BORSA BROWN
Az Arab lánya 3 • novella •
© Borsa Brown, 2018 Hungarian edition © Álomgyár Kiadó Minden jog fenntartva! A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent: A maffia ágyában, 2013 A maffia ölelésében, 2014 A maffia szívében, 2015 Az Arab, 2015
Az Arab szeretője, 2016 Az Arab lánya 1., 2016 Az Arab lánya 2., 2017 Az Arab fia, 2017
Borítóterv: Faniszló Ádám Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektúra: Hoppé Adrienn Tördelés: NovaBoo k Felelős kiadó: Nagypál Viktor ISBN 978-615-5763-30-4 978-615-5763-30-4
Elérhetőségeink: +36 30 487 3552
[email protected] www.alomgyar.hu www.facebook.com/alomgyar
Nyomta és kötötte a Print Invest Magyarország -H Zrt. Felelős vezető: Ványik László elnök -vezérigazgató
1. fejezet
Szeretem nézni Jamilah -t, amint fekszik és nézi a fölötte himbálózó játékokat. Négy hónapja született, az idő szinte repül. Mintha Allah mindent kiszámolt volna. Kegyesen megvárta, míg elvégzem az egyetemet, aztán megfogant a méhemben. Sosem felejtem el Billal arcát, amikor elmondtam neki, hogy várandós vagyok. Talán a női lélek legnagyobb kiváltsága, hogy ő közölheti ezt a férfival, mert Billal reakciója úgy megtöltötte a szívemet, hogy abból életem végéig táplálkozhatom. Elismerem, nem viseltem túl jól az áldott állapotomat. Anyám mást sem hajtogatott, csak ezt: „Lányom! Méltósággal!” Vonatkozott ez arra, hogy naponta sírógörcsöt kaptam. Először a rosszullétek miatt, aztán az alakom változása bőszített fel, utána meg a derekam sajgott. Egyszóval, most, ha visszatekintek, valóban végigtoporzékoltam a terhességemet. Bevallom, az is elkeserített, hogy pár hónapot még szerettem volna praktizálni a királyi kórházban. Nyílik az ajtó, Leila lép be rajta, egyenesen hozzám iparkodik. Amióta Jamilah megszületett, szinte mindennap meglátogat minket. Billal már meg is jegyezte: „Ez túl sok.” Szerencsém van a férjemmel, mert elég volt rámosolyognom, és máris széttárva karjait jelezte, neki ugyan mindegy, mikor jön az unokanővérem. És ugyan miért ne jönne? Hiszen szabad. Kissé irigylem őt, mert sokkal nagyobb szabadságot élvez, mint én. Apám és Billal
részemre is kiállított egy dokumentumot, ami engedélyezi, hogy kísérő nélkül jöhessek -mehessek olykor, de Jamilah születése óta ezt nem teszem meg.
– MashAllah! Mindennap egyre gyönyörűbb! – ölel meg engem, majd Jamilah-t is megsimogatja.
– Jó reggelt, Leila. Azt hittem, ma már már nem is jössz. – Bevallom, megvártam, míg elmegy urad. Még a végén újra megszól, hogy túl sokat járok ide – kacag fel. Bár Leila kissé tart Billaltól, de volt már rá példa, hogy kellemesen elbeszélgettek a jelenlétemben. – Jókedvűnek tűnsz ma. – Nagyon izgatott vagyok, Anna! Képzeld, lesz egy verseny Franciaországban, ahova el szeretnék menni. Még modellt is kapok… – Verseny? De hát miért akarsz versenyre menni? Rijádban már így is te vagy v agy az egyik legkeresettebb sminkes. – Jaj, Anna, nem érted! Ú j trendek vannak, sokat tanulhatok. No és Európa… – Elhallgat, egy ideig én is csöndben nézek a csodás barna szemeibe. – El szeretnék oda utazni. Érzem, hogy sokat tanulhatok. Minél többször meg akarom mutatni a tudásomat és a tehetségemet. Olyan átszellemülten tud még mindig társalogni a munkájáról, hogy attól én is tökéletesen boldognak érzem magam. Bevallom, féltem, hogy sosem lesz boldog, miután Khalid megtépázta a szívét rendesen. De bátyám utána szabadságot is adott neki, egyszóval visszakapta az életét. Igaz, a mai napig a férje, és a mostani hallgatásunk éppen ennek szól.
– Emírrel beszéltél már? – Megrázza a fejét, én azonnal folytatom. – Khaliddal? – Rettenetesen félek, Anna! Mi van, ha nem enged el? – Ugyan már, Leila! Hiszen mindenre megkapod az engedélyt! – Igen, Rijádon belül. De még a várost sem hagyom el. És most? Egyenesen Európa a cél. Félek, Khalid ettől dühös lesz, és nem fog belemenni. Vagy, ami még rosszabb, hogy kísérőket rendel majd mellém. Tudod, milyen konok. Erre nagyot nevetek, miközben Jamilah -t kiemelem a kiságyából, és megcsókolgatom. – Azt hiszem, Khalid már egy ideje másként látja a világot. – Leila is kacagni kezd, mindketten egyre gondolunk.
Sokszor töprengtem már azon, hogy Allah talán szánt szándékkal indít utakra gyermekeket úgy, ahogy azt velünk tette. Khalid és én szinte ikrekként nőttünk fel, noha nem egy az anyánk. Ő sem tervezte az apaságot, és én is inkább később szerettem volna anyává válni, erre úgy hozta a sors, hogy az ő fia, Rashid, és az én lányom, Jamilah között mindössze négy hónap van. Megfogadtuk egymásnak, hogy gyermekeink úgy nőnek majd fel, mint az igaz testvérek, hogy majd sok időt töltök Mersinben, de ez sajnos eddig nem így alakult. A mersini házunk egy ideje üresen áll, mert, elismerem, csöpp gyerekkel közel sem olyan gond nélküli az élet. Rashid egyébként születése utáni első perctől mérhetetlenül rossz, Mona azt mesélte, nem csinál semmit, csak folyton sír. Pontosan ezért nevetünk most ilyen jóízűen Leilával. Szegény Khalid!
– Jó, talán igazad van! Lehet, hogy az én utazni akarásom a legkisebb problémája lesz Rashid rosszasága mellett. – Beszéltél vele? – Igen. Tegnapelőtt hívott, de ezt a remek hírt akkor még nem tudtam megosztani vele.
Kislányomra nézek, kicsit lehetett volna igazságosabb Allah, ugyanis az én gyöngyszemem maga a jóság. Egyébként leginkább Billalra hasonlít, kivéve a szeme színét. Az egészen világos barna, bár nem zöld, de nem is sötét, mint ahogy vártam. Amikor őt figyelem, sokszor gondolok arra, vajon az igazi anyám látja-e odafentről, hogy mi lett velem. Azt, hogy én is anya lettem… Vajon az ő istene is olyan kegyes, mint a mi Allahunk? Hiába nem is ismertem, egész életemben elkísér, és lányom születésénél is velem volt. Olyannyira, hogy sikerült Billalt meggyőznöm róla, Jamilah -nak európai, pontosabban magyar utónév is kell. Jamilah Csilla bint Billal ibn Feisal alSzudairi lett a teljes neve. Féltem, hogy megbántom vele Yasmint, de anyám a legnemesebb, legtisztább szívű ember, aki erre a földre született, úgyhogy egy hang nélkül vette tudomásul döntésemet. Nem így az apám. Ő tombolt, aztán könyörgött, hogy ne tegyem, majd újra tombolt. Még Billalt is elkapta, kérte, ne engedjen asszonya ostobaságának, de férjem sosem hallgat másra. Őszinte pillanatunkban megkérdeztem apámat, miért pont ő van döntésem ellen, de csak hallgatott. Talán az emlékektől retteg… Fogalmam sincs. Vagy attól, hogy ki kell majd még mondania élete hátralévő részében: „Csilla”. – Talán felhívhatnánk együtt. Mit szólsz? – Jaj ne, Anna! Én félek. Mi lesz, ha nemet mond?
– Úgyis föl kell hívnod! Nem mindegy, mikor teszed ezt? – Este felhívom egyedül. Addigra összesze dem a bátorságomat – nevet. Kikapja a kezemből a lányomat, alaposan megpuszilgatja, majd magához szorítja. Sosem beszél arról, hogy szeretne gyereket, sőt jó ideje férfiakról sem fecsegünk. Pedig emlékszem, annyira odavolt régen Khalidért, hogy másról sem lehetett vele diskurálni. Sok idő telt el azóta, olyan, mintha az egy egészen másik élet lett volna. Olykor úgy beszél a bátyámról, mintha sosem lett volna közük egymáshoz, és mintha nem is a felesége lenne.
– Még mindig izgatott vagy, ha vele kell beszélned? Úgy értem, az érzések miatt… – Ugyan már, Anna! Hol van az már! Tudod jól, hogy feldolgoztam.
– Igen, de nem is találkoztatok azóta. Mit gondolsz, mit éreznék ha meglátnád? – Semmit! Khalid felnőtt férfi lett, családja van. Ha hiszed, ha nem, már nem vágyom rá. – Akkor miért nem fogadod el a kegyes ajándékát? Miért nem válsz el tőle? Akkor nem lenne szükséged az engedélyére! Tudomásom van róla, hogy Khalid nemcsak neki, de Thanának is felkínálta a válás lehetőségét, de egyikük sem élt vele. Fogalmam sincs, mi tarthat vissza egy nőt ilyen esetben. Talán reménykednek benne, hogy Khalid hazatér, és egyszer még az övék lesz? Meg sem merem kérdezni, mert én tudom, hogy nem így lesz. Bátyám boldog Mersinben, és olyan szerelmes Monába, mint a kezdetekkor.
– Talán igazad van. Ideje lenne továbblépni… – Meglep, hogy ezt a választ adja. – Csak nehéz. Khalid szíve sosem volt az enyém, de a feleségeként mégis nyugodt a lelkem. Félek, ha elveszítem, magányosnak fogom magam érezni. – Elveszíted? De hát… – Tudom, tudom! Nem is az enyém! Hagyjuk, Anna! Inkább sétáljunk, amíg nincs meleg. Közben mesélek Párizsról, és megmutatom a képeket, amiket átküldték. Egy hangulatos kis garzon lenne a szállásom, kilátással a Szajnára… Leila csak mondja a magáét, közben azért fohászkod om, hogy Khalid most az egyszer ne mondjon nemet. Félek ettől, mert Leilának igaza van, Európába utazni egyedül egészen más kategória. Billal is visszautasítana egy ilyen kérést, nem hogy Khalid. ***
Már nagyon vártam, hogy Billal hazaérkezzen. Úgy hiá nyzik, amikor nincs itthon, hogy az már fizikai kínnal jár. Elég sok mostanában a teendője, kicsit aggódom is, mert történnek fura események Szaúd -Arábiában. Amikor belép a lakrészbe, még a levegő is megváltozik. Egyszer megemlítettem anyámnak, hogy én a bőrömön szoktam érezni Billal jelenlétét, mire ő csak mosolyogva annyit mondott: „Ez a szerelem.” – Hiányoztál – bújok hozzá, mire ő megcsókolja a homlokomat.
– Te is hiányoztál, Anna. Jamilah hol van? – Most aludt el.
Erre fölnevet, leveszi a shemagját, és a fejét csóválva mondja: – Hogy tud ennyit aludni? Hiába nevet, látom rajta, hogy feszült. Megfogom a kezét, kényszerítem rá, hogy leüljön velem szemben. – Fáradt vagy? – Bólint egyet, majd megdörzsöli a szemét, ostoba feleség lennék, ha nem tudnám, hogy ez bizony nem a fáradtság. – Van valami gondod, igaz? – Nem fontos, Anna! – Billal! Minden fontos, ami téged érint. Hátradől, kényelembe helyezi magát, még mindig olyan heves szívdobogást vált ki belőlem, mint amikor először láttam. Istenem, hogy levett már akkor is a lábamról. Nem telt el azóta nap, hogy csalódtam volna benne. Billal a legtökéletesebb a számomra. – A bácsikámról van szó… – nyögi ki. Lúdbőrössé válók, hiszen az ő bácsikája Szaúd -Arábia királya. – Mi van az uralkodóval? Beteg? Megrázza a fejét, mélyen a szemem közé néz, beszélnie sem kell, a gyomrom táncot lejt az izgalomtól. Emlékszem, egyszer régen arról mesélt nekem, hogy szerinte a királyok dolga könnyű, és ő sosem irányítana trónból egy országot. A mostani politikai helyzet egyre több feladatot zúdít rá, és már hallottam olyan pletykákat, hogy nem is királyunk uralkodik országunkban, hanem a védelmi miniszter. Vagyis a férjem. férj em. – Ki akar nevezni koronahercegnek. koronahercegnek. Boldognak kéne lennem, és büszke lehetnék, hiszen ez azt jelenti, hogy Billal király lesz. Szaúd-Arábia királya. Az én
férjem. Mégis, ahogy a gondterhelt arcára nézek, felismerem, ő maga sem örül. – És te szeretnéd? – Nincs választásom, Anna. – Nagyot sóhajt, talán azon elmélkedik, kimondhatja -e, amit ki fog, a bácsikájáról. – Nem érti az új kor forradalmát. Nem érti, hogy változtatnunk kell, nyitni kell a Nyugat felé. Nem érti, hogy akkor marad a kezünkben a hatalom, ha kicsit mi is olyanná válunk, mint más államok. Az ő kőkemény, mindent elutasító politikájával csak a háborúkba futunk bele. Én most már belátom, hogy Szaúd -Arábiának engednie kell.
– De hisz sok a reform! – És mit gondolsz, kinek köszönhető? Az uralkodónak? Nem akarom, hogy bántsák, márpedig így is elég nagy a szóbeszéd. Az arcát a tenyerébe temeti, odaguggolok elé, a térdét simogatva kérdezem. – Mik a terveid? Felcsillan a szeme, és bár ő azt állítja, nem akar király lenni, ebben a pillanatban azt érzem, nincs ember, aki méltóbb lenne rá. – Jogokat kell adnunk a nőknek. Vezetniük kell! Tanulniuk. Szórakoznia kell minden szaúdinak! Tudom, miről beszél. Pár hete a király bejelentette, hogy a nők vezethetnek majd autót. A napokban meg azt, hogy mozikat nyitnak meg a nagyközönség előtt, ahova nők i s bemehetnek majd. Szóval ez mind Billal műve. – Egyetértek veled!
– A hitünk, a hazánk nem lesz több, ha elzártan élünk, és nem élvezzük a földi létet. Allah sosem kérné, hogy ne legyünk boldogok!
Az ölébe hajtom a fejemet, büszkeség tölt el. Billal mindi g is kemény volt, a háborúktól sem rettent meg, de az, hogy a szaúdiak hétköznapi boldogságáért is tenni akar, sokkal nemesebb lélekre vall. Amikor simogatni kezdi a fejemet, félve mondom neki.
– Utazzunk el Mersinbe. Pihenjünk. Aztán hazajövünk, és meghozod a döntésedet. Bármi is lesz az, támogatlak.
2. fejezet
Nagyon izgatott vagyok. Billal a legcsodálatosabb férj, mert egy nap alatt elintézte, hogy repülhessünk Mersinbe. A ház mindig fogadóképes, a repülési engedélyt természetesen megkaptuk, így az egész család indulhat Törökországba. A legboldogabb azonban Khalid miatt vagyok, mert végre láthatom. Amikor Jamilah megszületett, elmentünk hozzájuk, de azóta már eltelt pár hónap. Sok idő ez két testvérnek, akik szinte összenőve nőttek fel. Kíváncsi vagyok Ra shidra is, mert annyi rosszat hallottam róla, hogy most már én magam szeretném látni, amint nyolc hónaposan kikészíti a bátyámat. A reptéren elkap a nevetőgörcs, mert vicces, hogy ennyien vagyunk. Az még inkább, ahogy a hangunkat hallatjuk. Anyám képes a nikábja alól csak és kizárólag a szemeit úgy használni, mintha valami lasszó lenne. Van egy olyan érzésem, hogy az ikrek sosem nőnek fel, de apám sajnos csak ritkán regulázza őket. Anyám próbálkozik, de férfinép itt nőre nem hallgat. Most is sugdosnak, a telefonjukkal játszadoznak, igazi nagykamaszok. Hálát adhatunk az égnek, hogy legalább Aziza megkomolyodott. Gyönyörű húgunk végleg elhagyta a hisztijeit, véleményem szerint ő az utazás miatt ugyanolyan izgatott, mint én, hiszen Khalid a mindene. Amikor így összegyűlünk, csupán egyvalami van, ami elkedvetlenít. A nagyapám halála. Két hónapja temettük el, apám nagyon megtört. Még nagyanyámnál is
jobban, és ez nagy szó. Nagyanyám azóta bezárkózott, most sem tart velünk, olyan, mintha nem is akarna tovább to vább élni. A sok nő körülöttem áldás, hiszen Jamilah -val is mindig van ki foglalkozzon. Billal a férfiakkal van, de látom, hogy apám felém indul. Valószínűleg föl kell szállnunk a gépre, de mi csak beszélgetünk, húzzuk az időt. időt. – Gyerünk, Anna! Fölszállás! Vagy nem akarod mielőbb látni Khalidot?
– Dehogynem. Úgy izgulok, hogy remeg kezem-lábam. – Csak a bátyádhoz megyünk, nem a királyhoz. Mintha nekem Khalid kevesebb lenne. Fura, hogy így felnőttként is magával ragad ez a gyerekes izgatottság, vágy, csodálat a bátyám iránt. Férjes asszony lettem, gyerekem van, de ha Khalid szóba kerül, újra kislánynak érzem magam, szomjazom még a hangjára is. – Örül, hogy megyünk? – Hogyne örülne! Megfogom apa kezét, ő szembefordul velem, a kendőmet simogatja, mintha érinthetné az arco mat. – Beszéltél Billallal? – A koronahercegségre gondolsz? – Igen. Én nagyon félek, apa… Elfordul, egy ideig a férjemet nézi. Apám arcán egyre erőteljesebbek a szarkalábak, de neki még ez is jól áll. Szeretem benne, hogy egész életében hű maradt önmagához önmagához. Visszafordul, a szemei ugyanolyan tűzzel égnek, mint kislánykoromban. Mennyire szerettem már akkor is az íriszébe merülni!
– Ez nem egyszerű, Anna! De tudod, én mindig őszinte vagyok. Készülj föl rá, hogy urad király lesz. Ha nem lesz az, akkor bevetésekre megy, beszáll a háborúba, ezt te is tudod. Ne keseregj, királyként még mindig nagyobb biztonságban van. Fogadd el, nem tehetsz ellene semmit. – Lebiccen a feje, halványan elmosolyodik, majd folytatja. – Kitaszított voltál szinte, most meg te lehetsz az ország első asszonya. Azt hiszem, most már bátran fogok odaállni anyád elé odaát. – Tudom, hogy a szülőanyámra gondol. Érdekes, hogy anyának nevezzük a vér szerinti anyámat is és Yasmint is, de mégis mindketten tudjuk az első hangból, hogy kiről beszélünk. – Menjünk, mert fel kell szállni! Büszke vagyok apám és férjem kapcsolatára. Apa nem egyszerű ember, mindig mindenben ő akar lenni a legjobb, és nem tűri mások dolgait. Egy ideje azonban hajlandó Billal gépével repülni, sőt még a mersini házunkban is megszáll. Ezzel egyértelműen mutatja, hogy férjemet teljes jogú családtagként kezeli. És ez apámtól nagy szó! Kényelembe helyezem magam, kinézek az ablakon, lélekben ismét kislánnyá változom, suttogom magam elé: – Jövök, Khalid! *** Istenem, mennyire szeretem őt! Szorítom, amennyire csak bírom,
miközben a könnyek folynak végig az arcomon. Olyan jó érzés újra látni Khalidot, érezni az illatát, még akkor is, ha ez a férfi itt előttem már egészen más. Jót tesz neki az idő, az arca egyre
férfiasabb, és szívet melengető, ahogy Rashidhoz vagy az én Jamilah-mhoz közeledik. – Meg fogsz fojtani, Anna! Ezen még Billal is kuncog mellettem, mert van, hogy ő is ugyanezt mondja. A család többi tagja Rashidot dongja körül, így én kiélvezem, hogy bátyám nekem szenteli a figyelmét. – Ennél jóképűbb már ne legyél, mert be sem fognak engedni Szaúd-Arábiába – próbálom megborzolni a haját, de alig érem föl őt. – Majd Billal intézkedik – nevet vissza, miközben férjemhez fordul, és szeretettel üdvözlik egymást. – Lassan, öcsém, már így is eleget tartom a hátam. Mindenki tudja, hogy Mona szöktetése miatt. Khalid, ha szeretne, hazajöhetne, de Mona nélkül nem hajlandó, így inkább nem is jön. – Hadd gratuláljak neked, Billal! Apám tegnap telefonon elmondta, mi a helyzet. – Erre kicsit tanácstalanul nézek körbe, hiszen én úgy tudom, még semmi sem biztos. – Minden úgy lesz, ahogy Allah akarja. Hogy?
Fájdalmas, de azt hiszem, Billal már döntött. Nem neheztelhetek rá ezért, hiszen a királynak nem mondhat csak úgy nemet. Így is sok időt tölt távol, és valószínű, ez csak fokozódni fog. Mona távolabb áll, ezért gyorsan nekiszegezem a kérdést Khalidnak:
– Hívott Leila?
Billal megcsóválja a fejét, véleménye szerint sosem szabad senki életébe beleavatkozni. Nem érti meg, hogy Khalid és én egészen mások vagyunk. – Franciaországra gondolsz? – Igen… – Leila mindig is bátor volt. – Elhallgat, a szívem is összeszorul. Én úgy jöttem el, hogy meg sem kérdeztem unokanővéremet, mi lett a beszélgetésük eredménye. Csupán reménykedni tudok. – Eléggé meglepett. – Nehogy azt mondd, hogy nem engedted el! Khalid oldalra dönti a fejét, huncutul elmosolyodik. Az előbb megállapítottam, hogy nagyon megváltozott, de most meg azt érzem, hogy ugyanolyan, mint régen. – Miért ne engedném? Azt kap tőlem, a mit csak akar. – Szíved szerint elválnál, igaz? Billal most már össze is ráncolja a homlokát, jelzi, hogy hallgassak, ez már tényleg nem járja. j árja. Khalid azonban válaszol. – Leila is és Thana is szabad. Sosem lökném el őket magamtól, arra várok, hogy maguktól akarják a szabadságot. Én türelmes vagyok. – Láthatóan nem akar tovább beszélni róluk, mert Monát és Rashidot kezdi keresni a tekintetével. – Gyertek, már biztos mindenki nagyon éhes. ***
Jó érzés anya szeretetét látni, ami most Khalidék fiára, Rashid ra irányul. Sajnálom anyát, hogy így alakult, mert tudom, szívfájdalma, hogy csak kevés időt tölthet az egyik unokájával.
Apám gyakran ül gépre és jön, de olyankor egyedül teszi ezt. Persze, hiszen apám egész életében mást sem csinált. – Van számodra egy meglepetésem – súgja a fülembe apa, miközben átöleli a vállamat. Pár másodpercig gondolkodom, mi lehet az, de végül feladom. Apámmal kapcsolatban még egy ártatlan ajándék kitalálása is nagy kihívás, olyan kiismerhetetlen. – Szabad a gazda! – nevetek fel hangosan, mert kislányként ilyenkor mindig elkezdtem találgatni. Most nem erőltetem meg magam.
– A jövő hónapban visszatér Bálint és Krisztina. Sikerült őket meggyőznöm. Azonnal felcsillan a szemem, csaknem felsikoltok. Apám akármennyire is próbálkozott, amikor Bálint és Kriszti családot alapított, hazatértek Magyarországra. Apám azonban nem az az ember, aki csak úgy feladja. Úgy látszik, az elmúlt hónapokban sem hagyott fel az ostromlással, és végül célt ért. Bálintéknak született egy tündéri kislányuk, de Kr isztina számtalanszor említette, hogy nehezen találják Magyarországon a helyüket. – Úgy érted, visszaköltöznek visszaköltöznek Rijádba? – Úgy. És mivel tudom, hogy Jamilah -t olykor magyarul kényezteted, Billalt is belevontam ebbe az egészbe. Beleegyezett abba, hogy Krisztina, Bálint és a lányuk a ti palotátokban kapjanak helyet. Krisztina lesz Jamilah magyar dajkája. Úgy, ahogy neked volt… Nem bírja befejezni, mert a nyakába ugr om. Billal bizonyára tudja, mi a téma, mert tapsolni kezd, és velem örül. Bár én tökéletesen beszélem a magyart, és szívem egy része is az,
Krisztánál jobb személyt nem találhatnék arra, hogy Jamilah is kapjon egy kis ízelítőt abból a kultúrából. Na és persze ott van Bálint. Apám bizonyára magára is gondolt, mert Bálint elutazása után teljesen ki volt borulva. Emír bácsikámmal a mai napig jóban van, de a Nasser és Khalid közötti civakodás kissé meggyengítette a barátságukat. – Na és Bálint? – Hohohó! Bálintot nem adom! – Azt mindjárt gondoltam!
3. fejezet
Billal fölém hajol, a kezének külső felével simogatja meg az arcomat. Látom rajta, hogy fáradt, sajnálom őt, nehéz lehet, ha az embernek ily sok mindenre kell ügyelnie. – Haragszol? – Mert királyt akarnak belőled csinálni? – Azért, mert ennyire kevés az időm rátok. Elfordítom a fejem, mert ha őszintén kéne felelnem, akkor igent mondanék. Este közölte Billal, hogy holnap visszarepül Rijádba, így a hátralévő két hetet itt, Mersinben nélküle töltjük el. Igen, haragszom rá, mert biztos vagyok benne, hogy ő már induláskor tudta, egy napot leszünk csak együtt, és nem, nem haragszom rá, hiszen ő a védelmi miniszter. Az sem lenne csoda, ha egy héten egy órája maradna csak rám. Hol az USA- ba ba repül, hol Európába, hol a háborúkkal foglalkozik, hol a reformokkal… – Miért nem szóltál, hogy vissza v issza fogsz repülni? – Nem akartam veszekedni v eszekedni!! Őszintének tűnik. Billal azonban hiába esdekel, a konok arca azt mutatja, ő egy igazi harcos, sosem adná alább. Bármennyire is szeret engem, Szaúd -Arábia, a politika az élete, ebben tud kiteljesedni.
A vállához fúrom az arcomat, ő pedig szorosan átölel. – Én sem akarok veszekedni! – suttogom. A keze végigsiklik a testemen, minden ponton megpihen pár másodpercig, mintha ellenőrizné, hogy ugyanolyan vagyok -e,
mint tegnap vagy tegnapelőtt. Csókol, szinte az egész testemet befedi, vágyat kelt bennem. Boldog vagyok, amikor ölel, mert úgy érzem, az egész világ ölel magához. Leila egyszer megkérdezte, hogy mennyire tud gyengéd lenni Billal. Amikor én azt válaszoltam, hogy nagyon odafigyel rám, és roppant finoman bánik velem, akkor unokanővérem nevetve kérdezett vissza: „Gondoltad volna ezt akkor, amikor még csak a szobádban susmutoltunk róla?” Való igaz, hogy nem. Billal tettre késznek néz ki, süt az arcáról a hatalom és a határozottság, én mégis a leggyengédebb oldalával szoktam ölelkezni. Fölém kerekedik, megtámaszkodik az alkarján, és azzal a veséig hatoló mandulaszemeivel méreget. – Mit szólnál, ha a védelmi miniszter feleségeként adnék neked egy kis feladatot?
Nagyot nevetek, mert először valami pajzánságra gondolok. – Mit is kéne tennem? – Tudod, hogy a reformokkal szívesen foglalkozom, de mi lenne, ha azt is fölosztanám? A bácsikám a később iekben csöppet sem szólna bele a határozataimba, és én úgy vélem, a nők jogaiért nő tud harcolni a leginkább. – Ezt most nem igazán értem. Én is próbálok feltámaszkodni, de visszaszorít az izmos teste. – Mit szólnál, ha te női szemmel állítanál össze nekem egy reformtervet? Nem rejtenénk véka alá, hogy a királyság egyik hercegnőjének köszönhető. Sőt. Én büszke is lennék rá. Mégiscsak te nőként tudod, hogy ti mire vágytok a leginkább… – Levegőt is alig kapok. Elképzelni sem tudom, hogy ezt komolyan gondolja. De mégis mit vár tőlem? – Lehetsz bátor.
Maximum kihúzom a listáról a követeléseidet – nevet föl, mert jól ismer, én ugyanazokat a jogokat adnám a nőknek, ami férfiakat illet meg. Azonnal dolgozni kezd az agyam, zakatol, sorolja a
vágyakat, de nincs bátorságom még szóra nyitni a számat. Ott kezdődik, hogy attól félek, ez csupán egy kis kompenzálás. Tisztában van vele, hogy neheztelek rá, és most próbál kedveskedni. Aztán, amikor a tettek mezejére kell majd lépni, kihátrál. – Vigyázz, mert a végén még elfogadom az ajánlatodat! Oldalra dönti a fejét, most nem is a férjemet látom benne, hanem a politikust.
– Persze bizonyítanod kell! Mi lenne, ha gyorsan letesztelnélek? – A torkomban kezd dobogni a szívem. – Egy pontot mondhatsz! Egyetlenegyet! És meg is kell indokolnod, hogy miért az. Ha okosan érvelsz, összeállíthatsz egy hosszabb listát. Jól ismerem Billalt, de most fogalmam sincs róla, hogy mókázik, vagy komolyan beszél. Mindenesetre én összeszedem magam, kikúszom alóla, ő követ a szemével. Elhelyezkedem ve le szemben, az ő tekintete elkalandozik a testemen, míg én a mondanivalómra koncentrálok. – Rendben. Ugye vannak a meglévő reformok. Én ezekhez csatlakoztatnék egyet, ami szerintem roppant fontos. Ha az én kitétem megvalósul, akkor a teáltalad hozott refor mok is magasabb szintre jutnak… – Felhúzza a szemöldökét, szerintem most valóban kíváncsi. – Szóval úgy véled, joguk van a nőknek is autót vezetni, vagy akár moziba is járhatnak. – Felemeli a fejét,
majd bólint egyet, hiszen ezeket a reformokat csak nemrég helyezte alapokra. Még pár hónap, és érvényessé is válnak. Mi, nők nagyon várjuk, csak éppen van egy kis bibi. – Azt gondolom, nőknek nem úgy kell adni, hogy csak fél kézzel adunk. Azt mondjátok, vezethetnek majd. Azt mondjátok, mehetnek majd moziba! De h ogyan, ha a legszigorúbb, szabad mozgásunkat sújtó törvény még mindig életben van? – Kivárok, látom Billal arcát, ahogy megváltozik. Mintha kissé dühössé válna. – Mindaddig, míg egy nő csak férfi családtagja kíséretében közlekedhet szabadon, nem adtatok semmit! Elismerem, elkapott a hév. Hány és hány mondatot mondanék még szívesen, ecsetelném, hogy milyen megalázó ez az egész, de nem ragadtatom r agadtatom el magam. – Járhatnak a nők kísérő nélkül… – Orvoshoz vagy iskolába! De mi van a hétköznapokkal? Hiába próbálja leplezni az izgatottságát, nem megy. Csakúgy, ahogy nekem sem. Fura ez az egész, mert Billal másodperceken belül alakul ellenséggé, holott nem az. – Anna! Ez a nők érdekében van! Ki védhetne meg benneteket a hétköznapokban, ha nem egy egy családtag? – De kitől kell védeni? Tőletek? Azt mondjátok, a nő gyenge, bűnbe esik, bűnre csábít. Pedig valójában ti vagytok gyengék, nektek támad bűnös gondolatotok egy szempártól is. Elhallgatok, mert föláll, és elmegy a poharáért. Billalt a legritkább esetekben látom családi körben olyannak, amilyen a televízióban szokott lenni, de most ez történik. Ez megrémít. – Azt hiszem, valamit félreértettél, Anna! Apró léptekkel kell haladnunk. Amit te kérsz, az túl sok.
– Apró léptek? Szerintem az, hogy egy nő elmehessen a varrónőjéhez egyedül, vagy akár csak tehessen egy sétát a nővérével kettesben, sokkal kisebb lépték, mint az autóvezetés vagy a mozi! Tudod, miért hoztátok ezeket a reformokat? Mert tudtátok, hogy nem lehet belőle semmi! – Vissza kell magamat fognom, mert túlságosan harcias a hangom. Próbálok finomítani és kicsit vicces lenni. – Itt vagyok példának én. Mindenhova Khalid kísért régen. Tegyük fel, hogy vezethetek, de Khalidnak jönnie kell. Egyvalami biztos, Khalid vezetne! – Megvonom a vállam, még nevetek is, de Billal ezt nem találja viccesnek. – Úgy érted, az én reformjaim semmit sem érnek? Beletapostam a lelkébe. Nem, nem így gondolom, csak az a véleményem, hogy kivitelezhetetlen. Nem hinném, hogy szántszándékkal hoz olyan újításokat, amik elbuknak, egyszerűen csak nem látja át, mert nem nő. – Használhatatlanok – vágom rá, pedig nem is akarom. Túllépted a határt, Anna! Csípőre teszi a kezét, elmosolyodik, majd megcsóválja a fejét. – Használhatatlanok? Ez a véleményed? De hisz te is szabadon jársz-kelsz… – Mert nekem csodálatos férjem van, és írásos engedélyem. De jól tudod, Billal, hogy a nők többségének ilyen nincs. Csak akkor csinálhatják azt, amit én, ha azt a törvény is támogatja. Hát nem érted? A reformjaid egyfajta meghosszabbított kezek, amik védhetik saját királyságod női polgárait. Hátrahúzza a vállát, most már nagyon feldúlt. – Polgárait? Úgy beszélsz, mint valami demokráciát követelő nyugati politikus!
Demokrácia? Istenem. Milyen lehet az? Milyen lehet kimondani bárhol, bármikor a véleményed? Milyen lehet szabadon határozni a jövődről? Eszembe jut Leila, ő is kivételes helyzetben van, de még ő sem dönthetett arról szabadon, hogy elutazik-e a versenyre. Hol kezdődik a demokrácia? Mert nálunk talán ott kezdődhetne, hogy mi, nők is bármikor kitehetjük a lábunkat otthonról. Ott, hogy létezik akaratunk. .. Nem reagálok, nem akarom tovább feszíteni a húrt. Billal okos ember, biztos vagyok benne, hogy megértette az érvelésemet. – Nos, te kérted, hogy egyet mondjak. Hát mondtam. Rajtad áll, hogy komolyan veszed -e, vagy csak félredobod, ahogy minden női szót az országban. Állj le, Anna! Szélesen kezd vigyorogni, engem is egy hajszál választ el attól, hogy arcom derűsebbé váljon, de nem megy. Túlságosan felizgatott ez a beszélgetés. Talán azért, mert pár másodpercre belekóstolhattam, milyen az, ha az ember valóban véleményt nyilváníthat. – Rendben. Még gondolkodom rajta – felel immár sokkal nyugodtabban.
Fújtatok, mint egy telivér a futam után. Ő szemmel láthatóan lezárta a beszélgetést, mert csak méreget, és arcára már a vágyakozás ül ki, de az én kis fogaskerekeim tovább kattognak. Istenem, mennyi tervem van. Az iskolába járás már nem új keletű, de mi lenne, ha külföldi egyetemekre is mehetnének szaúdi nők? Még a gondolatra is lúdbőrössé válók, és már szinte vizualizálom, vizualizálom, ahogy pár lányt szárnyaim alá veszek, mentorálok,
és esetleg magyar egyetemre juttatok be. Igen, meg tudnám csinálni! Ha már a kórházban nem praktizálhatok, talán ez mehetne… Szegény sorból választanék lányokat, akiknek esélyük sincs tanulni… Vagy bevándorlókat… – Anna? – Megriadok férjem hangjára. – Igen? – Min gondolkodsz még? – Csak elkalandoztam… Felém indul, most fordul elő először, hogy a jelenlétében valami mástól vál ok izgatottá. Az agyam még mindig kattog, behunyom a szemem, mert ő mögém áll, és a nyakamat csókolja. Ebből tudom, hogy nem haragszik rám, mert Billal sosem színlel; ha neheztel, akkor felém sem néz. Egyetlenegyszer vesztünk eddig össze, az pont a munkába állásommal kapcsolatban volt. Nyilván ő nyert, de kár tagadni, tüske maradt bennem. Először azzal érvelt, hogy nő vagyok. Aztán jött az, hogy hercegnő. Utolsó okként említette Jamilah -t, vagyis, hogy anyaként a gyerek mellett a helyem. Nem volt értelme harcba szállnom, mert apámmal nagy egyetértésben zárták le az ügyet. Nélkülem. – Annyira jó az illatod. A keze a derekamra fonódik, magához húz, melegség jár át. Billal jelenti a biztonságot, a megnyugvást és a családot. Megfogja a hálóruhámat, fölfelé kezdi húzni, imádom a lassú, megfontolt mozdulatait. Emlékszem, a nászéjszakánkon is bűvkörébe vont, és ez azóta sincs másként. Az arcom oldalára leheli a puszikat, csiklandoz a szakálla. Döntöm a fejem, hogy minél erősebb legyen az inger, mire m ire ő engedelmeskedik. – Szeretlek, Billal!
– Én is szeretlek, Anna! Igen, nagyon szeretjük egymást. Az érzéseimen az sem változtat, hogy olykor tisztán, szinte kívülről látom magam, ahogy már-már elvakultan rajongok férjemért. Megemelem a kezemet, ő lehúzza a selymet, majd fölemel, és az ölében visz az ágyhoz. Mindig ezt teszi. A várandósságom alatt jókat nevettem, amikor cipelt, még cukkoltam is őt, hogy nem elég erős. A szülés után azonban visszanyertem a formám, így Billalnak nem okoz gondot, hogy megemeljen. Ráfektet az ágyra, szemlélődik, miközben leveszi a tobéját. Alsónadrág és trikó feszül rajta; mindig, amikor így látom őt, megállapítom, hogy nagyon vonzó. Fölém helyezkedik, kinyújtom a karjaimat, és a felkarját, majd a mellkasát simogatom.
– Talán meg tudnál fűzni azzal az egy reformmal kapcsolatban … – mosolyodik el. A lábaimat a derekára kulcsolom, a szájához hajolok, és belesúgom: – Csak mondd, hogy mit szeretnél! ***
Még a szeretkezés sem képes tisztára mosni az agyamat. Billal minden rezdülésére én is mozdulok, mintha arra várnék, hogy szóljon. Ismer, látja, hogy erősen gondolkodom. – Mi a baj, Anna? – Leila engedélyt kért és kapott Khalidtól, hogy Párizsba repüljön…
– Tudom, hallottam. De ne haragudj, nem érdekel Leila. – Pedig, tudod, szívesen vele utaznék én is. A mellettem fekvő férfi egy pillanat alatt pattan föl, magára rántja az alsóruháját, és beletúr a hajába. – Egy szót se többet! – Csak egy-két napról lenne szó! – Na és Jamilah? – Más emberek hogy utaznak? Gyerekkel! Miért jössz állandóan a lányunkkal? Ú gy emlegeted mindig, mint valami akadályt, pedig nekem nem az. Hármat fúj… Olyan lassan teszi, hogy kifejezetten meg tudom számolni. – Anna! A múltkor is Magyarországra mentél apáddal. Nincs ezzel semmi bajom, de azért van határ. Hogy is gondolhattam, hogy elenged, vagy nem mérgesíti föl akár csak a gondolat is. Felveszem a földről a köntösömet, összekötöm, és az ajtóhoz lépek. Látom, hogy meg szeretne állítani, de végül mégsem teszi. Elhagyom a hálórészt, és elindulok a földszintre, ahol apám hangját hallom. Felismerem Khalidét is, örülök, hogy átjött. Mosollyal az arcomon lépek be a hatalmas étkezőbe, nekik is felcsillan a szemük, amikor meglátnak. – Anna! – Hát te, Khalid? – Mona fáradt volt, lefeküdt, én meg átjöttem apához kicsit. Billal? Csatlakozhatna hozzánk. – Inkább ne! – szalad ki a számon, és nem tudom nem észrevenni, hogy egymásra sandítanak apámmal.
– Valami baj van, lányom? – kérdezi apám, és Khalidon is látom, hogy felettébb kíváncsi. – Nincs. De elhatároztam valamit. – Ismét összenéznek, elég dühítő. – Részt kívánok venni a politikában. Összefogom Szaúd Arábia nőit, és megbeszélést tartok a női politikai képviselőkkel. – Arra számítok, hogy kinevetnek vagy tombolni kezdenek, de olyan nagy a csönd, mint a sivatag közepén. – Tulajdonképpen Billal adta az ötletet. – Rájuk nézek, de még mindig csak bámulnak. – Ha visszamegyünk Rijádba, ellátogatok a királyi egyetemre, ahol lánytanulókat szeretnék kiválasztani. Ők lesznek a mentoráltjaim. Segítek nekik abban, hogy ne csak tanultak legyenek, hanem majd dolgozhassanak dolgozhassanak is.
Apa fölemeli a kezét, hogy hallgassak, Khalid meg úgy néz, mintha egy vadidegen lennék. – És erre Billal biztatott? – Azt mondta, a nők jogaiért nők tudnak harcolni a leginkább. Igazat adok neki. – De biztos nem rád gondolt! Apához fordulok, őszintén faggatom. – Válaszolj nekem, apa! És ne hazudj, kérlek! Ha felemelném a szavam a nőkért, szégyellnéd, hogy a lányod vagyok? Megtagadnál? Próbálnál csillapítani, befogni a számat? Az első szavaimnál már rázza a fejét, valójában az apám véleménye sokkal jobban érdekel, mint Billalé. – Szégyellni? Ugyan már! Nem, persze ho gy nem… De csöppet sem szeretném, ha ilyen irányba mozdulnál el.
A legrosszabb ez a tanácstalanság az arcukon. Hiszek neki, mégis azt érzem, hogy dühítem őket, lesajnálnak. Khalidra nézek. – És te? – Hát… Ha már én nem vittem sokra Szaúd -Arábiában, akkor legalább te vidd! – nevet föl, oldani akarja a kínos hangulatot.
Lépteket hallok magam mögött, hátra sem kell fordulnom, megismerem, ez Billal. Apám elnéz mellettem, majd az ujjaival a szemeit kezdi dörzsölni. Másodpercekig csönd van, de végül megszólal. – Gyere, Billal, csatlakozz! Anna éppen a terveiről beszél. Amennyiben támogatod, úgy én is helyesnek vélem az ötleteit, de ha te ostobaságnak gondolod, akkor most és itt tisztázzuk. Neheztelek is apámra ezért, és hálás is vagyok. Igaza van, tiszta vizet kell önteni a pohárba. Ha négyszemközt lennénk, Billal azonnal visszautasítana. Apám jelenléte azonban némi esélyt ad. A mellettem lévő fotelba ül, hosszú másodpercekig csak nézzük egymást, majd elmosolyodik. Egyre jobban éled bennem a remény. – Szép pár lennénk… A király meg a képviselőnő… Ezt öt perc alatt döntötted el, Anna? Öt perc? Hogy mondhat ilyen badarságot? Hiszen az anyám mellett nem is tanulhattam mást. Az egész életem arra tanulság, miként élnek nálunk a nők, miket tűrnek el férjüknek, és milyen érzelmi megaláztatásokban van részük. Egy nő nem öt perc alatt dönti el, hogy szükség van a változásokra. Talán öt perce
kaptam lehetőséget, hogy először komolyan vegyem magamat, de Szaúd-Arábiát mindig is komolyan vettem. – Öt perc vagy húsz év… Nem mindegy? – vágok vissza szemtelenül, de látom, hogy Billalnak tetszik. – Van, amikor egy pillanat alatt hozunk jó döntést. Billal Khalidra néz, majd teljesen hétköznapi hangsúllyal kérdez: – Valóban megengedted Leilának, hogy egyedül Európába utazzon? Én azt hittem, csak viccelsz! Apám úgy forgatja a fejét, mintha azzal kéne elkapnia a szavakat. Szegénynek szerintem fogalma sincs, miről van szó. – Igen. Van ellene kifogásod? – Ez elég merész húzás. Hiszen az asszonyod! Billal mintha számonkérő lenne, de Khalidot ez nem hatja meg. Hátradől, miközben elmosolyodik. Tudja jól, férjemet a legkevésbé sem érdekli Leila. – Anna vele akar menni? – Nem szükséges bárkinek is mondania valamit. – Nézd, Billal! Anna a te feleséged. A te döntésed. Leila egészen más téma. Mindketten tudjuk, miért adok neki szabadságot. – Bátyám rám néz, és a szemein látom, komolyan, önzetlenül ad tanácsot. – Tudod, Anna, a politikai terveid tetszenek! Kimondom, abban támogatlak. Ha nagyapánk most itt ülne, döngetné a mellét. De ez az utazgatás… Nos… Ebben Billallal értek egyet. Körbenézek, és bár úgy érzem, egyedül harcolok sok ember igazáért, de meg is látom a pillanatban a kompromisszum lehetőségét. Összeszedem magam, férjem szemébe nézek.
– Hát jó! Nem leszek telhetetlen. Ha Billal megengedi, hogy beleássam magam a nők jogainak védelmébe és társadalmi felzárkóztatásába, felzárkóztatásába, akkor lemondok a L eilával való utazásomról. Érdekes, hogy erre mindhárom férfi elneveti magát, sőt még én is. Végül Billal megtámasztja az állát, és ennyit mond: – Ötpontos reformmal állhatsz elő!
