OLIVER BOWDEN Árulás
Prológus Nem ismertem. Nem igazán. Azt hittem, hogy igen, de csak a naplója elolvasása után jöttem rá, hogy valójában sosem ismertem. És most már késı. Késı elmondani, hogy félreismertem. Késı elmondani neki, hogy sajnálom.
I. RÉSZ Részletek Haytham E. Kenway naplójából
1735. december 6. I
Tegnapelıtt a tizedik születésnapomat kellett volna megünnepelnem Queen Anne’s Square-i otthonomban. Ám a születésnapom eseménytelenül múlt el, nem volt semmilyen ünneplés, csak temetések, és a kiégett házunk most olyan, mint egy üszkös, rothadó fog a Queen Anne’s Square magas, fehér téglás épületei között. Egyelıre az egyik, apa tulajdonában álló házban lakunk Bloomsburyben. Szép hely, és bár a család el van keseredve, az életünk romokban hever, legalább ezért hálásak lehetünk. Itt tartózkodunk, sokkos állapotban, a semmiben lebegve, mint megannyi felkavart szellem, amíg nem döntenek a sorsunk felıl. A tőzvész felfalta a naplóimat, így hát ez most olyan, mintha elölrıl kezdeném. Ha pedig így van, valószínőleg az a helyes, ha elıször a nevemet írom le — Haytham. Arab név egy angol fiúnak, aki Londonban lakik, és a születésétıl kezdve egészen két nappal ezelıttig idillben élt, elszigetelve attól a borzalomtól, ami a város más részeire telepedett. A Queen Anne’s Square-rıl csak a folyó felett lebegı ködöt és füstöt láttuk, és mint mindenki más, szenvedve tőrtük a bőzt, amelyet csak úgy tudnék leírni, mintha „megázott lovakat” kellene szagolnunk, ám nem kellett átgázolnunk a bırcserzık és a mészárosok büdös szemetén és a földön fekvı állatokon és embereken. Az olyan kórok elıretörését sürgetı bőzös folyamon, mint a vérhas, a kolera, a polió... — Jól takarózzon be, Haytham úrfi, különben elkapja magát a feneség. A mezıkön át Hampsteadbe vezetı sétáinkon a dadáim félrehúztak azoktól a szerencsétlenektıl, akiket köhögés rázott, és eltakarták a szememet, ha nyomorék gyerekekkel találkoztunk. Mindenekelıtt a betegségtıl tartottak. Gondolom, azért, mert a betegséggel nem lehet vitatkozni, nem lehet megvesztegetni vagy fegyverrel fenyegetni, és nem tiszteli sem a gazdagságot, sem a rangot. Kérlelhetetlen ellenség. És persze figyelmeztetés nélkül támad. Ezért hát minden este alaposan ellenırizték, hogy nem mutatkoznak-e rajtam a kanyaró vagy a himlı jelei, majd jelentették anyámnak, hogy jó egészségnek örvendek, amikor bejött hozzám jóéjtpuszit adni. A szerencsések közé tartoztam, igen, akiknek volt édesanyjuk, akitıl puszit kaphattak, és volt apám is, aki szeretett engem és Jennyt, a féltestvéremet, aki beszélt nekem a gazdagokról és a szegényekrıl, aki tudatosította bennem, hogy milyen jó a sorsom, és arra ösztönzött, hogy mindig gondoljak másokra is, és aki tanítókat és cselédeket alkalmazott a neveltetésemre és a kiszolgálásomra, hogy erkölcsös és értékes férfivá nıjek fel. A szerencsések egyike voltam. Nem úgy, mint azok a gyerekek, akiknek a mezın, a gyárban vagy a
kéményekben kell dolgozniuk. Néha azonban elgondolkoztam azon, hogy azok a gyerekek vajon kikkel barátkoztak. Persze eszembe sem jutott, hogy irigyeljem tılük az életüket, amikor az enyém oly sokkal kényelmesebb volt — de ezt az egyet valóban irigyeltem tılük: a barátaikat. Nekem nem volt egy sem, ahogy korban hozzám közel álló testvérem sem, ami pedig a barátkozást illeti, nos, hát félénkségem meggátolt benne. Ráadásul jelentkezett egy másik problémám is, ami akkor derült ki, amikor még csak ötéves voltam. Egy délután történt. A Queen Anne’s Square házait szorosan egymás mellé építették, így hát gyakran láttam a szomszédainkat vagy magán a téren, vagy pedig a hátsó udvarukon. Az egyik oldalunkon lakó családban négy lány volt, közülük kettı nagyjából korombeli. Úgy éreztem, mintha órákat töltenének az ugrókötelezéssel vagy a szembekötısdivel a kertjükben, és gyakran hallottam a hangjukat, amikor a tanulószobában ültem házitanítóm, az öreg, sőrő ısz szemöldökő Mr. Fayling árgus szeme elıtt, aki az orrát turkálta, majd gondosan tanulmányozta, amit az orrlyuka mélyébıl elıásott, mielıtt lopva meg is ette. Azon a délutánon az öreg Mr. Fayling kiment a szobából. Megvártam, amíg elhalnak a léptei, majd felálltam az összeadások mellıl, az ablakhoz siettem, és kibámultam a szomszédos ház udvarára. A családot Dawsonéknak hívták. Mr. Dawson parlamenti képviselı volt. Ezt apámtól tudom, aki alig tudta leplezni a mérgét, ha róla beszélt. Magas fal vette körbe a kertjüket, amelynek egy része a fák, a bokrok és a virágzó lombok dacára látható maradt a tanulószobám ablakából, így figyelhettem odakint a Dawson lányokat. Ezúttal a változatosság kedvéért ugróiskolát játszottak, és pallamaglióhoz használt ütıkbıl rakták ki a pályát, bár nem úgy néztek ki, mint akik nagyon komolyan veszik a dolgot: a két idısebb valószínőleg próbálta megtanítani a kisebbeknek a játék finomságait. Lófarkak és rózsaszín, győrött ruhák ugráltak, a lányok kiabáltak és nevetgéltek, idınként egy felnıtt hangját is hallottam, valószínőleg egy cselédét, akit eltakart a szemem elıl egy mélyebbre hatoló faág. Egy idıre gazdátlanul maradtak a számtanpéldáim, amíg néztem, ahogy játszanak, amikor hirtelen, mintha megérezte volna, hogy figyelem, a kisebbek egyike, aki vagy egy évvel lehetett fiatalabb nálam, felnézett, meglátott az ablakban, és a tekintetünk találkozott. Ijedtemben nyeltem egyet, majd nagyon tétovázva felemeltem az egyik kezemet, és integettem neki. Meglepıdve láttam, hogy visszamosolyog. Aztán meg egyszerre csak szólt a nıvéreinek, mire mind a négyen odagyőltek, izgatottan nyújtogatták a nyakukat, és eltakarták a szemüket, hogy árnyékolják a naptól, és benézhessenek a tanulószobám ablakán, ahol múzeumi kiállítási tárgyként álltam — csakhogy mozgó tárgyként, aki integetett és enyhén elpirult zavarában, de még így is átérezte a puha, meleg ragyogását valami olyasminek, ami barátság lehetett volna. Ami azonban azonnal el is párolgott abban a pillanatban, hogy a pesztrájuk elılépett a fa árnyékából, mérgesen felnézett az ablakomra — kétséget sem hagyva felıle, hogy kukkolónak vagy még annál is rosszabbnak tart —, majd gyorsan kiterelte a lányokat a látókörömbıl.
Azt a pillantást láttam már korábban, és láttam még késıbb is, a téren vagy hátul, a mezıkön. Mondtam, ugye, hogy a dadáim milyen messzire elkerültették velem a rongyos szerencsétleneket? Más dajkák pedig ugyanígy tartották távol tılem a rájuk bízott gyerekeket. Igazából sosem gondolkoztam el azon, hogy miért. Nem kerestem az okát, mert... Nem tudom, mert nem volt miért okokat keresni, ez egyszerően csak így történt, és nem volt mivel összehasonlítanom.
II
Amikor hatéves lettem, Edith megajándékozott egy kupac vasalt ruhával és egy pár ezüstcsatos cipıvel. Elıléptem a paraván mögül az új, csillogó csatos cipımben, mellényben és zakóban, mire Edith behívta az egyik szolgálólányt, aki azt mondta, hogy apám kiköpött mása vagyok, ami persze az egésznek a célja volt. Késıbb szüleim is eljöttek megnézni, és esküdni mertem volna, hogy apa szeme kissé elfátyolosodott, anya pedig egyáltalán nem tettette magát, hanem sírva fakadt a gyerekszobában, és addig törölgette a szemét, amíg Edith oda nem adott neki egy zsebkendıt. Ahogy ott álltam, felnıtt és tanult embernek éreztem magamat, miközben ismét elöntötte arcomat a pír. Arra gondoltam, hogy vajon a Dawson lányok az új ruhámban elıkelı úriembernek tartanának-e. Sokszor gondoltam rájuk. Néha megpillantottam ıket az ablakból, ahogy szaladgáltak a kertjükben, vagy ahogy kocsiba terelték be ıket a házak elıtt. Úgy véltem, egyszer láttam egyiküket felpillantani, de ha észre is vett engem, ezúttal elmaradt a mosoly és az integetés, csak a pesztra arckifejezésének az árnyéka köszönt vissza, mintha az irántam való rosszallást valami titkos tudásként adták volna tovább. Tehát az egyik oldalunkon Dawsonék laktak, azok az elérhetetlen, lófarkas, ugrókötelezı Dawsonék, a másikon pedig Barrették. Nekik nyolc gyerekük volt, fiúk és lányok vegyesen, bár ıket is ritkán láttam — ahogy Dawsonékkal, a találkozásaink velük is arra korlátozódtak, hogy láttam ıket beszállni a kocsiba, vagy csak távolról, a mezıkön. Aztán egy napon, nem sokkal a nyolcadik születésnapom elıtt, éppen a kertben voltam, egy botot húzogattam végig a magas elválasztófal omladozó vörös tégláin. Idınként megálltam felfordítani egy követ a botommal, és megvizsgáltam az alóla elısietı rovarokat — ászkákat, százlábúkat, hosszú testüket nyújtogatva tekergı férgeket —, amikor a házunkat a Barrettékével összekötı átjáró ajtajához értem. A nehéz kaput hatalmas, rozsdás fémlakat zárta le, amely úgy nézett ki, mintha évek óta nem nyitották volna ki. Egy ideig bámultam, méregettem a lakat súlyát a tenyeremben, amikor egyszer csak suttogó, sürgetı fiúhangot hallottam. — Figyelj, te! Igaz az, amit az apádról beszélnek? A kapu túloldaláról jött, bár eltartott egy pillanatig, mire rájöttem — addig
döbbenten, szinte félelemtıl dermedten álltam egy helyben. Aztán majdnem kiugrott a szívem a helyérıl, amikor megláttam, hogy egy szem fixíroz az ajtóba vájt lyukon át. És megismételte a kérdését. — Gyerünk már, bármikor hívhatnak! Igaz, amit az apádról mondanak? Miután megnyugodtam, lehatoltam, hogy a szemem egy vonalban legyen a lyukkal. — Ki az? — kérdeztem. — Én, Tom, a szomszédból. Tudtam, hogy Tom a legfiatalabb a családban, nagyjából egykorú velem. Hallottam, hogy ezt a nevet szólongatják. — Te ki vagy? — kérdezte. — Mármint mi a neved? — Haytham — válaszoltam, és arra gondoltam, hogy talán Tom lehet az új barátom. A szemgolyója legalábbis barátságos volt. — Fura egy név. — Arab. Azt jelenti, hogy „fiatal sas”. — Hát, így már érthetı. — Mi az érthetı? — Hát, nem is tudom. Valahogy csak érthetı. És csak egymagad vagy? — És a nıvérem — válaszoltam. — Meg anya és apa. — Elég kicsi egy család. Bólintottam. — Figyelj — sürgetett megint. — Igaz, vagy nem igaz? Az apád tényleg az, aminek mondják? És eszedbe ne jusson hazudni! Látom a szemedet, tudod. Azonnal rájövök, ha hazudsz. — Nem fogok hazudni. Még azt sem tudom, hogy mit mondanak róla, meg azt sem, hogy kik azok, akik mondják. Ugyanebben a pillanatban elfogott egy furcsa és nem igazán kellemes érzés, miszerint létezik valahol egy elképzelés arról, hogy mi a „normális”, és hogy mi, a Kenway család tagjai, nem tartozunk ebbe a kategóriába. Talán a szemgolyó tulajdonosa kihallhatott valamit a hangomból, mert gyorsan hozzátette: — Elnézést... Sajnálom, ha esetleg valami illetlenséget mondtam. Egyszerően csak érdekel, ennyi az egész. Tudod, járja egy szóbeszéd, és ha az igaz, az rettenetesen izgalmas lenne... — Miféle szóbeszéd? — Butaságnak fogod tartani. Felbátorodva közelebb nyomultam a lyukhoz, és ránéztem, egyik szemgolyó a másikba. — Mit akarsz mondani? Mit mondanak apáról? Pislantott. — Azt mondják, hogy régebben... Hirtelen zaj hallatszott a háta mögül, és egy mérges férfihang a nevén szólította. — Thomas! A megdöbbenéstıl hátrahıkölt.
— Ó, a csudába! — suttogta gyorsan. — Mennem kell, hívnak. Remélem, majd találkozunk! Azzal elment, és én ott maradtam, azon tőnıdve, hogy mit akarhatott mondani. Miféle szóbeszéd? Miket beszélnek rólunk, a kicsi családunkról? Ám ekkor eszembe jutott, hogy jobb lesz indulnom. Már majdnem dél volt, a fegyverforgatás oktatásának ideje.
1735. december 7. I
Láthatatlannak érzem magamat, mintha megakadtam volna valahol, a múlt és a jövı közötti semmiben. Körülöttem a felnıttek feszült beszélgetéseket folytatnak. Az arcuk megnyúlt, a hölgyek sírnak. A kandallókat folyamatosan táplálják, persze, de a ház üres, attól a kevéstıl eltekintve, amit az ingóságaink közül ki tudtunk menteni a kiégett kúriából, és állandóan fázunk. Odakint elkezdett hullani a hó, míg idebent a bánat meg a csontjainkat is megfagyasztja. Mivel nem nagyon tudok mást csinálni a naplóíráson kívül, reméltem, hogy sikerül tovább mesélnem életem eddigi történetét, de úgy tőnik, több a mondanivalóm, mint kezdetben hittem, és persze más fontos teendık is adódtak. Temetésekre kellett menni. Tegnap Edithére. — Biztos a hírben, Haytham úrfi? — kérdezte Betty korábban, homlokát az együttérzés ráncolta, a szeme fáradtan nézett. Éveken át segített Edithnek; amióta csak az eszemet tudom. Ugyanúgy leverte a gyász, mint engem. — Igen — válaszoltam. Mint mindig, az öltönyömet viseltem, és a mai napon fekete nyakkendıt is. Edith egymagában volt, így hát a túlélı Kenwayk és a személyzet győlt össze a halotti torra az alagsorban, ahol sonkát, sört és süteményt szolgáltak fel. Amikor végeztünk, a temetkezési cég emberei, akik addigra már eléggé ittasak voltak, feltették a testét a halottas szekérre, hogy elszállítsák a kápolnába. Mi a gyászmenetet képezı kocsikban foglaltunk helyet. Elfértünk kettıben. Utána visszavonultam a szobámba, hogy folytassam a történetemet...
II
Pár nappal azután, hogy beszéltem Tom Barrett szemgolyójával, még mindig foglalkoztatta az elmémet, amit mondott. Így hát egyik reggel, amikor egyedül voltam Jennyvel a nappaliban, eldöntöttem, hogy megkérdezem tıle. Jenny. Én még nyolc sem voltam, ı meg huszonegy, és annyi volt a közös bennünk, mint a szenesemberben és bennem. Illetve valószínőleg még kevesebb, ha jobban belegondolok, hiszen a szenesember legalább ugyanúgy szeretett nevetni, mint én, míg Jennyt még csak mosolyogni is alig láttam, nemhogy nevetni. Csillogó fekete haja volt, a szeme sötét és... „álmatag”, mondanám én, bár
másoktól a „merengı” jelzıt hallottam rá, és az egyik hódolója odáig ment, hogy „fátyolos tekintetőnek” nevezze, akármit jelentsen ez. Jenny kinézete kedvelt társalgási témának számított. Igazi szépség, legalábbis sokan mondták annak. De az én szememben nem. Nekem egyszerően csak Jenny volt, aki olyan gyakran utasított el, ha játszani szerettem volna vele, hogy már réges-rég feladtam, akire mindig úgy emlékszem, hogy egy magas támlás székben ülve a fejét a varrása vagy a hímzése felé hajtja — tudom is én, mit csinált a tővel és a cérnával. És mogorva volt. Még hogy „fátyolos tekintet”, ahogy a hódolói mondták. Én ezt mogorvaságnak nevezem. Az a helyzet, hogy bár vendégszerepnél alig játszottunk többet egymás életében, mint két hajó, amely ugyanazt a kis kikötıt kerülgeti, de sosem létesít egymással kapcsolatot, ugyanaz volt az apánk. És Jenny, mivel tizenkét évvel volt idısebb nálam, többet tudott róla, mint én. Így bár már évek óta hallgatnom kellett tıle, hogy túl buta vagy túl fiatal vagyok ahhoz, hogy megértsem — vagy túl buta és túl fiatal, sıt egyszer még túl alacsonynak is nevezett, ki tudja, mit értett ezen —, néha mégis megpróbáltam beszélgetni vele. Nem tudom, miért, hiszen, mint mondtam, ettıl sosem lettem okosabb. Talán azért, hogy bosszantsam. De ezen konkrét alkalommal, csupán pár nappal a Tom szemgolyójával folytatott társalgást követıen, azért tettem, mert ıszintén kíváncsi voltam rá, hogy mire akart kilyukadni Tom. Így hát feltettem neki a kérdést. — Miket beszélnek rólunk az emberek? Színpadiasan sóhajtott, és felnézett a kézimunkájából. — Hogy érted ezt, kis taknyos? — kérdezett vissza. — Szó szerint... miket beszélnek rólunk az emberek? — Pletykákra gondolsz? — Mondjuk. — És mit érdekelnek téged a pletykák? Nem vagy te ehhez még túl... — Mert érdekelnek — vágtam közbe, még mielıtt odaértünk volna, hogy túl fiatal, túl buta vagy túl alacsony vagyok. — Tényleg? De miért? — Valaki mondott valamit, ennyi az egész. Letette a kézimunkáját, bedugta a szék párnája mellé, a lábához, és lebiggyesztette az ajkát. — Kicsoda? Ki mondta, és mit mondott? — Egy fiú, a kerti kapunál. Azt mondta, hogy a mi családunk furcsa, és hogy apa... — Mi van apával? — Az nem derült ki. Elmosolyodott, és ismét kézbe vette a hímzését. — És ettıl elgondolkodtál, mi? — Hát te is elgondolkodtál volna, nem? — Én már tudok mindent, amit tudnom kell — jelentette ki dölyfösen és azt mondom neked, hogy cseppet sem érdekel, mit beszélnek rólunk a szomszédban.
— Hát akkor meséld el nekem. Mit csinált apa, mielıtt megszülettem? Jennyvel néha elıfordult, hogy mosolygott. Olyankor, amikor fölényben volt, amikor némi hatalmat gyakorolhatott mások felett — különösen akkor, ha az a valaki más én voltam. — Majd megtudod — válaszolta. — Mikor? — A megfelelı idıben. Elvégre te vagy az örököse. Hosszú idın át hallgattunk mindketten. — Hogy érted azt, hogy az „örököse”? — kérdeztem. — Mi a különbség kettınk között? Jenny sóhajtott. — Nos, egyelıre nem sok, kivéve, hogy te kapsz leckéket fegyverforgatásból, én meg nem. — Te nem? — jobban belegondolva én ezzel tisztában voltam, és feltehetıen már elmerengtem azon, hogy én miért járok kardórákra, miközben ı hímezni tanul. — Nem, Haytham, én nem tanulok fegyverforgatást. Ahogy egyetlen gyerek sem, Haytham, legalábbis Bloomsburyben nem, sıt talán egész Londonban sem. Csak te. Nem mondták még neked? — Mit? — Hogy ne szólj errıl senkinek. — De igen, de... — Nos, elgondolkodtál már valaha azon, hogy miért nem szabad errıl beszélned? Talán igen. Talán legbelül mindig is tudtam. Nem szóltam semmit. — Hamarosan megtudod, hogy mi vár rád. Az életünket elıre megtervezték, emiatt nem kell aggódnod. — És akkor neked mit terveztek? Gúnyosan felhorkantott. — Nem a „mit terveztek nekem” a jó kérdés. Pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy „kit terveztek nekem”. — Volt valami a hangjában, amit valójában csak sokkal késıbb értettem meg, és ahogy ránéztem, tudtam, hogy jobb nem kérdezısködni tovább, különben még belém szúrja azt a kötıtőt. De amikor végül letettem a könyvet, amit olvastam, és kimentem a nappaliból, tisztában voltam azzal, hogy bár szinte semmit sem tudtam meg apámról és a családunkról, valamit igenis megtudtam Jennyrıl: azt, hogy miért nem mosolyog soha, miért olyan ellenséges velem mindig. Azért, mert látta a jövıt. Látta a jövıt, és tudta, hogy nekem kedvez, azon egyszerő okból, hogy hímnemőnek születtem. Sajnálhattam volna. Sajnáltam is volna — ha nem lett volna olyan durcás. Újonnan szerzett tudásom birtokában azonban a másnapi fegyverforgatás különleges izgalommal járt. Tehát senki mást sem oktattak a fegyverek használatára, csak engem. Hirtelen úgy éreztem magamat, mint aki tiltott gyümölcsbe harapott, és a tény, hogy az apám volt a tanárom, csak még ízletesebbé tette azt. Ha Jennynek igaza van, és valami küldetésre készítenek fel, ahogy más fiúkat a papi hivatásra, vagy a kovács-, mészáros- vagy ácsmesterségre, akkor jó. Ez nekem tökéletesen
megfelelt. Senki másra nem néztem fel annyira az egész világon, mint apára. Az a gondolat, hogy átadja nekem a tudását, egyszerre megnyugtató és izgató is volt. És hát persze az egésznek köze volt a kardozáshoz. Mi többet kívánhatna egy fiú? Visszatekintve tudom, hogy ettıl a naptól kezdve lelkesebb és elkötelezettebb tanítvánnyá váltam. Mindennap délben vagy estebéd után, apa napi beosztásától függıen, találkozónk volt ott, amit mi edzıteremnek hívtunk, de valójában játékterem volt. És itt kezdett fejlıdni a vívóképességem. A támadás óta nem edzettem. Egyáltalán nem volt kedvem felemelni a pengét, de tudom, hogy ha majd megteszem, az a terem jelenik meg a képzeletemben a sötét, tölgyfa burkolatú falaival, a könyvespolcaival és a letakart biliárdasztallal, amelyet félretoltak, hogy több legyen a helyünk. És ott állt apám, vidám, éles, de kedves szemével, aki mindig mosolygott, és mindig biztatott: védés, visszaszúrás, lábmunka, egyensúly, figyelem, megelızés. Mantraként ismételte ezeket a szavakat, volt, hogy az egész óra alatt nem is mondott mást, csak ezeket a parancsokat kiáltotta, bólintott, ha jól csináltam, a fejét rázta, ha rosszul, néha megállt, kisimította a haját az arcából, és visszalépett hozzám, hogy beigazítsa a karomat és a lábamat. Számomra ezek — voltak — a fegyverforgatás tanulásának a képei és hangjai: a könyvespolcok, a biliárdasztal, apám mantrái és a csattogó... Fa. Igen, fa. Fakardokat használtunk az edzéshez, nagy bánatomra. Az acélra majd késıbb térünk rá, mondta, akárhányszor panaszkodtam.
III
A születésnapom reggelén Edith különösen kedves volt hozzám, és anya gondoskodott róla, hogy a kedvenceimbıl álljon a születésnapi reggelim: szardínia mustármártással és friss kenyér a saját kertünkben termı cseresznyébıl készült lekvárral. Habzsolás közben elkaptam Jenny gunyoros tekintetét, de nem törıdtem vele. A nappaliban folytatott beszélgetésünk óta valahogy kevésbé volt érezhetı az a kevéske hatalma, amivel rendelkezett felettem. Azelıtt lelkemre vettem volna a gúnyolódását, talán kicsit ostobának és zavartnak éreztem volna magamat a születésnapi reggeli miatt. De aznap nem. Visszagondolva, talán a nyolcadik születésnapomon kezdtem fiúból férfivá válni. Tehát nem, nem törıdtem Jenny lebiggyesztett ajkával vagy a malacszerő hangokkal, amelyeket lopva adott ki magából. Csak anyát és apát néztem, akik pedig csak engem néztek. A testbeszédükbıl, az apró szülıi jelekbıl, amelyeket az évek során ellestem, tudtam, hogy valami más is következik, hogy a születésnapi élvezeteknek ezzel még nincs végük. És így is lett. Az étkezés végén apám bejelentette, hogy este a White’s Chocolate House-ba megyünk a Chesterfield
Streeten, ahol Spanyolországból importált kakaótömbökbıl készítik a forró csokoládét. Késıbb Edith és Betty sürgölıdött mellettem, a legszebb ruhámat adták rám. Aztán négyesben beszálltunk egy kocsiba a ház elıtti járdán, ahonnan lopott pillantást vetettem a szomszédaink ablakára, hátha a Dawson lányok vagy Tom és a testvérei az üveghez tapasztják az arcukat. Reméltem, hogy úgy van. Reméltem, hogy látnak most. Látnak minket, és azt gondolják: „Ott vannak a Kenwayék, elmennek valahova estére, mint egy rendes család.”
IV
A Chesterfield Street környéken nagy volt a zsongás. Sikerült pont a White’s elıtt megállnunk a kocsival, ahol kinyitották nekünk az ajtót, és gyorsan lesegítettek, majd bevezettek minket a zsúfolt utcán át. Még ezen a rövid gyalogúton is, a kocsi és a csokoládézó menedéke között jobbrabalra nézegettem, és megláttam egy keveset London harapós természetébıl: egy döglött kutyát a csatornaárokban, egy korlát mellett öklendezı nyomorultat, virágárusokat, koldusokat, részegeket, az utcán felbugyogó sárfolyóban tocsogó utcakölyköket. És aztán odabent voltunk, füst, sör, parfüm és persze kakaó tömény illata fogadott minket zongorajáték és hangosan beszélı emberek lármája közepette. Mindenki játékasztalok fölé görnyedt, és kiabált. A férfiak hatalmas kupákból kortyolták a sört — és a nık is. Néhányuknál láttam forró csokoládét és süteményt. Láthatólag mindenki nagyon izgatott volt. Apára néztem, aki hirtelen megtorpant, éreztem, hogy mennyire kényelmetlen számára a helyzet. Egy pillanatra attól tartottam, hogy egyszerően sarkon fordul és távozik, mielıtt ráesett a pillantásom egy úriemberre, aki felemelte a sétapálcáját. Fiatalabb volt apánál, lazán mosolygott, még a termen át is látszott a kacsintása, felénk hadonászott a bottal. Aztán apa hálás intéssel jelezte, hogy észrevette, és a terem túloldalára vezetett minket, az asztalok közön átpréselıdve, kutyákon és egy két gyereken is átlépve, akik a tivornyázók lábainál lekuporodva feltehetıen azt lesték, hogy nem esik-e le valami a játékasztaloktól, legyen az süteménydarab vagy pénzérme. Végre odaértünk a sétapálcás úriemberhez. Ellentétben apával, akinek a haja zilált volt, éppen csak hogy hátrafogta egy csomóban, az ı fejét rizsporos paróka díszítette, amelynek a hátsó felét egy fekete selyemzacskó tartotta meg, valamint mélyvörös szalonkabátot viselt. Egy biccentéssel üdvözölte apát, majd felém irányította a figyelmét, és túlzó módon meghajolt elıttem. — Jó estét, Haytham úrfi, gondolom, még sok ilyen boldog születésnapot illik kívánni önnek. Lenne olyan kedves emlékeztetni a korára? A tartásából látom, hogy igencsak érett gyermek. Tizenegy éves? Netán tizenkettı? Miközben ezeket mondta, a vállam felett kacsintva mosolygott, anyám és apám
pedig elismerıen kuncogott. — Nyolcéves vagyok, uram — pöffeszkedtem büszkén, miközben apám elintézte a bemutatkozást. Az úriember neve Reginald Birch volt, apám egyik fı vagyonkezelıje, és Mr. Birch azt mondta, hogy nagy örömére szolgál megismerni engem, majd anyámat mély meghajlással üdvözölte, és megcsókolta a kézfejét. Figyelmét ezután Jenny felé fordította, megfogta a kezét, lehajtotta a fejét, és ajkával illette. Tudtam már annyit a világról, hogy felismerjem, amit csinál, udvarlás, és gyorsan apára pillantottam, azt várva, hogy közbe fog lépni. Ám ehelyett azt láttam, hogy anya és ı is örömmel telve nézi, bár Jennynek falfehérré vált az arca, és az is maradt, miközben a csokoládézónak egy hátsó, elkülönített terméhez vezettek és leültettek minket, Jennyt és Mr. Birchöt egymás mellé, és a White’s személyzete sürgölıdni kezdett körülöttünk. Én ott maradtam volna egész éjjel, hogy megtöltsem magamat forró csokoládéval és süteményekkel, amelyekbıl bıséges mennyiséget hoztak az asztalunkhoz. Apa és Mr. Birch láthatólag élvezte a sörivást. Így aztán végül anya volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy távozzunk — még mielıtt megárt nekem vagy nekik —, és kiléptünk az éjszakába, amely talán még zsúfoltabb lett az eltelt órák alatt. Pár pillanatig megzavart az utca zaja és bőze. Jenny az orrát ráncolta, és láttam az aggodalom jelét kiülni anyám arcára. Apa ösztönösen közelebb húzódott mindannyiunkhoz, mintha próbálná elhárítani tılünk a morajt. Egy mocskos kéz az arcom elé nyúlt, és amikor felnéztem, egy koldust láttam némán pénzt kérni nagyra nyílt, könyörgı, tiszta fehér szemekkel, amelyek élesen elütöttek a kosztól az arcán és a hajában; egy virágárus megpróbált apa mellett odatolakodni Jennyhez, és felháborodottan kiáltott, amikor Mr. Birch a pálcájával az útját állta. Éreztem, hogy taszigálnak, és láttam két utcakölyköt kinyújtott tenyérrel felénk tülekedni. Aztán anyám hirtelen felsikoltott, ahogy egy férfi kirobbant a tömegbıl. Ruházata rongyos és koszos volt, vicsorgott, és elırenyújtott kézzel készült elragadni anyám nyakláncát. És a következı pillanatban megtudtam, miért csörög olyan furcsán apa sétapálcája. Egy pengét ugrasztott elı belıle, ahogy anya védelmére ugrott. Egy szempillantás alatt mellette termett, de még mielıtt teljesen kihúzta volna a tırt a hüvelyébıl, meggondolta magát, talán mert látta, hogy a tolvaj fegyvertelen, egy koppanással visszatolta a helyére, és ismét pálcává változtatta, majd ugyanazzal a mozdulattal megpörgette, hogy félreüsse vele a haramia kezét. A tolvaj felordított fájdalmában és meglepetésében, és egyenesen Mr. Birchnek hátrált, aki átlökte az utcán, és rávetette magát, térdét a férfi mellkasára szorította, és tırt szegezett a torkának. Elakadt a lélegzetem. Apa válla felett láttam anya szélesre táguló szemét. — Reginald! — kiáltott rá apa. — Állj! — Ki akart rabolni titeket, Edward — válaszolt Mr. Birch anélkül, hogy visszafordult volna. A tolvaj nyöszörgött. Mr. Birch kezén megfeszültek az inak, az ökle elfehéredett a tır markolatán. — Nem, Reginald, ennek nem ez a módja — mondta apám higgadtan. Átkarolta
anyát, aki a mellkasába fúrta a fejét, és halkan szipogott. Jenny közvetlen mellettük állt egyik oldalt, én meg a másikon. Tömeg győlt össze körülöttünk, ugyanazokból a csavargókból és koldusokból, akik zaklattak minket, ám most tisztes távolságot tartottak tılünk. Tisztes távolságból féltek. — Komolyan mondom, Reginald — szólalt meg apa ismét. — Tedd el a tırt, és engedd elmenni! — Ne szégyeníts meg így, Edward — ellenkezett Birch. — Kérlek, ne mások elıtt. Mindketten tudjuk, hogy ez az ember megérdemli a büntetését. Ha nem is az életével, de talán egy vagy két ujjával meg kell fizetnie. Visszatartottam a lélegzetemet. — Nem! — parancsolta apa. — Nem lesz vérontás, Reginald. Minden szövetségnek vége közöttünk, ha nem teszed azonnal, amit mondok. — Mintha mindenkire lélegzet-visszafojtott csend telepedett volna körülöttünk. Hallottam a tolvaj motyogását, újra meg újra azt hajtogatta, hogy „kérem, uram, kérem, uram, kérem...” Birch a két karját az oldalához szegezte, a lábával hiábavalóan kapálózott a mocskos kövezeten. Aztán végül Mr. Birch elhatározásra jutott, visszahúzta a tırét, csak egy apró, vérzı szúrásnyomot hagyott maga után. Felállt, a tolvaj felé rúgott egyet, akinek nem volt szüksége további ösztökélésére, hanyatt-homlok rohant el a Chesterfield Street felé; örült, hogy élve elmenekülhetett. A kocsisunk idıközben magához tért, és már az ajtó mellett állva betessékelt minket a biztonságot jelentı hintó belsejébe. Apa és Mr. Birch pedig ott álltak, farkasszemet nézve egymással. Ahogy anya gyorsan elterelt mellettük, láttam, hogy Mr. Birchnek szikrázik a szeme. Láttam azt is, hogy apám állja a tekintetét, majd kinyújtotta felé a kezét, és így szólt: — Köszönöm, Reginald. Valamennyiünk nevében köszönöm, hogy ilyen gyorsan cselekedtél. Éreztem a hátamban anyám kezét, aki igyekezett feltolni a kocsiba, miközben én a nyakamat nyújtogatva figyeltem apát. Még mindig Mr. Birch felé nyújtotta a kezét, ám az csak bámult rá, és nem volt hajlandó elfogadni a felkínált megbékélést. Aztán, épp akkor, amikor már betuszkoltak a helyemre, láttam, hogy Mr. Birch megfogja apa kezét, és a szúrós tekintete mosollyá szelídül — enyhén szégyellıs, szemérmes mosollyá, mint aki észrevette magát. Kezet ráztak, és apám megjutalmazta Mr. Birchöt azzal a rövid biccentéssel, amelyet oly jól ismertem. Ami azt jelentette, hogy minden megoldódott. Hogy nincs már mirıl beszélni.
V
Végre hazaértünk a Queen Anne’s Square-re, ahol bereteszeltük az ajtót, és számőztük a füst és a trágya és a lovak szagát, és akkor elmondtam anyának és apának, hogy mennyire élveztem az egészet, hálásan megköszöntem nekik, és
biztosítottam ıket arról, hogy az utcai izgalom egyáltalán nem rontotta el az estémet, miközben magamban azt gondoltam, hogy éppen az volt a csúcspontja. Ám kiderült, hogy az estének még nincs vége, mert amikor elindultam felfelé a lépcsın, apám intett, hogy kövessem, és a játékterembe vezetett, ahol meggyújtott egy paraffinlámpát. — Tehát élvezted ezt az estét, Haytham — állapította meg. — Nagyon is, uram — válaszoltam. — Milyen benyomást tett rád Mr. Birch? — Nagyon is jót, uram. Apa kuncogott. — Reginald olyan valaki, aki sokat ad a kinézetre, a jó modorra, az illemre és a szabályokra. Nem az a fajta, mint egyesek, akik csak akkor tartják be az etikettet és a protokollt, amikor érdekükben áll. Becsületes ember. — Igen, uram — mondtam, de valószínőleg lehetett némi kétkedés a hangomban, mert apám szúrósan nézett rám. — Aha. Szóval azon gondolkodsz, ami utána történt? — Igen, uram. — Nos, mire jutottál? Az egyik könyvespolchoz intett. Mintha azt akarta volna, hogy közelebb menjek a fényhez és a szeméhez, hogy az arcomba nézhessen. A lámpafény játszott az arcvonásaival, sötét haja világított. A szeme mindig kedves volt, de tudott nagyon feszült is lenni, ahogy most. Felfigyeltem az egyik sebhelyére, amely mintha élénkebben világított volna a fényben. — Hát, nagyon izgalmas volt, uram — válaszoltam, majd gyorsan hozzátettem: — bár anya miatt nagyon aggódtam. Hogy ilyen gyorsan a segítségére sietett... Még soha nem láttam senkit ilyen sebességgel mozogni. Elnevette magát. — Ezt teszi az emberrel a szerelem. Egy nap majd te magad is megtapasztalod. És Mr. Birch? Ahogyan ı reagált? Mi errıl a véleményed, Haytham? — Uram? — Mr. Birch súlyos büntetést készült kiszabni arra a gazemberre, Haytham. Szerinted megérdemelte volna? Elgondolkodtam, mielıtt válaszoltam volna. Apa metszın figyelı tekintetébıl kiolvastam, hogy fontos, mit mondok. És azt hiszem, a pillanat hevében úgy gondoltam, hogy a tolvaj kemény megtorlást érdemelt volna. Volt egy pillanat, bármennyire is gyorsan elillant, amikor valami elemi düh azt kívánta, hogy bántódás érje, amiért anyámra támadt. Most viszont, a lámpa tompa fényében, apa gyengéd tekintetével magamon már másképp éreztem. — Mondd meg ıszintén, Haytham — ösztökélt apa, mintha olvasna a gondolataimban. — Reginaldnak erıs az igazságérzete, legalábbis ı így gondolja. Olyan... bibliai természető. De mit gondolsz te? — Elıször késztetést éreztem a... bosszúra, uram. Ám ez hamar elmúlt, és
örültem, hogy az az ember kegyelemben részesült. Apa elmosolyodott és bólintott, majd hirtelen a könyvespolcok felé fordult, egy csuklómozdulattal elfordított egy kapcsolót, amitıl a könyvek egy része félrecsúszott, és felfedett egy titkos rekeszt. Egy pillanatra kihagyott a szívverésem, amikor kiemelt belıle valamit: egy dobozt, amelyet átnyújtott nekem, és egy biccentéssel jelezte, hogy nyissam ki. — Születésnapi ajándék, Haytham — mondta. Letérdeltem, és a földre helyeztem a dobozt, majd kinyitottam, és találtam benne egy bırövet, amelyet gyorsan félrehúztam, biztosan tudván, hogy alatta egy kard lesz, méghozzá nem játék fakard, hanem egy csillogó acélkard, díszes markolattal. Kiemeltem a dobozból, és magam elé tartottam. Rövid kard volt, és bár szégyenemre némi csalódást éreztem emiatt, azonnal tudtam, hogy ez egy gyönyörő rövid kard, és hogy az enyém. Azonnal elhatároztam, hogy sosem válok meg tıle, és már nyúltam is volna az övért, amikor apám megállított. — Nem, Haytham, a kard itt marad, és nem viheted el, nem használhatod az engedélyem nélkül. Világos? — elvette tılem, és már vissza is helyezte a dobozba, majd rá az övet, és bezárta. — Nemsokára elkezded a leckéket ezzel a karddal — folytatta. — Sokat kell tanulnod, Haytham, és nem csak arról az acélról, amit a kezedben tartasz, hanem arról is, ami a szívedben él. — Igen, apám — mondtam, és próbáltam eltitkolni a zavart és a csalódottságot, amit éreztem. Figyeltem, ahogy elfordul, és visszahelyezi a dobozt a titkos rekeszbe, és ha próbálta is elrejteni elılem, hogy melyik könyv nyitja ki a rekeszt, hát nem sikerült. Jakab király bibliája volt az.
1735. december 8. I
Ma két újabb temetés volt, az udvaron ırködı két katonáé. Ha jól tudom, apa inasa, Mr. Digweed reszt vett a kapitány lelki üdvéért tartott istentiszteleten, akinek sosem tudtam meg a nevét, ám a másikén senki sem volt ott a házunkból. Mostanában annyi a veszteség és a gyász körülöttünk, mintha nem jutna már hely többnek, bármennyire szívtelennek hangzik is ez így.
II
A nyolcadik születésnapom után Mr. Birch rendszeres vendég lett a házban, és amikor éppen nem Jennyt kísérgette az udvaron tett sétáikon, vagy nem kocsikázott be vele a városba, vagy nem a nappaliban üldögélve teázott és sherryt kortyolgatott, miközben a katonai életrıl szóló mesékkel szórakoztatta a hölgyeket, apával értekezett. Mindenki számára világos volt, hogy szándékában áll elvenni Jennyt, és hogy a frigyre apa áldását adta, de úgy hallottam, hogy Mr. Birch késleltetni kívánta a házasságot, amíg a lehetı legnagyobb vagyonra tesz szert, hogy így Jennynek olyan férje lehessen, amilyet megérdemel. Kiszemelt egy házat Southwarkban, ahol ugyanolyan jó módban tarthatta a feleségét, mint amihez hozzászokott. Anya és apa persze el volt ragadtatva ettıl. Jenny kevésbé. Néha észrevettem, hogy vörös a szeme, és szokásává vált hirtelen kirohanni a szobából, vagy egy dühkitörés következtében, vagy kezét a szájához szorítva, könnyeit elfojtva. Nemegyszer hallottam apától, hogy „majd jobb belátásra tér”, egy alkalommal pedig oldalra pillantott felém, és a szemét forgatta. Míg Jenny összeroskadni látszott jövıjének súlya alatt, én teljesen kivirultam a várakozástól a sajátom tekintetében. Apa iránt érzett szeretetem szinte elárasztott, nem egyszerően szerettem, hanem kifejezetten imádtam. Néha úgy éreztem, mintha összekötne minket egy olyan tudás, amely rejtve van a világ többi része elıl. Például gyakran rákérdezett, hogy miket tanultam az oktatóimtól, figyelmesen végighallgatott, majd feltette a kérdést: „Miért?” Amikor vallásról, etikáról vagy erkölcsrıl kérdezett, azonnal tudta, ha papagájként ismételem a választ, és azt mondta: „Nos, most azt mondtad el nekem, amit az öreg Mr. Fayling gondol”, vagy „Tudjuk, mit gondol egy évszázadokkal ezelıtti író. De mit jelent ez a számodra
idebent, Haytham?” — és azzal a mellemre helyezte a kezét. Most már tudom, hogy mit csinált. Az öreg Mr. Fayling tényeket és abszolút igazságokat tanított nekem, apa meg azt akarta, hogy vonjam kétségbe mindezeket. Az a tudás, amit Mr. Faylingtıl kaptam — honnan származik? Ki tartotta kezében a tollat, és miért kéne hinnem neki? Apának volt egy mondása: „Ahhoz, hogy másképp lássunk, elıször másképp kell gondolkodnunk.” Ami bután hangzik, és lehet is rajta nevetni, és talán sok év távlatában visszagondolva én is nevetni fogok rajta, de idınként úgy éreztem, mintha az agyam ténylegesen tágulna, annyira igyekszik apa módján nézni a világot. Úgy tőnt, senki más nem nézi oly módon a világot, mint ı — mintha magának az igazságnak a gondolatát vonta volna kétségbe. Természetesen megkérdıjeleztem, amit az öreg Mr. Fayling mondott. Egyszer Szentírás-órán kétségbe vontam az állítását, amit a pálcájával kimért körmössel jutalmazott, valamint azzal az ígérettel, hogy értesíteni fogja apámat. Meg is tette. Késıbb apa behívott a dolgozószobájába, és miután becsukta az ajtót, elmosolyodott, és megvakarta az orrát. — Sokszor jobb megtartani magadnak a gondolataidat, Haytham. Nem kell mindenkinek mindent tudnia. Ehhez tartottam is magamat. És azon kaptam magamat, hogy úgy vizsgálom a környezetemet, mintha bele akarnék látni az emberekbe, hátha valahogy ki tudom deríteni, miképp tekintenek a világra — az öreg Mr. Fayling módján, vagy apa módján. Persze, most, amikor ezt írom, látom, hogy mennyire beképzelt voltam, felnıttebbnek tartottam magamat a koromnál, ami még tízévesen is ugyanolyan ellenszenves dolog lenne, mint amilyen nyolc-, majd kilencévesen. Valószínőleg elviselhetetlenül kevély voltam. Amikor betöltöttem a kilencet, apa íjjal ajándékozott meg a születésnapomon, és amikor az udvaron gyakoroltam, reméltem, hogy a Dawson lányok vagy a Barrett gyerekek néznek az ablakból. Már egy év is elmúlt azóta, hogy Tommal beszéltem a kapunál, de még mindig odasomfordáltam néha, hátha ismét találkozom vele. Apa nyíltan beszélt bármilyen témáról, kivéve a saját múltját. Sosem beszélt a London elıtti életétıl, ahogy Jenny anyjától sem, így hát még mindig abban a reményben éltem, hogy az, amit Tom tud róla, tanulságosnak bizonyulhat. És hát persze ezen túl is szerettem volna szert tenni egy barátra. Nem egy rokonra vagy cselédre vagy tanítómesterre vagy mentorra — ezekbıl mind kijutott bıven. Csak egy barátra. És reméltem, hogy Tom lesz az. De ez most már lehetetlen, persze. Holnap lesz a temetése.
1735. december 9. I
Ma reggel felkeresett Mr. Digweed. Bekopogott, megvárta, amíg szólok, majd le kellett hajtania a fejét, hogy belépjen, mert túl azon, hogy kopaszodik, a szeme enyhén kiguvad, és eres a szemhéja, Mr. Digweed magas és sovány, és átmeneti lakhelyünkön az ajtók jóval alacsonyabbak, mint otthon. Attól, hogy állandóan görnyedve kell közlekednie, még zavartabbnak látszott, olyan itt, mint egy partra vetett hal. Már a születésem elıtt is apám inasa volt, legalább azóta, hogy a Kenwayk letelepedtek Londonban, és talán mindannyiunknál jobban kötıdött a Queen Anne’s Square-hez. Fájdalmát csak fokozta a bőntudat, amiért a támadás éjszakáján távol volt, Herefordshire-ben intézett családi ügyeket, a kocsisunkkal együtt pont másnap reggel tért vissza. — Remélem, képes nekem megbocsátani, Haytham úrfi — mondogatta nekem a következı napokban, sápadt, nyúzott fejjel. — Hát persze, Digweed — válaszoltam, és nem tudtam, mit mondjak még ezután; sosem volt kényelmes számomra a családnevén szólítani, valahogy nem hangzott jól az én számból. Így hát csak annyit tudtam hozzátenni, hogy: — Köszönöm. Aznap reggel hullasápadt arcán ugyanazt a komor kifejezést láttam, amibıl azonnal tudtam, hogy bármi hírt hoz, az csak rossz lehet. — Haytham úrfi — szólalt meg, miután megállt elıttem. — Igen... Digweed? — Szörnyen sajnálom, Haytham úrfi, de üzenet étkezett a Queen Anne’s Squarerıl, Barrettéktıl. Világossá óhajtják tenni, hogy senkit sem látnak szívesen a Kenway család részérıl Thomas úrfi temetési szertartásán. Tisztelettel kérik, hogy ne is próbáljuk felvenni velük a kapcsolatot. — Köszönöm, Digweed — mondtam, és végignéztem, ahogy kurtán, búsan meghajol, majd a fejét lehúzva távozik, nehogy beverje az ajtógerendába. Egy ideig álltam, üres tekintettel bámultam oda, ahol az elıbb még Digweed tartózkodott, míg aztán visszatért Betty, hogy segítsen levenni a gyászruhámat, és felvenni a hétköznapi öltözetemet.
II
Pár héttel ezelıtt, egyik délután az alagsorban, a rövid folyosón játszottam, amely a személyzeti étkezıtıl a tálaló súlyos lakattal elzárt ajtajához vezetett. A tálalóban ırizték a családi értékeket, az ezüst étkészletet, amely csak azon ritka alkalmakkor került elı, amikor anya és apa vendégeket fogadott, a családi hagyatékokat, anya ékszereit és apa legértékesebbnek ítélt — pótolhatatlan — könyveit. A tálaló kulcsát apa mindig magánál tartotta, az övén függı karikán, és tudomásom szerint kizárólag Mr. Digweednek adta át, neki is csak rövid idıre. Azért szerettem a közeli folyosón játszani, mert nagyon ritkán járták arra, ami azt jelentette, hogy sosem zavartak meg a pesztrák, akik minduntalan azzal nyaggattak, hogy kikopik a nadrágom a koszos padlón, vagy más, csupa jót akaró cselédek, akik udvarias beszélgetést kezdeményezve arra kényszerítettek, hogy válaszoljak a tanulmányaimra vagy a nem létezı barátaimra irányuló faggatásukra, vagy néha még anya és apa, akik minduntalan azzal nyaggattak, hogy kikopik a nadrágom a koszos padlón, és arra kényszerítettek, hogy válaszoljak a tanulmányaimra vagy a nem létezı barátaimra irányuló faggatásukra. A legrosszabb pedig Jenny volt, aki gúnyt őzött a játékomból, bármi legyen is az, és ha éppen ólomkatonákat csatáztattam, gonoszul igyekezett mindegyiket felrúgni. Így hát a személyzeti étkezı és a tálaló közötti folyosó azon kevés hely egyike volt a Queen Anne’s Square-en, ahol reális reményem volt elkerülni mindezeket, és le is mentem oda, amikor csak nem akartam, hogy megzavarjanak. Csakhogy ez alkalommal egy új arc tőnt fel Mr. Birch személyében, aki pont akkor lépett be a folyosóra, amikor készültem hadrendbe állítani a csapataimat. Magammal vittem egy lámpát, amelyet a kıpadlóra helyeztem, a gyertya lángja megremegett és lobbant a huzattól, ahogy kinyílt az átjáró ajtaja. A földön térdelve láttam a szalonkabátja élét és a sétapálcája hegyét, és ahogy a szemem végigfutott rajta, és láttam, hogy ı is néz engem, azon gondolkodtam, vajon neki is van-e rejtett pengéje a botjában, és csörög-e, mint apámé. — Haytham úrfi! Reméltem, hogy itt találom — mondta mosolyogva. — Ugye nem zavarom? Gyorsan feltápászkodtam. — Csak játszottam, uram — hadartam. — Valami baj van? — Ó, nem — nevette el magát. — Eszembe se jutna megzavarni játékidıben, bár valójában reméltem, hogy el tudnék beszélgetni magával valamirıl. — Hát persze — bólintottam. Rosszul lettem a gondolatra, hogy újabb kérdésözön várható aritmetikai készségeimet illetıen. Igen, szeretem a számtanpéldákat. Igen, szeretem az írásgyakorlatokat. Igen, remélem, egy napon én is olyan okos leszek, mint az apám. Igen, remélem, hogy egy napon követni fogom a családi üzletben. De Mr. Birch egy intéssel jelezte, hogy folytassam a játékot, sıt a pálcáját félretéve és a nadrágját felhajtva lekuporodott mellém. — Hát ez meg mi? — mutatott rá az apró ólomfigurákra. — Csak játék, uram — válaszoltam. — Ezek a katonái, ugye? — kérdezte. — És melyikük a parancsnok? — Nincs parancsnok, uram. Szárazon nevetett.
— A katonáinak szükségük van vezetıre, Haytham. Különben honnan tudnák, hogy éppen mit kell tenniük az adott helyzetben? Honnan tennének szert fegyelemre és céltudatosságra? — Nem tudom, uram. — Nos — mondta Mr. Birch. Kiemelte az egyik apró ólomembert a tömegbıl, kifényesítette kabátja ujján, és az egyik szélre állította. — Talán ezt az úriembert tehetnénk meg vezetınek. Mit szól hozzá? — Ha úgy gondolja, uram. — Haytham úrfi — mosolyodott el Mr. Birch —, ez a maga játéka. Én csak egy betolakodó vagyok, aki reméli, hogy megmutatja nekem a játék menetét. — Nos, igen, uram, jelen körülmények közön jól jönne egy vezetı. Hirtelen ismét megnyílt a folyosó ajtaja, és amikor felnéztem, láttam, hogy Mr. Digweed lép be. A lámpa villódzó fényében észrevettem, hogy összenéz Mr. Birchcsel. — Elvisel némi mulasztást az itteni teendıje, Digweed? — kérdezte Mr. Birch udvariasan. — Természetesen, uram — válaszolta Mr. Digweed, és hajbókolva kihátrált, majd becsukta maga után az ajtót. — Nagyon helyes — folytatta Mr. Birch, ismét a játékra koncentrálva. — Akkor legyen hát ez az úriember az egység vezetıje, aki nagy tettekre ihleti az embereit, jó példával szolgál, és megtanítja nekik a rend, a fegyelem és a hőség erényeit. Mit szól hozzá, Haytham úrfi? — Igenis, uram — válaszoltam engedelmesen. — Van itt még valami, Haytham úrfi. — Mr. Birch a lába közön átnyúlva kiemelt még egy ólomkatonát a többi közül, és a kinevezett parancsnok mellé helyezte. — Egy vezetınek szüksége van megbízható helyettesekre is, ugye? — Igen, uram — ismertem be. Hosszú csend következett, miközben figyeltem, hogy Mr. Birch különös gonddal elhelyez még két helyettest a parancsnok mellé. A percek múlásával egyre kényelmetlenebbé vált a helyzet, míg végül megszólaltam, inkább azért, hogy megtörjem a furcsa némaságot, mintsem azért, mert rá akartam volna térni az elkerülhetetlen témára. — Uram, a nıvéremrıl akar beszélni velem? — Ó, de hiszen maga tökéletesen átlát rajtam, Haytham úrfi — nevetett fel Mr. Birch harsányan. — Édesapja kiváló oktató. Látom, furfangra és fortélyokra is megtanította, nyilvánvalóan sok más mellett. Nem igazán értettem, hogy mit akar mondani, így hát csendben maradtam. — Megkérdezhetem, hogy halad a fegyverforgatás tanulmányozásával? — Nagyon jól, uram. Mindennap egyre jobban megy, apa is így gondolja — válaszoltam büszkén. — Pompás, pompás. És elmesélte magának valaha az édesapja, hogy mi célt szolgál ez az edzés? — kérdezte. — Apa azt szokta mondani, hogy az igazi kiképzésem a tizedik születésnapomon kezdıdik. — Nos, kíváncsi vagyok, hogy mit fog akkor mondani magának. — Összeráncolta a homlokát. — Valóban nincs róla fogalma? Még valami izgalmas elképzelése sem?
— Nem, uram. Csak annyit tudok, hogy ki fogja jelölni számomra a követendı ösvényt. Egy hitvallást. — Értem. Hát ez nagyon izgalmas. És sosem utalt arra, hogy lehet ez a „hitvallás”? — Nem, uram. — Ez igazán lenyőgözı. Fogadni merek, hogy már alig várja. És addig is, adott magának az apja egy férfinak való kardot, amivel kitanulhatja a mesterséget, vagy még mindig gyakorló fabotokat használ? Felhúztam az orromat. — Van saját kardom, uram. — Nagyon szívesen megnézném. — A játékszobában van, uram, egy biztonságos helyen, ahol csak édesapám és én férünk hozzá. — Csak az édesapja és ön? Úgy érti, hogy ön is hozzá tud férni? Elvörösödtem, és igen hálás voltam a folyosó tompa fényének, amiért Mr. Birch nem láthatta, hogy mennyire zavarban vagyok. — Úgy értem, tudom, hogy hol ırzik a kardot, uram, nem azt, hogy hozzá is tudnék férni — pontosítottam. — Értem — mosolygott Mr. Birch. — Egy titkos helyen, mi? Egy rejtett lyukban, egy könyvespolcon belül? Az arcomról mindent le tudott olvasni. Elnevette magát. — Nem kell aggódnia, Haytham úrfi. Nálam biztonságban van a titka. Felnéztem rá. — Köszönöm, uram. — Igazán nincs mit. Felállt, a sétapálcájáért nyúlt, lesöpörte a nadrágjáról a port, ami vagy volt rajta, vagy sem, és az ajtó felé indult. — És a nıvérem, uram? Róla nem is kérdezett semmit. Megállt, halkan kuncogott, és összekócolta a hajamat. Kifejezetten jólesett ez a gesztusa. Talán azért, mert apám is szokta csinálni. — Ó, hát arra nincs is szükségem. Mindenbe beavatott, amit tudnom kell, Haytham úrfi. Maga ugyanolyan keveset tud a szépséges Jenniferrıl, mint én, és talán ez így is helyes. A nıknek rejtélynek kell lenniük elıttünk, nem gondolja, úrfi? Halvány fogalmam sem volt arról, hogy mire célzott, de azért mosolyogtam, és megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor újra egyedül az enyém lett a tálalóhoz vezetı folyosó.
III
Nem sokkal a Mr. Birchcsel folytatott beszélgetés után a ház egy másik részébıl a szobám felé tartottam, és amikor elmentem apa dolgozószobája mellett, hangokat
hallottam odabentrıl: apáét és Mr. Birchét. Mivel féltem az elnáspángolástól, túl távol maradtam ahhoz, hogy halljam, amit mondanak, és örültem is, hogy nem léptem közelebb, mert a következı pillanatban felpattant a dolgozó ajtaja, és kisietett rajta Mr. Birch. Ki volt kelve magából — orcájának színe és lángokat lövellı szeme ékes bizonyítékát adta dühének —, de ahogy meglátott a folyosón, azonnal megtorpant, bár továbbra is izgatott volt. — Én megpróbáltam, Haytham úrfi — mondta, miközben összeszedte magát, és elkezdte begombolni a kabátját távozás elıtt. — Próbáltam figyelmeztetni. Azzal fejére helyezte háromszöglető kalapját, és elosont. Apám kilépett a dolgozószobája ajtaján, és Mr. Birch után bámult. Bár nyilván kellemetlen találkozás lehetett, a felnıttek dolga volt, és nem izgattam magamat miatta. Aztán jött más, ami lefoglalt. Egy vagy két nappal késıbb következett be a támadás.
IV
A születésnapom elıtti éjszaka történt. Mármint a támadás. Ébren voltam, talán azért, mert izgatottan vártam a másnapot, de azért is, mert szokásom volt Edith távozása után felkelni, és az ablakpárkányra ülve kifelé bámulni a szobám ablakából. Kilátóhelyemrıl megfigyelhettem a holdvilág festette főben lopakodó macskákat és kutyákat, néha rókákat is. Amikor pedig nem az állatokat néztem, akkor csak magát az éjszakát, a vizes szürke szint, amelyet a növényzetnek kölcsönzött Eleinte azt hittem, hogy amit a távolban látok, szentjánosbogarak fénye. Hallottam már róluk, de nem láttam még egyet sem. Csak annyit tudtam, hogy felhıkben rajzanak, és tompa fényt bocsátanak ki. Ám hamar ráébredtem, hogy az a fény egyáltalán nem tompa ragyogás, hanem hol látszik, hol nem látszik, aztán megint látszik. Valaki jelzéseket ad. Elakadt a lélegzetem. A fel-felvillanó fény mintha a régi faajtó közelébıl jött volna, a faltól, ahol Tomot láttam, és az elsı gondolatom az volt, hogy kapcsolatot akar teremteni velem. Utólag furcsának tőnik, de egy pillanatig sem tételeztem fel, hogy a jelzés valaki másnak szólhat, és nem nekem. Túlságosan is lekötött, hogy magamra rántsak egy nadrágot, betőrjem a hálóingemet az övembe, majd felhúzzam a nadrágom kantárját a vállamra. Felkaptam egy kabátot. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen pompás kalandban lesz rövidesen részem. És persze visszatekintve már azzal is tisztában vagyok, hogy a szomszéd Tom is ugyanúgy szerethetett kiülni az ablakpárkányra, és bámulni az éjszakai életet a házuk udvarán. És ahogy én, ı is megláthatta a jelzést. És talán pont ugyanarra gondolt, mint én, vagyis hogy én küldöm neki. És ugyanúgy reagált is rá: leugrott a kilátóhelyérıl, és magára kapott valami ruhát, hogy utánajárjon a dolognak... Két új arc jelent meg a Queen Anne’s Square-i háznál, két marcona, volt katona, akiket apa vett alkalmazásba. Úgy magyarázta, azért van rájuk szükség, mert
„értesülésekhez” jutott. Csak így, egyszerően. „Értesülések” — nem mondott többet. Ugyanúgy merengtem el ezen akkor, mint most, és kíváncsi voltam, hogy van-e ennek bármi köze ahhoz a Mr. Birchcsel folytatott heves beszélgetéshez, amelynek fültanúja voltam. Akárhogy is, a két katonát alig láttam. Csak annyit tudtam, hogy az egyikük a ház elején, a nappaliban strázsál, míg a másik a személyzeti étkezıben, a tőz mellett maradt, elvileg a tálaló ırzésére. Mindkettıt könnyen elkerültem, ahogy leosontam a lépcsın, és belopakodtam a csendes, holdsütötte konyhába, amelyet még sosem láttam ilyen sötétnek, üresnek és mozdulatlannak. És hidegnek. Látszott a leheletem, és azonnal dideregni kezdtem, ekkor jöttem rá, milyen kényelmetlenül fagyos is odalent, a szobám általam csekélynek tartott melegéhez képest. Az ajtó mellett volt egy gyertya, amelyet meggyújtottam, maid kezemmel a lángot védve felemeltem, hogy megvilágítsam magam elıtt az utat, és kijussak az istállóudvarra. És ha azt hittem, hogy a konyhában hideg van, nos... odakint olyan hideget éreztem, mintha körülöttem az egész világ hideg és törékeny lenne, elállította a lélegzetemet, amitıl megtorpantam, és el kellett gondolkodnom azon, hogy képes leszek-e továbbmenni. Az egyik ló felnyerített és dobbantott, és valamilyen oknál fogva ez a zaj segített dönteni. Lábujjhegyen végigosontam az oldalfal menten, az ólak mellett, majd áthaladtam a gyümölcsösbe vezetı nagy, íves kapun. A csupasz, karcsú almafák között kimerészkedtem a szabadba, ahol fájdalmasan nyomasztónak éreztem a jobboldalt emelkedı házunkat, és azt képzeltem, hogy minden ablakból egy-egy arc bámul rám: Edith, Betty, anya és apa látja, hogy elhagytam a szobámat, és ámokfutóként szaladok az udvaron. Nem mintha valóban ezt tettem volna, de ık így tartották volna. Ezt mondta volna Edith, miközben jól leszid, és ezt mondta volna apa, miközben jól elnáspángol a pálcájával. De ha vártam is kiáltást a ház felıl, nem hangzott fel egy sem. Így hát eljutottam a külsı falig, amely mentén gyorsan az ajtó felé futottam. Még mindig reszkettem, de ahogy nıtt bennem az izgalom, már azon gondolkodtam, hogy vajon Tom hoz-e magával ételt egy éjféli lakomázáshoz: sonkát, süteményt és kekszet. Ó, és egy kis forró puncs is igen jól jönne... Egy kutya ugatni kezdett. Thatch, apa ír farkaskutyája, az istállóban lévı óljából. A zajtól megtorpantam, lekuporodtam egy főzfa kopár, lelógó ágai alá, míg aztán ugyanolyan váratlanul megszőnt, mint ahogy elkezdıdött. Késıbb persze már megértettem, hogy miért maradt abba ilyen hirtelen. De akkor bele sem gondoltam, mert semmi okom sem volt gyanítani, hogy Thatch torkát elvágta egy betolakodó. Most már tudjuk, hogy összesen öten hatoltak be, késsel és karddal felfegyverkezve. Öt férfi ment be a házba, miközben én az udvaron mit sem sejtettem errıl. De honnan tudhattam volna én ezt? Csak egy buta fiú voltam, akinek a fejében zsongott a kaland és a vakmerıség, a sonka és a sütemény gondolatáról nem is beszélve, így hát mentem tovább a fal mentén, amíg a kapuhoz nem értem. A kapu nyitva volt. Mit vártam? Gondolom, azt, hogy a kapu zárva lesz, és Tom a túlsó oldalán vár.
Talán egyikünknek át kell másznia a falon. Talán az ajtón át pletykálkodtunk volna. De akkor csak annyit fogtam fel, hogy az ajtó nyitva van, és kezdtem érezni, hogy valami nincs rendben. Ekkor jutott végre az eszembe, hogy a szobám ablakából látott jelzések talán mégsem nekem szóltak. — Tom? — kérdeztem súgva. Egy hang se hallatszott. Teljes csend honolt az éjszakában: sem madár, sem másmilyen állat nem moccant. Semmi. Most már idegesen készültem sarkon fordulni és visszamenni a házba, a meleg és biztonságos ágyamba, amikor megpillantottam valamit. Egy lábat. Kijjebb merészkedtem a kapun, ahol az átjárót piszkos fehér holdvilág fürdette, amitıl minden tompán, koszosan fénylett — a földön elterülı fiú bıre is. Félig fekve, félig ülve támaszkodott neki a szemközti falnak, pont ugyanúgy öltözve, mint én, nadrágban és hálóingben, csak ı nem vette a fáradságot, hogy betőrje, így az ingje a lábai köré tekerıdött, amelyek furcsa természetellenes szögben tárultak szét a keréknyomoktól feltört, megkeményedett sáros sétányon. Tom volt az, persze. Tom, akinek halott szeme üresen bámult ki rám félrecsapott sapkájának az ellenzıje alól, Tom, akit a torkán tátongó lyukból csordogálva, a holdvilágtól csillogó vörösre festett a vére. Vacogni kezdett a fogam. Nyöszörgést hallottam, majd rájöttem, hogy belılem jön. Száz rémült gondolat tolongott a fejemben. Aztán a dolgok túl gyorsan kezdtek történni ahhoz, hogy akár csak emlékezni tudjak a pontos sorrendjükre, de azt hiszem, elsıként a csörömpölı üveg és a házból elıtörı sikoltás hangját hallottam. Fuss! Szégyellem beismerni, hogy a fejemben hemzsegı hangok és gondolatok ugyanezt az egy szót kiáltották kórusban. Fuss! És én engedelmeskedtem nekik. Futottam. Csakhogy nem abba az irányba, amelybe küldtek. Azt tettem, amire apám tanított, és az ösztöneimre hallgattam, vagy éppen ellenkezıleg? Nem tudtam volna megmondani. Csak annyit tudtam, hogy bár minden idegszálam arra hajtott, hogy meneküljek a minden kétséget kizáróan szörnyő veszélytıl, én pont felé futottam. Átszaladtam az istállóudvaron, és berobbantam a konyhába, alig torpantam meg felfogni azt a tényt, hogy az ajtó a zsanérjain lógott. Valahonnan a folyosóról további sikoltásokat hallottam, vért láttam a konyha padlóján, és beléptem, a lépcsı felé tartottam, ahol egy újabb testet pillantottam meg. Az egyik katona volt az. A folyosón feküdt, kezét a hasára szorította, a szemhéja veszettül verdesett, a szájából vérpatak csordogált ki, miközben holtan csúszott le a földre. Ahogy átléptem rajta, és a lépcsıhöz siettem, az az egyetlen gondolat vezérelt, hogy el kell jutnom a szüleimhez. Az elıszobába, amely sötétbe borult, de ahonnan kiáltások és futó lábak dobogása hallatszott, és már az elsı füstcsóvák is kiáramlottak. Próbáltam körülnézni. Fentrıl megint újabb sikoltást hallottam, és amikor felnéztem a karzaton táncoló árnyékokra, acél csillogását pillantottam meg az egyik támadó kezében. A lépcsıfordulóban szembeszegült vele apa egyik
kisinasa, de a gyér fényben nem láttam, mi lett szegény fiú sorsa. Ellenben hallottam, és a lábamon át éreztem testének nedves puffanását, amikor nem messze tılem lezuhant az emeletrıl a fapadlóra. Gyilkosa diadalittasan felordított, és hallottam, ahogy dobogva továbbsiet a lépcsıfordulón — a hálószobák felé. — Anya! — üvöltöttem, és felfutottam a lépcsın. Ugyanebben a pillanatban kivágódott szüleim szobájának ajtaja, és apám kipattant, hogy szembeszálljon a betolakodóval. Nadrágot viselt, a kantárját a meztelen vállára húzta fel, a haja nem volt felkötve, szabadon lobogott. Egyik kezében egy lámpát, a másikban a pengéjét tartotta. — Haytham! — kiáltotta, miközben felértem a lépcsı tetejére. A betolakodó a lépcsıfordulóban volt, kettınk között. Megállt, megfordult, rám tekintett, és apa lámpájának fényében ekkor tudtam elıször rendesen megnézni. Nadrágot, fekete bırpáncél zubbonyt és az arcát félig eltakaró maszkot viselt, amilyet az álarcosbálon szoktak. És irányt váltott. Ahelyett, hogy felment volna apához, visszaindult a lépcsıfordulóban, felém, vigyorogva. — Haytham! — kiáltotta apa ismét. Elugrott anya mellıl, és futni kezdett a betolakodó felé. A távolság pillanatok alatt csökkent kettıjük között, de nem elég gyorsan, és mire megfordultam, hogy meneküljek, észrevettem egy másik férfit, aki a lépcsı alján, karddal a kezében elállta az utamat. Ugyanúgy volt öltözve, mint a társa, bár felfigyeltem egy különbségre: a fülére. Hegyes volt, és az álarc egy ocsmány, torz bohóc kinézetét kölcsönözte neki. Egy pillanatra megdermedtem, majd hátraperdülve láttam, hogy a vigyorgó férfi visszafordult apa felé, kardjaik összecsaptak. Apa maga mögött hagyta a lámpáját, így félhomályban harcoltak. A rövid, brutális küzdelmet morgások és a kardok acéljának a csengése kísérte. Még a veszély pillanatában is azt kívántam, bárcsak elég világos lenne ahhoz, hogy lássam apámat igazából küzdeni. Aztán vége volt, és a vigyorgó gyilkos nem vigyorgott többé, a kardját eldobva egy kiáltással átvetıdött a lépcsıkorláton, és a földre zuhant. A hegyes fülő támadó akkor már félúton járt a lépcsın, de meggondolta magát, és gyorsan visszafordulva az elıszoba felé menekült. Lentrıl kiáltás hallatszott. A korlát felett megláttam egy harmadik álarcost integetni a hegyes fülőnek, mielıtt mindketten eltőntek a szemem elıl a lépcsıforduló alatt. Felnéztem, és a gyér fényben észleltem, hogy apám arcán végigfut valami. — A játékterem! — mondta. És a következı pillanatban, még mielıtt anya vagy én megállíthattuk volna, átugrott a lépcsıkorláton, le az elıszobába. — Edward! — sikította anyám, és a hangjából kicsengı rettegés az én gondolataimat is tükrözte. Nem is. Csak egyetlen gondolatom volt: magunkra hagy minket! Miért hagy magunkra minket? Anya hálóruhája rendetlenül lebegett körülötte, ahogy felém futott a lépcsı tetején, az arca merı rémület. Mögötte egy újabb támadó jelent meg, aki a lépcsıforduló túlsó végébıl elırohanva pont akkor érte el anyát, amikor ı engem.
Hátulról az egyik kezével megragadta, miközben a másik kezében elıvillant a kardja, és készült végighúzni a pengéjét anyám védtelen torkán. Gondolkodás nélkül cselekedtem. Csak jóval késıbb gondolkodtam el azon, hogy mit is tettem. Egyetlen mozdulattal feljebb léptem, felkaptam a lépcsırıl a halott betolakodó kardját, a fejem fölé emeltem, és két kézzel a támadó arcába mártottam, mielıtt elvághatta volna anyám nyakát. Tökéletesen céloztam, a kard hegye az álarc nyílásán át a szemébe döfıdött. A támadó üvöltése lyukat szaggatott az éjszakába, ahogy az átmenetileg a szemgödrébe ágyazódott karddal együtt félretántorgott anyától. Aztán a korlátnak zuhant, amitıl a kard kirándult a helyérıl, a férfi megrogyott, térdre hullott, és elıredılt. Mire a feje földet ért, már halott volt. Anya a karomba rohant, vállamba temette a fejét, miközben én újra megragadtam a kardot, és kézen fogva levezettem a lépcsın. Hányszor mondta nekem apa, amikor munkába indult: „Haytham, ma neked kell vigyáznod anyára helyettem.” És most valóban így is volt. Leértünk a lépcsı aljára, ahol úgy éreztük, hogy valami furcsa csend szállt le a házra. Az elıszoba immár üres volt, de még mindig sötét, bár vészjóslón felfelvillanó narancssárga ragyogás világította be. A levegıt sőrő füst kezdte beteríteni, de a ködön át láttam a holttesteket: a gyilkosét, a korábban megölt kisinasét... És Edithét, aki elvágott torokkal feküdt egy vértócsában. Anya is meglátta Edithet, jajveszékelni kezdett, és megpróbált elhúzni engem a fıbejárat felé, de a játékterem ajtaja félig nyitva volt, és belülrıl kardok csattogását hallottam. Hárman voltak, egyikük az apám. — Apának szüksége van rám! — mondtam, és próbáltam kiszabadítani magamat anya ölelésébıl, aki látván, hogy mire készülök, még erısebben húzott, míg végül oly erısen löktem el a kezét, hogy a földre zuhant. Egy furcsa pillanatig haboztam, hogy felsegítsem anyát vagy bocsánatot kérjek tıle, annyira elborzasztott a látványa a földön — ahová miattam esett. De ekkor hangos kiáltást hallottam a játékterembıl, és ez elég erıt adott ahhoz, hogy berohanjak az ajtón. Elıször a könyvespolc nyitott rekeszét láttam, benne a kardomat tartalmazó dobozzal. Ettıl eltekintve a szoba úgy nézett ki, mint mindig, ahogyan a legutóbbi edzésünk után hagytuk, a lefedett, félretolt biliárdasztallal, hogy több helyem legyen a gyakorlásra, ahol néhány órával korábban apa még engem tanított és dorgált. Ahol apa most térden állva haldokolt. Egy férfi magaslott fölé, kardja tövig apám mellébe szúrva, a penge kitüremkedett a hátán, vére a fapadlóra csepegett. Nem messze állt tıle a hegyes fülő, akinek az arcán mély vágás éktelenkedett. Ketten kellettek ahhoz, hogy legyızzék apát, és még így is alig sikerült. A gyilkosra vetettem magamat, akinek a meglepetéstıl nem volt ideje kirántani a kardját apám mellébıl. Megperdült, hogy elkerülje a pengémet, elengedte a kardját, miközben apa ledılt a földre. İrültként támadtam tovább a gyilkost, megfeledkeztem arról, hogy oldalról is
védenem kéne magamat, és egyszerre csak azt láttam a szemem sarkából, hogy a hegyes fülő elıretáncol. Nem tudom, hogy szándékosan tette-e, vagy félresikerült, de a penge helyett a kard gombjával ütött meg, amitıl elsötétült elıttem a világ, a fejem nekiverıdött valaminek, amirıl egy pillanattal késıbb megállapítottam, hogy a biliárdasztal lába, és a földön találtam magamat, kábultan, kiterülve apa mellett, aki oldalt feküdt, a kard markolata még mindig kiállt a mellébıl. A szemében volt még élet, bár már csak egy szikra, a szempillái verdestek, mintha próbálná felfogni, hogy ott vagyok mellette. Egy pillanatig feküdtünk egymás mellett, mint két megsebzett férfi. Az ajkai mozogtak. A fájdalom és a bánat sötét felhıjén át láttam, hogy kinyújtja felém a kezét. — Apa! — mondtam. Aztán a gyilkos odalépett, tétovázás nélkül lehajolt, és kirántotta a kardját apa testébıl. Megrándult, a teste a fájdalom utolsó görcsétıl megfeszült, ajka elhúzódott véres fogairól, és meghalt. Éreztem, hogy egy csizma az oldalamról a hátamra fordít, és felnéztem apám gyilkosára, aki most már az én gyilkosom volt. Gúnyosan vigyorogva két kézzel felemelte a kardját, és készült belém döfni. Ha szégyelltem beismerni, hogy pár perccel korábban a belsı hangjaim futásra késztettek, most büszkeséggel állíthatom, hogy ezúttal meg sem szólaltak, hogy méltósággal néztem szembe a halálommal, abban a tudatban, hogy mindent megtettem a családomért, és hálával eltelve, amiért rövidesen csatlakozom apámhoz. De természetesen nem így történt. Nem egy szellem írja ezeket a szavakat. Valamin megakadt a szemem, és az a valami egy kard hegye volt, amely megjelent a gyilkos lába között, és ugyanabban a pillanatban felemelkedett, és a lágyékától kezdve felnyitotta a felsıtestét. Felismertem, hogy a vágás irányát nem annyira a kegyetlenség diktálta, mint az a kényszer, hogy eltávolítsa tılem a gyilkosomat, ne pedig felém lökje. De ettıl még kegyetlen volt, és a támadóm felüvöltött, a vére szétfröccsent, ahogy kettéhasadt, és a vágásból a belei a földre hullottak, ahogy egy pillanattal késıbb élettelen teste is. Mr. Birch állt mögötte. — Jól vagy, Haytham? — kérdezte. — Igen, uram — lihegtem. — Szép volt — mondta, majd kardját elıretartva megperdült, hogy feltartóztassa a hegyes fülőt, aki a pengéjét lóbálva támadt rá. Feltápászkodtam, felkaptam egy eldobott kardot, és készültem csatlakozni Mr. Birchhöz, aki már a játékterem ajtajához szorította vissza a hegyes fülőt, amikor a támadó hirtelen megpillantott valamit, amit az ajtótól nem láthattunk, és oldalra táncolt. A következı pillanatban Mr. Birch hátranézett, és kinyújtotta a kezét, hogy ne engedjen elıbbre mennem, miközben a hegyes fülő férfi újra megjelent az ajtóban. Csakhogy most már volt egy túsza. Nem az anyám, ahogy azt elsı ijedségemben hittem. Hanem Jenny. — Hátra! — mordult ránk Hegyesfül. Jenny nyöszörgött, a szeme tágra nyílt, ahogy a penge a torkára nyomódott.
Beismerhetem vajon? Bevallhatom, hogy ebben a pillanatban sokkal jobban foglalkoztatott a bosszú gondolata apám haláláért, mint Jenny megvédelmezése? — Maradjatok ott! — ismételte Hegyesfül, hátrahúzva magával Jennyt, akinek a hálóinge a bokája köré tekeredett, a sarka végighúzódott a padlón. Hirtelen csatlakozott hozzájuk egy másik álarcos, kezében égı fáklyával. Az elıszoba mostanra már szinte teljesen megtelt füsttel. Láttam a ház egy másik részébıl kilövellı lángokat, már a nappali ajtaját nyaldosták. A fáklyás a függönyhöz ugrott, hozzáérintette a lángot, mire a házunknak még nagyobb része kezdett égni körülöttünk. Mr. Birch és én tehetetlenül néztük. A szemem sarkából láttam anyámat, és hálát adtam Istennek, hogy semmi baja. Nem úgy Jennynek. Ahogy a ház ajtaja felé vonszolták, szeme rám és Mr. Birchre szegezıdött, mintha mi lennénk az utolsó reménye. A fáklyás támadó csatlakozott a társához, kitárta az ajtót, és kirohant az utcán álló kocsi felé. Egy pillanatig azt hittem, hogy talán elengedik Jennyt, de nem így történt. Sikoltozni kezdett, ahogy a kocsi felé húzták, majd betaszigálták, és még mindig sikoltott, amikor egy harmadik álarcos férfi a bakon megrántotta a gyeplıt, felemelte az ostort, és a kocsi elcsörömpölt az éjszakába, mi meg ott maradtunk, menekültünk az égı házunkból, és kivonszoltuk halottainkat a lángok martalékából.
1735. december 10. I
Bár ma temettük apát, az elsı, amire ébredéskor gondoltam, nem ezzel és nem is vele volt kapcsolatos, hanem a Queen Anne’s Square-i ház tálalójával. Oda nem kíséreltek meg behatolni. Apa azért vette fel a két katonát, mert rablástól tartott, de a támadóink egyenesen az emeletre mentek, meg sem próbálkoztak a tálaló feltörésével. Azért, mert Jennyt akarták. És megölni apát? Ez is része volt a tervüknek? Ezen gondolkodtam, amikor egy jéghideg szobában ébredtem — ami nem szokatlan, hidegnek is kell lennie. Mindennapos jelenség, valójában. Csakhogy aznap különlegesen hideg volt a szobám. Az a fogcsikorgató, a csontokig hatoló fajta hideg. A kandallóra pillantottam, hogy vajon miért nem bocsát ki nagyobb hıt a tőz, ám ekkor láttam, hogy nem is ég, a rostélya hamutól szürke és poros. Kikászálódtam az ágyamból, és az ablakhoz léptem, amelynek a belsejét borító vastag jégrétegtıl semmit sem láttam a külvilágból. A hidegtıl zihálva felöltöztem, kimentem a szobámból, és megdöbbentem a ház csendjén. Leosontam, megtaláltam Betty szobáját, halkan bekopogtam, majd még egyszer, valamivel hangosabban. Miután nem válaszolt, haboztam, hogy mitévı legyek, némi aggodalom is gyötörte a gyomromat, hátha valami baja van. Mivel még mindig nem szólt semmit, letérdelve bekukkantottam a kulcslyukon, remélve, hogy nem látok olyasmit, amit nem lenne szabad látnom. Betty a szobájában lévı egyik ágyon aludt. A másik üres volt, rendesen bevetve, bár a lábánál mintha egy pár férficsizmát láttam volna, sarkán ezüst csíkkal. Ismét Bettyre néztem, egy ideig figyeltem, ahogy a takarója emelkedik és visszasüllyed, majd úgy döntöttem, hogy hagyom aludni, és felálltam. Elballagtam a konyháig, ahol Mrs. Searle kicsit összerezzent, amikor beléptem, enyhén rosszalló tekintettel végigmért, majd folytatta a munkát a szeletelıdeszkán. Nem mintha valamin összevesztünk volna, egyszerően csak arról volt szó, hogy Mrs. Searle mindenkire gyanakodva nézett, a támadás óta pedig különösen. — Nem az a megbocsátó fajta — mondta róla Betty az egyik délután. Ez is a támadás után bekövetkezett változások egyike volt: Betty sokkal nyíltabbá vált, és néha elejtett megjegyzéseibıl tudni lehetett, hogy mit is gondol valójában a dolgokról. Addig például nem is sejtettem, hogy Mrs. Searle-lel nem mindenben értenek egyet, ahogy arról sem volt fogalmam, hogy Betty gyanakvással tekint Mr. Birchre. Pedig így volt. — Nem értem, miért ı hozza meg a döntéseket Kenwayék helyett — motyogta komoran tegnap. — Nem tagja a családnak. Kétlem, hogy
valaha is az lesz. Valahogy az a tudat, hogy Betty nem tartotta sokra Mrs. Searle-t, kevésbé ijesztıvé tette a házvezetınıt a szememben, és míg azelıtt kétszer is meggondoltam volna, hogy elızetes bejelentés nélkül térjek be a konyhába, és enni kérjek, most már nem voltak ilyen aggályaim. — Jó reggelt, Mrs. Searle — köszöntem neki. Rövid térdhajlítással üdvözölt. A konyha hideg volt, ahogy Mrs. Searle modora is. A Queen Anne’s Square-en legalább három segítıje volt, az egyéb szolgálókról nem is beszélve, akik ki-be járkáltak a konyha nagy kettıs ajtaján. De az még a támadás elıtt volt, amikor teljes személyzettel voltunk ellátva, márpedig a kardlengetı álarcosok behatolása olyan típusú események közé tartozik, amelyek könnyen elijesztik a szolgálókat. A többségük már másnap sem tért vissza. Most már nem volt más, csak Mrs. Searle, Betty, Mr. Digweed, egy Emily nevő szobalány és Miss Davy, anya komornája. Belılük állt össze a Kenway családot kiszolgáló személyzet. Illetve a Kenway család maradékát. Engem és anyát. Ketten maradtunk. Amikor kijöttem a konyhából, kezemben egy darabka süteményt szorongattam, amelyet savanyú pofával nyújtott át nekem Mrs. Searle, aki minden kétséget kizáróan helytelenítette, hogy ilyen korán mászkálok a házban, és ételre vadászom az éppen készülı reggeli elıtt. Kedvelem Mrs. Searle-t, és mivel azon kevesek egyike, akik nálunk maradtak a rettenetes éjszaka után, még jobban kedvelem, de akkor is. Most más dolgok miatt kell aggódnunk. Apa temetése miatt. És anya miatt, persze. És egyszerre csak az elıszobában találtam magamat, ahogy a bejárati ajtót nézem, és aztán észre se vettem, hogy kinyitom az ajtót, és gondolkodás nélkül — legalábbis különösebb gondolkodás nélkül — lemegyek a lépcsın, egyenesen a zúzmarába burkolózott külvilágba.
II
— Ugyan hová az ördögbe készül egy ilyen hideg reggelen, Haytham úrfi? Egy kocsi állt meg a ház elıtt, az ablakából Mr. Birch nézett ki. Vastagabb kalapot viselt a szokásosnál, a sálát pedig felhúzta az orra hegyéig, amitıl elsıre úgy nézett ki, mint egy útonálló. — Csak nézelıdöm, uram — válaszoltam a lépcsın állva. Mr. Birch lehúzta a sálját, mosolyogni próbált. Azelıtt a mosolyától csillogott a szeme, most viszont olyan volt, mint a kialvó tőz sorvadó hamva, amely hiába is igyekszik meleget árasztani. Fáradtan nézett ki, fáradt volt a hangja is. — Azt hiszem, talán tudom, mit keres, Haytham úrfi. — És mi lenne az, uram? — A hazafelé vezetı utat?
Belegondoltam, és rádöbbentem, hogy igaza van. Amivel az volt a gond, hogy életem elsı tíz évében a szüleim és a dajkáim kísértek mindenhová. Bár tudtam, hogy a Queen Anne’s Square közel van, még gyalog is, de fogalmam sem volt arról, hogy merre kéne mennem. — Tervbe vett egy hazalátogatást? — kérdezte Mr. Birch. Megvontam a vállamat, de igazság szerint valóban a régi otthonom védıburkában képzeltem magamat. A játékteremben. Láttam magamat, amint ott van a kezemben... — A kardja? Bólintottam. — Attól tartok, túl veszélyes bemenni a házba. Volna kedve azért elnézni oda? Legalább kívülrıl. Jöjjön csak, kutya hideg van odakint. Nem láttam okát, hogy ne tartsak vele, pláne azután, hogy a kocsi mélyébıl elıvett egy kalapot és egy köpenyt. Amikor pár perccel késıbb a házhoz értünk, nem az a látvány fogadott, mint amit elképzeltem. Nem. Sokkal, de sokkal rosszabb volt. Mintha valami óriási, isteni kéz döngölte volna bele földbe, átütve a tetın és az emeleteken, hatalmas, szabálytalan lyukat vésve a házba. Nem is ház volt már, hanem inkább csak annak a metszete. A betört ablakokon át láttuk az elıszobát és a leszakadt emeleteken keresztül a háromszintnyi lépcsıt. A korom mindent befeketített. Felismertem pár szénné égett bútordarabot, a falról ferdén lelógó arcképet. — Sajnálom, de tényleg túlságosan veszélyes bemenni, Haytham úrfi — mondta Mr. Birch. Egy idı után visszaterelt a kocsijához, kétszer megütögette a tetejét a sétapálcájával, és elindultunk. — Ám tegnap vettem magamnak a bátorságot, és kihoztam a kardját — nyúlt be Mr. Birch az ülése alá, és elıhúzta a dobozt. Azt is bekoszolta a korom, de miután az ölébe helyezte és felnyitotta a tetejét, a kard ugyanúgy csillogott benne, mint azon a napon, amikor apa a kezembe adta. — Köszönöm, Mr. Birch — csak ennyit tudtam mondani, amikor becsukta a dobozt, és lehelyezte az ülésre kettınk közé. — Nagyon szép ez a kard, Haytham. Biztos vagyok benne, hogy kincsként fogja ırizni. — Úgy lesz, uram. — És vajon mikor fogja elıször megérezni a vér ízét? — Nem tudom, uram. Csend telepedett le ránk. Mr. Birch a térde közé szorította a pálcáját. — A támadás éjszakáján megölt egy embert — mondta, miközben kinézett az ablakon. Az utcán alig látszottak a házak, mintha lebegtek volna a füstben és a fagyos levegıben. Még mindig nagyon korán volt, az utcákon csend honolt. — Mit érzett, Haytham? — Anyát akartam megvédeni — válaszoltam. — Ez volt az egyetlen lehetıség, Haytham — bólintott —, és helyesen cselekedett. Egy pillanatig se gondolja másképp. De attól, hogy ez volt az egyetlen lehetıség,
embert ölni nem egy magától értetıdı dolog. Senkinek sem. Az édesapjának sem. Nekem sem. De fıleg nem az egy ilyen fiatal fiúnak. — Nem éreztem szomorúságot miatta. Egyszerően csak cselekedtem. — És gondolt már rá azóta? — Nem, uram. Csak apára és anyára. — És Jennyre...? — kérdezte Mr. Birch. — Ó. Igen, uram. Kis szünet után higgadt, komoly hangon szólalt meg újra. — Meg kell találnunk, Haytham. Csendben maradtam. — Szándékomban áll átutazni a kontinensre, mert úgy véljük, hogy ott tartják fogva. — Honnan tudja, hogy a kontinensen van, uram? — Haytham, én egy befolyásos és fontos szervezet tagja vagyok. Egy klubfélének, vagy amolyan társaságnak. A tagság egyik elınye, hogy mindenhol van szemünk és fülünk. — Mi ennek a neve, uram? — kérdeztem. — Templomosok, Haytham úrfi. Templomos lovag vagyok. — Lovag? — szúrós szemmel néztem rá. Rövid nevetést hallatott. — Talán nem pont olyan lovag, mint amire gondol, Haytham, nem a középkorból visszamaradt fajta, ám az eszméink ugyanazok. Ahogy elıdeink, amikor évszázadokkal ezelıtt elindultak békét teremteni a Szentföldön, mi láthatatlan erıként segítjük fenntartani a békét és a rendet napjainkban. — Az ablak felé intett, az immár éledezı utcára. — Mindehhez szervezett rendre és fegyelemre van szükség, Haytham, ehhez pedig példát kell mutatni. A templomos lovagok ezt teszik. Elszédültem. — És hol szoktak találkozni? Mit csinálnak? Van páncélja is? — Késıbb, Haytham. Majd késıbb többet mesélek errıl. — De mondja, apa is tagja volt a szervezetnek? İ is lovag volt? — majdnem kiugrott a szívem a helyérıl. — Arra akart felkészíteni, hogy én is azzá váljak? — Nem, Haytham úrfi, és amennyire tudom, csak azért képezte ki a fegyverforgatásra, hogy... Nos, a tény, hogy az anyja még él, elegendı bizonyíték a leckéi hasznosságára. Nem az édesapjához főzıdı viszonyomnak nincs köze ahhoz, hogy tagja vagyok a Rendnek. Örömmel mondhatom, hogy a szervezıi készségeimért alkalmazott, nem pedig valamilyen rejtett kapcsolataim miatt. Ám tudta, hogy lovag vagyok. Elvégre a templomosok erıs és vagyonos kapcsolatokkal rendelkeznek, ami idınként hasznos lehet az üzleti életben. Bár az ön apja nem volt tagunk, volt annyi esze, hogy felismerje ezeknek a kapcsolatoknak az értékét. Egy baráti szó, egy hasznos információ továbbítása... — mély levegıt vett. — Amelyek közé tartozott a figyelmeztetés a Queen Anne’s Square ellen tervezett támadásra. Természetesen elmondtam neki. Megkérdeztem tıle, hogy vajon miért szemelhették ki célpontul, de ı csak nevetett rajta; talán nem teljesen ıszintén. Ezen
összekaptunk, Haytham. Felemeltük a hangunkat, és most már bánom, hogy nem voltam erélyesebb. — Ezt a vitát hallottam? — kérdeztem. Ferde pillantást vetett rám. — Szóval hallotta, mi? Nem hallgatózott, remélem. A hanghordozása megerısítette bennem az érzést, hogy mennyire helyesen cselekedtem. — Nem, Mr. Birch, csak hallottam a hangos beszédet. Erısen rám nézett. Miután meggyızıdött róla, hogy igazat mondok, elırefordult. — Édesapja pont ugyanolyan konok volt, mint amennyire kifürkészhetetlen. — De nem vette semmibe a figyelmeztetését, uram! Elvégre felfogadta azokat a katonákat. Mr. Birch sóhajtott. — Édesapja nem vette komolyan a fenyegetést, és nem volt hajlandó lépéseket tenni. Miután nem hallgatott rám, fogtam magamat, és értesítettem az édesanyját. İ ragaszkodott a katonák felfogadásához. Bánom, hogy nem cseréltem le ıket a saját sorainkból kiválasztott emberekkel. Velük nem bírtak volna el ennyire könnyen. Most már csak annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk megkeresni a lányát, és megbüntetjük az elkövetıket. Ehhez azonban tudnom kell a miértet. Mi volt a támadás célja? Mondja, Haytham úrfi, mit tud az apja múltjáról, mielıtt letelepedett volna Londonban? — Semmit, uram — válaszoltam. Szárazon kuncogott. — Hát, akkor már ketten vagyunk. Sıt többen is. Az édesanyja sem tud szinte semmit. — És Jenny, uram? — Ó, az ugyancsak kifürkészhetetlen Jenny. Ugyanolyan bosszantó volt, mint amennyire gyönyörő, ugyanolyan rejtélyes, mint amennyire imádni való. — Volt, uram? — Csak kiszaladt a számon, Haytham úrfi. Teljes szívembıl remélem, hogy nem így van. Bízom benne, hogy Jenny biztonságban van elrablóinál, és csak akkor veszik hasznát, ha életben tartják. — Úgy gondolja, hogy a lányt váltságdíj reményében rabolták el? — Az édesapja gazdag ember volt. Könnyen lehet, hogy a családját a vagyona miatt vették célba, és nem tervezték megölni. Nagyon is lehetséges. Az embereink éppen most vizsgálják meg ezt a lehetıséget. Ám ugyanúgy lehet, hogy apja meggyilkolását kapták feladatul, és más embereink ezt vizsgálják. Illetve én vagyok az, aki ezt vizsgálja, hiszen persze jól ismertem, és tudnék róla, ha lettek volna ellenségei. Mármint olyan ellenségei, akik rendelkeznek egy ilyen támadáshoz szükséges eszközökkel, nem holmi elégedetlen bérlık; és nem találtam egyet sem, amibıl arra következtetek, hogy talán valamiért bosszút álltak rajta. Ha pedig errıl van szó, hosszú idıre kell visszatekinteni, valami olyasmire, ami a London elıtti életével áll kapcsolatban. Mivel Jenny az egyetlen, aki London elıtt ismerte, talán birtokában van a válaszoknak, ám ıt magukkal ragadták a támadók. Akárhogy is
legyen, Haytham, meg kell ıt találnunk. Volt valami furcsa ebben a többes számban. — Ahogy mondtam — folytatta —, úgy véljük, hogy valahova a kontinensre vitték, tehát ott kell folytatnunk a kutatásainkat. És amikor azt mondom, hogy nekünk, ezen azt értem, hogy nekünk, kettınknek, Haytham. Megdöbbentem. — Uram? — alig hittem a fülemnek. — Igen. Velem fog jönni. — Anyának szüksége van rám, uram. Nem hagyhatom ıt magára. Mr. Birch ismét rám nézett, a szemében nem volt sem kedvesség, sem gonoszság. — Haytham, attól tartok, ezt a döntést nem magának kell meghoznia. — Hanem anyának — vágtam rá. — Nos, majdnem. — Hogy érti ezt, uram? Mr. Birch sóhajtott — Úgy értem, hogy... beszélt már az anyjával a támadás éjszakája óta? — Túlságosan is levert volt ahhoz, hogy bárkit is fogadjon Miss Davyn és Emilyn kívül. Nem mozdul ki a szobájából, és Miss Davy azt mondta, hogy majd szólnak, ha bemehetek hozzá. — Ha majd látja, tapasztalni fogja, hogy megváltozott. — Hogyan, uram? — Azon az éjszakán Tessa szeme láttára halt meg a férje, a kisfia pedig megölt egy embert. Ezek a dolgok mely hatást gyakoroltak rá, Haytham. Nem biztos, hogy ugyanaz az ember az édesanyja, mint akinek megismerte. — Akkor pedig különösen szüksége van rám. — Talán arra van szüksége, hogy felépüljön, Haytham, és hogy a lehetı legkevesebb olyan dolog vegye körül, ami arra a szörnyő éjszakára emlékezteti. — Értem, uram. — Sajnálom, ha ez megdöbbenti, Haytham. — A homlokát ráncolta. — Elıfordulhat persze, hogy tévedek, de édesapja halála óta én kezelem az üzleti ügyeit, és többször értekeztem édesanyjával, volt alkalmam látni személyesen. Nem hiszem, hogy tévednék. Ezúttal nem.
III
Anya nem sokkal a temetés elıtt hívatott. Amikor Betty szólt, elvörösödve kérve sőrő elnézést, amiért — ahogy ı mondta — egy kicsit elaludt, elıször azt hittem, hogy meggondolta magát a Mr. Birch által tervezett európai utazásomat illetıen, de tévedtem. A szobájához rohantam, bekopogtam, és alig hallottam, amikor azt mondta, hogy menjek be — a hangja annyira gyenge és törékeny volt, nem olyan halk, de parancsoló, mint régen. Az
ablaknál ült, Miss Davy a függönyökkel foglalatoskodott. Bár még nappal volt, alig sütött be kintrıl a nap, ám anya úgy hessegette el a téli nap szürkébe forduló sugarait, mintha valami madár zavarta volna meg. Végre Miss Davynek sikerült úgy behúznia a függönyt, hogy az megfeleljen anyának, aki fáradt mosollyal egy szék felé intett. Anya felém fordította a fejét, nagyon lassan, rám nézett, és mosolyt erıltetett az arcára. A támadás szörnyő nyomot hagyott rajta. Mintha kiszívta volna belıle az életet, mintha elvesztette volna a fényét, amely addig mindig megvolt benne, akár mosolygott, akár haragudott, akár kiült a szíve az arcára, ahogy apa szokta mondani. Most a mosoly lassan lecsúszott az ajkairól, amelyek kiüresedve jelezték, hogy bármennyire is próbálja, nincs már ereje fenntartani a látszatot. — Tudod, hogy nem megyek el a temetésre, Haytham? — kérdezte tompán. — Igen, anya. — Sajnálom. Sajnálom, Haytham, igazán sajnálom, de nem vagyok ehhez eléggé erıs. Sose szokott Haythamnek hívni. Mindig azt mondta, hogy „drágám”. — Igen, anya — válaszoltam, bár tudtam, hogy nem igaz. Igenis eléggé erıs. „Anyádban több a kurázsi, mint bármely férfiban, akivel valaha is találkoztam, Haytham”, szokta volt mondogatni apa. Nem sokkal azt követıen találkoztak, hogy Londonba költöztek, ahol anya üldözıbe vette apát — „akár egy nıstény oroszlán a prédáját, ami egyszerre lenyőgözı és vérfagyasztó látvány”, viccelıdött apa, amiért jól meg lett búbolva. Ez az a fajta vicc, amiben az ember érzi, hogy lehet valami igazság. Anya nem beszélt a szüleirıl. Csak annyit tudtam róluk, hogy „jómódúak”. És Jenny egyszer utalt rá, hogy kitagadták, amiért apához ment. Azt persze sosem tudtam meg, hogy valójában miért. Azon ritka alkalmakkor, amikor anyát nyaggattam apa London elıtti életérıl, titokzatosan mosolygott. Majd elmondja ı, amikor akarja. Most, ahogy a szobájában ültem, rádöbbentem, az érzett fájdalmam részben annak is szól, hogy tudtam, sosem fogom hallani apától, mit tervezett elmondani nekem a születésnapomon. Bár ez csak aprócska része volt a fájdalmamnak, ezt mindenképpen világossá kell tennem — jelentéktelen ahhoz képest, amit apa elvesztése és anya látványa miatt éreztem. Annyira... összement. Annyira hiányzott belıle az a kurázsi, amit apa emlegetett. Talán kiderült, hogy anya erejének a forrása apában rejlett. Talán annak a rettenetes estének a pusztítása egyszerően túl sok volt neki. Azt mondják, elıfordul az ilyesmi katonákkal is. Megszakad a szívük, és önmaguk árnyékává válnak. Valahogy megváltoztatja ıket a vérontás. Ez történt vajon anyával is? — Sajnálom, Haytham — tette hozzá. — Semmi gond, anya. — Nem.. úgy értem, hogy a kontinensre kell menned Mr. Birchcsel. — De itt van rám szükség, melletted! Vigyáznom kell rád! Felszabadultan nevetett. — Anya kis katonája, mi? — és furcsa, kérdı tekintetet vetett rám. Pontosan tudtam, hogy merre járnak a gondolatai. Ott, a lépcsın. Látta, hogy az álarcos támadó szemgolyójába döfök egy pengét.
Aztán elszakította rólam a tekintetét, és nekem szinte elállt a lélegzetem a szemébıl kiolvasott nyers érzelmektıl. — Miss Davy és Emily gondoskodik rólam, Haytham. Ha majd végeznek a javítási munkálatokkal a Queen Anne’s Square-en, visszaköltözhetünk, és felvehetek további szolgálókat. Nem, nekem kellene vigyáznom terád, és felkértem Mr. Birchöt a család számvevıjének, valamint a te gyámodnak is, hogy megfelelıen gondodat viselje valaki. Apád is így akarta volna. Értetlenkedve nézett a függönyre, mintha próbálna emlékezni, hogy miért van behúzva. — Úgy tudom, Mr. Birch beszélni akart veled, mert azonnal szeretne indulni a kontinensre. — Már beszéltünk, de... — Helyes. — Rám nézett. Megint éreztem valami zavarba ejtıt a tekintetén, ráébredtem, hogy anyám már nem ugyanaz, mint akinek megismertem. Vagy már én nem voltam az a fiú, akit ı ismert? — Így lesz a legjobb, Haytham. — De anya... Rám nézett, majd gyorsan ismét elfordult. — Elmész, és kész — mondta határozottan, ismét a függönyöket fixírozva. Miss Davyt kerestem a szememmel, mintha segítséget kérnék, ám nem kaptam: együttérzın mosolygott, felhúzta a szemöldökét, arckifejezésébıl azt olvastam ki, hogy „sajnálom, Haytham, nem tehetek semmit, eltökélte magát”, és csend ült a szobára; nem hallatszott semmi, csak a lovak patáinak a kopogása odakintrıl, a világból, amely haladt tovább, mit sem törıdve azzal, hogy az enyém darabokra hullott. — Távozhatsz, Haytham — intett anya. Azelıtt — mármint a támadás elıtt — sosem „rendelt” magához. Olyanokat sem mondott, hogy „távozhatsz”. Azelıtt sosem engedett elmenni anélkül, hogy legalább egy csókot adjak az arcára, és mindennap legalább egyszer elmondta, hogy szeret. Amikor felálltam, eszembe jutott, hogy nem beszélt arról, mi történt azon az estén, a lépcsın. Nem köszönte meg, hogy megmentettem az életét. Az ajtóban megálltam, visszafordultam felé, és azon gondolkodtam, hogy vajon nem kívánt-e más végkifejletet.
IV
Mr. Birch kísért el a temetésre. Egyszerő, rövid szertartás volt, ugyanabban a kápolnában, ahol Edithet búcsúztattuk, szinte ugyanazoknak a jelenlétében: a személyzet, az öreg Mr. Fayling, és apa néhány munkatársa, akikkel Mr. Birch beszélt utána. Bemutatott az egyiküknek, Mr. Simpkinnek, akirıl úgy véltem, a
harmincas évei derekán járhat, és aki a család ügyeit fogja kezelni. Enyhén meghajolt, és nézésében felismertem az esetlenségnek és az együttérzésnek a furcsa keverékét, amellyel az emberek megfelelı kifejezést próbáltak adni érzéseiknek. — Anyjával intézem az ügyeit, amíg ön Európában tartózkodik, Haytham úrfi — mondta. Rádöbbentem, hogy valóban elmegyek, hogy nincs választásom, nincs semmilyen beleszólásom. Illetve egy dolgot tehettem volna feltételezhetıen — elfuthattam volna. Nem mintha az igazi választás lenne. Miután hazaértünk, elkaptam Betty tekintetét; rám nézett, és szomorúan rám mosolygott. Nyilvánvalóan elterjedtek a velem kapcsolatos hírek. Amikor megkérdeztem, hogy mihez kezd majd, azt mondta, hogy Mr. Digweed talált neki más elfoglaltságot. A szemében könnyek csillogtak, és amikor távozott a szobámból, nehéz szívvel ültem le a naplóm elé az íróasztalomhoz.
1735. december 11. I
Holnap reggel indulunk a kontinensre. Meglepıdtem, hogy milyen kevés elıkészületre van szükségünk. Mintha a tőz valamennyi összekötı kapcsot megszakította volna a korábbi életemmel. Az a pár holmim, ami megmaradt, alig két ládában elfért, ezeket ma el is vitték. Ma leveleket kell írnom, valamint találkoznom kell Mr. Birchcsel, hogy beszámoljak neki arról, ami az éjjel, lefekvés után történt. Már majdnem elaludtam, amikor halk kopogást hallottam az ajtónál. Felültem, és kiszóltam, hogy „szabad”, majd vártam, hogy belépjen Betty. De nem ı volt az. Egy fiatal lány alakját láttam, aki gyorsan belépett a szobába, és becsukta maga után az ajtót. Felemelte a gyertyáját, hogy láthassam az arcát és az ajkához illesztett ujját. Emily volt az, a szıke Emily, a szobalány. — Haytham úrfi — kezdett bele —, el kell mondanom magának valamit, ami nyomasztja a lelkemet, uram. — Hát persze — válaszoltam, és reméltem, hogy a hangom nem árulja el, hirtelen mennyire fiatalnak és sebezhetınek éreztem magamat. — Ismerem Barrették szobalányát — mondta gyorsan. — Violetnek hívják, ı volt az egyike azoknak, akik elıjöttek a házukból azon az éjjelen. Annak a kocsinak a közelében állt, amelyben elvitték a nıvérét, uram. Miközben eltuszkolták mellette Miss Jennyt, ı elkapta Violet tekintetét, és gyorsan mondott neki valamit, amit Violet továbbadott nekem. — Mi volt az? — kérdeztem. — Nagyon gyorsan mondta, uram, és nagy volt a zaj, és mielıtt még folytathatta volna, belöktek a kocsiba, de Violet úgy véli, azt a szót hallotta, hogy „áruló”. Másnap egy férfi felkereste Violetet, nyugati kiejtéssel beszélt, legalábbis Violet szerint, és meg akarta tıle tudni, hogy mit hallott, de Violet azt mondta, hogy nem hallott semmit, noha az az úriember meg is fenyegette. Megmutatott neki egy nagy, veszedelmes kést, uram, amit az övén hordott, de ı még így sem árult el neki semmit. — De magának igen? — Violet a testvérem, uram. Aggódik miattam. — Elmondta másnak is? — Nem, uram. — Reggel szólok Mr. Birchnek — mondtam. — De uram...
— Tessék? — Mi van akkor, ha Mr. Birch az áruló? Felnevettem, és a fejemet ráztam. — Az lehetetlen. Megmentette az életemet. Ott volt, és harcolt a... — hirtelen eszembe jutott valami. — Valaki más viszont nem volt ott.
II
Természetesen reggel azonnal üzentem Mr. Birchnek, és ı ugyanarra a következtetésre jutott, mint én. Egy órával késıbb megérkezett egy másik férfi, akit bevezettek a dolgozószobába. Nagyjából annyi idıs lehetett, mint apám, markáns arccal, sebhelyekkel, és olyan hideg szemmel bámult, mint valami tengeri élılény. Magasabb és erısebb felépítéső volt Mr. Birchnél, mintha betöltötte volna a szobát a jelenlétével. A sötét jelenlétével. És lenézett rám. Lenézett rám, az orra fölül. A megvetın ráncolódó orra fölül. — Ez itt Mr. Braddock — mondta Mr. Birch. Moccanni sem bírtam, ahogy az újonnan érkezett rám meredt. — İ is templomos. Bírja a teljes, feltétlen bizalmamat, Haytham. — A torkát köszörülte, majd hangosan folytatta. — És a modora néha ellentétben áll azzal, amirıl tudom, hogy a szívében lakik. Mr. Braddock felhorkant, és lesújtó pillantást vetett rá. — Ugyan már, Edward — korholta Mr. Birch. — Haytham, Mr. Braddock feladata lesz megtalálni az árulót — Köszönöm, uram — mondtam. Mr. Braddock végigmért, majd Mr. Birchhöz szólt. — Ez a Digweed... Talán megmutathatnád a szobáját. Amikor indultam volna utánuk, Mr. Braddock Mr. Birchre nézett, aki szinte érzékelhetetlenül biccentett, majd mosolyogva felém fordult. A szemébıl elnézéskérést olvastam ki. — Haytham, talán jobb lenne, ha most egyéb teendıivel foglalkozna — mondta. — Például az elıkészületekkel. — Így visszakényszerültem a szobámba, ahol áttekintettem a már bepakolt csomagjaimat, majd elıvettem a naplómat, hogy feljegyezzem a nap eseményeit. Pár perccel ezelıtt Mr. Birch felkeresett a hírrel: Digweed megszökött, mondta komor arccal. De biztosított róla, hogy meg fogják találni. A templomosok mindig elkapják, akit keresnek, és ettıl nem változik semmi. El fogunk utazni a kontinensre. Most ébredtem rá, hogy ez lesz az utolsó naplóbejegyzésem itthon, Londonban. Ezek a régi életem utolsó szavai, mielıtt elkezdıdne az új.
II. RÉSZ 1747, tizenkét évvel késıbb
1747. június 10. I
Ma megfigyeltem az árulót a bazárban. Tollas kalapot, színes övet és harisnyát viselt, kevélyen járkált a pultok között, és hunyorgott az élénk, mindent kifehérítı spanyol napsütéstıl. Egyes árusokkal tréfálkozott és nevetgélt, másokkal haragosan váltott szót. Látszólag nem viselkedett sem barátként, sem zsarnokként, és valóban, azt a benyomást keltette bennem, még ha távolról is, hogy igazságos, sıt jóindulatú ember. De persze nem ezeket az embereket árulta el. Hanem a Rendet. Minket. A testırei mindvégig mellette maradtak, amíg körbejárt, és láttam rajtuk, hogy szorgos emberek. A szemük folyton a piacot pásztázta, és amikor az egyik árus barátságosan hátba veregette, és a kezébe nyomott egy kenyeret a pultról, intett a magasabbik testırnek, aki bal kézzel vette át, hogy a másik szabadon maradjon, ha kardot kellene ragadnia. Helyes. Jó katona. Templomoskiképzésben részesült. Pillanatokkal késıbb egy kisfiú rohant elı a tömegbıl. A szemem azonnal a testırökre vetıdött, láttam, hogy megfeszülnek, felmérik a veszélyt, és aztán... Megnyugszanak? Kinevetik önmagukat, amiért ilyen idegesek? Nem. Feszültek maradtak. Továbbra is figyeltek, mert nem ostobák, és tudták, hogy a fiú csalétek is lehet. Jó katonáknak látszottak. Elgondolkodtam, hogy vajon megrontotta-e ıket munkaadójuk tanítása, aki úgy esküdött fel egy ügyre, hogy közben egy másiknak az eszméit hirdette. Reméltem, hogy nem, mert már eldöntöttem, hogy életben hagyom ıket. Bár úgy tőnhet, kapóra jön, hogy erre hivatkozva elkerülhetem a harcot két ilyen jó katona ellen, ez a látszat téves. Lehet, hogy elıvigyázatosak, minden bizonnyal kiválóan forgatják a kardot, és van gyakorlatuk a halálosztásban. De én is elıvigyázatos vagyok. Kiváló kardforgató. És van gyakorlatom a halálosztásban. Természetes tehetségem van hozzá. Bár ellentétben a teológiával, a filozófiával, a klasszikus irodalommal és a nyelvekkel, különösen a spanyollal, amelyet olyan jól beszélek, hogy itt, Alteában is képes vagyok kiadni magamat spanyolnak, még ha kicsit tartózkodónak is, a halálosztásban nem lelem örömömet. Egyszerően csak jó vagyok benne. Talán ha Digweed lenne a célpontom, talán akkor éreznék némi kis elégtételt, amiért az én kezem által végzi be. De nem ı az.
II
Azt követıen, hogy elhagytuk Londont, Reginald és én öt éven át jártuk Európát, országról országra utaztunk, szolgálóinkkal és templomostársainkkal egyetemben. Kísérıink személye folyamatosan változott; hol csak mi ketten maradtunk, hol egy török rabszolgakereskedı-csapat nyomába eredtünk, akikrıl úgy hírlett, hogy fogva tartják Jennyt, hol a Digweedet érintı értesüléseknek jártunk utána, néha hónapokig kerestük, de mindig üres kézzel tértünk vissza. Reginald volt a tanítómesterem, és ebben a tekintetben merıben hasonlított apára, egyfelıl azért, mert hajlamos volt szinte minden, könyvbıl szerzett tudásról állandóan azt hajtogatni, hogy létezik egy magasabb, fejlettebb tudás, mint amit a poros, régi tankönyvekben olvashatok, és amirıl késıbb megtudtam, hogy a templomosok tanítása, másfelıl pedig ı is mindig ragaszkodott hozzá, hogy a saját fejemmel gondolkodjak. Különböztek azonban annyiban, hogy apa mindig arra biztatott, én magam döntsek. Reginaldnál azonban megfigyeltem, hogy inkább abszolút igazságokban gondolkodik. Apával néha úgy éreztem, hogy maga a gondolkodás elegendı, hogy a gondolkodás önmagában is érték, és a következtetés valahogy kevésbé fontos, mint az út, amin eljutok hozzá. Apánál a tények, és — ahogy végigolvasom a régebbi naplóimat — még maga az igazság fogalma is változó, változékony tulajdonságokkal bírhatott. Reginaldnál azonban nem voltak ilyen kétértelmőségek, és amikor az elsı idıkben másképp vélekedtem errıl, csak mosolygott, és megjegyezte, hogy apám hangján beszélek. Ilyenkor el szokta mondani, hogy apám nagy és számos tekintetben bölcs ember volt, és minden bizonnyal a legjobb kardvívó, akivel valaha is találkozott, de a tanuláshoz való viszonyulása nem volt annyira tudományos, mint lehetett volna. Szégyen elismerni, hogy egy idı után jobban megkedveltem Reginald módszerét, a templomosok szigorúbb gondolkodását? Bár mindig jókedvő volt, könnyen tréfálkozott és mosolygott, hiányzott belıle apa természetes vidámsága, sıt pajkossága. Elıször is mindig kifogástalan és elegáns volt az öltözéke, és fanatikusan ragaszkodott a pontossághoz, elvárta, hogy mindig minden rendben legyen. Ám mégis, szinte saját akaratom ellenére volt valami állandóság Reginaldban, valami olyan bizonyosság, kívül és belül, ami az évek múltával egyre jobban tetszett nekem. Egy napon rájöttem, hogy miért. Hiányzott belıle a kételkedés — csakúgy, mint a zavar, a határozatlanság, a bizonytalanság. Ez az érzés, a „tudásnak” az érzése, amit Reginald táplált belém, ez vezetett át a gyerekkorból a felnıttkorba. Sosem felejtettem el apám tanítását. Épp ellenkezıleg, büszke lett volna rám, amiért kétségbe vontam az ı eszméit. És közben újakat tettem magamévá. Sosem találtuk meg Jennyt. Az évek során megenyhültem az emléke iránt. Ahogy újraolvastam a naplóimat, láttam, hogy fiatalabb énem mit sem törıdött vele, amit most már némileg szégyellek, hiszen már felnıtt vagyok, és másképp látom a
dolgokat. Nem mintha az ifjonti ellenszenvem iránta bármennyire is visszafogott volna minket a keresésében, persze. Ebben a küldetésben Mr. Birch bıségesen rendelkezett elégséges buzgósággal mindkettınk helyett. De ez sem volt elég. A Mr. Simpkintıl, Londonból kapott pénzforrások busásak voltak ugyan, de nem végtelenek. Franciaországban, Troyes mellett. Champagne provinciában, egy elrejtett helyen találtunk egy kastélyt, ahol berendeztük a fıhadiszállásunkat. Mr. Birch itt folytatta az oktatásomat, támogatta befogadásomat tanoncként, majd három évvel ezelıtt a Rend teljes jogú tagjaként. Hetek teltek el úgy, hogy meg sem említettük Jenny vagy Digweed nevét, aztán már hónapok. Más templomostevékenységek foglaltak le minket. Az osztrák örökösödési háború egész Európát felfalta mohó begyébe, és szükség volt ránk a templomosérdekeltségek oltalmazásában. „Készségem” a halálosztásban hamar nyilvánvalóvá vált, és Reginald gyorsan felismerte ennek az elınyeit. Az elsı, aki bevégezte a kezem által — nem a legelsı valójában persze, hanem úgy kellene mondani, hogy az elsı, akit meggyilkoltam — egy kapzsi liverpooli kalmár volt. A második egy osztrák herceg. A kereskedı megölése után, két évvel ezelıtt, visszatértem Londonba, ahol láttam, hogy még mindig folynak a munkálatok a Queen Anne’s Square-en, és hogy anya... anya túl fáradt volt ahhoz, hogy fogadjon aznap, másnap úgyszintén. „Ahhoz is túl fáradt, hogy válaszoljon a leveleimre?”, kérdeztem Mrs. Davytıl, aki elnézést kért, és elfordította a tekintetét. Ezután Herefordshire-be lovagoltam, abban a reményben, hogy fellelem Digweed családját, ám hiába. Úgy tőnt, a házunk árulóját nem tudjuk megtalálni — talán nem is fogjuk soha. Ám manapság a bosszúvágy tüze kevésbé hevesen ég a zsigereimben, talán egyszerően azért, mert felnıttem, vagy mert Reginald megtanított uralkodni magamon, az érzelmeimen. Ám ha alább is hagyott, még mindig itt ég bennem.
III
Épp itt járt a hostale tulajdonosának a felesége, gyors pillantást vetett le a lépcsı felé, mielıtt becsukta maga után az ajtót. Hírnök érkezett, amíg odavoltam, mondta, átnyújtott egy levelet, és olyan buján nézett ram, hogy akár engedhettem is volna a kísértésnek, ha nem foglalkoztatnak más dolgok. Mint például az elızı éjjel eseményei. Így hát inkább kitessékeltem a szobámból, és leültem megfejteni a levelet. Az állt benne, hogy mihelyst végeztem a dolgommal Alteában, ne haza menjek, Franciaországba, hanem Prágába, ahol a templomosok Celetná utcai fıhadiszállásának pincéjében kell találkoznom Reginalddal. Sürgıs megbeszélnivalója van velem. Addig is itt van nálam a sajt. Az áruló ma éjjel találkozik a végzetével.
1747. június 11.
Megtörtént. Mármint a gyilkosság. És bár nem volt mentes a bonyodalmaktól, tisztán sikerült végrehajtani, amennyiben ı meghalt, engem pedig nem fedeztek fel, és ezért megengedem magamnak, hogy elégedettséget érezzek az elvégzett feladat okán. Juan Vedomir volt a neve, feladata pedig elvileg alteai érdekeink védelmezése. Azt még csak eltőrtük volna, hogy ezt a lehetıséget saját birodalom kiépítésére használta, a kapott értesüléseink szerint kifinomult eszközökkel tartotta irányítása alatt a kikötıt és a piacot, és az aznap szerzett tapasztalataim szerint valóban élvezett is némi támogatást, bár a testırök állandó jelenléte azt bizonyította, hogy ez nem mindig volt így. Túlságosan is kifinomult eszközöket alkalmazott volna? Reginald így vélte; nyomozást végzett, és végül kiderítette, hogy Vedomir oly mértékben elszakadt a templomosok nézeteitıl, hogy az már az árulással volt egyenlı. Árulókat nem tőrünk meg a Rendben. Alteába küldtek. Megfigyeltem Vedomirt. Aztán tegnap este fogtam a sajtomat, és búcsút intve a hostalénak, elindultam a villájához vezetı köves utcákon. — Mit óhajt? — kérdezte az ır, amikor ajtót nyitott. — Sajtot hoztam — válaszoltam. — Innen érzem a szagát. — Remélem, sikerül meggyıznöm señor Vedomirt, és engedélyezi számomra, hogy árusítsam a bazárban. Az ır orra még mélyebb ráncokat vetett. — Señor Vedomir vevıket akar csalogatni a piacra, nem elriasztani ıket. — Ezzel egy kifinomultabb ízlés talán nem ért egyet, señor. Az ır sandán nézett rám. — A kiejtése... Hová valósi? İ volt az elsı, aki megkérdıjelezte spanyol mivoltomat. — A Genovai Köztársaságból származom — válaszoltam mosolyogva —, és a sajt számít az egyik legkiválóbb exportcikkünknek. — A maga sajtja aligha ér fel Vareláéval. Még mindig mosolyogva válaszoltam. — Bízom benne, hogy igen. Bízom benne, hogy señor Vedomir is így gondolja majd. Kételkedve nézett rám, de félreállt, és beengedett a nagy elıszobába, amely a meleg éjszaka dacára hővös, majdnem hideg volt, és szinte üres, csak két szék és egy
asztal állt benne, rajta kártyákkal. Odapillantottam. Örömmel láttam, hogy pikét játszottak, ami kétszemélyes, és ez azt jelentette, hogy nem rejtızik több ır a faburkolat mögött. Az elsı ır intett, hogy helyezzem a becsomagolt sajtot a kártyaasztalra, és én így is tettem. A második hátralépett, egyik kezét kardja markolatán tartotta, amíg a társa megmotozott, fegyvert keresve. Alaposan végigtapogatta a ruházatomat, majd átkutatta a vállamon átvetett zsákot, amelyben pár pénzérme és a naplóm volt, de semmi más. Nem volt nálam penge. — Nincs nála fegyver — mondta az elsı ır, mire a másik bólintott. Az elsı a sajtomra bökött. — Gondolom, azt akarja, hogy señor Vedomir megkóstolja. Lelkesen bólintottam. — Talán jobb lenne, ha elıbb én is megkóstolnám, nem? — kérdezte az elsı ır, fürkészı szemmel nézve rám. — Reméltem, hogy az egész señor Vedomiré lehet — válaszoltam alázatosan mosolyogva. Az ır horkantott egyet. — Van belıle bıven. Talán magának kéne megkóstolnia. Tiltakozni kezdtem. — De hiszen reméltem, hogy majd señor... Kezét a kard markolatára helyezte. — Kóstolja meg — mondta ellentmondást nem tőrıen. Biccentettem. — Hát persze, señor. — Kicsomagoltam egy darabot, levágtam belıle egy kis szeletet, és megettem. Az ır jelezte, hogy próbáljak ki egy másik darabot is. Engedelmeskedtem, és közben elbővölt arckifejezésemmel mutattam, hogy milyen fenséges íze van. — És most, hogy már felnyitottam — kínáltam felé a megkezdett darabot —, akár maguk is megkóstolhatják. A két ır összenézett, majd végül az elsı elmosolyodott, a folyosó végén lévı vastag faajtóhoz lépett, kopogott, és bement. Majd újra megjelent, és intett, hogy menjek be, egyenesen Vedomir szobájába. Odabent sötét volt, és erıs illatot éreztem. Ahogy beléptünk, selymek lebbentek meg az alacsony plafonon. Vedomir nekünk háttal ült, hosszú fekete haja ki volt bontva, hálóruhát viselt, és az íróasztalánál egy gyertya fényénél írt. — Maradjak, señor Vedomir? — kérdezte az ır. Vedomir nem fordult hátra. — Ha jól sejtem, a vendégünknél nincs fegyver. — Nem, señor. Bár a sajtjának a bőze egy egész hadsereget ledöntene a lábáról — mondta az ır. — Számomra ez a szag olyan, mint egy illatszeré, Cristian — nevetett Vedomir. — Kérlek, ültesd le a vendégünket, rögtön jövök. Leültem egy alacsony zsámolyra az üres kandalló mellett, miközben felitatta, amit írt, majd odajött hozzám, de elıbb felemelt egy kis kést egy oldalt álló asztalról. — Tehát sajt, mi? — mosolya kettévágta vékony bajszát, miközben hálóinge szélét felemelve leült egy másik zsámolyra, velem szemben.
— Igen, señor — válaszoltam. Rám meredt. — Ó. Nekem azt mondták, hogy a Genovai Köztársaságból érkezett, de a hangján hallom, hogy angol. Megdöbbentem, de a széles vigyora megnyugtatott, hogy nincs mitıl tartanom. Legalábbis egyelıre. — Én meg itt azt hittem, hogy milyen ügyesen titkolom el a nemzetiségemet — mondtam elismerıen —, de ön átlátott rajtam, señor. — Méghozzá nyilvánvalóan én vagyok az elsı, ennek köszönheti, hogy még a vállán hordja a fejét. Országaink háborúban állnak egymással, ugyebár? — Egész Európa háborúzik, señor. Néha azon töprengek, vajon tudja-e valaki egyáltalán, hogy ki kivel harcol. Vedomir kuncogott, a szeme cikázott. — Ön kissé ravaszkodik, barátom. Azt hiszem, mindannyian csatában vagyunk György király elkötelezettségével és ambícióival. Azt mondják, az önök brit tengerészete a világon a legjobbnak tartja magát. A franciák, a spanyolok nem értenek egyet ezzel, a svédekrıl nem is beszélve. Az az angol, aki Spanyolországba téved, az életével játszik. — Most aggódnom kellene a biztonságom miatt, señor? — Miattam? — széttárta a kezét, és ironikusan, ferdén mosolygott. — Szeretem hinni magamról, hogy felül tudok kerekedni a királyok kisszerő gondjain, barátom. — Hát akkor ön kit szolgál, señor? — Nos, természetesen e város polgárait. — És akkor kinek esküdött hőséget, ha nem Ferdinánd királynak? — Egy magasabb hatalomnak, señor — mosolygott Vedomir, ezzel határozottan lezárva a témát, és figyelmét a becsomagolt sajtra irányította, amelyet a kandalló mellé helyeztem. — Nos, hát akkor bocsánat, de meg vagyok zavarodva. Ez a sajt... a Genovai Köztársaságból származik, vagy angol sajt? — Ez az én sajtom, señor. Az én sajtjaim a legjobbak, akárhová is szúrja le az ember a zászlóját. — Elég jó ahhoz, hogy bitorolja Varela helyét? — Talán elférnék mellette is? — És akkor mi lenne? Varela nem örülne neki. — Hát nem, señor. — Ez az állapot önt talán nem aggasztja, señor, de nekem mindennap ilyeneken kell bosszankodnom. Nos, hadd kóstoljam meg azt a sajtot, mielıtt még megolvad! Eljátszottam, mintha zavarna a hıség, meglazítottam sálamat, majd le is vettem. Lopva benyúltam a válltáskámba, és kiemeltem belıle egy aranydublont. Amíg Vedomir a sajtra figyelt, beleejtettem a pénzérmét a sálba. A kés megvillant a gyertyafényben, ahogy Vedomir levágott egy darabkát az elsı sajtból. Felemelte a hüvelykujjával, és megszagolta — amire aligha volt szükség, hiszen még én is éreztem —, majd bekapta. Elmélyülten rágta, felnézett rám, aztán levágott még egy darabot. — Hm — mondta egy idı után. — Téved, señor, ez a sajt nem jobb Vareláénál.
Hanem pontosan olyan, mint Vareláé. — Arcáról leolvadt a mosoly, és elkomorodott. Láttam, hogy rájött. — Sıt, ez Varela sajtja. Kiáltásra nyitotta a száját, hogy segítséget hívjon, de én már egy csuklómozdulattal összecsavartam az aranydublonos selyemsálamat, keresztbe vetett karokkal elıreugrottam, átvetettem a sálat a fején, és a nyakára szorítottam. A kést tartó keze felívelt, de túl lassú volt, és meglepte a támadásom, így a kés hiába csapódott bele a selyembe a fejünk felett, én már biztosan fogtam a fojtókendımet, az aranypénzt a légcsövére szorítva megakadályoztam, hogy bármilyen hangot kiadjon magából. Egyik kézzel megtartottam a fojtást, a másikkal lefegyvereztem, a kést egy párnára hajítottam, majd mindkét kézzel erısebben szorítottam a kıkeményre csavart kendıt. — A nevem Haytham Kenway — mondtam szenvtelen hangon, elırehajolva, hogy belenézzek a tágra nyílt, kigúvadó szemébe. — Maga elárulta a templomos rendet. Ezért halálra ítélték. A kezét felemelve hiábavalóan próbált a szemembe kapni, hátrahúztam a fejemet, és figyeltem a selyem rebbenéseit, ahogy kiszállt belıle az élet. Amikor vége volt, a testét az ágyhoz cipeltem, majd az utasításaimat követve az íróasztalához léptem, hogy elvegyem a naplóját. A nyitott könyvben a szemem megakadt egy mondaton: Para ver de manera diferente, primero debemos pensar diferente. Újra elolvastam, gondosan lefordítva magamnak, mintha valami új nyelvet tanulnék: „Ahhoz, hogy másképp lássunk, elıször másképp kell gondolkodnunk.” Pár pillanatig csak bámultam, elveszve a gondolataimban, majd becsaptam a könyvet, a vállzsákomba dobtam, és visszatértem a feladatomhoz. Vedomir halálát reggelig nem fogják felfedezni, amikor én már messze járok, úton Prága felé, ahol fel kell tennem egy kérdést Reginaldnak.
1747. június 18. I
— Az anyádról kell beszélnünk, Haytham. A Celetná utcai fıhadiszállás pincéjében állt elıttem. Meg sem kísérelt Prágához alkalmazkodni az öltözetével. Kitüntetésként viselte magán angolságát: elegáns és tiszta fehér zokniját, fekete nadrágját és természetesen a parókáját, amelyrıl a fehér por nagyrészt lepergett császárkabátjának a vállára. Kétoldalt póznákra erısített fáklyatartók lángjai világították meg, míg a majdnem feketén sötétlı falakon a fáklyák halvány dicsfényt sugároztak. Általában nyugodtnak mutatkozott, kezét a háta mögött tartva a sétapálcájára támaszkodott, de ezúttal volt valami formális a viselkedésében. — Anyámról? — Igen, Haytham. Biztos beteg, gondoltam, és azonnal olyan erısen és hevesen hullámzott át rajtam a bőntudat, hogy majdnem megszédültem tıle. Már hetek óta nem írtam neki, szinte alig gondoltam rá. — Meghalt, Haytham — mondta Reginald földre szegezett szemmel. — Egy héttel ezelıtt elesett. Súlyosan megsérült a háta, és sajnos belehalt a sérüléseibe. Reginaldra néztem. Az a heves bőntudat ugyanolyan gyorsan vonult el, mint ahogy érkezett, és a helyét átvette egy üres érzés, egy nagy lyuk, ahol az érzelmeknek kellene lenniük. — Sajnálom, Haytham. — Viharvert arcát barázdálta az együttérzés, a szeme kedvesen nézett rám. — Anyád igen kiváló asszony volt. — Köszönöm — mondtam. — Azonnal indulnunk kell Angliába. A búcsúztatására. — Értem. — Ha szükséged lenne... bármire, kérlek, ne érezd kellemetlennek, és szólj. — Köszönöm. — Most már a Rend a családod, Haytham. Bármiért fordulhatsz hozzánk. — Köszönöm. Úgy köszörülte a torkát, mintha kényelmetlenül érezné magát. — És ha... tudod, ha beszélni szeretnél róla, itt vagyok. Igyekeztem nem elmosolyodni a gondolattól. — Köszönöm, Reginald, de nincs szükségem rá, hogy beszéljek róla. — Értem. Hosszú ideig egyikünk sem szólalt meg.
Félrenézett. — Megtörtént? — Juan Vedomir halott, ha ezt szeretnéd tudni. — És a naplója nálad van? — Sajnos nem. Az arca egy pillanatra megnyúlt, majd a vonásai keményre változtak. Kıkeményre. Már láttam korábban is ezt az arcát egy olyan pillanatban, amikor nem ügyelt a látszatra. — Hogyan? — kérdezte egyszerően. — Azért öltem meg, mert elárulta az ügyünket, nem? — válaszoltam. — Valóban — mondta Reginald óvatosan. — Akkor mi szükségem lett volna a naplójára? — Abban vannak az írásai. Amelyek érdekelnek minket. — Miért? — kérdeztem. — Haytham, okom van hinni, hogy Juan Vedomir árulása túllépett azon, hogy nem tartotta magát a hitvallásunkhoz. Lehetségesnek vélem, hogy együttmüködést kezdeményezett az orgyilkosokkal. Most pedig kérlek, mondd el az igazat: nálad van a naplója? Elıhúztam a zsákomból, átnyújtottam neki. Odalépett az egyik gyertyatartóhoz, kinyitotta, gyorsan átlapozta, majd hirtelen mozdulattal becsukta. — És elolvastad? — kérdezte. — Titkosírással van — válaszoltam. — De nem az egész — mondta nyugodt hangon. Bólintottam. — Igen, igazad van... voltak benne bizonyos részek, amelyeket el tudtam olvasni. Az életrıl szóló... gondolatait. Érdekes olvasmány volt. Leginkább az keltette fel a kíváncsiságomat, Reginald, hogy milyen nagy mértékben egybeesett Juan Vedomir világfelfogása azzal, amit annak idején apámtól tanultam. — Ez lehetséges. — És mégis megöletted velem? — A Rend árulóját ölettem meg veled. Ami egy egészen más dolog. Természetesen tudtam, hogy apád másképp érez a Rend számos tana iránt, sıt talán a többségük iránt, de ı nem is azonosult ezekkel a tanokkal. Nem becsültem kevésbé csupán azért, mert nem volt templomos. Ránéztem. Talán tévedés volt kételkednem benne? — Akkor miért érdekes ez a könyv? — Nem Vedomirnak az életrıl szóló merengései miatt, annyi biztos — mondta Reginald mosolyogva. — Ahogy te magad is láttad, hasonlóak voltak apádéihoz, és mindketten tudjuk, hogy mi errıl a véleményünk. Nem, engem a rejtjeles részek érdekelnek, amelyek egy kulcs birtokosáról szolgálnak részletekkel, ha nem tévedek. — Minek a kulcsáról van szó? — Mindent a megfelelı idıben. Hangot adtam bosszankodásomnak.
— Mihelyt megfejtettem a naplót, Haytham — szögezte le. — Ha igazam van, akkor megtehetjük a következı lépésünket. — És mi lesz az? Szólásra nyitotta a száját, de megelıztem, és kimondtam helyette. — „Mindent a megfelelı idıben, Haytham”, ugye? További titkok, Reginald? Sértıdötten válaszolt. — „Titkok? „ Valóban? Tényleg így gondolod? És mivel érdemeltem ki a gyanakvásodat, Haytham, én, aki felkaroltalak, bevezettelek a Rendbe, és értelmet adtam az életednek? Tudod, nem lenne megbocsáthatatlan vétek, ha azt gondolnám, hogy idınként hálátlanul viselkedik uraságod. — De Digweedet nem találtuk meg, ugye? — mondtam. Nem voltam hajlandó elfogadni a feddést. — Jennyért sosem kértek váltságdíjat, tehát a támadás fı célja apa megölése kellett hogy legyen. — Reméltük, hogy megtaláljuk Digweedet, Haytham. Csak ennyit tehettünk. Reméltük, hogy megfizettetünk vele a tettéért! Ez a reményünk nem vált valóra, de ez nem jelenti azt, hogy ne tettünk volna meg mindent az érdekében. Továbbá kötelességem volt a gondodat viselni, Haytham, és ezt teljesítettem is. Férfiemberként állsz elıttem, a Rend tiszteletre méltó lovagjaként. Azt hiszem, ezt figyelmen kívül hagytad. És megfeledkezel arról, hogy feleségül szerettem volna venni Jennyt. Talán annyira hevesen főt a bosszúvágy apádért, hogy egyetlen kudarcunknak Digweed szem elıl vesztését látod, pedig nem így van, hiszen nem találtuk meg Jennyt sem, ugye? Persze a nıvéred sorsa cseppet sem aggaszt! — Érzéketlenséggel vádolsz? Szívtelenséggel? A fejét rázta. — Csak azt kérem, hogy fordítsd a tekinteted a saját hibáid felé, mielıtt rávilágítanál az enyémekre. Mélyen a szemébe néztem. — Sosem osztottad meg velem, hogy áll a keresés. — Braddockra bíztuk, hogy találja meg. Rendszeresen tájékoztatott. — De te nem adtad tovább nekem a jelentéseit. — Fiatal voltál még. — Közben felnıttem. Lehajtotta a fejét. — Hát akkor elnézésedet kérem, amiért nem vettem figyelembe ezt a tényt, Haytham. A jövıben egyenlı félként foglak kezelni. — Akkor kezdd el most azzal, hogy beszélsz a naplóról — válaszoltam. Elnevette magát, mint aki sakkot kapott. — Nyertél, Haytham. Hát jó. Ez az elsı lépés egy templom helyszíne felé; egy elsı civilizációs templom felé, amelyrıl úgy vélik, hogy azok építették, akik elıttünk jöttek. Egy pillanatig elgondolkodtam. Ennyi lenne? Majd elnevettem magamat. Elıször döbbentnek látszott, talán visszaemlékezett arra, amikor elıször beszélt nekem az elıttünk jöttektıl, amikor nehezemre esett uralkodni magamon. „Elıttünk? Mármint ki elıtt? — kuncogtam. „Mielıttünk — válaszolta akkor szárazon. — Az
ember elıtt. Egy korábbi civilizáció.” Most összeráncolta a homlokát. — Még mindig szórakoztatónak találod, Haytham? Megráztam a fejemet. — Nem, nem annyira szórakoztatónak. Inkább... — kerestem a szavakat — nehezen tudom elképzelni, Reginald. Az ember elıtt létezı lényekbıl álló faj... Istenek... — Nem istenek, Haytham, hanem az elsı civilizációhoz tartozó lények, akik uralták az emberiséget. Olyan hatalmas erıvel rendelkezı tárgyakat hagytak maguk után, amelyekrıl mi csak álmodni tudunk. Hiszem, hogy akinek ezek a tárgyak a birtokába jutnak, irányítani képes a teljes emberiség végsı sorsát. A nevetésem elhalt, amikor láttam, hogy mennyire elkomolyodott. — Ez egy nagyon hangzatos állítás, Reginald. — Valóban az. Aligha érdeklıdnénk iránta ennyire, ha holmi szerény állítás lenne, ugye? És nem érdeklıdnének iránta az orgyilkosok sem. — A szeme felcsillant, a fáklyák fénye táncolt benne. Láttam már korábban is ezt a nézést a szemében, de csak ritka alkalmakkor. Nem akkor, amikor a nyelvekre, a filozófiára, a klasszikusokra vagy akár csak a harc mővészetére tanított. Akkor sem, amikor a Rend alapelveirıl okított. Hanem csak akkor, amikor az elıttünk jöttekrıl beszélt. Reginald hajlamos volt kigúnyolni a túlzott szenvedélyt. Hibának, gyengeségnek látta. Amikor azonban az elsı civilizáció lényeirıl beszélt, fanatikussá vált.
II
A templomosok prágai fıhadiszállásán töltjük az éjszakát. Ahogy itt ülök a sivár szobában, a szürke kıfalak között, érzem a templomosok több ezer éves történelmének a súlyát. Gondolatban a Queen Anne’s Square-en járok, ahová visszatért a háztartásunk, miután befejezıdtek a munkálatok. Mr. Simpkin folyamatosan tájékoztatott minket. Az építkezést Reginald felügyelte még akkor is, amikor országról országra járva kerestük Digweedet és Jennyt. (És igen, Reginaldnak igaza volt. Azon rágódtam, hogy nem sikerült fellelnünk Digweedet, de Jenny szinte sosem jutott az eszembe.) Egy napon Simpkin megüzente, hogy a háztartás visszatért Bloomsburybıl a Queen Anne’s Square-re, és újra beköltöztek a helyükre. Azon a napon az elmém elkalandozott annak a háznak a faburkolatú falai között, ahol felnıttem, és rájöttem, hogy élénken látom magam elıtt az ott élıket — különösen anyámat. De persze azt az anyámat, akit gyerekkoromban ismertem, aki napként világított és melegített, akinek a térdén ülve tökéletes volt a boldogságom. Az apa iránti szeretetem heves volt, talán erısebb is, de az anya iránti tisztább. Apa elıtt megilletıdtem, oly mértékben csodáltam, hogy néha úgy éreztem, eltörpülök mellette, amivel együtt
járt egy olyan érzés is, amit aggodalomként tudnék leírni — mintha fel kéne nınöm hozzá, mintha ki kellene tudnom tölteni az általa vetett hatalmas árnyékot. Anyával nem volt ilyen bizonytalanság, csak egy szinte mindent elnyomó kényelemérzet, szeretet és védettség. És gyönyörő volt Szerettem, ha apához hasonlítottak, mert annyira markáns volt, de ha valaki azt mondta, hogy anyára ütök, tudtam, hogy ezen azt értik, hogy szép vagyok. Jennyrıl úgy beszéltek, hogy „össze fog törni néhány szívet”, hogy „ölni fogják érte egymást”. A küzdelem, a harc szavait használták vele kapcsolatban. De anyával kapcsolatban nem. Az ı szépsége kedves, anyai, tápláló volt, amirıl nem lehetett a Jenny külleme által ihletett óvatossággal beszélni, hanem csak melegséggel és csodálattal. Persze Jenny anyját, Caroline Scottot nem ismertem, de elkönyveltem magamnak, hogy ı is egy „Jenny”, és hogy apámat ugyanúgy a szépsége nyőgözhette le, mint ahogy Jennyé az udvarlóit. Anyáról azonban úgy képzeltem, hogy egészen másmilyen ember. Amikor találkozott apámmal, egyszerően csak Tessa Stephenson-Oakley volt. İ maga legalábbis mindig így mondta: „egyszerően csak Tessa Stephenson-Oakley”, ami nekem egyáltalán nem hangzott egyszerőnek, de hagyjuk. Apa Londonba költözött, egyedül érkezett, háztartás nélkül, de az erszénye elég vastag volt ahhoz, hogy szert tegyen rá. Amikor bérbe vett egy londoni lakást egy jómódú földbirtokostól, a lánya felajánlotta, hogy segít neki találni állandó lakhelyet, valamint a fenntartásához szükséges személyzetet. Természetesen ez a lány volt „egyszerően csak Tessa Stephenson-Oakley”... Kimondatlanul utalt rá, hogy a családja nem örült túlságosan a házasságuknak, olyannyira, hogy nem is találkozott velük. Minden energiáját nekünk szentelte, és egészen addig a borzalmas éjszakáig teljes figyelmét, végtelen gyengédségét, feltétlen szeretetét énrám összpontosította. De amikor utoljára láttam, ennek az embernek már nyoma sem volt. Ha most visszagondolok végsı találkozásunkra, a szemébe kiülı gyanakvásra emlékszem, amirıl immár tudom, hogy megvetés volt. Amikor megöltem azt az embert, aki készült megölni ıt, megváltoztam a szemében. Már nem az a fiú voltam, aki a térdén ült. Hanem egy gyilkos.
1747. június 20.
Útban London felé újraolvastam egy régi naplómat. Miért? Talán valami ösztön sugallatára. Talán valami tudat alatti... kétség hatására, gondolom. Akármi volt is az oka, amikor újraolvastam az 1735. december 10-i bejegyzést, hirtelen pontosan tudtam, hogy mit kell tennem, amint Angliába érek.
1747. július 2-3.
Ma volt a temetés, és... nos, majd elmagyarázom. A szertartás után otthagytam Reginaldot beszélgetni Mr. Simpkinnel a kápolna lépcsıjén. Nekem annyit mondott Mr. Simpkin, hogy alá kell írnom bizonyos papírokat. Anya halálával rám hárultak a pénzügyek. Alázatosan mosolyogva azt mondta, reméli, hogy teljes megelégedésemre kezelte eddig az ügyeket. Bólintottam, mosolyogtam, nem szóltam semmit, amivel elköteleztem volna magamat, és tudattam velük, hogy egy kis idıre van szükségem, hogy egyedül legyek, majd eltávolodtam, látszólag azért, hogy magamra maradjak a gondolataimmal. Reméltem, hogy kóborlásom iránya véletlenszerőnek tőnik, miközben továbbhaladtam az úton, távol tartva magamat a sarat és ürüléket fröcskölı kocsikerekektıl, áttolakodtam az utcákon zsúfolódó tömegen, a véres bırkötényt viselı árusokon, a szajhákon és a mosónıkön. De valójában egyáltalán nem volt véletlenszerő. Egy nıre figyeltem, aki hozzám hasonlóan igyekezett átjutni a tömegen. Egyedül volt, és minden bizonnyal belefeledkezett a gondolataiba. Természetesen láttam a szertartáson. Együtt ült a személyzet többi tagjával — Emilyvel és két vagy három másik szolgálóval, akit nem ismertem fel — a kápolna túlsó oldalán, arca elé zsebkendıt tartva. Felnézett, és meglátott — kellett, hogy lásson —, de nem adott semmilyen jelet. Vajon felismer még egyáltalán Betty, a hajdani pesztrám? Most pedig követtem, diszkrét távolságból, nehogy meglásson, ha esetleg hátranézne. Sötétedett, mire hazaért, illetve nem haza, hanem ahhoz a házhoz, ahol most dolgozott, egy nagy, elıkelı épülethez, amely némileg hasonlóan emelkedett a szénfekete ég felé, mint a mi Queen Anne’s Square-i házunk. Vajon még mindig pesztra, vagy már magasabb rendő feladatokat lát el? Vajon nevelınıi uniformist visel a kabátja alatt? Az utcán már nem volt akkora a tömeg, mint korábban, így lemaradtam, messzebbrıl figyeltem, hogy lemegy egy rövid lépcsın a személyzeti bejáróhoz, és kinyitja az ajtaját. Amikor már eltőnt szem elöl, átmentem az úton, és a ház felé ballagtam, ügyelve arra, hogy ne keltsek feltőnést, hátha valaki kinéz az ablakon. Valamikor kisfiú voltam, aki a Queen Anne’s Square-i ház ablakából figyelte a járókelıket, és elmerengett azon, hogy kinek mi dolga lehet arra. Vajon van ebben a házban is egy kisfiú, aki engem figyel, és azon gondolkodik, hogy ki lehet ez az ember? Honnan jött? Merre tart? Így hát a ház elıtti kerítés mentén sétálgattam, és lepillantottam a feltehetıen a személyzeti lakrész megvilágított ablakaira, ahol felismertem Betty
összetéveszthetetlen alakját, amint éppen elhúz egy függönyt. Birtokában voltam tehát annak az információnak, amelyért jöttem. Éjfél után tértem vissza, amikor már behúzták a függönyöket a ház ablakain, az utcák sötétek voltak, és csak egy-egy arra hajtó kocsi lámpása világított. Ismét odamentem a ház elé, gyors pillantást vetettem jobbra és balra, majd átmásztam a kerítésen, és a túloldalán csendesen lehuppantam az árokba. Végiglopakodtam rajta, amíg meg nem találtam Betty ablakát. Megálltam, nagyon óvatosan az üvegre tapasztottam a fülemet, egy ideig hallgatóztam, amíg meg nem gyızıdtem arról, hogy nincs odabent semmilyen mozgás. Aztán végtelen türelemmel ujjbegyeimet a tolóablak aljára helyeztem, és felemeltem. Imádkoztam, hogy ne csikorogjon, és mivel imám meghallgatásra talált, bemásztam, és becsuktam magam után az ablakot. Betty megmoccant az ágyában — talán a kinyílt ablakon át áradó levegıtıl, talán mert öntudatlanul is megérezte a jelenlétemet? Kıvé dermedve álltam, és megvártam, amíg ismét mélyen lélegzik. Éreztem, hogy a levegı elcsendesedik körülöttem, és befogad a szoba, mintha alig pár pillanat elteltével már részét is képezném — akár egy szellem. És akkor elıhúztam a kardomat. Helyénvalónak látszott — talán ironikusnak is —, hogy az apámtól kapott kard legyen az. Mostanában ritkán megyek bárhová is nélküle. Évekkel ezelıtt Reginald megkérdezte, hogy mikor fogja megérezni a vér ízét, és ez meg is történt, sokszor. És ha igazam van Bettyt illetıen, ma ismét megtörténik. Leültem az ágyra, a kard pengéjét Betty torkához helyeztem, majd a szájára tapasztottam a kezemet. Felébredt. A szeme azonnal tágra nyílt a rémülettıl. A szája mozgása csiklandozta a tenyerem, ahogy sikítani próbált. Lefogtam vergıdı testét, és nem szóltam semmit, csak hagytam, hogy a szeme hozzászokjon a sötéthez, amíg meglát, és amíg nyilván felismer. Hogyne ismerne fel? Hiszen tíz éven át gondozott, mintha a saját anyám lett volna. Hogyne ismerné fel Haytham úrfit? Amikor feladta a küzdelmet, a fülébe súgtam: — Jó estét, Betty. — A kezemet még mindig a száján tartottam. — Kérdeznem kell magától valamit. Hogy válaszolni tudjon, meg kell szólalnia. Ahhoz, hogy meg tudjon szólalni, el kell vennem a kezemet a szájáról, és lehet, hogy elfogja a kísértés, hogy sikítson, ám ha sikoltana... — nyakához nyomtam a kardom hegyét, hogy megértessem vele. Aztán nagyon lassan elvettem a kezemet a szájáról. A tekintete kıkemény volt. Egy pillanatig visszasüllyedtem a gyerekkoromba, és majdnem megszeppentem a Betty szemében égı tőztıl és dühtıl, mintha a látvány egy szidás emlékét váltotta volna ki belılem, amelyre kénytelen voltam reagálni. — El kéne fenekelnem magát ezért, Haytham úrfi — sziszegte. — Hogy merészel belopakodni egy hölgy szobájába, miközben alszik? Hát nem tanítottam meg magát semmire? Nem tanította meg magát Edith semmire? És az anyja? — kezdte felemelni a hangját. — Nem tanította meg magát az apja semmire? A gyermekkor érzése ottmaradt velem, és mélyre kellett nyúlnom önmagamban, hogy visszataláljak az eltökéltségemhez, és ellenálljak a kísértésnek, hogy
egyszerően elrakjam a kardomat, bocsánatot kérjek Bettytıl, és megígérjem neki, hogy soha többé nem teszek ilyet, és ezentúl jó kisfiú leszek. Apám emléke segített elıhívni az eltökéltségemet. — Való igaz, hogy egykor szinte az anyám volt, Betty — mondtam neki. — Való igaz, hogy amit most teszek, szörnyő, megbocsáthatatlan dolog. Higgye el nekem, hogy nem volt könnyő idejönnöm. Csakhogy az is szörnyő és megbocsáthatatlan, amit maga tett. Betty szeme összeszőkült. — Mirıl beszél? A másik kezemmel benyúltam a kabátomba, és elıvettem egy összehajtott papírlapot, amelyet elé tartottam a szinte teljesen sötét szobában. — Emlékszik Laurára, a konyhalányra? Óvatosan bólintott. — Küldött nekem egy levelet — folytattam. — Egy levelet, amelyben megírta, hogy magának viszonya volt Digweeddel. Mondja, Betty, meddig volt a szeretıje apám inasa? Nem létezett ilyen levél, a papír, amelyet felmutattam, nem tartalmazott nagyobb titkot az éjszakai szállásom címénél, de arra számítottam, hogy a rossz világítás megtéveszti Bettyt. Az igazság az volt, hogy amikor újraolvastam a régi naplómat, rátaláltam arra a sok évvel azelıtti pillanatra, amikor Betty keresésére indultam. „Egy kicsit elaludt” azon a hideg reggelen, és amikor bepillantottam a kulcslyukán, egy pár férficsizmát láttam a szobájában. Akkoriban még nem fogtam fel ennek a jelentıségét, mert túl kicsi voltam. Egy kilencéves fiú szemével láttam, és nem gondoltam bele. Sem akkor, sem azóta. Egészen addig, amíg újraolvasva hirtelen felfogtam, mint egy régen hallott viccet, amely egyszerre csak értelmet nyert: az a csizma a szeretıé volt. Hát persze! Abban már nem voltam annyira biztos, hogy a szeretıje Digweed. Hallottam nagy kedvességgel beszélni róla, de ez mindenkire igaz volt, mindannyiunkat megtévesztett. De amikor Reginald gondjára bízva a kontinensre mentem, Digweed talált más munkahelyet Betty számára. Ám még így is csak találgatás volt, hogy szeretık lettek volna — alaposan átgondolt, mégis kockázatos találgatás, amelynek rettenetes következményei lehettek, ha tévedek. — Emlékszik arra a napra, amikor egy kicsit elaludt reggel, Betty? — kérdeztem. — „Egy kicsit elaludt”, emlékszik? Óvatosan bólintott. — A keresésére indultam — folytattam. — Mert fáztam. És a szobája elıtti folyosón... nos, nem szívesen vallom be, de letérdeltem, és benéztem a kulcslyukán. Éreztem, hogy enyhén elpirulok a helyzet dacára. Addig is baljósan nézett rám Betty, de most tüzet hányt a szeme, ajkát mérgesen lebiggyesztette, mintha az a régi betolakodás ugyanolyan szörnyő lett volna, mint ez a mostani. — Nem láttam semmit — szegeztem le gyorsan. — Illetve csak magát, ahogy az ágyon szendergett, valamint egy pár férficsizmát, amelyrıl felismertem, hogy Digweedé. Viszonya volt vele? Errıl van szó?
— Ó, Haytham úrfi — suttogta a fejét rázva, szomorú szemekkel —, mi lett magából? Milyen emberré alakította magát az a Birch? Elég borzasztó már az is, hogy kést szegez egy korosodó hölgy nyakának, de még mennyire, hogy borzasztó. De most nézzenek csak oda, még tetézi is a sértéseket, azzal vádol, hogy viszonyom volt, hogy tönkretettem valakinek a házasságát. Nem volt az viszony. Igaz, hogy Mr. Digweednek voltak gyerekei, akinek a nıvére viselte a gondját Herefordshireben, de a felesége már sok évvel azelıtt elhunyt, hogy a családjukhoz került volna. Nem olyan viszony volt ez, mint ahogy azt maga a piszkos fantáziájával elképzeli. Szerelmesek voltunk, és szégyellje magát, ha másra gondolt. Szégyellje magát! — rázta meg ismét a fejét. Éreztem, hogy a kezem szorosabban fogja a kard markolatát. Behunytam a szemem. — Nem, nem, nem bennem kell most bőntudatot ébreszteni. Próbálhat bármennyire is magas lóról beszélni velem, attól még tény marad, hogy valamilyen... kapcsolata volt Digweeddel, mindegy, hogy miféle, és Digweed elárult minket. Az ı árulása nélkül apám még mindig életben lenne. Anya életben lenne, és én nem ülnék itt, a maga nyakára nyomott pengével, úgyhogy ne engem hibáztasson a mostani helyzetéért, Betty. Hanem ıt. Betty vett egy mély levegıt, és összeszedte magát. — Nem volt más választása — szólalt meg végül. — Jacknek nem volt más választása. Ez volt a neve, tudta? Jack. Tudta, hogy így hívták? — Majd elolvasom a fejfáján — sziszegtem —, és egy mákszemnyit sem változik tıle a helyzet, Betty, mert igenis volt választása. Ha csak két rossz között választhatott, akkor is, nem érdekel. Volt választása. — Nem! Az az ember megfenyegette Jack gyerekeit! — Milyen ember? — Nem tudom. Elıször a városban szólította le Jacket. — Maga látta azt az embert? — Nem. — Mit mondott róla Digweed? A nyugati partvidékrıl jött? — Igen, Jack elmondta, hogy nyugati kiejtéssel beszélt, uram. — Amikor elrabolták Jennyt, valami árulóról kiáltozott. Violet a szomszédból meghallotta, de másnap egy nyugati akcentussal beszélı férfi megkereste, és figyelmeztette, hogy ne szóljon senkinek arról, amit hallott. Nyugati. Láttam, hogy Betty elsápad. — Mi van? — csattantam fel. — Mit mondtam? — Violet, uram — lihegte. — Nem sokkal azután, hogy maguk a kontinensre mentek, talán másnap, meghalt egy utcai rablásban. — Beváltották a szavukat. Meséljen arról az emberrıl, aki utasította Digweedet! — Nem tudok semmit. Jack nem mondott róla semmit. Csak azt, hogy komolyan gondolta a dolgot, és ha Jack nem teszi meg, amire utasította, akkor megkeresi és megöli a gyerekeit. Azt mondta, ha értesíti az uraságot, akkor megkeresik a gyerekeit, leszúrják és lassan végeznek velük, meg ilyesmik. Elárulták neki, hogy mit terveznek a házban, de lelkemre mondom, Haytham úrfi, Jacknek azt ígérték,
hogy senkinek sem esik baja, és hogy minden az éjszaka közepén fog történni. Valami hirtelen az eszembe jutott. — Miért volt rá egyáltalán szükségük? Betty értetlenül nézett rám. — Ott sem volt a támadás éjszakáján. Nem volt szükség a segítségére, hogy bejussanak. Elvitték Jennyt, megölték apát. Miért volt ehhez szükség Digweedre? — Fogalmam sincs, Haytham úrfi. Tényleg fogalmam sincs. Tompán néztem le rá. Azelıtt, amíg vártam, hogy leszálljon a sötétség, győlt, fortyogott bennem a düh, Digweed árulásának a gondolata tüzelte, az pedig, hogy Betty a cinkosa lehetett, vagy egyáltalán csak tudott róla, olajat öntött rá. Azt akartam volna, hogy ártatlan legyen. Leginkább azt akartam volna, hogy valaki más legyen a szeretıje. De ha Digweed volt is az, azt akartam volna, hogy ne tudjon semmit az árulásáról. Azt akartam, hogy ártatlan legyen, mert ha bőnös, meg kell ölnöm, mert ha tehetett volna valamit annak érdekében, hogy megakadályozza a mészárlást aznap este, és mégsem cselekedett, akkor meg kell halnia. Ez így... igazságos. Ok és okozat. Egyensúly. Szemet szemért. És én ebben hiszek. Ez a világnézetem. Ez a látásmód adhat értelmet az életnek, mert az életnek magának oly ritkán van értelme. Ez a látásmód teremt rendet a káoszban. De semmiképp sem akartam megölni. — Hol van most Digweed? — kérdeztem halkan. — Nem tudom, Haytham úrfi — a hangja reszketett a félelemtıl. — Aznap hallottam felıle utoljára, amikor eltőnt. — Ki tudta még, hogy szeretık voltak? — Senki. Mindig nagyon vigyáztunk. — Kivéve arra, hogy ne látszódjon a csizmája. — Hirtelen vette le. — A tekintete megkeményedett. — És az emberek többsége nem szokott bekukucskálni a kulcslyukon. Egy ideig hallgattunk mindketten. — Most mi lesz, Haytham úrfi? — kérdezte elcsukló hangon. — Meg kéne ölnöm magát, Betty — mondtam egyszerően, és a szemébe nézve láttam, ahogy rádöbben: megtehetném, képes lennék megtenni. Nyöszörögni kezdett. Felálltam. — De nem teszem meg. Már így is túl sokan haltak meg annak az éjszakának a következtében. Soha többé nem látjuk egymást. A sok évig tartó szolgálat és gondoskodás fejében megajándékozom az életével, és magára hagyom a szégyenével. Ég vele.
1747. július 14. I
Miután közel két héten át elhanyagoltam a naplómat, sok mindenrıl kell beszámolnom, visszanyúlva egészen addig az éjszakáig, amikor felkerestem Bettyt. Visszatértem a szállásomra, majd pár óra felületes alvás után felkeltem, felöltöztem, és egy kocsival újra Betty házához hajtattam. Megkértem a kocsist, hogy kicsit arrébb álljon meg, ahonnan láthatom a házat, de nem keltek gyanút. Amíg ı hálásan szendergett, én kibámultam a kocsi ablakán, és vártam. Hogy mire? Nem tudtam volna pontosan megmondani. De megint az ösztönömre hallgattam. És az ösztönöm megint helyesnek bizonyult, mert nem sokkal napkelte után feltőnt Betty. Elküldtem a kocsist, és gyalog eredtem Betty nyomába, aki egyenesen a Lombard Street-i postahivatal felé vette az irányt. Bement, pár perccel késıbb kijött, majd visszaindult az utcán, ahol elnyelte a tömeg. Néztem, ahogy eltávolodik, és nem éreztem semmit, még késztetést sem arra, hogy utánamenjek, és elvágjam a torkát az árulásáért, sem pedig az egykor volt szeretet maradványát. Egyszerően... semmit. Ehelyett megálltam egy kapualjban, és figyeltem, ahogy elmegy mellettem a világ, a sétapálcámmal elhessegettem a koldusokat és az utcai árusokat, és talán egy órán át várakoztam, míg aztán... Igen, ott jött — a postás, kezében a csengıvel és a levelekkel teli zsákjával. Elıléptem a kapualjból, és a sétapálcámat forgatva követtem. Egyre közelebb és közelebb kerültem hozzá, míg aztán befordult egy mellékutcába, ahol kevesebb gyalogos járt, és megragadtam az esélyt... Pillanatokkal késıbb a vérzı és eszméletlen teste mellett térdeltem egy sikátorban, és a leveles zsákjában válogattam, míg aztán megtaláltam — egy „Jack Digweed”-nek címzett borítékot. Elolvastam. Azt írta benne Betty, hogy szereti, és hogy tudomást szereztem a viszonyukról. Nem volt itt semmi, amirıl ne tudtam volna már, de nem is a levél tartalma érdekelt, hanem a címzése, ami ott állt a boríték elején: a Fekete-erdıben egy St. Peter nevő kisváros, nem messze Freiburgtól. Közel kétheti utazás után Reginald és én megpillantottuk a távolban St. Petert, egy zöldellı mezıkben és erdıkben gazdag völgyben fészkelı épületcsoportot. Ez ma reggel történt.
II
Dél körül értünk oda, az utazástól fáradtan és koszosan. Ahogy lassan ügettünk a szők, útvesztıszerő utcákon, láttam a helyiek felfigyelı arcát; gyorsan elfordultak az ablaktól, becsukták az ajtót, elhúzták a függönyt. Halálos gondolatokat hordoztunk magunkban, és úgy éreztem, ezt valahogy mindenki tudja rólunk, bár lehet, hogy csak ijedısek voltak. Nem tudhattam, hogy nem mi voltunk az elsı idegenek, akik aznap a városba érkeztek. A helybéliek már ijedtek voltak. A levelet a St. Peter-i vegyesboltnak címezték. Egy kis térre értünk, ahol gesztenyefák árnyékában állt egy kút, és egy ideges helybéli hölgytıl kértünk eligazítást. A többiek távol tartották magukat tılünk, miközben a hölgy az utat mutatta, majd a cipıjét nézegetve eloldalgott. Pár perccel késıbb már kipányváztuk a lovunkat a bolt elıtt, és beléptünk, mire az egyetlen bent tartózkodó vásárló ránk pillantott, és úgy döntött, hogy majd máskor tölti fel a készleteit. Reginalddal értetlenkedve néztünk össze, majd végigmértem a boltot. Három oldalán magas fapolcok emelkedtek, tele edényekkel és zsinegekkel alkotott csomagokkal, míg hátul egy magas pult állt, mögötte pedig a boltos, köténnyel, széles bajusszal, és egy kialvó gyertyaként tovatőnı mosollyal, miután alaposabban megnézett minket. Tılem balra egy kis létrafellépı állt, amelyrıl el lehetett érni a felsı polcokat. Egy fiú ült rajta, talán tízéves lehetett, ránézésre a kereskedı fia. Majdnem elvesztette az egyensúlyát, olyan gyorsan pattant fel a létráról, hogy vigyázzba álljon a bolt közepén, és várja apja utasításait. — Jó napot, uraim — üdvözölt minket a boltos németül. — Úgy látom, hosszú utat tettek meg. Utánpótlásra van szükségük a továbbutazáshoz? — a pulton álló kancsóra mutatott. — Netán felfrissülésre vágynak? Innának valamit? Majd intett a fiúnak. — Christophe, hol a jó modorod? Vedd el az urak kabátját... Három, támla nélküli szék állt a pult elıtt. A kereskedı kezével rájuk mutatott. — Kérem, foglaljanak helyet! Ismét Reginaldra pillantottam, láttam, hogy készül elfogadni a boltos szívélyességét, és megállítottam. — Nem, köszönjük — mondtam a kereskedınek. — A barátom és én nem szándékozunk sokáig idızni. — A szemem sarkából láttam, hogy Reginaldnak megereszkedik a válla, de nem szólt semmit. — Csak felvilágosításra van szükségünk — tettem hozzá. Sötét függönyként ereszkedett le a bizalmatlanság a boltos arcára. — Tessék? — kérdezte óvatosan. — Egy embert keresünk. A neve Digweed. Jack Digweed. Ismeri? A fejét rázta. — Egyáltalán nem tudja, hogy ki az? — erıltettem. Ismét a fejét rázta.
— Haytham... — Reginald mintha a hanghordozásomból olvasni tudott volna az elmémben. Nem vettem róla tudomást. — Egészen biztos ebben? — kérdeztem rá ismét. — Igen, uram — válaszolta a kereskedı. A bajusza idegesen reszketett. Nagyot nyelt. Éreztem, hogy összeszorul az állkapcsom, majd mielıtt bárki közbeléphetett volna, elırántottam a kardomat, és kinyújtott karommal Christophe álla alá nyomtam. A fiú zihált, lábujjhegyre emelkedett, a szeme kiguvadt, ahogy a penge nekifeszült a torkának. Mindez idı alatt nem vettem le a szememet a boltosról. — Haytham... — szólalt meg ismét Reginald. — Bízd ezt rám, kérlek! — makacskodtam, és ismét a kereskedıhöz szóltam. — Digweed erre a címre küldeti a leveleit. Még egyszer megkérdezem: hol van? — Uram — könyörgött a boltos. A szeme cikázott köztem és Christophe között, akibıl olyan hangok törtek elı, mintha nehezére esne a nyelés. — Kérem, ne bántsa a fiamat! Könyörgése süket fülekre talált. — Hol van? — ismételtem meg a kérdésemet. — Uram — könyörgött a boltos összetett kézzel. — Nem mondhatom meg. Apró csuklómozdulattal növeltem a pengém nyomását Christophe torkán, amitıl az nyöszörögni kezdett. A szemem sarkából láttam, hogy a fiú még magasabbra emelkedik a lábujjain, és éreztem, bár nem láttam, hogy Reginald mennyire kényelmetlenül érzi magát mellettem. És közben egy pillanatra sem vettem le a szememet a kereskedırıl. — Kérem, uram, kérem! — mondta gyorsan. Könyörgı kezei úgy csapkodtak a levegıben, mintha láthatatlan poharakkal zsonglırködne. — Nem árulhatom el! Megtiltották nekem! — Aha. Kicsoda? Ki tiltotta meg? Ó volt az? Digweed? — Nem, uram. Digweed urat már több hete nem láttam. Valaki... valaki más volt, de nem mondhatom el, nem mondhatom meg, hogy kicsoda. Ezek az emberek komolyan megfenyegettek. — De azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy én is komolyan gondolom — mosolyodtam el —, és a különbség azok és énközöttem annyi, hogy én itt vagyok, ık meg nem. És most mesélje el szépen. Hányan vannak, kik azok, és mit akartak tudni? Hol rám, hol Christophe-ra nézett, aki hiába viselkedett bátran, higgadtan, és oly lelkierırıl tett tanúbizonyságot a megpróbáltatással szemben, amelyet a saját fiamtól is remélnék, mégis ismét nyöszörgésbe fogott, ami láthatólag meggyızte a kereskedıt, mert a bajusza még jobban remegett, majd gyorsan beszélni kezdett, csak úgy tódultak belıle a szavak. — Itt jártak, uram! Alig egy órával ezelıtt. Két férfi, hosszú fekete kabátot viseltek a vörös brit katonai zubbonyuk felett, és ugyanúgy betértek a boltba, mint maguk, és Digweed úr holléte felıl kérdezısködtek. Amikor mit sem sejtve elárultam nekik, nagyon elkomorodtak, uram, és azt mondták, hogy mások is jönnek majd, akik
Digweed urat keresik, és a lelkemre kötötték, ha kedves az életem, tagadjam le, hogy ismerem, és azt se valljam be, hogy ık itt jártak! — Hol van Digweed? — Egy faházban, tizenöt mérföldnyire északra, az erdıben! Reginald és én egy szót sem szóltunk. Mindketten tudtuk, hogy egy percet sem vesztegethetünk, és anélkül, hogy ismét megfenyegettük volna a boltost, vagy elbúcsúztunk vagy akár elnézést kértünk volna Christophe-tól, amiért halálra ijesztettük, kirohantunk az ajtón, eloldoztuk a lovunkat, és felpattantunk, majd rikoltozva megsarkantyúztuk ıket. Több mint fél órán át száguldottunk, amilyen gyorsan csak mertünk, ami alatt talán nyolcmérföldnyi réten haladtunk át, mindvégig hegynek fel, és a hátasaink már fáradni kezdtek. Egy fasorhoz érve észrevettük, hogy fenyıfák vékony sávjáról van szó, azon túl pedig hosszú csíkban álltak egymás mellett a fák egy domb tetejének mindkét oldalán. Elıttünk a talaj lejtve vetetett egy másik erdıhöz, majd azon túl hatalmas zöld paplanként hullámzott, tele fákkal és mezıkkel. Megálltunk, és elkértem a távcsövet. A lovaink horkantottak, miközben végigpásztáztam az elıttünk húzódó teret, jobbra-balra vetve a távcsövet, elıször vadul, ahogy az izgalom eluralkodott rajtam, és a pánik elvette az eszemet. Végül nyugalmat erıltettem magamra, mélyeket lélegeztem, szorosra zártam és újra kinyitottam a szememet. Újrakezdtem a vizsgálódást, ezúttal lassan és módszeresen tekintettem át a tájat a távcsıvel. Mentálisan négyzethálóra osztottam a területet, egyik négyzetrıl a másikra léptem, szisztematikusan, hatékonyan, ismét a logika vette át az irányítást bennem az érzelmek helyett. Az enyhe szél és a madárcsicsergés csendjét Reginald törte meg. — Megtetted volna? — Mit, Reginald? Tudtam, hogy a gyerekre gondol. — Megölted volna a fiút? Megtetted volna? — Nem sok értelme van fenyegetni, ha nem állsz készen be is váltani. A kereskedı tudta volna, ha csak színlelem. Meglátta volna a szememben. Tudta volna. Reginald kényelmetlenül fészkelıdött a nyeregben. — Tehát igen? Valóban megölted volna? — Így van, Reginald. Megöltem volna. Mindketten hallgattunk. Átnéztem a következı négyzetnyi területet, majd a következıt. — Mikor szerepelt a tananyagodban az ártatlanok megölése, Haytham? — kérdezte Reginald. Horkantottam. — Csak azért, mert te tanítottál meg ölni, Reginald, még nem döntheted el helyettem, hogy kit ölök meg, és miért. — Én a becsületre tanítottalak. Egy kódexre tanítottalak. — Emlékszem, Reginald, hogy évekkel ezelıtt milyen igazságot készültél szolgáltatni a White csokoládézója elıtt. Hol volt abban a becsület?
Elpirult volna egy kicsit? Mindenesetre kényelmetlenül feszengett a lován. — Az az ember egy tolvaj volt. — Akiket keresek, gyilkosok, Reginald. — Akkor is — mondta némi ingerültséggel a hangjában. — A buzgalmad talán elhomályosítja az ítélıképességedet. Ismét megvetıen horkantottam. — És ezt éppen te mondod? Az elıttünk jöttek iránti lelkesedésed szorosan összeegyeztethetı a templomosok irányvonalával? — Természetesen. — Valóban? Biztos, hogy nem hanyagoltad el miatta más kötelességeidet? Hány levelet írtál, mennyit naplóztál, mennyit olvastál az utóbbi idıben, Reginald? — Rengeteget — jelentette ki felháborodva. — Mármint olyasmit, ami nem függ össze az elıttünk jöttekkel — tettem hozzá. Egy pillanatig dühöngött, mint egy vörös képő, kövér ember, akinek rossz húst adtak vacsorára. — Itt vagyok, nem? — Valóban, Reginald — válaszoltam. Ebben a pillanatban észrevettem egy apró füstnyalábot felszállni az erdıbıl. — Füstöt látok a fák között, valószínőleg egy kunyhóból jön. Oda kéne mennünk. Ugyanebben a pillanatban mozgást észleltem a közelben néhány fenyı között, és láttam egy lovast felügetni a legmesszebbre esı dombra, tılünk távolodva. — Nézd, Reginald, ott! Látod te is? Igazítottam a távcsı fókuszán. Persze a lovas hátat fordított nekünk, és messze is volt, de úgy éreztem, hogy a fülét tisztán látom. Biztos voltam benne, hogy hegyes füle van. — Egy embert látok, Haytham, de hol van a másik? — kérdezte Reginald. — Még bent a kunyhóban, Reginald — mondtam, miközben már meg is húztam a lovam kantárját. — Menjünk!
III
Talán további húsz percig tartott, mire odaértünk. Húsz percig, ami alatt ereje határáig hajtottam a lovamat, bekényszerítettem a fák közé, átugrattam vele a szél által letört ágakat, és magam mögött hagytam Reginaldot, hogy minél hamarabb eljussak oda, ahol a füstöt láttam — a faházhoz, ahol biztosra vettem, hogy rátalálok Digweedre. Élve? Holtan? Nem tudtam. De a kereskedı azt mondta, hogy ketten kérdezısködtek utána, és eddig csak az egyiket láttuk, így hát minél hamarabb tudni akartam, hol lehet a másik. Már korábban elinalt? Vagy még mindig a kunyhóban van? Ott állt egy tisztás közepén. Egy zömök faépület, elıtte egy kikötött ló, elöl
egyetlen ablakkal, a kéményébıl indaként emelkedett a füst. Az ajtó nyitva volt. Tágra nyitva. Abban a pillanatban, hogy berobbantam a tisztásra, kiáltást hallottam bentrıl. A lovamat egészen az ajtóig hajtottam, és elıhúztam a kardomat. Nagy csattogással érkeztünk meg a ház elıtti deszkákra, a nyeregben felülve nyújtogattam a nyakamat, hogy belássak. Digweedet egy székhez kötözték, leesett vállal, a feje félrefordítva. Az arca merı vér volt, de láttam, hogy az ajkai mozognak. Életben volt, és ott állt mellette a második ember, kezében egy véres késsel — a pengéje görbe és fogazott volt —, és készült befejezni a munkáját. Készült elvágni Digweed torkát. Még sosem használtam lándzsaként a kardomat, és bizony messze nem ideális fegyver erre a célra, de abban a pillanatban csak Digweed életben tartása lebegett a szemem elıtt. Beszélnem kellett vele, valamint nem ölhette meg senki más, csak én. Így hát elhajítottam a kardomat. Másra nem volt idı. És bár a dobásom nem volt sem erıs, sem pontos, éppen akkor találtam el vele a támadó karját, amikor lefelé sújtott a pengével, és ez elég volt ahhoz, hogy hátratántorodjon és felüvöltsön a fájdalomtól, miközben levetettem magamat a lóról, beugrottam a házba, elırebukfenceztem, és ugyanazzal a mozdulattal elırántottam a rövid kardomat. És ez elégnek bizonyult Digweed megmentéséhez. Pont mellé érkeztem a földre. A karját és a lábát vérfoltos kötél rögzítette a székhez. A ruházata tépett volt, vértıl fekete, az arca felpuffadt és vérzett. Még mindig mozgott az ajka. A szeme lassan felém fordult. Vajon mit gondolt abban a rövid pillanatban, amikor felfogta, hogy ott vagyok? Felismert? Átjárta a bőntudat? Vagy a reményt látta bennem? Aztán a hátsó ablakra pillantva konstatáltam, hogy a támadó lába épp eltőnik rajta, kigyömöszölte magát, és egy puffanással lezuhant odakint. Ha utánavetem magam az ablakon át, sebezhetıvé válok — nem volt kedvem fennakadni az ablakkereten, miközben a merénylı nyugodtan belém márthatja a kését. Így hát inkább az ajtóhoz ugrottam, és kifutottam a tisztásra, hogy üldözıbe vegyem. Reginald pont akkor érkezett. Látta a késes embert, jobban is, mint én, és már célba is vette az íjával. — Ne öld meg! — üvöltöttem pont akkor, amikor lıtt. Reginald bosszankodva ordított fel, mert nem találta el. — A fenébe, pedig megvolt! — kiáltotta. — Most már a fák között van. Addigra már megkerültem a kunyhót, a lábammal félrerugdosva a szınyegként elterülı, kiszáradt fenyıtőt, és még láttam a gyilkost eltőnni a fasorban. — Élve akarom, Reginald! — kiáltottam neki. — Digweed a házban van. İrizd, amíg vissza nem jövök! És azzal berohantam a fák közé, levelek és ágak vágódtak az arcomba, ahogy törtettem elıre, kezemben a rövid kardommal. Láttam magam elıtt egy sötét árnyat, amely ugyanolyan esetlenül gázolt át a növényzeten, mint én. Vagy talán még esetlenebbül, mert kezdtem utolérni. — Ott voltál? — kiáltottam felé. — Ott voltál azon az éjszakán, amikor megölték az apámat? — Nem volt részem ebben az élvezetben, fiú! — kiáltotta vissza a válla felett. —
Bárcsak ott lettem volna. De azért én is megtettem a magamét. Én takarítottam el utánuk. Hát persze. Nyugati akcentusa volt. Kirıl is mondták, hogy a nyugati partvidék tájszólásával beszél? Arról, aki megzsarolta Digweedet. Aki megfenyegette Violetet, és megmutatta neki a kését. — Állj meg, és szállj szembe velem! — ordítottam. — Ha annyira vágysz a Kenwayk vérére, lássuk, hogy képes vagy-e az enyémet ontani! Fürgébb voltam nála, és most már közelebb értem hozzá. Hallottam a hangján, hogy zihál, már csak idı kérdése volt, hogy mikor kapom el. Tudta ezt ı is, így hát ahelyett, hogy tovább fárasztotta volna magát, úgy döntött, hogy visszafordul, és felveszi a harcot, miután átugrott még egy szél által kitépett ágat, amivel egy kisebb tisztásra ért. Megperdült, kezében a görbe pengével. A görbe, fogazott, „veszedelmes” pengével. Az arca borostás volt, szörnyő nyomokat hagyott rajta a himlı, mintha egy gyerekkori betegség sebeit ırizné. Hangosan lihegett, miközben megtörölte a száját a kézfejével. Menekülés közben elhagyta a kalapját, így látszott a rövidre vágott, ıszülı haja, és a boltos által leírt tépett, sötét kabátja megnyílt, hogy felfedje vörös katonai zubbonyát. — Brit katona vagy — állapítottam meg. — Ezt az egyenruhát viselem — mondta gúnyosan —, de másnak tartozom hőséggel. — Valóban? És kinek? Orgyilkos lennél? A fejét rázta. — A magam ura vagyok, fiú. Amirıl te csak álmodozhatsz. — Rég nem neveztek fiúnak — válaszoltam. — Azt hiszed, már nevet szereztél magadnak, Haytham Kenway. A gyilkos. A templomosok végrehajtója. Azért, mert megöltél pár puhány kalmárt? Az én szememben csak egy kölyök vagy. Kölyök, mert a férfi szembeszáll az ellenségével, mint férfi a férfival, nem pedig hátulról lopakodik mögéjük az éjszaka leple alatt, akár egy kígyó. — Rövid szünet után kibökte. — Akár egy orgyilkos. Egyik kezébıl a másikba dobálta a kést, aminek szinte hipnotikus hatása volt — legalábbis azt színleltem elıtte. — Azt hiszed, hogy nem tudok harcolni? — kérdeztem. — Még bizonyítanod kell. — Akár most is. Köpött, és az egyik kezével maga felé intett, hogy menjek közelebb, miközben a másikban a kését forgatta. — Gyere csak! — noszogatott. — Legyél harcos, elıször az életedben! Gyere, tudd meg, milyen érzés! Gyere, fiú! Legyél férfi! Fel akart vele mérgesíteni, de inkább csak jobban összpontosítottam tıle. Élve akartam elfogni. Azt akartam, hogy beszéljen. Átugrottam az ágon, ki a tisztásra, kicsit vadul gesztikulálva, hogy hátralépjen, de gyorsan felvettem az alapállást, még mielıtt ellentámadásba lendülhetett volna. Egy ideig köröztünk, mindketten arra vártunk, hogy a másik indítson támadást. Megtörtem a patthelyzetet, elırelendültem, odacsaptam, majd azonnal
visszavonultam védekezıállásba. Egy másodpercig azt hitte, hogy nem találtam el. Aztán megérezte az arcán lecsorgó vért, és kezét az arcához emelte, a szeme elkerekedett a meglepetéstıl. Enyém volt az elsı vér. — Alábecsültél — mondtam. Ezúttal már kicsit kényszeredettebben mosolygott. — Nem lesz második esélyed. — De igen — válaszoltam, és ismét elıreléptem, elıbb balra cseleztem, majd jobbra indultam, amikor ellenfelem teste már felvette a rossz pozíciót. A szabad kezén mély vágás nyílt meg. Kabátja foltos ujját megfestette a vér, és csepegni kezdett a talajra, élénkvörös foltokban potyogott a barna és zöld fenyıtőre. — Jobb harcos vagyok, mint gondoltad — mondtam. — Nem vár rád más, csak a halál — kivéve, hogyha beszélsz. Ha elmesélsz nekem mindent, amit tudsz. Kinek dolgozol? Elıretáncoltam, és lesújtottam, miközben az ı kése vadul csapkodott. Felnyitottam a másik orcáját is. Most már két vérvörös csík húzódott végig barna arcbırén. — Miért ölték meg apámat? Ismét elıreléptem, és ezúttal a kést tartó kézfejét szúrtam meg. Ha abban reménykedtem, hogy ettıl elejti a kést, csalódnom kellett. Ha be akartam mutatni vele az ügyességemet, ezt a célomat elértem, és ez meg is látszott az arcán. Az immáron véres arcán. Már nem vigyorgott. De volt meg benne harci tőz, és amikor elırelendült, gyorsan és ügyesen mozdult, átdobta a kését a másik kezébe, hogy elvonja a figyelmemet, és majdnem el is talált. Majdnem. El is találhatott volna — ha nem mutatja meg korábban ezt a trükköt, és ha nem lassítják le a sebek, amiket ejtettem rajta. Így viszont könnyedén félrehúzódtam a pengéje elıl, és felfelé döftem, a késemet az oldalába mélyesztettem. Ám azonnal átkozódni kezdtem. Túl erısen találtam el, a veséjét. Már halott volt. A belsı vérzés mintegy harminc perc alatt végez vele, de az is lehet, hogy azonnal elveszti az eszméletét. Nem tudom, hogy ı is tisztában volt-e ezzel, mindenesetre vicsorogva ismét nekem támadt. Láttam, hogy a fogát már elborítja a vér, és könnyen ellendültem elıle, megragadtam a karját, hátratekertem, és eltörtem a könyökénél. A hang, amit kiadott, nem annyira ordítás volt, mint inkább gyötrelmes lihegés, és miután szétzúztam a csontokat a karjában, már csak a hatás kedvéért, a kése puha puffanással esett le az erdı talajára, majd ı maga is követte, térdre zuhant. Elengedtem a karját, amely tehetetlenül lógott le, mint egy tört csontokból és bırbıl álló zsák. Ahogy lenéztem rá, láttam, hogy az arcából már kifutott a vér, a derekánál pedig egyre nagyobbra nıtt egy fekete folt. A kabátja pocsolyaként terült el körülötte a földön. Az ép kezével erıtlenül próbálta megfogni a lógó karját, majd felnézett rám. A szemében volt valami panaszkodásféle, valami szánni való. — Miért öltétek meg? — kérdeztem szárazon. Úgy rogyott össze, mint egy lyukas bırflaska, amikor kifolyik belıle a víz, míg aztán már az oldalán feküdt. Semmi másra nem gondolt, csak arra, hogy meghal.
— Mondd el! — követeltem, és közel hajoltam hozzá. Az arcán beleragadtak a vérbe a fenyıtüskék. Utolsó leheleteit az erdei tisztás földje fogadta be. — Az apád... — kezdett bele, majd felköhögött egy kis vérrögöt, mielıtt folytatni tudta. — Az apád nem volt templomos. — Tudom — csattantam fel. — Ezért ölték meg? — Éreztem, hogy elmélyülnek a ráncok a homlokomon. — Azért ölték meg, mert nem volt hajlandó csatlakozni a Rendhez? — Az apád... orgyilkos volt. — És a templomosok ölték meg? Ezért ölték meg? — Nem. Azért, ami a birtokában volt. — Micsoda? — elırehajoltam, kétségbeesetten próbáltam elkapni a szavait. — Mi volt a birtokában? Nem jött válasz. — Ki volt az? — kérdeztem, szinte már üvöltve. — Ki ölte meg? De neki már vége volt. A szája tátva maradt, a szeme hol remegett, hol lecsukódott, és hiába pofozgattam, nem volt hajlandó visszanyerni az eszméletét. Orgyilkos. Apa orgyilkos volt. Megfordítottam a merénylı testét, lezártam a semmibe bámuló szemét, aztán nekiláttam kiüríteni a zsebeit a földre. A szokásos szelencéket találtam benne, valamint néhány foszlott papírdarabot. Az egyiket kihajtogatva kiderült, hogy a katonai iratai. Egészen pontosan a Coldstream testırezredhez szóltak, másfél guinea járt neki belépéskor, majd napi egy shilling. A besorozási iraton szerepelt a számvevıtiszt neve is. Edward Braddock alezredes. És Braddock a Holland Köztársaságban tartózkodott a seregével, ahol a franciákkal harcolt. Eszembe jutott a hegyes fülő ember, akit láttam elvágtatni. És hirtelen beugrott, hogy merre tart.
IV
Megfordultam, és visszarohantam az erdın át a kunyhóhoz, alig pár pillanat alatt oda is értem. A három ló odakint téblábolt, türelmesen legeltek az élénk napsütésben, odabent sötét és hővös volt, Reginald pedig a még mindig a székhez kötözött Digweed mellett állt. Ahogy lelógott a feje, abban a pillanatban tudtam... — Meghalt — állapítottam meg egyszerően, és Reginaldra néztem. — Próbáltam megmenteni, Haytham, de szegény pára túl sokat kapott. — Hogyan halt meg? — kérdeztem élesen. — A sebeibe halt bele — csattant rám Reginald. — Nézd már meg jól! Digweed arca merı vér volt. Átitatta a ruházatát is. A gyilkos megkínozta, annyi biztos. — Amikor elmentem, még élt! — És amikor én megérkeztem, még akkor is élt, a fenébe is! — jelentette ki Reginald felháborodva.
— Mondd, hogy legalább ki tudtál szedni belıle valamit! Lesütötte a szemét. — Mielıtt meghalt, azt mondta, hogy sajnálja. Mérgemben leütöttem egy serleget a kandallóról a kardommal. — Ennyi? A támadás éjszakájáról meg semmit? Nem mondta, hogy miért? Nem adott meg neveket? — A fenébe is, Haytham! A fenébe is, azt hiszed, hogy én öltem meg? Azt hiszed, hogy csak azért jöttem el ilyen messzire, azért hanyagoltam el egyéb kötelességeimet, hogy megöljem Digweedet? Én is ugyanannyira meg akartam találni, mint te. Én is élve akartam elfogni, mint te! Fájdalmasan összeszorult az álkapcsom, szinte csikorogtak a fogaim. — Ezt erısen kétlem — vetettem oda. — És mi történt a másikkal? — kérdezett vissza Reginald. — Meghalt. Reginald ironikus tekintetet vetett rám. — Á, értem. És errıl ki tehet? Nem vettem róla tudomást. — Braddock ismeri a gyilkost. Reginald hátrahıkölt. — Valóban? Még a tisztáson a kabátomba győrtem az iratokat, és most úgy vettem onnan elı, mintha egy fej karfiolt tartanék magam elıtt. — Tessék, ezek itt a besorozási papírjai. A Coldstream gárdistáknál van, Braddock parancsnoksága alatt áll. — Ez azért nem éppen ugyanaz, Haytham. Edwardnak ezerötszáz katonája van, sokan származnak vidékrıl. Biztos vagyok benne, hogy mindegyiküknek rovott a múltja, mint ahogy abban is, hogy Edward nagyon keveset tud róluk. — Akkor is érdekes ez a véletlen, nem? A kereskedı azt mondta, hogy mindkét idegen a brit hadsereg egyenruháját viselte, és gyanúm szerint a másik, akit láttunk, éppen arrafelé tart. Mennyi elınye lehet? Talán egyórányi? Nem vagyok túlságosan lemaradva tıle. Braddock a Holland Köztársaságban van. ugye? Biztosan oda tart, visszamegy a parancsnokához. — Csak óvatosan, Haytham — mondta Reginald. A tekintete és a hanghordozása is acélos volt. — Edward a barátom. — Én sosem kedveltem — mondtam, kissé gyerekes pimaszsággal. — Ugyan már! — csattant fel Reginald. — Ezt a véleményt kiskorodban alakítottad ki róla, mert Edward nem mutatott olyan alázatot irántad, mint amihez hozzászoktál. És hadd tegyem hozzá, hogy közben minden tıle telhetıt megtett, hogy elfogja apád gyilkosait. Tudd meg, Haytham, hogy Edward a Rendet szolgálja, jó és hőséges emberünk, és mindig is az volt! Felé fordultam, és már ott volt a nyelvem hegyén, hogy kibökjem: „Apám nem volt orgyilkos?”, de visszafogtam magam. Valami... érzés vagy ösztön, nehéz megfogalmazni, hogy micsoda, arra késztetett, hogy megtartsam magamnak ezt az információt.
Reginald észrevette, látta, hogy a szavak készülnek kilökıdni a számon, és talán a hazugságot is látta a szememben. — Mondott egyáltalán mást is az a gyilkos? — sürgetett. — Ki tudtál szedni belıle valami információt, mielıtt meghalt? — Ugyanannyit, mint te Digweedbıl — válaszoltam. A kunyhó egyik végében volt egy kis kemence, mellette egy vágódeszka, ahol találtam egy kenyérdarabot. Zsebre vágtam. — Mit csinálsz? — kérdezte Reginald. — Élelmet győjtök az útra, amennyit csak találok, Reginald. Egy tálkában almák álltak. Az jó lesz a lovamnak. — Egy darabka száraz kenyér. Pár alma... Ez nem lesz elég, Haytham. Legalább menj vissza a városba valami utánpótlásért. — Erre nincs idım, Reginald — mondtam. — Egyébként sem lesz hosszú a hajsza. Csak kevés elınye van, és nem tudja, hogy üldözıbe veszem. Egy kis szerencsével utolérem, még mielıtt szükségem lenne utánpótlásra. — Útközben is szerezhetünk ételt. Veled tartok. De nem hagytam. Egyedül megyek, jelentettem ki, és még mielıtt tiltakozhatott volna, felpattantam a lovamra, és abba az irányba tereltem, amerre a hegyes fülő férfit láttam elnyargalni. Nagyon reméltem, hogy hamarosan utolérem. Csalatkoznom kellett. Bármennyire is keményen vágtattam, végül beesteledett, túl veszélyes volt továbbmenni, nem kockáztathattam meg, hogy a lovam megsérüljön. Egyébként is kimerült már, így hát kénytelen-kelletlen megálltam, és hagytam, hogy pihenjen pár órát. És ahogy most itt ülök, és írok, azon gondolkodom, hogy ennyi év után, amíg Reginald apám helyett apám, mentorom, tanítómesterem és vezetım volt, miért döntöttem úgy, hogy egyedül megyek? És miért nem osztottam meg vele, amit megtudtam apáról? Megváltoztam volna? Vagy ı változott meg? Vagy az a kapocs változott meg, amely korábban összekötött minket? Lehőlt a levegı. Most már úgy tőnik helyesnek, ha elnevezem a közelben pihenı lovamat; mivel már elkezdett dörgölızni hozzám, amikor újabb almát kért, úgy döntöttem, hogy Vakarónak fogom hívni. Azon gondolkodom, amirıl Reginalddal beszéltünk. Vajon igaza van, amikor kérdıre von, amiért ilyen ember lett belılem?
1747. július 15.
Reggel korán keltem, mihelyst felkelt a nap, összekotortam a kialvó tőz hamvait, és felszálltam Vakaró nyergébe. Folytatódott az üldözés. Menet közben végiggondoltam a lehetıségeket. Miért váltak szét Hegyesfül és a késes ember útjai? Vajon mindketten Hollandiába szándékoztak eljutni, és csatlakozni Braddock seregéhez? Hegyesfül azt várta, hogy a társa utolérje? Nem tudhattam. Csak remélhettem, hogy bármi legyen is a terve, az ember, akit üldözıbe vettem, nem sejti, hogy a nyomában vagyok. De ha nem sejti — márpedig honnan sejthetné? —, akkor miért nem értem meg utol? És gyorsan, de rendületlenül haladtam tovább. Tisztában voltam vele, hogy túl hirtelen utolérni ugyanolyan katasztrofális eredményhez vezethet, mint ha egyáltalán nem is érem utol. Mintegy háromnegyed óra után rátaláltam a táborhelyére. Ha még egy kicsit tovább noszogatom Vakarót, talán megzavarhattam volna, rajtaüthettem volna? Letérdeltem, hogy kitapogassam, mennyire meleg még a tőz helye. Balra tılem Vakaró valamit rágcsált a földön, egy darabka eldobott cubákot, amitıl korogni kezdett a gyomrom. Reginaldnak igaza volt. A prédám sokkal jobban fel volt készülve az útra, mint én, a fél vekni kenyeremmel és az almáimmal. Átkoztam magamat, amiért nem jutott eszembe átkutatni a társa nyeregtáskáját. — Gyere, Vakaró — szólítottam a lovamat. — Gyere, szépségem. A nap hátralevı részében tovább lovagoltam, és csak annyi idıre lassítottam le, amíg elıvettem a zsebembıl a távcsövet, és végigpásztáztam a horizontot, hátha nyomát látom a célpontomnak. Messze elıttem járt. Bosszantóan messze. Egész nap. Míg aztán napnyugtakor már aggódni kezdtem, hogy a nyomát vesztettem. Csak remélhettem, hogy jól sejtem, merre tart. Végül nem volt más választásom, kénytelen voltam megint megállni éjszakára, tábort verni, tüzet rakni, pihenni hagyni Vakarót, és imádkozni, hogy nem tévesztettem el a nyomát. És ahogy itt ülök, megint azon gondolkodom, hogy miért nem sikerült még utolérnem.
1747. július 16. I
Amikor ma reggel felébredtem, rádöbbentem valamire. Hát persze! Hegyesfül Braddock seregéhez tartozik, és Braddock serege csatlakozott az Orange hercege által irányított csapatokhoz Hollandiában, ahol Hegyesfülnek is lennie kellene. És most azért siet ennyire, mert... Mert elszökött az egységétıl, és igyekszik visszatérni, feltehetıen még mielıtt észreveszik a távozását. Ami azt jelentette, hogy nem hivatalos engedéllyel tartózkodott a Fekete-erdıben. Ami pedig azt jelentette, hogy Braddock alezredes nem tudott róla. Illetve valószínőleg nem tudott róla. Sajnálom, Vakaró. Ismét keményen hajtottam a lovamat — már harmadik nap —, és észrevettem, hogy a fáradtság, a kimerültség lelassította. De még így is alig fél órába telt, mire elértünk Hegyesfül táborának a maradványaihoz, és ezúttal nem szálltam le ellenırizni a parazsat, hanem megsarkantyúztam Vakarót, és csak a következı domb tetején hagytam pihenni, ahol megálltunk, elıvettem a távcsövet, és ismét négyzetrıl négyzetre, hüvelykrıl hüvelykre átvizsgáltam a terepet — míg aztán megpillantottam. Ott volt, apró foltként kaptatott fel a szemközti dombra, és már el is nyelte a sőrő, miközben néztem. Hol voltunk ekkor? Nem tudtam, hogy átléptük-e már a Holland Köztársaság határát. Két napja egy lelket sem láttam, nem is hallottam mást, csak azt, ahogy Vakaró és én levegıt veszünk. Ez a helyzet nemsokára megváltozott. Megsarkantyúztam Vakarót, és vagy húsz perccel késıbb elértünk azokhoz a fákhoz, amelyek között a prédámat láttam eltőnni. Az elsı dolog, amit észrevettem, egy elhagyott szekér volt. A közelében egy ló teteme feküdt, élettelen szemét legyek lepték el — a látványtól Vakaró kissé visszahıkölt. Ahogy én, ı is hozzászokott már a magányhoz: csak mi, a fák és a madarak. Itt pedig hirtelen durva emlékeztetıt kaptunk arról, hogy Európában sosincs messze a viszály, sosincs messze a háború. Innentıl kezdve lassabban haladtunk, óvatosan lépdeltünk a fák és az adódó egyéb akadályok között. Ahogy elıbbre jutottunk, a növényzet egyre nagyobb része volt megégve, letörve vagy letaposva. Annyi biztos, hogy csatatéren jártunk, holttesteket láttam, a kificamodott végtagok, a holtan bámuló szemek, a sötét vér és a sár névtelenné tették a hullákat, csak az egyenruhák maradványa segített megkülönböztetni a fehér franciákat a kék hollandoktól. Félbevágott muskéták, törött bajonettek és kardok, ami még használható volt, azt mind elvitték. Amikor
kiléptünk a fasor takarásából, egy mezın találtuk magunkat, a valódi csatamezın, ahol még több holttest feküdt. A háborúk léptékével mérve ez nyilvánvalóan csak egy kisebb összecsapás lehetett, de még így is úgy éreztem, mintha mindenhol jelen lenne a halál. Hogy mennyi idıvel ezelıtt történhetett, nem tudtam biztosan megállapítani: elég régen, hogy a guberálók megtisztítsák a csatamezıt, de ahhoz nem, hogy valaki elszállítsa a tetemeket. Talán egy napja, a holttestek állapotából és a mezı felett még mindig lebegı füsttakaróból ítélve — olyan volt, mint a hajnali köd, ám ez a füstlepel a lıpor súlyos, csípıs illatát árasztotta. Itt mélyebb volt a sár, kitaposták a lópaták és az emberi lábak, és mivel Vakaró egyre nehezebben tudott elırehaladni, oldalra tereltem, próbáltam a szélén megkerülni a csatamezıt. És pont amikor a lovam megbotlott, amitıl majdnem átlendültem a nyaka felett, megpillantottam elıttünk Hegyesfült. A mezı túlsó végénél járt, talán félmérföldnyire, elmosódott, szinte kivehetetlen alakként, aki szintén küszködött a latyakos tereppel. Az ı lova is ugyanolyan kimerült lehetett, mint az enyém, mert leszállt róla, és a kantárjánál fogva próbálta húzni, a káromkodását átfújta a szél a mezın. Elıvettem a távcsövemet, hogy jobban megnézzem magamnak. Utoljára tizenkét évvel korábban láttam, amikor álarcot viselt, és azon merengtem — sıt reméltem is —, hogy valami megvilágosodást fog hozni, ha rendesen látom az arcát. Felismerek benne vajon valakit? Nem. Csak egy viharvert, borostás ember volt, akár a társa, a lovaglástól szutykos és kimerült. Nem köszöntött be semmilyen hirtelen felismerés. Semmi sem lett világosabb. Csak egy egyszerő ember volt, egy brit katona, mint az, akit megöltem a Fekete-erdıben. Láttam, hogy nyújtogatja a nyakát, és engem bámul a ködben. İ is elıvett egy távcsövet a kabátjából, és egy ideig mindketten tanulmányoztuk egymást a látcsövünkön át, majd a lova orrához szaladt, és újult erıvel kezdte rángatni a kantárját, miközben vissza-visszanézett rám a mezın át. Felismert. Helyes. Vakarónak sikerült megállnia a lábán, átvezettem a terepnek egy valamivel keményebb részére. Legalább tudtunk valamennyit haladni. Egyre tisztábban láttam magam elıtt Hegyesfület, és kivehetıvé vált az arcán az erılködés, miközben a lovát húzta, majd a felismerés, hogy beragadt, hogy egyre közelebb kerülök hozzá, és hogy perceken belül utolérem. És akkor megtette az egyetlen dolgot, amit tehetett. Elhajította a kantárt, és futni kezdett. Ugyanebben a pillanatban hirtelen besüppedt alattunk a mezı, és Vakarónak megint nehezére esett talpon maradni. Gyorsan a fülébe súgtam egy „köszönöm”-öt, leugrottam róla, és gyalog vettem üldözıbe az emberemet. Az elmúlt napok erıfeszítései olyan hirtelen ütöttek vissza, hogy majdnem összeestem a súlya alatt. A latyak magába szívta a csizmámat, amitıl minden lépést futás helyett vergıdésnek éreztem, a levegı megakadt a tüdımben, mintha homokot lélegeztem volna be. Minden izmom tiltakozva és fájdalmasan üvöltött, könyörögtek, hogy ne menjek tovább. Csak abban reménykedhettem, hogy az emberemnek ugyanolyan nehéz dolga van, talán még nehezebb is, mert engem
ösztökélt valami, hajtotta elıre a lábamat, pumpálta a levegıt a mellkasomba az a tudat, hogy egyre közelebb jutok hozzá. Hátrapillantott. Már elég közel jártam hozzá, hogy lássam kitágulni a szemét a félelemtıl. Most nem viselt álarcot. Nem volt mi mögé elbújnia. A fájdalom és a kimerültség ellenére rávicsorogtam, éreztem, hogy a kiszáradt ajkam hátrahúzódik a fogsoromon. Kitartóan ment tovább, nyögött az erılködéstıl. Esni kezdett, a szitálás egy újabb ködréteggel sötétítette el a napot, mintha szénceruzával firkálták volna össze a tájat, amelybe beleragadtunk. Lopva ismét hátratekintett, és látta, hogy még közelebb jutottam hozzá. Most megállt, és kihúzta a kardját, két kézre fogta, a vállát leeresztette, kapkodva vette a levegıt. Kimerültnek tőnt. Úgy nézett ki, mint egy olyan ember, aki már napok óta lóháton ül, és alig alszik. Úgy nézett ki, mint egy olyan ember, aki már csak azt várja, hogy legyızzék. De tévedtem: rám vetette magát, én meg ostoba módon bevettem a cselt, és a következı pillanatban megbotlottam, mert a talaj szó szerint megnyílt alattam, és belezuhantam a vastag, ragadós sártengerbe, amely nem eresztett. — Úristen! — kiáltottam. Elıbb a lábfejem tőnt el, majd a bokám, és egyszerre csak azon vettem észre magamat, hogy már térdig benne vagyok, kétségbeesetten próbáltam kihúzni a lábamat, miközben az egyik kezemmel igyekeztem megtámasztani magamat valamivel szilárdabb talajon, a másikkal pedig magasra emeltem a kardomat. A tekintetem Hegyesfült kereste, és most rajta volt a sor, hogy vigyorogjon. Közelebb lépett, és egy kétkezes csapással lesújtott a kardjával, nagy erıvel, de ügyetlenül. Az erıfeszítéstıl felnyögve beleálltam az ütésbe, és elhárítottam, amitıl hátrapenderült pár lépést. Amíg az egyensúlyát kereste, sikerült kihúznom az egyik lábamat a sárból, de a csizmámból is, és láttam, hogy a fehér harisnyám világít a mocsokban, bármennyire is koszos. Látván, hogy elveszítette az elınyét, Hegyesfül ismét támadásba lendült, ezúttal elıredöfött a kardjával. Hárítottam egyszer, hárítottam kétszer. Egy pillanatig nem hallatszott más, csak az acél csattogása, a nyögések, és a sarat egyre keményebben verdesı esı, miközben magamban Istennek köszöntem, hogy ellenfelem ravaszságából nem telt többre. Vagy mégis? Végre felismerte, hogy könnyebben legyızhet, ha mögém kerül, de átláttam rajta, és elıredöftem a kardommal. Eltaláltam a térdénél, pont a csizmája felett, amitıl összefogyott, és agonizálva üvöltött. Felkiáltott a fájdalomtól és a felháborodástól, a lábára állt, talán az a gyalázat ajzotta fel, hogy nem arathat könnyő diadalt, és az ép lábával felém rúgott. Elkaptam a másik kezemmel, és teljes erıbıl megcsavartam, elég erısen ahhoz, hogy megperdüljön, és arccal elıre a sárba loccsanjon. Próbált félregurulni, de túl lassú volt, vagy túl tompa. Lefelé szúrtam a kardommal, átdöftem vele a combját, lándzsaként szegeztem vele a földhöz. Ezzel egy idıben a markolatába kapaszkodva egy rántással kihúztam magamat a sárból, amitıl a másik csizmám is elvesztettem.
Hegyesfül üvöltött és tekergett, de a lábán átszúrt kardom a helyén tartotta. Elviselhetetlen lehetett a súlyom is, amikor a kardot emelıként használva kihúztam magamat a latyakból. Sikoltott a fájdalomtól, a szemgolyóit az égnek emelte. Még így is képes volt vadul csapkodni a kardjával, én pedig fegyvertelenül álltam ott, így hát lepottyantam rá, mint egy kifogott hal, és a pengéje eltalált a nyakamon, a vágásból végigfolyt a vér a bırömön. Belekapaszkodtam a kezébe, és birkózni kezdtünk, hogy kié legyen a kard. Morogva és káromkodva küzdöttünk, amikor egyszer csak hátulról hallottam valamit, ami csakis közeledı léptek zaja lehetett. Aztán beszédhangokat. Valaki hollandul beszélt. Káromkodtam. — Nem! — mondta egy hang, és hirtelen rádöbbentem, hogy én voltam az. İ is hallotta, amit én. — Elkéstél, Kenway — mondta vicsorogva. Lábdobogás a hátam mögött. Az esı. A saját „Nem, nem, nem” kiáltásom, majd valaki megszólalt angolul. — Maga, ott! Azonnal hagyja abba! Elszakítottam magamat Hegyesfültıl, bosszúsan csapkodtam a nedves sarat, miközben felálltam, mit sem törıdve ellenfelem durva, szaggatott nevetésével. Egyenesen állva fogadtam a ködben és az esıben megjelenı katonákat, igyekeztem a lehetı legjobban kihúzni magamat, és kijelentettem: — A nevem Haytham Kenway, Edward Braddock alezredes társa. Követelem, hogy adják át nekem ezt az embert! A következı nevetés, amit hallottam, nem biztos, hogy Hegyesfültıl származott, aki még mindig a földhöz szegezve feküdt, hanem talán a kis csapatnyi katona egyikétıl, akik a mezı szellemeiként emelkedtek elém. A parancsnokból csak egy bajuszt és egy piszkos, nedves, dupla soros zubbonyt láttam, amelyet valamikor aranyszínő zsinórokkal szegtek körbe. Láttam, hogy felemelt valamit — valamit, ami a szemem magasságában villant —, és egy pillanattal az ütés elıtt rádöbbentem, hogy egy kard markolatával sújt le rám, majd elvesztettem az eszméletemet.
II
Eszméletlen embereket nem végeznek ki. Nem lenne nemes cselekedet. Még az Edward Braddock alezredes által vezényelt seregben sem. Aztán éreztem, hogy hideg víz csattan az arcomon — vagy egy nyitott tenyér volt az? Akárhogy is, durván térítettek magamhoz, és ahogy kezdett visszatérni az öntudatom, egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy ki is vagyok, hol is vagyok... És miért van hurok a nyakamban. És miért van hátrakötve a kezem. Egy emelvény egyik végén álltam. Balra tılem négy másik ember, szintén hurokkal a nyakában. Miközben néztem ıket, a bal szélen álló rángatózni és
remegni kezdett, a lába a levegıt taposta. Valaki lihegett elıttem, amibıl ráébredtem, hogy közönségünk is van. Már nem a csatatéren voltunk, hanem egy kisebb réten, ahol emberek győltek össze. A brit hadsereg egyenruháját és a Coldstream gárdisták medvebır sapkáját viselték, az arcuk halálra sápadt. Nyilvánvaló, hogy akaratuk ellenére voltak ott, arra kényszerítették ıket, hogy végignézzék, amint az a szerencsétlen a sor végén az utolsókat rúgja, nyitott szájjal, a nyelve hegye kinyúlva vérzett, mert elharapta, az állkapcsa remegve próbált levegıt nyelni. Továbbra is tekergett és rugdalózott, a testétıl megrázkódott az akasztófa, amely a fejünk felett végigfutott az egész állványon. Felnézve láttam, hogy az én nyakamban lévı hurok is ahhoz van kötve, majd lefelé fordítottam a tekintetemet, a fazsámolyra, amin álltam, és a lábamra, a harisnyás lábamra. Minden elcsendesedett. Nem hallatszott más, csak az akasztott ember halálhörgése, a kötél nyikorgása és az akasztófa panasza. — Így járnak a tolvajok! — recsegte a hóhér a haldoklóra mutatva, majd továbblépett a második ember felé, és a mozdulatlanul álló tömegnek kiáltott. — Kötélvégen találkozol a Teremtıddel, Braddock alezredes parancsára! — Ismerem Braddockot! — ordítottam hirtelen. — Hol van? Hívják ide! — Fogd be a pofádat! — üvöltötte a hóhér felém nyújtott ujjal, miközben a segéde, aki az imént vizet öntött az arcomba, jobbról odalépett hozzám, és ismét megütött, de ezúttal nem azért, hogy felélesszen, hanem hogy elnémítson. Vicsorogva próbáltam kiszabadulni a kezemet megbénító kötelekbıl, de nem túl hevesen, nehogy elveszítsem az egyensúlyomat, és leessek a zsámolyról, amely veszedelmesen ingott alattam. — A nevem Haytham Kenway! — kiáltottam, miközben a kötél mélyen a nyakamba vágott. — Azt mondtam, pofa be! — süvöltötte másodszor is a hóhér, és a segéde ismét megütött, de olyan erıvel, hogy majdnem leborított a zsámolyról. Most elıször láttam meg a mellettem felkötött katonát, és rádöbbentem, ki is az. Hegyesfül. Combján vértıl feketéllı kötést viselt. Fátyolos, félig lecsukódott szemmel nézett rám, arcán lassan megjelent egy ernyedt mosoly. Ekkorra a hóhér már odaért a második emberhez a sorban. — Ez az ember katonaszökevény! — csikorogta. — Hátrahagyta a bajtársait, akik meghaltak! Olyanokat, mint ti! Titeket hagyott hátra! Mondjátok, milyen büntetést érdemel? A katonák különösebb lelkesedés nélkül válaszoltak. — Akasszák fel! — Ha ti mondjátok — vigyorgott önelégülten a hóhér. Hátralépett, lábát az elítélt férfi hátának feszítette, és ellökte, élvezve a nézık undorodó reakcióját. Megráztam a fejemet, hogy elmúljon a segéd ütésének a hatása, és tovább próbálkoztam a köteleimmel, miközben a hóhér a következı emberhez ért, feltette ugyanazt a kérdést a tömegnek, mint az elıbb, és miután ugyanazt a tompa, kötelességtudó választ kapta, a halálába taszította a szerencsétlent. Az emelvény megrengett és rázkódott, ahogy a három ember a kötele végén hánykolódott. A
fejem felett az akasztófa nyikorgott és csikorgott, és felpillantva láttam, hogy az illesztékek széthúzódnak, majd újra a helyükre csúsznak. Ezután ért oda a hóhér Hegyesfülhöz. — Ez az ember... ez itt kis kirándulást tett a Fekete-erdıben, és azt hitte, feltőnés nélkül visszalopakodhat a táborba, de tévedett! Mondjátok, mi legyen a büntetése? — Akasszák fel — morogta a tömeg lelkesedés nélkül. — Szerintetek meg kell halnia? — kiáltotta a hóhér. — Igen! — válaszolta a gyülekezet. De láttam, hogy néhányan közöttük lopva rázzák a fejüket, mások azonban, akik bırtömlıkbıl iszogattak, jobban örültek ennek az egész ügynek, mintha lekenyerezték volna ıket egy kis sörrel. Amúgy mi is lehet a magyarázata Hegyesfül látszólagos kábulatának? Még mindig mosolygott, pedig a hóhér már mögötte állt, és lábát a hátának feszítette. — Itt az ideje, hogy felakasszunk egy szökevényt! — kiáltotta, és ugyanabban a pillanatban lökte meg Hegyesfült, amikor én felüvöltöttem. — Nem! — vadul próbáltam kiszabadulni a kötelekbıl. — Nem, életben kell maradnia! Hol van Braddock? Hol van Braddock alezredes? Megjelent elıttem a hóhér segéde, csimbókos szakállán át vigyorgott, a szájában alig volt már fog. — Hallottad, amit mondott? Azt mondta, hogy fogd be a pofádat! — azzal hátrahúzta az öklét, hogy megüssön. Nem adtam meg neki az esélyt. Mindkét lábam elırelendült, elrúgta a zsámolyt, és a hóhérsegéd nyakába fonódott, a bokánál összeszorítva. Felüvöltött. Még erısebben szorítottam. A kiáltás fuldokló csuklássá változott, az arca elvörösödött, kezével próbálta szétfeszíteni a combomat. Jobbra és balra rángattam, úgy ráztam, mint kutya a zsákmányt a szájában, majdnem ledöntöttem a lábáról, megfeszítettem a combizmomat, miközben igyekeztem nem ránehezedni a nyakammal a kötélhurokra. Ám mellettem Hegyesfül már ott rángatózott a kötele végén. A nyelve kitüremkedett az ajkai közül, a szeme kigúvadt, mintha készülne kirobbanni a koponyájából. A hóhér közben az emelvény másik végébe ment, meghúzogatta az akasztottak lábát, hogy ellenırizze, valóban meghaltak-e, de a zaj felkeltette a figyelmét, és felnézve látta, hogy a segédét satuként szorítom a lábam között. Azonnal felénk sietett, miközben szitkokat szórva a kardjáért nyúlt. Nagyot kiáltottam az erıfeszítéstıl, elfordítottam a testemet, megrántottam a lábamat, magammal húzva a hóhérsegédet, és valami csoda folytán sikerült úgy idızíteni a mozdulatot, hogy a teste nekicsapódott a futva érkezı hóhérnak. A hóhér egy kiáltással sután lezuhant az emelvénytıl. Az elıttünk álló embereknek a döbbenettıl tátva maradt a szája, senki sem mozdult, hogy közbeavatkozzon. Még erısebben szorítottam a lábamat, míg egy reccsenı hangot nem hallottam a segéd nyakából. Az orrából folyni kezdett a vér. A karomra gyakorolt nyomása ernyedni kezdett. Még egyet csavartam, még egyet kiáltottam, miközben az izmaim tiltakoztak a megerıltetéstıl, és ismét megrántottam, ezúttal a másik oldalra, ahol nekicsaptam az akasztófa állványzatának.
A remegı, recsegı, szétesı állványzatnak. Az akasztófa megint panaszosan recsegett. Egy utolsó erıfeszítéssel — nem maradt több erım, és ha ez nem válik be, ott lelem halálomat — még egyszer hozzávágtam a segédet az állványzatnak, és az ezúttal végre megadta magát. Miközben már éreztem, hogy elsötétedik elıttem a világ, mintha egy fekete fátyol ereszkedne le az elmémre, hirtelen lazult a szorítás a nyakamon, ahogy az állvány a földre zuhant az emelvény elıtt, a keresztrúd megbillent, és maga az emelvény is dılni kezdett a sok ember és fa hirtelen ránehezedı súlyától, összeroskadt, a fadarabok szilánkokra töredeztek. Mielıtt elvesztettem volna az eszméletemet, az utolsó gondolatommal azt kívántam, hogy legyen még életben, és amikor visszanyertem az öntudatomat a sátorban, ahol most fekszem, az elsı szavam is az volt, hogy „Él?”
III
— Kicsoda? — kérdezte az orvos, aki elıkelı bajuszt viselt, a kiejtése pedig azt sugallta, hogy a többieknél elıkelıbb származású. — A hegyes fülő ember! — megpróbáltam felhúzni magamat, de kezét a mellkasomra nyomva visszafektetett. — Sajnos fogalmam sincs, hogy mirıl beszél — mondta gorombaság nélkül. — Úgy hallom, ismeri az ezredest. Talán ı mindent el tud magyarázni önnek, ha reggel megérkezik. Így hát most itt ülök, leírom a nap eseményeit, és várom, hogy Braddock fogadjon...
1747. július 17.
Úgy nézett ki, mint a saját emberei nagyobb, okosabb mása, a rangjából következı tartással. Csillogó fekete csizmája a térdéig emelkedett. Császárkabátot viselt, fehér paszománnyal a sötét, végig begombolt zubbonyán, a nyakán fehér sálat, kardja pedig egy vastag barna bırövön lógott le a derekánál. A haját hátrafésülte, és egy fekete szalaggal fogta össze. Ledobta a kalapját egy kis asztalra az ágyam mellett, csípıre tette a kezét, és azzal a mély, színtelen tekintetével vett szemügyre, amelyet jól ismertem. — Kenway — szólalt meg egyszerően. — Reginald nem üzent, hogy csatlakozni készülsz hozzám. — A pillanat hevében született a döntés, Edward — válaszoltam. Hirtelen nagyon fiatalnak éreztem magamat a jelenlétében, szinte megszeppentem tıle. — Értem. Szóval csak úgy gondoltad, benézel hozzám, mi? — Mennyi ideje vagyok itt? — kérdeztem. — Hány nap telt el? — Három — válaszolta Braddock. — Doktor Tennant attól tartott, hogy kitör rajtad a láz. Úgy mondta, egy gyengébb ember nem tudta volna legyızni. Szerencséd van, hogy élsz, Kenway. Nem mindenkinek sikerül megmenekülnie az akasztófától és a láztól is. Szerencsés vagy abban is, hogy értesítettek róla, hogy az egyik, kivégzés elıtt álló fickó személyesen engem keres, különben az embereim könnyen befejezhették volna, amit elkezdtek. Láthattad, hogyan bánunk a gonosztevıkkel. Kezemet a nyakamhoz emeltem, amely be volt kötözve a Hegyesfüllel vívott küzdelmem miatt, és még mindig fájt, ahol kidörzsölte a kötél. — Igen, Edward, elsı kézbıl megtapasztaltam, hogyan bánsz az embereiddel. Sóhajtott, egy intéssel elküldte az orvost, aki visszavonult, és behajtotta maga után a sátorlapot. Braddock leült, egyik csizmáját feltette az ágyamra, mintha lefoglalná magának. — Nem az embereimmel, Kenway. A bőnözıkkel. A hollandok adtak át nekünk egy katonaszökevény társaságában, aki egy társával együtt tőnt el. Természetes, hogy azt hitték, te vagy az a társ. — És mi van most vele, Edward? Mi van azzal ez emberrel, akivel együtt idehoztak? — İ az, aki után kérdezısködtél, ugye? Aki iránt annyira érdeklıdsz doktor Tennant szerint? Hogy is mondta... „egy hegyes fülő ember”? — Ahogy kimondta, nem tudta elnyomni hangjában a gúnyt. — Az az ember, Edward, ott volt azon az éjszakán, amikor megtámadták az
otthonomat. İ az egyike azoknak, akiket tizenkét éve keresünk. — Szúrósan néztem rá. — És most itt találok rá, a te seregedben. — Valóban, az én seregemben. És akkor mi van? — Furcsa véletlen, nem gondolod? Braddocknak mindig ráncos volt a homloka, de most még jobban elmélyültek a barázdái. — Jobb lesz elfelejteni a célzásokat, fiú, mondd ki, hogy gondolsz valójában. Mellesleg hol van Reginald? — A Fekete-erdıben hagytam. Minden bizonnyal már félúton jár hazafelé. — Hogy folytathassa a mítoszok és tündérmesék kutatását? — kérdezte Braddock, szemében megvetés villant. Ettıl a saját kétségeim dacára furcsa lojalitást éreztem Reginald és a vizsgálódásai iránt. — Reginald úgy véli, ha sikerül megfejtenünk a raktár titkait, a Rend erısebb lesz, mint bármikor a keresztes hadjáratok óta, sıt talán erısebb, mint valaha. Képesek lennénk szert tenni a teljes uralomra. Fásult, enyhén undorodó pillantást vetett rám. — Ha ezt komolyan elhiszed, ugyanolyan ostoba idealista vagy, mint ı. Nem mágiára és trükkökre van szükségünk ahhoz, hogy meggyızzünk embereket az ügyünk helyességérıl, hanem acélra! — Miért ne használhatnánk ezt is, azt is? — kérdeztem. Braddock elırehajolt. — Mert puszta idıfecsérlés, azért! Álltam a tekintetét. — Talán igen. De nem hinném, hogy az lenne a legjobb módja az emberek szívének és a lelkének a megnyerésére, hogy kivégezzük ıket, nem gondolod? — Még egyszer megismétlem. Gazemberek voltak. — És ıt kivégezték? — Azt a... bocsánat, hogy is mondtad? „Hegyes fülő” barátodat? — Feleslegesen gúnyolódsz, Edward. A gúnyolódásod ugyanannyit jelent a számomra, mint a tiszteleted, vagyis semmit. Talán csak Reginald miatt tőrsz meg engem; nos, biztosíthatlak róla, hogy az érzés kölcsönös. Most pedig áruld el, hogy meghalt-e a hegyes fülő ember. — Meghalt az akasztófán, Kenway. Úgy, ahogy megérdemelte. Lehunytam a szememet, és egy másodpercig csak feküdtem, nem éreztem mást, csak a saját... micsodámat is? Valami gonoszan fortyogó keverékét a bánatnak, a dühnek és a bosszúságnak, a bizalmatlanságnak és a kétségnek. És éreztem Braddock lábát is az ágyamon. Azt kívántam, bárcsak odacsaphatnék a kardommal, és örökre kitörölhetném ıt az életembıl. De ez az ı módszere lett volna, nem? Nem pedig az enyém. — Tehát ott volt azon az estén, azt állítod? — kérdezte Braddock, és mintha némi csúfolódás lett volna a hangjában. — Az egyike azoknak, akik felelısek apád meggyilkolásáért, és mindvégig itt volt közöttünk, a tudtunkon kívül. Keserően ironikus, ugye, Haytham? — Valóban. Ironikus... vagy furcsa véletlen.
— Óvatosan, fiú. Most nincs itt Reginald, hogy kibeszéljen téged a bajból. — Hogy hívták? — Mint több száz embernek a seregemben, a neve Tom Smith volt. Tom Smith, valahonnan vidékrıl, nem tudunk sokkal többet róla. Szökésben volt, valószínőleg a bíróság elıl, vagy talán megölte párbajban a háziúr fiát, megbecstelenítette egy nemesember lányát, esetleg a feleségével hancúrozott. Ki tudja? Nem kérdezısködünk. Ha azt kérded, meglep-e, hogy az egyik ember, akit üldöztünk, mindvégig itt volt a seregemben, nemmel válaszolnék. — Voltak társai a seregben? Olyan valaki, akivel beszélhetnék? Braddock lassan levette a lábát a fekvıhelyemrıl. — Lovagtársamként szabadon élvezheted a vendégszeretetem, és természetesen saját nyomozást is folytathatsz. Remélem, hogy cserébe én is kérhetem a támogatásodat az itteni feladatunkhoz. — Mirıl lenne szó? — kérdeztem. — A franciák ostrom alá vették a Bergen op Zoom-i erıdöt. Odabent szövetségeseink vannak: hollandok, osztrákok, hannoveriek, hesseniek és természetesen britek is. A franciák már kialakították a lövészárkokat, és belekezdtek egy párhuzamos árok ásásába. Nemsokára elkezdik ágyúzni az erıdöt. Megpróbálják még az esızés elıtt bevenni. Úgy gondolják, ezzel átjáróhoz jutnak Hollandia felé, a szövetségesek pedig bármi áron meg akarják tartani az erıdöt. Minden emberre szükségünk van. Most már érted, miért nem tőrhetjük el a szökéseket. Van benned annyi lelkesedés, hogy csatába szállj, Kenway, vagy annyira leköt a bosszúd, hogy már nem akarsz segíteni nekünk?
III. RÉSZ 1753, hat évvel késıbb
1753. június 7. I
— Van egy feladatom a számodra — mondta Reginald. Bólintottam, már számítottam erre. Rég nem láttam, és volt egy olyan érzésem, hogy nem csak azért kérte a találkozást, hogy bepótoljuk az elmaradt csevegéseket, még ha a helyszín a White’s volt is, ahol egy-egy korsó sört kortyolgattunk, miközben egy készséges és — nem kerülte el a figyelmemet — telt keblő pincérlány alig várta, hogy hozhassa a következıt. Balra tılünk egy asztaltársaság — a White’s hírhedt „játékosai” — lármásan kockázott, de rajtuk és rajtunk kívül üres volt a hely. Nem találkoztunk hat éve, azóta, hogy elváltunk a Fekete-erdıben, és idıközben rengeteg minden történt. Csatlakoztam Braddockhoz a Holland Köztársaságban, a Coldstream gárdánál szolgáltam Bergen op Zoom ostroma alatt, majd egészen az aacheni békekötésig, amely a rá következı évben lezárta a háborút. Ezt követıen is velük maradtam több békefenntartó hadjáratban, ami távol tartott Reginaldtól. Levelei vagy Londonból, vagy a franciaországi kastélyból érkeztek. Mivel tisztában voltam vele, hogy a leveleimet elolvashatják, mielıtt elküldöm ıket, homályosan fogalmaztam, de lelkem mélyén alig vártam, hogy leülhessek Reginalddal, és kibeszélhessem vele a félelmeimet. Ám amikor visszatértem Londonba, és ismét beköltöztem a Queen Anne’s Square-re, kiderült, hogy nem elérhetı. Így mondták: bezárkózott a könyveivel és John Harrisonnal, egy másik templomos lovaggal, aki láthatólag ugyanolyan megszállottja volt a templomoknak, a régi raktáraknak és a múltbéli szellemlényeknek, mint ı maga. — Emlékszel, amikor a nyolcadik születésnapomon itt jártunk? — kérdeztem, hogy valamivel késleltessem azt a pillanatot, amikor megtudom, kit kell majd megölnöm. — Emlékszel arra, ami odakint történt, arra a forrófejő udvarlóra, aki kész lett volna azonnal igazságot szolgáltatni ott, az utcán? Bólintott. — Az emberek változnak, Haytham. — Igaz. Te megváltoztál. Fıleg az elsı civilizáció kutatása foglalkoztat — mondtam. — Már oly közel járok hozzá, Haytham — mondta, mintha ennek a gondolata segítene ledobni magáról egy súlyos terhet. — Sikerült megfejtened Vedomir naplóját? Gondterhelten nézett.
— Nem, nem jártam szerencsével, pedig igazán sokat próbálkoztam, nekem elhiheted. Vagy talán vegyük úgy, hogy „még nem”, mert van egy kódfejtı, az olasz orgyilkosok embere, egy nı, el tudod képzelni? Az erdı mélyén ırizzük Franciaországban, a kastélyban, de azt állítja, hogy szüksége van a fia segítségére a könyv megfejtéséhez, márpedig a fiú pár éve eltőnt. Ami engem illet, vannak kétségeim felıle, hogy igazat mond, és úgy vélem, nagyon is képes lenne egyedül megfejteni a naplót, ha akarná. Azt hiszem, felhasznál minket arra, hogy megtalálja a fiát. De beleegyezett, hogy dolgozni fog a naplón, amennyiben rálelünk a fiúra, és most már végre a markunkban van. — Hol? — Ahová nemsokára el kell utaznod, hogy elhozd: Korzikán. Tehát tévedtem. Nem gyilkosság, hanem pesztrálás. — Mi van? — kérdezte, az arckifejezésemet látva. — Úgy gondolod, nem méltó hozzád ez a feladat? Éppen ellenkezıleg, Haytham. Ez a legfontosabb küldetés, amellyel valaha is megbíztalak. — Nem, Reginald — sóhajtottam —, nem így van, csak a te gondolataidban tőnik így. — Tessék? Mire célzol? — Arra, hogy az érdeklıdésed a rejtély iránt talán azzal jár, hogy elhanyagoltad egyéb teendıidet. Talán hagytad, hogy bizonyos ügyek kikerüljenek az irányításod alól? Értetlenkedve nézett rám. — Milyen „ügyek”? — Edward Braddock. Meglepettnek tőnt. — Értem. Nos, valamit mesélni akarsz róla? Amit eddig nem osztottál meg velem? Intettem, hogy hozzanak még sört, mire a pincérlány már jött is, mosolyogva tette le a korsókat, majd a csípıjét ringatva távolodott el az asztalunktól. — Mit mondott Braddock arról, hogy merre járt az elmúlt években? — kérdeztem Reginaldtól. — Nagyon keveset hallottam felıle, és még kevesebbszer találkoztunk. Az elmúlt hat évben mindössze egy alkalommal, ha jól emlékszem, és a levelei is egyre ritkábbá váltak. Nem ért egyet az elıttünk jöttek iránti érdeklıdésemmel, és veled ellentétben nem tartotta meg magának az ellenvetéseit. Úgy tőnik, jelentıs nézeteltérés van közöttünk abban a tekintetben, hogy mi a legjobb mód a templomosok üzenetének terjesztésére. Ennek következtében nagyon keveset tudok róla, sıt ha valamit meg szeretnék tudni róla, úgy vélem, olyan valakit kérdeznék meg, aki vele tartott a hadjáratai során... — kajánul mosolygott rám. — Szerinted hol találhatnék ilyen embert? — Engem kérdezni butaság lenne — kuncogtam. — Jól tudod, hogy Braddock esetében nem nevezhetnek igazán pártatlan megfigyelınek. Az elsı pillanattól kezdve utáltam, és mostanra még kevésbé kedvelem, ám ha senki sem szolgál tárgyilagosabb véleménnyel, íme, az enyém: valóságos zsarnok lett belıle.
— Hogyan? — Elsısorban kegyetlenségben nyilvánul meg. Az alatta senyvedı emberek, de ártatlanok irányában is. A saját szememmel láttam, elıször Hollandiában. — Az csak Edward dolga, hogy bánik a katonáival — vonta meg a vállát Reginald. — Az embereknek szükségük van a fegyelmezésre, Haytham, ezt te is jól tudod. A fejemet ingattam. — Volt egy bizonyos incidens, Reginald, az ostrom utolsó napján. Reginald hátradılve hallgatott. — Meséld el. Folytattam. — Visszavonultunk. A holland katonák az öklüket rázták felénk, szidták György királyt, amiért nem küldött több embert az erıd felmentésére. Hogy miért nem jöttek többen, nem tudom. Számított volna? Erre a kérdésre megint csak nem tudom a választ. Nem igazán hiszem, hogy bármelyikünk is, aki az ötszögő falak között szolgált, képes lett volna mit kezdeni a franciák egyszerre elszánt és brutális, könyörtelen és kitartó rohamaival. Braddocknak igaza volt: a franciák párhuzamos lövészárkokat ástak, és hozzákezdtek a város ágyúzásához, egyre közelebb nyomultak az erıd falaihoz, és szeptemberre el is érték azokat, amikor aztán aláaknázták és felrobbantották a sáncokat. Kitámadtunk a falakon kívül, hogy megpróbáljuk megtörni az ostromzárat, de eredménytelenül, míg aztán szeptember 18-án a franciák áttörtek, hajnali négykor, ha jól emlékszem. Szinte szó szerint álmukban érték a szövetséges erıket, és mire magunkhoz tértünk, már le is rohantak minket. A franciák lemészárolták a teljes helyırséget. Tudtuk, persze, hogy idıvel megszegték a kapott parancsokat, és még szörnyőbb pusztítást végeztek a város szerencsétlen lakói között, de már akkor elkezdıdött a vérfürdı. Edward lefoglalt egy bárkát a kikötıben, és már idejekorán elhatározta, hogy ha a franciák áttörnek, azon fogja kimenekíteni az embereit. És akkor eljött az a nap. — Néhányan elırementünk a kikötıbe, és elkezdtük biztosítani az emberek és a rakomány behajózását — meséltem tovább. — Egy kisebb csapatot a kikötı falánál hagytunk az esetleges fosztogató franciák visszaverésére, miközben Edward, én és mások a rakparton állva ellenıriztük a berakodást a bárkára. Eredetileg vagy ezernégyszáz emberrel érkeztünk a Bergen op Zoom-i erıdhöz, de a több hónapig tartó csatározásban nagyjából felére csökkent a létszámunk. Volt hely a bárkán. Nem rengeteg, nem állítom, hogy nagyon sok utast magunkkal vihettünk volna, és annyit biztos nem, ahányat ki kellett volna menekíteni az erıdbıl, de azért volt hely — Komoran néztem Reginaldra. — Csak annyit mondok, hogy felvehettük volna ıket! — Kiket vehettetek volna fel, Haytham? Nagyot kortyoltam a sörömbıl. — Egy család jött oda hozzánk a kikötıben. Köztük egy öregember, aki alig bírt járni, és gyerekek is voltak velük. A soraikból elılépett egy fiatalember, és megkérdezte, van-e helyünk a hajón. Bólintottam, hogy igen. Nem láttam okát annak, hogy nemet mondjak, és jeleztem Braddocknak, ám ı ahelyett, hogy intett
volna nekik, hogy beszállhatnak, felemelte a kezét, és azt parancsolta, hagyják el a kikötıt, miközben az embereit gyorsabb mozgásra ösztökélte. A fiatalember ugyanannyira meglepıdött, mint én, és már készültem tiltakozni, de ı megelızött, az arca elsötétült, és mondott valamit Braddocknak, amit nem értettem, de nyilvánvalóan valami sértés lehetett. Braddock késıbb elmondta, hogy „gyávának” nevezte. Aligha a legszörnyőbb sértés, amit el lehet képzelni, és semmiképpen sem indokolta azt, ami ezután következett: Braddock elıhúzta a kardját, és ott helyben a fiatalemberbe döfte. — Braddock rendszeresen maga mellett tartott néhány embert. A két állandó kísérıje a hóhér volt, Slater, és a segédje, mármint az új segédje. Az elızıt én öltem meg. Szinte a testıreinek is nevezhettük volna ıket. Mindenesetre jóval közelebb álltak hozzá, mint én. Hogy a bizalmasaivá fogadta-e ıket, nem tudhatom, de veszettül lojálisak voltak iránta, és védelmezték. Még földre sem ért a fiatalember, amikor már elıre is lendültek. Rátámadtak arra a családra. Reginald! Braddock és ez a két embere mindannyiukat leszúrták! A két férfit, egy idısebb és egy fiatalabb nıt, és persze a gyerekeket is, az egyik még alig járt, a másik karon ülı csecsemı volt... — éreztem, hogy csikorog a fogam. — Valóságos vérfürdıt rendeztek, Reginald. Ez volt a legszörnyőbb háborús atrocitás, amit valaha láttam. Pedig sajnos jó néhánynak tanúja voltam. Komoly tekintettel bólintott. — Értem. És ez persze megkeményítette a szívedet Edward irányában. Felkacagtam. — Hát persze! Persze! Mindannyian harcosok vagyunk, Reginald, de nem barbárok! — Értem, értem. — Érted? Valóban érted végre? Hogy Braddock irányíthatatlanná vált? — Higgadj le, Haytham! „Irányíthatatlan”? Az egy dolog, hogy valakinek elborul az agya. Az „irányíthatatlanság” pedig egy egészen más dolog. — Rabszolgaként kezeli az embereit, Reginald! Megvonta a vállát. — És? Brit katonák; tudják, hogy rabszolgaként fognak bánni velük. — Azt hiszem, kezd eltávolodni tılünk. Ezek az emberek, akik alatta szolgálnak, nem templomosok, hanem függetlenek. Reginald bólintott. — Az a két ember a Fekete-erdıben. Braddock belsı köreihez tartoztak? A szemébe néztem. Nagyon alaposan figyeltem az arcát, miközben a szemébe hazudtam. — Nem tudom. Hosszú csend köszöntött be köztünk. Hogy ne kelljen állnom a tekintetét, nagyot kortyoltam a sörömbıl, és úgy tettem, mint aki a pincérlány bájait bámulja. Örültem, amikor Reginald témát váltott, és végre elıredılt, hogy részletekkel szolgáljon a korzikai utazásomat illetıen.
II
A White’s elıtt elköszöntünk egymástól Reginalddal, és mindketten a kocsinkhoz sétáltunk. Amikor az én kocsim már eltávolodott valamennyire, kopogtam a plafonon, hogy álljunk meg, mire a kocsisom lemászott, elıbb balra, majd jobbra nézett, nem figyel-e minket valaki, majd kinyitotta az ajtót, és ı is bemászott. Velem szemben ült le, levette a kalapját, a mellette levı ülésre tette, és élénk, kíváncsi szemét rám meresztette. — Nos, Haytham úr? — kérdezte. Ránéztem, vettem egy mély levegıt, és kibámultam az ablakon. — Még ma este be kell hajóznom. Visszatérünk a Queen Anne’s Square-re, hogy becsomagoljak, aztán kérlek, vigyél egyenesen a kikötıbe. Megemelte a képzeletbeli sapkáját. — Szolgálatára, Mr. Kenway, uram, kezdem már megszokni ezt a kocsizós mókát. Igaz, hogy sok várakozással jár, meglennék nélküle, de egyébként, ami azt illeti, legalább nem lövöldöznek az emberre francia katonák, és nem lövöldöznek rá a saját tisztjei sem. Bizony mondom, az, hogy egyetlen fickó sem lövöldöz az emberre, igazán megszépíti ezt a munkát. Néha eléggé fárasztó tudott lenni. — Így van, Holden — mondtam, felvonva a szemöldökömet, amivel azt kívántam jelezni, hogy jobb lenne elhallgatnia, de erre nem sok esély mutatkozott. — És mondja, uram, megtudott egyáltalán valamit? — Sajnos semmi konkrétat. Kinéztem az ablakon. Kétségekkel, a bőntudat és a hőtlenség érzetével küszködtem, és azon gondolkodtam, van-e egyáltalán valaki, akiben meg bízhatok, aki iránt még képes vagyok valódi hőséget érezni. Ironikus módon Holden volt az az ember, akiben a legjobban megbíztam. Hollandiában találkoztam vele. Braddock állta a szavát, és megengedte, hogy szabadon mozogjak az emberei között, kikérdezhettem ıket, hogy tudnak-e valamit arról a „Tom Smithrıl”, aki az akasztófán végezte, de nem lepıdtem meg, hogy a kutatásaim nem jártak eredménnyel. Még azt sem vallotta be egy sem, hogy egyáltalán ismerte ezt a Smitht, ha egyáltalán az volt a neve — míg aztán egyik éjjel mozgást hallottam a sátram ajtajánál. Felültem az ágyamon, pont akkor, amikor belépett egy alak. Fiatal volt, huszonéves, rövidre vágott vörös hajjal és könnyed, pajkos mosollyal. Mint kiderült, Jim Holden közlegény volt az, Londonból, egy rendes fickó, aki azt akarta, hogy kiderüljön az igazság. A testvére volt az egyik, akit felakasztottak aznap, amikor én is majdnem meghaltam. Azért végezték ki, mert lopott a húslevesbıl — csupán ennyi volt a bőne, egy tálkányi húslevest lopott, mert éhezett, amiért a legrosszabb esetben is legfeljebb korbács járt volna, azonban ıt felakasztották. Ott követte el a nagy hibát, hogy Braddock egyik saját emberétıl lopott, személyes zsoldoscsapatának egyik tagjától.
Amit Holden elmondott: a Coldstream gárda ezerötszáz tagjának a többsége brit katona volt, mint ı maga, de ezen belül létezett egy szőkebb csapat, amelyet Braddock személyesen válogatott ki. Zsoldosok. Közéjük tartozott Slater és a segéde — és ami aggasztóbb, az a két ember is, aki a Fekete-erdıben járt. Egyikük sem viselte a Rend győrőjét. Egyszerő banditák voltak, erıszakos alakok. Vajon miért választott Braddock ilyen söpredéket a belsı körébe templomos lovagok helyett? Minél több idıt töltöttem vele, annál inkább úgy éreztem, hogy tudom a választ: eltávolodott a Rendtıl. Most visszanéztem Holdenre. Akkor, azon az estén nem akartam hinni neki, azonban ı látta a korrupciót Braddock szervezetében. Igazságot akart szolgáltatni a testvérének, és cseppet sem érdekelte a tiltakozásom. Segít nekem, akár tetszik, akár nem. Beleegyeztem, de azzal a feltétellel, hogy a segédkezésének mindig titokban kell maradnia. Hogy elaltassam azoknak a figyelmét, akik látszólag állandóan egy lépéssel elıttem járnak, azt kellett tettetnem, hogy feladtam a kutatást apám gyilkosai után — így talán nem lesznek mindig egy lépéssel elıttem. Amikor tehát elhagytuk a Holland Köztársaságot, Holden kineveztetett az inasomnak és a kocsisomnak, és a külvilág számára minden tekintetben az is volt. Senki sem tudott róla, hogy kutatásokat folytat a számomra. Még Reginald sem. Talán ez volt a leglényegesebb, hogy Reginald ne tudjon róla. Holden leolvasta az arcomról a bőntudatot. — Uram, nem hazudott Mr. Birchnek. Csak ugyanazt teszi, amit ı is, vagyis visszatart némi információt, amíg világossá nem válik, hogy az ı neve makulátlan. Biztos vagyok benne, hogy így is lesz. Biztos így lesz, elvégre uramnak a legrégebbi barátja. — Bárcsak tudnék osztozni az optimizmusodban, Holden. Igazán szeretném, ha így lenne. Gyerünk, indulnunk kell. Vár a küldetés. — Természetesen, uram. És megkérdezhetem, hová vezeti ez a küldetés? — Korzikára. Korzikára kell mennem. — Ahol éppen kitört a forradalom, úgy hallom... — Pontosan, Holden. Egy háborús övezet tökéletes búvóhelyet biztosít. — És mihez fog ott kezdeni, uram? — Sajnos azt nem mondhatom el. Legyen elég annyi, hogy semmi köze sincs apám gyilkosainak a felkutatásához, és ezért csekély fontossággal bír a számomra. Ez csak egy munka, egy feladat, semmi több. Remélem, a távollétemben is folytatod a kutatást. — Ó, hát persze, uram. — Remek. És ügyelj arra, hogy titokban maradjon! — Emiatt ne is aggodalmaskodjon, uram. Mindenki úgy tudja, hogy Kenway úr már régen lemondott az igazság kiderítésérıl. Akárki legyen is a bőnös, elıbb-utóbb lankadni fog a figyelme.
1753. június 25. I
Napközben forróság volt Korzikán, de éjszakára leesett a hımérséklet. Nem nagyon — nem fagyott —, de ahhoz eléggé, hogy takaró nélkül kifeküdni egy köves hegyoldalra kényelmetlen élmény legyen. De bármennyire hideg volt is, még ennél is fontosabb volt odafigyelni más dolgokra, mint például arra a genovai katonacsapatra, amely felfelé haladt a domboldalon. Szívesen mondanám, hogy lopakodva közlekedtek. Szívesen mondanám, de nem tehetem. A tanyaház a dombtetın, egy fennsíkon állt. Két napja figyeltem, távcsövemet egy nagyobb épület, valamint több kisebb pajta és melléképület ajtóira és ablakaira szegeztem, feljegyeztem a mozgolódásokat. Lázadók hoztak és vittek utánpótlást, az elsı napon egy kisebb csapat — nyolc fıt számoltam meg — hagyta el a házat, visszatérésükkor megállapítottam, hogy valami támadást hajthattak végre, korzikai lázadók genovai uraik ellen. Amikor visszajöttek, csak hatan voltak, és azok is kimerültnek tőntek és több sebbıl véreztek, ám mégis a diadal glóriáját viselték magukon, szavak és gesztikulálás nélkül. Nem sokkal késıbb asszonyok érkeztek élelemmel, és az éjszaka közepéig ünnepelt a társaság. Ma reggel további lázadók futottak be, pokrócokba tekert muskétákkal. Jól fel voltak szerelve, és megfelelı támogatással rendelkeztek, nem csoda, hogy a genovaiak el akarták törölni a föld színérıl ezt az erıdítményt. A két napot azzal töltöttem, hogy körbejártam a dombot, nehogy észrevegyenek. A terep sziklás volt, és biztonságos távolságot tartottam az épületektıl. A második nap reggelén észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Egy másik ember is volt a dombon, szintén kémkedett. Velem ellentétben mindig ugyanazon a helyen maradt, beásta magát egy kiemelkedı sziklahalom mögé, ahol eltakarta a bozót és az a néhány kopár fa, amely valahogy megmaradt az amúgy kiszáradt dombtetın.
II
A célpontom neve Lucio volt, a lázadók bújtatták. Arról fogalmam sem volt, hogy ık is az orgyilkosok közé tartoztak-e, de ez nem is számított, nekem csak ı kellett, az a 21 éves fiú, akinél ott lehet a kulcs a szegény Reginaldot már hat éve kínzó
rejtélyhez. Egy ellenszenvesnek látszó fiú, vállig érı hajjal, aki besegített a tanyán, amennyire meg tudtam figyelni, vizet hordott vödörben, etette az állatokat, és tegnap kitekerte egy csirke nyakát. Tehát ott tartózkodott, ennyit már sikerült megállapítani. Helyes. De felmerült néhány probléma. Elıször is a testıre. Sosem távolodott el tıle egy férfi, aki az orgyilkosok leplét és csuklyáját viselte, tekintete gyakran pásztázta a domboldalt, miközben Lucio vízért ment, vagy magot szórt a csirkék elé. Derekán kardot viselt, és idınként meghajlítgatta a jobb keze ujjait. Vajon az orgyilkosok híres rejtett pengéjét viselte? Minden bizonnyal. Annyi biztos volt, hogy óvakodnom kell tıle, a tanyaházban székelı lázadókról nem is beszélve. Mintha tele lett volna velük az építmény. Még egy dolgot figyelembe kellett vennem: nyilvánvalónak látszott, hogy rövidesen távozni készülnek. Talán csak ideiglenes támaszpontként használták a tanyát a támadás elıtt, talán tudták, hogy a genovaiak hamarosan bosszúból a keresésükre indulnak. Akárhogy is legyen, folyamatosan hordtak be készleteket a pajtákba, ahol minden bizonnyal szekerekre rakodták. Úgy véltem, másnap terveznek indulni. Tehát éjszaka kell behatolnom. Méghozzá ma este. Reggel sikerült megállapítanom, hol alszik Lucio: egy közepes mérető melléképületben, amelyen az orgyilkossal és még legalább hat másik lázadóval osztozott. Egy jelszót kellett kimondaniuk ahhoz, hogy beléphessenek, amelyet leolvastam az ajkukról a távcsövem segítségével: „A sötétben dolgozunk a fény szolgálatában.” Szóval — ez az akció igényelt némi elızetes tanakodást, de pont amikor készültem visszavonulni a domboldalról, hogy megtervezzem a lépéseimet, megpillantottam a másik kémet. És ez megváltoztatta a terveimet. Közelebb osonva hozzá megállapítottam, hogy genovai katona. Ha ez így van, akkor minden bizonnyal az erıdítmény bevételére készülı csapat felderítıjérıl van szó, és a többiek is várhatók — de mikor? Hamarosan, úgy véltem. Gyors bosszút akarnak állni az elızı napi rajtaütésért. Ráadásul úgy, hogy mindenki lássa, milyen gyorsan reagálnak a lázadók akcióira. Vagyis ma este. Magára hagytam, hogy folytassa a megfigyelést, és visszavonulás helyett a domboldalon maradtam, hogy kifızzem a módosított tervemet. Ebben szerepet kaptak a genovai katonák is. A felderítıjük ügyes volt. Nem keltett feltőnést, és amikor leszállt az este, lopva, hangtalanul levonult a dombról. Vajon hol lehetnek a társai? Nem lehettek messze. Alig egy órával késıbb mozgást észleltem a domb alján, és egyszer elkaptam egy elfojtott olasz káromkodást is. Akkor én már félúton tartottam felfelé, és miután világossá vált elıttem, hogy rövidesen elırelendülnek, még közelebb húzódtam a fennsíkhoz és az állatok karámjához. Mintegy ötvenlépésnyire megláttam az egyik ırt. Elızı éjjel összesen öten voltak a tanya körül. Ma minden bizonnyal megnövelik a számukat. Elıvettem a távcsövemet, és a legközelebbi ırre irányítottam, akinek a holdfényben kirajzolódó, álló sziluettje figyelmesen nézett le a domboldalon.
Belılem nem láthatott semmit, csak a dimbes-dombos tájból kiálló egyenetlenséget. Nem csoda, hogy ilyen hamar távozni készülnek a rajtaütés után. Nem a legbiztonságosabb rejtekhely, amit valaha láttam. Sıt teljesen ki lennének szolgáltatva, ha a közelítı genovai katonák nem lennének ilyen átkozottul ügyetlenek. A felderítıjük munkájának a minısége messze meghaladta a csapat képességeit. Ezeknek az embereknek a számára az óvatosság idegen és felfoghatatlan gondolat volt, egyre több zajt hallottam a domb aljáról. Szinte biztos, hogy a lázadók is mindjárt meghallják ıket. És ha a lázadók meghallják ıket, bıven lesz alkalmuk idıben elszökni. És ha a lázadók elszöknek, magukkal viszik Luciót. Így hát úgy döntöttem, hogy besegítek nekik. Mindegyik ır a tanya udvarának egy-egy szeletéért volt felelıs. Ami azt jelentette, hogy a hozzám legközelebb esı lassan jár fel-alá egy huszonöt lépésnyi területen. Értette a dolgát, mindig odafigyelt, hogy miközben a területének egy bizonyos részét figyeli, a többi se essen ki teljesen a látószögébıl. De mozgásban volt, és ilyenkor mindig adódott pár értékes másodperc, amely alatt közelebb juthattam hozzá. Így is tettem. Lépésrıl lépésre. Míg aztán elég közel voltam már ahhoz, hogy megnézhessem az ırt: a bozontos, szıke szakállát, a szemét sötét árnyékként eltakaró karimás kalapját és a vállára vetett muskétáját. És bár még nem láttam, nem hallottam a portyázó genovai katonákat, tisztában voltam a jelenlétükkel, és tudtam, hogy rövidesen az ır is észlelni fogja ıket. Csak feltételezhettem, hogy ugyanez a jelenet játszódik le a domb túloldalán is, ami azt jelentette, hogy gyorsan kell cselekednem. Kihúztam a rövid kardomat, és felkészültem. Sajnáltam az ırt, és némán bocsánatot kértem tıle. Nem tett ellenem semmit azon kívül, hogy jól és szorgalmasan ırködött, és nem érdemelte meg a halált. És akkor, ott, a sziklás domboldalon egy pillanatra megtorpantam. Életemben elıször kételkedni kezdtem abban, hogy képes leszek végigcsinálni. Arra a családra gondoltam, a kikötıben, akiket Braddock és az emberei lemészároltak. Hét ember értelmetlen halálára. És hirtelen belém nyilallt a meggyızıdés, hogy már nem állok készen növelni az áldozatok számát. Nem bírtam levágni ezt az ırt, aki nem az ellenségem. Nem voltam rá képes. A tétovázásért majdnem drágán megfizettem, mert ugyanebben a pillanatban a genovai katonák ügyetlensége végre jelezte a jelenlétüket, kövek zörögtek, és lentrıl egy káromkodás hangját hozta fel az éjszakai levegı, elıbb az én fülemhez, majd az ıréhez. Az ır felkapta a fejét, és azonnal a muskétájáért kapott, a fejét nyújtogatta, és a szemét erıltetette, úgy nézett le a dombon. Meglátott. Egy másodpercre találkozott a tekintetünk. Nem haboztam tovább, hanem felugrottam, egyetlen szökelléssel átszeltem a köztünk lévı távolságot. Karomként kinyújtott jobb kezemmel lendültem elıre, a balban a kardomat fogtam. Ahogy melléértem, jobbal azonnal megragadtam hátulról a nyakát, és a torkába döftem a kardot. Épp készült volna riasztani a társait, de a kiáltás elhalt, ahogy a vér rábugyogott a kezemre, majd a mellkasára. Kezemmel erısen megtartottam a fejét, magamhoz öleltem, majd finoman és egyetlen hang nélkül
lefektettem az udvar száraz porába. Lekuporodtam. A második ır mintegy hatvan lépésre lehetett. Csak egy árnyék volt a sötétben, de láttam, hogy készül megfordulni, és ha ez megtörténik, valószínőleg észrevesz. Futásnak eredtem — olyan gyorsan szaladtam, hogy egy pillanatra hallottam, ahogy az éjszaka elsuhan mellettem, és pont akkor kaptam el, amikor megfordult. Ugyanúgy jobb kezemmel megragadtam az ır nyakát, és belevágtam a kardomat. Ez is meghalt, mielıtt földet ért volna. Lentrıl újabb hangokat hallottam a támadó genovaiaktól, akik boldog tudatlanságukban mit sem sejtettek arról, hogyan akadályoztam meg, hogy a lármázásuk felkeltse a lázadók figyelmét. És bizony a túlsó oldalról érkezı társaik pont ugyanolyan ostobák voltak, és mivel nekik nem volt egy Kenway ırangyaluk, ıket meghallották az ırök. Azonnal kiáltás hallatszott, a tanyán fények gyúltak, és lázadók kezdtek kiözönleni, kezükben égı fáklyákkal, felráncigálták a csizmájukat, felkapták a zubbonyukat, és kardokat és muskétákat dobáltak egymásnak. Ahogy lekuporodva figyeltem, láttam, hogy az egyik pajtának kivágódik az ajtaja, és két ember kihúz belıle egy szekeret, amelyet már alaposan megpakoltak felszereléssel, míg egy másik egy lovat vezetve sietett feléjük. Immár nem volt helye az óvatoskodásnak, és ezzel a mindkét oldaltól érkezı genovaiak is tisztában voltak. Feladták a csendes támadás tervét, és üvöltve rohantak fel a dombon a tanya felé. Az én helyzetem elınyösebb volt — már ott álltam a tanya udvarán, ráadásul nem viseltem genovai egyenruhát, és a zőrzavarban gyanú keltése nélkül mozoghattam a fel-alá rohangáló lázadók között. A melléképület felé indultam, ahol Lucio tartózkodott, és majdnem nekiütköztem, amikor elıfutott. A haja ki volt bontva, de fel volt öltözve, és egy másik férfinak kiáltva sürgette, hogy menjen a pajta felé. Nem messze tıle az orgyilkos rohant, éppen magara húzta a ruháit, és ezzel egy idıben elırántotta a kardját. Két genovai jelent meg az épület mellett, mire ı azonnal szembeszállt velük, és a válla felett odavetette: „Lucio, fuss a pajtához!” Tökéletes. Pont így akartam: az orgyilkosnak más kötötte le a figyelmét. Ebben a pillanatban megláttam egy másik katonát felrohanni a fennsíkra. Leguggolt, felemelte a muskétáját, és súlyba fektette. A fáklyát vivı Lucio volt a célpontja, de nem volt esélye elsütni a puskáját, mert már rárontottam, és odaértem hozzá, mielıtt észrevett volna. Egyetlen tompa kiáltást hallatott, ahogy tövig beledöftem a kardomat a nyakába hátulról. — Lucio! — kiáltottam, és közben megrántottam a halottnak a ravaszra helyezett ujját, mire a muskéta elsült, de ártalmatlanul, a levegıbe. Lucio megállt, kezét a szeme elé emelve átnézett az udvaron, ahol látványosan eltaszítottam a halott katonát. Lucio társa futott tovább, pont úgy, ahogy akartam. Valamivel arrébb az orgyilkos még harcolt, és egy pillanatig meg is csodáltam a tudását, ahogy egyszerre tartott magától távol két ellenfelet. — Köszönöm! — kiáltotta Lucio. — Várj! — szóltam vissza. — Ki kell jutnunk innen, mielıtt elfoglalják az udvart! A fejét rázta.
— A szekérhez kell mennem! — kiáltotta. — Köszönöm, barátom! — Azzal megfordult, és futott tovább. A fenébe. Káromkodtam egyet, és a pajta felé vettem az irányt, párhuzamosan futottam Lucióval, aki az árnyékban nem láthatott. Jobbra észrevettem egy genovait, aki éppen készült a domboldalról a fennsíkra lépni. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy láttam a szemét kitágulni, amikor összenéztünk. Mielıtt bármit tehetett volna, megragadtam a karját, megrántottam, majd a hónaljába vágtam a kardomat, pont a mellvértje felett, és hagytam, hogy üvöltve visszazuhanjon a sziklákra, miközben kikaptam a kezébıl a fáklyát. Futottam tovább, Lucióval párhuzamosan, vigyáztam, hogy ne kerüljön veszélybe. Pont elıtte értem a pajtához. Beláttam a még mindig nyitott kapun; odabent két lázadó éppen bekötött egy lovat a szekér elé, míg két másik ırködött, az egyikük lıtt a muskétájával, amíg a társa éppen újratöltött, majd letérdelt, hogy tüzelhessen. Továbbfutottam, majd a pajta fala mellé ugrottam, ahol egy genovai katonára találtam, aki éppen behatolni készült egy oldalsó ajtón. Felfelé döftem a kardom pengéjével a gerincénél, majd belöktem a testét az ajtón, ráhajítottam az égı fáklyát a szekérre, és visszaléptem az árnyékba. — Fogjátok el ıket! — kiáltottam. Reméltem, hogy jól sikerül utánoznom a genovai katonák hanghordozását és kiejtését. — Kapjátok el a rohadt lázadókat! Majd: — Ég a szekér! — kiáltottam, ezúttal remélhetıleg egy korzikai lázadó hangján és kiejtésével, és azzal elıreléptem az árnyékból a genovai tetemével együtt, és ellöktem, mintha abban a pillanatban öltem volna meg. — Ég a szekér! — kiáltottam ismét, és most Lucio felé fordítottam a figyelmemet, aki épp akkor ért oda a pajtához. — Ki kell jutnunk innen, Lucio, gyere velem! — láttam, hogy két lázadó zavartan összenéz, egymást kérdik, hogy ki vagyok, és mit akarok Luciótól. Muskétákkal lıttek ránk, faszilánkok repkedtek mellettünk. Az egyik lázadó összeesett a szemébe csapódott puskagolyótól, én pedig ráugrottam a másikra, azt tettetve, hogy megvédem a muskétatőztıl, de ezzel egy idıben beledöftem a késemet a szívébe. Akkor jöttem rá, hogy Lucio társa az. — Elment — mondtam Luciónak, miközben felálltam. — Nem! — kiáltotta, és már csorgott is a könnye. Nem csoda, hogy csak az állatok etetésére tartották alkalmasnak, ha rögtön sírva fakad, amint az elsı bajtárs meghal mellette a csatában, gondoltam. Mostanra már lángolt körülöttünk a pajta. A másik két lázadó, látván, hogy nem menthetnek meg semmit, elmenekült, hanyatt-homlok szaladtak át az udvaron a domboldal felé, és beleolvadtak a sötétségbe. A többi lázadó is menekülni kezdett, és az udvar túloldalára nézve láttam, hogy a genovaiak felgyújtották a tanya épületeit is. — Meg kell várnom Mikót! — kiáltotta Lucio. Feltételeztem, hogy Miko az orgyilkos testır. — Más köti le! Engem kért meg, aki szintén tagja vagyok a Testvériségnek, hogy vigyázzak rád! — Biztos?
— A jó orgyilkos mindent megkérdıjelez — válaszoltam. — Miko jó tanítómestered volt. De most nem alkalmas az idı a krédónk alapjainak megbeszélésére. El kell tőnnünk. A fejét rázta. — Kérem a jelmondatot! — jelentette ki határozottan. — A választás szabadsága. Végre úgy tőnt, sikerült elegendı bizalmat keltenem Lucióban ahhoz, hogy velem jöjjön, és elkezdtünk lefelé haladni domboldalon, én vidáman, hálát rebegve Istennek, hogy markomban van, ı persze valószínőleg nem volt annyira jókedvő. Hirtelen megtorpant. — Nem! — ingatta a fejét. — Ezt nem tehetem meg... Nem hagyhatom itt Mikót! Remek, gondoltam. — Azt mondta, hogy gyere velem — válaszoltam —, és hogy majd találkozunk a szakadék alján, ahová kikötöttük a lovainkat! Mögöttünk, a tanyán tombolt a tőz, és hallani lehetett a csata végének a moraját. A genovai katonák végeztek az utolsó lázadókkal. Nem messze tılünk kövek gurulása hallatszott, a sötétben láttam pár alakot, két lázadó menekült. Lucio is észrevette ıket, és már készült rájuk kiáltani, de a szájára tapasztottam a kezemet. — Ne, Lucio — suttogtam. — Nyomukban lehetnek a katonák. Kikerekedett a szeme. — İk a bajtársaim! A barátaim! Velük kell lennem! Meg kell gyızıdnünk arról, hogy Miko épségben van! A magasból könyörgés és üvöltés hangja sodródott felénk, mire Lucio az égre szegezte a szemet, mintha próbálná feloldani a lelkében támadt konfliktust: a fent maradt társainak segítsen, vagy csatlakozzon a menekülıkhöz? Akárhogy is, láttam rajta, hogy már nem akar velem lenni. — Idegen... — kezdett bele. „Most meg idegen, mi?”, gondoltam magamban. — Köszönök mindent, amit a megmentésemért tett, és remélem, hogy ismét találkozunk szerencsésebb körülmények között, amikor mélyebb kifejezést is tudok majd adni a hálámnak, de most a társaimmal kell lennem — mondta. Felállt, és indulni készült. A vállára helyeztem a kezemet, és visszanyomtam magam mellé. Vonásai megkeményedtek, elhúzódott. — Most figyelj rám, Lucio. Anyád küldött, hogy vigyelek hozzá. Erre hátrahıkölt. — Jaj, nem! — kiáltotta. — Nem, nem, nem! Nem éppen ezt a reakciót vártam. Át kellett küzdenem magamat a kövek között, hogy utolérjem. Elkezdett birkózni velem. — Nem, nem! — ellenkezett tovább. — Nem tudom, hogy ki maga, hagyjon engem békén! — Az isten szerelmére! — bosszankodtam, és magamban csendben elismertem a kudarcomat. Erısen megragadtam, mit sem törıdve a kapálózásával, keményen fogtam, hogy elszorítsam a vér áramlását a nyaki ütıérben; nem annyira, hogy tartós kárt tegyek benne, de ahhoz eléggé, hogy eszméletét veszítse.
Aztán a vállamra vetettem — igazán pehelysúlyú volt —, és lecipeltem a dombon, óvatosan elkerülve a genovai támadás elıl menekülı utolsó lázadókat. Nem is értettem, hogy miért nem ütöttem ki már az elején.
III
Megálltam a szakadék szélén, leeresztettem Luciót a földre, majd elıvettem a kötelemet, rögzítettem, és leengedtem a sötétségbe. Aztán Lucio övével összekötöttem a kezét, a másik végét átvetettem a combján, és megkötöttem úgy, hogy az elernyedt teste a hátamon lógott. Majd elkezdtem a lassú mászást lefelé. Félúton a súly már elviselhetetlennek tőnt, de felkészültem erre a lehetıségre, és sikerült kitartanom addig, amíg elértem a sziklafalon egy nyílást, amely egy sötét barlanghoz vezetett. Belevetettem magamat, lehúztam Luciót a hátamról, és éreztem, hogy az izmaim hálásan ellazulnak. A barlangból zaj hallatszott. Elıször csak valami mozgás hangja, aztán egy kattanás. Egy orgyilkos rejtett pengéjének kattanása. — Tudtam, hogy ide fogsz jönni — mondta egy hang. Miko, az orgyilkos. — Tudtam, hogy ide fogsz jönni, mert én is ezt tettem volna. És akkor lecsapott, elırohant a barlangból, kihasználva ellenem a meglepetés és a döbbenet hatását. Már elıhúztam a rövid kardomat, és a kezemben tartottam, amikor összecsaptunk, a pengéje karomként hasított felém, és olyan erıvel találkozott a kardommal, hogy kiütötte a kezembıl, amitıl kirepült a barlang száján, le, a sötétségbe. A kardom. Apám kardja. De nem volt idı búslakodni felette, mert az orgyilkos másodszor is rám támadt, és nagyon is értette a dolgát. Zárt térben, fegyver nélkül, nem volt esélyem. Nem is volt másom, csak... Szerencsém. És csakis a szerencsének köszönhetem, hogy amint a barlang falának támaszkodtam, ellenfelem kissé elszámította magát, csak annyira, hogy egy picit elvesztette az egyensúlyát. Bármely más körülmény között, akármilyen más ellenféllel szemben azonnal korrigált volna, és befejezi a gyilkos mozdulatot — de nem voltak mások a körülmények, én nem voltam akármilyen ellenfél, és megfizettettem vele az apró hibáját. Nekifeszültem, megragadtam a karját, megcsavartam, és akkorát lendítettem rajta, hogy ı is kirepült a sötétség, be. De ı belém kapaszkodott, maga után rántott, a barlang széléhez húzott, úgy, hogy a fájdalomtól üvöltve próbáltam megakadályozni, hogy kihúzzon a semmibe. Hason fekve láttam, ahogy az egyik karjával az enyémet szorongatja, a másikkal próbálta elérni a kötelet. Éreztem rejtett pengéjének pántját; elırenyúltam a másik kezemmel, és elkezdtem kioldani. Késın vette észre, hogy miben mesterkedem. Hagyta a
kötelet, és minden erejét bevetette, hogy megakadályozzon a kapcsok kibontásában. Pár pillanatig a kezeink egymást csapkodták a penge felett, amely, miután az elsı kapcsot megnyitottam, hirtelen feljebb csúszott a csuklóján, amitıl az orgyilkos oldalra billent; a helyzete még bizonytalanabbá vált, mint azelıtt, a másik kezével hadonásznia kellett. Több se kellett nekem: egy utolsó erıfeszítéssel kioldottam az utolsó kapcsot, lerántottam a pántot, és ugyanebben a pillanatban beleharaptam a csuklómat markoló kezébe. A fájdalom és a fogás elvesztése együttesen elégnek bizonyult ahhoz, hogy végre elengedjen. Láttam, hogy elnyeli a sötétség, és imádkoztam, nehogy a lovamra essen, amikor földet ér. De nem hallottam semmit. Sem puffanást, sem mást. Aztán láttam, hogy a kötél megfeszül, és remegni kezd. Kinyújtottam a nyakamat, megerıltettem a szememet, hogy lássak valamit a sötétben — és megpillantottam Mikót, valamivel lejjebb, nagyon is eleven állapotban. Kezdett felmászni felém. Magamhoz vettem a pengéjét, és a kötélre helyeztem. — Hogyha feljebb mászol, belehalsz a zuhanásba, amikor elvágom a kötelet! — kiáltottam. Már elég közel volt ahhoz, hogy lássam a szemét, amikor felnézett rám, és láttam azt is, hogy elbizonytalanodik. — Te nem érdemelsz ilyen halált, barátom — tettem hozzá. — Mássz le onnan, hogy máskor harcolhass még. Lassan elkezdtem főrészelni a kötelet, mire megállt, lenézett a sötétbe. Nem látszott a szakadék alja. — Nálad van a pengém — mondta. — A zsákmány a gyıztest illeti — vontam meg a vállamat. — Talán még találkozunk, és akkor visszakövetelhetem. — Úgy érzem, egy újabb találkozást csak az egyikünk élne túl — válaszoltam. Bólintott. — Talán. — És azzal lecsúszott az éjszakába. Furcsa érzés volt, hogy most újra fel kell másznom, és le kell mondanom a lovamról. De inkább ez, mint hogy még egyszer szembekerüljek az orgyilkossal. Most pedig pihenünk. Illetve én pihenek, szegény Lucio még mindig eszméletlen. Késıbb majd átadom Reginald embereinek, akik egy lezárt kocsiban elviszik, átszállítják a Földközi-tengeren Franciaország déli partjára, onnan pedig a kastélyba, ahol Lucio találkozhat az anyjával, a kódfejtıvel. Aztán hajót bérelek Itália felé, és gondom lesz rá, hogy közben egyszer vagy kétszer utaljak az „ifjú útitársamra”. Amikor az orgyilkosok Lucio keresésére indulnak, abba az irányba fogják koncentrálni az erıfeszítéseiket. Reginald azt mondta, hogy utána már nem lesz rám szükség. Tőnjek el Itáliában, ne hagyjak nyomot, ne tudjanak követni.
1753. augusztus 12. I
Franciaországban kezdtem a napot, miután visszafordultam Itáliából. Ami nem éppen apró dolog, könnyő azt leírni, de nem lehet egyszerően csak „visszafordulni” Itáliából Franciaországba. Olasz földre azért mentem, hogy félrevezessem a Lucio keresésére induló orgyilkosokat. Azzal, hogy visszatértem Franciaországba, éppen oda, ahol Luciót és az anyját ıriztük, nemcsak az alighogy sikerre vitt küldetésemet tettem kockára, hanem mindazt, amin Reginald az elmúlt években dolgozott. Rizikós döntés volt. Olyannyira rizikós, hogy ha belegondoltam, elállt tıle a lélegzetem. Tényleg ennyire ostoba lennék? — gondoltam. Ki az az ırült, aki ekkora kockázatot vállal? Amire azt válaszoltam magamnak, hogy olyan ırült, akinek kétségek lakoznak a szívében.
II
Mintegy száz lépésre a kaputól magányos járırre bukkantam, egy parasztnak öltözött ırre, a hátára vetett muskétával, aki álmatagnak látszott, de valójában nagyon is éber volt. Ahogy közelebb értünk, egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Megrebbent, mintha felismerne, és enyhén megdöntötte a fejét, jelezve, hogy szabadon áthaladhatok. Tudtam, hogy a kastély túlsó oldalán is van egy járır. Elıléptünk az erdıbıl, és követtük a magas külsı falat, egészen egy nagy, íves fakapuig, amelynek a kis rácsajtajánál egy olyan ır állt, akit jól ismertem a kastélyban töltött évek idejébıl. — Nicsak, nicsak — mondta. — Hisz ez Haytham úrfi. Milyen szépen megnıtt. — Mosolyogva megfogta a lovaim kantárát, miközben leszálltam, majd kinyitotta a rácsajtót. Ahogy beléptem, hunyorognom kellett a hirtelen napfénytıl az erdı viszonylagos homálya után. Elterült elıttem a kastély pázsitja, és ahogy áthaladtam rajta, furcsa érzés motoszkált a gyomromban — tudtam, hogy a nosztalgia a fiatalkoromban a kastélyban töltött idı iránt, amikor Reginald... …folytatta apám tanítását? Azt mondta. De persze most már tudom, hogy
félrevezetett ebben a tekintetben. A harc és az óvatosság terén talán valóban így tett, de Reginald a templomos rend értékei szerint nevelt, és azt tanította, hogy a templomosok útja az egyetlen út, hogy azok, akik másban hisznek, legalábbis tévúton járnak, rosszabb esetben gonoszok. De azóta megtudtam, hogy apa is ezen eltévedt, gonosz emberek egyike volt, és ki tudja, mire oktatott volna engem. Ki tudja... A fő kusza volt és túl hosszú a két kertész jelenléte ellenére, akik mindketten rövid kardot viseltek a derekukon. Kezük a markolat felé lendült, ahogy a kastély bejáratához indultam. Amikor közelebb értem az egyikhez, meglátta, hogy ki vagyok, és biccentett. — Megtiszteltetés végre találkozni önnel, Kenway úr — mondta. — Gondolom, küldetése sikerrel járt? — Igen, köszönöm — válaszoltam az ırnek vagy kertésznek, akármi volt is valójában. Az ı szemében lovag voltam, a Rend egyik ünnepelt tagja. Győlölhettem Reginaldot, akinek az irányítása alatt ilyen elismerést értem el? És kételkedtem valaha tulajdonképpen a tanításaiban? A válaszom erre nem. Kényszerített valaha arra, hogy kövessem a tanításait? A válasz megint csak nem. Mindig nyitva állt elıttem a lehetıség, hogy a saját utamat járjam, de úgy döntöttem, hogy a Rendnél maradok, mert hittem a kódexükben. De akkor is hazudott nekem. Nem, nem hazudott. Hogy is fogalmazott Holden? „Visszatartotta az igazságot.” Miért? Amit pedig még sürgısebb volt megtudnom: miért reagált így Lucio, amikor azt mondtam neki, hogy találkozni fog az anyjával? A nevem említésére a második kertész élesebb tekintetet vetett rám, majd ı is térdet hajtott elıttem, ahogy áthaladtam. Biccentettem felé, hirtelen magasabbnak éreztem magamat, és szinte dagadt a keblem a jól ismert ajtóhoz közeledve. Kopogás elıtt visszafordultam, az udvarra néztem, ahonnan a két ır figyelt. Ezen az udvaron kaptam a kiképzésemet, számtalan órát töltöttem itt kardforgató képességem fejlesztésével. Bekopogtam. Az ajtót megint egy hasonló viselető férfi nyitotta ki, aki szintén rövid kardot hordott a derekán. Sosem volt ilyen nagy számú a személyzet a kastélyban, amikor itt éltem, de az is igaz, hogy akkoriban sosem volt olyan fontos vendégünk, mint a kódfejtı. Az elsı ismerıs arc, amelyet megláttam, John Harrisoné volt, aki döbbenten nézett rám. — Haytham — mondta mérgesen. — Mi a fenét keresel itt? — Üdvözöllek, John — válaszoltam egykedvő hangon. — Reginald itt van? — Igen, Haytham, de Reginaldnak itt is kell lennie. Te meg mit csinálsz itt? — Jöttem megnézni Luciót. — Hogy micsoda? — Harrison feje kezdett elvörösödni. — „Megnézni Luciót?” — Most már alig találta a szavakat. — Micsoda? Miért? Mégis, hogy képzeled ezt? — John, kérlek, higgadj le — mondtam kedvesen. — Nem követtek Itáliából. Senki sem tudja, hogy itt vagyok. — Hát, átkozottul remélem is! — Hol van Reginald?
— Odalent, a foglyokkal. — Ó! Miféle foglyokkal? — Monicával és Lucióval. — Értem. Fogalmam sem volt róla, hogy fogolynak tekintjük ıket. De ekkor megnyílt egy ajtó a lépcsı alatt, és kilépett rajta Reginald. Ismertem azt az ajtót, a pincéhez vezetett, amely az én idımben egy nyirkos, alacsony mennyezető terem volt, az egyik oldalán málladozó, nagyrészt üres borosállványokkal, a másikon egy sötét, nedves fallal. — Üdvözöllek, Haytham — mondta Reginald komoran. — Nem számítottunk rád. Az egyik ır a közelben ténfergett, és most egy másik is csatlakozott hozzá. Elıbb rájuk néztem, majd vissza Reginaldra és Johnra, úgy álltak ott, mint két aggodalmaskodó egyházfi. Egyiküknél sem volt fegyver, de úgy éreztem, még akkor is el tudnék bánni mind a néggyel, ha lett volna. Amennyiben úgy alakulna a dolog. — Valóban. John is említette, mennyire meglepi a látogatásom. — Így van. Óvatlan voltál, Haytham... — Meglehet, de látni akartam, hogy bánnak Lucióval. Most, hogy megtudtam, fogolyként kezelik, talán meg is kaptam a választ. Reginald kuncogott. — Miért, mit vártál? — Azt, amit mondtál nekem. Hogy a feladatom lényege anya és fia viszontlátásának a biztosítása, hogy a kódfejtı abban az esetben hajlandó dolgozni Vedomir naplóján, ha ki tudjuk szabadítani a fiát a lázadók karmai közül. — Nem hazudtam neked, Haytham. Monica valóban dolgozik a napló megfejtésén, amióta Lucio csatlakozott hozzá. — Csak nem olyan alapon, ahogy azt elképzeltem. — Ha nem megy szép szóval, az erıt alkalmazzuk. — Reginald tekintete jéghideg volt. — Sajnálom, ha az a benyomás alakult ki benned, hogy több szép szót alkalmazunk, mint erıt. — Látni szeretném — mondtam. Reginald röviden biccentett. Megfordult, és levezetett minket az ajtón át, amely egy kılépcsıre nyílt. Odalent fények táncoltak a falakon. — Ami a naplót illeti, már közel járunk, Haytham — magyarázta lefelé menet. — Sikerüli megállapítani, hogy létezik egy amulett. Ez valahogy kapcsolódik a raktárhoz. Ha meg tudjuk szerezni az amulettet... A lépcsı alján rudakra szerelt vas fáklyatartók fénye vezetett egy ajtóhoz, amely elıtt ır állt. Oldalra lépve kinyitotta az ajtót, hogy bemehessünk. Odabent a pince ugyanolyan volt, mint az emlékeimben, fáklyák reszketı fénye világította meg. Az egyik végében egy íróasztal állt a padlóhoz rögzítve. Lucio hozzá volt láncolva, mellette az anyja, aki szokatlan látványt nyújtott. Egy széken ült, amelyet feltehetıen pont ebbıl a célból hoztak le fentrıl a pincébe. Hosszú szoknyát és végig begombolt blúzt viselt. Úgy nézett volna ki, mint aki templomban ül, ha nem visel rozsdásodó vasbilincseket a karján, amelyek a szék karfájához láncolták, a fejére
rögzített vas álarcról nem is beszélve. Lucio fészkelıdött a székén, megpillantott, és a szemében düh lángja lobbant, majd visszatért a munkájához. Megálltam a terem közepén, félúton az ajtó és a kódfejtık között. — Reginald, mit jelentsen ez? — kérdeztem Lucio anyjára mutatva, aki vészjóslón nézett rám a vas álarc mögül. — Az álarc csak ideiglenes, Haytham. Monica ma reggel némileg zajosan ítélte el az eljárásunkat. Ezért hoztuk le ıket ide a mai napra. — Felemelte a hangját, hogy a kódfejtıkhöz szóljon. — Biztos vagyok benne, hogy holnap visszatérhetnek a szokásos lakhelyükre, amennyiben ismét jó modorról tesznek tanúbizonyságot. — Ez nem helyes, Reginald. — A szokásos lakhelyük jóval kellemesebb, Haytham — biztosított róla ingerlékenyen. — Akkor sem lenne szabad így bánni velük. — Azt a szegény gyereket sem lett volna szabad halálra ijeszteni, a Feketeerdıben, amikor a nyakának szegezted a kardodat — csattant fel Reginald. Beszélni próbáltam, de nem találtam a szavakat. — Az... az... — Más volt? Mert apád gyilkosainak a keresésével volt kapcsolatban? Haytham... — megfogta a könyökömet, kivezetett a pincébıl, vissza a folyosóra, és elkezdtünk felfelé menni a lépcsın. — Ez még annál is fontosabb. Lehet, hogy te nem gondolod annak, de így van. Az egész Rend jövıjérıl szól. Ebben már nem voltam biztos. Nem voltam biztos benne, hogy mi a fontosabb, de nem szóltam semmit. — És mi történik azután, hogy végeztek a kódfejtéssel? — kérdeztem, amikor ismét az elıcsarnokba értünk. Reginald rám nézett. — Ó, nem — mondtam, miután megértettem. — Egyiküknek sem eshet bántódása! — Haytham, nem tetszik, hogy parancsolgatsz... — Akkor ne vedd parancsnak — sziszegtem. — Vedd fenyegetésnek. Tartsd ıket itt akár azután is, hogy végeztek a munkájukkal, de ha bántódásuk esik, velem győlik meg a bajod. Hosszasan és keményen nézett rám. Éreztem, hogy kalapál a szívem, és reméltem, hogy nem látszik rajtam. Szembeszálltam vele valaha is ily mértékben? Ilyen határozottan? Nem hinném. — Ám legyen — mondta egy idı után. — Nem esik bántódásuk. Szinte teljes csendben költöttük el a vacsorát, és csak némi vonakodás után ajánlotta fel, hogy ott éjszakázzak. Reggel távozom. Reginald megígérte, hogy tájékoztat a naplóval kapcsolatos hírekrıl. Ám kapcsolatunkból eltőnt a melegség. İ engedetlenséget lát bennem, én hazugságot ıbenne.
1754. április 18. I
Ma este a királyi operaházban találtam magamat a Reginaldé melletti széken, aki láthatólag örömteli várakozással foglalt helyet a Koldusopera elıadásán. Igaz, hogy legutóbbi találkozásunkkor megfenyegettem, amit azóta sem felejtettem el, de ı nyilván igen. Elfelejtette vagy megbocsátotta, valamelyik a kettı közül. Akárhogy is legyen, úgy viselkedett, mintha az az összetőzés meg sem történt volna közöttünk, új lapot nyitott, talán azért, mert már nagyon várta az esti szórakozást, vagy azért, mert úgy hitte, hogy már közel jár az amulett megszerzéséhez. Az amulett az operaházban volt, egészen pontosan egy orgyilkos nyakában, akit nevén nevezett Vedomir naplója, és akit lenyomoztak a templomosok ügynökei. Egy orgyilkos. A következı célpontom. Az elsı feladatom Lucio korzikai kiszabadítása óta, és az elsı, amelyben kipróbálhatom a veszélyes új fegyverem: a rejtett pengém. Ahogy szememhez emeltem a látcsövet, és megnéztem magamnak a terem túlsó végében ülı férfit — a célpontomat —, hirtelen belém hasított az irónia érzése. A célpontom Miko volt. Otthagytam Reginaldot a székén, és átmentem az operaház folyosóin az ülések mögött, a nézık mellett, míg el nem jutottam a zsöllyéig. Csendben benyitottam Miko páholyába, majd finoman megérintettem a vállát. Felkészültem rá, hátha próbálkozik valamivel, de bár a teste megfeszült, és hallottam, hogy nagy levegıt vesz, egyetlen mozdulatot sem tett önmaga védelmére. Mintha várta volna, és amikor a nyakához nyúltam, és levettem róla az amulettet... lehet, hogy a megkönnyebbülését éreztem? Mintha hálás lett volna, hogy megszabadul a felelısségtıl, mintha örülne, hogy nem kell többé ıriznie? — Megkereshettél volna — sóhajtott. — Találtunk volna más módot... — Igen. De akkor tudtad volna, hogy jövök — válaszoltam. Egy kattintással elıugrasztottam a pengét, és láttam, hogy mosolyog, felismerve, hogy ezt vettem el tıle Korzikán. — İszintén sajnálom — mondtam neki. — Én is — mondta, és ekkor megöltem.
II
Pár órával késıbb részt vettem a Fleet Street és a St. Bride Lane sarkán álló házban tartott összejövetelen. Többekkel együtt egy asztal köré győltünk, minden figyelmünket Reginaldra és az asztalon fekvı könyvre összpontosítva. A könyv nyitva volt, és a lapon jól kivehetıen látszott az orgyilkosok jelképe. — Uraim — mondta Reginald csillogó szemmel, mintha a könnyeivel küzdött volna. — Egy kulcsot tartok a kezemben. És ha igaz, ami ebben a könyvben áll, ez a kulcs megnyitja az ajtaját annak a raktárnak, amelyet az elıttünk jöttek építettek! Visszafogtam magamat. — Ó, azok a drága barátaink, akik uralták és tönkretették a világot, majd eltőntek — mondtam. — Tudod, hogy mit fogunk találni odabent? Reginald nem adta jelét, hogy észrevette volna a gúnyt a hangomban. Megfogta és felemelte az amulettet, és élvezte a jelenlévık halk felmorajlását, amikor az amulett ragyogni kezdett a kezében. Még nekem is el kellett ismernem, hogy lenyőgözı látvány volt, és Reginald énrám nézett. — Tartalmazhat tudást — válaszolta. — Tartalmazhat egy fegyvert, vagy valami ismeretlent, aminek a célját és a mőködését meg el sem tudjuk képzelni. Ezek bármelyike lehet. Vagy egyik sem. Az elıdeink még mindig rejtélyt jelentenek. De egy dologban biztos vagyok: akármi várjon is ránk az ajtók mögött, hatalmas áldást jelent a számunkra. — Vagy az ellenségeink számára — mondtam —, ha ık találnak rá elıbb. Reginald elmosolyodott. Lehet, végre én is elkezdtem hinni? — Nem fogják. Te gondoskodtál róla. Miko a halálakor találni akart volna egy másik módot. Mit értett ezen? Az orgyilkosok és a templomosok egyezségét? Apámra gondoltam. — Feltételezem, hogy ismered ennek a raktárnak a helyét — mondtam kis szünet után. — Mr. Harrison? — Reginald John felt fordult, aki elırelépett, kezében egy térképpel, amelyet kihajtogatott. — Hol tartanak a számításaid? — kérdezte Reginald. John bejelölt egy területet a térképén. Közelebb hajolva láttam, hogy New York és Massachusetts államot ábrázolja. — Úgy velem, hogy a helyszín valahol ezen a környéken lehet — mondta. — Ez jó nagy terület — húztam fel a szemöldökömet. — Elnézést kérek. Bárcsak pontosabb lehetnék... — Semmi gond — mondta Reginald. — Kezdetnek megteszi. És ezért hívtunk ide téged, Kenway úr. Azt szeretnénk, ha elutaznál Amerikába, megkeresned a raktárt, és birtokodba vennéd a tartalmát. — Engedelmeskedem parancsaidnak — mondtam. Belül átkoztam Reginaldot és az ırültségét, azt kívántam, bárcsak békén hagynának, és folytathatnám a saját kutatásomat, majd hozzátettem: — Bár egy ilyen nagy feladathoz nem leszek egyedül elegendı. — Természetesen — mondta Reginald, és átnyújtott egy papírlapot. — Íme, öt ember neve, akik rokonszenveznek az ügyünkkel. Mindegyikük egyedi módon alkalmas arra, hogy segítsen törekvéseidben. Ha ık melletted állnak, nem leszel
híján semminek. — Nos, akkor hát jobb is, ha indulok — mondtam. — Tudtam, hogy nem csalatkozunk a beléd helyezett bizalmunkban. Foglaltunk számodra helyet a Bostonba vezetı útra. A hajód hajnalban indul. Menj, Haytham, és hozz dicsıséget mindannyiunkra.
1754. július 8. I
Boston csillogott a napfényben, rikoltozó sirályok köröztek a fejünk felett, a víz hangosan verdeste a kikötı falát, és a stég dobként döngött, ahogy partra szálltunk a Providence-rıl, fáradtan és elgyengülve az egyhavi hajózástól, de boldogan, hogy végre szárazföldre értünk. Megtorpantam. Az egyik szomszédos fregatt matrózai távoli vihart idézı robajjal görgettek át néhány hordót a lábam elıtt. Tekintetemet a csillámló smaragd óceánról, ahol a királyi tengerészet hadihajóinak, jachtjainak és fregattjainak árbocai billegtek, a dokkok felé fordítottam, a széles kılépcsıre, amely a mólókról a vöröskabátosoktól, kereskedıktıl és tengerészektıl hemzsegı kikötıhöz vezetett, majd a kikötın túlra, Boston városára. A templomok tornyai és a különleges vörös téglás épületek látszólag ellenkeztek minden rendezési elvvel, mintha csak valami isteni kéz tapasztotta volna fel ıket a domb oldalára. És mindenhol brit zászlók lobogtak enyhén a szélben, mintha arra akarnák emlékeztetni a látogatót, hogy ki az úr a háznál — ha esetleg kétségei lennének ezzel kapcsolatban. Az utazás Angliából Amerikába enyhén szólva eseménydús volt. Új barátságokat kötöttem, és új ellenségeket fedeztem fel, túléltem egy merényletet — minden bizonnyal az orgyilkosok részérıl, akik bosszút akartak állni az operaházban elkövetett gyilkosságért, és mindenáron vissza akarták szerezni az amulettet. A hajó többi utasa és a legénység számára rejtély voltam. Egyesek tudósnak gondoltak. Új ismerısömnek, James Fairweathernek azt mondtam, hogy „problémákat oldok meg”, és azért megyek Amerikába, hogy megnézzem, milyen ott az élet, mit tartottak meg a birodalomból, és mit vetettek el, milyen változásokat hozott magával a brit uralom. Füllentettem, persze. De nem nevezném hazugságnak sem, amit mondtam. Mert bár ténylegesen a templomosok megbízását teljesítettem, valóban kíváncsi voltam erre az országra, amelyrıl oly sokat hallottam, amelyet oly hatalmasnak festenek le, és amelynek a népét átitatja az úttörı, hajthatatlan szellemiség. Egyesek azt emlegették, hogy ez a szellemiség egyszer ellenünk fordulhat, és ha alattvalóink képesek lesznek irányítani az elszántságukat, olyan ellenségünké válhatnak, amellyel nagyon is számolnunk kell. Mások pedig azt állították, Amerika egyszerően túl nagy ahhoz, hogy mi Angliából kormányozzuk, hogy az ország egy lıporos hordó, amely bármikor felrobbanhat, hogy a lakói meg fogják unni a rájuk csak azért kirótt adókat, hogy mi több ezer mérföldre tılük háborúzhassunk más, tılük ugyancsak több ezer mérföldre fekvı országok ellen. És ha valóban felrobban,
nem állnak majd a rendelkezésünkre az érdekeink védelméhez szükséges források. Reméltem, hogy mindezt a saját szememmel mérhetem fel. De erre csak fı küldetésemnek alárendelve kerülhetett sor, amely... nos, azt hiszem, úgy lenne pontos a megfogalmazás, hogy számomra megváltozott a küldetés útközben. A Providence fedélzetére egy bizonyos világnézet birtokában szálltam fel, és az utazás végén ez a nézet elıbb megkérdıjelezıdött, majd megrendült, végül megváltozott — és mindennek az a könyv volt az oka. A könyv, amelyet Reginald adott. A hajón töltött idım nagy részét ennek tanulmányozásával töltöttem: legalább két tucatszor olvashattam el, és még mindig nem éreztem biztosan, hogy megértettem-e. Egy dologban azonban biztos vagyok. Amíg azelıtt kétkedve gondoltam az elıttünk jöttekre, szkeptikusként, hitetlenként, és Reginald rögeszmés ragaszkodását hozzájuk legalábbis bosszantónak, de inkább a Rendünk mőködését fenyegetı foglalatosságnak tekintettem, ez mostanra teljesen megváltozott. Hittem. A könyvet egy vagy több ember írta — vagy inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy írta, illusztrálta, kidíszítette, összefirkálta. İrültek, akik minden egyes oldalt elsı látásra vad, lehetetlen állításokkal töltöttek meg, olyan kijelentésekkel, melyeken csak nevetni lehet, majd meg kell feledkezni róluk. Ám minél tovább olvastam, annál inkább beláttam az igazságát. Az évek során Reginald mesélt nekem (vagy inkább: az unalomig ismételte) a miénket megelızı fajra vonatkozó elméleteirıl. Mindig is azt állította, hogy az ı csatáikból születtünk, és ezért kötelességünk szolgálni ıket, hogy ıseink a saját imádságukért egy hosszú és véres háborúban küzdöttek meg. Útközben felfedeztem, hogy mindezek a gondolatok ebbıl a könyvbıl származnak, és nem tudok másképp fogalmazni, mint hogy a könyv mély hatást gyakorolt rám. Hirtelen megértettem, miért vált Reginaldnak rögeszméjévé ez a faj. Korábban kigúnyoltam emiatt, ugye? De a könyvet olvasván nem éreztem vágyat a gúnyolódásra, hanem csak csodálatot, valami belsı könnyedséget, amitıl néha szinte elszédültem. Izgalmat éreztem, és annak a felismerését, amit csak úgy tudok leírni, hogy „jelentéktelenség” a világban elfoglalt helyemet illetıen. Mintha bekukucskáltam volna egy kulcslyukon, és azt vártam volna, hogy odaát egy másik szobát látok, ám helyette egy egész új világot pillantottam meg. És mivé lettek az elıttünk jöttek? Mit hagytak maguk után, és mi hasznunk válhat belıle? Erre nem tudtam a választ. Ez a rejtély évszázadokon át megoldatlan maradt a Rendünk számára. Ezt a rejtélyt kellett megoldanom, ez a rejtély hozott el ide, Bostonba. — Kenway úr! Kenway úr! Egy fiatalember kiáltott felém a tömegbıl. Odamentem hozzá, és óvatosan megkérdeztem: — Igen? Miben segíthetek? Felém nyújtotta a kezét. — Charles Lee vagyok, uram! Nagy örömömre szolgál, hogy megismerhetem. Megkértek, hogy mutassam meg önnek a várost, és segítsek akklimatizálódni. Már hallottam Charles Lee-rıl. Nem volt tagja a Rendnek, de vágyott rá, hogy
beállhasson közénk, és Reginald szerint igyekszik majd nélkülözhetetlenné válni támogatásom elnyerésének reményében. A találkozás eszembe villantotta: immár a Gyarmati Rítus Nagymestere vagyok. Charlesnak hosszú fekete haja és vastag pofaszakálla volt, sasszerő orra kiemelkedett az arcából, és bár azon nyomban megkedveltem, észrevettem, hogy amíg hozzám mosolyogva beszél, addig a kikötıben mindenki más iránt megvetéssel viseltetik. Intett felém, hogy hagyjam ott a csomagjaimat, és elkezdtük áthámozni magunkat a hosszú móló tömegén, a zavarodottnak látszó utasok és a szárazföldön még csak támolygó legénység mellett: át a dokkmunkásokon, kereskedıkön, vöröskabátosokon, izgatott gyerekeken és lábatlankodó kutyákon. Megemeltem a kalapomat két vihorászó nı elıtt, majd megkérdeztem tıle: — Szeret itt lenni, Charles? — Bostonnak van egy bizonyos bája a szememben — kiáltott hátra a válla felett. — Ahogy valójában valamennyi gyarmatnak. Igaz, a városaik nem olyan kifinomultak vagy pompásak, mint London, de az emberek ıszinték, és keményen dolgoznak. Valamiféle úttörı szellemiséggel rendelkeznek, amelyet igazán lenyőgözınek tartok. Körülnéztem. — Jó látni egy olyan helyet, amely végre a saját lábára állt. — Mások vérében taposva, sajnos. — Ó, hát ez egy ısrégi történet, amely aligha fog valaha is megváltozni. Kegyetlen, kétségbeesett teremtmények vagyunk, akik ragaszkodnak a hódításhoz. Szászok és frankok. Oszmánok és szafavidák. Órákon át folytathatnám. Az emberiség története nem több leigázások soránál. — Imádkozom, hogy egy napon felül tudjunk emelkedni ezen — válaszolta Charles ıszintén. — Amíg maga imádkozik, én cselekszem. Majd meglátjuk, ki jár hamarabb sikerrel, jó? — Ez csak egy kifejezés — mondta, hangjában némi sértettséggel. — Igaz. Méghozzá veszélyes kifejezés. A szavak hatalommal bírnak. Használja ıket bölcsen. Mindketten elhallgattunk. — Edward Braddock alatt szolgál, ugye? — kérdeztem, miközben egy gyümölcsökkel megrakott szekér mellett haladtunk el. — Igen, de ı még nem ért ide Amerikába, és reméltem, hogy... legalábbis, amíg meg nem érkezik... hogy... Fürgén félreléptem, hogy kikerüljek egy copfos lánykát. — Ki vele — nógattam. — Bocsásson meg, uram. Azt... azt reméltem, hogy öntıl tanulhatnék. Ha a Rendet akarom szolgálni, elképzelni sem tudnék jobb mentort magamnak. Elégedettség töltött el. — Ez igazán kedves, de azt hiszem, túlbecsül engem. — Az lehetetlen, uram.
Nem messze tılünk egy sapkát viselı, vörös képő rikkancs a Fort Necessity-i csata hírét kiáltotta ki: „A francia erık gyızelmüket ünneplik Washington visszavonulását követıen! Newcastle hercege válaszlépésként újabb csapatokat ígér az idegenek ellen!” Az idegenek. Más szóval a franciák, gondoltam. Ez a konfliktus, amelyet francia és indián háborúnak neveztek, rövidesen ki fog terjedni, ha hinni lehet a híreszteléseknek. Nem létezett olyan angol, aki ne utálta volna a franciákat, viszont én ismertem egyet, aki különös győlölettel viseltetett irántuk, ez pedig Edward Braddock volt. Ha majd valóban megérkezik Amerikába, egyenesen a harctérre megy, én pedig nyugton végezhetem a magam dolgát — legalábbis reméltem. Elhessegettem az újságárust, aki megpróbált hat pennyt legombolni rólam egyetlen oldalért. Nem óhajtottam részletesebben olvasni a franciák gyızelmeirıl. Közben, mialatt a hátasainkhoz értünk, és Charles közölte, hogy a Zöld Sárkány fogadóhoz kell lovagolnunk, azon gondolkodtam, hogy milyen lehet a többi emberünk. — Tudatták magával, hogy miért jöttem Bostonba? — Nem. Birch úr azt mondta, elég annyit tudnom, amennyit ön fontosnak tart megosztani velem. Elküldött egy névlistát, és arra kért, tegyek róla, hogy megtalálja a rajta szereplıket. — És sikerrel járt? — Igen. William Johnson a Zöld Sárkányban vár minket. — Mennyire ismeri? — Nem nagyon. De amikor meglátta a Rend jelét, nem tétovázott, hogy eljöjjön. — Ha hőségesnek bizonyul az ügyünkhöz, megismerheti a terveinket is, Charles — mondtam. Sugárzott az örömtıl. — Ez legfıbb vágyam, uram.
II
A Zöld Sárkány nagy téglaépület volt, ferde tetıvel, a bejárata felett a névadó sárkányt ábrázoló cégér díszelgett. Charles szerint ez volt a város legnevesebb kávéháza, ahová a hazafiaktól a katonatisztekig és a kormányzókig mindenki betért egy kis csevegésre, cselszövésre, pletykára és üzletelésre. Akármi történt is Bostonban, komoly esély volt rá, hogy innen, a Union Streetrıl induljon. Nem mintha maga a Union Street különösebben rokonszenves hely lett volna. Leginkább sártengerre hasonlított, és az ivóhoz közeledve le kellett lassítanunk, nehogy lefröcsköljük az odakint álldogáló, sétapálcájukra támaszkodó es vehemensen fecsegı urak valamelyik csoportját. Kikerültük a szekereket, kurtán biccentettünk az ellovagló katonáknak, majd elértünk egy alacsony faistállóig, ahol kikötöttük a lovunkat, majd óvatosan átgázoltunk a fogadóhoz a latyaktengeren
keresztül. Odabent azonnal megismerkedhettünk a tulajdonosokkal; Catherine Kerr-rel, aki (ha szabad ilyet mondania egy úriembernek) kissé teltkarcsú volt, és Cornelius Douglasszel, aki éppen azt kiáltotta beléptünkkor, hogy „Csókold meg a seggemet, te szajha!”. Szerencsére ezeket a szavakat nem hozzám vagy Charleshoz intézte, hanem Catherine-hez. Amikor megpillantottak minket, harcias viselkedésük azonnal szolgálatkészre változott, és intézkedtek, hogy a csomagjaimat felvigyék a szobámba. Charlesnak igaza volt: William Johnson már ott tartózkodott, és egy emeleti szobában be is mutatott minket egymásnak. Johnson idısebb férfi volt, Charleséhoz hasonló öltözetben, de a viselkedésében érzıdött valamiféle megfáradtság, és úgy tőnt, mintha az élettapasztalatai az arcvonásaiba lennének vésve. Éppen térképeket tanulmányozott, de felállt, hogy kezet foghassunk. — Örvendek — mondta, majd miután Charles kiment ırködni, elırehajolva így szólt hozzám: — Kiváló fiú, bár kissé buzgó. Megtartottam magamnak a Charlesról alkotott véleményemet, és a szememmel jeleztem, hogy folytassa. — Úgy értesítettek, expedíciót készül összeállítani — mondta. — Tudomásunk szerint van egy lelıhely a környéken, amely az elıdeinkhez kapcsolható — válaszoltam, óvatosan megválogatva a szavaimat. — A felkutatásához szükségem lesz az ön ismereteire a helyet és a népet illetıen — tettem hozzá. Fintorgott. — Sajnos a kutatási eredményeimet tartalmazó ládát ellopták. Anélkül nem veszi hasznomat. Tapasztalatból tudtam, hogy soha semmi sem egyszerő. — Hát akkor meg kell találnunk — sóhajtottam. — Van valami nyom? — A társam, Thomas Hickey körbejár pár helyen. Jól ért ahhoz, hogyan lehet megoldani az emberek nyelvét. — Igazítson útba, merre találom, és megpróbálom felgyorsítani a dolgokat. — Egyes pletykák szerint egy innen délnyugatra fekvı épületegyüttesben banditák tanyáznak — mondta William. — Ott biztosan megtalálja.
III
A városon kívül, egy búzamezın az enyhe éjszakai szélben hullámoztak a kalászok. Nem messze onnan húzódott a banditák táborának magas kerítése, odabentrıl pedig harsány tivornyázás hallatszott. Miért is ne ünnepeltek volna? Elvégre minden olyan nap, amikor sikerül elkerülni a halált az akasztófán vagy egy vöröskabátos bajonettjére felszúrva, jó ok lehet a dorbézolásra, ha valaki a banditaéletet választotta.
A kapunál több strázsa és léhőtı lıdörgött; egyesek vedeltek, mások próbáltak ırt állni, és mindannyian folyamatosan perlekedtek egymással. A tábortól balra a búzamezı egy kisebb dombtetıre kúszott fel, annak a csúcsán állt egy ırhely, ahol egy kisebb tüzet tápláltak. Tőz mellett ülni nem éppen kívánatos hely egy ır számára, ám ettıl eltekintve úgy tőnt, azon kevesek egyike a táborban, aki komolyan veszi a feladatát. Felderítıket mindenesetre elfelejtettek kiküldeni. Ha pedig mégis voltak, valamelyik fa alatt hősölhettek csontrészegen, mert senki sem látta, ahogy Charles és én közelebb lopakodtunk, majd odaléptünk egy férfihoz, aki egy omladozó kıfal mellett guggolva figyelte a tábort. Thomas Hickey volt az. Egy kerek képő, kissé elhanyagolt külsejő ember, aki maga is túlságosan kedvelhette a grogot, ha jól ítéltem. İ lenne az, aki tudja, hogy lehet megoldani mások nyelvét? Inkább úgy nézett ki, mint akinek a tulajdon nadrágöve megoldása is gondot okoz. Talán a gıg tette: az iránta érzett ellenszenvemet az a tény is táplálta, hogy Bostonba érkezésem óta ı volt az elsı, akinek nem mondott semmit a nevem. De az én bosszúságom semmiség volt a Charlesra gyakorolt hatáshoz képest, aki kivonta kardját. — Add meg a kellı tiszteletet, kölyök! — sziszegte. Lefogtam a kezét. — Nyugalom, Charles — mondtam, majd Thomashoz fordultam. —William Johnson küldött minket, abban a reményben, hogy talán... felgyorsíthatjuk a kutatásait. — Semmi szükség felgyorsításra — ellenkezett Thomas. — És semmi szükség az ilyen elıkelı londoni beszédmódra sem. Megtaláltam a tolvajokat. Charles felcsattant mellettem. — Akkor meg mit lustálkodsz itt? — Próbálom kigondolni, hogy bánjak el ezekkel a csirkefogókkal — mutatott Thomas a tábor felé, majd várakozó szemekkel és pimasz mosollyal felénk fordult. Sóhajtottam. Ideje munkához látni. — Jó. Én megölöm az ırszemet a dombon, majd az ırség mögé kerülök. Maguk ketten szembıl közelítenek. Amikor rálövök az egyik csoportra, rohanják meg ıket. A meglepetés ereje nekünk dolgozik. A felével végzünk, még mielıtt észrevennék, hogy mi is történt. Fogtam a muskétámat, otthagytam a két bajtársamat, és elkúsztam a búzamezı széléig, ahol leguggoltam, és célba vettem az ırszemet. Éppen a kezét melegítette, puskáját a combjai közé fogva, és valószínőleg akkor sem látott vagy hallott volna meg, ha teveháton közelítek hozzá. Szinte gyávaságnak éreztem meghúzni a ravaszt, de azért megtettem. Elkáromkodtam magamat, mert elıredılt, csak úgy repkedtek a szikrák körülötte. Rövidesen lángra kap a teste, és ha másra nem, a bőzre biztosan felfigyelnek majd a társai. Sietve visszatértem Charleshoz és Thomashoz, akik közelebb húzódtak a banditák tanyájához, miközben én nem messze tılük felvettem a pozíciómat, a puskatust a vállamhoz szorítottam, és az irányzék mellıl az egyik gazfickóra pillantottam, aki éppen a kapu elıtt állt — bár pontosabb lenne úgy fogalmazni,
hogy dülöngélt. Amíg néztem, elindult a búzamezı felé, talán leváltani az ırt, akit az imént lelıttem, és aki már lassan perzselıdni kezdett a tőzön. Kivártam, amíg egészen a búzamezı széléhez ér, aztán még egy pillanatig visszatartottam magamat, mert a táboron belül hirtelen lecsillapodott a moraj, majd amikor megint megemelkedett a zaj szintje, meghúztam a ravaszt. Térdre rogyott, majd oldalra dılt, a koponyának a fele hiányzott. Tekintetemet gyorsan a tábor bejáratára vetettem, hogy meggyızıdjek róla, meghallották-e a lövést. A válasz nemleges volt. A kapunál a söpredék figyelme inkább Charles és Thomas felé fordult; kardot és pisztolyt rántva kiabálták nekik: „Tőnés innen!” Charles és Thomas az utasításomnak megfelelıen lassan közelített, láttam, hogy már viszket a tenyerük, nagyon szeretnének ık is fegyvert rántani, de kivártak. Jó katonák. Megvárták, hogy én lıjek elıször. Eljött az idı. Célba vettem az egyik banditát, akit a vezetıjüknek véltem. Meghúztam a ravaszt, és láttam, hogy vér fröccsen ki hátul a fejébıl, majd megtántorodik. Ezúttal már meghallották a lövésemet, de ez mit sem számított, mert Charles és Thomas ugyanebben a pillanatban elırántotta a pengéjét, lecsaptak, és két másik ır is összerogyott, a nyakukon vágott sebbıl lövellt a vér. A kapunál teljes lett a zőrzavar, és most már komolyan kezdetét vette a csata. Sikerült még két banditát lekapnom, mielıtt eldobtam a muskétámat, aztán kivontam a kardomat, és elırelendültem, beugrottam a sőrőjébe, Charles és Thomas mellé. Élveztem, hogy most az egyszer bajtársakkal együtt harcolhatok, és levágtam hármat a gazemberek közül, akik üvöltve haltak meg, miközben társaik a kapukhoz rohantak, és belülrıl elbarikádozták magukat. Pár perc után nem maradt más állva, csak Charles, Thomas és én. Mindhárman ziháltunk, kardunk acéljáról csöpögött a vér. Most már tisztelettel tekintettem Thomasra: rendesen kitett magáért, fürgesége és ügyessége meghazudtolta kinézetét. Charles is megbámulta, de ı inkább némi undorral, mintha bosszantották volna Thomas harcosi képességei. Most azonban új problémával találtuk szemben magunkat: elfoglaltuk a tábor külsı részét, az ajtót azonban eltorlaszolták a visszavonulók. Thomas állt elı azzal az ötlettel, hogy lıjünk rá a puskaporos hordóra — kiváló meglátás egy olyan embertıl, akit korábban iszákosnak könyveltem el. Meg is tettem, amivel lyukat robbantottunk a falon, majd beugrottunk, és átléptünk a folyosót ellepı széttépett, rongyos holttesteken. Futottunk tovább. Vastag, puha szınyegek húzódtak a padlón, az ablakokra pedig gyönyörő faliszınyegeket aggattak. Az egész épületben félhomály uralkodott. Kiáltásokat hallottunk, férfi- és nıi hangokat, majd lábdobogást, miközben gyorsan behatoltunk. Felváltva használtam az egyik kezemben tartott kardot és a másikban szorongatott pisztolyt; végeztem mindenkivel, aki az utamba állt. Thomas felkapott egy gyertyatartót, amellyel belapította az egyik bandita fejét. Épp annak az agyvelejét és vérét törölte le az arcáról, amikor Charles emlékeztetett minket jövetelünk céljára: meg kell találnunk William ládáját. Miközben
továbbfutottunk újabb sötét folyosókon, leírta, hogy pontosan mit is keresünk. Egyre csökkenı ellenállásba ütköztünk. Vagy távol tartották magukat tılünk a banditák, vagy éppen egy ütıképesebb csapatba próbáltak tömörülni. Nem mintha érdekelt volna minket, hogy mit csinálnak: mi a ládát akartuk. Meg is találtuk egy sörtıl és szextıl bőzlı budoár egyik sarkában: a teremben rengetegen voltak, lenge öltözető nık, akik felkapták a ruhájukat, és sikítva menekültek, valamint puskákat töltı tolvajok. Egy golyó az ajtófélfába vágódott mellettem. Fedezékbe vonultunk, miközben egy másik, pucér férfi célba vett minket a pisztolyával. Charles az ajtókeret mellıl viszonozta a tüzet, mire a meztelen alak rázuhant a szınyegre, mellkasán formátlan vörös lyukkal, magával rántva egy maroknyi ágynemőt. Újabb golyó vájódott az ajtókeretbe, mire visszahúzódtunk. Thomas elırántotta a kardját, pont amikor két újabb bandita rohant felénk a folyosón, és Charles is csatlakozott a harchoz. — Tegyétek le a fegyvert! — kiáltotta az életben maradt egyik bandita a budoárból. — Akkor esetleg meghagyom az életeteket! — Ugyanezt ajánlom nektek én is — válaszoltam az ajtó mögül. — Nem akarunk viszályt. Csak vissza akarom juttatni ezt a ládát jogos tulajdonosának. Gúnyosan válaszolt. — Mr. Johnson és a jog két különbözı dolog. — Nem kérem még egyszer. — Hát legyen! Mozgást hallottam a közelbıl, és berontottam a bejáraton. A másik megpróbált a közelünkbe lopakodni, de golyót eresztettem a szeme köze, amitıl a földre csúszott, pisztolya kiesett a kezébıl. Az utolsó bandita ismét tüzelt, és társa fegyveréért ugrott, de addigra én már újratöltöttem, és számítva erre oldalba lıttem, amikor éppen a kezét nyújtotta érte. Sebesült állatként vetıdött az ágyra, elterült a véres lepedık között, és amikor óvatosan, elırenyújtott pisztollyal beléptem, felnézett. Szemrehányó tekintetet vetett rám. Nem ilyen véget tervezett ennek az éjszakának. — A magadfajtának nincs szüksége könyvekre és térképekre — mutattam William ládája felé. — Ki bérelt fel? — Sosem láttam ıket — lihegte a fejét rázva. — Mindig titkos postaládákba teszik a leveleket. De mindig fizetnek, így hát elvégezzük a munkát. Akármerre is jártam, mindig találkoztam ehhez a banditához hasonlókkal, akik, úgy tőnik, bármit hajlandók megtenni — bármit, ha kapnak érte némi pénzt. Ilyenek törtek be az otthonunkba gyerekkoromban, ilyenek ölték meg apámat. Az ilyenek indítottak el azon az úton, amelyen ma járok. Mindig fizetnek. Elvégezzük a munkát. Az undoromat leküzdve sikerült ellenállnom a kísértésnek, hogy megöljem. — Nos, ennek az idınek már vége. Mondd meg az uraidnak, hogy ezt üzenem nekik! Kicsit felemelkedett, talán felfogta, hogy meghagyom az életét. — Mit mondjak nekik, ki vagy?
— Semmit. İk tudni fogják — feleltem. És azzal otthagytam. Thomas összeszedett némi zsákmányt, miközben Charles és én fogtuk a ládát, és kimentünk a táborból. A visszafelé út könnyebb volt, mert a banditák többsége jobbnak látta vitézkedés helyett távol tartani magát, és nem álltak utunkba. Kijutottunk a lovainkhoz, és elvágtattunk.
IV
A Zöld Sárkányban William Johnson ismét a térképei fölé görnyedt. Mihelyst visszatértünk a ládával, azonnal beletúrt, ellenırizte, hogy minden térkép és tekercs megvan-e. — Köszönöm, Kenway mester — mondta, miközben visszaült az asztalához, meggyızıdvén róla, hogy minden rendben. — Most avasson be, mit szeretne tudni. Az amulett a nyakamban lógott. Többször azon kaptam magamat, hogy leveszem, és megcsodálom. Csak a képzeletem játszott velem, vagy valóban ragyogott? Azon az estén biztosan nem, amikor elvettem Mikótól az operaházban. Elıször akkor láttam ragyogni, amikor Reginald felemelte a győlésünkön. Most viszont mintha ugyanaz történne vele az én kezemben, mint akkor az övében, mintha — bármennyire nevetségesen hangzik is — a hit táplálná. Felnéztem Williamre, felnyúltam a nyakamhoz, áthúztam az amulettet a fejemen, és átadtam neki az asztalon keresztül. Állta a tekintetemet, miközben átvette, érezvén a fontosságát, majd hunyorogva tanulmányozni kezdte. — Ezek a képek az amuletten... ismerısnek tőnnek? — kérdeztem. — Talán látott valami hasonlót az egyik itteni törzsnél? — Kanyenkehaka eredetőnek nézem — válaszolta William. A mohawkok. Felgyorsult a szívverésem. — Hozzá tudná kötni valami konkrét helyhez? Tudnom kell, honnan származik. — Most, hogy visszakaptam a kutatási anyagomat, elképzelhetı. Megnézem, mit tehetek. Egy fejbólintással megköszöntem. — Elıtte azonban szeretnék egy kicsit többet is megtudni magáról, William. Meséljen. — Mit mondhatnék? Írországban születtem, katolikus családban, amirıl késıbb megtudtam, hogy jelentısen korlátozza a lehetıségeimet az életben. így hát áttértem a protestáns vallásra, és átutaztam ide a nagybátyám unszolására. Csak hát sajnos Peter bácsikám nem egy lángész. Kereskedni akart a mohawkokkal, de ahelyett, hogy a szokásos útvonal mentén telepedett volna le, inkább egy távolibb helyet választott. Próbáltam jobb belátásra bírni, de... — sóhajtott egyet. — Ahogy mondtam, nem egy lángész. Így hát fogtam azt a kis pénzt, amit addig kerestem, és saját földet vásároltam. Felépítettem rajta az otthonomat, egy tanyát, egy boltot és egy malmot. Szerény kezdet, ám jó helyen, és ez sokat számított.
— Tehát így ismerkedett meg a mohawkokkal? — Valóban. És a kapcsolat értékesnek bizonyult. — De nem hallott semmit az elıdök lelıhelyérıl? Valami rejtett templomról vagy ısi építményrıl? — Igen is, meg nem is. Mármint bıségesen vannak szent helyeik, de egyik sem felel meg annak a leírásnak, amit adott róla. Földdombok, erdei tisztások, rejtett barlangok... de mindegyik természetes helyszín. Nincsenek furcsa fémjeik. Nincs... különleges ragyogás. — Hmmm. Akkor jól el van rejtve — mondtam. — Úgy látszik, még elılük is — mosolygott. — De fel a fejjel, barátom. Meg fogja találni azt a kincset. Esküszöm. Felemeltem a poharamat. — Hát akkor a sikerünkre! — Méghozzá hamarosan! Mosolyogtam. Immár négyen voltunk. Igazi csapat.
1754. július 10. I
Most már saját szobánk van a Zöld Sárkány fogadóban — ez a fıhadiszállásunk, ha úgy tetszik —, és ide tértem be, ahol már várt rám Thomas, Charles és William. Thomas ivott, Charles zavartnak látszott, William a vázlatait és a térképeit tanulmányozta. Üdvözöltem ıket, amire Thomas böfögéssel válaszolt. — Igazán bájos — vetette oda Charles. Elmosolyodtam. — Fel a fejjel, Charles. Majd megszokja. — Azzal leültem Thomas mellé, aki hálásan nézett rám. — Van valami hír? — kérdeztem. A fejét rázta. — Csak mendemondák. Egyelıre semmi kézzelfogható. Tudom, hogy valami szokatlant keres... templomokkal, szellemekkel, a régmúlt idıkkel meg hasonlókkal kapcsolatosat. De... eddig az embereim nem hallottak valami sokat. — Nem került a... feketepiacra valami különleges mőtárgy vagy kacat? — Semmi ilyesmi. Pár ebül szerzett fegyver, néhány ékszer, amit valószínőleg nagyon is élı emberektıl csentek el. De azt mondta, olyasmire figyeljünk, hogy ragyogások, zúgások meg furcsa látványok, ugye? Ilyenrıl nem hallottam. — Azért folytassa — kértem. — Ó, feltétlenül. Nagy szolgálatot tett nekem, uram, és szándékomban áll visszafizetni a tartozásomat, akár háromszorosan is. — Köszönöm, Thomas. — Nekem elegendı köszönet, hogy van hol hálnom, és van mit ennem. Ne aggódjon, hamarosan eredménnyel járok. Felemelte a kupáját, de az üres volt, mire elnevettem magamat, hátba vágtam, és néztem, ahogy feláll, és dülöngélve sörért indul. Aztán Williamhez fordultam, odaléptem az olvasópolcához, mellé húztam egy széket, és én is helyet foglaltam. — Hogy alakulnak a kutatásai? A homlokát ráncolva nézett fel rám. — A térkép és a matematika nem elegendı. Soha semmi nem megy egyszerően, bánkódtam magamban. — És mi van a helyi kapcsolataival? — kérdeztem, átülve a vele szemközti székre. Thomas visszatért, inogva, markában egy korsó habzó sörrel, az arcán pedig piros folttal, mint akit épp az imént pofoztak fel. Így már ı is hallhatta, amit William mondott.
— Ki kell érdemelnünk a bizalmukat, mielıtt megosztják velünk, amit tudnak. — Van egy ötletem, hogyan tudnánk ezt elérni — motyogta Thomas. Mindannyian felé fordultunk, különbözı mértékő érdeklıdéssel: Charles úgy, ahogy általában Thomasra szokott nézni, mintha éppen kutyaürülékbe lépett volna, William szórakozott arckifejezéssel, én pedig ıszinte kíváncsisággal. Akár józan, akár ittas, Thomasnak jóval több volt a sütnivalója, mint amit Charles és William kinézett belıle. Folytatta. — Van itt egy alak, aki rabszolgának fogja be az indiánokat. Mentsük meg ıket, és az adósaink lesznek. Indiánokat. Mohawkokat. Valóban érdekes ötlet. — Tudja, hol tartják ıket fogva? A fejét rázta. De most Charles szólt közbe. — Benjamin Church tudni fogja. İ amolyan bármit megtaláló, bármit megoldó fajta; ı is szerepel a maga listáján. Rámosolyogtam. Szép munka, gondoltam. — Én meg épp azon tanakodtam, hogy ki legyen a következı, akit felkeresünk.
II
Benjamin Church orvos volt, így könnyen megtaláltuk a házát. Miután senki nem nyitott ajtót, Charles habozás nélkül berúgta. Besiettünk, és láttuk, hogy kifosztották a házat. Nem csak hogy felforgatták a bútorokat, és szanaszét szórták az iratokat a feltehetıen kutakodás közben megzavart betolakodók, hanem vérfoltok is éktelenkedtek a padlón. Egymásra néztünk. — Úgy látszik, nem csak mi keressük Church urat — rántottam elı a kardomat. — A fenébe! — robbant ki Charlesból. — Akárhol lehet! Most mit tegyünk? A jó doktor urat ábrázoló portréra mutáltam, egy kandalló felett. Korai húszas éveiben járó, mégis tekintélyt parancsoló férfit ábrázolt. — Meg fogjuk találni. Jöjjön, megmondom, hogyan. Elkezdtem mesélni Charlesnak a megfigyelés mővészetérıl, arról, hogyan lehet beleolvadni a környezetbe, eltőnni szem elıl, észrevenni szokásokat és rutinokat, tanulmányozni mozgásokat és alkalmazkodni hozzájuk, eggyé válni a körülvevı tárgyakkal, tájakkal. Rájöttem, hogy élvezem új, tanítói szerepemet. Gyerekkoromban apám okított, majd Reginald, és mindig alig vártam az óráinkat — mindig élveztem, ha új ismereteket szereztem, tiltott ismereteket, amelyeket nem lehet a könyvekben megtalálni. Miközben Charlest tanítottam, azon gondolkodtam, hogy vajon apám és Reginald is érezték-e azt, amit most én: derőt, bölcsességet, erıt. Megmutattam neki, hogyan tud kérdezısködni, hallgatózni, szellemként bejárni a várost, összegyőjteni és feldolgozni az információkat. Ezután elváltak útjaink, külön-külön folytattuk a
nyomozásunkat, és nagyjából egy órával késıbb megnyúlt arccal találkoztunk ismét. Megtudtuk, hogy Benjamin Churchöt három vagy négy férfi társaságában látták, akik elhurcolták magukkal a házából. Egyes tanúk ittasnak vélték Benjamint, másoknak feltőntek a horzsolásai, a vér a ruházatán. Egyvalaki a segítségére sietett, amit hasba szúrással jutalmaztak. Akárhová vitték is, annyi világos volt, hogy Benjamin bajba került. De hová mehettek? A választ egy hírnöktıl kaptuk meg, aki egy sarkon állva kiáltozta szét a napi híreket. — Látta ezt az embert? — kérdeztem tıle. — Nehéz megmondani... — ingatta a fejét. — Oly sokan mennek át a téren, nem is igazán... Kezébe nyomtam néhány pénzérmét, amitıl azonnal megváltozott a hozzáállása. Közelebb hajolt, akárcsak egy összeesküvı. — A vízparti raktárokhoz vitték, innen keletre. — Igazán köszönöm a segítséget. — Jobb lesz, ha sietnek. Silas emberei voltak azok. Az ilyen találkozásoknak rossz vége szokott lenni. Tehát Silas, gondoltam, miközben átsiettünk az utcákon a vízparti negyed felé. Ki lehet az a Silas? Mire a célunkhoz értünk, alaposan megcsappant a járókelık száma. Jó messze jártunk a fıbb utaktól, ahol mintha egész nap enyhe halszag lebegett volna. A raktár egy sor hasonló épület között állt, mind hatalmas és elhanyagolt volt, és könnyen el is mentem volna mellette, ha nem veszem észre a fı bejárat elıtt lebzselı ırt. Egy hordón ült, a lábát egy másikra tette, valamit rágott, és nem figyelt annyira, mint kellett volna. Így még idıben hátra tudtam húzni Charlest az épület oldalához, mielıtt észrevett volna minket. A hozzánk legközelebb esı falban volt egy bejárat. Ellenıriztem, hogy nem ırzike, majd megpróbáltam kinyitni az ajtót. Zárva volt. Bentrıl küzdelem hangjait, majd agonizáló kiáltást hallottunk. Nem vagyok szerencsejátékos, de nagyban mertem volna fogadni, hogy a sikoltás Benjamin Churchtıl származik. Charles és én egymásra néztünk. Be kellett jutnunk, méghozzá gyorsan. Kinyújtottam a nyakamat a raktár oldalánál, megnéztem magamnak még egyszer az ırt, láttam a derekán egy kulcscsomó árulkodó villanását, és már tudtam is, hogy mit kell tennem. Megvártam, amíg elhalad elıtte egy hordót görgetı ember, majd az ujjamat az ajkaimhoz emelve jeleztem Charlesnak, hogy várjon meg. Elıléptem a fedezékembıl, kicsit tántorogni kezdtem; amikor az épület elé értem, bárki azt gondolhatta rólam, hogy kissé túlzásba vittem az italozást. A hordóján üldögélı strázsa sandán pillantott felém, és lebiggyesztette az ajkát. Félig kihúzta a kardját a hüvelyébıl, hogy látszódjon a csillogó pengéje. Dülöngélve kihúztam magamat, felemeltem a kezemet, hogy jelezzem, vettem a figyelmeztetést, és úgy tettem, mintha arrébb mennék, de megbotlottam, és nekidıltem. — Hé! — kiáltott tiltakozva, és olyan erısen ellökött, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és az utcára estem. Összeszedtem magamat, és egy újabb, elnézést kérı integetéssel továbbálltam.
Nem tudta, hogy immár a birtokomban volt a kulcscsomó, amelyet elemeltem a derekáról. A raktár oldalához visszatérve kipróbáltunk néhány kulcsot, mielıtt rátaláltunk arra, amely nagy megkönnyebbülésünkre beleillett a zárba. Minden egyes apró reccsenéstıl és csikorgástól megrezzenve finoman kinyitottuk az ajtót, majd beosontunk a sötét, dohos raktárba. Beérve lekuporodtunk az ajtó mellett, lassan hozzászoktatva a szemünket az új környezetünkhöz: a hatalmas teret nagyrészt sötétség borította. A fekete, visszhangzó őr mintha a végtelenbe tartott volna, csak a terem közepén felállított három parázstartó világított. Végre megláttuk, akiért jöttünk, a portré modelljét: dr. Benjamin Churchöt. Egy székhez kötözve ült, mindkét oldalán egy-egy ırrel. Az egyik szeme vörös volt, és zúzódás nyomát viselte, a feje lelógott, felszakadt ajkáról folyamatosan csepegett a vér piszkos fehér sáljára. Elıtte egy jól öltözött férfi - minden bizonnyal Silas — állt egy társával együtt, aki éppen a kését élesítette. A halk, sípoló hang szinte hipnotikusnak hatott, és egy ideig csak ez a zaj hallatszott a teremben. — Miért kell mindig ennyire megnehezíteni a dolgot, Benjamin? — kérdezte Silas, színlelt szomorúsággal. Felismertem, hogy angliai, elıkelı születésre utaló akcentussal beszél. — Adja meg, amit kérünk, és minden meg van bocsátva — folytatta. Benjamin kínlódva, de kihívóan nézett rá. — Nem fizetek olyan védelemért, amire nincs szükségem — vágott vissza rendíthetetlenül. Silas elmosolyodott, és kezével körbemutatott a nyirkos, nedves és koszos raktárban. — Nyilván szüksége van védelemre, különben nem lenne itt. Benjamin elfordította a fejét, és kiköpött egy vérkupacot a kıpadlóra, majd visszanézett Silasre, aki olyan tekintetet vetett rá, mintha Benjamin a vacsoraasztalnál szellentett volna. — Micsoda neveletlenség — mondta. — Nos, mit csináljunk a vendégünkkel? A késeket élezı felnézett. Most jött el az ı pillanata. — Talán levághatnám a kezét — recsegte. — Akkor nem tudna többé sebészkedni. Vagy levághatnám a nyelvét. Akkor nem tudna többé szájalni. Vagy levághatnám a farkát. Akkor nem tudna többé baszakodni velünk. — Mennyi lehetıség. Igazán nem is tudok választani. — Silas a késes emberre nézett, határozatlanságot tettetett, majd hozzátette: — Legyen mind a három. — Álljunk meg egy pillanatra! — szólalt meg Benjamin gyorsan. — Talán túl hamar utasítottam el a korábbi ajánlatukat! — Nagyon sajnálom, Benjamin, de az az ajtó már bezárult — mondta Silas sajnálkozva. — Legyen belátással... — kezdett bele Benjamin, a hangjába könyörgés vegyült. Silas kicsit oldalra döntötte a fejét, szorosan összevonta a szemöldökét, aggodalmat színlelve. — Azt hiszem, korábban belátással voltam. De maga visszaélt a nagylelkőségemmel. Nem hagyhatom, hogy másodszor is bolondnak nézzen.
A kínzásra felkészült társa elırelépett, kése hegyét a saját szeméhez tartotta, kidermesztette a szemgolyóját, és mániákusan vigyorgott. — Attól tartok, hogy az én lelkem nem alkalmas ilyen barbár cselekedet végignézésére — mondta Silas, mint valami könnyen ijedı, idıs asszony. — Gyere utánam, majd ha végeztél, Cutter. Silas indulni készült, Benjamin Church utánakiáltott. — Ezt még megbánja, Silas! Hall engem? A fejét vetetem! Silas megállt az ajtóban, visszafordult, és ránézett. — Nem — mondta, és kuncogni kezdett. — Nem, azt nem igazán hinném. Ekkor Benjamin ordítani kezdett, mert Cutter munkához látott. Vigyorogva hadonászott a késével, akár egy festı az ecsettel, aki egy nagyobb tervet készül megvalósítani. Szegény dr. Church volt a vászon, Cutter pedig a mestermővét festette. Odasúgtam Charlesnak, hogy mi a teendı, mire arrébb lépett, a sötétben a raktár végébe osont, majd láttam, hogy kezét a szájához emeli, és felkiált: — Erre, gazemberek! — majd azonnal továbbment, gyorsan és csendben. Cutter felkapta a fejét, intett a két ırnek, aggódva körbenézett a raktárban, miközben az emberei kivonták a kardjukat, és óvatosan hátrafelé indultak, a hang irányába. Ebben a pillanatban felhangzott egy újabb hívó hang, ezúttal a sötétség egy másik sarkából, szinte suttogva. — Erre! Az ırök nyeltek egyet, idegesen összenéztek, miközben Cutter tekintete végigpásztázta az épület árnyékos zugait, félig rettegve, félig bosszankodva szorította össze a száját. Szinte láttam, ahogy kattog az agya: a saját emberei akarják megtréfálni? Gyerekek szórakoznak vele? Nem. Egy ellenség. — Mi történik itt? — sziszegte az egyik haramia. Mindketten a nyakukat nyújtogatva bámulták a raktár sötétjét. — Hozz egy fáklyát! — kiáltotta oda a társának, mire az visszaszaladt a terem közepére, óvatosan megemelte az egyik parázstartót, és teljes súlyával elırehajolt, ahogy próbálta arrébb húzni. Hirtelen elfojtott kiáltás hallatszott az árnyékból. Cutter felkiáltott. — Mi az? Mi a fene folyik itt? A parázstartóval veszıdı alak megtorpant, és a félhomályba bámult. — Greg! — kiáltott hátra a válla felett. — Greg nincsen ott, fınök! Cutter felvonta a szemöldökét. — Hogy érted azt, hogy nincs ott? Az elıbb még ott volt! — Greg! — kiáltotta a másik. — Greg! Nem jött válasz. — Én mondom, fınök, hogy nincs ott! — pont ebben a pillanatban, mintha meg akarná erısíteni az állítását, egy kard repült ki az egyik sötét sarokból, átcsattogott a kıpadlón, és Cutter lábánál állt meg. A pengét vérfoltok borították. — Ez Greg kardja! — mondta az elsı ember izgatottan. — Elkapták Greget! — Akárki légy is, mutasd meg a pofádat! — üvöltötte Cutter. A szeme Benjamint
kereste, és láttam, hogy forognak a kerekek az agyában, és hogy mire következtetett; a támadók az orvos barátai, és ez egy mentıakció. Az elsı haramia a parázstartó mellett maradt, ahol biztonságban érezte magát, kardjának hegye remegve csillogott a tőz fényében. Charles nem lépett elı az árnyékból, néma fenyegetésként lapult meg. Én tudtam, hogy csak Charles az, de Cutter és a társa számára valami bosszúálló démon lehetett, néma és könyörtelen, mint maga a halál. — Gyere elı, mielıtt végzek a barátoddal! — recsegte Cutter. Közelebb lépett Benjaminhoz, és már a torkához emelte volna a pengét. Hátat fordított nekem, mire felismertem a lehetıséget, elıosontam a rejtekhelyemrıl, és csendben elindultam felé. Ebben a pillanatban a társa megfordult, észrevett, és felordított. — Fınök, mögötted! — mire Cutter megperdült. Ráugrottam, és ugyanazzal a mozdulattal elıkattintottam a rejtett pengémet. Cuttert elfogta a páni félelem, láttam, hogy a kés megfeszül a kezében; mindjárt végez Benjaminnal. Teljesen kinyúlva sikerült félreütnöm a kezét és hátralöknöm, de én is elvesztettem az egyensúlyomat, így volt ideje kihúzni a kardját, és szembeszállni velem, egyik kezében a karddal, a másikban a kínzáshoz használt késsel. A válla felett láttam, hogy Charles sem hagyta ki a kínálkozó lehetıséget; szinte rárepült az ırre, pengéik acélos csattanással találkoztak. Másodperceken belül Cutter és én is harcolni kezdtünk, de gyorsan kiderült, hogy túl nagy falat vagyok a számára. Lehet, hogy ügyesen bánt a késsel, de nem szokott hozzá, hogy ellenféllel küzdjön; a kínzás mestere volt, nem pedig harcos. És bár a keze gyorsan mozgott, a pengéi szinte repkedtek a látóteremben, csak trükköket mutatott be, olyan mozgássorokat, amelyek megrémiszthettek egy székhez kötözött embert, de engem nem. Egy szadistát láttam — egy riadt szadistát. Márpedig ha van undorítóbb és szánalmasabb a szadistánál, az a rémült szadista. Nem készült fel az ellenfél mozgására. Nem volt lábmunkája, nem tudott védekezni. A háta mögött a harc már véget is ért: a másik haramia felnyögve rogyott térdre, Charles a mellkasára helyezte a lábát, és kirántotta belıle a kardját, mire az a kıpadlóra zuhant. Cutter is látta. Hagytam, hogy nézze. Hátraléptem, és hagytam, hogy lássa, ahogy meghal a bajtársa, az utolsó, aki megvédte volna. Az ajtó felıl dörömbölés hallatszott — a kinti ır végre rájött, hogy ellopták a kulcsait, és hiába próbált bejutni. Cutter abba az irányba tekintgetett, menekülésben reménykedve. De nem talált kiutat. Rémült szeme visszatért hozzám. Elmosolyodtam, majd elıreléptem, és elkezdtem vagdosni. Nem leltem benne örömet, csak abban a bánásmódban részesítettem, amit megérdemelt, és amikor végre vérvörös lyuk tátongott a nyakán, a vére befestette a mellét, és a földre csúszott, nem éreztem mást, mint valami távoli elégedettséget, amiért igazságot szolgáltattam. Az ı pengéjétıl senki nem szenved többé. Meg is feledkeztem az ajtó püfölésérıl, de amikor abbamaradt, a hirtelen beállt csendben Charlesra pillantottam, alá ugyanarra a következtetésre jutott, mint én: az ır segítségért szaladt. Benjamin nyögésére odamentem hozzá, két vágással
elnyestem a kötelékeit, majd elkaptam, ahogy elıreesett a székrıl. A kezemet azonnal síkossá tette a vére, de úgy tőnt, egyenletesen lélegzik, és bár a szeme néha megrándult a szúró fájdalomtól, nyitva tudta tartani. Életben marad. A sebei fájdalmasak voltak, de nem mélyek. Rám emelte a tekintetét. — Ki... ki maga? — nyögte. Megemeltem a kalapomat. — Haytham Kenway, szolgálatára. Mosolykezdemény ült ki az arcára — Köszönöm. Köszönöm. De... nem értem. Miért van itt? — Templomos lovag, vagy nem? — kérdeztem. Bólintott. — Ahogy én is, márpedig nekünk nem szokásunk lovagtársainkat késsel hadonászó ırültek markában hagyni. Meg aztán szükségem van a segítségére. — Megkapja. Elég kimondania, hogy mire van szüksége... Segítettem neki talpra állni, és intettem Charlesnak, hogy jöjjön oda ı is. Közös erıvel kivittük a raktár oldalsó ajtaján, kimentünk, és élveztük a hővös, friss levegıt a vér és a halál nyirkos szaga után. És miközben elindultunk vissza a Union Street és a Zöld Sárkány menedéke felé, tájékoztattam dr. Benjamin Churchöt a listáról.
1754. július 13. I
A Zöld Sárkányban győltünk össze, a hátsó terem alacsony, sötét gerendái alatt, amely immár a miénk, és amelyet gyorsan meg is töltöttünk, bezsúfolódtunk a poros eresz alá. Thomas a fekvı pozíciót részesíti elınyben, amikor éppen nem korsó söröket vedel, vagy nem a házigazdáinkat bosszantja újabb adag követelésével. William homlokán még jobban elmélyültek a ráncok, amióta az asztalon kiterített rajzok és térképek fölé görnyed, idınként az olvasópultjához lép, néha bosszankodva sóhajt, és elhessegeti Thomast a csepegı korsójával együtt, ha túl közel dülöngél hozzá. Charles, a jobbkezem mindig mellém ül, ha a szobában tartózkodom. Rajongása néha teher a számomra, néha meg nagy erıt ad. És most már persze dr. Church is itt van, aki az elmúlt pár napot lábadozással töltötte a Cornelius által vonakodva biztosított ágyban. Benjamin ellátta a saját sebeit, és amikor végre képes volt felkelni, megnyugtatott minket, hogy az arcát ért sérülések egyike sem lesz tartós. Két nappal ezelıtt beszéltem vele. Éppen a legcsúnyább sebét kezelte, mindenesetre a legfájdalmasabbnak látszót: Cutter kivágott egy bırdarabkát az arcából. — Hadd kérdezzek valamit. — Úgy éreztem, hogy még nem mértem fel teljesen ezt az embert. — Miért az orvoslást választotta? Gyászosan mosolygott. — Most azt kellene mondanom, hogy segíteni akartam embertársaimon, ugye? Hogy azért választottam ezt az utat, mert itt tudom a legtöbb jót tenni? — Hát nem lenne igaz? — De, talán igen. Csakhogy engem nem ez vezérelt. Nem... sokkal kevésbé absztrakt okom volt rá: szeretem a pénzt. — Más utak is elvezetnek a gazdagsághoz. — Igen. De létezik az életnél jobb áru, amivel kereskedhetnék? Nincs semmi, ami ilyen értékes lenne, sem amire ennyire kétségbeesetten vágynánk. És semmi sem drága annak, aki fél a hirtelen és végleges haláltól. Megrándult az arcom. — Kegyetlen, amit mond, Benjamin. — De attól még igaz. Zavarba jöttem. — Esküt tett arra, hogy segít az embereknek, vagy nem? — Tartom is magamat az eskümhöz, ám az nem tesz említést az árról. Én csak
térítést kérek a szolgáltatásaimért, méghozzá megfelelı térítést. — És ha valakinek nem áll rendelkezésére elegendı forrás? — Majd máshoz fordul. Ad a pék ingyenkenyeret a koldusnak? Odaajándékoz a szabó egy ruhát egy nınek csak azért, mert az nem engedheti meg magának? Nem. Nekem miért kellene megtennem? — Épp maga mondta. „Semmi sem olyan értékes, mint az élet.” — Így igaz. Már csak ezért is gondoskodnia kell róla mindenkinek, hogy legyen mibıl megıriznie. Ferde szemmel néztem rá. Fiatal volt — fiatalabb nálam. Vajon én is hozzá hasonló voltam valamikor?
II
Késıbb a gondolataim visszatértek a sürgetıbb ügyekhez. Silas bosszút akar majd állni a raktárban történtekért, ebben mindannyian biztosak voltunk, ahogy abban is, hogy csak idı kérdése, mikor sújt le ránk. A Zöld Sárkányban, talán az egész város legfeltőnıbb helyén tartózkodtunk, így tudhatta, hol talál minket, ha rajtunk akar ütni. De elegendı tapasztalt kardforgató állt a rendelkezésemre ahhoz, hogy kétszer is meggondolja, és nem volt kedvem sem elfutni, sem elbújni. William elmondta Benjaminnak a tervünket — hogy megnyerjük a mohawkok jóindulatát, rátámadunk a rabszolga-kereskedıre —, és Benjamin most hozzám fordult. — Johnson elmondta, hogy mire készülnek. Az a helyzet, hogy épp azt az embert keresik, aki fogva tartott engem. A neve Silas Thatcher. Ostoroztam magamat, amiért nem gondoltam erre. Hát persze. Közben a mellettem ülı Charles is felfogta. — Az a szépfiú rabszolga-kereskedı lenne? — kérdezte hitetlenkedve. — Ne tévesszen meg téged a bársonyos beszéde — bólintott Benjamin. — Nem ismerek kegyetlenebb és romlottabb alakot nála. — Mit tud a szervezetérıl? — kérdeztem. — Legalább száz embere van, több mint a fele vöröskabátos. — Néhány rabszolga miatt tart ennyi embert? Benjamin elnevette magát. — Aligha. Tiszt a királyi gárdánál, a southgate-i erıd parancsnoka. Értetlenkedtem. — De ha Anglia vissza akarja szorítani a franciákat, szövetkeznie kell az indiánokkal, nem pedig rabul ejtenie ıket. — Silas csak a saját pénztárcája iránt érez lojalitást — szólt közbe William az olvasópulttól. — Nem érdekli, hogy a tettei ártanak a koronának. Amíg akad vevı a portékájára, ı biztosítani fogja az utánpótlást. — Még egy ok arra ezek szerint, hogy megállítsuk — mondtam komoran.
— Naphosszat a helybéliekkel értekezem. Igyekszem meggyızni ıket arról, hogy mi vagyunk azok, akikben megbízhatnak, hogy a franciák csak eszközként használják, és majd magukra hagyják ıket, ha gyıznek — tette hozzá William. — A szavai nyilván vesztenek az erejükbıl, ha Silas tetteivel szembesítik ıket — sóhajtottam. — Próbáltam elmagyarázni nekik, hogy ı nem képvisel minket — mondta megbántódva. — De vörös kabátot visel. Egy erıd parancsnoka. Így hát engem vagy hazugnak, vagy bolondnak néznek... Valószínőleg mindkettınek. — Bátorság, testvér — nyugtatgattam. — Amikor tálcán nyújtjuk át nekik a fejét, tudni fogják, hogy igazat mondott. Elıször is be kell jutnunk az erıdbe. Hadd gondolkozzam el rajta. Addig is foglalkoznom kell az utolsó regrutánkkal. Charles ettıl felélénkült. — Az emberünk neve John Pitcairn. Elviszem hozzá.
III
Egy katonai tábornál találtuk magunkat, a városon kívül, ahol a vöröskabátosok szorgalmasan ellenırizték a belépıket és a távozókat. Braddock emberei voltak. Vajon felismerek még bárkit is közülük a sok évvel korábbi hadjáratokból? Aligha, gondoltam magamban, Braddock módszerei túl durvák voltak, az emberei zsoldosok, volt fegyencek, olyan emberek, akik sosem maradtak sokáig egy helyen. Az egyikük elılépett, az arca borostás volt, a kinézete slampos az egyenruhája ellenére. — Mi járatban van? — kérdezte, és a szeme végigmért minket. Nem nagyon tetszett neki, amit látott. Már válaszolni készültem, amikor Charles elılépett, rám mutatott, és így szólt az ırhöz: — Újonc. A strázsa félrelépett az útból. — Újabb ágyútöltelék, mi? — vigyorgott. — Hát akkor menjetek! Beléptünk a kapun a táborba. — Hát ezt meg hogy csinálta? — kérdeztem Charlestól. — Elfelejtette, uram? Braddock tábornok csapatához tartozom, mármint amikor nem önnek szolgálok, persze. A táborból kigurult mellettünk egy szekér, kocsisa egy széles karimájú kalapot viselı férfi volt, és félreálltunk, hogy átengedjünk egy csapat mosónıt. A terepet elfedték a sátrak, és füsttakaróval lepték be a mindenfelé felállított tüzek, amelyeket a csapatokat kísérı felnıttek és gyerekek gondoztak, az ı feladatuk volt a kávéfızés és az étel elkészítése birodalmi uraik számára. A sátrak között kifeszített zsinegeken mosott ruhák lógtak, civilek faszekerekre rakodtak ládányi készleteket a lóháton ülı tisztek vigyázó szeme elıtt. Láttunk egy kisebb csapat katonát küszködni egy sárba
ragadt ágyúval, majd további rakodókat, míg a tábor központi fıterén mintegy húsz-harminc vöröskabátost vezényelt egy alig érthetı parancsszavakat üvöltı tiszt. Ahogy körbenéztem, láttam, hogy a tábor egyértelmően arra a Braddockra utalt, akit ismertem: jól szervezett, állandó mozgásban van, példás a szorgalom és a fegyelem. Bármely látogató elismeréssel adózott volna a brit hadsereg és parancsnoka elıtt, de ha jobban körülnézett, vagy ha olyan régrıl ismerte Braddockot, mint én, érezhette az egész tábort átitató rosszallást: mintha mindenki vérig sértve végezte volna a feladatát. Nem az egyenruha iránt érzett büszkeség hajtotta, hanem a brutalitás igája nyomta ıket. És ha már szóba jött a dolog... Egy sátorhoz közeledtünk, és egyszerre a velımbe mart az a mélységesen kellemetlen érzés, hogy az ordító hang, amit hallok, magáé Braddocké. Mikor láttam utoljára? Több évvel ezelıtt, amikor elhagytam a Coldstream testıröket, és sosem fordítottam hátat oly nagy örömmel valakinek, mint aznap Braddocknak. Távozásomkor megesküdtem, minden tılem telhetıt megteszek annak érdekében, hogy felelnie kelljen mindazokért a bőneiért, amelyeknek otttartózkodásom alatt szemtanúja voltam — minden kegyetlenségéért és brutalitásáért. De nem számoltam a Rendet átszövı kötelékekkel, nem számoltam Reginald rendíthetetlen lojalitásával Braddock iránt, és végül tudomásul kellett vennem, hogy ugyanúgy folytatja majd, mint azelıtt. Nem tetszett. De el kellett fogadnom. Annyit tehettem, hogy távol tartom magamat tıle. Csakhogy most éppen nem térhettem ki az útjából. Ahogy beléptünk, épp egy nagyjából velem egyidıs, civil ruhát viselı, de egyértelmően katonaként szolgáló férfit oktatott ki. John Pitcairnt. Ott állt, kitéve Braddock teljes dühének — amelyet volt szerencsém tapasztalatból ismerni —, miközben a tábornok üvöltött. — Mit képzelt, mikor fog egyáltalán jelentkezni? Vagy azt remélte, hogy az embereim nem figyelnek fel az érkezésére? Azonnal megkedveltem Pitcairnt. Tetszett, hogy szemrebbenés nélkül válaszolt azzal a kimért és higgadt skót akcentusával, nem rettent meg Braddocktól. — Uram, ha hagyná, hogy megmagyarázzam... — kezdett volna bele a válaszba. Az idı nem bánt kegyesen Braddockkal. Az arca vörösebb volt, mint valaha, a haja hullani kezdett. Most pedig még jobban felpaprikázta magát. — Ó, hát persze, nagy örömmel hallgatom meg. — Nem dezertáltam, uram — tiltakozott Pitcairn. — Amherst ezredparancsnok utasítására jöttem. De Braddock nem volt olyan kedvében, hogy hasra essen Jeffrey Amherst ezredparancsnok nevétıl, sıt a hangulata inkább csak még komorabb lett. — Mutasson fel egy levelet a pecsétjével, és talán megúszhatja az akasztófát! — mordult rá. — Nincs ilyen a birtokomban — nyelt egyet Pitcairn, ez az egyetlen jel utalt az idegességére. Talán eszébe jutott a nyaka körül szoruló hurok. — A munkám természetébıl kifolyólag, uram... Braddock hátravetette a fejét, mint aki unja az egész színjátékot, és talán épp
készült elrendelni Pitcairn azonnali kivégzését, amikor megragadtam az alkalmat, és elıreléptem. — Ez nem az a fajta dolog, amit le szokás írni — szóltam közbe. Braddock hirtelen mozdulattal felém fordult, most elıször vett észre engem meg Charlest, és eltérı mértékő bosszúsággal emésztette meg a látványunkat. Charles nem különösebben zavarta. De én? Mondjuk úgy, hogy az ellenszenv kölcsönös volt. — Haytham. — Csak ennyit mondott. Az ı ajkáról a nevem szitokszóként hatott. — Braddock tábornok — válaszoltam, nem is próbálva elrejteni undoromat új rangja iránt. Elıbb rám, majd Pitcairnre nézett, és talán most fogta fel az összefüggést. — Gondolom, nem kéne meglepıdnöm. A farkasok sokszor falkában járnak. — Pitcairn úr nem lesz itt néhány hétig — mondtam neki —, és visszahozom az állomáshelyére, amint elvégeztük a munkánkat. Braddock a fejét ingatta. Igyekeztem elrejteni a mosolyomat. Fıleg azon az áron sikerült, hogy visszafojtottam a kaján örömömet. Nemcsak azért volt dühös, mert aláásták a tekintélyét, hanem mert éppen én voltam benne a bőnös. — Valami ördögi munkát, gondolom — jelentette ki. — Elég nagy baj, hogy a feletteseim utasítására át kellett engednem neked Charlest. De errıl az árulóról nem volt szó. Nem kapod meg. Sóhajtottam. — Edward... — kezdtem volna bele. De Braddock már intett az embereinek. — Végeztünk. Kísérjék ki az urakat — mondta.
IV
— Hát ez nem úgy ment, mint reméltem — sóhajtotta Charles. Ismét a falakon kívül jártunk, hátunk mögött a táborral, elıttünk pedig a horizonton a csillogó tengerig és az árbocokkal és vitorlákkal teli kikötıig húzódó Boston városával. Megálltunk egy kútnál egy cseresznyefa árnyékában, nekitámaszkodtunk egy falnak, ahonnan feltőnés nélkül figyelhettük a jövés-menést a táborban. — Ha belegondolok, hogy valamikor testvérnek neveztem Edwardot... — mondtam mérgesen. Nagyon régen volt, és már nehéz felidézni, de ez az igazság. Valamikor felnéztem Braddockra, Reginaldot és ıt a barátomnak és a társamnak tekintettem. Most kifejezetten megvetettem Braddockot. És Reginaldot? Sajnos még mindig nem tudtam biztosan, hogy mit gondoljak róla. — Most mi legyen? — kérdezte Charles. — Ha megpróbálunk visszamenni, elkergetnek.
A táborra meredve láttam Braddockot kimasírozni a sátrából, szokása szerint üvöltözve, és egy tiszt felé hadonászva — minden bizonnyal az egyik kiválasztott zsoldosa lehetett az, aki rohanva jött elı, nyomában Johnnal. Legalább még életben volt. Vagy alábbhagyott Braddock haragja, vagy valaki más felé irányult. Valószínőleg felém. Miközben a tábort figyeltük, a tiszt felsorakoztatta a katonákat, akiket az imént gyakorlatozni láttunk a fıtéren, és ırjáratba rendezte ıket, majd Braddockkal az élen elindultak kifelé a táborból. A többi katona és kísérı sietve ugrott el az útból, a korábban emberektıl hemzsegı kapu pedig egy pillanat alatt megtisztult, hogy átengedje ıket. Mintegy száz lépésre haladhattak el mellettünk. A cseresznyefa mélyen lelógó ágai közül figyeltük, hogy lemenetelnek a dombon a külváros felé, büszkén magasra emelve a brit zászlót. Valami furcsa békesség szállt le a tájra, miután elmentek. Leugrottam a falról. — Jöjjön! — mondtam Charlesnak. Jó kétszáz lépésre maradhattunk le tılük, de még így is hallottuk Braddock hangját, amely mintha csak egyre erıteljesebbé vált volna, ahogy a városba értünk. Még mozgásban is úgy nézett ki, mint aki az udvartartása elıtt díszeleg, de hamar világossá vált, hogy toborozni indultak. Braddock elsıként egy kovácshoz lépett oda. A szakaszának azt parancsolta, hogy figyeljenek, és tanuljanak tıle. Korábbi dühének teljesen nyoma veszett, meleg mosollyal szólt a férfihoz, inkább egy aggódó nagybácsi benyomását keltette, mint a szívtelen zsarnokét, aki valójában volt. — Rosszkedvőnek látszik, barátom — mondta kedvesen. — Mi a baj? Charles és én kissé hátramaradtunk. Charles különösen igyekezett lehajtani a fejét, és látókörön kívül tartózkodni, nehogy felismerjék. A fülemet hegyezve hallgattam a kovács válaszát. — Mostanában gyengén megy az üzlet. Elvesztettem az árusítóhelyemet és az árumat is. Braddock felemelte a két kezét, mintha egy egyszerően megoldható problémáról lenne szó, mert... — És ahhoz mit szólna, ha azt mondanám, hogy könnyen véget vethet a gondjainak? — Hát nehezen hinném, az biztos... — És jól is tenné! De hallgasson végig. A franciák és vadember társaik elpusztítják a környéket. A király engem és hozzám hasonló embereket bízott meg azzal, hogy állítsunk fel egy hadsereget a visszaverésükre. Álljon be a csapatomba, és gazdagon megjutalmazom! Csak pár hetet kell rászánnia az idejébıl, és mire visszatér, tele lesz pénzzel, és új boltot nyithat. Nagyobbat és jobbat! Miközben beszélgettek, felfigyeltem arra, hogy a tisztek utasítására az ırjárat tagjai odamentek más polgárokhoz, és ugyanezt a mondókát ismételték el. Közben a kovács is reagált. — Valóban? Braddock már a kezébe is nyomta a zubbonyából elıhalászott sorozási papírokat. — Ahogy saját szemével láthatja! — jelentette ki büszkén, mint aki aranyat
nyújtott át, nem pedig sima iratokat, amelyekkel a legkegyetlenebb és legembertelenebb seregbe toborozta be a szerencsétlent. — Hát jó — mondta a szegény, hiszékeny kovács. — Mutassa, hol kell aláírni! Braddock továbblépett, egy térre vezetett minket, ahol megállt rövid beszédet tartani, miközben még több embere széledt szét. — Jó bostoni polgárok, hallgassatok meg! — kiáltotta, mint egy joviális úriember, aki fontos híreket készül bejelenteni. — A király seregének szüksége van erıs és hőséges emberekre! Sötét erık gyülekeznek északon, földünkre és zsákmányra leselkednek. Kéréssel fordulok hozzátok: ha értékes számotokra a tulajdonotok, a családotok, maga az életetek, álljatok be hozzánk! Ragadjatok fegyvert Isten és a haza szolgálatában, hogy megvédhessük mindazt, amit itt teremtettünk! A városlakók közül néhányan megrántották a vállukat, és továbbmentek, mások a barátaikkal tanakodtak. Megint mások odaléptek a vöröskabátosokhoz, feltehetıen azért, hogy felkínálják a szolgálataikat — és keressenek egy kis pénzt. Nem lehetett nem észrevenni a határozott összefüggést: minél szegényebbnek látszottak, annál könnyebben fogta meg ıket Braddock elıadása. Ezt alá is támasztotta, amit a tisztjének mondott, és én fél füllel meghallottam. — Merre menjünk innét? — Talán le Marlborough-ba? — javasolta hőséges helyettese, akinek a hangja ismerısnek tőnt, bár túl messze volt ahhoz, hogy rendesen megnézhessem magamnak. — Nem! — válaszolta Braddock. — Az ottaniak túlságosan elégedettek a sorukkal. Szépek a házaik, nincsenek gondjaik. — Hát akkor a Lyn Street vagy a Ship Street felé? — Igen. A nemrég érkezettek közül sokan szorult helyzetbe kerülnek. Könnyebben megragadják az alkalmat, hogy megtöltsék a pénztárcájukat, és enni adhassanak a kölykeiknek. John Pitcairn nem messze állt tılünk. Közelebb akartam kerülni hozzá. A körülöttünk álló vöröskabátosokat elnézve rájöttem, hogy ehhez egyenruhára kellene szert tennem. Isten irgalmazzon annak a szegény léleknek, aki kivált a csoportból, hogy könnyítsen magán. Braddock helyettese volt az. Eloldalgott a többiektıl, félrelökött két jól öltözött, fıkötıs asszonyt, és rájuk vicsorított, amikor azok felháborodtak — kiváló munkát végzett a helybéliek szívének és lelkének az elnyerésében ıfelsége nevében. Kis távolságról követtem, amíg az utca végébe, egy kisebb épülethez nem ért, valami raktárféleség lehetett. Körbepillantott, hogy nem figyeli-e valaki, a falnak támasztotta a muskétáját, majd kigombolta a nadrágját, hogy vizelhessen. Persze hogy figyelte valaki. Méghozzá én. Miután ellenıriztem, hogy nincsenek a közelben más vöröskabátosok, közelebb nyomultam, de fintorognom kellett a bőztıl, mert úgy tőnik, jó néhány katona könnyített már magán pont ezen a helyen. Ekkor halkan elıkattintottam a pengémet, amit meghallott, kissé megdermedt vizelés közben, de nem fordult hátra. — Akárki legyen is az, remélem, jó oka van rá, hogy mögém áll, amikor pisálok —
mondta, azzal megrázta és visszatette a szerszámát a nadrágjába. Most már felismertem a hangját. A hóhér volt az. Vagyis... — Slater — mondtam. — Ez a nevem, ne koptasd el. Hát te meg ki vagy? Úgy tett, mintha gondot jelentene a begombolkozás, de láttam, hogy a jobb keze a kardja markolatához közelít. — Talán emlékszel rám. A nevem Haytham Kenway. Ismét megdermedt, felemelte a fejét. — Haytham Kenway — nyikorogta. — Hát ez aztán átkozott egy név. Reméltem, nem kell többé látnom a képed. — Én is ezt reméltem rólad. Fordulj meg, légy szíves. Egy lovas szekér haladt el mellettünk a sárban, miközben Slater lassan felém fordult, tekintete a csuklómon viselt pengére szegezıdött. — Most meg már orgyilkos lettél, mi? — gúnyolódott. — Templomos vagyok, mint a fınököd, Slater. Megvetıen nézett rám. — Braddock tábornok már nem kedveli a magadfajtákat. Ahogy sejtettem. Ezért próbálta szabotálni az erıfeszítéseimet, hogy összeállítsak egy csapatot Reginald küldetésének a végrehajtására. Braddock ellenünk fordult. — Vedd elı a kardodat, Slater. Pislogott. — Ha megteszem, leszúrsz. Biccentettem. — Nem tudlak hidegvérrel megölni. Nem vagyok olyan, mint a tábornokod. — Nem — mondta. — Nem érsz fel még a körme piszkával sem! — és azzal elıhúzta a kardját. Egy másodperc, és az ember, aki egykor megpróbált felakasztani, akit láttam lemészárolni egy egész családot Bergen op Zoom ostrománál, holtan hevert a lábamnál, és ahogy a még mindig rángatózó holttestére néztem, csak arra tudtam gondolni, hogy le kell róla vennem az egyenruháját, mielıtt összevérzi. Miután átöltöztem, csatlakoztam Charleshoz, aki felvont szemöldökkel mért végig. — Hát, ami azt illeti, jól áll — mondta. Ironikusan mosolyogtam rá. — Most pedig tudatnunk kell Pitcairnnel, hogy mire készülünk. Ha jelt adok, maga eltereli valamivel a figyelmüket. Aztán a zőrzavart kihasználva elosonunk. Braddock közben parancsokat osztogatott. — Gyerünk, emberek, továbbmegyünk! — mondta. Kihasználtam az alkalmat, és a fejemet lehajtva besoroltam az ırjáratba. Tudtam, hogy Braddock most a toborzásra koncentrál, nem pedig a saját embereire, és abban is bíztam, hogy az ırjárat tagjai olyannyira félnek a haragjától, hogy teljesen leköti figyelmüket az új regruták meggyızése, és nem veszik észre az új arcot maguk között. Odaléptem Pitcairn mellé, és halkan megszólítottam. — Jó napot ismét, Jonathan.
Kissé megriadt, felnézett rám, és szinte felkiáltott meglepetésében. — Kenway úr? Csendre intettem, és körülnéztem, hogy nem hívta-e fel ránk mások figyelmét, mielıtt folytattam. — Nem volt könnyő idejutni... de most már itt vagyok, és kiszabadítom. Ezúttal halkan szólalt meg ı is. — Komolyan azt gondolja, hogy sikerülhet? Elmosolyodtam. — Hát nem bízik bennem? — Alig ismerem magát... — Eleget tud rólam. — Nézze — suttogta —, én tényleg szeretnék segíteni. De hallotta Braddockot. Ha netán neszét veszi ennek, mindkettınknek vége. — Braddockot majd én elintézem — nyugtattam meg. Rám nézett. — Hogyan? — kérdezte. Úgy néztem rá, mint aki pontosan tudja, hogy mit csinál, a szájamhoz emeltem az ujjamat, és hangosat füttyentettem. Charles erre a jelre várt, és most kirohant az utcára két épület közül. Levette az ingét, azzal takarta el az arcát, a többi ruhája is rendetlenül lógott rajta, sárral kente be magát, így egyáltalán nem nézett ki úgy, mint egy katonatiszt. Sıt inkább ırültnek látszott, és hamarosan úgy is kezdett viselkedni. Megállt az ırjárat elıtt, amely megtorpant, szétzilálódott; tagjai túlságosan is meglepıdtek vagy megdöbbentek ahhoz, hogy akár csak a fegyverüket is felemeljék. Charles egyszerre kiáltozni kezdett. — Hé! Ti, tolvajok és gazemberek mindannyian! A birodalomra esküdtök, hogy... hogy jutalmat és dicsıséget kapunk? De a végén csak a halált hozzátok ránk! És hogy miért? Kövekért és jégért, fákért és patakokért? Néhány francia teteméért? Hát én nem kérek belıle! Nem én! Úgyhogy fogjátok a hamis ígéreteiteket, a fityegı bukszátokat, az egyenruhátokat és a puskátokat, vigyétek ezt a sok mindent, amit olyan nagyra tartotok, és dugjátok fel a seggetekbe! A vöröskabátosok összenéztek, a hitetlenkedéstıl tátva maradt a szájuk, és egy pillanatig annyira megdöbbentek, hogy már attól tartottam, egyáltalán nem fognak reagálni. Még a valamivel távolabb álló Braddock is egyszerően csak bámult leesett állal, nem tudta eldönteni, hogy mérges legyen, vagy mulasson az elmebajnak ezen a váratlan kitörésén. Vajon egyszerően csak elfordulnak, és mennek tovább? Talán Charles is aggódhatott ezen, mert hirtelen hozzátette: „Ezt nektek és a pocsék háborútoknak!” — majd megkoronázta a mondókáját. Lenyúlt, felemelt egy darab lócitromot, és a csapat felé hajította, amelynek tagjai közül a többség bölcsen elhúzódott. İk voltak a szerencsések — Edward Braddock tábornok nem tartozott közéjük. Ott állt, egyenruháján a lószarral, és immár nem tétovázott, hogy mulasson vagy inkább mérgelıdjön. Most már egyszerően csak dühös volt, és az üvöltése még a leveleket is megrázta a fán.
— Utána! Néhányan kiváltak a csoportból, és Charles nyomába eredtek, aki már sarkon fordult, és elfutott egy vegyesbolt mellett, majd az utcán balra bevetette magát a bolt és egy kocsma közé. Megkaptuk az esélyt. De ahelyett, hogy megragadta volna, John egyszerően csak annyit mondott, hogy „a fenébe!” — Mi a baj? — kérdeztem. — Itt a lehetıség, hogy elmeneküljünk! — Sajnos nem. A maga embere zsákutcába vezeti ıket. A segítségére kell sietnünk! Morogtam egyet magamban. Tehát tényleg segélyakció lesz, csakhogy nem azt kell megmentenünk, akit akartunk. Én is rohanni kezdtem az átjáró felé, de nem azzal a szándékkal, hogy megtoroljam a nemes tábornokunk tekintélyét ért sérelmet, hanem hogy megvédjem Charlest a bajtól. Elkéstem. Mire odaértem, már ırizetbe vették. Hátraléptem, némán szitkozódtam, miközben visszahurcolták a fıutcára, és odaállították a füstölgı Braddock tábornok elé, aki már a kardjáért nyúlt. Elhatároztam, hogy most már túl messze ment a játék. — Engedd el, Edward! Felém fordult. Nem hittem volna, hogy még sötétebbre válthat az arcszíne, de mégis így lett. Körülöttünk a lihegı vöröskabátosok zavarodottan néztek össze, míg a még mindig ing nélküli Charles, akit két katona fogott közre, hálás tekintetet vetett rám. — Már megint te! — vágta oda Braddock dühödten. — Azt hitted, nem jövök vissza? — kérdeztem higgadtan. — Inkább az lep meg, hogy milyen könnyen leleplezıdtél — mondta kárörvendıen. — Úgy látom, kezdesz gyengülni. Nem óhajtottam belemenni egy sértegetı szópárbajba. — Engedj el minket. John Pitcairnnel együtt. — Nem hagyhatom, hogy megkérdıjelezzék a tekintélyemet! — Ahogy én sem. A szeme lángolt. Valóban elveszítettük? Egy pillanatig elképzeltem magunkat, hogy leülök vele, megmutatom neki a könyvet, és nézem, ahogy ı is végigmegy az átalakuláson, ahogy én. Képes lenne ı is arra a hirtelen felismerésre, mint én? Visszatérhet még közénk? — Láncra verni mindet! — vetette oda. Nem, már nem térhet vissza közénk. És ismét azt kívántam, bárcsak ott lett volna Reginald, mert ı csírájában elfojtotta volna a vitát, megakadályozta volna azt, ami ezután következett. Úgy döntöttem ugyanis, hogy el tudok bánni velük, és támadásba lendültem. A pengém egy pillanat alatt elıpattant, és a legközelebb álló vöröskabátos arcára kiült a meglepetés, miközben meghalt, ahogy átdöftem vele. A szemem sarkából láttam, hogy Braddock oldalra rohan, kardot ránt, és rákiált egy másik emberére, aki a már felhúzott pisztolyáért nyúl. John hamarabb ért oda, mint én, villant a kardja, és lesújtott a katona csuklójára. Nem nyeste le teljesen a kezét, de csontig átvágta, így hát a katona keze egy pillanatig tehetetlenül lógott a karja végén, és a pisztoly a
földre hullt. Egy másik katona balról támadt rám. Összecsaptunk — egyszer, kétszer, háromszor. Addig nyomultam elıre, amíg már a falnak vetette a hátát, az utolsó szúrásom a zubbonya pántjai között érte, egyenesen a szívét. Megperdültem, hárítottam egy harmadik csapását, és a derekánál vágtam meg egy suhintással, amitıl a sárba zuhant. Kézfejemmel letöröltem a vért az arcomról, és láttam, hogy John átszúr egy másik katonát, Charles pedig, aki elragadta egyik ırének a kardját, pár erıs csapással végez még eggyel. Aztán véget ért a harc, és ott álltam az utolsó állva maradt ember elıtt — aki nem volt más, mint Edward Braddock tábornok. Olyan könnyő lett volna. Olyan könnyő lett volna ott és akkor befejezni. A szemébıl kiolvastam, hogy tudja — tudja, hogy képes lennék megölni. Talán most elıször fogta fel, hogy azok a szálak, amelyek valamikor összekötöttek minket, templomosokat, vagy a Reginald iránt érzett tisztelet, már nem léteztek. Kivártam egy pillanatig, majd leeresztettem a karomat. — Visszatartom a kezemet, mert valamikor a testvérem voltál, és jobb ember, mint most — mondtam neki. — De ha még egyszer keresztezné egymást az utunk, mindezt már nem veszem többé figyelembe. Johnhoz fordultam. — Most már szabad vagy, John. Mindhárman — John, Charles és én — elindultunk. — Áruló! — kiáltotta Braddock. — Menj csak! Csináld végig ezt az ostobaságot! És amikor ott fekszel összetörve, haldokolva egy sötét verem mélyén, remélem, hogy még utoljára eszedbe jutnak a mostani szavaim! Azzal távozott, átlépett embereinek a tetemén, és félrelökdöste a bámészkodókat. Boston utcáin sosincs messze egy vöröskabátos ırjárat, és mivel Braddock bárhonnan hívhatott erısítést, nem idıztünk tovább. Amikor elment, végignéztem a sárban fekvı halott katonák holttestén, és arra gondoltam, hogy nem volt valami sikeres ez a mai toborzás. Nem csoda, hogy a helybéliek távol tartották magukat tılünk, miközben visszasiettünk a Zöld Sárkány felé. Sár- és vérfoltok leptek el minket, Charles pedig igyekezett menet közben felöltözni. John kíváncsian rákérdezett a Braddock iránti ellenségességem okára, mire elmeséltem neki a bárkánál történt mészárlást. — Utána már sosem volt olyan, mint azelıtt — fejeztem be a történetet. — Még volt néhány közös hadjáratunk, de minden egyes csata felkavaróbb volt az elızınél. Csak ölt és ölt, ellenséget és szövetségest, civilt és katonát, bőnöst és ártatlant, nem számított neki. Ha valakit akadálynak tekintett, az meghalt. Állította, hogy az erıszak a leghatékonyabb megoldás. Ez lett a hitvallása. Nekem meg összetört a szívem. — Meg kéne állítanunk — pillantott hátra John, mintha máris cselekednünk kéne. — Igaza lehet, gondolom... De él bennem egy bolond remény, hogy még meg lehet menteni, és észhez lehet téríteni. Tudom, tudom... butaság azt hinni, hogy ha valaki ilyen mélyen elmerült a halálosztásban, hirtelen megváltozhat. Vagy talán mégsem butaság? Elmerengtem, miközben mentünk tovább. Elvégre
én is megváltoztam, nem?
1754. július 14. I
Azáltal, hogy a Zöld Sárkányban laktunk, a legjobb helyen tartózkodtunk abból a szempontból, hogy bármilyen ellenünk irányuló mozgolódásról értesültünk, és Thomas, az emberünk odafigyelt mindenre. Nem mintha nagyon bánta volna persze: a megfigyelés abban merült ki, hogy söröket döntött magába, miközben belehallgatott beszélgetésekbe, és pletykákat igyekezett kiszedni másokból. Ehhez nagyon értett. Kellett is. Ellenségeket szereztünk magunknak. Silast, természetesen, azonban ami jóval aggasztóbb volt, Edward Braddock tábornokot is. Tegnap leültem a szobámban az íróasztalomhoz, hogy naplót írjak. A rejtett pengém mellettem, az asztalon, a kardom a kezem ügyében, arra az esetre, ha Braddock máris megindítaná az elkerülhetetlen megtorló akcióját. Tudtam, hogy ezentúl mindig így lesz: alváskor csak a fél szemünket hunyhatjuk le, a fegyvereinket mindig a kezünk ügyében kell tartanunk, állandóan hátra kell pillantanunk a vállunk felett, minden idegen arcot potenciális ellenségként kell kezelnünk. Már a gondolat is elcsigázott, de mi mást tehettünk volna? Slater szerint Braddock hátat fordított a templomos rendnek. Mostantól saját kényére-kedvére tett, és ami még rosszabb, egy egész hadsereg állt a rendelkezésére. Legalább azzal tudtam vigasztalni magamat, hogy most már volt egy válogatott legényekbıl álló csapatom. Megint a hátsó szobában győltünk össze, és az újonnan érkezett John Pitcairnnel együtt mindkét ellenségünknek komoly fejtörést okozhattunk. Amikor beléptem a terembe, felálltak a köszöntésemre — még Thomas is, aki a szokottnál józanabbnak tőnt. Végigmértem ıket. Benjamin sebei szépen gyógyultak, John végre megszabadult Braddock igájától, arcán az aggodalom vidámságnak adta át a helyét. Charles még mindig a brit hadsereg tisztje volt, és attól tartott, hogy Braddock magához rendelheti, aminek következtében mindig idegesnek látszott, amikor éppen nem húzta fel az orrát Thomas miatt, William pedig az olvasópultjánál állt, kezében tollal. Még mindig keményen dolgozott, összevetette az amulett jelzéseit a könyvvel és a saját vázlataival és irataival, és értetlenkedett, mert a fontos részleteket még mindig nem sikerült felderítenie. Ezzel kapcsolatban volt egy ötletem. Intettem, hogy foglaljanak helyet, és leültem közéjük. — Uraim, azt hiszem, megtaláltam a megoldást a problémánkra. Illetve pontosabban Odüsszeusz találta meg. A görög hıs nevének említése némileg vegyes hatást fejtett ki bajtársaimra. Míg
William, Charles és Benjamin bölcsen bólogatott, John és Thomas kissé zavartan nézett. Thomas azonban nem feszélyezte magát. — Odüsszeusz? Új emberünk van? — böfögte. — A görög hıs, te fajankó! — mondta Charles undorodva. — Megmagyarázom — folytattam. — Barátnak tettetve magunkat bejutunk Silas erıdjébe. Amint odabent vagyunk, felfedjük kilétünket, kiszabadítjuk a foglyokat, és megöljük a rabszolga-kereskedıt. Néztem ıket, ahogy végiggondolták a tervemet. Thomas szólalt meg elsınek. — Cseles, cseles — mondta vigyorogva. — Nekem tetszik. — Nos, akkor lássunk hozzá. Elıször is el kell fognunk egy konvojt...
II
Charles és én vöröskabátosnak öltözve néztünk le egy háztetırıl Boston egyik terére. Végigmértem a saját uniformisomat. A barna bırövön még mindig éktelenkedett egy kevés Slater vérébıl, a fehér harisnyám pedig egy helyen foltos volt, de ettıl eltekintve jól néztem ki. Ahogy Charles is, bár ı feszengett az egyenruhájában. — Már elfelejtettem, mennyire kényelmetlen viselet. — De sajnos nélkülözhetetlen a megtévesztéshez — mondtam. Ránéztem. Legalább nem kell sokáig szenvednie. — Hamarosan ideér a konvoj. A jelzésemre támadunk. — Igenis, uram! — válaszolta Charles. Alattunk, a téren egy felfordult szekér elzárta a túlsó kijáratot. Két férfi nagyokat szuszogva erılködött, ahogy próbálták visszaborítani a kocsit. Illetve úgy tettek, mint akik szuszogva erılködnek, és próbálják visszaborítani a kocsit, hiszen a két ember nem volt más, mint Thomas és Benjamin, és a szekeret szándékosan döntöttük fel négyesben alig pár perccel korában, egy stratégiai helyen, a tér lezárására. Nem messze tılük John és William egy kovácsmőhely árnyékában várakozott, leborított vödrökön ülve, kalapjukat mélyen a szemükbe húzva, mint két kovácslegény, aki lustálkodva szünetet tart, és csak bámulja, merre tart a világ. A csapdát felállítottuk. Szememhez emeltem a távcsövemet, és a téren túl a tájat kémleltem. Most már megláttam ıket — a kilenc vöröskabátos által kísért konvoj közelített felénk. Az egyik katona szénás kocsit hajtott, mellette, a bakon pedig... Igazítottam a fókuszon. Egy mohawk asszony — egy gyönyörő mohawk asszony, aki annak dacára, hogy hozzá volt láncolva az üléshez, büszkén és kihívóan, egyenesen ült, éles ellentétben a csapott vállú kocsissal, szájában hosszú szárú pipával. A nı arcán kivehetı volt egy zúzódás, és meglepıdve tapasztaltam, milyen dühöt kelt bennem a látvány. Vajon mióta tartják rabul, és egyáltalán, hogyan tudták elfogni? Annyi nyilvánvalónak tőnt, hogy nem adta meg könnyen magát.
— Uram! — szólalt meg Charles mellettem. — Nem kéne megadnia a jelet? — Hát persze, Charles — köszörültem a torkomat. Ujjaimat a szájamba helyezve halkan füttyentettem; láttam, hogy a bajtársaim odalent összenéznek, jelezve, készen állnak, Thomas és Benjamin pedig továbbra is úgy tett, mintha próbálná felállítani a kocsit. Vártunk. Vártunk, egészen addig, amíg a vöröskabátosok be nem értek a térre, ahol megpillantották az útjukban álló szekeret. — Hát ez meg mi a fene? — kérdezte az egyik elsı katona. — Ezer bocsánat, uraim, attól tartok, szerencsétlen baleset ért minket — mentegetızött Thomas behízelgı mosollyal, kezét széttárva. Az elsı vöröskabátos felfigyelt Thomas kiejtésére, és azonnal megvetıen mérte végig. A méregtıl bíborvörös lett a feje, ha nem is olyan sötét színő, mint a zubbonya, de majdnem. — Oldjátok meg, de gyorsan! — csattant fel. Thomas alázatosan emelte a kezét a homlokához, mielıtt visszasietett Benjaminhoz. — Hát persze, nagyuram, azonnal! — mondta. Charles és én most már hason fekve figyeltük ıket. John és William az arcát elfedve ült, de ık is figyelték a jelenetet, ahogy a vöröskabátosok — ahelyett, hogy megkerülték volna a kocsit, vagy ne adj’ isten, segítettek volna Thomasnak és Benjáminnak felállítani, csak álltak és bámultak. A vezetıjük egyre mérgesebb lett, míg végül elfogyott a türelme. — Gyerünk! Állítsátok fel a kocsit, vagy áthajtunk rajta! — Kérem, ne tegyék! — láttam, hogy Thomas szeme a háztetınk felé villan, majd Williamre és Johnra, akik most már a kardjuk markolatára helyezett kézzel készen álltak, és kimondta a jelmondatot. — Már majdnem végeztünk! Benjamin egyetlen mozdulattal elırántotta a kardját, és átszúrta vele a hozzá legközelebb álló katonát, miközben, még mielıtt a csapat vezetıje reagálhatott volna, Thomas követte a példáját, az inge ujjából hirtelen elıkerült tır egy pillanat alatt a parancsnok szemébe fúródott. Ezzel egy idıben William és John kirohant a fedezékébıl, és hárman már össze is estek a csapásaiktól, míg Charles meg én felülrıl ugrottunk rájuk, és megleptük a hozzánk közel esıket: négyen rogytak össze holtan. Még azt az esélyt sem adtuk meg nekik, hogy tisztességgel leheljék ki a lelküket. Mivel attól tartottunk, hogy a ruházatuk vérfoltos lesz, már le is vettük róluk az egyenruhát. Pillanatok alatt behúztuk a holttesteket egy istállóba, rájuk zártuk az ajtót, majd ott álltunk a téren, hat vöröskabátos a kilenc helyett. Mi voltunk az új kísérıcsapat. Körbenéztem. A tér azelıtt sem hemzsegett a népektıl, de most már teljesen kihalt volt. Fogalmunk sem volt arról, hogy kik lehettek akciónk szemtanúi — a briteket győlölı gyarmatiak, akik örültek a haláluknak? A brit hadsereggel rokonszenvezık, akik már úton is voltak a southgate-i erıd felé, hogy értesítsék Silast a történtekrıl? Nem volt vesztegetni való idınk. Felugrottam a bakra, mire a mohawk asszony kicsit elhúzódott — amennyire a béklyói engedték —, és riadt, de lázadó tekintetet vetett rám. — Azért jöttünk, hogy segítsünk magának! — próbáltam megnyugtatni. — Meg
mindazoknak, akiket a southgate-i erıdben tartanak fogva! — Akkor szabadíts ki! — mondta. Sajnálkozva válaszoltam. — Addig nem, amíg be nem jutottunk az erıdbe. Nem kockáztathatom, hogy rosszul süljön el az ellenırzés a kapunál. — Megvetı pillantást kaptam ezért jutalmul, mintha nem is várt volna tılem mást. — Biztonságban leszel — ígértem neki. — A szavamat adom. — Megfogtam a gyeplıt, mire a lovak elindultak, az embereim pedig kétoldalt követtek minket. — Mit tudsz Silas tevékenységérıl? — kérdeztem a mohawk asszonyt. — Hányan lehetnek? Milyen a védelmi rendszerük? A nı nem válaszolt. — Nagyon fontos lehetsz a számára, ha ennyi kísérıt rendelt melléd — próbálkoztam ismét a beszélgetéssel. — Bárcsak megbíznál bennünk... bár gondolom, természetes, hogy óvakodsz tılünk. Ám legyen. — Mivel még mindig nem válaszolt, rájöttem, hogy csak feleslegesen szaporítom a szót, és elhatároztam, hogy csendben maradok. Amikor végre a kapuhoz értünk, elılépett egy ır. — Állj! — kiáltotta. Meghúztam a gyeplıt, és megálltunk, a vöröskabátosaimmal együtt. A fogoly mellett lenéztem, és köszönésképpen megérintettem a kalapomat. — Jó estét, uraim — mondtam. Látszott a strázsán, hogy nincs udvariaskodó hangulatában. — Mi járatban van? — kérdezte határozott hangon, kíváncsi, kéjvágyó szemmel nézve a mohawk asszonyra, aki gyilkos tekintettel viszonozta a bámészkodását. Egy pillanatig elmerengtem azon, hogy Bostonba érkezve látni akartam, milyen változásokat hozott ebbe az országba a brit uralom, milyen hatást gyakorol a kormányzásunk a helybéliekre. A mohawk indiánokra nyilvánvalóan semmi jót. Ájtatoskodva arról beszéltünk, hogy meg akarjuk menteni ezt az országot, ám helyette csak megrontottuk. A nıre mutattam. — Szállítmány Silasnek — mondtam, mire az ır biccentett, megnyalta a szája szélét, majd kopogott az ajtón, hogy ereszszenek be minket, és lassan baktassunk befelé. Odabent, az erıdben csend honolt. Az oromzat mellett találtuk magunkat, az alacsony, sötét kıbıl rakott falaknál, ahonnan a sorba rendezett ágyúk Boston felett a tengerre szegezıdtek, a vöröskabátosok pedig vállukra vetett muskétával meneteltek fel s alá. Figyelmüket a falon kívülre koncentrálták; tartottak a franciák támadásától, és az oromzatról való lekémlelés közben szinte ránk sem hederítettek, ahogy a kocsinkkal behajtottunk. Igyekeztünk a lehetı legtermészetesebben viselkedni, és egy elzárt rész felé tartottunk, ahol az elsı dolgom az volt, hogy eloldottam a nı béklyóit. — Látod? Kiszabadítalak, ahogy ígértem. Most pedig ha elmagyarázhatnám neked... De nem hagyta. Egy utolsó pillantást vetett rám, majd leugrott a kocsiról, és eltőnt a sötétben, én meg ott maradtam, bámultam utána, és úgy éreztem, hogy nem
végeztünk egymással. Szerettem volna elmagyarázni neki, mit teszünk, meg szerettem volna meghosszabbítani a vele töltött idıt. Thomas indult volna utána, de megállítottam. — Hadd menjen! — mondtam. — De beárulhat minket! — tiltakozott. Arra néztem, ahol a nı eltőnt — már csak egy emlék, egy szellem volt. — Nem fog — nyugtattam, azzal leszálltam a bakról, körbepillantva meggyızıdtem róla, hogy egyedül vagyunk a zárt udvaron, majd magamhoz intettem a többieket, és kiadtam az utasítást: a foglyokat kiszabadítani, és elkerülni, hogy felfedezzenek minket. Komoran, eltökélten bólintottak. — És mi legyen Silasszel? — kérdezte Benjamin. Eszembe jutott a kuncogása a raktárban, amikor Benjamint otthagyta Cutter kényére-kedvére. Aztán eszembe jutott Benjamin fogadkozása, hogy a fejét veteti, és most a barátomra néztem. — Meghal — jelentettem ki. Figyeltem a társaimat, ahogy beolvadnak az éjszakába, és úgy határoztam, hogy Charlest, a tanítványomat alaposabban megfigyelem. Láttam, ahogy vöröskabátosok egy csoportjához lép, és bemutatkozik. Az udvaron átpillantva észleltem, hogy Thomas egy másik ırjárattal kezd ismerkedni. William és John közben fesztelenül egy épület felé tartott, amelyrıl úgy véltem, hogy a foglyok ırzésére szolgálhat, és ahol egy ır már sietett is, hogy útjukat állja. Ellenıriztem, hogy Charles és Thomas valóban leköti a többi strázsát, majd felemelt hüvelykujjal jelt adtam Johnnak, és láttam, hogy gyorsan odaszól Williamnek, mielıtt az ırszemhez érnek. — Segíthetek? — az ır szavai áthallatszottak az udvaron, de John már ágyékon is rúgta a térdével. Felmordult, mint egy csapdába esett vadállat, elejtette a dárdáját, és térdre esett. John máris a derekához nyúlt, levett az övérıl egy kulcscsomót, majd az udvarnak hátat fordítva kinyitotta az ajtót, elvett egy fáklyát a tartójáról, és eltőnt az épületben. Körbenéztem. A többi ır nem vette észre, hogy mi történt az épület mellett. Az oromzaton állók szorgalmasan bámulták a tengert, a bentiek figyelmét lekötötte Charles és Thomas. Visszapillantva az ajtóra láttam Johnt ismét elıjönni, majd kiterelni az elsı foglyokat. Ekkor az oromzaton állók egyike hirtelen meglátta, hogy mi történik. — Hé, te ott! Mégis, mit csinálsz? — kiáltotta, és már célzásra emelte a muskétáját, a többiek meg követték a példáját. Azonnal felrohantam, de az elsı vöröskabátos már éppen tüzelni készült. A kılépcsırıl elrugaszkodva rávetettem magam, a pengémet egyetlen tiszta mozdulattal bevágtam az álla alá. Lekuporodtam, hagytam, hogy felém dıljön a teste, majd kiugrottam alóla, és szíven szúrtam a második ırt. Egy harmadik hátat fordított nekem, Williamet célozva, de én végighúztam a pengémet a combján, majd amikor összeesett, megadtam neki a kegyelemdöfést a nyakán. William felemelt kézzel megköszönte, majd megfordult, hogy szembeszálljon egy újabb ırrel. Odacsapott a kardjával, mire a vöröskabátos
összeesett, és amikor William a következı ellenfél felé fordult, az arcát vérfoltok lepték el. Pillanatokon belül minden ır holtan feküdt, de az egyik melléképület ajtaja felpattant, és kilépett a máris dühös Silas. — Egyetlen órányi nyugalmat kértem! — üvöltötte. — Ehelyett tíz perc sem telik el, és már ilyen ırült kakofóniára ébredek! Magyarázatot követelek, és ajánlom, hogy kielégítı legyen! Megtorpant, a kirohanása elhalt a száján, arcából kiszaladt a vér. Az udvaron mindenhol az embereinek a teteme feküdt. Felkapta a fejét, átnézett a fogdaként szolgáló épületre, amelynek tárva-nyitva volt az ajtaja, az indiánok kiözönlöttek rajta, miközben John gyorsabb mozgásra ösztökélte ıket. Silas kivonta a kardját, és újabb katonák jelentek meg mögötte. — Hogyan? — süvöltötte. — Hogy történhetett ez? Az értékes portékámat szabadon engedték! Ez elfogadhatatlan! A felelısök a fejükkel fizetnek ezért, annyi biztos! De elıször is... takarítsuk el ezt a szemetet! Az emberei felhúzták a zubbonyukat, derekukra csatolták a kardjukat, elıkészítették a muskétájukat. A pillanatokkal ezelıtt a holttesteket leszámítva még üres belsı udvart hirtelen megtöltötték a megtorlásra éhes katonák. Silas teljesen kikelve magából üvöltözött velük, ırjöngı mozdulatokkal sürgette ıket, vegyék fel a fegyvert, majd igyekezett lehiggadni. — Az erıdöt lezárni! Öljetek meg mindenkit, aki szökni próbál! Nem érdekel, hogy közülünk való, vagy... közülük. Aki a kapuhoz közelít, meghal! Értve vagyok? A küzdelem folytatódott. Charles, Thomas, William, John és Benjamin elkeveredett Silas emberei között, és maximálisan kihasználták az álcájukat. A megtámadott katonák egymással is harcoltak, nem tudták, melyik egyenruhás barát, melyik ellenség. Az indiánok, akik fegyvertelenek voltak, meghúzták magukat, a harc végét várták, miközben Silas vöröskabátosainak egy csoportja láncba fejlıdött az erıd kapujánál. Felismertem az esélyt — Silas a csapatainak az egyik szélénél állva ösztökélte ıket, hogy bánjanak kíméletlenül az ellenféllel. Silast nyilvánvalóan nem érdekelte, kinek kell meghalnia ahhoz, hogy az értékes „áruja” ne szökhessen meg, csak az ı büszkeségén ne essen közben csorba. Intettem Benjaminnak, és közelebb mentünk Silashez. Láttuk, hogy a szeme sarkából észrevett minket. Láttam az arcvonásain a pillanatnyi zavart, míg rá nem döbbent egyfelıl arra, hogy mi ketten betolakodók vagyunk, másfelıl pedig arra, hogy nem tud hová menekülni, mert elzártuk az embereitıl. Kívülrıl úgy nézhettünk ki, mint két lojális testır, aki meg akarja védeni a veszedelemtıl. — Nem ismer engem — mondtam neki —, de azt hiszem, magukat nem kell egymásnak bemutatni. Benjamin Church elırelépett. — Tettem magának egy ígéretet, Silas, és szándékomban áll be is tartani... — mondta Benjamin. Másodpercek alatt vége volt. Benjamin sokkal könyörületesebb volt Silasszel, mint Cutter ıvele. A parancsnok halálával az erıd védelme összeroppant, a kapuk megnyíltak, és mi hagytuk a megmaradt vöröskabátosokat kimenekülni. Mögöttük
haladtak a mohawk foglyok, és megpillantottam azt az asszonyt is korábbról. Szökés helyett hátramaradt segíteni a társainak: bátor is volt, nem csak szép és büszke. Miközben segített kimenekülni a törzsbélieknek az átkozott erıdbıl, a szemünk találkozott, és azon vettem észre magamat, hogy teljesen elbővöl. Aztán eltőnt.
1754. november 15. I
Fagyott, a hó mindent elfedett körülöttünk, amikor elindultunk ma reggel Lexington felé. Hajtott engem a... Talán a „rögeszme” túl erıs szó. Mondjuk úgy, hogy a körül a mohawk asszony körül jártak a gondolataim, aki mellettem ült a kocsin. Különösen foglalkoztatott annak a gondolata, hogy viszontláthassam. Hogy miért? Ha Charles megkérdezte volna, azt válaszolom neki, hogy azért akarom elıkeríteni, mert jól tud angolul, és úgy gondolom, hasznos lehet számunkra a mohawkok között, ha meg akarjuk találni az elıdök lelıhelyét. Ezt mondtam volna, ha Charles megkérdezi, hogy miért akarom megtalálni, és részben igaz is lett volna. Részben. Akárhogy is legyen, Charles és én elindultunk, ezúttal Lexingtonba, amikor kibukott belıle: — Sajnos rossz hírem van, uram. — És mi lenne az, Charles? — Braddock ragaszkodik hozzá, hogy visszatérjek a seregébe. Próbáltam kibúvót keresni, de hiába — mondta szomorúan. — Minden bizonnyal még mindig haragszik John elvesztése miatt, a megszégyenítésrıl nem is beszélve — válaszoltam. Vajon mégis végeznem kellett volna vele, amikor megvolt rá az esély? — Tegye meg, amit kér. Közben megpróbálom elintézni, hogy elengedje. Hogyan? Azt még nem tudtam. Elvégre volt idı, amikor elég lett volna egy határozott levél Reginaldtól ahhoz, hogy Braddock meggondolja magát, de mostanra világossá vált, hogy Braddock már nem rokonszenvez velünk. — Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok — mondta Charles. — Nem a maga hibája. Hiányozni fog. Eddig is sokat tett már a titokzatos nı felkutatásáért, aki szerinte Boston mellett, Lexingtonban tartózkodott, ahol állítólag a Braddock által vezetett britek ellen lázított. Ki ne értené meg azok után, hogy Silas rabul ejtette a népét? Így jutottunk el Lexingtonba — és egy nemrég elhagyott vadásztáborhoz. — Nincs messze a nı — mondta Charles. Képzelıdtem, vagy valóban gyorsabban vert a pulzusom? Régóta nem volt rám nı ilyen hatással. Az életemet nagyrészt tanulással vagy utazással töltöttem, ami pedig az ágyamba fogadott nıket illeti, eggyel sem volt komoly kapcsolatom: egy-egy mosónı a Coldstream gárdistáknál
töltött idı alatt, pincérnık, háziurak lányai — olyan asszonyok, akik örömet és nyugalmat adtak, fizikai és egyéb értelemben, de nem volt köztük olyan, akit különlegesnek nevezhetnék. De ez a nı... Láttam valamit a szemében. Mintha rokonlelkek lennénk. Egy ugyanolyan magányos harcos, akárcsak én, egy ugyanolyan sérült lélek, aki fáradt szemmel nézi a világot. Megvizsgáltam a táborhelyet. — Csak mostanában oltották el a tüzet, látszik, hogy nemrég taposták itt a havat. — Felnéztem. — Itt van a közelben. Leszálltam a nyeregbıl, de amikor láttam, hogy Charles követni készül a példámat, megállítottam. — Jobb lesz, ha visszatér Braddockhoz, Charles, mielıtt még gyanút fog. Innen boldogulok magam is. Biccentett, megfordította a lovát, és aztán néztem, ahogy távozik, majd visszatértem a hóborította talaj tanulmányozásához, és azon merengtem, vajon mi volt az igazi okom arra, hogy elküldtem. És most már pontosan tudtam is.
II
Átkúsztam a fák között. Újra hullani kezdett a hó, és furcsa csend ereszkedett az erdıre, csak a saját lélegzetvételemet hallottam, ahogy leheletfelhık képzıdtek elıttem. Gyorsan, de óvatosan lopakodtam, és nem telt el sok idı, mire megláttam, legalábbis a hátát. A hóban térdelt, muskétáját a fának támasztotta, miközben egy kelepcét ellenırzött. A tılem telhetı legnagyobb csendben közelítettem hozzá, de észrevettem, hogy megdermed. Meghallott. Istenem, de nagyon érd a dolgát. És a következı pillanatban már oldalra vetıdött, felkapta a muskétát, hátravetett egy pillantást, és berohant az erdıbe. Utánaszaladtam. — Kérlek, ne fuss el! — kiáltottam, ahogy szinte repültünk a hószınyeggel fedett erdıben. — Csak beszélgetni szeretnék veled! Nem vagyok ellenség! De ı csak ment tovább. Fürgén ugráltam a hóban, gyorsan mozogva, könnyen haladtam a terepen, de ı még gyorsabb volt, és hirtelen felugrott a fák közé, felhúzódzkodott a mozgást nehezítı hóból, és ágról ágra vetıdött, ahol csak lehetett. Végül egyre mélyebben hatoltunk az erdıbe, és megszökött volna elılem, ha nincs egy kis balszerencséje. Megbotlott egy fa gyökerében, megtántorodott, és elesett. Azonnal ott termettem mellette. Nem támadólag, hanem a segítségére siettem. Felemeltem a kezemet, és lihegve préseltem ki magamból a szavakat. — Én. Haytham. Jönni. Békével. Úgy nézett rám, mint aki egy szót sem ért abból, amit mondtam. Kezdett elfogni a pánik. Talán tévedtem vele kapcsolatban ott, a kocsin. Talán egyáltalán nem is tud
angolul. Míg aztán hirtelen megszólalt. — Valami baj van a fejeddel? Tökéletes angolsággal. — Ó... elnézést. Megvetıen ingatta a fejét. — Mit akarsz? — Hát, elıször is a nevedet szeretném tudni. — Ziháltam, amíg fokozatosan helyreállt a légzésem. A kifújt levegı gızölgött a fagyos hidegben. Némi tétovázás után — láttam a habozást az arcán — kimondta. — Kanyehtíio vagyok. — Szólíts csak Ziiónak — tette hozzá, miután nem sikerült utánamondanom a nevét. — És most mondd el, hogy miért jöttél. Felnyúltam a nyakamhoz, és levettem az amulettet, hogy megmutassam neki. — Tudod, hogy mi ez? Váratlanul megragadta a karomat. — Neked van ilyened? — kérdezte. Egy pillanatra megzavarodtam, de aztán ráébredtem, hogy nem az amulettet, hanem a rejtett pengémet nézi. Egy ideig tanulmányoztam az arcát, és érzések furcsa keveréke ragadott el: büszkeség, csodálat, majd izgalom, amikor véletlenül kipattintotta a pengét. Dicséretére legyen mondva azonban, hogy meg sem rebbent, csak nézett rám a nagy barna szemével, én meg éreztem, hogy még mélyebbre süllyedek, amikor kimondta: — Láttam a kis titkodat. Visszamosolyogtam rá, igyekeztem magabiztosabbnak látszani, mint valójában voltam, felemeltem az amulettet, és még egyszer megkérdeztem. — Ez — lóbáltam meg elıtte. — Tudod, hogy mi ez? A kezébe vette, és rábámult. — Honnan van? — Egy régi barátomtól — mondtam. Mikóra gondoltam, és némán imádkoztam érte. Vajon nem neki kellene itt állnia helyettem, egy orgyilkosnak, nem pedig egy templomosnak? — Csak egyetlen helyen láttam hasonló jelzéseket — mondta, amitıl azonnal borzongást éreztem. — Hol? — Errıl... errıl tilos beszélnem. Felé hajoltam. A szemébe nézve reméltem meggyızni, saját meggyızıdésem erejével. — Megmentettem a népedet. Ez nem is jelent semmit a számodra? Nem szólt semmit. — Nézd — sürgettem —, én nem vagyok ellenség. Ekkor talán belegondolt abba, hogy milyen kockázatot vállaltunk értük az erıdben, és hogyan szabadítottuk meg annyi társát Silastıl. És talán — talán — meglátott bennem valamit, amit a kedvére valónak talált. Akárhogy is legyen, bólintott, majd válaszolt.
— A közelben van egy domb. A tetején áll egy hatalmas fa. Gyere, meglátjuk, hogy igazat beszéltél-e.
III
Odavezetett, majd lefelé mutatott, egy városkára, amelyrıl azt állította, a neve Concord. — A város befogadta a katonákat, akik el akarják kergetni a népemet errıl a földrıl. A vezetıjüket Buldognak nevezik — mondta. Rádöbbentem, hogy ki lehet az. Edward Braddock... Majdnem nekem ugrott. — Ismered? — Nem a barátom — nyugtattam meg, és ennél ıszintébb nem voltam még soha. — Napról napra egyre többen vesznek oda a népembıl az olyanok miatt, mint ı — mondta szenvedélyesen. — Akkor szerintem vessünk véget ennek. Együtt. Keményen nézett rám. A szemében kétség lakozott, de megpillantottam benne a reményt is. — Hogy gondolod? Hirtelen tudtam. Egészen pontosan tudtam, hogy mit kell tenni. — Meg kell ölnünk Edward Braddockot. Hagytam, hogy legyen ideje felfogni ezt a kijelentést. Majd hozzátettem: — De elıbb meg kell találnunk. Elindultunk lefelé a dombon, Concord irányába. — Nem bízom benned — mondta határozottan. — Tudom. — És mégis itt maradsz. — Hogy bebizonyítsam, tévedsz. — Az nem fog bekövetkezni. — Összeszorította a fogát. Megdönthetetlen volt a hite. Nem lesz könnyő dolgom ezzel a rejtélyes, elbővölı nıvel. A városba érve a kocsmához közelítettünk, de megállítottam. — Várj idekint — mondtam. — Egy mohawk asszony felkeltheti a gyanút, akár muskétákkal is fogadhatnak. Nemet intett a fejével, és felhúzta a csuklyáját. — Nem most megyek be elıször a tieid közé — mondta. — Tudok vigyázni magamra. Reméltem, hogy így van. Belépve az ivóba Braddock embereinek több csoportját találtuk, akik olyan tempóban vedeltek, hogy még Thomas Hickeyt is lenyőgözték volna vele. Elvegyültünk, belehallgattunk a beszélgetéseikbe. Megtudtuk, hogy Braddock
csapatai mozgásban vannak. A britek azt tervezték, hogy a mohawkok beszervezésével északra indulnak, a franciák ellen. Felismertem, hogy Braddocktól még a saját emberei is félnek. Csak a kegyetlenségérıl beszéltek, és arról, hogy még a tisztjei is rettegnek tıle. Ki tudtam venni egy nevet, George Washingtonét. A pletykálkodó vöröskabátosok szerint egyedül ı volt elég bátor megkérdıjelezni a tábornok intézkedéseit. A kocsma hátsó részébe érve meg is találtam az említett Washingtont, egy félreesı asztalnál ült egy másik tiszttel. Közelebb lopóztam, hogy belehallgathassak a beszélgetésükbe. — Mondd, hogy jó híreid vannak! — érdeklıdött az egyik. — Braddock tábornok elutasította az ajánlatot. Nem lesz fegyverszünet — felelte a másik. — A fenébe! — Miért, George? Mivel indokolta? A George-nak szólított tiszt — gondoltam, ı lehet Washington — így válaszolt: — Azt mondta, a diplomáciai megoldás nem megoldás. Ha hagyná elvonulni a franciákat, azzal csak elodázná az elkerülhetetlen összecsapást, márpedig most mi vagyunk elınyösebb helyzetben. — Bár nem szívesen ismerem el, ebben van némi igazság. De mégis... — Nekem sem tetszik. Távol vagyunk az otthonunktól, az erıink megoszlanak. Ami pedig még rosszabb, attól tartok, hogy Braddockot óvatlanná teszi a vérszomj. Kockázatnak teszi ki az embereket. Nem szeretnék csak azért szörnyő híreket jelenteni anyáknak és özvegyeknek, mert a Buldog be akarta bizonyítani az igazát. — Hol van most a tábornok? — Összevonja a csapatait. — És aztán irány a Duquesne-erıd, feltételezem. — Idıvel. Az északi menetelés minden bizonnyal elhúzódhat. — Legalább nemsokára vége lesz... — Én megpróbáltam, John. — Tudom, barátom, tudom... Miután távoztunk a kocsmából, elmondtam Ziiónak, hogy Braddock távol van, a csapatait vonja össze. — Aztán a Duquesne-erıd ellen vonulnak. Eltart egy ideig, amíg felkészülnek, addig kiokoskodhatunk egy tervet. — Szükségtelen — válaszolta. — Csapdát állítunk neki a folyó mellett. Menj, és hozd a társaidat. Én is így teszek. Üzenek, amikor eljött az idı a támadásra.
1755. július 8.
Nyolc hónap telt el azóta, hogy Ziio azt kérte, várjak az üzenetére, de végre megérkezett, és Ohióba utaztunk, ahol a britek nagy hadjáratra készültek a francia erıdök ellen. Braddock támadásának célja a Duquesne-erıd ostrom alá vétele volt. Mindannyian komolyan felkészültünk, a legjobban pedig éppen Ziio. Mint megtudtam, amikor végre találkoztunk, számos harcost hozott magával, túlnyomórészt indiánokat. — Ezek az emberek különbözı törzsekbıl származnak, akiket egységbe forraszt a vágy, hogy elzavarják Braddockot — mondta. — Abenakik, lenapék, sónik. — És te? — kérdeztem tıle, miután mindenkit bemutatott. — Te kit képviselsz? Halványan elmosolyodott. — Saját magamat. — Én mit tegyek? — kérdeztem rá végül. — Segíts a többieknek az elıkészületekben. Nem tréfált. Munkába állítottam az embereimet, és velük együtt építettem a torlaszokat, megtöltöttünk egy szekeret lıporral, amit csapdának szántunk, míg aztán végül minden a helyére került. Nem tudtam megállni, hogy vigyorogjak, amikor értesítettem Ziiót. — Alig várom, hogy láthassam Braddock arcát, amikor bezárul körülötte a csapda. Bizalmatlanul nézett rám. — Te örömödet leled ebben? — Te kértél meg, hogy segítsek megölni egy embert. — Ez a számomra nem öröm. Azért áldozzuk fel az életét, hogy megmenthessük ezt a földet, és mindazokat, akik itt élnek. Téged mi hajt? Régi sérelmek? Valami árulás? Vagy csak a vadászat izgalma? Meghunyászkodtam. — Félreismersz. A fákon át a Monongahela folyó felé mutatott. — Braddock emberei rövidesen ideérnek — mondta. — Fel kell készülnünk az érkezésükre.
1755. július 9. I
Egy lovas mohawk felderítı gyorsan mondott valamit, amit nem értettem, de mivel a Monongahela felé integetett, lent a völgyben, ki tudtam találni, hogy mit akar közölni: Braddock emberei átkeltek a folyón, és hamarosan elérnek hozzánk. Továbbment értesíteni a többieket, akik lesben álltak, miközben a mellettem lapuló Ziio megerısítette, amit gondoltam. — Jönnek — mondta egyszerően. Élveztem, hogy mellette fekhetek a rejtekhelyünkön, hogy a közelében lehetek. Így hát némi sajnálkozással tekintettem ki a bozót mögül, és láttam, hogy a sereg felbukkan a domb aljánál levı fák vonalában. Meg is hallottam ıket: az egyre erısödı távoli morajlás nem egy ırjáratnak, nem egy felderítıcsapatnak, hanem Braddock egy teljes ezredének az érkezését adta hírül. Elöl a tisztek lóháton, utánuk a dobosok és a katonazenészek, majd a menetelı katonák, legvégül a teherhordók és az utánpótlást ırzı kísérıcsapatok. A hadoszlop olyan messzire elhúzódott, hogy látni sem lehetett a végét. Az ezred élén pedig maga a tábornok, akit ringatott a nyeregben a ló mozgása, a levegıben gomolygó lehelete felhıt képzett elıtte. Az oldalán George Washington haladt. A tisztek mögött a dobosok egyenletes tempót diktáltak, amiért örök hálánk illeti ıket, mivel a fákat megtöltötték a francia és indián orvlövészek. A dombtetın vagy száz ember feküdt hason, magára húzva az aljnövényzetet, és a jelre várt. Visszatartották a lélegzetüket, amikor Braddock tábornok hirtelen felemelte a kezét. A másik oldalán haladó tiszt üvöltve kiadott egy parancsot, mire a dobok elhallgattak, az ezred megállt, a lovak nyerítve és prüszkölve kapálták a havas, megfagyott földet, és a menetoszlop fokozatosan elnémult. Hátborzongató nyugalom lett úrrá a hadoszlopon. Mi, lesben állva, visszafogtuk a lélegzetünket, és biztos vagyok benne, hogy hozzám hasonlóan mindannyian már attól tartottunk, észrevettek minket. George Washington elıbb Braddockra nézett, majd hátrafelé, ahol a menetoszlop többi tagja, tisztek, katonák és markotányosok egyaránt várakozva álltak, aztán ismét Braddockra. Megköszörülte a torkát. — Valami baj van, uram? — kérdezte. Braddock vett egy mély levegıt. — Csak élvezem a pillanatot — válaszolta, majd egy újabb mély levegıvétel után
folytatta. — Nyilván sokan nem értik, miért jöttünk el ilyen messzire nyugatra. Ezeket a vad földeket még senki sem hasznosította, senki sem telepedett le itt. De ez nem lesz mindig így. Idıvel a birtokaink nem lesznek megfelelı méretőek, és ennek a napja közelebb van, mint hinnék. Gondoskodnunk kell arról, hogy a népünknek bıségesen nyíljon tér a gyarapodásra és a virágzásra. Ami azt jelenti, hogy több földre lesz szükségünk. A franciák tisztában vannak ezzel, és igyekeznek megakadályozni a terjeszkedésünket. Körbefogják a területünket, erıdítményeket emelnek, szövetségeket kötnek, és várják azt a napot, amikor megfojthatnak minket az általuk fonott hurokkal. Ennek nem szabad megtörténnie. El kell vágnunk a kötelet, és haza kell küldenünk ıket. Ezért jöttünk ide. Azért, hogy felkínáljunk neki egy utolsó esélyt: a franciák vagy elmennek, vagy meghalnak. Ziio rám nézett. Láttam, hogy a legszívesebben azonnal lenyomná Braddock torkán a nagyképő szavakat. Nem tévedtem. — Most kell lecsapnunk! — sziszegte. — Várj! — mondtam. Elfordítva a fejemet láttam, hogy alig egyhüvelyknyi távolságból bámul rám kérdın. — Nem elég elszórni a sereget. Gondoskodnunk kell arról, hogy Braddock végleg kudarcot valljon. Különben biztosan újból fog próbálkozni. Meg kell ölnünk — ezt akartam mondani valójában, és erre nem fog adódni jobb pillanat. Gyorsan gondolkodtam, majd a fıseregrıl leváló kisebb felderítıcsapatra mutattam. — Az egyik emberének álcázom magamat, és a közelébe férkızöm. A támadásotok tökéletesen el fogja fedni a gyilkos csapásomat. Lementem, majd a felderítık felé lopakodtam. Csendben elıpattintottam a pengémet, a legközelebbi katona nyakába döftem, és mielıtt még földre zuhant volna, én már gomboltam is ki a zubbonyát. Az immár mintegy százlépésnyire álló ezred viharszerő morajlással lendült mozgásba, a dobok ismét megszólaltak, az indiánok pedig a hirtelen támadt zajt felhasználva elindultak a fák között, jobb pozíciót kerestek, elıkészítették a támadást. Felszálltam a felderítı lovára; kis idıbe telt, amíg sikerült lecsillapítanom, hozzászoktatnom, hogy immár én ülök rajta, majd elindultam egy kisebb lejtın a menetoszlop felé. Egy ugyancsak lóháton ülı tiszt észrevett, rám parancsolt, hogy térjek vissza a helyemre, mire én bocsánatot kérve intettem, majd ügetni kezdtem a menetoszlop eleje felé, el az utánpótlás és a kísérık, majd a gyalogos katonák mellett, akik bosszankodva néztek, és a hátam mögött megjegyzéseket tettek rám, aztán a dobosokat is elhagyva már majdnem a menetoszlop élének a magasságába értem. Közel voltam, de egyben sebezhetıvé is tettem magamat. Elég közel voltam ahhoz, hogy halljam, mit mond Braddock az egyik emberének, a belsı köréhez tartozó zsoldosának. — A franciák tisztában vannak azzal, hogy minden téren gyengék — mondta éppen —, ezért szövetkeztek ezekkel az erdılakó vademberekkel. Ezek az állatok a fákon alszanak, győjtik a skalpokat, és még a saját halottaikat is megeszik. Nem lehetünk könyörületesek velük. Ne kíméljetek meg egyet sem!
Alig tudtam megállni a kuncogást. A saját halottaikat is megeszik. Ilyet nyilván nem hisz már róluk senki, ugye? A tiszt is hasonlóképpen gondolkodhatott. — De uram, ez csak mesebeszéd — ellenkezett. — Azok az indiánok, akiket ismerek, egyáltalán nem így viselkednek. Braddock a nyeregbıl kiemelkedve haragosan meredt rá. — Hazugnak nevezel? — üvöltötte. — Rosszul fogalmaztam, uram — válaszolta a zsoldos reszketve. — Elnézését kérem. Igazán hálás vagyok, hogy önt szolgálhatom. — Mármint hogy eddig szolgálhattál— csattant fel Braddock. — Uram? — riadt meg a katona. — Hálás vagy, hogy szolgálhattál — ismételte meg Braddock, azzal elıvette a pisztolyát, és lelıtte. A tiszt hátrahanyatlott, az arca helyén vörös lyuk tátongott, a teste nagy puffanással zuhant a jeges földre. A pisztolylövés felriasztotta a madarakat a fákról, a menetoszlop hirtelen megtorpant, a katonák levették a vállukról a muskétájukat, elıhúzták a fegyvereiket, azt hitték, támadás érte ıket. Pár pillanatig teljes készültségben álltak, amíg fel nem csattant a parancs a visszakozásra, és el nem jutott hozzájuk a suttogva továbbított üzenet: a tábornok lelıtte az egyik tisztet. Elég közel voltam a menetoszlop elejéhez ahhoz, hogy lássam George Washington döbbent reagálását; egyedül neki volt elég bátorsága, hogy szembeszálljon Braddockkal. — Tábornok úr! Braddock mérgesen fordult felé, és talán egy pillanatig felmerülhetett Washingtonban a gondolat, hogy a tábornok ıt is ugyanabban a bánásmódban részesíti. Aztán Braddock felcsattant. — Nem tőröm a kételkedést az alárendeltjeim között, ahogy az ellenség iránti rokonszenvet sem! Nem érek rá foglalkozni az engedetlenekkel! George Washington bátran próbált ellenkezni. — Senki sem vitatja az eltévelyedését, uram, de... — Megfizetett az árulásáért, ahogy mindenki, aki hasonlóra vetemedik. Csak úgy nyerhetjük meg a háborút a franciák ellen... Nem is. Azért fogjuk megnyerni a háborút, mert a magukfajták szót fogadnak a magunkfajtáknak, méghozzá habozás nélkül. Rendnek kell uralkodnia a sorainkban, és világosnak kell lennie a szolgálati rendnek. Vezetık és vezetettek. Szervezettség nélkül nincs gyızelem. Értve vagyok? Washington bólintott, de gyorsan oldalra nézett, megtartotta magának a valódi érzelmeit, és amikor a menetoszlop megint nekilódult, eltávolodott az elejétıl azzal az ürüggyel, hogy máshol akadt dolga. Megragadtam az esélyt, Braddock mögé kerültem, majd mellélovagoltam, éppen csak annyira lemaradva, hogy ne lásson meg. Még ne. Vártam a megfelelı pillanatot, míg aztán hirtelen valami hangzavar tört ki mögöttünk, mire a Braddock másik oldalán haladó tiszt levált, hogy utánanézzen, s így ketten maradtunk legelöl. Braddock tábornok és én. Elıhúztam a pisztolyomat.
— Edward! — szólítottam meg. Élveztem a pillanatot, ahogy Braddock megperdült a nyergében, és a szeme elıbb rám, majd a pisztolyom csövére, majd megint rám szegezıdött. Kinyitotta a száját, hogy miért, nem tudhattam, csak sejtettem, hogy segítségért készül kiáltani — de nem állt szándékomban megadni neki az esélyt. Most már nem menekülhet. — Az már nem tetszik annyira, ha a pisztolycsı másik végén találod magadat, mi? — mondtam, és azzal meghúztam a ravaszt. Pont ugyanebben a pillanatban érte a támadás a menetoszlopot — a fenébe, túl hamar indították —, amitıl a lovam megugrott, és a lövésem nem talált. Braddock szemében megvillant a remény és a diadal érzése, miközben egyszerre csak minden irányból franciák vettek minket körül, és nyilak záporoztak ránk a fákról. Braddock felkiáltva megrántotta a lova gyeplıjét, és már fel is vágtatott a fák felé, míg én csak ültem ott, kezemben a használhatatlan pisztolyommal, megdöbbenve a hirtelen fordulattól. A tétovázás majdnem az életembe került. Egy francia útjában találtam magamat — kék zubbonyt és vörös nadrágot viselt —, aki már a kardját lóbálva egyenesen felém tartott. Késı volt elıpattintani a pengémet. Késı volt kirántani a kardomat. Ám amilyen gyorsan sietett felém, ugyanolyan sebességgel repült le a nyergébıl, mintha kötélen rántották volna, a feje vörös fröccsenéssel robbant fel. Egyszerre hallottam a pisztolylövést és pillantottam meg a francia mögött lovon érkezı barátomat, Charles Lee-t. Biccentve megköszöntem, de a bıvebb hálálkodást késıbbre kellett halasztani, mert láttam Braddockot eltőnni a fák között; lábával lovának az oldalát rugdosta, és egy gyors pillantást vetett maga mögé. Utánaeredtem.
II
A lovamat nógatva követtem Braddockot az erdıbe, magam mögött hagyva a dombról a menetoszlop felé rohanó indiánokat és franciákat. Elıttem nyilak záporoztak Braddock felé, de egy sem talált célba. Most már a mi csapdáink is bezárultak. Láttam, ahogy a lıporral megrakott szekér kigurul a fák közül, és szétugraszt egy csapat lövészt, majd felrobban, és a menetoszloptól távolra őzi a lovasukat ledobó hátasokat, miközben felettem az indiánok orvlövészei egyenként levadászták a rémült, zavarodott katonákat. Braddock bosszantó módon tartotta az elınyét, de aztán a terep túl nehéz lett a lovának, felágaskodott, és a földre vetette. A fájdalomtól felüvöltött, legurult a porba, egy pillanatig a pisztolyát kereste, majd feladta, inkább talpra ugrott, és futni kezdett. Könnyő volt utolérni. Megsarkantyúztam a lovamat. — Sosem hittem volna rólad, hogy gyáva féreg lennél, Edward! — mondtam, amikor melléértem, és lövésre emeltem a pisztolyomat. Megtorpant, megperdült, és a szemembe nézett. Ott volt a tekintetében a gıg. A
megvetés, amelyet oly jól ismertem. — Hát rajta! — vicsorgott. Közelebb ügettem felemelt pisztollyal, amikor hirtelen lövés dördült, a lovam holtan rogyott össze alattam, és lezuhantam a földre. — Micsoda gıg! — hallottam Braddock hangját. — Mindig tudtam, hogy ez okozza majd a végzetedet. Most már ott állt mellette George Washington, felemelt muskétával, és célba vett. Azonnal elfogott egy keserédes érzés, az a vigasz, hogy legalább Washington végez velem, akinek nyilvánvalóan volt lelkiismerete, és semmiben sem hasonlít a tábornokhoz. Behunytam a szememet, készültem elfogadni a halált. Sajnáltam, hogy nem sikerült apám gyilkosait bíróság elé állítani, és hogy bár már oly közel jártam az elıttünk jöttek titkainak felfedezéséhez, mégsem sikerült bejutnom a raktárukba. Azt kívántam, hogy Rendünk elvei világszerte elterjedjenek. Végül nem sikerült megváltoztatnom a világot, de legalább megváltoztattam önmagamat. Nem voltam mindig jó ember, de igyekeztem jobbá válni. De a lövés nem dördült el. És amikor kinyitottam a szememet, láttam, hogy Washingtont lerántják a lováról, Braddock pedig hátrafordulva nézi, ahogy a tisztje a földön birkózik valakivel, akiben azonnal felismertem Ziiót. Nemcsak hogy meglepetésszerően csapott le Washingtonra, de már le is fegyverezte, és a torkának szegezte a kését. Braddock kihasználta az alkalmat a futásra. Gyorsan feltápászkodtam, és a tisztás felé rohantam, ahol Ziio erısen leszorította Washingtont. — Siess! — csattant fel. — Még megszökik! Haboztam, nem akartam magára hagyni Washingtonnal, miközben minden bizonnyal rövidesen ideérnek más katonák is, de Ziio késének a markolatával megütötte a foglyát, amitıl annak kigúvadt a szeme. Most már tudtam, hogy képes vigyázni magára. Így hát ismét Braddock után eredtem, csak ezúttal mindketten gyalog voltunk. Még nála volt a pisztolya, beugrott egy fa széles törzse mögé, megfordult, és célzásra emelte a fegyverét. Megálltam, és fedezékbe gurultam pont a lövés pillanatában. Hallottam, hogy a golyó ártalmatlanul egy fába csapódik, balra tılem, és tétovázás nélkül elıugrottam, hogy folytassam az üldözést. İ is futni kezdett; remélte, hogy lehagyhat, de harminc évvel fiatalabb voltam nála, nem azzal töltöttem az elmúlt két évtizedet, hogy hadseregparancsnokként potrohot növesszek, és még csak meg sem izzadtam, mire ı már lassítani kényszerült. Hátrapillantott, rosszul lépett, amitıl leesett a kalapja, majdnem átzuhant egy fa kiálló gyökerén. Lassítottam, hagytam, hogy visszanyerje az egyensúlyát, és tovább fusson, majd üldözıbe vettem, szinte már csak kocogva. Mögöttünk egyre jobban elhalkult a lövöldözés, az ordítozás, az emberek és lovak fájdalommal teli hangja. Mintha az erdı kiszőrte volna a csatazajt, nem hallatszott más, csak Braddock szaggatott lélegzése és a léptei a puha talajon. Ismét hátrapillantott, és meglátott — meglátta, hogy nekem futnom is alig kell, majd végül kimerülten térdre rogyott. Ujjammal elıpattintottam a pengémet, és odaléptem hozzá. A válla remegett a zihálástól.
— Miért, Haytham? — kérdezte. — A halálod megnyit egy ajtót. Ez nem személyes ügy — válaszoltam. Belemártottam a pengémet, és néztem, ahogy a vér bugyogni kezd az acél mellett, a teste megfeszül és megrándul a döféstıl. — Nos, talán egy kicsit azért személyes is — mondtam, ahogy leeresztettem a testét a földre. — Elvégre sok bajt okoztál nekem. — De hiszen fegyvertársak vagyunk — mondta. A szemhéja rebegni kezdett, ahogy magához hívta a halál. — Egykoron talán igen. De már nem. Azt hiszed, elfelejtettem, miket tettél? Azt a sok ártatlant, akit gondolkodás nélkül lemészároltál? És hogy miért? Kaszabolással nem teremthetsz békét. A szeme rám meredt. — Tévedsz — szólalt meg, meglepı és hirtelen belsı erıvel. — Ha többet és gyakrabban használnánk a kardunkat, sokkal kevesebb baj lenne a világban, mint most. Elgondolkodtam. — Ebben az egyben igazat adok neked — mondtam. Megfogtam a kezét, és lehúztam az ujjáról a templomosok címerével díszített győrőjét. — Ég veled, Edward — azzal felálltam, és vártam, hogy elvérezzen. Ebben a pillanatban azonban meghallottam egy közeledı katonacsapat zaját, és konstatáltam, hogy nincs idı menekülni, így hasra vágtam magamat, és bekúsztam egy kidılt fatörzs mögé, ahol hirtelen szemközt találtam magamat Braddockkal. A feje felém fordult, a szeme villant, és tudtam, ha képes rá, elárulja, hogy ott vagyok. A keze lassan kinyúlt, görbe ujjaival próbált felém mutatni, amikor megérkeztek az emberei. A fenébe. Meg kellett volna adnom neki a kegyelemdöfést. Láttam a tisztásra lépı katonák csizmáját, és szerettem volna tudni, mi lett a csata végkimenetele. Majd láttam, hogy George Washington áttolakodik egy kisebb csoporton, és letérdel haldokló tábornoka mellé. Braddock szeme még mindig remegett. A szája mozgott, próbálta kipréselni magából a szavakat, amelyekkel elárult volna engem. Lelkileg felkészültem, megszámoltam a lábakat: legalább hatan vagy heten voltak. El tudnék bánni velük? De ekkor rájöttem, hogy Braddock sikertelenül próbálkozik felhívni rám az emberei figyelmét. George Washington a mellkasára hajtotta a fejét, egy pillanatig hallgatózott, majd felkiáltott: — Még él! A fatörzs mögött lehunytam a szememet, és káromkodtam, miközben a katonák felemelték és elvitték Braddockot. Késıbb utolértem Ziiót. — Megtörtént — mondtam neki. A nı biccentett. — Betartottam az alkunk rám esı részét. Gondolom, te is teljesíted a magadét? — kérdeztem. Ismét biccentett, intett, hogy kövessem, és útnak indultunk.
1755. július 10.
Egész éjjel lovagoltunk, mire végül Ziio megállt, és rámutatott egy elıttünk emelkedı poros dombra. Mintha egyszerően csak felbukkant volna az erdıben. Vajon megláttam volna egyáltalán, ha egyedül vagyok? Felgyorsult a szívverésem, és nyeltem egyet. Csak a képzeletem játszott velem, vagy valóban mintha feléledt volna a nyakamban az amulett, és súlyosabbá, melegebbé vált? Ziióra néztem, mielıtt bementem a megnyíló bejáraton, majd egy kisebb, egyszerő kerámialapokkal burkolt teremben találtam magamat. A falakon piktogramok futottak körbe, és egy bemélyedéshez vezettek. Amely pont akkora volt, mint az amulett. Odaléptem, levettem a nyakamról az amulettet, és örömmel láttam, hogy kissé ragyog a kezemben. Ziióra néztem, aki viszonozta a tekintetemet, és az ı szeme is csillogott az izgatott várakozástól. Miután a szemem hozzászokott a sötéthez, láttam hogy a falra két alakot festettek, akik a bemélyedés elıtt térdelnek, és úgy emelik felé a kezüket, mintha áldozatot mutatnának be. Az amulett most már mintha még fényesebben ragyogott volna, mintha a mőtárgy maga is alig várná, hogy egyesülhessen a kamra anyagával. Vajon milyen régi lehet? Hány millió év telt el azóta, hogy kifaragták ebbıl a sziklából? Azon kaptam magamat, hogy visszatartom a lélegzetemet. Most kifújtam a levegıt, felnyúltam, és benyomtam az amulettet a résbe. Nem történt semmi. Ziióra néztem, majd az amulettre, amelynek a korábbi fénye fakulni kezdett, mintha tükrözné a saját lelohadt reményeimet. Az ajkam szólásra nyílt, kerestem a szavakat. — Nem... Kihúztam az amulettet, megpróbáltam újra, de még mindig nem történt semmi. — Csalódottnak tőnsz — szólalt meg mellettem Ziio. — Azt hittem, birtokomban van a kulcs — mondtam, és szomorúan hallottam a saját hangomban a kudarcot és a csalódottságot. — Hogy meg fog nyitni itt... valamit. Ziio megvonta a vállát. — Márpedig itt csak ez az egy terem van. — Azt vártam... Mit is vártam? — Ennél többet vártam. — Mit jelentenek ezek a képek? — kérdeztem, miután összeszedtem magamat.
Ziio a falhoz lépett, és végignézte a képeket. Az egyiken különösen megakadt a szeme. Egy istent vagy istennıt ábrázolt, fején valami ısi, bonyolult fejdísszel. — Iottsitíson történetét mesélik el — mondta határozottan —, aki eljött a mi világunkra, és átalakította, hogy eljöhessen az élet. Nehéz az útja, tele veszteséggel és nagy veszedelemmel. De hitt a gyermekei képességeiben, és mindabban, amit elérhetnek. Bár már rég eltávozott a kézzelfogható világból, a szeme még mindig figyel minket. A füle még mindig hallja a szavainkat. A keze még mindig irányít minket. A szeretete még mindig erıt ad nekünk. — Nagy szívességet tettél nekem, Ziio. Köszönöm. Amikor visszanézett rám, az arcvonásai gyengédek voltak. — Sajnálom, hogy nem találtad meg, amit keresel. Megfogtam a kezét. — Mennem kell — mondtam, noha egyáltalán nem akartam elmenni. Végül ı nem hagyta: hozzám hajolt, és megcsókolt.
1755. július 13.
— Nos, Kenway mester, hát megtalálta? Charles Lee ezekkel a szavakkal fogadott, amikor beléptem a szobánkba a Zöld Sárkány fogadóban. Valamennyi emberem összegyőlve, várakozó szemmel nézett rám, ám megnyúlt az arcuk, amikor a fejemet ingattam. — Nem az a hely volt az — erısítettem meg szóban is, hogy nem jártam sikerrel. — Attól tartok, az a templom nem több festett barlangnál. Ám voltak benne képek és írások az elıdeinkrıl, ami azt jelenti, közel járhatunk. Fokozni kell az erıfeszítéseinket, ki kell terjeszteni a Rendünket, és létre kell hozni itt egy állandó bázist — folytattam. — Bár a helyszínt még nem találtuk meg, biztos vagyok benne, hogy idıvel sikerülni fog. — Úgy legyen! — mondta John Pitcairn. — Igen, igen! — visszhangozta Benjamin Church. — Továbbá úgy vélem, eljött az idı, hogy befogadjuk magunk közé Charlest. Lojális tanítványnak bizonyult, és megingathatatlanul szolgált minket érkezése napja óta. Érdemesnek tartom arra, hogy megosszuk vele a tudásunkat, és részesüljön mindazokból az elınyökbıl, amelyekkel ez jár. Van valakinek ellenvetése? Senki sem szólalt meg, mindannyian egyetértın néztek Charlesra. — Nagyon helyes — folytattam. — Charles, gyere, állj fel! — Ahogy közelebb lépett, elkezdtem az eskü szertartását. — Esküszöl, hogy hőségesen követed Rendünk elveit, és mindazt, amiben hiszünk? — Esküszöm! — Esküszöl, hogy sosem adod ki a titkainkat, és sosem feded fel mások elıtt munkánk valódi természetét? — Esküszöm! — És esküszöl, hogy így is teszel halálod órájáig, bármi árat is kelljen fizetned érte? — Esküszöm! Mindenki felállt. — Akkor üdvözlünk téged körünkben, testvér. Együtt elhozzuk egy új világ hajnalát, amelyet a célok és a rend határoz meg. Nyújtsd ki a kezedet! Elıvettem a Braddock ujjáról lehúzott győrőt, és felhúztam Charleséra. A szemébe néztem. — Most már templomos vagy! Ettıl elmosolyodott.
— Vezessen minket a megértés atyja — mondtam, és a többiek megismételték a szavaimat. Immár teljes volt a csapat.
1755. augusztus 1.
Vajon szeretem-e? Nehéz megválaszolnom ezt a kérdést. Csak annyit tudtam, hogy szeretek vele lenni, és hogy élvezem az együtt töltött idıt. Ziio... másmilyen volt. Volt benne valami, amit soha egyetlen más nınél sem tapasztaltam. Mintha az a „büszkeség”, amirıl már beszéltem vele kapcsolatban, minden egyes szavából és mozdulatából áradt volna. Azon kaptam magamat, hogy egyszerően csak nézem, hogy lenyőgöz a szemében állandóan égı fény, és hogy azon gondolkodom, mi történhet odabent? Mit gondol Ziio? Azt hiszem, szeret. Valójában úgy kéne mondanom, hogy hiszem, hogy szeret, de ı is olyan, mint én. Oly sok mindent ıriz meg magának, elrejtve. És azt hiszem, hozzám hasonlóan ı is tudja, hogy a szerelmünknek nincs jövıje, hogy nem élhetjük le együtt az életünket, sem ebben az erdıben, sem Angliában, hogy túl sok akadály emelkedik közöttünk, a közös életünk elıtt, kezdve a saját törzsével. Nem kívánja hátrahagyni az életét. Az ı helye a népével van, meg kell védenie a földjét — azt a földet, amelyet a népe szerint a hozzám hasonlók fenyegetnek. És én is felelısséggel tartozom az enyémeknek. Összeegyeztethetık a Rendem elvei az ı törzsének eszméivel? Nem tudom. Ha választanom kellene Ziio és azon elvek között, amelyekre neveltek, hogyan döntenék? Ezek a gondolatok gyötörnek már hetek óta, még akkor is, amikor éppen együtt élvezem Ziióval az édes, ellopott órákat. Gondolkodom, hogy mitévı legyek.
1755. augusztus 4.
A döntés joga kikerült a kezembıl, mert ma reggel látogatónk érkezett. Mintegy ötmérföldnyire Lexingtontól táboroztunk, és már hetek óta nem láttunk senkit, egyetlen más emberi lényt sem. Természetesen meghallottam, még mielıtt megláttam volna. Vagy inkább úgy kellene mondanom, hogy meghallottam az általa keltett zavart: a szárnycsapkodást a távolban, ahogy a madarak elrebbentek a fákról. Tudtam, hogy egy mohawk érkezése nem okozna ilyen riadalmat, tehát valaki másnak kellett lennie: a gyarmaton élık közül valaki, egy hazafi, egy brit katona, netán egy messzire vetıdött francia felderítı. Ziio egy órával korábban elhagyta a tábort, vadászni ment. De elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, ı is észrevette az elrepülı madarakat, ı is a keze ügyében tartja a muskétáját. Gyorsan felmásztam a kémlelıfára, és végigpásztáztam a környéket. Ott, a távolban egy magányos lovas lépdelt át lassan az erdın. Muskétáját átvetette a vállán. A fején háromszöglető kalapot viselt, a kabátja sötét volt, végig begombolva, nem katonai egyenruhát hordott. Meghúzta a lova kantárát, megállt, és láttam, hogy benyúl a hátizsákjába, ahonnan elıvesz egy távcsövet, és a szeméhez illeszti. Figyeltem, merre irányítja a távcsövét a fák koronája felett. Miért felfelé néz? Okos fiú. Árulkodó füstnyomokat keres az élénkkék, kora reggeli égen. A tábortőzre pillantottam, és láttam, hogy a füstje felfelé tekereg, majd ismét a lovasra. Körbeforgatta a távcsövét az égen, mintha... Igen. Mintha négyzethálóra osztotta volna fel a keresési területet, és módszeresen, négyzetrıl négyzetre vizsgálná át, úgy, ahogy... Ahogy én. Vagy az egyik tanítványom. Kicsit elengedhettem magamat. Az én egyik emberem volt — a testalkatából és a ruházatából ítélve valószínőleg Charles. Miközben figyeltem, meglátta a tőzbıl felemelkedı füstcsíkokat, visszatette a látcsövet a hátizsákjába, és elkezdett ügetni a táborunk felé. Most, hogy már közelebb járt, láttam, hogy valóban Charles. Leereszkedtem a fáról, és azon merengtem, merre járhat Ziio. A földre leérve körbenéztem, és Charles szemével vizsgáltam a tábort: egy tábortőz, két óntányér, egy sátorlap kikötve a fák között, alattuk az állatbırök, amelyekkel Ziio és én éjszakára betakaróztunk. Lehúztam a sátorlapot, hogy ne látszódjanak a bırök, majd letérdeltem a tőz mellé, és összeszedtem a tányérokat. Pár pillanattal késıbb már be is lépdelt a lova a tisztásra. — Üdvözöllek, Charles — köszöntöttem anélkül, hogy felnéztem volna. — Tudtad, hogy én vagyok az?
— Láttam, felhasználtad a kiképzésedet. Nagyon ügyesen. — A legjobbtól tanultam — mondta. — Hiányoztál nekünk, Kenway mester. Bólintottam. — Ti is nekem. Felhúzta a szemöldökét. — Valóban? Tudod, hogy hol találsz minket. Belöktem egy gallyat a tőzbe, néztem, ahogy lángra kap a hegye. — Meg akartam róla gyızıdni, hogy képesek vagytok-e mőködni a távollétemben. Charles lebiggyesztette az ajkát, és bólintott. — Azt hiszem, tisztában lehetsz vele, hogy képesek vagyunk rá. Mi a távolléted valódi oka, Haytham? Mereven a tőzbe bámultam. — Mi lehetne az, Charles? — Talán élvezed az itteni életedet az indián asszonnyal, két világ között lebegve, felelısséget egyikért sem vállalva. Kellemes lehet kivenni egy kis szabadságot... — Csak óvatosan, Charles — figyelmeztettem. Hirtelen tudatosodott bennem, hogy lefelé tekint rám. Felálltam, hogy vele egy szinten nézhessek a szemébe. — Ahelyett, hogy az én dolgommal foglalkoznál, talán törıdhetnél a sajátoddal. Mesélj, mi a helyzet Bostonban? — Azokkal az ügyekkel foglalkoztunk, amelyekkel megbíztál. A földet illetıen. Bólintottam. Ziióra gondoltam. Arra, hogy lehetséges-e más út. — És egyéb téren? — kérdeztem. — Folytatjuk az elıdök templomának keresését — válaszolta, és azzal felemelte az állát. — Értem... — William expedíciót tervez a kamrához. Meghökkentem. — Errıl senki sem kérdezett meg. — Nem voltál ott, hogy megkérdezhessünk. William úgy gondolta... Nos, ha meg akarjuk találni a templomot, a kamra a legjobb kiindulópont. — Magunkra haragítjuk az indiánokat, ha tábort verünk a területükön. Charles úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. Hát persze. Mit törıdünk azzal mi, templomosok, hogy megzavarunk pár ıslakost? — Gondolkodtam a templomról — mondtam gyorsan. — Most valahogy kevésbé tőnik fontosnak... — elmerengve néztem a távolba. — Van még valami más is, amit elhanyagolni tervezel? — kérdezte szemtelenül. — Figyelmeztetlek... — kezdtem bele, az ujjaimat hajlíthatva. Charles körbenézett. — Egyébként is, hol van? Az indián... szeretıd? — Ezzel nem kell törıdnöd, Charles, és megköszönném, ha mellıznéd ezt a hangnemet, ha róla beszélsz, különben kénytelen leszek elégtételt venni érte. Hővösen nézett rám. — Jött egy levél — mondta. Benyúlt a hátizsákjába, és leejtette, a lábam elé
pottyant. Rápillantva láttam a nevemet a borítékon, és azonnal felismertem a kézírást. A levél Holdentıl jött, és a szívverésem már a látványától is felgyorsult: a levél kapcsolatot jelentett a régi életemhez, az Angliában hagyott életemhez és gondjaimhoz, apám gyilkosainak a felkutatásához. Nem szóltam, nem is tettem semmit, ami elárulhatta volna az érzelmeimet. — Valami más? — kérdeztem. — Igen — válaszolta Charles. — Jó hírt kaptunk. Braddock tábornok kiszenvedett, belehalt a sebeibe. — Mikor? — Nem sokkal azután, hogy megsebesítetted, de a hír még csak most jutott el hozzánk. Bólintottam. — Akkor ennek az ügynek vége. — Valóban — mondta Charles. — Hát akkor menjek vissza, ugye? Mondjam meg a többieknek, hogy élvezed az életet itt, a vadonban? És csak remélhetjük, hogy valamikor a jövıben megtisztelsz minket a jelenléteddel. Holden levelére gondoltam. — Elıfordulhat, hogy hamarabb is, mint hiszed, Charles. Van egy olyan érzésem, hogy nemsokára el kell utaznom. Bebizonyítottad, hogy képes vagy intézni az ügyeinket. — Halványan, örömtelenül mosolyogtam. — Talán a jövıben is így lesz. Charles megrántotta a lova kantárát. — Ahogy óhajtod, Kenway mester. Megmondom a többieknek, hogy hamarosan köztünk leszel. Addig is kérlek, add át üdvözletemet a hölgynek. És azzal ellovagolt. Egy kicsit még ott maradtam lekuporodva a tőz mellett, az erdı csendjétıl körülvéve, majd megszólaltam. — Most már elıjöhetsz, Ziio, elment. — Erre lehuppant egy fáról, és határozott léptekkel a tisztás felé indult. Az arca feldúlt volt. Felálltam. A lánc, amelyet mindig a nyakában viselt, megcsillant a reggeli napfényben, a szeme pedig mérgesen villant. — Még élt! — kiáltotta. — Hazudtál nekem! Nyeltem egyet. — Ziio, én csak... — Azt mondtad nekem, hogy meghalt! — emelte fel még jobban a hangját. — Azt mondtad, hogy meghalt, csak azért, hogy megmutassam neked a templomot! — Igen — ismertem be. — Ez történt, és elnézésedet kérem. — És mi ez az egész a földrıl? — vágott közbe. — Miket beszélt az az ember a földrıl? El akarjátok venni, mi? — Nem — válaszoltam. — Hazudsz! — üvöltötte. — Várj, meg tudom magyarázni... De már kivonta a kardját. — Meg kellene ölnöm téged azért, amit tettél! — Jogosan haragszol, minden okod megvan rá, hogy elátkozz és elüldözz. De az igazság más, mint amit hiszel — próbáltam kérlelni.
— Takarodj! — kiáltotta. — Takarodj el innen, és soha ne is térj vissza! Mert ha visszajössz, a saját kezemmel tépem ki a szívedet, és odavetem a farkasoknak! — Kérlek, hallgass meg, én... — Esküdj meg! — ordította. Lehajtottam a fejemet. — Ahogy kívánod. — Akkor végeztünk — jelentette ki, azzal hátat fordított, és magamra hagyott, hogy csomagoljak, és visszatérjek Bostonba.
1757. szeptember 17. (Két évvel késıbb) I
A lenyugvó nap fénye aranybarnára festette Damaszkuszt, amikor Jim Holden barátommal és társammal az Al-Azim-palota falainak árnyékában sétáltam. És visszagondoltam arra a rövid üzenetre, amely idehozott minket. Megtaláltam. Ez az egyetlen szó állt a levélben, de ez volt minden, amit tudnom kellett, és ez elegendı is volt ahhoz, hogy Amerikából Angliába siessek, ahol mindenekelıtt találkoztam Reginalddal a White’sban, hogy beszámoljak neki a bostoni eseményekrıl. Levelekbıl természetesen nagyrészt már tudta, mi történt, de még így is arra számítottam, hogy érdeklıdni fog a Rend munkája iránt, különös tekintettel régi barátjára, Edward Braddockra. Tévedtem. Semmi mással nem törıdött, csak az elıdök lelıhelyével, és amikor elmondtam neki, hogy új értesüléseim vannak a templom helyszínét illetıen, és hogy az Oszmán Birodalom területén kell keresni, sóhajtott, és üdvözülten mosolygott, mint a laudánum rabja, amikor kedves kotyvalékát kortyolgatja. Pár pillanattal késıbb megkérdezte: — Hol van a könyv? — a hangjába némi nyugtalanság vegyült. — William Johnson készített róla egy másolatot — mondtam, és azzal benyúltam a táskámba, hogy visszaszolgáltassam neki az eredetit, átcsúsztatva az asztalon. Egy szövetdarabba volt csomagolva, és zsineggel átkötve. Reginald hálás tekintetet vetett rám, mielıtt kibogozta a csomót, és felnyitotta a csomagolást, hogy megnézhesse a drága kötetet: a régi barna bırkötést, a címlapon az orgyilkosok címerével. — Alaposan átkutatják azt a kamrát? — kérdezte, miközben visszacsomagolta a könyvet, majd mohón eltette. — Nagyon szívesen megnézném én is magamnak. — Igen — hazudtam. — Tábort akarnak létesíteni az embereink, de ki vannak téve az indiánok mindennapos támadásainak. Túl kockázatos lenne neked, Reginald. Te a Brit Rítus Nagymestere vagy. Az a leghasznosabb, ha itt szolgálod a Rendet. — Igaz — bólintott. — Igaz. Alaposan végigmértem. Ha ragaszkodik hozzá, hogy felkeresse a kamrát, azzal elismerte volna, hogy elhanyagolja nagymesteri teendıit, és bármennyire erıs volt is a rögeszméje, erre még nem állt készen.
— És az amulett? — kérdezte. — Nálam van — válaszoltam. Egy ideig még beszélgettünk, de különösebb melegség nélkül, és miután elköszöntünk egymástól, azon gondolkodtam, mi lakozhat az ı szívében, és mi az enyémben. Kezdtem nem annyira úgy gondolni magamra, mint templomosra, hanem mint olyan valakire, akinek orgyilkosgyökerei és templomoshite van, és aki egy idıre elvesztette a szívét egy mohawk asszony miatt. Másképp szólva olyan valakire, akinek egyediek a nézetei. Ebbıl kifolyólag kevésbé foglalkoztatott a templom fellelése és a tartalmának felhasználása a templomosfennhatóság kialakítására, mint a két tanításnak, az orgyilkosokénak és a templomosokénak az összeegyeztetése. Már említettem, hogyan kapcsolódtak össze apám tanításai Reginaldéival, és kezdtem meglátni a két csoport közötti hasonlóságokat a különbségek helyett. De elıbb itt volt az a befejezetlen ügy, amely oly sok éven át foglalkoztatott. Mi volt most fontosabb, felkutatni apám gyilkosait, vagy megtalálni Jennyt? Akárhogy is legyen, meg akartam szabadulni ettıl a hosszú, sötét árnyéktól, amely oly hosszú ideje betakart.
II
Így hát ezzel az egy szóval — „Megtaláltam” — Holden új Odüsszeiára indított, amely egyenesen az Oszmán Birodalom szívébe vezetett. Ahol az elmúlt két évben ı és én Jenny nyomát kerestük. Élt — ennyit fedezett fel róla. Élt, és rabszolga-kereskedık kezére került. Miközben a világ a hétéves háborút vívta, közel jutottunk ahhoz, hogy megtudjuk a pontos tartózkodási helyét, de a rabszolga-kereskedık továbbálltak, még mielıtt sikerült volna mozgósítani az erıinket. Ezután több hónapot töltöttünk a keresésével, mire megtudtuk, hogy az oszmán udvarba került ágyasként a Topkapi palotába, és odasiettünk. De megint elkéstünk, addigra már Damaszkuszba vitték, az Aszad Pasa al-Azim oszmán kormányzó által épített hatalmas palotába. Így érkeztünk meg Damaszkuszba, ahol gazdag kereskedınek öltöztem; kaftánt, turbánt és bı szalvár nadrágot viseltem — amelyben, ıszintén szólva, nem kissé feszengtem —, míg Holden mellettem egyszerő köntöst. Ahogy átkeltünk a városkapun, és végigmentünk a palotához vezetı szők, kanyargós utcákon, feltőnt, hogy a szokásosnál több lehet az ır. A felkészült Holden fel is világosított, miközben lassan poroszkáltunk a porban és a forróságban. — A kormányzó ideges, uram — magyarázta. — Úgy véli, hogy Ragib pasa nagyvezír Isztambulban megharagudott rá. — Értem. És jól gondolja? Valóban megharagudott rá a nagyvezír? — A nagyvezír „paraszt fia parasztnak” nevezte. — Hát akkor valóban úgy tőnik, hogy megharagudott rá.
Holden kuncogott. — Valóban. A kormányzó tehát attól tart, hogy elmozdítják a helyérıl, aminek következtében megerısítette a város és különösen a palota ırzését. Látja azt a sok embert? — az utunkat nagy lármával, sietve keresztezı csoport felé mutatott. — Igen. — Kivégzésre tartanak. Állítólag kémet fogtak a palotában. Aszad Pasa al-Azim mindenhol kémeket lát. Egy zsúfolt kis téren megnéztünk egy lefejezést. Az elítélt méltósággal halt meg, és a tömeg hangos tetszésnyilvánítással fogadta, ahogy a levágott feje legurult a bitófa vértıl feketéllı deszkáin. A tér felett a kormányzó emelvénye üresen maradt. A pletykák szerint a palotában tartózkodott, és ki sem merte dugni az orrát. Amikor vége lett, Holden és én hátat fordítottunk, és elballagtunk a palota felé, ahol a falak mentén araszolgatva megfigyeltük, hogy a fıkaput négy strázsa ırzi, mások pedig az íves oldalkapunál állnak. — Milyen az elosztása? — kérdeztem. — Két fı szárnya van az épületnek: a haramlik és a szelamlik. A szelamlikban találhatók a nagy termek, a vendégek fogadására és a szórakoztatásra szolgáló szobák és udvarok, de Miss Jennyt a haramlikban találja meg. — Már ha egyáltalán itt van. — Ó, itt van, uram. — Biztos vagy benne? — Isten a tanúm. — Miért hozták el a Topkapi palotából? Tudsz errıl valamit? Rám nézett, furcsa arckifejezést vágott. — Nos, hát a kora miatt, uram. Eleinte, amikor még fiatalabb volt, minden bizonnyal nagyra értékelhették. Tudja, az iszlám törvény szerint más muszlimokat tilos fogva tartani, így hát az ágyasok többsége keresztény. Nagyrészt a Balkánon ejtették ıket rabul, és ha Miss Jenny olyan csinos volt, mint ahogy leírta, úgy minden bizonnyal kapkodtak utána. Csak hát nem lehet azt mondani, hogy hiány lenne szép lányokból, és Miss Kenway... nos, már a negyvenes évei közepén jár, uram. Már régóta nem kell ágyasi teendıket ellátnia, alig lehet több szolgánál. Fogalmazhatunk úgy is, uram, hogy lefokozták. Ezen elgondolkodtam; nehéz volt elhinnem, hogy az a Jenny, akit egykor ismertem — a gyönyörő, fenséges Jenny — ilyen alacsony sorba kerülhessen. Valahogy úgy képzeltem, mintha tökéletesen megırizte volna a szépségét, és tekintélyes pozícióhoz jutott az oszmán udvarnál, akár már anyakirálynı is lehet. Ám ehelyett Damaszkuszban, egy népszerőtlen kormányzó otthonában van, akit ráadásul nemsokára megfosztanak a hatalmától. Vajon mi lehet a sorsa egy megbuktatott kormányzó szolgáinak és ágyasainak? Valószínőleg ugyanaz, mint annak a szerencsétlennek, akinek az imént láttuk a kivégzését. — Mi a helyzet a benti ırökkel? — kérdeztem. — Úgy tudtam, férfiak nem léphetnek be a hárembe. Holden a fejét rázta. — A hárem valamennyi ıre eunuch. A kasztrálás... a fenébe is, uram, ne akarja
tudni, hogy csinálják. — De azért csak elmondod? — Nos, persze, nem látom be, miért csak nekem kellene cipelnem ezt a terhet. Lecsapják szegény fickó nemi szervét, aztán tíz napra nyakig homokba temetik. Minden tizedik szerencsétlen éli túl egyáltalán ezt az eljárást, de ezeket az alakokat aztán a legkeményebb fából faragták. — Értem. — Még egy dolog: a haramlikban, az ágyasok lakosztályában vannak a fürdıhelyiségek. — A fürdıhelyiségek? — Igen. — És ezt most miért mondod el nekem? Megállt. Balra, majd jobbra nézett, hunyorgott a naptól. Miután meggyızıdött róla, hogy szabad a pálya, lehajolt, megragadott egy vasgyőrőt, amit addig nem is láttam, olyan jól eltakarta a homok a lábunk alatt, és felfelé rántotta, amitıl megnyílt egy csapóajtó, alatta kılépcsık vezettek le a sötétbe. — Gyorsan, uram — mondta vigyorogva —, mielıtt erre járna egy ır.
III
A lépcsı aljára érve felmértük a környezetünket. Sötét volt, szinte túl sötét ahhoz, hogy bármit is látni lehessen, de balról csordogálást hallottuk, míg elıttünk egy átjáró húzódott, amit szállításra vagy a folyóvíz-csatorna karbantartására használhattak, illetve valószínőleg mindkét célra. Nem szóltunk semmit. Holden benyúlt a bır hátizsákjába, kivett belıle egy viaszgyertyát és egy tőzszerszámot. Meggyújtotta a gyertyát, majd a szájába helyezte, elıhúzott a zsákból egy rövid fáklyát, amit szintén meggyújtott és a feje fölé emelt, amitıl tompa narancsszín ragyogás keletkezett körülöttünk. Valóban, balra tılünk egy vízvezetéket láttunk, az egyenetlen út pedig a homályba veszett. — Errefelé pont a palota, a fürdıhelyiségek alá jutunk — suttogta Holden. — Ha nem tévedek, egy hideg vizes medencénél érünk fel, éppen a fı fürdıhelyiségek alatt. Lenyőgözött. — Ezt jól elhallgattad elılem. — Szeretek tartogatni néhány meglepetést, uram — mondta ragyogó arccal. — Elıremegyek, jó? Azzal elnémulva elindult, és lépdelni kezdtünk a folyosón. Amikor a fáklyák kiégtek, eldobtuk ıket, gyújtottunk két újabbat a Holden szájában tartott gyertyáról, és mentünk tovább. Végül a tér kiszélesedett elıttünk egy csillámló kamrává, ahol az elsı dolog, amit megpillantottunk, a medence volt, márványlapos peremmel, a vize olyan tiszta, hogy szinte ragyogni látszott a közeli lépcsı tetején felnyitott
csapóajtón beszüremkedı gyér fényben. Megláttunk egy eunuchot, aki nekünk háttal térdelt, és épp egy korsót töltött meg a medence vizébıl. Hosszú fehér süveget, bı köntöst viselt. Holden rám nézett, ujját az ajkára helyezte, és készült volna odakúszni a máris a markába szorított tırrel, de a vállára tettem a kezem, hogy megállítsam. Szükségünk volt a herélt ruhájára, ami azt jelentette, el kellett kerülnünk a vérfoltokat. Ez az ember egy oszmán palotában szolgálta ki az ágyasokat, nem egy közönséges bostoni vöröskabátos, és volt egy olyan érzésem, ha az ı ruházatát vér áztatja, nem lesz könnyő kimagyarázni. Így hát elırenyomultam Holden mellett, önkéntelenül hajlítgattam az ujjaimat, és mentálisan már az ütıeret kerestem az eunuch nyakán. Mire közelebb értem, megtelt a korsó, a herélt pedig felállt, és távozni készült. De a szandálom megcsúszott a folyosón. Aprócska zaj volt csupán, mégis vulkánkitörésként hatott a zárt térben, és az eunuch megrezzent. Megdermedtem, és átkoztam magamban a szandálomat, miközben a herélt feje a csapóajtó felé fordult, ahogy próbálta azonosítani a zaj forrását. Mivel nem látott semmit, mozdulatlanná vált, mintha rájött volna, hogy ha nem fentrıl származott a zaj, akkor csak... Megperdült. A ruházata, a tartása, az, ahogy letérdelt a medence mellé — mindezekbıl sejteni sem lehetett, milyen gyorsan és ügyesen fog reagálni. Már fordulás közben lekuporodott, és a szemem sarkából láttam, hogy felém lendíti a korsót. Le is döntött volna a lábamról, ha nem perdülök meg és hajolok le én is hasonló sebességgel. Kikerültem, de éppen csak. Ahogy visszaléptem, hogy elkerüljem a korsó újabb csapását, a szeme átvillant a vállam fölött, és megpillantotta Holdent. Majd gyorsan hátranézett, a kılépcsı felé — csak arra menekülhetett. Felmérte a lehetıségeit: elfut vagy harcol. És úgy döntött, harcolni fog. Amibıl következıen — ahogy Holden mondta — kemény, nagyon kemény egy eunuch lehet. Hátralépett párat, benyúlt a köntöse alá, elıhúzott egy kardot, és ezzel egy idıben hozzácsapta az agyagkorsót a falhoz, hogy szert tegyen egy második fegyverre is. Aztán az egyik kezében a karddal, a másikban az élesre tört korsódarabbal elindult felém. A folyosó túl szők volt. Egyszerre csak egyikünk szállhatott vele szembe, és én voltam közelebb. Most már nem azon kellett aggódni, hogy véres lesz a ruhája. Elıpattintottam a pengémet, és én is hátraléptem egy kicsit, hogy felvegyem a megfelelı állást. İ rendíthetetlenül közelített felém, mindvégig állta a tekintetemet. Volt benne valami ijesztı, amirıl elıször nem tudtam megállapítani, hogy mi lehet, de aztán rájöttem, hogy olyasmit ért el nálam, amit még soha egyetlen ellenfelem sem — hidegrázást kaptam tıle, ahogy Edith, a régi pesztrám mondta volna. Attól a tudattól, amin átment, ami heréltté tette. Annak az eljárásnak a túlélése érzéketlenné tette bármely más félelem iránt, a legkevésbé meg épp tılem tartott, attól az ügyetlen félkegyelmőtıl, aki még mögé lopakodni sem képes. İ is tudta. Tudta, hogy megijesztett, és ezt ki is használta. Ott volt minden a szemében, abban az érzéketlen szemében, miközben a jobb kezében tartott kard
lesújtott felém. Kénytelen voltam a pengével hárítani, és alig sikerült kifordulnom a követı csapás elıl, ahogy a baljával majdnem sikerült az arcomba nyomnia a törött korsót. Nem hagyott pihenni, talán már rájött, csak úgy tud legyızni mindkettınket, ha folyamatosan maga elıtt tol a szők folyosón. Megint villant a kardja, ezúttal alulról, és megint a pengével védtem. Grimaszoltam a fájdalomtól, mert az alkarommal hárítottam a korsót, majd támadásba lendültem át, kicsit jobbra mozdulva a melle felé döftem a pengémmel. Pajzsként használta a korsót, a pengém belecsapódott, agyaggal terítette be a követ alattunk, a darabkák a medencében csobbantak. Ki kell majd éleznem a pengémet. Feltéve, hogy ezt túlélem. Átkozott egy alak. Az elsı eunuch, akivel életemben találkozom, és máris viaskodnom kell vele. Intettem Holdennek, hogy maradjon ki ebbıl, és ne legyen a lábam alatt, miközben hátráltam, próbáltam teret nyerni, és a fejemben is rendet tenni. Az eunuch nyerésben volt velem szemben — nemcsak az ügyessége miatt, hanem mert féltem tıle. Márpedig a félelem a harcos legnagyobb félelme. Mélyre hajoltam, a pengéink találkoztak, ahogy a tekintetünk is. Egy pillanatig mozdulatlanul álltunk, néma, de vad csatát vívott az akaraterınk. És ezt a csatát megnyertem. Valahogy megtört a hatalma felettem, és elég volt a szemének egy rezzenése, hogy tudjam, ı is tisztában van ezzel, ı is tudja, hogy már nem az övé a lélektani elıny. Elıreléptem, villant a pengém, és most már neki kellett hátrálnia; jól és folyamatosan védte a támadásaimat, de már nem ı kezdeményezett. Egy adott ponton még fel is nyögött, az ajkai hátrahúzódtak a fogán, és láttam, hogy a homlokán lassan gyöngyözni kezd a veríték. A pengém gyorsan mozgott. És most hátrálásra kényszerítettem. Ismét gondolkodhattam azon, hogyan tudom megkímélni a köntösét a vértıl. A csata megfordult, most már enyém volt a gyızelem, az eunuch vadul csapkodott a kardjával, a támadásai szétestek, míg aztán megpillantottam az esélyt; majdnem térdre rogytam, miközben felfelé lendítettem a pengémet, és beledöftem az állába. A teste rángatózni kezdett, a karja széttárult, mintha keresztre feszítették volna. Kiesett a kezébıl a kard, és amikor szélesre nyílt az ajka egy néma kiáltásra, láttam a szájában az ezüstlı pengémet, amelyre felszúrtam. Aztán összerogyott. Egészen a lépcsı aljáig szorítottam vissza, és a csapóajtó fel volt nyitva. Bármelyik pillanatban kijöhet egy másik eunuch, hogy utánanézzen, hol késik az a korsó víz. Valóban lábdobogást hallottam felettünk, és egy árnyék lebbent át a csapóajtón. Hátraugrottam, megragadtam a halott lábát, és magammal rántottam, lekaptam a fejérıl a süvegét, és a sajátoméra nyomtam. Aztán egy eunuch csupasz lábát láttam lefelé jönni a lépcsın, a fejét forgatva nézegetett a medencére, a kamrába. Egy pillanatnyi idınyerésre elegendı volt, hogy fehér fejfedıvel a fejemen lásson, és ekkor rávetettem magamat; megmarkoltam a köntösét, és lerántottam a lépcsın, homlokkal orrnyergen bólintottam, mielıtt kiáltani tudott volna. A csontok roncsolódtak és eltörtek, felemeltem a fejét, nehogy
a köntösére folyjon a vére, miközben a szeme fennakadt, és kábultan a falnak zuhant. Pár pillanat, és magához tér, segítségért kiáll ezt nem hagyhattam. Így hát nyitott tenyeremmel keményen belecsaptam a szétzúzott orrába, amivel annak szilánkjait felnyomtam az agyába, és azonnal megöltem. Egy pillanat múlva felosontam a lépcsın, és lassan, nagyon óvatosan lecsuktam a csapóajtót, hogy legalább pár percre elrejtızzünk, amíg erısítés nem érkezik. Valahol egy ágyas nyilván várja ezt a korsó vizet. Nem szóltunk semmit, csak magunkra kaptuk az eunuchok köntösét, és felvettük a kalpakjainkat. Mennyire örültem, hogy megszabadulhatok attól az átkozott szandáltól! Aztán egymásra néztünk. Holden köntösének az elején pár vérfolt keletkezett, amikor betörtem az elızı viselıjének orrát. Próbáltam ujjal lekaparni, de ahelyett, hogy leszedtem volna, csak jobban elmaszatoltam, mert még nedves volt. Végül bonyolult grimaszokkal és eltúlzott bólintásokkal megegyeztünk, hogy megkockáztatjuk a vérfoltot, maradjon így. Aztán óvatosan kinyitottam a csapóajtót, és felmásztam a fölöttünk lévı üres terembe. Sötét és hővös volt, márványcsempékkel, amelyek szinte fénylettek a majdnem az egész helyiséget elfoglaló medencének köszönhetıen. A víz felszíne egyenletes és néma volt, de valahogy mégis eleven. Tiszta volt az út; megfordultam, és intettem Holdennek, aki követett a terembe a nyíláson át. Egy pillanatra megálltunk, befogadtuk a környezetünk látványát, némileg elégedett tekintetet váltottunk, mielıtt az ajtóhoz léptünk, kinyitottuk, és kimentünk egy udvarra.
IV
Mivel nem tudhattam, mit találunk a túloldalon, az ujjaimat hajlítgatva készen álltam rá, hogy bármelyik pillanatban elıpattintsam a pengémet, Holden pedig minden bizonnyal nyúlt volna a kardjáért. Mindketten felkészültünk a harcra, akár üvöltı eunuchok hada, akár sikító ágyasok csapata fogad minket. Ehelyett egy mennybéli jelenet tárult elénk, egy olyan túlvilágról, amelyet béke, derő és gyönyörő nık töltenek meg. Egy széles, fekete és fehér kövekkel kirakott udvaron találtuk magunkat, a közepén csobogó szökıkúttal, körben díszes oszlopcsarnokkal, amelyet lógó indák és faágak árnyékoltak. Egy pihenıhely, amelyet a szépségnek, a derőnek, a nyugalomnak és a merengésnek szenteltek. A szökıkút csobogása és bugyborékolása volt az egyetlen hang a jelen lévı sok ember dacára. Lebegı fehér selyembe öltözött ágyasok merengve vagy kézimunkázva ültek a kıpadokon, vagy épp átmentek az udvaron, meztelen lábuk halkan taposta a köveket, a tartásuk hihetetlenül büszke és egyenes volt, udvariasan biccentenek egymásnak, közöttük pedig hasonló ruházatot viselı szolgálólányok tüsténkedtek — könnyen meg lehetett ismerni ıket, mert vagy fiatalabbak, vagy idısebbek voltak
azoknál a nıknél, akiket kiszolgáltak, vagy pedig nem olyan szépek. Ugyanennyi férfi is jelen volt, többségükben az udvar szélén állva lesték, hogy mikor hívják ıket szolgálatra: az eunuchok. Megkönnyebbülve láttam, hogy egyikük sem néz felénk, a szemkontaktusra vonatkozó szabályok pont olyan bonyolultak voltak, mint a mozaikok mintázata. Ez pedig tökéletesen megfelelt nekünk, mint ismeretlennek tőnı eunuchoknak, akik egy számukra idegen környezetben próbálták megtalálni a helyüket. Megálltunk a fürdı ajtajánál, amelyet részben eltakartak az oszlopok és az indák, és önkéntelenül is felvettem ugyanazt a tartást, mint a többi ır — kihúztam magam, a kezemet magam elıtt összekulcsoltam —, miközben a tekintetem az udvart végigpásztázva, Jennyt kereste. És ott volt. Elıször nem ismertem fel, majdnem elkerülte a figyelmemet. De amikor megint odanéztem, ahol egy ágyas a hátát a szökıkútnak támasztva pihengetett, a lábát a szolgálójával masszíroztatta, rádöbbentem, hogy az a szolgáló nem más, mint a nıvérem. Az idı vasfoga nyomot hagyott a kinézetén, és bár megmaradt valamennyi ragyogó szépségébıl, sötét haja már ıszült, az arca megnyúlt és ráncosodott, a bıre kissé petyhüdt lett, és sötét mélyedéseket fedett fel a szeme, a fáradt szeme alatt. Micsoda irónia, hogyannak a lánynak az arcán, akit kiszolgált, felismertem azt a bizonyos tekintetet: azt a hiú és megvetı nézést, amelyet egész gyerekkoromban a nıvérem szemében láttam. A sors iróniája nem okozott örömet, de nem tudtam elsiklani felette. Miközben Jennyt bámultam, ı is átnézett rám az udvaron. Egy pillanatra értetlenül összevonta a szemöldökét, és azt hittem, hogy talán ennyi év után mégis felismer. De nem. Túl messze voltam. Eunuchnak álcáztam magamat. A korsó — neki szánták a korsót. Talán épp azon tőnıdik, hogy lehet, hogy a fürdıbe belépı két eunuch más, mint a két távozó. Még mindig zavarodottan felállt, térdet hajtott az ágyas elıtt, akit szolgált, majd elindult a selyembe öltözött nık között, át az udvaron, mifelénk. Pont akkor léptem be Holden mögé, amikor Jenny lehajtotta a fejét, hogy kikerülje az oszlopsorról lelógó indákat, és egyszerre csak ott állt, karnyújtásnyira tılünk. Nem szólt semmit, persze — a beszéd tilos volt —, de nem is volt rá szükség. Holden jobb válla felett kikandikálva az arcára pillantottam, és láttam, hogy a szeme a fürdıkamra ajtaja felé villan, egyértelmően azt kérdezve: hol van a víz? Ahogy magára erıltette a kevés megmaradt tekintélyét, megláttam az arcán annak a lánynak az árnyékát, aki egykor volt, annak a gıgnek a kísértetét, amely régen oly ismerıs volt a számomra. Közben Holden Jenny mérges tekintetére reagálva fejet hajtott, és készült a fürdıkamra felé fordulni. Reméltem, ugyanaz jutott az eszébe, mint nekem, és rájött, ha valahogy sikerül becsalogatnia Jennyt, különösebb csetepaté nélkül megszökhetünk. És tényleg, a kezét széttárva jelezte, hogy volt valami gond, majd a fürdıkamra ajtajára mutatott, mintha segítséget kérne. De Jenny ahelyett, hogy megadta volna neki a kért segítséget, észrevett valamit Holden ruházatán, és nemhogy nem kísérte a fürdı felé, hanem megállította. Felemelt ujjával elıször
rábökött, majd mutatott valamit a mellén. Egy vérfoltot. Tágra nyílt a szeme, és megint rápillantottam. Most azt láttam, hogy a tekintete Holden köntösérıl, a vérfoltról az arcára tevıdik át, és amit ott lát, egy imposztor arca. Leesett az álla. Hátralépett egyet, majd még egyet, míg neki nem ütközött az egyik oszlopnak. Ez magához térítette a hirtelen kábulatból, kinyitotta a száját, hogy megszegje a szent szabályt, és segítségért kiáltson. Elıretolakodtam Holden válla mögül, és odasziszegtem neki: — Jenny, én vagyok az, Haytham. Ahogy ezt kimondtam, idegesen kitekintettem az udvarra, ahol mindenki folytatta, amit addig csinált, mit sem törıdve az oszlopok mögött történtekkel, és amikor visszanéztem Jennyre, láttam, hogy engem bámul, a szeme egyre jobban kikerekedik, és könnyekkel telik meg, ahogy az évek visszaperegtek, és felismert. — Haytham — suttogta —, eljöttél értem. — Igen, Jenny, igen — válaszoltam halkan. Érzések furcsa keveréke fogott el, köztük a bőntudat. — Tudtam, hogy eljössz. Tudtam. Kissé felemelte a hangját, és már aggódni kezdtem, pánikszerően pillantottam ismét az udvar felé. Aztán elırenyúlt, két kézzel megragadta az enyémet, és Holden mellett ellépve könyörögve a szemembe nézett. — Mondd azt, hogy meghalt. Mondd, hogy megölted. İrlıdtem, hogy fontosabb-e elhallgattatni, vagy megtudni, hogy mit akar mondani. Sziszegve kérdeztem: — Ki? Mit mondjak, ki halt meg? — Birch — sziszegte megvetıen, de ezúttal már túl hangosan. A válla felett megláttam az egyik ágyast. Az oszlopok között felénk tartott; talán éppen a fürdıkamrába indult, látszólag eltőnıdött, azonban a beszédhangra felkapta a fejét, és a nyugodt derő helyét pánik vette át az arcán — kihajolt az udvarra, aztán elkiáltotta azt az egy szót, amelytıl mindannyian tartottunk. — İrség!
V
Az elsı odasietı ır nem vette észre, hogy fegyver van nálam, és még mielıtt felfogta volna, hogy mi történik, már elıpattintottam, és a hasába vágtam a pengémet. Kigúvadt a szeme, vérrögöket köhögött az arcomba. Felkiáltottam az erıfeszítéstıl, kifordított karral magammal húztam, a még rángatózó testét hozzávágtam a második emberhez, aki felénk rohant, amitıl mindketten az udvar fekete-fehér mozaikjára zuhantak. Újabb ırök érkeztek, és elkezdıdött a harc. A szemem sarkából láttam megvillanni egy pengét, épp idejében húzódtam el, mielıtt a nyakamba vájódott volna.
Megfordultam, megragadtam támadóm kardot fogó kezét, eltörtem, és felnyomtam a pengémet egészen a koponyájáig. Lekuporodtam, megperdültem, és kirúgtam egy negyedik lábát, majd talpra ugrottam, megtapostam az arcát, és hallottam, hogy összeroppan a koponyája. Nem messze tılem Holden levágott három eunuchot, de az ırök most már felmérték az erınket, és óvatosabban közelítettek, összeálltak a harchoz, miközben mi az oszlopok mögé bújva aggodalmas tekintetet váltottunk egymással. Vajon el tudnánk-e érni a csapóajtóhoz, mielıtt legyőrnek minket? Ügyesen csinálták. Ketten együtt mozdultak elıre. Holdennel egymás mellé álltunk, és visszavertük ıket, miközben két másik ır jobbról tartott felénk. Egy pillanatig kétesélyes volt a helyzet, hátat vetve egymásnak harcoltunk az oszlopcsarnokból elıtóduló strázsákkal, míg aztán azok visszavonultak, felkészültek a következı támadásra, mindig egy kicsit közelebb jöttek, tömeget képeztek körülöttünk. Jenny mögöttünk a fürdıkamra ajtajánál téblábolt. — Haytham! — kiáltotta, némi pánikkal a hangjában. — Mennünk kell! Vajon mit tennének vele, ha most elfognák? Mi lenne a büntetése? Féltem még belegondolni is. — Maguk csak menjenek, uram! — sürgetett minket Holden hátrakiáltva. — Az ki van zárva! — válaszoltam. Ismét támadást indítottak, ismét felvettük a harcot. Az egyik eunuch hörögve rogyott össze. Ezek az emberek nem üvöltöttek, még akkor sem, amikor meghaltak, még akkor sem, amikor átdöfte a hasfalukat a kard acélja. Az egyik elıttünk állónak a válla felett láttam, hogy újabb ırök özönlenek be az udvarra. Mint a csótányok. Ha egyet megöltünk, kettı lépett a helyére. — Menjenek, uram!— sürgetett Holden. — Én feltartom ıket, aztán követem magukat! — Ne ırülj meg, Holden! — kiáltottam, kétkedéssel a hangomban. — Ezeket nem lehet feltartani! Megölnek! — Kerültem én már ennél szorultabb helyzetbe is, uram! — mordult fel Holden, miközben veszettül dolgozott a kardja. De kihallottam a hangjából a színlelt hısködést. — Akkor az engedelmeddel maradok! — egyszerre hárítottam az egyik eunuch kardszúrásait, és csaptam vissza, nem a pengémmel, hanem az arcára mért ütéssel, amitıl hátratántorodott. — Menjenek! — üvöltötte. — Ha meghalunk, mindketten meghalunk — válaszoltam. De Holden úgy határozott, elmúlt az illedelmeskedés ideje. — Ide figyelj, haver, vagy ti ketten kijuttok innen élve, vagy egyikünk sem! Melyiket választod? Közben Jenny húzta a kezemet, a fürdıkamra ajtaja nyitva állt, balról meg további emberek érkeztek. De még mindig tétováztam, míg aztán végül Holden a fejét rázva felém ugrott, és felkiáltott. — Bocsásson meg, uram! — és mielıtt még bármit tehettem volna, átlökött az
ajtón, és becsapta maga mögött. Egy pillanatra döbbent csend ereszkedett le a fürdıkamrára, ahogy elterültem a földön, és próbáltam felfogni a történteket. Az ajtó túloldaláról hallottam a csata zaját — furcsa, csendes, tompa csata volt —, és egy dobbanást az ajtón. Majd egy kiáltást, amit Holden eresztett meg, és amitıl talpra ugrottam, s már készültem felrántani az ajtót, és visszarohanni, amikor Jenny megragadta a karomat. — Már nem segíthetsz rajta, Haytham — mondta halkan. Ekkor újabb üvöltés hallatszott az udvarról. — Rohadt, pöcs nélküli szemetek! — ordította Holden. Egy utolsó pillantást vetettem az ajtóra, majd áthúztam elıtte a keresztfát, hogy lezárjam, és Jenny már vonszolt is a csapóajtó felé. — Csak ennyire telik tıletek, köcsögök? — hallottam felülrıl, ahogy mentünk le a lépcsın. Holden hangja most már halkulni kezdett. — Gyertek, töketlen barmok, lássuk, mire mentek ıfelsége katonája ellen... Az utolsó dolog, amit hallottunk, ahogy végigfutottunk a folyosón, egy üvöltés volt.
1757. szeptember 21. I
Reméltem, sosem fogom örömömet lelni a gyilkolásban, de a Gebel Eter hegyen az Abu Gerbe monostornál ırt álló kopt pappal kivételt tettem. Be kell vallanom, élveztem, amikor megöltem. Egy kis körülzárt terület kerítésénél zuhant le a porba, a mellkasa zihált, utolsó lehelete szaggatottan hagyta el a testét. Felettünk egy ölyv vijjogott. Felnéztem a horizontra, ahol a monostor homokkı épületének a boltívei és tornyai emelkedtek. Megláttam az ablakban az élet meleg ragyogását. A haldokló ır hörgött a lábamnál, és egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy megrövidíthetném a szenvedését — de miért is lennék vele könyörületes? Bármilyen lassan éri is el a halál, és bármekkora szenvedést is érez, ez semmiség volt — semmiség — ahhoz az agóniához képest, amelyet a kerítésen belül szenvedı lelkekre mért ki. Különös tekintettel egyvalakire, aki éppen most szenvedett odabent. A damaszkuszi piacon megtudtam, hogy Holdent nem ölték meg, mint hittem, hanem elfogták, és Egyiptomba, az Abu Gerbe-i kopt monostorba vitték, oda, ahol eunuchot csinálnak a férfiakból. Ezért jöttem hát, imádkoztam, hogy ne érkezzem túl késın, de a szívem mélyén tudtam, hogy így lesz. És így is volt. A kerítésre pillantva megállapítottam, hogy mélyen a földbe ágyazhatták, nehogy az éjszakai ragadozók átássák magukat alatta. A kerítésen túl volt az a hely, ahol nyakig homokba temették az eunuchokat, és tíz napig otthagyták ıket. Nem akarták, hogy ez alatt az idı alatt hiénák rágcsálják a betemetett emberek arcát. Egyáltalán nem. Nem, ha ezek az emberek meghalnak, annak az oka a hosszú aszalódás a napon vagy a kasztrálás következtében elszenvedett seb kellett hogy legyen. Magam mögött hagyva a halott ırszemet, bekúsztam az elzárt területre. Sötét volt, csak a holdfény világította meg az utamat, de láttam, hogy a homokot mindenhol vér foltozza. Vajon hány férfi szenvedett már itt, hányat csonkítottak meg és temettek be nyakig? A közelbıl halk nyögést hallottam. Hunyorogva megláttam valami alaktalan képzıdményt a terep közepén, és azonnal tudtam, hogy ez James Holden közlegény. — Holden — suttogtam, és egy másodperc múlva már ott feküdtem, ahol a feje kitüremkedett a homokból, és elképedve néztem. Az éjszaka hővös volt, de nappal dühöngött a kínzó forróság, és a nap annyira megégette, mintha letépték volna a
bırt az arcáról. Az ajka és a szemhéja cserepes volt és bevérzett, a bıre vörös és hámló. Magammal hoztam egy bırkulacsot, most kihúztam belıle a dugót, és az ajkához tartottam a vizet. — Holden! — szólítgattam megint. Megrezzent. A szeme remegve megnyílt, rám fókuszált, tele fájdalommal, de felismert, és nagyon, nagyon lassan valami mosolyféle ült ki repedezett ajkára. Aztán hirtelen eltőnt a mosoly, és rángatózni kezdett. Nem tudtam, hogy a homokból próbál-e szabadulni, vagy valami roham jött rá, mindenesetre a feje egyik oldalról a másikra vágódott, a szája kitárult, és két kézzel kellett lefognom, nehogy kárt tegyen magában. — Holden! — kérleltem halkan. — Holden, hagyd abba! Kérlek... — Vigyen ki innen, uram! — könyörgött. — Húzzon ki innen, uram, kérem, uram, most azonnal, uram.... A feje ismét fájdalmasan rángatózni kezdett hol az egyik, hol a másik irányba. Megint próbáltam lecsillapítani, mielıtt még hisztériás roham lesz úrrá rajta. Mennyi idı van még az ırségváltásig? Holden ajkához tartottam a kulacsot, hagytam, hogy igyon még, majd levettem a hátamról a magammal hozott ásót, és kezdtem elkaparni a feje mellıl a véráztatta homokot, beszéltem is hozzá, miközben kiszabadítottam a csupasz vállát és a mellkasát. — Annyira sajnálom, Holden, annyira sajnálom. Nem lett volna szabad otthagynom téged. — Én mondtam, hogy menjen — nyögte. — Meg is löktem, biztos emlékszik... Ahogy lejjebb ástam, a homok még feketébb volt a vértıl. — Uramisten, mit tettek ezek veled? De már tudtam a választ, és pillanatokon belül meg is bizonyosodtam róla, amikor elértem a derekáig, és láttam, hogy be van pólyázva — a kötést is vastagon eláztatta, megkeményítette a fekete vér. — Óvatosan odalent, uram, kérem — mondta nagyon halkan, és láttam, hogy grimaszol, és összeharapja a száját a fájdalomtól. Végül nem bírta tovább, elvesztette az eszméletét, ami áldást is jelentett számunkra, mivel így könnyebben kiáshattam és elvihettem errıl az átkozott helyrıl, le, a domb alján álló fáknál kipányvázott lovainkhoz.
II
Kényelembe helyeztem Holdent, majd felnéztem a dombon álló monostorra. Ellenıriztem a pengém szerkezetét, felkötöttem oldalamra a kardom, elıkészítettem és az övembe dugtam két pisztolyt, majd megtöltöttem két muskétát is. Ezután meg gyújtottam egy gyertyát és egy fáklyát, és a muskétákkal együtt visszamentem a dombra, ahol meggyújtottam egy második és egy harmadik fáklyát is. Kikergettem a lovakat az istállóból, majd behajítottam az elsı fáklyát. A szalma kellemesen
hangos lobbanással kapott lángra. A második fáklyát a kápolna elıterébe dobtam, és amikor már a kápolna és az istálló is szépen lángolt, átsiettem a dormitóriumhoz, útközben még meggyújtottam további kettıt, betörtem a hátsó ablakokat, és bedobtam a fáklyákat. Aztán visszamentem a bejárati ajtóhoz, ahol a muskétákat hagytam egy fának támasztva. És vártam. Nem kellett sokáig. Pillanatokon belül megjelent az elsı pap. Lelıttem, félredobtam az elsı muskétát, felkaptam a másodikat, és elintéztem vele a második papot. További papok özönlöttek ki, kiürítettem a pisztolyaimat, majd felszaladtam a bejárathoz, és rájuk támadtam a pengémmel és a kardommal. Körülöttem hullottak az emberek — tíz, tizenegy, vagy még több is —, miközben az épület lángolt, míg aztán síkos lett a testem a papok vérétıl, befedte a kezemet, patakokban csorgott az arcomon. Hagytam, hogy a sebesültek agonizálva ordítsanak, míg a többi pap odabent reszketett — nem akartak megégni, de túlságosan is rettegtek ahhoz, hogy kifussanak, és szembenézzenek a halállal. Néhányan persze megkockáztatták, kardot lóbálva rohantak elı, de mindet levágtam. Hallottam, hogy a többiek elégnek. Néhány talán megmenekült, nem voltam olyan hangulatban, hogy az alaposságra törekedjek. A többségük meghalt, hallottam a bennragadtak sikolyait, és éreztem égı húsuk bőzét, aztán átléptem a hullákon és a haldoklókon, és elmentem, hátam mögött hagyva a lángoló monostort.
1757. szeptember 25.
Egy kunyhóban ültünk az asztalnál, közöttünk a vacsora maradéka és egyetlen gyertya. Nem messze tılünk Holden lázasan aludt. Idınként felálltam, hogy egy hővösebb rongyot tegyek a homlokára. Meg kellett várnunk, hogy lemenjen a láza, és csak azután folytathattuk az utunkat, ha már jobban lesz. — Apa orgyilkos volt — mondta Jenny, amikor leültem. A mentıakció óta most beszéltünk elıször ilyen témákról. Túlságosan is lekötött minket Holden ápolása, a szökés Egyiptomból, és a szálláskeresés minden egyes este. — Tudom — mondtam. — Tudsz róla? — Igen. Kitaláltam. És rájöttem, hogy erre célozgattál mindig, annyi évvel ezelıtt. Emlékszel? Amikor taknyosnak neveztél... Lebiggyesztette az ajkát, és kényelmetlenül fészkelıdött. — És arról beszéltél, hogy én vagyok az örököse. Meg elıbb-utóbb megtudom, mi vár rám. — Emlékszem... — Nos, hát jóval utóbb lett, nem pedig elıbb, mire megtudtam, mi vár rám. — De ha tudtad, Birch miért van még mindig életben? — Miért ne lenne? — Templomos! — Ahogy én is. Hátrahıkölt, a dühtıl elborult az arca. — Hogy te... templomos vagy? De hisz ez ellene szól mindannak, amit apa valaha is... — Igen — mondtam szenvtelen hangon. — Igen, templomos vagyok, és nem, ez nem szól ellene mindennek, amiben az apánk hitt. Amióta megtudtam, hogy az orgyilkosok közé tartozott, kezdtem felismerni a két szervezet közötti hasonlóságot. Még azon is elgondolkodtam, hogy kiindulva a gyökereimbıl és a Rendben betöltött pozíciómból, nem én lennék-e a tökéletes választás arra, hogy valamilyen módon egyesítsem az orgyilkosokat és a templomosokat... Elnémultam. Láttam, hogy Jenny enyhén becsípett, hirtelen volt valami ernyedtség az arcvonásaiban, és hangot adott undorának. — És mi van vele? Egykori vılegényemmel, szívem birtokosával, a megnyerı és elegáns Reginald Birchcsel? Mi van vele, leszel szíves elmondani? — Reginald a mentorom, a Nagymesterem. İ viselte gondomat éveken át a támadás után.
Jenny arca a leggonoszabb, legkeserőbb fintorba torzult, amit valaha láttam. — Micsoda szerencséd volt, ugye? Miközben téged mentoráltak, nekem is gondomat viselték a török rabszolga-kereskedık! Úgy éreztem magamat, mintha átlátna rajtam, és pontosan tudná, minek tulajdonítottam elsıbbséget annyi éven át, és lehajtottam a fejemet, majd odapillantottam, ahol Holden feküdt. Mindenhol a kudarcaimmal szembesültem ebben a szobában. — Sajnálom — szabadkoztam. Mintha mindkettıjüknek szólna. — Igazán sajnálom. — Felesleges. A szerencsések közé tartoztam. Megkímélték a tisztaságomat, hogy eladhassanak az oszmán udvarnak, azután pedig gondoskodtak rólam a Topkapi palotában. — Elfordította a fejét. — Lehetett volna rosszabb. Elvégre már megszoktam. — Hogyan? — Gondolom, te bálványoztad apát, ugye, Haytham? Valószínőleg még most is azt teszed. İ a mindened? „Apám, királyom?” Hát én nem. Én győlöltem. Az a sok beszéd a szabadságról, a spirituális és intellektuális szabadságról nem terjedt ki rám, a saját lányára. Én nem kaptam leckét a fegyverforgatásból, emlékszel? Jennynek nem mondott olyat, hogy „gondolkodj másképp”. Hanem csak azt, hogy „légy jó kislány, és menj hozzá Reginald Birch barátomhoz”. Milyen remek házasság lenne! Állítom, hogy jobban jártam a szultánnal. Egyszer azt mondtam neked, hogy az életünk elıre meg van tervezve, emlékszel? Hát egyrészt tévedtem persze, hisz egyikünk sem tudta volna megjósolni, mi lesz velünk, de másrészt... Másrészt tökéletesen eltaláltam, Haytham, hisz te gyilkolásra születtél, és gyilkolsz is, én meg arra, hogy kiszolgáljam a férfiakat, és bizony azt tettem. De ennek most már vége, nem szolgálom ki többé a férfiakat. Hát veled mi lesz? Miután befejezte, a borospoharat az ajkához emelte, és nagyot kortyolt belıle. Vajon milyen borzasztó emlékeket segít elnyomni az ital? — A te barátaid támadták meg az otthonunkat, a templomosok — mondta, amikor kiürült a pohara. — Biztos vagyok benne. — De nem láttál győrőket. — Nem. És akkor mi van? Jelent ez valamit? Természetesen levették az ujjukról. — Nem. Nem templomosok voltak, Jenny. Azóta már összefutottam velük. Felbérelték ıket. Zsoldosok voltak. Igen, zsoldosok, gondoltam magamban. Olyan zsoldosok, akik Edward Braddocknak dolgoztak, aki pedig eléggé közel állt Reginaldhoz... Elırehajoltam. — Azt mondák, apa birtokában volt valaminek... amit meg akartak szerezni. Tudod, hogy mi volt az? — Hát persze. Ott volt náluk a kocsiban azon az éjszakán. — És? — Egy könyv volt az. Ismét tompa, hideg érzés fogott el. — Miféle könyv?
— Barna, bırkötéső, az orgyilkosok címerével. Bólintottam. — Felismernéd, ha újra látnád? Jenny megvonta a vállát. — Valószínőleg. Holdenre néztem. A mellkasán gyöngyözött a veríték. — Ha lemegy a láza, útra kelünk. — És hová megyünk? — Franciaországba.
1757. október 8. I
Noha hideg volt ma reggel, sütött a nap, a fák koronáján átütı, élénk napfény aranypettyesre festette az erdı aljnövényzetét. Libasorban haladtunk, én legelöl, mögöttem Jenny, aki már régen megszabadult szolgaruhájától, köntöse lelógott a hátasa oldalán. A fejére nagy, sötét csuklyát húzott, úgy nézett ki alóla az arca, mint egy barlangból, komoran és feszülten, a vállára hulló, ıszülı haja keretbe foglalta. Leghátul pedig Holden, aki hozzám hasonlóan végig begombolt császárkabátot, sálat és háromszeglető kalapot viselt, azzal a különbséggel, hogy kicsit elıredılt a nyeregben, az arca sápadt, színtelen és... gyászos volt. Nem sokat beszélt, amióta felgyógyult a lázból. Voltak pillanatok, amikor megmegmutatkozott a régi Holden, egy futó mosollyal, londoni bölcsességeivel, de mindezek csak egy-egy pillanatig tartottak, és hamarosan ismét magába zárkózott. Amíg átkeltünk a Földközi-tengeren, nagyrészt egyedül ült, és tőnıdött. Franciaországba érve álruhát öltöttünk, hátasokat vettünk, és elindultunk a kastély felé. Holden az egész úton némán lovagolt. Sápadtnak látszott, és amikor gyalogolni láttam, úgy véltem, még mindig fájdalmai lehetnek. Még a nyeregben is megrezzent néha az arca, fıleg, ha egyenetlen terepre értünk. Bele sem mertem gondolni, milyen borzalmas kínokon mehetett át — fizikai és mentális értelemben is. Amikor már csak egyórányira jártunk a kastélytól, megpihentünk, felkötöttem a kardomat, megtöltöttem egy pisztolyt, és az övembe csúsztattam. Holden követte a példámat. — Biztos lesz erıd a harchoz, Holden? — kérdeztem tıle. Szemrehányóan nézett rám, és ekkor észrevettem a sötét karikákat a szeme alatt. — Már elnézést, uram, de a tökömet és a golyóimat vágták le, nem a kurázsimat. — Bocsáss meg, Holden, nem akartalak megbántani. Válaszoltál, és ez elegendı is nekem. — Harcra számít, uram? — kérdezte, és láttam, hogy megint összerezzen, ahogy keze ügyébe helyezi a kardját. — Fogalmam sincs, Holden. Tényleg nem tudom. Ahogy a kastély közelébe értünk, megláttam az elsı ırszemet. Megállt a lovam elıtt, és felnézett rám kalapjának széles karimája alól: ugyanaz az ır volt, mint amikor legutóbb itt jártam, majdnem négy évvel ezelıtt. — Maga az, Kenway mester? — kérdezte. — Valóban, és két társat is hoztam — válaszoltam.
Nagyon alaposan figyeltem, miközben a tekintete elıbb Jennyre, majd Holdenre vetıdött, és bár igyekezett eltitkolni, a szemébıl mindent kiolvastam, amit tudni akartam. Készült a szájába helyezni az ujjait, de én leugrottam a lovamról, megfogtam a fejét, és átnyomtam a pengémet a szemén, egyenesen az agyáig, majd elvágtam a torkát, mielıtt egyetlen hangot képes lett volna kiadni magából.
II
Térdeltem, egyik kezemmel az ır mellkasán, akinek a felnyitott torkából olyan gyorsan és sőrőn folyt ki a vér, mint egy második, szélesen vigyorgó szájból, és a vállam felett hátranézve láttam, hogy Jenny felvont szemöldökkel bámul, miközben Holden egyenesen ül a nyergében, kivont karddal. — Elmagyaráznád, hogy mi volt ez? — kérdezte Jenny. — Füttyenteni készült — válaszoltam, miközben az erdıt pásztáztam. — A múltkor nem fütyült. — És? Talán változtattak azóta az eljárásaikon. A fejemet ráztam. — Nem. Tudták, hogy jövünk. Vártak minket. A füttyszó figyelmeztette volna a többieket. Mielıtt átjutunk a réten, már végeznek is velünk. — Honnan tudod? — Nem tudom — csattantam fel. Kezem alatt még egy utolsót emelkedett az ır mellkasa, majd visszahúzódott. Láttam, hogy a szeme befordul, a teste egy utolsót rándul, majd kileheli a lelkét. — Csak gyanítom — folytattam. Beletöröltem a főbe a véres kezem, és felálltam. — Sok évet töltöttem gyanakvással, a nyilvánvaló tagadásával. A könyv, amelyet a kocsiban láttál azon az éjszakán... Reginaldnál van. Ha igaz, ebben a házban tartja. İ szervezte a támadást a házunk ellen. İ a felelıs apa haláláért. — Ó, szóval most már rájöttél, ugye? — vetette oda Jenny gúnyosan. — Korábban nem voltam hajlandó elhinni. De most már igen. Kezdenek összeállni a dolgok. Egyszer például, gyerekkoromban, találkoztam Reginalddal a tálalóban. Fogadni merek, hogy akkor a könyvet kereste. Azért férkızött a családunk közelébe, Jenny, azért kérte meg a kezedet, mert a könyvet akarta. — Nekem nem kell magyaráznod. Próbáltalak figyelmeztetni azon az éjjelen, hogy ı az áruló. — Emlékszem — mondtam, majd egy pillanatig elgondolkodtam. — Apa tudta róla, hogy templomos? — Eleinte nem, de én rájöttem, és elmondtam apának. — Akkor ezért vitatkoztak. — Most már megértettem. — Vitatkoztak? — Egyszer hallottam ıket. És utána vette fel apa az ıröket... minden bizonnyal
orgyilkosok voltak. Reginald azt állította, figyelmeztette apát... — Az is hazugság volt, Haytham. A szemébe néztem, kissé reszketve. Igen. Az is hazugság volt. Minden, amit tudtam — az egész gyerekkorom, minden hazugságokra épült. — Digweedet használta fel — mondtam. — İ árulta el neki, hol tartja apa a könyvet... Hirtelen belém hasított egy emlék. — Mi van? — kérdezte Jenny. — Aznap, a tálalónál... Reginald megkérdezte, hol tartjuk a kardomat. És én beszéltem neki a rejtekhelyrıl. — A biliárdszobában? Bólintottam. — Egyenesen odamentek, ugye? — kérdezte. Ismét bólintottam. — Tudták, hogy nem a tálalóban van, mert Digweed elcsicseregte nekik, hogy más helyre tették, ezért mentek egyenesen a játékterembe. — De nem templomosok voltak? — Tessék? — Szíriában még azt állítottad, hogy a támadóink nem templomosok voltak — gúnyolódott. — Nem lehettek a te drágalátos templomosaid. A fejemet ingattam. — Nem, nem azok voltak. Mondtam már, hogy azóta találkoztam velük, és Braddock emberei voltak. Reginald eltervezhette, hogy bevezet engem a Rendbe... — továbbgondoltam, és valami megint az eszembe jutott. — Valószínőleg a családi örökségem miatt. Túl kockázatos lett volna templomosokat használni. Idıvel rájöhettem volna. Már korábban is eljuthattam volna idáig. Digweedet majdnem elkaptam. A Fekete-erdıben már a markomban volt, amikor... — visszaemlékeztem arra a napra a kunyhóban, a Fekete-erdıben. — Reginald megölte Digweedet. Ezért jártak mindig egy lépéssel elıttünk.. és még mindig így van. — A kastély felé mutattam. — Nos, akkor most mit csinálunk, uram? — kérdezte Holden. — Azt, amit ık, amikor ránk támadtak a Queen Anne’s Square-en. Megvárjuk, hogy leszálljon az éj. Aztán bemegyünk, és megöljük ıket.
1757. október 9. I
A fenti dátum október 9., amit az elızı bejegyzés végén kissé optimistán firkantottam ide, azzal a szándékkal, hogy azonnal beszámolok a kastélyba történı behatolásunkról. Valójában több hónappal késıbb írom ezt, és ahhoz, hogy részletesen beszámoljak az éjjel eseményeirıl, vissza kell utaztatnom az elmémet az idıben...
II
Hányan lehetnek? Legutóbb hatan voltak. Erısítést hozott Reginald, hogy felkészüljön a fogadásomra? Valószínőleg. Duplázzuk meg. Tehát akkor legyen tizenkettı, valamint John Harrison, ha még mindig itt tartózkodik. És persze Reginald. Már ötvenkét éves volt, és az ereje megkophatott, de még így is tudtam, hogy sosem szabad lebecsülnöm. Tehát vártunk, és reméltük, hogy megteszik azt, amire végül rá is szánták magukat: kiküldtek pár embert az eltőnt ır keresésére. Hárman jöttek, fáklyával és kivont karddal lépdeltek át a sötét gyepen, a fáklyák fénye táncolt komor arcukon. Figyeltük ıket, ahogy testet öltenek a félhomályban, és beolvadnak a fák közé. A kapunál elkezdték szólongatni az ırt, majd végigsiettek az alsó védıvonal mentén oda, ahol annak tartózkodnia kellett volna. A holtteste ott hevert, ahol hagytam, Holdennel és Jennyvel elfoglaltuk a helyünket a fákon. Jenny hátrébb húzódott, kezében egy késsel, de távol a várható harctól, Holden és én pedig elırébb másztunk fel a fákra — ı kissé nehézkesen —, ahonnan figyeltünk, és vártunk, felkészültünk. A csapat megtalálta a tetemet. — Halott, uram! Az ırjárat vezetıje a fejét nyújtogatta a holttest felett. — Már pár órája. Madárfütty utánzásával jeleztem Jennynek, hogy tegye meg, amit megbeszéltünk. Az erdı mélyérıl felhangzó segélykiáltása áthatolt az éjszakán. A parancsnok ideges biccentéssel vezette be az embereit a fák közé. Csapkodva közelítettek felénk, ahol mi az ágakon ülve lestük ıket. A lombozaton átnézve megpillantottam Holden sziluettjét pár yardnyira tılem, és fohászkodtam az
Istenhez, hogy elég jó állapotban legyen ahhoz, ami ránk vár, mert a következı pillanatban az ırjárat befutott az alattunk lévı fák közé, és én levetettem magamat az ágamról. Elıször a parancsnokot iktattam ki; úgy pattintottam elı a pengémet, hogy átdöfte a szemét, és az agyába fúródott, amitıl azonnal meghalt. Lekuporodott helyzetbıl felfelé és hátrafelé szúrtam, amivel felnyitottam a második ır hasát, aki térdre zuhant, a belei a zubbonyán tátongó lyukon át dıltek ki belıle, majd elırezuhant. Felnézve láttam, hogy a harmadik elesik Holden kardjától. Holden rám pillantott, és még a sötétben is láttam a diadalittas arckifejezését. — Jó kis sikítás volt — mondtam Jennynek kicsivel késıbb. — Örülök, hogy segíthettem. — A homlokát ráncolta. — De ide figyelj, Haytham, ha bejutottunk, nem maradok hátul, az árnyékban. — Felemelte a kését. — Én magam akarok leszámolni Birchcsel. Elvette tılem az életemet. Hogy megköszönjem, amiért nem öletett meg, meghagyom neki a tökét és a... Elakadt a szava, és Holdenre nézett, aki mellettünk térdelt, és elfordította a tekintetét. — Én csak... — próbált mentegetızni. — Semmi gond, kisasszony — mondta Holden. Felemelte a fejét, és olyan arckifejezéssel szólalt meg, amilyet még sosem láttam tıle. — De igenis vágja le a tökét és a golyóit, mielıtt megöli. Szenvedjen az a gazember.
III
A külsı fal mentén visszamentünk a kapuhoz, ahol egy izgatott strázsa állt magányosan; talán azon értetlenkedett, hogy hová tőnhetett a csapat, vagy a katonai ösztönével megérezhette, hogy valami nincs rendben. De az ösztöne nem volt elegendı ahhoz, hogy megırizze az életét, és pár pillanaton belül már átbújtunk a rácsos kapun, a fejünket lehúzva siettünk át az udvaron. Megálltunk, és letérdeltünk egy kútnál, a lélegzetünket visszafojtva hallottuk, hogy négy újabb ember lép ki a kastélyból, a csizmájuk dobog a kövezeten, és a társaikat szólítják. Az elsı ır felkutatására indult csapat után indultak. Most már teljes volt a készültség a kastélyban. Ennyit a csendes behatolásról. De legalább lecsökkentettük a létszámukat... Nyolccal. A jelzésemre Holden és én elırobbantunk a kút fedezékébıl, és rajtuk ütöttünk, mindet elintéztük, mielıtt még kiránthatták volna a kardjukat. Észrevettek minket. Kiáltás hallatszott a kastélyból, és a következı pillanatban muskéták tüzelése dördült, a golyók mögöttünk csapódtak be a kút falába. Futni kezdtünk a bejárati ajtó felé, ahol egy újabb ır rettegve pillantott ránk, és ahogy feldobogtam a rövid lépcsın, megpróbált bemenekülni. Lassúnak bizonyult. Átdöftem a pengémet a becsukódó ajtón, bele az arcába, a lendületemet kihasználva belöktem az ajtót, átvetettem magamat rajta, és
begurultam az elıcsarnokba, miközben a fickó félrezuhant, szétzúzott állkapcsából ömlött a vér. Felülrıl, a lépcsıfordulóból egy elsütött muskéta dörrenését hallottam, de a lövész túl magasra célzott, és a golyó ártalmatlanul csapódott a fába. Egy másodperc múlva talpon voltam, a lépcsı felé rohantam, felugrottam a lépcsıfordulóra, ahol az orvlövész bosszankodva szabadult meg a muskétájától, kivonta a kardját a hüvelyébıl, és szembeszállt velem. A szemében ott ült a rettegés, bennem meg forrt a vér. Inkább éreztem magamat állatnak, mint embernek, csak a puszta ösztön hajtott elıre, mintha kilebegtem volna a testembıl, és kívülrıl figyeltem volna magam harc közben. Pillanatok alatt végeztem a lövésszel, és áttaszítottam a lépcsı korlátján, le az elıcsarnokba, ahová pont akkor lépett be egy újabb ellenség, amikor Holden berohant a bejáraton, mögötte Jennyvel. Nagyot kiáltva leugrottam a lépcsıfordulóról, puhán landoltam az imént lelökött holttesten, amivel rákényszerítettem az újonnan érkezıt, hogy forduljon meg, és védje magát. Holdennek pedig csak ennyi kellett, hogy átdöfje rajta a kardját. Egy biccentéssel megfordultam, és ismét felszaladtam a lépcsın. Megláttam egy alakot a lépcsıfordulóban, gyorsan lehúztam a fejemet, amikor eldördült egy lövés, és a golyó a kıfalba csapódott mögöttem. John Harrison volt az. Odaugrottam hozzá, még mielıtt esélye nyílt volna elıhúzni a tırét, megragadtam a hálóingét, és térdre kényszerítettem. Felemeltem a pengét, és készültem lesújtani. — Tudtál róla? — mordultam rá. — Segítettél neki abban, hogy megölje az apámat, és tönkretegye az életemet? Igenlıen lehajtotta a fejét, mire beledöftem a pengémet a tarkójába, és elvágtam a gerincét. Azonnal meghalt. Kivontam a kardomat. Reginald szobájához érve megtorpantam, fel- és lepillantottam a lépcsıfordulóban, majd hátradıltem, és készültem berúgni az ajtót, amikor észrevettem, hogy már félig nyitva van. Lehajolva belöktem, csikorogva lendült befelé. Reginald felöltözve állt a szobája közepén. Jellemzı rá, hiszen mindig sokat adott az etikettre — felöltözött gyilkosainak fogadásához. Hirtelen megjelent egy árnyék a falon, amelyet az ajtó mögött rejtızı alak vetett. Nem vártam meg, hogy bezáruljon a csapda, hanem átdöftem a kardommal a fát, hallottam a fájdalmas kiáltást az ajtólap túloldaláról, azután beléptem, és hagytam becsukódni az ajtót az utolsó ır hozzászegezett testével együtt. Tágra nyílt szemmel, hitetlenkedve bámulta a mellkasán átfutó kardot, miközben a lába a fapadlót kaparta. — Haytham — szólított meg Reginald hővösen.
IV
— Ez volt az utolsó ır? — kérdeztem zihálva. Mögöttem a haldokló lába még mindig a fát karcolta, és hallottam, hogy Jenny és Holden az ajtó túloldalán hiába
próbál bejutni, a rángatózó test útban volt. Végül egy utolsó köhögéssel meghalt, a teste lecsúszott a pengérıl, mire Holden és Jenny berontott. — Igen — válaszolta Reginald. — Már csak én maradtam. — Monica és Lucio... biztonságban van? — A szobájukban vannak, igen, a folyosó mentén. — Holden, megtennél nekem egy szívességet? — kérdeztem hátraszólva, anélkül, hogy megfordultam volna. — Megnéznéd, hogy Monicának és Luciónak nem esett baja? Az egészségi állapotuk sokat nyomhat a latban, amikor eldöntjük, hogy milyen szenvedéseknek tesszük ki Mr. Birchöt. Holden elhúzta az ır testét az ajtótól; „Igen, uram”, válaszolta, és kiment. Volt valami végzetszerő abban, ahogy becsukta az ajtót, és ez nem kerülte el Reginald figyelmét sem. Reginald elmosolyodott. Hosszasan, lassan, szomorúan. — Mindent a Rend javáért tettem, Haytham. Az emberiség javáért. — Az apám élete árán. Tönkretetted a családunkat. Azt hitted, sosem fogom megtudni? Szomorúan ingatta a fejét. — Drága fiam, Nagymesterként nehéz döntéseket kell meghoznunk. Hát nem én tanítottalak meg erre? Kineveztelek a Gyarmati Rítus Nagymesterének, abban a tudatban, hogy neked is hasonló döntéseket kell majd meghoznod, és abban a hitben, hogy képes leszel ezt megtenni, Haytham. Egy magasabb rendő ügy érdekében. Egy olyan hit érdekében, amelyben te is osztozol, ugye? Azt kérdezed, gondoltam-e rá, hogy valaha is megtudod. És a válasz természetesen igen. Okos és kitartó vagy. Ilyennek képeztelek ki. Számolnom kellett azzal a lehetıséggel, hogy egy nap megtudod az igazságot, de reméltem, hogy amikor eljön az a nap, képes leszel higgadtabban szemlélni a dolgot. — A mosolya kényszeredettre váltott. — Elnézve a tetemek számát, feltehetıen csalatkoznom kell ebben a reményemben. Önkéntelenül, jókedv nélkül elnevettem magamat. — Valóban, Reginald. Valóban csalatkoznod kell. Mindent megrontottál, amiben hittem, és tudod, hogy miért? Mert nem az eszméink jegyében tetted, hanem megtévesztéssel. Hogyan ihlethetünk hitet, ha a szívünkben hazugságok lakoznak? Megvetıen rázta a fejét. — Ugyan már, hagyjuk ezt a naiv ostobaságot. Ezt ifjú tanoncként még elfogadtam volna, de most? Háborúban azt teszed, ami biztosítja a gyızelmet. Csak az számít, hogy mihez kezdesz a gyızelmeddel. — Nem. Nem lehet vizet prédikálni és bort inni. Különben a szavaink üresen csengenek. — Most az orgyilkos beszél belıled — húzta fel a szemöldökét. Megvontam a vállamat. — Nem szégyellem a gyökereimet. Több évem volt rá, hogy összeegyeztethessem az orgyilkosvéremet a templomoshitemmel, és sikerült. Hallottam, ahogy Jenny nedves, szaggatott lélegzése gyorsulni kezd mellettem. — Á, szóval errıl van szó — gúnyolódott Reginald. — Mérsékeltnek tekinted magadat, ugye?
Nem méltattam válaszra. — És azt hiszed, képes leszel változtatni a dolgokon? — kérdezte, a száját lebiggyesztve. De ekkor Jenny közbeszólt. — Nem, Reginald — mondta. — Azért ölünk meg, hogy bosszút álljunk mindazért, amit tettél velünk. Reginald Jenny felé fordította a figyelmét, most vett elıször tudomást a jelenlétérıl. — Hogy vagy, Jenny? — kérdezte, kissé megemelve az állát, majd alattomosan hozzátette: — Látom, nem ártott meg neked az idı múlása. Jenny mély morgást hallatott. A szemem sarkából láttam, hogy a kést szorongató keze fenyegetıen elıremozdul. Reginald is észrevette. — És milyen volt az élet ágyasként? Tanulságos? Képzelem, sokat láthattál a világból, annyi különbözı embert és kultúrát ismerhettél meg... Fel akarta piszkálni, és sikerrel is járt. A sokévnyi rabság és elnyomás szülte düh kitört Jennybıl, és rávetette magát, mintha le akarná szúrni a késével. — Jenny, ne!— kiáltottam, de elkéstem, mert Reginald természetesen felkészülten várta. Jenny pontosan azt tette, amiben reménykedett, és mihelyst kartávolságon belül ért, a férfi elıkapta a saját tırét — az övében tarthatta, a háta mögött —, és könnyedén elkerülte a szúrást. Jenny felüvöltött a fájdalomtól és a felháborodástól, mert Reginald megragadta és kifordította a csuklóját, a kés a fapadlóra hullott a kezébıl, aztán Reginald karja a nyaka köré fonódott, pengéjét a torkának szegezte. Nıvérem válla felett szinte rám nevetett a tekintete. Lábujjhegyre állva készültem ráugrani, de ekkor odanyomta a pengéjét Jenny torkához, amitıl az nyöszörgött, miközben két kézzel próbálta lefejteni magáról Reginald alkarját. — Azt már nem! — figyelmeztetett, és kikerülve engem elindult az ajtó felé, a kést továbbra is Jenny nyakánál tartva húzta magával, az arckifejezése azonban diadalittasról bosszúsra váltott, ahogy Jenny küzdött ellene. — Nyughass már! — mordult rá összeszorított fogakkal. — Tedd, amit mond, Jenny! — kérleltem, de ı vergıdött a szorításban, verítéktıl csatakos haja az arcára ragadt, mintha annyira undorodott volna Reginald érintésérıl, hogy inkább hagyja magát leszúrni, csak ne kelljen többé ilyen közel lennie hozzá. Meg is sebesült közben, vér folyt le a nyakán. — Maradj már végre nyugton! — csattant rá Reginald. Kezdte elveszíteni a magabiztosságát. — Az isten szerelmére, hát meg akarsz halni? — Inkább meghalok, hogy aztán a testvérem végezhessen veled, mint hogy hagyjalak elmenekülni! — sziszegte Jenny, és továbbra is birkózni próbált. Láttam, hogy a szeme a padló felé villan. Már nem jártak messze az ır tetemétıl, és rájöttem, hogy mire készül a nıvérem, egy szempillantásnyi idıvel azelıtt, hogy megtörtént: Reginald megbotlott a holttest kinyújtott lábában, és elvesztette az egyensúlyát. Csak egy kicsit. De ez elég volt. Elég volt ahhoz, hogy amikor Jenny hangos erıfeszítéssel hátralökte, Reginald átessen a hullán, és súlyosan nekidılt az ajtónak — ahol a kardom még mindig bele volt szúrva a fába. Reginald szája tágra nyílt, döbbent és fájdalmas, halk kiáltásra. Még mindig fogva
tartotta Jennyt, de a fogása elernyedt, amitıl amaz elıreesett. Reginald ott maradt az ajtóhoz szegezve. Meglepıdve nézett rám, majd fájdalmas grimaszba torzult az arca, látszott, hogy vér lepi el a fogazatát. Aztán lassan lecsúszott a kardról, a földön fekvı ır mellé, kezével a lyukat fogta a mellkasán, a vére áztatta a ruházatát, és már tócsába is kezdett győlni a padlón. Kicsit sikerült elfordítania a fejét, hogy felnézzen rám. — Én csupán próbáltam helyesen cselekedni, Haytham — mondta. A szemöldöke teljesen összeért. — Ezt biztosan megérted. Lenéztem rá, és gyászoltam — de nem ıt, hanem a gyerekkoromat, amelyet elvett tılem. — Nem — válaszoltam, és amikor kihunyt a szemében a fény, reméltem, hogy magával viszi a túloldalra a megvetésemet. — Rohadék! — kiáltotta mögöttem Jenny. Négykézlábra emelkedett, és állatként üvöltött. — Örülj, hogy nem téptem le a golyóidat! — de azt hiszem, Reginald már nem hallotta. Ezek a szavak már itt maradtak, a fizikai világban. Meghalt.
V
Odakintrıl zaj hallatszott. Átléptem a holttestet, és kinyitottam az ajtót, felkészülve esetleges további támadók fogadására. Helyettük azonban a lépcsıfordulóba érkezı Monica és Lucio látványa fogadott; mindketten csomagokat szorongattak, és Holden a lépcsı felé terelte ıket. Arcuk a hosszú rabságot elszenvedıkére jellemzıen sápadt és sovány volt, és amikor lenéztek a korláton az elıtérbe, a tetemek látványától Monica rémülten kapta a kezét a szája elé. — Sajnálom — mondtam, bár nem is tudtam, miért kérem az elnézésüket. A váratlan érkezésünkért? A holttestekért? Azért, hogy négy éven át túszként tartották ıket? Lucio vad győlölettel nézett rám, majd elfordította a tekintetét. — Nem várunk öntıl bocsánatkérést, uram, köszönöm — válaszolta Monica tört angolsággal. — Köszönjük, hogy végre kiszabadított minket. — Ha megvárnak minket, reggel együtt indulhatunk útnak mondtam. — Amennyiben nincs kifogásod ellene, Holden. — Nincs, uram. — Azt hiszem, inkább a lehetı leghamarabb távoznánk, amint összeszedtük a hazaúthoz szükséges készleteket — válaszolta Monica. — Kérem, várjanak — mondtam. Hallottam a kimerültséget a saját hangomban. — Monica, Lucio, kérem, várjanak meg minket, és reggel elindulunk együtt, így biztosabb lesz az útjuk. — Nem, uram, köszönöm. — Már a lépcsı aljára értek, amikor Monica megfordult, és felnézett felém. — Azt hiszem, már így is eleget tett. Tudjuk, hol van az istálló. Ha megengedi, hogy elvigyünk némi ennivalót a konyháról, meg pár
lovat... — Hát persze. Persze. Van... van mivel megvédeni magukat, ha netán banditákkal találkoznának? — gyorsan leugrottam a lépcsın, és elvettem az egyik halott ır kardját. Odanyújtottam Luciónak, kezébe adva a markolatát. — Lucio, vedd el — unszoltam. — Szükséged lesz rá, hogy megvédd anyádat a hazafelé vezetı úton. — Lucio megragadta a kardot, felnézett rám, és mintha megenyhülést láttam volna a szemében. És aztán belém döfte.
1758. január 27.
Halál. Már annyian meghaltak, és még oly sokan fognak. Amikor évekkel ezelıtt megöltem azt az embert a Fekete-erdıben, hiba volt vesén szúrni, amivel sürgettem a halálát. Lucio viszont, amikor belém döfte a kardját a kastély elıcsarnokában, szerencsére nem találta el egyetlen létfontosságú szervemet sem. Vadul szúrt. Mint Jenny haragja, az övé is többévnyi elfojtott düh és eltervezett bosszú szüleménye volt. Aligha hibáztathattam érte. De nem ölt meg, hiszen én írom ezeket a sorokat. Ahhoz azonban elegendı volt a szúrása, hogy komoly sebet ejtsen rajtam, és az év hátralévı részét a kastélyban, ágyban fekve kellett töltenem. A halál végtelen szakadékának a peremén leledztem, hol magamhoz tértem, hol eszméletemet vesztettem, sebesülten, fertızötten és lázasan, de fáradtan harcoltam tovább, a szellem gyengén pislákoló lángja nem volt hajlandó kialudni bennem. Megfordultak a szerepek, és ezúttal Holden ápolt engem. Amikor csak visszanyertem az eszméletemet, és csapkodva felébredtem a verejték áztatta lepedık között, Holden ott volt, kisimította az ágynemőmet, új nedves kendıt tett égı homlokomra, és csitítgatott. — Nincs semmi baj, uram, minden rendben van. Csak pihenjen. Túl van a nehezén. Valóban így volt? Túl voltam rajta? Egyik nap — fogalmam sincs, hányadik napja lehetett ez a lázamnak — felébredtem, és megragadva Holden karját, ülı helyzetbe húztam fel magamat, majd mélyen a szemébe nézve megkérdeztem. — Lucio! Monica! Hol vannak? Bennem égett egy kép arról, hogy a dühödt, bosszúért kiáltó Holden mindkettıjükkel végez. — Az utolsó dolog, amit mondott, uram, mielıtt elájult, az volt, hogy kíméljük meg az életüket — válaszolta, és látszott rajta, hogy nem értett egyet vele. — Így hát megkíméltük ıket. Elküldtük ıket, lovakkal, élelemmel. — Helyes, helyes — ziháltam, miközben éreztem, hogy a sötét mindjárt ismét magához ragad. — Nem hibáztathatod azért... — Aljas egy dolog volt — mondta bánatosan, ahogy ismét az eszméletemet vesztettem. — Nem lehet másképp fogalmazni, uram. Aljas egy dolog. Most pedig hunyja be a szemét, és pihenjen... Láttam Jennyt is, és még a láz és a sebeim dacára is észrevettem, mennyit változott. Mintha elérte volna a belsı békét. Egyszer vagy kétszer éreztem, hogy ott
ül az ágyam mellett, és hallottam beszélni a Queen Anne’s Square-i házról, hogy vissza akar oda költözni, és „rendbe szedni a dolgokat”. Féltem belegondolni. Még félig eszméletlenül is képes voltam sajnálni a Kenway család ügyeivel foglalkozó szerencsétleneket, ha majd Jenny nıvérem hazatér. Az ágyam mellett egy asztalon feküdt Reginald győrője, de nem húztam fel, nem emeltem fel, még csak nem is nyúltam hozzá. Egyelıre legalábbis nem éreztem magamat sem templomosnak, sem orgyilkosnak, és nem akartam, hogy közöm legyen bármelyik rendhez. És aztán mintegy három hónappal azután, hogy Lucio leszúrt, kimásztam az ágyamból. Vettem egy mély levegıt, és miközben Holden két kézzel fogta a bal alkaromat, kiemeltem a lábamat a lepedı alól, letettem a hideg fapadlóra. Ereztem, hogy a hálóingem lecsúszik a térdemig, és egy örökkévalóság óta elıször álltam fel. Azonnal éreztem, hogy az oldalamban hasogat a fájdalom a sebemtıl, és önkéntelenül odakaptam. — Csúnyán elfertızıdött, uram — magyarázta Holden. — Ki kellett vágnunk az elrothadt bır egy részét. Grimaszoltam. — Hová akar menni, uram? — kérdezte, miután lassan elsétáltunk az ágytól az ajtóig. Úgy éreztem magamat, mintha rokkant lennék, de egyelıre örültem is, hogy így bánnak velem. Nemsokára visszatér az erım. És aztán... Visszatérek a régi önmagamhoz? Talán... — Azt hiszem, szeretnék kinézni az ablakon, kérlek — feleltem. Holden bólintott, odavezetett, hogy kinézhessek arra az udvarra, ahol a gyerekkorom nagy részét töltöttem. Ahogy ott álltam, rájöttem, hogy amikor csak felnıttéletem során az „otthonra” gondoltam, többnyire úgy képzeltem el magamat, hogy a Queen Anne’s Square-i kertet vagy a kastély udvarát bámulom egy ablakból. Mindkettıt az otthonomnak neveztem, és annak tartom még ma is — és most, hogy tudom a teljes igazságot apáról és Reginaldról, mintha még nagyobb fontossággal ruházódtak volna fel, és valamiféle kettıs értelmet nyertek volna: a gyerekkorom két felét, a férfinak, akivé lettem, a két részét képviselik. — Ennyi most elég lesz, Holden, köszönöm — mondtam, és hagytam, hogy visszavezessen az ágyamhoz. Bemásztam, hirtelen... bármennyire is utálom elismerni... olyan „törékenynek” éreztem magamat a hosszú úttól az ablakig és vissza. Ám gyógyulásom már így is szinte teljes volt, és ennek a gondolata elegendı volt, hogy mosolyt csaljon az arcomra, miközben Holden egy pohár vízzel és egy használt ronggyal foglalatoskodott, furcsa, komor, kiismerhetetlen arckifejezéssel. — Jó látni, hogy talpra állt, uram — szólt, amikor észrevette, hogy figyelem. — Neked köszönhetem, Holden. — És Miss Jennynek — emlékeztetett a nıvéremre. — Valóban. — Egy ideig mindketten nagyon aggódtunk önért, uram. Nem sokon múlott. — Igencsak fura lett volna túlélni minden háborút, orgyilkost és vérszomjas
eunuchot, hogy aztán egy taknyos kölyök kezétıl végezzem be — kuncogtam. Holden bólintott, és halkan nevetett. — Így igaz, uram. Valóban ironikus lett volna. — Nos, hát akkor harcolhatok tovább — mondtam. — Nemsokára, talán már egy vagy két hét múlva elindulunk, visszamegyünk Amerikába, és folytathatom a munkámat. Holden rám nézett, és biccentett. — Ahogy óhajtja, uram. Akkor most mehetek, uram? — Igen, persze. És sajnálom, Holden, hogy ennyi gondot okoztam az elmúlt pár hónapban. — Az egyetlen óhajom az volt, hogy ön felgyógyuljon, uram — mondta, és azzal távozott.
1758. január 28.
Ma reggel sikoltásra ébredtem. Jenny sikoltására. Kiment a konyhába, és ott találta Holdent a szárítókötélen lógva. Már azelıtt tudtam, mi történt, hogy berohant volna a szobámba. Holden hagyott maga után egy üzenetet, bár szükségtelen volt. Azért ölte meg magát, amit a kopt papok tettek vele. Ilyen egyszerő volt az oka. Nem lepett meg. Nem igazán. Apám halála óta tisztában voltam vele, milyen jól elıre jelzi a kábultság állapota a bekövetkezı gyász mértékét. Minél bénultabbnak, kábábbnak és tompábbnak érezzük magunkat, annál hosszabb és mélyebb lesz a gyász idıszaka.
IV. RÉSZ 1774, tizenhat évvel késıbb
1774. január 12. I
Amikor ezt egy eseménydús este végén írom, egyetlen kérdés foglalkoztat. Lehetséges, hogy... Hogy van egy fiam? Nem tudom biztosra a választ, de vannak erre utaló jelek, és egy kitartó érzés, ami állandóan nyaggat, mintha a kabátom szélét húzogatná levakarhatatlan koldus módjára. Természetesen nem csak ennek az egynek a súlya nyom. Vannak napok, amikor szinte kétrét görnyedek az emlékektıl, a kétségektıl, a megbánástól és a gyásztól. Amikor úgy érzem, hogy a kísértetek sosem fognak nyugton hagyni. Miután eltemettük Holdent, Amerikába indultam, Jenny pedig visszatért Angliába, a Queen Anne’s Square-re, ahol azóta is boldog vénkisasszonyként él. Minden bizonnyal számtalan pletyka és találgatás tárgya lehet a távol töltött évek miatt, és ez minden bizonnyal tökéletesen meg is felel neki. Leveleztünk, de bármennyire szívesen is mondanám azt, hogy a közös élményeink közelebb hoztak minket egymáshoz, az a helyzet, hogy nem. Azért leveleztünk, mert mindketten a Kenway nevet viseljük, és mert úgy éreztük, tartanunk kell a kapcsolatot. Jenny már nem sértegetett, úgyhogy ebben a tekintetben mondhatjuk, hogy javult a viszonyunk, de a leveleink fásultak és felületesek voltak. Mindketten egy tucat életre való fájdalmat és veszteséget szenvedtünk el. Mirıl is értekezhettünk volna levélben? Semmirıl. Így hát a semmirıl értekeztünk. Közben pedig — igazam lett — gyászoltam Holdent. Sosem ismertem nála nagyszerőbb embert, és már nem is fogok De az ı számára nem volt elég az erı és a jellem, amivel bıségesen rendelkezett. Elvették tıle a férfiasságát. Ezzel nem tudott és nem is volt hajlandó együtt élni, így hát megvárta, amíg felépülök, és aztán végzett magával. Meggyászoltam, és valószínőleg mindig is gyászolni fogom, ahogy meggyászoltam Reginald árulását is — az egykori kapcsolatunkat, és a hazugságokat és árulásokat, amelyekre az életem épült. És meggyászoltam azt az embert is, aki voltam, Az oldalamból sosem múlt el teljesen a fájdalom — idırıl idıre rángások fogtak el miatta —, és bár nem adtam meg az engedélyt a testemnek az öregedésre, nagyon úgy nézett ki, hogy ez mégis megtörténik. Apró, drótszerő szırök nıttek a fülemben és az orromban. Egyszerre csak nem voltam már olyan fürge, mint korábban. Bár a Rendben elfoglalt rangom magasabb volt, mint valaha, fizikai értelemben már nem voltam az, mint régen. Miután visszatértem Amerikába,
találtam magamnak egy birtokot Virginiában, ahol dohányt és gabonát termesztettem, és ahogy körbelovagoltam, éreztem, hogy az évek múlásával lassan fogy az erım. Nehezebb volt fel- és leszállni a nyeregbe. Nem nehéz, csak nehezebb, mert még mindig erısebb, gyorsabb és fürgébb voltam a nálam jóval fiatalabbaknál is, és egyetlen munkásom sem ért fel velem fizikailag. De mégis... Már nem voltam olyan gyors, olyan erıs és olyan hajlékony, mint azelıtt. Az idı nem feledkezett meg rólam. 1773-ban Charles is visszatért Amerikába, és a szomszédom lett, virginiai földbirtokos már ı is, alig félnapi járásra lóháton. Leveleztünk, megegyeztünk, hogy találkoznunk kell templomosügyekben, és terveket kell alkotnunk a Gyarmati Rítus érdekeinek kedvéért. Leginkább a kialakult lázadó hangulatról beszéltünk, a forradalomnak a levegıben szállingózó magjairól, és arról, hogy miképp tudnánk elınyünkre kihasználni ezt a hangulatot, mert a gyarmaton élık egyre inkább megunták a brit parlament által kiszabott törvényeket: a bélyegtörvényt, a jövedelem törvényt, az adómentességi törvényt, a vámhivatali törvényt. Egyre több adót préseltek ki belılük, és sérelmezték, hogy az ı érdeküket senki sem képviseli, senki sem ad hangot elégedetlenségüknek. Az elégedetlenkedık egyike bizonyos George Washington volt. Az a fiatal tiszt, aki egykor Braddock alatt szolgált, azóta leszerelt, és földet fogadott el, cserébe azért, hogy segített a briteknek a francia-indián háborúban. De az eltelt évek során megváltoztak a nézetei. Az a csillogó szemő tiszt, akire felnéztem, mert megértınek mutatkozott — legalábbis megértıbbnek, mint a parancsnoka —, mára a britellenes mozgalom egyik leghangosabb szószólójává vált. Minden bizonnyal azért, mert ıfelsége kormányának az érdekei ellentétben álltak az ı üzleti elképzeléseivel. A virginiai közgyőléshez fordult, hogy megpróbálja törvényi úton megakadályozni a brit árucikkek importját. Az a tény, hogy a törvény kudarcra volt ítélve, csak növelte az elégedetlenséget országszerte. Az 1773 decemberében, vagyis a múlt hónapban lezajlott teadélután többévnyi — nem is, több évtizednyi — elégedetlenség kicsúcsosodása volt. Azzal, hogy a kikötıt a világ legnagyobb teáscsészéjévé változtatták, a gyarmatiak azt üzenték NagyBritanniának és az egész világnak, hogy nem hajlandók többé elviselni egy igazságtalan rendszer igáját. Bizonyosnak tőnt, hogy a totális felkelés hónapokon belül bekövetkezik. Így hát ugyanazzal a lelkesedéssel, amellyel a terményeimet gondoztam, vagy Jennynek írtam, vagy minden reggel kikeltem az ágyamból — ami nem volt valami sok —, elhatároztam, hogy eljött az idı, amikor a Rendnek fel kell készülnie a közelgı forradalomra, és győlést hívtam össze.
II
Mindannyian összegyőltünk, több mint tizenöt év óta elıször, a Gyarmati Rítus tagjai, akikkel húsz évvel korábban annyi kalandban osztoztam.
A Nyugtalan Kísértethez címzett, üres fogadó alacsony gerendái alatt találkoztunk Boston külvárosában. Amikor odaértünk, még nem volt üres, de Thomas gondoskodott róla, hogy magunkra maradhassunk, szó szerint kiüldözte a faasztalok mellé telepedett kevéske iszogató vendéget. Azok is civilbe öltöztek közülünk, akik általában egyenruhát viseltek, állig begombolkoztunk, és lehúztuk a kalapunkat a szemünkre. Körbeültünk egy asztalt, kezünk ügyében korsókkal: én, Charles Lee, Benjamin Church, Thomas Hickey, William Johnson és John Pitcairn. Itt hallottam elıször a fiúról. Elsıként Benjamin hozta szóba. İ volt a belsı emberünk a bostoni Szabadság Fiainál, a teadélután megszervezésében segédkezı britellenes hazafiakból álló csoportnál, és két évvel korábban összefutott vele Martha’s Vineyard szigetén. — Egy indián fiú — mondta. — Sosem láttam azelıtt. — Illetve nem emlékszel rá, hogy láttad volna, Benjamin — igazítottam helyre. Grimaszolt. — Szóval nem emlékszem rá, hogy láttam volna azelıtt — módosította a szavait. — A fiú odalépett hozzám, és vakmerıen tudni akarta, hogy hol van Charles. Charles felé fordultam. — Tehát téged keres. Tudod, hogy ki az? — Nem. — De volt valami gyanús abban, ahogy ezt mondta. — Másképp kérdezem, Charles. Van róla elképzelésed, hogy ki lehet az a fiú? Hátradılt a székén, és a távolba nézett, át a kocsmán. — Nem hinném — felelte. — De nem bizonytalan vagy? — Volt egy fiú... Kényelmetlen csend ereszkedett az asztal köré. A többiek a korsójukért nyúltak, vagy a vállukat vonogatták, vagy valami érdekes néznivalóra leltek a közeli kandallóban. Egyikük sem nézett a szemembe. — Elmondaná valaki, hogy mi folyik itt? — kérdeztem. Egyikük sem ért még tizedannyit sem, mint Holden. Most jöttem rá, hogy undorodom tılük, ıszintén undorodom tılük. És ez az érzés késıbb csak fokozódott. Charles nézett fel elsıként az asztalról, ı volt az, aki állni merte a tekintetemet, és kimondta. — A mohawk asszonyod. — Mi van vele? — Sajnálom, Haytham — mondta. — Igazán sajnálom. — Meghalt? — Igen. Hát persze, gondoltam. Annyian meghaltak. — Mikor? Hogyan? — A háborúban. Még 1760-ban. Már tizennégy éve annak. Megtámadták és felégették a faluját. Összeszorult a szám. — Washington volt az — tette hozzá gyorsan. — George Washington, az
embereivel. Felégették a falut, és a te... ott halt meg ı is. — Ott voltál? Elvörösödött. — Igen. Beszélni szerettem volna a falu vénjeivel az elıdök templomáról. Nem tehettem semmit, Haytham, hidd el nekem. Washington és az emberei peckesen járták végig az egész falut. Úrrá lett rajtuk a vérszomj. — És volt ott egy fiú? — kérdeztem tıle. A szeme elkalandozott. — Igen, volt ott egy fiú. Talán ötéves lehetett. Ötéves lehetett, gondoltam. Felidéztem magam elıtt Ziio arcát, amelyet egykor szerettem, amikor még képes voltam ilyesmire, és elöntött a gyász érzése miatta, meg a győlölet Washington iránt, aki a jelek szerint megtanult pár dolgot Braddock tábornok alatt — kegyetlenséget és kíméletlenséget. Eszembe jutott az utolsó együttlétünk Ziióval, láttam magam elıtt a kis táborunkban, ahogy felnézett a fákra, mintha a távolba meredne, és szinte öntudatlanul a hasára helyezte a kezét. Nem. Elhessegettem a gondolatot. Csak a képzeletem játszik velem. Túloz a fantáziám. — Az a fiú megfenyegetett — mondta Charles. Más körülmények között elmosolyodtam volna a gondolaton, hogy a hat láb magas Charlest megfenyegeti egy ötéves indián fiú — ha nem köt le az, hogy próbáljam feldolgozni Ziio halálát. Vettem egy mély levegıt, de mások számára szinte észrevehetetlenül, éreztem, hogy megtölti a tüdımet, és előztem magamtól Ziio arcának képét. — Nem csak én voltam ott közülünk — mondta Charles védekezve. Kérdın néztem körbe az asztalnál. — Lássuk akkor, ki volt még ott. William, Thomas és Benjamin is biccentett, szemük a sötét, csomós asztallapra szegezıdött. — Nem lehetett ı — mondta William mérgesen. — Biztos nem ugyanaz a fiú volt. Kizárt. — Ugyan már, Haytham, mekkora rá az esély, hogy ı legyen az? — vetette oda Thomas Hickey. — És nem ismerted fel Martha’s Vineyardon? — fordultam Benjaminhoz. A fejét ingatta, a vállát vonogatta. — Csak egy kölyök volt, egy indián kölyök. Mind egyformán néz ki, nem? — És mit kerestél ott, Martha’s Vineyard szigetén? — Pihentem — válaszolta ingerlékenyen. Vagy kibélelted a zsebedet, gondoltam. — Tényleg? — kérdeztem. Lebiggyesztette az ajkát. — Ha úgy mennek a dolgok, mint gondoljuk, és a lázadók hadsereget szerveznek, kinéz nekem a fıorvosi tisztség, Kenway mester — mondta. — Az egyik legfontosabb rang a hadseregben. Úgy vélem, ahelyett, hogy azt firtatnád, miért jártam aznap Martha’s Vineyardon, inkább gratulálhatnál nekem. Körbenézett az asztalnál, támogatásra várva, és kapott is egy tétova bólintást Thomastól és Williamtıl, akik közben sanda pillantást vetettek rám.
Ezt elismertem. — Teljesen megfeledkeztem a jó modorról, Benjamin. Valóban fontos lépés lesz a Rend számára, ha elnyered ezt a rangot. Charles hangosan köszörülte a torkát. — Mint ahogy azt is reméljük, hogy a hadsereg megalapításakor a mi Charlesunkat fogják kinevezni fıparancsnoknak. Nem láttam tisztán a kocsma gyér fényében, de éreztem, hogy Charles elvörösödik. — Ez több, mint remény — tiltakozott. — Egyértelmő, hogy én vagyok a legjobb jelölt. A katonai tapasztalatom messze meghaladja George Washingtonét. — Igen, de te angol vagy, Charles — sóhajtottam. — Angliában születtem — sercegte —, de a szívem a gyarmatoké. — Ez nem biztos, hogy elegendı — ellenkeztem. — Majd meglátjuk — vágta rá méltatlankodva. Valóban, majd meglátjuk, gondoltam magamban fáradtan, majd William felé fordítottam a figyelmemet, aki eddig a legcsendesebb volt, mint akit a leginkább érintenek a teadélután következményei, nyilvánvaló okokból. — És hogy áll a te megbízatásod, William? Hogy halad az indián területek felvásárlásának terve? Természetesen mindannyian tudtuk, de ki kellett mondani, méghozzá Williamnek, akár tetszett neki, akár nem. — A közgyőlés áldását adta az ügyletre... — kezdett bele. — De...? Vett egy mély levegıt. — Nyilván tisztában vagy a pénzforrást illetı terveinkkel, Kenway mester... — Tealevelek? — És persze hallottál a bostoni teadélutánról... Feltettem a kezemet. — Világszerte érezni lehetett a hatását. Elıbb a bélyegtörvény, most pedig ez. A gyarmatiak lázadoznak, nem? William szemrehányóan nézett rám. — Örülök, hogy téged ennyire szórakoztat ez a helyzet, Kenway mester. Megvontam a vállamat. — A mi tervünknek abban rejlik a szépsége, hogy minden oldalról fedezzük magunkat. Itt ülnek az asztal mellett a gyarmatiak képviselıi — Benjaminra mutattam —, a brit hadsereg képviselıi — Johnra mutattam —, és persze a saját ügynökünk, Thomas Hickey. Kívülrıl nézve nem is lehetnének különbözıbbek az érdekeink. De mindannyiunk szívében ott élnek a Rend eszméi. Így hát elnézésedet kell kérnem, William, amiért megırzöm a jókedvemet a téged ért kedvezıtlen fordulat ellenére. Azért, mert hiszem, hogy ez nem több kedvezıtlen és nem is túl jelentıs fordulatnál. — Nos, remélem, hogy igazad lesz, Kenway mester, mert az a helyzet, hogy ez a pénzforrás most elzárult elıttünk. — A lázadók tevékenysége miatt...
— Pontosan. És van még valami... — Mi? — kérdeztem, és éreztem, hogy minden tekintet rám szegezıdik. — A fiú ott volt. Az egyik hangadó. Több láda teát dobott a kikötı vizébe. Mindannyian láttuk. Én is, John is, Charles is... — Ugyanaz a fiú? — Szinte biztos — mondta William. — Pont olyan volt a nyaklánca, mint ahogy Benjamin leírta. — Nyaklánc? — kérdeztem. — Miféle nyaklánc? — Igyekeztem szenvtelennek mutatkozni, próbáltam még csak nem is nyelni, ahogy Benjamin részletesen leírta Ziio nyakláncát. Nem jelent semmit, mondtam magamnak, amikor befejezte. Ziio meghalt, így hát a nyakláncot továbbadták, természetesen — még akkor is, ha ugyanarról van szó. — Van még valami más is, ugye? — sóhajtottam, az arcukat méregetve. Egy emberként bólintottak, de Charles volt az, aki válaszolt. — Amikor Benjamin találkozott vele a Martha’s Vineyard szigeten, úgy nézett ki, mint egy egyszerő fiú. A teadélutánon azonban már nem egyszerő fiú volt. A köntöst viselte, Haytham. — Köntöst? — Az orgyilkosokét.
1776. június 27. (Két évvel késıbb) I
Tavaly ilyenkor derült ki, hogy nekem volt igazam, Charles pedig tévedett, amikor George Washingtont kinevezték az újonnan létrehozott kontinentális hadsereg fıparancsnokának, Charles meg vezérırnagy lett. És bár egyáltalán nem örültem a hírnek én sem, Charles majdhogynem felrobbant, és azóta is megállás nélkül füstölög. Kedvenc mondása szerint George Washington ırmesternek sem lenne alkalmas. Ami persze nem volt teljesen igaz, sem teljesen téves állítás, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Míg egyfelıl Washington nemegyszer naivnak bizonyult vezetıként, másfelıl viszont jelentıs gyızelmeket aratott, amelyek közül kiemelkedett Boston felszabadítása márciusban. Valamint bírta a nép bizalmát. Kétségtelenül voltak jó tulajdonságai. De nem volt templomos, márpedig mi azt akartuk, hogy közülünk kerüljön ki a forradalom vezetıje. Nemcsak hogy a gyıztes oldal irányítását akartuk megszerezni, hanem úgy is véltük, hogy jobbak a gyızelmi esélyeink, ha Charles a vezetı. Ezért hát összeesküvést szıttünk Washington meggyilkolására. Így, egészen egyszerően. A tervünk szépen haladt is volna, ha nem húzza keresztül a számításunkat az az ifjú orgyilkos. Az orgyilkos, aki vagy a fiam, vagy nem, de állandóan borsot tör az orrunk alá.
II
Williammel kezdıdött. William halálával. Tavaly ölték meg, nem sokkal a függetlenségi háború kitörése után. A teadélutánt követıen William megpróbált nyélbe ütni egy ügyletet indián földek vásárlására. Ám jelentıs ellenállásba ütközött, fıként az irokéz szövetség részérıl, amelynek képviselıivel William a saját birtokán találkozott. A tárgyalás minden szempontból jól indult, de egyszerre csak elhangzott valami, amitıl rosszra fordultak a dolgok. — Kérlek, testvéreim — könyörgött William —, biztos találunk megoldást! De az irokézek nem hallgattak rá. A föld az övék, jelentették ki. Süket fülekre talált a William által felvázolt logika, miszerint ha a föld a templomosok kezébe
kerül, mi meg tudjuk védeni mindenkitıl, akárki kerekedjen is felül a rövidesen bekövetkezı összecsapásban. Az indiánok szövetségén belül megbomlott az egység. Kétségek terjedtek közöttük. Egyesek úgy érveltek, hogy sosem tudják felvenni a harcot akár a britekkel, akár a gyarmati hadsereggel, mások úgy vélték, hogy az sem jobb megoldás, ha üzletet kötnek Williammel. Mintha elfelejtették volna, hogyan szabadították ki a népüket a templomosok Silas rabszolgaságából két évtizeddel korábban, csak arra emlékeztek, hogy William expedíciókat szervezett az erdıbe az elıdök templomának felkutatása céljából — megtalálták az ásatások nyomát a kamrában. Ez a gyalázat még frissen élt az elméjükben, nem tudtak szemet hunyni felette. — Béke, béke! — kiáltozta William. — Hát nem szólaltam fel mindig az érdeketekben? Hát nem próbáltalak mindig meg védeni titeket a bajtól? — Ha meg akarsz védeni minket, adj nekünk fegyvereket! Muskétákat és lovakat, hogy megvédhessük magunkat! — érvelt ellene a szövetség egyik tagja. — A háború nem jó válasz — ellenkezett William. — Emlékszünk, hogy elmozdítottad a határokat. Az embereid még ma is ásnak a földjeinken, nem tisztelik azokat, akik ott élnek. A szavaid mézédesek, de hamisak. Nem egyezkedni jöttünk. Nem eladni jöttünk. Azért jöttünk, hogy elmondjuk, neked és az embereidnek el kell hagynotok azt a földet! William sajnálatos módon erıszakhoz folyamadott érveinek alátámasztására; egy indiánt lelıttek, és elhangzott egy fenyegetés, miszerint többen is meghalhatnak, hacsak alá nem írja a szövetség a szerzıdést. Javukra legyen mondva, hogy megtagadták, nem voltak hajlandók meghajolni William erıfitogtatása elıtt. Erre az embereik egymás után estek össze, fejükben muskétagolyóval. És ekkor lépett színre a fiú. Részletesen leírattam magamnak William emberével, és ez teljesen egybeesett azzal, amit Benjamin mondott a Martha’s Vineyard szigeti találkozásáról, és azzal, amit Charles, William és John látott a bostoni kikötıben. Ugyanaz a nyaklánc, ugyanaz az orgyilkosköntös. Ugyanaz a fiú. — Mit mondott az a fiú Williamnek? — kérdeztem az elıttem álló katonától. — Azt mondta, hogy meg akarja akadályozni Johnson úr terveinek végrehajtását, és nem fogja engedni, hogy a templomosok számára követelje a földjeiket. — William megfelelt neki? — Igen, uram, azt mondta a gyilkosának, hogy a templomosok az indiánok védelmének érdekében akarták megszerezni a földet. Elmondta a fiúnak, hogy sem György király, sem a telepesek nem törıdnek az irokézek érdekeivel. Az égre néztem. — Nem valami meggyızı érv, tekintettel arra, hogy éppen indiánokat mészárolt, amikor a fiú lesújtott rá. A katona lehajtotta a fejét. — Igaza lehet, uram.
III
Arra, hogy kicsit túlságosan is higgadtan fogadtam William halálhírét, voltak, hogy is mondjam, enyhítı körülmények. Bár William szorgalmas és elkötelezett volt a munkája iránt, sosem tartozott a jó kedélyő emberek közé, és azzal, hogy egy diplomáciái megoldást igénylı helyzetben erıszakot alkalmazott, teljesen elrontotta a tárgyalási esélyeket. Fájdalmas ezt kimondani, de ı maga tehetett a bukásáról, és sajnos sosem voltam elnézı az inkompetencia iránt: már fiatalkoromban sem, amikor ezt valószínőleg Reginaldtól lestem el, és most, az ötvenedik születésnapomon túl, még annál is kevésbé. William ostobán viselkedett, és az életével fizetett érte. Ráadásul az indiánok földjének megszerzése fontos volt ugyan számunkra, de a háború kitörése óta nem ennek volt a legnagyobb prioritása. Most az volt a fı feladatunk, hogy megszerezzük az irányítást a hadsereg felett, és mivel a tisztességes megoldás kudarcot vallott, a becstelennel próbálkoztunk — Washington meggyilkolásával. Ám ez a terv félresiklott, amikor az orgyilkos következı áldozata a brit hadseregben tisztként szolgáló John lett. Azért csapott le rá, mert John megtizedelte a lázadókat. Bármennyire is bosszantó volt elveszíteni egy ilyen értékes embert, ez még önmagában nem befolyásolta volna a szándékainkat, csakhogy John zsebében megtaláltak egy levelet — sajnálatos módon éppen azt, amely részletesen leírta a Washington meggyilkolására irányuló tervet, és meg is nevezte Thomas Hickeyt mint a tett leendı végrehajtóját. Az ifjú orgyilkos azonnal New Yorkba sietett, és Thomas következett a listáján. Thomas New Yorkban pénzt hamisított, ezzel segített pénzforrást teremteni, miközben Washington megölésére készült. Charles már a helyszínen volt a kontinentális hadsereggel, így én egyedül surrantam be a városba, ahol meg is szálltam. Alig érkeztem meg, már el is jutott hozzám a hír: a fiú eljutott Thomasig, ám mindkettıjüket letartóztatták, és a Bridewell börtönbe vetették. — Nem engedhetünk meg magunknak több hibát, Thomas, értesz engem? — mondtam neki, amikor meglátogattam. Reszkettem a hidegtıl, és undorodtam a börtön bőzétıl és lármájától. És egyszerre csak megpillantottam a szomszédos zárkában az orgyilkost. És akkor már tudtam. A szeme az anyjáé volt, ugyanaz a szénfekete haj, ugyanaz a büszke áll. Mintha az anyját láttam volna. Nem fért hozzá kétség, hogy az én fiam.
IV
— İ az — mondta Charles, ahogy kiléptünk a börtönbıl. Megdöbbentem, de nem adtam jelét: New York levegıje fagyos volt, a lélegzetünk felhıként lebegett, és ıt is
túlságosan lekötötte, hogy próbálja melegen tartani magát. — Kicsoda? — A fiú. Természetesen pontosan tudtam, hogy mit akar mondani. — Mi a fenérıl beszélsz, Charles? — kérdeztem mérgesen, és a tenyerembe fújtam. — Emlékszel arra a fiúra, akirıl meséltem, hogy ’60-ban láttam, amikor Washington emberei megtámadták az indián falut? — Igen, emlékszem. És ı a mi orgyilkosunk, ugye? Ugyanaz, mint aki a bostoni kikötıben járt? Aki megölte Williamet és Johnt? İ az a fiú, akit itt tartanak fogva? — Nagyon úgy tőnik, Haytham. Rárontottam. — Tudod, hogy mit jelent ez, Charles? Mi hívtuk életre ezt az orgyilkost. Ég benne a templomosok iránti győlölet. Látott téged aznap, amikor leégett a faluja, ugye? — Igen... igen, már elmondtam neked, hogy... — Gondolom, látta a győrődet is. Gondolom, a találkozásotok után több héten át viselte a bırén a győrőd nyomát. Igazam van, Charles? — Igazán megható a gyerek iránti törıdésed, Haytham. Mindig is aggódtál az indiánok ügyéért... A szavak az ajkára fagytak, mert a következı pillanatban belemarkoltam a köpenyébe, és nekitaszítottam a börtön kıfalának. Fölé tornyosultam, parázsló tekintetem szinte belefúródott az övébe. — Én a Rend ügyéért aggódom. Én kizárólag a Rend ügyéért aggódom. És ha nem tévedek, Charles, a Rend nem hirdette soha az indiánok értelmetlen lemészárlását, valamint a falvaik felégetését. Úgy rémlik, semmi ilyesmi nem szerepelt a tanításaimban. Tudod, hogy miért? Mert az ilyen viselkedés az, ami — hogy is írnád te le? — „rosszindulatot ébreszt” azoknak a körében, akiket meg akarunk nyerni az eszméinknek. Az ilyen tettek miatt sietnek át a semlegesek az ellenségeink pártjára. Ahogy itt is történt. Emberek haltak meg, és a terveink veszélybe kerültek a te tizenhat évvel ezelıtti viselkedésed miatt. — Nem az én viselkedésem... Washington az, aki... Elengedtem, hátraléptem, és a hátam mögött összekulcsoltam a kezemet. — Washington megfizet a tetteiért. Gondoskodunk róla. Nyilvánvaló, hogy kegyetlen ember, és alkalmatlan a vezetésre. — Egyetértek, Haytham, és már tettem is lépéseket annak az érdekében, hogy ne zavarja meg többé semmi a terveinket, amivel két legyet üthetünk egy csapásra. Szúrósan néztem rá. — Mondd el. — Az indián fiút fel fogják akasztani a George Washington elleni merénylet szervezéséért és a börtönır meggyilkolásáért. Washington természetesen jelen lesz, errıl majd gondoskodom, és ezt az alkalmat kihasználhatjuk a megölésére. Thomas természetesen a legnagyobb örömmel vállalja a feladatot. Már csak neked, a Gyarmati Rítus Nagymesterének kell az áldásodat adnod az akcióra. — Rövid az idı — mondtam, és hallottam a saját hangomban a kétkedést. De
miért? Miért számított még nekem egyáltalán, hogy ki hal meg, ki marad életben? Charles széttárta a karját. — Rövid, ez igaz, de ez elıfordul a legjobb terveknél is. — Valóban — bólintottam. — Valóban. — Nos? Elgondolkodtam. Egyetlen szavamba kerül, és jóváhagyom a saját gyermekem megölését. Miféle szörnyeteg képes erre? — Rajta — mondtam. — Helyes — válaszolta hirtelen, büszke elégedettséggel. — Akkor egy pillanatot sem vesztegethetünk. Elhíreszteljük egész New Yorkban, hogy a forradalom elárulója holnap elnyeri végsı büntetését.
V
Késı már apai érzelmeket táplálni. Ha lakozott is bennem valami, ami képes lett volna szeretni a gyermekemet, már régen megromlott vagy elégett a sok-sok, árulással és mészárlással teli év alatt.
1776. június 28. I
Ma reggel riadtan ébredtem fel a szállásomon, felültem az ágyamban, és körülnéztem az ismeretlen szobában. Odakint, New York utcáin zajlott az élet. Csak képzelıdtem, vagy valóban volt valami a levegıben, valami izgalom az ablakomig felhallatszó fecsegésben? És ha igen, volt köze ahhoz a tényhez, hogy kivégzésre készülnek a városban? Ma fogják felakasztani... Connort. Ez a neve. Így nevezte el Ziio. Vajon mi minden történt volna másképp, ha együtt vagyunk, amikor világra hozza? Akkor is Connornak hívnák? Akkor is az orgyilkosok útját választotta volna? És ha erre a kérdésre az a válasz, hogy nem, nem választotta volna az orgyilkosok útját, mert az apja templomos, akkor mi vagyok én, ha nem valami szörnyeteg, korcs, a természet torzszülöttje? Egy olyan ember, aki már nem tudja, mi iránt legyen lojális? Ugyanakkor egy olyan ember, aki elhatározta, hogy nem hagyja meghalni a fiát. Ma nem. Felöltöztem. Nem a közönséges ruhámat vettem fel, hanem egy sötét köntöst, amelynek a csuklyáját a fejemre húztam, majd az istállóhoz siettem, megkerestem a lovamat, és sebesen a kivégzés helyszínére vágtattam a sáros, zsúfolt utcákon át, a meghökkent népek elugrottak elılem, és az öklüket rázták felém, vagy tágra nyitott szemmel bámultak a kalapjuk karimája alól. Továbbviharzottam arra, ahol a tömeg egyre sőrőbbé vált, ahogy a bámészkodók összegyőltek az akasztásra. És a nagy rohanás közben azon gondolkodtam, mit is csinálok, és rádöbbentem, hogy nem tudom. Csak azt tudtam, hogy mit érzek — mintha hirtelen felébredtem volna egy álomból.
II
Az emelvényen az akasztófa már várta a következı áldozatát, és szépszámú közönség készülıdött a nap látványosságára. A teret lovak és szekerek vették körül, amelyekre egész családok másztak fel, hogy jobban lássanak: rossz arcú férfiak, kicsi, aggodalmaskodó asszonyok, mosdatlan gyerekek. Egyes nézelıdık leültek a
téren, míg mások körbemászkáltak, a nık csoportokba verıdve pletykálkodtak, a férfiak sört vagy bort lóbáltak a bırkulacsukban. Mind azért jött, hogy lássa a fiam kivégzését. Az egyik oldalon katonák kíséretében érkezett egy kocsi. Megpillantottam benne Connort, majd kiugrott a vigyorgó Thomas Hickey, aki magával rántotta ıt is kocsiból, és közben hergelte. — Ugye nem gondoltad, hogy kimaradok a búcsúbulidból? Hallom, Washington is jelen lesz, személyesen. Remélem, nem esik semmi baja... Connor, akinek a kezét elöl összekötözték, győlölködı tekintetet lövellt Thomas felé, és ismét megdöbbentem, menynyire felismerhetı az anyja a vonásaiban. De a lázadás és bátorság mellett látszott rajta... a félelem is. — Azt mondták, bíróság elé állítanak! — csattant fel, miközben Thomas rángatta. — Sajnálom, de az árulóknak nem jár tárgyalás. Lee és Haytham gondoskodott róla. Te most egyenesen az akasztófához mész. Megdermedtem. Connor abban a hitben indul a halálba, hogy én írtam alá a halálos ítéletét! — Én nem fogok meghalni ma — jelentette ki Connor büszkén. — Nem úgy, mint te. — De ezt már a válla felett vetette oda, miközben a szekeret kísérı ırök dárdákkal böködve terelték az akasztófa felé. A moraj felerısödött, a szétváló tömegbıl többen megpróbálták elkapni, megütni, a földre lökni. Láttam, hogy egy férfi a szemében égı győlölettel készül megütni Connort. Elég közel álltam hozzá, hogy elkapjam az ütésre lendülı kezet, hátratekerjem a férfi karját — aki felkiáltott a fájdalomtól —, és lelökjem a földre. Szikrázó szemekkel nézett fel rám, de amikor meglátta a tekintetemet a csuklyám alatt, meggondolta magát, felállt, és egy pillanat alatt eltőnt a hullámzó tömegben. Közben Connort továbbsodorta magával a bosszúért lihegı tömeg, és túl messze voltam ahhoz, hogy megállítsak egy másik embert, aki hirtelen elıugrott, és megragadta — de ahhoz elég közel, hogy lássam az arcát a csuklyája alatt, és olvasni tudjak az ajkairól. — Nem vagy egyedül! Csak kiálts, amikor szükséged van rám... Achilles Davenport volt az, Connor orgyilkos mentora. Azért jött, hogy megmentse Connort, aki azonban így válaszolt neki: — Most ne velem törıdj! Meg kell állítanod Hickeyt! Meg akarja... De addigra már elrángatták, és én magam fejeztem be a mondatot a fejemben: meg akarja ölni George Washingtont. Falra festettük az ördögöt. A fıparancsok kisebb kísérettel érkezett. Amikor Connort felhúzták az emelvényre, és a hóhér a nyaka köré helyezte a hurkot, a tömeg figyelme átterelıdött a tér túlsó végére, ahol Washingtont egy kisebb emelvényhez vezették, amelyet az ırök igyekeztek megtisztítani a tömegtıl. Charles, a vezérırnagya ott volt a társaságában, így alkalmam nyílt összehasonlítani ıket: Charles jóval magasabb volt Washingtonnál, azonban kissé zárkózott Washington könnyed kelleméhez képest. Ahogy együtt láttam ıket, azon nyomban megértettem, hogy miért Washingtonra esett inkább a Kontinentális Kongresszus választása. Charles annyira britnek látszott.
Majd Charles otthagyta Washingtont, és néhány ır társaságában átment a téren, elhessegette az útjából a tömeget, aztán felmászott az akasztófához vezetı lépcsın, és az egyre csak nyomuló néphez fordult. Én magam is a sörtıl és az izzadtságtól bőzlı testek szorításában találtam magamat, könyökkel próbáltam helyet csinálni. — Testvéreim, honfitársaim! — kezdett bele Charles a beszédébe. Türelmetlen morajlás terjedt a tömegben. — Néhány nappal ezelıtt értesültünk egy olyan gonosz, olyan elvetemült tervrıl, hogy még beszámolni róla is rettenetes a számomra. Ez az ember, aki itt áll elıttetek, meg akarta ölni hın szeretett tábornokunkat! A tömeg felhördült. — Így igaz! — üvöltötte Charles. Kezdett belemelegedni. — Hogy miféle sötétség vagy ırület lett úrrá rajta, nem tudhatjuk. İ maga nem védekezett. Nem mutat megbánást. És bármennyire is kértük, hogy ossza meg velünk, amit tud, hallgat, mint a sír. Erre a hóhér elılépett, és ráhúzott egy vászonzsákot Connor fejére. — Ha nem hajlandó magyarázattal szolgálni, ha nem hajlandó vallomást tenni és vezekelni, mi más lehetıségünk van? Egyenesen az ellenség karjaiba lökött volna minket! Ezért hát az igazság azt kívánja, hogy mi pedig kilökjük ebbıl a világból. Isten bocsásson meg a lelkének! Miután végzett, körülnéztem, próbáltam felfedezni Achilles embereit. Ha mentıakcióra készülnek, bizonyára most kell cselekedniük. De hol vannak? Mi a fenét tervezhetnek? Íjász. Biztos, hogy íjászt alkalmaznak. Nem a legjobb választás, egy nyílvesszı nem vágja el rendesen a kötelet, csak abban reménykedhetnek a megmentésére sietık, hogy annyira meggyengíti a rostokat, hogy Connor súlyától elpattan a kötél. Viszont pontosan el lehet vele találni, amit akarnak. És minden bizonnyal... Távolról fognak lıni. Megfordultam, hogy végignézzek a hátam mögötti épületeken. És valóban, pont azon a helyen, amelyet én is választottam volna, ott állt egy íjász egy magas, szárnyas ablakban. Láttam, hogy hátrahúzza a húrt, és hunyorogva tervezi a nyílvesszı útvonalát. És aztán, pont, amikor megnyílt a csapóajtó, és Connor teste zuhanni kezdett, eleresztette a nyilát. A nyílvesszı elsiklott felettünk, bár én voltam az egyetlen, aki tudott róla. Ahogy visszafordultam az emelvény felé, láttam, hogy belevágódik a kötélbe, és meggyengíti, de nem eléggé ahhoz, hogy el is vágja. Megláthattak, felfedezhettek, de ösztönösen, hirtelen cselekedtem. Elıkaptam egy tırt a köntösömbıl, és elhajítottam; figyeltem, ahogy átszeli a levegıt, és köszönetet rebegtem Istennek, amikor elnyeste a kötelet. Ahogy Connor vergıdı — és istennek hála, nagyon is eleven — teste lezuhant a csapóajtón, körülöttem felhördültek. Egy pillanat alatt kartávolságnyi tér nyílt mellettem, a döbbent tömeg hátrahıkölt. Ugyanekkor vettem észre, hogy Achilles beugrik a vesztıhely alá, ahová Connor teste zuhant. Aztán már harcolnom kellett, hogy elmenekülhessek, mert a meghökkent morajlást bosszúért lihegı üvöltés váltotta fel, rúgásokat és ütéseket indítottak felém, és több katona is igyekezett a közelembe férkızni a tömegen át. Elıpattintottam a pengémet, és levágtam egy
vagy két bámészkodót — a kifröccsenı vér látványa elég volt ahhoz, hogy a többi támadó meggondolja magát. Végre ijedten utat engedtek. Kirohantam a térrıl, vissza a lovamhoz, a feldühödött csıcselék hurrogása mindvégig a fülemben csengett.
III
— Megölte Thomast, mielıtt még Washingtonhoz ért volna — mesélte késıbb Charles csüggedten, amikor már a Nyugtalan Kísértet kocsmában ültünk, hogy megbeszéljük a nap történéseit. Izgatott volt, állandóan a válla mögé nézegetett. Amit én belül éreztem, rajta kívülrıl látszott, szinte irigyeltem, hogy szabad teret enged az érzelmeinek. Nekem el kellett titkolnom a belsı vívódásomat. Micsoda zőrzavar uralkodott a lelkemben! Megmentettem a fiam életét, de gyakorlatilag elszabotáltam a saját rendem munkáját, egy olyan akciót, amelyet én magam rendeltem el. Áruló voltam. Elárultam a saját embereimet. — Mi történt? — kérdeztem. Connornak sikerült Thomas közelébe jutnia, és mielıtt végzett volna vele, válaszokat követelt tıle. Miért akarta William felvásárolni a népe földjeit? Miért akartuk megölni Washingtont? Bólintottam. Kortyoltam egyet a sörömbıl. — Mit válaszolt Thomas? — Azt mondta Connornak, sose fogja megtalálni, amit keres. Charles rám nézett, tágra nyílt, fáradt szemekkel. — Mi lesz most, Haytham? Mi lesz most?
1778. január 7. (Közel két évvel késıbb) I
Charles kezdettıl fogva neheztelt Washingtonra, és a merénylet kudarca tovább növelte a haragját. Személyes sértésnek vette, hogy Washington túlélte — hogy merészelte túlélni? —, és sosem bocsátotta meg neki igazán. Nem sokkal ezután New York a britek kezére került, amiért a kis híján fogságba esett Washingtont tették felelıssé, leginkább persze maga Charles, aki akkor sem változtatott a véleményén, amikor Washington sikeresen átkelt a Delaware folyón, és annak ellenére sem, hogy a tábornoknak a trentoni csatában aratott gyızelme ismét felélesztette a bizalmat a forradalom iránt. Charles malmára hajtotta a vizet az is, hogy Washington vereséget szenvedett Brandywine-nál, aminek következtében elvesztette Philadelphiát. Washington támadása a britek ellen Germantownnál katasztrófába torkollott. És ekkor következett be Valley Forge. A White Marsh-i csata megnyerése után Washington biztonságosabbnak remélt helyre vonult csapataival, felkészülni a beköszöntı télre és az új évre. A pennsylvaniai Valley Forge magaslatára menetelt fel tizenkétezer kontinentális katonával, akiket olyan rosszul szereltek fel, és annyira túlhajszoltak, hogy véres nyomot hagytak maguk után, hiszen sokuknak még cipıje sem volt. Teljesen szétestek. Siralmasan kevés utánpótlásuk volt élelembıl és ruházatból, a lovak halálra éheztek, vagy menet közben rogytak össze. A tífusz, a sárgaság, a vérhas és a tüdıgyulladás megállíthatatlanul terjedt a táborban, és ezrek életét követelte. A harci morál és a fegyelem mélypontra került, gyakorlatilag megszőnt létezni. Ám New York és Philadelphia elveszítése és a hadsereg Valley Forge-i lassú fagyhalála ellenére Washingtonnak volt egy ırangyala: Connor. İ pedig az ifjúság hevületével hitt Washingtonban. Annyi bizonyosnak látszott, hogy én nem tudok semmi olyat mondani, ami beláttatná vele az ellenkezıjét, ami meggyızné, hogy valójában Washington volt a felelıs anyja haláláért. Az ı elméjében a templomosok tehettek róla — és aligha hibáztathattam, amiért erre a következtetésre jutott. Elvégre látta ott Charlest azon a napon. És nemcsak Charlest, hanem Williamet, Thomast és Benjamint is. Á, Benjamin. A másik problémám. Az utóbbi években elég sok szégyent hozott a Rendre, hogy finoman fogalmazzak. Miután megkísérelt információkat eladni a briteknek, ‘75-ben vizsgálóbíróság elé rendelték, amelynek nem más volt az elnöke,
mint George Washington. Mostanra Benjamin már a kontinentális hadsereg fıorvosa és az egészségügyi szolgálat fıigazgatója volt, ahogy évekkel ezelıtt megjósolta. Bőnösnek találták „az ellenséggel való kapcsolattartásban”, és börtönbe került, ahol egészen az év elejéig maradt, majd szabadon engedték — és azonnal nyoma is veszett. Hogy megtagadta-e a Rend eszméit, mint oly sok évvel ezelıtt Braddock, nem tudhattam. Azt viszont tudtam, hogy nagy valószínőséggel ı áll a Valley Forge-ba szánt utánpótlás elrablása mögött, ami természetesen tovább rontott a szerencsétlen katonák helyzetén, hogy elfordult a Rend céljaitól, és a személyes nyereségét nézte, és hogy le kellett vele számolni. A feladatot én vállaltam magamra. Valley Forge közelébıl indulva eljutottam lóháton Philadelphia jéghideg, hófedte tájain át egy templomig, ahol Benjamin tábort vert.
II
A nevéhez méltó módon1 egy templomban találtam tehát rá Church nyomára. Egy elhagyatott templomban. Nemcsak az egykori egyházközösség hagyta el, hanem Church emberei is. Pár nappal ezelıtt még itt tartózkodtak, de most — nem volt ott semmi. Sem készletek, sem emberek, csak a tábortőz kihőlt nyomai, és néhány egyenetlen sárfolt a hó helyén, ahová a sátrakat verhették fel. Kikötöttem a lovamat a templom háta mögött, majd beléptem. Odabent ugyanolyan csontig hatolóan dermesztı hideg volt, mint kint. Az oldalhajó mentén további tüzek nyoma, az ajtó mellett pedig farakás, amelyrıl közelebbi vizsgálódás után megállapítottam, hogy felaprított templomi padokból áll. Elsıként mindig a hitbuzgóság esik áldozatul a hidegnek. A megmaradt padok két sorban álltak a templom két oldalán, egy tiszteletet parancsoló, de már régóta használatlan szószékkel szemben, az impozáns kıfalakon magasan elhelyezkedı komor ablakon átszüremlı széles fénypászmákban lebegtek és táncoltak a porszemek. A durva kıpadlón szétszórva felfordított ládák és csomagolóanyagok maradékai. Pár percig körbejártam, alánéztem egy-egy ládának, hátha találok valami nyomot, ami arra utalna, hogy merre ment Benjamin. Aztán zajt hallottam — lépéseket az ajtónál —, és megdermedtem, majd beugrottam a szószék mögé. Ebben a pillanatban a hatalmas tölgyajtó recsegve, lassan és vészjóslón megnyílt, és belépett egy alak: mintha pontosan az én lépteimet követte volna, ugyanúgy járt körbe a templomban, mint én, ugyanúgy nézegetett be a ládák alá, és még ugyanúgy is szitkozódott halkan, mint én. Connor volt az. Kikukkantottam a szószék árnyékából. Orgyilkosköntösét viselte, és elszántság tükrözıdött a tekintetében. Egy ideig figyeltem. Mintha saját magamat láttam volna — önmagam egy fiatalabb változatát, azét az orgyilkosét, akivé válnom kellett 1 A Church jelentése angolul templom.
volna, akivé neveltek volna, és akivé lettem is volna Reginald Birch árulása nélkül. Ahogy Connort néztem, vad érzelmek kavarogtak bennem: bánat, keserőség, de még irigység is. Közelebb léptem. Lássuk, mit tud ez az orgyilkos. Vagy másképp fogalmazva: lássuk, hogy el tudok-e még bánni vele.
III
Igen. — Apám — szólalt meg, amikor a földre vittem, és a torkának szegeztem a pengémet. — Connor — mondtam cinikusan. — Mi az utolsó szavad? — Várj. — Nem valami fényes választás. Vonaglott, a szeme villogott. — Jöttél ellenırizni Church munkáját, mi? Meg akartál róla bizonyosodni, hogy eleget lopott a brit testvéreid számára? — Benjamin Church nem a testvérem — vágtam rá. — Ahogy a vöröskabátosok és az idióta királyuk sem. Naivitást el tudtam volna képzelni rólad. De ezt... A templomosok nem a brit koronáért harcolnak. Ugyanazt akarjuk, mint te, fiú. Szabadságot. Igazságot. Függetlenséget. — De... — De mi? — kérdeztem. — Johnson. Pitcairn. Hickey. El akarták lopni a földünket. Városokat akartak kifosztani. Megpróbálták megölni George Washingtont. Sóhajtottam. — Johnson azért törekedett megszerezni a föld tulajdonjogát, hogy biztonságban tudhassuk. Pitcairn a diplomáciai megoldást szorgalmazta — amit neked sikerült olyan eredményesen tönkretenned, hogy egy rohadt háborút robbantottál ki. Ami meg Hickeyt illeti... George Washington pocsék vezetı. Szinte minden csatát elvesztett, amiben csak részt vett. Híján van az önbizalomnak. Nézd csak meg Valley Forge-ot, és tudni fogod, hogy igazam van. Sokkal jobban meglennénk nélküle. Láttam, hogy a szavaim hatást gyakorolnak rá. — Nézd... bármennyire szívesen bocsátkozom is szópárbajba veled, Benjamin Churchnek az önelégültségénél csak a szája nagyobb. Nyilvánvaló, hogy te az általa elrabolt készleteket akarod visszaszerezni — én pedig meg akarom büntetni. Az érdekeink összeegyeztethetık. — Mit javasolsz? — kérdezte óvatosan. Hogy mit javasolok? Elgondolkodtam. Láttam, hogy a tekintete a nyakamon viselt amulettre vetıdik, én pedig a nyakláncát néztem. Az anyja minden bizonnyal
beszélt neki az amulettrıl, egészen biztosan el akarja venni tılem. Másfelıl pedig a nyakunkban viselt jelképek egyaránt ırá emlékeztettek minket. — Fegyverszünetet — mondtam. — Talán... talán jót tenne nekünk, ha együtt töltenénk egy kis idıt. Végtére is a fiam vagy, és talán még meg lehet menteni téged a tudatlanságtól. Csend állt be köztünk. — Vagy megölhetlek itt és most. Melyiket választod? — kérdeztem nevetve. — Tudod, hová ment Church? — kérdezett vissza. — Sajnos nem. Azt reméltem, hogy tırbe csalhatom itt, ha ı vagy az emberei visszatérnének. De attól tartok, hogy elkéstem. Már mindent eltakarítottak innen. — Én talán a nyomára tudok jutni — mondta kicsit furcsa büszkeséggel a hangjában. Hátraléptem, és néztem, ahogy látványos bemutatót tart az Achillestıl kapott kiképzésébıl. A templom padlójára mutatott, ahol látszott a ládák vonszolásának nyoma. — Nehéz volt a teher — magyarázta. — Valószínőleg szekérre tették... A ládákban gyógyszerek és ruhák is voltak. A templom elé kiérve Connor a felkavart hó felé intett. — Ott állt egy szekér... Apránként egyre nehezebb lett, ahogy rápakolták a készleteket. A hó elfedte a nyomokat, de maradt még elég ahhoz, hogy követni tudjuk. Gyere... Fogtam a lovamat, csatlakoztam hozzá, és elindultunk együtt. Connor jelezte a nyomvonalat, én pedig igyekeztem nem kimutatni az elismerésemet. Nem elıször döbbentett meg, mennyire hasonló a tudásunk, és megállapítottam, hogy ugyanazt tette, amit én is tettem volna hasonló helyzetben. Mintegy tizenöt mérföldre a tábortól hátrafordult a nyeregben, és diadalittasan nézett felém, miközben az elıttünk húzódó nyomra mutatott. Egy lerobbant szekérre, amelynek a hajtója próbálta helyrehozni a kerekét, és maga elé motyogott, ahogy odaértünk. — Ilyen az én szerencsém... Halálra fagyok, ha nem tudom kijavítani... Meglepıdve nézett fel az érkezésünkre, a szeme kikerekedett a félelemtıl. A muskétája nem volt messze, de nem is elég közel ahhoz, hogy idıben elérje. Azonnal tudtam — abban a pillanatban, hogy Connor dölyfösen megkérdezte, hogy Benjamin Church embere-e —, hogy megpróbál elfutni, és pontosan így is történt. A szemét vadul forgatva feltápászkodott, és a fák felé indult, nagyjából olyan kecsesen cammogott a hóban, mint egy sebzett elefánt. — Ügyes — mondtam mosolyogva. Connor mérgesen nézett rám, majd leugrott a nyeregbıl, és bevetette magát a fák közé, hogy üldözıbe vegye a kocsist. Hagytam, hogy menjen, majd sóhajtottam, lemásztam a lovamról, ellenıriztem a pengémet, és figyeltem a lármát az erdıbıl. Connor elfogta. Utánuk mentem az erdıbe. — Nem volt bölcs ötlet elfutni — mondta éppen Connor. Egy fának nyomta a kocsist. — Mit... mit akarnak? — kérdezte a szerencsétlen. — Hol van Benjamin Church? — Nem tudom! Innen északra ment, egy tábor felé. Általában ott szoktuk
kirakodni a szállítmányt. Talán ott megta... A szeme rám pillantott, mintha tılem remélne segítséget. Elıvettem a pisztolyomat, és lelıttem. — Ebbıl elég — mondtam. — Jobb lesz indulni. — Nem kellett volna megölnöd — csóválta a fejét Connor, miközben letörölte az arcáról a kocsis vérét. — Tudjuk, hogy merre van a tábor. Nem vettük volna több hasznát. Ahogy visszamentünk a lovainkhoz, azon gondolkodtam, hogy milyennek láthat engem. Mit akarok megtanítani neki? Azt akarom, hogy ı is ugyanolyan rideg és elgyötört legyen, mint én? Azt akartam neki megmutatni, hová vezet ez az út? A gondolatainkba mélyedve haladtunk a táborhely felé, és amikor észrevettük a fák csúcsa felett az árulkodón lebegı füstöt, leszálltunk a nyeregbıl, kipányváztuk a lovunkat, és gyalog mentünk tovább, óvatosan és csendben lopakodtunk az erdın át. A fák között maradtunk, hasra feküdtünk, és a távcsövem segítségével kémleltük a fatörzsek és a csupasz ágak mellett a távoli táborban sürgölıdı embereket, akik többnyire tábortüzek mellett győltek össze melegedni. Connor elindult a táborba, én pedig rejtızködve kényelembe helyeztem magamat. Legalábbis azt hittem, hogy senki sem lát — mert egyszerre csak azt éreztem, hogy egy muskéta csiklandozza meg a nyakamat. — Nocsak, nocsak, nocsak, hát ez meg micsoda? Szitkozódtam, miközben talpra állítottak. Hárman voltak, szemmel láthatóan nagyon meg voltak elégedve önmagukkal — ami jogos is, hiszen engem nem könnyő meglepni. Tíz évvel ezelıtt meghallottam volna ıket, és egyetlen hang nélkül arrébb kúszom. Tíz évvel ezelıtt meghallottam volna, hogy jönnek, elbújtam volna, és aztán minddel végzek. Ketten muskétát szegeztek rám, míg a harmadik a szája szélét idegesen harapdálva lépett elı. Megilletıdöttnek tőnı hangot adott ki magából, ahogy lecsatolta rólam a rejtett pengét, majd elvette a kardomat, a tırömet és a pisztolyomat. Csak akkor mert lazítani, amikor már fegyvertelen voltam. Vigyorogva felfedte elfeketedett, rothadó fogsorát. Persze volt még egy rejtett fegyverem: Connor. De hol a fenében késik? Rothadó Fog elırelépett. Szerencsére olyan rosszul titkolta a szándékait, hogy el tudtam fordulni, mielıtt a térdével lágyékon rúgott volna, így elkerültem a komolyabb fájdalmat, de úgy tettem, mintha mégis eltalált volna. Színlelve üvöltöttem, a fagyos földre zuhantam, és ott is maradtam, kábultnak mutatva magamat, hogy húzzam az idıt. — Jenki kém lehet — mondta az egyik társa. A muskétájára támaszkodva lehajolt, hogy jobban szemügyre vegyen. — Nem. İ valami egészen más — jelentette ki az elsı, ahogy ı is lehajolt felém, miközben négykézlábra emelkedtem. — Valami különleges. Ugye... Haytham? Church mindent elmondott magáról. — Akkor több esze is lehetne ennél — válaszoltam. — Nincs abban a helyzetben, hogy fenyegetızzön! — sziszegte Rothadó Fog. — Még nem — mondtam higgadtan.
— Valóban? — kérdezte Rothadó Fog. — Mi lenne, ha meggyıznénk az ellenkezıjérıl? Dugtak már valaha muskétatust a foga közé? — Nem, de ahogy elnézem, maga el tudja mesélni, milyen érzés. — Micsoda? Viccelıdni akar velem? Felemeltem a tekintetemet a mögöttük álló fa ágaira, és észrevettem, hogy Connor ott kuporog kieresztett rejtett pengével, az ajkaira helyezett ujjal. Természetes, hogy otthonosan mozgott a fák között, minden bizonnyal az anyja tanította. Engem is kioktatott a fára mászás tudományából. Senki sem mozgott úgy a fák között, mint ı. Rothadó Fogra néztem. Tudtam, hogy már csak pillanatok vannak hátra az életébıl. Ez a tudat segített elviselni a rúgást, ahogy a csizmája az államnak ütközött. Hátrarepültem, egy kisebb bokorba zuhantam. Talán ez lenne az alkalmas pillanat, Connor, gondoltam magamban. A fájdalomtól elborult tekintettel láttam, hogy Connor leugrik az ágról, pengét tartó keze elırelendül, aztán az ezüstösen villanó vérfoltos acél az elsı szerencsétlen szájába fúródott. Mire feltápászkodtam, a másik kettı is halott volt. — New York — mondta Connor. — Mi van vele? — Ott találjuk Benjamint. — Akkor oda kell mennünk.
1778. január 26. I
New York megváltozott az utolsó látogatásom óta, ez a legkevesebb, amit el lehet mondani róla: a város leégett. A ‘76. szeptemberi nagy tőzvész a Viaskodó Kakasokhoz címzett fogadóban kezdıdött, több mint ötszáz házat pusztított el, és kiégette a város egy negyedét, lakhathatatlanná téve. Ennek következtében a britek bevezették a rendkívüli állapotot. Házakat foglaltak le és utaltak ki a brit hadsereg tisztjeinek, a templomokat börtönné, kaszárnyává vagy kórházzá alakították át, és mintha a város szelleme valahogy megtört volna. Most már a brit zászló lógott le ernyedten a narancssárga téglaépületek tetejérıl, és míg korábban a város tele volt energiával és nyüzsgéssel — zajlott az élet a vászontetık és a porták alatt, az ablakok mögött —, a vászontetık most koszosak és szakadtak voltak, az ablakokat befeketítette a korom. Az élet ment tovább, de a városlakók alig-alig emelték fel a tekintetüket az utcáról. Görnyedten jártak, mozgásuk csüggedtségrıl árulkodott. Ebben a közhangulatban nem volt nehéz kideríteni Benjamin hollétét. Mint megtudtuk, a vízparton, egy elhagyatott sörfızdében tartózkodott. — Naplementére végzünk a dolgunkkal — jósoltam kissé elhamarkodottan. — Helyes — válaszolta Connor. — A lehetı leghamarabb vissza akarom juttatni a készleteket. — Ez természetes. Semmiképp sem akarlak visszatartani a veszett ügyedtıl. Hát akkor gyere, kövess. Felkapaszkodtunk a háztetıkre, és pillanatokon belül már odafentrıl tekintettünk le New Yorkra. A háború által megtépázott dicsısége ellenére lenyőgözött a látvány. — Kérdeznék valamit — szólalt meg Connor egy idı után. — Az elsı találkozásunkkor megölhettél volna. Mi gátolt meg benne? Hagyhattalak volna meghalni az akasztófán, gondoltam. Megölethettelek volna Thomasszal a Bridewell börtönben. Ezen alkalmakkor mi gátolt meg? Mi a válasz? Öregszem? Érzelgıssé váltam? Talán nosztalgiát éreztem egy sosem volt élet iránt. De mindezeket nem különösebben óhajtottam megosztani Connorral, így rövid hallgatás után elütöttem a kérdését. — A kíváncsiság. Egyéb kérdés? — Mit akarnak elérni a templomosok? — Rendet. Célt. Utat. Semmi többet. Ti vagytok azok, akik meg akarjátok zavarni a többieket azzal a szabadságról szóló zagyvasággal. Valamikor az orgyilkosok értelmesebb célt vallottak magukénak: a békét.
— A szabadság maga a béke — próbált érvelni. — Nem. A szabadság a káoszt hívja elı. Elég ránézni erre a kis forradalomra, amit a barátaid kirobbantottak. Én már álltam a Kontinentális Kongresszus elıtt. Hallottam, ahogy dobolnak és kiabálnak. Mindezt a szabadság nevében. De ez nem több lármánál. — Ezért állsz Charles Lee pártján? — Sokkal jobban megérti, hogy mire van szüksége ennek a születıben lévı országnak, mint azok az ostobák, akik állítólag az érdekeit képviselik. — Mintha savanyú lenne a szılı — vetette közbe. — A nép döntött, és Washingtont választotta. Már megint. Szinte irigyeltem, hogy ilyen egyoldalúan tud tekinteni a világra. Úgy tőnt, mintha az ı világában nem lenne helye a kétségnek. Ha majd megtudja az igazságot Washingtonról, ami hamarosan bekövetkezik, amennyiben sikerrel jár a tervem, az egész világa, az egész világnézete össze fog omlani. A mostani bizonyosságát irigyeltem tıle, ezt azonban nem. — A nép nem választott semmit — sóhajtottam. — A döntést gyáva kiváltságosok egy csoportja hozta meg, akik semmi mást nem akarnak, mint meggazdagodni. Szők körben tanácskozva hozták meg a saját elınyükre szolgáló döntést. Lehet, hogy szép szavakkal körítették, de attól még igenis ez történt. Az egyetlen különbség köztem és azok között, akiket támogatsz, Connor, az egyetlen különbség abban áll, hogy én nem színlelek szeretetet. Rám nézett. Nemrég azt mondtam magamnak, hogy akármennyit jártatom is a számat, nem lesz rá semmilyen hatással, és lám, mégis megpróbáltam. És talán tévedtem — talán mégis felfogta a szavaimat.
II
A sörfızdéhez érve világossá vált, hogy álruhát kell szereznünk Connornak, mivel az orgyilkosköntös túlságosan is feltőnı volt. Ez ismét alkalmat adott neki arra, hogy felvághasson a képességeivel, én pedig ismét fukarkodtam a dicsérettel. Miután mindketten megfelelı öltözethez jutottunk, elindultunk a tábor felé, a vörös téglafalak tornyosultak felettünk, a sötét ablakok könyörtelenül bámultak le ránk. A kapun túl láthattam a sörfızde hordóit és szekereit, a fel-alá mászkáló embereket. Benjamin a templomosok többségét saját embereire cserélte le — a történelem megismétli önmagát, gondoltam, felidézve Edward Braddock emlékét. Reméltem, Benjamin megölése nem bizonyul majd olyan kemény diónak, mint Braddocké. De valahogy kételkedtem benne. Mostanra már nem maradt sok illúzióm ellenségeink rátermettségét illetıen. Mostanra már nem maradt sok illúzióm semmilyen tekintetben. — Állj, idegenek! — egy ırszem lépett elı az árnyékból, kettészelve a bokánk körül örvénylı ködöt. — Magánterületre tévedtek. Mi célból járnak erre?
Megemeltem a kalapom karimáját, hogy felfedjem az arcomat. — A megértés apja vezet minket — mondtam, mire az ır megkönnyebbülni látszott, bár Connort gyanakodva méregette. — Önt felismerem — mondta —, de a vadembert nem. — A fiam. — Olyan... furcsa volt a tulajdon számból hallani ezt a szót, amely annyi érzelmet hordozhatna. Az ır alaposan végigmérte Connort, majd oldalra pillantva hozzám szólt. — Belekóstolt az erdı gyümölcsébe, mi? Meghagytam az életét. Egyelıre. Csak mosolyogtam. — Hát akkor menjenek — engedett utunkra, és azzal átkeltünk a boltíves kapun, hogy belépjünk a Smith & Company sörfızde területére. Gyorsan betértünk egy fedett részre, ahol ajtók egész sora vezetett raktárakhoz és irodahelyiségekhez. Azonnal nekiálltam feltörni az elsı ajtó zárját, miközben Connor ırködött, és beszélt is hozzám. — Furcsa lehetett így értesülni a létezésemrıl — tőnıdött. — Én meg arra lennék kíváncsi, hogy mit mondott rólam az anyád — válaszoltam, miközben a zárral bíbelıdtem. — Sokszor elmerengtem rajta, hogy milyen életünk lett volna, ha együtt maradunk. — Ösztönösen megkérdeztem. — Amúgy hogy van mostanában? — Meghalt — válaszolta. — Meggyilkolták. Méghozzá Washington, gondoltam magamban, de nem mondtam ki. — Szomorúan hallom. — Valóban? A te embereid tették. Addigra már kinyitottam az ajtót, azonban ahelyett, hogy beléptem volna rajta, lassan becsuktam, és Connor felé fordultam. — Micsoda? — Még gyerek voltam, amikor eljöttek a vénekért. Már akkor tudtam, hogy veszélyesek, így inkább meg sem szólaltam. Ezért Charles Lee eszméletlenre vert. Tehát nem tévedtem. Charles valóban nemcsak jelképesen, hanem fizikai értelemben is rajta hagyta Connoron a templomosgyőrő nyomát. Nem volt nehéz kimutatni az elszörnyedést az arcomon, bár csak színleltem, miközben folytatta a történtek elmesélését. — Amikor felébredtem, a falu lángokban állt. Addigra már elmentek az embereid, és elmúlt a remény is, hogy anyám túlélje. Most. Most jött el az alkalom, hogy meggyızzem az igazságról. — Ez lehetetlen. Nem adtam ilyen parancsot. Sıt épp az ellenkezıjét mondtam nekik. Azt, hogy ne keressék tovább az elıdök templomát. Gyakorlatiasabb teendıkre kellett koncentrálnunk... Connor kételkedve nézett, de megvonta a vállát. — Nem számít. Már nagyon régen volt. Ó, dehogyisnem számít. — De egész életedben úgy nıttél fel, hogy engem, a saját apádat hittél felelısnek ezért az atrocitásért. Nem volt hozzá közöm. — Talán igazat mondasz. Talán nem. Honnan tudhatnám?
III
Csendben léptünk be a raktárba, ahonnan az egymásra állított hordók szinte minden fényt kiszorítottak. Nem messze tılünk, nekünk hátat fordítva állt egy férfialak, és nem hallatszott semmi más, mint ahogy halk sercegéssel a kezében tartott könyvbe írogat. Természetesen azonnal felismertem, és vettem egy mély levegıt, mielıtt rászóltam. — Benjamin Church! — kiáltottam. — Azzal vádollak, hogy elárultad a templomos rendet, és eszméinket elhagyva a saját személyes elınyödet hajszolod! Bőneidre tekintettel ezennel halálra ítéllek! Benjamin megfordult. Csakhogy nem Benjamin volt az. A hasonmás hirtelen felkiáltott: „Most, most!”, mire a terem megtelt a rejtekhelyükrıl elıugró emberekkel, akik pisztolyokat és kardokat fogtak ránk. — Elkéstetek — mondta diadalittasan Benjamin alteregója. — Church és a szállítmány már rég elhúzott innen. És ti rövidesen nem lesztek olyan állapotban, hogy követni tudjátok! Szembenéztünk az elıttünk felsorakozott ellenségeinkkel, és hálát rebegtem Achilles kiképzéséért, mert mindketten ugyanarra gondoltunk. Vagyis: túlerıvel szemben el kell tılük ragadni a meglepetés erejét. Vagyis: védekezés helyett támadásba kell lendülni. És így is tettünk. Támadtunk. Egy gyors összenézés után mindketten elıpattintottuk a pengénket, mindketten beledöftük a legközelebbi ırbe, akiknek a sikoltásai visszhangoztak a raktár téglafalain. Egy rúgással hátraküldtem az egyik pisztolyost, aki elcsúszott, és beverte a fejét egy ládába, majd rá is vetettem magamat, a mellkasára térdeltem, pengémet az arcába döftem. Visszafordulva láttam, hogy Connor megperdül, lehajolva forgatja a pengét tartó kezét, és felnyitja két szerencsétlen ır hasát, akik összeesnek, és a kiömlı beleiket fogják — már halottak voltak mindketten, csak még nem fogták fel. Elsült egy muskéta, fütyülést hallottam a levegıben, tudtam, hogy a golyó nem talált, és az orvlövész azonnal az életével fizetett azért, hogy célba vett. Ketten vetették rám magukat vadul hadonászva, de mindkettıt levágtam, és hálát adtam a szerencsecsillagomnak, amiért Benjamin zsoldosokat alkalmazott templomosok helyett — velük nem bántunk volna el ilyen gyorsan. A harc rövid volt és kegyeden, míg aztán már csak a csalétekként állított ember maradt. Connor föléje tornyosult, ahogy rémült gyerekként reszketett az immár vértıl csuszamlós téglapadlón. Megadtam a kegyelemdöfést egy haldoklónak, majd Connor mellé léptem. — Hol van Church? — kérdezte. — Elmondom maguknak — nyöszörögte a másik. — Bármit megteszek, csak kérem, ígérjék meg, hogy meghagyják az életemet!
Connor rám nézett, és meg sem várva, hogy egyetértek-e, segített neki talpra állni. Benjamin embere idegesen nézett hol egyikünkre, hol másikunkra, mielıtt beszélni kezdett. — Tegnap elutazott Martinique-re. A Welcome nevő kereskedıhajóra szállt fel. A rakodótér felét megtöltötte a hazafiaktól lopott készletekkel. Ez minden, amit tudok, esküszöm! Mögé léptem, pengémet beledöftem a gerincvelıjébe, mire döbbenten meredt a mellkasából elıugró véres hegyre. — Megígérte... — hebegte. — És ı be is tartotta a szavát — feleltem hővösen, és Connorra néztem, szinte provokatívan, hogy ellentmond-e nekem. — Menjünk! — tettem hozzá pont akkor, amikor három puskás ır rohant fel a felettünk lévı karzatra, csizmájuk keményen csattogott a fán, majd a vállgödrükbe helyezték a muskétájuk tusát, és tüzet nyitottak. De nem ránk, hanem a közelünkben álló hordókra, amelyekrıl túl késın vettem észre, hogy lıporral vannak megtöltve. Csak annyi idım volt, hogy belökjem Connort pár söröshordó mögé, és már fel is robbant az elsı, majd a többi is mellette, az egymást követı fülsüketítı mennydörgések mintha meghajlították volna a levegıt, és megállították volna az idıt — olyan erıs volt a robbanás, hogy amikor kinyitottam a szememet, és elvettem a kezemet a fülemrıl, szinte meglepetten tapasztaltam, hogy a raktár még mindig áll. Mindenki vagy magától vetıdött a földre, vagy a robbanás erejétıl zuhant oda. De az ırök már kezdtek magukhoz térni, a muskétájukért nyúltak, és még mindig félig süketen egymásnak kiáltoztak, miközben hunyorogva kerestek minket a porfelhıben. A hordókat lángok nyaldosták, a ládák is meggyulladtak. Nem messze tılünk egy ır rohant végig a raktáron, a ruházata és a haja lángolt, üvöltött, miközben az arca elolvadt, majd térdre rogyott, és hasra esve meghalt. A mohó tőz megtalálta a ládák kitömésére használt anyagot is, amely egy pillanat alatt belobbant. Pokoltőz vett körbe minket. Repkedtek körülöttünk a muskétagolyók. Egy állványzathoz vezetı lépcsın leszúrtunk két, karddal támadó ırt, majd átvágtuk magunkat négy puskáson. A tőz gyorsan terjedt — már az ırök is menekülıre fogták a dolgot —, így hát felfutottunk a következı szintre, egyre magasabbra, míg aztán felértünk a sörfızde raktárának padlására. Az üldözıink a nyomunkban jártak, de a lángok nem értek fel hozzánk. Egy ablakon kitekintve vizet láttunk alattunk. Kijáratot kerestem a szememmel, de Connor már meg is ragadott, és az ablaknak taszított. Mindketten átzuhantunk az üvegen, és már a vízben is voltunk, mielıtt tiltakozásra nyithattam volna a számat.
1778. március 7. I
Kizárt, hogy hagyjam Benjamint elmenekülni. Azok után meg pláne nem, hogy egy hónapon át kellett elviselnem az életet az Aquila fedélzetén, összezárva többek között Connor barátjával és a hajó kapitányával, Robert Faulknerrel. Üldöztük Benjamin hajóját, de mindig éppen hogy kicsúszott a kezünkbıl, elkerülte az ágyútüzünket, és néha meg is pillantottam a fedélzeten azt a gúnyolódó pofáját... Kizárt, hogy hagyjam elmenekülni. Különösen most, hogy a Mexikói-öböl közelébe érve az Aquila végre az ı hajója mellett szelte a vizet. Ezért ragadtam ki a kormánykereket Connor kezébıl, és rántottam olyan erısen jobbra, hogy a hajónk teljes sebességgel az övé felé rohanjon. Senki sem volt felkészülve erre. Sem az ı legénysége, sem a miénk, sem Connor, sem Robert — csak én, és én sem tudtam biztosra, amíg meg nem tettem. Azok, akik nem kapaszkodtak meg épp valamiben, oldalra zuhantak, miközben az Aquila orra belefúródott a Welcome bal oldalába, áttörte, és szilánkosra zúzta a hajó törzsét. Talán elhamarkodottan cselekedtem. Talán bocsánatkéréssel tartozom Connornak — és persze Faulknernek — a hajójukat ért kárért. De nem hagyhattam meglépni Benjamint.
II
Egy pillanatig döbbent csend honolt, csak a hajó törmelékeinek becsapódása az óceánba és az árbocok kétségbeesett csikorgása hallatszott. A vitorlák verdestek az enyhe szellıben, de egyik hajó sem mozdult, mintha az ütközés hatása megbénította volna ıket. Aztán hirtelen kiáltás hangzott, és mindkét hajó legénysége magához tért. Egy lépéssel Connor elıtt járva már oda is rohantam az Aquila orrához, átvetettem magamat Benjamin hajójára, ahol a kieresztett pengémmel kapaszkodtam meg a fába, és megöltem az elsı, fegyverrel rám támadó embert, leszúrtam, és áthajítottam a korláton vergıdı testét. Megtaláltam a csapóajtót, odasiettem, kirántottam a nyílásból egy menekülni próbáló tengerészt, beleszúrtam a pengémet a mellkasába, majd elindultam a lépcsın, és miután vetettem egy utolsó pillantást az általam okozott pusztításra — a
két hatalmas hajó egymásba szorulva lassan süllyedni kezdett az óceánba —, behúztam magam mögött a csapóajtót. Fentrıl a lábak dobogása, az elfojtott sikolyok, a lövések dördülése és a fedélzetre zuhanó testek csattanása hallatszott. A fedélzet alatt furcsa, fojtott, szinte túlvilági csend honolt. De aztán rájöttem, a távolabbról érkezı csöpögés és lötyögés azt jelzi, a hajó léket kapott. Ahogy hirtelen megdılt, belekapaszkodtam egy támasztékba. A csöpögés folyamatos csorgássá változott. Vajon mennyi ideig bírja a hajó, mielıtt elsüllyed? Idıközben azt is észrevettem, ami rövidesen Connor számára is kiderül: azok a készletek, amelyeket oly hosszú ideje üldözünk, nem léteznek — vagy legalábbis nem ezen a hajón vannak. Ahogy ezt megállapítottam, zajt hallottam, és hátraperdülve megláttam Benjamin Churchöt. Két kézzel rám fogta a pisztolyát, az irányzékon keresztül hunyorogva célzott. — Üdvözletem, Haytham — mondta gúnyosan, és azzal meghúzta a ravaszt. Okos volt, és tudatában is volt ennek. Ezért húzta meg azonnal a ravaszt; addig akart elintézni, amíg az ı oldalán áll a meglepetés ereje, és ezért nem pont rám célzott, hanem egy kicsit jobbra tılem, hiszen jobbkezes vagyok, és természetesen az erısebb oldalam felé fogok elugrani. De persze mindezt én is tudtam, hiszen én képeztem ki. Így hát a golyója ártalmatlanul csapódott bele a hajó törzsébe, mert én nem jobbra, hanem balra ugrottam, elgurultam, majd felpattantam, és már neki is estem, mielıtt kivonhatta volna a kardját. Az ingébe markolva megragadtam, és elhajítottam a pisztolyát. — Volt egy álmunk, Benjamin! — ordítottam az arcába. — Egy álmunk, amit te tönkre akartál tenni! És ezért, bukott barátom, meg kell fizetned! Térddel ágyékon rúgtam. Amikor fájdalmasan összegörnyedt, ököllel hasba vágtam, majd olyan erısen ütöttem állon, hogy két véres foga kirepült a padlóra. Hagytam a földre zuhanni. Az arca belecsapódott a beszivárgott tengervízbe. A hajó ismét megdılt, de ezzel most nem törıdtem. Amikor Benjamin megpróbált négykézlábra emelkedni, odarúgtam a csizmámmal, hogy kiverjem belıle a még megmaradt szuszt is. Aztán fogtam egy kötelet, amelyet erısen rátekertem Benjaminra, miután felállítottam, és nekidöntöttem egy hordónak. A feje elırecsuklott, vér, köpet és takony keveréke csurgott le lassan az arcáról a földre. Hátraléptem, megragadtam a haját, majd mélyen a szemébe néztem, és öklömet a képébe vágtam. Hallottam összetört orrának roppanását. Leráztam a vért a kezemrıl. — Elég! — kiáltotta mögöttem Connor. Megfordulva láttam, hogy undorodva bámul elıbb rám, aztán Benjaminra. — Azért jöttünk ide, hogy... — kezdett bele. A fejemet ráztam. — Úgy tőnik, nem ugyanabból az okból jöttünk ide. De Connor félretolt, és az immár bokáig érı vízben odagázolt Benjaminhoz, aki kihívóan nézett fel rá zúzódásos, vérben forgó szemével. — Hol vannak a készletek, amiket elloptál? — kérdezte Connor követelızıen.
Benjamin köpött egyet. — Menj a pokolba! — Aztán hihetetlen módon rázendített az Uralkodj, Britanniára. Elıbbre léptem. — Fogd be a pofádat, Church! Nem mintha ettıl abbahagyta volna. Énekelt tovább. — Connor, szedd ki belıle, amit tudni akarsz, és aztán legyünk már túl rajta — mondtam. Connor végre elırelépett, kipattintotta a pengéjét, és nekiszegezte Benjamin torkának. — Még egyszer kérdem: hol van a szállítmány? Benjamin ránézett, és pislogott. Egy pillanatig azt hittem, most nekiáll sértegetni Connort, vagy leköpi, de beszélni kezdett. — Azon a szigeten, ott, arra vár, hogy elvigyék. De neked nincs jogod hozzá. Nem a tiéd. — Nem, nem az enyém — mondta Connor. — A készletek azokat a férfiakat és nıket illetik, akik hisznek valamiben, ami fontosabb, mint az életük, akik azért harcolnak, és azért halnak meg, hogy egy napon megszabaduljanak a hozzád hasonló zsarnokoktól! Benjamin szomorúan elmosolyodott. — Ezek ugyanazok a férfiak és nık lennének, akik brit acélból kovácsolt muskétákkal harcolnak? Akik a sebeiket brit kezek által szıtt kötésekkel látják el? Milyen jó nekik, hogy van, aki elvégzi helyettük a munkát! İk meg learatják a gyümölcsét. — Bármit kitalálsz, hogy mentegesd magadat. Mintha te lennél az ártatlan, ık pedig a tolvajok — érvelt Connor. — Az egész attól függ, hogy honnan nézzük. Nem létezik egyetlen olyan kizárólagos ösvény az életben, amely helyes, igazságos, és senkinek sem okoz kárt. Valóban azt hiszed, hogy a koronának nincs jogalapja? Nincs oka azt érezni, hogy elárulták? Igazán lehetne több eszed, ha már ennyire elszántan harcolsz a templomosok ellen, akik a saját ügyüket tartják igaznak. Gondolkozz el ezen legközelebb, amikor azt állítod, hogy csak a te cselekedeteid válnak a köz hasznára! Az ellenséged biztos nem ért egyet veled ebben, méghozzá nem alaptalanul. — Lehet, hogy a szavaid ıszinték voltak — suttogta Connor —, de ettıl még nem lesznek igazak. És azzal leszúrta. — Jó munkát végeztél — mondtam, ahogy Benjamin álla a mellére hullt, a vére pedig belevegyük az egyre csak emelkedı vízbe. — Mindkettınknek áldás, hogy meghalt. Gyerünk, gondolom, szükséged lesz a segítségemre, ha mindent el akarsz hozni arról a szigetrıl...
1778. június 16. I
Hónapok óta nem láttam, ám nem tagadhatom, hogy sokszor az eszembe jutott. És ilyenkor azt gondoltam: van számunkra remény? Nekem, a templomosnak — még ha árulás faragott is azzá —, és neki, az orgyilkosnak, akit a templomosok mészárlása hívott életre. Egyszer régen, sok évvel ezelıtt arról álmodoztam, hogy egyesítem az orgyilkosokat és a templomosokat, de akkor még fiatalabb voltam, és erısebben hittem az eszmékben. Akkor még nem fedte fel elıttem a világ az igazi arcát. Márpedig az igazi arca kérlelhetetlen, könyörtelen és kegyetlen, barbár és durva. Nincs benne hely az álmoknak. Ám mégis eljött hozzám újra, és bár nem mondott semmit — legalábbis még nem —, azon tőnıdtem, vajon nem rejtızik-e az ı szeme mögött az én egykori idealizmusom, és nem ez hozta-e el ismét New Yorkba, az ajtóm elé, talán válaszokat keresve, vagy talán leszámolni kívánva egy nyugodni nem akaró kétséggel. Talán tévedtem. Talán mégis lakozik valami bizonytalanság ifjú lelkében. New Yorkot még mindig a vöröskabátosok tartották a markukban, csapatokban járták az utcáit. Évek teltek már el, és még mindig nem vontak felelısségre senkit a várost komor, kormos depresszióba taszító gyújtogatásért. Egyes részek még mindig lakhatatlanok voltak. Továbbra is érvényben maradt a rendkívüli állapot, a vöröskabátosok uralma kíméletlen volt, és az emberek jobban nehezteltek rájuk, mint valaha. A magam részérıl kívülállóként figyeltem a két embercsoportot. Az elnyomott városiak győlölködı tekintetet vetettek a meggyötört, fegyelmezetlen katonákra. Irigykedve néztem ıket. És kötelességtudó módon folytattam a munkámat. Próbáltam segíteni a háború megnyerését, a megszállás felszámolását, a béke megteremtését. Éppen az egyik besúgómat, egy Pecek nevő szerencsétlent faggattam — gúnynevét orra furcsa rángásának köszönhette —, amikor a szemem sarkából észrevettem Connort. Felemeltem a kezemet az üdvözlésére, miközben tovább hallgattam Peceket. Vajon mit akarhat? Mi dolga lehet azzal az emberrel, akirıl azt hitte, hogy ı adta ki a parancsot anyja meggyilkolására? — Meg kell ismernünk a lojalisták terveit, ha véget akarunk vetni mindennek — mondtam az emberemnek. Connor odasomfordált, és mindent hallott, nem mintha ez most számított volna. — Én megpróbáltam — válaszolta Pecek fújtatva, miközben a szeme Connor felé
villant —, de most már a katonáknak sem mondanak semmit, csak azt, hogy várják a parancsot fentrıl. — Akkor kérdezısködj tovább. Keress fel, ha megtudtál valamit, amit érdemes megosztani velem. Pecek bólintott, eloldalgott, én pedig vettem egy nagy levegıt, és Connorhoz fordultam. Egy ideig csak fixíroztuk egymást. Végigmértem; orgyilkosköntöse valahogy nem illett a fiatal indián fiúhoz, hosszú sötét hajához, az engem szinte felnyársaló szeméhez — Ziio szeméhez. Vajon mi lakozik a szeme mögött? Felettünk egy madárraj hangosan rikácsolva helyezte magát kényelembe egy épület peremén. A közelben egy vöröskabátos-ırjárat egy kocsi mellett lıdörögve bámulta az arra járó mosónıket, trágár ajánlatokat téve nekik, és fenyegetı mozdulatokkal reagáltak azok megvetı pillantására és tiltakozására. — Olyan közel állunk már a gyızelemhez! — karon fogtam Connort, és arrébb húztam, távolabb a vöröskabátosoktól. — Még néhány jól megtervezett támadás kell, és véget vethetünk a polgárháborúnak, megszabadulhatunk a brit koronától! A szája szélén valami mosolyféle némi elégedettségrıl árulkodott. — Mik a szándékaitok? — Egyelıre semmi, mert teljes sötétségben tapogatózunk. — Azt hittem, hogy a templomosoknak mindenhol van szemük és fülük — mondta, kevéske gúnnyal a hangjában. Akár az anyja. — És volt is. Amíg el nem kezdted levágni ıket. Elmosolyodott. — Az embered az mondta, hogy felsıbb utasításra várnak. Ebbıl világosan következik a teendınk: meg kell találnunk a lojalisták többi parancsnokát. — A katonák a jägereknek engedelmeskednek — mondtam. — A jägerek pedig a parancsnokoknak. Vagyis... csak végig kell menni ezen a láncon. Felnéztem. A közelben a vöröskabátosok még mindig botrányosan viselkedtek, szégyent hoztak az egyenruhájukra, a zászlójukra és György királyra. A jägerek voltak az összekötık a fıtisztek és a közkatonák között, és ezeknek az elitcsapatoknak a feladata lett volna kordában tartani a vöröskabátosokat, megakadályozni az amúgy is ellenséges lakosság felbıszítését, de nagyon ritkán mutatkoztak, csak akkor, amikor valóban komoly zőr keletkezett az utcákon. Például amikor megöltek egy vöröskabátost. Vagy kettıt. A köntösömbıl elıhúztam a pisztolyomat, és az utca túloldalára céloztam vele. A szemem sarkából láttam, hogy Connornak leesik az álla, amint kiválasztok egyet a szekér mellett tébláboló vöröskabátosok közül, aki éppen minısíthetetlen ajánlatot tett a mellette suhogó szoknyával, lehorgasztott fejjel elhaladó, fıkötıje alatt piruló asszonynak. És meghúztam a ravaszt. A lövésem dördülése felszakította az átlagos délután szövetét, és a vöröskabátos megtántorodott, a szeme között ütött, pénzérme mérető lyukból máris szivárogni kezdett a sötétpiros vér. A muskétája a földre esett, ı pedig súlyosan belezuhant a kocsiba, és nem mozdult többé. A többi vöröskabátos egy ideig túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy bármit is tegyen; veszettül kapkodták a fejüket minden irányba, próbálták kideríteni, honnan
jött a lövés, és lekapták a puskájukat a vállukról. Elindultam az utca túloldalára. — Mit csinálsz? — kiáltott utánam Connor. — Ha eleget megölünk közülük, a jägerek elı fognak jönni. Egyenesen elvezetnek minket a vezetıikhez. — Ebben a pillanatban az egyik vöröskabátos felém fordult, és meg akart szúrni a bajonettjével, de én végigvágtam a pengémmel, átszeltem a kereszt alakú fehér övét, a zubbonyát és a hasát. Azonnal nekiestem a következınek is, míg egy másik, aki megpróbált hátralépni, hogy több helye legyen felemelni a fegyverét, és tüzelni, egyenesen Connornak ütközött, és a következı pillanatban már csúszott is le a földre a pengéjérıl. A csata véget ért, és az imént még zsúfolt utca hirtelen kiürült. De közben kolompolást hallottam, és kacsintottam. — Elıjöttek a jägerek, ahogy megjósoltam. Már csak tırbe kellett csalni egyet, és ezt a feladatot nagy örömmel meghagytam Connornak, aki nem is okozott csalódást. Egy órán belül kezünkben volt egy levél, és miközben jägerek és vöröskabátosok csoportjai kiáltozva rohangáltak fel-alá az utcákon azt a két orgyilkost keresve — orgyilkosok voltak, ha mondom. Az asszaszinok pengéjét használták! —, akik könyörtelenül lemészároltak egy ırjáratot, mi felmentünk a tetıre, leültünk, és elolvastuk. — A levél rejtjelezve van — mondta Connor. — Ne aggódj, ismerem a hozzá való kódot. Elvégre a templomosok találták ki. Elolvastam, majd neki is elmagyaráztam. — A brit parancsnokság elvesztette a fejét. A Howe testvérek lemondtak, Cornwallis és Clinton elhagyta a várost. A megmaradt vezetık a Szentháromságtemplom romjain hívtak össze találkozót. Oda kell mennünk.
II
A Szentháromság-templom a Wall Street és a Broadway keresztezıdésében volt. Illetve úgy lenne helyes mondani, hogy a Szentháromság-templom maradványa volt a Wall Street és a Broadway keresztezıdésében. Súlyosan leégett a ‘76. szeptemberi tőzben, olyannyira, hogy a britek meg sem próbálták átalakítani kaszárnyává, nem tartottak itt fogva hazafiakat sem. Hanem csak felhúztak egy kerítést, és ilyen alkalmakra tartották fenn — a parancsnokok értekezletére, amelyet Connor és én feltétlenül meg akartunk zavarni. A Wall Street és a Broadway is sötétben állt. A lámpagyújtogatók nem jártak erre, mert nem volt meggyújtani való lámpa, mőködıképes legalábbis egy sem. Mint minden mást, ami a templom egymérföldes körzetében volt található, a lámpákat is korom fedte, az üvegük be volt zúzva. És mit világítottak volna meg? A környezı házak szürke, kitörött ablakait? A lakóhelyként csak a kóbor kutyák és a férgek számára alkalmas üres kı- és farakásokat?
Mindezek fölött emelkedett a Szentháromság-templom tornya. Odaindultunk, a templom egyik megmaradt falát megmászva foglaltuk el a pozíciónkat. Mászás közben döbbentem rá, hogy az épület nagyobb változatban a Queen Anne’s Squarei otthonomra emlékeztet, így nézett ki az is a tőzvész után. És ahogy lekuporodtunk a sötét fülkékben a vöröskabátosok érkezésére várva, felidéztem azt a napot, amikor visszatértem a házhoz Reginalddal. Ahogy a templomnak, a mi házunknak a teteje is odaveszett. Ahogy a templomból, a mi házunkból is csak a váz maradt meg, önmaga árnyéka volt csupán. Felettünk az égen pislogtak a csillagok. Egy ideig néztem a nyitott tetın át, amíg az oldalamba vágott könyök fel nem riasztott az álmodozásból. Connor lefelé intett, ahol tisztek és vöröskabátosok a Wall Street elhagyatott törmelékén átgázolva a templom felé tartottak. Amikor közelebb értek, két katona kivált a csapatból, egy kordét húztak maguk után, és lámpákat akasztottak a fák fekete, törékeny ágaira, hogy megvilágítsák az utat. Majd elértek a templomhoz, és lefelé nézve láttuk, hogy odalent még több lámpát akasztanak fel. Gyorsan mozogtak a templom csonka oszlopai között, ahol már nıtt a gaz, a moha és a fő, a természet visszakövetelte magának a romokat. Lámpákat helyeztek a szenteltvíztartókra és a pulpitusra, majd félreálltak, ahogy beléptek a küldöttek: három tiszt és egy szakasznyi katona. Aztán a fülünket erıltetve próbáltuk kihallgatni a beszélgetésüket, de nem jártunk szerencsével. Így hát inkább megszámoltam az ıröket. Tizenketten voltak, de ezt nem tartottam soknak. — Ugyanazt ismételgetik állandóan — sziszegtem oda Connornak. — Innen nem tudunk meg semmit. — Mit javasolsz? — kérdezte. — Menjünk le, és követeljünk válaszokat? Ránéztem. Elvigyorodtam. — Hát, igen — bólintottam. És a következı pillanatban már másztam is lefelé, amíg elég közel nem értem, majd leugrottam, a két hátsó ır meglepetésére, akik tátott szájjal haltak meg. — Csapda! — kiáltott fel valaki, miközben két újabb vöröskabátosra vetettem rá magamat. Fentrıl hallottam Connor káromkodását, aki utánam ugrott a megfigyelıpontunkról. Igazam volt. Nem voltak túl sokan. A vöröskabátosok, mint mindig, ezúttal is túlságosan bíztak a muskétákban és a bajonettekben. Amelyek a csatamezın talán hatékonyak, de a közelharcban hasznavehetetlenek, márpedig Connor és én ebben verhetetlenek voltunk. Mostanra már együtt is jól küzdöttünk, mintha társak lennénk. A kiégett templom moha fedte szobrait pillanatokon belül friss vöröskabátosvér fröcskölte be; a tizenkét ır halott volt, és csak a három rémült tiszt maradt, ajkuk imádságokat rebegett, úgy várták a halált. Nekem azonban egészen más volt a tervem — egészen pontosan egy utazás Fort George-ba.
III
Fort George Manhattan legdélibb végében feküdt. A több mint százötven éves erıd a tengerrıl ırtornyok és hosszú kaszárnyaépületek széles sorát mutatta, amelyek elfedni látszottak a teljes hegyfokot, míg a magas oromzat mögött tágas gyakorlóterek vették körbe a jól védett, megerısített emeletes hálókörleteket és adminisztratív épületeket. Tökéletes hely egy templomosbázis számára. Tökéletes hely a három lojalista parancsnok befogadására. — Mit terveznek a britek? — kérdeztem az elsıtıl, miután hozzákötöttem egy székhez a legészakibb épület mélyén meghúzódó vallatószobában, ahol mindent áthatott a poshadt bőz, és ahol, ha jól odafigyelt az ember, hallhatta a patkányok kaparását és rágcsálását. — Miért árulnám el magának? — kérdezett vissza gúnyolódva. — Mert ha nem árulja el, megölöm. A karja le volt kötve, így az állával intett a terem felé. — Akkor is megöl, ha elmondom. Elmosolyodtam. — Sok évvel ezelıtt találkoztam egy Cutter nevő emberrel, a kínzás és a fájdalomokozás nagymesterével, aki képes volt életben tartani az áldozatait, de szörnyő kínok árán, hogy csak... — elıpattintottam a pengémet, amely kegyetlenül csillogott a fáklyák villódzó fényében. Rám nézett. — Tehát gyors halált ígér, ha elmondom. — A szavamat adom. Így hát elmondta, és én álltam a szavamat. Amikor végeztem, kiléptem a folyosóra. Nem törıdtem Connor kérdı tekintetével, és elmentem a második fogolyért. A zárkába visszaérve a székhez kötöztem, és néztem, ahogy a szeme befogadja az elsı fogoly tetemének látványát. — A barátja nem volt hajlandó elmesélni, amit tudni akartam — magyaráztam —, ezért vágtam el a torkát. Maga készen áll elmondani, amit tudni akarok? Nagyra nyílt a szeme, egy hatalmasat nyelt. — Nézze, akármi legyen is az, nem tudom elmondani, nem tudok semmirıl. Talán a parancsnok... — Ó, szóval nem maga a vezetı? — állapítottam meg érdeklıdıen, és elıpattintottam a pengémet. — Várjon egy percet! — hadarta gyorsan, ahogy mögé léptem. — Egy dolgot azért tudok... Megálltam. — Rajta, ki vele. Elmondta, és miután végzett a mondókájával, megköszöntem neki, és végighúztam a pengémet a torkán. Miközben meghalt, rádöbbentem, hogy amit most érzek, nem az a szent tőz, amelyet egy szent cél érdekében győlöletes tetteket elkövetı ember érez, hanem valami fásult sorsszerőség. Sok évvel ezelıtt apám beszélt nekem a kegyelemrıl, az irgalomról. Most pedig úgy mészároltam le a
foglyokat, mintha a vágóhídon lennék. Tehát ennyire megromlottam. — Mi történik odabent? — kérdezte Connor gyanakvóan, amikor ismét kiléptem a folyosóra, ahol az utolsó foglyunkat ırizte. — Ez itt a parancsnok. Hozd be. Pár pillanattal késıbb a vallatószoba ajtaja tompa puffanással csapódott be mögöttünk, és egy ideig semmi más nem hallatszott a teremben, csak a vér csöpögése. Ahogy meglátta a zárka sarkába dobott holttesteket, a parancsnok megpróbált ellenállni, de a kezemet a vállára téve lenyomtam a vértıl most már csúszós székre, hozzákötöztem, majd eléálltam, és halk kattanással kiengedtem a pengémet. A tiszt tekintete elıbb a pengére, majd rám vetıdött. Igyekezett bátor arcot vágni, de az alsó ajka remegését nem tudta eltitkolni. — Mit terveznek a britek? — kérdeztem tıle. Connor rám nézett. A fogoly rám nézett. Mivel néma maradt, kicsit felemeltem a pengémet, hogy visszaverıdjön rajta a fáklya remegı fénye. A szeme egy ideig fixírozta a pengét, majd megtört... — Ki... kivonulnak Philadelphiából. Annak a városnak már vége. New York mindennek a kulcsa. Ezzel megkétszerezzük az erıinket... és visszaszorítjuk a lázadókat. — Mikor indulnak? — Két nap múlva. — Június 18-án — állapította meg Connor mögöttem. — Figyelmeztetnem kell Washingtont! — Látja? Nem volt nehéz, ugye? — kérdeztem a parancsnoktól. — Mindent elmondtam. Most eresszen el — kérlelt, de most sem voltam irgalmas hangulatban. Mögé álltam, és Connor szeme láttára felnyitottam a torkát. — A másik kettı is ezt állította. Tehát biztosan igaz — mondtam a fiú elborzadó tekintetét látva. Connor mély undorral nézett rám. — Megölted... mindet megölted. Miért? — Figyelmeztették volna a lojalistákat — válaszoltam egyszerően. — Fogva tarthattad volna ıket a harcok végezetéig! — Nincs messze innen a Wallabout-öböl. Ott horgonyoz ıfelsége Jersey nevő börtönhajója, egy rothadó hajó, ahol a hadifogoly lázadók ezrével halnak meg. Egyszerő gödröt ásnak nekik a parton, vagy csak vízbe dobják a tetemüket. Így bánnak a britek a foglyaikkal, Connor. Elismerte az igazamat, mégis ellenkezett. — És pont ezért kell megszabadulnunk a zsarnokságuktól! — Á, igen, a zsarnokság. Ne feledd, hogy a vezetıd, George Washington ki tudná menekíteni ezeket az embereket a börtönhajóról, ha lenne benne rá hajlandóság. De nem akarja kicserélni az elfogott brit katonákat elfogott amerikai katonákra, így hát az amerikai hadifoglyok sorsa a rothadás a Wallabout-öbölbeli börtönhajókon. Így gondolkodik a te hısöd, George Washington. Akárhogy végzıdjön is ez a forradalom, Connor, garantálom, hogy a vagyonnal és földdel rendelkezı gazdagok
fognak hasznot húzni belıle. A rabszolgák, a szegények, a közkatonák meg fıhetnek tovább a saját rothadó levükben. — George nem olyan — mondta, de végre beleférkızött némi kételkedés a hangjába. — Nemsokára meg fogod látni a valódi arcát, Connor. Fel fogja fedni magát, és majd akkor meghozhatod a döntésedet. Ítélkezhetsz felette.
1778. június 17. I
Bár már sokat hallottam róla, saját szememmel még sosem láttam Valley Forge-ot, ám ma reggel ott találtam magamat. A helyzet nyilvánvalóan sokat javult. A hó elolvadt, kisütött a nap. Egy szakaszt egy porosz kiejtéssel beszélı tiszt gyakorlatoztatott, ha nem tévedek, maga a híres Friedrich von Steuben báró, Washington vezérkari parancsnoka, aki komoly szerepet játszott a hadsereg rendbe szedésében. Meg is látszott. Amíg korábban a katonák híján voltak a harci kedvnek és a fegyelemnek, mindenféle betegségben és alultápláltságban szenvedtek, most tele volt a tábor egészséges, jóllakott emberekkel, akik a fegyverük és a kulacsuk élénk csattogásától kísérve céltudatosan és határozottan haladtak feladataik végrehajtására. A markotányosnık a kezükben élelemmel és mosnivalóval megrakott kosarakkal, vagy éppen gızölgı edényekkel közlekedtek közöttük. Még a tábor szélén játszadozó és kergetızı kutyákban is mintha megújult volna az energia és a tettvágy. Megértettem, hogy ezek szolgálhatnak a függetlenség kovászaként: a harci szellem, az együttmőködés és az erıs jellem. Ennek ellenére, ahogy Connorral végiglépdeltünk a táboron, feltőnt, hogy nagyrészt az orgyilkosok és a templomosok erıfeszítéseinek köszönhetıen javult a hangulat a táborban. Visszaszereztük a készleteket, megakadályoztuk a további rablásokat, és hallottam, Connor is hozzájárult Von Steuben személyi biztonságához. És mit tett dicsıséges vezérük, Washington, azon kívül, hogy miatta kerültek ebbe a katyvaszba? És mégis hittek benne. Már csak ezért is fel kellett fedni a kétszínőségét. Már csak ezért is meg kellett mutatni Connornak az igazi arcát. — Lee-nek kéne beszámolnunk arról, amit megtudtunk, nem pedig Washingtonnak — mondtam bosszankodva. — Te azt hiszed, hogy tisztelem ıt — válaszolta Connor. Elengedte magát, fekete haja csillogott a naptól. Itt, távol a várostól mintha az indián énje bontakozott volna ki. — De az én ellenségem egy képzet, nem pedig egy nemzet. Nem helyes kierıszakolni az engedelmességet akár a brit korona, akár a templomoskereszt nevében. És remélem, idıvel a lojalisták is be fogják ezt látni, mert ık is áldozatok. A fejemet ingattam. — A zsarnokság ellen küzdesz. Az igazságtalanság ellen. De ezek csak tünetek, fiam. Valódi okozójuk az emberi gyengeség. Mit gondolsz, miért próbálom
bebizonyítani, hogy tévedsz? — Sok mindent mondtál, ez igaz. De nem bizonyítottál be semmit. Azért nem, mert nem vagy hajlandó meghallani az igazságot, ha az az én számból fakad. Attól az embertıl kell hallanod, akit imádsz. Washingtontól.
II
A vezért egy fakunyhóban találtuk, éppen a levelezését intézte. Miután átjutottunk a bejárat melletti ırön, az ajtót becsukva kizártuk a tábor lármáját, a kiképzı ırmester vezényszavait, a konyhaeszközök szakadatlan csörömpölését, a szekerek kattogását. Washington felnézett, mosolygott, és biccentett egyet Connornak — olyan végtelen biztonságban érezte magát a jelenlétében, hogy nem zavarta, ha az ırök odakint maradnak —, míg nekem egy hővösebb, méricskélı tekintet jutott, mielıtt felemelte a kezét, hogy jelezze, be kell fejeznie a papírmunkát. Megmártotta a tollát a tintásüvegben, és amíg mi türelmesen vártunk az audienciára, lendületes mozdulattal aláírt valamit. Visszahelyezte a tollat a tartójába, felitatta a fölösleges tintát, majd felállt, és kilépett az íróasztal mögül a köszöntésünkre. Connort melegebben üdvözölte, engem azonban kevésbé. — Mi járatban vagy? — kérdezte. A két barát megölelte egymást, én meg Washington íróasztala közelében találtam magamat. Miközben figyeltem ıket, kicsit hátrébb húzódva az asztallapra pillantottam, kerestem valamit, bármit, amit bizonyítéknak használhatnék ellene. — A britek visszahívták a philadelphiai csapataikat — mondta Connor. — New Yorknak indulnak. Washington komoran biccentett. Noha New York a britek kezén volt, a város egyes részeit még a lázadók uralták. New York továbbra is kulcsfontossággal bírt a háború kimenetele szempontjából, és ha a britek végérvényesen az irányításuk alá tudnák vonni, azzal jelentıs elınyhöz jutnának. — Nagyon helyes — mondta Washington, akinek az átkelése a Delaware-en New Jersey-i területek visszafoglalására a háború egyik fontos fordulópontja volt. — Áthelyezem az erıinket Monmouthba. Ha szét tudjuk verni ıket, azzal végre visszavesszük a kezdeményezést. — Miközben beszélgettek, próbáltam elolvasni a Washington által éppen aláírt dokumentumot. Odanyúltam, kicsit megigazítottam az ujjam hegyével, hogy tisztábban lássam. Aztán néma, diadalmas mosollyal felemeltem, és úgy tartottam, hogy mindketten láthassák. — Hát ez meg mi? — kérdeztem. Washingtonnak elakadt a szava, megperdült, és meglátta, mi van nálam. — Magánlevél — csikorogta, és ki akarta kapni a kezembıl, de elhúztam elıle, és hátraléptem az íróasztaltól. — Minden bizonnyal. Szeretnéd tudni, hogy mi áll benne, Connor? Connor zavarba jött, elborult az arca a vívódástól. Megszólalt volna, de aztán
mégsem, a szeme oda-vissza járt köztem és Washington között. Folytattam. — Úgy tőnik, a drága barátod éppen most adott parancsot a falud elleni támadásra. Bár ez a szó enyhe kifejezés. Mondja csak el neki, parancsnok. Washington felháborodva reagált. — Jelentéseket kaptunk arról, hogy a szövetséges indiánok összejátszanak a britekkel. Arra kértem az embereimet, hogy vessenek ennek véget. — Úgy, hogy felégetik a falvaikat, és sóval szórják be a földet. Ez a parancs a kiirtásukra szólít fel. — Most nyílt rá esély, hogy elmondjam Connornak az igazságot. — És ez nem is az elsı alkalom. — Washingtonra néztem. — Mesélje csak el neki, mit követett el tizennégy évvel ezelıtt! Egy pillanatra feszült csend köszöntött be a kunyhóban. Odakintrıl behallatszott a konyha lármája, a táborból ki-be járó szekerek halk kattogása, a kiképzı ırmester sztentori ordítása, a menetelı csizmák ütemes csikorgása. Közben idebent Washington arca elvörösödött, ahogy Connorra nézett, és talán össze is állt valami a fejében; most döbbent rá, hogy mit tett oly sok évvel ezelıtt. A szája hol kinyílt, hol becsukódott, mintha nehezére esne megtalálni a szavakat. — Az egy másik korban volt — nyögte ki végül. Charles mindig határozatlan, dadogó bolondként szerette emlegetni Washingtont, és most elıször pontosan értettem, hogy mire gondol. — A hétéves háború idején — mondta Washington, mintha ez a tény önmagában mindenre magyarázatot adna. Connorra néztem. Megdermedt, úgy állt ott, mintha valami csak elvonta volna a figyelmét, és azon gondolkodna, ahelyett, hogy arra figyelne, ami a szobában történik. Kinyújtottam felé a kezemet. — És most már láthatod, fiam, mivé válik ez a „nagy ember”, ha próbára teszik. Kifogásokat keres. Másokat hibáztat. Valójában nagyon sok mindent megtesz, kivéve egyet: nem vállalja a felelısséget. Washington arcából kiszaladt a vér. Lesütötte a szemét, a padlóra meredt, nyilvánvaló volt a bőntudata. Kérlelve néztem Connorra, aki fújtatni kezdett, majd kirobbant belıle a düh. — Elég! Ne most vegyük számba, hogy ki mit tett, és miért! A népem az elsı! Meg akartam fogni a kezét. — Nem! — hátralépett. — Köztünk mindennek vége. — Fiam... — próbálkoztam. Ellenem fordult. — Olyan puhánynak nézel, hogy azt hiszed, ha fiadnak szólítasz, megváltozik a véleményem? Milyen régóta tartogattad magadban ezt az értesülést? Vagy higgyem el, hogy csak most fedezted fel? Lehet, hogy anyám vére valaki más kezén szárad, de Charles Lee attól még nem lesz kevésbé szörnyeteg, és bármit tesz is, a te utasításodra teszi! Washington felé fordult, aki hátrahıkölt, hirtelen megijedve Connor haragjától. — Mindkettıtöket figyelmeztetlek! — ordította Connor. — Ha követni merészeltek, vagy az utamba álltok, megöllek titeket! — és azzal távozott.
1781. szeptember 16. (Három évvel késıbb) I
A ‘78-as monmouthi csatában Washington parancsa ellenére Charles ahelyett, hogy a menekülı britekre támadott volna, hátravonta a csapatait. Nem tudom, mi járhatott a fejében. Talán valóban túlerıvel került volna szembe, ahogy ı maga magyarázta, vagy talán azt remélte, hogy a visszavonulás rossz fényt vethet Washingtonra és a kongresszusra, és végre leválthatják. Magam sem igazán tudom, hogy miért; valószínőleg fıleg azért, mert már nem igazán számított, sosem kérdeztem meg tıle. Azt azonban tudom, hogy Washington támadásra adott neki parancsot, ı viszont éppen az ellenkezıjét tette, és a helyzet hamarosan rosszra fordult. Azt beszélik, Connor is részt vett az ezt követı harcokban, segített a lázadóknak elkerülni a vereséget, míg a visszavonuló Charles egyenesen beleszaladt Washingtonba. Szóváltás alakult ki közöttük, Charles különösen ronda kifejezéseket használt. El is tudtam róla képzelni. Visszagondoltam arra a fiatalemberre, akit annyi évvel ezelıtt láttam elıször a bostoni kikötıben. Milyen áhítattal nézett fel rám, miközben mindenki mást megvetett! Amióta mást választottak a kontinentális hadsereg fıparancsnokának, Washington iránti haragja nyílt sebként mélyült el, ahelyett, hogy begyógyult volna; egyre romlott a helyzet. Nemcsak hogy minden adandó alkalommal leszólta Washingtont, durván bírálva az egyéniségét és a vezetıi képességeit egyaránt, hanem levélgyártásba is kezdett, ezzel próbálta átállítani a kongresszus tagjait a saját oldalára. Igaz, hevületét részben a Rend iránti hősége ihlette, de ugyancsak táplálta a személyes indulata, amiért nem ıt választották. Bár lemondott a brit hadseregbeli rangjáról, és teljes jogú amerikai polgárrá vált, mégis megmaradt benne a nagyon is brit elitizmus, és ıszintén úgy vélte, hogy neki járt volna a fıparancsnoki pozíció. Nem hibáztathattam, amiért a személyes érzéseit is belevonta a dologba. Melyik lovag volt mentes ettıl azok közül, akik annak idején a Zöld Sárkányban tartották a győléseiket? Én biztosan nem. Győlöltem Washingtont azért, amit Ziio falujában tett, de bármennyire kíméletlenül éles szemmel vezette is a forradalmat, cselekedeteit nem szennyezte be brutalitás, legalábbis tudomásom szerint. Meg kellett hagyni, hogy szép sikereket ért el, és most, hogy minden bizonnyal elértünk a háború utolsó szakaszába, amikor a függetlenség már csak azon múlik, hogy mikor kiáltják ki, ki vitathatná el tıle a katonai dicsıséget? Három évvel ezelıtt láttam utoljára Connort, amikor egyedül hagyott minket
Washingtonnal. Egyedül. Kettesben. És bár öregebb és lassabb voltam, és a seb az oldalamban szinte állandóan fájt, ott lett volna végre az alkalom, hogy bosszút álljak azért, amit Ziióval tett, hogy véglegesen „megfosszam a parancsnokságtól” — de megkíméltem, mert már nem tudtam biztosan, hogy nem tévedek-e vele kapcsolatban. Talán ideje beismerni, hogy igen, tévedtem. Emberi gyarlóság észrevenni önmagunkon a változást, és közben azt hinni, hogy mindenki más változatlan marad. Talán ebbe a hibába estem Washingtont illetıen. Talán ı is megváltozott. Vajon Connornak volt igaza vele kapcsolatban? Charlest idıközben fegyelemsértés miatt letartóztatták az incidenst követıen, amikor trágárul beszélt Washingtonnal, majd hadbíróság elé állították, és megfosztották a rangjától. Fort George-ban húzta meg magát, és azóta is ott tartózkodik.
II
— Erre tart a fiú — mondta Charles. Szobámban, az íróasztalomnál ültem, a Fort George nyugati tornyában, az óceánra nézı ablakkal szemben. A távcsövemmel hajókat láttam a horizonton. Mifelénk tartanak? Connor köztük van? Vagy a társai? Megfordultam a székemen, és intettem Charlesnak, hogy üljön le. Mintha elveszett volna a ruházatában, az arca megnyúlt, ıszülı haja a szemébe lógott. Ideges volt, és ha Connor valóban idejön, ıszintén szólva meg is volt rá az oka. — Az én fiam, Charles — mondtam. Bólintott, lebiggyesztette a száját, és elfordult. — Sejtettem — mondta. — Van köztetek valami hasonlóság. Az a mohawk asszony az anyja, akivel elszöktél, mi? — Ó, szóval elszöktem vele? Megvonta a vállát. — Engem ne oktass ki a Rend ügyeinek az elhanyagolásáról, Charles. Abból te is bıven kivetted a részedet. Sokáig hallgattunk, és mire visszanézett rám, életre villant a szeme. — Egyszer azzal vádoltál, hogy én hívtam életre az orgyilkost — mondta keserően. — Nem tőnik ez neked ironikusnak... nem is, álszentnek, amikor a te gyermeked? — Talán igen — válaszoltam. — Már nem vagyok benne egészen biztos. Szárazon nevetett. — Már évek óta nem törıdsz semmivel, Haytham. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára a szemedben mást, mint gyengeséget. — Nem gyengeség, Charles. Kételkedés. — Hát akkor legyen kételkedés — vetette oda. — Egy templomos Nagymesternek aligha illik kételkednie, nem gondolod?
— Talán — hagytam rá. — Vagy talán megtanultam, hogy csak a bolondok és a gyermekek nem kételkednek. Elfordultam, kinéztem az ablakon. Az elıbb szabad szemmel még csak tőhegynek látszottak a hajók, de most már közelebb jártak. — Badarság — mondta Charles. — Orgyilkosbeszéd. A kételkedés hiánya a hit. Ez a legkevesebb, amit elvárunk a vezetıinktıl: a hitet. — Emlékszem, hogy valamikor az én támogatásomra volt szükséged, hogy beállhass közénk, most pedig már a rangomra pályázol. Szerinted jó Nagymester lett volna belıled? — Te az voltál? Hosszú csend állt be. — Ez fájt, Charles. Felállt. — Elmegyek. Nem óhajtok itt lenni, amikor az orgyilkos, a fiad, ránk támad. — Rám nézett. — És neked is velem kellene jönnöd. Legalább egy kis elınyt szereznénk vele szemben. A fejemet ráztam. — Nem, Charles. Azt hiszem, inkább maradok, és utoljára kiállok magamért. Talán igazad van, talán nem voltam eléggé hatékony Nagymester. Talán eljött az idı, hogy helyrehozzam. — Szembeszállsz vele? Kiállsz ellene? Bólintottam. — Micsoda? Azt hiszed, hogy szavakkal meg tudod gyızni? Hogy át tudod állítani? — Nem — mondtam szomorúan. — Attól tartok, Connort nem lehet átállítani. Még azután sem vonta meg a támogatását Washingtontól, hogy megtudta róla az igazat. Te kedvelnéd Connort, Charles. Benne van „hit”. — Hát akkor mi lesz? — Nem engedem, hogy megöljön téged, Charles — mondtam, és azzal felnyúltam a nyakamhoz az amulettért. — Vedd el, kérlek. Nem akarom, hogy az övé legyen, ha legyızne a harcban. Kemény munkával ragadtuk el az orgyilkosoktól, nem szeretném, ha visszajutna hozzájuk. De Charles elhúzta a kezét. — Nem fogadom el. — Biztos helyre kell juttatnod. — Te is meg tudod védeni. — Öregszem, Charles. Inkább legyünk túl elıvigyázatosak, rendben? A kezébe nyomtam az amulettet. — Küldök néhány ırt a védelmedre — mondta. — Ahogy kívánod. — Ismét kinéztem az ablakon. — De jobb lesz sietned. Van egy olyan érzésem, hogy közel a leszámolás ideje. Biccentett, az ajtóhoz lépett, majd visszafordult. — Jó Nagymester voltál, Haytham. Sajnálom, ha valaha is úgy érezted, hogy másképp gondolom.
Elmosolyodtam. — Én pedig sajnálom, hogy okot szolgáltattam rá. Készült mondani még valamit, de meggondolta magát, sarkon fordult, és elment.
III
Amikor elkezdıdött az ágyúzás, és imádkozni kezdtem azért, hogy Charlesnak sikerüljön elmenekülnie, belém hasított a gondolat, hogy talán ez lesz az utolsó bejegyzés a naplómban, talán ezek lesznek az utolsó szavaim. Remélem, hogy Connor, a fiam, el fogja olvasni ezt a naplót, és ha egy kicsit megismeri az életutamat, megért engem, netán meg is bocsát nekem. Énelıttem az ösvény hazugságokkal volt kikövezve, a bizalmatlanságomat az árulás kovácsolta. De az apám sosem hazudott nekem, és ezzel a naplóval hő maradok ehhez a hagyományhoz. Megajándékozlak az igazsággal, Connor. Tégy vele belátásod szerint.
EPILÓGUS
1781. szeptember 16. I
— Apám! — kiáltottam. Az ágyúzás hangja fülsüketítı volt, de átküzdöttem magamat a nyugati toronyig, ahol a lakosztálya volt, és a Nagymester termeihez vezetı folyosón találtam rá. — Connor — válaszolta. — A hangja keményen, érzelem nélkül csengett. Elırenyújtotta a kezét, és kipattintotta a rejtett pengéjét. Én is így tettem. Kintrıl behallatszott az ágyútőz mennydörgése, a kövek roppanása és a haldoklók üvöltése. Lassan közelítettünk egymás felé. Egymás mellett már harcoltunk, de egymás ellen még soha. Vajon ıt is főtötte a kíváncsiság? Egyik kezét a háta mögé dugva elırenyújtotta a pengéjét. Követtem a példáját. — A következı ágyúlövésre — mondta. Amikor eldördült, mintha szétvetette volna a falakat, de ezzel egyikünk sem törıdött. Kezdetét vette a párbaj, csengı acélpengéink hangja fülsértınek hatott a folyosón, tisztán lehetett hallani nyögdécselésünket az erıfeszítéstıl. Minden más — az erıd pusztulása körülöttünk — csak háttérzaj maradt. — Gyere csak — csipkelıdött. — Nem érhetsz fel a tudásommal, Connor. Bármennyire is ügyes vagy, még csak egy taknyos fiú vagy, még annyi mindent meg kell tanulnod. Nem kímélt. Nem kegyelmezett. Bármi lakozott is a szívében és a fejében, a pengéje a szokott pontossággal és vadsággal villant. Ha most harcoséletének az ıszén járt, az ereje apadóban, nem szívesen vívtam volna meg vele fénykorában. Amennyiben ezt próbatételnek tekintette, álltam elébe. — Lee-t akarom! — követeltem tıle. De Lee már régen elment. Most már csak apa volt ott, és kobraként csapott le rám, a pengéje hajszál híján felnyitotta az arcomat. A védekezést támadásba fordítani, gondoltam, és hasonló gyorsasággal válaszoltam, megperdültem, és eltaláltam az alkarját, beleszúrtam a pengével, és elvágtam az öve pántját. Fájdalmas kiáltással hátraugrott, és láttam, hogy a szemébe aggodalom költözik, de hagytam, hogy összeszedje magát, néztem, ahogy letép egy csíkot a köntösébıl, hogy bekösse vele a sebét. — Most egy lehetıség elıtt állunk — sürgettem. — Együtt megszakíthatjuk a kört, véget vethetünk ennek az ısi háborúnak. Tudom, hogy képesek lennénk rá. Valamit láttam a szemében. Egy régen elfelejtett vágy csillogása, egy beteljesületlen álom emléke? — Tudom — ismételtem.
Foga között a véres kötéssel a fejét ingatta. Ennyire elvesztette volna az illúzióit? Ennyire megkeményedett volna a szíve? Befejezte a kötözést. — Nem. Csak akarod. Akarod, hogy igaz legyen. — Szavait átitatta a szomorúság. — Valamikor az egyik énem is ezt akarta. De ez az álom lehetetlen. — Összeköt minket a vér — unszoltam. — Kérlek... Egy pillanatra úgy tőnt, mintha hatnék rá. — Nem, fiam. Ellenségek vagyunk. És az egyikünknek meg kell halnia. Odakintrıl újabb ágyúdörgés hallatszott. A fáklyák megremegtek a tartóikban, a fény táncolt a falakból záporozó kıporban. Ám legyen. Összecsaptunk. A harc hosszú volt és kemény. Nem mindig az ügyesség dominált. A kardjával, az öklével, néha még a fejével is nekem támadt. Más volt a harcmodora, mint az enyém, volt benne valami durva. Hiányzott belıle a kifinomultság, de ugyanolyan hatásos, és mint rövidesen megtapasztaltam, ugyanolyan fájdalmas volt. Szétrebbentünk, mindketten ziháltunk. Megtörölte a kézfejével a száját, majd lekuporodott, megsérült karjának az ujjait hajlítgatta. — Úgy viselkedsz, mintha jogod lenne ítélkezni — mondta. — Mintha jogod lenne kijelenteni, hogy én és a társaim rosszat teszünk a világnak. Pedig minden, amit mutattam neked, minden, amit mondtam és tettem, ennek egyértelmően az ellenkezıjét bizonyítja. De mi nem bántottuk a népedet. Nem támogattuk a brit koronát. Azért dolgoztunk, hogy ez az ország egyesüljön, és békében éljen. A mi uralmunk alatt mindenki egyenlı lenne. Vajon a hazafiak ugyanezt ígérik? — Szabadságot ígérnek — mondtam. Gondosan figyeltem, eszembe jutott, amit Achillestıl tanultam: minden szó, minden mozzanat része a harcnak. — Szabadságot? — gúnyolódott. — Elmondtam már többször is: a szabadság veszedelmes. Sosem lesz egyetértés azok között, akiket hatalomra segítettél, fiam. Különbözıek a nézeteik a szabadság jelentésérıl. A béke, amelyet oly kétségbeesetten szeretnél elérni, egyszerően nem létezik. A fejemet ráztam. — Nem. Együttesen valami újat fognak kovácsolni, valami jobbat, mint ami azelıtt volt. — Ezeket az embereket most összeköti egy közös ügy — vette át ismét a szót, sebesült karjával gesztikulálva. Gondolom, ránk akart mutatni. A forradalomra. — De amikor ez a harc véget ér, áldozatául esnek majd az egymás elleni küzdelemnek, mert nem fognak tudni megegyezni abban, miként biztosítsák az irányításukat. Ez idıvel háborúhoz vezet. Majd meglátod. Azzal elıreugrott, lesújtott a kardjával, de nem a testemre, hanem a pengés karomra. Hárítottam, de gyors volt, megperdült, és fonákról megütött a kard markolatával a szemem felett. A látásom elfátyolosodott, hátratántorodtam, és veszettül védekeztem, miközben ı igyekezett kihasználni az elınyét. Véletlen szerencsével eltaláltam a sebesült karját, amitıl fájdalmasan felüvöltött, és nyertem egy pillanatnyi idıt, amíg mindketten összeszedtük magunkat.
Újabb ágyúdörgés. Még több por szóródott ki a falakból, és éreztem, hogy remeg alattunk a padló. A szemem feletti sebbıl folyt a vér, letöröltem a kézfejemmel. — A hazafiak vezetıi nem akarnak uralkodni — gyızködtem. — Itt nem lesz király. A hatalom a nép kezében lesz, ahol lennie kell. Lassan és szomorúan ingatta a fejét. Ha ezzel a lekezelı mozdulattal csillapítani akart, nos, pont az ellenkezı hatást érte el. — A hatalom sosem lesz a nép kezében — mondta fáradtan —, legfeljebb a hatalom illúziója. És ebben rejlik a valódi titok: a nép nem akarja a hatalmat. A felelısség elviselhetetlenül nagy teher. Ezért állnak be olyan gyorsan a sorba, ha valaki magához ragadja az irányítást. Akarják, hogy valaki megmondja nekik, mit tegyenek. Ez a leghıbb vágyuk. Nem is csoda, hiszen az egész emberiséget szolgának tervezték. Ismét összecsaptunk. Mindketten ejtettünk a másikon vérzı sebet. Amikor ránéztem, vajon önmagam idısebb tükörképét láttam? Most, hogy elolvastam a naplóját, visszatekintve egészen pontosan tudom, hogy ı mit látott bennem: azt, akivé válnia kellett volna. Vajon mennyiben történtek volna másképp a dolgok, ha már akkor tudom, amit most? Erre a kérdésre nem tudom a választ. Még mindig nem. — Ha tehát természetünktıl fogva irányításra vágyunk, ki is lehetne jobb urunk, mint a templomosok? — a fejemet ingattam. — Nem valami jó ajánlat. — Pedig ez az igazság — kiáltotta Haytham. — Az elvek és a gyakorlat két nagyon különbözı dolog. Én olyannak látom a világot, amilyen, nem pedig olyannak, amilyennek szeretném. Én támadtam, ı védekezett, és pár pillanatig a folyosó az acél csattogó hangjától csengett. Már mindketten elfáradtunk, a csata vesztett a lendületébıl. Már azon gondolkodtam, nem fog-e egyszerően kiégni a lángja, nem lehetséges-e, hogy hátat fordítsunk egymásnak, és elinduljunk két különbözı irányba. De nem. Ennek most véget kellett vetni. Tudtam, hogy így van. Láttam a szemén, hogy ı is tudja. Be kell fejeznünk. — Nem, apa — válaszoltam végül. — Feladtad, és azt akarod, hogy mi is kövessük a példádat. És akkor nagy puffanással és rázkódással a közelünkben csapódott be egy ágyúgolyó, és a kövek lavinaként zuhantak le a falakról. Közel volt. Nagyon közel. És biztos követni fogja egy újabb. Így is lett. Hirtelen tátongó lyuk keletkezett a folyosón.
II
A becsapódás ereje hátravetett, fájdalmasan huppantam a földre, mint egy részeg, aki lassan lecsúszik a kocsma fala mellett, a fejem és a vállam furcsa szöget zárt be a testem többi részével. A folyosó megtelt porral és ülepedı törmelékkel, a robbanás
üvöltése lassan elhalkult az elmozduló romok zörgésében. Fájdalmasan talpra kényszerítettem magamat, és hunyorogva, a porfelhın át megláttam. Ugyanúgy feküdt, ahogy az imént még én is, de az ágyúgolyó ütötte lyuk túloldalán. Odabicegtem hozzá. Megálltam mellette, és átnéztem a lyukon — a Nagymester szobájának a zavaró látványa fogadott, a hátsó fal lerepült, a cakkosra szaggatott kövek keretbe foglalták az óceánt. A vízen négy hajó lebegett, mindegyiknek a fedélzetén a lövegek szájából füst emelkedett fel, és miközben néztem, újabb dörrenés hallatszott, ahogy az egyiket megint elsütötték. Továbbmentem, és lehajoltam apához, aki felnézett rám, és próbált megmozdulni. A keze a kardját kereste, de pont nem érte el. Elrúgtam, csattogva csúszott arrébb a kövön. A fájdalomtól fintorogva közelebb mentem hozzá. — Add meg magadat, és megkímélem az életedet — mondtam. Éreztem a bırömön a szellıt, a folyosót hirtelen elárasztotta a természetes fény. Olyan öregnek látszott. Az arca tele volt zúzódásokkal és karcolásokkal. De még így is volt ereje mosolyogni. — Merész szavak olyan valakitıl, aki mindjárt meghal. — Te sem állsz jobban. — Á, de én nem vagyok egyedül — mondta mosolyogva, kimutatva a véres fogait. Megfordultam, és láttam, hogy az erıd két ıre siet felénk a folyosón, felemeli a muskétáját, és a közelünkben megáll. Apámra néztem, aki igyekezett talpra kászálódni, és megálljt intett az embereinek; csak ez akadályozta meg ıket abban, hogy lelıjenek. A falnak támaszkodva köhögött, köpött, majd felnézett rám. — Amikor a magadfajta már gyızedelmeskedni látszik... mi ismét talpra állunk. Tudod, hogy miért? Megráztam a fejemet. — Mert a Rend egy felismerésbıl született. Nekünk nincs szükségünk krédóra. Mi nem szorulunk rá, hogy kétségbeesett, öreg emberek oktassanak. Nekünk csak annyi kell, hogy a világ olyan legyen, amilyen. Ezért nem lehet sohasem elpusztítani a templomosokat. És most persze azon merengek, hogy vajon megtette volna? Hagyta volna-e, hogy megöljenek? De sosem fogom megtudni a választ, mert hirtelen fegyverropogás hallatszott, és a két ır megperdülve összeesett, orvlövészek végeztek velük a fal túloldaláról. Aztán elırelendültem, és mielıtt még Haytham reagálni tudott volna, lenyomtam a kıre, és megint fölé tornyosultam, a pengés kezemet hátrahúzva. És aztán nagy erıvel átfutott rajtam valami, ami a hiábavalóság érzete lehetett, és a saját zokogásom furcsa hangjától kísérve mellkason szúrtam. A teste megrándult, ahogy befogadta a pengémet, azután elernyedt, majd amikor kihúztam belıle a pengét, már mosolygott. — Ne gondold, hogy most szándékomban áll megsimogatni az arcodat, és kijelenteni, hogy tévedtem — mondta halkan, miközben néztem, hogy távozik belıle az élet. — Nem fogok sírni, nem fogok azon merengeni, hogy mi lehetett volna. Biztos megérted.
Letérdeltem, és megöleltem. Nem éreztem... semmit. Csak valami tompaságot. Hatalmas fásultságot, amiért így kellett végzıdnie. — De azért — a szempillái verdestek, a vér kifutott az arcából — valamennyire büszke is vagyok rád. Meggyızıdésrıl adtál tanúbizonyságot. Erırıl. Bátorságról. Ezek nemes jellemvonások. Keserően gúnyos mosollyal hozzátette: — Már régen meg kellett volna ölnöm téged. Kerestem az amulettet, amelyrıl anya mesélt, de nem volt nála. Lezártam apám szemét, felálltam, és távoztam.
1782. október 2.
Végre, egy fagyos éjszakán megtaláltam a határon, a Conestoga fogadóban. Amikor beléptem, egy sötét sarokban ült, görnyedten, a keze ügyében egy üveggel. Öregebb volt, ápolatlan, drótszerő haja kócos, nyomát sem lehetett találni benne az egykori katonatisztnek, azonban egyértelmően ı volt az: Charles Lee. Ahogy közelebb léptem az asztalához, felnézett rám, és elıször visszahıköltem a vadul vöröslı szemétıl. Ám vagy elnyomta, vagy pedig elrejtette az ırületét, de semmilyen érzelmet nem váltott ki belıle a látványom, a tekintetébıl talán megkönnyebbülést olvastam ki. Több mint egy hónapja üldöztem. Egyetlen szó nélkül megkínált az üvegébıl, mire én biccentettem, kortyoltam belıle egyet, majd visszaadtam neki. Aztán hosszú idın át csak ültünk együtt, néztük a fogadó többi vendégét, hallgattuk, ahogy tovább fecsegnek, játszanak és nevetnek körülöttünk. Végül felnézett rám, és bár nem szólt semmit, a szeme kimondta helyette. Némán elıpattintottam a pengémet, és amikor becsukta a szemét, belédöftem, a bordája alá, egyenesen a szívébe. Egyetlen hang nélkül halt meg. Lefektettem a fejét az asztallapra, mintha egyszerően csak elájult volna a túl sok italtól. Aztán levettem az amulettet a nyakából, és az enyémre helyeztem. Amikor lenéztem rá, az amulett egy pillanatig halványan ragyogott. Bedugtam az ingem alá, felálltam, és kimentem.
1783. november 15. I
A lovamat kantáron vezetve egyre erısödı hitetlenkedéssel lépdeltem a falumban. Amikor megérkeztem, láttam a megmővelt földeket, de maga a falu elhagyatott volt, a fızéshez használt tőz kihőlt, és csak egy ısz hajú vadász volt ott — fehér ember, nem mohawk —, aki egy felfordított vödrön ült egy tőz elıtt, valami finom illatút sütött a nyársán. Ahogy közelebb értem, végigmért, tekintete a kezében lévı muskétára vetıdött, de intettem, hogy nem akarom bántani. Biccentett. — Ha éhes, jut magának is — mondta barátságosan. Valóban jó volt az illata, de engem más foglalkoztatott. — Megmondaná, mi történt itt? Hol vannak az itteniek? — Nyugatra mentek. Már pár hete. Állítólag a kongresszus valami New York-i fickónak adta a földet. Gondolom, úgy döntöttek, nem kérik ki az itt élık hozzájárulását. — Micsoda? — kérdeztem. — Úgy bizony. Egyre gyakrabban látok ilyet. Az indiánokat kiszorítják a kereskedık és a terjeszkedni vágyó farmerek. A kormány azt állítja, hogy nem veszi el senkinek sem a birtokát, de hát... Mint láthatjuk, nem így van. — Hogy történhetett ez meg? — kérdeztem. Lassan körbefordultam, és csak ürességet láttam ott, ahol egykor a népem ismerıs arcai voltak, azoké, akikkel együtt nıttem fel. — Most már magunkra vagyunk hagyatva — folytatta. — Nem számíthatunk többé a jó öreg angolokra. Ami azt jelenti, hogy nekünk magunknak kell mindent megcsinálni. Nekünk is kell érte megfizetni. Földet el lehet adni gyorsan és könnyen. És nem is olyan durva dolog, mint adókat beszedni. Mivel pedig egyesek szerint az egész háború éppen az adók miatt kezdıdött, senkinek sem sürgıs visszahozni az adókat. — Hangosan felnevetett. — Okos emberek ezek a mi új vezetıink. Tudják, hogy most még nem szabad erıltetni. Még túl korai lenne. Túlságosan... brites dolog lenne. — A tőzre bámult. — De majd be fog következni az is. Ahogy mindig. Köszönetet mondtam neki, és azzal otthagytam. Úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam. A népem elment — azok üldözték el, akikrıl azt hittem, meg fogják védeni ıket. Ahogy lépdeltem, az amulett ragyogni kezdett a nyakamon. Megfogtam,
felemeltem a tenyeremben, és megvizsgáltam. Talán egy dolgot még megtehetek. Megmentem ezt a helyet mindenkitıl, a hazafiaktól és a templomosoktól egyaránt.
II
Az erdıben egy tisztáson lekuporodtam, és a kezemben tartott tárgyakat néztem: az egyikben anyám nyaklánca, a másikban apám amulettje. Önmagamhoz szóltam. — Anya. Apa. Sajnálom. Mindkettıtöket cserbenhagytalak. Anya, azt ígértem, hogy megvédem a népünket. Azt hittem, ha megállítom a templomosokat, ha megóvom a forradalmat a befolyásuktól, akkor azok, akiket támogattam, helyesen fognak cselekedni. Gondolom, helyesen is cselekedtek, a saját szempontjukból. Ami pedig téged illet, apám, azt hittem, hogy összhangot tudok teremteni közöttünk, hogy elfelejthetjük a múltat, és egy jobb jövıt kovácsolhatunk. Reméltem, idıvel elérhetem, hogy te is olyannak lásd a világot, mint én. Hogy megértsd. De ez csak egy álom volt. Tudhattam volna ezt is. Hát arra vagyunk teremtve, hogy ne tudjunk békében élni? Errıl volna szó? Viszályra születtünk? Harcra? Mennyi hang, és mind mást követel. — Néha nehéz volt, ámde sosem volt nehezebb, mint most. Azt látni, hogy mindent, amiért munkálkodtam, bemocskoltak, elvetettek, elfelejtettek. Mondhatnád, hogy ilyen az egész történelem, apa. Most mosolyogsz? Azt reméled, hogy most kimondom azokat a szavakat, amelyeket hallani akartál tılem? Hogy igazat adok neked? Hogy kimondom, mindvégig neked volt igazad? Nem teszem meg. Még most, a hideg szavaid igaz voltával szembesülve sem vagyok rá hajlandó. Mert hiszek abban, hogy a dolgokat még mindig meg lehet változtatni. — Lehet, hogy sosem járok sikerrel. Lehet, hogy az orgyilkosok még ezer éven át hiába fognak küzdeni. De nem fogom feladni. Ásni kezdtem. — Kompromisszum. Mindenki ezt szajkózta. Így hát megtanultam én is. De azt hiszem, másképp, mint a többiek. Most már tudom, hogy idı kell hozzá, hogy hosszú lesz az út, és még elfedi a sötétség. Ez az út nem fog mindig arra vezetni, amerre szeretném, és kétlem, hogy megérjem a végét. De akkor is ezen az úton fogok haladni. Ástam és ástam, amíg elég mély nem lett a lyuk, mélyebb, mint ami egy holttest befogadásához szükséges, és elég mély ahhoz, hogy belemásszak. — Mert a remény mellettem lépked. Mindennel szemben, ami azt akarja, hogy forduljak vissza, én megyek tovább. Ez az én kompromisszumom. Bedobtam az amulettet a lyukba, és amikor a nap kezdett lemenni, rálapátoltam a földet, amíg el nem fedte, majd megfordultam, és elmentem. A jövı iránti reménnyel telve tértem vissza az enyémekhez, az orgyilkosokhoz. Eljött a vérfrissítés ideje.
Szereplık
Jeffrey Amherst, brit katonai parancsnok, 1717-1797 Aszad Pasa al-Azim, Damaszkusz oszmán kormányzója, meghalt 1758-ban Tom Barrett, Haythamék szomszédságában lakó fiú a Queen Anne’s Square-en Betty, cseléd a Kenway családnál Reginald Birch, Edward Kenway vezetı ingatlankezelıje, templomos lovag Edward Braddock, brit tábornok, fıparancsnok a gyarmatokon, 1695-1755 Benjamin Church, orvos, templomos Connor, orgyilkos Cutter, Silas Thatcher segédje Miss Davy, Mrs. Kenway szobalánya Geoffrey Digweed, Mr. Kenway inasa Edith, Haytham Kenway dajkája Emily, cseléd a Kenway családnál James Fairweather, Haytham ismerıse Mr. Fayling, Haytham házitanítója John Harrison, templomos Thomas Hickey, templomos Jim Holden, közlegény a brit hadseregben William Johnson, templomos Kanyehtíio (Ziio), mohawk asszony, Connor anyja Edward Kenway, Haytham apja Haytham E. Kenway Jenny Kenway, Haytham féltestvére Tessa Kenway, született Tessa Stephenson-Oakley, Haytham anyja Catherine Kerr és Cornelius Douglass, a Zöld Sárkány fogadó tulajdonosai Charles Lee, templomos Pecek, besúgó John Pitcairn, templomos Ragib pasa nagyvezír, a szultán legfıbb minisztere Mrs. Searle, cseléd a Kenway családnál Mr. Simpkin, Edward Kenway szolgája Slater, hóhér, Braddock segédje Silas Thatcher, rabszolga-kereskedı, brit katonatiszt, a southgate-i erıd parancsnoka Juan Vedomir, a templomosok árulója
George Washington, Braddock tábornok alatt szolgáló tiszt, késıbb a kontinentális hadsereg fıparancsnoka, az Amerikai Egyesült Államok leendı elnöke, 1732-1799
Köszönetnyilvánítás
Külön köszönet illeti az alábbiakat: Yves Guillemot Stéphane Blais Jean Guesdon Julien Cuny Corey May Darby McDevitt
Valamint: Alain Corre Laurent Detoc Sébastien Puel Geoffroy Sardin Xavier Guilbert Tommy François Cecile Russeil Joshua Meyer A Ubisoft jogi osztálya Chris Marcus Etienne Allonier Anouk Bachman Alex Clarke Hana Osman Andrew Holmes Virginie Sergent Clémence Deleuze
