Blake Crouch
Véres arany
A szerző eddig megjelent művei az Agave Könyvek gondozásában: Sötét anyag Wayward Pines-trilógia Wayward Pines A pokol kapujában Az utolsó város
Blake Crouch
Véres arany
Blake Crouch: Abandon
Copyright © 2012 Blake Crouch
Hungarian translation: Bosnyák Edit, 2016 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Blake Crouch: Abandon
Thomas & Mercer, Seattle, 2015 Fordította: Bosnyák Edit
ISBN: 9789634192299 Agave Könyvek
Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője
A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund A borítót tervezte: Frank Rizzo
Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Vas Annamária
Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit
Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2017-ben Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató
Műfaj: thriller
Ezt a könyvet Aidan Crouchnak ajánlom
Nyugaton a múlt nagyon közel van. Sok helyen még mindig azt hiszi, hogy ő a jelen. – JOHN MASTERS
1893. december 28., csütörtök
Háromszáz méterrel magasabban szél süvít a sziklák között, az isten háta mögötti településen semmi sem mozdul, és az öszvérhajcsár tudja, hogy valami nincs rendben. Két kilométerre nyugatra van Bartholomew Packer bányája, az Isteni Adomány, és a hatalmas zúzómalom, amelynek tompa morajlással kellene megtöltenie a három oldalról sziklafallal körülzárt völgyet, miközben porrá aprítja az ércet. A működésben lévő malom hangja egyet jelent azzal, hogy pénz termelődik, és ezt a folyamatot csupán két dolog állíthatja meg: a karácsony és egy tragédia. A férfi leszáll albínó csődöréről, a ló rózsaszínű orrlyuka kitágul, piszkos sörénye fakó a rátapadt jégtől. A nyerget is hó borítja, a bőrből és textilből készült részek – a nyeregtáska és a nyeregtakaró – keményre fagytak. A férfi megsimogatja George nyakát, közben kedvesen, halkan beszél hozzá, mert tudja, hogy ez megnyugtatja az állatot. Elmondja neki, hogy jó munkát végzett, és meleg istálló várja étellel meg friss vízzel. Az öszvérhajcsár kinyitja a táskáját, és előveszi belőle a házilag főzött szeszt, amit egy silvertoni bodegában vásárolt. A félliteres üvegből egy hajtásra megissza a maradékot, üres gyomrát jeges tűzként perzseli a whiskey. Átverekszi magát a derékig érő havon a kereskedéshez, hangos dübbenéssel leveri a csizmáját a küszöbön. Odabent nem égnek a lámpák, és a sarokban gubbasztó, méretes kályhát nem állják körül a bányászok, akik rendszerint 11
ott szoktak beszélgetni dohányt rágcsálva és kávét iszogatva. Miközben átvág a deszkapadlón a polcok, az egymásra pakolt ládák, valamint a cukortól és liszttől dagadozó vászonzsákok között, a tulajdonos nevét kiáltja: – Hé, Jessup! Brady vagyok. Hátul vagy? Amikor kijön az üzletből, mind a tizenkét öszvér felé fordul, és kíváncsian nyújtogatják cingár nyakukat. Brady benyúl a télikabátja alá, elővesz egy doboz Star Navy dohányt, betesz egy csipetet az ajka és az ínye közé, amely az évek során sötétlilává színeződött. – Mi az ördög? – suttogja. Két héttel ezelőtt, amikor a legutóbbi szállítmányt hozta, a kis bányászvárosban még pezsgett az élet. Az Elveszett Város most némán terül el előtte a késő délutáni sötétségben, az utcák üresek, a deszkajárdákról senki sem takarította el a havat, és sehol egy lábnyom, ameddig a szem ellát. Az alacsonyabban fekvő emelkedőkön elszórt kunyhóknak csak a kéményük látszik ki a hóból, és mivel egyikből sem száll a füst, a levegő túlságosan tiszta. Brady egyedül él, és sokszor napokig úton van a magányos, néma vadonban, de ez a csönd egyáltalán nem tetszik neki – hazugnak tűnik. Úgy érzi, hogy veszélyben van, és ahogy múlnak a percek, egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy valami történt. Egy sötét felhőkből álló fal bukkan fel a hegycsúcsok mögül, kisvártatva pedig esőköpenye ujjára hullani kezdenek a hópelyhek. Azután megérkezik a szél. A kereskedés ajtaja fölé lógatott csengők megszólalnak. Hamarosan beköszönt az éjszaka. Elindul az utcán a kocsma felé, és titkon még mindig arra számít, hogy ott találja Joss Maddoxot, a gyönyörű, mocskos szájú kocsmárosnőt, aki néhány keresetlen szóval üdvözli majd – de senki sincs odabent. Sem a néma zongorista, sem a vendégek. Itt sem égnek a petróleumlámpák, és a nagy hasú kályha sem ontja a meleget. A fenyőfából készült pulton egyetlen pohár áll, amelybe belefagyott a sör. A legközelebbi kunyhóhoz vezető utat hó borítja, és hótalpak nélkül öt percig tart, mire leküzdi a százméteres távolságot. Megdöngeti az ajtót kesztyűbe burkolt öklével, azután elszámol hatvanig. Az ajtó nincs bereteszelve, de Brady a körülmények ellenére is úgy érzi magát, mint egy betörő, amikor hívatlanul belép. Eltart egy darabig, mire a szeme hozzászokik a sötétséghez. 12
A cserépbe ültetett lucfenyő körül összegyűrt újságpapírok hevernek a döngölt padlón – a karácsony maradványai. A durva faragású asztalon érintetlenül áll az étel, túlságosan bőséges ahhoz, hogy hétköznapi legyen az egyszobás, szűkös kunyhó lakói számára. Ez volt a karácsonyi vacsora. Brady leveszi az egyik kesztyűjét, és megtapogatja a sonkát – hideg és kemény, mint a márvány. A mellette lévő tálba belefagyott a bableves. A sütemény állaga inkább habkőhöz hasonlít, mint szivacshoz, a csorba kristálypoharakat elrepesztette a beledermedt bor. Miután visszatér a málhavonatához, kiáltozni kezd, és közben lassan körbefordul az utca közepén, hogy minden irányba eljussanak a szavai: – Van itt valaki? A hangja, amelyet visszavernek a sziklafalak, jelentéktelenül elvész a hatal mas, közönyös vadonban. Az ég elsötétül, egyre sűrűbben hullik a hó. A város északi végében lévő templom eltűnik a viharban. Silverton negyven kilométerre van, a málhavonat pedig már pirkadat óta tapossa az utat. Az öszvéreknek pihenésre van szükségük. Brady tizenhat órája vezeti őket, és ő is kimerült, de minden porcikája tiltakozik az ellen, hogy az elviselhetetlenül csöndes Elveszett Városban töltse az éjszakát. Végül úgy dönt, hogy bevezeti az öszvéreket az istállóba, és miközben becsúsztatja a csizmáját a kengyelbe, megpillant valamit a város déli végében sorakozó kunyhók mögött. Nógatni kezdi George-ot, és a porhóban átüget a magas álhomlokzatú épületek között. – Te vén fajankó… – suttogja, amikor meglátja, hogy min akadt meg a szeme. Egy hóember grimaszol vissza rá, a karja két göcsörtös ág, a szeme és a foga fenyőtoboz, a fején lombfüzér díszeleg. Megrántja a gyeplőt, a város felé fordítja a lovát, és amikor megpillantja az aprócska alakot, örömében felkiált: – Magasságos ég! Lehajtja a fejét, és a ritka levegőben igyekszik lecsillapítani a szívverését. Amikor újra felpillant, a kislány még mindig ott van, néhány lépéssel előtte. Hat- vagy hétéves lehet, az arca kísértetiesen fehér, göndör haja fekete, mint a mozdony füstje, a szeme, akár a korom – olyan sötét, és az 13
írisz és a pupilla közötti sáv olyan keskeny, hogy leginkább egy nedves kavicshoz hasonlít. – Alaposan rám ijesztettél – mondja Brady. – Mit csinálsz itt teljesen egyedül? A kislány hátrálni kezd. – Ne rémüldözz! Nem akarlak bántani. Brady leszáll a lóról, és átgázol a derékig érő havon a kislány felé, aki vele ellentétben hótalpat visel, ezért alig fél méterre süllyed a fehér porba. A férfi megállapítja, hogy furcsa érzés szemmagasságban állni egy gyermekkel. – Jól vagy? – kérdezi Brady. – Azt hittem, nincs itt senki. A hópelyhek fehér konfettiként ágaskodnak a kislány haján. – Mind elmentek – közli könnyek nélkül, tényszerűen a gyerek. – Az anyukád és az apukád is? A kislány bólint. – Meg tudod mutatni, hová mentek? A lányka még egy lépést hátrál, azután benyúl szürke gyapjúköpenye alá. Az egylövetű katonai revolver nehéz fegyver, és komikusan lóg a gyermek kezében, aki éppen ezért úgy emeli fel, mint egy puskát. Brady annyira meglepődik, hogy mozdulatlanul figyeli a kislányt, miközben az megpróbálja hátrahúzni a kakast. – Jó, megmutatom – mondja, miután sikerül megoldania a feladatot. Meredten bámulja a férfit, az ujja már a ravaszon pihen. – Hé, ne olyan hevesen! Várj egy… – Ne mozogj! – A pisztoly nem játék. Nem foghatod rá egy másik emberre. Arra való, hogy… – Megöljünk vele valakit. Tudom. Mindjárt jobban fogod érezni magad. Miközben Brady azon töpreng, hogyan tudná kicsalni a fegyvert a kislány kezéből, a lövés zaja megtölti a völgyet. A következő pillanatban Brady a hátán fekszik, fehér hófalak között. A gyermek fölé hajol, az arcát keretbe foglalja a szürke, téli égbolt. Mi az ördög…? – Lyukat csinált a nyakadon. Brady szeretné elmondani neki, hogy vezesse be George-ot meg az öszvéreket az istállóba, azután lássa el őket étellel és vízzel. Nehéz napjuk volt,
14
és ez a legkevesebb, amit megérdemelnek. Szavak helyett csak bugyborékoló hangok törnek elő belőle, a torka sípol, amikor megpróbál levegőt venni. A kislány újra az arcának szegezi a pisztolyt, az egyik szemét lehunyja, a cső imbolyog, mintha parodizálná a célzást. Brady a magasba emeli a tekintetét, a sűrűn szállingózó hópelyhek felé. Az ég szinte a szeme láttára változik egyre sötétebb kékké, és közben azon töpreng, hogy mi történik vele. Vajon a világosság szűnik meg ilyen hirtelen, vagy én?
15
2009
Egy
Abigail Foster a lejárt parkolóórát figyelte a szélvédőn keresztül. Olyan erősen szorította a kormányt, hogy az ízületeknél kifehéredett a bőre, és lassan begörcsölt a keze. Egy hónappal ezelőtt, amikor felvázolta a cikk tartalmát Margot-nak, a Csodálatos Természet szerkesztőjének New Yorkban, remek ötletnek tűnt ez a kirándulás. Most, amikor perceken belül újra találkozni fog azzal a férfival, akit huszonhat éve látott utoljára, rájött, hogy ostoba módon nem számolt ezzel a pillanattal, valamint a ténnyel, miszerint be kell sétálnia ebbe az épületbe, és szembe kell néznie vele. Az órája 18.55-öt mutatott, ami helyi idő szerint 16 óra 55 percet jelentett. Húsz perce ült a parkolóban; a férfi már biztosan azt feltételezte, hogy Abigail végül meggondolta magát, és indulni készült. A recepciós hölgy bekísérte a sörfőzde kocsmájába, ami délután öt óra lévén jóformán üres volt. Fekete, magas sarkú csizmája alatt mogyoróhéjak ropogtak, és a forrásban lévő sör az élesztő savanykás illatával töltötte meg a levegőt. A recepciós kitárta a hátsó ajtót, és rámutatott a nyitott terasz egyetlen foglalt asztalára. Abigail kilépett, és zavartan végigsimított Cavalli szoknyáján, amelyért szemérmetlenül sok pénzt fizetett tavaly Milánóban. Újra elfogta a kétely. Nem kellett volna idejönnie. Egyetlen sztori sem ér ennyit. 19
A magányos férfi háttal ült Abigailnek egy nyugat felé néző asztalnál, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a coloradói Durangóra. A városka egy mély völgyben feküdt, amelyet amerikai- és rezgő nyárfák rideg sárgája tarkított. A völgyet körülölelő hegyeket néhol fenyvesek borították, másutt kivillant a csupasz pala, mögöttük pedig a San Juan-hegység lucfenyői és csipkézett ormai magasodtak. A hátsó ajtó hangos csattanással becsukódott, és a férfi felkapta a fejét. Hátrapillantott a válla fölött, és amikor meglátta Abigailt, eltolta az asztaltól a székét, és felállt. Magas volt, izmos, ősz haja hullámos, a szeme sötét, a ruházata alapján pedig úgy festett, mintha egy túramagazinból lépett volna elő: gombos gyapjúingét beletűrte kényelmes farmernadrágjába, a csuklóján a Livestrong Alapítvány sárga karkötője világított, a lábán Teva szandált viselt. Abigail érezte, hogy a gyomra mindjárt újra görcsbe rándul, és észrevette, hogy a férfi bal keze remeg, de gyorsan megfogta a széke háttámláját, hogy leplezze a dolgot. – Helló, Lawrence! Abigail tudta, hogy a férfi ötvenkét éves, de jóval fiatalabbnak látszott, mint azon a fényképen, amit a történelem tanszék honlapján talált. Nem fogtak kezet, és nem ölelték meg egymást, csak némán a másik szemébe néztek. Abigail megállapította, hogy ez volt életének leggyötrelmesebb szemkontaktusa, pedig csupán öt másodpercig tartott. Miután leült az egyik székre, három üres söröspoharat számolt meg az asztalon, és azt kívánta, bárcsak ő is felvértezte volna magát némi alkohollal a találkozó előtt. Beletúrt a táskájába, és elővette a napszemüvegét. Halloween időszaka volt, és a csípős levegő dacára ezen a magasságon jólesett a napon ülni. – Örülök, hogy eljöttél – mondta Lawrence. Egy hulatáncosnak öltözött pincér lépett az asztalukhoz. – Kérsz egy sört, Abigail? – Igen. – Rengetegféle… – Nem érdekel. Világos fajtát szeretnék. – Hozzon neki egy Rock Hopped Pale-t! – Máris.
20
Valahol a völgyben egy gőzmozdony fütyült. Abigail látta a távolban a füstcsóvát, és hallotta a tolattyúk tompa dübögését, miközben a vonat átpöfögött a város központján. – Nincs túrafelszerelésem – közölte. – Scott mindenről gondoskodik. – Ki az a Scott? – A vezetőnk. A váratlanul beállt, kellemetlen csönd a hatalmába kerítette Abigailt. – Szép helyen laksz. Csak arra tudott gondolni, hogy egyáltalán nem úgy érzi magát, mint ahogyan elképzelte. Számtalan változatban végigfuttatta ezt a jelenetet a fejében, és mindegyik fajsúlyosabb volt a valóságnál. Az egyik változatban kiabált a férfival, a másikban megütötte Lawrence-t, a harmadikban mindketten összeomlottak, és együtt sírtak, a negyedikben a férfi bocsánatot kért, és ő megbocsátott neki, az ötödikben nem. Most rájött, hogy ezek közül egyik sem fog megtörténni, és a valóság ennél jóval egyszerűbb: két ember, akik egy asztalnál ülnek, megpróbál túlesni ezen a kínos helyzeten. – Kíváncsivá tettél – mondta. – Áruld el, miért kerestél meg ennyi év után! – Nyomon követtem az újságírói pályafutásodat, előfizettem azokra a magazinokra, ahol rendszeresen publikálsz, és úgy gondoltam, hogy ez a… felfedezőút… jó nyersanyag lehet egy későbbi… – De négyéves korom óta semmit sem tettél értem. Lawrence egy hajtásra megitta a maradék barna sörét, a hegyekre függesztette a tekintetét, majd letörölte a habot a szakálláról. – Ez jóval dühösebben hangzott, mint… – kezdte Abigail. – Semmi baj – vágott a szavába Lawrence. – Minden okod megvan rá, hogy dühös legyél. – Mégsem vagyok. A pincér belépett a hátsó ajtón a lány világos sörével, és Lawrence-nek is hozott utánpótlást. Amikor elment, Abigail a magasba emelte a poharát. – Ezt ürítsük ki a múltra, Lawrence! – mondta. – A pokolba vele! A férfi elmosolyodott. – Gondolod, hogy ez ilyen egyszerű? – Tegyünk úgy, mintha az lenne!
21
Összekoccintották a poharaikat, és Abigail belekortyolt az aranyszínű italba. – Elárulod, miért vagy itt? – kérdezte Lawrence. – Őszintén szólva nem is reméltem, hogy válaszolsz az e-mailemre. – Jó kérdés. Én is ezen gondolkodtam, amikor kint ültem az autóban, és próbáltam bátorságot gyűjteni ehhez a találkozóhoz. A nap eltűnt a hegyek mögött; Abigail megborzongott. A sziklás lejtők és a hómezők vörös fénybe burkolóztak.
22
Kettő
Másnap hajnali fél ötkor Abigail sietős léptekkel átvágott a Doubletree Hotel parkolóján. Egy nagy Chevrolet Suburban felé igyekezett, amelyet négy alak állt körül a vibráló utcalámpa sápadt fényénél. A nedves zsálya illata betöltötte a levegőt, amely visszhangzott a szálloda mögött kanyargó Animas folyó locsogásától. Amikor meghallották a lépteit, mindannyian felé fordultak. Abigail először az apján nézett végig, azután a mellette álló férfin, aki csak a válláig ért. A fejét simára borotválta, alig sarjadzó szakálla pedig ugyanolyan szürke volt, mint a szeme. A tekintetéből komolyság és értelem sugárzott. – Emmett Tozer – mutatkozott be, amikor kezet fogtak. – Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy mi vagyunk a felelősök ezért a kiruccanásért. Lawrence nagyon kedves volt hozzánk. Beleegyezett, hogy elkísér bennünket, és megosztja velünk a tudását. – Abigail Foster vagyok, szabadúszó újságíró. – Odafordult a nőhöz, aki Emmettbe karolt. – June Tozer? June arca felderült, miközben tenyerébe fogta Abigail kezét. – Örülök, hogy megismerhetlek, Abigail. June alig százötven centi magas volt, állig érő, barna haja közepén egy fehér csík húzódott végig, és az ujjaiból kellemes energia áradt. A kézfogás után Abigail karja bizseregni kezdett, mintha enyhe áramütés érte volna. 23
– Én pedig Scott Sawyer vagyok, a Hinterland Vállalat tulajdonosa. Én leszek a vezetőjük ezen a túrán. Abigail megrázta a gyönyörű férfi kérges kezét. Scott azonnal elnyerte a tetszését, és úgy érezte, hogy a szimpátia kölcsönös. A férfi körülbelül harmincéves lehetett, a haját kiszívta a nap, és Abigail úgy vélte, hogy a Phish együttes képével díszített póló és az elnyűtt terepnadrág egy harcedzett túrázó testét rejti. Elindultak a hegyek felé a sötétben, és mire elhagyták Durangót, Abigail újra álomba merült. Mélyen aludt, s amikor felébredt, a városi terepjáró egy meredek, sziklás úton kapaszkodott felfelé. Lawrence Scott-tal beszélgetett az első ülésen, de a hangjuk tompának tűnt. Abigail nyelt egyet, mire kipattant a füle. Az erőlködő motor és a sziklákon csikorgó gumik hangja hirtelen felerősödött. A lány felült, és megdörzsölte a szemét. A műszerfalon lévő óra 6.01-et mutatott. A sötétséget lassan felváltotta a hajnali derengés. A Suburban egy völgyben haladt, egy egysávos úton, amely egy patak medrét követte. Scott végül egy tisztás széle felé vette az irányt, és leparkolt egy viharvert, rozsdás Ford Bronco mellett, amely az idők folyamán meghatározhatatlan színűvé változott. Annak dacára, hogy rettenetes állapotban volt, valahogyan mégis felhúzott idáig egy utánfutót. Emmett és June után Abigail is kiszállt az autóból, s meghallotta a patak csobogását. Meghúzták magukat a két autó között; a leheletük párás volt, a levegőben lucfenyő illata terjengett. A Bronco ajtaja csikorogva kinyílt, és egy férfi lépett ki belőle a jeges fűre. Magas volt, a szakálla néhány csupasz foltot leszámítva sűrű, mogyoróbarna haját lófarokba kötötte. – Bemutatom Jerrod Spicert, az én megbízható asszisztensemet – mondta Scott. – Jerrod kiváló túrázó, ezért aztán biztosak lehettek benne, hogy jó kezekben vagytok. Jerrod ásított egyet, azután megszólalt: – Elnézést, még nem hatott a kávé. – Az utánfutó mögé sétált, és kinyitotta az ajtót. – Gunter, Gerald! Munkára fel! Abigail elmosolyodott, amikor meglátta a két lámát, amelyek azonnal elkezdtek legelni, amint kiléptek a szabadba. Odament hozzájuk, és kinyújtotta a kezét a fekete színű felé, hogy megsimogassa, de az állat elhúzódott tőle. Zokon vette a közeledést. 24
– A helyedben nem erőltetném a dolgot, Abigail – mondta Scott. – Gunter köpköd. – A férfi felnyitotta a Bronco csomagtartóját. – Gyertek közelebb! Szétosztom a felszereléseket. Miközben Abigail Scottot figyelte, aki éppen felszíjazta a csomagokat a lámákra, meghallotta, hogy egy autó közeledik a völgy felől. A következő pillanatban egy terepzöld Ford Expedition bukkant fel a kanyarban, azután letért az útról, és felhajtott a tisztásra. A tetején szirénák sorakoztak, a két első ajtón élénk színnel a SAN JUAN MEGYEI SERIFFHIVATAL felirat díszelgett. Egy nő szállt ki belőle, és elindult a csoport felé, amely a lámák utánfutója körül gyűlt össze. A nő apró termetű volt és csinos, a tekintete nyílt, barátságos, hosszú, barna haját két fonatban viselte. – Reggelt! – mondta, azután hozzáérintette az ujját a kalapja karimájához. Fekete, kapucnis kabátján egy hímzett, sárga seriffcsillag világított. – Készen állnak az indulásra? – Teljes mértékben – válaszolta Scott, miközben meghúzta a derekán a hátizsákja szíját. A seriff Scottra mutatott. – Ha jól látom, az ott egy műlegyes horgászbot. Nem bánná, ha vetnék egy pillantást a horgászengedélyére? – A legkevésbé sem. Scott odasétált a seriffhez, és elővette a tárcáját gyapjúnadrágja zsebéből. Kinyitotta. A rendőrfőnök bólintott egyet. – Úgy tűnik, komoly túrára készülnek. – Nos, valóban hosszú út áll előttünk… – mondta June. – Pontosan mekkora távolságot kell megtennünk, Scott? – Harminc kilométert. – Már emlékszem. Harminc kilométerre van az a régi szellem… – Elárulná a nevét? – kérdezte Lawrence a serifftől. – Olyan érzésem van, mintha már találkoztunk volna. – Jennifer. És magát hogy hívják? – Lawrence Kendallnak. Sokszor megfordul Durangóban, Jennifer? – Csak akkor megyek oda, ha muszáj. – A nő félrebillentette a fejét. – Maga szerint hol találkoztunk? – Nem emlékszem, de ismerős nekem. 25
– Elég jó az arcmemóriám, de maga nem ismerős nekem. – A seriff a csoport felé fordult. – Ugye mindannyian megkötötték a területre szóló biztosítást? – Igen – válaszolta Scott. – Én vagyok a vezetőjük, és ragaszkodtam hozzá. – Hová viszi őket? – A Grizzly-szurdokba. – Mintha az a nő az imént azt mondta volna, hogy a szellemvárosba tartanak. Legjobb tudomásom szerint a Grizzly-szurdokban nincsenek romok. A seriff rezzenéstelen arccal figyelte Scottot. Abigail is őt vizslatta. A férfi akkorát nyelt, hogy megmozdult az ádámcsutkája. – Valójában az Elveszett Városba megyünk – vallotta be Emmett. – És mit akarnak ott csinálni? – kérdezte Jennifer, de továbbra sem vette le a szemét Scottról. – Készítünk néhány fényképet. A feleségemmel mindketten paranormális fényképészek vagyunk. Ha találunk valami érdekeset, télen kiállítást rendezünk San Franciscóban. – Ha valóban csak néhány fényképet akarnak készíteni, akkor felesleges a hazudozás – közölte a rendőrfőnök Scott-tal. A férfi bólintott. – Tényleg csak azért mennek oda, hogy fényképezzenek? – Természetesen. – És van belépési engedélyük az Elveszett Városba? – Igen. A rendőrfőnök June és Emmett felé fordult. – Láthatnám? Emmett elővett egy borítékot a kabátja zsebéből, és odanyújtotta a seriffnek, aki átlapozta a papírokat. – Hűha! Csoportos engedély. Ilyesmit ritkán állítanak ki. – Három éve próbálunk hozzájutni – válaszolta Emmett. A seriff visszaadta a papírokat, de nem indult el, hanem barna szemével alaposan végigmérte a csoport összes tagját, mintha fejben leltárt készített volna róluk. – Remélem, kellemes útjuk lesz! – közölte végül, azután ismét a kalapjához emelte az ujját, és visszasétált az autójához.
26
Miközben a seriffet figyelték, aki beszállt az kocsiba, beindította a motort, azután folytatta az útját felfelé a völgyben, Abigail észrevett valamit, de apróság volt, és rögtön meg is feledkezett róla. Másfél nap múlva eszébe fog jutni ez a pillanat, és szívből megbánja majd, hogy nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget. Arra lett figyelmes, hogy Scott és Lawrence egymásra néz – a szemkontaktus csupán két másodpercig tartott, de mintha megkönnyebbülést fejezett volna ki.
27
Három
Két órába telt, mire kijutottak a völgyből az ősöreg Engelmann-fenyők között kanyargó ösvényen. Abigail a csoport vége felé haladt, Emmett és Lawrence között, s igyekezett megbirkózni a ritka levegővel. Amikor pihenőt tartottak a fák között, lenézett, és két kilométerrel alattuk meglátta azt az utat, amelyen kijöttek Silvertonból. Innen fentről úgy festett, mint egy tekergőző, barna pamutszál, a patak csobogása pedig egyenletes sistergéssé változott. A második pihenő alkalmával megállapította, hogy a víz hangja teljesen elenyészett, és mivel a szél sem fújt, csupán az oxigénhiánytól szenvedő szíve dobolt hangosan a fülében. Délben kijutottak egy tisztásra, ahol a kiszáradt, elsárgult fűféléket a nyár közepén pompázó harangláb, csillagfürt és gyapjas ecsetvirág megfakult szirmai tarkították. Abigail megpillantotta a San Juan kisebb hegycsoportját – a napfényben fürdő szirteket a felhők miatt néhol szürke foltok pettyezték, a csúcsokon pedig fehéren világítottak a tavalyi hó maradványai. Az ég vakító kéken ragyogott. Scott egy tágas völgy bejáratához vezette őket. Egy gesztesfenyő-erdőbe jutottak, ahol a fák ritkásan nőttek, így napfény árasztotta el a tűlevelekkel borított talajt. Miközben felfelé kapaszkodtak, néhány lucfenyő is felbukkant 28
a gesztesek között. A fák lassan megfogyatkoztak, azután ismét egy lucerdő következett. Abigail ráébredt, hogy reggeli óta nem az ösvényen haladnak. Kora délután egy kis tóhoz érkeztek, és Scott utasítására mindannyian megszabadultak a hátizsákjaiktól. Abigail egy korhadt farönkhöz támasztotta a sajátját. A súly nélkül úgy érezte, mindjárt elrepül. Letérdelt a tó partjára, és vizet locsolt az arcába. Annyira hideg volt, hogy majdnem elakadt a lélegzete. Leült egy füves részen, és ivott a kulacsából. A tavat magas lucfenyők szegélyezték, felszíne pedig tökéletesen visszatükrözte a fákat és az égboltot. A víz sötétzölden csillogott. Abigail lelátott egészen a tó fenekéig, és a világosbarna kövek között megpillantott egy mozdulatlanul lebegő pisztrángot. Jerrod odasétált hozzá egy uzsonnás zacskóval a kezében – szendvics, alma és energiaszelet. – Hogy bírod? – kérdezte a nőtől. – Olyan érzésem van, mintha szívószálon át venném a levegőt, és fáj a csípőm a hátizsák miatt. – Beállítom rajta a szíjakat, mielőtt elindulunk. Szerintem büszke lehetsz magadra. Abigail a homlokához emelte a kezét, hogy ne süssön a szemébe a nap, és felnézett Jerrodra. Szimpatikus volt neki az arca. Biztosra vette, hogy a szakáll egy jóképű férfit rejt, aki magasabb, mint Scott, és izmosabb is nála. Az arcán lévő sebhelyek azonban elgondolkodtatták. A két heg a szája sarkaiból indult, csupasz, sarló alakú foltokat képezve. Abigail szeretett volna újra belepillantani a férfi szemébe, mert valami különlegeset vélt felfedezni benne még akkor, amikor elindultak az ösvényen. Miután felkelt a nap, mindenki a napszemüvege mögé bújt. Képtelen lett volna szavakba önteni, hogy pontosan mire emlékezteti Jerrod komoly és átható tekintete. Mintha a szeme a jelen érzékelésén túl valami nyomasztó, súlyos teherről árulkodott volna. Jerrod Emmettnek és June-nak is odavitte az ebédjét. Abigail kicsomagolta a mogyoróvajas-szőlődzsemes szendvicset, és evés közben a tó partján legelésző lámákat figyelte. Háromezer-háromszáz méteren táboroztak le, egy akkora irtáson, amelyen éppen elfért öt sátor. Alig száz méterrel voltak a fahatár alatt, ahol a rendkívül 29
kemény teleknek köszönhetően az erdőt kék luc- és jegenyefenyők viharvert serege alkotta. Scott ragaszkodott hozzá, hogy mindannyian cseréljék le a nedves ruhát, nehogy túlságosan lehűljön a testük. Fél órán belül az összes sátrat felállították. A vezetők megmutatták nekik, hogyan kell felfújni a matracokat, és hogyan rendezzék el a felszereléseiket a sátor előterében. Néhány órával sötétedés előtt Abigail jégeralsóba, gyapjúnadrágba, mellénybe és télikabátba burkolózva kimászott a sátrából. Emmett és June Jerrodot figyelte, aki éppen kövekkel rakta körbe a tábortűz helyét. Scott egy méretes, légmentesen zárható zsákban turkált – Abigail őszintén remélte, hogy nem müzlivel van tele, hanem rendes étellel. – Mosdóba kell mennem – mondta a férfinak, miután odalépett mellé. – Mi a teendő ilyenkor? – Még nem csomagoltam ki a vécét. – Nahát! Tényleg hoztunk…? A férfi kaján vigyora láttán torkán akadt a szó. – Ugye még sohasem éjszakáztál a szabadban? – kérdezte Scott. – Nem. – Nos, aggodalomra semmi ok. Minden fa mögött van egy mosdó. A nő erre csábosan elmosolyodott, majd felemelte a középső ujját. Abigail elvonult egy kék lucfenyő mögé. A levegő csípte meztelen fenekét. A talaj gőzölögni kezdett. Az órája este fél hetet mutatott manhattani idő szerint, és amikor eszébe jutott Viv és Jen, hirtelen elfogta a honvágy. Ha ez egy szokványos vasárnap lenne, most fejezte volna be az edzést és a zuhanyzást, aztán hanyatt-homlok rohant volna a Zink bárba, hogy megigyon velük néhány koktélt. Kénytelen volt beismerni: egyáltalán nem ilyennek képzelte ezt a kirándulást. A levegő ritka, hideg van, tizenöt átko zott kilométert gyalogolt, és a java még csak most következik. Azt hitte, könnyen alkalmazkodik majd a körülményekhez, de mindent gyűlölt – az energiaszeletet és a büdös, barátságtalan lámákat is. Ráadásul rettenetesen lesújtónak találta a gondolatot, hogy nemsokára besötétedik, ám mégsem bújhat be egy meleg, puha ágyba. Eddig is sejtettem, hogy városi lány vagyok, de most már biztos vagyok benne. Miközben a fa mögött guggolt, lebámult 30
a völgybe. A tisztást, ahol pár órával korábban haladtak át, aranyszínűre festette a késő délutáni nap fénye, és amikor felhúzta a nadrágját, meglátott valamit. Néhány kilométerrel lejjebb, talán éppen azon a helyen, ahol megálltak ebédelni, füstcsík szállt fel az erdőből. Abigail elmosolyodott, és elindult a táborhely felé. Megnyugtató érzés volt, hogy nincsenek teljesen egyedül a hegyek között.
31
Négy
Abigail egy fenyőfának támaszkodva figyelte Scottot, aki a patakban horgászott. A meder egy helyen elágazott, és a férfi onnan haladt felfelé, a sodrással szemben. Meglengette a karját, az élénkzöld zsinór S alakban vitorlázott a kövek fölött, és úgy csillogott, mint a pókháló a délutáni napsütésben. A műlégy egy kis medencében landolt. Scott térdig érő vízben állt, a nadrágja szárát feltűrte, horgászmellénye alatt nem viselt inget. Abigail halkan lesétált a partra, és egy darabig mozdulatlanul hallgatta a patak álmosító fecsegését. – Nem fázol? – kérdezte Scott-tól. – Dehogynem – válaszolta a férfi anélkül, hogy hátrafordult volna. – De van egy titkos ellenszerem. – Mégpedig? – Nem veszek róla tudomást. Scott hirtelen felrántotta a botot. A vége meghajlott. Egy pisztráng repült ki az állóvízből, azután belecsobbant a sodrásba. A férfi magasan tartotta a bambuszból készült botot, amely a víz felé hajlott, zsinórja megfeszült. Kihúzta a harminccentis halat a patakból. A vágott torkú pisztráng bíborvörös kopoltyúja remegett a félhomályban. Scott óvatosan kiakasztotta a szájából a műlegyet, majd hozzácsapta egy sziklához. A hal remegve kimúlt, és a férfi belecsúsztatta egy vászonzsákba. 32
– Talán tévedek, de úgy láttam, hogy még nem is mozgott a bot, amikor megrántottad – mondta Abigail. – Pontosan így történt. Jó megfigyelő vagy, gratulálok. Az a helyzet, hogy mire érzékeled a rántásokat, már késő. A hal pillanatok alatt rájön, hogy át akarják verni. – Akkor honnan tudtad, mikor kell bevágni? – Észrevettem, amint megközelíti a rénszarvasszőr csalit, az eltűnt, és akkor vágtam be. – Egy szót sem értek az egészből, de érdekes volt végignézni. Scott kimászott a vízből, és leült a mohaszőnyegre. Kinyitott egy dobozt, amely tele volt különféle műlegyekkel. Abigail elég közel állt hozzá, hogy el tudja olvasni a bicepsze fölött a karján körbefutó tetoválást: „MARIA 78.2.11.–04.5.15. R.I.P.” A nő lehajolt a patakhoz, tenyerébe vizet merített, de amikor a szájához emelte, Scott rákiáltott: – Ne! Abigail ránézett, és kifolyatta a vizet az ujjai között. – Nem vettél észre valamit a part menti sziklákon, a torkolat alatt? – kérdezte a férfi. – Mármint hogy narancssárga alga borítja őket? – Az nem alga, hanem ásványi lerakódás. Azokra a patakokra jellemző, amelyek nagy mennyiségben tartalmaznak fémet: cinket, alumíniumot, ólmot. – Ezek szerint ez a víz mérgező? – Úgy van. Ezért horgászom a torkolat fölött. A másik ág valószínűleg egy régi bányából ered. – Scott felemelte a botot. – Kipróbálod? Hátha szerencséd lesz. Öt perccel később együtt dobálták be a műlegyet, és a helyzet azokra az ócska filmjelenetekre emlékeztette Abigailt, amikor a srác megmutatja a lánynak, hogyan kell használni a biliárddákót – de a legkevésbé sem zavarta a párhuzam. Miközben együtt mozgott a karjuk, és testük szorosan összesimult, gondolatban felidézte azokat a New York-i férfiakat, akikkel a közelmúltban intim viszonyba került: kivétel nélkül gyönyörű, metroszexuális romhalmazok voltak. Scott egyáltalán nem hasonlított azokhoz a felszínes ragadozókhoz, akik rendszeresen levették a lábáról. Mióta csak elhagyta Manhattant, most először érezte úgy, hogy nem akar hazamenni. 33
A tűz körül ültek, és kövön sült, friss fűszerekkel ízesített pisztrángot ettek. Zöldségleves és bagett is szerepelt az étlapon, azonkívül Lawrence megsütött néhány sajttal töltött paprikát. Miután kiderült, hogy egy karton sört is hozott magával, mindannyian megállapították: még sohasem ettek ennél finomabb vacsorát. Evés után elmosogatták az edényeket a patakban. Ujjaik teljesen elzsibbadtak a hideg víztől, de mire visszatértek, Jerrod felszította a tüzet. Abigail hátradőlt a kempingszékben; megállapította, hogy fáj a lába, és hólyagok nőttek a csípőjén. Felpillantott, tekintetével követte a lángok közül kiröppenő szikrákat, amelyek a fenyőágak között az éjszakai égbolt felé szálltak. Lawrence előhúzott egy kulacsot gyapjúkabátja zsebéből, és odanyújtotta June-nak. A nő lecsavarta a kupakot, ivott egy kortyot, azután megkínálta a férjét. – Kér még valaki desszertet? – kérdezte Scott párafelhőbe burkolózó arccal. Abigail torkát égette a whiskey. Ivott még egy kortyot, majd elmormolt egy hálaimát, amikor jóleső meleg járta át a testét, és enyhült a tizenöt kilométeres gyaloglás által keletkezett fájdalom. Lawrence kissé felöntött a garatra, és tanári hangnemre váltott. Kiselőadást tartott a szellemváros történetéről; még Gloria Curtice naplójából is felolvasott, aki az Elveszett Városban élt. Abigail azonban annyira fáradt volt, hogy elkalandoztak a gondolatai, és csak fél óra múlva kapta fel a fejét, amikor a település lakosainak titokzatos eltűnése került szóba. 1894 januárjában egy férfi, aki az öccsét kereste, belovagolt az Elveszett Városba. Brady Sykes öszvérhajcsár volt, de nyoma veszett. A bátyja lakatlanul találta a várost, egyetlen kémény sem füstölt, és a zúzómalom sem működött. – Ezek a házak nem úgy voltak üresek, mint amikor az emberek összepakolják a holmijukat, és továbbállnak. Karácsony napján a százhuszonhárom lelkes város teljes lakossága egyik percről a másikra eltűnt. – És mi történt az öszvérhajcsár bátyjával? Lawrence kieresztett a tüdejéből egy párafelhőt. – Elhúzta onnan az irháját. Bármelyikünk ezt tette volna a helyében. Pár nappal később a silvertoni újság riportot készített vele. Azt nyilatkozta, hogy ezt a megpróbáltatást sohasem fogja elfelejteni. A város furcsának tűnt, kísér tetiesnek, mintha maga az ördög járt volna ott. Mindenki úgy vélte, hogy nyáron majd előkerülnek a lakosok maradványai, miután elolvadt a hó, de egyetlen csontot sem találtak. – Elég elcseszett sztori – jegyezte meg Scott. 34
– Szerinted mi történt, Lawrence? – kérdezte Emmett. – A várossal? – Igen. A professzor felsóhajtott, mintha alaposan fontolóra venné a kérdést, azután bizalmaskodó hangon megszólalt: – Ezt még sohasem mondtam el senkinek – itt Emmett és June kissé előredőlt –, de szerintem leszállt egy hatalmas űrhajó, és elrabolta őket. – Komolyan? Lawrence elmosolyodott. – Szóval csak vicceltél – mondta Emmett. – Sajnálom, de meg kell értenetek, legalább ezerszer feltették már nekem ezt a kérdést, és nem tudom a választ. Néhány félnótás valóban a földönkívüliekre vagy valamiféle természetfölötti erőre gyanakszik. – És mi a helyzet a vírusokkal? – kérdezte June. – Előfordultak súlyos vírusfertőzések az 1890-es években. De az Elveszett Város lakói számára jóval komolyabb fenyegetést jelentett az ólommérgezés, mint egy járvány, mivel az ivóvizet a hegyekben eredő patakokból nyerték. Ám ha mégis azt feltételezzük, hogy egy szupervírus áldozatai lettek, hová tűntek a maradványaik? Ha abból indulunk ki, hogy egyetlen csontot sem találtak, tulajdonképpen érthető, hogy sokan a természetfölötti magyarázatokban hisznek. – Te is? – kérdezte Emmett. – Őszintén szólva nekem is van egy elméletem, de mivel elég… nos, sajátos, még sohasem osztottam meg senkivel, és most sem áll szándékomban. Scott felállt, leakasztotta a vizespalackot a fa törzséről, és eloltotta a tüzet. A parázs sisteregve kihunyt, füst szállt fel a fák közé, és egyből hideg lett. – Sajnálom, emberek, de mindjárt reggel lesz. A többiek jó éjszakát kívántak egymásnak, aztán elindultak a sátraik felé. Csak Abigail és Lawrence maradt ülve a sötétben. Amikor a nő észrevette, hogy kettesben vannak, azonnal felállt, és elbúcsúzott: – Jó éjszakát! Lawrence az itt-ott halványan pislákoló parazsat bámulta, s közben ősz szakállát simogatta. – Maradj még egy kicsit! – kérte anélkül, hogy felpillantott volna. – Szívesen tenném, de fázom, és fáradt vagyok. – Abigail! – Igen? 35
– Én csak… – Tudom, de meg kell értened, hogy most képtelen vagyok rá. Még nem készültem fel. Az irtás, ahol letáboroztak, nagyjából ötven méter széles volt. Abigailnek megint pisilnie kellett, de nem akart kiszolgáltatott helyzetbe kerülni a sötét vadonban, ezért inkább úgy döntött, elviseli a hólyagját feszítő nyomást. Bemászott egyszemélyes sátrába, és megállapította, hogy a hálózsákja jéghideg. Belebújt, behúzta a cipzárt, majd lófarokba kötötte hosszú, fekete haját, ami bűzlött a fahasábok füstjétől. Míg eljutott a sátráig, felgyorsult a szívverése, halántékában hangosan lüktetett a vér. Amikor újra normális lett a pulzusa, tökéletes csönd vette körül. New York-i garzonlakásában az éjszaka csöndjéhez még hétvégén is hozzátartozott a szirénák vijjogása, a központi fűtés kopogása és a hűtő zúgása. Ezen a helyen a csönd olyan volt, mint a vákuum, a tökéletes üresség. Ez a csönd nyugtalanította Abigailt. Mivel sem esőre, sem hóra nem kellett számítani, a túravezetők nem feszí tették ki a vízhatlan ponyvákat a sátrak fölé. Abigail kinyújtotta a kezét, elhúzta a sátra tetején lévő cipzárt, és elakadt a lélegzete. Még sohasem látta olyannak az éjszakai égboltot, mint ahogyan most elé tárult a háromszög alakú, hálóval borított nyíláson keresztül. Szinte egymást érték a csillagok, amelyek egyszer elhalványultak, másszor felizzottak, mintha valami kozmikus tűz szikrái lettek volna. Abigail az idejét sem tudta, mikor látta utoljára őket, és fogalma sem volt, hogy ennyi van belőlük. Nem messze tőle léptek zaja susogott a fűben (Lawrence botladozva a sátra felé tartott), Abigail pedig félálomban azon töprengett, vajon az apja elégedett-e a sorsával. Kétségtelen, hogy remekül tartotta magát, de Abigail inkább arra lett volna kíváncsi, hogy boldog-e, milyen barátai vannak, és miféle nőkkel osztotta meg az életét. Mielőtt Coloradóba jött, hosszas tépelődés után rákeresett az interneten, de a Fort Lewis Főiskola honlapján lévő önéletrajzon kívül jóformán semmit sem talált. Végül úrrá lett rajta a fáradtság, a hálózsákja felmelegedett, és meghallotta a patak morajlását. Kilenc hullócsillagot számolt meg a háromszög alakú nyíláson keresztül, mielőtt álomba merült. Annak dacára, hogy az Elveszett Város lakóinak eltűnésénél érdekesebb sztorit kívánni sem lehetett volna a tábortűz mellé, Abigail számára jóval talányosabb volt a férfi, aki egyedül horkolt a sátrában, öt méterre tőle. 36
Öt
Abigail kinyitotta a szemét. A hálózsákján vékony jégréteg keletkezett azon a területen, ahol a leheletéből kicsapódó pára az éjszaka folyamán megfagyott. A többiek is mozgolódni kezdtek a sátraikban, és őszintén remélte, hogy a távoli, pattogó hang azt jelenti, valaki tüzet rakott. Bekötötte a bakancsát, és kimászott – az órája reggel 8 óra 23 percet mutatott, ami helyi idő szerint 6.23-at jelentett. A sátrakat és a füvet vastag jégtakaró borította. A lámák a közelben legelésztek. A levegő csiklandozta a torkát. Abigail könnyített magán a kedvenc kék lucfenyője mögött, azután átvágott az erdőn, és megállt a tűz mellett. Még csak Jerrod volt talpon. A férfi odanyújtott neki egy bögre gőzölgő kávét. – Kérsz bele valamit? – Feketén szeretem. A kávé erős volt és ízletes. Abigail közelebb húzódott a lángokhoz, és közben Jerrodot figyelte, aki begyújtotta a kempingfőzőt. A haja szabadon omlott a vállára. Amíg felforrt a víz, műanyag tálakba zabpelyhet öntött, azután mindegyik adaghoz kevert egy kis aszalt gyümölcsöt és reszelt csokoládét. – Hol van Scott? – kérdezte Abigail. – Emmettet ápolja. Hajnali háromkor elkezdett hányni. Valószínűleg hegyibetegsége van. Scott most vitt neki gyógyszert, és gondoskodik róla, hogy eleget igyon. Rendbe fog jönni, az ilyesmi általában hamar elmúlik. 37
– És én segíthetek valamiben? Jerrod felnézett, találkozott a pillantásuk. – Köszönöm, de egyedül is boldogulok. A férfi megpucolt két banánt, és egy svájci katonai késsel beleszeletelte a zabpehelybe. Abigail végignézte, hogyan készül el a reggelijük, s közben észrevette, hogy a férfi nyakában két dögcédula lóg. Egy órán belül tábort bontottak. Emmett gyönge volt, de kezdett rendbe jönni; a vezetők felosztották a csapat tagjai közt a hátizsákja tartalmát. Miközben felfelé kapaszkodtak, a fenyők egyre alacsonyabbak és cingárabbak lettek, a szélfútta oldalukon hiányoztak róluk az ágak, ezáltal úgy néztek ki, mint a zászlók. Az erdő lassan eltűnt, a helyét hegyi tundra váltotta fel – fekete és sárga zuzmóval borított cserjék, fűfélék és sziklák. Szorosan egymás mögött gyalogoltak, elöl Scott a lámákkal, leghátul pedig Jerrod. Jóval az erdőhatár fölött jártak, meredek sziklafalak között. A hágó felé haladva egy sziklamezőn kellett átmászniuk. A kopár talajt nagy, töredezett kövek borították, amelyek elmozdultak a súlyuk alatt, és közben furcsa, csilingelő hanggal töltötték meg a völgykatlan felső részét. Némelyik kő felülete hepehupás volt, és a mélyedésekben megállt a víz. Bakancsaik alatt fekete pókok szaladgáltak. Abigail éppen arra gondolt, hogy a körülöttük magasodó hegyek tornyokkal és kéményekkel díszített, gótikus katedrálisokra emlékeztetik, amikor valahol feljebb egy szikla elszabadult, s miközben feléjük gurult, több darabra tört. – Le a földre, hátizsákokat a fejetek fölé! – kiáltotta Scott. Mindannyian lekuporodtak. A lefelé zúduló kövek pattogtak, széttörtek és megsokszorozódtak. – Könyörgöm, könyörgöm, könyörgöm… – suttogta lehunyt szemmel Abigail. A kövek nagy többsége egy busz méretű sziklának ütközött, alig pár méterre tőlük. Újra csönd lett. A levegőben lőporszag terjengett. – Mindenki egyben van? – kiáltotta Scott.
38
Abigail felemelte a fejét. Jerrod lehunyt szemmel feküdt mellette, a foga vacogott, és egész testében remegett. A hágóhoz közeledve a sziklamező meredekebbé vált. Abigail most már a kezével is kapaszkodott. A hátára nehezedő teher állandóan kibillentette az egyensúlyából; irigyelte a lámákat magabiztos járásukért. A következő szakaszon szinte egymást érték a szirtek. – Ne kapkodjatok! – kiabálta Scott, mielőtt nekivágtak. – A mállott kőzet miatt ezen a részen bizonytalan a talaj. Ha az idegeitek felmondják a szolgálatot, azonnal szóljatok, és segítünk leküzdeni a félelmet. Arra koncentráljatok, ami fölöttetek van, és ha nem akartok lezuhanni, lehetőleg ne nézzetek le! A meredek sziklafalból kiugró peremek szélessége egy és másfél méter között váltakozott. Abigail a lépteire összpontosított, közben bal tenyerével folyamatosan a falhoz támaszkodott, hogy megőrizze egyensúlyát. Valamelyest lemaradt a többiektől. A harmadik peremen elkövette azt a hibát, hogy lenézett. Nem is sejtette, hogy ilyen magasra kapaszkodtak a sziklamezőhöz képest. Megsemmisült a felismeréstől, rohamokban tört rá a szédelgés, és bizseregni kezdett a gyomra. Megroggyant a térde, elsötétült előtte a világ, majd botladozni kezdett a szakadék felé. Jerrod elkapta a karját, és visszarántotta. A nő lerogyott a keskeny peremre. – Abigail! – Nem kapok levegőt – zihálta. Jerrod letérdelt elé. – Semmi baj, csak hiperventilálsz. Csukd be a szemed, és lélegezz mélyeket! Abigail követte a férfi utasításait. A szédülés hamarosan elmúlt, amikor kinyitotta a szemét, már nem forgott vele a világ. – Megmentetted az életem – mondta, miközben Jerrod elővett a hátizsákjából egy mászókötelet. – Mit csinálsz? – Összekötöm vele magunkat, amíg felérünk a tetőre. Lábra tudsz állni? Abigail felállt, a férfi hátulról átkarolta, és egy rögtönzött hámot kötött a combja köré. – Kérdezhetek valamit?
39
– Persze – válaszolta Jerrod, miközben a nő derekára csavarta a kötelet. – Hány éves vagy? – Harminchét. – Voltál Irakban? Jerrod éppen csomót készített, de félbehagyta a munkát, és maga felé fordította Abigailt. – Igen. Miből jöttél rá? – A hangja feszültté vált. Abigail a sziklamezőn túl csillogó tóra szegezte a tekintetét, ahol az előző nap délutánján megpihentek. – A dögcéduláidból – válaszolta. – Így már értem. Ez még nem minden. Főleg az volt gyanús, ahogyan a lezúduló kövekre rea gáltál. Néhány évvel ezelőtt Abigail írt egy cikket a Times magazinnak a poszttraumás stresszben szenvedő katonákról, amelynek kapcsán több tucat veteránnal készített interjút. Biztosra vette, hogy Jerrod is ezzel a betegséggel küzd. Ezt látta a szemében. Délben megmászták a Fűrészfog-hágót. A négyezer méter magas, szélfútta szurdokot napsütötte hegycsúcsok ölelték körül, a felszínüket borító régi hó olyan törékeny volt, mint a sókristály. Megszabadultak a felszereléseiktől, és szélvédett menedékbe húzódtak. Abigail olyan helyen állt, ahonnan lelátott a hágó túloldalára – az ötszáz méteres szakadék alján egy völgykatlan tátongott. A közelebb eső végében mintha egy bánya maradványait vélte volna felfedezni. Távolabb, talán másfél kilométerrel messzebb, rendezett sorokban sötét foltok pettyezték az erdőhatáron magasodó fákat. – Dr. Kendall! – kiáltotta Emmett. Lawrence éppen egy üreg felderítésével volt elfoglalva egy közeli sziklapárkány végében. Amikor kidugta a fejét, Emmett intett neki, hogy jöjjön közelebb. Lawrence visszasétált, és leguggolt mellé. – Mik azok a foltok odalent? – kérdezte Emmett. – Az Elveszett Város. Abigail elővette a telefonját. A készülék némi keresgélés után rácsatlakozott a hálózatra. Az anyját hívta, hogy elmesélje neki, milyen gyönyörű helyen járnak. 40
Hat
A következő órában egy meredek lejtőn ereszkedtek lefelé, és délután kettőre eljutottak az Isteni Adomány romjaihoz, amely egykor Bartholomew Packer bányája volt. A zúzómalom úgy festett, mintha egyetlen tél választaná el az összeomlástól. Oldalából meghajlott, elkorhadt deszkák álltak ki, és csupán egy, öntöttvasból készült sziklazúzója tartotta magát rendíthetetlenül a romok között. Éppen egy régi vasúti sínen haladtak, amikor az első felhők felbukkantak a nyugati égbolton. A völgyet övező, magas sziklafalak tetején lévő hófoltokból patakokban csorgott lefelé a víz, bakancsaik cuppogtak a sárban. Egy fűvel benőtt utca terült el előttük, két oldalán rozzant épületek sora koztak – az Elveszett Város romjai. A háromszáz méter hosszú Fő utca a völgy közepén húzódott végig, és a hattagú csapat egymás mellett sétált a magas álhomlokzatú házak között, amelyek közül sok összedőlt. Lawrence rámutatott az egyik épületre, amelynek hat kis erkélye volt. – Ez volt az Elveszett Város piros lámpás negyede. Azok voltak az istállók. A prostituáltak az erkélyen állva igyekeztek felhívni magukra az utcán elhaladó, potenciális ügyfelek figyelmét. – Honnan kapta a nevét a város? – kérdezte June. – Bart Packer eredetileg Reményre keresztelte, de az egyik műveltebb bányász, aki nem rajongott túlságosan ezért a magasan fekvő, világtól elzárt 41
völgyért, viccből elkezdte Elveszett Városként emlegetni, és végül ez a név ragadt rajta. – Az mi? – kérdezte Emmett, miközben egy régen összedőlt épületre muta tott az utca túloldalán. – Látjátok azt a nagy fémtárgyat? Lawrence közelebb ment, és bekukucskált a terméskövek közé. – Ez volt a fémjelző hivatal. A bányából és az aranyásóktól származó mintákat egy próbamester vizsgálta be, és ő határozta meg az arany minőségét. Az a nagy fémtárgy valószínűleg a kemence darabja lehet. Le merem fogadni, hogy ha alaposabban körülnéznénk a törmelék között, néhány régi olvasztótégelyt is találnánk. Elhaladtak a kovácsműhely előtt, amelyet csupán az elkorhadt deszkák közül kikandikáló üllőről lehetett felismerni, azután következett a táncház és a bolt, melynek cégére lezuhant a tornácra. „KÜLÖNÖS FIGYELMET FORDÍTUNK A HÖLGYEK KÉNYELMÉRE” – hirdette a felirat. Lawrence megmutatta a többieknek a gyógyszertárat, a húsboltot, a pékséget és a szíjgyártó üzletét, amelyek Abigail számára leginkább egy halom deszkához hasonlítottak. A város közepén Lawrence megállította őket. – Elérkeztünk a legfontosabb helyhez. – Rámutatott egy épületre, amelynek tartószerkezete jobbra dőlt. – A kocsma – mondta csillogó szemmel. Abigail megállapította, hogy az apja tökéletesen elemében érzi magát, miközben elkápráztat másokat a múlt eseményeivel. A munkája szemmel láthatóan gyermeki örömöt nyújtott a számára, és Abigail irigyelte, mert ő is ilyesmire vágyott. – Meg kell osztanom veletek annak a nőnek a történetét, aki 1893-ban a bárpult mögött dolgozott – folytatta Lawrence. – Jocelyn Maddoxnak hívták. Gyönyörű volt, pimasz, és nem mellesleg egy fekete özvegy. Huszonöt éves koráig három gazdag férje volt, és mindegyik különös körülmények között halt meg. Az utolsónak a családja gyanút fogott, és leleplezték, hogy Jocelyn szép lassan megmérgezte a férfit arzénnal. A nő elmenekült Arizonából, és éppen ezen a helyen kötött ki. Mély benyomást tett a helybéliekre. A férfiak imádták, mert olyan volt, mint ők: vicces, érdes hangú és rendkívül szabadszájú. 1893 novemberében egy talajkutató érkezett a városba Arizonából, aki felismerte Jocelynt, és közölte Curtice seriffel, hogy egy körözés alatt álló
42
gyilkos dolgozik a kocsmában. A történet igaznak bizonyult, Ezekiel kénytelen volt letartóztatni a nőt. Ki akarták adni, hogy végrehajthassák rajta az akasztás általi halálbüntetést, de leesett a hó, ezért úgy döntöttek, hogy a telet még az Elveszett Városban tölti, tavasszal pedig átszállítják Arizonába. Mivel a fél város szerelmes volt belé, nem dugták börtönbe, hanem odaláncolták a bárpulthoz, és folytatta a kiszolgálást a seriffhelyettes állandó felügyelete mellett. Természetesen az ítéletet sohasem hajtották végre rajta, mivel karácsony napján ő is eltűnt a többi lakossal együtt. Elsétáltak a város széléig, ahol az épületek elfogytak. Távolabb, egy lucfenyőkkel benőtt emelkedő tetején magasodott a templom. A bejáratnál lévő aprócska, düledező harangtorony kivételével mindenhol beszakadt rajta a tető. A torony tetején egy elferdült kereszt sziluettje rajzolódott ki a sötétedő égbolton. June megtorpant. – Mi a baj, drágám? – kérdezte tőle Emmett. – Semmi, csak… hasonló energiát érzek, mint a Roanoke-szigeten. – Miről beszéltek? – kérdezte Abigail. – Az Elveszett Kolóniáról. Az 1500-as években egy egész település tűnt el nyomtalanul Észak-Karolina partjainál. Semmi sem maradt utánuk, csupán három betű egy fába vésve: KRI. A többség úgy vélte, hogy a rövidítés a kroatán indiánokra utal, akik valószínűleg megtámadták a telepeseket. Néhány évvel ezelőtt ott is végeztünk kutatómunkát, de itt még erősebb az energia. – Miféle energia? – tudakolta Abigail. June feléje fordult; a tekintetéből, amely annyira kedvesnek tűnt egy nappal korábban, amikor először találkoztak Durangóban, most zavarba ejtő komolyság áradt. – Ezen a helyen valami borzalmas dolog történt. Abigail képtelen volt elfojtani a mosolyát. – Mi az? – kérdezte June. – Sajnálom – kuncogott zavartan. – Szóval egy szkeptikussal van dolgunk. – Attól tartok. Nézzétek, alapvetően nincs kifogásom… – Semmi baj – vágott a szavába Emmett. – Értékelem az őszinteséged. Az emberek többsége leereszkedően bánik velünk, és úgy tesz, mintha
43
belemenne a játékba. Mivel te cikket írsz a munkánkról, remélem, annyit legalább megteszel, hogy igyekszel megszabadulni az előítéleteidtől. – Megígérem, hogy így lesz. A város szélén ütöttek tábort. Abigail bemászott a sátrába, elaludt, majd amikor felébredt, sötétség fogadta, és hideg. Talált egy pár kesztyűt a hátizsákja felső rekeszében, felhúzta, és kimászott. A hegycsúcsok fölött sűrű, sötét felhők kavarogtak. Scott a lámák mellett ült a fűben, és a rádiót hallgatta. Lawrence a sátra ajtajában egy rongyos jegyzetfüzetet lapozgatott a fejlámpája fényénél. Abigail leült a fűbe Jerroddal szemben, aki deszkákat rakott a tűzre. – Jerrod – szólította meg a férfit, mire az felkapta a fejét. – Szerinted is baromság ez az egész? – Mire gondolsz? Abigail az állával June és Emmett felé bökött. A házaspár valamivel távolabb lehajtott fejjel, meditatív pózban térdelt a fűben, arccal a szellemváros felé. – Fogalmam sincs. Kevésbé dilisek, mint gondoltam. Abigail levette a kesztyűjét, kezét a lángok felé nyújtotta. A szellemváros körvonalai kísértetiesnek hatottak az alkonyi félhomályban. Scott odasétált a tűzhöz, kisvártatva Lawrence, Emmett és June is csatlakozott hozzájuk. – Mi újság? – kérdezte Jerrod. – Meghallgattam az időjárás-jelentést… Nem túl biztató a helyzet. – Ugye csak viccelsz? – kérdezte Lawrence. – Ennek a szezon eleji viharnak Új-Mexikó fölött kellett volna áthaladnia, de úgy tűnik, északabbra húzódott. Nem lesz különösebben hideg, de kétezer-ötszáz méter fölött havazni fog. Mint tudjátok, az Elveszett Város háromezer-háromszáz méteren fekszik. – Mennyi havat jósolnak? – kérdezte Lawrence. – Körülbelül egy métert. Már érvényben vannak a téli viharjelzések. Elvileg ma este ér ide. – És ez mit jelent? – kérdezte June. – Azt, hogy össze kell pakolnunk, és minél hamarabb el kell érnünk az ösvényt. Jerrod felkapta a fejét. – Ezt nem mondhatod komolyan… 44
– Pedig komolyan mondom. – Azt akarod, hogy sötétben másszunk vissza? – Lehet, hogy csak félútig fogunk eljutni, de még így is jobban járunk, mintha derékig érő porhóban kellene megtennünk mind a harminc kilométert. – Nem tudhatod biztosan, hogy ennyire komoly lesz a vihar. – Az ellenkezőjében sem lehetek biztos. Jerrod ránézett Emmettre. – Csinos kis summát fizettetek azért, hogy lefényképezhessétek a várost, és hogy Lawrence körbevezessen benneteket… – Mi a francot művelsz? – kérdezte Scott. – Az ügyfelünkkel tárgyalok. Talán neki kellene… – Az én ügyfelemmel tárgyalsz. Ha nem vetted volna észre, nekem dolgozol, cimbora. – El kell indulnunk? – kérdezte Emmett. – Ha ez a vihar komolyra fordul, nem lesz könnyű kikecmeregni innen – válaszolta Scott. – Nem hoztunk magunkkal hótalpakat, sem síléceket. Próbáltatok már egyméteres hóban gyalogolni? – Majd ők eldöntik, hogy mit akarnak, Scott – tiltakozott Jerrod. Társa vetett rá egy pillantást, azután ismét Tozerék felé fordult. – A magam részéről azt javaslom, hogy húzzunk el innen a pokolba, de ha inkább úgy döntötök, hogy várjuk ki a végét, akkor nem fogok vitatkozni. Te mit gondolsz, Lawrence? – Az ő pénzük, az ő engedélyük, az ő döntésük. Emmett ránézett a feleségére, azután ismét Scottra. – Idén nem lesz több esélyünk lefotózni az Elveszett Várost? – Nem. Lassan véget ér a szezon, és az is csoda, hogy eddig nem esett le a hó. Ha most elmegyünk, egészen júniusig nem tudunk visszajönni, de az is lehet, hogy júliusig kell várnunk. Attól függ, mennyire lesz kemény a tél. Ráadásul az sem biztos, hogy újra megkapjátok az engedélyt. – Te mit gondolsz, drágám? – kérdezte Emmett a feleségét. A hirtelen beállt csöndben Abigail a sötéten hömpölygő felhőket figyelte, amelyek átbuktak a völgyet ölelő sziklafalak fölött, és úgy zúdultak le a szellemvárosra, mint a lavina. June a férjére nézett, és bólintott. – Vállaljuk a kockázatot – közölte Emmett. Ezalatt az Elveszett Város eltűnt a ködben. 45
