ám kérdezősködni ismét csak nem maradt időm, mivel Agáta mama karja szelíden az újdonsült vendég felé noszogatott.  – Jöjjö Jöj jön, n, kedves – mondta mo ndta a g r ó fnő, fnő , kinek hangjában hang jában szokatlan szo katlan izgalo izg alom m vibrált. vibr ált. – Bemutato Bemutato m elsőszülött elsőszülö tt fiamnak. Ambrózy István báró {354}  igazán különleges jelenés volt. Harmincas kora ellenére kissé már pocakos, ám mégis erőteljes alkatú, magas férfi, kinek állán rövidke szakáll kócoskodott, ajka fölött hetyke hetyke bajusz ült, a füle fö lött pedig kétoldalt kétoldalt (katonamód) (katonamó d) a haját beretvá ber etválta. lta. Ettől Ettől ugyan ug yan valamelyest vademberessé vált a kinézete, ám ezt jócskán ellensúlyozta a tekintetében rejlő értelem, figyelem és nyájasság.  – Anyám! – csókolt csóko lt kezet a gró gr ó fnőnek, fnő nek, aki ennyivel ennyi vel nem ér é r te be, s bár ez e z a személyzet személ yzet és főleg fő leg egy eg y idegennek számító lócsiszár előtt egetverő indiszkréció volt, megölelte a fiát. István váratlan látogatása rossz jelnek tűnt, ám Agáta mama egyetlen szóval sem kérdezte annak okát, inkább engem tolt előrébb, hogy végre szemtől szemben állhassak az én messze kódorgó báróm édesbátyjával.  – Hangay kisasszony, kisasszo ny, bemutatom önnek önne k báró bár ó Ambró zy István István Gober Go bertet tet,, a fiamat fiam at – mondta mo ndta hivatalos, mégis nyájas hangon. Bár a hárászkendő ehhez kissé rendhagyó viselet volt, azért én sietve fejet hajtottam, pukedliztem, majd kézcsókra nyújtottam a kezemet.  – Örvend Ör vend a szívem, szívem , báró bár ó úr, úr , hogy hog y megismer meg ismerhetem. hetem.  – Hát még az enyém, kedves Mili, ha megeng meg engedi, edi, hogy hog y így íg y szólítsam szó lítsam – vetett r ám széles

holdvilágmosolyt István. – Az öcsém levelei mostanság szinte másról sem szólnak, mint a kis marosvásárhelyi leánykáról, aki derűt és napfényt hozott az Ambrózy-villába. Levelek?! Miféle levelek? Az én  mogorva bárómtól, és ráadásul rólam  szólnak?! Az októberi hideg ellenére ellenér e rög r ögvest vest kigyúlt az arco m, mintha tüzet tüzet lobbantottak lobbantottak volna a bensőmben. benső mben.  – István István fiam fia m szavai szava i úgy úg y burjánzanak, bur jánzanak, miként malo mal o nyai bir bi r tokának dús növényzete, növé nyzete, amit egyébként eg yébként a saját kezével ültetett és gondoz – mosolygott rám Agáta mama, és látva izgatottságomat, még a karomat is megpaskolta. – Tudnia kell, gyermekem, hogy az én komisz elsőszülöttem mindig túloz, ha bókolni kíván egy hölgynek. hö lgynek. Ezzel a kedélyes társalgást félbe is szakítottuk, hogy később a kellemesen meleg ebédlőben, reggelink fölött folytathassuk azt. Miközben Isti kifogta és az istállóba vezette lovainkat, hogy ott pokrócot vessen a hátukra, és zabbal kínálja őket, majd Gáspár bácsival a kocsiszínbe húzza feketére lakkozott, bordó bőrüléses hintónkat, Agáta mama végre elérkezettnek látta az időt a súlyosabb kérdések megvitatására.  – Boldog Boldo g vagyo va gyok, k, hogy hog y láthatom, fiam, fi am, de most mo st már ár á r ulja el, el , mi szél hozta hoz ta a székesfővár székesfő vároo sba. István báró lenyelte az épp szájában forgatott falatot, majd hátradőlt a székén, s vágyakozó pillantást vetett vetett a kisszalon kisszalo n felé, ahol aho l szivarr szivar r a gyújth g yújthatn atna. a.  – Néhány birtoküg bir tokügyet yet jött jö ttem em elintézni, és mivel tudom, hogy ho gy a villa vill a minden szobája szo bája fog fo g lalt, az {355} ngol Királynő Szállóban  vettem ki lakosztályt.  – Bocsásson Bocsás son meg, meg , báró bár ó úr… úr … – szóltam, szó ltam, ám ő barátságo bar átságoss moso mo sollyal llyal és felemelt felem elt mutatóujjal mutatóujja l közbevágott:  – István, István, ha kérhetem! kér hetem!  – Hát jó, jó , István – egyeztem eg yeztem bele, be le, titkon ör ö r ülve, hogy hog y Richár d bátyja ilyen kedves velem. velem . – Csupán elnézését szeretném kérni, mivel biztos vagyok benne, hogy én bitorlom a szobát, ami önt illetné meg.  – Tán T án már három hár om esztendeje is van annak, a nnak, hog ho g y a fiam ebben a villá v illában ban jár j ártt – szólt szó lt a báró bár ó helyett Agáta mama. – Jobb szeret a felesége malonyai birtokán időzni, így az a szoba inkább a magáé, Mili, és nem az övé.  – Így Íg y van – helyeselt hel yeselt István, de ker ek arcár ar cáraa még m égsem sem tért vissza vis sza a moso mo soly. ly. – Ráadásként most m ost nem ne m is azért azér t jöttem, jöttem, hogy hog y növeljem, so kkal inkább azért, hogy hog y csökkentsem az itt lakók számát. A lényegre lényegr e térek, mama. Tanán bajok vannak.  – A birtok? bir tok? – kérdezte kér dezte szigo szig o r ú tárgyilag tárg yilagoss osság ágga gall a gr g r ófnő óf nő..  – Annak semmi hibája – r ázta meg fejét halovány halo vány sértet sér tettségg tséggel el a báró. bár ó. – Idén o tt is i s ö tven új fát ültettek. A park szebb, mint valaha, és a pálmaház… Jaj, mama, ha látná azokat a páfrányokat!  – Ha jól jó l sejtem, hamaros hamar osan an lesz hozzájuk hoz zájuk szerencsém szer encsém – találgatott találg atott Agáta mama egyr eg yree aggodalmasabb hangon. – Tudom, fiam, hogy magának mindene a botanika, de most mégis arra kérem, ne fecsegjen tovább a növényeiről, hanem azt mondja, amiért nekem utaznom kell.  – Való Valóban ban azért azér t jöttem, hogy hog y hazahívjam hazahívj am a mamát mam át – ismerte ismer te be a báró. báró . – Terézia Teré zia{356}, a húgo húgom… m…  – Tán beteg? beteg ?  – Nos… Olyasmi O lyasmi,, igen. ig en. – István István kendőjét kendő jét az asztalr asz talraa dobva do bva felállt, fel állt, és hátat há tat fordítva for dítva nekünk, mintha mi ntha szemtől szemben képtelen volna a dologról beszélni, a franciaablakon túli parkot kezdte vizslatni. –  Úgy hiszem, valamiféle vallási őrület szállta meg. Hetek óta nem jön le a szobájából, ahol… Ezt persze csak a komornájától tudom …egy szál pendelyben hever az ágyán, vagy épp térdepel a sarokban, és napestig imádkozik. Nyomasztó csend telepedett az ebédlőre. Kezemben megállt a villa, rajta a mézsárga tojás csábítón remegett, ám én mozdulni sem mertem, nehogy bármit is megzavarjak. Agáta mama hosszan nézett maga elé, mintha csak az asztalon sorakozó tárgyakat akarná örökre az emlékezetébe vésni, majd mély sóhajjal maga is az asztalra tette kendőjét, ezzel jelezve, hogy a reggelinek vége.

 – Értem – mondta mo ndta aztán reszelő resz elős, s, mély hang ha ngon. on. – Terézia Ter ézia lányo l ányom m mindig mi ndig is hajlamo haj lamoss volt vo lt a vallási vallás i szélsőségekre, amit csak súlyosbít, hogy gyöngék az idegei.  – A mama viszo vi szont nt mindig képes volt vo lt őt észhez téríteni tér íteni – for fo r dult felénk bizakodó biza kodó mosol mo sollyal lyal István.  – Ha tudom, tudo m, ezt mos m ostt is megteszem meg teszem – döntött dö ntött Agáta Agá ta mama, m ama, és anélkül, anélkül , hogy ho gy a segítsége seg ítségemet met kérte kér te volna, felállt, majd Terka néniért csöngetett. A szakácsnők gyöngye úgy robogott be a konyhából, mint Keletibe a túlfűtött bécsi gyors, és rémült arcán látszott, hogy odaátról ő bizony minden szót kihallgatott.  – Parancso Par ancsoljo ljon, n, méltóság méltó ságoo s asszonyom asszo nyom – rebeg r ebegte te szolgálatkészen. szolg álatkészen.  – Készüljön, Készüljö n, Terka, Ter ka, és szóljo szó ljonn Istinek, Istinek, hogy ho gy ő is tegyen így íg y – adta ki utasításait a gr ófnő óf nő.. –  Mindket Mindketten ten elkísérnek a tanai kastélyba, kastélyba, ahol sürgő sür gőss szükség van ránk. r ánk.  – Na és a ház, méltóság méltósá g os gr g r ófnő óf nő?? – rémüldö r émüldözö zött tt a néni. – Tán üresen ür esen hagyjuk? hag yjuk?  – Már hogy hog y hagynánk hag ynánk üresen? ür esen? – vonta össze öss ze bosszúsan bo sszúsan a szemöldö szemö ldökét két Agáta mama, amitől amitő l kivételesen ijesztővé vált az arca. – Gáspár bácsi itt marad, a ház úrnője pedig távollétemben Hangay kisasszony lesz! Azt hiszem, villámról villámr ól a tojás ekkor pottyanhat pottyanhatott ott a szép damasztterítőr damasztterítőre. e.

Trieszt, 1900. október 16.

Egész délután lusta, lusta, nagy cseppekben cseppekben hulló, hulló , állhatatos állhatatos eső áztatta áztatta Trieszt utcáit, utcáit, ami késő estér estér e ugyan ug yan elállt, de a felhők továbbra sem engedték látni az égbolt csillagait. A Rossbacher kávéház, mely egyben a nemzetközi hírnévnek örvendő Edelmann & Co. kávé-, tea- és rumkereskedés központi irodáját is magába foglalta, a Börze téren, egy csodás szobrokkal díszített, négyemeletes ház árkádos földszintjén rejtőzött. Pontosabban nem is rejtőzött, hisz a három nagy üvegablak, a szép időben kirakott asztalkák, valamint a belső helyiségekből folyton áradó, kellemes pörköltkávé-illat nagyon is fennen hirdette, hová érdemes betérni, ha az úri nép igazán zamatos, erős feketére vagy épp lágyan krémes tejeskávéra vágyik. E kései órán azonban, mikor a nappal oly forgalmas Börze tér egészen kihalttá vált, a kávéházból sem szűrődött már ki fény. Az utcai gázlámpák álmatag fénybe vonták a nedves macskaköveket, és csupán a közeli Slavichses  kaszinóból szűrődött ki kevéske zaj, mely leginkább fel-feltörő, vad nevetésből, olasz szavak pergőtüzéből és tamburazene gyorsan elhaló foszlányaiból állt. A tenger felől sós párákat lehelő, friss szél kerekedett. A Vittoria Hotel  mellett futó keskeny, piszkos kis sikátor mozdulatlan árnyai közül hirtelen egy férfi lépett elő, mintha az éj épp akkor szülte volna. Átvágott a Börze téren, bement az árkádok alá, és miközben elhaladt a kávéház vak üvegportáljai előtt, ronggyá ázott köpenyéből a korábbi eső cseppjei hullottak a kövezetre. Az  Il Corso  irányából sebesen robogó bérkocsi tűnt fel. A férfi behúzódott az egyik oszlop mögé, és megvárta, míg a konflis kiteszi utasait a kaszinónál, majd immár poroszkálva továbbhajt a rakpart felé. Mikor a tér ismét néptelenné vált, a lopakodó alak néhány könnyű, hosszúra mért lépéssel a kávéház melletti kis utcába sietett, és megállt egy vasajtó előtt. Ezt a félreeső bejáratot kizárólag a szállítók használták, hisz egyenest a raktárba vezetett, és épp ezért robusztus, acélpántokkal erősített, svájci zárszerkezett zár szerkezettel el ellátott ajtót illesztett illesztettek ek a tokba, mely akár egy bank széfjének is bevált volna. A férfi nem is próbálkozott vele, hogy kinyissa, inkább a szomszédságában lévő szénledobó nyílásához hajolt, és sétapálcájával megkoco meg kocogtatt gtattaa annak spalettáját. spalettáját. A korhadt kor hadt lécdarabok azonnal engedtek, sőt, mikor még erősebb hatás érte őket, egyszerűen leváltak a helyükről, és tompa puffanással a pince

mélyébe zuhantak.  – Maga meg hogy ho gy kerül ker ül ide? – üvöltött üvö ltött fel r émülten Rossbacher Rossbac her Ferdinánd Fer dinánd az író ír ó asztala mögö mö gött tt ülve, és a kezében tartott tollszárból végzetes tintacseppet fröccsentett az előtte elterülő, óriási üzletkönyv nyitott lapjára, épp az aznapi bevétel tekintélyes számsorára. – Ez itt, kérem, egy iroda! Ide nem lehet csak úgy… A hatvanas éveiben járó, erősen deresedő körszakállt és kerek szemüveglencséket viselő kereskedő agyán ezernyi gondolat cikázott át. Először a jobb keze felől eső fiókra gondolt, amibe épp csak az imént süllyesztette el a pénzzel teli vaskazettát, majd a bal könyöke alatt lévő titkos polc utott eszébe, mely egy eg y töltött revolvert revo lvert r ejtett. ejtett.  – Kérem, Kérem , ne tegyen megg meg g ondolatlan ondo latlan mozdulato mo zdulatokat kat – szólt szó lt ekkor ekk or a férfi, fér fi, aki csak az imént tűnt tűnt fel az iroda ajtajában. Rossbacher vaksin hunyorogva próbálta kivenni az éjszakai látogató alakját, ám ez nem volt vol t könnyű, könnyű, mivel a helyiségben helyiség ben egyetlen petr petr óleumlámpa óleuml ámpa világított világí tott,, és az is közvetlen kö zvetlen előtte, előtte, az asztalon állt.  – Mi… mit akar tőlem? tőlem ? – hebegte hebeg te Rossbacher, Rossbac her, néhány millimé mil liméterr terrel el lejjebb lejj ebb csúsztatva bal könyökét. könyö két. – Ha pénzre van szüksége… A behatoló behatoló előr ébb lépett, lépett, egyenesen a lámpa fénykör ébe. Kinézete Kinézete meglehetősen gyászosnak g yászosnak tűnt, tűnt, hisz fekete köpönyegéből csavarni lehetett a vizet, ráadásul szénpor, pókháló és még ki tudja, miféle mocsok tapadt rá. E szánalmas képet azonban, mely akár nevetségessé is tehette volna az illetőt, egy igencsak ig encsak veszedelmesnek látszó látszó pisztoly egészítet eg észítette te ki, végképp elvéve bárki bár ki kedvét a nevetést nevetéstől ől..  – Nyugodjék Nyugo djék meg, meg , Herr Rossbacher, Rossba cher, nincs szükségem szükség em a pénzére pénzér e – szólalt szó lalt meg ismét a férfi fér fi o ly nyugodt, mégis határozott németséggel, ami csak a birodalmi nyelvet gyerekkoruk óta bírók sajátja, bár a figyelmes fül azonnal észrevehette, hogy az illető más náció szülötte. – Én csupán azért jöttem, hogy elbeszélgessek önnel.  Humbug{357}! – dobta tollát a tintásüveg melletti tartóba Rossbacher ingerülten, és miközben  –  Humbug szabaddá vált jobbjával idegesen a szakállát kezdte macerálni, bal könyöke tovább csúszott lefelé. –  Ha beszélni akar velem, azt megtehetné fényes nappal. Bár a kinézete jelenleg ellentmond ennek, a modora azt sejteti, hogy ön úriember, vagy legalábbis gyakorta forog jobb körökben, így elegendő lett volna bejelentkeznie, és én örömmel álltam volna a rendelkezésére.  – Tekintsük most mo st ezt – a férfi fér fi könnyed kö nnyed mozdulattal mo zdulattal az asztal sarkár sar káraa tette tette fegyver feg yverét ét – a vizitkártyámnak, mely által báró Ambrózy Richárd magyar főnemes kér audienciát Rossbacher Ferdinánd trieszti kereskedőtől.  – Báró Bár ó úr, engedje eng edje meg nekem, hogy ho gy kinyilvánítsam kinyil vánítsam véleményemet, vélemé nyemet, miszer mi szerint int ön ö n megve me gveszett! szett! – A kávés ingerült, prüszkölő hangokat hallatott. – Bár ha jobban belegondolok… Azt mondta, hogy ön magyar?  – Való Valóban! ban!  – Nos, így íg y már nem is tűnik tűnik o ly érthet ér thetetlennek etlennek a viselkedése, viselk edése, hisz maguk, mag uk, magyar mag yaroo k, mind bolondok.  – Az ö n szájából szájábó l ez bók, bó k, úgyhog úg yhog y köszö kö szönö nöm m – biccentett a báró bár ó hűvö hűvöss moso mo sollyal llyal,, miközben mikö zben levette levette szebb időket is látott kalapját, kalapját, és az ír óasztallal szemközt szemkö zt álló két szék egyikére eg yikére ülve, keresztbe fonta lábait. Rossbacher összevont szemöldökkel figyelte a férfi fesztelen mozdulatait, és valami hiányérzete támadt, támadt, de képtelen volt rájönni, r ájönni, miér m iért.t.  – Megkér Meg kérdezhetem dezhetem önt, kedves báró bár ó úr, ho gy minek köszö kö szönhetem nhetem e kései látogatást, látog atást, amit, ha nem csal a szemem, volt szíves a pincén át eszközölni? – hadarta a kereskedő, bal könyökét tovább csúsztatva lefelé.  – Máris válaszolo válaszo lok, k, bár nem hiszem, hiszem , hogy hog y végül vég ül valóban való ban megkö meg köszö szöni ni a vizitet. Lássuk tehát a tényeket tényeket!! Ön, Herr Herr Rossbacher, biztosítási biztosítási csaló és bűnrészes gyer mekgyilkosságban. mekgyilko sságban. A kávés, lévén öreg róka a világkereskedelem kegyetlen világában, semmiféle meglepetést nem

mutatott. Szeme összeszűkült, ajkai egymáshoz préselődtek, és miközben hátradőlt kényelmes karszékében, mindkét keze az asztal takarásába ker ült.  – Úgy – mondta. mo ndta. – Nos, ezek ig en súlyos súlyo s vádak. Hallha Hallhatnám tnám a bizonyítékokat? bizo nyítékokat?  – Ma délután felker estem a Császári Császár i és Királyi Kir ályi Haditengerészeti Haditenger észeti Parancsno Par ancsnokság kságoo t, ahol aho l a Triesztből kifutó és ide érkező kereskedelmi hajók forgalmát is nyilvántartják. Ott tudomásomra hozták, hogy az ön megbízásából és rakományával idén februárban indult útnak az Uros nev háromár háro márboco bocoss bark, mely két héttel héttel később a Scilly-szigeteknél zátonyr zátonyraa futott. futott.  – Mindez valóban való ban így íg y történt tör tént – ismerte ismer te el a kereskedő ker eskedő.. – Cégünk számára számár a komo kom o ly csapás volt vo lt a rakomány elvesztése.  – A cégüket, cég üket, Her Herrr Rossbacher, Rossbac her, semmiféle semm iféle csapás nem érte, ér te, mivel a hajó ha jótt és a rako r akományt mányt a hírneves hír neves  Riunione Adriatica Adriat ica di Sicurtà Sicurt à{358} biztosította, és a baleset után az utolsó hellerig{359} vita nélkül ki is fizette a kárt. Épp úgy, miként azt ön és a bűntársa, Andjelic Jovan kapitány tavaly júniusban eltervezték.  – Ez szemenszedett sze menszedett hazugság hazug ság – kiáltott kiál tott az indulattól r emegve emeg ve Rossbacher Ro ssbacher kereskedő ker eskedő.. – Követelem, hogy azonnal mondja meg, ki terjeszt ilyen alantas rágalmakat a mi jól menő, kiválóan  prosperáló{360} cégünkről!  – Ha megeng meg engedi, edi, inkább folytatnám fo lytatnám a valós való s tények felsor felso r olását ol ását – szólt szó lt nyugodt, nyug odt, ám dermesztő der mesztően en metsző hangon Ambrózy báró. – Tehát amint mondtam, ön és a szerb kapitány tavaly júniusban megállapodtak, hogy feláldozva a vitorlást és talán néhány tengerészéletet, szándékosan zátonyra futtatják az Urost. Erre azért volt szükség, mivel a raktáraikban tárolt ötven tonna kávé a gondatlan kezelés miatt tönkrement, és így a cégük csődhelyzetbe került. A romlott árut eladni nem lehet, viszont ha a tenger fenekére süllyesztik, még sokat érhet, feltéve, ha előtte előtte biztosítást kötnek rá. Ehhez csupán egy gátlástalan kapitányra volt szükség, akit Andjelic személyében meg is talált. Csakhogy a beszélgetésüket valaki kihallgatta…  – Ebből elég – üvöltött üvö ltött fel f el hirtelen hir telen Rossbacher, Rossbache r, és baljával baljáva l a r ejtett polcr po lcraa nyúlva előkapta, elő kapta, majd Richárdra Richárdr a szegezte szeg ezte a… pecsétnyomó pecsétnyomót. t. – Mi…? Hogyan? Hát ez…  – Attól Attól tartok, tarto k, Herr Her r Rossbacher, Rossbac her, hogy ho gy a hivatalszo hiva talszolg lga, a, aki az ir i r odát odá t szokta szok ta takarítani, takarí tani, nem mindent tett vissza oda, ahová az való – állapította meg a báró. – Délután, mikor utoljára beszéltem vele, sajnálatát fejezte ki, hogy egyik ajtó kulcsát sem tudta elcsenni nekem, de legalább meglazította a szénledobó spalettáit, spalettáit, és az ön revolverét revo lverét is máshová r ejtette. ejtette.  – Megölö Megö löm m azt a férge fér get.t.  – Vag Vagyy megöl meg öleti, eti, ahogy ahog y a tízéves Radivo Eduárddal Eduár ddal tette? tette? – hajolt hajo lt előr elő r e ültében Richárd. Richár d.  – Mi… mit mi t akar tőlem? tőlem ? – A kereskedő ker eskedő immár imm ár elveszítet elveszí tette te minden mi nden magabiztos mag abiztosság ságát. át. Hájas teste az angol szövetből készült öltönyben úgy rázkódott, mint a kocsonya, és arca vörhenyes színe arra utalt, hogy hog y közel áll a gut g utaüté aütéshez. shez. – Én nem ölett öl ettem em meg senkit! senkit!  – Haladjunk Hala djunk sor so r ban – mo m o ndta a báró bár ó . – Mi történt tör tént tavaly júniusban? j úniusban? Annyit már tudok, hogy ho gy a kis Eduárd kedvenc játéka volt vol t kihallgatni és aztán leutánozni a felnőtteket. felnőtteket.  – Akár a Grofsesben{361} is felléphetett volna – tört meg hirtelen Rossbacher. – Sokszor láttam őt, midőn a lakókat majmolja, méghozzá oly tökéllyel, hogy már botrányt is okozott, leleplezve a férje távollétében kicsapongó életet élő Prsa asszonyt. Amikor ráébredtem, hogy minket is kihallgatott, tudtam, hogy bajban vagyok. Tennem kellett valamit…  – Bérgyilko Bérg yilkost st keresett kerese tt..  – Nem, dehogy! deho gy! – tiltakozott tiltakozo tt kétségbeesve kétségbee sve a kávés. – Az ügyvédemhez ügyvé demhez for fo r dultam, hátha támad valami jó ötlete, elhárítandó a rám leselkedő veszélyt, hisz ő már korábban is számtalanszor bizonyította, bizonyította, hogy hog y akár lehetetlennek lehetetlennek látszó helyzeteket is képes megoldani. meg oldani. Zseniális koponya, kopo nya, annak ellenére, ellenére, hogy hog y az ön honfit ho nfitársa. ársa. Richárd elengedt eleng edtee füle mellett a burkolt burko lt sértést, sértést, és inkább a lényegr e koncentrált.

 – Mondja a nevét! Ki Ki ez a maga ma ga ko losszáli lo sszáliss agg ag g yal rendelkező r endelkező ügyvédje? üg yvédje?  – A Budapesten bejegyzett bejeg yzett Guthy-féle ügyvédi üg yvédi iro ir o da képviselőj képvisel ője. e. A neve… Hogy Hog y is hangzik? hang zik? Számomr a szinte kiejthete kiejthetetlenek tlenek ezek a magyar nevek. Az övét eddig még megjegyezni megj egyezni sem tudtam. tudtam.  – Hogy Hog y lehet ez? Hisz az elő bb az egekbe eg ekbe dicsér te őt.  – A dolog dol og kissé bonyo lult, belátom. belátom . – Rossbacher Rossbac her tovább beszélt, miközben mikö zben lázasan lázasa n turkált turkál t a papírjai között. – Mivel Budapesten is van üzleti fiókunk, az ottani ügyeinket éveken át Országh Guthy Benő irodája vitte. Az a minden hájjal megkent öreg jogász szakmája legravaszabb képviselője volt, ezt nekem nyugodtan elhiheti. Nem akadt oly ügy, amit ő vereségből győzelemmé ne tudott volna fordítani, még ha tucatnyi markot is kellett megkennie, vagy épp ártatlan emberek életét tönkretennie. Épp ezért a cégünk mindig hozzá fordult a kényes vagy elveszettnek látszó helyzetekben, és ő néhány napon belül bizton diadalmaskodott. Mikor ráébredtem, hogy a házmesterék gyereke mekkora veszélyt jelent, azonnal Budapestre utaztam, ám csalódnom kellett, mivel az öreg Guthy néhány nappal korábban jobblétre szenderült.  – Mondja inkább, ho gy pokol po kolrr a szállt száll t – jegyezte meg Richárd. Richár d.  – Oh, azt nem hinném – küldött küldö tt keser ke serűű moso mo solyt lyt a báró bár ó felé Rossbacher. Rossbac her. – Szerintem Szer intem ő az isteni bíróság előtt is megnyerte a maga perét, és azóta már az angyalok kórusával énekeltet magának.  – Guthy tehát meghalt, meg halt, ön még m égis is elér te a célját, és elhallga elhall gatt ttatt attaa a Radivo gyer gye r eket.  – Tévedés, Tévedé s, báró bár ó úr, nagyon nag yon nagy nag y tévedés – tiltakozott tiltakozo tt hevesen a kereskedő ker eskedő.. – Esküszöm Esküszö m önnek, önne k, hogy álmomban sem gondoltam volna arra, ami bekövetkezett. Én nem vagyok Guthy, aki számolatlan terhelte magára a bűnöket. Csalok, ügyeskedek, zsarolok és megvesztegetek bárkit, ha az üzlet úgy kívánja, de embert, és főleg gyereket ölni, az nálam nem jöhet szóba, kérem.  – Mégis meg történt tör tént – emlékeztett emléke ztettee a báró. bár ó.  – Való Való igaz, ig az, de mint mondtam, mo ndtam, nem tudtam tudtam ró r ó la, hogy ho gy miként m iként akar segíteni seg íteni rajtam r ajtam az a gazember g azember..  – Kiről Kirő l beszél? beszél ?  – Arr Ar r ó l, aki Guthynak rég r égóó ta jobbkeze jo bbkeze vol v olt,t, és halála hal ála után egész eg ész üg yvédi praxisát pr axisát meg m egör ör ökölte. ökö lte. A neve… Mindjárt megtalálom. Igen, itt is van. – Rossbacher Ambrózy báró elé tette a hivatalos szerződést, melyet alig egy éve kötött a Guthy-féle ügyvédi iroda jogutódjával. – A neve Johannes Roth.  – Magyar ul Vör Vö r ös János Jáno s – bó lintott Richárd, Richár d, mint mi nt ki épp err er r e számított. szám ított. – Mit ígér ígé r t magának mag ának ez az alak?  – Miután Miután meghallg meg hallgatott, atott, gondol go ndolkodo kodo tt kicsit, majd megnevezte meg nevezte az ö sszeget, sszeg et, ami egyébként eg yébként igen ig en tekintélyes summa volt, és kijelentette, hogy a problémám orvosolva lesz.  – A házmester kisfia pedig négy nég y nappal később késő bb az elmebeteg el mebeteg Pach Eugén Eug én keze által ál tal a halálát halál át lelte –  bólintott Richárd, oly undorral nézve a kereskedőre, hogy azt kirázta a hideg.  – A gyermekei gyer mekeim m életére él etére esküszöm, esküszö m, én nem tudtam… tudtam… Nem is sejtett s ejtettem… em… – habog habo g ta Rossbacher, Rossbac her, és öreg ör eg szemét könny futotta futotta el.  – Hiszek magának mag ának – állt fel Ambró zy báró bár ó a székrő székr ő l, magáho mag áhozz véve fegyver feg yverét ét és a szerző szer ződést, dést, amiért Rossbacher túl későn kapott. – Ezt magammal viszem. Bizonyítéknak ugyan kevés, hisz nincs benne szó a konkrét ko nkrét esetről, esetről , de az önök ö nök kapcsolatát kapcsol atát letagadhatatlann letagadhatatlannáá teszi.  – És velem mi lesz? Richárd a főbejárat kulcsáért nyúlt, hogy ne kelljen ismét a pincén át közlekednie, majd rideg tényszerűségg tényszerűséggel el válaszolt:  – Andjelic kapitány eltűnt, eltűnt, és bár kör kö r özést öz ést adattam ki ellene, ellene , már biztos nincs a Monarchia Monar chia területé területén, n, így sosem so sem fogják fog ják őt elkapni. elkapni. Vör Vörös ös viszont, viszont, erre err e esküszöm, esküszöm, hamarosan hamaro san rendőrkézre rendőr kézre kerül, és ahogy pestiesen mondják, köpni fog. Akkor pedig a maga biztosítási csalására is fény derül, tehát…  – Végem van va n – omlo om lott tt össze ös sze a kávéker eskedő. eskedő . Richárd Richár d nézte őt egy dar da r abig, abig , majd egykedvűen eg ykedvűen a fal

mellett álló iratszekrényre bökött.  – Amennyiben mindezt min dezt nincs szándékában bevár bevá r ni, a revo r evolver lverét ét ott talál találja ja – mondta, mo ndta, és távo távozo zott tt..

 – Hú, kisasszonka, kisasszo nka, ez izgalmas izg almasabb, abb, mint egy eg y kiadós kiadó s pofo po fozko zkodás dás a Lizsében – közö köz ö lte velem Isti, Isti, miközben kipirult arccal a nagy utazóládát csatolta fel a kocsi hátuljára. – Tudja, én még sohasem ártam a Nagyfalun{362} túl, de de most végr e világot világo t láthatok. láthatok. Agáta mama végül úgy döntött, hogy csak az esti vonattal kelnek útra. Terka néni ugyan félt az éjszakai utazástól, ám a grófnő megnyugtatta, hogy nem lesz semmi baj, legfeljebb másnap dél körül kissé álmosan érkeznek majd meg a tanai birtokra.  – Bolondság Bolo ndság az egész eg ész – mor mo r g olódo ol ódott tt drág dr ágaa szakácsnőnk, szakácsnő nk, miután megmutog meg mutogatt atta, a, hogy hog y birodalmában, a konyhában és kamrában mit és hol találok. – Nem mondom, a tanai kastély szép, tágas, és István úrfinak hála, kész tündérkert, ami körülveszi, na de az ottani személyzet…! Csupa nagyképű fehércseléd, akik úgy néznek rám, az Erdélyből gyüttre, mintha a falatot kilopni mentem vón Tanára.  – Hallott Hallo ttaa a gr ófnő óf nőt,t, Terka Terk a néni – próbá pr óbáltam ltam csitítani. – Csak néhány nap, legfelj leg feljebb ebb egy eg y hét, és már jönnek is haza.  – Egy hét – sóhajtott só hajtott ő, úgy ejtve ki a két szót, szó t, mintha az ör ökkévaló ökké valóság ságrr ól beszélne. beszélne . – Sok víz lefolyik lefol yik ám annyi idő alatt a Dunán, és és maga, mag a, kisasszonka, egészen ár va lesz itt egyedül.  – Na és Gáspár bácsi tán kutyafüle? – nevettem rá. rá . – Ő is itthon mar ma r ad, és vigyáz vig yáz rám. r ám.  – Vag Vagyy inkább mag m agácska ácska őr ő r eá – fintor fi ntoroo dott el Terka Ter ka néni. – A vén salabakter salaba kter másr m ásraa se jó már, csak cs ak hogy le-föl kóricáljon kór icáljon a birtokon, és Bog Bogit it egzecéro egzecérozt ztassa. assa. Ebben persze a kerekded konyhatündérnek nem volt igaza, hisz Gáspár bácsi nagyon is sokat bírt. Erős, ügyes, magabiztos kézzel az egész villát, de még a parkot és az erdőcskét is szépen karbantartotta, ráadásul most ő lett a kocsisunk, bár az igaz, hogy mindezt sokkal csendesebben végezte, mint Terka Terka néni a magáét, mag áét, így munkája sokkal kevésbé volt vo lt feltű feltűnő.  – Mili, kérem, kér em, jól jó l figyeljen fig yeljen r ám – nézett szemembe sze membe a gr ófnő óf nő,, mielőtt miel őtt felszállt felszá llt volna vo lna a kocsir ko csira. a. –  Bízom magában, ezért is merem kezébe adni otthonunk kulcsait. Hogy tudjon róla, most elmondom: a vasútállomásra menet szobát veszek ki Richárd nevére a Rémi Szállodában{363}, hogy ha megjön Triesztből, Triesztből, oda o da költözzék, költözzék, és errő er rőll sürgö sür gönybe nybenn érte ér tesít sítem em őt ő t.  – Szobát Szobá t egy szállod száll odában? ában? – csodálko cso dálkoztam. ztam. – De miért? miér t?  – Mert cseppet sem volna vol na illendő, ille ndő, ha a fiam és ön g ardedám ar dedám nélkül laknának az üres ür es villában vill ában –  halkította le hangját a grófnő. – Már így is eleget pletykálkodnak magukról a kaszinó hölgyei. Ne szítsuk a tüzet, ha nem muszáj. A vadonatúj Kölber este hatkor gördült ki a kapun. Agáta mama és Terka néni a puha bőrüléseken foglalt helyet, mely fölé immár kihajtották a tetőt, és felszerelték az ajtókat, ablakokat is, így a csípős menetszél sem bánthatta őket. A bakon Vén Bódis Gáspár és az izgalomtól szinte lázat kapott Isti ült, árgus szemmel lesve, hogyan kell a gyeplőt fogni, a lábféket kiengedni, és halkan csettintgetve, ostor nélkül is rávenni r ávenni Macit Macit és Foltost, hogy elinduljanak. el induljanak.  – Majd g yüvök – szólt szó lt le Gáspár bácsi a magas mag as ülésből, ülésbő l, nekem címezve címez ve szavait. – Addig is zárkózzék bé a kisasszon, nehogy valami kóbor lélek bévetemedjék a birtokra. Míg ezt ki nem mondta, egészen nyugodt voltam, ám amint a Kölber ráfordult az útra, és már a zörgése is elhalt a távolban, hirtelen félni kezdtem. Ott álltam az Ambrózy-villa tárt kapujában, kezemben a fehér keszkenő, amivel az imént még Agáta mamáék után integettem, és a szorongás úgy vetett vetettee rám r ám magát, mag át, mint tigris tigr is az őzgidár ő zgidár a. Sietve Sietve for dítottam dítottam hátat az ijesztően sötét és néma erdőnek, erdő nek,

mely az út túloldalán a hegyoldalra kapaszkodott, és magam mögött hagyva a néptelen Széchenyiemlékutat, a villába siettem. Az ebédlőben minden lámpa égett, a konyha ajtaját is nyitva hagyta valaki, és a kisszalonból még mindig érezni lehetett Ambrózy István délután elpöfékelt szivarjainak kesernyés illatát. Richárd bátyja egészen négy óráig a vendégünk maradt, és ezalatt sok érdekes dolgot megtudtam róla. Bár arcvonásai kissé élvetegnek tűntek, olyan arisztokrata férfit sejtetve, aki nagy kanállal falja a rang és vagyon nyújtotta élvezeteket, azt sem bánva, ha néhány huncutul csiklandó falat kerül közéjük (mint, mondjuk, a ledér színésznőcskék társaságának élvezete – bár erről jól nevelt polgárleányként én persze semmit nem tudhatok!), végül kiderült, hogy István valódi szenvedélye a botanika. Folyvást a növényeiről beszélt, melyek egy részét messzi országokból, nagy költségen hozatta, no meg arról, hogy leghőbb vágya egy saját botanikus kert megalapítása, ahová majdan bárki ellátogathat, saját szemével rácsodálkozván arra, milyen szépséges, csodás és titokzatos növényi élővilága is van a gyönyör ű Magyaro Magyarországnak. rszágnak. Szégyen, vagy sem, meg kell valljam, hogy miközben a tölgyek és mezei zsurlók intim titkait hallgattam, folyvást azon járt az eszem, vajon mi közöst találhatok a két férfiban, ám végül muszáj volt belátnom, hogy nem sokat. Hiába testvérek, István hízásra hajlamos, mégis erőtől duzzadó, lüktető elevenséggel teli, sodró lénye szinte semmiben nem tűnt azonosnak Richárd csupa ín, izom és ideg alkatával. Néhány óra volt csupán, míg megfigyelhettem az idősebb Ambrózy fivért, és végül arra az egyértelmű következtetésre jutottam, hogy míg István az apjára (bár őt nem ismerhettem), Richárd inkább az anyjára, anyjár a, Agáta mamára ütött. Míg a villa zengett, forrt és nyüzsgött az úti előkészületek zajától, eszembe sem jutott, ám amint egyedül maradtam, bizony félni kezdtem. Ez a sunyin lelkembe lopakodó, hátamat borzongató érzés aztán egyből felbosszantott. felbosszantott.  – Ugyan már, m ár, te buta liba, hisz his z már annyi vészbe szaladtál bele bel e önként, ö nként, szinte dalolva dalo lva – motyo m otyogtam gtam magamnak, miközben az ebédlő közepén állva a ház néma csöndje vett körül. – Majd épp most, a semmitől fog inadba szállni a bátorságod? Gáspár bácsi hamarost visszatér, te pedig segítesz neki kifogni a lovacskákat, és aztán szépen nyugovóra tértek. Különben is, nem vagy egyedül, hisz Bogi valahol valahol odakin o dakinnn kóricál, és őr zi a birtokot. Ahogy a loncsos kis pulink eszembe jutott, menten megnyugodtam. El is határoztam, hogy Terka néni takarékossági utasításainak megfelelően, eloltom az ebédlő csillárjának lámpáit, majd felmegyek a szobámba, és míg meg nem hallom kocsink zörgését, olvasgatok kicsit. Nagy hévvel láttam láttam mindjárt mindjár t munkához, munkához, ám mikor miko r az utol utolsó só lámpát fújtam volna el, kezem megakadt a levegőben. levegő ben.  – Ez maradjo mar adjonn égve ég ve – döntött döntö ttem em el végül. vég ül. – Ma még úgyis úgyi s le kell egyszer eg yszer ide jönnö jö nnöm, m, hogy hog y Gáspár bácsinak segédkezzek, és akkor jól fog jönni ez a csekélyke fény, nehogy hasra essek. Égve hagytam hát a lámpát, majd gyertyát gyújtva a szobámba indultam. A sötét első emelet, ahol Richárd laborja szinte fagyos csendet árasztott, miként a nagyszalonban sem pisszent semmi, egészen ijesztő helynek tűnt, úgyhogy szoknyámat magasra húzva szaporáztam lépteimet. A szobámba érve első dolgom volt gondosan elfordítani a kulcsot, sőt, bár máskor sosem szoktam, még a reteszt is a helyére toltam. Saját kis kuckómban végre biztonságban éreztem magam, főleg, miután az ágy fölötti és az asztali petróleumlámpának petróleuml ámpának is átadt átadtam am a gyertya g yertya lángját.  – Lássuk csak – szemrevételeztem szemr evételeztem kicsi könyvtáram kön yvtáramat. at. – E magányo mag ányos, s, sötét éjszakáho z leginkább leg inkább Mikszáth Mikszáth kedves kedves humor a illik, illi k, mely bizton elűzi az ár nyakat. nyakat. Miután döntöttem, és kezemben a  Herczeg  Herczeg Eszterházy Eszter házy Miklós Mik lós kalandjai kalandj ai szárazon száraz on és vizen vize n cím regényével elhelyezkedtem ágyamon, majd egy óra telt el úgy, hogy alig két sort sikerült olvasnom. Az Ambrózy-villa, ezt hamar meg kellett állapítanom, még üresen sem volt teljesen csendes. Időről időre halk koppanások, reccsenések, sőt, a fűtőcsövek sóhajai tették nyomasztóvá a házat, mely lakóival tele a világ legbarátságosabb fészke volt, ám elhagyatottá válva kezdte egy skót

kísértetkastély kísértetkastély nyughatat nyughatatlan, lan, idegbor idegbo r zoló tulajdonság tulajdonságait ait ölteni.  – Hol Ho l késik már ez a Gáspár bácsi? – csaptam c saptam ö ssze végül vég ül az ö lemben heverő hever ő könyvet, kö nyvet, és mintha erre er re jönne j önne válaszul, odalenn Bog i vad csaholásba kezdett. kezdett. Azonnal az ablakhoz mentem, hogy lássam, amint a kocsink beáll az istálló i stálló elé, ám nem történ tör téntt semmi, és végül az ug atás is elhallgatott. elhallgatott.  – Bolond Bolo nd kutya – bosszanko bos szankodtam. dtam. – Biztos csak valami kóbo r macskát vagy vag y vadászni induló nyestet látott láto tt.. A földszinti franciaablak fr anciaablak csapódása azonban egészen eg észen másról másró l árulkodo ár ulkodott tt.. Bogi Bog i ismét ugatni kezdett, kezdett, méghozzá mégho zzá a kor ábbinál is sokkal vadabbul, mintha mintha szét akarna tépni tépni valamit vagy valakit, aki azonban bosszantó módon oly helyre vackolta be magát, ahol házőrzőnk el nem érheti. A vastag üvegtáblák zörgése még mindig a fülemben csengett, és én biztosra vettem, hogy nem a szél nyitotta ki, majd csapta csapta be újra újr a az ajtót.  – Két választásod választáso d mar m aradt, adt, Mili – figyelmez fig yelmeztet tettem tem maga ma gam, m, tovább to vább hallg hal lgatva atva Bogi Bog i veszett ve szett ugatását a franciaablak felől. – Kucoroghatsz itt, zárt szobád rejtekén, reménykedve a felmentő sereg érkezt ér keztében, ében, vagy lemész az ebédlőbe, és szembenézel a behatoló behatolóval. val. Senki ne gondolja, hogy bolondabb vagy bátrabb volnék bármely velem egykorú leánynál. Csakis azért döntöttem végül úgy, hogy lemerészkedem a földszintre, mert Agáta mama és általa a csodás Ambrózy-villa minden lakója rám, a közéjük csöppent idegenre bízta otthonát. „Hangay kisasszony lesz a ház úrnője” – zengtek fejemben a grófnő határozott szavai, és ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy bár a félelemtől dermedtek voltak az ujjaim, mégis félrehúzzam a reteszt, elfordítsam a kulcsot, majd kezemben az asztalról asztalró l vett petr petr óleumlámpával, óleumlám pával, a sötét lépcsőház felé induljak. Az első emeleten járva hallottam meg a lépteit. A kimért, lassú koppanások hátterében Bogi továbbra is fülhasogatóan ugatott, ám mégis sikerült megállapítanom, hogy kéretlen éjszakai látogatóm férfiember lehet. Mivel nem sietett, és sem kirángatott fiókok csattanásait, sem az összekapkodott ezüstnemű csörgését nem hallottam, úgy véltem, hogy az illető aligha tolvaj. Ettől valahogy máris bátrabbnak éreztem magam, hát meggyorsítottam a lépteimet, és a konyhán átvágva, már-már mindenre elszántan rontottam be az ebédlőbe. A kezemben tartott és az asztal fölé fö lé ereszt er esztett ett csillár lámpája együt eg yüttt sem adott elegendő fényt ahhoz, ahhoz, hogy nyomban felismerjem őt. Annyit azonban kivettem, hogy egyik kezével a székem háttámláját simogatja, hosszú ujjaival testmeleget keresgélve, míg a másik a tálalón felejtett hamutartó fölött épp lepöccinti a szivar szürke pernyéjét.  – Csakhogy Csakho gy végr vég r e előm el őmer erészkedett, észkedett, Hangay kisasszony kisasszo ny – mondta mo ndta száraz, szár az, gunyor g unyor os hango hang o n. – Már Már kezdtem kezdtem attól attól tartan tar tani, i, hogy hog y a szobájában kell kegyedet keg yedet meglátogatnom. megl átogatnom. Bogi, aki az imént, mikor az ebédlőbe léptem, a franciaablak üvegén túl elhallgatott, most újra őrjöngeni kezdett, hiába próbálva a zárt ajtón át bejönni és a védelmemre kelni. A kihalt villában csakis magamr mag amraa számíthattam, számíthattam, egyedül nézve szembe a delejes delej es tekintetű tekintetű doktor Kalimurtival.

16  A Makart-csokor   Buda, 1900. október 16. mint a férfi rideg, szürke szemébe néztem, valami különös, minden porcikámat átjáró nyugalom szállt meg. Félnem kellett volna, miként néhány pillanattal korábban még féltem is, ám most, mikor szemtől szemben álltam éjszakai látogatómmal, a tébolyodottak magabiztossága vett rajtam erőt. Gunyoros megjegyzését, miszerint ha nem jövök le az emeletről, a szobámban keresett volna meg, válasz nélkül hagyva, hag yva, a hosszú ho sszú ebédlőasztal végéhez vég éhez léptem, és letettem letettem a kezemben tartott lámpát. lámpát. A franciaablakon túl Bogi továbbra is őrjöngve ugatott, úgy belelovalva magát tehetetlen dühébe, hogy olykor meg-megpördült önmaga körül. Közben egyfolytában engem figyelt, mintha a tekintetével követelné, hogy hog y nyissam ki végr e az ajtót, és akkor ő majd ellátja a behatoló baját. Miként azt Gáspár bácsitól már számtalanszor számtalanszor láttam, láttam, bal kezemet felemelve, nyitott tenyérr tenyérrel el intettem intettem a hű eb felé. Bogi Bog i azonnal elhallgatott, leült, és bár látszott rajta, hogy a feszültségtől majd szétrobban, mélyről zengő, fenyegető fenyegető morg mo rgásná ásnáll több hangot immár nem adott ki magából.  – Hálás köszö kösz ö netem – sóhajtott só hajtott túljátszott túljátszo tt megkönnyebbülésse megkö nnyebbüléssell a magas, mag as, betegesen be tegesen szikár, csontos cso ntos arcú férfi. – A hallásom, miként minden érzékszervem, rendkívül érzékeny, és ez a dög, őszintén mondom, kezdett már az idegeimre menni. Ha előre tudom, hogy ilyen zajos, némi ciánt fecskendeztem fecskendeztem volna vo lna a kolbászba. ko lbászba.  – Kolbász? Kolbá sz? – vontam fel a szemöldö szemö ldököm köm.. – Szóval Szó val így íg y sikerült siker ült kijátszania az én négylábú nég ylábú testőr testőröm ömet, et, hogy hog y bejuthasson bejuthasson oda, o da, ahová senki nem hívta. hívta.  – Tudhatná, Hangay kisasszony, kisasszo ny, hisz szemtanúja volt vo lt delejes dele jes erő er ő mnek, hogy hog y elő el ő ttem ttem minden kapu nyitva áll. – A férfi kényeskedve pöffentett néhányat a szivarjából, majd miközben a megmaradt csutkát morzsalékká nyomkodta szét a hamutartóban, tovább beszélt: – Számomra a túlvilág, a rejtett dimenziók, az emberi és állati lelkek mind-mind könnyedén bejárható, kiismerhető és alakítható birodalmak.  – Ki gondol go ndolná ná – moso mo solyo lyodtam dtam el –, hogy ho gy egy e gy közö kö zönség nséges es bankhivatalnoknak bankhivatalno knak ekkor ekko r a hatalma lehet. lehe t. Bár ha jobban belegondolok, ön az, aki az írópult mögött ülve, könyékig húzott karvédőben, tollszárral és pecsételővel a kezében dönt arról, hogy ki kaphat kölcsönt a kertvégi sufni megépítésére. Igen, most már belátom, kedves Rimély-Repich Ferencz, ön igazán sorsformáló hatalommal bír. Még a gyér fényben is jól látszott rajta, hogy szavaim lúgkőként marták a lelkét. Egyébként is sápadt arca hamuszürkévé vált, valószerűtlenül hosszú ujjai pedig meg-megrándulva markolták üres székem támláját.  – Ön nő, nő , sőt kislány kislá ny létére létér e arr ar r a vetemedik, hog ho g y pimaszko djék velem – hör dült fel döbbenten. dö bbenten.  – Ön pedig éjnek évadján hívatlanul tör be a házamba, engedély eng edély nélkül telefüstöli büdös, büdös , tehát szánalmasan olcsó szivarjával az ebédlőmet, és bár úriembernek szeretne látszani, oly hangot üt meg, mint egy kültelki kocsis.  – A maga háza?! – Repich, aki immár nyomokban sem látszott annak az éterien titokzatos doktor Kalimurtinak, akinek szeretett szeretett volna, dühödten lépett lépett előre, előr e, ám a székemtől továbbra sem szakadt el. –  A maga ebédlője?! Hát teljesen bolondnak néz? Jól tudom, hogy ön nem több, mint egy nyavalyás kis marosvásárhelyi könyvkóceráj megvénhedt tulajdonosának elszemtelenedett leánya, aki ügyes rafinériával a nyomorék báró szeretője lett, és most a villa úrnőjét játssza. Engem azonban, akinek a holt lelkek minden titkot felfednek, nem csaphat be! Én tisztán látok! Én dimenziókon szárnyalok át! Én… én…

Akadozni Akadozni kezdett a hangja, mint akinek hirtelen elfog yott minden levegője.  – Ha szánnám önt, most mo st kapna tőlem egy eg y pohár poh ár vizet – szóltam szó ltam hozzá hoz zá nyugodt, nyug odt, szinte oktató hangon. – Megsajnálni azonban mégsem tudom. Ahogyan tisztelni és félni sem vagyok képes az ön állítólagos, világokon átívelő hatalmát, hisz épp eme bárdolatlan kirohanásával leplezte le, mennyire hazug, amit a delejes erejéről állít. Repich dühe oly hirtelen múlt el, mintha csupán megjátszotta volna azt. Hirtelen kifordította a székemet, hogy az szembe kerüljön velem, majd elkövette azt a tettet, amit valódi úriember sosem tenne meg egy álló nő társaságában: leült.  – Hallgatom! Hallg atom! – mondta mo ndta eztán. – Mivel is lepleztem leple ztem le magam? mag am?  – Azzal a för fö r telmes váddal, hog ho g y én Ambró zy Richárd Richár d szeretője szer etője vagyo va gyok. k.  – Miért, nem az? – Repich Ferencz, Fer encz, kinek szürke szür ke szeme minden bizonnyal bizo nnyal már r égó ég ó ta o tt is mocskot és fertőt lát a világban, ahol pedig szépség és tisztaság uralkodik, őszintén csodálkozott.  – Nem, uram, ur am, én nem vagyok vag yok a báró bár ó szeretője szer etője – felel f eleltem, tem, ujjaimm ujj aimmal al az asztal erezetét er ezetét simo gatva, ga tva, miközben lassan a franciaablak irányába léptem. – Ha pedig ön, miként fennen hirdeti, valódi látó, akkor ezt tudnia tudnia kellett volna.  – Elismer Elisme r em, csak tipp volt vol t – rántott ránto ttaa meg csontos cso ntos vállát váll át Repich, arcán ar cán hányaveti fintor fi ntorrr al. – Lássa be, a mai világban tízből kilencen erre gondolnának, ha azt látják, hogy egy Marosvásárhelyről szalajtott fruska egyik napról a másikra arisztokraták villájába költözik, ahol az egyetlen férfi ráadásul nyomor nyomor ék.  – Milyen gyomo gyo morr for fo r g atóan gusztust gus ztustalan alan alak maga, mag a, kedves Repich – nevettem r á hidegen. hideg en. – Ha megkapargatnánk a származását, félek, nem tudós alkimista, bölcs szabadkőműves vagy titkos aranykincsek fölött őrködő keresztes lovag felmenőket, inkább fojtogató trágyabűzt találnánk.  – Pontosabban Po ntosabban hal, r ossz os sz lőr lő r e és mosatlan mo satlan lepedő le pedőkk szagát szag át – javított javí tott ki a fér f érfi, fi, úgy úg y beszélve beszél ve immár, im már, mintha a cinkosának tekintene, aki úgyis a veséjébe lát. – Apám szlovén halász, anyám szolgáló egy gifthalliban{364} és persze alkalmi kéjnő volt, hogy az isten rohassza ezer évig a csontjaikat. Az a férfi, aki most a székemen ült, csillagtávolságra volt a delejes erővel bíró doktor Kalimurtitól, de még a szürke bankhivatalnoktól, Repich Ferencztől is. Jobb könyökét az asztalra támasztotta, háta meggörbült, feje előrebicsaklott, bal tenyerével a térdére támaszkodott, és úgy bámulta az ebédlő szőnyegét, mintha tekintetével egészen a pokol hetedik bugyráig akarna lelátni, hogy ott meglesse kárhozott őseit.  – Látja, most mo st mégis még is sikerült siker ült némi elismer elism erést ést csiholnia csiho lnia bennem – szólaltam szó laltam meg ismét, tovább simogatva az asztal erezetét. – Kíváncsi volnék, miként sikerült oly mélyről, ahová született, banktisztviselővé, sőt tovább, úrinők delejes kezű orvosává és a Mikos János báró alapította Országos Spiritiszta Szövetség titkárává titkárává válnia.  – Hát már ezt is tudja? – nézett r ám Repich, cseppet cseppe t sem csodálko csodá lkozva. zva.  – És még ennél is sokkal so kkal többet sejtek.  – Pontosan Po ntosan ettő ettő l tartott tarto ttam am – bólinto bó lintott tt szinte szomo szo morr úan. – Kezdem magát mag át megsajnál meg sajnálni, ni, kisasszo ny. ny. Habár köztünk szólva valóban nincs delejes erőm, az állati magnetizmust meg a többi humbugot pedig könyvekből és brosúrákból tanultam ki, annyit azért a magam eszével is kisilabizáltam, hogy kegyed különleges teremtés.  – Köszönö Kösz önöm m – moso mo solyo lyogg tam rá, r á, és a Makart-csokor Makart-cso kor hoz lépve r endezgetni endezg etni kezdtem annak anna k szárított szár ított virágait, így leplezve kezem remegését. – Akkor hát elárulja végre, miért látogatott meg ma este?  – Hogyne! Hog yne! – állt fel a székről székr ől Repich, hogy hog y aztán kabátja belső zsebéből zsebébő l bor júbőr júbő r r el bevont, bevo nt, monogramos szivartokot húzzon elő. – Korábban úgy véltem, hogy majd akkor férkőzöm kegyed közelébe, mikor utánam szimatolva ismét a várost járja, de aztán az emberem…  – Az a különö s arcú, ar cú, nagydar nag ydarab ab férfi, fér fi, aki a szeánszo sz eánszonn inast játszott?  – Ő bizony! bizo ny! – nevetett fel Repich o ly ö r ömmel, öm mel, mintha mindkettőnk számára számár a kedves, közös köz ös

ismerősre bukkantunk volna. – Jenő mostanság folyton itt téblábol a Széchenyi-hegyen, persze az én kérésemre. Fel sem tűnt önöknek? Pedig igazán szembeötlő gazember. No mindegy. Immár csak az a fontos, hog hogyy a maga bárója báró ja végre megértse, meg értse, kikkel kikkel van dolga. A szivartok vége halk kattanással nyílt ki.  – Ha jól jó l értelmezem ér telmezem a szavait, ö n e kései órán ór án üzenetet hozo ho zott tt a báróna bár ónak? k? – sandítottam r á, továbbra is a csokorral matatva.  – Úgy valahogy valaho gy – bólintott bó lintott Repich. – Egyszer Egysze r már pró pr ó bálkoztam bálko ztam hasonló haso nlóval, val, ám Jenő meg az emberei elbarmolták a dolgot. Persze mit is várhat az ember ilyen kültelki suttyóktól, nem igaz? Ahelyett, hogy magatehetetlenné verték volna a bárót, hogy ne tudjon tovább a sarkunkban loholni, csupán megvagdosták kicsit, amitől az az elszánt nyomorék persze vérszemet kapott. Ha jól sejtem, most épp Triesztben szimatol, és mivel Rossbacher gyáva, puhány alak, biztosra veszem, hogy a báró immár komoly terhelő bizonyítékokra bizonyítékokra lelt.  – Ki az a Rossbacher Rossbache r ? – kérdeztem. kér deztem.  – Ez kegyedet keg yedet már ne érdekelje ér dekelje,, kisasszony kisasszo ny – mondta mo ndta komor kom or an Repich, és két hosszú hos szú ujjával ujjáva l óvatosan a szivartokba nyúlt. – Jenő hiába figyelmeztette a bárót, hogy ha nem áll le, a következő nő, akit nyomorúságos életében elveszít, maga lesz, ő mégis tovább kutakodott. Így aztán nem maradt más választásom választásom… … A szivartokból szivartokbó l karcsú, kar csú, fémesen csillanó fecskendőt húzott elő. A tűt tűt felfelé tartva kissé meg nyomta a dugattyút, mire néhány csepp sárgás lé fröccsent a levegőbe.  – Mire készül, készül , Repich? – for fo r dultam szembe vele, ve le, hátamat a franciaabl fr anciaablaknak aknak támasztva.  – Megvédem a vállalkoz vállal kozáso ásomat, mat, ami nekem és a társamnak társam nak az utóbbi években igen ig en sok so k hasznot haszno t hozott – felelte a férfi, úgy méregetve engem az asztal mögül, mintha azt fontolgatná, hová is döfje a kezében tartott tűt. Szája két oldalán elmélyültek a mosolyráncok, homlokát vízszintes redők futották be, és mintha kéjes izgalom vett volna rajta erőt, időnként megnyalta száraz ajkát. – Tudja, kisasszony, életemben először fogok ölni. Szokatlan ez nekem, de megvallom, kegyedet semmiképp nem akartam átengedni Jenőnek, aki csupán látszatra piperkőc, ám valójában brutális vadállat. Az a tabáni tahó egyszerűen csak elmetszette volna a kegyed torkát, vérrel mocskolva be ezt a bájos kis ruhát, pedig az ilyesmi bűn. Épp ezért most arra kérem, kisasszony, hogy köszönje meg szépen, amiért magamra vállaltam a dolgot. Halljam hát! Mondja: „Köszönöm önnek, drága Ferencz, hogy saját kezűleg kezűleg végez velem!” Gyerünk! Gyer ünk!  – Repich…  – Igen?  – Maga komplett ko mplett elmebeteg! elmebeteg ! Amint előrelendült, hogy belém döfje a ki tudja, miféle ocsmány méreggel teli tűt, én oldalra léptem, felrántva a franciaajtót. fr anciaajtót.  – Bogi, Bog i, csibész! – sikoltottam siko ltottam már-már már -már hisztérikusan, hisztér ikusan, miközben mikö zben két kezemmel kezemm el megpr meg próó báltam eltaszítani magamtól a férfit. Repich vadállati erővel vetette rám magát, bal kezével a hajamba markolva, mar kolva, majd lefelé r ántott ántott és tér térdre dre kényszerítet kényszer ített.t. Ekkor hangzott fel az üvöltés, majd vér fröccsent az arcomra. Támadóm hátratántorodott, magával r ántva ántva engem is, míg el nem terültem a földö n, épp a lába előtt. előtt.  – Eressz, Er essz, te dög dö g – hallo hal lott ttam am Repich dühö s üvöltését, üvö ltését, melybe Bogi Bog i fékevesztett hör g ése keveredett kever edett.. Csak aki már látott közelről kutyákat verekedni, tudhatja, hogy mily ősi rettegést keltő, félelmetes hangokat képesek kiadni magukból az élet-halál harc során. A villa házőrzője Repich jobb csuklójába mélyesztette fogait, és bár a férfi a levegőbe emelte őt, mégsem eresztette a koncot. Repich az asztalnak tántorodva lengette a karját, melyből szanaszét permetezett a vér. Mivel Bogi igen kitartónak mutatkozott, a férfi végül kénytelen volt elengedni a hajam, hogy bal kezével a kutya oldalába öklözzön. Fájdalmas nyüszítés jött válaszul, amit a korábbinál is vadabb hörgés követett.

Bogi ahelyett, hogy lazított volna állkapcsa szorításán, rázni kezdte egész testét, és még mélyebbre ereszt er esztett ettee a fogait. fo gait. Ekkor én már talpon voltam, kezemben a Makart-csokrot tartalmazó cserépedénnyel. „Agáta mama nagyon mérges lesz – futott át halálos rémülettől zavart agyamon a gondolat. – Ez a kedvenc vázája.” A súlyos edény épp a homloka közepén találta el Repichet, és nyomban millió darabra robbant szét. A váratlan támadás nem csak őt, de Bogit is meglepte, aki elengedve a férfi csuklóját, súlyos puffanással az oldalára esett, ám rögvest felpattanva immár a betolakodó bokájába mart bele. Biztosra vettem, hogy a Makart-csokor vázája kioltja Repich eszméletét, sőt talán meg is öli őt. Támadóm azonban ennél keményebb fickó volt, mert bár megszédült, továbbra is harcképes maradt, és a fecskendőt lendítve, lábával a kutyát vonszolva ismét felém lépett. Én próbáltam kihátrálni az ajtón, ám ijedtemben túl nagyot léptem, sarkam a szoknya szegélyébe akadt, és hanyatt estem. Hogy mibe üthettem bele a fejem, azt nem tudom, de hirtelen minden oly homályossá vált, mintha függönyt vontak volna a szemem elé. Két karomat szinte vakon védekezve nyújtottam előre, és vártam a szúrást, ami valahogy mégsem érkezet ér kezett. t. Aztán Aztán meghallottam meg hallottam a kocsizö rgést rg ést és Gáspár bácsi kiáltását… kiáltását…  – Megállni, Megállni , hé, maga mag a meg kicsoda? kicso da? …végül pedig Bogi nedves nyelvét éreztem az arcomon, amint próbál engem a maga kutyamódján életre lefetyelni. Mikor végre elhagyott a szédelgés, és bizonytalankodva felültem, a fecskendő ott hevert a lábam mellett, ahová a menekülő Repich hajította. Első pillantásra úgy tűnt, egyetlen csepp méreg sem hiányzik hiányzik belőle.

 Buda, 1900. október 17.

Pest fölött már pirkadt, mire elnyomott az álom. Addig csak forgolódtam, számtalanszor ellenőrizve, hogy a revolver, amit Gáspár bácsi még este vett ki Richárd fegyverszekrényéből és adott a kezembe, megvan-e még. Hogy ne féljek a durranástól, és úgy-ahogy használni is tudjam a hatalmas szerszámot, levitt a birtok végébe, ahol aztán el kellett sütnöm azt. Szegény lovaink nyerítettek, és patáikkal a szalmával terített, keményre döngölt földet kapálták, ám a dörrenések senki mást nem riasztottak fel a környéken – vagy legalábbis a környező villák lakói jobbnak látták, ha ki sem dugják az orrukat or rukat..  – Baj esetén csak durr dur r antson, amer a merrr e jól j ólesik esik – tanácsolta tanácso lta Gáspár Gás pár bácsi. – Mi bizton biz ton meg m eghallj halljuk, uk, és övünk. Bogi és a ház öreg cselédje úgy néztek rám, mintha én volnék Tündérország gyámoltalan aranyalmája, ők meg a mellém rendelt csőszök, akik akár ezer ördöngős tolvajjal szemben is megvédenék, feltéve, ha időben elpukkantom a riasztólövést. Én azonban, bár biztosra vettem, hogy a még mindig szálfatermetű Vén Bódis Gáspár valóban egész éjjel őrségben marad, mégis féltem. Ahányszor csak lehunytam a szemem, Repich csontos arcát láttam, melyre lidérces álmaimban úgy ráhűlt a bőr, mintha inas nyakán nem is fej, de csontkoponya ülne. Egyre csak jött felém, delejes tekintetével megbénítva engem, és miközben az „állati magnetizmus gyönyöréről” hörgött, fehér ujjai a nyakamra fonó dtak. dtak. Minden inden alkalommal, mikor a rémálom r émálom idáig ért, légszomjtól fuldokolva riadtam fel, s aztán sokáig csak a szobámat kitöltő árnyakat figyeltem, várva a következő elszenderedést. Reggel aztán, mikor a derengő napfényt köszöntve énekelni kezdtek az Ambrózy-birtok madarai,

elszunnyadtam, és végre mély, pihentető álomba merültem. Tíz órára járt, mire felébredtem, tele életerővel, melyet a Repich iránt érzett iszonyú harag csak tovább tüzelt. Az az ócska csaló, szemfényvesztő és gátlástalan gazember meg akart ölni engem! Engem, aki még szinte alig élt! Ez skandalum, sőt egyenesen otrombaság! Arról Arró l fogalmam fo galmam sem volt, hogy az én szélkelep szélkelep báróm, aki persze épp akkor nincs nincs a közelemben, amikor a legnagyobb szükség volna rá, mikor tér vissza Triesztből. Abban viszont egészen biztos voltam, hogy tétlenül ücsörögni a kihalt villában nem tudok. Hálából az éjszakai életmentésért, és mert a ház ideiglenes úrnőjeként egyébként is ez volt a dolgom, kiadós reggelit készítettem, majd tálcára pakolva mindent, lesiettem vele a birtok végében álló házikóba. Gáspár bácsi rég talpon volt, sőt talán le sem feküdt. Épp a csizmáját pucoválta, miután kitakarított a lovak alól, és kissé hökkenten pillantott fel rám, mikor betoppantam hozzá.  – Egyék jóízűen jó ízűen – mondtam, mo ndtam, letéve a tálcát. – Én meg kapom kapo m magam, mag am, és megyek meg yek a foga fo gass állomására, hogy bérkocsit fogjak.  – Aztán – sóhajtott só hajtott Gáspár bácsi, miközben mikö zben sietve kapcát tekert bütykös lábára, lábár a, mint aki szégyell szég yell mezítláb mutatkozni egy hölgy előtt – merre lesz a hová?  – Át Pestre. Sürgős Sürg ősen en beszélnem beszélne m kell a Tar ján úrr úr r al, aztán meg… meg …  – Az aztán még messze van – állt fel az öreg, aki így vagy két fejjel lett magasabb nálam. – Előbb eszünk néhány falást a kegyed csinálmányából, csinálmányábó l, aztán befogunk, és már mehetünk mehetünk is.  – A gr ófnő óf nő ko csijával? csijáva l?  – Avval hát! Mire Mir e jó az a cifrang cifr angos os címer r el kipingált kiping ált négyker nég ykerekű, ekű, meg m eg hozzá ho zzá a nyolc nyo lc patkó, ha nem erre? De elébb…! – Gáspár bácsi a takaros ház belső szobájába ment, és onnan két apró pohárkával meg egy üveggel tért vissza. – Kisüsti szilvórium, egyenest a tanai birtokról! István úr hozta még tegnap, hogy az isten áldja meg érte. A nyeletnyi pálinka, amit a jó öreg belém diktált, rettentőmód marta a torkomat, de aztán kellemesen átmelegített, és tovább növelte bennem a tetterőt. Addig ugyan nem éreztem éhséget, de hirtelen a hasam is korogni kezdett, hát leültem a cselédház konyhájának asztalához, és magam is jól bereggeliztem. Vén Bódis Gáspár eleinte csak pislogott, hogy a villában lakó kishölgy vele tart, és tán feszélyezte feszélyezte is kicsit a dolog dol og,, ám lassanként feloldódo tt, tt, sőt a nyelve is meg eredt.  – Tudja, kisasszo nyka, amikor amiko r én a messzi Celebeszen jár j ártam tam az Áldás nevű klipperrel…  – Hát maga mag a tenger ész is volt, vo lt, Gáspár bácsi? – csacso csac sogtam gtam közbe. kö zbe.  – Bi’ony! Bi’o ny! – csillant fel az ö r eg szeme. – Húszegynéhány esztendeig e sztendeig sikáltam a fedélzetet, f edélzetet, bogo bog o ltam a köteleket és vakartam a sót a deszkákról. No, szóval azon a Celebesz nevezetű tenyérnyi szigeten volt nékem egy komám, akit úgy neveztek, persze magyar szóra átfordítva, hogy Döfölős Joe. Az a fickó arról volt nevezetes, hogy ha megfizették, bárkit hajlandó volt eltenni láb alól.  – És magának mag ának egy eg y ilyen alak a komája kom ája lehetett? lehetett? – fintor odtam el. – Hát Gáspár Gás pár bácsit nem akarta akar ta megdöfölni?  – Ugyan Ug yan már, m ár, kisasszo ki sasszony, ny, hát ugyan ugya n ki fizetett volna vol na az én napszítta naps zítta bőr ömér öm ért? t? No már most, mo st, csak azért hoztam szóba ezt a Joe-t, mert az a tegnapi alak avval a tűvel, bár csak elfuttában láttam a pofáját, igen hasonlított rá.  – A Repich?  – Ha így íg y hítták azt a gazember ga zembert,t, hát ő – bólintott ból intott Gáspár bácsi, majd sietve hozzátett hoz zátette: e: – Persze Per sze tudom én, hogy az illető semmimód nem lehet a Joe-val azonos, hisz annak már vagy negyven esztendeje, hogy én Celebeszen jártam, de mégis… Ha két ember ennyire hajaz egymásra, pedig nem is rokonok, ro konok, sőt még csak egy nációból nációból sem valók, akkor akkor ott bi’ony kilóg a ló láb!  – Miféle lóláb, ló láb, Gáspár Gáspá r bácsi?  – Afféle, hogy ho gy az én döfö döf ö lősö lő söm m meg a magáé, mag áé, kisasszonyka, kisasszo nyka, egyazo eg yazonn cipőben cipő ben sántikál, vagyis vag yis mindkettő mindkettő pénzért tesz el láb alól másokat.

Elgondolkodva néztem az öreg mély ráncokkal barázdált arcát. Vajon a báró beszélt neki a Rudnay-ügyekről, vagy pusztán a korából fakadó bölcsesség és valamiféle ösztönös megérzés juttatta őt ugyanarra a következtetésre, mint minket? Repich Ferencz mocskos kezenyoma majd’ minden, általunk vizsgált esetben megtalálható volt, és így nagyon is valószínű, hogy a doktor Kalimurtiként ismert „orvos” pénzért szervez bérgyilkosságokat. Csak épp a bizonyíték…  – Talán be kéne mennünk a főkapitányság fő kapitányságrr a – álltam elő a hirtelen hir telen ötlettel. – Ha mindketten tanúvallom tanúvallomást ást tennénk, tennénk, hogy hog y Repich tegnap éjjel megtámadott… Gáspár bácsi a fejét fej ét csóválta, csóválta, mire mir e nyomban elhallgatt elhallg attam. am.  – A cseléd csel éd szava annyit se ér a bírós bír óság ág előtt elő tt,, mint m int kóbor kó bor szél a bő g atyában, már má r megboc meg bocsássák sássák a szóért, kisasszony – mondta. – És mivel magácskának se rangja, se vagyona, ráadásul kiskorú és szoknyát visel, a kegyed vallomását éppúgy kinevetnék kinevetnék a talár taláros os urak. ur ak.  – Igaza van, Gáspár bácsi – álltam fel a székről székr ől.. – Épp ezért ezér t sürgő sür gősen sen találkozno találko znom m kell Tarján Tar ján úrral. Ő talán tud segíteni, hogy igazi bizonyítékra leljünk.  – Úgy legyen! leg yen! – emelkedett emelke dett fel ültéből az ö r eg is, ö sszedör sszedö r zsölve zsö lve két hatalmas ha talmas tenyerét. – Akkor én most mo st béfogom béfogo m a Macit meg a Foltost, Fo ltost, oszt indulhatu indulhatunk nk is. Miután a villát gondosan kulcsra zártuk, és meghagytuk Boginak, hogy bárki emberfia jönne is a kerítésen belülre, azt nyugodtan rágcsálja meg, sebesen elhagytuk a Széchenyi-hegyet. Különös érzés volt az Erdődy-Ambrózy család grófi címeres kocsijában egyedül utazni, mint valami várkisasszony, ám a gondolataimat egészen más, nyomasztó gondolatok foglalták le.  – Már megint meg int a Gyűjtőbe akar menni, Milike? – ámult el Tarján Tar ján Vili, miután elmondtam elmo ndtam neki a tervemet. – És a báró úr mit fog ehhez szólni?  – Az attól attól függ, füg g, találunk-e talál unk-e ott o tt valami hasznosat haszno sat – feléltem. – Nos Nos,, jön jö n vagy vag y sem?  – A foghá fo gházz nem o lyan hely, ahová aho vá volna vol na szívem egyedül eg yedül beengedni beeng edni a kisasszonyt kisasszo nyt – határozta határo zta el magát a hírlapíró, és máris felugrott, a kocsira. – Viszont arra kérném, hogy útközben mondja el nekem részletesen, mit keresünk azon a borzadályos helyen.  – Randevúnk van eg y gyilko g yilkossal ssal – feleltem, fe leltem, mintha csak cs ak a kedvenc kalaposo kalapo somat mat említeném, eml íteném, aki a ki új kollekcióval vár reám, amit Párizsból hozatott, és most elsőként nekem akarja azt megmutatni. – A sorban következő, legelső Rudnay-ügy tettese éppúgy a Királyi Országos Gyűjtőfogház gyengélkedőjén gyeng élkedőjén találtatik, találtatik, mint az a szerencsétlen Ruppa Ruppa Már Mária, ia, csak épp a férfiak fér fiak kór termében.  – Eddig értem ér tem – biccentett Vili Vili,, bár lehet, hog ho g y csak csa k a kocsi koc si zökkenései zö kkenései miatt bólintg bó lintgatott. atott. – Hog Ho g y hívják az illetőt, és mit követett el?  – A neve Laufer Mór – idéztem fel emlékezetből emléke zetből az aktát. – Tavaly januárban január ban a Nagyszige Nagyszi geten ten agyonverte Berczik Antal bécsi illetőségű festőművészt, aki azért utazott Budapestre, hogy öngyilkos legyen.  – Tessék?! – for fo r dult felém döbbenten dö bbenten a hírlapír hír lapír ó , épp csak el nem ejtve a noteszét, no teszét, amibe am ibe szokás szo kás szerint szeri nt jegyzetelt. jegyzetelt. – Ezt hogy hog y érti, ér ti, Mili? Mili?  – Ennyire Ennyir e kurta kur ta volna vol na az emlékezete, emléke zete, barátom? bar átom? Hisz már többször többszö r is átvettük átvettük a Rudnaygyilkosságokat.  – Oh, igaz, ig az, elnézését elnézés ét kérem, kér em, de ez a sok so k név és ször szö r nyűség egészen eg észen ö sszezavar – szabadkozo szabadko zott tt kissé esetlenül esetlenül Vili. Vili. – Ráadásul Ráadásul tegnap éjjel eg y kőműves Angyalfö Angyalföldön ldön kiir kii r totta totta az egész eg ész családját, és nekem kellett tudósítanom… tudósítanom… De ez mo st nem fontos. Tehát a Berczik festő volt. vol t.  – Méghozzá Mégho zzá igen ig en jó nevű – bólintottam. ból intottam. – Csakhogy Csakhog y a halála előtt elő tt nem sokkal so kkal az or vosa vos a közö köz ö lte vele, hog hogyy meg fog vakulni. vakulni.  – Pech! – csettintett csettintett nyelvével a hír lapír ó , majd maj d rög r ögvest vest el is i s szégyellte szég yellte mag m agát. át. – Kérem, Kér em, Milike, ne gondolja, hogy érzéketlen vagyok. A tény, hogy egy festő épp a szeme világát veszítse el, igazán… Mit is mondhatnék… Úgy értem…  – Pech! – segített seg ítettem em ki a szavak szava k ör ö r vényéből. vényébő l. – Így Íg y aztán érthet ér thető, ő, ha Berczik Ber czik meg m eg akart akar t halni, és ezt

épp a mi székesfővárosunkban kívánta véghezvinni, elvégre manapság Budapest nem csak az új Országházról, de sajnos az önmagukkal végzők magas számáról is nevezetes. Idejött tehát, megírta a búcsúlevelét, búcsúlevelét, majd kiment a Nagyszig etre, talán, hogy hog y ott o tt vesse magát a Dunába. Dunába.  – Err e sokkal so kkal alkalmasabb alka lmasabb a Lánczhíd Lánc zhíd – jegyezte jeg yezte meg Vili. ili .  – Ez igaz, ig az, ám a tények makacs dolg do lgok. ok. Berczik Berc zik késő estig a szigeten szig eten bóklászo bókl ászott tt,, míg csak össze ös sze nem akadt Lauferrel, aki egy karóval agyonverte őt, majd másnap reggel feladta magát.  – A két férfi férf i ismer ism erte te egymást? egymá st?  – A r endőr endő r ség err er r e semmiféle semmi féle bizonyítékot bizo nyítékot nem talált – r áztam meg a fejem –, és magam mag am sem hiszem, hogy korábban találkoztak volna. Berczik szinte ki sem mozdult bécsi műterméből, Laufer pedig egy meglehetősen szegény ferenczvárosi szatócs, semmi több. Hogy mit keresett akkor este a Nagyszigeten, és miért ölte meg a festőt, nos, ezt fogjuk most tőle megkérdezni. A terv jó volt, a cél nemes, ám Moravcsik doktor, a Gyűjtő orvosa, sajnos egyáltalán nem mutatkozo mutatkozott tt segítőkésznek.  – Hagyják Hagyjá k végr vég r e békén a betegeimet! betegei met! – üvöltötte üvöl tötte torkaszakadtábó tor kaszakadtából,l, miután az őr, őr , aki hiába kérte kér te tőlünk a pecsétes látogatási engedélyt, lehívatta őt az irodájából. – Múltkor az a Ruppa, isten nyugtassa, aki még aznap kiszenvedett, kiszenvedett, most meg ez a szerencsét szer encsétlen len Laufer, akinek már szintén szintén kevés van hátra. Mik Mik maguk, mag uk, mondják, talán halálmadarak? halálmadar ak?  – Doktor Do ktor úr, teljes tisztelettel tisztelettel kérem kér em – lépett ekkor ekko r előr elő r e szokatlan szo katlan határo h atározo zott ttság sággg al Tarján Tar ján Vili –, {365} hogy csendese csendesedjék djék le! Erdődy gró g rófnő fnő baronesszét   bántja ez a hangnem. Igaz, hogy bárókisasszony sohasem voltam, ám a mögöttünk várakozó címeres kocsi és a fiatal hírlapíró férfias fellépése megtette a hatását. Moravcsik Emil tekintete előbb rám, a pimasz kis „baronesszre”, majd a Kölberr Kölberr e, végül pedig pedig ismét rám ugrott ugr ott..  – Hát jó, kivételesen ki vételesen és utolsó uto lsó alkalo mmal még engedélyez eng edélyezem em a látog l átogatást atást – mor ogta og ta kelletlenül. –  Őrmester, kísérje a kettes férfi kórterembe ezt a hölgyet és az urat. Tíz percet kapnak, az is sok, és aztán soha többé ne lássam magukat mag ukat!! Laufer Mór a harmadik ágyon feküdt, állig betakarva, és bár a hálóteremben jól megrakták a kis vaskályhát, őt mégis rázta a hideg. Értékes időnkből, amit a fegyőr szigorúan mért, hosszú percek teltek azzal, hogy Vili és én próbáltuk felkelteni a férfi figyelmét, ám ő lázas delíriumából csak nagy nehezen tudott kiszakadni.  – Kicsoda Kicso da kegyed? keg yed? – csodálko cso dálkozo zott tt rám a beesett bees ett arcú Laufer, aki a ki bizo bi zonyár nyáraa eredetileg er edetileg sem volt vol t túl húsos alkat, ám a fogházban töltött hónapok és a tüdővész, amiben már korábban is szenvedett, szinte csontvázzá apasztották.  – A nevem nem fo f o ntos – mondtam. mo ndtam.  – Nem, az valóban való ban lényegtelen lényeg telen – egyezett egye zett bele réveteg r éveteg mos m osol ollyal. lyal.  – Kérem, Kérem , Laufer úr, nekem tudnom kell, ki bízta meg azzal, hogy hog y megöl meg ölje je Berczik Berc zik Antal Antal bécsi festőt.  – Megbízott Megbízo tt?! ?! Ki mondta mo ndta ezt magának? mag ának? Engem nem… Én csak úgy egyszer eg yszerűen űen agyo ag yonütöttem. nütöttem. Okom se volt rá. Szembejött, a karó meg ott volt kézügyben, és én… Ki mondta magának, hogy engem megbíztak?  – Tudom, Tudom , hogy hog y felbér elték – erős er ősködtem. ködtem. – Talán egy eg y nagydar nag ydarab ab férfi, fér fi, akinek különö külö nösmó smódd felemás az arca… Laufer hevesen rázta r ázta a fejét csatakos csatakos párnáján.  – Vag Vagyy egy eg y különleg külö nleges es terápiákat terápi ákat alkalmazó alkalma zó or o r vos, vos , akit Kalimurtiként… Kalimur tiként…  – Nem! – üvöltött üvöl tött fel az egyko eg ykorr i szatócs oly ol y hangos hang osan, an, hogy ho gy Vilivel ilive l ijedtünkben akaratlanul akar atlanul is hátrébb húzódtunk. – Nem, nem, ez lehetetlen! Őket nem ismerhetik. Engem senki nem bízott meg. Én magamtól… Mert úgy jött ki a lépés. És beismertem! Feladtam magamat! Ezért nem küldtek akasztófára. Mert önként jelentkeztem. De őket… Azt a két embert én sohasem láttam. Soha, értik,

soha, erre és… Esküszöm! A doktor által engedélyezett időnk még nem telt le, de tovább maradnunk sem volt miért. Némán léptünk ki a fogház kapuján, mikor az őrmester, mintha csak jó móka volna, még Vili után szólt bizalmaskodva:  – Szegény Szeg ény kis zsidó .  – Hogy? Hog y? – hökkent hö kkent meg a hír hí r lapír ó. – Kiről Kirő l beszél? beszél ?  – Hát a Lauferr Laufer r ő l – intett háta háta mögé mö gé a fegyőr feg yőr.. – Micso Micsoda da peches alak! Épp most mo st viszi el a tüdővész, tüdővész , mikor a családja váratlan örökséghez jutott. Persze ha nem volna beteg, akkor meg felkötnék gyilkosságér gyilko sságért. t. Istenkém, Istenkém, hát van, akinek akinek semmi se sikerül. siker ül. Nem felelt egyikünk sem, csak beültünk a kocsiba, és megvártuk, míg Gáspár bácsi útra ösztökéli a lovakat lo vakat..  – Ismerte őket ő ket – mondtam aztán.  – A felemás felem ás képű férfi… férf i… – kezdett bele Vili, Vili, de r ögvest ög vest elakadt.  – Valami Valami Jenő – segített seg ítettem em ki, mer me r t észrevett észre vettem, em, hogy ho gy nem ne m jut eszébe a név.  – Úgy van. Tehát a nagydar ab fickó említésére emlí tésére r etteg ettegés és költözö kö ltözött tt Laufer szemébe, és é s mikor miko r kegyed keg yed kimondt kimo ndtaa a Kalimurti nevet…  – A pánikot pániko t eszelős eszelő s iszony iszo ny váltott válto ttaa fel – sóhajtottam, só hajtottam, gyo g yorr san kinézve kiné zve a kocsi ko csi ablakán, abl akán, mivel mi vel ismét i smét felkavarodtak bennem az éjszaka emlékei, amikről Vilinek egyetlen szót sem szóltam. – Azt hiszem, barátom, a nyom ennél forróbb már nem is lehetne, csak épp a bizonyíték, az nincs sehol.

Magasan járt a nap, mikor a bécsi gyors befutott a Nyugati pályaudvarra. Ambrózy báró a kupékból kitóduló emberek tömegén átvágva a Lipót körútra sietett, és bérkocsit fogva egyenesen a főkapitányságra főkapitányságr a hajtatott. hajtatott.  – Sajnálom, Sajnálo m, báró bár ó úr, de Rudnay méltóság méltó ságoo s házon házo n kívül van – tárta szét karját kar ját az ügyeletes ügy eletes rendőrfogalmazó. – Tegnap éjjel Angyalföldön családmészárlást követett el valami bolond kőműves, és a főkapitány úr személyesen vizitál{366} a helyszínen. Ma Ma már nem is várjuk vár juk őt vissza. Richárd bosszúsan csettintett, majd elhagyva a kapitányság épületét, visszaszállt a rá váró konflisba. Ezután percekig csak ült a bőrtető alatt, azon töprengve, vajon mitévő legyen. Loholhatna Rudnay Rudnay után, után, hogy hog y elmondja elmo ndja neki, mit végzett végzett Tri Trieszt esztben, ben, és kérhetne tőle tőle hivatalos r endőri endőr i segítséget segí tséget Vörös János lefogásához. Az ügyvéd persze ravasz fickó, aki nyomban átlátná, hogy igazi, tehát perdöntő bizonyítékot még mindig nem sikerült ellene találni, de a rideg fogdában töltött napok és a híres Ambrózy-féle kihallgatási módszer végül biztos eredményt hozna. Richárd már-már szólt a bérkocsisnak, Angyalföldre irányítva őt, ám végül mégis meggondolta magát. Rudnayt most teljességgel lefoglalja az a szerencsétlen családirtási ügy, amit bizonyára már a lapok is megírtak, pánikot és felháborodást keltve Pest és Buda széplelkű, jómódban élő, ám az igazi nyomort undorral lefitymáló olvasóközönségében. Ilyenkor a rendőrséget érő vádak újra és újra felhorgadnak, a főkapitánynak tehát személyesen kell intézkednie, nehogy az átlagpolgárok morgolódása bántani kezdje a felsőbb körök fülét, akik aztán majd rajta, a bolond kőművesek, iszákos cipészek, kizsigerelt gyári munkások munkások nyomor úságáról mit sem tehet tehetőő Rudna Rudnayn yn verik el a port. por t. „Bélát most békén kell hagyni – döntött végül Ambrózy báró. – Holnapra talán még több lesz a kezemben, mint amit ma tudok tudok produkálni, pr odukálni, és akkor …”  – Hová lesz az út, méltóság méltó ságos os úr? úr ? – szólt szó lt hátra ekkor ekko r a bakon bako n ülő kocsis, koc sis, elveszítve elveszí tve türelmét. türel mét. –  Mer’ ha még sokáig állunk itten, le kell takarnom a lovat, nehogy megfázzék.  – Vig Vigyen yen át Budára – felelt fel elt a báró. bár ó. – A Széchenyi-heg Széchenyi- hegyi yi Ambró Ambr ó zy-villába. zy-vill ába.

A hideg októberi utcákon fázósan siető emberek látványa kissé elkedvetlenítette Richárdot. Bár ki soha nem mutatta, olykor neki is szüksége volt némi melegségre, gondoskodásra, valamint borzalmaktól, aljas indokoktól, önzéstől és gyilkos ösztönöktől mentes, egyszerű emberi gesztusokra, gesztusokr a, mint például például anyja csendes figyelme, vagy épp az én bosszantó jelenlétem. A villa azonban, mely előtt a konflis fél órával később megállt, árván és elhagyatottan várt rá. Egyedül Bogi boldog ugatása köszöntötte a bárót, aki kulcsával a kiskapun át jutott be, majd földszinttől az emeletig kutakodva keresett valakit, akivel szót válthatna. Arról fogalma sem lehetett, il le  igazgatója épp ezekben a percekben mond fel annak a hogy Triesztben a  Hotel de la Ville szerencsétlen szobainasnak, akiről kiderült, hogy bár a főportás rábízta, ő valahogy mégis elfeledte kézbesíteni az előző nap érkezett sürgönyt, és a címzettet – valami magyar urat – ma reggel hiába kereste a szobájában, mivel az kijelentkezett, kijelentkezett, és már a városbó vár osbóll is eltávozott eltávozo tt.. Végső tanácst tanácstalanságában alanságában Richárd Richár d a cselédházba sietett, sietett, ám ott o tt sem sem talált embert, ember t, csupán csupán a Gáspár bácsival elköltött reggelink maradékát, amit bizony nagy sietségünkben restek voltunk eltakarítani. Ráadásul a kocsiszín és az istálló is üresen állt, amiből a báró arra következtetett, hogy valamiért mind a városba vár osba mentünk, bár hogy ho gy miként m iként fértünk el a kétüléses kétüléses Kölberen, Kölber en, elképzelni sem tudta. tudta. Visszatérve a villába épp az ebédlőn vágott át, mikor különös hiányérzete támadt. Sétapálcáját felemelve, miként azt a bűnügyi helyszíneken szokta, lassan körbefordult, és végül a franciaajtó melletti melletti asztalkára bökött bökö tt..  – A Makart-csoko Makart-cso korr nak hűlt helye! – fakadt ki hangos hang os szóval szó val az üres ür es házban, mivel a dolog dol og igencsak nyugtalanította. Azonnal alaposabb vizsgálat tárgyává tette az ebédlőt, s bár én még az éjjel megkíséreltem a küzdelem minden nyomát eltakarítani, a báró néhány perccel később így foglalta össze magának az eseményeket: – Egy férfi járt itt, aki a franciaablakon át érkezett, amit elfeledtek bezárni, vagy épp szándékosan nyitva hagytak. A látogató körbejárta az asztalt. Cipője nyoma tisztán látszik a szőnyegen. Nyugo Nyugodt dtan, an, lassan, magabiztosan lépkedett, lépkedett, és végül a tálalónál szivarr szivar r a gyújtott. Itt a gyufaszál, a levert hamu és a szinte morzsalékká tört szivarcsonk. Hangay kisasszony az emeletről érkezett. A lábán házi papucsot viselt, tehát már későre járhatott. Talán a férfi keltette zaj csalta le a szobájából, ő pedig azért jött, hogy megnézze, ki mocorog idelenn. De hol voltak ekkor a többiek? Terka néni, anyám és Isti lábnyomai szintén kivehetőek, ám azok régebbiek, ezt a szőnyeg szövete tisztán mutatja. A férfi viszont… Igen, a férfi megkerülte az asztalt, és itt… A franciaablak előtt dulakodás nyomai látszanak. Friss karcolás a padlón, talán valami hegyes fémtárgytól, a repedésekbe pedig aprócska cseréptörmelék szorult. Hát persze, a Makart-csokrot tartó váza darabkái! Ez a sár pedig… Lótrágyával kevert, szalmás humusz! A talpnyomat alapján Gáspár bácsi csizmájáról csizmájár ól eshetett eshetett le. Az Az ég szerelmére, szerelm ére, Hangay kisasszony kisasszo ny,, mit művelt művelt már megint?! m egint?! Hát igen, az én villanyos eszű báróm már csak ilyen. Mindent lát, ami más előtt rejtve van, ám amikor vészt szimatol körülöttem, rögvest úgy hiszi, hogy azt csakis én hívhattam a saját fejemre. Persze nem azt mondom, hogy ebben folyvást téved, de Repichet és a fecskendőjét nem én csalogattam be a házba, dulakodni és a Makart-csokorral fejbe verni sem én akartam azt a gazembert, szóval… Szóval mo st tényleg tényleg ár tatlan tatlan voltam, vo ltam, és punktum! punktum! Ambrózy báró persze nem is lett volna önmaga, ha nyugodtan kivárja, míg a háznépből valaki hazaér, és feltárja előtte a történteket azok teljes valójában. Ehelyett ismét kocsira ült – a konflisos, akit várakozásra kért, épp végzett szegény lovacskája betakargatásával –, és sietve visszatért Pestre. Ötlete ugyan nem volt, hogy merre keressen minket, ám hála a rikkancsokkal ápolt jó kapcsolatának, hamaro st tudomásár tudomásáraa jutott, jutott, hogy hog y címeres címer es kocsinkat legutóbb a Látványosság Látványosság kávéház{367} előtt  elő tt látták. Erdős Renée, Tarján Vili és én valóban e kellemes helyen múlattuk az időt. Épp kihozták a habos kakaónkat, mikor asztalunkra asztalunkra ár ny vetült. vetült.  – Csakhogy Csakhog y végr vég r e megleltem meg leltem magát mag át – csattant fel Richárd Richár d inger ing erülten, ülten, mire mir e a pincér ijedten

elmenekült, meg sem kérdezve, hogy a frissiben érkezett úr parancsol-e valamit. – Hol az anyám, merre futott szét a személyzet, és ki az a férfi, akivel kegyed tegnap éjjel volt szíves bokszmérkőzést átszani átszani az ebédlőnkben? A rám zúdított kérdések özöne legalább annyira felpaprikázott, mint a hangnem, amivel az én modor talan báróm rám támadt. ámadt.  – Előszö Elő szörr is üdvözö üdvö zöljö ljönn minket – néztem fel várako vár akozó zó,, és egyben eg yben kihívó tekintettel. tekintettel. – A többirő többir ő l majd aztán beszélhetünk. A környező asztaloktól többen felénk meregették a szemüket, és néhány hölgy izgatottan várta, miféle botránynak lehet a szemtanúja, ám az én mufurc báróm szerencsére még időben észbe kapott. Kalapját levéve és szívére szorítva meghajolt, sarkát katonásan összecsapta, majd dühtől remegő, ám fojtott hangon így szólt:  – Hölgyeim, Hölg yeim, a bocsánatukat bo csánatukat kérem modor mo dor talan viselkedésem viselkedé sem miatt mi att,, de megér meg érthet thetik, ik, hog ho g y az anyám eltűnése…  – Jaj, Richárd, Richár d, ne gyer gye r ekeskedjék ekeskedjé k már – vágtam vág tam a szavába immár immá r én is úgy, mint aki komo ko molyan lyan mérges. – Sem a grófnő, sem a villából senki más nem tűnt el. Agáta mama, Terka néni és Isti Tanára utaztak, utaztak, mert az ön ö n húga… Nos, No s, gyengélkedik. gyeng élkedik. Amint láthat láthatja, ja, én sem vesztem vesztem el, Gáspár G áspár bácsi pedig ott áll a kávépultnál, és két másik kocsissal beszélget. beszélg et.  – Oh – nyögte nyö gte megkönnye meg könnyebbülten bbülten az én túlfűtö túlfűtö tt báróm bár óm.. – Ebben az esetben…  – Ebben az esetben – szóltam szó ltam ismét ism ét közbe, közbe , kiélvezve kiél vezve bár ó m leckéztetésének le ckéztetésének utolsó édes cseppjét cse ppjét is  – engedje eng edje meg, me g, hogy ho gy bemutassam bem utassam legjo leg jobb bb barátnőmet, bar átnőmet, Erdős Er dős Renée kisasszo ki sasszonyt. nyt. Richárd kezet csókolt a költőnőnek, aki alaposan végigmérte őt, majd tovább ácsorgott az asztalunk mellett, pont úgy, miként egy bután kifaragott faszent. Tarján Vili, aki a báró érkeztekor felpattant a helyéről, most rettentő zavarában a saját székét kínálta neki, majd arról kezdett motyogni, hogy úgyis mennie kellene.  – Szó sem lehet r ó la – jelentettem ki szigor szig orúan. úan. – Maguk ketten ketten harag har agban ban vannak, de ez így íg y nem mehet tovább. A hírlapíró úr ezeríziglen megbánta a baklövést, amit az orfeumi titkár esetében elkövetett, úgyhogy itt az ideje a békülésnek. Elvégre mindketten értelmes, felvilágosult férfiak, akik a bűnt üldözve élik napjaikat. Ambrózy báró szigorú pillantást vetett Tarjánra, aki ezt oly szomorú, ám mégis reménykedő képpel fogadta, hogy annak ellenállni tán csak egy kőszobor lett volna képes.  – Nem bánom báno m – mor mo r ogta og ta Richárd, Richár d, és kalapját kalapjá t visszatéve a fejére, fejér e, kezet nyújtott Vilinek. ili nek. –  Borítsun Bor ítsunkk fátylat fátylat a múltra, múltra, szerkeszt szer kesztőő úr! úr ! Ám Ám a jövőben… jö vőben…  – Ennyi mára már a elég el ég is lesz l esz – nevettem nevettem fel, mielő miel ő tt az én izgá iz gága ga báró bár ó m mindent m indent elr o nt. – Most pedig pedi g üljenek le az urak, és hallgassák meg, miféle kalandom volt tegnap éjjel az üres Ambrózy-villa ebédlőjében. Mivel korábban Tarján Vilinek és Renée-nek sem szóltam egyetlen árva mukkot sem RepichKalimurti kései látogatásáról, így hát ők is nagy figyelemmel hallgattak végig. A szemrehányások, aggódó tirádák és együtt érző biztatások áradatát, mely beszámolóm után a fejemre hullt, most inkább nem idézem fel. Annyi biztos, hogy dicséretet egyedül a barátnőmtől kaptam, amiért ifjú leány létemre sikoltozás siko ltozás és ájulás helyett helyett harcba szálltam a támadómmal támadómmal..  – Így Íg y kell ezt csinálni, csinál ni, drág dr ágám ám – paskolta pasko lta meg a kezemet, majd pincér után intett. intett. – Azt hiszem, hi szem, most mind kiérdemeltünk valami erősebb itókát. Te azért, mert legyőzted azt a férfit, fejbe verve őt egy Makart-csokorral, mi pedig… Hát, nem is tudom. Nekünk, azt hiszem, ennyi izgalom után egyszerűen egyszerűen csak jól fog fo g esni.  – Kegyed inni akar egy ilyen helyen?! – döbbent meg Ambrózy báró.  – Miért, báró bár ó úr, úr , mi baja ezzel e zzel a hellyel? hel lyel?  – Önmagában Önmag ában semmi, semm i, azt leszámítva, leszámí tva, hogy hog y a tulaj helyében táblát akasztanék ki „Úri „Úr i hölg hö lgyeknek yeknek és

erkölcsükben er kölcsükben nemes kisasszonyoknak tilos!” felirattal. Renée ekkor ekkor felém hunyorított hunyor ított,, és cseppet sem halkítva hangján, így szó lt:  – Elismer Elisme r em, kedvesem, hogy hog y valóban való ban csodás cso dás g yémántra yémántr a leltél, ám ha ékkövet ékkö vet akarsz akar sz belőle belő le csiszolni, hát jól kösd fel az alsószoknyád, mert lesz vele munkád bőven. Az asztalnál ülő két férfi oly leplezetlen döbbenettel nézett ránk, hogy azon muszáj volt nevetni, ám bevallom, a szabadszájú költőnő eme megjegyzését még én is kissé durvának éreztem. Soha nem mondtam neki, hogy Richárddal terveim volnának, és azt sem, hogy a bárót a magam gyémántjának tekintem, mely csiszolásra vár. Persze néhányszor már átfutott fejemen a gondolat, és az ördöngős ajtó mögötti laborban tán akadt is egyetlen különös, szédült pillanat, mikor a vágyakozás elfogott, de oly messze, ahová most Renée szavai futottak, még sohasem jutottam. Szerencsémre a pírt, ami elöntötte az arcomat, okozhatta a zsúfolt kávéház kályháiból áradó meleg, vagy pusztán a nevetés, mellyel oldani akartam a kínos jelenetet, így a későbbi számonkérés – melyre Richárdtól joggal számíthattam számíthattam – eleve kudarcr a volt vol t ítélve. ítélve. A meggylikőr viszont, amit a kávéház törzsvendégeként a titkos készletből hozatott, igazán finom volt, s bár Richárd hozzá sem nyúlt a maga poharához, a hangulat mégis oldódni látszott. Már épp azon voltam, hogy megkérdezzem a bárót, vajon érdemes-e feljelentést tennem Repich ellen, mikor az üvegajtó kivágódo kivág ódott tt,, és a rajta bero ntó, csapzott kifutófiú egyenest az asztalunkhoz asztalunkhoz rohant. r ohant.  – Már mindenhol mindenho l ker k erestem, estem, szer kesztő úr! úr ! – zihálta zi hálta a kusza fogs fo gsor orú, ú, télen is szeplős szeplő s képű kölyö kö lyök. k.  – Tessen már g yönni azonnal, azo nnal, mer ’ a főszerkesztő főszer kesztő úr menten kitér a hitéből! hi téből!  – De hát mégis még is mi tör tö r tént, tént, Slomó Slo mó?? – állt fel Tar ján Vili, Vili, hogy ho gy a kabátjáér ka bátjáértt induljon. induljo n.  – Olyan r amazuri, amazur i, amitől amitő l az egész eg ész r edakció a feje tetejér tetejéree állt – hadonászo hado nászott tt gyűrö g yűrött tt sapkájával sapkájáva l a gyerek. – Ma reggelre eltűnt valami fontos ember. A lakását felforgatva, rapityára törve találták, és a rendőrök aszongyák, hogy vér is van, amennyi kell, szóval könnyen lehet, hogy az ipsét meggyilkolták, bár hulla, az még nincs sehol.  – Fontos Fonto s ember? ember ? – vonta vo nta össze ös sze szemöldö szemö ldökét két a bűnüg bűnügyi yi hírlapír hír lapír ó. – Tán valami valam i politikus, pol itikus, főrendih főr endiházt áztag ag vagy mágnás? mág nás?  – Nem, dehogy! deho gy! – r ázta a fejét hevesen a kifutófiú. kifutóf iú. – Inkább o lyan törvényisme tör vényismerr ő ember, aki a bíróságon szok’ ágálni. Hogy is híjják a fajtáját? Most valahogy az istennek se gyön a nyelvemre.  – Ügyvéd? – pró pr ó báltam segíteni. seg íteni.  – Az, az! – derült der ült fel a gyer gye r ek képe. – Egy hírneves hír neves ügyvéd, üg yvéd, na, hát annak veszett nyoma. nyom a. Úgy híjják a szerencsétlent, hogy Vörös János.

17   Kampec doloresz Tabán, 1900. október 16.  Kardos Cecília Cecíl ia még soha életében élet ében nem látott eleven kasszafúrót, ám a képes magazinok humorosnak vagy épp ijesztőnek szánt rajzai alapján egészen másmilyennek képzelte el. A fürge kezű grafikusok általában borostás képű, durva arcú, széles vállú férfiként ábrázolták a páncélszekrények rémét, aki micisapkát, kockás felöltőt felöl tőt és a szemeknél kivágo tt, tt, szor osan megkö m egkötött tött kendőt viselt. viselt. Ehhez Ehhez képest a Tartli gúnynévvel illetett mackós alacsony, sőt tömzsi testalkatú, pocakos kis emberke volt, kinek simára beretvált arcáról le sem lehetett törölni a kedves, csalafinta vigyort.  – Kisnaccsádok, Kisnaccsádo k, ör eg szívem r epes, hogy hog y ily bájos bájo s hölg hö lgyko ykoszo szorr ú közepébe köz epébe léphetek – tárta szét kurta karjait, amint két másik, meglehetősen rossz arcú férfi társaságában a Horgony utcai konyhába toppant. Fecskából erre rögvest kitört a vihogás, Anna viszont elsőként nyújtotta az apró úriember felé a kezét, hogy Tartli könnyű csókot lehelhessen rá. Mögötte kísérői vállukat a falnak vetve álltak, mintha kapuőr kapuőrök ök volnának, vo lnának, akik mostantól mostantól se ki, se be nem engednek eng ednek senkit. senkit. Miközben Tartli lehámozta magáról bélelt bélelt kabátját, Cili még inkább megfigyelhette őt. Ruhája tiszta és rendes volt, mint egy kishivatalnoké, ám az éles női szem azonnal látta rajta, hogy bizony viseltes és nyűtt. A kis ember barna öltönyének könyöke fényesre csiszolódott, mintha sokat támaszkodna benne kártyaasztalra vagy kocsmapultra, mellényén a gombok eltértek egymástól, keménykalapja belső karimáján pedig sötét zsírréteg ült.  – Totyó közö köz ö lte velem a jó hírt, hír t, miszer int hamaros hamar ostt hazer{368}  munka vár rám – vigyorgott az asztalfőn ülő Hülnére Tar tli, és bár senki nem kínálta székkel, székkel, mégis leült.  – Igaz ez? – pillantott pill antott a falat támasztó hóhemvag hó hemvagányo ányokk egyikér eg yikéree az ö zvegy zveg y, tekintetével tekintetével szinte átdöfve a fickót.  – A jány j ány üzent – bólintott bó lintott a Totyó névre névr e hallgató hallg ató férfi, fér fi, ám e kicsi mozdulat mo zdulat is elég volt vo lt hozzá, ho zzá, hogy hog y fájdalmas rándulás r ándulás fusson át az arcán. ar cán. Keze a kabátja kabátja alá nyúlt, óvatosan tapintva tapintva a jobb jo bb oldalát, ahol a ruha vaskos kötéssel, ám igencsak barbár módon ellátott sebet takart.  – Szúrhatott Szúr hatott volna vol na az a báró bár ó mélyebbr e is – recseg r ecsegte te kelletlenül kelle tlenül Hülné, mintha csak csa k őszinte ő szinte vágyát vág yát fejezné ki.  – Így Íg y is majd’ kionto ki ontott ttaa a bélemet béleme t az a Krüppel – fintor fi ntorgo gott tt Totyó. Tár sa, kinek ki nek néhány napja még hófehér, ám azóta teljesen elkoszolódott pólyával kötötték fel az állát, ezt hallva bal kezének középső ujját az égbe bökte, pont a barátja orra elé. A tekintetén látszott, hogy ezt a nemzetközi jelet szívesen szavakba is önt ö ntené, ené, ám törött tör ött csontja akadályozta.  – Halljam hát, mit üzent a lány? – dör r ent Totyór Totyó r a a matróna, matró na, mivel a hóhem hó hem hirtelen hir telen azzal lett elfoglalva, hogy Kese mutogató kezét félreüsse:  – A Mári? – kapott kapo tt észbe.  – Hát persze, per sze, hogy hog y a Mári, te istencsapása! – r ipakodo ipako dott tt rá r á egyr eg yree dagadó dag adó harag har agga gall Hülné. – Még csak két napja, hogy a Filibe vittem, ahová az a bolond Fuith egyből fel is vette kézilánynak, s máris üzen. Ez pedig bajt…  – Vagy ag y épp váratlan vár atlan sikert siker t jelent, naccsága naccság a – nevetett fel Tartli, Tar tli, célzatosan célzato san bele-belepill bele-bel epillantva antva az üres bögr bö grébe, ébe, amit az asztalon asztalon lelt. – Legyék mindég der űlátó, mert mer t az a ráncokat is simítja!  – Sok lesz már a geplapper ge plapper – hajolt hajo lt előr elő r e Hülné fenyegetőn, fenyeg etőn, o ly tömény undor r al nézve végig vég ig a három hivatásos bűnözőn, hogy attól még a kasszafúró kerekded képére is ráfagyott a víg mosoly. Kese végre leengedte mutogató kezét, Totyó pedig az özvegyasszonyhoz fordult.  – Ma hajnalban hajnal ban jártam jár tam a Filinél hogy hog y meghesszelj meg hesszeljem, em, mi a helyzet – mondta. mo ndta. – Mári, aki a

kávéház raktárában kapott egy sarkot, míg annyit összemosogat, hogy jobbra is fussa, a hátsó ajtón surrant surr ant ki, és aztat aztat üzeni a naccságának: ma este este vagy soha. so ha.  – Ma?! – hökkent hök kent meg Tartli. Tar tli. – Akkor ez for fo r r ó meló m eló lesz. Hülné maga elé nézve hosszan hallgatott. Cili közben három bögrét vett elő a tálalóból, és forró kávét töltött a férfiaknak. Tartli hálás mosollyal, Keve tanácstalanul mutogatva törött állára, Totyó pedig oly förtelmes, tolakodó nyelvöltögetéssel vette át az italt, hogy attól a lányt nyomban mélységes mélységes undor fogt fog ta el.  – Ha Mári ezt üzente, hát így íg y legyen leg yen – döntött döntö tt végül vég ül az özveg öz vegy, y, majd maj d a csibézer ekre ekr e nézett. – Az abdrukk {369} megvan-e?  – Nincs r á szükség – mondta mo ndta a beszélni képes fickó. fickó . – Mári aszonta, aszo nta, a hátsó ajtót pontban háromkor fogja megnyitni, hogy Tartli bémehessen, aztán már csak a Fuith irodájába kell bejutni, ahun a széf áll, de azt az ajtót könnyedén felfeszíti a kutyaugrató{370}.  – A szerszámai szer számaim m itt vannak – intett bögr bög r ét tartó kezével a bejárat bejár at felé a kasszafúró kasszafúr ó . Jenő és a házban élő nők fogason lógó kabátjai alatt valóban volt egy nagy, barna, csattal záródó, téglaforma táska, amit a kis ember cipelt be magával az imént. – Estig azonban sajna nem élvezhetem a hölgyek társaságát, mivel ezer a dolog, Tartliból pedig csak egy van.  – Akkor hát három hár omrr a én magam mag am viszem a szer számait számai t oda, oda , ahova aho va kell kel l – jelentet jele ntette te ki Hülné, mire mir e a kasszafúró kasszafúró arca ar ca elkomorult elkomor ult..  – Nem addig a, naccsága! naccság a! – tett tettee le a bög bö g r ét, amiből amibő l addig apró apr ó kor ko r tyokban nyelte nyel te a kávét. – Abban a táskában nekem az életem van.  – Amit Ami t most mo st én tartok tarto k a kezemben – mer m eredt edt a férfir fér firaa Hülné. – Azt mondtam m ondtam tehát, hogy hog y éjfél után három órával találkozunk a Horváth-kerti színkör mögött. Pontos legyék, Herr Tartli, különben a fiúk megkeresik, és minden egyes ráspolyát, fúróját és egyéb miskulanciáját a torkán fogják legyömöszölni legyömö szölni kendnek. kendnek.  – Megjegyzem, Megjeg yzem, naccsád, hogy hog y Jenő úr, akivel volt vo lt szerencsém szer encsém már több alkalo mmal is együttműködni, sosem beszélt velem ilyen hangon – állt fel a vérig sértett kasszafúró, hogy a kabátjáért kabátjáért menjen. – Ő tiszteli tiszteli bennem a szakembert, szakember t, ön viszont viszo nt… …  – Én annyi levest juttatok juttatok magának, mag ának, amennyibe akár bele is fulladhat fulla dhat – emelkedett emelke dett fel fe l helyéről helyér ől a  Deutli ch? matróna, ki így legalább három fejjel lett magasabb az apró termetű férfinál. –  Deutlich?  – Hát hogyne, hog yne, naccság os asszonyom asszo nyom – hátrált hátrá lt a fog fo g asig Tartli. Tar tli. – Minden Minden szava sza va tökéletesen tökél etesen világ os. A táska tehát marad, én viszont most megyek, ha megengedi. Várnak rám bizonyos üzletemberek a Korzikában{371}, így sajna… De ezt már mondtam. Akkor hát éjfél után háromkor találkozunk. Addig is a viszontlátásra, és ajánlom magamat. Miután a holtr holtraa rémült r émült kasszafúró kasszafúró távozott, távozott, Hülné figyelme ismét a két hóhemvagány hóhemvag ány felé fordult. for dult.  – Ti hesszelni fog fo g tok.  – A Filinél Fil inél – bólintott bó lintott Totyó, Totyó , mint aki már jól jó l ismer i a különöse külö nösenn veszélyes betörések betör ések szokáso szo kásoss menetét.  – Frászt Fr ászt a Filinél Fi linél – legyi le gyintet ntettt Hülné. – Oda külső hessznek magam mag am is elég e lég leszek. Ha jönnek jö nnek a hék, vagy bármi bár mi más m ás baj beüt, Mári Máritt és Tartlit titi sem tudnát tudnátok ok odabentről odabentrő l kimenteni.  – Ez már igaz ig az – könnyebbült kö nnyebbült meg a hóhemvag hóhe mvagány, ány, ismét csak az oldalát ol dalát tapogatva. tapog atva. – Egyikünk Egyi künk sincs abban az állapotban, hogy komoly hirigbe vágjunk, vagy legalább futni tudjunk, ha kerget a hé.  – Épp ezért ezér t titi ketten ma éjjel itt i tt maradtok, mar adtok, nehogy neho gy szétszaladjo sz étszaladjonn a tyúkudvar. Ciliben megdermedt a vér, Anna elejtette a tűt, amit a Singer mellett ülve épp be akart fűzni, Fecska viszont talpr talpraa ugrott, ugr ott, és nagy hango n óbégatn óbég atnii kezdett: kezdett:  – Mid nem mond mo nd mán a naccsága, naccság a, hád jól jó l hall a fülem? fülem ? A lubnyikra lubnyikr a én szokdam szo kdam vigyázni, vig yázni, mikor miko r senki más nincsen iddhon, mosd meg nyakamra desz kéd ilyen méredes lódedűd? Legudóbb kimendem szükségre, az már igaz – mutatott dagadt orrára, amit az asztallappal való találkozás

csúnyán elintézett, s emiatt a szavakat is úgy formálta, mint aki alaposan meghűlt –, de döbbé nem fordul elő. Inkább magam alá csinyálok, esküszöm az anyám üdvére! Ne dessen már így kibabrálni velem, hisz ládszik ezen a kéd férgen, hogy máris azon jár az eszük, melyik jányd becsdelenídsék meg előbb. Hád hogy védjem meg a naccsága dulajdonád egyedül, ha kidör idden a közbodrány, mi?! Hülné a felkötött állú Kesére és a minden mozdulat mo zdulatra ra fájdalmas fintort fintor t vágó Toty To tyór óraa nézett, nézett, majd a torkából rekedt nevetés tört fel.  – Nem lesz itt kártét kár tétel el se er e r kölcsben, kö lcsben, se semmi se mmi másban – mon m ondta dta aztán, botjával bo tjával félretolva félr etolva útjából a kétségbeesett Csurár Fecskát, hogy a szobája felé induljon. – Totyó, Kese, most mehettek, amerre láttok, de egy órára itt legyetek! Ti meg, tehénkék, végezzétek a dolgotok, de csendben ám, mint a csapdába száradt kisegér. A lányok egész nap nem válthattak szót egymással, mert Hülné valahogy mindig a közelükben volt, s mikor szükségre kellett mennie, maga mellé parancsolta Annát és Cilit, hogy azok a budi vékony deszkaajtaja előtt állva, némán őrködjenek. Ez a még tőle is szokatlan parancs, no meg a két hóhemvagány házhoz rendelése egyértelművé tette, hogy a vénasszony sejt valamit, ám nem biztos a dolgában. Pontban egy órakor Totyó és Kese megérkezett, Hülné pedig készülődni kezdett. Habár máskor is feketébe öltözött, miként az az örök gyászt viselő özvegyasszonyokhoz illik, most még sálat is kötött az arca ar ca elé, és főkötőjér fő kötőjér e sötét kalaphálót tű tűzetett, zetett, mint aki odakinn hóviharr hó viharr a számít.  – Indulok – jelentette be két ór a tájt, pehelyként kapva fel a földr fö ldről ől Tartli Tar tli súlyos súlyo s táskáját. – Ha minden jól megy, négy órára itthol vagyok a levessel. Márit hagyom, ahol van, mert gyanút keltene az eltűnése. eltűnése. Néhány Néhány hetet még kibír kávécselédként, kávécselédként, aztán aztán majd összetör néhány értékes porcel po rcelánt ánt,, és akkor Fuith magától kidobja. E fölös elmélkedés, amit a matróna hangos szóval megejtett, Cili számára elárulta, hogy a banya még soha nem volt ilyen nyugtalan. „Ha tudná, mi vár rá – gondolta a lány –, reggelig folytatná a moty mo tyog ogást, ást, el sem indulva a végzetéb vég zetébe. e.”” Miután a távozó Hülné után Totyó kulcsra zárta az ajtót, mind leültek a konyhában. A két hóhemvagány Hül Jenő és az özvegy helyét foglalták el, ezzel is jelezve, hogy ki az úr a házban, s bár engedélyt nem kértek rá, nyomban rágyújtottak, és inni kértek Hülné borából. Cili és Anna töltött a poharakba, pohar akba, miközben Fecska a hokedlin kucorog kucor ogva va rágta rág ta a szája szélét tehetet tehetetlen len dühében. Mikor hármat ütött az óra, mindhárman összerezzentek. A terv szerint, amit oly alaposan kidolgoztak, már a Fili közelében kellett volna járniuk, magukkal cipelve mindhármuk motyóját, hogy aztán a kávéházból kimenekülő Márival egyesülve világgá menjenek. A két félrészeg hóhemvagány ekkor kezdte követelni, hogy Fecska lépjen fel az asztalra, és táncoljon nekik.

Bő tíz perccel múlt három óra, mikor Mück Mári meghallotta a halk kaparászást. Az előkelő Philadelphiából rég eltávozott már az utolsó pikolófiú is, így a kis kézicseléd biztosra vette, hogy egyedül van a négyemeletes ház földszintjét elfoglaló kávéházban. A raktárnak használt helyiség egyik sarkában kialakított zugból, mely két nappal korábban Fuith Lajos engedélyével a lányka ideiglenes szállása lett, nesztelen osont az ajtóhoz, és rátapasztotta a fülét. A kaparászás megismétlődött, sőt erőteljesebb és türelmetlenebb lett. Mári elfordította a nagy vaskulcsot, félretolta mindhárom mindháro m retes r eteszt, zt, ám ám a láncot lánco t még nem akasztotta akasztotta le.  – Maga az, naccság a? – súgta súg ta bele az ajtór ésen át tátong tátongóó sötét sö tétség ségbe. be.  – Én?! – jött jö tt a hökkent, egyszer eg yszerrr e kérdésnek kér désnek és kijelentésnek kijel entésnek is hallható hallha tó válasz. vál asz. – Hát persze, pers ze, hog ho g y

én, te När Närri rin, n, de honnét tudod?! tudod?! Mück Mári gyomra összerándult a félelemtől. Tisztában volt vele, hogy egetverő baklövést követett el, hisz neki most Tartlira, a kasszafúróra kellett volna számítania, és nem özvegy Hül Józsefnére a Horgony utcából. Habár ujjai már a lánc karikáján voltak, hogy kiakasszák azt, hirtelen átfutott fején a gondolat: nem ereszti be a matrónát, inkább visszazárja az ajtót, s aztán majd reggel megpróbál kámforrá válni. Ám amint ezt elképzelte, lelki szemei előtt rögvest Jenő úrfi hidegen villanó beretvája jelent meg, aminek gyilkos suhintása, bárhová futna is, rátalálna. Mári egyedül Kardos Cili tervében tudott bízni, mely lám, eddig tökéletesen működött, hisz a pozsonyi leány előre megmondta:  – Tartli Tar tli helyett, akit Fecska Pitykója még m ég kor án este a Mélypincébe csal, csal , hogy hog y ott o tt alaposan alapo san leitassa, lei tassa, maga az özvegy ö zvegy fog az ajtón ajtón kopogtat ko pogtatni. ni. És bár koppantás helyett kaparászás volt a jel, a magas küszöbön túli sötétségből valóban a matróna matró na rekedt suttogása suttogása szűrődött szűrő dött be be hozzá:  – Mi lesz már? már ? Nyisd az ajtót, vagy vag y szálanként tépem ki a hajadat! haja dat! Mück Mári Mári remegő rem egő kézzel akasztotta akasztotta le az utolsó utolsó láncot is, majd hátrébb lépve várta, hogy hog y rett r ettegett egett szállásadónője szállásadónő je benyomuljon benyom uljon a Fili hátsó hátsó traktusába. traktusába. Hülné Hülné sötét sö tét árnyával együtt az Attila Attila utcát kitöltő lótrágya ló trágya bűze is a raktárba tódult. Fuith Fuith évek óta könyör gött gö tt a váro s vezetőinek, vezetőinek, hogy ho gy szüntessék meg a kávéház körüli bérkocsidrosztokat, mert az egész nap ott várakozó konflisok és fiákerek lovai telerondítják a kövezetet, ráadásul a hajtók egymás közt lefolytatott, bántóan hangos és sokszor ocsmány szavakkal kibélelt vitái miatt jobb érzésű vendégei kezdtek elmaradozni, ám mindhiába. Nyaranta a Philadelphiával szemben elnyúló Horváth-kert árnyas fái és a köztük megbúvó Színkör esténként zsúfolásig telt nézőtere túl népszerű hely volt ahhoz, semhogy az oda látogató budai, sőt pesti polgárság lemondjon a bérkocsisok könnyen elérhető szolgálatairól, így aztán maradt a lelket tipró káromkodás és a lótrágya szaga, mely Fuith úr életét oly nagyon megkeserítette. Hülné azonban mindezzel sem éjjel háromkor, sem máskor nem törődött. Őt csak az érdekelte, hogy minél hamarabb a Filin belül legyen, és elvégezze azt, amiért jött. A kezében tartott táskát letette, majd intett Márinak, hogy csukja be mögötte az ajtót. Termetes alakja, amit a néptelen utcán osonva igyekezett minél kisebbre összehúzni, most kiterebélyesedett. Az olajlámpás rebegő fényében, amit korábban kor ábban még Mári g yújtott yújtott meg és tett tett fel az egyik polcr po lcra, a, az özvegy özveg y úgy festett, festett, mint ki egyenest az alvilágból alvilág ból ér kezett, kezett, hogy hog y a bűnös bűnös lelkeket felkutassa felkutassa és magával r ántsa. ántsa.  – Honnét Ho nnét tudtad, tudtad, hogy ho gy én vagyok vag yok odakinn? oda kinn? – ismételte is mételte meg korábbi kor ábbi kérdését, kér dését, immár imm ár bővebben, bő vebben, és tán még fenyegetőbben. Má Márr i úgy tett, tett, mintha mintha a lánccal bajmolódna, bajmo lódna, hisz a válasz kigo ndolásához ndolásáho z időt kellett nyernie. Végül megkönnyebbült sóhajjal helyére akasztotta a kallantyút, és az özvegy felé fordulva for dulva annak szemébe nézett. nézett.  – Felismer Felism ertem tem a lépteit, Hül mama – mondta. mo ndta. – Az üres ür es utcán visszhango visszhang o s ám minden pisszenés. Az ajtór ajtórésen ésen át már akkor hallottam, hallottam, hogy maga mag a jön, mikor befordult a sarkon.  – Scheiße – mor mo r o gta az ö zvegy zveg y. – Csúf módon mó don telik az idő. idő . Valaha Valaha úgy tudtam tudtam o sonni, so nni, hogy hog y már rég a macska farkán álltam, mikor az észrevette, hogy jövök.  – Hát a Tartlit Tar tlit hol hagyta? hag yta? – nézett bor bo r zadva a nagy nag y táskára Mári, mintha attól attól tartana, hogy hog y a kasszafúró abban találtat találtatik, ik, szépen feldarabolva. feldarabo lva.  – Nem jött jö tt a gyáva gyá va  Dreck   Dreck {372}  –   felelt özvegy Hülné. – A Horváth-kertben vártam rá, de hiába.  Májemben  Máje mben{373} hagyott a mocsok senkiházi, de csak jöjjék vissza a mészből az Eugén, ő majd olyan mosolyt beretvál az ocsmány képére, ami sohasem múlik el.  – Akkor most mo st hazamegyünk, hazameg yünk, Hül mama?  – Haza, naná – nézett kör ül a sötét sö tét r aktárban Hülné. – Csak előbb meg m egnyúzzuk nyúzzuk a mackó t.  – Már hogy ho gy mi ketten?! –  kerekedett  kerekedett el Mári szeme, habár pont po nt erre err e a válaszra számított számí tott..  – Persze, Per sze, hogy ho gy nem. Te csak mutassad, merr mer r e van az a kincses széf, aztán majd én megfúr meg fúrom om,,

ahogy kell.  – Hát a naccsága naccság a ehhez is ér t?  – Megboldo Megbo ldogul gultt fér f érjem, jem, az a pipogya pipo gya Hül, lakatos volt vol t – mondta mo ndta az a z özveg öz vegy, y, annyi megvetéssel meg vetéssel a hangjában, hogy szinte csípett, mint a vitriolgőz. – Kifigyeltem minden mozdulatát, ismertem az összes szerszámát, és nemegyszer néztem végig, mikor a rendőrök parancsára olyan széfeket nyitott ki, amiknek elveszett a kulcsa, vagy épp a tulaj bírói végzésre sem volt hajlandó azt előadni. Mondtam is a bolondnak, de hányszor, hogy a tehetségét akár a magunk hasznára is fordíthatná. Ő meg erre er re sápítozni sápítozni kezdett, kezdett, és Iste Istenn meg a törvény tör vény büntetésé büntetésétt emlegette. emlegette. Áh, Áh, beszélni se érdemes ér demes róla! r óla! A temetőbe temetőbe is csak azért azér t járok járo k ki néha, hogy lekö pjem a sírját. sír ját. Mück Mári tátott szájjal hallgatta a gyűlölettől csöpögő szavakat. Az özvegy még sosem beszélt hozzá egyvégtében ilyen sokat, és főleg nem a személyes dolgairól. Mindez talán az éjszakai betörés szokatlan izgalmának volt köszönhető, bár a kislány később Hülné e különös megnyilatkozását az eljövendő borzalmak előszeleként értelmezte.  – Beszélj hát végr e! – szólt szó lt rá r á a matró m atróna na Márir Mári r a, miután mi után felmér te a helyiség helyi séget. et. – Vag Vagyy tán reg r eggg elig itt akarsz ácsingózni?  – Mindent kilestem, ki lestem, ahogy aho gy kérni kér ni tetszett tetszett – hadarta hadar ta r émülten a kis cseléd. – Fuith úr igen ig en kedves, ahogy a személyzet legtöbb tagja is, csak épp a főpincér…  – Engem a széf érdekel, ér dekel, te liba – leg yintette yintette tarkón tarkó n Már Márit it az özvegy özve gy lapáttenyere. l apáttenyere. – Ma Ma éjjel éjje l tényleg tele van?  – Dugig – bólog ból ogatott atott buzgón buzgó n a kislány. – Tessen jönni, jö nni, Hül mama, mutat m utatoo m az utat. Az olajlámpás fényébe burkolózva botorkáltak végig a raktáron, melynek belső ajtaja egy folyosóra folyosó ra nyílt. nyílt.  – Üres a ház? ház ? – súgta Hülné, jo bbjában cipelve cipe lve Tartli Tar tli súlyos súlyo s táskáját. „Mint a maga szíve” – akarta mondani Mári, aki a Kardos Cilivel átpusmogott éjszakák során lassanként megértet megér tette, te, hog hogyy az özvegy ö zvegy és fia nem megmentet meg mentette, te, sokkal inkább rabságba rabság ba taszította taszította őt és a többi lányt.  – Már r ég elment mindenki – felelte felel te végül, vég ül, és hogy ho gy bizonyítsa bizo nyítsa állítását, állí tását, a legnag leg nagyob yobbb nyugalommal lépett ki a folyosóra. – Fuith úr irodája arra találtatik, túl a konyhán. Ajtók mellett haladtak el, melyek a Fili biliárdszobájába, kártyatermébe és egyéb, a vendégek által napközben használt helyiségekbe nyíltak. Az illemhelyek után a folyosó elkanyarodott, és az addig r idegen koppanó ko ppanó léptek zaját futószőnyeg tompította. tompította.  – Az a barna bar na ajtó a Fuith úr irodá ir odája ja – mutatott előr elő r e Mári. – Tessék csak bátran jönni, jö nni, én majd világítok. Hülné a fal mellé tette a táskát, majd mellé guggolva kinyitotta annak csatját. Finom bőrkesztyűbe bújtatott keze egymáshoz csendülő, fémesen csörgő-zörgő szerszámok között turkált, míg meg nem lelte a feszítővasat.  – Hát az meg minek? – kér dezte kissé ijedten ije dten Már Mári.i.  – Totyó azt mondta, mo ndta, nem szereztél szer eztél abdrukkot, abdr ukkot, mert mer t ezt az ajtót pajszer r el is könnyen könnye n fel lehet feszíteni – felelt az özveg y, és hangjában hangj ában ismét gyanakvás rezzent r ezzent..  – Való igaz, ig az, hogy hog y lenyomatot lenyo matot nem szereztem szer eztem – mondta mo ndta a kislány, majd olajlám ol ajlámpását pását ó vatosan a padlóra téve megemelte a szoknyáját, és harisnyájából fényes rézkulcsot vett elő –, mert annál sokkal obbra obbr a leltem. Má Márr első nap megmutat meg mutatták ták a szekrényt, szekrényt, ahol minden ajtóhoz van egy-egy eg y-egy kulcsmásolat, kulcsmásol at, hogy hog y ha tűz tűz ütne ki, könnyebb legyen leg yen a menekülés.  – Esküszöm az égr ég r e, ezek kész bolondo bol ondo k – vigyo vig yorr odott odo tt el Hülné, visszadobva visszado bva helyére helyér e a feszítővasat. feszítővasat. – Te viszont többet többet érsz, mint go ndoltam. Ha megjön megjö n a fiam, szólo szó lokk neki, hogy hog y képezzen {374} ki gaunernek  . Meglásd, több pénzt fogsz fog sz nekünk keresni, mint az a málé Anna. „Aztán meg elfognak, sitibe{375}  csuknak, oszt szer’usz világ” – gondolta Mári fogcsikorgatva,

miközben mikö zben fürgén fürg én kinyitotta kinyitotta az ajtót. ajtót.  – Add a lámpást l ámpást – par ancsolt ancso lt rá r á Hülné, Hülné , felemel fe lemelve ve a táskát. – Te pedig maradj mar adj idekinn, és szólj, szó lj, ha vész van. A kis cseléd erre boldogan rábólintott, majd félreállt az özvegyasszony útjából. Minden Kardos Cecília terve szerint haladt, és ezt látva a kislánynak muszáj volt mosolyognia, elővillantva kapafogait. kapafog ait. Szerencsére Szerencsér e Hülné nem törő dött vele. A matróna matró na egyenest az irodába ir odába ment, megállt megáll t annak közepén, és kör bejáratta a tekint tekintetét etét.. Azon nem csodálkozo cso dálkozott tt,, hogy hog y a helyiség ablaktalan ablaktalan volt, hisz egy eg y olyan szobánál, amiben nagy értéket őriznek, ez így természetes. Azon viszont megütközött, hogy az íróasztalon álló petróleumlámpa, ha haloványra is csavarva, de égett, és mellette a vaskos üzletkönyv nyitva nyitva hevert. Már Már épp újra meg akarta kérdezni, biztos-e Mári abban, hogy nincs senki a kávéházban, kávéházban, mikor tekintete megakadt a sarokban álló széfen. Az Oetl, Wertheim F. és Társaik pénzszekrényműlakatos gyára  által készített, embermagas fémszörnyeteg annyi kincset ígért, hogy ettől az özvegynek minden aggodalma menten elapadt. Rögvest a páncélszekrényhez lépett, tenyerét annak hideg ajtajára ajtajár a simította, simította, és akkorát akkor át sóhajtott, sóhajtott, mintha mintha rég vágyott vágyo tt találkozásban volna része. r észe. Mück Mári Mári nem várt tovább. Óvatosan mozdulva behajolt behajo lt a szobába, és megr agadva a rézkilincset, r ézkilincset, maga felé húzta a vaskos, kemény bükkfából készült, betörésbiztos vasalattal is ellátott ajtót, melyről Totyóval elhitette, hogy akár egy pajszer is könnyen felfeszíthetné. Nyilvánvaló hazugságát Hülné ugyan leleplezhette volna, mikor az irodába lépett, ám az ajtó robusztus mivolta elkerülte a matróna figyelmét, és ha majd ki akar onnan törni, hogy az irháját mentse, már késő lesz a bánat. Merthogy Kardos Cili csavaros tervének leglényege éppen ez volt! Csapdát vetni a kapzsi vénasszonynak, Tartlit más útra terelni, Hülnét pedig Fuith úr börtöncellánál is erősebb irodájába zárni, hogy aztán reggel ott találják őt a kasszafúró szerszámokkal egyetemben, miközben a lányok már messze földön járnak. Hogy a fineszes pozsonyi leány honnan tudta, vajon elég erős lesz-e a kávéház irodájának ajtaja ahhoz, hogy odabenn tartsa a szerszámokkal is bíró matrónát, arra egyértelmű egyér telmű a felelet: nem tudta, tudta, csupán remélte. remél te.  – Bíznunk kell benne, ho gy Fuith úr, aki igen ig en tapasztalt üzletember üzl etember hírében hír ében áll, ad a biztonság r a –  mondta az aggodalmaskodó lányoknak. – Ám ha Hülné végül ki is szabadul, annyi időnk biztosan lesz, hogy a Horváth-kerti Színkör mögött bevárjuk Márit, és aztán uzsgyi betyár, szertefutunk a nagyvilágban. A kis cseléd tehát lassan maga felé vonta a súlyos ajtót, melynek zsanérjait gondos kézzel épp előző nap ő maga olajozta be lopva, és már épp elfordította volna a kulcsot…  – Cilike, hát te mit csinálsz ott o tt?? – harsant har sant háta mögött mög ött a döbbent kiáltás. Fuith úr, aki éjjel két órakor Mári szeme láttára zárta kulcsra kávéháza főbejáratát, és indult haza az alig néhány háztömbnyire lévő, Pauler utcai lakásába, most megrökönyödve meredt a lányra, aki rémületében majdnem elájult. Ez persze nem csoda, hisz Mück Márinak fogalma sem volt róla, hogy a kávés otthon sehogy sem bírt nyugovóra térni, így félóra elteltével fogta magát, és visszajött a Filibe, bevégezni azt, ami a napi könyvelésből még elmaradt. Az imént is épp csak az illemhelyre osont ki, megrögzött takarékosságból egész kicsi lángra tekerve le a lámpát, melynek derengésében most mo st a cselédlány alakját ismerte ismer te fel.  – Mi az ott a kezedben? – dör dö r r ent Fuith Lajos Lajo s hangja, hang ja, immár imm ár a kitörni kitör ni készülő harag har ag erejével er ejével.. –  Csak nem a tartalék kulcs? Az hát, mi volna más?! Szóval te meglopni jöttél ide engemet? Orlócy művésznő igencsak félreismert téged, hogy ajánlólevéllel látott el, te fruska! A fejére záporozó vádakat hallva Máriban megdermedt a lélek. Mondani akarta, hogy a kulcs csak azért van nála, mert épp tolvajt készül fogni, ám a dühödten felé robogó kávés látványa beléfagyasztotta beléfagyasztotta a szót.  – Ide azzal az átokverte átokver te szerszámm szer számmal al – bömbö bö mbölte lte Fuith Lajos, Lajo s, aki bár minden más alkalommal alkalo mmal kissé pocakos és rendkívül joviális úrnak látszott, most viharfellegként rontott rá. – Holnap pedig

takar takar odsz innét… innét… Eddig jutott, ám aztán elhallgatott, mivel az iroda ajtaja hirtelen kitárult, utat engedve a legförtelmesebb fúriának, akit Fuith úr valaha is látott. Hül Józsefné rekedt üvöltést hallatva fogta két kezébe és emelte ütésre a feszítővasat, miközben a kávésra rontott. Hogy ölni akar, az nem lehetett kétséges. A súlyos, végén görbe vasrúd tökéletesen alkalmas volt rá, hogy beverjék vele bárki fejét, aki képtelen védekezni. Mári velőtrázót sikoltva húzódott a sarokba. Biztosra vette, hogy a kávés, aki érkeztekor oly kedvesen kalauzolta őt körbe birodalmában, mintha nem is kézilánynak, de egyenest bálkirálynőnek vagy primadonnának szerződtetné, egyetlen percen belül halott lesz. Fuith Lajos lelkét azonban a kegyetlen üzleti élet már rég megacélozta, és bár valóban eresztett némi pocakot, azért még mindig rendszeresen járt a Kárpátokba, földesúr barátai birtokaira, ahol gyakorta vett részt medve- és farkasvadászatokon. Így aztán nem csoda, hogy a rárontó szörnyeteg látványa látványa sem pánikot, sokkal inkább harci kedvet lobbantott lobbantott benne.  – Megállni! Megáll ni! – üvöltött üvö ltött a nőr nő r e, s mikor miko r az nem engedelme eng edelmeskedett, skedett, öltönye öl tönye zsebébe nyúlt, és előrántva revolverét, rásütötte azt. A dörrenés megsüketítette, s tán kissé el is kábította Márit. A kislány könnyein át csupán annyit látott, hogy Hülné továbbrobog a folyosón, ám ahelyett, hogy végül a folyton hátráló kávésra sújtana, kiejti kezéből a pajszert, ami aztán tompán tompán puffanva hull a padlór a.  – Kicsoda maga? mag a? – kiáltott kiálto tt a nőre nőr e Fuith, még mé g mindig mindi g előr elő r eszegezve eszeg ezve a füstölg ő r evolver evo lvert,t, mivel mive l a sötétben nem ismert rá a halk szavú tabáni özvegyre, aki két napja elkísérte hozzá Márit. – Mondja a nevét, nevét, maga mag a átkozott némber! Hülné azonban nem felelt, csak állt némán, gyűlölettől izzó szemmel meredve a férfira, majd megingott, lendületet vett és futásnak eredt. A kávés csupán egyetlen szemhunyásig tétovázott, majd a nyomába vetette magát.  – Álljon Álljo n meg! meg ! Állj, Állj, vag y lövö lö vök! k! Az özvegy előbb a raktárba akart eljutni, de Fuith, aki jobban ismerte az épületet, mint ő, elébe vágott. Ekkor Hülné irányt változtatott, és szerencséje volt. A kávéház fölött előkelő lakások sorakoztak három emelet magasságban, és az azokat összekötő lépcsőházba a Filiből is be lehetett utni. Az utcáról szivárgó fény épp elegendő volt ahhoz, hogy a matróna észrevegye a kétszárnyú ajtót, amit aztán aztán a vállával nekifutásból nekifutásból szakított szakított be. A mögötte mög ötte rohanó ro hanó Fuith döbbenten figyelte, amint a szoknyás démon sváb káromkodásokat köpködve felfelé szalad, időnként meg-megtántorodva. A kávés követte őt, és immár más lakók is a körfolyosókra merészkedtek, hisz a fegyverdörrenés, no meg az ordítozás többeket felvert.  – Tűz van?  – Mi ez a ribilli ri billió? ó?  – Szóljo Szól jonn már valaki a házmester há zmesternek! nek!  – Telefonoz Telefo nozzanak zanak a rendő r endőrr ségr ség r e!  – Betörő Betör ő k vannak a házban!  – Egy egész eg ész fegyver feg yveres es banda! Fuith Lajos mit sem törődve a lakók rémületével, tovább üldözte Hülnét, míg csak a harmadik emelet lépcsőfordulójában meg nem csúszott. Miután a térdébe hasító fájdalom enyhült, elejtett revolvere után kezdett tapogatózni, ám ujjai meleg, ragacsos nedvességbe tévedtek. Még csak az orr or r ához sem kellett emelnie, már tudta, tudta, hogy hog y amiben megcsúszott megcsúszo tt,, az nem más, mint friss vér.  – Ezt keresi? ker esi? – szólalt szó lalt meg fölö fö lött ttee Hülné r ekedt hangja. hang ja. Fuith Lajos Lajo s felemelte felem elte a tekintetét, tekintetét, és saját fegyvere fegyver e csövével nézett szembe.  – Maga az? – hör hö r dült fel döbbenten dö bbenten a kávés. – Az özvegyasszo özveg yasszony! ny!  – Én csak egy eg y kis pénzért pénzér t jöttem j öttem – mondta mo ndta Hülné –, de az az áruló ár uló kis cafka r ám akarta akar ta zárni zár ni az ajtót, hogy a hék reggel itt fogjanak. Micsoda aljas idea! És már azt is tudom, kinek a fejében fogant

meg. Az az összeégett szuka, a Vöglein! Csakis ő lehetett ennek a kiötlője. Sebaj! Most szépen lelövöm lelö vöm magát, m agát, aztán aztán hazamegyek, és kivégzem azt a… Özvegy Hül Józsefné minden erejét összeszedve próbálta meghúzni a ravaszt, ám ismét elfogta a szédülés. Előbb a rá bámuló Fuith Lajos felé tántorodott, majd az ellenkező irányba lökte magát, ám túl nagy volt a lendület, így már képtelen volt megállítani hatalmas testét. Egyensúlyát veszítve, két karjával hadonászva bucskázott át a harmadik emeleti gang vaskorlátján, és zuhanás közben úgy üvöltött, mintha förtelmes torka legmélyéről egész seregnyi varjú köszöntené a fagyos halált.

Vérvörös hajnal pirkadt a Tabánra. A Horgony utcában a Duna-part felé nyitott tetejű fiáker poroszkált, rajta négy igencsak kapatos úrral, akik borosüvegeket lóbálva, meg-megakadó nyelvvel magyar nótákat gajdoltak torkuk szakadtából. A kocsis kelletlen ábrázattal fogta lassú lépésre lovait, hogy a bérkocsi mö gött gö tt gyalog haladó, haladó, zeneszerszámaikat zeneszerszámaikat cincogtató cincogtató cigánybanda cigánybanda le ne maradjon. Mikor az utcár utcár ól beszűr beszűr ődő zaj elült, Anna Anna lopva közelebb kö zelebb húzódott Cilihez. Cilihez.  – Valami történt tör tént.. Nagy Nag y bajt érzek ér zek itt, belül – súgta, súg ta, és tenyerét a gyomr gyo mraa tájékára tájékár a szor szo r ította. Cili nem felelt. Mindket Mindketten ten a konyhában ültek, ültek, közel a spór hoz, hogy ho gy a r ég kihunyt tűz tűz után maradt parázs és a vastest vastest maradék melege átjárja a testüket testüket.. Fecska Fecska a sámlin egyensúlyozva, eg yensúlyozva, hátát a falnak, vállát a spór túlsó, már egészen kihűlt oldalának vetve, tátott szájjal aludt. Bal keze mutató- és középső ujja még mindig egymást keresztezte, keresztezte, mintha még álmában is támadástól tartana. A borzalmas, javarészt ébren töltött éjszaka során ez a különös, kifacsart kéztartás mentette meg őket a komoly bajtól. Miután a két hóhemvagány eléggé megrészegült Hülné potya borától ahhoz, hogy ne törődjék a következményekkel, rögvest kikezdtek a három rájuk bízott lánnyal. Eleinte csak azt követelték, hogy Fecska ropjon nekik cigánytáncot az asztal közepén, a többiek meg énekeljenek hozzá. Mikor Fecska nemet mondott, és a piszkavasat lengetve további sérüléseket ígért nekik a már meglévők mellé, a két férfi előbb elhallgatott, ivott, káromkodott és morgolódott, majd Totyó elővette a kését.  – Ha nincs tánc, akkor akko r vetkezés lesz – állt föl fö l a székérő székér ő l, és pengéjével peng éjével Annára bökö tt. tt. – Elő bb te mutassad, mutassad, mivel szór akoztatod akoztatod Jenő úr pénzes barátait bar átait..  – Tér T érjenek jenek már észre észr e – kiáltott ki áltott rájuk r ájuk Cili. – Ha Hül mama hazaér, mindkettejüket agyo ag yonver nveri,i, csak tudja meg, mire ácsingóztak.  – Már mos’ mo s’ mér m ér ’ mondo m ondodd ezt, te os’o os ’oba ba liba? – bámult a leányra leányr a bor tól zavaros zavar os tekintettel tekintettel Kese, aki részegségében immár kevésbé fájlalta törött állkapcsát, így ha elmosódott szavakkal is, de újra tudott beszélni. – Mindenki tuggya, hogy e’ a jány mive’ keresi a kenyerét. Vagy tán a jóféle ri’anc minket mán ki se szó’gál?  – Most ki fog fo g – lépett Anna felé Totyó torz tor z vigyor vig yor r al, ám ekkor ekko r Fecska ugr ott elébe, fenyegetőn fenyeg etőn emelve rá r á a piszkavasat.  – Állj meg , te kalo benga{376}, vagy  vag y széjjelrepeszt széjjelr epesztem em azt az ocsmány o csmány pofádat – kiáltott a cigánylány cig ánylány,, és vad tűzben tűzben égő tekintet tekintetén én látszott, látszott, hogy ho gy komolyan komo lyan beszél. A tabáni tabáni hóhemvagány hó hemvagány azonban azo nban nem ijedt meg tőle, csak felröhögött, majd továbblépve bal markával elkapta a felé lendülő piszkavasat, és könnyed csavarintás csavar intással sal kitépte azt Fecska kezéből.  – Ne féltékenykedjél, féltékenykedjé l, r ima – nevetett ne vetett rá Totyó. Totyó . – Most Mos t ugyan ug yan r anda a képed, a szétvert szétver t or o r r od meg csálé, de azér’ rád is sor t kerítün kerítünkk még regg r eggelig. elig.  – Min a há’mat kip’óbá’juk kip’ó bá’juk – ugr ug r o tt talpra a befáslizo befásli zott tt állú Kese, ám á m amikor amiko r mohó mo hónn meg akarta akar ta nyalni az ajkát, a fájdalomtól nyomban visszarogyott a székre. – Hogy roha’na meg min’en cipész, aki vasalt orrú cipőt fundál a bá’óknak.

 – Ne r íjj mán, inkább segíts seg íts levetkeztetni ezt az urak ur ak r imáját imáj át – or dított r á Totyó, Totyó , majd kését továbbra is Annára szegezve, a sarokba húzódó lány felé lépett. Cili ekkor már a spór mellett állt, és épp felnyúlt, hogy a falról leakasztott, vasból készült palacsintasütőt megkaparintva induljon rohamra, mikor Fecska ismét a hóhemvagányok és Anna közé perdült. Most nem húzta ki magát, sőt inkább öregasszony módjára meggörbítette a hátát, és miközben loncsos haja a szemébe hullott, bal karja magasra magasr a lendült, egymással kereszte ker esztezett zett mutatómutató- és középső kö zépső ujját pedig Totyó képébe nyomta.  – Te del o Del tuke inke but dukh, nasule modosa, bibaxtyasa, slabaripasa, nasvalipasa, maripasa, brigasa, shurienca, ratasa, maripenca, ruvanca, hircoenca, hircoenca, but meripenca! T’aves bibaxtalo!{377} A cigánylány hangja egyre mélyült, s végül már úgy hörgött, nyögött és nyüszített, mintha a torkából ezer démon bömbölne rá a világra. Még Cilit is kirázta a hideg, pedig ő már nemegyszer volt szemtanúja annak, annak, hogy hog y Csurár Fecska miként r émíti halálra babonás kuncsaftjait. kuncsaftjait. A hátborzongató előadásnak most is meglett a hatása. Kese levetette magát a székről, és ülepén csúszva-mászva egészen a bejárati ajtóig hátrált, miközben már-már kislány módjára sikoltozott:  – Hagyd ő’et ő ’et békibe, tes’vér! tes’vér ! Nem Nem kell a cigány cig ány átok, elég a ma’am baja! Totyó holtsápadt arccal, egész testében remegve bámult a banyává változott Fecskára, aki még mindig keresztezve tartotta tartotta ujjait. ujjait. Ő is a Tabán tanulatlan, tanulatlan, ősi varázslatokban hívő nyomor nyomo r ultjai közül származott, így jól tudta, hogy az imént ráolvasott átok akkor szabadul el és tapad a lelkére letéphetet letéphetetlenül, lenül, ha a cig ánylány szétnyit szétnyitja ja a saját csontjából, húsából, vér éből való, eleven el even kötést. kötést.  – Csihadj, te büdös szuka! – szólt szó lt a hóhemvag hó hemvagány ány rekedt, r ekedt, alig hallható hango hang o n. – Tartsd maga ma gadban dban a gonoszt, és akkor nem bántalak egyikőtöket sem. Fecska állati állati morg mo rgást ást hallatott, hallatott, és még feljebb emelte a kezét.  – Jó van mán, maradjá mar adjá veszteg – lépett hátra Totyó, Totyó , elhajítva elhají tva kését, hogy hog y felszabaduló felsza baduló jobbjával jo bbjával keresztet vethessen. vethessen. – Én most mo st ide leülök, és többé szót se szólok szó lok veletek. veletek. Az éjszaka hátralévő része teljes csendben telt. Kese nem mert elmozdulni az ajtótól, aminek a hátát vetette, így a hideg kövön ülve nyomta el az álom, míg a társa az asztalra borulva hortyogott.  – Hol mar ma r adnak el ilyen i lyen sokáig so káig?? – súgta súg ta ismét Anna. – Nézd, odakinn odaki nn már pirkad. pir kad.  – Könnyen lehet, lehe t, hogy hog y megfo meg fogták gták őket ő ket – felelte Cili, épp csak lehelve l ehelve a szavakat. sza vakat.  – Akkor Akko r most mo st mitévők mitévő k leg le g yünk? – A sváb leány óvatos óva tos pillantást pill antást vetett vetett az alvó hóhemvag hó hemvagányo ányokr kra. a.  – Ha felébrednek, felébr ednek, nappali fénynél f énynél már má r az átoktól átoktó l való r etteg ettegés és sem hőköl hő költet tetii vissza a gazember ga zembereket. eket.  – Tán megkötö meg kötözhetnénk zhetnénk őket őke t – töpr töpr engett eng ett Cili, ám elég volt vo lt a rémült r émült Annára Annár a néznie, ho gy tudja, ez a terv kivitelezhetetlen. Odakinn ajtó nyílt és csukódott. Kloiber Karcsi, a lakatossegéd indult munkába. Tisztán hallották cipői koppanását az udvar kövezetén, majd az alacsony ablakon túl látták is elhaladni. Kezében zörrent a kiskapu kulcsa, és valami buta kuplét dúdolgatott, míg csak meglepett kiáltás nem hagyta el a torkát. A zajra Kese megriadt és zavart képpel kiegyenesedett, majd fájdalmas üvöltést hallatva zuhant előre, mivel a bejárati ajtó iszonyú erővel csapódott a hátába.  – Mi a ros r osseb seb van itt? – hallo tták tták meg Ciliék a csupán félig fél ig tárt bejár aton túlró túlr ó l Mück Már Márii izga iz gatott tott hangját. – Vigyétek már az útból, akármit is raktatok ide. Beszédem van veletek. Képzeljétek, a Hül mama… Míg idáig ért, folyvást az ajtót taszigálta, újabb és újabb kemény ütéseket mérve a kínjában veszettül óbégató Kese hátára. Totyó, akit a ricsaj szintén felébresztett, röhögve sietett komája segítségére, és megragadva annak karját, talpra rántotta őt.  – No, most mo st már m ár g yöhetsz, yöhe tsz, te lepcses – tárta ki Mück Mári Már i előtt elő tt az ajtót. – Mondjad, mi van a Hül naccságával?  – Hogy Hog y vele? – hökkent hö kkent meg a kislány, ki slány, aki a két hóhemvagá hóhemva gányr nyraa egyáltalán eg yáltalán nem számíto sz ámított tt..  – Az engemet eng emet is érdekelne ér dekelne – vigyor vig yor gott go tt a küszöbr küszö bree lépve Kloiber Kloi ber Karcsi –, mer ez a fruska fr uska az előbb úgy úg y ront ro ntott ott be a kiskapun, kiskapun, hogy majd feldöntött fel döntött,, kérem alássan.

 – Kérjed Kérj ed máshun – csapta az inas or r ára ár a az ajtót Totyó, Totyó , majd átkarolva átkaro lva és csontro cso ntroppantó ppantó erőve er ővell magához magáho z vonva a konyhába terelte Mári Márit. t. – Te meg beszélj sebesen, hol van a gazdasszonyod? g azdasszonyod? A kis mindenes szeme ijedten rebbent körbe. Kérdőn nézett Cilire, Anna tekintetét kutatta, és választ várt volna a közben felr iadt, és keresztbe tett tett ujjait készenlétben készenlétben tartó Fecskától is, de hiába.  – Toljad Tol jad a hadovát, hado vát, vagy vag y legalább leg alább köpkö djél bötű bö tűtt – r ázta meg Totyó. Totyó . – Jártam Jár tam ám én oskol os kolába ába úgy három hár om esztendőn át, szóval ki tudom tudom silabizálni, ha kell.  – Hül mama… mama … – kezdett bele ismét bizonytalanko bizo nytalankodva dva Mári, majd hirtelen hir telen valami cikkant a szemében, és lerázva magáról a férfi karját, szembefordult vele. – Kend kicsoda?  – Ő a T’o T ’ombitás mbitás Totyó – mutatta mutatta be cimbor cimbo r áját Kese, bár nem kérte kér te rá senki. senki .  – Na, akkor jól jó l van, mer ’ éppeg magának mag ának hoztam ho ztam izenetet – emelte magasba mag asba állát áll át Mück Mück Mári, hog ho g y a hóhemvagány hóhemvag ány szemébe nézhessen. nézhessen.  – Nekem-e? – bámult bámul t a férfi, férfi , és homlo hom lokán kán a gyanakvás g yanakvás ráncai r áncai gyülekeztek. g yülekeztek.  – Ha maga mag a a Trombitás, Tro mbitás, aki azért azér t van itten… – Mári várako vár akozó zónn elhallga elhall gatott, tott, és nem is kellett kelle tt csalódnia, mert mer t a reggeli reg geli szómenésben szenvedő Kese újfent csak megadta a szükséges választ: választ:  – Mer’ Mer ’ hogy hog y mi vi’ázunk vi’ ázunk a három hár om jányra, jányr a, me’ a po’tára, po’tár a, mi’ a naccsá a haza nem ne m ér.  – Stimmol! Stimmo l! – bólintott ból intott Márika, hogy hog y majd legur leg urult ult a feje. – Akkor hát maguknak mag uknak szól szó l az izenet, miszerint rögvest szedjék a lábukat és mészeljenek, amerre látnak, de lehetőleg Debrecennél ne közelebb, mer’ hogy általános lebukás van folyamatban, oszt a hék, ha itt tanálják kendteket, akkor sze’rusz világ, vas lesz a karperecük. Több se kellett a két hóhemvagánynak, kabát, kalap után kaptak, és oly sebesen elszeleltek, hogy Totyó még a földre ejtett kését is hátrahagyta. A lányok alig győzték kivárni, míg Mári, aki kulcsával az utcára kiengedte őket, a kiskaputól visszatér. Amint ismét a konyhába lépett, egyből körbefogták, és szinte egyszerre kiáltottak rá:  – Mondd már, mi történt tör tént a Filiben? Filibe n?  – Hát csak annyi – r o gyott gyo tt kimerülten kimer ülten a legkö leg közelebbi zelebbi székr s zékree Mári, és egy eg y szuszra szuszr a mondta mo ndta –, hogy hog y a Hül mamának örökre kampec doloresz{378}, mivel három emeletet zuhanva megmurdelt szegény, úgyhogy immár szabadok szabadok vagyunk. vagyunk.

18 Csibész a sárban  Buda, 1900. október 17. tehát ,  hogy minden ügy, amiben a segítségedet kértem, végső soron egyetlen kéz  –  Azt mondod tehát, műve? – gyűrte arcát kétkedő fintorba Rudnay Béla főkapitány, két ujjával idegesen tépkedve kicsinyke szakállvonalát az álla közepén.  – Félr Fél r eértet eér tettél, tél, méltósá m éltóságo goss uram ur am – nézett fel r á ültéből ü ltéből Ambróz Ambr ózyy bár bá r ó . – Nem egy eg y, inkább i nkább két, sőt ső t ha a sejtésem helyes, három háro m kéz műve.  – Bűnszö Bűnszövetkezet? vetkezet? – meredt mer edt r á a székesfővár székesfő város os első r endőr endő r e, majd újrakezdte újr akezdte ablaktól falig és onnan vissza tartó útját az irodájában. Richárd és én a vendégeknek szánt három szék közül kettőt foglaltunk el, előttünk parádézott Rudnay, miközben vagy a padlót bámulta a lába előtt, vagy megtor panva bele-belepillantott bele-belepillantott az íróaszt író asztalár aláraa halmozott halmozo tt aktákba, aktákba, amiket a villából hoztunk el neki.  – Bizonyo Bizo nyoss vagyo vag yokk benne, hogy hog y a gyilko gyi lkosság sságoka okat… t… – fog fo g ott bele ismét a magyar mag yarázatba ázatba Ambró Ambr ó zy báró, ám megakasztva saját gondolatát, inkább átfogalmazta azt: – Nem, inkább hívjuk őket bérgyilkosságoknak! Ez így pontosabb. Tehát a fennálló közvetett bizonyítékok alapján immár világos, hogy a hat bérgyilkosságot és egy gyilkossági kísérletet, mely szerencsére meghiúsult, két ember hozta tető tető alá. Egyikük Egyikük Vör ös János ügyvéd, üg yvéd, aki tavaly tavaly májusban vette vette át Országh Or szágh Guth G uthyy Benő ól menő praxisát. A másik bizonyos Rimély-Repich Ferencz, alias doktor Kalimurti, aki polgári foglalkozását tekintve banktisztviselő, ám emellett a báró Mikos János által alapított Országos Spiritiszta Szövetség titkáraként is tevékenykedik. Rudnay az íróasztaláról két vékony aktát vett a kezébe, és miközben felénk fordult, beléjük lapozott. Ülőhelyemről csak a dossziék fedlapját láthattam, de ennyi is elég volt hozzá, hogy tudjam: Vörös Vör ös és Repich személyi adatait adatait tanulmányozza. tanulmányozza.  – Ez teljességge teljesség gell felfog felfo g hatatlan hatatlan – tört tör t ki végül vég ül Rudnayból az inger ing erült ült értet ér tetlenség lenség.. – Az egésznek eg észnek semmi értelme, kérlek.  – Pontosan Ponto san mire mir e gondo go ndolsz? lsz? – kérdezte kér dezte Richárd, Richár d, nyugalmat nyug almat erő er ő ltetve mag m agár ára, a, ami egyáltalán eg yáltalán nem lehetett könnyű, hisz mióta a Látványosság kávéházban hírt kaptunk Vörös ügyvéd eltűnéséről, az én morc bárómban egyre nőtt a feszültség. „Ez már a végjáték! – kiáltotta akkor, és felugorva a kabátjáért rohant. – Ha nem sietünk, végül lemaradunk róla, és akkor bottal üthetjük a gazemberek nyomát!” Így aztán kapkodva búcsút vettünk a meghökkent Renée-től, és átengedve Richárd bérkocsiját a szerkesztőségbe induló Tarján Vilinek, mi ketten a Kölberrel előbb a villába hajtattunk, hogy magunkhoz vegyük az aktákat, majd a főkapitányságra mentünk, ahol Ambrózy báró addig üvöltözött a szerencsétlen ügyeletes fogalmazóval, míg az végre hajlandó volt Rudnayért lovasrendőrt meneszteni. Ezután csak vártunk és vártunk, ezredszer is átbeszélve a bűnügyek minden részletét, míg a feldúlt főkapitány nagy sokára be nem futott, első mondatával alaposan leteremtve az én makacs bárómat, amiért elrángatta őt az angyalföldi mészárlás helyszínéről. Csak akkor békült meg kissé, mikor Richárd szép sorjában elé tárta mindazt, amit a ránk bízott ügyek kapcsán találtunk, ám kétkedése tovább sem csitult.  – Azt kérded, kér ded, mire mir e gondol go ndolok ok?? – kezdte újra újr a a szakállát szakáll át tépkedni Rudnay Béla. – Hát arr ar r a, kérlek, kér lek, hogy nem értem a dolgot. Mi haszna volna egy jól menő ügyvédnek abból, ha zsidó varrólányt, orfeumi kasszírnőt vagy épp messze vidéken élő öregcselédet ölet?  – Hisz mondtuk mo ndtuk már – szakadt ki belőlem belő lem a szó hirtelen, hir telen, mert mer t ő szintén dühített a főkapitány fő kapitány fafejűsége. – A varrólány egy polgármesternek, a kasszírnő a csaló pénzügyi titkárnak, az öregcseléd pedig a hatalmas földbirtokokra ácsingózó örökösnek volt útjában. Mindnek volt kapcsolata

Vörössel, vagy legalábbis a Guthy-féle ügyvédi irodával, tehát megbízhatták őt azzal, hogy bármi áron állítsa félre az őket zavaró személyeket.  – No és a bécsi festő?! – bökö tt r ám vaskos vasko s ujjával Rudnay, Rudnay, mintha azt jelezné: „Most megfo meg fogtalak, gtalak, te kis kotnyeles!” – A búcsúlevél rá a tanú, hogy ő maga akart öngyilkosságot elkövetni, ám mielőtt megtehette volna, egy számára ismeretlen ferenczvárosi szatócs verte agyon. Tán ezt is a Vörös intézte? intézte? Ugyan miér t, kérdem én?!  – Ezt – csaptam mérge mér gesen sen csipkekesztyű csipkekes ztyűss kezemmel kezemm el a térdemr térdem r e – még mi sem tudjuk, de a rendszerbe valahogy mégis még is beleillik.  – A r endszerbe, endszer be, ami ezer megválaszo meg válaszolatlan latlan kérdéstől kér déstől likas – legyintett leg yintett Rudnay. Rudnay. – Legalább Lega lább azt mondja meg nekem nekem valaki, hog hogyy volt képes képes Vörös Vörö s gyilkosságra gyilkosságr a bírni olyan o lyan embereket embereket,, akik korábbi életükben mindvégig rendes, becsületes, dolgos életet éltek? – A főkapitány ismét az akták közé túrt, szétdobálva azok lapjait. – Tessék, itt ez a Lovich Antal! Családos ember, fényképész, soha a törvénnyel szembe nem került, erre fogja magát, és ledob az emeletről egy varrólányt. Vagy ez a kocsmáros, a Halaska Ferencz. Tudjuk, hogy gyakran látogatta a tabáni rosszlányokat, de hát ki nem ár manapság manapság bordélyba, bo rdélyba, ha egészséges egészséges és férfi? fér fi? Nem bírtam ki, muszáj volt röpke pillantást vetnem az én bárómra, aki azonban rezzenetlen arccal ült tovább. tovább. „Vajon „Vajon ő is…?” – merült fel bennem a pajzán kérdés, amit végig sem mertem mer tem gondolni. go ndolni.  – Na és ez a Laufer Mór? Mór ? Szerencsétlen Szer encsétlen kis szatócs a Ferenczvár Fer enczváros osból ból,, aki egy eg y szép nap kapja magát, elkirándul a Nagyszigetre, és agyonver valakit – dühöngött tovább Rudnay, utolsóként egy fess katonatisztet ábrázoló fotográfiával fordulva felénk. – Kasztner Imre főhadnagyot pedig már megemlíteni is alig merem. Jó, a kártyaadósságai tönkretették a karrierjét, ezt elismerem, de a végső züllést elkerülve végül a bátyja révén remek állást kapott. Hát hihető, hogy ez a nyílt tekintetű, nemes kiállású férfiú csavargónak öltözve Ausztriába megy, hogy ott meggyilkoljon egy kocsmai kézicselédet, akit azelőtt sohase látott? Ugye, hogy nem! Hát erre mondom én azt, kérlek, hogy a ti furmányos rendszeretek bizony érthetetlen. Ambrózy báró elgondolkodva nézett a főkapitány feldúlt arcába, majd felállt, sétapálcáját a székének támasztotta, és az íróasztalhoz lépve Repich aktáját dobta az összes többi tetejébe. Ezután oly nyugodt, ám mégis metszően rideg, kimért hangon szólalt meg, hogy szinte beleborzongtam.  – Hangay kisasszo kis asszony ny és én sosem so sem állítottuk, áll ítottuk, hogy hog y Vörös Vör ös ügyvéd üg yvéd vette volna rá r á ezeket az ember eket a bérg yilkosságr yilkosság r a. Ezt a feladatot a bűnszövetkezet bűnszövetkezet másik tagja, Repich Ferencz végezte el, méghozzá még hozzá doktor Kalimurtiként. A tények szigorú dolgok, méltóságos főkapitány úr. Azokat akkor sem veheted félvállról, ha közben folyton azon jár minden minden go ndolatod, ndolatod, hogy hog y ha nem rázol r ázol le minket mihamarabb, akkor elkésel a Kaszinóból, ahol hamarosan nyílik a kártyaasztal. A szobában megfagyott a levegő. Ambrózy báró épp most vádolta meg a főkapitányt azzal, hogy obban érdekli őt a máriás, mint a gyilkosságok felderítése. Ez cseppet sem volt tréfadolog, hisz ennél sokkal enyhébb sértések miatt is párbajoztak már olyanok, akik korábban jó barátok voltak. Rudnay álla megfeszült, asztalra támaszkodó ujjai kifehéredtek, és tisztán hallottam, hogy néhány pillanatra még lélegezni is elfelejtett. Már épp arra készültem, hogy valami buta női csicsergéssel –  bár az ilyesmi nehezen jön a számra – oldjam a rettenetes feszültséget, mikor az én szenvtelenül merész báróm báró m ismét megszólalt: megszólalt:  – Te kiváló r endőr endő r vagy, vag y, Béla – mondta, mo ndta, egye e gyenesen nesen Rudnay dühtől r ángó áng ó arcába ar cába nézve. – Olyan, aki képes minden egyéb társadalmi, politikai kötelezettséget és csábító szórakozást a háttérbe szorítani, hogy egyetlen dologra, a bűnösök felkutatására összpontosítson. Most csak annyit kérek tőled, tedd tedd meg ezt a kedvemért, és áldozz ránk r ánk a figyelmedből figyelmedbő l húsz percet! A főkapitány fő kapitány katonásan katonása n biccentet bicce ntett.t.  – Úgy legyen! leg yen! Azt hiszem, nem sikerült magamba fojtanom megkönnyebbült sóhajomat, mivel Rudnay tekintete

felém villant, és ajka szegletében röpke mosoly jelent meg. Ezután ismét komoly ábrázatot öltött, majd széles karmozdulattal íróasztala mögé invitálta a bárót, aki ezt el is fogadta.  – Hangay kisasszony, kisasszo ny, ha kérhetem kér hetem – nézett r ám Richárd, Richár d, és én r ögvest ög vest értet ér tettem, tem, mit vár tőlem. tőlem . Felálltam a helyemről, és magam is az asztalhoz lépve fürge kézzel rendezgetni kezdtem az aktákat úgy, miként az épp elhangzó elhang zó szavak azt kívánták. kívánták.  – Halljam hát, szer sze r inted miféle mifé le bolon bol ondd log lo g ika áll a háttér háttérben ben – pillantott pilla ntott Rudnay a bárór bár ór a, immár immá r teljes figyelemmel.  – Valójában aló jában a dolo dol o g cseppet sem bonyo lult – felelte felel te Richárd. Richár d. – Hosszas és apról apr óléko ékoss munkával Hangay kisasszonynak és nekem sikerült kiderítenünk, hogy a hét eset legtöbbjében a ma reggelre eltűnt ügyvéd keze nyoma fellelhető. A trieszti kávésnak, Garba főosztályvezetőnek, a rozsnyói polgármesternek és az Ausztriában meggyilkolt kocsmai kézilány főnökének, bizonyos Alfonz Schaubächer gazdag vendéglősnek egyaránt a Guthy-féle ügyvédi iroda volt a budapesti jogi képviselője.  – Na és a maradék mar adék három hár om eset? Azokba hog ho g y kevered kever ed bele Vör Vö r öst? ös t?  – Én sehogy seho gy – utasította vissza a burkol bur koltt vádat Ambró zy báró bár ó . – A tények viszont viszo nt nagyo nag yonn is belekeverik. Az öngyilkos orfeumi titkár korábban több zavaros ügyben kérte ki Guthy Benő tanácsát, tehát feltételezhető, hogy mikor a kasszírnő leleplezte üzelmeit, ismét csak onnan, egész pontosan Vöröstől kért segítséget. Ez történt a vitás örökösödési per kapcsán is. Mint a bírósági feljegyzésekből kitűnik, a vagyonért küzdő Nagy Ákos földbirtokos Vöröst kérte fel védőjének, ám végül a dologból nem lett semmi, hiszen a vád tanúját, az öregcselédet, aki Nagy ellen vallott volna, még a tárgyalás előtt agyonlőtték.  – Érdekes Ér dekes – bólog ból ogatott atott Rudnay, Rudnay, ujjával ujj ával az asztallapo asz tallaponn dobol do bolva. va. – Ezek szer int csupán eg e g yetlen ügy üg y maradt, amiben Vörös kéznyoma nem kimutatható, és ez a bécsi festő esete, aki nálunk akart öngyilkos lenni.  – Ez tévedés, főkapitány fő kapitány úr – szóltam szó ltam közbe. köz be. – Tarján Tar ján Vili a nyomo nyo mozati zati anyagokba anyag okbann r átalált egy eg y feljegyzésre, mely bizonyítja, hogy Berczik a halála előtt felkereste a Guthy ügyvédi irodát, hogy végrendelkezzék.  – Nocsak No csak – vonta vo nta fel szemöldö szemö ldökét két Rudnay. – Azt azonban azo nban még mindig nem értem, ér tem, miként m iként vette r á Vörös Vör ös a szer encsétlen encsétlen gyilkosokat, gyilko sokat, hogy elkövessék elkö vessék szörnyű ször nyű tettü tettüket. ket.  – Már említet emlí tettem, tem, hogy ho gy ezt a feladatot felada tot Repich végezte vég ezte el, méghoz még hozzá zá doktor dokto r Kalimurti, Kalimur ti, a misztikus csodadoktor bőrébe bújva – mutatott az általam sorba rakott fotográfiákra Ambrózy báró. – Íme a gyilkosok: Laufer Mór szatócs tüdőbajos, Pach Eugén, aki a trieszti vonaton lelőtte a gyereket, őrült, Ruppa Mári Máriaa cseléd agytumor tól szenvedett, szenvedett, Lovich Lovich Antal ideggyenge idegg yenge és a megvakulás m egvakulás küszöbén álló fotográfus volt, Halaska Ferencz kocsmáros vérbajban halt meg, Baranyai Erzsébet pedig, akinek végül nem sikerült megmérgeznie Mahovecz Irén kasszírnőt, szintén bolond.  – Hát a Kasztner? Tudtommal Tudtom mal ő erős er ős,, egészség egé szséges es férfi fér fi volt. vo lt.  – Való Valóban ban – értet ér tettt egyet Ambróz Ambr ózyy báró. bár ó. – Ő az egye e gyetlen, tlen, aki kilóg kil óg a sor so r ból, bó l, és akit aki t utó utó lag a tettesek tettesek közül meggyilko meg gyilkoltak. ltak. Úgy sejtem, Kaszt Kasztner ner valódi való di bérgyilkos bérg yilkos lehetett. lehetett. Nem a halálos, vagy leg alábbis végzetes betegség elől menekülve, és nem is őrületében vállalta egy számára idegen ember megölését, megö lését, hanem hanem pusztán a pénzért.  – Aha! – kiáltott kiálto tt fel Rudnay. Rudnay. – A pénzért, pénzér t, amit a többi elkövető elkö vető nem saját magának, mag ának, hanem a családjának adatott adatott át. át. Így gazdagodo gazdag odott tt meg váratlanul Laufer szatócs és Lovich fényképész famíliája, Halaska kocsmáro s özvegye özveg ye és Ruppa Ruppa Mári Máriaa kisfia is, akit a nagyszülei azonnal Amerikába vittek. vittek.  – Pach Eugén kémiatanár és Baranyai Bara nyai Erzsébet Erz sébet kasszír nő viszont viszo nt valószínűleg való színűleg még pénzt sem kapott, hisz elég őrültek voltak ahhoz, hogy anélkül is teljesítsék a delejes tekintetű Kalimurti doktor parancsát – szólaltam meg végre én is, mire a két férfi úgy nézett rám, mintha elfeledkeztek volna a elenlétemről.

 – Nos, Nos , mindez mi ndez való val ó ban megg me ggyőz yőzőő – döntött dö ntött végül Rudnay főkapitány, fő kapitány, becsöng etve iro ir o daszolg daszo lgáját. áját.  – Azonnal elfoga elfo gatási tási parancso par ancsott adok ki Repich ellen, el len, és persze per sze Vör öst ös t is to to vább keressük. ker essük.  – Ne feledkezzünk meg me g a banda ba nda harmadik har madik tagjár tag járól ól sem – emlékeztett eml ékeztettem em őket. ő ket.  – Harmadik? Harm adik? – hökkent hö kkent meg Rudnay. – Miféle harmadik? har madik?  – Hangay kisasszo kis asszony ny meggyő meg győző ződése, dése, hog ho g y eme hét ügybe… ügybe …  – Nem hét – vágtam vág tam a szavába, szavába , felemelve felem elve azt az t a háro hár o m aktát, amit a Richárdtól Richár dtól átnézésr á tnézésree kapott kapo tt r égi ég i esetek közül emeltem ki –, tíz!  – Tessék? – hőköl hő költt hátr hátr a a főkapitány. fő kapitány.  – Íme – tártam tár tam elé a jeg je g yzeteimet. – A méltóság méltó ságoo s úrtól úr tól kapott kapo tt ügyek üg yek sor so r án a tanúk folyton fo lyton említést em lítést tettek egy jól öltözött, feltűnően termetes férfiról, akinek arca valamiként torz, bár egyikük sem tudta megmondani, mi hibázott rajta. Ugyanezt vallották a korábban elkövetett vízivárosi gyilkosság, a halott diák és az öngyilkos gárdakapitány esetében is. Mindnél láttak egy ilyen fickót, akivel aztán én magam is találkoztam, méghozzá doktor Kalimurti szeánszán.  – És valóban való ban torz tor z volt vo lt a képe? – kérdezte kér dezte a főkapitány főka pitány..  – Nem a szokáso szo kásoss értelemben ér telemben – mo ndtam. – Seb, heg vagy vag y más defor defo r mitás nincs r ajta, ám hiányzik hiányz ik a bal szemöldöke. Ez persze alig feltűnő, ám ha valaki futtában tekint rá, annak olyan érzése támad, hogy torz arcot lát, amivel valami nem egészen smakkol. Az irodaszolga ekkor nyitott be, így fejtegetésem félbeszakadt. Rudnay kiadta az elfogatóparancsokat, majd elnézést kért, és egyéb sürgető hivatali ügyeit intézte. Alig fél órával később aztán borús bor ús képpel lépett lépett oda hozzánk.  – Repich meglépett meg lépett – közö kö zölte. lte. – Sem a lakásán, sem a munkahelyén munkahel yén nem látták őt ő t tegnap teg nap óta, és a szeánszokra használt bérleményben sem járt. Azt hiszem, mást most nem tehetünk, mint várunk, és reménykedünk, hogy valahol fennakadnak a hálón. Én mindenesetre értesítettem a vasút- és hajóállomásokat, és a határőrségnek, sőt a bécsi kollégáknak is elküldtem a fényképüket, bár attól tartok, tartok, már rég messze messze járnak.  – Nem – sóhajtott só hajtott elgo elg o ndolkodv ndol kodvaa Ambróz Ambr ózyy báró bár ó , miközben mikö zben a padlót padló t fixír ozva oz va a fejét csóválta. csó válta. –  Szerintem még mindketten… Sőt, ha Milinek igaza van, mindhárman a városban vannak, és várnak valamire.

Későre járt, talán már este tíz is elmúlt, mikor Tarján Vilmos az Ó utcába ért. Gyalog koptatta Erzsébetváros kövezetét, fázósan húzva össze magán megviselt, többször kifordított kabátját, s mikor a Hajós utcai sarokra ért, az Operaház felől oly dermesztően jeges szél támadta oldalba, hogy a sapkájához kellett kapnia, nehogy elrepüljön. A két, egymással szemközt álló gázlámpa nem égett. Talán a viharo s téli léglö ketek ketek oltott ol tották ák ki a kékes lángo kat, kat, átsüvítv átsüvítvee a kandeláberek r epedésein, vagy a lámpagyújtogató döntött úgy, hogy ezen a kétes környéken fölösleges a gázt belobbantania. A sarkon sarko n álló Korzika Kor zika kávéház nagy kirakata kir akatablakain blakain át egyébként is úgy ár adt kifelé a fény, fény, mintha nem csupán az Ó és Hajós utca kereszteződését, de egész Pestet akarná meg világítani. Minden sarkon állt két-három nő. Némelyik igyekezett szélvédett helyre húzódni, ám akik épp férfiakkal évődtek, szemernyit sem mutatták, hogy fáznának. Egyikük fáradt, mégis sokat ígérő kacagása magasra szállt a bérházak között, majd szétporladt a közönyösen sziporkázó csillagok fényében. Tarján érezte, hogy az egyik sötét kapualjból utánanyúlnak. Felkarját néhány pillanatra hullasápadt leányujjak markolták meg, melyek körömágya lila volt a hidegtől.  – Jer velem, picikém! pi cikém!  – Ugyan már – mor mo r dult az arctalan ar ctalan végtagr vég tagraa Vili. Vili. – Nincsen nekem semmi semm i pénzem. pénzem .

 – Akkor g ebedj meg – sziszegett sziszeg ett r á a hangjábó hang jábóll ítélve jócskán jó cskán r észeg lány, és keze nem csupán elengedte, de kissé még meg is lökte a férfit. Tarján nem törődött vele. Átvágott a kereszteződésen, kikerülte a sarkon várakozó bérkocsist, aki két utcai nővel diskurált, majd belépett a kávéházba. Bentről úgy dőlt kifelé a zaj, a füst és az alkoholbűztől, testszagtól áporodott meleg, hogy szinte hátratántorodott, pedig már igazán hozzá kellett volna szoknia, hisz ezen az estén a Korzika volt a negyedik lebuj, amit felkeresett. Miután elvált Ambrózyéktól, nyomban a szerkesztőségbe, onnan pedig egy fotográfussal az eltűnt ügyvéd Baross utca 8. szám alatti lakására sietett, ahol azonban semmi többet nem sikerült megtudnia, mint amit a rendőrök már egyébként is kikotyogtak. Vörös Jánost előző nap óta nem látta senki, a szomszédai komor hallgatásba burkolóztak, és csupán az egy emelettel lejjebb lakó, kissé ütődöttnek tetsző kamaszkölyök motyogott valami „veszedelmes pofájú alakró l, aki tán az az ügyvéd úr utolsó utolsó látogatója lehet l ehetett ett”. ”. Ezek után döntött úgy Tarján, hogy nyakába veszi a várost, és végiglátogatja a bűnözők által leginkább kedvelt lebujokat. Járt már a ferencvárosi Mester kávéházban{379}, ahol a srenkerek, a Neuburger vendéglőben{380}, ahol a mészben lévő hóhemvagányok, valamint a Háromdob utcában lévő, és tán épp ezért a Három dobhoz{381} címzett „fogadóban”, ahol esténként az ország legnevesebb zsebmetszői gyülekeztek. Azt remélte, hall valamit Vörös eltűnéséről, bár ez igen valószínűtlen volt, hisz az összes ilyen helyen régtől fogva ismerték őt, így tudták róla, milyen úton jár.  – Nocsak, nocsak, no csak, a szerkesztő szer kesztő úr! úr ! – köszö kös zöntötte ntötte már is harsányan, har sányan, mi több, barátságo bar átságosan san hátba is is {382} veregette Kupfer Samu , a közismert zsibárus és orgazda, aki eme utóbbi tevékenységét csakis akkor ismerte be, ha a detektívek sikeresen rábizonyították. – Szimatolgatunk, fiatal barátom, szimatolgatunk?  – Csupán átmelegedni átmeleg edni tértem be – felelt felel t bosszúsan bo sszúsan Tarján, Tar ján, aki tisztában volt vo lt vele, hogy ho gy Kupfer harsogó kedélyeskedése valójában figyelmeztetés a kávéházban tartózkodó többi kétes alaknak: „vigyázzatok, mert spicli jár közöttünk”.  – Ha megeng meg engedi, edi, szerkesztő szer kesztő úr, lesegíteném leseg íteném a kabátját – nyúlt Vili válla felé a zsibárus, zsibár us, ám á m ő egy eg y oldalsasszéval ol dalsasszéval elhárította a kedvességet.  – Köszönöm Köszö nöm,, de inkább mag amon amo n tartom – mondta. mo ndta.  – Ugyan már, hisz tudja, hogy ho gy a Korzikában Kor zikában tilos tilo s a r ajzolás ajzo lás – vigyo vig yorr o dott el Kupfer. – Itten Itten mi egymás között vagyunk.  – Tudom, Tudo m, Samu Sam u – bólintott bó lintott az ifjú hírlapír hír lapír ó. – Miként azt is, hogy ho gy első látogatásom látog atásom óta sehol seho l nem lelem az aranyhegyű töltőtollamat, ami apámtól származó egyetlen örökségem volt.  – Hát most mo st mondja mo ndja meg, meg , édes szerkesztőkém szer kesztőkém,, miféle mifél e alakok alako k vannak? – játszott játszo ttaa a meglepettet meg lepettet Kupfer. – Egyre Egyr e csak züllik ez a váro s, és véle a szakma is. Tarján, elunva a sunyi zsibárus hamis kedvességét, szó nélkül megkerülte őt, és a rossz hír kávéház lármás közepébe vetette magát. A kicsiny asztalok körül azonban nemigen akadt ülőhely, a biliárdterembe is többen zsúfolódtak össze, mint az biztonságos lett volna – már ha az ember valóban félti zsebei tartalmát –, így végül a hosszú pultot támasztó, olykor egymást lökdöső, hangosan káromkodó káromko dó nők nő k és férfiak közé préselte be magát. magát.  – Szép jó estét a szerkesztő szer kesztő úrnak úr nak – moso mo solyo lyodott dott el Dobos Dobo s Ilon, a kiör kiö r egedett eg edett utcai nőből nő ből lett csapos, erősen hangsúlyozva Vili foglalkozását, mire a közelben beszélgetők rögtön elcsendesedtek.  – Mit kíván a szer vezetje?  – Az egy eg y stampedli r umot umo t kívánna, mer m erthog thogyy odakinn o dakinn igen ig en átfázott átfázo tt – felelt Tarján. Tar ján. – Ám a zsebem oly ol y hangosan hango san tiltakozik tiltakozik ellene, hog y mást rendelni nincs tehet tehetségem, ségem, csupán egy pohár po hár szikvizet. A pultosnő már-már sajnálkozva pillantott a fiatal hírlapíróra, majd térült-fordult, és előbb a szódát, majd a rumot r umot is a pultra koppintotta. koppintotta.  – Mondtam, hogy… hog y… – tiltakozott tiltakozo tt Vili, ili , ám a nő, nő , ki ötvenéves kor ára ár a szinte minden fogá fo gátt elhullajtotta, elhullajtotta, és az a három hár om is, ami mar adt, adt, feketén feketén meredezet mer edezettt ki sorvadt sor vadt ínyéből, ínyéből, csak leg yintett yintett..

 – Err e az én vendégem vendég em – bökött bö kött a mélyvör mélyvö r ös italra i talra..  – Nédd mán, az Ilon meg szerelme szer elmess – röhö r öhögö gött tt fel a Tarján Tar ján mellett me llett álló, álló , bor ostás os tás férfi, fér fi, kinek egyik eg yik szeme rosszul festett, hátborzongatóan rút üveggolyó volt.  – Pofádat Pofá dat béfogod, béfog od, Kutyu! – dör r ent rá a pultosnő pul tosnő,, bár harag har agja ja csak meg m egjátszo játszott tt volt. vo lt. – Annak adok ingyér italt, italt, akit kedvelek.  – Na és ebben a firkászban fir kászban ugyan ug yan mit kedvelsz? – vigyor vig yor gott go tt tovább a férfi, fér fi, aki a belváros belvár os koldusainak „királya”, vagyis azok kiszipolyozója volt, bár ezt eddig csupán egyszer sikerült a bíróságnak rávernie. – Ha nem vigyázol, még kiszerkeszt tégedet a lapjában, aztán mindenki megtudja, mekkora franka tyúk {383} votál  votál egykoro n.  – Azt bárki bár ki tudhassa akkor akko r is, ha csak engem eng em kérdez kér dez – húzta ki magát mag át Ilon, hatalmas, bár már igencsak fonnyadt keblei alá téve két tenyerét, hogy fölfelé löttyintse őket. A mutatvány többek tetszését elnyerte, hőztek és hujjogattak is, ám a nő nem törődött velük, inkább tovább beszélt: – A szerkesztő úr nálam kiérdemelte az ingyen piát, de nem úgy, miként azt az olyan mocskos alakok hiszik, mint amilyen te vagy, Kutyu. A Tarján ténsurat én azér kedvelem, mer’ lejár közibénk, fülig merülve a város szennyébe, oszt mégse ír rólunk soha rosszat. Sőt, ha szegények kerülnek a tolla hegyire, mindég megértő, rendőrt, detektívet, bírát csitító szavakat tesz a papirosra, és még csak kezdőbötű kezdőbö tűkkel kkel se árulja el soha, hogy ho gy melyikünktől jö tt a súgás, amit leír.  – Akkor hát éljen soká so ká titkaink ismerőj ismer ője, e, a firkász fir kász – röhö r öhögö gött tt fel a közeli kö zeli asztalok a sztalok mellő m ellőll valaki, valaki , és bár a legtöbben oda sem figyeltek a beszélgetés elejére, így azt se tudhatták, kiről, miről van szó, azért a poharukat mégis megemelték. Tarján Vili cseppet sem örült a váratlanul jött népszerűségnek, de mit tehetett volna mást, mint hogy félszeg mosollyal köszönte a tósztot, majd a Korzika közönségével közö nségével együtt itta itta ki italát. italát. „Ennek az estének estének már befellegzett – gondolta go ndolta közben. – Ha Ha van is itt valaki, aki tud valamit Vör Vörös ös eltűnéséről, ezután már hót ziher, hogy nem fog csicseregni.” Hazaindulni mégsem volt kedve, hisz tudta jól, hogy zsugori főbérlője októberben még nem fűti a lakást, így ruhástól kellene a takaró alatt vacognia, amíg el nem nyomja az álom. Maradt hát a meleg kávéházban, mely az utóbbi években, mióta a székesfőváros legsikeresebb bűnözői ide szoktak, inkább kocsma képét öltötte, és lassan kortyolgatva vizét nézte a züllöttséget megörökíteni akaró festők ecsetjére kívánkozó arcokat. Pirosítótól és italtól vöröslő képű kokottok, operaházi kartáncosnők, a legősibb női szakmát épp csak elkezdő, eredetileg cselédnek szánt, ám lecsúszott parasztlányok visongtak a jasszok ölében, akik között szép számmal akadt olyan is, kinek egy villa kirablása, vagy a hazafelé tartó, pénzes manusok utcasarkon való lecsapása és kifosztása éppoly hétköznapi munka volt, mint postásnak a levélhordás. Vili látta a zakók alól elővillanó kések, ólmosbotok, sőt, revolverek markolatát, és azt is tudta, miért kerültek oda azok a gyilkos szerszámok. A legtöbb bűnöző valaha irtózatos ir tózatos nyomor nyomo r ba született született gyerek gyer ek volt, a külső Váci utca, utca, a Hétház Hétház vagy a Ferencváros porontya, aki soha egyetlen tisztességes falathoz sem jutott volna a grófok, bárók, mágnások és püspökök uralta világban, ha ki nem tanulja a tolvajmesterséget. Igazi gyilkos kevés akadt köztük, mert aki ölt, annak jobb volt nyomban messze menekülnie, de hogy bármelyik percben képesek volnának vért ontani, ha az nagy zsákmánnyal kecsegtet, abban nem kételkedett. Talán a rossz ro ssz rum vagy a telefüstölt telefüstölt kávéház fülledt levegője tette, tette, az már sosem so sem derül ki, de annyi biztos, hogy Tarján Vili fél órával később a Korzika hátsó helyiségei felé vette az irányt. Emberek közt lökdösődve, kezét zsebein tartva jutott el a félhomályos folyosóra, melynek bűze már előre elezte, hogy annak legvégén található az illemhely ajtaja. A csupán két mocskos üveg petróleumlámpával megvilágított helyiség sosem volt üres. A tömény vizeletszagban most is több árny mozgott, és nem mindegyik űzött ide való tevékenységet. A bal kézre eső sarokban két ember dulakodott, s bár Vili először azt hitte, verekszenek, a halk nyögéseket hallva rájött, hogy egyikük bizony nő, aki fájdalom helyett a kéjes élvezet hangjait adja magából. Mindezzel a terem végének

csempézett csempézett falával szemben álló álló három háro m férfi fér fi fikarcnyit fikar cnyit sem törődö tör ődött tt.. Ehelyett Ehelyett nyitott nyitott sliccel mind arr ar r a vártak, hogy megszabaduljanak végre a kávéházban elfogyasztott italoktól, miközben komoly beszélgetésbe merültek.  – Mondom Mondo m én, hogy hog y hamaros hamar ostt valahol valaho l a városba vár osban, n, vagy vag y annak kör kö r nyékin nagy nag y gajdeszba {384} küldés   lesz! – bizonygatta egyikük, kinek kerek fején keménykalap billegett. – Anyám sose sirasson el, ha hazudok!  – Akkor hát hazudsz, hazudsz , Bibsi, hisz anyád már r ég megnyuvadt meg nyuvadt – bökte könyö kével o ldalba a balró balr ó l álló nyakigláb. nyakigláb.  – Jaj, komák, ko mák, hát higg hig g yetek mán nekem – siránko sir ánkozo zott tt r észegség észeg ségtől től fátyolo s hangon hang on a tömzsi kalapos. – Jó emberem mondta, hogy a Félpofájú…  – Az, amelyik amelyi k úgy öltözik, öl tözik, mint egy eg y selyemfiú? selyemf iú? – kérdezte kér dezte jobbr jo bbról ól topor topo r gó társa, fél kézzel igazgatva magán bőrmellény bőr mellényét ét..  – Csak hallja hallj a meg, meg , hogy hog y így íg y vakerálsz vaker álsz r ó la, menten megber meg beretváz etváz – figyelmez fig yelmeztet tette te a nyakigláb. nyakig láb. –  Jenő, az olyan! Aszongyák, a tabáni Ördögárokban rohadó csontvázak felit ő tette bé oda.  – A Félpofájú Félpofáj ú engem eng em nem ijeszt meg m eg – mor mo r ogta og ta a bőr bő r mellényes, mell ényes, ám a hangja hang ja másr m ásról ól árulko ár ulkodott. dott. –  Na, Bibsi, Bibsi, mondjad mo ndjad csak tovább, tovább, mit hadovált a jó embered?  – Hát csak azt, hogy hog y Jenő tegnap éccaka écca ka a Röppentyű utcában utcában jár t. {385}  – A Szalontayban Szalo ntayban ? – hör dült fel a két másik férfi. – Aztán Aztán minek?  Mázol ókat {386} keresett,  – Mázolókat   keresett, de olyanokat, olyano kat, akik nem félnek a vér szagától. szag ától.  – De hisz mind olyan o lyan – röhi r öhintet ntettt a bőrmell bőr mellényes. ényes. – Azér Azértt mázolók. mázol ók.  – A hargenoláskor {387}  ontott vér szaga más, mint ami gajdeszkor ömlik – okította a keménykalapos, aki közben elvégezte elvég ezte a dolgát, dolg át, és begombolkozva begombo lkozva hátrébb lépett. lépett. – A Félpofájú pedig, pedig , aszongyák, gajdeszhoz keresett embereket.  – No és tanált?  – Kettő Kettő t is – bólintott ból intott Bibsi, bár ezt csak az ajtó aj tó mellett mel lett álló Tarján Tar ján láthatta, őt azonban azo nban még mindig nem vette észre senki. – Az egyik valami szerb hegyi barbár, akit a csendőrök már a fél országon átker átker gettek, gettek, és most mo st éppeg éppeg a mi szép városunkban vár osunkban les zsákmányra. A másik meg a hógeros{388} Jakab.  – Hát ő tet még mindég nem akasztott akaszto tták ák fel a debr eceni spiné spi né feldar abolásáér abo lásáért? t?  – Ahhoz előbb elő bb a héknek el kéne kapniuk – legyintett leg yintett akkor akko r át a bőr mellényes, mell ényes, hogy hog y a lendülettől nekitántorodott a falnak, belelépve a lábánál csordogáló nyitott csatornába, mely arra volt hivatva, hogy hog y a szennylét a föld föl d alá továbbítsa. továbbítsa. – Hogy a r osseb!  – Szoknya Szokny a után ma m a már ne indulj, hallod-e, hallo d-e, mert mer t a cipőd cipő d bűzét még a legmátósa leg mátósabb bb franka fr anka tyúk se fogja fog ja tűrni tűrni – hahotázott a nyakigláb.  – Aztat nem mondta mo ndta az embered, ember ed, hogy hog y mire mir e készül a Félpofájú? Félpo fájú? – tért vissza az előző elő ző témához a bőrmellényes, dühösen rázogatva beázott lábbelijét.  – Aztat úgy pontra pontr a nem – vono vo noga gatt ttaa vállát vál lát a keménykalapo keménykal apos, s, aki közben kö zben mag m agaa sodor so dor ta szigar szig aretlir etliree gyújtott. – De volt vele egy kovod sem{389}  forma, csontpofájú alak is, aki annyi lóvét ígért a két mázolónak, hogy abból kitelne a fél Gellérthegy.  – Elhiszem – biccentett ravasz r avasz képpel a nyakigláb. nyakig láb. – Csak kérdés, kér dés, melyik melyi k fele. Mer ha az északi, Tabán felé eső, aminek barlangjai még mindég tele vannak rossz melkerekkel {390}  meg bicskás donaujégerekkel, akkor nem sokra megy vele. Ha viszont a déliről beszélünk, ahol egyre több a bérpalota…  – Menjél mán te a süket vakerodda vaker oddall – sértődö sér tődött tt meg hirtelen hir telen a tömzsi kis ember, és a csikket nekipöckölte a férfi hátának, ahonnan szikrát hányva hullott a padlóra. – Az én jó emberem a Szalontayból nekem sose nem hazudik! Ha ő aztat mondja, hogy a Félpofájú két mázolót bérelt, akik ölni se restek, és az úriember, aki vele volt, kész vagyont ígért nekik, ha gajdeszra vágnak valami bárót meg a nőcskéjét, akkor az úgy is van. Persze nem muszáj hinni nekem. Csak vegyétek meg

holnap délben a lapokat, vagy hallgassátok a rikkancsokat, akik majd úgyis városszerte szétkiáltják, kinek a vére folyt el az éjjel, oszt ennyi elég is lesz ahhoz, hogy… A Korzika mellékhelyiségének ajtaja irtózatos dörrenéssel csapódott be. A három jassz hökkenten kapta kapta fel a fejét, sőt, még a saro kban birkózó birkó zó párocska pár ocska is szétrebbent. Ám hiába fordult for dultak ak az ajtó felé, immár egyikük sem láthatta Tarján Vilit, aki a kilőtt puskagolyónál is sebesebben hagyta el a kávéházat, és csak az utcán döbbent rá, hogy nincs elég pénze bérkocsira – pedig most épp ezen a néhány koronán kor onán múlt a barátai élete.

Hallottam Hallottam a lépteit, ahogy kö zeledett, zeledett, és mire kettőt kettőt koppint ko ppintott ott a szobám ajtaján, aj taján, már talpon is i s voltam, vol tam, lesimítva szoknyám ráncait. Épp levegőt vettem, hogy beinvitáljam, mikor a csukott ajtón túlról meghallottam meghall ottam a hangját.  – Mili, kérem, kér em, ha nem tért tér t még nyugovó nyug ovórr a, jöjjö jö jjönn le egy eg y percr per cree az ebédlőbe! ebédlő be! Ezzel aztán az én mufurc báróm már sarkon is fordult, és leviharzott a lépcsőn.  – No és akkor akko r mi van, ha már neglizsére{391} vagyok vetkezve? – meredtem az ajtóra dühösen. –  Megg sem várja Me vár ja a válaszom, válaszo m, csak utasítgat utasítgat a pimasz. Na, de csak érjem be, o lyat kap…! kap…! Hiába volt itthon végre a báró, a villa mégis nyomasztóan üresnek tűnt. Miután elhagytuk a főkapitányságot, ahol Rudnay biztosított minket arról, hogy amint hírt kap Repichről vagy Vörösről, nyomban értesítést küld, Richárddal egyenest hazahajtattunk. Gáspár bácsi kifogta, lecsutakolta és az istállóba kötv kö tvee megetet meg etette, te, megitatta megitatta paripáinkat, s én is ugyanezt terveztem terveztem az én bárómm bár ómmal al – persze per sze a csutakolást mellőzve. A vacsora, amit sikerült összeütnöm, egyszerű volt és ízletes. Richárd legalábbis nem panaszkodott, csak elfogyasztotta mindet az utolsó morzsáig. Valóban éhes lehetett –  tán Triesztben vett magához ételt utoljára? –, ami abból látszott leginkább, hogy egész idő alatt egyetlen mukkot sem szólt. Én bezzeg helyette is csacsogtam, különös izgalommal taglalva, milyen kellemes társaságra leltem a testvérbátyjában, Istvánban, aki épp úgy szerelmese a növényeknek, miként öccse a rejtélyes rej télyes bűnügyeknek. bűnügyeknek.  – Semmi közö kö zöss nincs bennünk. Ő megnős meg nősült ült és… Mindeg Mindegy, y, ez lényegtelen. lényeg telen. Ennyi volt Richárd mogorva megjegyzése a témához. Asztalbontás után ő a kisszalonba ment dohányozni, míg én a tányérokat vittem elmosni a konyhába. Már épp arra készültem, hogy dolgom végeztével követem, és bánja kánya, még konyakot is töltök neki, ha úgy kívánja, hisz hosszú út áll mögötte, ám csalódnom kellett. Alig akasztottam helyére a nedves törlőkendőt, mikor a báró benyitott, és léptein szemernyit sem lassítva, csupán annyit vakkantott felém:  – A labor labo r ban leszek. Mit tehett tehettem em volna, vo lna, én is a szobámba vonult vo nultam, am, azzal áltatva magam, hogy ho gy ideje lesz papuskámnak a rendes heti levelet megírni, ám végül valahogy az ágyamra keveredtem, és ott heverve bámultam a plafont órákon át. Renée barátnőm persze ezt látva biztos kirángatott volna a merengésből, hogy lelökdössön az ördögfar ör dögfaragványos agványos ajtó ajtó elé, arra arr a biztatv biztatva, a, nyissak nyissak be merésze mer észen, n, és… És mi? Magam sem tudtam, mit szeretnék igazán. Örültem, hogy Richárd végre hazatért, mogorvasága azonban riasztott, és akkor este valahogy kellő erő sem volt bennem a vitához. Rossz előérzet gyötört, bár okára képtelen voltam rátalálni. Mikor Richárd végre bekopogott hozzám, örömmel ugrottam fel az ágyról, ám mivel nem várta meg a válaszomat, haragtól lángra gyúlt arccal siettem le az ebédlőbe.  – Báró úr, ön Triesztben Tri esztben feledte a jó modo mo dorr át – mondtam mo ndtam a szemébe, szemébe , mire mir e ő szór szó r akozo ako zott ttan an legyintett.

 – Meglehet. Most azonban indulno i ndulnom m kell. kell .  – Hová? – estem ki r ögvest ög vest a fúria fúr ia szerepbő szer epből.l. – Hisz Hisz odakinn o dakinn sötét sö tét éjszaka van. va n.  – Nem számít számí t – felelte felel te ő. – Anyámnak igaza ig aza van: nem tartózko tartó zkodhatunk dhatunk egy eg y fedél alatt megfelel meg felelőő gárdedá gár dedám m nélkül. nélkül.  – A távirat távira t miatt mondja mo ndja ezt, amit meg sem kapott kapo tt??  – A sürgö sür göny ny valóban való ban elkerült, elker ült, kegyed keg yed viszont viszo nt beszámolt beszámo lt a tartalmár ól – mondta mo ndta Richárd, Richár d, miközben visszalépett a kisszalonba, hogy a cigarettatárcáját magához vegye. – Lakosztály vár rám a Rémiben. Ez így íg y lesz helyes.  – Bolondság Bolo ndság – csattantam csattantam fel, magam mag am sem tudom, miféle mifé le ijedelemtől ijedel emtől hajtva. – Fenn vagyunk vag yunk a Széchenyi-hegyen. Ugyan ki látná, hogy maga m aga itt i tt marad, mar ad, vagy sem?  – Nem ez a fontos, fo ntos, Mili, hanem az elv e lv – okított o kított hűvö hűvösen sen a báró bár ó .  – Akkor hát megyek megye k befogni befo gni.. Csak ekkor vettem észre, hogy Gáspár bácsi a franciaablak mellett áll. Az öreg már átöltözött itthoni kényelmes és meleg birkabekecsébe, letéve a kocsisgúnyát, ám az úri hajtók által viselt tollas kalpag még mindig a fején ült.  – Hagyja csak – legyintett leg yintett ismét Richárd. Richár d. – Lesétálok a foga fo gasker skerekű ekű állomásái állo másáig, g, és fogo fo gokk egy eg y bérkocsit. Egyébként sem volna okos dolog ismét magára hagyni a kisasszonyt. A báró terve ellen minden porcikám kétségbeesve tiltakozott, ám tudtam jól, hogy meggyőzni őt, amilyen makacs, úgysem volnék vol nék képes semmivel.  – Szomo Szo morr ú ezt látni – jegyeztem jeg yeztem meg mégis még is halkan, mialatt mial att arr ar r a vártunk, vár tunk, hogy hog y Gáspár bácsi előhozza a báró kabátját.  – Miről Mirő l beszél? beszél ? – kérdezte kér dezte Richárd Richár d csodálko cso dálkozva. zva.  – Könnyfacsar Könnyfac saróó dolo dol o g megtapasztalni, meg tapasztalni, hogy hog y egy eg y moder mo dernn tudományokban tudományo kban jártas, jár tas, sokat so kat látott és tapasztalt tapasztalt férfiú ennyire ennyir e tart a pletykától. pletykától.  – Mondtam már, hogy ho gy itt i tt elvekrő elvekr ő l van szó, szó , Mili Mili.. Vannak alapvető alapve tő erköl er kölcsi csi nor no r mák.  – Tudtommal egyikünk eg yikünk sem készült r á, hogy hog y ma éjjel éjje l megszeg meg szegje je azokat azo kat – vágtam vág tam a szavába incselkedőn, bár azt hiszem, a hangom elárulta, hogy játékosságom az utóbbi időben csorbát szenvedett. – A környék kihalt, a szomszédos villákból aligha leskelődik bárki is, Gáspár bácsi és én pedig biztos nem értesít ér tesítjük jük a lapokat lapo kat,, ha itthon itthon mar ad.  – Kegyeddel kapcsolatban kapcso latban ebben nem vag yok olyan o lyan biztos. bizto s. „A Krisztusát neki, hát nem rám pirított! – ismertem el magamban hökkenten. – Persze, hogy Tarján Vilivel ápolt bizalmas barátságomra célzott, és szavának pengéjét az irónia mérgébe sem átallotta bemártani!”  – Eszem ágában ág ában sincs, hogy ho gy visszatartsam visszatar tsam magát mag át – for fo r dítottam neki hátat, kezemmel kezemm el a konyha ko nyha kilincsét érintve. – Ha úgy tetszik, fázzon át csontig, szedjen össze náthát, és prüszkölje tele az eljövendő hetet hetet,, ám arr a ne számítson, számítson, hogy ápolni fogom. fog om.  – Maga fél – szólt szó lt utánam komo kom o ly, mélyr mél yről ől zengő, zeng ő, szinte atyai hangon hang on –, és én ezt meg m egér értem, tem, de higgye el, biztonságban lesz. Gáspár bácsi és a kutya minden pisszre ügyel, én pedig korán reggel visszatérek, hogy…  – Ugyan már, báró bár ó úr – villantottam villa ntottam r á dühös dühö s pillantásoma pilla ntásomat,t, melybe mel ybe tán némi ném i könny is vegyült veg yült –, mit tud tud maga?! Legyen jóccakája jó ccakája a Rémiben! Azzal felrántottam az ajtót, és utat engedve a szemből jövő Gáspár bácsinak, egyenest a szobámba siettem. Ambrózy báró töprengve nézte hűlt helyem, és tudta, sőt elfogadta, hogy vannak talányok, amiket sosem lesz képes megfejteni. Csendben tűrte hát, míg az öreg cseléd felsegítette rá a kabátot, eligazgatva elig azgatva annak prémmel bélelt hajtókáját, hajtókáját, és az arany ar any biztostű biztostűvel zsebhez fogott, fog ott, üres ujját.  – Ezt se feledje itt, báró úr – szólt szó lt végül Gáspár G áspár bácsi, bekecsébő bekecs ébőll hatlövetű hatlö vetű r evolver evo lvertt húzva elő.

 – Ennyire Ennyir e r o ssz volna vol na a Rémiben a kiszolg kiszo lgálás? álás? – moso mo solyo lyodott dott el Richárd, Richár d, és nem nyúlt a fegyverért.  – Ahogy Ahog y hallo hall o m, az inaso i nasokk közül kö zül nehány nehán y valóban való ban megér meg érett ett már a bitóra bitór a – vont vo nt vállat az ör ö r eg nagy nag y komolyan –, de én most mégis az éji ordasok miatt javallanám e szerszámot. Az ifiúr, ha megbocsát, nem valami rossz gatya, hogy hetente össze kelljen varrni. Inkább tessen a szeme közé durrantani annak, aki beretvával hadonászva az ellenkezőjét meri gondolni. Legyen őkelme a likas, ne a báró úr.  – Köszö Kö szönö nöm, m, Gáspár G áspár bácsi, de a botom boto m nekem ne kem épp elég el ég – hár ította el a fegyver feg yvertt Richárd. Richár d. – Inkább tartsa magánál, mert mer t ennek ennek a háznak az igazi kincse odafönn o dafönn duzzog, duzzog , őt kell védeni. A Széchenyi-emlékút néma volt, mint a siralom völgye. Csípős szél kóricált a nyári lombját vesztett erdőben, mely a meredek hegyoldalra kapaszkodva nagy ritkán adott csak helyet egy-egy villának, nyaralónak és hivalkodóbb palotának. Ambrózy báró mélyet szippantott a friss októberi légből, majd sétabotjával az utat tapogatva indult neki az enyhe lejtmenetnek. Nyári estéken ilyenkor még számos kirándulóval lehetett találkozni, akik a Széchenyi-emlékhelyet kívánták látni, onnan csodálkozva csodálko zva rá r á a Duna csíkján túl elterülő elterülő,, kihívóan szer telen pesti pesti fényekre. fényekr e. A tél azonban, bár havat még nem hozott, szinte egészen kihalttá tette a hegyet. Nappal még csak-csak jött néhány kocsi, hintó vagy a kereskedők ember vontatta kordéja, melyre a budai pékek, hentesek, bormérők halmozták fel mindazt, amit amit a villákból tőlük től ük megrendelt megr endeltek, ek, ám sötétedés sötétedés után után a kóbor kóbo r macskák és vadon élő állatok birodalmává vált a környék. Ambrózy báró majd’ kétszáz méter megtétele után úgy döntött, inkább letér a Széchenyiemlékútról, ezzel is időt spórolva. Nem mintha máris fázott volna, ám – a mindenkori látszat ellenére  – gyűlölte gyűlö lte a magányt. mag ányt. Legalábbis Lega lábbis ezt a fojtog fo jtogatóan atóan csendes, pusztán g yalogl yalo glással ással kitölthető egyedüllétet biztosan, mely csak arra volt jó, hogy mélyre ásott, nyomasztó emlékeit előcsalogassa. A obb kézre leágazó Juliska utca, ami valójában csak egy keskeny és nyaktörően meredek kis köz volt két villa kerítése által szorongatva, sötéten ásított felé. A hold azonban rég felkelt, s most épp felhő sem takarta, így Richárd – bízva botjában és kivételes egyensúlyérzékében – nekivágott a nyaktörő ösvénynek. Félúton Félúton jár t a Karthauzi Karthauzi utca utca felé, mikor elérte elér te a jobb kézre nyíló Melinda közt, mely szemernyivel sem volt szélesebb, mint a Juliskáról elnevezett meredély. A báró önkéntelen is megtorpant, és röpke pillantást vetett a leágazó ösvényre. Tudta, hogy ha arra menne tovább, a harmadik telek az Ambrózy villa alsó széle volna. A kopasz fák ágai között még a cselédház ablakából kiszűrődő lámpavilágot is látni vélte, és ettől valahogy lomha vágyakozás fogta el. Megrögzött, ostoba szokások, begyöpösö begyö pösödött, dött, álszent er er kölcsi elő írások: ír ások: pusztán pusztán ezek tiltják, tiltják, hogy mo st a saját szobájában hajthassa hajthassa álomra álomr a a fejét. fejét. Már épp továbbindult volna, mikor a Melinda utca távolában valami megmozdult. Az acélos holdfény éles körvonalakat rajzolt, így a szemét sem kellett különösebben erőltetnie, hogy kivegye a lopakodó férfi görnyedt alakját. A báró nyomban árnyékba húzódott, majd midőn meggyőződött róla, hogy a fickó egyenest az Ambrózy-birtok felé tart, halkan a nyomába eredt. A Melinda utca kevésbé lejtett, mint a Juliska, ám alig volt szélesebb, így kocsival itt sem közlekedtek soha. A hegyről hegyr ől lezúduló esővíz eső víz középen mély ár kot szántott, szántott, kétoldalt kétoldalt viszont jól lehetett lehetett haladni, haladni, így íg y csupán arra arr a kellett kellett ügyelnie, ügyelnie, hogy a száraz avar zör gése le ne leplezze. leplezze. A férfi úgy osont, o sont, mint ki ki rókaúton r ókaúton jár. Hátát Hátát jócskán jó cskán meggör megg örbítet bítette, te, két hosszú karja szinte a sáros sáro s földet söpörte, és igyekezetében oly hangosan lihegett, hogy azt tán még a jócskán lentebb található Vaskovics vízgyógyintézet álmatlanságban szenvedő betegei is hallhatták. Tétova mozgása, ahogy a fejét hol ide, hol oda tekergette, arról árulkodott, hogy még soha nem járt ezen a környéken, legalábbis nem éjszaka. Keresett valamit, ám míg a kerítéseken belülre lesett, folyton megbotlott, és kétszer el is esett. Fojtott káromkodása messze szállt a fagyos levegőben, ő pedig rémülten húzta össze magát, m agát, mint aki attól attól tart, hogy hog y menten leleplezik.

Richárd Richárd egy öreg ö reg kőrisfa kőr isfa mögé simulva figyelte, figyelte, amint a férfi eléri az Ambró Ambrózy-b zy-birtok irtok alsó végét. A hosszú karok bizonytalankodva tapintották a kerítés vasrácsát, és a fej imbolyogva próbált szabad utat találni a belőle induló tekintetnek. A cselédházban még mindig égett a lámpa. A báró biztos volt benne, hogy reggelig nem is fog kihunyni, hisz Vén Bódis Gáspár lelkiismeretes és igen kitartó őrszem. A fák között magasodó kocsiszín és a hozzá tapadó istálló árnya eltakarta a birtok többi részét, így a férfi továbbosont, egészen addig, míg rá nem látott a villára. Végül úgy dönthetett, hogy ó helyen jár, mivel hirtelen elszánással belekapaszkodott a vaskerítésbe, és annak kőalapjára lépve, lassan felhúzódzkodo tt. tt. Ambró Ambrózy zy báró várt vár t. A betör betörőő keserves nyögéseket nyö géseket hallatva veselkedett veselkedett neki a feladatnak, kézzel és lábbal kapaszkodva a kovácsoltvas virágmintákba. Mikor deréktól fölfelé már nem állta útját a kerítés, óvatosan átemelte lábát a heggyel felfelé meredő fémlándzsákon, és lovagló ülésbe helyezkedett. Ambrózy báró ekkor vette két ujját az ajkai közé, hogy fülhasogató füttyöt hallasson. A vészjel, amit a villa minden lakója ismert, messze szállt a Melinda utcán. Válaszul nekivadult ugatás, majd ajtócsapódás és csizmás lábak dübörgő lépte jött.  – Csibész, te, fogd fog d meg! meg ! Bogi üvöltő szőrgolyóként szökkent a levegőbe. Szövet reccsent, rémült ordítás harsant, ám az Ambrózy-villa házőrzője elsőre csupán egy finom szövetből készült nadrág tenyérnyi darabját kaparintotta meg. A kerítés tetején egyensúlyozó férfi vihartépte madárijesztőként kapálózva igyekezett fönn maradni, miközben úgy óbégatott, mintha nyúznák. Mikor Bogi ismét nekirugaszkodott, hogy immár elevenebb darabot szerezzen a kéretlen behatolóból, a fickó megpróbált megpr óbált visszamászni oda, o da, ahonnan jött jö tt,, ám a keze megcsúszo m egcsúszott tt,, és ő két métert métert zuhanva puffant a Melinda Me linda út porába. por ába. Ambrózy báró sétabotjának nyele halk kattanással engedte el a faborítást, és a következő szemhunyásban acélpenge hegye bökte meg a hátán vergődő férfi mellkasát.  – Ne, kérem, kér em, ne bántsanak – vinnyogta vinnyo gta a kétbalkezes betörő. betör ő. – Az isten szerelmér szer elmére, e, én csupán menedéket keresek. Vén Bódis Gáspár lecsitította a kutyát, majd a kerítés belső oldalához lépve magasra emelte a viharlámpást, hogy jobban lássék az utcán heverő fickó.  – Kicsoda maga, mag a, és mit akar az én birtoko bir tokomo mon? n? – för fö r medt r á Ambróz Ambr ózyy báró bár ó , továbbra továbbr a is készenlétben készenlétben tartva feg yverét.  – Hisz mondtam m ondtam már, nagys na gyság ágos os úr: úr : én csupán menedéket ker esek, hogy ho gy meg ne öljenek. ö ljenek. A nevem pedig, szolgálatára… A nevem Vörös. Vörös János ügyvéd.

19  Három dörrenés  Buda, 1900. október 17.  Keszeg alkat ,  zörgő csontok. cso ntok. A sasorr alatt tollvonáshoz hasonlatosan vékonyra beretvált bajuszka. A már-már nőiesen gömbölyded állon egynapos, inkább pehelynek, semmint szakállkezdeménynek tetsző borosta. A magas homlok alatt szűk szemrések, fölötte valaha brillantinozott, ám mostanra inkább csapzottá vált, egérszürke haj. Ki gondolná, hogy így néz ki az, aki tucatnyi emberhalálért felelős?! Vörös János ügyvéd az Ambrózy-villa kisszalonjában ült, és úgy nézett föl ránk, mint egy csapdába csapdába szorult kisegér. kisegér. Nemrég Nemrég még igen ig en csinos, jómódról jómódr ól árulkodó öltönye, amit bizonyára Pest legdrágább úri szabójánál készíttetett, sárosan, gyűrötten, itt-ott szakadtan lógott rajta. Mikor elébe tettem a kínai csészében gőzölgő teát, vékony ujjaival mohón fonta körbe, ám amikor felemelve meglátta, mit kapott, beesett arcán elégedetlen fintor futott át.  – A kávét jobban jobba n kedvelem – mo m o ndta.  – Tetszik, vagy vag y sem, most mo st teát kap – néztem r á megvetően, meg vetően, sőt, ső t, iszonyo iszo nyodva. dva. – Örüljö Ör üljönn neki! A magam akaratából inkább lúgkövet hoztam volna. Vörös Vör ös szemében düh villant, és bár bár még bele sem korty kor tyolt, olt, gyorsan gyo rsan letette letette a csészét. csészét.  – Egyelő Egyel ő r e ne bántsuk az a z ügyvéd ügyvé d urat ur at – szólt szó lt Ambr ózy óz y báró bár ó , aki a szokott szo kott székén, sz ékén, keresztbe ker esztbe font fo nt lábbal ült, és a viharver t férfit tanulmányozta. tanulmányozta. – Annak Annak ellenére, hogy ho gy nem hívtuk, hívtuk, most mégis még is itt van, van, tehát a vendégünk.  – Jobb szer sz eretném etném magamat mag amat inkább olyan o lyan fogo fo golynak lynak tekinteni, akit önö k védőőr védő őr izetben tartanak. Az ügyvéd szavait hosszú csend követte. A kisszalon parkra néző, nagy ablakain túl, épp a bentről kiszűrődő lámpafény határán, sötét árny vonult tova. Vén Bódis Gáspár őrjáratozott a ház körül, h társával, Bogival az oldalán.  – Ha jól sejtem, s ejtem, beszélni akart akar t velünk – tö tö r te meg a csendet c sendet Richárd. Richár d.  – Magával  akartam beszélni, báró úr, úgy van – hangsúlyozta Vörös, oly pillantást lövellve felém, mint aki nem érti és kifejezetten helyteleníti a jelenlétemet.  – Miért kellett ehhez éjnak évadján ideoson ideo sonnia nia és lopva lo pva kerítést ker ítést másznia? mászni a? – vonta ö ssze a szemöldökét Richárd.  – Az ügyvéd üg yvéd úr – előztem elő ztem meg Vöröst, Vör öst, aki épp levegő leveg ő t vett a felelethez felel ethez – bizonyár bizo nyáraa elveszítet elveszí tette te minden vizitkártyáját, vizitkártyáját, ezért ezér t úgy dönt dö ntött, ött, önmagát jelenti be.  – Hangay kisasszonynak kisasszo nynak igazán ig azán csípős csí pős a nyelve – mér t végig végi g az ügyvéd, üg yvéd, immár im már figyelme fig yelmesebben. sebben. –  Hallottam hírét a szemtelenségének, de biztosra veszem, hogy én képes volnék őt megtanítani a jó modorra.  – Mit tudhat az illő ill ő viselkedés vi selkedésrr ől az – hallatt halla ttam am epés nevetést –, akinek vér tapad a kezéhez?  – Ölni Ö lni úri úr i módo mó donn is i s lehet l ehet – vágo vág o tt vissza Vörös Vör ös inger ing erülten. ülten. – Különben Külö nben pedig pe dig leszöge leszö gezném, zném, hogy hog y én soha nem gyilkoltam meg senkit.  – A védőbeszédr védő beszédree még r áér – hajolt hajo lt előr elő r e Richárd, Richár d, és miközben mikö zben felnyitotta felnyi totta az asztalkán álló ezüstdobozt, szivarral kínálva a férfit, szemével jelezte, hogy maradjak veszteg. – Önt bizonyára komoly indok hajtotta a betörésre. Elárulná végre, mi az?  – Tegnap Tegna p óta bujkálni vagyok vag yok kénytelen. Elhanyago Elhanyag o lt külsőmö külső mönn is láthatja, hogy hog y űzött vaddá lettem.  – Oka?  – A társaim társai m végezni vég ezni akar nak velem. velem .  – Ahogy Ahog y sejtettem sejtettem – bólinto bó lintott tt Ambró zy báró. bár ó. – Az ön lakását feldúlták, feldúl ták, és a r endőr endő r ök vért vér t is

találtak bőséggel.  – Disznóvér Disznó vér lehetett – legyintett leg yintett bosszúsan bo sszúsan az ügyvéd. üg yvéd. – Mikor kerestek, ker estek, épp nem tartózko tartó zkodtam dtam otthon. A szétlocsolt vért figyelmeztetésnek vagy félrevezetésnek szánták, hogy mindenki azt higgye, máris halott vagyok. Ez meglehetősen suta magyarázatnak hatott. Úgy döntöttem, hiába néz levegőnek ő, és kér hallgatásra tekintetével tekintetével a báró, báró , én azért sem hagyom hagyo m békén a fickót.  – Mondja csak, ügyvéd üg yvéd úr, hová ho vá lett a maga cselédje? cse lédje? Vörös Vör ös beesett arcán ideges ideg es rángás ráng ás futott át.  – Ez meg hogy hog y jön jö n ide? – kérdezte, kér dezte, persze pers ze nem tőlem, től em, inkább a bár ó tól.  – Kérem, Kérem , válaszoljo válaszo ljonn a kisasszo kisassz o nynak – intett felém a szivar jával Richárd, Richár d, oly o ly szigo szig o r úan, mintha ő maga törvény tör vényszék székii bíró bír ó volna, a kisszalon kisszalon pedig a tárgyalóterem.  – Csak nem fogo fo gokk leállni leáll ni egy eg y kislánnyal szócsatázni? szó csatázni? – tiltakozott tiltakoz ott sértetten Vö Vö r ö s.  – Hangay kisasszo ki sasszony ny az én hiányzó hiá nyzó karo kar o m – közö kö zölte lte vele Ambró Ambr ó zy báró bár ó , engem eng em is meg m eglepve lepve ezzel ezz el a kissé morbid hasonlattal. – Ha ő nincs, sosem jutottam volna még csak a közelébe sem annak, hogy önöket leleplezzem.  – Mert tán leleplezett? – Az ügyvéd egyr eg yree magabiztosa mag abiztosabb, bb, hányavetibb és ezzel együtt eg yütt pimaszabb pimasz abb is lett. – Ha most ki nem tálalok magának, báró úr, akkor ön mindörökre csak a sejtések, feltételezések és töredékes tények setét erdejében ragadna. Elismerem: megtudott ezt-azt. Annyit biztosan, hogy ómagam úgy döntsek, megtakarított vagyonkámmal a földgolyó más, lehetőleg minél távolabbi pontjára futok.  – Ez volna vo lna az a távoli pont? po nt? – néztem kör kö r ül meg m egjátszo játszott tt csodálkozással. csodálko zással. – Vag Vagyy tán eltévesztet el tévesztette te az irányt, ügyvéd úr?  – Ebből elég e lég – kiáltott kiálto tt Vörös Vör ös,, és szivarját szivar ját a hűlő hűlő teába oltva ol tva fel akart akar t állni. – Nem Nem tűr tűr ö m tovább… Ambrózy báró sétabotjának vége keményen a mellkasába döfött, visszalökve őt a pamlagra.  – Való Valóban ban elég el ég – szólt szó lt Richárd Richár d érzelem ér zelemmentes, mentes, ám annál ijesztőbb ijesz tőbb ar a r ccal. Ilyen pillanataiban pi llanataiban kissé még én is megrémültem tőle, hát még az ügyvéd, aki csak hírből ismerte az arisztokrata nyomozót. –  Elég a mellébeszélésből, uram! Ön szervezője és így bűnrészese több gyilkosságnak, amiért kötél jár. Mint képzett és tapasztalt ügyvéd, bizonyára tisztában van azzal, hogy csakis úgy kerülheti el a bitót, ha töredelmes vallomást vall omást tesz, méghozzá mégho zzá itt és most. mo st.  – Hisz épp ezért ezér t jöttem – siránko sir ánkozo zott tt sértet sér tettt önérzettel önér zettel Vö Vö r ö s, tenyerét sajgó sajg ó mellkas m ellkasár áraa fektetve.  – Jó – biccentett Ambróz Ambr ózyy báró, bár ó, ismét felvéve iménti kényelmes kényelm es testtartását. testtartását. – Akkor hát válaszoljon válaszoljon a kisasszony kérdésére!  – Mi… Mi is volt vol t az? – nézett r ám Vörös Vör ös,, tekintetében tekintetében annyi g yűlö yűlölettel, lettel, ami akár egy eg y egész eg ész háború kirobbantásához is elegendő lett volna.  – Elsőként Első ként a cselédje ir i r ánt érdeklődtem. érdekl ődtem.  – Mi van vele?  – Hát épp ez az, hogy ho gy mi?! m i?! A főkapitányság fő kapitányságon on hallo hal lott ttuk, uk, hogy hog y ő is i s eltűnt. eltűnt.  – Err ől semmit semmi t nem tudok – rántott r ántott vállat az ügyvéd.  – Igazán szomo szo morr ú – sóhajtottam. só hajtottam. – Pedig jó asszonya asszo nya volt vol t magának, mag ának, aki immár imm ár tíz éve vezette a háztar háztartás tását, át, és mint ilyen, bizonyára bizonyár a sok so k olyasmit is hallo tt, tt, amit nem az ő fülének szántak. szántak.  – Mit akar ezzel mo m o ndani? Ha vádol vádo l valamivel… valam ivel…  – Oh, O h, ügyvéd üg yvéd úr, mi m i bizony bizo ny ezer e zer bűnnel vádoljuk vádo ljuk önt – mos m osol olyog yogtam tam rá, r á, mint m int remélt r emélt áldozatár áldo zatáraa a kobra. kobr a. – A cseléd meggyilkolása… megg yilkolása… Mert hogy hog y a lakásban talált vér biztos nem disznóé, inkább az övé ö vé lehetett! …csupán egyetlen tétel a sok közül.  – Hogy Hog y a Giza Gi za meghalt meg halt volna?! vol na?! – Bármily Bárm ily fur f urcsa, csa, Vör Vö r ös döbbenete döbb enete őszintének ősz intének tűnt. tűnt. Hagytam, hadd gondoljon bele a lehetőségbe, ő pedig ezt meg is tette, és mikor végzett, nyúzott arcát kétségbeesett düh tor torzított zítottaa el. – Azok a mocskos mo cskos gazemberek! g azemberek! Hát a Gizát is…? Ez Ez bor zalom.

Richárd és én türelmesen vártunk, míg valamelyest lecsillapodik.  – Beszélni fo gok go k – döntött döntö tt végül vég ül Vör ös. – Beszélni akar ok, de feltételeim f eltételeim vannak.  – Nincs abban a helyzetben… – mondta mo ndta a báró, báró , ám az ügyvéd üg yvéd hevesen félbeszakíto fél beszakított tta: a:  – Ennek megítélését meg ítélését csak bízza r ám méltóság méltó ságod! od! Én most mo st mindent elmondo elmo ndok, k, és ha kívánják, szavaimat nyomban papír ra vethetik, vethetik, mint vallomást. Amennyiben Amennyiben teljesítik teljesítik a feltételeimet, feltételeimet, én aláír om azt, hogy bitóra juttathas juttathassák sák vele az igazi i gazi bűnösö bűnösöket ket..  – Az igazi bűnösöket?! – Azt hittem, rosszul hallok. – Úgy mondja ezt, mintha ön nem lett volna éppúgy fülig benne az egész förtelmes összeesküvésben, mint a bűntársai, akik most végezni akarnak önnel.  – Benne voltam, vo ltam, nem is tagado tag adom m – bólintott bó lintott Vör ö s, és mivel kiszár adt a szája, száj a, ráfanyalo r áfanyalodo dott tt volna az időközben idő közben kihűlt teára, teára, csak az utolsó pillanatban véve észre a benne ázó szivarcsutkát. szivarcsutkát. Felálltam, Felálltam, a tálalóról tálalór ól tiszta tiszta csészét hoztam, de hagytam, hagytam, hogy hog y a friss fr iss teát, teát, sok ügyetlen üg yetlenkedéssel, kedéssel, ő mag a töltse ki. –  Csakhogy a halálesetek gyökere, amit önök feltárni akarnak, sokkal mélyebbre nyúlik, mint gondolnák.  – Beszéljen hát, mit kíván a tör edelmes edelm es vallomásér vallo másértt cserébe. cserébe .  – Kössenek velem vádalkut, báró bár ó úr – felelt felel t az ügyvéd, üg yvéd, bor ostás arcán ar cán r avasz vigyo vig yorr r al. – Teljes amnesztiát akarok, a vagyonomat se zárolják, és engedjenek távozni a Monarchia területéről! Úgy vélem, mindez csekélyke ár azért, hogy két veszedelmes gyilkost is a törvény kezére játszok. Ambrózy Ambró zy báró fürkészőn fürkésző n vizslatta vizslatta Vöröst, Vör öst, aki pimasz moso llyal állta a tekintet tekintetét. ét.  – Ön is tudja – szólt szó lt végül vég ül Richárd Richár d –, hogy ho gy ilyen alkut én magával mag ával nem köthetek, mivel nincs hozzá felhatalmazásom.  – Hát szerezzen szer ezzen méltóság mél tóságoo d! – biztatt biztattaa az ügyvéd. üg yvéd. – Szerezzen Szer ezzen minél mi nél hamar abb!  – Reggelig Regg elig már nem tehetek tehetek semmit, semmi t, de úri úr i becsületszavamat becsületszavam at adom, ado m, hogy ho gy napkelte után első dolgom lesz Pestre átkocsizni, és Rudnayval meg az általa javallott bíróval hivatalossá tenni a vádalkut.  – Ön tehát úgy úg y véli, hogy ho gy biztos a siker? siker ? – hajolt hajo lt előr elő r e ültében Vörös Vör ös,, izgatottan izg atottan megnyalva meg nyalva cserepes ajkait.  – Igen, ezt el tudom intézni. in tézni.  – Jó – dőlt dő lt hátra elégedetten elég edetten az a z ügyvéd. üg yvéd. – Számomr Számo mraa méltóság méltó ságod od úri úr i becsületszava aranyfedezet. ar anyfedezet. Úgy hát, ha kapok egy pohárka jóféle bort, persze vérpirosat, ami egyként illik a nevemhez és a témához is, azonnal belefogok a rémes történetbe. Nem győztem ámulni a gazember magabiztosságán. A bűntársaitól valóban retteghetett, hisz tegnap óta szinte már-már a föld föl d alá bújt előlük, ám a tör vényt cseppet sem félte. A jogi jo gi csűrcsavar csűrcsavarok, ok, titkos alkuk, mocskos érdekszövetségek csataterén ő volt a győzhetetlen Napóleon, vagy legalábbis annak képzelte magát. Richárdnak kérnie sem kellett, máris sürgölődni kezdtem. Előbb a szobámba mentem, ahonnan tollszárat, tintát és jó adag üres papírt hoztam, hisz egyértelmű volt, hogy én leszek az, aki Vörös vallomását lejegyzi. Ezután a kamrából veresbort kerítettem, és miután minden szerzeményem a kisszalon alacsony asztalára került, ismét elfoglaltam a helyem, térdemre fektetve a jegyzetlapok vaskos pakkját. pakkját.  – Írja Ír ja fel, kérem, kér em, az árkus ár kus legtet leg tetejér ejére, e, hogy hog y ez itten itten a budapesti illetőség ill etőségűű Vörös Vör ös János Jáno s közköz - és váltóügyvéd, a Teréz körúti Hazai Leszámítoló- és Takarékszövetkezet igazgatótanácsi tagjának vallomása lesz – szólt hozzám leereszkedőn a fickó, kiérdemelve legszúrósabb pillantásomat.  – Egyéb r angot ang ot nem kíván? – billentet bill entettem tem oldalr ol dalraa a fejemet. fejem et. – Javasolnám Javaso lnám a Címzetes Gazember Gazem ber vagy a Bérgyilkosok Céhének elnöki posztját.  – Fölö Föl ö sleges sleg es – vágott vág ott vissza Vörös Vör ös fölényesen. fö lényesen. – Mindez már benne fogl fo glaltatik altatik az ügyvédi üg yvédi titulusban.

Az én mufurc báróm igen zordan figyelte a szóváltást. Leírtam, amit kellett, majd kérdő tekintettel eleztem, hogy immár jöhet a lényeg. Vörös János újabb szivarra gyújtott, és hátradőlve a pamlagon úgy bámult bele a go molygó mol ygó füstbe, füstbe, mintha mintha onnan olvasná o lvasná ki a múltat. múltat.  – Ha szigor szig orúan úan vesszük, az egész eg ész ügy üg y pontosan po ntosan nyo lc esztendeje, esz tendeje, 1892. július 6-án, este hét ór ó r akor ako r vette kezdetét a Zemplén megyei Olaszliszkán. Ekkor történt ugyanis, hogy az egész Monarchiában ól ismert, dúsgazdag és sikeres pesti ügyvéd, bizonyos Országh Guthy Benő tíz perc leforgása alatt családja négy tagját is elveszítette {392}. A Bodrog partján fürdőző rokonok közül először a hatéves unoka, Karsay Jánoska került bajba, akit elsodort a víz. Anyja, Guthy Benő leánya, Etelka, aki egyébként nem sokkal korábban lett fiatal özveggyé, nyomban a vízbe vetette magát, ám ő is fuldokolni kezdett. Ezt látva az ügyvéd 50 éves felesége, Gortvay Terézia szintén a Bodrogba gázolt. Végül, hogy édesanyját, valamint nővérét és annak kisfiát cserben ne hagyja, a 15 éves Gizella is követte őket.  – Mind a négyen…? nég yen…? – szaladt ki számon számo n a döbbent dö bbent kérdés, kér dés, amit az iszonyatt iszo nyattóó l megakadva meg akadva befejezni sem tudtam.  – Igen, kisasszony, kisasszo ny, mind a négyen nég yen belefulladtak beleful ladtak a folyó fo lyóba ba – erős er ősített ítettee meg Vörös Vör ös,, de hangjába hang jába cseppnyi szánalom sem vegyült. Úgy potyogtatta a szavakat, mintha csak száraz matematikai adatokr adatokról, ól, és nem egy család borzalmas sor strag stragédiájá édiájáró róll beszélne. beszélne.  – Valóban aló ban sajnálatos sajnál atos eset – mondta, mo ndta, és apró apr ó t kuncog kunco g ott. – A következményeket köve tkezményeket pedig volt vol t szerencsém szerencsém közvetlen közvetlen közelről közelr ől megfigyelni.  – Miféle következményekr kö vetkezményekree utal? – kérdezte kér dezte Richárd. Richár d.  – Arr Ar r a, báró bár ó úr, hogy ho gy Guthy Benő beleőr beleő r ült a fájdalo fájdal o mba. Persze Per sze nem egyik eg yik napró napr ó l a másikr a, és és kívülállók számára nem is túl látványosan, ám de facto{393} elveszítette az eszét. Mint bizonyára önök is tudják, én akkoriban már mellette dolgoztam, mondhatni, bizalmas munkatársaként. Felesége, két lánya és unokája elvesztése Guthyt, az addig életvidám, energikus, törekvő ügyvédet embergyűlölő, zárkózott, folyton vicsorgó szörnyeteggé tette. Korábban sem volt persze épp mimóza, hisz úgy sohasem válhatott volna jó ügyvéddé, ám a tragédia minden érzést kiölt belőle, egyedül a ragadozás ösztönét hagyva meg. meg . Guthy Guthy gyűlölte a világot, világ ot, és különösen különö sen az eleven embereket, akiknek van képük képük hozzá, hogy létezzenek, miközben az ő családja már nincs sehol.  – Lélektanilag mindez igen ig en érdekfeszí ér dekfeszítő tő – hor ho r kant fel az én egyr eg yree türelmetlenebb türelm etlenebb báró bár ó m –, ám nem értem, mi köze Guthy egykori elmeállapotának a mi ügyeinkhez?  – Nagyon Nagyo n is sok, so k, méltóság méltó ságoo s uram, ur am, nagyon nag yon is sok so k – pöccintett pöc cintettee le szivarhamuját szivar hamuját Vörö Vör ö s. – Mint mondtam, Guthy Benő emberi része a családjával együtt a Bodrog mélyére merült, minek következtében az én ügyvéd barátom és főnököm egyre sötétebb ügyletekbe vágott bele. A jog ezernyi kiskapuját, melyekhez neki univerzális tolvajkulcsa volt, kihasználva eleinte csak kisebb stikliket követett el. Értékes festményeket, műkincseket szerzett meg a magángyűjteményébe úgy, hogy hog y aláírást aláír ást hamisított, hamisított, vagy épp okmányokat o kmányokat tünt tüntetet etettt el, és ha kellett, hamis váddal börtönbe bör tönbe záratta ellenlábasát. Később az alvilág legsötétebb alakjai kezdték érdekelni. Gondosan tanulmányozta őket, aktát vezetett róluk, és ha tehette, védőként a segítségükre sietett, bár cserébe legtöbbször még egy „köszönömöt” sem kapott. Megfigyelve Guthyt végül arra a következtetésre jutottam, hogy maga a gonoszság bűvölte el őt. A tragédia után két esztendővel Benőt már semmi más nem volt képes lázba hozni, mint az, ha egy gyilkost védhetett. Az ilyen alakok érdekében képes volt akár megfélemlítést, hamis bizonyít bizo nyítékot ékot és tanúvallo tanúvallomást, mást, vagy vagy egyéb eg yéb más aljas mó dszert is bevetni.  – És ö n, uram, ur am, mint a törvény tör vény felesketett szolg szo lgája, ája, semmit semmi t nem tett? tett? – kérdeztem, kér deztem, miközben mikö zben tehetetlen düh fojtogatott.  – Édes gyer gye r mek – kacago kacag o tt fel Vör Vö r ö s, szavait Richárdnak Richár dnak címezve. cím ezve. – Hát Hát nem remek r emek kis po fa?! Azt mondja, mo ndja, a „tör „törvény vény szolgája”, szolg ája”, meg hogy hog y „felesketett „felesketett”. ”. Bizony, ilyen naiv naiv lelkeket ma már csak Erdély Er dély havas hegyei között lehet találni. Na de fordítsuk ismét komolyra a szót! 1895-ben következett be a

nagy találkozás.  – Miféle találkozás? találko zás? – ránco r áncolta lta homlo hom lokát kát Ambr Ambróz ózyy báró. bár ó. – Ki találko találkozo zott tt kivel?  – Ország Or szághh Guthy Benő lelt r á végr vég r e a maga mag a purga pur gatór tóriumba iumba vezető ösvényér ösvé nyéree – felelt felel t hamis költőiséggel Vörös. – Én akkoriban már rég sejtettem, hogy vénülő barátom egyre kevésbé éri be azzal, hogy ügyvédként mintegy kívülről támogatja a gonoszt, hisz ő maga is rémtetteket szeretett volna elkövetni, ám erre az igazi alkalom csak akkor jött el, midőn összetalálkozott a Félpofával.  – A férfi, fér fi, akirő akir ő l több szemtanú is beszámolt beszámo lt a Rudnay-aktákban, sőt három hár om egyéb eg yéb g yilkosság yilko sságii ügyben – kaptam elő régi jegyzeteimet, amiket korábban szintén lehoztam a szobámból. – Úgy írták le, mint torz arcú, rémisztő figurát, de hogy valójában mi hibádzik vele, azt egyik sem tudta megmondani.  – Ez nem csoda, cso da, hisz külö nösebb nö sebb baj nincs ninc s is vele – nevetett fel ismét i smét az ügyvéd. üg yvéd. – Csupán Csupán az egyik eg yik szemöldöke hiányzik.  – Ki ez az alak? – kér dezte Ambrózy Ambró zy báró. bár ó.  – A neve Hül Jenő. Jenő . Piti bűnöző, bűnöző , csaló csal ó , lányfutt lány futtató ató vigéc vig éc a Tabánból, Tabánból , aki azonban azo nban mindig m indig is nagyr nag yraa tört. tör t. 1895-ben valami ócska késelési ügy üg y miatt állították állították bíróság elé. Guthy Guthy ott figyelt fel rá. r á.  – Miért?  – Hülnek nem telt jó ügyvédr ügyv édre, e, és akit mégis még is kapott kapo tt,, az éretlen ér etlen volt, vol t, mint mi nt a májusi kör kö r te. Ha rajta r ajta múlik, a védencét leültették volna, ám Hül nem hagyta magát. A tárgyaláson elvette a szót a saját ügyvédjétől, és helyette oly védőbeszédet kanyarított, hogy még a bírónak is leesett az álla. A teremben Guthy Benő is jelen volt, és megtetszett neki ez a furmányos alak. Gondoljanak bele: egy sárból jött bűnöző, aki kinézete alapján rémítő, ám ezt ügyesen ellensúlyozza piperkőc öltözetével, és r áadásul esze is van. Guthynak Guthynak épp rá volt szüksége.  – De mégis mégi s mihez?  – Az évszázad legsö leg sötét tétebb ebb gyilko g yilkosság sságso sorr ozatának oz atának elkövetéséhez, elkö vetéséhez, természetesen. term észetesen. Vörös János kiitta borát, majd – mintha pincér volnék – rám se pillantva intett, hogy töltsék neki újra. „Szolgáljon ki téged a hóhér!” – gondoltam, kitekintve a mögötte sötétlő ablakon, mely előtt Vén Bódis Bódis Gáspár G áspár medvet m edveterm ermete ete vonult el ismét.  – Rendben – húzta ki mag m agát át Ambrózy Ambró zy bár ó, aki ör ö r ült, hogy ho gy végr vég r e elér el érkeztünk keztünk a Rudnay-ügyekhez. Rudnay-üg yekhez.  – Lássuk hát az első esetet, a Bécsből ö ngyilko ngyi lkosság sságii szándékkal Pestre érkezett ér kezett festő halálát, halálá t, ami tavaly tavaly januárban… január ban…  – Első eset?! – kiáltott ki áltott fel keserű keser ű derűvel der űvel Vör ös. ös . – Maga meg mirő mir ő l beszél, méltóság méltó ságos os úr? úr ? Guthy G uthy és Hül együttműködése sokkal korábban kezdődött. Eleinte persze csak kisebb stikliket, tanúk megver etését, etését, házak házak felgyújt felg yújtását, ását, iratok ellopását ello pását bíztuk bíztuk a tabáni tabáni gazemberre… gazember re…  – Bíztuk? – kapott kapo tt a szón szó n Richárd. Richár d. – Ezek szerint szer int beismer i, hogy hog y ö n is r észese volt vo lt a bűnszövetkezetnek?  – Ezt, kérem, kér em, én sohasem so hasem tagadtam – düllesztet düllesz tette te ki horpadt hor padt mellét mell ét az ügyvéd. ügyvé d. – Mint már mondtam, én Guthy Benő legbizalmasabb belső munkatársának tudhattam magam. Épp ezért számolhatok be most az ő megőrüléséről, a bűnhöz való beteges vonzódásáról és annak kiéléséről ilyen aprólékosan. Igen, én mindenről mindenr ől tudta tudtam, m, és nem, bizony  bizo ny nem jelentettem jelentettem sehol.  – Újra meg m eg kell kér deznem: miér t? – bámultam rá r á értet ér tetlenül. lenül.  – Mert az én eszem, ellentétben Guthyéval, nem ment el – vigyor vig yor gott go tt r ám Vörös Vör ös.. – A nagy nag y hatalmú, dúsgazdag és befolyásos ügyvéd gonosszal való kacérkodása igen szórakoztató, sőt mi több, számomra rendkívül kifizetődő volt.  – Az ön indítékai világos világ osak ak – vette vette vissza a szót szó t Ambróz Ambr ózyy báró, bár ó, pusztán a tekintetével tekintetével kérve kér ve engem, hogy ho gy ne szakítsam folyton félbe a múltidézést. múltidézést. – Halljuk Halljuk inkább a ko nkrét eseményeket!. eseményeket!.  – Legyen – bólintott ból intott Vörös Vör ös,, és mivel én korábban kor ábban nem tettem tettem meg, meg , hát maga mag a töltött töltö ttee tele a borospoharát. – Úgy vélem, a Guthy-Hül páros apróbb csínyeit most fölösleges volna felsorolni. Az

első évben még csak kóstolgatták egymást, azt próbálva kideríteni, mennyire megbízható és elvetemült a másik. Guthy olykor apróbb feladatokat adott Jenőnek: verje össze az épp útjában álló tanút, fenyegesse meg az ügyfele ellen vallani akaró leányt, és hasonló csip-csup botorságok. Az első igazi ig azi bűntet bűntettre tre 1897. december 10-éig kellett várni, mikor miko r is…  – Várjunk Vár junk csak c sak – kiáltott kiálto ttam am fel ismét, Richár d nem kis bosszúság bo sszúságár ára, a, és a jegyz je gyzeteim eteim kö zé túrtam. túr tam.  – Ez a dátum nekem nagyo nag yonn ismer ős. ős . Tessék, meg is van! 1897. december 10-én egy eg y bizonyos bizo nyos Partovich nevű, 18 éves gimnáziumi tanuló sokáig iszogatott a Kugli kocsmában valami fura fizimiskájú alakkal, akit korábban a környéken senki nem látott, majd visszatért a kollégiumba, és ott reggelre meghalt.  – Oh, igen, ig en, az a szegény szeg ény kölyök köl yök – moso mo solyg lygott ott minden r észvét nélkül Vörö Vör ö s. – Jenő mérge mér gett lött lö ttyint yintett ett az italába, mondhat mo ndhatni ni stílszerűen, hisz épp a híres hír es méregg mér eggyű yűjtő-per jtő-per miatt kellett kellett meghalnia.  – Erre Err e az esetre jól jó l emlékszem emlék szem – mondta mo ndta a báró bár ó . – Gárdo Gár doss Lajost Lajo st azzal vádolták, vádo lták, hogy hog y 1897 márciusában méreggel megölte a feleségét. Azt azonban nem értem, a két haláleset miként függ össze.  – Ha szabad, sza bad, bár ó úr, mindjár m indjár t megvilág meg világítom ítom – ajánlko aj ánlkozo zott tt nagy élvezettel Vör Vö r ö s. – Randa ügy, üg y, az már biztos. Gárdost valóban gyilkossággal vádolták, sőt a per során az is felmerült, hogy szeretőt tartott, akit Poros Krisztinának hívtak. Gárdos bűnösségéről akkoriban sokan meg voltak győződve, mivel kiderült, hogy a férfi furcsa szórakozásként halálos mérgeket gyűjtött. A részletekbe most nem mennék bele, inkább a tényeket sorolom. Gárdos mindenben ártatlan volt, amit rá akartak kenni. A mérgezett likőrt, ami a feleségével végzett, Guthy utasítására Hül Jenő küldte az egyébként boldogta boldog talan, lan, öngyilkosságra öngyilkosságr a hajlamos és zugivó nőnek, méghozzá egy zseniális zseniális levélke kíséretébe kíséretében. n. Mivel azt egykor én magam fogalmaztam, így ma is szó szerint tudom idézni: „Édes asszonyom, a szívem szakad, látva férje csalfasága miatti bánatát. Csak reményleni merem, hogy eme szerény ajándékom enyhítni képes mardosó mardo só szívfájdalmát. Névtelen Névtelen Hódolója” Hódol ója”  – Szóval Szóva l ezt a levelet maga mag a írta? ír ta?  – Ahogy Ahog y mondja, mo ndja, báró bár ó úr, méghoz még hozzá zá Guthy kérésér kér ésére, e, aki bizony bizo ny a jog jo g bikfanyelvén bikfanyel vén kívül máshogy máshog y fogalmazni fog almazni nem tudott. tudott. – Az ügyvéd láthatóan láthatóan igen büszke volt magára. mag ára. – Levélkém elérte a kellő hatást: a nő nyomban benyakalta a likőrt, és még aznap meghalt. S hogy miért ölette meg a neves ügyvéd az általa nem ismert Gárdosnét? A megoldás igen egyszerű, ám annál hátborzongatóbb. Gárdosnak nem volt szeretője, bár lehetett volna, mivel Poros Krisztina, az az őrült nőszemély, halálosan szerelmes volt belé. Hónapok óta ostromolta a férfit, ám az határozottan elutasította őt. Végül Poros, ki tudja, miféle torz logika alapján, Guthyhoz fordult, az iránt érdeklődve, vajon jogi úton rávehetné-e az imádott férfit, fér fit, hog hogyy az őt szeresse.  – Ügyvéd által kicsikar ki csikarni ni a szerelmet? szer elmet? Hiszen ez bolo bo londság ndság!!  – Mondtam, hogy ho gy az a nő komplett kom plett ő r ült volt vo lt – bizonyg bizo nygatt attaa vidáman csillanó csill anó szemmel szemm el Vörös Vör ös.. –  Guthy el is zavarta volna, ha Poros ki nem mondja azt a bizonyos gondolatot: „ha Gárdosné meghalna, Lajos nyomban belém szeretne.” Benővel ekkor egymásra néztünk, és én rögvest tudtam, mi következik. A jó ügyvéd bármire képes, hogy ügyfelét kiszolgálja, Poros Krisztina pedig halált akart.  – Így Íg y tették tették el az útból Gár G árdosné dosnétt – bólintott bólinto tt a báró bár ó . – No, és a diák?  – Szerencsétlen Szer encsétlen malő ma lőrr – legyintett leg yintett fancsali képpel Vör Vö r ö s. – Gárdos Gár dos természetesen termé szetesen a feleség fel eségee halála halál a után sem szeretett szeretett bele Porosba, Por osba, ezért ezér t a nő a tárgyaláson tárg yaláson ellene ell ene vallott, majd bánatában bánatában zülleni kezdett. kezdett. Bár életkora szerint nem illett oda, mégis diákkocsmákba járt, ahol hamarosan megismerkedett Partovich Zoltán gimnáziumi tanulóval, kinek rövid időre a szeretője lett. A románc azonban nem tartott sokáig, Poros ugyanis hamar ráunt a fiúra, és ki akarta őt dobni. Ám ekkor a diák megfenyegett megf enyegettee a nőt, aki kor ábban elkotyogta neki, miként ölette ölette meg ügyvédjén kereszt ker esztül ül Gárdosnét, Gár dosnét, hogy feljelenti őt a rendőrségen. Poros rémülten rohant Guthyhoz, aki viszont Hül Jenőt küldte tüzet

oltani. A diáknak azért kellett meghalnia, nehogy eljárjon a szája, és (bár erről a lapok már nem számoltak be) néhány nappal nappal később Por os Krisztina Kr isztina is eltű eltűnt a városból. városbó l.  – Talán őt ő t is…? – vonta fel szemö szem ö ldökét ldö két Richárd.  – Konkrétumokat Konkr étumokat nem tudok, de úg y sejtem, csontvázát cso ntvázát az Ördö g árok ár ok bűzös bűzö s csatornája csator nája rejtheti. r ejtheti.  – Lefoga Lefo gadom dom,, hogy ho gy a következő kö vetkező Guthy-Hül-Vör ös-féle ös- féle gyilko gyi lkosság sságrr a 1898 júniusában júniusába n került ker ült sor so r –  kopogtattam meg jegyzeteimet a tollszár agyonrágott végével.  – A kisasszonyna kisassz onynakk igaza ig aza van – nevetett fel Vörö Vör ö s. – Valójában aló jában már nem is tudom, kettejük kettejük közül köz ül kiben tisztelhetem az igazi magándetektívet. Az én morc bárómban szerencsére szemernyi önimádat sem szorult, így az ügyvéd gonoszkodó megjegyzése is lepergett róla. ró la.  – Tehát jól jó l sejtettem: sejtettem: a vízivár osi os i gyilko gyi lkosság sság is az önök önö k lelkén szárad! szár ad! – néztem Vörö Vör ö sre, sr e, aki büszkén bólintott.  – Kellemes Kelleme s nyári nyár i este volt, vol t, mikor miko r az irodá ir odánkba nkba zaklatott zaklato tt úrhöl úr hölgy gy érkezett. ér kezett. Leánynevén, Leánynevé n, Kuglics Kugli cs Rozáliaként mutatkozott be, aki akkor már régóta Schlosser Ede konyakgyáros felesége volt. Elmondta, hogy sok évvel korábban, még ifjú asszonyként szeretőt tartott, és azzal gyakorta váltott levelet. Akkor Akkoriban iban volt neki egy társalko dónője, dónő je, kinek neve… No nézd, hirtelen nem ugr ik be.  – Podolszky Podo lszky Alajosné, Alajo sné, született Wend Anna – segítet segí tettem tem ki.  – Ahogy Ahog y mondja, mo ndja, kisasszony kisasszo ny – csippentette r ám r avasz szemét az ügyvéd. ügyv éd. – Nos, ez a társalkodónő, miután összeveszett az asszonyával, aki addig minden bizalmas ügyébe bevonta őt, távozott a Schlosser-háztól, csakhogy nem üres kézzel.  – Magával vitt vi ttee a gazdasszo g azdasszonya nya szerelmes szer elmes levelei l eveleitt – tippelt tippelt Richárd. Richár d.  – Úgy van – helyeselt helyesel t Vör Vö r ö s. – Ám a lelkiismer lelki ismer et hosszú ho sszú éveken át még m égsem sem vitte rá r á arr ar r a, hogy ho gy a vaskazettában lévő, biztos helyre rejtett irományokat felhasználja. Teltek az évek, a két nő lassanként fonnyadni kezdett, és ha Podolszky úr el nem kártyázza kicsiny vagyonkájukat, hogy aztán sebesen feldobja a talpát, nejének, az egykori társalkodónőnek, tán soha eszébe sem jut belevágni a zsarolásba. Csakhogy Podolszky meghalt, özvegye pedig azon kapta magát, hogy nyomorog. Rákapott az italra, naponta sorra járta a vízivárosi pálinkaméréseket, és mikor már végképp nem volt mit a tejbe aprítania, előszedte a leveleket. Schlossernét megrémítette a zsarolás, hisz hiába telt el azóta sok-sok so k-sok év, a titkos titkos r ománc miatt a férje nyomban kipenderítet kipender ítette te volna őt ő t az utcára. Fizetet Fizetettt hát, hát, egyik levelet vásárolva meg a másik után, ám egykori társalkodónője egyre mohóbbá vált. Mikor aztán Podolszkyné új, a korábbiaknál is nagyobb követeléssel állt elő, a gyáros neje Guthyhoz fordult segítségért, aki meg is ígérte neki, hogy a baj napokon belül el lesz takarítva.  – A tö tö bbit kitalálo m – mondtam. mo ndtam. – Hül Jenő kileste a r észegen észeg en hazafelé hazaf elé támolygó támol ygó ö zvegyasszo zveg yasszonyt, nyt, és agyonszúrta őt.  – Ám elő el ő bb kiszedte kisze dte belőle, belő le, hol ho l tartja tar tja a leveleket, l eveleket, amik am ik így í gy a mi kezünkbe ker ke r ültek – egészítette eg észítette ki a történteket Vörös. – Schlosserné először nem is akart fizetni a munkáért, mondván, ő nem adott megbízást semmiféle gyilkosságra. Ám ekkor Guthy figyelmeztette őt, hogy a férje még mindig kézhez kaphatja kaphatja azokat azo kat a túlhevült túlhevült irományokat, irom ányokat, szóval végül a bevételünk bevételünk is pozitívba po zitívba fordult for dult..  – Gyönyö Gyö nyörr ű – jegyeztem jeg yeztem meg epésen. – Ezután Ezután jött jö tt az öngyi ö ngyilko lkoss gár gá r dakapitány ügye. üg ye.  – Hát ezt meg honnét honné t tudja tudja kegyed? keg yed? – hökkent hö kkent meg az a z ügyvéd. ügyvé d.  – Az utóbbi évek tisztázatlan eseteit böng észve találtam r á err er r e is, miként az előző elő ző kettőr kettőr e –  válaszoltam neki. – Feltűnt, hogy mindhárom ügyben egy torz avagy félpofájú embert véltek látni a tanúk.  – Az már igaz, ig az, hogy ho gy Hül Jenő hiányzó szemöldö szemö ldöke ke nem épp a leghaszno leg hasznosabb sabb dolo dol o g, ha valaki bérgyilkosként üzemel üzemel – ismerte el Vörö s.  – Ezek szerint szer int Szongo Szo ngott Károly Káro ly testő testő r kapitány sem ö nkezével vetett véget vég et az életének? – terelte terel te helyes helyes mederbe a szót Ambrózy báró. bár ó.

 – Már miért miér t is tette volna, vol na, méltóság mél tóságos os úr? úr ? – derült der ült fel ismét az ügyvéd. ügyvé d. – Szong ot fiatal, fi atal, rendkívül r endkívül fess, jóképű, karrierje elején álló gárdatiszt volt, akit a bécsi báltermek fenegyerekeként ismertek. Vannak szépséges kisasszonyok, akik a puszta megjelenésükkel, kecsükkel és bájukkal képesek tucatnyi férfiszívet összetörni. No, Szongot Károly ugyanez volt férfiban. Ahol csak megfordult, minden leány és asszony fejét nyomban elcsavarta, és ehhez többet nem is kellett tennie, mint megpödörnie magyaros bajszát, és összecsattintania sarkantyús csizmasarkát.  – Úgy sejtem, ez lett végül vég ül a veszte is – tapogatóztam tapog atóztam óvatosan, óva tosan, mire mir e az ügyvéd ügyvé d megint meg int csak bólintott.  – A fickó fi ckó r ö vid életében csak egyetlen eg yetlen alkalom alkal ommal mal esett igazán ig azán szerelem szer elembe. be. A nőcskék nő cskék jött jö ttek ek és mentek, Szongot pedig úgy válogatott köztük, mint kényes szakácsné a piaci kofa árujában. Ám aztán szemben találta magát Aliz bourbon-pármai hercegnő 17 éves leányával, Mária Albertina főhercegnővel{394}, akibe menthetetlenül belehabarodott. Mi még szinte túl sem voltunk a vízivárosi ügyön, mikor az iroda elé címeres hintó gördült, és abból Aliz hercegnő, a kétségbeesett anya lépett ki. Elmondta Guthynak, hogy a lánya szökni készül Szongottal, ami a magas rangú család nevét örökre bemocskolná, így tehát a dolgot mindenáron meg kell akadályozni. Mi törtük kicsit a fejünket, majd papírra írtunk egy akkora számot, amitől még nekünk is megremegett a kezünk. Bezzeg a hercegnő! herceg nő! Ő csak ránézett az összegr összeg r e, amit kértünk, kértünk, és szó nélkül bólintott ból intott..  – Ezek szerint szer int a kegyelmes keg yelmes asszony asszo ny tisztában volt vol t vele, ve le, miként akarják akar ják Szong otot oto t félr f élreállí eállítani? tani? –  kérdezte kérdezte Ambrózy báró .  – Ezt nem állítanám áll ítanám – mo m o ndta Vörö Vör ö s. – Az Az ilyen il yen magas mag as polcr po lcraa születet szül etettt hölg yek megszo meg szokták, kták, hogy hog y ha kimondják a kívánságukat, az hamarost teljesül. Hogy ehhez a háttérben minek kell megtörténnie, az már őket fikarcnyit sem érdekli. Aliz hercegnő fizetett, Szongot pedig főbe lőtte magát, hm, nos, persze némi segítséggel.  – Ezt is a Jenő intézte – csaptam r á a jegyzeteimr jeg yzeteimre. e. – A testő testő r laktanya egyik eg yik tisztiszolgá tisztiszol gája ja azt mondta a nyomozóknak, hogy Szongot halálának éjszakáján egy gyanúsan viselkedő, rossz arcú tisztet tisztet látott látott sietve sietve távozni, ám a vallomásával vallom ásával senki nem fo glalkozo glal kozott tt..  – Bizony, Bizo ny, ő volt vol t a Jenő, Jenő , persze per sze lopo lo pott tt egyenr eg yenruhában. uhában. – Vörös Vör ös ismét kiitta, majd teletöltött teletöltö ttee a poharát. – Ám azon az éjszakán nem csak a fess testőrkapitány, de a mi szövetségünk is majdnem rút véget ért.  – Hogyho Hog yhogy? gy? – kapta fel a fejét Richár d.  – Szongo Szo ngott kemény fickó volt, vo lt, nem hagyta hag yta magát mag át csak úgy úg y halántékon halántéko n durr dur r antani. Habár Hül előzőleg jócskán itatta őt, mikor pisztolyt emelt rá, a kapitány hirtelen felugrott, és kardjával megsebezte az álruhás tabáni csibészt. A dulakodást szerencsére senki nem hallotta, mivel egy hadgyakorlat okán a laktanya azon szárnya szinte üresen kongott. Hül igazán nagydarab barom, így nem csoda, hogy végül még vérző karral is sikerült legyűrnie Szongotot, ám amikor beállított hozzánk, rögvest kijelentette, hogy soha többé nem vállal bérgyilkosságot.  – Így Íg y akár véget vég et is érhetett ér hetett volna vol na ez a véres vér es őr ő r ület – mondtam, mir m iree Vörö Vör ö s komor kom or an bólintott. bó lintott.  – Kegyednek igaza ig aza van. Én a magam mag am r észérő észér ő l úgy úg y is hittem, hogy hog y immár immá r vége, vég e, de a sor so r s, az ég angyalai vagy vag y a pokol poko l démonai… démo nai… mindenkinek hite hite és ízlése szerint… másként másként rendelkeztek. rendelkeztek. Mintha végszóra tenné, Vén Bódis Gáspár termetes árnya ismét átvonult az ügyvéd mögött, túl a kisszalon ablakain.  – Ha nincs az özveg ö zvegy… y… – beszélt tovább Vör ös.  – Miféle özveg ö zvegy? y? – kérdezte kér dezte Ambrózy Ambró zy báró. bár ó.  – Hül Jenő anyja. Őszintén Őszin tén mondo mo ndom, m, velejéig velej éig r o mlott mlo tt,, vén boszo bo szorr kány. Miként a fia, ő is mindenféle fertőbe fer tőbe belemártott belemár tottaa a mancsát m ancsát.. Úgy Úgy hírlik, hír lik, lányokat tart saját, tabáni tabáni odújában, o dújában, akik közt a csaló tenyérjóstól a fürge kezű rajzolón át a prostituáltig bármi megtalálható. Ők dolgoznak, az özvegy meg leszedi leszedi a sápot {395}, és jól él belőle.

 – Az ilyeneket ilyeneke t miér t nem tartóztat tartó ztatja ja le a r endőr endő r ség? ség ? – néztem néz tem értet ér tetlen len harag har agga gall Richárdr Richár dra, a, mintha m intha ő bár miről mir ől is i s tehetne. tehetne. A báró helyett helyett azonban megint csak Vör Vörös ös válaszolt: válaszo lt:  – Megmo Megm o ndom én keg yednek, miér m iért! t! Mer Mertt Hüléknek meg m eg a hozzájuk ho zzájuk hasonló haso nlóknak knak a r endőr endő r ö k is a zsebükben vannak. A kisebbeket borral, pálinkával, aprópénzzel, a nagyobbakat, vagyis a kerületi kapitányokat és a detektíveket úri kéjnőkkel, drága csempészáruval, meg még ki tudja, miféle eszközökkel térítik a maguk oldalára. Ez a Hülné is ezer jó kapcsolattal bír. Mikor a fiától meghallotta, hogy a bérgyilkosságoknak vége, úgy belesajdult az a sötét lelke a jó bevétel hiányába, mint fiatalasszonyé első gyermeke elvesztésébe. Addig járatta hát elvetemült esze kerekét, míg végül elő nem ficcent belőle a terv, aminél förtelmesebbet én még soha életemben nem hallottam. Az a sápkór sápkóros os banya megszülte megszülte az élőholt élőho lt gyilkosok processusát {396}. Richárd hallgatott, és én sem szóltam semmit. Tudtuk jól, hogy Vörös Jánosba már akkor sem lehetne belérekeszteni a vallomást, ha arra maga a császár hozna rendeletet.  – Hülné ismer t egy eg y embert ember t – mondta mo ndta az ügyvéd, ügyv éd, r ámeredve ámer edve az előtt elő ttee álló pohár po hárrr a, melyben a vérszínű bor csak arra várt, hogy magába döntse. – Hogy miként jött össze vele, azt nem tudom, és soha nem is kérdeztem. Az illető közismert kirurgusként tevékenykedett, bár ehhez semmiféle orvostudományi papírja nem volt. Mégis tódultak hozzá a népek, a legalsótól a legfelsőbb osztályokig, osztályokig , mert mer t úgy hírlett hír lett,, csodatevő az ér intése és delejes a tekintet tekintete. e.  – Doktor Kalimurti Kalimur ti – mondtam.  – Alias Rimély-Repich Rimély- Repich Ferencz Fer encz – tette tette hozzá ho zzá Ambró Ambr ó zy báró bár ó .  – Szóval Szó val már m ár r óla ól a is tudnak – biccentett bi ccentett Vörös Vör ös.. – Jól van, va n, így íg y egyszer eg yszerűbb űbb lesz a magya ma gyarr ázat. Hülné Hülné azt mondta, Kalimurtihoz sok olyan beteg jár, aki könnyen befolyásolható, zavart lelkű, vagy oly súlyos kórban szenved, hogy hamarost mindenképp meghal. Mikor aztán tavaly januárban Guthyhoz beállított a Berczik…  – Berczik Berc zik Antal Antal festőművész, festőm űvész, aki azért azér t hajózo hajó zott tt Bécsből Budapestre, hogy ho gy ö ngyilko ngyi lkoss legyen leg yen –  siettem siettem elébe az adatokkal.  – Szóval Szóva l jött jö tt ez a Berczik, Berc zik, és elpanaszo lta, hogy ho gy g yógyíthatat yóg yíthatatlan lan beteg. Teljes vakság vár r á, mondt mo ndta, a, ezért ezér t végrendelet végr endeletet et kíván írni, aztán a Dunának Dunának megy, bár…  – Igen?!  – Azt is bevallotta, bevall otta, hogy hog y g yáva – kortyolt kor tyolt bele a bor ába Vörös Vör ös,, ajkán gunyo r o s félmosol félmo sollyal. lyal. –  Még az is kifordult a száján, hogy szép pénzt fizetne, ha valaki elküldené őt a túlvilágra, ahová önkezével tán sosem lesz mersze átlökni magát. Guthy erre rögvest felajánlotta a segítségét, és Hül Jenőn keresztül üzent Kalimurtinak, hogy kéne egy élőholt gyilkos. A doktor már régóta várt az első ilyen alkalomra, és épp akadt is egy a betegei közt, akit hetek óta delejes szóval készítgetett, hogy ha eljön az idő, csak a kellő irányba kelljen őt taszítani.  – Ő volt vo lt Laufer Mór, Mó r, a ferenczvár fer enczvároo si szatócs szatóc s – sóhajtottam. sóh ajtottam.  – Szerencsétlen Szer encsétlen kis verébember ver ébember,, aki pontosan ponto san tudta, tudta, hogy hog y hamaro hamar o st alulr ó l fogj fo gjaa szagol szag olni ni az ibolyát. – Vörös tekintetében közöny ült. – Mikor Hül és én közöltük vele, hogy amennyiben végrehajtja, amit kell, és aztán sírba viszi a titkát, úgy ötezer koronát kap a családja, Laufer egyetlen percig sem tétovázo tétovázott tt..  – Gondol Go ndoloo m, ö nök sem puszta szívjóság szívjó ságból ból szervezték szer vezték így íg y ö ssze a dolgo dol gokat kat – jegyeztem jeg yeztem meg undorral.  – Hát per p ersze, sze, hogy ho gy nem – kacagott kacag ott fel az ügyvéd. ügyvé d. – Az élőhol élő holtt gyilko gyi lkoso soknak knak mindig mindi g csak a bér felét ígértük, a többin pedig Guthy, Hülék és én osztoztunk. Később a dolog még jövedelmezőbbé vált, mivel szegény öreg barátom 1899 májusában kilehelte nyomorult lelkét. Helyette én vittem tovább az egész irodát, benne az élőholt gyilkosok üzletével.  – Nem is csodálo cso dálom, m, hogy ho gy képtelen volt vol t félbehag félbe hagyni yni a dolgo dol got,t, hisz a bér bé r g yilkosság yilko sság eme r endszere endszer e egyszerűen zseniális – ugrott fel székéről hirtelen Ambrózy báró, és bár én megütközve néztem rá, ő

ezt észre sem véve, lelkesülten magyarázni kezdett: – így az áldozat és a gyilkos között képtelenség bármiféle kapcsolatra lelni, hisz korábban nem is ismerték egymást, sőt legtöbbször még a társadalmi rangjuk, a vagyoni helyzetük is különbözött. Érthető, hogy Rudnay detektívjeit szinte őrületbe kergették ezek az érthetetlen, minden logikát mellőző ügyek. Szatócs gyilkolt bécsi festőművészt, pesti kocsmáros Somogy megyei öregcselédet, leszerelt főhadnagy osztrák kézilányt…  – No, abba majdnem belebuktunk – szólt szó lt közbe köz be szivarját szivar ját emelve emel ve Vörös. Vör ös. – Kasztner ugyanis ugy anis egyedül nagyobb gazember volt, mint a mi egész kompániánk. Ráadásul sem betegség, sem őrület nem szállta meg, hacsak a játékszenvedélyt nem tekintjük annak. Ő volt az egyetlen gyilkosunk, aki kizárólag a pénz miatt vállalta a kézilány megölését.  – Miért kellett annak a szerencsétlennek szer encsétlennek megha me ghalnia? lnia? – kér deztem.  – Mert szeretője szer etője volt vol t a g azdájának, azdájának , Schaubächer vendéglő vendég lősnek, snek, de mohóvá mo hóvá lett, s egyr eg yree hangosabban követelte, hogy a férfi váljon el a feleségétől, és őt vegye el. A vén kéjenc remegő tokával adta elő a dolgot, az iránt tudakozódva, miként lehetne jogi úton befogni a kézilány lepcses száját, mire én… Hiszen tudják. tudják.  – Bérgyilko Bérg yilkost st ajánlott ajánlo tt neki – találgatt találg attam. am.  – Nem, dehog deho g y – tiltakozott tiltakozo tt hevesen az ügyvéd. üg yvéd. – Sem Guthy, Guthy, sem én soha so ha nem ejtettünk ejtettünk ki a szánkon még hasonlót sem, erre esküszöm. Elég volt annyit mondani, hogy bizonyos összegért garantáljuk a biztos és végleges megoldást. Ha utólag a megbízó, olvasva a lapok gyilkossági r ovatát, ovatát, meg is értet ér tette, te, miként segítettünk segítettünk neki, reklamálni sosem mert. m ert.  – Így Íg y végeztett vég eztették ék ki a haldokló haldo kló fotog fo togrr áfussal Berger Berg er Adél varr var r ó lányt, amiért amiér t Amerikába Amer ikába akart akar t szökni ifjabb Sziklayval – kezdtem sorolni.  – Stimmt! – biccentett lelkesült lelkesül t vigyor vigyo r r al Vör ös. ös .  – Továbbá To vábbá Pach hambur ham burgi gi prof pr ofesszo esszorr r al a 11 éves éve s Radivo Eduárdo Eduár dot,t, aki véletlenül kihallg kihall g atta atta egy eg y trieszti kávékereskedő és a szerb hajóskapit hajó skapitány ány cselszövését.  – Stimmt! – Az ügyvéd üg yvéd nem engedte, eng edte, hogy hog y folytassam, fo lytassam, mivel még akadt közlendő köz lendője. je. – Ez meg a kasszírnők esete volt a két legjövedelmezőbb bérgyilkosságunk, mivel komplett őrülteket sikerült hozzájuk találni. Kalimurti tökéletes munkát végzett Pachhal és Baranyaival, akiknek pénzt sem kellett felajánlanunk, mivel puszta babonából, babonából , démoni démo ni hatalmaknak engedelmeskedve cselekedtek. cselekedtek.  – Na és Garbáné Gar báné halála? halál a? Vörös Vör ös fájdalmas fintort fi ntort vágva csóválta csó válta a fejét, fejét, miközben nyelvével ciccegett.  – Az volt, vol t, kérem kér em tisztelettel, tisztelettel, a legr leg r ázósabb ázó sabb esetünk – mondta. mo ndta. – Nem is tudom, merjek-e mer jek-e r óla ól a beszélni.  – Ha most viccel, viccel , elég r o sszul csinálja csi nálja – közö kö zöltem ltem vele, mir mi r e ismét csak nevetett.  – Hát jó, jó , legyen! leg yen! Ha már nagymo nag ymosás, sás, a fuszekli se maradjo mar adjonn ki, ahogy aho gy mondani mo ndani szokás. szo kás. Mint bizonyára bizonyár a tudják, tudják, Garba Gyula G yula a belügyminisztériumban az állami anyakönyvek ügyosztályát vezeti. vezeti.  – Már nem – vetette vetette közbe kö zbe Ambróz Ambr ózyy báró. bár ó. – Idő Időköz közben ben kinevezték.  – Ezen cseppet sem csodálko cso dálkozo zom, m, hisz jó hátszele van – göcö gö cögte gte Vörö Vör ö s. – Ám amikor amiko r még az anyakönyvek közt matatott, egy nap felkereste őt a kormány valamely magas rangú tagja… Nevet hadd ne mondjak! A főúr nagy gondban volt, ugyanis valaki a legfelsőbb polcról utasításba adta, hogy minden kormánytag állíttassa össze és tegye nyilvánossá a származását. Az állami anyakönyvek lapjai sok kényes titkot őriznek ám! Így példának okáért arra is fény derült volna, hogy a fent meg nem nevezett főúr valójában balkézről, atyja kastélyának cselédszállásán született, mivel a mamája közönséges konyhalány volt. Ez persze nem volna gond, hisz a kicsapongó gróf később a nevére vette őt, ha… Bizony, itt jön a nagy ha! Ha a főúr nem a kormány tagja. Csakhogy az, tehát muszáj volt valamit tennie.  – Megkérte Megkér te Garbát, Gar bát, hogy hog y tüntesse tüntesse el kényes szár s zármazása mazása nyomait nyo mait – látta át a dolg do lgoo t Ambr Ambróó zy báró bár ó .  – Méltós Méltóság ágodn odnak, ak, mint mindig, mindi g, most mo st is igaza ig aza van – hízelgett hízelg ett Vörö Vör ö s. – Csakhog y az a bolo bol o nd

Garba hazavitte a szóban forgó anyakönyvet, hogy otthona biztonságosnak vélt falai között javítsa ki a főúr szennyfoltos múltját. Ez súlyos hiba volt. Hamarost ugyanis észrevette, hogy a felesége matatott az aktái közt, majd kíváncsiskodó kérdéseket tett fel neki. Garba ismerte neje pletykás természetét, természetét, és rémülten r émülten szaladt hozzám, mint m int ügyvédjéhez, megkér dezni…  – Tud-e ajánlani ajánla ni valamit, valam it, hogy hog y elháruljo elhár uljonn a vész – bólo bó loga gatott tott Ambr Ambróó zy báró bár ó .  – Meg lehet érteni ér teni szegényt. szeg ényt. – Az ügyvéd üg yvéd pohár pohá r r al a kezében dőlt dő lt hátra a pamlago pamlag o n. – Az ostoba o stoba asszonyi fecsegés nem csak a hibás származással bíró kormánytagot, de magát Garbát is tönkretehette volna. Így aztán megneveztem az összeget, ő rábólintott, én pedig üzentem Kalimurtinak, aki addigra már alaposan megdolgozta megdolg ozta az agytumor agytumoros os nőt…  – Ruppa Már Mária ia volt vo lt a neve – szúrtam szúr tam közbe epésen. voi là!{397} Az  – Hogyne, Hog yne, hog ho g yne, valami valam i ilyesmi, il yesmi, igen ig en – leg l egyintett yintett az ügyvéd, üg yvéd, rám r ám se pillantva. pill antva. – Et voilà! élőholt gyilkos ismét lecsapott.  – Áldozat Áldoza t és elkövető elkö vető közö kö zött tt semmi kapcsolat, kapcso lat, indítékot indítéko t nagyítóval nagyító val sem lehet találni, vag yis az ügy üg y szinte felderíthetetlen – motyogta orra alatt Ambrózy báró. – Ám az imént említette, hogy Kasztner Imre és az osztrák o sztrák cselédlány esetében majdnem rajtavesz r ajtavesztet tettek. tek.  – Az a dör dö r zsölt zsö lt g azember becsapott becsapo tt minket – fújt nagyo nag yott Vörös Vör ös,, újabb szivar után kotor koto r ászva, pedig a kisszalonban már vágni lehetett a füstöt. Mögötte, az udvarra nyíló üvegajtó mögött ismét feltűnt Gáspár bácsi alakja, ám most nem ballagott tovább. – Elhitette Kalimurtival, hogy örökre el kívánja hagyni a Monarchia területét, és hogy erről meggyőzzön minket, egy búcsúlevelet mutatott, amit velem adatott fel a bátyja címére. Tekintve, hogy a vendéglős a szokottnál nagyobb összeget szánt az ügy megoldására, hajlandó voltam kerek tízezer koronát Kasztner markába nyomni, csak végezze el a dolgát, és aztán ne halljunk róla többé.  – Csakhogy Csakhog y hiba csúszott csúszo tt a számításba, számí tásba, mikor miko r a csavarg csavar g ónak óna k öltözö öl tözött tt Kasztnert letartóztatt letar tóztatták ák az osztrák csendőrö csendőrök. k.  – Nyomban Nyo mban értem ér tem üzent az a z a senkiházi, senkiházi , és mikor miko r kiutaztam hozzá, ho zzá, megzsar meg zsarol oltt – fol f olytat ytatta ta Vörö Vör ö s. –  Azt mondta, mindent kitálal, ha nem szabadítom meg a börtönből, mosom tisztára, és adok neki még tízezer tízezer koronát kor onát..  – És mindezt ön meg m eg is tette. tette.  – Nem volt vol t más választásom. választáso m. Kerítet Kerí tettem tem néhány hamis tanút, tanút, akik igazo ig azolták, lták, hogy hog y Kasztner a gyilkosság éjszakáján egy pesti lebujban velük ivott, így nem lehetett a mannersdorfi erdőszélen, ahol a kézilányt megölték, s lám, már nyílt is a cellaajtó. cellaajtó.  – Ám Kasztner később késő bb még több pénzt követelt köve telt – lapoztam lapo ztam fel a jegyzeteimet, jeg yzeteimet, miközben mikö zben csodálkozva állapítottam meg, hogy Gáspár bácsi sötét körvonalai még mindig az üvegajtón túl r ajzoló dnak ki. – „Csak kérni kell, és adatik”: ezt ezt mondta a szeretőjének, Sozo Adelinának. Adelinának.  – Igazán? – feszeng fesz engett ett Vörös. Vör ös. – Ezt nem is tudtam.  – Azzal viszont viszo nt tisztában volt, vol t, hogy ho gy Kasztner veszélyes, veszélye s, hát megö meg ö lette ő t Hül Jenővel Jenő vel – szegezte szeg ezte neki az újabb vádat Ambrózy báró.  – Nem, kérem, kér em, én ezt e zt a leghatáro leg határozo zott ttabban abban tagadom. tagado m. – az ügyvéd ügyvé d ideg i degesen esen babrált babr ált a szivar jával. –  Akkoriban Kalimurti már kezdett a fejemre nőni. Későn jöttem rá, hogy a hátam mögött lepaktált Hüllel, és lassanként átvette az irányítást. Kasztnert is ő ölette meg, a báró úrra is ő küldött verőlegényeket, verő legényeket, és végül engem is el akart tenni tenni láb alól. aló l. Ez a teljes teljes igazság, ig azság, méltósá… Azt hiszem, sikoltottam, sikoltottam, bár így í gy utólag nem vagyok vagyo k benne biztos. biztos. Csupán Csupán arra arr a emlékszem, hogy hog y az üvegajtón túl strázsáló Gáspár bácsi hirtelen megmozdult, közelebb lépett, és akkor a kisszalonból r ávetülő ávetülő fényben megláttam megláttam a kezét, amiben revolvert revo lvert tartott. tartott. Azután jött a három dörrenés…

 20 Golyó és méreg  Buda, 1900. október 17.  Mintha  Mint ha kinematográfban kinematogr áfban ültem ült em volna, vol na, ahol a gépész túl lassan tekeri a masináját, úgy figyeltem meg „kockáról kockára” az eseményeket. A három revolvergolyó közül kettő Vörös Jánost találta el, míg az utolsót nekem szánta a sors. Előbb a kisszalon ablaka tört ripityára, üvegszilánkok záporát zúdítva a helyiségbe. A hang lustán követte a fényt, így az első dörrenést már csak akkor hallottam meg, midőn az ügyvéd jobb vállán vérrózsa nyílt. A kinti hideg levegővel együtt lőpor szürke füstje tódult be a törött ablakon. A második golyó egyenest Vörös koponyájába fúródott, előrelökve a szerencsétlen férfit, aki zuhantában csodálkozó képet vágott, ám csak addig, míg az orra el nem tűnt, hogy utat adjon a távozó lövedéknek. Az ügyvéd elengedte a kezében tartott poharat, melyből kilöttyent a bor, ám még a padló közelébe sem ért, mikor az odakinn álló férfi harmadszor is tüzelt. A golyót bizonyára Vörösnek szánta, csakhogy a holttest – hisz addigra az ügyvéd már nem élt –  csalárd módon előrebukott, így térve ki annak útjából. A természetnek azonban szigorú törvényei vannak, amiket emberi szándék kijátszani aligha képes. Ilyen égi rendelkezés az is, hogy ha egy lövedék a fegyverből útra kel, hiába tűnik el útjából eredeti célja, mégis továbbrepül, új szétrombolnivalót keresve magának. Alig éreztem fájdalmat. Csak mint mikor az ügyetlenül gyújtott gyufa egyetlen pillanatra az ujjamhoz ér, én pedig szisszenve rögtön elhajítom azt, ennyi volt. Égető csípés, tüzes viperamarás, mely szinte azonnal kihunyt. Lenéztem a szoknyámra. A halványkék anyagon fekete szélű, kormos lyuk tátongott, melyből halovány füst bodorodott fölfelé. „Micsoda bosszúság! – gondoltam. – Hisz ez a kedvenc ruhám! r uhám!”” Bal combom oldalát súrolta a golyó, majd koppanva székem kárpitjában állt meg. Talán ez a füllel nem, csakis lélekkel hallható, halk zaj, a lövedék fába ágyazódásának hangja volt az, ami képzeletbeli kinematográfusomat rábírta végre, hogy rendes sebességgel tekerje tovább életünk életünk filmjét. film jét. Minden meglódult, meg lódult, és eg yben rémisztően, r émisztően, fülsiketítően fülsiketítően hangos hango s lett. lett.  – Fusson, Mili! – üvöltötte üvöl tötte Richár Richárd. d. – Ki innen! Csodálkozva néztem fel, de nem a báróra. Tekintetemmel a szétlőtt ajtón túl álló Gáspár bácsit kerestem, aki megölte Vöröst és hajszál híján engem is. Helyette azonban egy durva képű, vadidegen alakot láttam, aki elunhatta a kinti hideget, mert a lábát emelve épp szétrúgta a zárat.  – Mili! – kiáltott kiálto tt r ám ismét Ambróz Ambr ózyy báró. bár ó. Ez végr vég r e magamho mag amhozz térítet térí tett.t. Ahogy Ahog y ültömbő l felugrottam, a papírlapok mind a szőnyegre hulltak, egyenest a Vörös szétroncsolt fejéből ömlő vértócsába. A vadembernek háromszor kellett az ajtóba rúgnia, hogy az beszakadjon, ami elég időt adott nekünk, hogy Richárddal az ebédlő felé iramodjunk. Épp elértem a tálalószekrényt, mikor újabb dörrenés rázta meg a levegőt. Halk füttyentést hallottam, és jobb vállamat forró léghuzat érte, feltépve ruhám kissé buggyos ujját. A golyó szétcsapott a kistányérok közt, porcelántörmelékkel szórva be engem. „Micsoda durva alak az –  suhant át fejemen a gondolat –, aki nőre lő, pedig férfiból is akad neki épp olyan jó célpont!” Lehajoltam, hátha a pribék tovább próbálkozik, de eszem ágában sem volt megállni. Persze szoknyát felkapva és meggörnyedve még nehezebbnek bizonyult futni, ám az a gondolat, hogy a konyhát elérve végre biztonságba kerülhetek, tartotta bennem a reményt. Tán el is értem volna az ajtót, ha a szemem szemem sarkából sar kából meg nem látom azt, ami az ebédlőasztal túlsó túlsó oldalán o ldalán történt. Richárd futás közben mindvégig engem nézett, így nem vehette észre, hogy a parkra tekintő franciaablakon át ismerős alak lép be. Hül Jenő szinte egykedvűen lendítette meg öklét és ütötte le az

én figyelmetlen figyelm etlen bárómat. A csapás kegyetlenül kegyetlenül erős, er ős, ám némileg némi leg pontatlan pontatlan volt, ezért a célszemélynek csupán a nyakát érte, ám ez is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Richárd letaglózva zuhanjon a padlóra. A súlyos székek, amik felfogták súlya nagy részét, belereccsentek a találkozásba. Én elértem végre a hosszú asztal végét, és már a konyhaajtó felé nyújtottam a kezem, mikor megláttam, hogy Jenő újabb lendületet vesz, belerúgva belerúg va földön föl dön fekvő áldozatába. Az élvezettől, élvezettől, mely győzelmét g yőzelmét kísérte, kísér te, elővillantak elővillantak fehér fogai, fo gai, mintha mintha ordasként o rdasként vicsorogna. vicsoro gna. Fegyverre volt szükségem. A tálaló fiókja kézre esett, hát kirántottam, és fogtam, ami épp akadt. Jenő közben kö zben újra rúgo r úgott tt.. Mintha bor bordák dák roppanását ro ppanását hallottam volna.  – Takaro Takar o djék, míg jól jó l van dolg dol g a! – visított visíto ttam, am, ahogy aho gy a torko tor komo monn kifért, kifér t, kezemben kezem ben egy eg y hegyében heg yében tompa, élében bot halkéssel. Jenő rám pillantott, arcán még szélesebbé vált a vigyor, és újra megemelte megem elte a lábát. lábát.  –  Halt! {398}  – kiáltott fel ekkor a szélesre tárt franciaablakon át belépő Rimély-Repich Ferencz, avagy doktor Kalimurti. Hül azonban nem törődött a paranccsal, ami bizonyára neki szólt, sőt még több erőt vitt a mozdulatába, és újfent megrúgta a földön fekvő, kíntól összegörnyedt Richárdot.  – Ennyivel még mé g tartoztam tar toztam önnek, ö nnek, báró bár ó úr – rö r ö högte, hög te, majd hátrébb lépett, l épett, utat engedve eng edve főnö fő nökének. kének. –  A végső számlát majd később állítom ki. Láttam, hogy a harc ideje pillanatnyilag elmúlt, vagy legalábbis – a túlerő miatt – értelmét vesztette. Letettem a halkést az asztalra, és Richárd mellé térdeltem. Ő fájdalomtól rángó arccal küzdött levegőért, ám mikor megérintettem, rám emelte a tekintetét. Elcsodálkoztam. Félelem, kín és keserűség helyett hűvös, okos, sőt szigorú nyugalom ült a szemében. Azonnal megértettem, hogy sokkal kisebb baj ér te, mint amennyit mutat, mutat, és ezt a pillantásával velem is közölni kö zölni akarja, ám egyben figyelmeztet, nehogy eláruljam. Segítettem neki felülni, eljátszva, milyen nehéz a dolgom, majd ruhám derekából elővont keszkenőmmel letöröltem álláról a vércsíkot, ami felrepedt ajkáról csordult.  – Vadálla Vadállatt – vetettem vetettem o da Hül Jenőn Je nőnek. ek. – Az anyja anyj a szégyellhetné szég yellhetné magát, mag át, amiér ami értt ilyen il yen ször szö r nyeteget nevelt.  – Sőt, inkább büszke r ám – nevetett a nagydar nag ydarab ab fickó, fickó , vállával hanyagul hanyag ul a falnak falna k támaszkodva. támaszko dva. Szövet reccsenését hallottam. Az asztal fölött áttekintve láttam, hogy a borzas hajú, durva kép férfi, aki lelőtte Vöröst, épp a kisszalon díszpárnáinak egyikét tépi szét. Bolondmód azt hittem, tán kötést akar készíteni, hogy elláthassam vele a sebesültet, de persze csalódnom kellett. A haramia kibelezte a párnát, majd kezében az üres huzattal a tálalóhoz ment, és kirángatva annak fiókjait, ezüstneműt dobált bele.  – Hát már fosztog fo sztogatnak atnak is? – néztem Kalimur ti csontos csonto s képébe.  – Így Íg y megy meg y ez, ha egy eg y úri úr i kastélyt r ablóg abló g yilkoso yilko sokk támadnak meg az éj leple alatt – sóhajtott só hajtott ő hamis keserűséggel. keserűségg el. – Lám, hiába a kutya kutya meg a felfegyverzett felfegyver zett öregcseléd, ör egcseléd, a baj utat tör magának.  – Gáspár bácsi! – jutott eszembe hir telen, és kissé még m ég el is szég sz égyelltem yelltem mag ma g am, hogy ho gy csak c sak most. mo st. –  Mit tettek vele?  – Odakinn fekszik, ahog aho g y az a szőr sző r ös kis dög dö g is – intett kockaállá koc kaállával val a birtok bir tok alsó vége vég e felé Hül Jenő. – Próbáltak minket megállítani. Az egyikünket sikerült is, pedig a ma esti gajdeszon sokat kaszálhatott kaszálhatott volna szegény Ratko. Ratko.  – Neveket ne! – dör r ent rá Kalimur Kali murti. ti.  – Ugyan már, doktor do ktor úr, hát nem mindegy? mindeg y? – Hül Jenő keze a dereka der eka felé tapogatózo tapog atózott tt,, jelezve, jele zve, hogy ott valami fontos dolgot tart. – Az Ambrózy-villában ezen az éjjelen sajna senki sem éli túl a rablótámadást, hát pofázni se fog.  – Mit akar tőlünk? – szólalt szó lalt meg ekkor ekko r Richárd, Richár d, aki úgy úg y ült a földö fö ldön, n, mint aki menten visszazuhanna, ha én nem támogatnám. Kérdését szándékosan egyedül Repichnek címezte, átnézve a másik két pribéken. – Persze azon kívül, hogy megöl.

 – Miből gondo go ndolja lja méltóság méltó ságod, od, hogy hog y az életén kívül bármi bár mi mást is akarnék? akar nék? – guggo gug golt lt le l e hozzánk hoz zánk kissé meglepett meg lepetten en Kalimurti.  – Különben minek m inek jött jö tt volna vo lna ide személyes sze mélyesen, en, kockáztatva koc káztatva az életét? életét?  – Hm, ebben van valami. valami . Nos, a hírneves hír neves magándetektív mag ándetektív halálát halál át a saját szememmel szemem mel látni igazán ig azán egyedüli élmény volna, de… – A kuruzsló arcán gunyoros félvigyor jelent meg. – Csalódást kell okoznom önnek, báró úr, én ugyanis nem maga miatt jöttem. Önkéntelenül megszorítottam Richárd vállát. Az undor és a rettegés késztetett erre, amit Kalimurti szavai váltottak váltottak ki belőlem. belő lem.  – Ezek szerint szer int – a báró bár ó fájdalmában fájdal mában összeg ös szegör ör nyedve köhintet köhi ntettt néhányat – Hangay kisasszo ny személyének szól szó l a megtiszteltetés megtiszteltetés..  – Ön, méltóság méltó ságos os úr, átlát r ajtam – egyenesedett eg yenesedett föl fö l a sarlatán, sar latán, sétapálcájával sétapálcájá val megkoc meg kocog ogtat tatva va a báró cipőtalpát. – Tudja, a kisasszonnyal van még egy… Hogy is mondjam? Egy lezáratlan afférunk, {399} . Legutóbb, mikor voltam bátor őt meglátogatni, igen udvariatlanul viselkedett, és nekem szinte mániám megregulázni a neveletlen kislányokat. Újra ott volt a kezében az a szivartok, amit egyszer már láttam, ám még nem nyitotta ki. A hátunk mögött éktelen zajjal fiókok, porcelánok, edények záporoztak a padlóra.  – Csendesebben, ha kérhetném kér hetném – kiáltott kiálto tt a bozonto boz ontoss hóhemr hó hemree Kalimurti. Kalimur ti. – Épp tárgyalásban tárg yalásban vagyunk a báró úrr al.  – Bocsásso Bo csássonn meg me g a hóge hó gerr os Jakabnak – nevetett fel ismét i smét Hül Jenő Je nő.. – Nincs hozzászo ho zzászokva kva az afféle affél e míves módihoz, hogy elbeszélgessen az áldozataival.  – Ha pofázás pof ázás van, nincs szajré szajr é – nyilvánított nyilvání tott véleményt vélemé nyt a torzo tor zonbor nbor z, majd megvetőn meg vetőn a padlór padló r a köpött köpö tt,, és átvonult a konyhába, hogy o tt folytassa durva mesterség ét.  – Jól Jó l értet ér tettem tem ö nt, Repich úr? úr ? – húzódzko húzó dzkodott dott kissé feljebb felj ebb Ambróz Ambr ózyy báró, bár ó, hogy hog y hátát az asztal vaskos lábának dönthesse. – Az imént mintha arra utalt volna, hogy mi ketten jelenleg nem csupán az élvezet kedvéért kedvéért fecsegünk, de egyenesen eg yenesen tár tárgyalásban gyalásban vagyunk.  – Való Való igaz ig az – bólintott ból intott a fér fi, való va lószer szerűt űtlenül lenül hosszú hos szú ujjaival uj jaival továbbra továbbr a is a szivar szi vartoko tokott babrálva. babr álva. –  Bár meg m eg kell jegyeznem, jeg yeznem, a végkifejletet végkifejl etet tekintve tekintve ez semmin nem változtat.  – Értem. Ezek szerint szer int mindenképp meg fog fo g ölni ö lni minket. mi nket.  – Tartok Tarto k tőle, hogy ho gy ige i gen. n.  – Akkor hát mi a tárg yalásunk tétje?  – A mód, mó d, ahogy aho gy bevégzik. bevég zik. – Kalimurti Kalimur ti felpattintotta felpattintotta a szivar sziva r tokot, toko t, amiben két karcsú kar csú fémfecskendő fémf ecskendő lapult. – Ez itt, báró úr, mint bizonyára ön is sejti, kígyóméreg. Rendkívül hatásos, gyors szer, egyenesen az afrikai dzsungelek mélyéről. Nem állítom, hogy aki megkapja, semmiféle kellemetlenséget nem fog érezni, de azért lényegesen kellemesebb halál, mint Hül úr beretvás módszere.  – Ne is folytassa, fo lytassa, kitalálom kitalálo m – néztem fel a sarlatánr sar latánra. a. – Amennyiben Richárd Richár d teljesíti a kérését, kér ését, méreg által halhatunk meg. Kalimurti már épp válaszolt volna, ám a báró közbeszólt:  – Halljam hát, há t, mit akar?  – Öntől Ö ntől néhány kézzel írt ír t sor so r t, amiben ami ben ar a r r ól számol számo l be, ho gy ma este alapo al aposan san kifagga kifag gatt ttaa Vörös Vör öst,t, aki mindent beismert.  – Mármint Mármin t mi mindent?  – Azt, hogy ho gy a bér gyilko gyi lkosság sságoo kat egyedül eg yedül ő agyalta ag yalta ki és szer s zervezte vezte meg , abban bűntár bűntársa sa senki se nki nem akadt, így a nyomozás végérvényesen lezárható.  – Még Rudnay sem s em akkor akko r a bolo bo lond, nd, hogy ho gy higgye hig gyenn egy eg y ilyen papírfecninek papír fecninek – ejtett keserű keser ű moso mo solyt lyt Ambrózy báró.  – Pedig hinni fog fo g – állította állí totta magabizto mag abiztosan san Kalimur ti. – A papírt papír t majd a személyes személ yes jegyzeteinek jeg yzeteinek

tetejére helyezem, hogy könnyen megtalálja.  – Azután, hogy hog y r ábukkant Vörö Vör ö s és a mi holttest ho lttestünkr ünkre? e? – r áztam a fejem értet ér tetlenül. lenül. – Hiszen ez ostobaság!  – Kegyed engem eng em ne merészelj mer észeljen en o stobának nevezni! – üvöltött üvöl tött akkor akko r át a sarlatán, sar latán, hogy hog y még Hül Jenő is hátrahőkölt.  – Ha r endesen értene ér tene magyar mag yarul, ul, akkor akko r tudná, hogy ho gy én nem önt, csupán a tervét mondtam mo ndtam ostobának.  – Ostoba tervet ter vet csak ostoba osto ba fő teremhet. terem het.  – Ön mondta, mo ndta, nem én! – néztem egyenest eg yenest a szürke szür ke szemekbe, szemekbe , bár szinte biztosr a vettem, vettem, hogy ho gy a pimaszságom kegyetlen megtorlást fog szülni. Repich valóban mozdult, karja a levegőbe emelkedett, mint aki ütni ütni készül, ám végül megfékezte magát. mag át.  – Erre Err e lesz még bőven bőve n idő – motyog mo tyogta, ta, inkább csak magának, mag ának, majd Ambró zy bárór bár ór a nézett. –  Halljam hát, mi a válasza? Megír Megírja ja a jelentést, jelentést, vagy sem?  – Készségg el – felelte fele lte Richárd. Richár d. – Amennyiben tollat tol lat és papírt papír t kapok.  – Vörö Vör ö s vére vér e átáztatta átáztatta mind, ami idelenn i delenn volt vo lt – mondtam kár ör vendően. vendő en.  – Biztos akad még a házban néhány lap. – Hül Jenő, Jenő , mint aki mindvégig mindvég ig csak err er r e várt, vár t, hozzám hoz zám lépett, lépett, és karomnál karo mnál fogva fo gva talpra r ántott. ántott.  – Hé, tuskó tuskó,, ez fáj! – tiltakoztam.  – Akkor jó, jó , merthog mer thogyy épp ez volt vo lt a cél – rö r ö högött hög ött az arco ar comba mba a fér fi.  – Ne tég tégyy benne kárt, kár t, barom baro m – szólt szó lt rá Repich. Repic h.  – Jut eszembe esze mbe – emelte fel a kezét Ambr ózy óz y báró bár ó , mint m int eg y kisiskolás. kisisko lás. – Én a megír meg írandó andó levéllel levéll el hamarosan kiérdemlem a méreghalált, de érdekelne, hogy ugyanezért Hangay kisasszonynak mit kell tennie.  – Arról Arr ól ön majd csak a túlvilágo túlvilág o n fog fo g értesülni, ér tesülni, méltóság méltó ságoo s úr – válaszolt válaszo lt Kalimur Kali murti, ti, és épp úgy úg y nyalta meg cserepes cser epes ajkát, ajkát, mint mikor néhány nappal nappal kor ábban elindult felém a tű tűvel. Miről beszélgettek eztán, már nem hallhattam, mivel Hül Jenő a karomnál fogva a konyhába lökött lö kött,, majd onnan a lépcső felé irányított ir ányított..  – Gyerünk, Gyer ünk, kicsi liba, g ágog ág ogdd el szépen, hol ho l találtatik itt i tt levélpapir levélpa piroo s és tenta tenta – fagg fag g atott közben. kö zben. Én a feldúlt konyhát látva arra gondoltam, milyen szomorú is lesz Terka néni, ha meglátja a rombolást, amit a Jakab nevű hóhem hagyott maga után. A fickó egyébként már az emeleti nagyszalont fosztogathatta, mivel onnan érkeztek gyanús zajok, de hallgatózni nem maradt időm, mivel Hül Jenő ismét a fülembe or dibált:  – Beszélj már, má r, vagy vag y leváglak levág lak a lépcsőn lépc sőn!! Ho Ho l akad itt valami papir papi r o s?  – A szo… szo … – Elfogyo Elfo gyott tt a levegő leveg ő m. – A szobámban, szo bámban, odafö o dafönn. nn.  – Akkor hát g yerünk yer ünk – derült der ült fel a tabáni g azember. azember . – Úri kisasszony kisasszo ny boudoir boudo irjában jában még úgyse úgys e ártam.  – Hol vagyok vag yok én úri, úr i, maga mag a ló? ló ? – néztem felemás felem ás arcába. ar cába. – Hisz biztos tudja, hogy hog y Marosvásárhelyről jöttem, ahol apám könyvesboltot vezet.  – Attól Attól még a boudoi bo udoirr ja éppoly éppo ly fájintos fáji ntos lehet – gur gulázta gul ázta Hül Jenő úgy, úg y, hogy hog y attól attól menten felfordult a gyomrom.  – Azt hiszem, hiszem , bocsánatkéré bocs ánatkéréssel ssel tartozo tar tozom m önnek ö nnek – sóhajtottam só hajtottam sajnálko zva.  – Azzal hát! Miért is?  – Amiért Amiér t az imént lónak ló nak neveztem, pedig ez o tromba tro mba tévedés volt, vo lt, hisz ön, ön , uram, ur am, sokkal so kkal inkább disznó. Ekkor már a legfelső emeleten jártunk, így Hül Jenő ott lökött a falnak, és sebesen fogást váltva karom helyett a tarkómat kezdte szorítani, hogy térdre kényszerítsen.  – Disznónak Disznó nak neveztél, te cafat? – acsargo acsar gott tt r ám. – Vigyázz, ig yázz, nehogy neho gy előjö elő jöjjék jjék belőlem, belő lem, amivel amive l

illetsz, mert akkor a doktor előtt én leszek az első.  – Miben első, első , kérem? kér em? – nyöszö nyö szörr ö gtem, miközben mikö zben marka mar ka szor szo r ítása alatt a latt valóban való ban térdre térdr e r ogytam. og ytam. –  Mert ostobaságban aligha verheti meg őt, bár a holtverseny maguk közt nagyon is elképzelhető. Erre aztán olyan pofont kaptam, hogy éppúgy, miként korábban Richárdnak, nekem is felrepedt a szám.  – Tör Tö r tem már ki szebb, haszno ha sznosabb sabb madár madá r kák nyakát is, mint mi nt te te – dünnyög dünnyö g te a fülembe Hül Jenő. Jenő . –  Azt hiszed, humoromnál vagyok?  – Lát nevetni? nevetni? – kérdeztem kér deztem villámló vill ámló szemmel. szemm el.  – Ha rajtam raj tam múlik, ebben az életben már nem is fog fo g lak. Na Na gyer g yerünk, ünk, felállni felál lni és mutasd m utasd az utat! utat! Találhattam volna levélpapírt és tintát a nagyszalonban, vagy akár Richárd ördöngős ajtajú laborjában is, ám én a magam birodalmába akartam csalni a kurafit. Szándékom az volt, hogy az asztalomon matatva kivárom, míg nem figyel rám, és akkor magamhoz kaparintom a párnám alá rejtett revolvert. „Azzal a fegyverrel állok bosszút, amivel maga tanított meg bánni, Gáspár bácsi” –  fogadkoztam némán, összeszorított ajkakkal, és közben könny csordult a szememből. Az ember tervei azonban gyakorta csúsznak félre nem várt okokból. Alig léptünk be Hül Jenővel a szobába, mikor nagy csörgés-zörgés és rusnya káromkodás közepette hógeros Jakab is az emeletre ért. Kísérőmmel mindketten hátranéztünk. A torzonborz pofa immár több kibelezett díszpárnát is cipelt magával, teletömve mind olyan holmikkal, amiket a villa alsóbb szintjeit fosztogatva érték ér tékesnek esnek vélt. Ráadásként Ráadásként vállára vetett vetettee Richárd és az én prémes prém es kabátomat, Agáta Agáta mama hermelin hermel in muffját, hóna alól pedig a báró ezüstfejes ezüstfejes sétapálcája sétapálcája kandikált elő.  – Alamizsnás Alamiz snás papok papo k ezek, nem ne m gr g r ó fék – köpö kö pött tt a padló r a elége elé gedetlenül detlenül a hóger hóg eros os Jakab. – Te aztat mondt mo ndtad ad nekem, Félpofa, hog y itten itten megszedhessük magunk. mag unk.  – Tán végeztünk vég eztünk már a melóval? meló val? – vakkantott vakkanto tt vissza neki Hül Jenő. Jenő .  – Amíg a házlakók házlakó k élnek, addig nem.  – Na, látod, te ökö r ! Elő Előbb bb a doktor do ktor bolond bol ondér ériáit iáit kell kielégíteni, kielég íteni, és ha az meg m egvol volt,t, úgy fog fo g fizetni, f izetni, mint a katonatiszt. A többi meg, amit itt összetalálsz, csak a ráadás.  – Igazat szólj, szó lj, Félpofa, Félpo fa, különben külö nben hasábra hasábr a váglak, vág lak, tudod! – fog fo g adkozo adko zott tt csendes komo kom o r ságga ság gall Jakab. – Mert aki engem belinkel{400}, annak nem a föld szíjja be a vérit, de én magam szürcsölöm fel!  – Te engemet engem et ne fenyegessél, fenyege ssél, mer t… Idáig Idáig jutott Hül Jenő, mikor a földszintről fö ldszintről iszonyú üvöltés, üvöl tés, majd puffanás puffanás hallatszott. hallatszott.  – Hog Ho g y az a búval babrált babr ált hétszentséges… hétszentség es… – or dította el magát mag át a tabáni himpellér{401}, és előkapva beretváját, a lépcső felé iramodott, miközben felém intve utasította a hógerost: – Vigyázz a ribancra, meg ne lépjen! Lentről nem jött több hang, én pedig képtelen voltam megállapítani, vajon Repich vagy tán Richárd ordított-e imént oly iszonyatosat. Bizonyos csak abban voltam, hogy a kiáltásban együtt találtatott találtatott a döbbenet dö bbenet és a legiszonytat leg iszonytatóbb óbb halálfélelem. Hül Jenő szabad kezével a korlát lépcsőjét elkapva már robogott is lefelé, hogy meglássa az igazságot. Léptei úgy döngtek, hogy az egész villa beleremegett. Hógeros Jakab ehhez képest szemernyit sem izgatta magát, csak lecsúsztatta válláról a lopott holmit, s aztán megindult a szobám felé. Tudtam, hogy most nem tétovázhatok. Előrevetettem magam, és mielőtt a fickó ráléphetett volna a küszöbömre, bevágtam az ajtót, majd ráfordítottam a kulcsot.  – Megállj Megál lj te, mi csinyálsz cs inyálsz?? – üvöltött üvö ltött a hóhemvag hó hemvagány, ány, irtózatosat irtó zatosat rúgv r úgvaa az útjába került ker ült akadályba.  – Ha bemegyek, bemeg yek, széjjeltéplek, széjj eltéplek, hallo hall o d-e, te szoknyába bújt búj t ördö ör dögg rimáj r imája?! a?! A r evolver pontosan ott o tt hevert, ahol hagytam. hag ytam. Hideg volt, vo lt, acélkemény és rettentő rettentő nehéz. Hógeros Jakab rúgásai berepesztették az ajtót, és már a zár környékéről is faszilánkok repkedtek szerte. Megfordultam, és két kézzel, kinyújtott karral emeltem fel a pisztolyt. Újabb rúgás, még több

r epedés. Jobb hüvelykujjammal hátrahúztam a kakast. A zár megadta magát, mag át, az ajtó beszakadt és a falnak csapódott csapódo tt.. Nem akartam, mégis még is becsukott szemmel tüzeltem. tüzeltem.  – Azanyád! – hör dült fel hóge hó gerr o s Jakab. – Mo Mo st véged! Hallottam, Hallottam, hogy hog y felém lép. Kinyitott Kinyitottam am a szemem. szemem . A fickó egyenest a revolver r evolver csövébe bámult, de nem jött közelebb. Ehelyett ráncolt homlokkal lefelé fordította a tekintetét, és kezével a mellkasát tapogatta.  – Meg… – sutto sutto gta rekedten. r ekedten. – Te kilyukasztott kilyukaszto ttál ál engemet, eng emet, cafka! Egyenesen a homloka közepére céloztam, és immár eszembe sem jutott lehunyni a szemem.  – Van Van itt még mag ának gol g olyó yó,, csak jöjjö jö jjönn érte ér te – mondtam. Könnyen lehet, hogy hógeros Jakab válaszolt volna, ám odalentről ekkor újabb zajok érkeztek. Bútor borult, üveg csörrent, valaki fájdalmában kiáltott. Ez majdnem elterelte a figyelmemet. Jakab azonban, bár megmozdult, megm ozdult, nem felém lépett, lépett, inkább hátrálni kezdett. kezdett.  – Rohadás essen az egészbe eg észbe – mondta, m ondta, majd maj d kezét továbbra továbbr a is a mellkas m ellkasár áraa szor szo r ítva sarkon sar kon for fo r dult, és futni kezdett kez dett.. Biztosra vettem, hogy odalenn Richárd valamiként Repich fölébe kerekedett, legyűrte őt, és most Hül Jenővel hadakozik. Mi más magyarázat lehetne arra, hogy a korábbi ordítást nem halálos csönd, inkább további küzdelem zaja követte? Ha pedig így van, akkor nem engedhetem még a hógerost is Ambrózy báró nyakába esni. Háromszor sütöttem rá a revolvert, ám a menekülő Jakabot mégsem találtam el. A golyók gipszet és maltert köpve fúródtak a falba, a fickót pedig magába nyelte a lefelé kanyargó lépcső sötétje. Azonnal a nyomába eredtem, ám ő a középső szinten megállt, majd kikulcsolva és felrántva a főbejár atot, eltű eltűnt a villát magába ölelő öl elő éjszakában. „Fut a patkány” – gondoltam, bár fellélegezni nem volt időm, mert a földszintről hátborzongató zajok ütötték meg a fülem. Hörgés, szitokszavak, dübörgés és csattanások váltották egymást, összekeveredve a tört üveg ropogásával, amin meg-megcsúszó cipők tapodtak. Nem tudom, miként közlekednek valójában a fúriák, ám én úgy rontottam be az ebédlőbe, mintha az lennék, persze modern, felfegyverzett kiadásban. Az első, amit megpillantottam, Repich Ferencz volt. A franciaablak fr anciaablak előtt hevert, hevert, hatalmasr hatalmasraa tágult üvegszemekkel, hamuszürke arccal, fur csa gör gö r csbe tekeredve. Mindkét keze az ingnyaka mögé nyúlva merevedett meg, lábai hátracsavarodtak és a nyelve, mely förtelmesen för telmesen megdagadt és lilára lilár a vált, kiló kilógo gott tt a szájából, mint az akasztottak akasztottaké. é. A melléből mellébő l egy eg y fecskendő mer edt elő, melynek dugattyúját dugattyúját tövig tövig benyomták. „Hát így – értettem meg azonnal. – Elbízta magát az úr. Azt hitte, Richárd már harcképtelen, ám az én báróm még fél karral is képes volt elvenni tőle, és beléoltani a saját mérgét.” Két alak gyűrte, ütötte, cséphadarta egymást az ebédlőasztalon túl. Verekedés közben a még mindig mélyre eresztett csillárt is meglökhették, mivel az ide-oda imbolygott, szédítő árnyjátékot varázsolva a helyiségbe. Megkerültem az asztalt, lábammal rúgva félre a felborult széket, majd két kézzel előrenyújtva a revolvert, felkiáltottam:  – Adja meg magát, mag át, Hül, Hül, különben… külö nben… Ambrózy báró a hátán feküdt, és egyetlen karjával próbálta távol tartani a torka felé igyekvő beretvakést. Mellén a tabáni gazember térdelt, egyik kezében aljas fegyverével, miközben a másikkal Richárd torkát szorongatta. Ez az utóbbi kéz volt az, ami hirtelen hátracsapott, és félreütötte fegyvert tartó karjaim. Ujjam a ravaszt húzva önkéntelen rándult, a kakas lecsapott, ám a revolver hangos dörrenés helyett csupán egyet csettent. A forgótár kiürült. „Hát persze – jutott eszembe –, hiszen a fegyverbe hat töltény fér, ám én úgy tettem azt a párnám alá, hogy az utolsó gyakorláskor kettőt kilőttem, a maradék négyet pedig a hóger osra osr a pocsékoltam pocsékoltam el!” el!”

Míg én saját bolondságomon merengtem, Hülnek elég ideje maradt, hogy felismerje a helyzetet, és obb térdére nehezedve, bal lábbal felém rúgjon. Cipője sarka épp a gyomromba talált, s én teljes súlyommal a tálalószekrénynek csapódtam, majd a padlóra rogytam. Miután így letudott engem, Hül szabad öklével kétszer Richárd halántékára csapott. A báró tekintete elhomályosult, beretvát távol tartó kezéből kifutott az erő, így támadója végre a torkához fért. Az éles penge elsőre ugyan célt tévesztett, mély vágást ejtve Richárd jobb vállán, de aztán felemelkedett, és… A r evolver elsült. Csodálkozva bámultam a kezemben tartott fegyverr e, ám annak csöve a padló felé mutatott, mutatott, és nem szivárgott belőle lőporfüst. Ekkor felnéztem, hogy csodát lássak, és nem is csalatkoztam. A kisszalonba vezető boltív alatt nyurga alak állt, kezében fegyverrel. Ha le kéne írnom róla alkotott hirtelen benyomásomat, azt mondanám, ő maga volt a tetőtől talpig remegő, kocsonyás rémület. Megráztam kissé a fejem, hogy látásom kitisztuljon, és akkor végre felismertem őt.  – Vili Vili – suttogtam. suttog tam. – Hisz ez a Tarján Tar ján Vili Vili..  – Szo… Szo … szolg szo lgálatjár álatjáraa ki… kisasszo kis asszony ny – dadogta dado gta az ifjú i fjú hír hí r lapír ó, majd leer l eeresztve esztve a kezében tartott tar tott fegyvert, még hozzátette: – Jézus Úristen, azt hiszem, megöltem – és azzal Agáta mama kedvenc fikusza fölé hajolva kiadta magából a vacsoráját. Rémisztő megállapítása bizony igaz volt. Hül Jenő a báróra borulva feküdt, és a torkát átjáró sebből bő patakban, patakban, lüktetv lüktetvee ömlö ö mlött tt a vér. Ez az iszonyú látvány azonnal magamhoz térített. A revolvert hátrahagyva Richárdhoz másztam, lehengerítet lehenger ítettem tem róla ró la a hullát, majd magam felé for fo r dítottam dítottam az arcát. ar cát. Tekintete Tekintete réveteg volt, vol t, de de élt.  – Orvo Or vost st – kiáltottam. – Azonnal or o r vost vos t kell hívni hozzá! ho zzá! Tarján Vili Vili tétován tétován nézett a kezében tartott tartott fegyverr e, majd rám, rám , Hülr Hülree és végül a bárór bár óra. a.  – Orvo Or vost? st? – kérdezte kér dezte szétfolyó szétfol yó hango hang o n, azután megr meg r ázta magát, mag át, és pisztolyát pisztol yát a fikusz összerondított cserepébe dobva, rohanvást indult kifelé, miközben így kiabált: – Hát persze, hogy orvost. És rendőrt is hívok rögvest, csak vigyázzon rá, Mili! Vigyázzon rá, kérem!

 21 Találkozás Tabán, 1900. október 18.

 – Szabadok vagyunk ?! ?! – sóhajtotta mélán Mück Mári, maga sem tudva, hogy amit mond, az kérdés, vagy kijelentés kij elentés-e. -e.  – Szabadok, zabadok, a máslival kerídedd lópikulád! – csapta a kislány orra alá a bögrét Csurár Fecska akkora hévvel, hogy a forró tejeskávé kilöttyent az asztalra. Dagadt orra miatt nehezen beszélt, minden kiejtett kiejtett hang hang fájdalmat fáj dalmat okozott okozo tt neki, így csak ritkán r itkán szólt, szólt, ám akkor velősen.  – Békesség! Békesség ! – pir ított a cig c igánylányr ánylányraa szelíden sz elíden Kardos Kardo s Cili. Cil i. – Ne beszélj be széljünk ünk úgy úg y egymással eg ymással,, mint m int a részeg fiákeresek, akármekkor akármekkoraa is a baj.  – Miért, baj van? – kapta fel a fejét fej ét Blau Anna. Anna.  – Most még nincs, ám ez csupán vihar előtt elő ttii csend – váloga válo gatt ttaa szavait g ondo san Cili, mert mer t nem akarta, hogy hog y a lányok pánikba essenek. – Sajnos túl keveset tudunk tudunk ahhoz, hogy hog y lássuk, merről merr ől közelít a vész.  – Kevesed-e? – nevetett fel epésen a cigánylány, cig ánylány, miután végzett vég zett a friss fr iss tejeskávé kiosztásával, kio sztásával, és leült az asztal asztal fő helyére. – A vénasszony megmurdeld, meg murdeld, ennyi nekem elég. elég .  – Még mindig mindi g nem értem, ér tem, a r endőr endő r ök miért miér t engedték eng edték el ilyen könnyen kö nnyen Márit – mor mo r fondír fo ndíroz ozoo tt csendesen Cili.  – Hisz már mondtam mo ndtam – ker ke r ekedett a kislány kisl ány szeme. sze me. – Miután a Hül mama meghalt, meg halt, és az egé e gész sz ház összeszaladt… Jaj, ha láttátok volna azt a ribilliót! A férfiak ordítottak, az asszonyok sipákoltak, a cselédek meg…  – Ez nem fontos, fo ntos, Márika Mári ka – szólt szó lt közbe Anna. – Azt Azt mondd inkább, inká bb, hogy hog y veled mi történt tör tént..  – A kávés, az a Fuith, engemet eng emet is fülön fülö n csípett, de ő nem óbéga óbé gatott, tott, pedig effélét effél ét vártam vár tam tőle, inkább csak halkan, szigor úan kérdezgetet kérdezg etett.t.  – Mind egy hé? – ránco r áncolta lta a homlo hom lokát kát Fecska.  – Éppeg, hogy hog y nem, mer ’ a detektív, detektív, valami val ami Detrich, aki kifagg kifag g atott, nagyon nag yon is üvöltős üvö ltős kedvében volt – felelte Mári. – De az később történt, már odabe’, a’ őrsön. A hék érkezése előtt Fuith bácsi kérdezett, kérdezett, és én aprór apr óraa el is mondt mo ndtam am neki mindent m indent,, amit lehetett. lehetett.  – Vagyis ag yis azt, hogy hog y te Kardos Kardo s Cecília pozso poz sonyi nyi ápoló ápo lónő nő vagy, vag y, aki a székesfővár székesfő vároo sba érkezvén ér kezvén eltévedt, és Hülné csapdájába esett? – nézett rá merőn Cili.  – Azt hát. Tán r osszul os szul tettem? tettem? Muszáj volt vol t tartani a kor ábbi hazugság hazug ságoo t, különben külö nben azonnal azo nnal a steklibe{402} zárnak, oszt sze’rusz világ – bizonygatta Mári kissé ijedten, mire Cili átnyúlt az asztalon, és ő is megsimogatta a kis mindenes remegő kezét.  – Ügyes voltál vo ltál – mondta. mo ndta. – Aztán Aztán mi tör tö r tént? tént?  – Fuith felismer felis merte te Hül mamát, és mivel együtt eg yütt látott minket az irodá ir odájánál jánál matatni, mindjár mindj ártt azt gondolta, hogy én engedtem be őt a kávéházba. Mondtam néki, hogy tényleg így történt, mivel a néni… Csak így neveztem a Hül mamát, hogy néni, mintha alig ismerném! Szóval a néni becsapott engemet, azt hazudva, hogy éppeg hazafelé tartott, midőn a közelben járva rosszul lett, és csak egy pohár vizet kér. Én meg… mondtam a kávésnak …megszánt …meg szántam am őtet ő tet,, és kinyitottam kinyitottam néki a r aktáraj aktárajtót, tót, mire mir e a vénasszony menten fejbe csapott, csapott, hogy hog y kiterültem.  – Fejbe? – kuncog kunco g ott Fecska. – Hol?  – Itten Itten e! – biccentette elő r e a fejét Mári, ujjával széjjelhúzva széjje lhúzva kissé a haját, hogy hog y jól jó l lássék a púp, ami a koponyáján ko ponyáján nőtt.  – Ezt meg hol ho l szerezted? szer ezted? – ször nyülködött nyülkö dött Anna. – Tán való val ó ban leütött az özveg y?

 – Fittyfenét! Fittyfenét! – legyintett leg yintett a kislány, és nevetett is i s hozzá. ho zzá. – Míg Hül mamát mamá t kerg ker g ették, ették, nekem volt vol t időm kigondolni, mit is kell majdan füllentenem, hogy patyolatra mossam magamat. Így történt, hogy mikor egyedül maradtam az iroda előtt, fogtam a pajszert, oszt summ!  – Na és aztán?  – Aztán Aztán jajgatt jajg attam, am, mer t fájt.  – Nem ezt kérdem, kér dem, kis bolo bol o nd – nevetett Cili, sőt ső t felugr felug r o tt a helyér ő l, és magá ma gához hoz ölelve öl elve a lánykát, l ánykát, óvatos csókot csó kot nyomott nyomo tt a fejére. fejér e. – Arr Arról ól beszélj, mit mondtál aztán aztán Fuith úrnak meg a detektívnek detektívnek..  – Hát azt, hogy ho gy nekem sejtésem se volt, vo lt, miféle mifé le némber a Hülné, aki befoga befo gadott. dott. Egyszer Egysz er gyermeke vagyok én az Úrnak, hát még akkor sem gyanakodtam, mikor felajánlotta, hogy elkísér a Filibe, ahol az ajánlólevélnek köszönhetően jó állás vár rám. Pedig ha okosabb vagyok… mondták ők…, akkor már tudnom kellett volna, hogy az özvegy kilesni jött velem a terepet, amit megrabolni akart.  – Szóval Szóva l budának deddetted magad mag ad – vigyor vig yor odott odo tt el Csurár Csur ár Fecska. – Nem Nem kelledd kell edd hozzá ho zzá nagy nag y erő er ő .  – Hé, de szurkapiszka szur kapiszka kedvedben vagy vag y ma – nézett r á sértet sér tetten ten villog vill ogóó szemmel szemm el Márika. – Ha mindenképp bökni akarsz, böködj valaki olyant, aki megérdemli.  – Igazad van – mondta m ondta Anna, szúrós szúr ós pillantást pilla ntást vetve vetve a cigánylányr cig ánylányra. a. – A mi fecskénk fec skénk ma különö kül önösen sen kiállhatatlan. Talán attól van, hogy a Hülné székében ül, amiből lassanként belészivárog a banya gonoszsága. Csurár Fecska úgy pattant pattant fel az özvegy helyéről, helyér ől, mint mi nt akit akit bolha csíp.  – A lapos lapo s guda üdné meg, meg , igazado ig azadokk lehed – kiáltott kiálto tt,, miközben mikö zben két kezével a szoknyáját szo knyáját söpör sö pör te, porolg por olgatt attaa kerek ülepén. – Kórság Kór ság lapul ebben a székben. El kell égedni. Cili töprengőn nézte a három idegesen nevetgélő lányt. Mókázni látszottak ugyan, de valójában rettegés szorongatta a torkukat.  – Mondd tovább, Márika, mi volt vol t aztán? – for fo r dult végül vég ül vissza a kis mindeneshez, mindenes hez, aki a kérdést kér dést hallva menten komo komollyá llyá vált.  – Aztán Aztán jött jö ttek ek a hék, két tömött tömö tt kocsival, ko csival, utánuk meg valami hullaor hullao r vos, vo s, akinek az a r eszor eszo r tja, hogy a halottról megállapítsa azt, amit már úgyis mindenki tud, vagyis hogy nem él.  – Igen, ő a törvényszéki tör vényszéki o r vosszakér vo sszakértő tő – bólintott ból intott Cili. Cil i. – Vele biztos nem volt vo lt do lgod. lg od. Akkor hát kivel beszéltél?  – A Fuith úr után? – sóhajtott só hajtott mélyet m élyet Mück Mári, Már i, így íg y jelezve, jelez ve, hogy ho gy ami most mo st következik, kö vetkezik, az nem épp a legkedvesebb emléke. – Hát azzal a kiállhatatlan Detrich detektívvel, akit már mondtam. Rettentő egy csihés{403} ember, nekem elhihetitek. Amint hírét vette, hogy én is az irodánál voltam, mikor Hül mama éppeg odabenn motozott, rögvest vasra akart veretni. Szerencsémre Fuith bácsi hitt nekem, és a védelmemre kelt. Elmondta Detrichnek, amit tőlem hallott, vagyis hogy az özvegy becsapott, leütött, de én hamar felszenderültem, és aztán utánalopózva előbb kifigyeltem, miben sántikál, majd magamhoz véve az iroda tűzkulcsát, rá akartam zárni az ajtót, hogy megfogjam őt.  – Micsoda csavar cs avaros os kis eszed van v an neked, te fittyfirity fittyfiri ty – kacagott kacago tt fel Blau Anna, akit aki t ilyen vidámnak vidám nak még sohasem láttak. láttak.  – Nem kellett kelle tt ehhez túl sok so k sütnivaló – vonog vo nogatt attaa a vállát Márika, kapafoga kapafo gait it villog vill ogtat tatva. va. – Az a piszok Detrich persze nem hitt nekem. Vasba ugyan nem rakatott, de azért bevonszolt a hé fészekbe, oszt ott egészen reggelig regg elig gyötört. g yötört.  – Gyötör Gyö tört? t? Hog Hogyan? yan?  – Hát a büdös leheletivel, lehele tivel, amit mindég az arco ar comba mba küldött küldö tt,, mikor miko r kérdezett. kér dezett. Azt mondta, mo ndta, úgyis úgyi s tudja, tudja, hogy hog y a Hülné meg én egy követ fújtunk. fújtunk. „A tervezett tervezett rablásba te is benne voltál”, vo ltál”, ordibálta or dibálta cékla fejjel, „mer’ a cselédek mindég benne vannak a zríben”.  – Err e te?  – Fúttam Fúttam a mesét, amit kor ábban, és persze per sze r íttam sokat, so kat, hogy ho gy odakinn oda kinn is hallják, hallj ák, milyen mil yen

fertelmesen fer telmesen bánik velem az a mocso m ocsokk detektív detektív..  – Végül azdán csak elengededd eleng ededd – bökte bök te meg ujjával ujjáva l Mári hátát Csurár Csurá r Fecska, ami tőle a legbarátságosabb közeledés jele volt.  – El, de aztat mondta, mo ndta, rajtam raj tam tartja a szemit, szemi t, és hogy hog y biztosan biztosa n tanálkozunk tanálkozun k még. még .  – Hát épp ez az a z – bor ongo ong o tt maga elé Cili. – Külö nös, nös , hogy ho gy Márikát ilyen könnyen kön nyen eleng el engedték, edték, de hogy még r endőrök endőrö k sincsenek sincsenek sehol, sehol, az már egyenesen egyenesen rejt r ejtély ély..  – Miért kéne, hogy ho gy hék hé k legyenek leg yenek itt? – rémült rémül t meg Anna.  – Mert ahol aho l vagyunk, vag yunk, az Hülné, a r ablás kö zben tetten tetten ért ér t özveg y lakása – magyar mag yarázta ázta Cili, és mint kinek hirtelen ezer sürgős elintéznivalója akadt, gyorsan felugrott a székről. – Ha valahol, hát már itt kéne nekik nyüzsögni, nyüzsög ni, hog y mindent átkutas átkutassanak, sanak, további bizonyítékok után. A lányok úgy néztek körbe a csendes konyhában, mintha szekrény mögé, fazékfedők alá bújt r endőröket endőr öket sejtenének mindenütt. mindenütt.  – Mondd csak, Márika, Márika , a rendő r endőrr ő r sről sr ől egyedül eg yedül jött jö ttél él el? – kér dezte Cili.  – Mint ez a kisujjam kisuj jam itt i tten en – bólintott ból intott a lányka, kinyújtva bal keze nevezett neve zett r észét.  – És követett-e valaki? A tizennégy éves szotyka lány két füle oly hirtelen gyúlt vörösre, mintha láthatatlan tündérek öntötték volna le bíbor bíbo r festékkel. festékkel.  – Hát… Hát… – piszkálgatt piszkálg attaa szoknyája szo knyája varr var r ását Már Márika. ika. – Vol Voltt ottan ottan egy eg y jóképű, jó képű, bajszos bajszo s fiatalúr, akit a hé fészekből kilépve láttam meg. Igen szemérmetes természetű lehet, mer’ ahogy ránéztem, mindjár’ másfelé kezdett tekintgetni, de aztán úgy jött utánam, mintha mézesmadzagon húznám.  – Rendőr vold vol d az, de dilini{404}! – kapott kapott a homl homlokáho okáhozz Csurár Fecska.  – Nem lehetett, lehetett, mer r endes ruhát r uhát viselt, nem ezüstgo mbos mbo s unifor unifo r mist – tiltakozott tiltakozo tt a lányka.  – Álöldöz Álöl dözedr edrőő l még nem halloddál? hallo ddál? – r eplikázo eplikáz o tt a cigánylány, cig ánylány, miközben mikö zben sámlir sámli r a állt, és sietve lerángatta úti motyóját a gerendáról. – Fogadni mernék, hogy a lovagod mosd is odakinn sdrázsál.  – Te meg mire mir e készülsz? – lépett elé Cili.  – Szökök Szökö k – fújt mérge mér gesen sen Fecska. – Engemed le nem ne m fog fo g nak, az bizdos! bizdo s!  – Ha most mo st szökni szö kni próbá pr óbálsz, lsz, akkor akko r nyomban nyo mban lefogna lefo gnak, k, ez  a biztos – mondta a Pozsonyból jött ápolónő, és kikapta Fecska kezéből a motyót. – Értsétek meg végre, hogy nagy a baj. Az a Detrich biztosra veszi, hogy hog y mi, akik egy eg y házban éltünk éltünk Hülnével, Hülnével, szintén szintén bűnösö bűnösökk vagyunk, csak épp nincs rá bizonyítéka.  – Mégsem jö n be, hogy hog y keressen? ker essen? – csodálko cso dálkozo zott tt Anna.  – Nem hát, mer t ravasz r avasz – felelte f elelte Cili. – Arra Arr a vár, hogy ho gy mi magunk mag unk szedjük s zedjük össze, ös sze, ami r ánk nézve terhelő, és aztán próbáljunk vele megszökni.  – Az eszébe sem jut, hogy ho gy a bizo bi zonyítékokat nyítékokat akár el is égethetnénk? ég ethetnénk?  – Szerintem Szer intem úgy gondol go ndolja, ja, hogy hog y Hülné parancsár par ancsáraa már kor ábban is r aboltunk, abo ltunk, és ha így íg y van, a zsákmány pénz és ékszer. Az efféle kincseket pedig, amilyen ostoba libák vagyunk, biztos nem dobnánk a tűzre, tűzre, inkább i nkább megpróbálnánk megpr óbálnánk kimenekíteni.  – De mi nem vagyunk vag yunk ostobák, osto bák, ugye, ug ye, Cili? – nézett fel rá r á reménykedve r eménykedve Márika. Már ika.  – Nem, aranyo ar anyom, m, mi bizony bizo ny nem – felelte felel te a lány, majd mélyen a dekoltázsába deko ltázsába nyúlt, és előhúzta elő húzta Hülné szobájának kulcsát. – Gyertek, keressünk meg minden olyan holmit sebesen, ami rács mögé uttathat minket. A következő három órát azzal töltötték, hogy plafontól a padlóig felforgatták az özvegy szobáját. Eredményre azonban csak az utolsó tíz percben jutottak, mivel ekkor találtak rá a tömör tölgyfából faragott, hatalmas ágy fejrészébe rejtett titkos rekeszre. Két kövér puttó vigyázta a párnák közt alvó álmát, melyek az ágyoszlopok tetején jobbra és bálra néztek. Cilinek valahogy különös volt, hogy az angyalkák hátat fordítanak egymásnak, ezért közelebbről is megvizsgálta azokat.  – Fényesre Fényesr e kopott ko pott a fejük – mor mo r molta mo lta az or r a alatt.

 – Bizdos Bizdo s Hülné simoga simo gadda dda őked őke d esdénként, hogy hog y bocsássák bo csássák meg neki a bűneid bűneid – vélte Csurár Csurá r Fecska kesernyés mosollyal.  – Talán, ha… – Cili fog fo g ta az egyik eg yik putt pu ttót, ót, és elfor elfo r gatt ga ttaa azt. az t. A fa mélyér mél yérőő l halk ha lk katt k attanás anás hallatszott hallatszo tt..  – Tekerjétek Teker jétek err er r e a másikat másika t is! Amint a két huncut angyalka egymásra nézett, az ágy széles fejtámláján megnyílt az addig láthatatlan ajtó. A lányok földre szórták mind a párnákat és a dunyhát, majd a zizegő szalmazsákra térdelve kezdték átkut átkutatni atni a mély r ekesz tartalmát. Vászonzsákokban gyű g yűrűk, rűk, nyakláncok, medálok medálo k és érmék garmadáját lelték, bőrtokban pedig annyi pénzt, amennyiről sohasem hitték volna, hogy egyáltalán létezik. A kincsek mellett ébenfa ládikó hevert, benne számtalan apró üvegcsével, melyek címkéin fekete halálfej vigyorgott.  – Egész mér m éreg egar arzenál zenál – mondta m ondta bor bo r zadva Cili. – Ez pedig itt i tt… …  – A Hülné könyve kö nyve – sikkantott fel izgalmá izg almában ban Márika, Márika , mikor miko r a bőr bő r kötéses, vaskos vasko s fóliáns fó liáns is lámpafényre került. A szálkás, gonosznak tűnő betűkkel írt feljegyzések huszonkét esztendővel korábban kezdődtek. Ahogy a lányok egymás mellé kuporodva olvasták a sorokat, lelkük elborzadt, gyomruk felkavarodott, és hol egyiküket, hol másikukat fogta el a sírás.  – Megmérge Megmér gezte zte a férjét fér jét – súgta Anna.  – És az előtt elő ttünk ünk itt élt lányok lányo k közül köz ül is négyet nég yet – mondta Cili.  – Három Hár omnak nak meg m eg Jenő beredvázda ber edvázda el a nyakád, nyaká d, és azdán minded az Ör Ö r dögá dö gárr o kba dugda. dug da. – Fecska undorral köpte le Hülné padlón heverő párnáját. – Ezérd ídélednapig fog a gyehennán pörkölődni, de ól is van úgy.  – Itt Itt valami va lami nagy nag y vállalkoz vállal kozásr ásról ól ír – mutatta mutatta Cili –, amit doktor dokto r K-val, G-vel, G-vel , majd később késő bb V-vel vittek. „G-né halott, én mérgem Jenő által likőrbe töltve,  Einkommen{405} 1000 korona. P. diák halott, én mérgem Jenő által italba öntve, Einkommen nincs, muszájból téve. P-né halott, Jenő kése által, Einkommen 3000 korona. Gárdakapitány halott, Jenő főbe lőtte, Einkommen 3500 korona. Exfőhadnagy halott halo tt,, Jenő által villanyos villanyo s alá lökve, lö kve, Einkom Einkommen men nincs, muszájból téve.” téve.”  – Hát ezek bérgyi bér gyilko lkoso sokk is voltak? vo ltak? – bor zongo zo ngott tt meg Blau Anna.  – Ha ezt a rendő r endőrr ök látnák… l átnák… – emelte szájához szájáho z a kezét Már Márika. ika.  – Akkor azt is megtudnák, meg tudnák, mi miket tettünk tettünk – lapozo lapo zott tt tovább Cili. – Nézzétek, itt van: „Mári ma hozott két zsebórát, három finom keszkenőt, egy aranyozott brosst. Einkommen 34 korona. Anna éjjel F gyárossal hált, Einkommen 400 korona. Vöglein két balekot fogott, Einkommen 620 korona, két jó kabát és egy aranyóra lánc nélkül. A cigány nem csinált semmit, de hasznos, mert ügyel a többire.”  – Hád mosd mo sd már cigányo cig ányozhadsz zhadsz kedvedr e, rühös r ühös,, odale’, o dale’, a pokol po kolba’, ba’, ahogy aho gy megjó meg jóso soldam ldam – ugr ug r o tt fel az ágyról Fecska, hogy a korábban leköpött párnát, mintha maga Hülné volna, még jól meg is tapossa.  – Ezt a könyvet kö nyvet azonnal azo nnal el kell égetni ég etni – állt fel Anna is, aki immár imm ár holtsápadt hol tsápadt volt, vo lt, és egész eg ész testében remegett.  – Úgy lesz – mondta mo ndta Cili. – Csakhogy Csakhog y a pénz, az ékszerek, ékszer ek, a mérge mér gek… k… És Jenő szobájában szo bájában a fegyverek még mindig ellenünk vallanak.  – A Jenőke úrfi! úr fi! – r émült meg ekkor ekko r Mück Mári. Mári . – Hisz őr óla ól a egészen eg észen megfeledkez meg feledkeztünk. tünk. Mi Mi lesz itt, itt, ha megjön? megjö n?  – Néhány napig még biztos távol marad mar ad – állt föl fö l a szétdúlt ágyr ág yróó l Cili. – Emlékeztek r á, mit mondott: valami bárót indul végleg hidegre tenni, és utána bujkálni fog, nehogy gyanúba keveredjen. Nekünk Nekünk viszont, ha a könyvet kö nyvet elégetjük is, nem marad mar ad más választásunk, választásunk, mint a szökés. szö kés.  – Hád mégis? mégi s? – nézett rá für készőn késző n Fecska. – Miko Mikorr én akardam akar dam menni… menni …  – Te fényes nappal r ohantál oha ntál volna vol na ki a házból, házbó l, egyenest eg yenest a r endőr endő r ök karjaiba kar jaiba – vágo vág o tt a szavába

Cili. – Jobb lesz azo nban, ha inkább holnap hajnalban indulunk. Addig Addig is elégetjük elég etjük a könyvet…  – Na, és a többi többi szajréval szajr éval mi lesz?  – Tegyétek Tegyé tek mindet vissza az ágy ág y r ekeszébe, Jenő fegyver feg yvereivel eivel együtt eg yütt,, és for fo r dítsátok egymásnak eg ymásnak háttal az angyalokat – rendelkezett Kardos Cecília. – Aztán már csak reménykednünk kell, hogy ha a rendőrök korábban törnek ránk, mint ahogy nyúlcipőt húznánk, a puttók akkor is megőrzik a titkukat.

Hajnal négy felé járt. A Horgony utcai ház oly csendes volt, mint a barlangmély. A lányok mind a konyhában ültek. Az előző napot végigrettegték – hiába, hisz a kutya sem nyitott rájuk –, és este nyugovóra tértek, ám karikás szemükön látszott, hogy a pihentető álom elkerülte őket. A spórban halkan morgott a tűz, az asztalon üres bögrék sorakoztak. Belső oldalukra rég rászáradt a tejeskávé, zománcuk mattnak tűnt a petróleumlámpa fényében. A falon lógó kicsiny óra elütötte a négy órát. Mück Mári, Csurár Fecska és Blau Anna mind Kardos Cecíliára nézett. Tekintetükben félelem ült, mintha lövészárokban kuporgó bakák volnának, akik a parancsnokuktól várják a megváltó engedélyt, hogy mégsem kell rohamra indulniuk.  – Most vagy vag y soha soh a – állt fel Cili, és kezébe vette vette a kicsiny batyut, batyut, amit összekészített. ös szekészített. – Ne feledjétek: amint kilépünk a kapun, mindenki mindenki másfelé iram i ramodik. odik. Ha valamelyikünket valamelyikünket elfogják, elfog ják, mondja mo ndja azt, hogy Hülné halálhíre és napfényre került igazi természete, amiről semmit nem sejtett, megr émítette, émítette, ezért ezért akart kereket ker eket oldani. ol dani. A többiek bólintottak. Blau Anna a kapukulcsért indult, Csurár Fecska és Kardos Cecília követte őt. Mück Mári azonban lemaradt. Ő a sarokban álló bádogvödörhöz ment, és az utolsó felmosás vizét óvatosan a spór tüzére löttyintette. A parázs mérgesen sisteregve, gőzt fújva halt meg. Ezután a kis mindenes helyére tette a székeket, a sarokban álló kis sámliját is eligazgatta, és végül lecsavarta a lámpát.  – Szer ’usz, világ – súgta súg ta a sötét sö tétbe. be. Nem lehetett tudni, ho g y a háztól köszö kös zön-e n-e el, ahol aho l éveket élt, vagy a kinti mindenséget üdvözli, melybe épp elkóborolni készül. Gondosan bezárták az ajtót, majd átosontak az udvaron. Anna ügyetlenkedett a kiskapu zárjával, így íg y végül azt is Már Márikának ikának kellett kinyitnia. kinyitnia.  – Remeg a kezem – szabadko szaba dkozo zott tt a sváb leány.  – Nekem meg mindenem mindene m – hadarta hadar ta Fecska türelmetlenül. türelm etlenül. – Inaljunk Inaljunk már m ár!! A kaput előbb csak résnyire nyitották. A meredek Horgony utca épp oly némán, sötéten ásított rájuk, mint valami barlang, melynek mélyén rémségek lakozhatnak, ám a lányok semmit nem láttak. Távolabb pislákolt ugyan néhány gázlámpa, fényük azonban épp csak arra volt elég, hogy a vén házak közé még több árnyat teremtsen. teremtsen. Blau Anna keletnek, a Duna-part felé, Csurár Fecska nyugatnak, a Hadnagy utca irányába indult. Búcsúzkodni csupán Márikának jutott eszébe, de mire rászánta magát, már csupán Kardos Cecília állt mellette.  – Akkor hát… – fordult for dult felé a kislány, kisl ány, ám nem tudta, tudta, mit mondhatna. mo ndhatna.  – Eridj Er idj már, te kis bolo bo lond nd – súg ta Cili, és tenyerével tenyeré vel biztat bi ztatóó an taszított rajta, r ajta, ezzel egyben eg yben ir ányt is adva neki. Mári a Fehér Sas térre vezető, épp csak kétvállnyi széles sikátorba lépett, s már el is tűnt szem elől. Cili ugyanezt az irányt választotta, de egy másik, három házzal távolabb húzódó átjárót célozva meg. Annak idején ugyanitt követte Hülnét, akiről azt hitte, hogy mogorva, de legalább segítőkész asszony asszo ny.. „Én küldtem őt a halálba” – futott át a borzongató gondolat Cili fején. „Ne légy már ostoba –  r eplikázott mindjár mindjártt Gerlice –, hisz az a satrafa magának mag ának kereste a bajt! bajt!” A leányban rejtőző harmadik

személy, Hangay Emma hallgatott. Maga sem tudta, miért, de a marosvásárhelyi leány tele volt várakozással: úgy érezte, hamarosan újra önmaga lehet, bár erre semmiféle biztató jel nem mutatkozott. A sikolyt akkor hallotta meg, mikor a sikátor kétharmadánál járt. A Tabán egymásnak dőlő, szorosan összekapaszkodó, kicsiny házai közt úgy csapódott, verődött ide-oda a kétségbeesett hang, mint kismadár, mely akár az élete árán is, de szabadulni akár a kalickából. Az addig csöndes éjszaka hirtelen zajokkal telt meg. Macskaköveken dübörgő csizmák, idegtépő sípszó és férfiordítás jött mindenfelől.  – Megállni! Megállni ! A törvény tör vény nevében azo nnal álljo áll jonn meg! meg ! Cili felkapta a szoknyáját, és futni kezdett. A sikátor közepét kivájta az esővíz, és szinte semmit nem látott, de a Fehér Sas tér gázlámpái azért útbaigazították. A sikoly keserves zokogásba fúlt. Most már felismerte felismerte a hangot hango t.  – Ne! Eresszenek! Er esszenek! Nem akaro akar o k visszamenni! visszam enni! – kiabált Blau Anna, ám szinte még végig vég ig sem mondhat mo ndhatta, ta, a másik irányból ir ányból fájdalmas üvöltés üvö ltés harsant: harsant:  – A szakramentjét szakr amentjét neki, ez a cig ány rima r ima har ap!  – Fogd Fog d erő er ő sen, és ügyelj, üg yelj, hog ho g y ne férjen fér jen hozzád! ho zzád! – jött válaszul valaki val aki mástól. más tól. Fecskát is elcsípték tehát, pedig nála fürgébben futni egyikük sem tudott. Cili lassított. Vajon az összes rendőr, aki lesben állt, a két fülön fogott lánnyal viaskodik, vagy akad még…? Újabb sikítás sikítás kelt, ám sokkal gyermekibb, g yermekibb, mint kor ábban.  – Itten Itten es van egy eg y, őrmester őr mester úr – o r dította a Fehér Sas tér irányábó ir ányábóll az újabb kopó. kop ó. – Bár emmég gyerek.  – Nem baj, azért azér t csak hozza ő t is!  – És ha nem is közibük kö zibük való? való ?  – Akkor majd kimo ki mosdatja sdatja magát mag át – zárta le a vitát vi tát nagy nag y hango hang o n az őr ő r mester. – Na, Na, alo mars{406}! Cili megfordult, és a Horgony utca felé kezdett futni. A sikátor végén megállt, a falhoz lapult, és kilesett. Mindenfelé kézben lóbált lámpások fénye ingott. A Duna-part felől két rendőr közeledett Annát kísérve, aki már nem kiabált, csak lehajtott fejjel, csendesen sírdogált. Az ellenkező irányból négy egyenruhás vonszolta magával Fecskát, aki viszont olyan patáliát csapott, hogy arra minden bizonnyal a fél Tabán megébredt.  – A ro hadás jöjjö jö jjönn r ádok, ádo k, és csipegesse csipeg esse le r ó ladok lado k a húsd! – vicsor vicso r g ott a cigánylány, cig ánylány, kinek ki nek a két kezét szorosan szoro san megkötözték megkö tözték,, de rugdalni, rug dalni, szitkozó szitkozódni, dni, sőt, köpködni attól attól még tudott. tudott. – Var Varjú jú mondja mo ndja a szemedeknek, hogy csecse bogyó, hamm, bekaplak!  – Hallgass Hallg ass mán, te ocsmány oc smány – ütötte pofo pof o n Fecskát a szálas termetű term etű őr ő r mester. – Ha még egyszer eg yszer nyikkanni mersz, napkeltére fogad se lesz, hallod-e?! A cigánylány megszédülhetett a váratlan erejű „csendrendelettől”, mert tényleg elhallgatott, és ernyedten tűrte, hogy a Horgony utca 58. előtt gyülekezőkhöz vigyék. Oda tartott az a rendőr is, aki Márikát a karjánál fogva húzta magával. A kislány hatalmasra tágult, rémülettel teli szemekkel bámulta a sok rendőr r endőrt, t, a lámpák imbolygó imbolyg ó fényét és két két társnő társnőjét, jét, akikkel akikkel immár ismét együtt lehetett. lehetett.  – A felüg fe lügyelő yelő úr négyet nég yet mondo mo ndott tt – szólt szó lt az ő r mester. – Két ember menjen menje n be a házba, és nézze meg, a negyedik odabé van-e!  – A kapu zárva zár va – jelentet jelen tette te az egyenr uhások uháso k egyike. eg yike. – Betör Betörjük? jük?  – Már hogy hog y törnéd tör néd be, te isten barma? bar ma? – üvöltött üvö ltött r á a parancsno par ancsnoka. ka. – Ez itten özveg ö zvegyy Schnallner Antalné háza, akivel a törvénynek nincs baja. Szépen is néznénk ki, ha minden háztulajdonosra ajtót r úgnánk, csak mert mer t valamelyik lakója r ossz fát tett tett a tű tűzre.  – Akkor hát… – bizonytalano dott do tt el a rendő r endőr. r.  – Hát, hát  –  – gúnyolta beosztottját a feldühödött őrmester. – Itt ez a három, akit megfogtatok: ők se r öpülve hagyt hag yták ák el az udvart. Pofozd Pofo zd ki belőlük, hol van a kulcs.

Cili keze a kabátzsebéhez kapott. Abban lapult a kapukulcs, amit Mári – ki tudja, miért – az utcán állva a kezébe nyomott. nyom ott. A rendőr, aki az imént hiába nyomkodta az öreg vaskilincset, Blau Anna elé állt, majd némi tétovázás tétovázás után inkább Mück Mück Márira Márir a ripakodo r ipakodott tt r á:  – Ide azzal a redvás r edvás kulccsal, kulccsa l, hallo d-e, csipisz! csipi sz! {407}  – Ni… nincsen nálam, nálam , instállom  –   csipogta a kis mindenes, közelebb a síráshoz, mint Szent Szilveszter napjának éjféli harangkongásakor a múlt év az eljövendőhöz.  – Akkor hát melyikteknél van? A lányok hallgatt hallg attak, ak, csak Fecska Fecska köpött köpö tt bágyatagon bágyatago n a rendőr r endőr csizmája elé.  – Így Íg y is jó – mondta mo ndta a zsandár, és ütésre emelte e melte hatalmas lapáttenyerét. l apáttenyerét.  – Jaj, Jaj , méltósá m éltóságo goss uraim, ur aim, hát csak nem engemet eng emet ker esnek? – lépett l épett elő a sikátor si kátorból ból Cili. A batyuját még a sötétben a földre dobta, és most mindkét kezével a szoknyáját emelve úgy sietett a népes társaság felé, mint aki már régóta rohan. – Tessenek mán kicsinység várni! Ha hozzánk jöttek, akkor majd én béengedem a kegyelmes keg yelmes főkapitány urakat.  – Fogj Fo gjátok átok le! l e! – üvöltött üvö ltött bamba ember e mbereir eiree az őr mester, bár a parancsnak par ancsnak semmi értelme ér telme nem volt, vo lt, hisz Cili már át is fúrta magát közö ttük, ttük, és a kulcsot a zárba zár ba illesztette. illesztette.  – Tessen par pa r ancsolni ancso lni – nevetett a leány, és mielő mi előtt tt két oldalr ó l meg m egfo fogg ták volna, vol na, belökte belö kte a kaput. –  Szabad az út! Az őrmester gyors, halkan morgó szót váltott egyik emberével, aki menten tisztelgett, majd elsietett. elsietett. A többiek a még m ég mindig csendes udvaron udvaro n átvágva Hülné lakásához mentek, mentek, amit megint meg int csak Cili nyitott ki előttük.  – Gyújtsatok fényt! f ényt! – adta ki újabb utasítását az őr mester. – Kett Kettőő posztol posz tol a bejár be járatnál, atnál, a többi üg yel a nőkre.  – Máris lesz lámpás és meleg is – tüsténkedett tüsténkedett Cili, Cil i, karjával kar jával hátrébb taszítva Márikát, akire akir e r á is ripakodott: – Maradjék mán veszteg, Kardos kisasszony, hisz tudhassa, hogy ebben a házban ez mindég is az én reszortom volt! vo lt! A kislány szemébe értő szikra pattant. Anna is gyorsan felfogta, miféle játékba kezdett Cili, hát besegített neki.  – Ne taszajgasd taszajg asd azt a gyer gye r eket, Mári! – kiáltott ki áltott rá. r á. – A Hül mama mam a házában házába n te csak cseléd vagy vag y, nem ágybérlő lakó, mint mi! mi! Az őrmester – magas, délvidéki vonásokkal bíró, bajszos férfi, aki egyébként a zengzetes Marinovics Lipót{408}  névre hallgatott – lopva elmosolyodott a tyúkudvar  rikácsán. Mindjárt meg is békült kissé, így mikor Cili végzett a tűzélesztéssel meg a csillár lámpáinak meggyújtásával, már sokkal szelídebben szólt hozzájuk:  – Üljenek le szép szé p sor jában az asztal as ztal mög mö g é, míg az ember eim meg m egejtik ejtik a házkutatást. házkutatást.  – Minek arr ar r a idő i dőtt fecsér elni, kapitány úr ? – kérdezte kér dezte Cili. Cili . – Megmo ndom én mindenr m indenrőő l, ho gy hol ho l van, csak tessen kérdezni!  – Amit te előadnál, előadná l, az minket mi nket nem érdekel ér dekel – intet i ntette te le az őr ő r mester, de a r angtévesztést ang tévesztést nem javította ja vította ki. – Mi Mi olyat o lyat keresünk, amit el akartok akar tok titkolni. titkolni. Azzal intett intett három háro m emberének, ember ének, akik rög r ögvest vest dúlni dúlni kezdték Hülné Hülné konyháját.  – Ne itt lábatlankodjatok, lábatlanko djatok, marhák mar hák – üvö ltött rájuk r ájuk a parancsno par ancsnok. k. – Menjetek a szobákba, szo bákba, és azokat azo kat nézzétek át! Te meg, Juszter, eridj, és hívd ide a detektív urat!  – A Detr Detr ichet?  – Ki mást, te te címer címe r es ökö ö körr ? Persze, Per sze, hogy ho gy őt, ő t, ha egyszer ő nyomo nyo mozz a Hülné ügyében. ügyé ben. Miután a rendőrök legtöbbje szerteszaladt, Marinovics őrmester leült a lányokkal szemben, és komótosan komó tosan rágyújtott r ágyújtott.. Az Az első sűrű sűrű füstpöffenet után után Cilire Cilir e nézett, nézett, mi több, vaskos vasko s ujjával r á is bökött bö kött..  – Szóval Szóva l te volnál volná l itt a cseléd.

 – Szolgá Szol gálatjár latjáraa a kapitány úrnak. úr nak.  – Neved?  – Mück Már Mári,i, ha meg nem sértem. sér tem.  – Aztán Aztán tudsz-e valami jó meleget meleg et szervírozni nekünk? Cili megérezte meg érezte a csapdát, és ügyesen kikerülte azt. azt.  – Már bocsánat, bo csánat, de én egyszer eg yszerűű lány vagyo k, nem ér tem az ilyen il yen úri úr i beszédet. beszéde t. Mi tetszik tetszik a kapitány ka pitány úrnak?  – Nekem az tetszene, tetszene, ha valami meleget meleg et adó italt tennél ki az asztalra asztalr a – biccentett elégedetten elég edetten Marr inovics, aki igazolva Ma ig azolva látta, hogy hog y Cili valóban csak egy buta cseléd.  – Ha a cukros cukr os tea jó lesz, nagyo nag yonn szívesen – állt fel mindjár mindj ártt a leány. – Csak épp bélésnek nem tudok tudok bele rumot r umot tenni, tenni, merthogy mer thogy az nincsen idehaza.  – Nélküle lesz jó, jó , elvégr elvég r e szolg szo lgálatban álatban vagyunk vag yunk – legyintett leg yintett az őr mester, majd szemét Mück Márira szegezte. – Maga meg a Kardos Cecília, igaz-e?! A kislány némán bámulta az asztal lapját, míg Anna bokán nem r úgta.  – Igen, kérem, kér em, én volnék vo lnék az – kezdett ültéből ül téből felemelkedni felem elkedni,, ám Marinovics Marino vics a fejét csóválta, csó válta, mire mir e nyomban visszaereszkedett. visszaereszkedett.  – Aztán árulják ár ulják már el nekem, hová ho vá indultak i ndultak ilyen il yen istent i stentelenül elenül kor án, miko m ikorr az utolsó uto lsó r észeg még be se zuhant az út árkába, és a péklegény is épp csak egyet pislog, érezvén, hogy mindjárt dagasztani kell? Cili csodálkozott, milyen kiművelt kacskaringókkal beszél az őrmester. Aztán rájött, hogy kivételes rendőrrel lehet dolga, kinek szerb apja még egy mukkot sem tudott magyarul, ám a fia be akart illeszkedni, ezért ezér t bizonyára füzetes regényeket r egényeket olvasva pallérozta pallér ozta nyelvtudását nyelvtudását..  – Én a Dunához indultam, hogy hog y annak a nnak par pa r tjáról tjáró l nézzem meg a napfelkel na pfelkeltét tét – szólalt szó lalt meg m eg elsőként első ként Anna, kinek kinek két szép szeme szeme vörö vö röss és kissé püffedt volt a sírástól.  – Jómag Jó magam am a Rác fürdő für dőbe be indultam egy eg y kis fáért fáér t – magyar mag yarázta ázta Cili. – Mint tetszik látni, idehaza már kevés van tüzelni, tüzelni, és a fürdő fűtője fűtője szívesen ad egy-két öllel, ha szépen megkér em.  – Hajnali négyko nég ykorr ?  – Igazán szépen kérni kér ni csak akkor akko r lehet – játszotta a szemérmetes, szemér metes, ám egyben eg yben céda cselédet cseléde t Cili. Marinovicsnak azonban ez még kevés volt.  – Hol a fa? fa ? – kérdezte kér dezte oly hévvel, hé vvel, miként miké nt a zsákmányára zsákmányár a lecsapó vércse. vér cse.  – Sajnos Sajno s a fűtő fűtő m hűtlen hűtlen lett hozzám ho zzám – sóhajtott só hajtott a leány, bár látszott r ajta, hogy hog y valójában való jában cseppet sem bánja a dolgot. – A Rác fürdő elé érve láttam, amint egy másik cseléd lép ki a szolgálati ajtón, karján tüzelővel.  – Értem – bólintott bó lintott Marinovics, Marino vics, és nem abajgatt abajg attaa tovább Cilit, inkább új célpontot célpo ntot keresett ker esett magának. – No és maga, Kardos?  – Szólídsa Szó lídsa kisasszonynak, kisasszo nynak, hallja-e?! hall ja-e?! – szájalt szá jalt Csurár Csur ár Fecska, kinek kine k két keze még m ég mindig mindi g össze öss ze volt vo lt kötözve. – Okleveles ápolónőknek úgy dukál{409}.  – Hogy Hog y itt kinek és mi dukál, duká l, azt én mondo mo ndom m meg, meg , cafat! – dörr dör r ent rá az a z őr ő r mester. – Cigány nekem nem parancsol, és ha mégis megpróbálja, kardlappal tanítom tisztességre! Fecska gonosz vigyort eresztett Marinovics felé, aki azonban már nem törődött vele. Emberei épp Jenő szobáját szo báját forgatták for gatták fel, akkor akkoraa zajjal, mintha odabenn veszett elefántok elefántok viaskodnának. viasko dnának.  – Szóval Szóva l maga, mag a, Kardos, Kardo s, valóban való ban ápoló ápo lónő nő vo lna? – mer edt az őrmester őr mester Márikár Máriká r a.  – I… igenis, ig enis, kérem kér em – bólintott bó lintott a kislány. – A termetem terme tem ne tévessze meg a kapitány urat. ur at. Visszamaradtam a fejlődésben, de ezt szerencsémre a pozsonyi kórházban mellékesnek tartották. Tetszik tudni, arrafelé az számít, hogy milyen tehetséges az ember, és nem az, ahogyan kinéz. Én állítom, kapitány úr, hogy Pozsonyban már magából is ezredest csináltak volna, akármilyen is az ábrázata.

A konyhára fagyos csend hullt, amit csak Jenő holmijának gyászos puffanásai zavartak meg, midőn a padlóra zuhogtak. Cili a tűzhelynél állva mozdulni sem mert, Anna az asztal alatt csipkedte körömágya bőrét, Fecska próbálta lenyelni a torkát csiklandó gúnykacajt, Mári pedig… Nos, ő semmit nem vett észre a feszültségből.  – Úgy, tehát ezredest, mi?! – buggyant bugg yant ki ki hirtelen hir telen Mari Marinovics novics Lipótból Lipó tból a röhö r öhögés. gés. – Volt Volt már leány és asszony is sok, akinek nem tetszett a pofázmányom, de még egyik se közölte ezt velem ilyen szépen. Magácskának tényleg van sütnivalója, sütnivalója, Kardos kisasszony! Rég felkelt már a nap, bágyadt sugaraival simogatva végig a Tabán háztetőit, mikor Juszter rendőr végre visszatért, magával hozva Detrich Károly detektívet, továbbá két másik urat. A házkutatás, mely inkább tatárdúlásra, tatárdúlásra, semmint szakszerű nyomozásr a emlékeztetett emlékeztetett,, már jóval korábban ko rábban véget ért, ér t, ám a rendőrök – miként azt Marinovics elé állva jelentették – semmit nem találtak. A lányok kissé megnyugodtak, különösen, mikor Hülné szobájának felforgatása is eredménytelenül zárult, de azért tudták tudták,, hogy hog y a vész még nem múlt el teljesen.  – Itt Itt vannak hát – bámulta meg őket őke t a keménykalapo keménykal apot,t, kockás koc kás zakót, zakó t, hozzá hoz zá illő ill ő mellényt mell ényt és brillantinnal hegyesre pödört bajuszt viselő Detrich. – Fogadni mernék, főkapitány úr, hogy ezek a fehérnépek egytől eg ytől egyig eg yig bűnrészesek bűnrészesek Hülék minden aljas tettéb tettében. en. Cili azonnal felismerte Rudnay Bélát, akiről négy esztendővel korábban a  Magyar Figaro mulattató képeslap címoldalán már látott egy rajzot, amiről most kiderült, hogy igazán élethűre sikeredett. A székesfőváros rendőrségének első embere lehúzta kesztyűjét, és azzal legyintve fogadta a feszes vigyázzba vig yázzba merevedet mer evedettt Mari Marinovics novics Lipót Lipó t tisztelgését. tisztelgését.  – Lássam hát, mit talált, Detrich – mondta mo ndta aztán, kigo kig o mbolva mbo lva kabátját, amit a konyha melegé mele gében ben máris elviselhetetlennek érzett. A detektív ravasznak szánt, ám valahogy mégis idétlenre sikeredett vigyorral nézett végig a tálalószekrény előtt ülő lányokon, majd az őrmesterhez fordult. – Jelentést!  – Alázatosan jelentem, embereimm ember eimmel el a parancs par ancs szerint szer int egész eg ész éjjel megfig meg figyelés yelés alatt tartott tarto ttuk uk a Horgony utca 58. számú házat. Hajnali négy órakor ez a négy hölgy…  – Hölg Höl g y?! – csattant fel Detrich Detri ch undor undo r r al elegy eleg y kiáltása. kiál tása. – Hol lát mag a itt hölg hö lgyeket, yeket, mi?! Én csak négy elvetemült nőszemélyt látok, akik bűnszövetkezetben éltek Hülékkel. Cili mély levegő t vett, vett, bár bár maga sem tudta, tudta, mit fog mondani, ám valaki más meg előzte.  – Van Van err er r e bizonyíték, bizo nyíték, nyomo nyom o zó? zó ? A férfi, férf i, aki a kérdést feltette, feltette, Rudnay Rudnay és Detr Detr ich társaságában társaság ában érkezet ér kezett, t, és mindeddig a bejárati bejár ati ajtó közelében, félhomályban maradt.  – Bizonyíték? Bizo nyíték? – for fo r dult felé, a detektív, detektív, miközben mikö zben baljával baljáva l vádlón vádló n a lányokr lányo kraa mutatott. mutatott. – Hiszen csak rájuk kell nézni, méltóságos uram! Az idegen ekkor előrelépett, és így az alacsony ablakokon beszivárgó, valamint a lámpákból bőséggel áradó fény végre körbeölelte őt. Cili megdöbbent. Soha nem látott még ilyen nemes, nyugodt és mégis szenvedésről árulkodó arcvonásokat. A férfi fiatal volt, ám mégis valahogy öreg. Bőre betegesen sápadt, tekintete láztól csillogó, a mozdulatai pedig arról árulkodtak, hogy fájdalom gyötri.  – Foglalj Fog laljon on helyet, kérem kér em – ugr ott talpra a leány, engedve eng edve ápoló ápo lónői női ösztönének, ös ztönének, és már lépett volna a legközelebbi szék felé, hogy kihúzza azt a férfinak, mikor a detektív ráüvöltött:  – Leülni, és pofád po fád befogo befo god! d! Rudnay Rudnay arcán ideges r ángás futott át. át.  – Fogja Fog ja vissza vissz a magát, mag át, Detri Detrich ch – mor mo r dult rá a nyom n yomoz ozór ór a –, és válaszo ljon ljo n a báró bár ó úr kérdésér kér désére! e!  – Parancsár Par ancsára, a, főkapitány fő kapitány úr – vicsor vicso r g ott a detektív, detektív, ám egészen egé szen addig le nem vett ve ttee a szemét szemé t Cilir Cilir ől, ől , míg az vissza nem ült a helyére. helyére. – Folytassa, őrmester! őr mester!  – Igenis Igeni s – köszö kö szörr ülte meg a tor to r kát Marinovi Mari novics cs Lipót, Lipó t, akinek nagyo nag yonn is tetszett, tetszett, hogy hog y Detrichet Detri chet így íg y helyre tették. – Amint már mondtam volt, hajnali négykor arra lettünk figyelmesek, hogy ez a négy

nő lopva elhagyta a Horgony utca 58-at.  – Nem volt vol t abban semmi lopa l opakodá kodáss – tiltakozott tiltakozo tt Cili.  – Csupán a dolg do lgunk unk után indultunk i ndultunk – bizonyg bizo nygatt attaa Anna is. – Talán tilos sétálni, fáért fáér t menni, m enni, vagy vag y egyéb miatt elhagyni az o tthonunkat? tthonunkat? A detektíven látszott, hogy legszívesebben ismét üvöltözni kezdene, ám inkább lenyelte a dühét.  – Mivel a parancs par ancs úgy szólt szó lt – folytatt fo lytattaa az őr mester feszes vigyázzban vig yázzban állva, miközben mikö zben mindenki feje fölött, fö lött, valahová valahová a semmibe semm ibe nézett nézett –, hog hogyy ha bárki elhagyja elhag yja a házat, azt le kell fogni, fog ni, mind a négy személyt feltartóztattuk. Egyikük ellenállt, kettő csak óbégatott, míg a negyedik, akit Mück Mári cselédként azonosított azono sítottunk, unk, magától jö tt oda hozzánk. ho zzánk.  – Melyik az a Mück? – kérdezte Detrich.  – Én volnék vol nék az, tekintetes tekintetes vizsgáló vizsg álóbiztos biztos úr – állt fel Cili, és bár lehajtotta lehaj totta a fejét, mégis még is érezte, ér ezte, hogy minden szempár rászegeződik. – Amint azt már a kapitány úrnak is mondtam, én csupán a Rác fürdőbe szaladtam által, és visszajőve láttam, hogy a társnőimet lefogták a zsandár urak. Marinovics tovább beszélt, jelentve a letartóztatást követő eseményeket, és azt, hogy a házkutatás semmiféle eredménnyel nem járt. Szavai azonban Cili fülében hamarosan érthetetlen zsongássá mosódtak össze, mivel a figyelmét valami egészen más terelte el. Az idegen férfi őt nézte. A leány óvatosan felpillantott. Előbb Rudnayra, majd Detrichre nézett, hogy ne keltsen gyanút, majd legvégül az illetőt kereste. Összeakadt a tekintetük. A férfi pengevékonyra préselte ajkait, és homlokán ráncok jelentek meg. „Tudja! – sikoltott Gerlice a leány fejében, amire Hangay Emma nyugodt hangja válaszolt: – És ha sejti is, hogy te nem lehetsz cseléd, ugyan mit mi t számít? számít? Amíg mind kitartunk a névcsere mellett m ellett,, addig nincs semmi baj.” Az őrmester még mindig beszélt, mikor a férfi hirtelen megingott. Rudnay, aki mellette állt, r ögvest ög vest észrevette észrevette a dolgot, dolg ot, és megtámasztotta megtámasztotta őt.  – Rosszul vagy, vag y, méltóság méltó ságos os úr ?  – Megszédültem – vallo val lott ttaa be a kor ko r ábbinál is i s sápadtabban a férfi. fér fi. – Ha Ha kaphatnék egy po hár vizet…  – Én mondtam mo ndtam neked, hogy ho gy pihenned kéne – dorg dor g álta a főkapitány, fő kapitány, miközben mikö zben intett Juszter tizedesnek, aki széket tolt az idegen alá. – Amin keresztülmentél, az legalább két hét betegágy, de te mindenáron látni akartad a gazember otthonát, aki hajszál híján végzett veled. Átkozott, makacs alak vagy, hallod-e?! „Ő tehát a báró, bár ó, akit megölni meg ölni készült a Jenő” Jenő” – vonta le a követ kö vetkezte keztetést tést Cili, és mikor átadta átadta neki a kért vizet (Detrich most végképp nem mert ráordítani), bizonyosságot is nyert, hiszen a férfi bal kabátujja kabátujja üresen ür esen lógott, lóg ott, a végét pedig arany ar any biztostű biztostű fogta a zsebhez.  – Hálásan köszö kös zönöm nöm,, kisasszony kisasszo ny – pillantott pill antott fel Ambróz Ambr ózyy báró bár ó a leányra, leányr a, és tekintetében tekintetében ismét felcsillant az a különös, mélyre látó, gyanakvó szikra.  – Csak semmi hálálkodá hálálk odás, s, méltóság méltó ságos os úr – szólt szó lt r átartian legyintve leg yintve Detrich felügyelő felüg yelő.. – A cseléd dolga, hogy szolgáljon. Ráadásul ez a nőszemély délre már a gyűjtőfogházban lesz, miként a társnői is. Blau Anna ezt a pillanatot választotta, hogy a tiltást semmibe véve felálljon, és átvegye a szóvivő szerepét.  – Szabad megkér meg kérdeznem deznem az uraktól, ur aktól, milyen mily en alapo al aponn egzecíroztatnak {410} minket, folyvást fo lyvást sértegetve és letartóztatással fenyegetve? Mi, kérem, a Hülnétől csupán szobát béreltünk, a dolgaiba azonban sosem ártottuk magunkat. magunkat. Detrich ismét ordítozni akart, ám a levegő horpadt mellkasában rekedt, mivel Ambrózy báró, kinek arcába lassanként l assanként visszatért visszatért a szín, megelőzte meg előzte őt. ő t.  – Bemutatná Bemutatná nekem a hölgy höl gyeket, eket, kisasszony? kisasszo ny? És közben köz ben nézze el nekem, hogy ho gy ülve hallgatom, hallg atom, mivel a lábaim még … No, de ez nem tartozi tartozikk ide.  – Az úr – sietett helyére helyér e ütni az etikett hintójának hintójána k kibill ki billent ent kerekét ker ekét Rudnay főkapitány, fő kapitány, akit bizo bi zony ny

megérintett a lány szépsége és váratlan kiállása – Ambrózy Richárd báró.  – Örvendek Ör vendek – hajolt hajo lt meg kissé Blau Anna. – És És önben ö nben kit tisztelhetek? tisztelhetek?  – Rudnay Béla főkapitány fő kapitány,, szolg szo lgálatár álatáraa – csapta ö ssze cipősar cipő sarkát kát a tiszt, bár bá r ennyi udvariasság udvar iasságot ot már maga is túlzásnak érzett egy nővel szemben, aki végtére is gyanúsított. – Ez a faragatlan alak pedig Detri Detrich ch Károly Káro ly detektív. detektív. Anna Rudnayt kecses biccentéssel, a nyomozót rideg pillantással üdvözölte, majd sorra bemutatta társnőit és saját magát.  – Önök Önö k tehát csupán ágyr ág yrajár ajáróó k itt? itt? – kérdezte kér dezte eztán Ambr Ambróz ózyy báró. bár ó.  – Tévedés, Téve dés, kérem kér em – helyesbítet helyesbí tettt Anna, leheletnyi lehel etnyi méltatlankodással. méltatlanko dással. – Az ágyr ág yrajár ajáróna ónakk nincs többje, mint egy alvóhely meg a rongyai, amit magán visel. Mi ketten a Kardos kisasszonnyal viszont szobát béreltü bérel tünk nk Hülnétől. Hülnétől. Én egy eg észet, észet, ő pedig felet, megosztv mego sztvaa Mück Mári Márival, val, a cseléddel.  – Na és ez a purdé? pur dé? – bökött bö kött állával a cig c igánylány ánylány felé fel é Detrich.  – Fecska Fec ska is szolg szo lgáló álóféle, féle, ha jól jó l gondol go ndolom om – vo nt vállat válla t Anna úgy, úg y, mint akit aki t nem igazán ig azán érdekel ér dekel a dolog. – Hülné olykor piacra szalajtotta, vagy padlót mosatott vele, cserébe az ágyért, amit elfoglalt.  – Így Íg y vold vol d ez, bizony bizo ny – bólog ból ogatott atott Fecska Fecsk a nekibuzdulva, nekibuzdulv a, majd fájdalmas fájdal mas fintor r al felemelte felem elte a két kezét. – Dessenek már engemed kibogozni, mer’ a béklyó lenyúzza a bűrömed! Az őrmester kérdőn nézett Rudnayra, aki bólintott, mire Moravcsik Juszterre mordult, és a közrendőr már pattant is, hogy megszabadítsa Fecskát a köteléktől. Miután e csendes közjáték lezajlott lezajlo tt,, ismét Anna vette vette magához magáho z a szót:  – Higgyék Higg yék el nekem az urak, ur ak, hogy hog y én csupán a magam mag am bajával vagyo vag yokk elfog elfo g lalva, a ház belső ügyei hidegen hagynak. Mióta szegény édesapám meghalt, varrónőként keresem meg azt a kevéske pénzt, ami szobára, ételre, ruhára kell, és ezzel biztos nem ártok senkinek.  – Na és Kardos Kardo s kisasszony? kisasszo ny? – nézett Mück Mück Márir a a báró. bár ó.  – Mi van velem? – rémült r émült meg a kislány kislán y.  – Ön miér mié r t egy kávéházba kávéházb a szegő szeg ő dött el, mikor miko r diplomás diplo más ápoló ápo lónő? nő?  – Az csak annyi időr idő r e szól, szó l, míg egy eg y kór kó r házba fel nem vesznek – mondta mo ndta halk, hebegő hebeg ő hango hang o n Márika. – Pozsonyban jó volt, szerettem ott, de a szép Magyarország nagy fővárosa mégis más. Feljöttem hát, pedig a barátném, aki a Fuith úrnak szóló ajánlólevelet adta, előre szólt, hogy itt se minden tejbetök. Hát osztán igaza is lett neki, mert rögtön az első nap eltévedtem, és tán még mindég az utcán kódorognék, ha Hülné be nem fogad.  – Ez mikor miko r történt tör tént??  – Mikor is? – mélázott méláz ott Mári, segélykér seg élykérőő pillantást pill antást vetve Cilire, Cilir e, aki ujjain ujjai n számolg számo lgatva atva helyette felelt:  – Van Van annak anna k már má r vagy vag y öt ö t napja is, méltósá m éltóságo goss úr, hogy hog y ez itten ingyér ing yértt él a nyakunkon. nyakunko n. Hül mama többször is szólt neki, hogy eriggyen a Rókusba vagy a Szent Jánosba, ahol mindég elkél a fityulás személyzet, de ő csak hevert a kölcsönkapott ágyán, és a vőlegényéről álmodozott, aki már itten kóricálhat a kertek alatt, csak még nem ismeri. A nevetés, amit Cili a mondandója után tűzött, oly bántó volt, hogy Márika egészen belepirult, pedig a vádak, amik érték, ér ték, csupán csupán a mesében léteztek. léteztek.  – Miért ment tehát végül vég ül a kávéshoz kávésho z dolg do lgoz ozni? ni? – kérdezte kér dezte újra újr a a báró. bár ó.  – Hát… – A kislány vállát vono gatva ga tva bámulta a padlót. padló t. – Csak, mert mer t volt vol t az a levél, és úgy úg y gondoltam, vőlegényre könnyebben akad az ember ott, mint a göthösök között.  – Maga aztán szép kis firma fir ma – jegyezte jeg yezte meg epésen Detr Detr ich. – Különben meg az egész eg ész úgy úg y hazugság, ahogy van, és ez mindjárt bizonyítást is nyer. Juszter közrendőr, itt van-e már az emberünk?  – Jelentem alássan, alás san, odakinn od akinn vár.  – Akkor küldje be!

Mindenki meglepetten nézett az ajtó felé, melynek küszöbét újabb egyenruhás alak lépte át. Cili nyomban felismerte feli smerte őt, ő t, és a következő pillanatban mások is hallhatták hallhatták a nevét.  – Mucsh Greg or első osztályú os ztályú közr endőr endő r az I. kerületi ker ületi őr ő r srő sr ő l alázatosan aláza tosan jelentkezem! jel entkezem!  – Helyes! – bólintott bó lintott Detrich, majd a lányokr lányo kraa mutatott. mutatott. – Maga, ugyebár, ug yebár, évek óta a Tabánban őrjáratos?  – Alázatosan jelentem, je lentem, kereken ker eken tizenkét esztendeje lesz december dece mber elsején. elsej én.  – Ráadásul nem messze m essze lakik laki k innen.  – Ahogy Ahog y mondani mo ndani méltóztatik mél tóztatik a felügyelő felüg yelő úrnak. úr nak. Lakcímem Horgo Hor gony ny utca 14.  – Akkor tehát személyesen személ yesen is ismer ism erii ezeket a nőket? nő ket?  – Vol Voltt már alkalma al kalmam m látni őket ő ket – bólintott bóli ntott Mucsh.  – És özvegy özveg y Hülnét, meg a fiát, fi át, Jenőt? A r endőr néhány pillanatra pillanatra elbizonytalanodott, majd újra csak r ábiccentett ábiccentett..  – Egyiket Eg yiket se közelebbr kö zelebbrőő l, csak csa k éppeg annyira, annyir a, mint mi nt a Tabánban lakó többi személyt, személ yt, kivéve per pe r sze a feleségemet meg a tisztelendő urat, akihez gyónni járok.  – Ne szellemeskedj szell emeskedjék ék itt nekem, Mucsh, különben külö nben mindjár mindj ártt egg eg g yel kevesebb krumplivi kr umplivirr ág fog fo g virítani a gallérján! – üvöltötte Detrich. – Tudja meg, hogy özvegy Hülné halálát lelte, miközben egy kávéházat akart kirabolni. A fia pedig ugyanerre a sorsra jutott, mikor az itt jelenlévő báró úr életére tört. Cili érezte, hogy megroggyan a térde. Jenő is halott? A többiekre rá sem mert nézni, bár hallotta, hogy Márika felsikkant, Csurár Fecska pedig valami áldást vagy hálaadást mormog az orra alatt. Jenő halott! Akkor Akkor tehát tehát már nincs kitől tartaniuk, tartaniuk, és valóban való ban szabadok lehetnek, lehetnek, hacsak…  – Ezek a fehér személyek személ yek itt azt állítják, állí tják, hogy hog y semmit semmi t se tudnak Hülék viselt dolg do lgair airóó l – folytatt fo lytattaa Detrich a rendőr számonkérését, sorra mutatva rá a lányokra. – A kisasszony, Blau Anna varrónőnek, ez a gyermeknek is soványka teremtés Kardos Cecília ápolónőnek, amaz Mück Mári cselédnek, a cigány pedig Csurár Fecska ágyrajáró mindenesnek vallja magát. Most akkor mondja meg maga, Mucsh, Mucsh, mint a tör törvény vény embere, ig az-e mindez? A fess bajszú rendőr tekintete ide-oda pattogott, különösmód Cilit és Márikát, a nevüket elcserélt lányokat fixírozva, fixír ozva, majd a detektív detektív szemébe nézett, nézett, és így íg y felelt:  – Amennyiben adni tetszenek tetszenek egy eg y első osztályú os ztályú közr köz r endőr endő r szavára, szavár a, akkor akko r hát kijelenthetem, kij elenthetem, hogy hog y minden úgy igaz, miként m iként ezen általam általam rég r ég ismert ismer t fehérszemélyek állítják. A nevük és kilétük kilétük stimmol. Azt a Mück Márit – mutatott Cilire – egyszer még haza is kísértem, mikor néhány részeg úr molesztálni kezdte. A többiek meg aligha tudtak a Hülék disznóságairól, hisz még én magam sem sejtettem semmit. Detrich, kinek arca az imént még bíborvörös volt az indulattól, oly hirtelen sápadt hullaszínűvé, hogy hog y attól attól kellett tartani, tartani, menten elájul.  – Akkor hát ennyi volt vo lt – mondta mo ndta Ambróz Ambr ózyy báró, bár ó, felállva felál lva a székről székr ől,, amin a min eddig ült. – Úgy Úg y tetszik, tetszik, felügyelő, hogy az ön koronatanúja befuccsolt. A hölgyek ellen nem szól semmi és senki, a házkutatás házkutatás pedig eredménytelennek bizonyult bizo nyult.. A detektív szóra nyitotta a száját, ám Rudnay bosszúsan leintette.  – Ebből elég! elég ! Detrich, Detr ich, maga mag a most mo st elnézést elnézés t kér ké r a kisasszonyo kisasszo nyoktól, któl, és aztán olyan ol yan helyre helyr e megy meg y az embereivel emberei vel együt eg yütt, t, ahol valódi való di bűnöző bűnözőket ket foghat fog hat.. Megér Megértet tette? te?  – I… igenis, ig enis, parancsár par ancsára, a, főkapitány fő kapitány úr – motyog mo tyogta ta a detektív, detektív, majd a rendő r endőrr ökkel ök kel együtt eg yütt távozott távozo tt..  – Jómag Jó magam am is bocsánatot boc sánatot kérek kér ek a felfor felfo r dulásért dulásér t – biccentett a lányok lányo k felé Rudnay, Rudnay, majd kesztyűt kesztyűt húzva a kijárat kijár at felé indult, indult, miközben felsó hajtott: hajtott: – Csak Csak ne ilyen címeres címer es ökrö ö krökkel kkel kéne nekem ebben a városban rendet tartanom! Utolsónak a báró maradt, aki kalapját emelve köszönt, majd Rudnay után indult. Ám az ajtóban mégis megtorpant, és visszanézve Cili tekintetét kereste. Szemében különös fények villantak, arcára

bizonytalanság ült ki. A lány nem értette, min töprenghet, de borzongató félelem töltötte el. Az egész csak néhány pillanatig pillanatig tartott, tartott, majd Ambrózy Ambró zy báró hirtelen hir telen megrázta megr ázta a fejét, fejét, épp úgy, mint aki zavarba ejtő, kóbor gondolatokat kerget szerte, s aztán távozott.

 22  A vég kezdete kezdete  Buda, 1900. október 18. s ajnálom, kisasszony – mondta az orvos, és táskája csatja ridegen kattant. – A helyzet, úgy  –  Nagyon sajnálom vélem, reményt r eménytelen. elen. A cselédház hátsó szobájában álltunk, ahol Gáspár bácsi és Isti fekhelyén kívül két ruhásszekrény, egy hatalmas, ütött-kopott utazóláda, valamint a roggyant asztal mellett gubbasztó két szék kapott helyet. Odakinn vigasztalan sötétség uralkodott, mely most, mikor a torokszorító szakvélemény kimondatott, valahogy a kicsiny szobát is kezdte ellepni, bár korábban három lámpát is meggyújtottam.  – Töb T öbbb csontja cso ntja tör ött, és könnyen könnye n lehet, le het, hogy ho gy létfontosság létfonto sságúú szer sze r vek is i s sérültek sér ültek – beszélt tovább to vább az orvos, arcán rettentő zavarral, mivel a villában talált állapotok erősen megviselték. – Csak annyit tanácsolhatok, tanácsolhatok, hog y ha kedvelte kedvelte a haldoklót, haldokló t, mihamarabb mihamar abb búcsúzzék búcsúzzék el tőle. Ajkamat összeszorítva bólintottam, mire a doktor kalapot emelt, és csendben távozott. Megkerültem az asztalt, és leguggoltam az ágy mellé, amiben a kegyetlenül összevert, megrugdosott beteg beteg feküdt. feküdt. Óvatosan Óvatosan nyúltam felé, ujjaimmal ujjaimm al érintv ér intvee a fejét, mire mir e ő halk nyögést nyög ést hallatva hallatva kinyitotta kinyitotta dióbarna dióbar na szemét, rám nézett, nézett, és megnyalta a kezemet.  – Ne féljen fél jen semmi s emmit,t, kisasszony kisasszo ny – szól sz óltt ekkor egy eg y rekedt, r ekedt, törő tör ő dött hang a másik má sik ág yró yr ó l. – A doktor csak azért beszél, hogy megmozgassa a levegőt, de amihez ért, az a törékeny ember, és nem a pásztor pásztorkut kutya, ya, amit az úristen úr isten köztudottan köztudottan vasból gyúrt. g yúrt. Vén Bódis Gáspár, hogy még inkább bízzak a szavában, felkönyökölt az ágyán, pedig ez az apró mozdulat szörnyű kínt okozhatott neki. Ősz fején vaskos, turbánhoz hasonlatos kötés fehérlett, mely már két helyen is átvérzett kissé, pedig az orvos alig húsz perce, hogy bebugyolálta őt. Az öregcseléd sápadt volt, mint a kelő hold, bal karja sínbe rakva hevert a takarón, és a levegőt is sípolva vette, mivel a bordái közül kettő eltörött.  – Maga csak pihenjék, pihenjé k, Gáspár bácsi – mondtam mo ndtam neki a könnyeimet kö nnyeimet nyelve. – Boginak Bog inak is az lesz most mo st a legjo bb, ha mindketten mindketten alusznak kicsit. kicsit. Még egyszer megsimogattam az Isti párnáján heverő, hős kutyácska csimbókos fejét, majd felálltam, és két lámpát eloltottam, eloltottam, a harmadikat har madikat kezembe vettem, vettem, hogy visszatérj visszatérjek ek a villába.  – Tartozo Tar tozom m neki – szólalt szó lalt meg a lassanként sötét sö tétbe be bor bo r uló ágyban ág yban Vén Bódis Gáspár. Gáspár . – Ha nem veti rá magát arra a gazemberre, hogy kiharapja kezéből a kést, én mostanra már a Teremtő előtt állanék.  – Pihenjék vég r e, Gáspár bácsi – súgtam súg tam neki ismét, ismé t, de ő még nem ért ér t mondandója mondandó ja végér vég ére. e.  – Esküszöm Esküszö m mag m agának, ának, kisnaccsád, ki snaccsád, mindenr e, ami szent, ha az van megí me gírr va, hog ho g y reg r eggg elre elr e kettőnk közül az egyik többé ne pihegjen, hát az biztos én leszek. Tartozom ennek a kutyának egy élettel, és amennyiben az Úr úgy akarja, én kész vagyok leróni az adósságomat. Az Ambrózy-villa fényárban úszott, és a kocsiszín mögött is kézilámpások villogtak. Fázósan húztam össze vállamon Terka néni vastag hárászkendőjét, amit akkor kaptam magamra, mikor a Vaskovics vízgyógyintézetből (hisz az volt a legközelebbi hely, ahol kirurgust lelhettünk) érkezett orvost átkísértem a cselédházba, ahová korábban a beérkező rendőrök segítségével a sebesült Gáspár bácsit és Bogit vitettem. A doktor előbb a bárót vizsgálta meg, aki hevesen tiltakozott, én mégis felcipeltettem őt a hálószobájába, majd miután Richárd sebeit elláttuk, rohantunk a többiek segítségére. Az öreg cselédet a rendőrökkel visszatérő Vili találta meg. Egészen a birtok legvégében, a Melinda utcai kerítés tövében hevert, úgy összeverve és mély eszméletlenségben, hogy először azt

hitték, halott. Ez egyben Gáspár bácsi szerencséje is volt, mivel a behatolók ugyanezt gondolhatták r óla, ezért ezér t nem nem ütlegelték tovább. tovább. Az istállót megkerülve a lámpással bóklászó rendőrök felé vettem az irányt. Már messziről láttam, hogy egy mozdulatlan testet vesznek körbe, azt nézegetik nagy figyelemmel, és bólogatnak is, mint akik mindent érten ér tenek. ek.  – Bocsásso Bocsás sonn meg, meg , hölg hö lgyem, yem, de eddig és ne tovább – állt elém egy eg y kölyö kö lyökképű kképű tizedes, két kar ka r ját széttárva. – Ez igazán nem kegyednek való látvány.  – Engedd Eng edd csak c sak át, á t, fiam – kiáltott ki áltott a vizslatok vizslato k egyike, eg yike, akiben Győző Győ ző bácsit, az öreg ör eg r endőr endő r tanácsost ismertem fel. – Hangay kisasszony, bármily fiatalka, több hullát látott már életében, mint amennyi szakállpehely a te te álladon vir ít. Szegény tizedes arca lángra gyúlt, ám készséggel félreállt, sőt, még tisztelgett is nekem, biztos, ami biztos.  – A fotog fo togrr áfián látott holtt hol ttestek estek is számítanak, számí tanak, Győző Győ ző bácsi? – kérdeztem, kér deztem, midőn midő n a lámpáso lámpá sokk fénykör fénykörébe ébe ért ér tem.  – Méghozzá Mégho zzá sokszo so kszorr o san, kislány, mivel azokat azo kat többször többszö r is meg lehet tekinteni, míg a valódit, való dit, mint ez itt, Geyer doktor hamarost a maga rideg birodalmába, a boncházba viteti – felelt az idős rendőrtanácsos, széles mosollyal üdvözölve. Az általa említett törvényszéki orvos, aki épp a hulla mellett guggolt, nevét hallva kelletlen mordulással felállt, és a fotográfust magához intve magyarázni kezdte, hogy az mit örökítsen meg. Az októberi fagyok által rozsdavörösre mart fűben egy termetes férfi hevert a hátán. Csupasz képén düh és rémület, r émület, üveges üveges tekintetéb tekintetében en csupán a lámpák fénye csillog csil logott. ott.  – Ez itt Ratko Grujić Gr ujić – bökött bö kött felé f elé angol ang ol pipája gör gö r be szárával szár ával Zsarnay Zsar nay Győző Győ ző.. – Odalenn, Odale nn, délen hírhedt rablógyilkos és erőszaktevő, kinek néhány hete forró lett lába alatt a talaj, hát a mi szép városunkba ette a fene, és lám, rajta vesztett.  – Leszúrták? Leszúr ták? – mutattam mutattam a férfi fér fi szürke szür ke felöltőjé felö ltőjénn virító vir ító sötét sö tét foltra. fo ltra.  – Ne kotnyeleskedjék ko tnyeleskedjék itt i tt,, kérem kér em – szólt szó lt rám r ám inge i ngerr ülten Geyer doktor. do ktor. – Szúrásnak Szúr ásnak semmi sem mi nyoma, nyo ma, a vér nem abból származik.  – Bocsánat Bocsána t – léptem kicsit hátrébb. – Én csak azért azér t csodálko cso dálkozo zom, m, mert mer t Gáspár bácsi semmi ilyesmit nem említet emlí tett. t. Mialatt a doktor kötözte, arr ól beszélt, beszélt, hogy hog y Repichéknek sikerült átmászniuk a kerítésen, és ha Bog Bogii észre észr e nem veszi az egyiküket.  – Őt Ő t támadta meg m eg a kutya – mutat m utatoo tt a hullár hull áraa Geyer. – A jobb csuklóját csukló ját foga fo gakk mar m arcang cangoo lták szét, szé t, feltépve az ütőeret. A fickó idáig még elvonszolta magát, közben az öltönyéhez szorította a kezét, azt gondolva, hogy úgy majd eláll a vérzés, ám végül összeesett és kiszenvedett.  – A tár társai sai meg m eg sem pr óbáltak óbá ltak segíteni seg íteni rajta r ajta – sóhajtott só hajtott Győző Győ ző bácsi, majd m ajd mint m int aki hir hi r telen minden mi nden érdeklődését ér deklődését elveszített elveszítettee az ügy üg y iránt, ir ánt, karját nyújtva nyújtva hívott. – Jöjjön, Jöj jön, g yermekem, menjünk m enjünk be a házba! Ahogy közeleg a pirkadat, egyre hidegebb lesz idekinn, és ennyi baj után a meghűlés biztos nem hiányzik kegyednek. Örültem, hogy a főkapitányságon épp ez a kedves öregúr volt ügyeletben, mikor a krisztinavárosi őrs őr s telefonon telefonon nyomozót nyomo zót kért tőlük. tőlük. A villába érve akkora nyüzsgés fogadott minket, mintha bált rendeztünk volna. Rendőrök kémlelték az ebédlő, a kis és az emeleti nagyszalon minden négyzetcentiméterét, ahol a behatolók a legnagyobb legnag yobb dúlást végezték. végezték. Vörös Vör ös János, Jáno s, Hül Hül Jenő és Repich Ferencz hulláit, melyeket Geyer doktor elsőként vizsgált meg, majd fotografáltatott le, már faládába tették, és kivitték a zárt dobozos szekérre. A vérfoltok azonban ott maradtak, ahogy a földön szétszórt papírok, összetört porcelánok és felborogatott székek is.  – Ez volna vol na hát Vörös Vör ös ügyvéd ügyvé d úr vallomása? vallo mása? – hajolt hajo lt le a kisszalonba kisszal onbann Győző Győ ző bácsi, felszedve felsze dve néhány vércseppekkel tarkított tar kított,, sűrűn teleír teleírtt papirost. papiro st.

 – Sajnos Sajno s arr ar r a már nem mar adt idő, hog ho g y alá is ír í r ja – mondtam. mo ndtam.  – A lényeg l ényeget et tekintve ez csekélyke veszteség – mor mo r ogta og ta olvasás ol vasás közben köz ben Zsarnay, Zsar nay, majd az arcán ar cán ideges gri g rimasz masz jelent meg. – Nocsak, Nocsak, ez viszont igazán ig azán kellemetlen!  – Mire go g o ndol, ndol , Győző Győ ző bácsi? – léptem l éptem mellé. mellé .  – A Garba-üg Gar ba-ügyy – ütögett ütög ettee meg pipája szárával szár ával a papírt. papír t. – Ha kor mánytago t is i s érint, ér int, a végén vég én még elgereblézik az egész disznóságot, nehogy napfényre kerüljön a balkézről született arisztokrata neve.  – Az lehetetlen – hábor hábo r o dtam fel. – Guthy, Guthy, Vörö Vör ö s, Hül és Repich több, mint egy eg y tucat ember haláláért felelős.  – Csakhogy Csakhog y immár imm ár az egész eg ész banda a túlvilágr túlvilág r a költözö kö ltözött tt,, ahogy aho gy Hül Jenő anyja is, így íg y a sor so r s igazságo ig azságott tett tett,, tárgyalásra tárgyalásr a és bitóra tehát tehát semmi szükség.  – Na és a megbízó meg bízók, k, akik fizett fize ttek ek a bérgyi bér gyilko lkosság sságoo kért? kér t?  – Ha jól jó l silabizálo silabi zálom m – lapozg lapo zgatt attaa feljeg felje g yzéseimet yzéseim et az ö r eg nyomoz nyom ozóó –, egyikük eg yikük sem tudta tudta előr elő r e, hogy az ügyvédek miként akarják megoldani a problémájukat.  – Így Íg y tehát felelős felel ősség ségrr e sem vonhatók vo nhatók – értet ér tettem tem meg. meg .  – Való Valóban! ban! – szólalt szó lalt meg mögö mö gött ttünk ünk Ambróz Ambr ózyy báró bár ó , aki a szigo szi gorr ú or o r vosi vos i és jómag jó magam am által ál tal kiadott kiado tt rendelkezés ellenére felkelt, hogy sétabotjára támaszkodva lebotorkáljon közénk. – Az élőholt gyilkosok pedig, miként Vörös nevezte a szerencsétleneket, szintén megbűnhődtek. Laufer szatócs, Ruppa cseléd, Lovich fotográfus, Halaska kocsmáros, Kasztner főhadnagy halott, Pach tanár és Baranyai Erzsébet pedig életük végéig bolondházban maradnak.  – Ahogy Ahog y hamaros hamar osan an én is, ha nem fekszik fekszi k vissza azonnal azo nnal az ágyba ág yba – r ipakodtam ipako dtam r á oly ol y nagy nag y indulattal, hogy a villa földszintjén tébláboló rendőrök felkapták a fejüket. – Ön, báró úr, mérhetetlenül ostoba, felelőtlen és kőszívű alak, aki azt akarja, hogy ne tudjak magával elszámolni, mikor a gr ófnő hazaér! hazaér! Richárd nem felelt, f elelt, csak állt, engem nézett és… És mosolygott moso lygott!! Hitetlenkedve bámultam rá, majd Győző bácsi felé fordultam, hogy támogatását kérjem, ám azt kellett látnom, hogy az öreg nyomozó is mosolyog. Sőt, a szobában álló rendőrök, a fotográfus és a halottkém, halottkém, aki szintén elhagyta a szabadban fekvő szerb szer b holtt hol ttest estét, ét, ők is mind-mind mi nd-mind moso lyogtak, lyog tak, bár bár közülük a jobb jo bb érzésűek igyekeztek igyekeztek elfor dítani dítani az arcukat ar cukat,, hogy hog y meg ne bántsanak. Abban a pillanatban szívem szerint felrúgtam volna az egész pimasz, rátarti, gőgös és érzéketlen férfivilágot. Kinevették aggodalmamat, és azt, hogy gondoskodni akartam arról a fafejű, öntelt báróról, akit egyetlen órával korábban még én magam szabadítottam ki Hül Jenő holtteste alól.  – Mi az ör dög folyik fo lyik itt, urak? ur ak? – r o bbant be ekkor ekko r a tárt franciaabl fr anciaablako akonn át Rudnay Béla. –  Legszebb álmomból vertek fel, és szóltak, hogy négy halott, véres leszámolás, kész csatatér vár az Ambrózy-villában.  – A nehezén már túl vag yunk, fő f ő kapitány úr – nyugtatta meg őt Zsarnay Zsar nay –, akinek a kinek pedig élni kell, annak szerencsére mind ver a szíve. Sőt úgy látom, egyeseké még hevesebben is, mint kellene. Tudtam, hogy rám céloz, de nem törődtem vele. Egyenest Rudnay elé léptem, és a szemébe nézve mondtam:  – Főkapitány Főkap itány,, azt hiszem, hiszem , maga mag a itt az a z egyetlen eg yetlen talpig úriember úr iember,, tehát önhö ö nhözz for fo r dulok dulo k segítségér seg ítségér t. Arra kérem, hogy azonnal parancsolja meg Ambrózy bárónak a hálószobába vonulást és lefekvést, különben a gr ófnő iszonyú haragjával kell majd szembenéznie. szembenéznie.  – Nocsak! No csak! – hökkent hö kkent meg me g Rudnay, Rudnay, alaposan alapo san szemrevételezve szemr evételezve Richárdo Richár dot,t, aki mindjár mindjá r t úgy úg y húzta ki magát, mintha semmi baja sem volna. vo lna. – Tán megsebesült meg sebesültél, él, öcsém?  – Ugyan, Ug yan, kérlek, kér lek, bagatell bag atell – moso mo solyo lyodo dott tt el ismét haloványan halo ványan a báró. bár ó. – Néhány kar ka r colás co lás az egész, eg ész, semmi több.  – Akkor jó, jó , mert mer t épp azért azér t jöttem, hogy hog y magamma mag ammall vigyelek. vig yelek.

 – Mégis hová akarná akar ná elráncig elr áncigálni álni ezt az összetör ös szetörtt embert, ember t, akit nemrég nemr ég még négy nég y martalóc mar talóc akart akar t megölni? – váltott az arcom pulykavörösre. – Hisz még a nap sem kelt fel, főkapitány úr!  – Az meglehet, meg lehet, hogy ho gy odakinn od akinn még sötét sö tét van, ám a bűnözők bűnöző k épp ilyenkor ilyenko r szeretnek szer etnek leginkább leg inkább tüsténkedni – felelte Rudnay kedves, már-már atyai hangon, majd ismét a báróhoz fordult. – A küldöncként hozzám menesztett rendőr mindenről beszámolt nekem. Tudom, kik támadtak rátok, és azt is, hogy miér t. Már épp indultam indultam volna, vol na, hogy hog y a saját szememmel is lássam, valóban éltek-e, mikor Marinovics őrmester üzenete szintén rám talált. Őt külön utasítottam, hogy ha a Tabánban bármi történne, értesítsen róla, nehogy az a hülye Detrich elbarmoljon valamit. Nos, az ő rendőre azt elentette, hogy Hül Jenő otthonából, amit az anyja által tegnap éjjel megkísérelt rablás okán figyeltünk, négy nőszemély próbált elillanni. Én meg rögvest arra gondoltam, a két ügy bizonyára összefügg, így talán volna kedved… Bár ha rossz bőrben vagy, inkább hallgass Hangay kisasszonyra!  – Nem, dehog de hogy, y, mehetünk! – vágta félbe a főkapitány fő kapitány tekervényes teker vényes mag m agyar yarázatát ázatát Ambrózy Ambró zy bár ó, és mire mir e kettőt kettőt pislogtam, már el is tűntek tűntek a villából. villából .  – Ne búsuljék, madárkám madár kám – simította simí totta meg me g a vállamat vállam at Győ G yőző ző bácsi, miként azt az a z én jó papuskám szokta volt, mikor vigasztalni akart. – A férfi már csak mind ilyen. Eszetlen rohan előre, nekikoppan a falnak, és aztán elvárja, hogy a könnyű női kéz meggyógyítsa a búbos fejét.  – De hisz Richárdnak Richár dnak már így íg y is eléggé elég gé búbos a feje – fakadtam ki. – Akkor miért miér t nem marad mar ad végre veszte veszteg, g, hogy ho gy ápolhassam? ápolhassam?  – Mert ő különleg külö nleges es – szólt szó lt bele csendes beszélgetésünkbe beszélg etésünkbe Tarján Tarj án Vili, ili , aki azóta azó ta az ó r iásfikusz iásfi kusz mellett strázsált, hogy az orvossal és a rendőrökkel együtt visszaért.  – Nohát, az ifjú hírlapír hír lapír ó – for fo r dult felé Zsarnay Zsar nay gondterhel go ndterheltt arccal. ar ccal. – Hát mag m agával ával meg mitévők mitévő k legyünk? Vili lehajtotta lehajtotta a fejét, és két karját csuklónál összetéve előr enyújtotta. enyújtotta.  – Embert Ember t öltem – mondta. mo ndta. – Ezért Ezér t hát tessék engemet enge met letartóztatni! letartó ztatni!  – Úgy, úgy – bólo bó loga gatott tott a r endőr endő r tanácsos, pipája szárával szár ával az állát ütögetve. ütög etve. – Másrészt viszont viszo nt azért lőtt, hogy a báró úr életét mentse. Ennek okán a bilincstől eltekintünk, de az őrmester a főkapitányságra viszi, és beteszi az egyik kényelmes cellánkba. Aztán majd holnap… Akarom mondani, még ma délelőtt eldől, milyen sorsot szán magának Rudnay. A nap lassan felkelt, és ahogy a fénye nőtt, úgy szivárogtak el sorra a rendőrök. Végül ott maradtam egyedül a villában, és kezdtem érezni, hogy a kimerültség leterít. Aludni mégsem mehettem, hisz nekem kellett gondoskodnom a cselédházban fekvő sebesültekről, és a felfordulást is muszáj lett volna eltakarítanom. Főztem hát egy jó erős teát, majd leballagtam a birtok végére. Gáspár bácsit Isti ágya mellett térdelve találtam. Az öreg cseréptálat tartott a kezében, amiből valami bűzös, mocsárzöld kencét maszatolt egy rongyra, amit aztán Bogi lassanként lenyalogatott. Ahogy megálltam fölöttük, a bekötözött öreg és a loncsos kutya egyszerre nézett föl rám, és mindkettejük szemében fáradt fár adt,, de élettel élettel teli fény csillo gott go tt..  – Most már meg m egmar maradunk adunk – mondta mo ndta Gáspár bácsi. – A jóisten jó isten kegyelme keg yelme vég telen.  – Ámen – bólintottam ból intottam moso mo solyo lyogg va. – Hát ez a rett r ettenetes enetes főzelék fő zelék meg me g mir m iree való? való ? Az öreg ör eg cseléd huncutul huncutul kacsintott. kacsintott.  – Ez bizony bizo ny lélekr agasztó ag asztó – súgta. súg ta. – Büdös is, r o ssz is, de itt tart minket e földi fö ldi por po r hüvelyben, mer me r t még a halál se állhatja azt, azt, aki eszik belőle. Mindkét lábadozót ágyban tudva visszatértem a villába, és már épp megálltam a rommá vert ebédlő közepén, hogy sajnálni kezdjem magam a rám váró sok munka miatt, mikor kintről kocsizörgés zaja ütötte meg a fülemet. Alaposan felpakolt fiáker gördült a villa elé, és mikor megállt, a bakról ismerő s alak ugrott ugr ott le.  – Hóhahó, Hóhahó , van-é itthol valaki, mer ’hog ’ho g y mi megjö meg jött ttünk ünk ám! – kurjantott kur jantott Isti, majd a kocsi ko csi ajtaját nyitva nyitva lesegítet leseg ítette te Terka nénit, azután azután a gró g rófnőt fnőt is.

Én meg csak álltam ott, az ebédlő közepén, mint a szerencsétlenség eleven szobra, és se mozdulni, se nyikkanni nem voltam vo ltam képes. A hosszú utazástól utazástól fáradt fár adt,, mégis még is vidám társaság tár saság egyenesen eg yenesen felém jött jö tt,, Isti kitárta a franciaablakot, és aztán… Aztán csak álltak ott hosszú percekig, kerek szemmel nézve a vérfoltos szőnyeget, a pozdorjává tört szervizt, a kiborogatott fiókokat, a feldöntött bútorokat és a tucatnyi rendőrcsizma által behordott sarat.  – Úgy Úg y látom, l átom, Mili kedves kedve s – szólalt szó lalt meg végül vég ül Agáta mama, m ama, hangjában hang jában némi szemrehányással szemr ehányással,, ám komoly harag nélkül –, hogy magát és a fiamat még erre a néhány napra sem lett volna szabad felügyelet nélkül hagyni.

 Buda, 1900. október 20.

Hiába telt telt el két fárasztó, munkával zsúfolt nap, az Ambró zy-villa élete sehogy sehog y sem akart akar t visszatalálni visszatalálni a rendes kerékvágásba. Miután a felfordulást látva Agáta mama megtette csöndes kijelentését arról, miszerint miszer int Richárd Richárd és én rosszcso r osszcsont nt gyerekekként feje tetejér tetejéree állítottuk állítottuk szeretett otthonát, otthonát, előbb Terka Ter ka néni szívére kellett vizes borogatást tennünk, majd Istit csitítanunk, aki az eseményeket hallva dührohamot kapott.  – Lettem Lettem volna vo lna itt i tt,, a keser kese r ves úristenit úr istenit neki, olyan o lyan csudaszalám cs udaszalámit it teszek a sekercekre{411}, hogy még az a cafkarajzos{412} édes mutterkájuk se plankolná  fizi miskájukat!!  plankol ná{413} fel többet az elmárázott {414} fizimiskájukat Mikor aztán megtudták, hogy Gáspár bácsi és Bogi a cselédházban fekszik sebesülten, mind azonnal odavonultak, oly sebesen, hogy alig bírtam velük lépést tartani. Az öreg cseléd által, tudni sem akarom, miből kotyvasztott „csudakenőcs” rettenetes szaga ugyan megakasztotta kicsit a lendületüket, ám aztán mégis a betegekhez járultak. Isti a kutya mellé bújt, óvatosan átölelve őt, és többé el sem akart mozdulni mellőle, miközben Terka néni Vén Bódis Gáspár fölé állva sírt, imádkozott és óbégatott egyszerre.  – Hagyja Hag yja már kend ezt a fülrepesztő fülr epesztő r ivalgást, ivalg ást, drág dr ágaa néném, né ném, mer a végé vé génn még m ég tényleg meghalo meg halok! k!  – mor mo r dult r á az öreg ör eg cseléd. Terka Ter ka néni a szája elé kapta két kezét, halk nyikkanást hallatott hallato tt,, majd felvetve fejét, fejét, sértet sér tettt arccal kivonult a szobából. szo bából. Ezután mindenki szerencséjére a grófnő vette át az irányítást. Először is fülig betakargatta a sebesülteket, hogy ablakot nyitva átszellőztessük a házat, majd kiparancsolva Istit a kutya mellől, pénzt adott neki.  – A konflis, konf lis, ami am i az állomásr állo másról ól hazahozo hazaho zott tt minket, még mindig mindi g o dakinn áll ál l – mo m o ndta. – Pakold Pako ld le a csomagokat, a kocsis majd segít, de azzal, hogy minden a helyére kerüljön, most ne törődj! Helyette vitesd magad a Lipótmezőre, és kérd meg a nevemben Bolyó professzort, hogy küldje el veled a legjobb belgyógyász orvosát, és adjon mellé kölcsön két… Nem is, inkább négy napra egy ügyes ápolónőt is.  – Bélgyó gyász? gyá sz? – ámult ámul t Isti. Isti. – Hát az meg minek? Csak nem r ágyött ág yött valakir e a cifr a fostolás fo stolás??  – Jó, Jó , akkor akko r inkább levelet le velet írok ír ok – sóha s óhajtott jtott Ag Ag áta mama, és mint m int táborno tábor nok, k, ki csatába indul, indul , átvonult a villába. Az emeleti szalon, amit a hógeros Jakab éppúgy feldúlt, miként a lenti ebédlőt, siralmas látványt nyújtott, de a padlón szétszórt holmik között akadt még néhány boríték és levélpapír, ami használhatónak használhatónak bizonyult. Így bővült ki a villa személyzete – ha ideiglenesen is – Violinka nővérrel, kinek bájos és légies neve igencsak megtévesztőnek bizonyult, mivel a hófehér fityulát, kék egyenruhát viselő hölgy irtózatos szigorral bíró, kockaállú, rút arcú, ám a szakmáját igencsak értő matróna volt. Azzal sem

akadt gondja go ndja semmi, hog y két betege betege közül az eg yiknek kettővel kettővel több lába van a megszokottn megszo kottnál, ál, így a cselédházban lábadozókról legalább nem nekünk kellett gondoskodnunk, hisz anélkül is volt elég bajunk. Bár Agáta mamáék a hosszú utazást követően rettentő kimerültek lehettek, egyiküknek sem jutott eszébe pihenni. A grófnő is csak annyi időre ment fel a szobájába, mely szerencsére érintetlen maradt a rabló mancsoktól, míg kényelmesebb ruhát öltött magára, majd kötényt kérve és Terka néni szörnyülködésétől kísérve beállt a konyhába mosogatni.  – Mégis hogyan hog yan képzeli eztet a nagyság nag yságos os asszony asszo ny – siránko sir ánkozo zott tt a villa vill a szakácsnéja. szakácsnéj a. – Hát mégis még is miféle vircsaft már az, hogy hog y a gr ófné pucoválja a vájdlingot? vájdlingot?  – Nyugod Nyug odjék jék meg, meg , Terka, Ter ka, ettől még nem esik le az ar anygyűrű anyg yűrű az ujjamr uj jamról ól – mos m osol olygo ygott tt rá Agáta mama. – Annál Annál is inkább, mivel mindet levettem, levettem, és odafenn o dafenn hagytam a szobámban. szo bámban. Maga csak lessen rám néha, és bátran szóljon, ha valamit rosszul csinálok, mert biz eddigi életemben még nemigen forgatt for gattam am spongyát a mosogatólében. mo sogatólében. A következő két napunk takarítással telt. Terka néni és én sárral kevert vérfoltokat súroltunk fel a padlóról, törmeléket szedtünk, ablakost hívtunk, szőnyeget vakartunk (aztán kidobtuk, mert sehogy sem akart tisztulni), a Tarján Vili által megcsúfolt óriás fikuszt új földbe ültettük, és ami a porcelánból, fajanszból, kristályból épen maradt, visszatettük a helyére. Mindeközben Isti a lovakat látta el, és a grófnő utasításai szerint, aki mosogatni ugyan megtanult, de hajolgatni azért öreg derekával mégsem tudott, a nagyszalont is rendbe rakta. A hógeros Jakab által párnahuzatokba tömködött értékek is mind visszakerültek a helyükre, az általam ütött golyónyomokat pedig egy csodálkozva hümmögő rác kőmíves gipszelte be, akinek azt mondtuk, hogy korábban tiszturak dajdajoztak a villában, akik – rossz szokásuk szerint – revolvert kezdtek sütögetni, mikor a fejükben már több volt a bor borgő gőz, z, mint az értelem. Mindezen munkákból csupán a két sebesült, no meg az én mufurc báróm nem vette ki a részét. Mondhatnám, hogy ez gonosz dolog volt a részéről, hisz fél karral is végezhetett volna legalább annyit, mint fájós derékkal, csúz húzta térdekkel a grófnő. Mondhatnám, ám mégsem teszem, mert ez igazságtalanság igazságtalanság volna. Ambrózy báró ugyanis… Jaj, miként is fogalmazzak, nehogy a szavaim hamis képet fessenek? Kimondom, ahogy volt: Richárd megváltozott. A támadás éjjelén a halál közvetlen közelsége sem volt elég hozzá, hogy az általam már oly jól ismert és némileg megszokott rátarti pimaszsága eltűnjön. Sebesülten, összetörten is képes volt megmosolyogni és semmibe venni aggódásomat, hogy aztán Rudnayval tartson a Tabánba, ahol aztán… Ahol történt vele valami, aminek csak a hatását láttam, de az oka előttem rejtve maradt. Ebben egészen bizonyos vagyok, mivel másnap dél körül, mikor végre hazatért, már teljességgel más Ambrózy Ambró zy Richárd állt elém, mint aki hajnalban útra kelt.  – Mili, kérem kér em – szólt szó lt hozzám hoz zám csendesen, félrevo félr evonva nva a kisszalo kisszal o n sarkába, sar kába, ahol aho l épp Vörös Vör ös vérét vér ét próbáltam feltakarítani –, mondanom kell magának valami fontosat. Csöpög Cs öpögőő felmosór felmo sórongg onggyal yal a kezemben kezemben,, kibomlott, kibomlott, szemembe szemembe lógó hajjal, erőlködést erő lködéstől ől pirosló pir osló és fénylő arccal ar ccal néztem fel rá, és nyomban tudtam, tudtam, most valami egetrengető eg etrengető követ kö vetkezik. kezik.  – Előszö Elő szörr is bocsánatot boc sánatot kell kérnem kér nem kegyedtől keg yedtől – fúrta fúr ta átható tekintetét tekintetét a szemembe. szemem be. – Sokáig Sokái g voltam igazságtalan ig azságtalan magával, csak azér t… Most Most már bevallhatom. bevallhatom. Csak azért, mert szoknyát visel, és r áadásul kétségbeejtően kétségbeejtően fiatal.  – Jó ezt hallani, hal lani, még ha tudtam tudtam is – feleltem f eleltem kelletlen kelle tlen fintor fi ntorrr al, mert mer t a bevezetés nem érdekelt, ér dekelt, én én már a folytatást vártam nagyon.  – Tekintsen r ám úgy eztán – szólalt szó lalt meg ismét Richárd Richár d –, mint sor so r s rendelte, r endelte, bár bá r nem vér szerinti szer inti bátyjára, és én a húgomként fogom kezelni kegyedet.

Zuhanni a világ legmélyebb szakadékéból sem lehet oly rettentő érzés, mint ami e szavak hallatán lesújtott rám. rám .  – Bá… bátyám? – nyögtem, nyö gtem, kezemmel kezemm el a felmo fel mosó sórr ongyba ong yba mar m arko kolva, lva, mir m iree a mocsko mo cskoss lé l é bő sugar sug araa csorgott a cipőmre.  – Maga pedig ped ig a kishúgo kishúg o m – bólintott bó lintott halovány halo vány mosol mo sollyal lyal Richárd. Richár d. – Ez így lesz jó, j ó, sőt, ső t, töké tökéletes letes a övőre nézve, ami… És ezt most úri becsületszavamra, vagy bármi más szent dologra fogadom, ha úgy kívánja! Tehát fogadom, hogy holnaptól minden erőmmel a maga nővére, Hangay Emma tragikus sorsának felderítésével foglalkozom. Nyomozni fogunk, Mili, maga meg én, és végül felfedjük a teljes igazságot, mert nem hagyhatom, hogy újra… Itt elharapta a mondatot. Én persze egy mukkot sem értettem az egészből, ám hiába is próbáltam volna kiszedni belőle a részleteket, Ambrózy báró ettől kezdve úgy bezárkózott előttem, mint a fűszállal piszkált kagyló. Tudtam, hogy ott van bévül az igazság gyöngye, és vágytam rá, sőt, akár erővel is feltörtem volna Richárd különös hallgatásának burkát, ő azonban – bár ettől kezdve zavarba ejtően figyelmes és kedves volt hozzám – makacsul m akacsul hallgatott. Azóta pedig mindennap elment, hol korán reggel, hol pedig késő délután, és mikor hazatért, nadrágszárát ragacsos sár pettyezte, ruhájából faszén illata áradt (mintha sokáig és túl közel ült volna egy vaskályhához vagy spórhoz), és úgy kerülte a tekintetemet, mint aki attól tart, hogy kiolvasom a gondolatait.  – Vajon ajo n mit titkolhat előlem? elő lem? – fagg fag g attam attam már-már már -már követelőzve köve telőzve szegény szeg ény Tarján Tar ján Vilit, ili t, aki csak azért toppant be a villába, hogy ho gy elmondja, elmo ndja, mi minden m inden történ tör téntt vele a letartóztatása letartóztatása óta. ó ta. – Vagy Vagy talán aki a Tabánba megy, az mind elveszti a jó zan eszét?  – Hát… Hát… – bizonytalanko bizo nytalankodott dott a fiatal hírlapír hír lapír ó . – A leg l egtöbben többen épp ezt r emélve mennek oda, oda , hisz szép székesfővárosunknak ott található a legkellemesebb vigalmi negyede. Barátságos kisvendéglők, ó bor, finom ételek, bő vérű cigányzene és még ezeknél is tüzesebb hölgyek… Ám abban biztos vagyok, hogy a báró urat mindezen mindezen gyönyörö k hidegen hagynák. hagynák.  – Ugye?! Ug ye?! – r agadtam ag adtam meg m eg Vili lapátkezét reménykedve. r eménykedve. – Én is azt hiszem, hisz em, hogy ho gy más van a dolog dol og mögött.  – Képzelje, Képzelj e, Milike, nálam meg az a hír, hogy ho gy Rudnay ejtette ellenem a gyilko g yilkosság sság vádját – prób pr óbált ált témát váltani Tarján. – Tanúként persze beidéznek majd, de…  – A tekintete! tekintete! – kiáltott kiálto ttam am fel. – Mióta a Tabánban járt, jár t, valahogy valaho gy ködö s, mereng mer engő, ő, sőt, ső t, o lykor lyko r réveteg. Lehet, hogy mérgezik valamivel? Mondja, Vili, az ópiumnak lehet ilyen hatása? És egyáltalán, odaát, a maga híres Tabánjában van-e olyan hely, amit Londonban ópiumbarlangnak hívnak?  – Az én Tabánomban? – kerekedett el Tarján szeme a szemüveglencsék mögött. – Na de Milike, ómagam csak néhányszor jártam ott, akkor is csak vacsorálni, ám a hírlapírói fizetésem minden alkalommal úgy megcsappant, hogy a következő héten végig nyeltem az éhkoppot.  – Most ne a maga vacso va csorr álási szo s zokásair kásairóó l fecsegjen fecseg jen nekem! nekem !  – Jó – fújta fel az arcát ar cát kissé sértet sér tetten ten Vili. – Akkor azt hallgassa hallg assa meg, meg , hogy hog y Rudnay külön külö n engedélyével, sőt felkérésére én lehetek az, aki elsőként írhat a maguk által felderített bérgyilkosságokról. Kivéve persze a Garba-ügyet, amit el akarnak tussolni, ám azt mondom: több is veszett veszett Mohácsnál. Mohácsnál. Ha Ha a minisztériumi minisztéri umi főigazg fő igazgató ató meg az a titokzatos titokzatos fattyú fattyú arisztokrata ar isztokrata meg is ússza a botrányt, a többi eset épp elég izgalmas ahhoz, hogy…  – Nem, mégsem még sem ópium ó pium lesz, l esz, hisz jó étvággyal étvágg yal eszik, eszi k, és társalgá társal gáss közben köz ben pontosan po ntosan úgy úg y vág az a z esze, mint annak előtte előtte – daráltam dar áltam tovább a magam témáját, témáját, majd hirtelen hir telen ismét megrag adtam adtam Vili Vili kezét, és akkorát szorítottam rajta, hogy szegénynek az arca is belerándult. – Nézze, barátom, én jól tudom, hiszen erről már egyszer beszéltünk, hogy mi a véleménye a titoktartásról és a diszkrécióról, de ez

most mo st vészhelyzet! vészhelyzet!  – Úgy gondo g ondo lja, Milike?  – Hát, Hát, legalábbis leg alábbis olyasmi ol yasmi – vontam vállat. – A lényeg, lényeg , hogy ho gy érzem… ér zem… Meg tudja ezt érteni? ér teni? Idebenn, a szívem, a lelkem tájékán érzem női ösztönöm riasztását. Tarján Vilmos, nekem nincs más választásom, mint ismételten lerohanni magát, és könyörögve kérni, árulja el nekem, miféle sötét titok titok lapul a bár ó üres ür es kabátujjában? kabátujjában?  – Azt… azt nem! – r ántotta el mindkét kezét az ifjú hírlapír hír lapír ó. – Már mondtam mo ndtam kegye ke gyednek, dnek, Milike, hogy bármi más titkom a magáé lehet, de a báró úr ügyeit, főleg ezt az egyet soha ki nem szedi belőlem.  – Akkor mindennek mindenne k vége vég e – préseltem pr éseltem könnyeket kö nnyeket a szemembe, szemem be, méghoz még hozzá zá különös külö nösebb ebb eről er őlködé ködéss nélkül, mivel valóban sírhatnékom támadt. – Biztos vagyok benne, hogy Richárd hirtelen színeváltozása szoros összefüggésben áll karja elvesztésének múltbéli titkával.  – Talán, ha tőle kér ké r dezné…?  – Ezt már prób pr óbáltam, áltam, ám csak c sak szomo szo morr ú mosol mo solyt yt kaptam válaszul – mondtam, mo ndtam, és felálltam, felá lltam, mint mi nt aki távozni készül. – Bocsásson meg, Vili, de most mo st jobb szeretné szer etnékk egyedül eg yedül lenni. Néhány Néhány nap múlva talán, ha már összeszedtem magam…  – Rózsa – bökte ki hirtelen hir telen a hírlapír hír lapír ó, miközben mikö zben ö lébe ejtett, ejtett, egymást eg ymást tördelő tör delő kezeit nézte mereven. – Ezzel még nem árultam el semmi fontosat. Vörös rózsák, amikből egyetlen tövet sem láthat a villa parkjában, par kjában, mert néhány éve a báró utasítására utasítására Gáspár bácsi mindet kiirtotta. kiirtotta.  – Rózsák? – g uggol ugg oltam tam Vili elé, lefog lefo g va mindkét kezét, mivel a por cro cr o pogtat pog tatástól ástól már a hideg rázott. – Mit segít ez nekem?  – Keresse Ker esse a vör vö r ös r ózsák óz sák nyomát, nyom át, és akkor akko r talán… Vag Vagyis. yis. Akkor biztosan biztosa n r átalál Ambró Ambr ó zy báró bár ó titkára. Hirtelen egy kép derengett fel előttem. Csodaszép hölgy, kezében vörös rózsákkal. A festmény, amit Richárd a labor mögötti, kicsiny szobában őriz. Tudtam, hogy ezzel a magánnyomozással veszélyes ösvényre lépek, hisz Ambrózy báró lelkét akarom kitapintani. Ám abban a szédült pillanatban már az sem érdekelt, ha a rózsatövisek végül halálra döfnek, mert az ösztönöm azt súgta, sőt sikoltotta, hogy a múlt titkainak ismerete nélkül a övő is odavész. odavész.

Pest, 1900. november 14.

 – Jónás Jó nás bácsi, bá csi, maga mag a nem ne m tetszik tetszik nekem – néztem fel a kicsiny ki csiny kávéházi asztalka mellől mell ől papuska ör eg barátjára, az EMKE tulajdonosára megjátszott szigorral. – Már megbocsásson az őszinteségemért, de az arca ar ca beesett, beesett, a bőre bőr e sápatag, sápatag, és mikor az imént elénk tett tettee a tejhabot, láttam, láttam, hogy r emeg a keze.  – A kor, kor , g alambocskám, alambo cskám, az előr elő r ehaladott ehalado tt kor és a boltt bol ttal al járó jár ó sok so k g ond teszi – felelte felel te fáradt fár adt mosollyal a jó öreg, akit gyermekkorunkban Emmával titokban Bálna tataként emlegettünk. – A fiam is azért nyüstöl folyton, hogy tegyem le végre a pennát meg a kávéskanalat, és a főkönyv ellenőrzése helyett menjek valami kellemes olasz városkába, hogy a tengeri levegő megerősítsen.  – Mórnak Mór nak igaza ig aza van – mondtam mo ndtam határozo határo zott ttan, an, s hogy ho gy jelezze jelez ze egyetértését, eg yetértését, a velem szemben ülő Renée is buzgón bólogatott. – Tessék nézni, odakinn minden csupa hó. A bérkocsi alig bírt velem lecsúszkálni a Svábhegyről, a levegő hideg és a város környéki gyárak füstjétől rossz szagú. A maga korában vigyázni kell a meghűléssel, úgyhogy most azonnal tessék jegyet váltani Nápolyba, Nizzába vagy valamelyik fürdővárosba, ahol kikúrálják, bármitől is szenved.

 – Nekem az volna vol na az igazi ig azi szenvedés, drág dr ágaa lelkem, lelke m, ha itt kéne hagynom hag ynom az én gyönyör gyö nyör kávéházamat – intett körbe szomorú sóhajjal Jónás bácsi. – Mindezt a két kezemmel teremtettem, és egyetlen percre sem fordíthatok neki hátat, nehogy valami baj érje. Az EMKE valóban csodás hely volt. Igazi kávéillatú ékszerdoboz, ahová szívesen ültek be a kor legnagyobb írói, költői, színészei, utóbbiak különösen a szemközt álló Népszínház művészei közül, hogy egymással csevegjenek, vagy épp következő nagy művükön csészével, pohárral, tollal a kézben elmélkedjenek.  – Jónás Jó nás bácsi, én tényleg meghar meg harag agszo szom m – vettem vettem elő durcás dur cás kislányar kislán yarco comat, mat, ám az ör eg csak mosolygott.  – Mérgeskedni Mérg eskedni akkor akko r lesz csak igazán ig azán o kod, aranyo ar anyom, m, ha kihűl a tejeskávéd – mondta. mo ndta. – Megyek Meg yek is, hisz ezer a dolog, belőlem pedig csak egyetlen darab van. Beszélgessenek csak nyugodtan a hölgyek, és ha bármi kell, Guszti pincérnek meghagyom, hogy kizárólag erre az asztalra legyen gondja.  – Édes ör egúr eg úr – jegyezte jeg yezte meg Erdős Erd ős Renée, miután m iután Jónás Jóná s bácsi elment. el ment.  – És végtelenül vég telenül makacs – csóváltam csó váltam a fejem. fejem . – Azért Azér t mertem mer tem vele ve le ilyen kegyetlenül keg yetlenül őszinte ősz inte lenni, l enni, mert valóban rosszul néz ki. Ha papuska itt volna, egyszerűen karon ragadná, és maga vonszolná be a legközelebbi kórházba, hogy kivizsgáltassa.  – Szent Ró Ró kus – intett az üvegpor üveg portálon tálon túl nyüzsgő nyüzsg ő Rákóczi Rákó czi út felé Renée.  – Tessék?  – A Szent Rókus Ró kus van leg l egkö közelebb. zelebb. Ide eg yetlen sar sa r o k. Ám mivel mi vel a papád nincs itt, mi ketten ketten pedig úgysem volnánk képesek képesek a kedves kedves öregurat ör egurat bármire bármir e is ráven r ávenni, ni, mesélj mesélj inkább a báródr ól!  – Mondtam már neked, hogy ho gy nem az én báróm! Renée felnevetett felnevetett,, és ettől ettől két bájo bájoss griber gr iberli li jelent meg egészségesen egészség esen telt arcán.  – Addig való val ó ban nem az, amíg amí g te magad mag ad fülön fülö n nem csíped. csípe d.  – Ezt már számtalanszor számtalanszo r megbeszéltük meg beszéltük – bosszantott bos szantott Renée nyers nyer s magabiztos mag abiztosság sága. a. – Én nem te vagyok!  – Hát ezzel meg m eg mit akarsz akar sz mondani, mo ndani, drág dr ágám? ám? – hökkent hö kkent meg, meg , bár ezt is kissé hamisan ham isan tette. tette. – Csak nem arra arr a célzol, hogy hog y könnyűvérű könnyűvérű nőszemély nőszemély vagyok?  – Jaj, dehogy, deho gy, én csupán…  – Pedig Pedi g az vag va g yok – hajol haj oltt előr elő r e Renée, kesztyűs kesztyűs kezét ke zét a térdemr térdem r e téve, és láttam rajta, r ajta, hogy ho gy most mo st végre komolyan beszél. – A begyepesedett, álszent, erénycsősz emberek szemében egész biztosan az. Téged viszont nem gondolnálak ilyennek, ezért is merek veled őszintén beszélni. Értsd meg végre, Mili, én nem arra biztatlak, hogy ledérré válj! Csupán azt szeretném látni, hogy mersz a boldogság után nyúlni, ha az ott illegeti illeg eti magát az orro or rodd előtt.  – Richárd Richár d egyáltalán… eg yáltalán… – Magam elé képzeltem, képz eltem, amit ami t Renée mondott, mo ndott, és majdnem majdne m felnevettem. fel nevettem. – Ő sohasem illegeti magát.  – Jaj, édesem, nem is úgy úg y értet ér tettem tem – kacago kacag o tt fel f el a barátném bar átném oly ol y szabadon, szabado n, hogy ho gy a szomszédo szo mszédoss asztaloktól néhányan felé pillantottak. Szerencsére az EMKE közönsége javarészt modern gondolko go ndolkodású dású művészekből művészekből állt, ezért felhábor odást nem, inkább csak némi kíváncsiságot kíváncsiságo t keltett keltettünk. ünk.  – Napok óta ó ta nagyon nagyo n különö külö nösen sen viselkedik visel kedik – hajo haj o ltam én is közelebb köz elebb Renée-hez. Renée-he z. – Ar Ar r ól már tudsz, hogy hog y fog adalmat tett tett nekem.  – A nővér nő véred ed halálának halálá nak okát oká t és kör ülményeit ülményei t akarja akar ja felder íteni – biccentett ő. ő . – Na és eddig mire mir e utott?  – Fogalmam Fog almam sincs, mivelhog mivel hogyy egyetlen eg yetlen mukkot mukko t sem mond mo nd nekem. Minden r egg eg g el elmegy, elme gy, és általában vacsorára, vagy jóval később érkezik haza. Vannak napok, mikor Agáta mama és én nem is találkozunk vele, ám ha mégis szóba áll velünk, amit mond, az annyit sem ér, mint hullának az ágyékon rúgás.

 – Pfuj, Pf uj, Mili, honna h onnann veszed ve szed az ilyen mor mo r bid hasonlatokat? haso nlatokat? – fintor f intorgo gott tt Renée. – Ez még nekem is túl szabadosnak tetszik.  – Bocsánat Bocsána t – vontam von tam meg a vállam szégyenlő szég yenlőss moso mo sollyal llyal.. – Úgy tetszik, tetszik, mostanság mo stanság túl sok so k időt idő t töltök Tarján Vili társaságában. társaság ában.  – Tarján, Tar ján, Tarján… Tar ján… – töpr tö preng engett ett homlokát homlo kát ránco ránc o lva bar átném. – Ő az a csúnyácska, csúnyá cska, szemüveg szem üveges es kis hírlapíró?  – Már hivatalos hi vatalosan an is bűnügyi r ipor ipo r ter – jelentett j elentettem em be oly o ly büszkén, mintha az én érdemem ér demem volna. vo lna. –  A Rudnay-gyilkosságokról írva akkora népszerűségre tett szert, hogy a főszerkesztője…  – Bocsáss Bocsás s meg, meg , drág dr ágám, ám, ha a kis Tarján Tar ján kevésbé érdekel, ér dekel, mint a te báró bár ó d – vágott vág ott a szavamba Renée. – Mit gondolsz, hol töltheti a napjait?  – Azt… Azt… – Mag Magam am sem ér é r tettem, tettem, miért, miér t, de elcsuklott elcsuklo tt a hangom hang om.. – Azt én nem tudom. tudom .  – Viszont iszo nt sejted! – csapott csapo tt le r ám éles szemű barátném. bar átném. – Látom r ajtad, drág dr ága, a, ne is tagadd! Te legalább olyan jó nyomozó vagy, mint a báró, plusz a női ösztönöd is bevethető, így biztosra veszem, hogy vannak elképzeléseid.  – A Tabán – sóhajtottam sóha jtottam megtör meg törten. ten. – Úgy hiszem, hisze m, hogy ho gy Richár Richá r d majd’ mindennap mindenna p oda jár. j ár.  – Mikor hazaér, kapatos? kapato s? – fagg fag g atott to to vább Renée.  – Ő?! – r öppent öppe nt fölfelé fö lfelé a szemöldö szemö ldökö köm, m, elvégr elvég r e már a feltételezés is ámulatba ejtett. ejtett. – Jó, Jó , ha vacsora után a szivar mellé néhány korty konyakot nyel.  – Akkor talán hízott hízo tt??  – Renée, te egyre egyr e nagyobb nag yobb ostobaság o stobaságoka okatt kérdezel. kérdeze l.  – Csak ki akaro akar o m zárni zár ni az okokat, oko kat, amiér amié r t a báród bár ód a Tabánba jár – magyar mag yarázta. ázta. – Jól Jó l ismerem ismer em a város azon részét, hisz olykor magam is átruccanok oda egy-egy vidám estére. A Tabánban egymást érik a jobbnál jobb kisvendéglők, hol mindig nagy élet zajlik. Aki pedig rendszeresen oda jár, az négy dolog miatt teszi. Ital…  – Mondtam már, hogy ho gy Richár Ric hárdd sohasem… soha sem…  – Rendben. Akkor az ínycsiklandó ínycsi klandó ételek?  – Aligha Alig ha – gondol go ndolkodtam kodtam el. – Mikor vacsor vacso r ára ár a hazaér, mindig jó étvággyal étvágg yal eszik, persze per sze csak a maga kimért módján.  – Van Van még a kártya! kár tya! Kezemet a szám elé kapva nevettem.  – Soha! Soha ! Ambr ó zy Richárd Richár d báró bár ó mélysége mélysé gesen sen megveti meg veti a szerencsejátéko szer encsejátékokat. kat. Egyedül Egye dül lór ló r a szoko szo kott tt fogadni az ügetőn, és azt is csak azért, mert arisztokrataként szinte kötelező számára az efféle úri passzió.  – Akkor már csak egy eg y maradt mar adt – sóhajtott só hajtott bar ba r átném gondterhel go ndterheltt ar ccal, majd némi töpreng töpr engés és után kimondta: – A nő! Erre nem tudtam mit felelni. Richárd valóban megváltozott, és be kell vallanom, arra, hogy egy leány állhat a dolog mögött, már én is gondoltam. Főleg, mióta észrevettem azt a piros varrócérnát az öltönyére öl tönyére tapadva, tapadva, ami úgy virított vir ított ott, ott, mint valami bűnt bűntett ett bizonyítéka. bizonyítéka.  – Lépned kell, Mili – szó lt rám Renée. – Bár meg m eglehet, lehet, hogy hog y máris már is elkéstél. elkés tél.  – Lépnem? – néztem r á bánatosan. – És ugyan ugya n merr mer r e, amikor amiko r még én magam mag am sem tudom, hová ho vá szeretnék eljutn elj utni? i? Beszélgetésünk Beszélgetésünk hirtelen hir telen megrekedt megr ekedt,, és aznap már nem is nyert nyer t új lendületet. lendületet. Fecsegtünk még kicsit irodalomról, színházról és az idén megjelent Vasárnapi Újságról, mely sok fotográfiájával üde színfoltot jelentett a csupán betűkkel zsúfolt lapok között. Azután kaptam magam, és miután Jónás bácsitól is búcsút vettem, vettem, a Káro Károly ly körút kör út felé indultam, indultam, hogy bérkocsit bér kocsit fogjak. fog jak. A férfi a Nyár utca sarkán szólított meg. Köröttünk cselédek, katonatisztek, iparosok, komor urak és a novemberi hidegtől pirospozsgásra csípett arcú diákok siettek a dolguk után. Először meg sem

akartam állni, hisz a r ossz külsejű, sunyi sunyi képű fickót még sohasem so hasem láttam, láttam, csakhogy csakhog y ő nem tágított. tágított.  – Adjon Adjo n már a szegé sze gény ny Trom Tr ombitás bitás Totyónak To tyónak egy eg y kronc kr oncsit, sit, naccságo naccság o s kisasszo kis asszony ny – vigyor vig yorgg ott rám r ám oldalról, miközben minden gond nélkül tartotta velem a lépést. Kikerültem egy handlét, majd két inast, akik akik valami ládát cipeltek, és végre meglátt megl áttam am a bérkocsit, bér kocsit, amit addig hiába kereste ker estem. m.  – Szánjon Szánjo n meg, meg , kisasszony, kisasszo ny, és a Totyó nem lesz hálátlan – hallott hallo ttam am a férfi fér fi behízelgő behízel gő,, ám mégis még is fenyegetően recsegő hangját. – Csupán egyetlen kroncsi, oszt olyat mondok kegyednek, amit már rég hallania kellett vón. Intésemre a fiákeres kiállt a forgalomból, és a járda mellé irányította a kocsiját. Mikor fel akartam szállni, a férfi, aki Totyónak nevezte magát, a karját nyújtotta, hogy segítsen. A szemébe néztem. Rossz pálinkától véreres, sárga csipákkal körülvett tekintet bámult vissza rám, melyben szemernyi könyörgés sem látszott.  – Maga nem is ko ldus – mondtam. mo ndtam.  – Én hírhoz hír hozóó vagyo va gyokk – vigyo vig yorr odott odo tt el a bor bo r ostás os tás pofa, feltárva fel tárva odvas o dvas foga fo gait. it. – A nevem…  – Totyó. Már Már mondta. mo ndta.  – Trom Tr ombitás bitás Laczi – helyesbített a férfi, fér fi, mintha mi ntha személyazo személya zonos nosság ságaa feltárásá fel tárásával val akar na meggy meg győz őzni ni arról, hogy érdemes a bizalmamra. – Adjék egy kroncsit, és csodát hall, Hangay kisasszony.  – Honnan tudja a nevemet? neveme t? – néztem néztem rá r á szigor szig or únak szánt pillantással.  – A Totyó sokat so kat tud – nyújtotta felém mocsko mo cskoss tenyerét, amin minden volt, vol t, csak épp kemény munka teremtette bőrkeményedés nem. Gyöngyös táskámba nyúltam, és egy ezüstkoronást tettem a közepébe.  – Beszéljen! A férfi megszemlélte a pénzérmét, amit továbbra is nyitott tenyerén tartott, majd mintha Ferencz József császár képmásához beszélne, súgva mondta:  – A kegyed keg yed nővér nő vérér érőő l van szó. szó .  – Emmáról Emmár ól??  – Róla.  – Ő meghalt. meg halt.  – Tévedés Tévedé s – r ecsegte ecseg te Totyó. Totyó . – Sőt, annál is több: cirkuszi cir kuszi szemfényvesztés, szemfén yvesztés, bizony! bizo ny! A kegyed keg yed nővére él, bár nevet és személyiséget cserélt.  – Honnan Ho nnan tudja ezt? – kiáltott kiálto ttam am a ro r o nda pofába, po fába, ám a fér fé r fi hátrébb lépett, és már m áris is menni készült.  – Hallja, ember, em ber, beszéljen beszél jen már ?! A kocsis nyugtalanul tekintett ránk, ostorát ütésre emelve, hogy megvédjen a pimasz koldustól, ha kell.  – Beszélek én, mán hogyne hog yne beszélnék beszélné k – nevetett Totyó egyr eg yree távolodva. távolo dva. – Azt is i s elmondom elmo ndom,, hol ho l tanálja Emmát, csak elébb kérek még ezret ebből a szép kroncsiból. Hallja, kisasszony? Kereken ezret ide, a markomba holnap éjfélkor, az Evetke és Melinda utca sarkán. De a báróját hagyja ám otthol, különben fuccs az üzletnek! Ezer kroncsi, és a Hangay jányok újra együtt lesznek! Ezt ne feledje! –  kiáltotta felém, én pedig utánaléptem, hogy ha másként nem megy, hát puszta kézzel tartsam vissza. A férfi azonban sarkon fordult, az úttestre lépett, majd felugrott az épp arra csörömpölő tujára, ami azonnal messze vitte vitte őt. ő t. folyt. köv.

Kedves Olvasó! eset ei  első kötetének megjelenése után számos levelet kaptam, melyben azt Az  Ambrózy báró esetei kérdezték, mennyire hiteles, igaz a történet, hisz oly sok valóban élt személyt szerepeltetek benne. Nos, a válaszom erre annyi, hogy elismerem: szinte kibogozhatatlanul összekevertem a valóságot a fantáziával. A valós helyszínek (mint pl. az Ambrózy-villa, mely ma is áll, és amiről eddig sajnos csak annyit sikerült megtudnom, hogy 1945-ben a nyilasok három embert, egy nőt és két kislányt lőttek tarkón a kertjében, akik állítólag azóta is ott kísértenek – ezt olyantól hallottam, aki maga is évekig élt a villában)… Tehát a valós helyszínek és szereplők mintegy „tartóoszlopokként”, szilárd csontvázként illeszkednek a történetbe, körülvéve a fantázia hús-vér testével, hogy végül együtt –  r eményeim szerint szeri nt – valami elevent alkossanak. Több olvasó is kifogásolta a lábjegyzetek magas számát, mondván, hogy azok megtörik az olvasás lendületét. Én azonban úgy vélem, a lábjegyzetekre mindenképp szükség van, méghozzá két okból. Egyrészt számos olyan régi kifejezést, fogalmat használok, ami már nincs a köztudatban, így megmagyarázásuk, „lefordításuk” híján sok olvasó egy idő után azért nem élvezné a történetet, mert úgy érezné – joggal –, hogy „idegen” nyelven írt, érthetetlen könyvet tart a kezében. Ám a még ennél is fontosabb fo ntosabb indok, hog y a lábjegyzet lábjeg yzetek ek teszik igazán hitelessé, elevenné a tör történe ténetet tet,, tanúbizonyság tanúbizonyságot ot téve arról, hogy az adott személy, helyszín, esemény valóban élt, létezett, bekövetkezett. Ráadásul a valós szereplőkről, épületekről, történésekről számos olyan érdekes információt is tartalmaznak, melyek tovább árnyalják a kor és egyben a regény világát. Megoldás lehetett volna, hogy lábjegyzet helyett ún. végjegyzetet használunk, a kötet végére gyűjtve ezeket az információkat, ám én a magam részéről (mint gyakorló olvasó) gyűlölök állandóan ide-oda lapozgatni egy könyvben – szóval a lábjegyzetek maradnak, bocs. Ide kapcsolódik az a fontos információ is, miszerint a regényben szereplő valós személyek Budapesti Czim- és Lakásjegyzékéből szereztem lakcímét és fog lalkozását az adott év (általában (általában 1900) Budapesti meg, mely bárki számára elérhető az interneten. Ezúton szeretnék külön köszönetet mondani a Fortepan  (www.fortepan.hu) csapatának, valamint Kaszás Ferencnek, a Tabán-anno  (http://taban-anno.blogspot.hu) oldal létrehozójának az inspiráló, informatív korabeli fotókért, anyagokért, cikkekért, továbbá Lenkei Ákosnak, aki zseniális Tabán térképet  alkotott   alkotott (http://tabanatlas.hspartacus. hu), mely nélkül sosem keveredtem volna ki e ma már nem létező csodás városrész szűk sikátoraiból. A második kötet írása közben arra is rájöttem, hogy a Rudnay-gyilkosságokba sokkal több valós elem, személyes sorstragédia került, mint az első részbe, így szükségét érzem annak, hogy néhány mindenképp felmerülő, jogos kérdést előre megválaszoljak. Lássuk hát! Biztos vagyok benne, hogy a T. Olvasót elsősorban az érdekli majd, vajon a Rudnay-gyilkosságok valóban megtör m egtör téntek téntek-e, -e, és összefügg ö sszefüggtek-e tek-e egymással. A válasz: igen és nem. Minden Minden eset megtörtént megtör tént,, ám közük egymáshoz (úgy hiszem) nem volt. Vegyük őket sorra:

A 2. fejezetben említett Hauptmann József rendőrfelügyelőt valóban meggyilkolták, brutálisan összevert testét a folyó mosta partra, és erről a  Pesti Hírlap  1899. november 10-ei száma be is számolt. Tudt Tudtomm ommal al a gyilkost g yilkost sosem fogták fog ták el, a tett tett oka ismeretlen ism eretlen maradt mar adt.. A lipótmezei tébolydából megszökött, münsterbergi születésű Reichert Pál szabólegény esete valós, arról a  Pesti Hírlap  1900. szeptember 1-jei száma részletesen írt (legszívesebben idemásolnám az egész cikket, ami igen izgalmas, de mégsem… akit érdekel, nyomozzon utána, ahogy én).

1891-ben a Budapest-Hegyvidéki Turista Egyesület gyűjtést rendezett a Széchenyi-hegyi villák tulajdonosai között, s ennek eredményeként készült el Stróbl Alajos Széchenyi-mellszobra. Az avatáson Jókai Mór mondott beszédet. 1900. szeptember 14-én reggelre a bronzszobor eltűnt, és erről a Pesti Hírlap szeptember 16-ai száma be is számolt. Napokkal később egy Farkas nevű pénzügyőr a budaörsi vámnál látta a szobrot, amit négy ember szállított, ám mivel az nem volt vámköteles, továbbengedte őket. A budapesti és bécsi detektívek végül 1901-ben fülelték le az osztrák orgazdát, aki megvette a lopott holmit, és a bécsi vasút északi pályaudvarán megtalálták a szobrot is, ami visszakerült a helyére. Sajnos ma már csak az üres díszfülke látható, mivel a százharminc kilós bronzszobrot 1995-ben újra ellopták, és többé nem került elő. Berczik Antal 45 éves bécsi festőművész szomorú sorsa is valós, annyi különbséggel, hogy őt nem megölték, hanem eltűnt: valószínűleg a Dunába ölte magát, és sosem került elő. Kereséséről a  Pesti  Hírlap  1899. január 27-ei száma írt. ír t. Az egyik legmegrázóbb eset, a 11 éves Radivo Eduárd halála is valós. A kisfiút Pach Eugén 34 éves hamburgi kémiaprofesszor lőtte le a vonaton, minden indok nélkül. Így írt erről a  Pesti Hírlap „Gyilkosság a vonaton” c. cikkében 1899. június 10-én: „A trieszti gyor  g yorsvonat svonaton on tört tör tént rémes esetrő esetrőll a következő részleteket írják:  Radivo trieszti házfelügyelő neje e hó 7-ikén 13 éves lányával s 11 éves Eduard fiával Miramarba rándult. Ez volt a csinos és igen tehetséges fiúnak első és utolsó vasúti kirándulása. Este 7 órakor indultak vissza Triesztbe az Olaszországból jövő vonaton. Miramar állomáson egy elegánsan öltözött szemüveges úr is fölszállt a vonatra; az elegáns úr dr  Pach  volt. Útközben a fiú a kupéablaknál állt és gyönyörködött a vidékben, dr Pach mögötte állt és feje fölött nézett a tengerbe. Radivoné asszony két más asszonnyal beszélgetett. Egyszerre lövés dördült el s a fiú egy kiáltással anyja lábaihoz bukott. Radivoné asszony gyorsan lehajolt hozzá, de rémülten látta, hogy – halott. Aztán föltekintett s az idegen embert látta maga előtt; jobb kezében a revolvert tartva, mereven mer even nézett a fiúra.” A Pesti Hírlap 1899. június 9-én és 11-én 11-én is írt ír t a bizonyára bizonyár a súlyosan zavarodo zavar odott tt Pach tett tettérő éről.l. Garba Gyula belügyminisztériumi főigazgató nejének titokzatos halála sem kitaláció. A hölgy úgy távozott az életből, miként leírtam, a boncolását pedig felsőbb utasításra (ki tudja, miért) valóban megtiltották. Az esetről a  Pesti Hírlap  1899. október 22-ei, 23-ai és 25-ei számainak „ Egy urinő  hirtelen halála”, „Félbeszakított boncolás” és „Gyanus halál”  c. írásai számoltak be, majd soha többé nem írtak róla. r óla. Azóta Azóta sem tudni, tudni, miként és miért került egy sétáló hölgy hö lgy szervezet szer vezetébe ébe cián. Engem leginkább a 21 éves Berger Adél zsidó varrólány esete rendített meg. Öngyilkosságáról a  Pesti Hírlap  1900. április 12-ei és 13-ai számai számoltak be, a nála talált levelet is szó szerint másoltam a könyvbe. Feltételezhető, hogy a titokzatos Kulcsár nőcsábász vigéc lehetett, aki lehívta a lányt az utcára, utcára, és ott o tt szakított szakított vele (nyomozásom (nyomozáso m során so rán feltű fel tűnt, nt, hogy hog y Kulcsár levele nem Berg er Adél lakására, hanem egészen máshová volt címezve. Mikor utánajártam, kiderült, hogy az utóbbi címen három varrónő is élt. Ismerve a tényt, hogy e korban a varrónők gyakorta dolgoztak kisebb csoportokban, feltételeztem, hogy Berger Adél Deutsch Gizella, Deutsch Ernesztin és Werschitz Szidónia varrónők társaságában dolgozott, náluk volt úgymond a munkahelye. Engem leginkább azért rendített meg Berger Adél tragédiája, mivel ő az egyetlen valós szereplőm, akinek a sírját is megtaláltam.

A csupán egy hónappal később öngyilkossá lett ifj. Lovich Antallal viszont a puszta fantáziám „hozta össze” Berger Adélt. Bár közel laktak egymáshoz, valószínűleg sosem találkoztak. A fotográfus halála azonban valós tény, miként a könyvben szereplő búcsúlevele is hiteles (vallomása arról, miszerint megölte volna Berger Adélt, viszont nem az!). Lovich Antal a betegsége miatt végzett magával, ahogy erről a  Pesti Hírlap 1900. május 12-ei száma be is számo lt. A Somogy megyében 1900. április 17-én elkövetett gyilkosság, mikor is három lövéssel megölték Mihászi Gergelyné öregcselédet, szintén valós eset. A gyilkos sosem került elő, a háttérben zajló örökösödési per azonban egyértelművé teszi, miért kellett meghalnia és ki bérelte fel a gyilkost. A gyomorforgató eseményekről a  Pesti Hírlap  1900. április 21-ei, és május 20-i számának „Meggyilkolt koronatanú” és „A koronatanú eltüntetésének vádja” c. írásai számoltak be. Hogy a per és az ügy vége mi lett, arról sajnos semmit nem tudok, de Mihásziné meggyilkolása után az ifjú (és meglehetősen ostoba) Nagy Ákos úr aligha férhetett az örökséghez. Az ausztriai Mannersdorf mellett elkövetett gyilkosságot, melyben Schuh Anna vendéglői kézicseléd volt az áldozat, a lapok kéjgyilkosságként emlegették, bár a részletekről a kor álszemérmessége miatt természetesen nem nem írtak ír tak.. Kasztner Kasztner Imre Imr e ex-főhadnagyo t, kir királyi ályi büntetőtörvényszéki büntetőtörvényszéki díjnokot díjno kot valóban letartóztatták, ám később – bizonyítékok hiányában – elengedték. További sorsáról, és arról, hogy valóban ő követte-e el a gyilkosságot, nem tudok. A különös esetről a  Pesti Hírlap 1900. szeptember 1-jei, 2-ai és 18-ai számának „Rablógyilkos főhadnagy?”, „Főhadnagyból rablógyilkos” és „Letartóztatott „Letartóztatott díjnok” díjnok” c. írásai számoltak számol tak be. A Marosvásárhelyről Kolozsvár felé tartó vonaton utazó két leány esete szintén megtörtént, azzal a különbségg különbséggel, el, hogy valószínűleg valószínűleg nem gyilkossági kísérlet, kísérlet, inkább inkább páros páro s öngyilkossági ö ngyilkossági szándék szándék volt a háttérben, mely során az egyik fél (Irén, akinek valódi kiléte sosem derült ki – a Mahovecz nevet és hogy Isztambulba szökött, én találtam ki) meggondolta magát, leszállt a vonatról, és nyoma veszett. Baranyai (vagy Baranya – a korabeli lapok hol így, hol úgy írták a nevét) Erzsébet valóban produkált idegrohamokat, végül elmegyógyintézetbe kellett szállítani, vallomása pedig – miként azt a  Pesti  Hírlap   1900. szeptember 27-ei és 28-ai számának „Öngyilkosok a vasúton” c. cikkei is megírták –  érth ér thetet etetlen len és zavaros zavar os volt. Csupán Csupán annyit sikerült belőle belő le kiszedni, hogy ho gy útitársnőj útitársnőjét ét Ir Ir énnek hívták, hívták, és mindketten öngyilkosok akartak lenni. További sorsukról nem tudok. 1897 decemberében a László-féle gimnázium internátusában diáktársai valóban halva találták Partovich Zoltánt, egy gyéresi (Aranyos-Torda megye) földbirtokos 18 éves fiát. A fiatalember előző este állítólag rokonlátogatáson vett részt, és az internátusba visszatérve jó kedélyű, bár feltűnően sápadt volt. volt. Halálának Halálának oka tudtommal tudtommal felderítet felder ítetlen len maradt mar adt.. A rendőrség rendő rség azonnali boncolást bo ncolást rendelt r endelt el, Országos Hírlap 1897. ám a sajtó előtt gondosan titkolni igyekezett minden részletet, miként erről az Országos december 10-ei számának 8. oldalán be is számolt „Rejtélyes haláleset” haláleset” c. írásában. A harmadik fejezetben említett ún. vízivárosi-gyilkosság 1898-ban óriási port kavaró ügy volt, épp ezért a kor leghíresebb budapesti detektívje, Zsarnay Győző nyomozó eredt a gyilkos nyomába, sajnos eredménytelenül. Podolszky Alajosné, született Wend Anna özvegyasszony gyilkosát, bár Zsarnay több csavargót és ismert bűnözőt is meggyanúsított, sosem fogták el. A tettről és a nyomozásról az Országos Hírlap 1898. június június 25-től aug usztus usztus 30-ig folyamatosan, szinte mindennap cikkezett.

Tény, hogy 1898. aug. 29-én a magas körökben rendkívül népszerű, életvidám és híresen jó táncos Szongot Károly testőrkapitány 38 évesen öngyilkosságot követett el. Hogy miért? Ki tudja. E korban sajnos szinte mindennapos volt, hogy fiatal nők és férfiak szerelmi bánat vagy épp kártyaadósság miatt könnyű kézzel végeztek magukkal. A Monarchia területén Magyarországon követték el a legtöbb öngyilkosságot öng yilkosságot – ennyit a „boldog békeidőkrő békeidőkről”. l”. Szongo Szongotról tról „Öngyilkos gárdist g árdista-kap a-kapit itány” ány” c. cikkében az Országos Hírlap 1898. szeptember 1-jei száma így ír: „A bécsi társaságnak egy igen népszerű és kedvelt tagja fejezte be a minap életét erőszakos erőszako s módon. mó don. Szongot Szongo t Káro Károly ly testőr testőrkapit kapitány ány,, a legdaliásabb magyar gárdahuszár, hétfőn este a testőrkaszárnyában levő lakásán agyonlőtte magát. Hogy mi volt kétségbeesett tettének rugója, azt senki sem sejti. Mint az efféle rejtélyes esetekben szokás, a kényelemszerető közvélemény most is azt állítja, hogy a testőrkapitány ideges bántalmai ellen keresett a halálban gyógyulást. Ha tényleg igy áll a dolog, akkor idegessége csak legújabb keletű lehetett, mert azok közül, akik a fiatal, életvidám katonatisztet ismerték, senki sem vette rajta észre, hogy lénye, modora a legkevésbé is megváltozott volna. Szongot a személyesített életkedv maga volt; már évek óta ott volt mindenütt, ahol az elegáns Bécs szórakozott. Többek közt a legismertebb és legkitartóbb törzsvendége volt ő minden elite-bálnak és kivívta magának „a hadsereg legjobb legj obb tánczosa” tánczosa” nevet. nevet. Valóság Valóságos os művész művész volt vol t a parket par ketten ten és mindenki természetesnek találta, találta, hogy hog y az arisztokráczia fényes tánczmulatságain ő legyen az fő előtánczos. Ilyen körülmények között magától ért ér tetődik, etődik, hogy hog y számos kalandját adták szájról szájra.” stb. Szongot tragédiája tehát igaz, de Márr ia Albertina főherceg Má fő hercegnővel nővel folytatott f olytatott titkos titkos kalandját csak én ötlöttem ötlöttem ki. És akkor most lássuk a tabáni Horgony utca 58. lakóit, akiket egyben meg is kell követnem, ugyanis mindabból, amit a történetben a rovásukra írok, egyetlen szó sem igaz. A többi viszont igen! Özvegy Schnallner Antalné valóban háztulajdonos volt, feltételezhetően az egész Horgony u. 58. szám az övé lehetett, ám az udvar szélső lakásait másoknak adta ki. Hogy kiknek, azt is tudjuk: itt élt Jerabicza János zenész, Kloiber Károly lakatossegéd, Flórián József postaaltiszt, és igen, özvegy Hül Józsefné is, aki ellen a könyvemben a legtöbb „gonoszságot” elkövettem, hisz valójában a nevén és címén kívül többet nem tudok tudok róla r óla – sajnos. sajno s. Ugyanígy gonoszul bántam Farkas Béla vendéglőssel is, kinek düledező kiskocsmája a Kereszt tér 12. alatt olyannyira népszerű hely volt, hogy az interneten több fotó és festmény is található róla, ám hogy a tulaj bűnözőknek, hamiskártyásoknak adott volna otthont, azt csak én állítom (habár a Tabánban akkor akkoriban iban egyetlen vendéglő s sem maradhatott m aradhatott teljesen teljesen makulátlan)! Ugyanez érvényes Mucsh Gregor rendőrre és Rimély-Repich Ferenczre is. Ráadásul RimélyRepich Ferencz lehet, hogy a valóságban valóság ban nem is egy eg y, de mindjárt mindjár t két személy volt, hisz két lakcímet is találtam a neve alatt, mindössze egy év eltéréssel (bár költözhetett is!). Annyi biztos, hogy érdekes figura lehetett, mivel amellett, hogy banktisztviselőként dolgozott, részt vett a Mikos János báró által alapított, alapított, igen ig en rövid r övid életű Országos Spiritiszta Szövetség munkájában, mint ügyintéző titkár. Úgy hiszem, ennyi a valóság fátylának fellebbentéséből most bőven elég. A további valós helyszínek (pl. az Ámor Kávéház) és személyek (pl. Erdős Renée) azonban megérdemlik, hogy – ha a T. Olvasó igazán kíváncsi a korra, amiben Ambrózy báró és a Hangay lányok éltek – további adatokat közöljünk róluk. Épp ezért hoztuk létre a facebookon az „Ambrózy báró esetei” [www.facebook.com/ambrozybaroesetei] elnevezésű oldalt, amin számos korabeli fotográfiát, újságcikket és színes, érdekes tényt, valamint a regény születésével kapcsolatos műhelytitkokat teszünk közzé. Aki valóban szeretné beleélni magát a századfordulós Budapest hangulatába, keressen rá az oldalra, ahol a könyvvel kapcsolatos kérdéseire is igyekszünk válaszolni.

Most pedig némi türelmet kérek, mert neki kell fognom a történet harmadik és egyben befejező részének. Addig is kiskezitcsókolom minden hölgy- és kalapemelésem minden férfiolvasómnak. Tisztelettel a Szerző Tiszakécske, Tiszakécske, 2015. október 23.

 Jegyzetek  Jegyzetek {1}

Szűz Mária Mária Menn M ennybev ybevétele étele templom templom

{2}

ószeres; régi vagy használt használt tárgyak tárgyak adásvételével foglalkozó vándorkereskedő vándorkereskedő

{3}

bujakór: bujakór: a szexuális sz exuális úton úton terjedő terjedő betegségek betegség ek korabel i gyűjtőneve gyűjtőneve

{4}

kórházi boncterem, hullaház

{5}

pozsonylig pozsonylig etfalvai Dobrovits Mátyás: Mátyás : az egyetemes orvostan doktora, a pozsonyi Állami Kórház bőr- és bujakóros osztályának főorvosa, királyi tanácsos, az ágost. evang. theologiai akadémia tb. tanára, a pozsonyi városi közegészségügyi bizottság elnöke, a pozsonyi líceum tanácsának elnöke, több tudományos egyesület tagja, bőrgyógyász. Szül. Pozsonyban 1850-ben. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, ál l, a fantázia fantázia terméke. terméke.

{6}

Schmidt Hugó: Hugó: sebész, szül. Gödöllőn 1852-ben. Orvosi tanulmányait a pesti egyetemen végezte, 1877-ben a Rókus-kórházban lett segédorvos. A boszniai hadjárat után, melyben főorvosként vett részt, visszatért a Rókusba. 1884 óta a pozsonyi Állami Kórház sebészeti sebésze ti osztályának osztály ának főorvosa. Minden Minden egyéb , ami róla a könyvben könyvb en áll, áll , a fantázia fantázia terméke.

{7}

Pantocsek József : (1846-1916) orvos, botanikus, algológus, paleobotanikus. A kovamoszatokat érintő vizsgálataival nemzetközi hírnevet vívott ki magának. Magyarországon elsőként készített mikroszkópos fényképfelvét fényképfelvételeket. 1896-ban a pozsonyi Állami Kórház igazgató főorvosává nevezték ki, ahol is nyugdíjazásáig vezette a gyógyító munkát. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll , a fantázia fantázia terméke.

{8}

1805-ben alapított híres fürdőhely Csehországban, mely 1812-ben vette fel a  Mariánské  Mariá nské Láznĕ (németül  Marien bad) bad ) helységnevet, s vált 1818-tól a Monarchia egyik legnépszerűbb, csakis gazdagok számára látogatható gyógyfürdőhelyévé.

{9}

dr. Leisz Béla mérnök ezredes (Komárom, 1868. április 4. – Székesfehérvár, ?) 1890-ben Bécsben avatták hadnaggyá. Ezt követően Budapesten, a 2. ezrednél szolgált. 1892-ben főhadnaggyá léptették elő, a következő évben pedig Pozsonyba helyezték a cs. és kir. 1. utászzászlóaljhoz. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.

{10}

Az 1900-as években a Mayer cukrászda Pozsonyban az egyik legelőkelőbb helynek számított. Odescalchi hercegnő így ír róla az emlékiratai emlékirataiban: ban: „Tudomán „Tudománya ya egyes kiváló sütemén süteményeiben yeiben és éde sségeiben messze messze felülmúlta felülmúlta akár a bécsi b écsi cukrászdáét, akár a kár a pesti Gerbeaud készítményeit is. A pozsonyi cukrászda a Mayer patríciuscsalád tulajdona volt. Amik Amik or Isabella főhercegné Bécsben bált vagy estélyt rendezett, mindig Mayertől hozatta a tésztákat, édességeket.” (Odescalchi Eugénie: Egy hercegnő emlékezik, Gondolat, 1987)

{11}

kapucíner – feketekávé, kevés tejhabbal. A szó a német Kapu német  Kapuziner ziner és az olasz cappuccino (cappuccio = szerzetesi kámzsa, cappa = papi süveg) szavakból ered. E ma is igen népszerű kávéféle a rátett „tejhabsapkáról” és a ferences rendi szerzetesek barna csuháj csuhájához ához hasonló szí néről kapta a nevét.

{12}

Fiatal férfiak által viselt, lapos tetejű, kemény szalmakalap, körbefutó fekete vagy más színű selyemszalaggal. (Alexander Girardi bécsi színész nevéből.)

{13}

Mikszáth Kálmán Kísértet Kálmán Kísértet Lublón Lubló n (1892-93)

{14}

Illatosított Ill atosított kenőcs va gy olaj o laj a haj fényesítésére és puhítására. puhítására. Által Általában ában rici ricinu nusola solajjból, ból , gli gl icerinből cerinből és illatosított ll atosított szeszből szeszb ől készül.

{15}

viasszal viasszal és bajuszpedrővel bajuszpedrővel kezel t, fényesített, hegye hegyesített sített bajusz bajusz

{16}

városi rendőr rendőr korabel ko rabelii neve neve

{17}

Fuith Lajos kávés (1901-ben a Pauler utca 1. szám alatt lakott) 1898. június 1-jén nyitotta meg a Krisztinaváros hamarosan híressé vált  Philadelphia  Philade lphia nevű kávéházát az Alagút u. 3. alatt. A legenda szerint a tulajdonos eltűnt barátja emlékére nevezte el üzletét arról a városról, ahonnan utoljára hírt kapott felőle. Fuithról még annyi tudható, hogy 1885-ben Komáromban a  Magyar  Mag yar Király szálloda tulajdonosa volt, 1889-ben ipartársulati tisztségviselővé választották, 1891 nyarán viszont átadta szállodáját Bereczky budapesti kávésnak, és a fővárosba költözött, (forrás: Saly Noémi: A Noémi:  A Krisztinavá Krisz tinaváros ros és a Philadelphia Philade lphia)) Minden egyéb, ami róla a könyvben ál l, a fantázia fantázia terméke. terméke.

{18}

ma Nyugati tér

{19}

ma Szent István körút

{20}

ma Bajcsy-Zsilinszky út

{21}

ma id. Antall József rakpart

{22}

A kocsis itt arra utal, hogy I. Ferenc József, Ausztria császára, akit az 1867-es kiegyezést követően koronáztak Magyarország királyá királyává, vá, szi sz inte nte soha nem tartózkodott a Várhegyen lévő királyi királyi palotában.

{23}

színházi táncosnők táncosnők korabeli korabe li gúnyneve gúnyneve

{24}

Bojcsics Simon az I. ker. Szarvas tér 4. alatt lakott.

{25}

Ma Aranyszarvas vendéglő.

{26}

Bojcsics Simon az I. ker. Szarvas tér 4. alatt lakott.

{27}

Mulatókban Mulatókb an és azok környékén lebzsel leb zselő, ő, nem hi hivatásos táncosnő, kéjnő. kéjnő. (korabeli szleng)

{28}

Olcsó szálloda, mely nem rendelkezik étteremmel, így vendégei számára legfeljebb reggelit, de sokszor még azt sem biztosít. Elnevezésének eleje (garni) a francia garnison (helyőrség, elszállásol) szóból ered. Gyakorta használták titkos szerelmi talál kákhoz, és számos sz ámos prostitu prostituált ált is ilyen szál lóba lób a vitte vitte kuncsaftj kuncsaftját.

{29}

madárka (német)

{30}

Klapper Ág oston oston írnok, az Új Szent János Kórház raktárfelügyelője a II. kerület Krisztina körút 35. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.

{31}

A Tabán német neve

{32}

Hül Józsefné özv. magánzó a Tabánban, a Horgony u. 58. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.

{33}

A kor népszerű, magyar kártyával játszható kártyajátékai.

{34}

az ördög ördö g (német) (német)

{35}

A Tabán a mai Budapest I. és részben XI. kerületének egy-kétszintes házakkal sűrűn beépített városrésze volt. Neve a török  Débághá  Débá gháne/Tabakh ne/Tabakhane ane szóból származik, melynek jelentése: Tímár-telep (egykor cserzővargák, tímárok műhelyei álltak ott). A 19. és 20. század fordulójára szórakozóhelyekkel, vendéglőkkel, borozókkal teli romantikus negyeddé vált, amit véglegesen az 1930-as évek közepén romboltak romboltak l e.

{36}

A Gellért-hegy aljában élő hírhedt férfiak, akik dunamenti kunyhóikból lesték a folyót, s abból fát, szénát, gazdátlan csónakot és emberi hullákat halásztak ki (előbbieket eladták, utóbbiakért a hatóságoktól jutalmat kaptak). Ám ez csupán a bevallott foglalkozásuk volt; valójában a tabáni prostituáltak futtatásából éltek [nevük a német Dona német  Dona u (Duna) (Duna) és é s Jäger (vadász) szavakból ered].

{37}

ápolónő (német (német

{38}

korona (pénznem)

{39}

kaka, szar (német – ejtsd: sájsze)

{40}

Kártyabarlangok vendégeinek felhajtója. Általában a vasútállomásokon és mulatók környékén ólálkodva szólították le a vidékről érkezett, naiv férfiakat, elkísérve őket a kártyabarlangba, ahol aztán a hamiskártyások általában kifosztották őket.

{41}

Megtörtént eset. Lásd a  Pesti Hírlap 1899. november 10-ei számának 10. oldalán a „Meggyilkolt rendőrfelügyelő” c. írást.

{42}

Mai nevén Ohre (melengető, ejtsd: ohrzse). A folyó nevének régebbi változata (Eger) a kelta Agara, Agira, Agra (lazac) szóból ered, és 1472-től 1472 -től volt vol t használa használatos, tos, ám a Monarchia Monarchia széthullása után ismét ismét a cseh változat változa t (Ohre) (Ohre) vált hivatalo hivatalossá. ssá.

{43}

Kadaň (ejtsd: kádány) városa, mely ma a Cseh Köztársaság területén, Prágától északnyugatra található. A Monarchia idején nevének német német vál tozatát (Kaadan) használták.

{44}

Megtörtént eset. Lásd a  Pesti Hírlap 1900. szeptember 1-jei számának 7. oldalán az „Egy veszedelmes betörő szökése a tébolydából” c. írást. írást.

{45}

Megtörtént eset. Lásd a  Pesti Hírlap 1900. 1900 . szeptember szeptember 16-ai 16- ai,, 19-ei 19 -ei és 26-ai 26 -ai számait. számait.

{46}

A Svábhegy eme részét csak 1860-ban nevezték el gróf Széchenyi Istvánról, miután híre jött, hogy a „legnagyobb magyar” Döbli Döbl ingben meghalt. meghalt. Az ormot a korabel i sajt sajtóó és a köznyelv köznyel v ennek ell enére továbbra is Svábhegyként emlegette.

{47}

Mozaffar ad-Din Qajar, Qajar , perzsa sah (perzsa írásmódban: Mozafar Ŝãhe Qãjã – a könyvben a korabeli magyar sajtó hibás írásmódját írásmódját használjuk). használjuk). Élt: 1853-19 1853 -1907, 07, uralk uralkodott: odott: 1896 és 1907 1 907 között, mint mint a dinaszti dinasztiaa ötödi ö tödikk ki k irálya. rálya .

{48}

Lásd a  Pesti Hírlap 1900. szeptember 25- ei számának számának 6. oldal ol dalán án „A sah Budapesten” Budapesten” c. írást.

{49}

Vámbéry Ármin Ármin (eredetileg Wamberger Hermann) (1832-1913) szegény zsidó család gyermekeként született világhírű Keletkutató, világutazó, felfedező, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, korának egyik legnagyobb magyar tudósa.

{50}

Hermann Sude rmann rmann (1857-1928) német író és drámaíró. A drámaíró.  A róka-út  róka -út  c. regénye magyarul először Mikszáth Kálmán lapjában, az Országos Hírlapban jelent meg 1897-ben, folytatásokban.

{51}

A Keleti pályaudvar mögötti terület, mely egykor lóversenytér volt, de elhanyagolták. A gazos síkon ettől kezdve táppénzre váró

munkások és az őket becsapni akaró szélhámosok tanyáztak. Helyén ma a Sportcsarnok gyakorlópályái vannak. [gimpli = becsapható á ldozat; ldozat; korabeli tolvajszleng] {52}

spicli spicli [korabeli [korab eli tol vajszleng]

{53}

csibézer csibézer = csibész, prosztó = paraszt [korabel i szleng]

{54}

csudaszalámi csudaszalá mi = nagy nagy verés v erés [korabel i szleng]

{55}

héder = álom, alvás [szleng]

{56}

Itt: Jut eszembe! Hirtelen jött történés vagy gondolat, ami megváltoztatja az események vagy a gondolatmenet addigi folyását, á  propos = apropó, ennek kapcsán (francia)

{57}

Perzsa érdemrend, amit 1808-ban Feth-Ali sah alapított. Jelvénye ezüst csillag, rajta kék medál, melyben zöld alapon a szemlélő felé természetes színű oroszlán néz (ha külföldiek kapják, akkor fekszik, ha perzsák, akkor áll és jobb lábában kardot tart), háta mögött a felkelő nap. A jelvényhez érem is jár, mely aranyozva zománccal v. anélkül, továbbá ezüst és bronz változatban létezik (ez a négy fokozat). Az érem úgy ábrázolja az oroszlánt, ahogy a rendjel. A perzsák láncon, a külföldiek zöld szalagon viselik. Lásd még a Pesti a  Pesti Hírlap 1900. 1900 . szeptember szeptember 27-ei számának számának 3. és 9. oldal ol dalát. át.

{58}

Plósz Sándor (1846-1925) jogász, egyetemi tanár, a MTA tagja, aki 1899 és 1903 között a Széll-kormány igazságügy-minisztere volt.

{59}

csaló, szélhámos, gazember

{60}

Ma Hajógyá Hajógyári ri-sziget. -sziget.

{61}

Megtörtént eset. Lásd a  Pesti Hírlap 1899. 1899 . janu január ár 27- ei számának számának 10. ol dalán dal án az „Eltű „El tűnt nt festő” festő” c. c . írást.

{62}

Megtörtént eset. Lásd a  Pesti Hírlap 1899. június 9-ei, 10-ei és 11-ei számainak „Gyilkosság a vonaton” c. írásait.

{63}

Megtörtént eset. Lásd a  Pesti Hírlap 1899. október 22-ei, 23-ai és 25-ei számának „Egy urinő hirtelen halála”, „Félbeszakított boncolás” és „Gyanús halál” c. írásait. Garba Gyula belügym. eln. főig. és neje lakott: I. ker. Országház u. 30.

{64}

Megtörtént eset. Lásd a  Pesti Hírlap 1900. 1900 . ápri április lis 12-ei 12-e i és 13-a i számának számának „Az utolsó rendez-vous” rendez-vo us” (randevú) (randevú) c. írásait.

{65}

Megtörtént eset. Lásd a  Pesti Hírlap 1900. május 12-i számának „Betegség elől a halálba” c. írásait.

{66}

Megtörtént eset. Lásd a  Pesti Hírlap H írlap 1900. április 21-ei, és május 20-ai számának „Meggyilkolt koronatanú” és „A koronatanú eltüntetésének vádja” c. írásait.

{67}

Mai nevén Man nevén Mannersd nersdorf orf an a n der d er Rabnitz Rab nitz ausztriai ausztriai község Burgenland Burgenland tartomány tartomány felsőpu fel sőpulya lyaii járásában. járásában. Magyar Mag yar neve Répcekethely. Répceke thely.

{68}

Megtörtént eset. Lásd a  Pesti Hírlap 1900. szeptember 1-ei, 2-ai és 18-ai számának „Rablógyilkos főhadnagy?” „Főhadnagyból rablógyilkos” rabló gyilkos” és é s „Letartóztatott díjnok” díjnok” c. írásait. írásait.

{69}

alaptalan gyanúsítás vagy megtévesztés céljából kitalált rágalom

{70}

Megtörtént eset. Lásd a  Pesti Hírlap 1900. 1900 . szeptember szeptember 27-ei 27- ei és 28-ai 28- ai számának számának „Öngyilkosok a vasút va súton” on” c. írásait.

{71}

kivál kiváló, ó, nagyszerű, pompás pompás

{72}

A VII. kerületi Damjanich utca, Aréna (ma Dózsa György) út, Csömöri (ma Thököly) út, Rottenbiller utca által határolt területen 1896 és 1898 között épült fel ez a négyzethálós utakkal rendelkező, túlnyomórészt háromemeletes, körfolyosós bérkaszárnyákból álló városrész. A rendkívül gyors munka és az amerikai városokra jellemző négyzethálós utcaszerkezet „adta” gúnynevét, a Csikágót.

{73}

A mai Thököly út és Verseny utca közötti területen 1875-ig Ocker Márkus virágkertésznek rózsaültetvénye volt, ám a tulaj eladta azt egy Amerikából hazaköltözött magyar vállalkozónak, aki kereken száz, teljesen egyforma, egyemeletes, meglehetősen szegényes házat építtetett rá, hogy azokat bérbe adja. Tíz évvel később a Százház szomszédságában megépült a Keleti pályaudvar, majd majd a pesti Csikágó Csikágó is. Bár építtetője építtetője a Százházat eredeti erede tileg leg a tisztes kispolgárság kispolgárság és gyári g yári mun munkásság kásság olcsó olc só l akóhelyének akóhely ének szánt szá nta, a, bérlői egyre szegényebb rétegekből kerültek ki, így a környék lassan lezüllött, és hamarosan a bűn egyik leghírhedtebb fészkévé vált. A Százházat 1970-től kezdve fokozatosan bontották le, és ma már csupán az utca neve emlékeztet rá.

{74}

zablisztből sütött, rossz minőségű, olcsó kenyér, a legszegényebbek eledele

{75}

feltételez, valószínűsít (latinból)

{76}

aljas, becstelen, szégyenletes (latinból)

{77}

bonyolult, kusza, zavaros (latinból)

{78}

szeplet, szepetel, szetet = siet, kapkod (székely)

{79}

barázdabillegető (Csíkszéken és Kézdiszéken használt tájszó)

{80}

bankus, bambuc, banka = rossz szellem, ördög, boszorkány (székely)

{81}

bukfenc (erdélyi (erdél yi tájszó) tájszó)

{82}

feslet = jön-megy, jön-megy, járkál járkál (székely) (székel y)

{83}

„…vagy idegesség, idegesség , az idegrendszer működésében beállott kimerülés. Ezt az állapotot természetesen mindenkor súlyos kedélyi csapások, hosszan tartó anyagi gondok, huzamos időn át folytatott szellemi túlcsigázás avagy kicsapongó életmód előzik meg, tehát általában általáb an olyan olya n behatások, amelyek az idegrendszert túlzo túlzott tt mértékben mértékben vették igénybe.” igénybe.”  Pallas  (Pallas Nagylexiko Na gylexikonn, 1897)

{84}

értelmetlenség, képtelenség, ostobaság o stobaság (a francia francia non-sens [esztelenség] kifejezésbő kifejezésből) l)

{85}

Megtörtént eset. Lásd Lásd az a z Országos Hírlap 1897. december 10-ei számának 8. oldalán a „Rejtélyes haláleset” c. írást.

{86}

Megtörtént eset. Lásd Lásd az a z Országos Hírlap 1898. 1898 . jún júniius 25-ei számának számának 7. 7 . oldal án a „Rabl ógyilkosság” ógyilkosság ” c. írást.

{87}

zsarnói Zsarnay Győző (?-1906) rendőrtanácsos, kapitány (lakott: Bp. I. kér. Gellérthegy u. 3.), az ún. „vízivárosi gyilkosság” és sok más hírhedt bűnügy sztárnyomozója.

{88}

Megtörtént eset. Lásd Lásd az a z Országos Hírlap 1898. 1898 . szeptember szeptember 1-jei 1 -jei számának 6. old alán alá n az „Öngyi „ Öngyilko lkoss gárdi gá rdista-ka sta-kapi pitány” tány” c. írást.

{89}

rossz hírű zenés mulatóhely

{90}

öngyilkos

{91}

Talált! – kardvívásban használt francia kifejezés, mely arra is érvényes, ha valaki szópárbajban különösen gyorsan és szellemesen vág vissza.

{92}

görög eredetű szó, mely eredetileg mitikus erővel terjedő, önálló akarattal bíró átkot, ragályt jelent, amit csak a halál oldhat fel, gyógyíthat meg

{93}

A Somossy Orfeum Budapesten, a Nagymező utca 17. szám alatt 1894-től 1899-ig működött. Somossy Károly (1828-1903) cirkusz- és varietéigazgató Bródy Zsigmondtól vásárolta meg a házat. A Somossy Orfeum belső tere barokkosan túldíszített, lélegzetelállítóan fényűző volt. Sajnos a költséges üzemeltetés és a luxushonoráriumok miatt 1899-ben Somossy csődbe ment, és átadta vállakozását Waldmann Imrének, aki Fővárosi Orfeum néven 1901-ben nyitotta meg ismét a mulatót, és üzemeltette azt 1916-ig. Somossy kalandos életet élt, ám szegényen és elfeledve, egykori mulatójával szemben lévő albérletében halt meg. Az épületbe épületbenn 1922 óta a Fővárosi Operettszính Operettszínház áz üzemel.

{94}

Waldmann Imre (1863-1923) a pesti születésű Ludwig Moriz Waldmann (1837-1907), a híres bécsi Ronacher Orfeum igazgatójának fia. Ifjúkorában apja mellett dolgozott, majd artistaügynök lett. 1901-ben megnyitotta saját mulatóját, a Fővárosi Orfeumot. Ő harcolta ki, hogy Budapesten végre ne németül, hanem magyarul szóljanak a varietéműsorok. Sajnos neki sem volt szerencséje: miután tönkrement, 1923-ban Bécsben felkötötte magát.

{95}

a szính szí nházak ázak színpadi függöny függöny el őtti része, vagyis va gyis a nézőközönség nézőközö nség helye, bele b eleszámítva számítva a félkörben félkö rben futó futó ún. ún. proszcéni proszcénium um páholy páholyokat okat is (latin eredetű szó: proszó: pro- [előtt] + scena [színpad] kifejezések kifejezésekből ből). ).

{96}

Kedves Hangay kisasszony! (francia – ejtsd: ser mádmoázel)

{97}

dr. Geyer József igazságügyi orvos a IX. kerület, Ferencz körút 40. szám alatt lakott. Számos korabeli bűnügyben ő volt a rendőrségi orvosszakértő.

{98}

Írásbeli munkával, főleg másolással foglalkozó, alacsonyabb rangú tisztviselő, írnok, újságíró, firkász

{99}

kelekótya, féleszű, bárgyú, bolond (jiddis)

{100}

italfelszolgáló fiú

{101}

botrányos eset, gyalázat

{102}

hamar, gyorsan, sebesen (német)

{103}

gond nélkül (német)

{104}

örömlány (német)

{105}

százalék

{106}

korrekt, tiszta (német)

{107}

bolond bol ond nő (német) (német)

{108}

az ordítozásod (német)

{109}

1897 végén kezdték meg az Erzsébet-híd építését, és ezzel együtt a Döbrentei tér öreg épületeinek és a Gellért-hegy oldalán kapaszkodó, sokszor valóban viskószerű házak fokozatos bontását. A „pap szobra” természetesen a ma is álló Gellért-szobor.

{110}

A Döbrentei utcában állt a középkorban épült, egyemeletes, 1897-re már rendkívül leromlott  Arany  Liba vendéglő. Az épület lebontása után (egyes források szerint ez már 1890-ben megtörtént) tulajdonosa a Budaörsi út közelében, saját házában nyitott ún. „polgári korcsmát”.

{111}

A Három hollóhoz címzett régi, jó hírű vendéglő nem költözött messzire, mivel tulajdonosa, Hecker György (az I. ker. Palota u. 28. alatt lakott) az átellenben fekvő kávéházat Tabáni bor- és sörcsarnokká alakíttatta át.

{112}

A Gellért-hegy oldalában álló  Propeller Szálló a kis folyami gőzösök utasai számára épült. Arról volt nevezetes, hogy a titkos légyottokra vágyó szerelmes párok, valamint az öngyilkosságra készülők is egyaránt kedvelték.

{113}

mátós = részeg részeg (korabeli (korabel i tolv tolvaj ajszle szleng) ng)

{114}

zsebtolvaj zsebtol vaj (korabeli (korabel i szleng – eredete talán jiddis jiddis v. német) német)

{115}

rajzol rajzolóó – zsebmetsző, megrajzol megrajzolni ni – el lopni (korabeli (korabel i tolv tolvaj ajszle szleng) ng)

{116}

A kor népszerű varrógépe Isaac Merritt Singer (1811-1875) amerikai feltaláló, színész és vállalkozó jóvoltából terjedt el az egész világon. Az ő gépe ugyan rosszabb volt, mint a szintén amerikai Allen Benjamin Wilson (1824-1888) masinája, ám a korszerű futószalagos gyártást alkalmazva sokkal olcsóbb varrógépeket dobott piacra, így 1900-ra a Singer már minden átlag háztartás fontos része volt.

{117}

A sparhelt (magyarul takaréktűzhely, csikó, masina, spór, németül sparherd) elnevezése arra utal, hogy spórolni lehet vele, hisz sokkal kevesebb kevese bb fűtőanyagot igényel, igényel, mint mint elődje, a kemence.

{118}

gyanús gyanús üzletekből, kétes váll alkozásokból vagyont szerző, költekező k alandor, alandor, szélhámos, szélhámos, szerencselovag szerencselovag (korabeli szleng) szleng)

{119}

kurva (cigány)

{120}

szerencsétlen (cigány) (cigány)

{121}

sutlyo – hervadt, csar – kóró, gaz (cigány)

{122}

sohasem jó (német)

{123}

besúgónk, feljelentőnk (német)

{124}

köszvény

{125}

fecsegés, karattyolás (német)

{126}

érthető, érthető, világos beszéd (német) (német)

{127}

özv. Schnall S chnallner ner Antalné Antalné háztulajdonos háztulajdonos a Tabánban, Tabánban, a Horgony u. 58. szám alatt ala tt lakott lako tt (1904-től (1904- től a gyermekei gy ermekeivel vel együtt). Minden Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.

{128}

Jerabicza János zenész a Horgo ny u. 58. szám alatt lakott. la kott. Minden Minden egyéb, ami róla róla a könyvben kö nyvben áll , a fantázia fantázia terméke.

{129}

Kloibe Kloibe r Károly lakatossegéd lak atossegéd a Horgony u. 58. szám alatt ala tt lakott. lako tt. Minden Minden egyéb, egyéb , ami róla a könyvben könyvb en áll, áll , a fantázia fantázia terméke.

{130}

Flórián József postaalti József  postaaltiszt szt a Horgony Ho rgony u. 58. szám alatt ala tt lakott. lako tt. Minden Minden egyéb, egyé b, ami róla róla a könyvben kö nyvben áll , a fantázia fantázia terméke. terméke.

{131}

cselédlány (német)

{132}

világrend (német)

{133}

Egykor a budai hegyek, így a Gellért-hegy déli lankái, a Nap-hegy, a Sashegy, a Felső – Krisztinaváros híres bortermelő vidék volt, vol t, ahol a szentendrei szentendrei rácok, a budai, budai, budaörsi, promon promontori tori (budafoki) (budafoki) sváb gazdák gazdá k minden minden talpalatnyi helyet sző lővel lőv el ültettek be. Az 1880-as években aztán a filoxéra elpusztította a budai borászatot, és a gazdák tönkrementek (forrás: Saly Noémi: Séta a régi Tabánban).

{134}

együgyű, hiszékeny, hiszékeny, könnyen rászedhető ember, ember, bale b alek, k, palimadár palimadár

{135}

Farkas Béla düledező kis korcsmája a kereszt tér 12. alatt állt. A Tabán végleges bontása előtt (1936) több fényképész és festő, így Zórád Ernő is is megörökí tette az épületet. Minden Minden egyéb, ami a tulajról tulajról és kocsmáj ko csmájáról áról a könyvben kö nyvben áll , a fantázia fantázia terméke. terméke.

{136}

kártya

{137}

örömlány

{138}

örömlányok be vétele, vétele , amit amit által ában a harisnyáj harisnyájukba ukba rejtettek rejtettek [korabeli [korabe li szleng]

{139}

A Vén Eperfához (máshol Vén Szederfához) Szederfához ) címzett vendéglő Marada József tulajdona volt a Hadnagy utca 25. (máshol 23., az

1900-as Budapesti Czim- és Lakásjegyzék  szerint 27.) szám alatt. Udvarán az asztalok fölé hatalmas, még a török korban ültetett ún. festőeper fák (ízes termése kimoshatatlan foltot hagyott a ruhán) borultak, melyekből egy még mindig él a Tabánban, a teniszpályák teniszpályák és a felső játszótér között, köz ött, (forrás: Saly Noémi No émi:: Séta a régi Tabánban) Tabánban ) {140}

ördög (cigány) (cigány)

{141}

A kissé bonyolult nevű Budapest Székesfővárosi I. Kerületi Czakó Utcai Községi Elemi és Háztartási Irányú Ismétlő Népiskola épülete a régi Tabánban, a Czakó és Lisznyai utca sarkán állt. A II. világháborúban magyar tüzérségi megfigyelőhelyet telepítettek bele, majd bombatalálat érte és összedőlt.

{142}

Az 1808-ban alapított  Magyar  Mag yar Királyi Honvéd Hon véd Ludovika Ludov ika Akadémia Akadé mia (latinosan:  Ludoviceum  Ludovic eum)) a magyar katonai felsőoktatás legmagasabb szintjét nyújtó intézménye volt. Nevét Habsburg-Estei Mária Ludovika magyar királynéról, I. Ferenc király harmadik feleségéről kapta. Rendeltetése, hogy a hadköteles kort még el nem ért (14-17 éves) önkéntes ifjakat (általában nemesi, főnemesi származású, vagy gazdag polgár- és kereskedőcsaládok gyermekeit) tényleges állományú tisztekké képezze ki.

{143}

Jászai József vendéglője József  vendéglője a Bocskay tér 7. alatt állt.

{144}

Mucsh Gregor rendőr a Horgony u. 14. szám alatt, özvegy Hülnétől nem messze lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.

{145}

rendőr (korabeli szleng)

{146}

Kasztner Antal törvényszéki telekkönyvve zető a VI. ker. Szondy u. 44/b. alatt la kott. Való Valóban ban ő volt vo lt a gyilkosságga g yilkossággall gyanúsított g yanúsított Kasztner Imre Imre bátyja, de minden minden egyéb, ami róla a könyvben kö nyvben áll , a fantázia fantázia terméke. terméke.

{147}

dehonestál – megaláz, megsért, gyaláz (latinból)

{148}

fejét mindig huncutságokon törő, kenyérpusztító gyerek, más néven pernahajder

{149}

apróság, csekélység, szóra sem érdemes

{150}

Csorba István a Budapesti Királyi Büntetőtörvényszék irodaigazgatója (l. Budapesti Czim- és Lakásjegyzék, 1900-1901  A ministeriumok fönhatósága alá tartozó hatóságok és intézmények dolgozóinak jegyzéke)

{151}

Ügykör, Üg ykör, munkakör, munkakör, hatáskör, hatáskör, fel adat (a német Ressort  német Ressort  –  – ügykör, ügy kör, és a francia ressortir – ressortir  – hatásk örébe öréb e tartozik tarto zik szavakb szav akból ól))

{152}

este 10h után fizete fizetendő ndő kapupénz

{153}

a villamos korabeli gúnyneve (tujázni = a villamos hátsó ütközőjére, a hátuljára – „hátujjára” – kapaszkodva utazni)

{154}

Finom, sűrű szövésű pamutszövet. Általában sima, vagy önmagában mintás. Többnyire kötényt, blúzt, inget, szoknyát, gyerekruhát készítettek belőle, mert könnyű mosni, (a francia  percale  – könnyű k önnyű kartonanyag szóból szób ól))

{155}

Lásd: Ambrózy Ambrózy báró esetei I. – Leányrablás Leányrabl ás Budapesten c. kötetének 226. 22 6. oldalán. olda lán.

{156}

Ma Petőfi Sándor Sándor utca.

{157}

Magyarország akkoriban legjobbnak tartott divatáru-kereskedése a Váci utca 15. szám alatt működött. Az üzlet eredeti tulajdonosai, Monaszterly István és Kuzmik Pál 1858-ban változtattak nevet (addig Altér és Kissként ismerték őket), majd megöregedvén a három generáción át épített vállalkozást 1878-ban átadták az alkalmazottaiknak, akik Monaszterly és Kuzmik Utódai néven vezették azt tovább.

{158}

A bécsi Zweibach áruház 1866-ban nyitott fióküzletet a Váci utca 14. szám alatt, ami egészen 1930-ig működött.

{159}

A legkülönbözőbb házi vásznak, fehérneműk, kiegészítők, stb. egyik leghíresebb kereskedőcége a Kunc József által alapított Kunz-fél Kunz-fél e üzlet volt, vo lt, mely a császári csász ári és királyi, királyi, sőt, a szerb sz erb udvari szállí tói címet is is elnyerte. el nyerte.

{160}

diós diós rudacska, a kor kedvel ke dveltt sütemén süteménye ye (nagymamám (nagymamám is is sokszor sokszo r készített készí tett – a Szerző)

{161}

Girardi József, a századforduló leghíresebb magyar női szabója 1882-ben nyitotta meg szalonját a Koronaherceg utca 1. szám alatt. Korábban Altér és Kissnél tanulta a szakmát, és csakis a legelőkelőbb körök számára dolgozott. Utcáról betévedt vevőt szinte alig fogadott, és arra sem volt szüksége, hogy hirdessen, az úri hölgyek ugyanis versenyeztek a „kegyeiért”. Életművének csúcspontja volt, hogy az 1916-os koronázási ünnepségekre (számos más díszruha mellett) az ő műhelyéből került ki Zita királyné ruhája is.

{162}

arányosan

{163}

Eredeti jelentése: nyers vagy aszalt gyümölcsből, esetleg savanyított korpa levéből készült leves. Itt: hitvány, aljas (korabeli szleng)

{164}

előjog, kiváltság

{165}

Sozo Ade lina lina táncosnő táncosnő a N agymező u. 22-24. 22-24 . szám alatt lakott. lako tt. Minden Minden egyéb, egyé b, ami róla a könyvben könyvb en áll, áll , a fantázia fantázia terméke.

{166}

A konflis már akkoriban is régiesnek számító megnevezése.

{167}

A Nagymező u. 7. szám alatti épület, mely egykor a Krausz Géza vezette, rendkívül előkelő Ámor Nagykávéháznak adott otthont, otthont, ma ma is áll. A kávéház helyén jele jelenleg nleg egy eg y biztosítócég irodája és egy zöld z öldségbol ségbol t működik. működik.

{168}

a burgonya népies neve

{169}

A nők kicsi, meghitt szobácskája, ahová a cselédjükön kívül senki nem léphetett be (még a férj is ki volt tiltva!). Ilyen helyiségre általában csak a legfelső arisztokrácia hölgyeinek telt, a századfordulón azonban e kifejezést már az egyedül élő nők hálószobáj hálószob ájára ára is alkalmazták alk almazták – itt is is így í gy használju használjuk. k.

{170}

A Városliget korabel i gúnyn gúnyneve. eve.

{171}

ostoba beszéd!, lárifári! (a német  plappern  plap pern –  fecseg, locsog, ostobaságot karattyol – szó köznyelvben is használatos irodalmi származéka, mely hivatalos szótárakban nem, csakis irodalmi művekben fordul elő, pl. Mikszáthnál és Karinthy Frigyesnél.)

{172}

pontosan végezték (latin)

{173}

Franz Anton Mesmer (1734-1815) német orvos, csillagász, pszichiáter által kidolgozott és róla elnevezett elmélet, mely szerint minden élő és élettelen között természetes energiaátvitel folyik, amit ő magnétisme animal-nek animal-nek (állati magnetizmus) nevezett. Mesmer, aki kézrátétellel (energiaátvitel) kezelte betegeit, hitt a spirituális (szellemvilágból származó) energiák (fluidum) létezésében is. Különös kezelései során a női páciensek sokszor görcsös rohamokat kaptak, és kivetkőztek emberi mivoltukból, miközben Mesmer (megérintve őket) az életenergia áramlását igyekezett irányítani.

{174}

Vallásos jellegű hitrendszer, melynek követői a halottak lelkével való e világi kapcsolattartás lehetőségében, a holt lelkek (szellemek) megjelenésében hisznek, s ezt médiumok és szeánszok (pl. asztaltáncoltatás, halottidézés, „író” asztalka, inga stb.) segítségével segí tségével megpróbál megpróbáljják elő e lő is idézni. idézni.

{175}

Okkult vallási és/vagy tudományos (nézőpont kérdése) irányzat, melynek modern kori tanításait Helena Blavatsky (1831-1891) orosz okkultista író, teozófus jegyezte le.

{176}

Grünhut Adolf (1826-1906) diplomás orvos, az 1871-ben létrehozott Magyarországi Spiritiszta Egylet egyik alapítója, aki az 1848-49-es szabadságharc idején, mint katonaorvos, delejezéssel gyógyított. Később a homeopátia, majd (áttért zsidóként) a szigorúan keresztényi alapokon űzött spiritizmus magyarországi zászlóvivője lett. A mélyen hívő spiritiszta Vay báróval és annak nejével együtt hozta létre a Szellemi Búvárok Pesti Egyletét, és a Világosság (később  Égi Világosság ilágo sság)) című folyóiratokat. Feleségével a VI. ker. Izabella utca 68/b alatt laktak.

{177}

Halaska Halaska Fe renczn re ncznéé , özvegy magánzó a VII. ker. Nefelejts u. 32. alatt lakott. Minden egyéb, ami róla és férjéről a könyvben áll, a fantázia szüleménye.

{178}

 Pesti Hírlap, 1900. április 21.

{179}

A teljes cikk a  Pesti Hírlap 1900. április április 21-ei 21-e i számának 9. oldal án olvasható. olva sható.

{180}

Az olcsó bizsu korabeli neve.

{181}

delej del ejezés ezés – mágnesesség mágnesesség alkalmazása alk almazása a gyógyí gyó gyításban, tásban, amit amit F. F. A. Mesmer német német orvos tal ált fel. fel .

{182}

Alvászavar, mely lehet alvajárás és alvás közbeni beszéd is.

{183}

vajai Vay Vay Ödön Öd ön báró és neje, Vay Ödönn Öd önnéé szül. szül. Wurmbrand-Stuppach Wurmbrand-Stuppach Ade lma lma grófnő (1840-1925) a kor híres spiritisztái voltak. A báró 1880-ban a nemzetközi Teozófiai Társulat Főtanácsának tagjaként írt és szeánszokat tartott, médium felesége, miután megírta Szellem, erő, anyag c. művét, egy csapásra híres lett. Idős korukra a házaspárt mindenki Tündéranyóka és a Tündérapóka néven emlegette.

{184}

A Szellemi Búvárok Egylete (Spiri (Spiriti tisten-V sten-Verein) erein) a VII. ker. Wesse Wesselé lényi nyi u. u. 18. alatt al att vol v oltt bej be jegyezv egy ezve. e.

{185}

Az 1900-as Budapesti Czim- és Lakásjegyzék ‘Hírlapok és folyóiratok’ rovata szerint a Világosság c. spiritiszta folyóirat szerkesztősége és kiadóhivatala (szerk.: dr. Grünhut Adolf) a VII. ker. Wesselényi u. 30. alatt volt található. Grünhut doktor lakcíme bizonytalan bizonytalan (nincs (nincs adat), de fel tételezhető, hogy e gyszemélyes gyszemély es lapj l apját át a saját lakásán lakásá n szerkesztette.

{186}

ma Szent István tér

{187}

Repich Ferencz magánhivatalnok az 1898-as Budapesti Czim- és Lakjegyzék szerint a IX. ker. Ferencz körút 30. alatt lakott, míg az 1899-es 1899 -es jegyzék egyz ék szeri sz erint nt Rimély-Repi Rimély-Repich ch Ferencz banktisztvi banktisztviselő selő lakása lak ása a IX. ker. ker. Üllői Ül lői út 63. szám alatt vo lt. Egyikük Egyikük (vagy mindkettejük?!) 1898. február 21-én a Mikos János báró alapította Országos Spiritiszta Szövetség ügyintéző titkára lett. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.

{188}

Mikos Mikos János J ános báró (1841-1904) igazi különc volt. Iskolái befejeztével Amerikába ment, és ott a spiritizmus iránt érdeklődött, majd itthon tthon oly léha, költeke k öltekező ző él etmódot folytatott, hogy apja, apja, Mi M ikos Ede kitagadta kitagadta őt, két l eányára hagyva minden minden vagyonát. Azonban Azonban a lányok nem kívántak a birtokokkal bajlódni, ezért évjáradék fejében átadták azokat Jánosnak. A különc báró létrehozta az Országos Spi Spiritu ritualista alista Szövetséget, mely néhány év alatt ala tt érdektel enségbe fúlt.

{189}

k örút 30. alatt vo lt házmester. házmester. Czeiner Lajos a Ferencz körút

{190}

nyestet = szalado zik, zik, futkározik futkározik (székely (szék ely tájszó) tájszó)

{191}

leleményes ötlet, gondolat, javaslat (latinból)

{192}

 jósl  jóslás, ás, tudás, tudá s, eszme es zme (székel (szé kel y tájszó)

{193}

kószál, tekereg (székely tájszó, mely Udvarhelyszéken használatos)

{194}

A 19. századi vetítőgépek és a beléjük helyezett fényforrás korabeli neve. Eleinte a vetítőkbe gyertyákat, majd 1853-tól speciális petróleumlámpát helyeztek. 1859-től acetilén-, 1885-től pedig gázlámpára váltottak, míg aztán megjelent az elektromos ívfény és végül a villamos izzólámpa is, bár ez utóbbit csak 1910-től kezdték általánosan használni. A vetítendő képeket üveglapokon tárolták, amik nagyon sérülékenyek voltak, ezért a szélükre papírból vagy fából keretet illesztettek, és rekeszes fadobozban tartották tartották őket. ők et.

{195}

Első ízben 1861-ben a bostoni William Mumlernek sikerült szellemet „megörökítenie”, amely a saját önarcképén derengett fel. A világ leghíresebb szellemfotóját is ő készítette. Ezen Mary Todd, a meggyilkolt Abraham Lincoln amerikai elnök özvegye látható, amint férje kísértete az asszony vállára teszi a kezét. Mumlerre sohasem tudták rábizonyítani, hogy csaló, bár volt, aki szélhámosságért beperelte, de a vádat ejtették. A 19. század végére a szellemfotografálás igen divatos, néhány gátlástalan fényképész számára igen jól jövedelmező üzleti vállalkozássá vált.

{196}

ifj. Lovich Antal fotográfus egy háztartásban lakott feleségével, apósával, Zsemle József házmesterrel és annak fiával, Zsemle Béla magántisztviselővel a VII. ker. Akáczfa u. 47. szám alatt, ahol a műterme is volt. Lovich súlyos betegsége miatt 1900. május 11-én, pontosan egy hónappal Berger Adél halálát követően végzett magával.

{197}

Berger Adél (1879- 1900) 1900 ) budapesti születésű varrónő, az Ó utca utca 14. sz. házban házban lakott, l akott, Ernst Ernst Mátyás hivatalsz hivatalszolg olgaa albérlő al bérlőjjeként. Feltételezhetően szerelmi bánatában lett öngyilkos 1900. április 11-e éjjelén. Sírja ma is megtalálható a Kozma utcai zsidó temetőben: temetőben: 34. parcella, parcella , 2. sor, sor, 26. sír. Ha arra jársz, jársz, ne virágot, virágot, csak csa k egy eg y apró kavicsot tégy a sí rra megemlék megemlékezésül: ezésül: így szokás. sz okás.

{198}

Deutsch Gizella magánzó, valamint Deutsch Ernesztin és Werschitz Szidónia varrónők a VII. ker. Kazinczy u 42. szám alatt, valószínűleg közös háztartásban éltek. Ebben a korban nem volt ritka, hogy a férj nélkül maradt vagy megözvegyült, esetleg elszegényedett nők kicsiny munkaközösségekbe szerveződve, varrásból tartották el magukat. Ennek a „varrókörnek” a tagja lehetett Berger Adél is.

{199}

voilà tout tout  - ez történt (francia)

{200}

A Berger Adél zsebében és a Lovich Antal mellett talált leveleket szó szerint idéztük a  Pesti Hírlap 1900. április 12-ei és május 12-ei 12- ei számaiból. számaiból.

{201}

A 19. században az angol „club”-ok mintájára létrehozott kaszinók voltak az arisztokrata és jómódú (gyáros, bankár, politikus, stb.) férfiak törzshelyei, ahová nők csak a bálok alkalmával léphettek be. Az első, Nemzeti Kaszinó néven létesült „úri klubbot” gróf Széchenyi István alapította 1827-ben, ám ide javarészt csak arisztokraták jártak. 1882-ben Dessewffy Arisztid képviselőházi titkár adta az ötletet, hogy a középnemesi és felsőpolgári réteg férfiúi is alapítsák meg saját kaszinójukat, az Országos Kaszinót.

{202}

báró borosjenői Atzél Béla Antal József  (1850-1900) földbirtokos, képviselőházi tag, aki feleségével, a román származású Ileana Ghermani de Glinával beutazta egész Európát, Ázsiát, Afrikát és a Közel-Kelet számos országát. A városligeti Park Klub alapítój ala pítója, a, az Országos Kaszi Ka szinó nó igazg igazgatój atója. a. Ő harcolta ki, lek üzdve férfitársai férfitársai heves el lenáll ását, hogy l étrejöhessen étrejöhessen a Női N ői Kaszinó. Kaszinó.

{203}

dr. Győrffy Gyula ügyvéd, Csík vármegye országgyűlési képviselője és neje az V. ker. Báthory u. 8. szám alatt laktak.

{204}

Orczy Dezső a képviselőház háznagyi hivatalában, közvetlenül az Országos Kaszinó megálmodója, Dessewffy Arisztid keze alatt ala tt dol gozott mint mint fogalmazó. Lakcí me ismeret ismeretlen. len.

{205}

 jabukai  jab ukai Nemeshe Neme shegg yi B é la földbirtokos régi német kereskedőcsalád sarja (nevüket Adelsbergerről magyarosították), mely a reformkorban kapott nemesi címet. Birtokai és házai voltak a Temes megyei (ma Vajdaság, Szerbia) Jabukán (magyar neve Torontálalmás), valamint a Pest megyei Abonyban, Káván, stb. A IV. ker. Mária Valéria (ma Apáczai Csere János) utca 7-es számú ház (ma Zenit Hotel) szintén az övé volt, és ott is lakott.

{206}

bagosi Pucher István (Stefan (Stefan von Pucher) bajor származású, származású, de ún. ún. „őspesti”, „őspesti”, terézvárosi terézv árosi polg polgár, ár, jó jó nevű építési váll alkozó alk ozó volt, vol t, aki olykor olyk or maga is tervezett épületeket (pl. a Dorottya utca 8. alatt ma is áll ó bérházat b érházat és a Kossuth Lajos Lajos utca 19 -21. -21 . alatti Astori Astoriaa Hotelt). A Városliget fölötti paloták jelentős részét, továbbá az egykori Posta Takarékszövetkezet (ma Magyar Nemzeti Bank) épületét is ő építtette. Irodája a IV. ker. Kossuth Lajos u. 4., lakása pedig a VI. ker. Andrássy út 110. alatt volt.

{207}

Ráczkevi Eötvös Károly (1842-1916) politikus, ügyvéd, író, publicista. Az 1883-as tiszaeszlári vérvád perében a vádlottak védője, és a per történetéről szóló könyv szerzője. A hírneves Eötvös bárói famíliával, Eötvös Józseffel és Loránddal nem állt rokonságban.

{208}

Erdős Renée (eredeti neve Ehrental Regina, 1879-1956) író, költő a felvidéki  Érseklél községben, szegény magyar zsidó családban csal ádban született. sz ületett. Budapesten Budapesten színésznőnek tanult, de ezt hamar félb ehagyta és é s í rni kezdett. kezde tt. Versei Verseitt elei el eint ntee A Hét H ét c. lap közölte. 1899-ben jelent meg első kötete, a  Leányálmok.  Leányá lmok. Versei és regényei korának botránykönyvei voltak, mivel a közízlés szerint elvárt, szűzies álmodozás helyett a húsvér nő erotikus vágyairól írt (l.  A nagy nag y sikoly). sikoly ). Sokáig Bródy Sándor író szeretője volt.

Később férjhez ment, szült két gyermeket, végül elvált, s 1944-ig rákoshegyi otthonában élt, ami ma emlékház. Sikerére jellemző, hogy ő volt az első olyan magyar nő, aki meg tudott élni az írásaiból. {209}

báró Klingspa Dolinay Róza Berta (1862-?) Draskóczy Dolinay Károly és nagybányai Horthy Amália gyermekeként Ramocsán született, és a későbbi későb bi kormányzó, kormányzó, vitéz vitéz nagybányai nagyb ányai Horthy Horthy Miklós unokanővére unokanővére volt. vol t. Igen későn mehetett mehetett férjhez férjhez (hogy Klingspának a férjét hívták, azt is csak sejtjük, róla ugyanis semmiféle adat nem került elő), mivel az 1886-os DebreczenNagyváradi Értesítő, mely az Arany Bikában rendezett első bálról írt beszámolót, a résztvevőket felsorolva az akkor 24 éves Dolinay Rózát még kisasszonyként említi.

{210}

Lyka Károly Kár oly (1869-1965) művészettörténész, kritikus, festő, aki „Kőris” álnéven rendszeresen írt nőket elemző „szakcikkeket”, rendre leszólva a szebbik nem minden próbálkozását az egyenjogúság kivívására. Idézett cikke az Új Időkben  jel  jelent ent meg, meg , éveken éve ken át tartó vitát vitát vál tva ki a N ői Kaszinóról. Kaszinóról.

{211}

Új Idők  1898. május 1.

{212}

Tábori Róbert (1855-1906) író, újságíró (álneve „Igric”). ő jóval megértőbben viszonyult a női egyenjogúsághoz, hiszen a felesége, feleség e, Tutsek Tutsek Anna, és a lánya, Tábori Piroska Piroska is ismert ismert író volt. vo lt.

{213}

Új Idők  1900. május 20.

{214}

A  Horkayné  Horka yné a kaszinób kasz inóban an című, gunyoros tárcasorozat 1899 és 1900 során 30 részben jelent meg az Új Idők ben. ben. Az irodalomtört rodal omtörténészek énészek úgy sejtik, sejtik, hogy a névtelen szerző Herczeg Hercz eg Ferenc író, a lap főszerkesztőj főszerkesz tőjee lehetett l ehetett..

{215}

illetlenség, neveletlenség, arcátlanság

{216}

Gróf Tele ki Sándorné Sándorné , szül. Kende Júlia (1864-1937) író, újságíró, több női lap szerkesztője, a Magyar Írónők Körének alapító elnöke, a Magyar PEN Klub alelnöke használta a Szikra álnevet.

{217}

ronda vénasszony (német)

{218}

rendőr, csendbiztos

{219}

hallgass! maradj csöndben! (német)

{220}

bajt elhárít, segít

{221}

rendőr (korabeli szlengszó, mely valószínűleg a német  Hai! Mann! Man n! –  ‘hé, ember!’ kifejezésből származik: így kiáltottak a rendőrök azokra, akiket meg akartak állítani)

{222}

toloncház, börtön, fogda (korabeli (korabel i, valószí val ószínű nűleg leg jiddis eredetű szlengszó)

{223}

huncut v. hamis cigányfiú (cigány – ejtsd: hohamnyo savo – a magyar nyelvbe ‘hóhányó csávó’-ként ment át)

{224}

bolond bol ond (cigány) (cigány)

{225}

vénasszony vénassz ony (ci (c igány – ej e jtsd: phuri phuri gázsi) gáz si)

{226}

rühes rühes (cigány)

{227}

bolond cigánylány (cigány – ejtsd: dilo seja)

{228}

pénz (cigány - a magyar nyelvbe ’lóvé’-ként ment át

{229}

ördögi (cigány)

{230}

Kováts József Joszó a híres tabáni tab áni Mélypi Mél ypince nce mesteri cigányhegedűse, cigányhegedűse, akiről köz tudott tudott vol t, hogy inkább inkább hegedült kedvtelésb ked vtelésből, ől, mint az uraknak pénzért, az Attila körút 7. szám alatt lakott. Pitykó nevű fia kitalált személy.

{231}

Ki van ott? (német)

{232}

biztos (német)

{233}

Fenébe! (német)

{234}

nyomorult, istenverte (német)

{235}

Hol vagy? (német)

{236}

bili (német)

{237}

Adjon az Isten neked még sok esztendőt, legjobb módban, szerencsével, erővel, egészséggel, békével, örömmel, kocsikkal, lovakkal, tehenekkel, libákkal, galambokkal, sok pénzzel! Isten áldjon, barátnőm! (cigány áldás)

{238}

Mi a neved? (cigány) (cigány)

{239}

Miatyánk

{240}

varangy vara ngy (ci (c igány – ejtsd: huttyamn huttyamnyi) yi)

{241}

hé = rendőr rendőr (korabeli (korab eli tolvaj tolva j szleng)

{242}

kellemes társaságban kedélyesen és mértékkel történő borozgatás, poharazgatás

{243}

Az 1800-as évek közepétől a női egyenjogúságért küzdő mozgalom tagjait nevezték így. Az 1900-as évek elején a szüfrazsettek erős politikai politikai mozgal mozgal ommá ommá szerveződtek sze rveződtek,, és békés tüntet tüntetéseken éseken a női egyenjogúságért egyenjogúságért és vála v álasztój sztójogért ogért harcoltak, harcoltak , ám mikor mikor 19 08ban néhányukat letartóztatták, módszereik egyre merészebbé, erőszakosabbá váltak.

{244}

hagyományos zsidó fejfedő

{245}

Áldott légy! (héber)

{246}

Schmidt Schmidt Re zső a VII. ker. Kazinczy u. 42. alatt volt házmester.

{247}

A mezuza vagy mezüze a zsidó házak ajtófélfájára szögelt, általában díszes fa- vagy fémtokba foglalt pergamentekercs, melyen bibliai bibliai versszakok versszako k olvashatók ol vashatók (pl. Mózes V 6 :4-9). 4-9 ).

{248}

A középkori német és észak-francia területekről származóba 13-14. században történt kiűzetésük után Kelet-Európába költözött zsidók gyűjtőneve. Hagyományos nyelvük a jiddis, mely a héber és a középkori német nyelv keveredéséből jött létre, és javarészt német szavakból áll. A századfordulón a pesti zsidó közösség elsősorban galíciai, cseh-morva és kis részben osztrák-német származású volt.

{249}

hétágú gyertyatartó

{250}

Áldott, aki ide jött! (jiddis)

{251}

Fűzővel „rokon” női ruhanemű. A mell alatti vagy a derékfűzőre emlékeztető fehérnemű hosszabban nyúlt le, mint a fűző, és 6-8 darab harisnyatart harisnyatartóval óval is bí rt, merevítőt viszont ritkán ritkán varrtak bele. be le.

{252}

nem zsidó (jiddis)

{253}

gazdag, újgazdag (jiddis)

{254}

munka (jiddis), a magyar ‘meló’ szó eredete

{255}

főokos (jiddis)

{256}

Jaj-baj! Jaj nekem! (jiddis)

{257}

Réteges sütemény, sütemény, amit amit puri purimr mraa szokás szo kás készí k észíteni teni.. Tésztájába Tésztájába sokszor b ort is is kevernek, kev ernek, és di d ióval, óval , mákkal , almával, al mával, l ekvárral töltik. töltik.

{258}

zsidó zsidó ünnep, ünnep, melyen a perzsa uralom al att élő zsidó zsidó közösség k özösség megmenekülésére megmenekülésére emlékeznek. emlék eznek. Az i.i. e. 450 körül l ezajlott eseményt a Bibliában Bibliában Eszter könyve kö nyve örökíti örök íti meg. meg.

{259}

rossznyavalya (jiddis)

{260}

a zsidó vallási szabályok szerint vágott hús (jiddis)

{261}

mészáros (ji (jiddis)

{262}

kol dus (jiddis) (jiddis)

{263}

nagy rakás baj (jiddis)

{264}

id. Sziklay Sziklay Gé za (1842-1914) ügyvéd, majd 1891 és 1908 között Rozsnyó polgármestere volt. Eperjesen tett bírói vizsgát, majd Budapesten volt joggyakornok, és végül Rozsnyón dolgozott ügyvédként, majd polgármesterként. Jánoki birtokán és az általa vezetett városban fásítási, parképítési tevékenységével botanikusként is nevet szerzett. Fia, ifj. Sziklay Géza katonatiszti pályára ment, ment, Berger Adélhoz Adé lhoz fűződő viszonya a fantázia fantázia terméke. terméke.

{265}

legyen leg yen egészséges egészsé ges és erős e rős (ji (jiddis)

{266}

elvégez, elv égez, befejez, teljesít (latin) (latin)

{267}

Lásd a  Pesti Hírlap „Öngyilko „Öngyilkoss főhadnagy” c. c . írásait írásait az 1900. 1 900. május május 6-ai és 8- ai számokban. számokban.

{268}

kád (francia)

{269}

folyadék, kiáradás, kisugárzás, pszichikai áramlat (latin)

{270}

Brauswetter János (1817- 1903) 1903 ) neves szegedi szeged i, cs. és kir kir. órásmester, órásmester, a Remontoi Remontoirr ingaórák ingaórák feltaláló feltal álójja.

{271}

Dr. Dr. marosnémethi és nádaskai nádaskai g róf Ede lshe lshe im-Gyulai im-Gyulai Lipót Lipót Józse f (1863-1928) f (1863-1928) jogász, főrendiházi tag, gyermekvédő, festő. A VI. ker. Andrássy út 130. alatt lakott.

{272}

Évente megjelenő könyv, mely az arisztokrata családokat sorolta fel.

{273}

kedves mama (francia)

{274}

Rozsnyó város jellegzetességei voltak a hatalmas, öntöttvasból készült víztározó medencék, melyek a hegyekből jövő, folyamatosan csorgó vízvezetékeknek hála mindig tele voltak, így tűz esetén vagy akár locsoláshoz is használhatták a tartalmukat. Ilyen kasztok  (a német Kasten német  Kasten - doboz, láda szóból) a város minden nagyobb utcájában álltak.

{275}

kivál kiváló, ó, nagyszerű, pompás pompás

{276}

rokkant

{277}

Farkas József  Mag József   Magyarorszá yarországg Vármegyéi Vármeg yéi és Városai – Gömör Gömö r és Kis-Hont vármegye várme gye 1903-as kötete szerint a rozsnyói városháza seg édjegyzője és az iktató iratki iratkiadója adója volt. vol t. Minden Minden egyéb, ami róla a könyvben kö nyvben áll , a fantázia fantázia terméke. terméke.

{278}

Vörös János ügyvéd, a  Hazai  Haza i leszámítolóleszámíto ló- és takarék-szö takar ék-szövetkeze vetkezet t  igazgatósági tagja, 1899. május 29-től a Guthy-féle ügyvédi iroda gondnoka. A VIII. ker. Baross utca 8. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.

{279}

másképp, avagy (latin)

{280}

elszentül = bealkonyodik (bukovinai székelyek által használatos tájszó)

{281}

1923-ban ezen a címen ( A nagy sikoly) adta ki a nők erotikus erotikus vágyairól nyíl tan szóló regényét, mely hatalmas botrányt kavart.

{282}

apróság, csekélység (francia)

{283}

isteni kegyelem, istentől adott ajándék

{284}

 Királyi Országo Orsz ágoss Gyűjtőfog Gyű jtőfogház ház (X. ker., ker., Maglódi Magl ódi út) út) – A 800 fő befogadására befogad ására alka a lkalmas lmas épületegyüttest (mai (mai nevén nevén „A” objektum objektum  – Kozma u. 13.) 1896189 6-ban ban adták adtá k át. Me Mell ll ette elmebeteg el mebeteg-meg -megfi figye gyelő lő osztály osztá lytt is felál fel állí lí tottak, mely utóbb – mint mint Igazság Igaz ságügyi ügyi Országos Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet (mai nevén Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet) – önálló intézményként működö tt.

{285}

Dr. Moravcsik Ernő Emil (1858-1924) elmeorvos, a pszichiátria professzora, az MTA levelező tagja. 1887-tól az elmekór- és gyógytan magántanára és a budapesti királyi törvényszéknél a letartóztatottak és elítéltek megfigyelő osztályának vezetője, 1900ban a Gyűjtő egyik orvosa. A IV. kér. Zöldfa u. 11. szám alatt lakott.

{286}

visszaesések betegségbe (latin)

{287}

Nyíri Lajos 1900-ban a Gyűjtő őrparancsnoka. A X. ker. Óhegy 7727/1. szám alatt lakott.

{288}

önkívületben van, félrebeszél (latin)

{289}

halál (latin) (latin)

{290}

agytum agy tumor or (latin (l atin))

{291}

A legrosszindulatúbb tumoros elváltozás, leggyakrabban 35-55 éves kor között diagnosztizálják. Rendkívül gyorsan növekszik. Esetenként sebészileg eltávolítható, ám a kezelés ellenére is igen hamar, rendszerint hónapok alatt kiújul, az egy évnél hosszabb túlél túlél ésre nagyon kicsi az esély. e sély.

{292}

magatartás, viselkedés, szellemi beállítottság, hozzáállás, viszonyulás valamihez vagy valakihez (latin)

{293}

szerkesztőség

{294}

Kratochwill József esperes József  esperes plébános, aki 1884-től egészen haláláig, 1926-ig szolgált Csömörön. Emlékét a plébánia falán tábla őrzi.

{295}

Spreitzer Mátyás 1890-től volt Csömör kisbírója. Halálesete igaz történet.

{296}

Bitskey Gyula  – Csömör Csö mör jegy jegyzője zője 189118 91- től 1926192 6-iig. Az idézet idéze t val óban óba n tőle származik.

{297}

Az 1743-ban épült ún. budai Országház a várnegyedben, az Országház utca 28-30-32. szám alatt áll. Eredetileg klarissza kolostornak szánták, ám a rend feloszlatása után, a 18. század végén az országgyűlés számára alakították át, bár országgyűlést végül csak háromszor tartottak benne. A hatalmas épületegyüttes, mely a főváros egyik legszebb és legrégibb báltermét rejti, később a Belügyminisztériumnak adott helyet, ma pedig az MTA Társadalomtudományi Intézeteinek otthona.

{298}

Garba Gyula 1900-ban a Belügyminisztérium IX. ügyosztályának elnök főigazgatója, a Magyar Szent Korona Országai VörösKereszt Egylete tagja, akit 1901-ben a X. főosztályba, közvetlen két államtitkár alá helyeztek át. A IV. ker. Kecskeméti út 5. szám alatt ala tt lakott. Felesége halálának halálá nak körülményein körülményein kívül kív ül minden minden egyéb, ami róla róla a könyvben kö nyvben áll , a fantázia fantázia terméke.

{299}

madzag = kés (korabeli tolvajnyelvi szleng)

{300}

detektív (korabeli tolvaj nyelvi szleng)

{301}

Totyó alias Turós alias Trombitás Laczi, Laczi, igazi nevén Szatmári László a kor hírhedt alvilági figurája volt. (l.  Magyar  Mag yar Salon Salo n 1898. szept. 29. szám)

{302}

besúgó, spicli spicli (korabel i tolv tolvaj ajnyelvi nyelvi szleng)

{303}

rablógyilkosság (korabeli tolvajnyelvi szleng)

{304}

mészben lenni, azaz kitiltva lenni Budapestről [Ez az argó kifejezés a jiddis mesz (hulla) szóból ered. A hatóságilag kitiltott bűnözőkre értették, akik kénytelenek voltak eltűnni a fővárosból, és így mintha meghaltak volna.] Jenő itt a „bujkálás, elbújás” szinonimájaként használja.

{305}

Az kizárt! (német)

{306}

fiam (német)

{307}

gyilkosság, emberölés (német)

{308}

bolond, bol ond, kattant [egyéb jelent ele ntés: és: megol megold, d, megfejt, megfejt, páncélszekrényt páncélszek rényt feltör] (német) (német)

{309}

nyomorék (német)

{310}

veszélyes munka [a tréfli – nem jó, ’veszedelmes’ szó a jiddis ‘tréfa’ szóból ered, mely a vadállatok által leölt és így emberi fogyasztásra alkalmatlan, „rossz”, veszélyes döghúst jelölte]

{311}

tehénke (német)]

{312}

aranybánya (német)

{313}

tartli = tolv tolvaj ajkulcs kulcs (ko rabeli rabel i szleng). Itt Itt egy kasszafúró gúnyneve. gúnyneve.

{314}

betörés (korabeli szleng)

{315}

pénz pénz (korabeli (korabe li szleng)

{316}

medvenyúzás, mackózás = páncélszekrény feltörése (korabeli szleng)

{317}

helyes, rendben van (német)

{318}

feladat, munka (német)

{319}

hercegnő (német)

{320}

és ezzel vége (a vitának – német)

{321}

pompás (német)

{322}

Hamupipőke (német)

{323}

szélhámosság, huncutság

{324}

személyazonosság

{325}

áruló (cigány) (cigány)

{326}

Isten veled! veled ! (cigány) (cigány)

{327}

minden rendben (német)

{328}

a gyufa elterjedése előtt pipa vagy szivar meggyújtására használt összecsavart papírszelet, szalmaszál vagy faforgács

{329}

megsejtett (Udvarhelyszéken, Háromszéken és Szászföldön használatos székely tájszó)

{330}

röstölni = húst sütni (székely)

{331}

kujak = ököl, megkujakol = ököllel megüt (székely)

{332}

páni pánik, tülek tülekedés, edés, zajongás zajongás (korabeli (korabel i jassz) jassz)

{333}

Személyszállító, kettő- négy- vagy hatfogatos posta- avagy társaskocsi. Rendszeres járatai Magyarországon 1752-től szállítottak utasokat, utasokat, pénzt, pénzt, csomagokat. cso magokat.

{334}

rossz, kedvező ke dvezőtlen tlen jel, jel, jegy (latin) (latin)

{335}

alapos, ala pos, pontos, pontos, gondos, rendes, szorgos (német) (német)

{336}

glaccs = konflis (korabeli tolvaj szleng)

{337}

Országh Guthy Benő (1829-1899) híres köz- és váltóügyvéd. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke, kivéve kivéve néhány néhány később késő bb következő köve tkező családtörténeti csal ádtörténeti tényt, amit amit korabe li újságcikkekre újságcikkekre hivatkozv hivatkozv a jelölün jelöl ünk. k.

{338}

 Pesti Hírlap 1899. június 14-ei szám

{339}

nemkív nemkívánatos ánatos személy (latin) (latin)

{340}

a kor ko r híres trieszti trieszti szállodája, szállo dája, ma is is áll ál l

{341}

véglegesen félretesz valamit. A hivatali nyelvben: irattárba helyezendő, lezárt ügy. (latin)

{342}

ma is áll és kórházként működik

{343}

A k. und k. a kaiserlich und königlich (magyarul császári és királyi) királyi) német kifejezés rövidítése, mely az Osztrák-Magyar Monarchia Monarchia közös k özös intézményei ntézményeinek nek megjelö megjelölésé lésére re szolgá szo lgált. lt. Platz Pl atz = tér (német) (német)

{344}

A kankó vagy tripper (tudományos nevén gonorrhoea) nemi érintkezéssel terjedő bakteriális fertőzés, mely a nemi szervek és a húgyutak gyulladását okozza.

{345}

Franz Kafka (1883-1924) prágai német zsidó író, a 20. század egyik legkiemelkedőbb alkotója. Lásd  Az átváltozás átválto zás című kisregényét.

{346}

A GardaGarda-tó tó közeléb köze lében en álló, áll ó, akkori ak koriban ban híres gyógyszál gyóg yszállók lóként ént működő működő szanatórium szanatórium,, mely ma is üzemel. üzemel.

{347}

Pro primo – először, pro secundo – másodszor, pro tercio – harmadszor (latin)

{348}

E különös lépcső ma is létezik, megtekinthető a Google Earth utcanézetében.

{349}

Rossbacher Ferdinánd és Edelman Edel mannn Lipót Lipót kávé- , tea- és rumbehozatali rumbehozatali üzlettulajdonosok üzlettulajdonosok cégének, c égének, az Edelman az Edelmannn & Co.-nak  Co .-nak  az 1916-os Budapesti Czim- és Lakásjegyzék  szerint a főtelepe Triesztben, a fióktelepe Budapesten, a VII. ker. Wesselényi u. 13. szám alatt volt. A céget egyedül Rossbacher Ferdinánd neve alatt jegyezték, de minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.

{350}

Az Uros nevű bark  (a 19-20. század fordulóján használt, legalább háromárbocos kereskedelmi vitorláshajó) 1900-ban tűnt el a Földközi-tengeren.

{351}

Scilly-szigetek (ejtsd: szilli-), mintegy 140 zátonyból és kis szigetből álló angol szigetcsoport az Atlanti-óceánon, a La Mancheés Bristol-csatorna bejáratai közt. A sziklás szigetek fátlanok, gyakran vannak kitéve szélviharoknak, ezért a közelükben a vitorláshajók idején sok volt a hajótörés. Hat kivételével minden sziget lakatlan.

{352}

Brude r Ármin Ármin lókereskedő a VII. ker. Dembinski u. 27. szám alatt lakott.

{353}

női kalapok, sapkák, főkötők készítésével, árusításával árusításával fogl alkozó nő

{354}

Gróf Ambrózy-Migazzi de Séden, Remete, Wall- et Sonnenthurm (1869-1933) (1913-ig „csak” báró [apja jogán], ám 1913-tól a grófi címet is viselhette [ekkor a Sédeni Ambrózy István Gobert nevet használta], majd 1918-tól királyi engedéllyel a  Migazzi, ésSonnenthurm neveket is hivatalosan felvehette). Jogász, dendrológus, botanikus, életében a „virágos  Miga zzi, Remete, Wall ésSonnenthurm grófként” is emlegették. Ő a híres malonyai és jeli arborétumok megalapítója. Életcélja a Magyarország természeti adottságai között is „örökké zöldellő kertek” megteremtése volt. 1892-ben vette feleségül  Migazzi  Miga zzi Antónia Antón ia grófnőt (nevének második tagja innen származik). Három gyermekük született (Mária, Ágota Gobertina, Lajos Gobert), ám az első egyéves korában meghalt. Az 1900-as Budapesti Czim- és Lakásjegyzék  szerint Ambrózy István báró a IV. kerületben található  Angol  Ango l Királynő Szállóban Szálló ban lakott.

{355}

A kor híres szállodája, melyben 15 évig Deák Ferenc, „a haza bölcse” is lakott, a mai Deák Ferenc utca 1. szám alatti épület helyén állt, de 1 940-ben l ebontották. ebontották.

{356}

Séd eni Ambrózy Ambrózy Teré zia bárónőről keveset tudunk. Valószínűleg egész életében Tanán élt, férjhez sosem ment, és vakbuzgó hívő volt, aki jólelkűen, segítő szándékkal fordult a szegények felé. Ő telepítette le Szombathelyen 1920-ban a szalézi szerzetesrendet.

{357}

ámítás, csalás, szélhámosság, beugratás (angol eredetű szó)

{358}

A  Riunione  Riunion e Adriatica di Sicurtà Sicur tà (Egyesült Adriai Biztosító – RAS) az egyik első olasz biztosítótársaság volt, amit 1838-ban alapítottak ala pítottak Tri Triesztben. esztben. Ma az Alli All ianz is a része.

{359}

fill fill ér németül

{360}

föllendülő, virágzó

{361}

Trieszt egyik korabeli színháza.

{362}

Budapest Budapest korabel k orabelii gúnyneve. gúnyneve.

{363}

A Rémi (később Nemzeti) Szálloda, mely 1895-ben nyitott, akkoriban a Blaha Lujza tér ékének számított. A négyemeletes épület földszintjén 104 fős kávézó és 203 fős étterem várta a vendégeket. Minden szobában volt éjjeliszekrény villanyos éjjeli lámpával, bőrönd- és ruhatartó, köpőláda, cipőhúzó, és gyufatartó is. Üjdonságnak volt mondható a lift, a központi fűtés és az angol vécék beépítése.

{364}

pálinkam pálinkamérés érés (korabeli (korabel i tolvajszleng)

{365}

bárókisasszony (a franci franciaa „baronn „ba ronnesse” esse” - „a báró bá ró lánya” lá nya” kifej kifejezésbő ezésből) l)

{366}

látogat, ellenőriz, felkeres, megszemlél (latin)

{367}

Az 1899-ben megnyitott kávéházat 1901-ben átnevezték Király átnevezték  Király ká véházzá. véhá zzá. Tulajdonosa ulajdonosa Steiner Steiner Hugó volt, v olt, aki a ká véháza föl ötti egyik lakásban, vagyis az Erzsébet u. 53. szám alatt lakott. 1901-től délutánonként a kávéházban katonazenekar, este pedig Rácz Rudi cigányzenekara játszott. Jelenleg 53-as néven egy fiatalok által kedvelt presszó van a helyén.

{368}

veszélyes betörés vagy lopás (korabeli tolvajszleng)

{369}

kulcslyuk lenyomata (korabeli tolvajszleng)

{370}

lakatfeszítő vas, pajszer (korabeli tolvajszleng)

{371}

„A bűnöző világ előkelőségei az Ó utca és Hajós utca sarkán levő Korzika-kávéházat keresik fel nagy előszeretettel. Ahányszor itt megjelenik a rendőrség, mindig egész kártyabarlangot talál. Hamisjátékosok fosztogatják a jámbor szerencsevadászokat. A sipistáknak egész szervezete működik itt” – írta Balla Jenő  (1877-1935) Bűn és nyomor: leleplezések Budapest rejtelmeiből c. könyvében 1909-ben. Jelenleg a Sandokan Lisboa Lisboa Solingbar van a helyén.

{372}

ganéj (német)

{373}

májem = víz, májemben hagyni = cserbenhagyni (korabeli tolvajszleng)

{374}

profi profi tolvaj (korabel i tolvajszleng)

{375}

börtön (korabeli tolvajszleng)

{376}

fekete ördög ördö g (cigány) (cigány)

{377}

Adjon az isten neked még sok fájdalmat, rossz módban, szerencsétlenséggel, gyengeséggel, betegséggel, háborúval, bánattal, késekkel, vérrel, férgekkel, farkasokkal, patkányokkal, patkányokkal, sok haláll al! Légy boldogtalan! (szerencsétlen (szerencsétlen,, átkozott) (cigány) (cigány)

{378}

kínhalál, kínos vég (eredete bizonytalan: feltételezhetően a jiddis kapores ‘tönkrement, ‘ tönkrement, már nem működik tökéletesen’, és a latin dolores ‘kínok’ századfordulós diáknyelvi összevonásából jött létre)

{379}

Ezt sajnos nem sikerült beazonosítanom (a Szerző)

{380}

A Gróf Haller utca (ma Haller utca) 52-es számú házában lévő Neuburger vendéglőről így ír Balla a Bűn és nyomor c. könyvében: „Messzire kihallatszik a duhaj nóta, amelyet később a recsegő fonográf lármája vált fel. … – Csúnya kis hely! –  magyarázza az egyik [detektív]. – A legveszedelmesebb gazemberek szoktak itt összegyűlni. Betörők, útonállók, rablók. Ide rándulnak be az Erzsébetfalván tanyázó kitiltottak is.”

{381}

Miként azt a  Porzó álnéven író Ágai Adolf Utazás Pestről-Budapestre Pestről-Budapestre c. könyvében írja, 1908-ban még állt a Király utcával párhuzamos Háromdob utcában (ma Dob utca) a „Három dobról” elnevezett „mély ház”, mely hajdan a város leghírhedtebb zsebmetszőinek kedvelt fogadója volt. Az 1840-es években e pincerendszer nagy hálótermeiben képezték ki a gyerekeket zsebtolvajokká zsebtol vajokká a Dickenstől Dickenstől ismert ismert csengős bábu bá bu módszerrel. Ez vol t a növendék tolvaj tolva jpróbája. próbája.

{382}

Kupfer Samu zsibárus 1900-ban a VIII. ker. Ujvásár tér. (ma II. János Pál pápa tér) 23. alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben ál l, a fantázia fantázia terméke. terméke.

{383}

csavargónő, csavargó nő, titkos titkos kéj ké jnő (korabel i tolv tolvaj ajszleng) szleng)

{384}

halálba küldés, gyilkosság (korabeli tolvajszleng)

{385}

A Röppentyű utca 2. a hírhedt Szalontay csárda helye, amiről Balla így ír Bűn és nyomor c. könyvében: „Elhagyatott pusztaságban áll ez a földszintes épület. Amikor benyitunk, egyszeriben eszünkbe jut a régi betyárromantika. Olyasfajta korcsma ez, mint Rózsa Sándor idejében az útszéli csárdák voltak. A füstös, kormos falak mellett lócák állanak, az asztalon az esti mulatoz mulatozásból ásból még visszamaradtak visszamaradtak a pléhkupák. … Itt Itt találko talá lkoznak znak a mai (1909) kor Sobri Jóskái.” Jóskái.”

{386}

felbérelt verekedő, bérgyilkos (korabeli tolvajszleng)

{387}

verekedés, verés (korabeli tolvajszleng)

{388}

hóger = fokos, balta (korabeli tolvajszleng)

{389}

úriember (jiddis kifejezés, ami átkerült a korabeli tolvajnyelvbe)

{390}

tolvaj tolva j kéjnő kéjnő (korabel i tolv tolvaj ajszle szleng) ng)

{391}

A francia szó (negligée (negligée)) eredeti jelentése „elhanyagolt”. A 18. században, a rokokó idején az udvari gálaruhával ellentétben a hétköznapi viselet neve volt: minden ruhát, ami nem gálaviselet volt, neglizsének  tituláltak. A szó jelentése a 19. század elején már kizárólag a hálóruha és a reggeli köntös megnevezésére korlátozódott, ill. alulöltözöttséget jelzett.

{392}

Lásd a  Magyar  Mag yar Hírlap H írlap 1892. július 9-ei számának 6. oldalán megjelent Négys megjelent Négyszeres zeres gyász gyá sz c. cikkét.

{393}

tényszerűen, a tények felől nézve, gyakorlatilag (latin)

{394}

Habsburg- Toscanai Marg Margit it Mária Albertina Albertina főhercegn főhercegnőő (1881-1965)  Habsburg-T  Habs burg-Tosca oscanai nai Ferdinánd Szalvátor Sza lvátor Mária Józse János Ferenc Lajos főherceg második házasságából házasságá ból származó harmadik harmadik lánya volt. vol t. Anyj Anyjaa Alíz Alí z (Alici (Alicia) a) Bourbon-pármai Bourbon-pármai hercegnő hercegnő (1849-1935) Minden egyéb, ami róluk a könyvben áll, a fantázia terméke.

{395}

tisztességtele tisztességtele n haszon, haszon, törvénytelenül magas, jogtalan részesed és

{396}

eljárás, menet, projekt (latin)

{397}

És kész! (francia)

{398}

Állj! (német)

{399}

eset, ügy, kínos kí nos vita, vita, nézetel térés, összetű össze tűzés zés (franci (franciaa eredetű ered etű szó)

{400}

becsap, átver (korabeli tolvajszleng)

{401}

gazember, semmirekellő, kontár (a német népnyelvi Hümp népnyelvi Hümpler ler szóból, mely a humpeln –  biceg, sántít, botorkál – ige származéka)

{402}

börtöncella (korabeli tolvajszleng)

{403}

egy adott a dott társaság l egalával egal ávalóbb, óbb, leghi leg hitványabb tványabb tagja; rendszerin rendszerintt olyan oly an ember, ember, akiből a többi csúfot csúfot űz

{404}

bolond bol ond (cigány) (cigány)

{405}

bevétel , jöved jövedele elem m (német) (német)

{406}

indulás, gyerünk, lódulj!

{407}

alázatosan kérem, kérem alássan, kérem szépen, esedezve kérem (a latin instare – instare  – szoronga sz orongat,t, sürgetve sürgetv e kér k ér – igéből géb ől ered) ered )

{408}

Marinovics Lipót rendőr őrmester az I. ker. Fortuna u. 8. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.

{409}

megilleti, kijár neki (latin eredetű szó)

{410}

katonai gyakorlatokat végeztet, parancsolgatással irányít, ráncba szed, megfegyelmez

{411}

 jel  jelentéktel entéktel en, senki (korabel (kora bel i tol tolvajszl vajszleng) eng)

{412}

zsebtolvajnő (korabeli tolvajszleng)

{413}

felismer felismer (korab eli tolvaj tolv ajszle szleng) ng)

{414}

megvert (korabeli tolvajszleng)